Csizmadia Ervin
Félreérte(ne)k, tehát vagyok Megéri-e érteni politikai ellenfelünket? Ez az írás népszerűtlen lesz. Hosszú is, de talán ez a kisebb baj. A nagyobb baj az lesz vele, hogy mindjárt a kiinduló tétele szembemegy a bal-liberális oldalon megcsontosodott felfogással, miszerint a magyar kormány ténykedése olyan egyértelmű és olyan negatív, hogy nem sokat kell szöszölni vele, szőröstül-bőröstül el kell utasítani. Szerintem viszont nagyon is kell szöszölni.
Úgy látom ugyanis, szoros összefüggés van a bal-liberális oldal
versenyképességi deficitje és politikai ellenfeleiről való nem megfelelő felfogása között. A mai ellenzék valójában egyáltalán nem tudja, kik is az ellenfelei, és azok mit is akarnak. Noha a bal-liberális elemzők rendkívül határozott kategóriákkal dolgoznak (maffiaállam, diktatúra, újabban pro-fasizmus stb.), nem gondolnám, hogy ezek a jelzők és a mögöttük lévő értelmezések jottányival is közelebb vinnének az ellenfél értéséhez. Márpedig ez a cikk – némileg talán idealista módon – abból indul ki: nem árt érteni ellenfelünket. Nagyon egyszerű logikai kapcsolat van itt ugyanis: ha értjük az ellenfelünket, ha legalább madártávlatilag jól belőjük, mit, miért csinál, nagyobb esélyünk van, hogy vele szemben hatékony ellenstratégiát fejlesszünk ki. Az alaphelyzet Nem mondom meg, mikor, és nem mondom meg, kitől, mindenesetre nem épp ma telefonhívást kaptam egy magas rangú politikustól, aki azon kevesek közé tartozott, akikkel személyes beszélő viszonyt ápoltam. Ahogy felvettem a telefont, máris a lényegre tért, valahogy így: mondd már el, mit akar a másik oldal, mert egyszerűen nem értem. Meglepett a kérdése, hebegtem valamit, próbáltam különböző közhelyeket mondani, de a kérdésére nem tudtam hiteles választ adni. Gyakran eszembe jut ez a beszélgetés. Lehetséges, hogy egy általános és növekvő meg-nem-értéssel állunk szemben? De persze lehetséges egy másik megközelítés is. Egy mindinkább kettéosztódó társadalomban kell-e egyáltalán értenünk a velünk szemben állót? Nem jobb-e – nem viccelek –, ha tényleg nem értjük, és kísérletet sem nagyon teszünk rá, hogy megértsük a szándékai mögött rejlő motivációkat? Nem arról szól-e
-1-
a politika, hogy vagyunk mi nemes szándékúak, s vannak ők, a nemtelenek? És valóban. Ha túlságosan belemélyednénk az ellenfél céljainak értelmezésébe, utcára vonulnánk-e, ha valami fáj? Lennének-e (mint például mostanság nálunk) utcai tömegmozgalmak? Fölébredne-e a civil bátorság, zengene-e – ahogy a megfáradt ellenzéki pártok ajkáról mostanában alig-alig – az „Orbán takarodj”? A történelem is arra tanít minket, hogy nagy fölindulásokat éppenséggel nem a megértés, hanem olykor az ellenfél totális félrerajzolása, mi több „félremanipulálása” okozott. A néptömegek nem mozdulnak meg, nem lázadnak fel, ha elkezdik „túlérteni” a politikát és a politikusokat. A politikai ellenfél: kihívás Szólnak tehát érvek amellett, hogy az ellenféllel egy bizonyos szinten túl nem kell foglalkozni, pláne nem kell megérteni. Ám azért mégiscsak illik róla valamilyen reális képet kialakítani. Különösen demokráciában. A rendszerváltás után sajnos nagyon korán kiderült, hogy a magyar politikai osztály nincs fölkészülve a politikai ellenfél önmagával egyenértékű mivoltának elfogadására. Sőt. Ha „kényszerből” ellenfélnek is mondjuk azokat, akik velünk szemben állnak, valójában úgy viselkedünk, mint ha ellenségek lennének. És sajnos, már a kezdetektől. Erre persze vannak – nem is rossz – mentségeink. A legjobb a tanulási idő hiánya. Ugyan mikor tanultuk volna meg tisztelni és valóban „csak” ellenfélnek tekinteni az ellenfelet? Ha végigtekintünk az 1989-90-es rendszerváltást megelőző korszakokon (így, többes
számban!),
ilyen
jellegű
viselkedési
hagyományt
nemigen
találunk.
Egyre inkább azt gondolom: a hagyománynak kolosszális jelentősége van. Bár sok minden felírható ama bizonyos „tiszta lapra”, de nem minden. Létrehozhatunk demokratikus intézményeket, azok el is jutnak a teljesítőképesség bizonyos fokára, de irtózatosan nehéz a demokratikus közszellemet, illetve az ellenfeleknek az egymás iránti megfelelő mértékű lojalitását létrehozni. A nyugati fejlődésben is évszázadok kellettek hozzá. A nyugati parlamentáris fejlődés lényege egy „viselkedési forradalom”. A parlamentáris küzdelmek megtanítják a szereplőket az önmérsékletre. Ez a Nyugat szinte behozhatatlan versenyelőnye minden más régióval szemben. Persze, ha az olvasó erre azt mondja, ne vicceljek már, hiszen ez az együttműködés kezdetben Magyarországon nagyon is megvolt, csak a Fidesz később felrúgta, látszólag megfontolandó
-2-
ellenvetést tesz. Én azonban erre Bibó Istvánnal szeretnék válaszolni. Bibó 1945 után világos különbséget tesz határolt és megegyezéses forradalom között. A magyar demokratikus ellenzéknek köszönhetően a 80-as években rátaláltunk Bibóra, ám az átmenetben ez a két kategória összecsúszik, s megegyezésesnek tűnik mindaz, ami csupán „határoltság”. Mindannyian benne voltunk ebben, akik az átmenetet már felnőtt fejjel élték meg: valóban konszenzuálisnak szerettük volna látni a régi leépülését, és bizonyos mértékig az is volt. Ám, hogy mennyire csak bizonyos fokig, arról éppen a későbbi fejlemények győzhetnek meg. Mai tudásommal azt mondom: nagyon-nagyon határolt konszenzus volt az! De igazából nem is erről, hanem két másik félreértésről szólnék a továbbiakban. 1. Múltfélreértés. A bal-liberális oldal nem ismeri és félreérti a magyar jobboldalt. Ez által a saját belföldi versenyképességét csökkenti. 2. Jelen-félreértés. A magyar jobboldal nem ismeri és félreérti Nyugat-Európát. Emiatt saját külföldi versenyképességét csökkenti. A múlt szerepe A magyar jobboldal jól tenné, ha atlanti orientációjú, konzervatív szellemiségű, kevésbé harcias, a nyugati szövetségi rendszert és a liberális demokrácia alapértékeit tiszteletben tartó irányzat lenne. Egyetértek mindazokkal, akik ilyen jobboldalt szeretnének látni. Annak azonban, hogy a magyar jobboldal (jelenleg és ki tudja meddig) nem ilyen, súlyos okai vannak. Régóta figyelem a bal-liberális oldal jobboldal-kritikáját, és megvallom, nem látom, hogy ezen okok értelmezéséhez az elmúlt évtizedben közelebb jutottak volna. Ennek van egy fundamentális oka. Nevezzük a bal-liberális szemléletet jelenközpontúnak. Ezzel tulajdonképpen nem is lenne baj, de érdemes rámutatni arra, hogy a jelen-centrikusság korántsem evidencia. Nagyjából egyidős az 1989-90-es forradalmi átmenetekkel és Francis Fukuyama unalomig csócsált teóriájával a „történelem végéről”. Vajon gondoltunk-e rá, hogy a „történelem vége” tétel azért született meg, mert az előtte lévő időszakban épp az a meghatározó, hogy a történelem folyamatosan jelen van. Amikor a liberális demokrácia „kiszélesítése” és kelet-közép-európai alkalmazása megkezdődik, az praktikusan azt jelenti, hogy a jövőben nem kell múltbeli, csak jelenbeli dolgokkal foglalkozni. Ezt a szemléletet pompásan kifejezi a liberális intézmények
-3-
bevezetésének, majd tökéletesítésének elvárása, vagy még átfogóbban a 90-es évek nagy paradigmája: a demokrácia konszolidációja. És bekövetkezik a konszolidáció? A jelen győzelmet arat a múlt felett? Csodálatosképp Orbán 2014-es tusnádfürdői beszéde kellett ahhoz Fareed Zakaria The Rise of Illiberal Democracy című 1997-es írását felfedezzük, de ő már akkor jelezte, hogy a konszolidálás (ha egyáltalán sikerül) sokkal nehezebb lesz a vártnál.
S itt nem az az érdekes, hogy a demokráciák
lehetnek-e illiberálisok is, hanem az, hogy már a 90-es évek végén is világos volt: nem biztos, hogy a jelen le tudja gyűrni a múltat. Amikor Nyugat-Európában elkezdték ontani a deficites, defektes stb. demokráciákról szóló cikkeket, számomra egyértelművé vált: a Fukuyama-féle megközelítés ideje lejárt vagy legalábbis lett neki politikatudományos vetélytársa. Magyarországon a 2000-es évek elején se híre, se hamva nem volt az ilyen típusú, a múlt felértékelődését taglaló cikkeknek. Számunkra a múlt akkor is és ma is „sötét”, és csak rosszul jöhet ki a jelennel való összehasonlításból. Ezt a paradigmatikus nemzetközi változást a bal-liberális oldal napjainkra úgy egyszerűsítette le, hogy Magyarországon „visszatért a Horthy-korszak”. Ez a kapitálisan leegyszerűsítés tökéletesen ellehetetleníti az ellenfél reális megítélését. Mégpedig azért, mert a múlttal kizárólag mint negatív faktorral számol. Holott a múlt része (s szerintem ez az igazán érdekes) a hagyomány is, ami valamilyenné formálja egy adott ország politikai kultúráját, vagy az ellenfelek egymáshoz való viszonyát. A bal-liberális oldalnak tehát „ezerrel” el kellene kezdenie értelmezni ezt a fajta „hagyományteremtő” múltat. Ehhez képest azt látjuk, hogy – a jelen bűvöletében – továbbra sem hajlandó tudomást venni arról, hogy a „múlt visszatérése” nem az általa egyébként is minden rossznak elmondott Orbán-kormány újabb ármánykodása. Bár politológus vagyok, egy újságcikkben mégsem terhelhetem az olvasót olyan nyugateurópai művek felsorolásával, amelyek a „történelem vége” helyett épp a „múlt visszaéréséről” beszélnek. Nem érti (vagy félreérti) a Fidesz szándékait, aki mindenáron és kizárólag a 30-as évekkel akarja azokat összekötni. Ugyanakkor el kell ismerni: a tavaszi választási vereség után a szélesebb értelemben vett (s nem csak pártpolitikai) ellenzék néhány tanulságot leszűrt. Mindenki emlékszik az áprilisi választást követő egyik erősen hangzó felismerésre: nem
-4-
értettük meg a magyar társadalmat! A magam részéről ebből a felismerésből vezetem le a minapi netadó-ellenes civil tüntetéseken elhangzó beszédek középponti gondolatát: „Orbán Viktor! Itt a magyar nép beszél”. Ami profi és újszerű válasz, egy igény hatásos bejelentése. Hiszen, ha már annyira elégedetlen az ellenzék mindennel, amit a kormány csinál, miért ne lehetne újra a nép hangja. Összegezve tehát: a bal-liberális oldal egyáltalán nem érti, hogy a múlt nemcsak bizonyos vállalhatatlan kormányzati intézkedéseket jelent, hanem egy gondolkodási hagyományt is. A magyar történelem hosszú évszázadaiban formálódott ki ez a gondolkodási hagyomány, s a Fidesz napjainkban e tradíció letéteményesének tekinthető. Ez a hagyomány tökéletesen más, mint ami egy ideális konzervatív párt létéhez kellene; lassan ezt is érdemes lenne felismerni. A jelen s a Nyugat Amennyire bizalmas viszonyban van a magyar jobboldal a múlttal, annyira rossz és értetlen a viszonya a jelenhez. A kiindulópontja nem helytelen, hiszen jó érzékkel tette meg magát a történelmi folytonosság letéteményesének. Ezzel a gesztusával viszont elszakította magát a jelentől, és nem véletlen, hogy ügyefogyottan közlekedik benne. Ugyanakkor: a történelmi múltban mélyen gyökerező felfogása miatt nem tud dűlőre jutni Európával sem. A Nyugattal való mai kormányzati huzakodások nem véletlenszerűek, hanem egy sajátos magyar önképből fakadnak. Ezen önkép szerint (meggyőződhetünk erről, ha régebbi magyar szerzőket olvasunk) Magyarország természetesen európai ország, de nem feltétel nélkül nyugatos. A feltétel nélküli nyugatosság a reformkor szülötte. Reformkori nagy magyarjaink az elsők történelmünkben, akik kendőzetlenül a fejlett Nyugat példáját ajánlják. Elődeiknek és utódaiknak vannak a Nyugattal kapcsolatban skrupulusaik. Például kételkednek mindjárt abban, hogy a magyar nép mintakövető-e. A reformkor előtt ez korántsem volt evidencia, és a dualizmusban meg később is előjött ez a probléma. Ha nem lenne ilyen masszív „mintaformáló” hagyományunk is, nem érthetnénk meg a Fidesznek azt a retorikáját, hogy mai unortodox intézkedéseivel „irányt mutasson” Európának. De még átfogóbban arról van szó, hogy a hosszú magyar történelmi fejlődés nem zsákutca (mint oly gyakran véljük), épp ellenkezőleg: a magyar feudalizmus például fejlettebb volt, mint a nyugati. Ezt, ugye, elég nehéz ma posszibilis véleménynek tekinteni, de nem is ez a lényeg,
-5-
hanem az, hogy a jobboldalon régen és ma is sokan vélik így. Mindezeken túl van még egy jelentős (talán a legjelentősebb) öröksége ennek a történelmi hagyománynak a nemzeti szuverenitás tana. E szerint Magyarország a nyugati civilizáció része, de csak addig, ameddig az európai orientáció nem fenyegeti ezt a mélyről jövő és évszázadok során kivívott szuverenitást. Nem is akármilyen szerzők írják, hogy a magyar történelem tele van a Nyugattól a Kelethez való (igaz, többnyire alkalmi) átpártolásokkal. Mindennek semmi köze a Horthy-korszakhoz, annál több a régebbi történelemhez. Éppen az a mai jobboldal egyik legfőbb problémája, hogy túlságosan is a régmúltban áll benne, s ebben a régmúltban kialakított magatartási készletekkel bír. Ebben a hagyományban a Nyugathoz való kapcsolódás rendkívül ingatag. „Lepsénynél még megvan”, de egy kilométerrel odébb már akár el is veszhet. Erre a politikára igazán nem lehet mondani, hogy ne képviselné a történelmi folytonosságot; de annál több problémája van a jelennel. A magyar kormány nem tartja elégségesnek a „mintakövetést”, maga is mintát akar formálni. Ez még nem lenne ördögtől való, hiszen kisméretű és kis népességű országoknak is joguk van hatást gyakorolni az összeurópai fejlődésre. A probléma inkább azzal van, ahogyan teszi ezt. Egy történelmi logikát igyekszik beleapplikálni a jelenbe, s csodálkozik, hogy az a közeg, amelyet változásra akar ösztökélni, ellenáll ennek. A legfőbb gond azonban az, hogy a magyar jobboldal, miközben elvárja, hogy a Nyugat értse őt, ő nem érti a Nyugatot. A nemzetközi versenyképessége épp azért olyan alacsony, mert nem is akarja megtanulni a nyugati kultúrában honos játékszabályokat. Az értés haszna Összességében tehát a jobboldal számára a múlt értése a belpolitika tartományában hatalmas versenyelőnyt hoz, ám a jelen nem-értése nemzetközileg elszigeteli. A bal-liberális oldal roppant precízen nyugatos, a kormányoldalnál sokkal inkább a jelen valóságának ütőerén tartja a kezét. Mivel azonban a magyar múltból s egyáltalán a múlt-jelen körforgásból szinte semmit nem ért, belpolitikai versenyképessége elenyésző. Ez persze csak egy lehetséges olvasat. Akár igazam van, akár nem, azt talán nem lehet kétségbe vonni, hogy olyan karakterű szereplőkkel kell számolni, amilyenek vannak! A mostaninál lényegesen nagyobb megértés ahhoz kellene, hogy egyáltalán reálisan felmérhessük, hányadán állunk. Ha a bal-liberális
-6-
oldal lemond arról, hogy megértse a jobboldal lényegét, saját magát sem fogja megérteni. És a jobboldal sem, ha lemond arról, hogy jobban értse Európát. Nincs mese, csak ez a „kettős értés” vihet közelebb bennünket egy mostanában ritkán használt fogalomhoz, a plurális demokráciához. Ahhoz, hogy egyszer majd ilyenben élhessünk. Megjelent a Népszabadság november 9-ei számában.
-7-
