Felrobbanó sötét szigetek (Nigel Nunn)

Felrobbanó sötét szigetek (Nigel Nunn) Az Urantia könyv számos olvasóját rögtön lenyűgözi a könyv mesés „tudományosfantasztikus” kozmológiája (mindenségtana). Azonban rövidesen alábbhagy a „tudományos tartalommal” kapcsolatos lelkesedésük, mihelyst a tudománnyal kapcsolatos naiv feltevéseik és félreértéseik lelepleződnek. Nemrégiben az egyik olvasó, aki korábban 20 éven át kiállt az „Urantia könyv tudományossága” mellett, szintén holtpontra jutott ebben a hihetőséget érintő kérdésben. Az egyik internetes Urantia fórumon a következő (szerinte) szónoki kérdést tette fel: „TI el tudtok képzelni az Urantia könyvben olyan tudományos újdonságot, melynek eredete nem emberi? El tudtok-e képzelni olyan állítást, bármit a könyvben, amelyről azt várhatjuk, hogy a tudomány a könyvtől függetlenül eljut annak kimondásához?” Én el tudnék képzelni néhányat, de mivel kedvenc tárgyam az asztrofizika, ezért minden másnál jobban érdekel egy konkrét dolog. Ezért így válaszoltam: „Itt van egy, mégpedig az, hogy a fekete lyukak felrobbanhatnak.” Ezen bizony meglepődött az illető. Úgy gondolta, elég sok mindent tud a fekete lyukakról, és hogy a fekete lyukak bizonyára kapcsolatba hozhatók azzal, amit az Urantia könyv „sötét szigeteknek” nevez. De amint azt mindenki tudja, a fekete lyukak nem robbannak fel. Mellesleg, ugyan hol tesz említést az Urantia könyv felrobbanó sötét szigetekről? A kétkedése nem mérséklődött, viszont az érdeklődése feltámadt. Ebben a cikkben megpróbáljuk körüljárni ezt a kérdést. A cikk a fekete lyukak áttekintésével kezdődik (1. szakasz). A 2. szakaszban azt vizsgáljuk, hogy az ilyen objektumok miként robbanhatnak fel. A 3. szakaszban rámutatunk egy lehetséges kapcsolatra a Higgsmechanizmussal. A 4. és 5. szakasz újból vizsgálat alá vesszük a spirálgalaxisok természetét, a 6. szakaszban pedig a zárógondolatokat tartalmazza. 1. Fekete lyukak – egy kis háttérismeret A földi fizika jelenleg háromféle „fekete lyukat” vél ismerni: (1) kicsiket, melyek tömege 320-szorosa a Nap tömegének; (2) nagyokat, melyek tömege az előzőeknél milliószor vagy milliárdszor nagyobb; és (3) mikroszkopikus méretűeket, melyeknek szinte alig van tömegük. Az első csoportba tartozók valamilyen nagy csillag pusztulásából születnek. A fizikusok szerint a nagyok a galaxisok közepén zajló jelenségre adnak magyarázatot. A „mikroszkopikus” méretűeknek a témánk szempontjából nincs jelentőségük. Foglalkozzunk az első fajtával, mert a fizikai fő irányvonal és az Urantia könyv hasonló történettel indul. Ezek „stelláris fekete lyukakként” ismeretesek, a tömegük pedig a napunk tömegének 3-20-szorosát tesz ki. *** Ha valamely kihűlő és összehúzódó anyag (mondjuk hideganyag-felhalmozódásból vagy egy halott csillag maradványaiból eredő) tömege meghaladja a Napunk tömegének nagyjából háromszorosát, akkor a saját gravitációjának hatására végül egy labdányi méretűen kicsiny és sűrű formává esik össze s valami különös dolog megy végbe: az objektum eltűnik. A fizikusok szerint ilyenkor az történik, hogy amikor egy ilyen objektum mérete az összehúzódás során egy bizonyos tartomány (ld. Schwarzschild-sugár) alá esik, akkor e térrész sugarán belülre kerülő foton csapdába esik egy látszólagos/elektromágneses horizont

mögött. A kihűlő és összehúzódó objektum továbbra is megvan, azonban a fény már nem képes visszaverődni s a távcsöveinkig eljutni. Olyan lesz, mint egy sötét pont a térben. Az Urantia könyv 1934-ben úgy utalt ezekre mint a „sötét sziget” (15:6.11) egyik fajtájára. A földi tudomány az 1960-as években kezdett el érdeklődni a téma iránt, s ezek az objektumok akkor kapták a hangzatos „fekete lyuk” elnevezést. A relativitással kapcsolatban „futólag megpillantott” (195:7.5) fogalmaink a tér görbülésével magyarázzák a fény fent említett csapdába esését. Ezen elmélet szerint a fekete lyuk tömege úgy görbíti a teret, hogy a fotonok minden helyi mozgási pályája a tömegközéppont felé mutató spirálalakot vesz fel a görbült téridő-tölcsérben. Az Urantia könyvben viszont azt olvassuk, hogy „[a] tér nem érzékeny a gravitációra” (11:8.3). Ez viszont azt jelenti, hogy ez az összehúzódó anyag nem magát a teret görbíti meg, pusztán zavart okoz abban a közegben, amelyben a fény hullámzani látszik. Így már nem jelentkezik ellentmondás az elektromágneses horizonttal és annak a fényre gyakorolt hatásával kapcsolatban. Megmarad viszont az ellentmondás azzal kapcsolatban, ami az említett horizont mögött (azon belül) zajlik. A mai fizika nem tud elméleti magyarázatot adni arra, hogy miként állítható meg az anyag összeomlása, ha a gravitáció a Schwarzschildsugárnál már kisebb méretűre zsugorítja az objektumot. Emiatt a fizikusoknak komolyan foglalkozniuk kell a teljes összeomlás gondolatával – vagyis azzal, ahogy egy csillag teljes tömeg-energiája homokszemnyi méretnél is kisebbre esik össze. A problémát az jelenti, hogy minél kisebb a térfogat, annál nagyobb a sűrűség. Mindeddig úgy gondolták, hogy egy csillag pontszerűen omlik össze (összeomlása egy szingularitásba tart), s emiatt a tudományterülettel ismerkedők nemzedékeit kényszerítették a nullával való osztás értelmes voltának elfogadására s az ebből következő, zavarba ejtő végtelen mennyiségek tudomásulvételére. Másokkal együtt Einstein azonban elutasította ezt a nézetet, azt állítva, hogy a természet valamiképpen elkerüli a téridő ilyesféle megzavarását. Ugyanakkor mind egyetértenek abban, hogy egy ilyen összeomló objektumnak méretben a Schwarzschild-sugár alá kell esnie s így aztán el is kell tűnnie a látható tartományból. A csillagok fényének gravitáció általi eltüntetésével kapcsolatos elgondolást elsőként John Michell vetette fel, mégpedig 1783-ban. Az ilyen objektumokat először 1964-ben nevezték „fekete lyuknak”. Tehát akkor mi a különbség a standard modell szerinti „stelláris” fekete lyukak és az Urantia könyvbeli sötét szigetek között? A csillagászok szemében egyáltalán semmi. Lévén, hogy a kompakt [azaz a tömegéhez képest kicsi – a ford. megjegyzése] objektumok rejtve vannak egy elektromágneses horizont mögött, ezért csak a közeli csillagokra gyakorolt gravitációs hatásuk alapján lesznek felismerhetők, talán egy olyan parányi foltként, ahol a fény sajátságos elhajlást mutat. Van viszont egy nagy különbség: a feltételezett fekete lyuk a természet végső zsákutcája; az Urantia könyv sötét szigete viszont a természet leghatékonyabb bombája. 2. Felrobbanó sötét szigetek Tehát akkor mit is akarok mondani azzal, hogy a sötét szigetek felrobbannak? A 41. írás 3 szakasza kölcsönzi a díszletet a bemutatandó jelenethez: „Az óriási nyomás a hő és a keringő energia csökkenésével együtt azt eredményezte, hogy az alapvető anyagi egységek pályái mind közelebb és közelebb kerültek, míg végül már nagyon közel jutottak az elektron-összesűrűsödés állapotához. E hűlési és összehúzódási folyamat egészen az ultimatonikus sűrűsödés robbanási határpontjáig folytatódhat.” (41:3.6) [kiemelések a szerzőtől – ford. megjegyzése]

Ez a bekezdés a fehér törpének nevezett jelenség kialakulásának leírásával nyit. Ha egy kihűlő és összehúzódó csillag tömege kisebb, mint a Napunk tömegének nagyjából 1,4-

szerese, akkor az elektronok degenerációs nyomása (amely kvantumhatás) képes az összeomlási folyamat megállítására. Az „elektronok besűrűsödése” az egyik módja az atomi elektronhéj-állapot leírásának a kompakt objektumok ezen első fajtája esetében. Ha azonban az összetömörülő objektum tömege egy kicsivel nagyobb, akkor „[e] hűlési és összehúzódási folyamat (...) folytatódhat” (41:3.6) a következő szintig – a „nukleáris sűrűsödésig”. Amikor a gravitáció legyőzi az elektronok degenerációs nyomását, az elektronhéjak benyomódnak az atommagokba és egyesülnek a protonokkal. Ennek eredménye a neutroncsillag, melyet egy másik kvantumhatás, a neutron degenerációs nyomás tart meg. Mielőtt továbbmennénk, érdemes áttekinteni a történet eddigi eseményeit. Amikor „fehér törpét” említünk, akkor a Napunk teljes tömegét úgy kell elképzelnünk, mint amely egy Föld nagyságú térfogatra hűlt le és húzódott össze. Amikor „neutroncsillagról” beszélünk, akkor ugyanezt az anyagmennyiséget egy mindössze 10 km átmérőjű – egy kisebb városnyi – térfogatban összpontosulónak kell elképzelnünk. Érdemes belegondolni. S ezzel el is érkeztünk a fizika mai állásához. A „standard modellünk” tudja kezelni a neutroncsillagokat. Ezek végeredményben igen-igen szorosan összetömörült neutronok halmazát jelentik. De ha még egy kicsivel több anyagot adunk hozzá a labdányi méretű kihűlő és összehúzódó objektumunkhoz, akkor a gravitáció felülkerekedik és a neutroncsillag olvadni kezd. Ezen a ponton csődöt mond a standard modellünk. A probléma a kvarkok modellbeli leírásából ered. A standard modell úgy kezeli a neutronokat, mint többé-kevésbé robosztus, parányi szerkezeteket, melyek rendelkeznek bizonyos mértékű ellenállásképességgel a gravitációs összeomlással szemben. De a neutronokat úgy is modellezzük, mint kvarkok hármasaiból álló szerkezeteket, s ezért amikor egy neutroncsillagban a neutronok elkezdenek megolvadni, akkor a további események kimenetelét az adott modell fogja meghatározni. Jelenleg úgy tekintünk rájuk, mint pusztán zavarokra a kvantummezőben. A földi matematika szerint ezek a kvarkok párokat alkothatnak úgy, hogy megtörténjen a „hullámfüggvények átlapolása”, vagyis az összes ilyen neutron minden ilyen kvarkja összetömörülve elméletileg felvehet egyetlen kvark méretének megfelelő alakot. Ez az absztrakció megengedi a szingularitásokat – a feltételezett fekete lyuk létezését. Ez az elmélet nem utal arra, hogy ennek a csapdába esett tömeg-energiának a visszanyerése lehetséges volna, vagyis úgy tűnik, hogy a fekete lyukak a természet olyan zsákutcáját jelentik, ahonnan nincs visszaút. Itt jön a képbe a „sötét sziget” és a „fekete lyuk” közötti különbség. Az Urantia könyv nem úgy kezeli a kvarkokat, mint absztrakt oszcillációkat, hanem úgy, mint összezsúfolódó ultimatonok halmazait. Az Urantia könyv által leírt rendszerben, amikor egy neutroncsillagban felülkerekedik a gravitáció, akkor „[e] hűlési és összehúzódási folyamat (...) folytatódhat” (41:3.6) tovább. Ennek elvi alapja az, hogy a degenerációs nyomásnak egy újabb szintje lép működésbe az összeomlás megállítására. Emlékeztetünk arra, hogy egy neutroncsillag nagyjából 10 km átmérőjű. Ha ez a következő védelmi vonal a Schwarzschild-sugára alá csökken (legyen 4 km), akkor a kihűlő és összehúzódó objektum még mindig eltűnik a horizontja mögött (mint egy fekete lyuk), de ahelyett, hogy teljesen összeomlana egy szingularitásba, inkább stabil állapotba kerül úgy, mint egy „sötét sziget”. Ebben a sötét, különleges és stabil állapotban foghatók munkára a sötét szigetek: „A tér sötét szigetei. Ezek azok a halott napok és egyéb nagy anyaghalmazok, melyek sem fényt, sem hőt nem bocsátanak ki. A sötét szigetek néha hatalmas tömegűek és igen jelentős hatást gyakorolnak a világegyetem egyensúlyi és energiaviszonyaira. E nagytömegű testek némelyikének gyakorlatilag felfoghatatlanul nagy a sűrűsége. És e hatalmas anyagtömörülés teszi képessé őket, hogy nagyteljesítményű lendkerekekként működjenek, s a szomszédos nagy csillagrendszereket is erős pórázon tarthassák. (...)” (15:6.11)

A csillagászok ma már meg tudják határozni ezeknek a sötét szigeteknek a helyzetét. Az eddig fellelt objektumok mindegyikének tömege láthatólag nem haladja meg a Napunk tömegének húszszorosát. Ezeknek az objektumoknak egy másik sajátossága az, hogy minél nehezebbé válnak (például azáltal, hogy gázt vonnak el az objektumtársuktól), annál kisebbek lesznek. Vagyis a nukleáris szintet el nem érő degenerációs nyomás mellett létező 20 csillagtömegnyi sötét sziget átmérője 1 km-nél kevesebb is lehet. Amikor a szerző „hatalmas tömegről” és „felfoghatatlanul nagy sűrűségről” tesz említést, akkor komolyan is gondolja. De ne felejtsük, hogy az Urantia könyv 41:3.6 bekezdése egy csattanóval zárul: „E hűlési és összehúzódási folyamat egészen az ultimatonikus sűrűsödés robbanási határpontjáig folytatódhat.” (41:3.6) [kiemelések a szerzőtől – ford. megjegyzése]

Vajon hányféleképpen olvashatjuk azt, hogy „határ-” és „robbanási”? A szerző itt úgy magyarázza, hogy „[e] hűlési és összehúzódási folyamat (...) folytatódhat”, de csak valameddig. Amint a gravitáció az objektumot alkotó ultimatonokat egymás parányi terébe igyekszik beleszorítani, az összehúzódás megáll. Ez jelzi a folyamat végét, vagyis az ultimatoni sűrűsödés határát és kritikus szintjét. De említi a „robbanást” is. Ugyan miféle robbanás lehet ez? „Az ultimatonok a valóságban csak akkor léphetnek ki a fizikai létállapotból, amikor egy kihűlő vagy haldokló nap végső szétesésében vesznek részt.” (42:6.3)

A szerző itt nem azokról a kisebb robbanásokról beszél, amelyek a fehér törpék felszínen mennek végbe. Nem is azokról a fényes szupernóva-jelenségekről, melyek a neutroncsillagok születését kísérik. Az említett kisebb robbanások csak átalakítják az anyagot. De ez a „végső szétesés” valami más: képzeljük el az összes véges és abszonit energiát az összezsúfolódó ultimatonok halmazaiban megkötve; most pedig képzeljük el, hogy mindez az energia jó közelítéssel pillanatszerűen felszabadul. Lévén, hogy egy robbanás hevességét nem csak a felszabaduló összes energiamennyiség határozza meg, hanem az energia-felszabadulás üteme is, ezért egy 20 csillagtömegnyi energia pillanatszerű felszabadulása bizonyosan magára vonná a figyelmünket. Nos, ez igaz is meg nem is. Bizton feltételezhetjük, hogy az efféle robbanások kapcsolatba hozhatók a gamma-kitörésekkel. De figyelembe véve azt, hogy ezek az események ultimatoni természetűek, és azt is, hogy az ultimatonok abszonit eredetűek, ezért az efféle eseményeknek vélhetően az általunk elektrongyenge skálának nevezett dolgon kívül kell esniük (ld. a 42:5.35.4 bekezdést, ultimatikus és ultimatonikuson inneni sugarak). Amit mi „gammakitöréseknek” mérünk, azokról kiderülhet, hogy egy mérhetetlenül nagy ultimatonikus eseménynek valójában csak egy a kisenergiájú, „elektrongyenge” szelete. Ez az elképzelhetetlenül nagy energiakibocsátódás járt a fejemben, amikor úgy utaltam az Urantia könyvbeli sötét szigetre, mint „a természet leghatékonyabb bombájára”. És ez még nem minden. 3. A Higgs-mechanizmus kikapcsolva? Lévén, hogy az anyag összesűrűsödését a (helyi, egyenes irányú) gravitáció okozza, és mivel úgy gondoljuk, hogy a (helyi, egyenes irányú) gravitáció okozója az anyagtömeg, és ha ezt az anyagtömeget egy Higgs-féle mechanizmus indukálja, akkor „gondoljunk csak bele”, hogy mi történne, ha ez a mechanizmus kikapcsolható volna. Először egy technikai részlet. A tömeggel rendelkező részecskéket matematikailag olyan kvantumobjektumokként modellezik, melyeket spinoroknak nevezünk és amelyek a balnak és a jobbnak nevezett két állapot között ugrálnak roppant gyors egymásutánban. Ennek az

átugrálásnak („királis oszcilláció”) az üteme határozza meg a részecske tömegét. Ha most ezekre a spinorokra nem úgy tekintünk, mint pusztán matematikai absztrakciókra, hanem úgy, mint összezsúfolódó ultimatonok kezdetleges („elektron-szerveződés előtti”) halmazaira, akkor az ultimatoni összetömörülés e pontján, amikor még ezek a kezdetleges halmazok is összeolvadnak, nem marad semmi, amiben a Higgs-mechanizmus átugrást indukálhatna. Ez viszont azt jelentené, hogy egyszer csak már nincs olyan tömeg, amelyre a (helyi, egyenes irányú) gravitáció hatást fejthetne ki; nem lenne már olyan vonzóerő, mely összetartaná az antigravitációs hatást külön-külön is kifejtő, nyüzsgő ultimatonok 20 csillagtömegnyit kitevő mennyiségét... „Az ultimatonok gyorsuló keringésük során képesek eljutni addig a pontig, ahol részleges ellengravitációs viselkedést mutatnak, (...) [a]z ultimatonok a valóságban csak akkor léphetnek ki a fizikai létállapotból, amikor egy kihűlő vagy haldokló nap végső szétesésében vesznek részt.” (42:6.3)

Az e = mc2 egyenlet szerinti 20 csillagtömegnyi anyagtömegnek megfelelő energia szabadul fel egy pillanat alatt. „Gondoljunk csak bele...” Ha a Higgs-mechanizmus valóban kikapcsolódik, amint az összes „átugratható” (királis) szerkezet összeomlott, akkor ezzel könnyebb volna megmagyarázni azt, hogy a sötét szigeteknek miért kell felrobbanniuk, amikor elérik azt a bizonyos „határponthoz” tartozó kritikus méretet. Ha pedig a halott csillagok újrahasznosítása általános jellemzője a világegyetemi energiaműködésnek, akkor igen elegáns megoldásra találtunk. 4. Szupersűrű fekete lyukak A fekete lyukak kozmológusok által előre jelzett második fajtáját a „szupersűrű” jelzővel illetik. Ezeket a stelláris fajtához (melyek horizontja egy szingularitás körül alakul ki) hasonlónak tartják, viszont a tömegük milliószor vagy milliárdszor nagyobb lehet. A fizikusok feltételezése szerint, ha léteznek ilyen óriás fekete lyukak, akkor azok több ezer olyan fekete lyuk egyesüléséből keletkezhetnek, melyek a kisebbik fajtába tartoznak. Ebből a feltevésből persze következik az is, hogy létezniük kell köztes tömegű fekete lyukaknak is, melyek csak néhány ilyen kisebb fajta fekete lyuk egyesüléséből alakulnak ki. De fentebb már kifejtettük, hogy ha a kihűlő és a tömegükhöz képest kicsivé összehúzódott objektumok mind felrobbannak, amint elérik a kritikus méretet (a nagyjából 20 csillagtömeget), akkor az egyesülési elmélet nem lehet érvényes, és a szupersűrű fekete lyukak létezését igen nehéz lesz megmagyarázni. De akkor miből gondolják a kozmológusok, hogy léteznek szupersűrű fekete lyukak? Ezeket az objektumokat két dolog magyarázataként találták ki: (1) a Tejút forgási középpontjához közeli csillagok pályái miatt, és (2) a kvazárok miatt – a fiatal galaxisok középpontjaiból induló kiáramlások miatt. Előbb foglalkozzunk egy kicsit az elméleti háttérrel, majd pedig vizsgáljunk meg néhány gondolatot egy olyan alternatíváról, mely mindkét dologra magyarázatot adhat. Az 1950-es években rádiócsillagászok hidrogénfelhőket észleltek az éggömbnek a Nyilasra eső részében lévő forgási középpont körül keringeni. Az 1970-es években meg is határozták ennek a középpontnak a helyét és elnevezték Sagittarius A*-nak (Sgr A*). Nem is olyan régen pedig két kutatócsoport feltérképezte az Sgr A* körül keringő csillagok pályáját. A méréseikből levezethető, hogy ezek a csillagok egy olyan tömegközéppont körüli pályán mozognak, amelynek gravitációja 4 millió csillagtömegnek felel meg, de ez a tömeg akkora térrészben helyezkedik el, melynek szélessége kisebb, mint a Merkúr-Nap távolság. A mai fizika erre csak azt a magyarázatot tudja adni, hogy bizonyára egy nagyon, nagyon nehéz

fekete lyuk – egy szupersűrű fekete lyuk okozhatja ezt. Egy ilyen szörnyeteg természetét ismerve érdemes megemlítenünk, hogy az Sgr A*-gal kapcsolatos 17 évnyi kutatás és elméletgyártás után az amerikai csoport vezetője, Andrea Ghez kijelentette: „Meglepő, de úgy tűnik, hogy [ezek] a [szupersűrű] fekete lyukak nem olyan ellenségesek a csillagokkal, mint ahogy azt korábban gondoltuk.” (TED Talk link: http://www.ted.com/talks/andrea_ghez_the_hunt_for_a_supermassive_black_hole)

Ha a térrel és idővel kapcsolatos mai feltevésekből indulunk ki, akkor a „szupersűrű fekete lyuk” felvetése első ötletként nem is volt olyan rossz. Ha csak a relativisztikus gravitációt és a perdületet vesszük számításba, akkor az Sgr A* úgy néz ki, mintha 4 millió csillag tömege egy 44 millió kilométer széles térrészbe volna foglalva. Bár a kozmológusok örömmel vennék biztosra a szupersűrű fekete lyukak létezését, az asztrofizikusok rámutatnak az ezzel együtt előálló problémákra is. Olyanokra, mint a perdület – minden tömegnek „pályán kell mozognia”, nem eshetnek át az eseményhorizonton. Továbbá, egy fiatal, „ősrobbanásos” univerzumban nem állt rendelkezésre elegendő idő az efféle objektumok kialakulásához. Tehát akkor az Sgr A* egyszerűen csak az összeomlott anyag felhalmozódása lenne vagy valami más? Az alternatív magyarázatoknak csak arra kell magyarázatot adniuk, hogy miért éppen olyan pályán mozog az a maréknyi csillag az Sgr A* körül. Például mi van akkor, ha ezek a csillagok örvényszerű pályán haladnak, nem pedig egy központi anyagtömeg körül? Ez vajon egyszerűbb megoldást adna? Úgy tűnik, hogy az Urantia könyv éppen ilyesféle magyarázattal szolgál. Az Urantia könyv úgy írja le a csillagok mindenféle spirális korongjának kialakulását, legyenek azok kicsik vagy nagyok, mint az „erőszervezők” keze munkáját. Ízelítőül néhány példa arra, hogy mivel is foglalkoznak ezek a fiúk: „[A] Paradicsom erőszervezői felelősek a csillagködök létrejöttéért; térjelenlétük révén képesek beindítani (...) az óriási térerő-forgatagokat[.]” (15:4.4) „(...) [ők] csillagköd teremtők. Ők a tér energiaforgatagainak élő kiváltói és e mérhetetlen megnyilatkozások első szervezői és irányítói.” (29:5.5) „A gravitációs érzékenység megjelenésével a Társ-főerőszervezők kilép[het]nek a tér energiaforgatagaiból[.]” (42:2.12)

Ami ezeket a „tér-forgatagokat” illeti, ezek technikailag a „térpotenciál” összesűrűsödésének örvénylései. A társ-erőszervezők beavatkozásának hatására ez a sűrűsödés az „elsőfajú térerő” forgatagából átalakul az „ultimáta” forgási ellipszoidjává. Itt meg kell említenünk azt, hogy mivel az ultimatoni anyagból álló ezen ősi forgási ellipszoid elektronszerveződés előtti szintet képvisel, ezért az elektromágnesesség szempontjából sötétnek (nem észlelhetőnek) minősül. De összpontosítsunk inkább ennek az örvénynek a közepére. Itt nem összeomlott anyag szupersűrű felhalmozódását találjuk, hanem egy olyan transzcendens ágenst (közvetítőt), mely forgástengelyként szolgál a sötét anyag ellapulttá váló gömbje számára. Ennek működéséről az 57. írásban találunk egy rövid leírást: „875.000.000.000 évvel ezelőtt rendben megkezdődött a 876.926-os számú, hatalmas Andronover csillagköd kialakulása. Kizárólag az erőszervezőnek és az összekötői feladatot ellátó csapatának jelenlétére volt szükség ennek az energiaforgatagnak a beindításához, mely később a tér hatalmas forgatagává növekedett. A csillagköd-forgás elindítását követően az élő erőszervezők a forgási síkra merőleges szögekben egyszerűen visszahúzódnak, és attól kezdve az energia eredendő sajátosságai biztosítják ezen új fizikai rendszer fokozatos és rendezett fejlődését.” (57:1.6) [kiemelések a szerzőtől – ford. megjegyzése]

A kialakult térerő ezen ősi forgatagából született a Nebadon csillagainak többsége. Az asztrofizikusok számára azonban ezzel az ősi forgataggal kapcsolatos igazán érdekes dolog az, hogy láthatatlan volt: „800.000.000.000 évvel ezelőtt, az Orvonton egyik legcsodálatosabb elsődleges csillagködeként, az Andronover teremtésrész már igen előrehaladott állapotban volt. A közeli világegyetemek csillagászai a világűrbe kitekintve vajmi keveset láttak ebből az égi jelenségből. A szomszédos teremtésrészekre vonatkozó gravitációs becslések kimutatták, hogy az andronoveri vidékeken téranyagiasulások zajlanak, de ez volt minden.” (57:2.2) [kiemelések a szerzőtől – ford. megjegyzése]

Az „Orvonton egyik legcsodálatosabb elsődleges csillagköd[e]” fordulat alkalmazása mellett a szerző rámutat arra, hogy mindössze valamilyen „gravitációs becslések” utaltak bármiféle „tér-anyagiasulásra”. És pontosan ezt várnánk – ennek a „csodálatos csillagködnek” teljesen sötétnek kell maradnia mindaddig, amíg az ősi ultimatonoknak volt idejük leptonokká és kvarkokká tömörülni és összeállni. A fotonok először csak azt követően jelenhetnek meg, hogy ennek a hatalmas ultimáta-tömegnek a magja átalakult azzá, amit az Urantia könyv „elektron-szakasznak” nevez. Itt érdemes megemlíteni, hogy a fenti leírás a csillagok kezdeti állapotú korongjának a felsőbb-világegyetemi korszakban való kialakulására vonatkozik. E szakaszban a továbbiakban viszont azt olvassuk, hogy ezeknek a csillagköd-spiráloknak a születése igencsak hasonlóan megy végbe a külső térszinteken is, azzal a különbséggel, hogy erre egy nagyobb, „világmindenségi” léptékben kerül sor: „E régmúlt kor közelben tartózkodó csillagvizsgálói az Andronover csillagköd átalakulását figyelve éppen azt láthatták, amit a huszadik századi csillagászok láthatnak, amikor távcsöveiket az ég felé fordítják és a szomszédos külső tér jelenkori csavarvonalú csillagködeit szemlélik.” (57:3.2)

Összegezve tehát ebben a forgatókönyvben a szupersűrű fekete lyukra vonatkozó egyszerű feltevést felváltottuk egyfajta szuperfolyékony örvény feltételezésével, mely szerkezet egy erőszervező transzcendens jelenlétének előzményeként létrejövő abszonit tengely körül alakul ki. Ebben az esetben az Sgr A* jelzőcsillagai nem egyszerűen egy szupersűrű tömeg körül keringenek, hanem inkább kölcsönhatásban állnak egy szuperfolyékony anyagárammal. Felmerül a kérdés: mi történik, ha az erőszervező távozik? Vajon az ő transzcendens ráhatását felváltja valamilyen egyenértékű hatásos tömeg, vagy megmarad valamilyen rögzített, abszonit forgástengely? Ki tudja. De a fentiek tükrében valami sokkal érdekesebb jelenségről lehet szó annál, mint a halott napok anyagának felhalmozódása. 5. Kvazárok A kvazárok („csillagszerű rádióforrások”) jelentik a másik okát annak, amiért a kozmológusok biztosak a szupersűrű fekete lyukak létezésében. A kvazárokban az a furcsa, hogy túl fényesnek látszanak. Mindegyiknek nagy a vöröseltolódása, melyet a nagy távolsággal magyaráznak. De ha valóban olyan messze vannak tőlünk, akkor a fizika nehezen fogja tudni megmagyarázni azt, hogy miképpen szabadulhat fel olyan sok energia ilyen kis térrészből. A mai elméletek ehhez a szupersűrű fekete lyuk körüli akkréciós (anyagbefogási) korongból származó relativisztikus kiáramlásokat hívják segítségül. De mi van akkor, ha a vöröseltolódásuk nem ad hű képet a távolságukról? A „vöröseltolódás” a hosszabb hullámhosszak felé való eltolódásra utal a színképen. A hullámhosszat azonban a „másodpercenkénti rezgésszám” határozza meg, vagyis a vöröseltolódás igencsak időfüggő. Ha valami hatással van az idő múlásának ütemére, akkor az bizony érvényteleníti a „vöröseltolódás = távolság” összefüggésre alapozott naiv feltevéseket.

Például ha a sötét anyag ősi korongjait (melyekben a galaxisok kialakulnak) valójában a főerőszervezők hozzák forgómozgásba, akkor gondoljunk csak bele, hogy milyen zavaros helyzet alakul ki az időben, amint egy ilyen transzcendens erőszervező „...lelép a színről, jobbra el”. „A csillagköd-forgás elindítását követően az élő erőszervezők a forgási síkra merőleges szögekben egyszerűen visszahúzódnak (...)” (57:1.6) [kiemelések a szerzőtől – ford. megjegyzése]

Annak, hogy a transzcendens erőszervező „merőleges szögekben (...) visszahúzód[i]k” az általa mozgásba hozott korong középpontjától, mindenképpen valamilyen következménye lesz az időben. Vajon ez lehet-e a magyarázat azokra a kvazárokkal kapcsolatos zavarokra és a furcsa vöröseltolódásokra, melyeket a fiatal galaxisok közepén mérhetünk? „Gondoljunk csak bele...” azokba a centrifugális erőkbe, perdületekbe, gravitációs perturbációkba és idő-torzulásokba, melyek a transzcendens társ-főerőszervező abszonit jelenléte által meghatározott szuper-galaktikus korongot alkotó ultimatoni sötét anyaggal hozhatók összefüggésbe. Lévén, hogy a galaxisok a jövőben meglényegülő világmindenségnek is állandó alkotórészei, ezért nem nehéz elképzelni őket úgy, mint abszonit tengelyhez rögzített teremtésrészeket. És mi lehet könnyebb módja a nagy vöröseltolódás kiváltásának, mint az, ha a fényt valamilyen abszonit anomálián engedjük át? 6. Zárógondolatok A 101. írásban a szerző kijelenti, hogy „[e] kinyilatkoztatások mindenségtana nem sugalmazás.” (101:4.2) Egyes olvasók ezt úgy értik, hogy „semmi újat nem nyilatkoztattunk ki”, s ezzel elsiklanak annak vizsgálata fölött, hogy miben kaptak szabadkezet a szerzők. „A tévedések feltétlen kiküszöbölés[e]” (101:4.6) szellemében a szerző arra utal, hogy (1) hibásak a kozmológiai vöröseltolódással kapcsolatos alapfeltevéseink, és hogy (2) az anyag több, mint matematikai absztrakció. Ezzel a két egyszerű utalással új alapokra helyezik a fizikai ismereteinket. Ennek a két alapvetésnek az egyik sajátossága az, hogy az anyagot ultimatonok alkotják. Ez a cikk ennek a ténynek két következményét vizsgálja: azt, hogy a stelláris fekete lyukak képesek felrobbanni, és azt, hogy a spirálgalaxisok a sötét anyag alkotta hatalmas korongokba beágyazódva léteznek. Álljunk csak meg. A vöröseltolódással kapcsolatos téves alapfeltevések kiigazítása egy dolog, de mi a helyzet az ultimatonok létezéséről szóló kinyilatkoztatással? Vajon ezzel nem sértették meg „az elsődleges irányelvet”, azaz nem hágták át „[a] kinyilatkoztatás korlátait” (101:4)? Ez bizony jó kérdés, melyre csak egy másik kérdéssel tudunk felelni: ha az ultimaton nem fedezhető fel véges eszközökkel, akkor vajon vonatkoznak-e rá a kinyilatkoztatási korlátozások? *** A földi fizika ott reszket azoknak a felfedezéseknek a küszöbén, melyek révén meghaladhatja majd a múlt századi standard modellt. Gondoljunk bele, hogy mi volna, ha ezeket az elkerülhetetlen tudományos áttöréseket az Urantia könyv olvasói indítanák el. Forrás: ·

Nunn, Nigel: Exploding Dark Islands. In: UAI Journal, Vol. 21, No 4. 2014. p.9-12. http://urantiaassociation.org/wp-content/uploads/2015/01/Journal_Vol-21_No-4_en.pdf