Felelıs szerkesztı: Csurgó Csaba. Szerkesztı: Brenner Péter. Tördelıszerkesztı: Téglás Zoltán

Neil Gaiman

SOSEHOL

agave könyvek

Neil Gaiman: Neverwhere Copyright © Neil Gaiman, 1996, 1997, 2000

Hungarian translation © Pék Zoltán, 2007

A magyar fordítás az alábbi angol kiadás alapján készült: Neil Gaiman: Neverwhere 241575, 2000

Fordította: Pék Zoltán

ISBN: 978 963 986 807 6 Agave Könyvek Felelıs kiadó: Varga Bálint, Meznerics Gergely A borítót és a köretet tervezte: Kuszjó Rajmund Felelıs szerkesztı: Csurgó Csaba Szerkesztı: Brenner Péter Korrektor: Feketéné Pintér Anna Tördelıszerkesztı: Téglás Zoltán

Készült: az Aduprint nyomdában, Budapesten, 2008-ban

Mőfaj: Fantasy.

Lenny Henrynek, barátomnak és kollégámnak, aki segített végigvinni; és Merrilee Heifetznek, barátomnak és ügynökömnek, aki mindent elrendez.

Sosem jártam St. John’s Woodban. Nem merek. Félnék a fenyıfák számtalan éjszakájától, félnék, hogy megtalálom a vérvörös serleget és a csapdosó szárnyú sast. G. K. Chesterton: Notting Hill Napóleonja

Ha nem sajnáltad cipıd s ruhád Véghetetlen éjszakákon Most is ölthetsz meleg csuhát S Krisztus végül keblére von.

Itt van az éj, mit eddig vártál Véghetetlen éjszakákon Melegedj a gyertyalángnál S Krisztus végül keblére von.

Ha nem sajnáltál ételt s italt Véghetetlen éjszakákon Tested eme tőzben is kitart S Krisztus végül keblére von.

Hagyományos virrasztási ének*

PROLÓGUS

A Londonba utazása elıtti éjszakát Richard Mayhew

cseppet sem élvezte. Pedig az este még igencsak élvezetesen indult: élvezettel olvasta a búcsúkártyákat, és élvezte az öleléseket a nem minden báj nélküli ismerıs hölgyektıl; élvezettel hallgatta, ahogy óva intik London veszélyeitıl és bőneitıl, és élvezettel fogta az ajándék fehér esernyıt, amibe minden barátja beszállt pár shillinggel, és amire a londoni földalatti térképét nyomtatták; élvezte az elsı pár korsó sört is, ám aztán minden következı korsó jelentısen csökkentett az élvezeten, most pedig dideregve gubbasztott a járdán, egy pub elıtt, egy kis skót városkában, a hányás-nemhányás elınyeit-hátrányait latolgatta, és nem, cseppet sem élvezte a helyzetet. Bent a pubban a barátai lankadatlanul ünnepelték közelgı távozását, s lelkesedésüket Richard már-már vészjóslónak találta. Ült a járdán, az összetekert esernyıbe kapaszkodott, és komoly kétségei támadtak, hogy tényleg olyan nyerı ötlet-e leköltözni délre, Londonba. – Jobb, ha vigyázik – szólalt meg egy kortól repedezett hang. – Elpaterolják, mielıtt azt mondhatná, hogy Jack Robinson. Vagy becsaptyák. Azon se lepıdnék meg. – Két éles szem meredt rá egy csırszerő, koszos arcból. – Jól van? – Igen, köszönöm – felelte Richard. Gondosan borotvált, fiús arcú fiatalember volt, sötét, kissé göndör hajjal és nagy, mogyoróbarna szemmel; állandóan amolyan győrött, mostébredtem kinézete volt, ami vonzóbbá tette a szebbik nem számára, mint azt valaha értette vagy hitte volna. A koszos arc meglágyult. – Fogja, szegénkém – nyomott egy ötvencentest Richard markába az öregasszony. – Mijóta van az utcán? – Nem vagyok hajléktalan – tiltakozott Richard zavartan, és próbálta visszaadni neki az érmét. – Vegye vissza a pénzt, kérem. Jól vagyok. Csak kijöttem levegızni. – Hozzátette: – Holnap Londonba költözöm. Az öregasszony gyanakodva nézte-nézegette, majd visszavette az ötvencentest és eltüntette a kabátok meg kendık rétegei alatt, amikbe bebugyolálta magát. – Én is jártam Londonban – közölte bizalmasan. – Ott mentem férjhez. De nem volt jóravaló ember. Anyám megmondta, hogy ne házasodjak kintrıl, de én a szívemet követtem. Persze, akkor

még fiatal és szép voltam, amit már úccse hisz el. – Hogyne hinném – vágta rá Richard feszengve. A torkából lassan visszavonult a kifelé készülı anyag. – Hát sokra mentem vele. Hajléktalan vagyok, tudom, milyen. Ezér’ hittem, hogy maga is az. Minek megy Londonba? – Állást kaptam – felelte büszkén Richard. – Mive’ foglalkozik? – Ööö… értékpapírokkal. – Én táncos voltam. – Az öregasszony esetlenül totyogott körbe a járdán, dallamtalanul dúdolva magában, majd erısen billegni kezdett, mint a megállni készülı búgócsiga, és végül megtorpant Richarddal szemben. – Nyújtsa a tenyerét, megmondom a jövendıjét. – Richard kinyújtotta. Az öregasszony a kezébe vette és szorosan fogta; párszor pislogott, akár a bagoly, ami lenyelt egy egeret, de az kezdi megfeküdni a gyomrát. – Hosszú út vár magára… – kezdte homlokráncolva. – London – bólintott Richard. – Nem csak London. – Az öregasszony hallgatott kicsit. – Nem az a London, amit én ismerek. – Szemerkélni kezdett az esı. – Sajnálom – sóhajtott. – Ajtókkal kezdıdik. – Ajtókkal? Az öregasszony bólintott. Az esı máris nekilendült, hangosan kopogott a tetıkön és az aszfalton. – A maga helyiben vigyáznék az ajtókkal. Richard bizonytalanul felállt. – Értem – mondta, bár nemigen tudta, hogyan illene fogadnia ezt az információt. – Vigyázok. Köszönöm. A pub ajtaja kinyílt, fény és zsivaj ömlött az utcára. – Richard? Jól vagy? – Jól, jól. Mindjárt megyek. – Az öregasszony már imbolyogva távolodott az utcán, bele az esıbe. Richard úgy érezte, valamit tennie kell érte. Pénzt viszont nem adhat neki. Utána sietett a keskeny utcán, hideg esı verte az arcát, a haját. – Fogja. – Az esernyı nyelével vacakolt, kereste a nyitógombot. Aztán kattanás hallatszott, és az esernyıbıl kibomlott a londoni földalatti hatalmas, fehér térképe, minden metróvonal más

színnel, minden állomás megjelölve-nevezve. Az öregasszony elvette és hálásan mosolygott. – Jó szíve van. Az néha elég, hogy biztonságba legyen, bármerre vetıdik. – Aztán a fejét ingatta. – De többnyire azér’ nem. – Belekapaszkodott az esernyıbe, ahogy egy széllöket odafurakodott, hogy elragadja vagy kifordítsa. Két kézzel magához kulcsolta a nyelét, és szinte kétrét görnyedve ment neki az esınek és szélnek, bele az éjszakába; egy fehér, domború korong a londoni metróállomások hangzatos neveivel: Earl’s Court, Marble Arch, Blackfriars, White City, Victoria, Angel, Oxford Circus… Richard azon kapta magát, hogy kábán azon töpreng, tényleg volt-e valaha cirkusz az Oxford Circusnél, egy igazi cirkusz bohócokkal, gyönyörő nıkkel és veszélyes vadállatokkal. A pub ajtaja megint kinyílt, s úgy dılt ki a hang, mintha a pub hangerıgombját hirtelen feltekerték volna. – Richard, te baromarcú, ez a te rohadt bulid, kimaradsz a tutiból! – Hát visszament; a hányingert teljesen előzte ez a különös találkozás. – Úgy nézel ki, mint egy ázott patkány – mondta neki valaki. – Életedben nem láttál ázott patkányt – vágott vissza Richard. Másvalaki egy nagy pohár whiskyt nyomott a kezébe: – Küldd ezt le. Ez majd átmelegít. Tudod, Londonban nem kapsz igazi scotchot. – Azért majd kerítek – sóhajtott Richard. Hajából víz csöpögött az italába. – Londonban minden van. És felhajtotta a scotchot, aztán valaki hozott neki még egyet, aztán az este összeragadt, majd darabokra tört: utána csak arra emlékezett, hogy egy kicsi és racionális valaholt (egy helyet, aminek van értelme) hagy el egy hatalmas és vén valaholért (aminek nincs); és arra, hogy valamikor hajnaltájt esıvízzel teli csatornába okádik; és egy fehér, gömbölyded alakra furcsa színő jelekkel, ami kis, dundi bogárként távolodik az esıben. Másnap reggel felszállt a vonatra, hogy megkezdje a hatórás utat délre, ami végén a St. Pancras vasútállomás gótikus

ormai és boltívei várják. Az anyjától útravalónak kapott egy kis diótortát meg egy termosz teát. Richard Mayhew pocsék hangulatban indult Londonba.

ELSİ FEJEZET

Már négy napja csak rohant és rohant, ész nélkül, botladozva menekült járatokon és alagutakon keresztül. Éhes volt, kimerült, de annyira, amit már nem is bír el a test, s így persze minden ajtót egyre nehezebben tudott kinyitni. Négynapnyi menekülés után végre talált egy búvóhelyet, egy apró sziklavackot a világ alatt, ahol biztonságban lesz, legalábbis imádkozott, hogy így legyen, és aztán elnyomta az álom.

Mr. Croup az utolsó Lebegı Vásáron bérelte fel Rosst, azon, amit a Westminster apátságban tartottak. – Tekintse ıt kanárinak – mondta Mr. Vandemarnak. – Úgy énekel? – érdeklıdött Mr. Vandemar. – Kétlem. Szívem sötét mélyébıl kétlem. – Mr. Croup beletúrt lelapuló, narancssárga hajába. – Nem, kedves barátom, metaforrásban értettem, a madárra gondoltam, amit levisznek a bányába. Mr. Vandemar bólintott, ahogy derengeni kezdett neki a célzás értelme. Mr. Ross valóban semmi hasonlatosságot nem mutatott egy kanárihoz. Nagydarab volt – majdnem mint maga Mr. Vandemar –, és rendkívül szurtos, és egészen szırtelen, és feltőnıen nem a szavak embere, noha azt mindkettejük értésére adta, hogy szeret ölni, és jól is csinálja, amely kijelentés igencsak mulattatta Mr. Croupot és Mr. Vandemart, ahogy Dzsingisz kánt mulattathatta volna egy ifjú mongol hencegése, aki most elıször fosztott ki falut vagy égetett fel jurtát. Közben pedig Mr. Ross valójában egy kanári, és még csak nem is tudja. Ezért ment ı elöl, a mocskos pólójában és koszos farmerében, Mr. Croup és Mr. Vandemar pedig mögötte, elegáns fekete öltönyben. A külsı szemlélınek négy egyszerő jegy segít

megkülönböztetni Mr. Croupot Mr. Vandemartól: az elsı, hogy Mr. Vandemar két és fél fejjel magasabb; a második, hogy Mr. Croup szeme fakókék, akár a napszítta porcelán, míg társáé barna; a harmadik, hogy Mr. Vandemar a jobb keze ujjain viselt győrőket négy holló koponyájából készítette, míg kollégája nem szenvedheti az ékszereket; a negyedik, hogy Mr. Croup imád beszélni, míg Mr. Vandemar inkább enni. Ja, és hogy cseppet sem hasonlítanak. A sötét alagútban sustorgott valami. Mr. Vandemar kezében egyszeriben megjelent a kése, aztán meg már nem is volt a kezében, hanem rezegve állt bele valamibe jó kilenc méterre. Mr. Vandemar odaballagott és a markolatánál fogva felemelte a kést. Szürke patkányt nyársalt fel a penge; az állat tehetetlenül tátogott, ahogy az élet lassan elszökött belıle. Mr. Vandemar a mutató- és hüvelykujja közé fogta és összeroppantotta a koponyáját. – No, ez a patkány se szırözik velünk többet – jegyezte meg Mr. Croup. Halkan felkuncogott. Mr. Vandemar nem reagált. – Patkány. Szırözik. Megvan? Mr. Vandemar lehúzta a patkányt a pengérıl, és elgondolkodva rágcsálni kezdte a fejét. Mr. Croup kiütötte a kezébıl. – Elég. – Mr. Vandemar kissé morcosan dugta el a kését. – Fel a fejjel – csicseregte bátorítón Mr. Croup. – Mindig van másik patkány. Most pedig elıre. Vár a munka. A bántandó emberek.

A Londonban töltött három év nem változtatta meg Richardot, azt viszont igen, ahogyan a várost látta. A képek alapján eredetileg szürke, sıt fekete városnak képzelte, és igencsak meglepıdött rajta, hogy mennyire tele van színekkel: vörös téglák és fehér kövek, piros buszok és fekete taxik városa; vörös postaládák, zöld parkok és még zöldebb temetık városa. Olyan város, ahol a nagyon régi könyököl helyért a nagyon új mellett, nem vérre menıen, de különösebb tisztelet nélkül; üzletek, irodaházak, éttermek és lakóházak városa, le se tojt emlékmőveké és szembetőnıen palotátlan palotáké; több száz jellegzetes kinézető és különös nevő kerület városa

(Crouch End – Guggolvég, Chalk Farm – Krétafarm, Earl’s Court – Earl udvara, Marble Arch – Márványboltozat); zajos, koszos, vidám, gondterhelt város, ami a turistákból él, szüksége van rájuk, s közben lenézi ıket; olyan nagyváros, ahol a közlekedés átlagsebessége háromszáz éve nem nıtt, hiába ötszáz évnyi makacs útszélesítés és ügyetlen kompromisszum a közlekedés (legyen az lóvontatta vagy motorizált) igényei és a gyalogosok igényei között; egy világváros, amelyet mindenféle színő, modorú és fajtájú emberek laknak-zsúfolnak tele. Amikor megérkezett, Londont hatalmasnak, bizarrnak és lényegében érthetetlennek találta, csak a földalatti térképe sugallt bármi rendet a káoszban, a földalatti járatok és állomások ezen elegáns, színes, topográfiai terve. Aztán szép lassan rájött, hogy a földalattitérkép kényelmes kitaláció, ami megkönnyíti ugyan az életet, de semmi hasonlóságot nem mutat a fenti város valóságos alakjával. Olyan, mint egy politikai párthoz tartozni, talált rá egyszer büszkén a hasonlatra, aztán miután egy partin egy rakás hökkent idegennek megpróbálta elmagyarázni a hasonlóságot a térkép és a politika között, úgy döntött, a jövıben inkább másra bízza a politikai megjegyzéseket. Apránként, ozmózis és fehér tudás révén (utóbbi olyan, mint a fehér zaj, csak sokkalta hasznosabb) igyekezett megérteni a várost, amely folyamat jelentısen felgyorsult, amikor rájött, hogy a tulajdonképpeni City, a belváros valójában alig egy négyzetmérföld, az Aldgate-tıl a Fleet Streetig és az Old Bailey törvényszéki épületekig nyúlik; hogy ez egy apró helyhatóság, ami most London gazdasági intézményeinek ad otthont; és hogy itt kezdıdött az egész. Kétezer évvel ezelıtt London csupán egy parányi kelta település volt a Temze partján, amelyben a rómaiak menet közben megtelepedtek. Ettıl kezdve London nıttön-nıtt, míg durván ezer év elteltével összeért a közvetlen nyugatra fekvı, pici Westminster királyi várossal, aztán amint a London híd megépült, a város magához rántotta Southwarkot a folyó túlpartján, és folyamatosan tovább duzzadt, mezıket, erdıket és mocsárvidékeket kebelezett be a virágzó város, és egyre csak terjeszkedett, elérve olyan falvakat, mint keletre Whitechapel, Deptford, nyugatra Hammersmith és Sheperd’s Bush, északra Camden és Islington, délre, a Temze túlpartján, Battersea és Lambeth, s elnyelte ıket mind, ahogy egy higanytócsa magába

olvaszt kisebb pöttyöket, csak a nevük maradt fenn. London hatalmassá és ellentmondásossá nıtt. Jó hely, klassz város, ám minden jó helyért fizetni kell, és minden jó helynek is fizetni kell.

Egy idı után Richard magától értetıdınek vette Londont, sıt, már azzal is büszkélkedhetett, hogy egyik londoni látványosságot sem tekintette meg (kivéve a Towert, amikor Maude nénikéje leutazott a városba hétvégére, és kénytelenkelletlen neki kellett kísérgetni). Ám aztán Jessica mindezt megváltoztatta. Richard azon vette észre magát, hogy a hétvégi tunyulás helyett olyan helyekre megy vele, mint a Nemzeti Galéria meg a Tate Galéria, ahol azt tanulta meg, hogy túl sok múzeumozás lábfájást okoz, hogy a világ nagy mőkincsei egy idı után összemosódnak, és hogy az emberi elmének felfoghatatlan, hogy a múzeumi kávézók milyen pofátlan árat kérnek egy szelet süteményért meg egy csésze teáért. – Itt a teád meg a fánkod – mondta Jessicának. – Ennyiért két Tintorettót is kaptunk volna. Csak mondom. – Ne túlozz – dalolta Jessica vidáman. – A Tate-ben különben sincs Tintoretto. – Meg kellett volna vennem a meggyes süteményt, akkor a múzeum is megvehetne még egy Van Goghot. Franciaországban ismerkedett meg Jessicával, egy hétvégi kiruccanáson, két éve; a Louvre-ban akadtak össze, amikor Richard munkatársait kereste, akik az egész dolgot szervezték. Egy hatalmas szobrot bámulva hátrált, egyenesen bele Jessicába, aki egy rendkívül nagy és történelmileg fontos gyémántot csodált. Hebegve próbált elnézést kérni franciául, amit nem beszélt, hát feladta, majd angolul, aztán franciául kért bocsánatot az angol bocsánatkérésért, míg rá nem jött, hogy Jessica annyira angol, amennyire valaki csak lehet. Addigra a lány magában arra jutott, hogy Richard bocsánatkérés gyanánt vegyen neki egy drága francia szendvicset és egy orbitálisan drága szénsavas almalevet, és hát így kezdıdött az egész. Soha többé nem tudta meggyızni Jessicát arról, hogy ı nem a galériajáró fajta.

Azokon a hétvégéken, amikor nem galériában vagy múzeumban koptatták a lábukat, elkísérte Jessicát shoppingolni, amit a lány a hivalkodó Knights-bridge-ben kivitelezett, rövid járásnyira és még rövidebb taxizásnyira a lakásától, amely egy kis utcában volt Kensingtonban. Ott kullogott Jessica mögött még olyan fenséges és félelmetes áruházakban is, mint a Harrods vagy a Harvey Nichols, ahol az ékszertıl a könyveken át a heti főszeráruig mindent lehetett kapni. Richard ámulattal tekintett Jessicára, aki gyönyörő volt, gyakran vicces és kétségtelenül tartott valamerre. Jessica pedig hatalmas potenciált látott Richardban, amit ha a megfelelı nı megfelelıen használ, tökéletes hitvesi kiegészítıvé nevelheti Richardot. Bárcsak kicsit jobban koncentrálna, mormolta magában gyakran Jessica, s e célból olyan könyvekkel látta el, mint az Öltözzünk sikeresen, meg A sikeres férfi százhuszonöt szokása, meg hogy hogyan vezessük a vállalkozást úgy, akár egy katonai hadjáratot, Richard pedig mindig megköszönte neki és tényleg szándékában is állt elolvasni. A Harvey Nichols férfidivat osztályán Jessica kiválasztotta neki a ruhát, amit szerinte viselnie kéne, és ı hordta is, azon a héten legalábbis. Aztán pontosan egy évre rá, hogy megismerkedtek, Jessica közölte vele, hogy szerinte ideje eljegyzési győrőt venniük. – Minek jársz vele? – kérdezte tıle tizennyolc hónappal késıbb Gary, a kollégája a Vállalati Számlák osztályon. – Rémisztı a csaj. Richard a fejét rázta. – Nagyon édes, ha megismered. Gary letette a mőanyag trollt, amit Richard asztaláról vett fel. – Csodálom, hogy ezekkel még enged játszani. – A téma nem merült fel – mondta Richard, miközben kezébe vette az egyik lényt az asztaláról. A trollnak rikító narancssárga haja volt, és kissé hökkent arca, mintha csak eltévedt volna. Valójában a téma nagyon is felmerült, Jessica azonban meggyızte magát, hogy Richard trollgyőjteménye a bohókás szeszély megnyilvánulása, akárcsak Mr. Stockton angyalkollekciója. Jessica ugyanis éppen Mr. Stockton angyalkollekciójának utazó kiállítását szervezte, és arra a következtetésre jutott, hogy a nagy emberek mind győjtenek

valamit. Valójában Richard nem győjtötte a trollokat. Egyszer talált egyet a járdán az irodaház elıtt, és gyér próbálkozásként, hogy valahogy személyesebbé tupírozza munkahelyi környezetét, rátette a számítógép monitorjának a tetejére. Ezt a trollt aztán követte a többi: ajándékok a kollégáktól, akik örömmel látták, hogy Richardnak a gyengéi ezek a ronda lények. İ elfogadta az ajándékokat, s módszeresen körberakta velük az íróasztalt, a telefonokat és Jessica bekeretezett képét. A fényképen ezen a napon öntapadós emlékeztetı cetli díszelgett. Péntek délután volt. Richard már megfigyelte, hogy az események gyávák: egyenként nem történnek meg, csak csoportosan, bandában mernek rárontani. Vegyük például ezt a pénteket. Élete legfontosabb napjának számított, mint arra Jessica minimum tízszer rámutatott az utóbbi egy hónapban. Nem Jessica életének legfontosabb napja, nem, az majd akkor következik, ha – mint errıl Richard meg volt gyızıdve – miniszterelnökké, istenné vagy királynıvé választják. Viszont kétségtelenül az ı életének legfontosabb napja. Ezért is volt különösen kínos, hogy otthon a hőtıre ragasztott cetli dacára, és a másik, Jessica fényképén lévı munkahelyi cetli dacára, úgy elfeledkezett róla, mint annak a rendje. Ráadásul agyi kapacitása nagy részét amúgy is lekötötte a Wandsworth-jelentés, aminek már rég kész kellett volna lennie. Richard ellenırzött még egy számsort, majd észrevette, hogy a 17-es oldal eltőnt, hát lóhalálában ki kellett nyomtatnia újra; aztán már csak egyetlen oldal volt hátra, és tudta, simán befejezné, ha békén hagynák…, ha valami csoda folytán nem csöngene a telefon… Csöngött. Benyomta a kihangosítót. – Halló? Richard? Az ügyvezetı igazgató tudni szeretné, mikor kapja meg a jelentést. Richard az órájára nézett. – Öt perc, Sylvia. Mindjárt letisztázom. Csak csatolom az egyenleg-tervezetet. – Kösz, Dick. Lemegyek érte. – Sylvia, ahogy ezt kedvtelve hangoztatta, az ÜI SZA-ja volt, s pattogósan, hatékonyan dolgozott. Richard bontotta a vonalat. Azonnal megint csöngött.

– Richard, itt Jessica – mondta a hangszóró Jessica hangján. – Nem felejtetted el, ugye? – Elfelejteni? – Próbált emlékezni, mit felejthetett el. Ihletért Jessica fényképére pillantott, és ott meg is lelte a szükséges ihletet a Jessica homlokára nyomott sárga Post-it formájában. – Richard? Vedd fel a kagylót. Richard felvette a kagylót, és közben elolvasta a cetlit. – Bocs, Jess. Nem, dehogy felejtettem el. Este hét óra, Ma Maison Italiano. Ott találkozunk? – Jessica, Richard, és nem Jess. – A lány hallgatott kicsit. – Azok után, ami legutóbb történt? Nem hinném. A saját udvarodban is eltévednél, Richard. Richard rá akart mutatni, hogy bárki összekeverheti a Tate Britaint és a Tate Modernt, és hogy nem Jessica állt egész nap az esıben (ami szerény véleménye szerint volt akkora élvezet, mint addig járni odabent, míg elüszkösödik a lába), de inkább befogta a száját. – Találkozzunk nálad – javasolta Jessica. – Mehetünk együtt. – Oké, Jess. Jessica, bocs. – Ugye, visszaigazoltad a foglalást, Richard? – Persze – füllentette buzgón Richard. A másik telefon is csöngött. – Jessica, nézd… – Jó – mondta Jessica és letette. Richard életének legnagyobb kiadását Jessica jegygyőrőjének megvétele jelentette, másfél éve, a Harrods számtalan ékszerüzletének egyikében. Felvette a másik telefont. – Hé, Dick. Én vagyok, Gary. – Gary pár asztallal arrébb ült. Lelkesen integetett saját, trollmentes asztalától. – Az esti pia még áll? Azt mondtad, átvehetjük a Merstham-számlát. – Szállj ki, Gary. Naná, hogy áll. – Richard letette a telefont. Az öntapadós cetli alján volt egy telefonszám; a cetlit maga írta pár hete. És foglalt asztalt, szinte biztos volt benne. Viszont nem igazolta vissza. Akarta, de túl sok volt a tennivaló, és tudta, hogy még rengeteg ideje van. Csakhogy az események

ugye falkában jönnek… Sylvia állt meg mellette. – Dick? A Wandsworthjelentés? – Rögtön, Sylvia. Egy pillanat, jó? – Befejezte a tárcsázást, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor felvették: – Ma Maison. Segíthetek? – Igen. Asztalt szeretnék három fıre ma estére. Azt hiszem, lefoglaltam. És ha igen, megerısítem a foglalást. Ha meg nem, foglalhatok most? Kérem. – Nem, a könyvben nincs asztal ma estére Mayhew névre. Se Stocktonra. Se Bartramra, Jessica családnevére. Ami pedig a mostani foglalást illeti… Richard nem is annyira a szavakat találta kellemetlennek, hanem a hangnemet, amelyben az információt közölték. A ma esti asztalt évekkel ezelıtt kellett volna lefoglalni, sugallta a hang, lehetıleg még Richard szüleinek. Ma estére lehetetlen asztalt kapni; ha a pápa és Franciaország miniszterelnöke érkezne meg ma este foglalás nélkül, ıket is kipenderítenék az utcára, méghozzá kontinentális vigyorral. – De a menyasszonyom fınökének lesz – mekegte Richard. – Tudom, hogy korábban kellett volna szólnom. Csak hárman vagyunk, nem lehetne mégis… Letették. – Richard? – sürgette Sylvia. – Az ÜI vár. – Szerinted kapok asztalt, ha visszahívom ıket és ráígérek az árra?

Álmában mind együtt voltak a házban: a szülei, a bátyja, a kisbaba húga. A bálteremben álltak és ıt bámulták. Mind olyan sápadtak, olyan komorak voltak. Portia, az anyja megsimogatta az arcát, és azt mondta, veszélyben van. Ajtó nevetve azt felelte, hogy tudja. Az anyja a fejét rázta: nem, nem, most van veszélyben. Most. Ajtó kinyitotta a szemét. Az ajtó lassan, halkan-halkan nyílt. Visszatartotta a lélegzetét. Léptek a kövön. Talán nem vesz észre, gondolta. Talán elmegy. És kétségbeesetten arra gondolt, éhes vagyok.

A léptek tétováztak. Tudta, hogy jól elbújt egy rakás újság és rongy alá. És lehetséges, hogy a betolakodó nem akar ártani. Hát nem hallja a szívdobogásom?, töprengett. És akkor a léptek közeledtek, és ı tudta, mit kell tennie, és megrémült tıle. Egy kéz lehúzta róla az álcát, s üres, teljesen szırtelen arcba nézett fel, ami gonosz vigyorra győrıdött. Ajtó sebesen oldalt hengeredett-tekeredett, így a mellének célzott késpenge a felsı karjába fúródott. Addig a pillanatig nem is hitte, hogy képes rá. Sosem gondolta, hogy elég bátor, ijedt vagy elkeseredett hozzá, de most fél kézzel a férfi mellkasához nyúlt és kinyitotta… A férfi hörögve zuhant rá. Nedves és meleg volt. Ajtó kikászálódott alóla, és kimenekült a szobából. A keskeny, alacsony alagútban megállt, hogy levegıhöz jusson, és a falnak dılve görcsösen zokogott. Az utolsó csepp erejét is felemésztette ez a támadás, teljesen kimerült. A válla lüktetni kezdett. A kés, gondolta. De már biztonságban van. – Nohát, nohát – szólalt meg egy hang a sötétben, tıle jobbra. – Túlélte mister Rosst. Hallatlan, nemde, mister Vandemar? – A hang valósággal csöpögött, akár a szürke nyálka. – Hallatlan bizony, mister Croup – válaszolt egy lapos hang a másik oldalon. Pislákoló láng gyulladt. – Hát minket nem fog túlélni – jelentette ki Mr. Croup, és szeme fényesen csillogott a sötétben a világ alatt. Ajtó keményen az ágyékába térdelt, majd jobb kezével fogva a bal vállát megiramodott. És rohant.

– Dick? Richard elhessegette a hangot. Az élete mindjárt visszazökken a rendes kerékvágásba. Még egy pár pillanat… – Dick? – nógatta Gary. – Fél hét van. – Mennyi?! – Papírok, tollak, táblázatok és trollok

ömlöttek Richard aktatáskájába. Becsukta és már rohant is. A kabátját menet közben rángatta fel. Gary utána eredt. – Akkor nem iszunk? – Iszunk? – Össze akartunk ülni és egy ital fölött megbeszélni a Merstham-számlát. Emlékszel? Az ma este van? Richard megtorpant. Ha a szétszórtságot olimpiai sporttá teszik, ı simán indulhat angol színekben. – Gary, sajnálom. Elszúrtam. Ma este Jessicával kell találkoznom. A fınökét visszük vacsorázni. – Mister Stocktont? A Stockton vállalattól? Azt a Stocktont?! – Richard csak bólintott. Robogtak le a lépcsın. – Biztos jó móka lesz – mondta Gary ıszintétlenül. – És hogy van a Fekete Lagúna Veszedelme? – Jessica valójában Ilfordból való, Gary. És az életem napsugara és szerelme, kösz, hogy kérded. Leértek az elıcsarnokba, ahol Richard megrohamozta az automata ajtót, ami látványosan nem nyílt ki. – Elmúlt hat, mister Mayhew – emlékeztette Mr. Figgis, a biztonsági ır. – Ki kell jelentkezni. – Nincs nekem erre szükségem – siránkozott Richard csak úgy a nagyvilágba. – Tényleg nincs. Mr. Figgist állandóan enyhe orvosi kenıcsszag lengte körül, és a makacs pletyka azt tartotta, hogy enciklopédikus pornógyőjteménnyel rendelkezik. Olyan szorgalommal ırizte a bejáratot, ami már-már az ırülettel volt határos, ugyanis sosem tette túl magát azon az estén, amikor egy egész emelet számítógép-állománya távozott az épületbıl, két cserepes pálmával és az ügyvezetı igazgató Axminster-szınyegével egyetemben. – Akkor az italnak annyi? – kérdezte Gary. – Bocs, Gary. Hétfın jó neked? – Persze, jó. Akkor hétfın. Mr. Figgis alaposan megszemlélte az aláírásukat, aztán

meggyızıdött róla, hogy nincs náluk asztali számítógép, cserepes növény vagy szınyeg, majd megnyomta asztalán a gombot, és az ajtó kinyílt. – Ajtó – mondta Richard.

Az út folyton elágazott, ilyenkor Ajtó találomra választott útirányt, s görnyedten futott, bukdácsolt és szlalomozott az alagutakban. Mögötte Mr. Croup és Mr. Vandemar lépdelt, higgadtan és kedélyesen, akár a világkiállításra készült Kristálypalotát megtekintı viktoriánus méltóságok. Keresztúthoz érve Mr. Croup rendre letérdelt, megkereste a legközelebbi vércseppet, és azt követték. Hiénák, akik kifárasztják a prédát. İk ráérnek. A világ minden ideje a rendelkezésükre áll.

Richardnak a változatosság kedvéért mázlija volt. Elkapott egy fekete taxit, amit egy idıs férfi vezetett, aki olyan valószínőtlen útvonalon vitte haza, hogy azokat az utcákat Richard még életében nem látta, s közben – ahogy minden londoni taxisofır (mint azt Richard megtapasztalta), ha élı, lélegzı, angolul beszélı utast fog – elemezte London belvárosának közlekedési problémáit, a bőnözés felszámolásának lehetséges módozatait, valamint a napi politikai kérdéseket. Hazaérve Richard kiugrott a taxiból, a taxis markában borravalót hagyott, a hátsó ülésen meg a táskáját, de szerencsére sikerült leintenie a jármővet, mielıtt elindult volna, úgyhogy visszaszerezte a táskát, majd felrohant a lépcsın a lakásába. Az ajtón belépve már vetkızött is, a táska átrepült a szobán és a kanapén végzett kényszerleszállást, a kulcsokat viszont a zsebébıl gondosan a kisasztalra letéteményezte a hallban, nehogy itthon felejtse. Aztán berontott a hálóba. Zümmögött a kapucsengı. Richard, háromnegyed részt belebújva a legjobb öltönyébe, odavetıdött. – Richard? Itt Jessica. Remélem, készen vagy. – Ó. Igen. Már megyek is. – Kabátot rántott magára, és kirohant, becsapva maga mögött az ajtót. Jessica a lépcsı alján várta. Mindig itt várta meg. Jessica nem szerette Richard lakását, ugyanis kínosan nıiesnek érezte magát benne. Mindig

fennállt a veszély, hogy megtalálja Richard egy alsóját, hát, szóval bárhol, nem is szólva az alvadt, föld felé nyúló fogkrémpacáról a mosdókagyló szélén; nem, ez nem Jessica kedvenc helye volt. Jessica gyönyörően nézett ki, annyira, hogy Richard idınként meghökkent: mit keres mellettem? És amikor szeretkeztek – amit Jessica lakásában csináltak a menı Kensingtonban, Jessica rézágyában, Jessica ropogós, fehér vászonlepedıjén (mert Jessicába belenevelték a szülei, hogy a pihés kényelem dekadens dızsölés) –, utána a sötétben Jessica mindig szorosan átölelte, hosszú barna fürtjei Richard mellkasára omlottak, és fülébe súgta, hogy mennyire szereti, és Richard is azt suttogta, hogy szereti és mindig vele akar lenni, és mindketten elhitték, hogy igaz.

– A macskabokrát, mister Vandemar. Lassulódik. – Lassulódik bizony, mister Croup. – Sok vért vesztegethetett, mister Vandemar. – Sok finom vért, mister Croup. Finom, meleg vért… – Már nem tart soká. Katt: rugós kés pattant ki, üres, magányos, sötét hanggal.

– Mit mővelsz, Richard? – Semmit, Jessica. – Ugye, nem felejtetted otthon megint a kulcsod? – Nem, Jessica. – Richard abbahagyta a zsebe tapogatását, és inkább közömbösen beledugta a kezét. – Na most – kezdte Jessica –, amikor találkozol mister Stocktonnal, tudnod kell, hogy nemcsak nagyon fontos ember, de ı maga az egész vállalat. – Alig várom – sóhajtott Richard. – Hogy mondtad, Richard? – Alig várom – ismételte meg Richard lelkesebben. – Jaj, kérlek, siess már – ösztökélte Jessica, aki olyan

aurát kezdett kibocsátani, amit egy kevésbé kifinomult nınél majdhogynem „idegbeteg”-nek lehetne titulálni. – Nem szabad megvárakoztatnunk mister Stocktont. – Nem, Jess. – Ne hívj így, Richard. Tudod, hogy ki nem állhatom a beceneveket. Olyan megalázóak. – Egy kis aprót. – A férfi az egyik kapualjban ült. A szakálla sárga és szürke volt, a szeme beesett és sötét. Nyakában rojtos madzagon kézzel írt tábla lógott, hírül adva a világnak, hogy ez egy hajléktalan és éhes ember. Ehhez nem igazán kellett a tábla; Richard már túrta is a zsebeit apró után. – Richard, nincs idınk erre – szólt rá Jessica, aki a jótékonykodást és a befektetést is erkölcsi alapon végezte. – Azt akarom, hogy a jegyesemként jó benyomást tegyél rá. Létfontosságú, hogy a jövendı hitves jó benyomást tegyen a fınökömre. – Jessica arca ekkor összegyőrıdött és egy pillanatra megölelte Richardot. – Jaj, Richard. Szeretlek, ugye, tudod? És Richard bólintott, mert tudta. Jessica az órájára pillantott, majd szaporábbra vette lépteit, Richard pedig diszkréten visszapöckölt egy fém egyfontost a férfinak a kapualjban, aki koszos kezével elkapta. – Nem volt gond a foglalással, ugye? – kérdezett rá Jessica, mire Richard, akinek közvetlen kérdésekre nem nagyon ment a hazugság, azt felelte: – Ööö…

Rosszul döntött, a folyosót fal zárta le. Normális esetben ez aligha állította volna meg, de most annyira fáradt volt, annyira éhes, és annyira fájt a válla… Nekidılt a falnak, arcán érezte a durva téglákat. Nagy kortyokban vette a levegıt, közben csuklott és zokogott. Karja kihőlt, bal keze elzsibbadt. Nem bírt tovább menni, s a világ távolodni kezdett. Szeretett volna megállni, lefeküdni, száz évig aludni. – Repes a kis fekete lelkem, mister Vandemar. Látja, amit én látok? – A hang egész halk volt; közelebb lehetnek, mint hitte. – Csöppnyi szememmel olyasmit látok, ami…

– Ami mindjárt halott lesz, mister Croup – mondta a lapos hang közvetlenül Ajtó fölött. – A munkaadónk el lesz ragadtatva. És ekkor a lány összeszedte mindazt, amit még talált a lelke mélyén, a fájdalomban és a félelemben. Kimerült, kiégett. Nem volt hová mennie, nem maradt se ereje, se ideje. „Ha ez az utolsó ajtó, amit kinyitok – fohászkodott némán. – Vigyen valahová… bárhová… biztonságba.” Majd sietve hozzágondolta: Valakihez. És ahogy ájulásba szédült, megpróbált kinyitni egy ajtót. A sötétség bekebelezte, de még hallotta Mr. Croup hangját, nagyon-nagyon messzirıl: – A teremnek a buráját!

Jessica és Richard a járdán az étterem felé sietett. Jessica belekarolt, és olyan gyorsan ment, ahogy csak a magas sarkú cipıje engedte. Richard alig gyızött vele lépést tartani. Utcalámpák és fényes kirakatok világítottak nekik; magas, hórihorgas épületek mellett haladtak el, amelyek üresen és magányosan sorakoztak a magas téglafal mögött. – Komolyan mondod, hogy még ötven fontot kellett nekik ígérned az asztalért? Nagy balek vagy, Richard – villogott Jessica sötét szeme. – Elkeverték a foglalást. És nem volt szabad asztal. – Lépteik visszhangja lepattant a magas falakról. – Biztos a konyha mellé ültetnek majd. Vagy az ajtóhoz. Mondtad nekik, hogy mister Stocktonnak lesz? – Mondtam. Jessica sóhajtott és rángatta tovább. Ekkor egy ajtó nyílt a falban nem sokkal elıttük. Valaki kilépett, egy hosszú, rettenetes pillanatig imbolyogva állt, majd a betonra rogyott. Richard egész testében megborzongott és önkéntelenül megtorpant. Jessica megrántotta. – Tehát amikor mister Stocktonnal beszélsz, vigyázz, hogy sose szakítsd félbe. És ne vitatkozz vele. Ki nem állhatja. Ha viccel, nevess. Ha nem vagy benne biztos, hogy vicc volt-e,

nézz rám. Én majd… koppintok a mutatóujjammal. Odaértek a járdán fekvı alakhoz. Jessica átlépett rajta. Richard habozott. – Jessica? – Igazad van, ez nem jó, még azt hiszi, hogy unatkozom… Tudom már! – ragyogott fel Jessica. – Ha viccel, megdörgölöm a fülcimpámat. – Jessica? – Richard el se tudta hinni, hogy csak úgy semmibe veszi a lábuk elıtt fekvı alakot. – Mi van? – Jessica nem örült, hogy megszakítják a gondolatmenetét. – Nézd. Richard a járdára mutatott. Az illetı arccal lefelé hevert, nagy ruhákba bugyolálva. Jessica megfogta Richard karját, és maga felé húzta. – Igen, látom. Tudod, Richard, ha odafigyelsz rájuk, csak kihasználnak. Igazából van otthonuk. Ha kialussza, rendben lesz a lány. – Lány? Richard lenézett; tényleg lány volt. Jessica folytatta: – Szóval mondtam mister Stocktonnak, hogy mi ketten… – Richard azonban közben letérdelt. – Richard? Mit mővelsz? – Nem részeg. Megsérült. – Az ujjára nézett, amivel hozzáért. – Vérzik. Jessica idegesen és értetlenül nézett rá. – Elkésünk – mondta nyomatékosan. – Megsérült. Jessica a lányra nézett a járdán. Fontossági sorrend. Richard nincs tudatában a fontossági sorrendnek. – Elkésünk, Richard. Majd jön erre valaki. Majd segít rajta valaki más. A lány arcára koszréteg száradt, a ruhája csupa vér volt. – Megsérült – ismételte Richard. Olyan képet vágott, amit Jessica még sosem látott tıle. – Richard… – szólalt meg vészjósló hangon, majd kicsit megenyhülve kompromisszumot ajánlott: – Hívd a mentıket. Gyorsan. A lány szeme hirtelen felpattant, fehéren és szélesen

virított arcában, ami szinte csak por és vér volt. – Kórházba ne, kérlek. Megtalálnak. Vigyél biztonságba. Kérlek. – A hangja erıtlen volt. – Vérzel – mondta Richard. Arra nézett, ahonnét a lány jött, de csak tömör téglafalat látott. Visszafordult a lány ernyedt alakjához. – Miért ne a kórházba? – Segítesz nekem? – suttogta a lány lehunyt szemmel. – Miért nem akarsz kórházba menni? – kérdezte megint Richard, de ezúttal semmi választ nem kapott. – Ha mentıt hívsz, ne add meg a neved – tanácsolta Jessica. – A végén még tanúskodnod kell, és akkor végleg elkésünk… Richard? Most mi az ördögöt mővelsz? Richard átnyalábolta és felemelte a lányt. Meglepıen könnyő volt. – Visszaviszem hozzám, Jess. Nem hagyhatom itt. Mondd meg mister Stocktonnak, hogy nagyon sajnálom, de vészhelyzet van. Biztos megérti. – Richard Oliver Mayhew – kántálta Jessica hidegen. – Tedd le azt a lányt és gyere ide azonnal. Különben az eljegyzésünknek itt és most vége. Komolyan beszélek! Richard érezte, ahogy a meleg, ragacsos vér átáztatja az ingét. Néha nincs mit tenni, vélte. Elindult. Jessica ott állt a járdán, csak nézte, ahogy Richard tönkreteszi a nagy estét, és szemét lassan csípni kezdték a könnyek. Egy idı múlva aztán Richard eltőnt szem elıl, és akkor, csak akkor szólalt meg hangosan, tisztán és hölgyhöz nem illın – Basszus! –, és a retiküljét teljes erejébıl földhöz vágta, ki is repült belıle a mobilja, a rúzsa, a naplója meg egy marék tampon. Aztán, mivel nem tehetett mást, összeszedte ıket, visszarakta a retikülbe, majd elindult az étteremhez, hogy megvárja Mr. Stocktont. Késıbb, a vörös bort kortyolgatva ürügyet keresett, hogy a vılegénye miért nincs vele, és az a kétségbeesett ötlet jutott eszébe, hogy egyszerően azt mondja, Richard meghalt. – Nagyon hirtelen történt – suttogta szomorkás sóvárgással Jessica.

Richard nem állt meg átgondolni a dolgot. Efölött nem volt hatalma. Valahol, elméje racionális sarkában valaki – egy normális, racionális Richard Mayhew – kereken megmondta, hogy mekkora ökör: hogy hívnia kellett volna a rendırséget vagy a mentıt; hogy veszélyes felemelni egy sérültet; hogy nagyon komolyan megbántotta Jessicát; hogy ma éjjel a kanapén kell aludnia; hogy tönkreteszi az egyetlen igazán jó öltönyét; hogy a lány rettenetesen szaglik…, ám Richard csak tette egyik lábát a másik elé, rá se hederített a járókelık tekintetére, s noha görcsbe állt a karja és fájt a háta, csak ment és ment. Valamennyi idı múlva belépett a házba, aztán már a lépcsın botladozott felfelé, aztán ott állt az ajtaja elıtt, és eszébe jutott, hogy a kulcsait az asztalon hagyta odabent… A lány egyik koszos kezét az ajtóhoz érintette, és az kitárult. Sose hittem, hogy egyszer még örülni fogok a pocsék a zárnak, gondolta Richard, azzal bevitte a lányt – sarkával lökte be az ajtót –, és letette az ágyra. Az inge merı vér lett. A lány félig eszméletlen volt; lehunyt szeme rebegett. Richard levette róla a bırkabátot. Hosszú vágást látott a felsı karján és a vállán. Elakadt a lélegzete. – Nézd, én inkább hívok orvost – mondta halkan. – Hallasz? A lány szeme kinyílt, ijedten, nagyra. – Kérlek, ne. Rendbe jövök. Nem olyan rossz, amilyennek látszik. Csak aludnom kell. Orvost ne. – De a karod… a vállad… – Holnapra. Jól leszek. Kérlek. – Már suttogni is alig bírt. – Ööö… hát jó – mondta Richard, majd ahogy a józan ész belecsípett, azt kérdezte: – Megkérdezhetem, hogy…? Ám a lány már elaludt. Richard keresett a szekrényben egy régi kendıt, és szorosan átkötötte vele a lány felsıkarját és vállát; nem szerette volna, ha elvérzik, mire orvoshoz tudná vinni. Aztán lábujjhegyen kiosont a szobából, s halkan betette az ajtót. Leült a kanapéra a tévé elé, és törni kezdte a fejét, hogy mi az ördögöt mővelt.

MÁSODIK FEJEZET

Valahol mélyen a föld alatt van: talán egy alagútban vagy csatornában. Ami kevéske fény van, az csak vibrál, inkább meghatározza a sötétséget, nem oszlatja el. Nincs egyedül. Mások is ott mennek vele, bár az arcukat nem látja. Most futásnak erednek a csatornában, lábuk alatt fröcsög a sár meg a mocsok. A levegıben vízcseppek hullnak lassan, kristálytisztán lebegnek a sötétben. Befordul egy sarkon. A fenevad már vár rá. Hatalmas. Kitölti a csatornát: irdatlan fejét leszegi, göröngyös teste és lehelete gızölög a hideg levegıben. Elıször vaddisznófélének tippeli, aztán rájön, hogy ez ostobaság: nincs az a vaddisznó, ami ekkorára nıhetne. Akkora, mint egy tigris, mint egy bika, mint egy autó. Az állat rámered, kivár száz évet, e közben ı felemeli a lándzsáját. Véletlenül a lándzsát tartó kezére pillant, és látja, hogy az nem is kéz: fekete szır fedi és a körmei szinte karmok. És akkora fenevad támad. Elhajítja a lándzsát, de már elkésett, a vadállat pengeéles agyara felhasítja az oldalát, érzi, hogy élete elfolyik a sárba: és rájön, hogy arccal lefelé vízben fekszik, amelybe sőrő fodrokban ömlik bele a fullasztó vér. Megpróbál kiáltani, felébredni, de csak sarat és vért és vizet lélegez be, csak a fájdalmat érzi… – Rossz álom? – érdeklıdött a lány. Richard azonnal felült a kanapén, és levegı után kapkodott. A függöny még be volt húzva, a lámpa és a tévé még bekapcsolva, de a réseken beszőrıdı sápadt fénybıl sejtette, hogy reggel van. Tapogatva megkereste a távirányítót, ami éjjel a háta alá szorult, és kikapcsolta a tévét. – Ja. Mondjuk. Kitörölte az álmot a szemébıl, gyors leltárt csinált, és örömmel konstatálta, hogy legalább a cipıjét és zakóját levette,

mielıtt elaludt. Az inge elejét alvadt vér és kosz borította. A hajléktalan lány nem szólt. Rémesen festett: a mocsok és a barnára száradt vér alatt sápadt és kicsi volt. Szedett-vedett ruhákat viselt: koszos bársony, sáros csipke, mindegyik ruhadarabon repedések-lyukak, amiken át újabb és újabb rétegeket és stílusokat lehetett látni. Úgy néz ki, vélte Richard, mintha éjjel betört volna a Viktória és Albert Múzeum divattörténeti szekciójába, és azt viselné, ami a keze ügyébe akadt. Rövid haja mocskos volt, de a koszréteg alatt mintha vöröses színe lett volna, legalábbis az idık kezdetén. – Szóval felébredtél – jegyezte meg Richard. – Ez kinek a bárósága? Kinek a hőbérbirtoka? – Ööö… tessék? A lány gyanakodva nézett körül: – Hol vagyok? – Newton Mansions épület, négyes lakás, Little Comden Street… – Richard elhallgatott, mert a lány félrehúzta a függönyt és pislogva állt a hideg fényben. Elképedve nézte a teljesen közönséges látványt: a kocsikat meg buszokat, a parányi üzleteket odalent, a péket, a főszerest, az italboltot. – Fenti Londonban vagyok – suttogta. – Igen, Londonban vagy – mondta Richard. Fenti mi? – Szerintem tegnap este sokkot kaptál. Csúnya vágás van a karodon. – Aztán várt, hogy a lány mond valamit, magyarázkodik. Az azonban csak rápillantott, majd visszafordult a buszokhoz és üzletekhez. Richard folytatta: – A járdán találtam rád. Rengeteg vérben. – Ne aggódj – felelte komolyan a lány. – A zöme másnak a vére volt. – Engedte visszahullni a függönyt, majd nekiállt letekerni karjáról az immár véres kendıt. Megvizsgálta a sebet és fintorgott. – Valamit csinálni kell vele. Segítenél? Richard kezdte úgy érezni, hogy nem áll a helyzet magaslatán. – Nem sokat tudok az elsısegélyrıl. – Ha kényes vagy, akkor csak tekerjed be gézzel és kössed meg ott, ahol nem érem el. Géz van, ugye?

– Igen, az elsısegélyládában. A fürdıszobában. A mosdó alatt. Azzal bement a hálóba átöltözni, s közben átfutott a fején, hogy ki jön-e a vér a legjobb ingébıl (amit, atyaég, Jessica vett neki).

A véres víz emlékeztette valamire, talán egy régi álomra, de az istennek nem tudta felidézni. Kihúzta a dugót, a víz lefolyt, majd a mosdókagylót újra teleengedte tiszta vízzel, amibe ezúttal folyékony fertıtlenítıt is öntött; a szúrós szag kijózanító, gyógyhatású erıt sejtetett: orvosság a saját furcsa helyzetére és a vendég sebeire. A lány a mosdó fölé hajolt, ı pedig meleg vizet locsolt a karjára és vállára. Richard valójában nem volt annyira finnyás, mint hitte magáról. Vagyis csak akkor, ha a képernyın folyt a vér: egy jó zombifilm vagy akár egy látványos kórházi dráma után is hiperventillálva kucorgott a sarokban, és szemét eltakarva olyasmiket motyogott, hogy „Majd szólj, ha vége”. Ám amikor igazi vérrıl, igazi fájdalomról volt szó, egyszerően csak cselekedett. Megtisztította és bekötözte a sebet – ami kevésbé volt súlyos, mint arra Richard emlékezett –, s közben a lány nagyon igyekezett nem fintorogni a fájdalomtól. Richard azon kapta magát, hogy eltöpreng, hány éves lehet ez a lány, hogy nézhet ki a kosz alatt, és miért él az utcán… – Hogy hívnak? – kérdezte a lány. – Richard. Richard Mayhew. Dick. – A lány bólogatott, mintha memorizálná. Csengettek. Richard elıbb a véres ruhadarabokra nézett a fürdıszobában, aztán a lányra, és arra gondolt, mire vélné ezt egy értelmes külsı szemlélı, mint például… – Édes istenem – ébredt rá a legrosszabbra. – Tutira Jess az. Meg fog ölni. – Kárenyhítés. Kárenyhítés. – Itt várj – mondta a lánynak. Betette maga után a fürdıszoba ajtaját és a lakásajtóhoz ment. Amint kinyitotta, hatalmas megkönnyebbült sóhaj szakadt fel mellébıl. Nem Jessica volt. Hanem… kicsodák? Mormonok? Jehova tanúi? Rendırök? Meg nem tudta mondani. Mindenesetre ketten voltak. Kissé zsíros, kissé rojtos fekete öltönyt viseltek, és a zakójuk szabását még Richard is furcsának tartotta, aki pedig a

szabászatilag diszlexiások közé számította magát. Mintha kétszáz évvel ezelıtt varrta volna a szabó, akinek csak elmondták, milyen egy modern öltöny, de látni sose látott egyet sem. Nem stimmelt egyetlen vonal, egyetlen dísz sem. A róka és a farkas, gondolta önkéntelenül Richard. Az elöl álló férfi (a róka) kicsivel alacsonyabb volt nála. Lelapuló, zsíros haja valószínőtlenül narancssárgán világított, arca ellenben igen fakó volt; ahogy Richard ajtót nyitott, szélesen elmosolyodott, bár egy pöttyét túl késın, s a fogai úgy néztek ki, mint egy felforgatott temetı. – Jóságos reggelt, jó uram, ezen a csodálatos és szépséges napon. – Ööö… üdv. – Kényes természető, személyes felmérést végzünk az épület lakói között. Bemehetnénk? – Most nem igazán alkalmas – felelte Richard. – A rendırségtıl jöttek? A másik látogató (akit farkasnak nevezett magában), egy szürkülı, rövid hajú, magas férfi, kicsit a társa mögött állt és egy köteg fényképet szorított a melléhez. Eddig egy szót sem szólt, csak várt, közömbösen, langalétán. Most kaccantott egyet, mély és mocskos hangon. Volt valami egészségtelen a nevetésében. – A rendırségtıl? Sajnos nem büszkélkedhetünk ezzel – felelte a kisebb. – Noha a törvény szolgálata kétségtelenül vonzó pálya, nem szerepelt a kártyákban, amelyeket Fortuna istenasszony testvéremnek és nekem kiosztott. Nem, egyszerő honpolgárok lennénk. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Mister Croup vagyok, és az úriember a testvérem, mister Vandemar. Egyáltalán nem tőntek testvéreknek. Egyáltalán nem tőntek semminek, amit Richard életében látott. – Testvére? Akkor hogyhogy más a neve? – Lenyőgözı! Micsoda elme, nemde, mister Vandemar? Ha azt mondom, éles és mélyreható, akkor semmit nem mondtam. Némelyikünk olyan éles elméjő – állt lábujjhegyre és hajolt egészen Richard arcába –, hogy épp csak meg nem vágjunk magunkat. – Richard önkéntelenül hátralépett. – Bejöhetünk?

– Mi akarnak? Mr. Croup sóhajtott, amely gesztussal láthatóan szomorúságát akarta kifejezni. – A kishúgunkat keressük – magyarázta. – Önfejő teremtés, igen makacs és akaratos. Megszakad miatta szegény özvegy anyánk szíve. – Elszökött – fejtette ki Mr. Vandemar halkan. Egy fénymásolt lapot nyomott Richard kezébe. – Egy kicsit… fura – tette hozzá és egy ujját megforgatta halántéka mellett a szellemi gyengeség nemzetközi jeleként. Richard a papírra pillantott. Ez állt rajta:

LÁTTA EZT A LÁNYT?

Alatta egy fénymásolt-szürke kép egy lányról, akiben Richard a fürdıszobában hagyott ifjú hölgy tisztább, hosszabb hajú verzióját ismerte fel. Az alatt az állt:

HARAP ÉS RÚG. ELSZÖKÖTT. SZÓLJON, HA LÁTTA. SZERETNÉNK VISSZAKAPNI. A MEGTALÁLÓNAK JUTALOM.

És ez alatt egy telefonszám. Richard megint a képre nézett. Kétségtelenül a lány a fürdıszobában. – Nem, attól tartok, nem láttam. Sajnálom. Mr. Vandemar azonban már nem figyelt rá, felemelt fejjel szimatolt, mintha furcsa vagy kellemetlen illatot érezne. Richard nyújtotta neki a papírt, de a nagydarab férfi egyszerően elment mellette, be a lakásban, akár a portyázó farkas. Richard utána szaladt. – Maga mit mővel? Álljon meg. Kifelé. Hé, oda nem mehet be… Mr. Vandemar egyenesen a fürdıszoba felé tartott. Richard nagyon remélte, hogy a lánynak volt annyi lélekjelenléte, hogy bezárta az ajtót. De nem: az Mr. Vandemar

egyetlen lökésére kinyílt. Mr. Vandemar belépett, Richard pedig, akár a postás sarkában csaholó öleb, tehetetlenül követte. Nem volt nagy fürdıszoba. Volt benne kád, vécé, mosdó, több üveg sampon, szappan, törülközı. Amikor Richard pár perce kilépett, volt benne ezeken kívül egy koszos, véres leányzó, egy igen véres mosdó és egy nyitott elsısegélyláda. Most minden csillogott-villogott. A lány sehová nem bújhatott. Mr. Vandemar kilépett a fürdıbıl, majd belökte a hálószoba ajtaját, bement és körülnézett. – Nem tudom, mit képzelnek magukról – méltatlankodott Richard –, de ha nem takarodnak azonnal a lakásomból, hívom a rendırséget. Erre Mr. Vandemar, aki éppen a nappalit vizslatta, visszafordult Richard felé, aki pedig rájött, hogy életében nem félt még ennyire, mint az öleb, amelyik most fedezte fel, hogy ez nem is postás, hanem egy hatalmas kutyaevı idegen lény egy olyan filmbıl, amire Jessicának sose volt ideje. Richardban felmerült a kérdés, vajon Mr. Vandemar az a fajta ember-e, akinek illik azt mondani, „Kérem, ne bántson”, és ha az a fajta, akkor vajon ez használ-e bármit is. A rókaszerő Mr. Croup szólalt meg: – Nohát, tényleg, mi ütött magába, mister Vandemar? Drága testvérünk iránti gyász zavarta meg az elméjét, bizonnyal. Kérjen bocsánatot az úriembertıl, mister Vandemar. Mr. Vandemar gondolkodott, majd biccentett. – Azt hittem, használnom kell a vécét. De nem kell. Bocsánat. Mr. Croup elindult kifelé, maga elıtt tolva Mr. Vandemart. – Tessék, remélem, megbocsátja testvéremnek a cizellált társasági viselkedés hiányát. Kiforgatta magából az aggodalom szegény özvegy anyánk miatt, és a húgocskánk miatt, aki e pillanatban is London utcáit rója magányosan és elhagyatva. Amúgy olyan fickó, akit az ember szívesen tud maga mellett. Nem igaz, kemény legény? – Már kiértek Richard lakásából a lépcsıházba. Mr. Vandemar nem szólt semmit. Nemigen látszott rajta, hogy kivetkızött volna magából az aggodalom miatt. Mr. Croup visszafordult Richardhoz és eleresztett még

egy rókás mosolyt. – Ugye, szól nekünk, ha látja? – Viszlát. – Richard betette és bezárta az ajtót. Majd, elıször azóta, hogy beköltözött, beakasztotta a biztonsági láncot.

Mr. Croup, aki azonnal elvágta Richard telefonzsinórját, amint a rendırség kihívása felmerült, éppen kezdett kételkedni, a jó zsinórt vágta-e el. A huszadik századi telekommunikációs technológia ugyanis nem volt az erıssége. Elvett egy fénymásolatot Mr. Vandemartól. – Köp – mondta Mr. Vandemarnak. Mr. Vandemar felharákolt egy adag slejmet és pontosan a plakát hátuljára köpte. Mr. Croup odacsapta a lapot a falhoz, Richard ajtaja mellé. Egybıl odaragadt. LÁTTA EZT A LÁNYT? Mr. Croup odafordult Mr. Vandemarhoz. – Hisz a fickónak? Elindultak lefelé. – A fészkes fenét – felelte Mr. Vandemar. – Éreztem a szagát.

Richard az ajtónál várt, míg nem hallotta a ház bejárati ajtaját csapódni. Akkor elindult a fürdıszoba felé, ám ebben a pillanatban hangosan csörrent a telefon, jól ráhozva a frászt. Visszafutott és felvette. – Halló? Halló? A kagylóból nem érkezett hang, csak egy kattanás, majd Jessica hangja szólalt meg a rögzítıbıl a telefon mellett: – Richard? Itt Jessica. Sajnálom, hogy nem vagy ott, mert ez az utolsó beszélgetésünk, és szerettem volna élıben elmondani, amit akarok. – Richard megértette, hogy a telefon teljesen süket. A zsinórt úgy egy lábnyira a kagylótól elvágták. Azért ı mégis belekiabált, ilyeneket hogy „Jessica!” meg „Itt vagyok” meg „Kérlek, ne tedd le!”. – Tegnap este szörnyen kínos helyzetbe hoztál, Richard. Részemrıl az eljegyzésünknek vége. A győrőt nincs szándékomban visszaadni, és téged sem akarlak látni többé. Remélem, hogy te meg az a béna tyúk a pokolban fogtok

rohadni. Pápá. – Jessica! – üvöltötte Richard, remélve, hogy puszta hangerıvel át tud hatolni a telekommunikációs rendszeren. A szalag megállt, újabb kattanás, majd felgyulladt az üzenetrögzítı piros lámpája. – Rossz hír? – kérdezte a lány. Ott állt mögötte, a lakás parányi konyharészében, a karja takarosan felkötve. Teafiltereket vett elı és tett két csészébe. A víz a kannában már forrt. – Igen, nagyon rossz. – Richard odament hozzá, és odaadta neki a LÁTTA EZT A LÁNYT? posztert. – Az te vagy, igaz? – A fényképen? Igen – húzta fel egyik szemöldökét a lány. – Én vagyok, Richardrichardmayhewdick. Tejjel és cukorral? Richard mostanra teljesen lecsúszott a helyzet magaslatáról. – Richard. Csak Richard. Cukrot nem kérek. Ha nem túl személyes kérdés, mi történt veled? Ajtó kitöltötte a forró vizet a csészékbe. – Jobb, ha nem tudod. – Sajnálom, ha… – Nem, Richard. Úgy értem, tényleg jobb, ha nem tudod. Nem használna neked. Már így is többet tettél, mint kellett volna. Kivette a teafiltereket a vízbıl, majd az egyik csészét Richardnak nyújtotta. İ elvette és akkor ébredt rá, hogy még nála van a telefonkagyló. – Hát. Ja. Csak nem hagyhattalak ott. – Otthagyhattál volna. De nem tetted. – A lány nekisimult a falnak, úgy kémlelt ki az ablakon. Richard is odament és kinézett. Az utca túloldalán Mr. Croup és Mr. Vandemar éppen kijöttek az újságostól, amelynek kirakatában feltőnı helyen a LÁTTA EZT A LÁNYT? plakát díszelgett. – Tényleg a testvéreid? – Ne már – mondta Ajtó.

Richard a teát kortyolgatta és úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Szóval hová tőntél az elıbb? – Sehová. Amíg azok itt vannak, kénytelenek leszünk üzenetet küldeni a… – a lány elhallgatott. – Valakinek, aki segíthet. Nem merek kimenni. – Nincs egy hely, ahová mehetnél? Akit felhívhatnál? A lány elvette kezébıl a kagylót, amibıl kilógott a zsinór, és a fejét rázta. – A barátaimnak nincs telefonjuk. – Visszatette a hasznavehetetlen, magányos kagylót a villára. Aztán gyorsan, gonoszul elmosolyodott. – Kenyérmorzsa! – Tessék?

A hálószoba végében volt egy apró ablak, ami tetıkre és ereszcsatornákra nézett. Ajtó Richard ágyára állva kitárta, és kenyérmorzsát szórt ki. – Nem értem – mondta Richard. – Persze hogy nem. De most pszt. Szárnycsapdosás: egy bíbor, szürke és zöld színő galambtest jelent meg. A madár nekilátott csipegetni a morzsát, Ajtó pedig jobb kézzel kinyúlt és elkapta. A galamb kíváncsian ránézett, de nem tiltakozott. Leültek az ágyra. Ajtó Richardnak adta a galambot, hogy fogja, ı pedig üzenetet erısített a madár lábára egy világoskék gumiszalaggal, amivel Richard eredetileg a villanyszámlákat fogatta össze. Richard nem volt lelkes galambfogó, még a legjobb pillanataiban sem. – Nem látom, mire jó ez – nyafogott. – Ez nem postagalamb. Ez csak letojja Lord Nelson szobrát és kész. – Úgy van. – Ajtó arca tiszta karcolás volt, koszos vörös haja pedig gubancos, de nem csapzott. És a szeme… Richard nem tudta megállapítani, milyen színő a szeme. Nem kék, nem zöld, nem barna vagy szürke; a tőzopálra emlékeztette: zöld és kék, sıt, piros és sárga színben égett, s a színek hunyorogtak és eltőntek, amikor mozgott. Ajtó most gyengéden elvette tıle a madarat, felemelte és az állat szemébe nézett. Az oldalt billentette a fejét, és apró fekete szemével visszanézett rá. – Jól van – mondta Ajtó, majd olyan hangot hallatott, mint a

galambok gurgulázó turbékolása. – Jól van, Krrppllrr, megkeresed de Carabas márkit. Érted? A galamb visszaturbékolt neki. – Jó kislány. Ez fontos, úgyhogy… – A galamb félbeszakította egy igencsak türelmetlen búgással. – Sajnálom. Természetesen te tudod, mit csinálsz. – Azzal az ablakhoz vitte és elengedte a madarat. Richard érdeklıdéssel figyelte az egész mőveletet. – Tudod, szinte úgy hangzott, mintha értene – jegyezte meg, ahogy a madár eltőnt a háztetık fölött. – Igen? Hm. Most pedig várunk. Odament a sarokban lévı könyvespolchoz, levette róla a Mansfield Parkot, amirıl Richard nem is tudta, hogy megvan neki, majd átvonult a nappaliba. Richard követte. A lány letelepedett a kanapéra és felütötte a könyvet. – Szóval, hogy hívnak? – Ajtó. – Becsuktam – sandított a lakásajtó felé Richard. – Nem az. A nevem Ajtó. – Hogy betőzöd? – A-j-t-ó. Mint amin át bemész helyekre. – Aha. – Muszáj volt mondania valamit, hát azt mondta: – És milyen név az Ajtó? A lány pedig ránézett azzal a fura színő szemével. – Az én nevem. – Majd tovább olvasott. Richard fogta a távirányítót és bekapcsolta a tévét. Csatornát váltott. Megint. Sóhajtott. Megint. – És mire is várunk? Ajtó lapozott. Nem nézett fel. – Válaszra. – Miféle válaszra? Ajtó vállat vont. – Aha – mondta Richard és arra gondolt, hogy a lány bıre

nagyon fehér lett most, hogy némi koszt és vért eltávolított róla. Kíváncsi volt, hogy betegségtıl ilyen sápadt, a vérveszteségtıl, esetleg nem jár a szabadban, vagy csak anémiás. Talán börtönben volt, bár ehhez túl fiatal. Talán a magas fickó igazat mondott, és ırült. – Azok az emberek, akik kerestek… – Emberek? – villant fel az opálos szem. – Croup és ööö Vanderbilt. – Vandemar. – A lány eltőnıdött, majd bólintott. – Igen, talán nevezhetjük ıket embernek. Két láb, két kar. Végül is. – Amikor bejöttek, hol voltál? A lány megnyalta az ujját és lapozott. – Itt. – De… – Richard elhallgatott, mert kifogyott a szavakból. A lakásban nem bújhatott el. Viszont el sem hagyta. Viszont akkor… Kaparászás hallatszott, majd egy egérnél nagyobb, sötét alak surrant ki a tévé alatt összedobált videokazetták közül. – Jesszus! – kiáltott fel Richard, és teljes erıbıl elhajította a távirányítót. Az nagy csattanással csapódott a kazettáknak. A sötét alak eltőnt. – Richard! – szólt rá Ajtó. – Semmi gond. Csak egy patkányt láttam. – Persze hogy patkányt – meredt rá csúnyán Ajtó. – Megijesztetted szegényt. – Körbenézett, majd a fogai közt halkan füttyentett. – Halló? – Letérdelt. A Mansfield Parkkal már fikarcnyit sem törıdött. Visszasandított Richardra. – Ha megsérült… – mondta fenyegetın, majd a szobának gyengéden azt, hogy. – Sajnálom. İ egy idióta. Halló? – Nem vagyok idióta – méltatlankodott Richard. – Pszt. Hahó? – Rózsaszín orr és két apró, fekete szem kukucskált ki a kanapé alól. Aztán ezt követte a fej többi része. Az állat gyanakodva szemlélte a környezetét. Valóban túl nagy egérnek, Richard most már biztos volt benne. – Szia – köszöntötte melegen Ajtó. – Jól vagy?

Kinyújtotta a tenyerét. Az állat felmászott rá, majd felszaladt a karján, és megült a válla gödrében. Ajtó ujjával cirógatta az oldalát. Sötétbarna jószág volt, hosszú farka pedig rózsaszín. Az oldalára mintha összehajtott lapot erısítettek volna. – Patkány – mondta Richard. – Igen, az. Nem kérsz bocsánatot? – Mit? – Bocsánatot. Talán rosszul hallotta. Talán ö kezd megbolondulni. – Egy patkánytól? Ajtó semmit nem szólt, de azt nagyon jelentıségteljesen tette. – Sajnálom – mondta Richard méltóságteljesen a patkánynak –, ha megijesztettelek. A patkány felnézett Ajtóra. – Nem, komolyan gondolja – erısítette meg a lány. – Csak nem mondja ki. Szóval mit hoztál nekem? – Matatott az állat oldalán, és levette a sokszorosan összehajtott barna papírt, amit mintha világoskék gumival rögzítettek volna, legalábbis Richardnak úgy tőnt. A lány széthajtogatta. Rongyos szélő barna papír volt, rajta kacskaringós kézírás. Elolvasta és bólintott. – Köszönöm – mondta a patkánynak. – Hálás vagyok, hogy jöttél. – A patkány lekecmergett a kanapéra, felsandított Richardra, majd beleveszett az árnyak közé. Az Ajtó nevő lány Richardnak adta a papírt. – Tessék, olvasd el.

Késı délutánra járt London belvárosában, s az ısz közeledtével már ilyenkor sötétedett. Richard a földalattival elment a Tottenham Court Roadig, most pedig nyugatnak ballagott az Oxford Streeten, kezében egy papirossal. Az Oxford Street köztudottan London kiskereskedelmi központja, a járdák még most is zsúfolásig voltak vásárlókkal és turistákkal. – Üzenet – adta neki a papírt Ajtó. – De Carabas

márkitól. Richard biztos volt benne, hogy hallotta már a nevet. – Milyen kedves. Kifogyott a képeslapokból? – Ez gyorsabb. Elhagyta a Virgin Megastore fény- és hangáradatát, aztán az üzletet, ahol szuvenírként londoni rendırsisakot és kis piros londoni buszt árulnak, aztán a pizzázót, s utána jobbra fordult. – Kövesd az utasításokat. És ha lehet, ne kövessenek. – Ajtó sóhajtott. – Nem lenne szabad így belekevernem téged. – Ha követem az utasításokat, hamarabb el tudsz menni innét? – Igen. Befordult a Hanway Streetre. Csupán pár lépést tett a kivilágított Oxford Streettıl, de mintha másik városba került volna: a Hanway Street üres és elhagyatott volt, egy keskeny, sötét utca, inkább sikátor, tele durcás lemezboltokkal és bezárt éttermekkel, fény csak a felsıbb emeleten berendezett titkos ivóklubokból jött. Kissé nyugtalanul lépdelt. – „…fordulj jobbra, a Hanway Streetre, balra a Hanway Place-re, majd megint jobbra az Orme Passage-ra. Állj meg az elsı közlekedési lámpánál…” Biztos, hogy ez pontos? – Az. Nem emlékezett Orme Passage-ra, pedig már járt a Hanway Place-en, mivel volt ott egy olasz pinceétterem, amit Gary barátja nagyon csípett. Amennyire ı emlékezett, a Hanway Place zsákutca. Mandeer, igen, ez az az étterem. Elhaladt az étterem fényesen kivilágított bejárata elıtt, amelynek lépcsıi hívogatón futottak le a föld alá, majd balra fordult… Tévedett. Tényleg van Orme Passage. Látta a táblát magasan a falon.

ORME PASSAGE W1

De nem csoda, hogy korábban nem vette észre:

lényegében szők sikátor volt a házak között, sercegı gázlámpák világították meg. Ilyet se sőrőn látni már, gondolta Richard, és az utasítást a fénybe tartotta. – „Fordulj meg három ízben, ahogy a kronométer sose jár”? – Azt jelenti, hogy háromszor az óramutatóval ellenkezı irányba, Richard. Jobbról balra. Háromszor megfordult, de közben nagyon hülyén érezte magát. – Minek kell ezt csinálnom azért, hogy találkozzam a barátoddal? Ez baromság… – Nem baromság. Tényleg nem. Csak… tedd meg a kedvemért, jó? – és Ajtó rámosolygott. A forgás után végigment a sikátoron. Semmi. Senki. Csak egy fémkuka és mellette egy rongykupac. – Hahó? Van itt valaki? Ajtó barátja vagyok. Hahó? Nem, nincs itt senki. Richard megkönnyebbült. Most hazamegy és elmeséli a lánynak, hogy semmi nem történt. Aztán hívja az illetékes hatóságokat, akik majd elrendezik ezt az egészet. Összegyőrte a papírt és a kuka fele hajította. Ekkor a rongykupac egy mozdulattal kitekeredett és felállt, s fél kézzel elkapta a papírt, még a levegıben. – Ez az enyém, ha nem tévedek – mondta de Carabas márki. Nagy, divatos fekete kabátot viselt, ami nem volt se szalonkabát, se viharkabát, ez alatt rongyos ruhát, a lábán pedig magas szárú, fekete csizmát. Szeme fehéren világított rendkívül sötét arcában. Egy pillanatra kivillantotta fehér fogait, mintha magában nevetne valamin, majd meghajolt Richard elıtt. – De Carabas márki, szolgálatára. És ön…? – Ööö… – válaszolta ékesszólón Richard – eee… ööö… – Ön Richard Mayhew, a fiatalember, aki megmentette a mi sebesült Ajtónkat. İ hogy van? – Ööö… jól. A karja még kicsit… – Felépülésének gyorsasága biztosan megdöbbent majd mindnyájunkat. Családja figyelemre méltó regeneráló képességgel rendelkezik. Kész csoda, hogy valakinek sikerült

mindüket megölni, nemde? – A magát de Carabas márkinak nevezı férfi fel-le járkált a sikátorban. Richard látta rajta, hogy az a fajta, aki sosem nyughat, akár egy nagymacska. – Valaki megölte Ajtó családját? – Nem jutunk messzire, ha mindent megismétel, amit mondok, nem gondolja? – A márki most Richard elé állt. – Leül – parancsolta. Richard körülnézett, mire ülhetne. A márki megfogta a vállát, és minden teketória nélkül lenyomta a macskakövekre. Richard hanyatt dılt. – Ajtó tudja, hogy nem vagyok olcsó. Mit ajánl? – Hogy? – Mi az ajánlat? Tárgyalni küldte ide magát, fiatalember. Nem vagyok olcsó, és ingyen sosem adok semmit. Richard vállat vont, már amennyire háton fekve tehette. – Azt mondta, mondjam meg, hogy szeretné, ha hazakísérné, akárhol van is az, és keresne neki egy testırt. Még amikor a márki nyugton maradt, a szeme akkor sem szőnt meg mozogni, fel-le, körbe, mintha keresne valamit, gondolkodna valamin. Összead, kivon, kalkulál. Richard nem volt benne biztos, hogy nem teljesen elmeroggyant. – És mit ajánl? – Hát… semmit. A márki ráfújt a körmeire, majd érdekes kabátja hajtókáján kifényesítette. Aztán elfordult. – Semmit ajánl nekem – ismételte megbántott hangon. Richard talpra kecmergett. – Nem szólt pénzrıl. Csak azt mondta, hogy lekötelezné. A szemek felvillantak. – Pontosan mennyire? – Nagyon. Azt mondta, nagyon lekötelezné. De Carabas márki elvigyorodott magában: éhes párduc, amint megpillant egy eltekergett parasztgyereket. Richard felé pördült. – És egyedül hagyta? Miközben Croup és Vandemar keresi? Mire vár még? – Letérdelt, zsebébıl apró fém tárgyat vett elı, amit beledugott a sikátor szélén egy aknafedélbe, aztán elfordította. A fedél könnyedén felemelkedett; a márki eltette a tárgyat, majd a másik zsebébıl olyasmit vett elı, mint egy

hosszú petárda. Egyik kezébe fogta, a másik kezét végighúzta rajta, s a rúd végén skarlátpiros láng lobbant. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Richard. – Kizárt. Nem kérdez. Nem kap választ. Nem tér le az ösvényrıl. Nem is próbálja megérteni azt, ami most történik. Világos? – De hát… – A legfontosabb: nincs „de”. Az idı sürget. Lazítanunk kell egy úrhölgy szorult helyzetén. Gyerünk! – De Carabas a mélybe mutatott. Richard bemászott a lyukba, majd le a falba erısített fémlétrán. Annyira nem volt a helyzet magaslatán, hogy már térkép kellett volna, hogy megtalálja.

Richard kíváncsi volt, hol járnak. Nem tőnt csatornának. Talán telefonkábelek alagútja, vagy nagyon kicsi szerelıhajtányoké. Vagy… valami másé. Be kellett ismernie, hogy vajmi keveset tud arról, mi van London utcái alatt. Idegesen lépkedett, attól tartott, hogy belebotlik valamibe a sötétben, és eltöri a bokáját. De Carabas közömbösen trappolt elıtte, láthatóan fikarcnyit sem törıdött vele, követi-e vagy sem. A karmazsinszín láng hatalmas árnyakat vetett az alagút falaira. Richard futva beérte. – Lássuk – mondta de Carabas márki. – El kell vinnem a vásárra. A következı, mm, két nap múlva lesz, ha nem csal az emlékezetem, és persze sosem teszi. Addig el kell rejtenem. – Vásárra? – A Lebegı Vásárra. De úgyse érti. Nincs több kérdés. Richard körülnézett. – Pedig éppen meg akartam kérdezni, hol vagyunk. De gondolom, úgyse lenne hajlandó válaszolni. A márki megint elvigyorodott. – Nagyon jó – dicsérte. – Már így is elég nagy bajban van. – Nekem mondja? – sóhajtott Richard. – A menyasszonyom ejtett, új telefont is kell vennem… – Pityókás Piccadilly! Most a telefon legyen a legkisebb

gondja. – De Carabas letette a jelzıfényt a földre, a falnak támasztotta, ahol az sercegve tovább égett, a márki pedig megindult felfelé az újabb, falba ágyazott fémlétrafokon. Richard kis habozás után követte. A fokok hidegek és rozsdásak voltak, érezte, ahogy mállanak a kezében, rozsdapor ment a szemébe és a szájába. Lent a fény felsistergett, majd kialudt. Vaksötétben másztak tovább. – Visszamegyünk Ajtóhoz? – érdeklıdött Richard. – Elıbb-utóbb. De még el kell intéznem egy semmiséget. Életbiztosítás. És ha kiérünk a napfényre, ne nézzen le. – Miért ne? – kérdezte Richard, és akkor napfény ömlött az arcára, ı pedig lenézett.

Nappal volt (hogy lehet nappal?, értetlenkedett egy parányi hanga fejében, amikor egy órája lépett a sikátorba, és még súlyosan éjjel volt?), ı pedig egy fémlétrába kapaszkodott, ami egy igen magas épület külsején futott (pár másodperce ugyanezen a létrán még belül mászott, nem?), és maga alatt… Londont látta. Icipici kocsikat. Icipici buszokat és taxikat. Icipici épületeket. Törpe fákat. Miniatőr teherautókat. Még annál is miniatőrebb embereket. Olyan kicsik voltak, hogy alig látta ıket. Tökéletesen helyénvaló lenne azt mondani, hogy Richard Mayhew nem volt oda a magasságért, bár ezzel még korántsem mondanánk el mindent; ez körülbelül olyan megközelítés lenne, mint a Jupiter bolygóra azt mondani, hogy nagyobb egy kacsánál. Richard ki nem állhatta a szirtcsúcsokat és magas épületeket: valahol nem túl mélyen a bensıjében az a félelem – az a csupasz, izmos, némán sikító rettegés – élt, hogy ha túl közel merészkedik a peremhez, valami megszállja, és egyszerően lelép az őrbe. Valahogy nem tudott bízni magában, és ez jobban megrémisztette Richardot, mint maga a zuhanástól való félelem. Szédülésnek nevezte és győlölte, és győlölte magát, és tartózkodott a magas helyektıl. Richard megdermedt a létrán. Szorosan markolta a fokokat. A szeme sajogni kezdett, valahol a szemgolyó mögött. Túl gyorsan és túl mélyen kezdett lélegezni.

– Valaki nem figyelt rám, ugye-ugye? – cöccögött fölötte egy kedélyes hang. – N… – Richard torka nem mőködött. Nyelt egyet, hogy megolajozza. – Nem bírok moccanni. – A marka izzadt. Mi lesz, ha annyira izzad, hogy egyszerően lecsúszik a semmibe…? – Hogyne tudna. Vagy ha tényleg nem, maradhat itt, az épület falába kapaszkodva, míg a keze megfagy, a lába megcsuklik, aztán lezuhan és szétkenıdik a kövezeten. – Richard felnézett a márkira. Az mosolygott, és amikor látta, hogy Richard ıt nézi, mindkét kézzel elengedte a létrát, úgy integetett neki. Richardot erıs szédülés fogta el. – Szemét – dörmögte és jobb kézzel elengedte a létrát, feljebb emelte húsz centivel, kitapogatta a következı fokot. Aztán a jobb lábát vitte fel eggyel. Aztán megismételte az egészet a baloldalon. Végrevalahára felért egy lapos tetıre, ahol sallangmentesen összerogyott. Szeme sarkából látta, hogy a márki nagy léptekkel távolodik a tetın. Richard két kézzel tapogatta a tetıt, a szilárd szerkezetet. A szíve zakatolt. Valahol odébb mogorva hang dörrent: – Nem látlak szívesen, de Carabas. Távozzá’. Tőnjé’ el innen. – Old Bailey – így de Carabas márki. – Kicsattansz az egészségtıl! Aztán léptek csoszogtak Richard felé, majd egy ujj bökött gyengéden a bordái közé. – Megvagy, fiam? Fıl egy kis pörkölt. Kérsz-e? Seregélypörkölt, finom. Richard kinyitotta a szemét. – Nem, köszönöm. Elıször a tollakat látta meg. Nem volt benne biztos, hogy kabát, köpeny vagy másfajta különös ruhadarab, aminek nincs neve, de akármilyen felsıruha volt is, sőrő tollak borították. A tetejérıl egy kedves, ráncos, szürke pofaszakállal keretezett arc nézett le rá. Az illetı a testét, már ahol nem toll fedte, kötéllel tekerte be. Richardnak egy színházi Robinson Crusoe elıadás jutott eszébe, amire gyerekként vitték el: így nézne ki Robinson Crusoe, ha lakatlan sziget helyett egy háztetın szenved

hajótörést. – Old Bailey, így hívnak engemet, fijam – mondta a férfi. Nyakában zsinegen ütött-kopott szemüveg lógott; feltette és jól megnézte Richardot. – Nem ismerlek tégedet. Melyik bárósághoz köt a hőbéresküd? Mi a te neved? Richard ülı helyzetbe küzdötte magát. Egy vén, barna kıbıl épült ház tetején volt, s nem messze egy torony is magaslott fölébük. A torony sarkaiból viharvert vízköpık meredtek ki szomorúan, hiányzott a szárnyuk, a végtagjaik, néhánynak még a feje is. Messze lentrıl Richard rendırautó szirénáját és a forgalom tompa zsongását hallotta. Arrébb a tetın, a torony árnyékában sátorszerőséget látott: ısrégi barna sátor, tele tolddal-folttal, madárszar fehér foltjaival. Nyitotta a száját, hogy megmondja az öregnek a nevét… – Csitt! – szólt rá de Carabas márki. – Egy szót se. – Old Bailey-hez fordult. – Aki oda dugja az orrát, ahová nem kéne, az könnyen… – hangosan csettintett az öreg orra elıtt, aki hátraugrott – elvesztheti. Na szóval. Húsz éve tettem neked egy szívességet, Old Bailey. Egy nagy szívességet. És most viszonozhatod. Az öreg pislogott. – Bolond voltam – motyogta. – A vén bolond az igazi bolond – értett egyet a márki. Kabátja zsebébe nyúlt, és egy ezüstdobozt húzott ki; a tubákszelencénél nagyobb, a cigarettásdoboznál kisebb volt, és mindkettınél jóval díszesebb. – Tudod, mi ez? – Bárcsak ne tunnám. – Megırzöd nekem. – Nem akarom. – Nincs választásod – közölte vele a márki. Az öreg tetıember elvette az ezüstdobozt, és két kézzel, sután tartotta, mintha bármelyik pillanatban felrobbanthatna. A márki megbökte Richardot szögletes orrú csizmájával. – Mennünk kéne, nemde? – Nagy léptekkel megindult, Richard pedig követte, biztonságos távolban az épület oldalától. A márki kinyitott egy ajtót a torony oldalán, egy kéménysor mellett, és beléptek egy gyéren megvilágított lépcsıházba.

– Ki volt ez? – kérdezte Richard, ahogy hunyorogva kémlelt a félhomályban. Lépteik hangosan dobogtak a fém csigalépcsın. De Carabas márki horkantott. – Egy szót se hallott, amit mondtam, mi? Már így is nagy bajban van. Minden, amit tesz, minden, amit mond, minden, amit hall, csak tovább ront a dolgon. Imádkozzon, hogy ne lépjen bele túlságosan. Közben vaksötét lett, Richard meg is botlott, ahogy leérve még egy fokot keresett, ami nem volt ott. – Vigyázzon a fejére – nyitott ki egy ajtót a márki. Richard beleverte a fejét valami keménybe, felszisszent, hogy „Aú!”, majd átlépett az alacsony ajtón, és önkéntelenül a szemét ernyızte a fény ellen. Megdörgölte a homlokát. Majd megdörgölte a szemét. Az ajtó, amin átjöttek, a takarítószekrény ajtaja volt a lépcsıházban, ahol lakott. Tele volt seprővel, egy vén felmosóval és rengeteg tisztító folyadékkal, porral és viasszal. A hátuljában nem volt lépcsı, csak egy fal egy régi naptárral, ami 1979-et mutatta, hátha még egyszer eljön. A márki a LÁTTA EZT A LÁNYT? plakátot nézte Richard lakásának ajtaja mellett. – Nem a legjobb kép róla. Richard betette a szekrény ajtaját. Farzsebébıl kivette a lakáskulcsait, kinyitotta az ajtót. Hazaért. A konyhaablakon át megkönnyebbülten látta, hogy megint éjszaka van. – Richard, megcsináltad! – köszöntötte örvendezve Ajtó. Idıközben megmosdott és szedett-vedett ruháiról is mintha megpróbálta volna a mocsok és a vér zömét eltüntetni. Arcáról és kezérıl eltőnt a kosz. A haja, így megmosva sötétebb aranybarna volt, itt-ott réz és bronz árnyalattal. Richard eltöprengett, mennyi idıs lehet: tizenöt, tizenhat? Idısebb? Még most sem tudta megállapítani. A lány felvette a barna bırkabátot, amiben megtalálta, s a hatalmas kabátról még kisebbnek látszott, még sebezhetıbbnek. – Hát, meg – felelte Richard. De Carabas márki fél térdre ereszkedett a lány elıtt, és lehajtotta a fejét. – Úrnım. – Jaj, kelj fel, de Carabas – mondta a lány feszengve. – Örülök, hogy jöttél.

A márki elegánsan felállt. – Ha jól tudom, a „nagyon” és „lekötelezett” szavak hangzottak el. Összefüggésben. – Késıbb. – Ajtó odament Richardhoz, és a kezét kezébe vette. – Richard. Köszönöm. Mindent, amit tettél. Az ágyon lecseréltem a lepedıt. Bárcsak vissza tudnám valahogy fizetni. – Elmész? – Már biztonságban vagyok – bólintott Ajtó. – Többékevésbé. Remélem. Egy ideig. – Hová mész? A lány gyengéden elmosolyodott és a fejét rázta: – El az életedbıl. Csodálatos voltál. – Azzal lábujjhegyre állt és barátian megpuszilta az arcán. – Ha kapcsolatba kéne lépnem veled… – Ne tedd. Soha. És… Sajnálom, oké? Richard a lábát nézte nagy zavarban. – Nincs mit sajnálni – mondta. Majd bizonytalanul hozzátette: – Jó buli volt. – Aztán felnézett. Nem volt ott senki.

HARMADIK FEJEZET

Vasárnap reggel Richard kivette a szekrényfiók aljából a Batmobil alakú telefont, amit jó pár éve karácsonyra kapott Maude nénitıl, és csatlakoztatta. Aztán hívta Jessicát, de nem érte el: a rögzítıje ki volt kapcsolva, ahogy a mobilja is. Gyanította, hogy lement a szüleihez vidékre, ott viszont nem akarta hívni. Jessica szülei szörnyen megijesztették, mindegyik a maga módján. Egyikük se fogadta el ıt igazán jövendıbeli vınek, sıt, az anyja egy ízben közömbösen megjegyezte, mennyire csalódottak az eljegyzés miatt, és hangot adott ama meggyızıdésének, miszerint Jessica ha akarna, sokkal jobbat is találhatna magának. Richard szülei meghaltak. Az apját szívroham vitte el hirtelen, amikor ı még kicsi volt. Az anyja pedig attól kezdve

folyamatosan haldoklott, s miután Richard otthagyta a családi házat, egyszerően eltőnt: fél évre rá, hogy Londonba költözött, Richard váratlan hívást kapott, és az éjszaka vonattal ment is vissza Skóciába, hogy az utolsó két napot az anyja ágya mellett töltse egy kis vidéki kórházban. Az anyja néha megismerte, néha az apja nevén szólította. Richard most leült a kanapéra és borongott. Az elızı két nap eseményei egyre kevésbé tőntek valósnak, valószerőnek. Jessica üzenete a rögzítın viszont nagyon is az volt, kereken közölve, hogy soha többé nem akarja látni. Újra meg újra lejátszotta ezen a vasárnapon, minden alkalommal azt remélve, hogy Jessica megenyhül, hogy hall valami kis melegséget a hangjában. Nem így történt. Átfutott a fején, hogy elmegy venni egy vasárnapi lapot, de aztán elvetette az ötletet. Arnold Stockton, Jessica fınöke, a redıs tokájú karikatúraember birtokában volt minden vasárnapi lap, amit Rupert Murdoch véletlenül elfelejtett megvenni. A saját újságjai csak róla beszéltek, úgyhogy azt olvasva megint eszébe jutna a vacsora, amire nem sikerült odaérnie péntek este. Így hát Richard nem újságot vett, hanem egy hosszú, forró fürdıt, evett pár szendvicset, és ivott több csésze teát. Délután kicsit nézte a tévét, s közben a fejében több beszélgetést lejátszott Jessicával. Minden mentális dialógus végén egymás karjaiban kötöttek ki, s vadul, dühösen, könnyesen és szenvedélyesen szeretkeztek, és minden úgy rendbe jött, hogy csak na.

Hétfı reggel Richard ébresztıórája nem jelzett. Kilenc elıtt tíz perccel rohant ki az utcára, kezében az aktatáskájával, s vadul tekintgetett balra-jobbra, taxiban reménykedve. Megkönnyebbülten sóhajtott, mert egy nagy fekete autó tartott felé, tetején vidáman világított a sárga „TAXI” jelzés. Kiabálva integetett neki. A taxi elsuhant mellette, rá se hederített; befordult a sarkon, és már ott se volt. Újabb autó. Újabb szabad taxit jelzı sárga lámpa. Richard ezúttal kilépett az úttest közepére, hogy leintse. Az kikerülte és ment tovább. Richard halkan elkáromkodta magát. Aztán futásnak eredt a legközelebbi földalatti-állomás irányába.

Elıvett egy marék aprót, az automatán bepötyögte, hogy egy jegyet kér a Charing Crossra, aztán beledobálta az aprót. Minden egyes érme átrobogott a gép belsején, és csörögve a tárcába pottyant. Nem jött ki jegy. Próbálkozott egy másik gépnél, ugyanilyen eredménnyel. Aztán egy harmadiknál. A jegyárus a kis fülkében éppen valakivel értekezett telefonon, amikor Richard odament panaszt tenni, meg hogy ott vegyen jegyet, és aztán hiába szólt, hogy „Hé!” meg „Elnézést!”, és hiába kopogott a mőanyag üvegen a pénzzel, a férfi – talán éppen ezért – zavartalanul teletrécselt tovább. – Bassza meg – jelentette ki Richard, és átugrott a jegykezelı korláton. Senki nem állította meg, senkit nem érdekelt a kihágása. Lihegve, izzadva futott le mozgólépcsın, s épp akkor ért a peronra, amikor megérkezett a szerelvény. Richardnak gyerekként volt olyan rémálma, hogy egyszerően nincs jelen, hogy akármekkora zajt csap, akármit csinál, senki nem veszi észre. Most, ahogy az emberek körülötte tolakodtak, kezdte pontosan így érezni magát; errearra taszigálták a leszálló és felszálló ingázók. Makacsul ı is küzdött, lökdösött és nyomakodott, és már majdnem feljutott – egyik karját legalábbis bedugta –, amikor csukódni kezdtek az ajtók. Gyorsan visszakapta a kezét, a kabátujja mégis beszorult. Richard dörömbölni kezdett az ajtón, kiabált, hogy a vezetı nyissa ki annyira, hogy ki tudja húzni. A szerelvény azonban megindult, és Richard kénytelen volt vele tartani, botladozva futott a peronon, mind gyorsabban és gyorsabban. Az aktatáskáját ledobta, és azzal a kezével rángatta a kabátujját. A szövet elrepedt, Richard elırebukott; jól felhorzsolta a karját, nadrágja elszakadt a térdénél. Bizonytalanul talpra állt, majd visszabattyogott a táskájáért. Megnézte a tépett kabátját, lehorzsolt kezét és szakadt nadrágját. Aztán felment a kılépcsın, ki az állomásról. Kifelé sem kérte senki a jegyét.

– Bocs a késésért – esett be Richard a zsúfolt irodába. A falon az óra 10:30-at mutatott. Ledobta az aktatáskát egy székre, és a zsebkendıjével letörölte arcáról a verejtéket. – El se hinnétek, min mentem keresztül. Tiszta rémálom. Lenézett az íróasztalára. Valami hiányzott. Pontosabban

minden hiányzott. – Hol a holmim? – kérdezte kissé hangosabban. – Hol a telefonom? A trolljaim? Megnézte a fiókokat. Azok is üresek voltak, még egy Mars csokipapír vagy egy görbe gemkapocs sem jelezte, hogy valaha itt trónolt. Sylvia közeledett, élénk beszélgetésbe merülve két tagbaszakadt úriemberrel. Richard odament hozzá. – Sylvia, mi folyik itt? – Parancsol? – kérdezte Sylvia udvariasan. A két úriembernek az asztalra mutatott, azok pedig megragadták a két végét és elindultak vele ki az irodából. – Óvatosan – mondta nekik. – Hová viszik az íróasztalomat? Sylvia értetlenül ránézett. – Ki maga? Ezt nem hiszem el, gondolta Richard. – Richard – mondta súlyosan szarkasztikus hangon. – Richard Mayhew. – Ó. – Sylvia figyelme lesiklott Richardról, akár olajos kacsáról a víz. – Nem, ne oda. Az ég szerelmére! – és a költöztetık után sietett. Richard utánanézett, majd átvágott az irodán Garyhez. Gary éppen e-mailezett. Richard a válla felett a képernyıre nézett. Az e-mailt kifejezetten szexuális tárgyúnak lehetett nevezni, és egy hölgyeménynek szólt, aki határozottan nem lehetett Gary barátnıjének nevezni. Richard zavartan megkerülte az asztalt. – Mi van itt, Gary? Ez valami vicc? Gary körülnézett, mintha hallott volna valamit, majd a billentyőzetre koppintva aktiválta a táncoló vízilovas képernyıvédıt. Aztán megrázta a fejét, akárha egy kellemetlen gondolatot hessegetne el, felemelte a telefont és tárcsázott. Richard lenyomta a villát. – Figyelj, ez nem vicces. Nem tudom, mit akartok ezzel. – Határtalan megkönnyebbülésére Gary végre felnézett rá. Richard folytatta: – Ha kirúgtak, csak mondd meg, de az a színlelés, hogy mintha itt se lennék, ez olyan… És Gary elmosolyodott és azt mondta: – Üdvözlöm. Gary Perunu vagyok. Segíthetek?

– Nem hinném – felelte Richard hidegen, és az aktatáskájáról is megfeledkezve kisétált az irodából.

Richard irodája a harmadikon volt egy nagy, vén és igencsak huzatos épületben, a Strand egyik mellékutcájában. Jessica egy magas, kristályos-tükrös épületben dolgozott tizenöt perc kényelmes gyaloglásra. Richard most arra vette az irányt. Tíz perc alatt odaért a Stockton-épülethez, egyenesen elment a földszinten vigyázó egyenruhás biztonsági ır mellett, s beszállt a liftbe. A lift belseje tükrös volt, felfelé menet saját magával nézett farkasszemet. Nyakkendıje csálén állt, félig kikötıdve, a kabátja szakadt, a nadrágja dettó, a haja csatakos… atyagatya, rémesen fest. Fuvolahang hallatszott, s a lift ajtaja kinyílt. Jessica emelete a visszafogott dekorációval is fényőzınek hatott. A lift mellett recepciós ült, egy kimért, elegáns teremtmény, aki úgy nézett ki, mint aki annyi pénzt visz haza havonta, amennyit Richard egy évben. A Cosmopolitant olvasta. Fel sem nézett, ahogy Richard kilépett a liftbıl. – Jessica Bartrammal szeretnék beszélni – mondta Richard. – Fontos. Muszáj beszélnem vele. A recepciós nem nézett fel, a körmeit tanulmányozta nagy odaadással. Richard végigment a folyosón Jessica irodájához. Kinyitotta az ajtót és belépett. Jessica három nagy plakát elıtt állt, mindegyik az „Angyalok Anglia felett – vándorkiállítás”-t reklámozta, de más-más angyallal. Megfordult, ahogy Richard belépett, és melegen elmosolyodott. – Jessica – sóhajtott Richard. – Hála istennek. Nézd, én kezdek megırülni. Akkor kezdıdött, amikor nem kaptam taxit, aztán folytatódott az irodában, és nézd… – megmutatta tépett kabátját. – Mintha nem is léteznék. – A lány megnyugtatón mosolygott rá. – Figyelj, sajnálom a múlt estét. Vagyis nem azt, amit csináltam, hanem hogy felzaklattalak és… nézd, sajnálom, ez az egész tiszta ırültség, és halvány fogalmam sincs, mit tegyek. Jessica bólintott, továbbra is bátorítón mosolygott, majd azt mondta: – Most szörnyő nıszemélynek fog tartani, de be kell vallanom, rémes az arcmemóriám, tényleg az. Adjon egy

pillanatot, és beugrik. Ekkor már Richard is tudta, hogy ez valóság, és a rettegés úgy szúrt az oldalába, akár a fekély. Nem vicc, nem trükk, nem ugratás. Valóság. – Oké – mondta tompán. – Felejtsd el. És kiment. Már majdnem a lifthez ért, amikor Jessica utána szólt: – Richard! Megpördült. Mégis vicc volt! Valamiféle aljas bosszú. Amit meg lehet magyarázni észérvekkel. – Richard… Maybury? – Jessica arca ragyogott a büszkeségtıl, hogy eszébe jutott. – Mayhew – javította ki Richard, majd beszállt a liftbe, és az ajtó szomorú, ereszkedı dallamot fuvolázva becsukódott mögötte.

Richard zaklatottan, összezavarodva és dühösen ment vissza a lakásához. Hébe-hóba intett egy taxinak, bár nem igazán hitte, hogy megállnának, és nem is tették. A lába fájt, a szeme sajgott, de biztos volt benne, hogy hamarosan felébred, és normális hétfı lesz, értelmes hétfı, tisztességes, becsületes hétfı. Hazaérve forró vizet engedett a kádba, majd ruháit az ágyon hagyva meztelenül bement a fürdıszobába és belemászott a nyugtató vízbe. Majdnem elszundított, amikor kulcs zörrent a zárban, ajtó nyílt és csukódott, és egy behízelgı férfihang azt mondta: – Maguk az elsık, akiknek ma megmutatom, de akkora listám van az érdeklıdıkrıl, mint a karom. – Az alapján, amit az irodája küldött nagyobbnak képzeltem – mondta egy nı. – Elég kompakt, igen. De szerintem ez erény. Richard nem csukta be a fürdıszoba ajtaját, hiszen úgy gondolta, ezek szerint botor módon, hogy ı lakik itt. Egy mogorvább, durvább férfihang szólalt meg: – Mintha azt mondta volna, hogy bútorozatlan. Nekem nagyon is

bútorozottnak tőnik. – Az elızı lakó biztos itt hagyta néhány holmiját. Különös. Nekem sem szóltak róla. Richard felállt a kádban. Aztán mert meztelen volt, és ezek bármikor beléphettek, visszaült. Elkeseredetten nézett körül törülközı után. – Nézd, George – mondta a nı odakint –, valaki törülközıt hagyott a széken. Gyér törülközıpótló gyanánt Richard megfordult és elvetett egy félig üres sampont, egy kis sárga gumikacsát. – A fürdıszoba milyen? – kérdezte a nı. Richard felkapott egy mosdóruhát, azt tartotta az ágyéka elé. Aztán felállt, háttal a falnak, és felkészült a megsemmisítı megaláztatásra. Benyitottak. Hárman léptek be: egy teveszırkabátos fiatalember meg egy középkorú pár. Richard kíváncsi lett volna, olyan zavarban vannak-e, mint ı. – Elég kicsi – vélte a nı. – Kompakt – javította ki a teveszırkabátos mézesmázosan. – Könnyő rendben tartani. A nı végighúzta ujját a mosdókagyló oldalán, és fintorgott. – Azt hiszem, mindent láttunk – mondta a másik férfi. Kimentek a fürdıbıl. – Minden szempontból kényelmes – mondta a nı, majd a társalgás halkan folytatódott. Richard kilépett a kádból és odaaraszolt az ajtóhoz. Észrevette a törülközıt odakint a széken, kihajolt és felkapta. – Kivesszük – döntött a nı. – Igen? – kérdezte a teveszırkabátos. – Pont ilyesmit akarunk. Bár kicsit otthonosabbá tesszük. Szerdán lehetne költözni? – Természetesen. Holnapra minden szemetet eltakarítunk, nem gond. Richard az ajtóból meredt rájuk fázva, csöpögve és törülközıbe csavarva: – Az nem szemét – jelentette ki

alulöltözött méltósággal. – Az a holmim. – Akkor bemegyünk az irodájukba a kulcsokért. – Elnézést – mondta hangosabban Richard. – Én itt élek. Azok elindultak kifelé, és simán elmentek mellette. – Örülök, hogy megegyeztünk – mondta a teveszırös. – Hallanak engem? Ez az én lakásom. Itt élek. – Ha megtenné, hogy elfaxolja a szerzıdést az irodámba… – mondta még a mogorva férfi, majd az ajtó becsapódott utánuk, és Richard ott állt egymagában az otthonának ismert lakás bejárójában. Megborzongott a csendtıl, a hidegtıl. – Ez nem történik meg – közölte Richard a világgal, szándékosan dacolva érzékeivel. A telefon felrikoltott. Richard felkapta. – Halló? A vonal sistergett, ropogott, mintha távolsági hívás lenne. Ismeretlen hang kérdezte: – Mister Mayhew? Mister Richard Mayhew? – Igen – felelte Richard. Majd megkönnyebbült örömmel: – Maga hall engem! Hála istennek! Ki beszél? – A társammal jártunk önnél szombaton, mister Mayhew. Egy bizonyos fiatal hölgy holléte felül érdeklıdtünk. Emlékszik? – A hang olajos, csúnya, rókaszerő volt. – Á. Igen. Maga. – Mister Mayhew, maga azt mondta nekünk, hogy Ajtó nincs önnél. Okunk van azt hinni, hogy a kelleténél jobban kipingálta az igazságot. – Maga meg azt mondta, hogy testvérek. – Minden ember testvér, mister Mayhew. – Már nincs itt. És nem tudom, hová ment. – Ennyit mi is tudunk, mister Mayhew. Tökéletesen tudatában vagyunk mindkét ténynek. Hogy lenyőgözıen ıszinte legyek, mister Mayhew – és biztosan szeretné, hogy az legyek, nemde? –, a maga helyében én nem aggódnék az ifjú hölgy miatt. A napjai meg vannak számlálva, s ez a szám még csak nem is kétjegyő.

– Mit akar? – Mister Mayhew – adta meg a választ készségesen Mr. Croup –, tudja, milyen íze van a saját májának? – Richard hallgatott. – Ugyanis mister Vandemar megígérte nekem, hogy saját kezőleg kivágja és a szájába tömi. Persze még az elıtt, hogy elvágná a szánalmas kis torkát. Úgyhogy meg fogja tudni. – Hívom a rendırséget. Nem fenyegethetnek csak úgy. – Hívhat, akit csak akar, mister Mayhew. De roppant mód lesújtana, ha azt hinné, hogy fenyegetjük. Se jómagam, se mister Vandemar nem fenyegetızik, nem igaz, mister Vandemar? – Nem? Akkor mi a fenét csinálnak? – Ígérünk – felelte Mr. Croup a sziszegésen és sztatikus zörejen át. – És tudjuk, hol lakik. – Azzal letette. Richard szorosan fogta a kagylót, rámeredt, majd háromszor benyomta a kilences gombot, a rendırség, tőzoltóság és mentık központi számát. – Segélyvonal – mondta egy hang. – Milyen szolgáltatást szeretne? – Tudná kapcsolni a rendırséget, kérem? Az imént fenyegettek meg halálosan, és nem hiszem, hogy vicc volt. Szünet következett. Biztos kapcsolják. Pár pillanat múlva megszólalt a hang: – Segélyvonal. Halló? Van ott valaki? Halló? Richard letette, bement a hálóba, felöltözött, mivel fázott, mivel meztelen és ijedt volt, és mivel mást nem nagyon tehetett.

Farmert, vastag pulóvert és edzıcipıt húzott. Végül, némi töprengés után, az ágy alól kivette a fekete sporttáskáját, és pakolni kezdett. Zokni. Alsó. Pólók. Az útlevele. A tárcája. Eszébe jutott, ahogy az önmagát Ajtónak nevezı lány elköszönt. Ahogy szünetet tartott, mielıtt azt mondta, sajnálja… – Tudtad – mondta az üres lakásnak. – Te tudtad, hogy ez lesz. – Átment a konyhába, pár gyümölcsöt tett a táskájába,

majd behúzta a cipzárt, és kisétált a sötét utcára.

A bankautomata kerregve vette be a kártyáját. ÍRJA BE A PIN KÓDJÁT, üzente. Richard begépelte a titkos kódot (D-I-CK). A képernyı elsötétült. KÉREM, VÁRJON, villant fel az üzenet, majd megint semmi. A gép mélyén valami morgottkorgott. A KÁRTYA ÉRVÉNYTELEN. KÉREM, FORDULJON A KÁRTYAKIBOCSÁTÓHOZ. Majd a gép halk csattanással kiköpte a kártyát. – Egy kis aprót – mondta mögötte egy fáradt hang. Richard megfordult. A férfi alacsony és öreg volt, kopaszodott, ritka szakálla sárga és szürke hurkákba tapadt. Arca ráncaiba fekete kosz ette be magát. Koszos kabátot viselt, alatta egy sötétszürke pulóver romjait. A szeme is szürke volt, és reumás. Richard odaadta neki a kártyáját. – Tessék. Tartsa meg. Ezerötszáz font lehet rajta, ha hozzáfér. A férfi utca-fekete kezébe vette a kártyát, megnézte, forgatta. – Kösz. Az meg hatvan cent épp elég egy kávéra. – Visszaadta Richardnak a kártyát, és továbbindult. Richard felkapta a táskáját és utánament. – Hé! Várjon. Maga lát engem. – A szememmel még nincs baj. – Figyeljen, hallott már egy „Lebegı Vásár” nevő helyrıl? Oda kell jutnom. Van egy Ajtó nevő lány… – Ám a férfi közben már idegesen hátrált tıle. – Segítségre van szükségem. Kérem. A férfi szánalom nélkül nézett rá. Richard sóhajtott. – Jó, sajnálom, hogy zavartam. – Sarkon fordult és két kézzel fogva a táskát, hogy kezei remegése ne látsszék, elindult. – Ssssz – sziszegte a férfi. Richard visszanézett. Az intett. – Jöjjön ide. Gyorsan. – A férfi lesietett a lépcsın az út mentén álló lerobbant ház elıtt; szemetes lépcsı volt, elhagyatott alagsori lakásokba vezetett. Richard botladozva követte. A lépcsı ajtóhoz ért le, amit a férfi belökött. Megvárta, míg Richard átlép, aztán betette maguk mögött. Sötét helyre kerültek. Kaparászás hallatszott, majd gyufa lobbanása; a férfi a

gyufát egy régi vasutaslámpához tartotta, ami meggyulladt – a gyufáénál, ha lehet, még kevesebb fénnyel –, majd elindultak. Dohos hely volt, megülte a nyirok meg a sötétség szaga, a régi tégla meg a rothadás szaga. – Hol vagyunk? – suttogta Richard. Vezetıje lepisszegte. Egy újabb ajtóhoz értek. A férfi ritmikusan kopogott. Kis szünet után az ajtó kitárult. Richardot egy pillanatra elvakította a hirtelen fényár. Hatalmas, boltíves helyen állt, földalatti csarnokban, amit tőzfény és füst töltött meg. Kis tábortüzek égtek mindenütt. Árnyalakok állták körül a lángokat, és kis állatokat sütögettek nyárson. Emberek siettek egyik tőztıl a másikig. A látvány a pokolra emlékeztette Richardot, vagyis arra, amilyennek iskolásként a poklot képzelte. A füst irritálta a tüdejét, köhögnie kellett. Erre száz szem meredt rá: száz barátságtalan szem. Egy férfi iparkodott feléjük. Hosszú haja volt, foltos barna szakálla, rongyos ruháján pedig prémszegély, méghozzá narancssárga, fehér és fekete prém, akár egy cirmos cica bundája. Magasabb volt Richardnál, mégis szándékosan meggörnyedve járt, kezét összeszorított ujjakkal a mellkasához nyomva. – Mi-mi-mi az? Mi van? Mi ez itt? – sorozta kérdésekkel Richard vezetıjét. – Mit hoztál nekünk, Iliaster? Mond, mond, mond. – Fentrıl való – így a vezetı. (Iliaster?, gondolta Richard.) – Lady Ajtóról kérdezgetett. Meg a Lebegı Vásárról. Elhoztam magához, Lord Patkányszavú, maga biztos tudja, mi legyen vele. – Most már vagy tucat prémszegélyruhás alak állta ıket körül, férfiak és nık, de még gyerekek is. Darabosan mozogtak, a mozdulatlan pillanatokat sebes mozgás követte. Lord Patkányszavú prémszegélyes rongyaiba nyúlt és egy gonosz kinézető, húszcentis üvegdarabot húzott elı. Az aljára félig kikészített bırdarabot kötöttek fogantyú gyanánt. Tőzfény csillant az üvegpengén. Lord Patkányszavú Richard torkához tette a pengét. – Ó, igen. Igen-igen-igen – hadarta izgatottan. – Pontosan tudom, mi legyen vele.

NEGYEDIK FEJEZET

Mr. Croup és Mr. Vandemar otthonául egy viktoriánus kórház pincéje szolgált, amit tíz éve, a Nemzeti Egészségügyi Szolgálat büdzséjének megnyirbálásakor bezártak. Az ingatlanfejlesztık, akik nyomatékosan kifejezték abbéli határozott szándékukat, miszerint a kórházat egyedi luxuslakáskomplexummá alakítják, felszívódtak, amint a kórházat bezárták, s az csak állt ott, év az évre, szürkén, üresen és elhanyagoltan, az ablakok bedeszkázva, az ajtók lelakatolva. Az elrohadt tetın esı csöpögött az üres épületbe, nyirkot és rothadást terjesztve a folyosókon. A kórház egy központi liftaknát vett körbe, amin át beszivárgott némi szürke és barátságtalan fény. Az üres kórtermek alatti alagsori világ úgy száz parányi szobából állt, némelyik üres, másokban otthagyott felszerelési tárgyak. Az egyikben volt egy óriási fémkazán, a szomszédban pedig eldugult, víz nélküli vécék és zuhanyzók. Az alagsori padló nagy részét olajos esıvíz borította, ami a sötétséget és rothadást visszatükrözte a mennyezet felé. Ha elindulnál lefelé a lépcsın, amilyen mélyre csak tudsz, át a kietlen zuhanyzókon, el a személyzeti vécé mellett, el egy szoba mellett, amit törött üvegcserép tölt meg, és ahol a beszakadt mennyezeten fel lehet látni a lépcsıházba, utána elérnél egy kicsi, rozsdás vaslépcsıt, amirıl a valaha fehér festék hosszú, nyirkos csíkokban mállik. És ha lemennél a nevezett lépcsın, majd átkelnél az aljánál elterülı lápszerő részen, és belöknél egy félig elrohadt faajtót, a mélypincében találnád magad, egy hatalmas helyiségben, ahol százhúsz évnyi kórházi hulladékot győjtött össze a feledés; s itt, e helyütt van jelenleg Mr. Croup és Mr. Vandemar otthona. A falak nyirkosak, a mennyezetrıl víz csöpög. A sarkokban furcsa izék penészednek; néhányuk valaha még életnek nevezhetı tevékenységet is folytatott. Mr. Croup és Mr. Vandemar éppen az idıt ütötték agybafıbe. Mr. Vandemar valahol elkapott egy százlábút – vörösesnarancsos színő, majd’ húszcentis jószágot, gonosz, mérgezı rágószervvel –, és hagyta, hadd rohangáljon a karján, tekeregjen az ujjai között, eltőnjön egyik kabátujjában, majd elıbújjon a másikból. Mr. Croup borotvapengékkel játszadozott. Az egyik

sarokban talált egy egész doboznyi, viaszos papírba csomagolt, ötvenéves borotvapengét, s próbálta kiötölni, mihez kezdjen velük. – Ha szíveskedne kicsit rám figyelni, Mr. Vandemar – szólalt meg nagy sokára. – Álmatag tekintetét függessze szerénységes személyemre, ha kérhetem. Mr. Vandemar finoman hatalmas hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a százlábú fejét, hogy ne fickándozzon, Mr. Croupra nézett. Mr. Croup bal kezét széttárt ujjakkal a falnak nyomta. Jobb kezébe vett öt borotvapengét, gondosan célzott, majd elhajította ıket. Mindegyik beleállt a falba az ujjai közé; akár egy késdobálószám miniben. Mr. Croup elvette a kezét: a pengék kirajzolták az ujjai nyomát. Társa felé fordult elismerésért. Mr. Vandemar nem hatódott meg. – Mi olyan nagy szám ebben? Egy ujját se találta el. – Nem-e? – sóhajtott Mr. Croup. – Egyem a begyem, igaza van. Hogy is lehettem ilyen félbalkezes? – Egyenként kihúzta a pengéket a falból, és a faasztalra ejtette. – Miért nem mutatja meg, hogyan illik csinálni? Mr. Vandemar bólintott. A százlábút visszatette az üres lekvárosüvegbe. Bal kezét a falra tette. Felemelte a jobbat: kése, a gonosz, éles és tökéletesen kiegyensúlyozott kése már ott volt a kezében. Hunyorgott és dobott. A kés úgy átszelte a levegıt, ahogy egy igen nagy és éles kés szeli át a levegıt, s beleállt a gipszfalba, persze elıtte útközben még átdöfte Mr. Vandemar kézfejét. Valahol telefon csengett. Mr. Vandemar hátrasandított Mr. Croupra, elégedetten, falhoz szögezett kézzel. – Így kell csinálni. A sarokban volt egy antik telefon, fából és bakelitbıl készült kétrészes, a kórházakban az 1920-as évektıl nem használatos darab. Mr. Croup fogta a hallgatót, amirıl hosszú, vászonborítású zsinór lógott, és beleszólt a beszélıbe, ami a készülékhez volt rögzítve. – Croup és Vandemar, Régi Cég – mondta kellemes

hangon. – Akadályok akadálytalanítása, nehézségek könnyítése, zavaró végtagok eltávolítása, és megelızı fogászat. Az illetı a vonal másik végén mondott valamit. Mr. Croup összerezzent. Mr. Vandemar megrántotta a bal kezét. Nem jött le a falról. – Ó. Igen, uram. Igen, igen. Szabad mondanom, hogy telefonos eszmecserénktıl máris kiderült és felvidult eme csüggesztı, eseménytelen nap? – Újabb szünet. – Természetesen, már abba is hagytam hájjal kenegetését és talpának nyálasát. Örömmel. Megtiszteltetés. Hogy mi az, amit tudunk? Tudjuk, hogy… – Félbeszakították. Tőnıdve túrta az orrát, türelmesen, majd: – Nem, azt nem tudjuk, hogy ebben a pillanatban pontosan hol van. De nem is kell tudnunk. Este a vásáron lesz, és akkor… – A szája megfeszült. – Nincs szándékunkban megsérteni a vásári békét. Megvárjuk, míg kijön a vásárról, és megkarmoljuk a… – Elhallgatott, fülelt és idırıl idıre bólintott. Mr. Vandemar megpróbálta a szabad kezével kihúzni a kést, de az csak nem akaródzott kijönni. – Meg lehet szervezni, igen – mondta Mr. Croup. – Úgy értettem, megszervezzük. Természetesen. Igen. Én is tudom. És uram, talán megbeszélhetnénk a… – A hívó azonban letette. Mr. Croup egy pillanatig meredten nézte a kagylót, majd visszaakasztotta. – Olyan rohadt okosnak hiszed magad – suttogta. Ekkor vette észre Mr. Vandemar szorult helyzetét. – Elég már. – Odament, kihúzta a kést a falból és Mr. Vandemar kézfejébıl, és letette az asztalra. Mr. Vandemar megrázta a bal kezét, megmozgatta az ujjait, majd letörölte a gipszet a késrıl. – Ki volt az? – A munkaadónk – felelte Mr. Croup. – A másik nem válik be. Nem elég öreg. Ez az Ajtó nevő nıszemély lesz az. – Szóval mégse ölhetjük meg? – Ez a dolog romlott veleje, mister Vandemar, bizony. A jelek szerint Ajtó kisasszony bejelentette, hogy testırt fogad. A vásáron. Ma éjjel. – És? – Mr. Vandemar a kézfejére köpött, ahol a kés bement, majd a tenyerére, ahol kijött, s nagy hüvelykujjával

eldörgölte a nyálat. A hús nyom nélkül összezáródott. Mr. Croup felvette a földrıl súlyos, fekete, kortól fényes felöltıjét. Felhúzta. – És nekünk nem kéne testırt fogadnunk, mister Vandemar? Mr. Vandemar visszacsúsztatta a kést az ingujjába rejtett tokba. İ is felhúzta a kabátját, s kezét zsebre dugta. Kellemes meglepetéssel konstatálta, hogy egy szinte még érintetlen egér lakozik az egyik zsebben. Helyes. Úgyis éhes. Aztán eltőnıdött Mr. Croup iménti kérdésén, olyan odafigyeléssel, ahogy egy anatómus boncolja fel egyetlen igaz szerelmét, majd meglelve a hibát társa érvelésében, azt mondta: – Nekünk nincs szükségünk testırre, mister Croup. Mi bántjuk az embereket. Nem minket bántanak. Mr. Croup leoltotta a villanyt. – De hát, mister Vandemar – mondta, élvezve a szavak hangzását, ahogy mindig minden szóét –, ha megvágnak, mi nem vérzünk? Mr. Vandemar ezt is átgondolta a sötétben. Aztán azt felelte tömören és lényegre tapintóan: – Nem.

– A Felvilág kémje vagy, he? – mondta Lord Patkányszavú. – Fel kéne, hogy hasítsalak a torkodtól a gyomrodig, és jósolni a beleidbıl. – Nézze – mondta Richard, háta mögött a fallal, ádámcsutkája elıtt az üvegpengével –, szerintem ez az egész egy nagy tévedés. Richard Mayhew a nevem. Be tudom bizonyítani. Itt a könyvtárjegyem. Hitelkártyák. A holmim. A terem túlsó végén – vette észre Richard olyan szenvtelen józansággal, amit az a pillanat eredményez, amikor egy elmebeteg el akarja nyisszantani a torkodat egy üvegdarabbal – az emberek sorra meghajoltak, a földre roskadtak és úgy maradtak. Egy kis fekete alak haladt közöttük közvetlen a talajon. – Szerintem, ha egy pillanatra átgondoljuk – folytatta kétségbeesetten Richard –, rájövünk, hogy ez az egész butaság. – Fogalma sem volt, mit akar mondani ezzel, a szavak csak kibuktak a száján, azt viszont tudta, hogy amíg

beszél, addig nem halott. – Miért nem teszi el azt a… hé, elnézést, de az az én táskám! – Ez utóbbit egy soványka, piszkos, kamaszlánynak mondta, aki elvette a sporttáskáját és a cuccait nagy nyugalommal a földre öntötte. Az emberek a teremben sorban meghajoltak és úgy maradtak, ahogy az alak egyre közeledett. Elérte a Richard körüli csoportot, bár azok még nem vették észre. Mind Richardot nézték. Egy patkány nézett fel Richardra érdeklıdve. Richardnak egy pillanatra az a bizarr képzete támadt, hogy az állat rákacsint egyik kis, fekete, olajpöttyszerő szemével. Aztán hangosan ciccegett. A késes fickó azonnal térdre rogyott. Ahogy a többiek is. Ahogy, pillanatnyi habozás után és kissé esetlenebbül, a hajléktalan is, akit Iliasternek neveztek. Csak Richard maradt állva. Ekkor a vézna lány megrángatta a könyökét, úgyhogy ı is leereszkedett fél térdre. Lord Patkányszavú olyan mélyre hajolt, hogy haja a földet söpörte, és válaszolt a patkánynak, az orrát ráncolva, fogát vicsorgatva, vinnyogva-cikákolva, akárha maga is hatalmasra nıtt patkány lenne. – Valaki megmondaná… – motyogta Richard. – Csend! – szólt rá a lány. A patkány – kicsit utálkozva – belemászott Lord Patkányszavú tenyerébe, a férfi pedig tiszteletteljesen felemelte az állatot Richard arca elé. A patkány lustán lengette a farkát, s közben Richardot tanulmányozta. – Hosszúfarok uraság a Szürke klánból – mutatta be Lord Patkányszavú. – Azt mondja, nagyon ismerıs vagy neki. Tudni szeretné, találkoztatok-e már ezelıtt. Richard a patkányra nézett. A patkány Richardra nézett. – Lehetséges – ismerte el Richard. – Azt mondja, de Carabas márkinak rótt le egy tartozást. Richard jobban megnézte az állatot. – Ez az a patkány? Akkor igen, tényleg találkoztunk. Utána dobtam a tévé távirányítót. – A körben állók arcára

iszonyattal vegyes döbbenet ült ki. A lány felsikkantott. Richard rájuk se hederített; végre valami ismerısre akadt ebben az ırületben. – Hello, patkány koma. Örülök, hogy látlak. Tudod, hol van Ajtó? – Patkány koma?! – így a lány, félig visítva, félig félrenyelve. Rongyos ruháján egy nagy, foltos, vörös kitőzı díszelgett, az a fajta, amit születésnapi kártyákhoz adnak. Sárga betőkkel az állt rajta: 11 vagyok. Lord Patkányszavú figyelmeztetın lengette üvegkését Richard felé: – Csak rajtam keresztül szólhatsz Hosszúfarok urasághoz! – A patkány parancsot nyikkantott. A férfi arca elfelhısödött. – Ezt? – nézett undorodva Richardra. – Egy lelket sem nélkülözhetek. Mi lenne, ha csak elnyisszantanám a torkát, és elküldeném a csatornalakóknak… A patkány határozottan zörmölt, majd a férfi válláról a földre ugrott és eltőnt a számos lyuk egyikében, amelyekkel telis-tele volt a fal. Lord Patkányszavú felállt. Száz szem szegezıdött rá. Az alattvalóira nézett, akik zsíros tüzeik mellett gubbasztottak. – Ti meg mit bámultok? – bıdült el. – Ki forgatja a nyársakat? El akarjátok égetni a zabát? Nincs itt semmi látnivaló. Törıdjetek a magatok dolgával. – Richard idegesen felállt. Bal lába elzsibbadt, megdörzsölte. Lord Patkányszavú Iliasterre nézett. – El kell vinni a vásárra. Hosszúfarok uraság parancsa. Iliaster a fejét ingatva kiköpött. – Hát én nem viszem, az fix. Az az út az életembe kerülne. Ti patkányszavúak mindig jók voltatok hozzám, de nem mehetek oda vissza. Te is tudod. Lord Patkányszavú bólintott. Eltette a tırt köntöse redıibe, majd sárga fogaival Richardra mosolygott. – Sejtelmed sincs, mekkora mázlid volt az imént. – De van. Nagyon is van. – Nem, nincs. – És a fejét ingatva dörmögte maga elé: – „Patkány koma”. Lord Patkányszavú aztán karon fogta Iliastert, hallótávolságon kívül vitte, és tárgyalni kezdtek, visszavisszasandítva Richardra.

A vékony lány éppen Richard egyik banánját ette, de úgy, aminél kevésbé erotikus banánevést Richard még nem is látott. – Az lett volna a reggelim – tájékoztatta Richard. – A lány bőntudatosan nézett fel. – Richard vagyok. Téged hogy hívnak? A lány, aki, vette észre Richard, már megette a gyümölcsei zömét, most lenyelte a banánt. Habozott, majd szinte mosolygott és olyasmit mondott, hogy Anesztézia. – Éhes vagyok – tette hozzá a lány. – Hát én is. A lány a kis füzekre sandított. Aztán Richardra nézett és most határozottan elmosolyodott. – Szereted a macskát? – Igen, bírom a macskát. Anesztézia láthatóan megkönnyebbült. – A combját vagy a mellehúsát?

Az Ajtó nevő lány végigment a sikátoron, de Carabas márkival a nyomában. Száz ilyen kis köz és sikátor volt Londonban, a régi idık féregnyúlványai, háromszáz éve változatlanok. Itt még a pisiszag is ugyanaz volt, mint háromszáz éve. Egy óra volt még hajnalig, de az ég már világosodott, hideg, ólmos színt öltött. Ködpászmák lebegtek, akár eleven szellemek. Az ajtót durván bedeszkázták, a deszkákon pedig foltos poszterek virítottak elfeledett bandákról és rég bezárt klubokról. Megálltak elıtte. A márki megtekintette a deszkákat, szögeket és posztereket, és nem volt meghatva. No persze, neki a nem-meghatva-lenni volt a természetes állapota. – Szóval ez a bejárat? – kérdezte. – Az egyik – bólintott Ajtó. A márki karba fonta a kezét. – Na? Mondd, hogy „Nyílj ki, szezám”, vagy mi az ördögöt szoktál. – Nem akarom. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy helyesen cselekszünk. – Hát jó – fonta ki a kezét a márki. – Akkor viszlát. –

Sarkon fordult, és már indult is vissza, amerrıl jöttek. Ajtó elkapta a karját. – Elhagysz? Csak így? A márki humortalanul elmosolyodott. – Még ennél is ígyebben. Én egy igen elfoglalt ember vagyok. Sok-sok elintéznivaló dolog. Meg ember. – Várj már. – A lány elengedte a karját. – Amikor utoljára itt voltam… – aztán elhallgatott és az ajkába harapott. – Amikor utoljára itt voltál, holtan találtad a családodat. Tessék, ezt átbeszéltük. Ha nem megyünk be, üzleti kapcsolatunk itt és most ér véget. Ajtó felnézett rá, manószerő arca sápadtan derengett a hajnali fényben. – Akkor ennyi? – Kívánhatnék sok szerencsét a karrieredhez, de ıszintén kétlem, hogy élsz addig, amíg találsz egyet. – Szép kis alak vagy, tudod? A márki nem felelt. Ajtó visszament az ajtóhoz. – Gyere. Bemegyünk. – A bedeszkázott ajtóra tette a bal kezét, a jobbal megfogta a márki barna lapátkezét. Apró ujjait belefonta a férfiéba. Lehunyta a szemét. …valami suttogott, borzongott és változott… …és az ajtó sötétségbe omlott.

Az emlék friss volt, csupán pár napos: Ajtó az Ajtó Nélküli Házban bolyongott, azt kiáltozva, hogy „Hazajöttem!” meg „Hahó!”. Az elıcsarnokból az ebédlıbe ment, onnét a könyvtárba, onnét meg a szalonba. Senki nem válaszolt. Továbbment. A belsı medence viktoriánus építéső volt, márványból és öntöttvasból készült. Apja találta fiatal korában, épp le akarták rombolni, és ı beleszıtte az Ajtó Nélküli Ház szövetébe. A külvilágban, a Fenti Londonban a termet talán rég lerombolták és elfeledték. Ajtónak fogalma sem volt, hogy a ház szobái fizikailag hol találhatók. Nagyapja tervezte a házat, szerte

Londonból kerítette a hozzávalókat, innét elvett egy szobát, onnét egyet, mind diszkrét és ajtó nélküli. Apja pedig tovább bıvítette. Végigment a régi medence mellett, örült, hogy itthon van, de nem fért a fejébe, hol lehetnek a többiek. És akkor lenézett. Valaki lebegett a vízben, két kavargó vérfelhıt húzott maga után, egyiket a torkából, a másikat az ágyékából. A testvére, Arch volt, a szeme tágra nyílt és üres. Ajtó rájött, hogy a szája tátva van. Hallotta magát sikoltani.

– Ez fájt – dörmögte a márki. Keményen megdörgölte a homlokát, s ide-oda forgatta a fejét, mintha hirtelen beleállt, fájdalmas görcsöt próbálna kimasszírozni a nyakából. – Emlékek – magyarázta a lány. – Beleivódtak a falakba. – Figyelmeztethettél volna – húzta fel a szemöldökét a márki. – Ja, igaz is. Egy tágas, fehér teremben voltak. Minden falat képek fedtek. Minden kép más-más szobát ábrázolt. A fehér teremben nem volt se ajtó, se semmilyen nyílás. – Érdekes dekoráció – jegyezte meg a márki. – Ez a bejárati csarnok. Innét a Ház bármelyik szobájába bejutunk. Mind összekapcsolódnak. – Hol van a többi szoba? – Nem tudom. Talán mérföldekre. Szétszórva az Alsóvilágban. A márki türelmetlen léptekkel pár pillanat alatt körbejárta az egész termet. – Roppant érdekes. Asszociatív ház, aminek minden szobája máshol van. Fantáziadús. A nagyapád képzeletgazdag ember volt, Ajtó. – Nem ismertem. – Ajtó nyelt egyet, majd folytatta, egyszerre mondta a márkinak és magának: – Itt elvileg biztonságban vagyunk. Itt senki sem bánthatna. Csak a

családom tud közlekedni ezen a helyen. – Reméljük, hogy apád naplója ad nekünk némi támpontot. Hol kezdjük? – Erre Ajtó vállat vont. – Biztos, hogy naplót vezetett? – faggatta a márki. A lány bólintott. – Bement a dolgozószobájába, és amíg be nem fejezte a diktálást, ki se dugta az orrát. – Akkor a dolgozószobájában kezdjük. – De ott már néztem. Tényleg. Kerestem. Amikor eltüntettem a testét… – És sírva fakadt, halk, görcsös zokogásra, ami úgy hangzott, mintha belülrıl rángatnák. – No, no – paskolta meg a vállát esetlenül de Carabas márki. Majd biztos, ami biztos, hozzátette: – No. – A vigasztaláshoz nem értett. Ajtó különös színő szeme megtelt könnyel. – Adnál egy percet? Mindjárt. A márki bólintott és átment a szoba másik végébe. Amikor visszanézett, a lány még mindig ott állt, árván, a szobákat ábrázoló képekkel teli fehér szobában, s magát átölelve, egész testében remegve zokogott, akár egy kislány.

Richard még mindig nyőgös volt a táskája elvesztése miatt. Lord Patkányszavút nem hatotta meg a dolog. Kereken kijelentette, hogy a patkány – Hosszúfarok uraság – egy szót sem szólt arról, hogy adják vissza Richard holmiját, csak hogy vigyék el a vásárra. Aztán azt mondta Anesztéziának, hogy ı viszi el a felvilágit a vásárra, és hogy igen, ez parancs. És hogy elég a nyavalygásból, indulhatnak is. Aztán azt mondta, Richardnak, hogy ha ı, Lord Patkányszavú még egyszer meglátja ıt, Richardot, akkor nagy bajban lesz. Mármint ı, Richard. Aztán megismételte, hogy Richardnak fogalma sincs, milyen szerencséje volt, majd meg se hallva Richard kérését, hogy adják vissza a cuccait – vagy legalább a tárcáját –, egy ajtóhoz vezette ıket, aztán amint átléptek, bezárta mögöttük. Richard és Anesztézia együtt vágtak neki a sötétnek. A lány egy lámpát hozott, ami gyertyából, konzervdobozból, drótból és egy széles szájú üvegbıl tákoltak.

Richard maga is meglepıdött, hogy a szeme milyen gyorsan hozzászokott a szinte vaksötéthez. Földalatti termeken és pincéken vágtak át. Néha mintha mozgást látott volna a sarkokban, de akár ember, akár patkány volt, netán valami egészen más, mindig eltőnt, mire odaértek. Amikor beszélni akart Anesztéziának róla, a lány pisszegve csendre intette. Hideg huzatot érzett az arcán. A patkánylány hirtelen leguggolt, a lámpást letette, és elkezdett rángatni egy fémrácsot a falban. Az váratlanul engedett, Anesztézia seggre ült. Intett Richardnak, hogy arra. Richard lekuporodva átaraszolt a lyukon. Egy lépés után a talaj hirtelen eltőnt a lába alól. – Bocs – súgta –, de itt egy lyuk van. – Nem mély – nyugtatta meg a lány. – Menj csak. Anesztézia visszatette maguk mögött a rácsot. Kínosan közel volt Richardhoz. – Fogd – nyomta Richard kezébe a lámpást, majd lemászott a sötétbe. – Nem is olyan rémes, ugye? – Arca pár lábnyival volt lejjebb Richard kalimpáló lábánál. – Add a lámpát. Leadta neki. A lánynak ugrani kellett, hogy elérje. – Gyere – suttogta Anesztézia. Richard idegesen átmászott a peremen, kicsit lógott rajta, majd elengedte. Négykézlábra esett, puha, nedves sárba. A kezérıl a pulóverébe törölte a sarat. Pár lépésnyire Anesztézia éppen egy ajtót nyitott ki. Átmentek rajta, majd behúzta maguk mögött. – Most már beszélhetünk – mondta. – Nem hangosan, de beszélhetünk. Már ha akarsz. – Ó. Kösz. – Nem jutott Richard eszébe semmi. – Szóval ööö te patkány vagy? A lány arcát kezével eltakarva vihogott, akár a japán iskolás lányok. Aztán fejét rázva felelte: – Bárcsak olyan szerencsés lennék. Nem, patkányszavú vagyok. Tudunk beszélni a patkányokkal. – Úgy érted, trécseltek velük? – Jaj, dehogy. Megteszünk nekik dolgokat. Merhogy – mondta olyan hangon, mintha Richardnak ez magától millió év alatt se juthatna eszébe – ık nem mindent tudnak megcsinálni. Merhogy nincs ujjuk meg minden. Várj egy kicsit… – Hirtelen

nekinyomta Richardot a falnak, és koszos kezét a szájára tapasztotta. Majd elfújta a gyertyát. Semmi nem történt. Aztán Richard hangokat hallott. Vártak. Sötét és hideg volt. Richard didergett. Emberek mentek el mellettük, halkan beszélgetve. Amikor aztán minden hang elhalt, Anesztézia elvette a kezét Richard szájáról, meggyújtotta a lámpást, és továbbindultak. – Ezek kik voltak? – kérdezte Richard. – Nem érdekes – vont vállat a lány. – Akkor mibıl gondolod, hogy nem örültek volna nekünk? A lány szomorúan nézett, mint az anya, aki próbálja elmagyarázni a gyerekének, hogy igen, ez a láng is forró. Mint az elızı. Az összes láng forró. Bízz bennem, kérlek. – Menjünk, tudok egy rövidebb utat. Kicsit kiruccanunk Fenti Londonba. – Felmentek egy lépcsın, majd a lány kinyitott egy ajtót. Átléptek, az ajtó becsapódott mögöttük. Richard értetlenül nézett körül. Az Embankmenten álltak, a mérföld hosszú sétányon, amit a viktoriánusok építettek a Temze északi partján, hogy elfedje a csatornarendszert és földalatti újabb vonalát, meg hogy valami épületesebb látványt nyújtson a bőzös iszaptenger helyett, ami a Temze északi partját jellemezte az elızı ötszáz évben. Még éjszaka volt… vagy már megint. Richard nem volt benne biztos, mennyi ideig járták a lenti világot meg a sötétséget. Hold nem volt, az éjszakai égen azonban fényes, ıszi csillagok tülekedtek. Az utcalámpák is világítottak, meg az épületek és a hidak is, akár földi csillagok, és mind ismételten fénylettek, ahogy a várossal együtt visszatükrözte ıket a Temze éji vize. Tündérország, gondolta Richard. Anesztézia elfújta a gyertyát. Richard megkérdezte: – Biztos, hogy ez a jó út? – Tuti. Egy fapadhoz közeledtek, és amint Richard megpillantotta, úgy érezte, ennél kívánatosabb tárgyat még

életében nem látott. – Leülhetünk? Csak egy pillanatra. A lány vállat vont. Leültek a pad két végére. – Pénteken még – merengett Richard – London egyik legjobb befektetési elemzı cégénél dolgoztam. – Mi az a befektetési… izé? – A munkám. A lány elégedetten bólintott. – Értem. És…? – Csak eszembe jutott. Tegnap meg… mintha nem is léteztem volna senkinek itt fent. – Mert nem is. Egy mögöttük andalgó pár érte be ıket, ült le kettejük közé a padra, és látott neki szenvedélyesen csókolózni. – Már elnézést – mondta nekik Richard. A férfi keze a nı pulóvere alatt matatott lelkesen: magányos utazó egy feltérképezetlen kontinensen. – Vissza akarom kapni az életemet – mondta nekik Richard. – Szeretlek – mondta a férfi a nınek. – De a feleséged… – nyalta az arcát a nı. – Bekaphatja. – Ne ı – vihogott a nı részegen. – Én akarom bekapni. – Azzal kezét a férfi ágyékára tette és vihogott. – Na menjünk – mondta Richard Anesztéziának. A pad hirtelen kevésbé lett kívánatos környezet. Felkeltek és elindultak. Anesztézia kíváncsian hátralesett a párra, akik szép lassan vízszintesbe helyezkedtek. Richard sőrőn hallgatott. – Mi a baj? – kérdezte Anesztézia. – Minden. Te mindig is lent éltél? – Nem. Itt fent születtem. – A lány habozott. – Á, nem is vagy rá kíváncsi. – De – mondta Richard, és meglepve konstatálta, hogy igenis az. – Komolyan. A lány megtapogatta a kvarcgömböket, amik nyakláncon

lógtak a nyakában. Nagyot nyelt. – Négyen voltunk, anyám, én, meg az ikrek… – A szája becsukódott. – Folytasd csak – biztatta Richard. – Tényleg érdekel. Becsszó. A lány bólintott. Nagy levegıt vett, majd beszélni kezdett, de nem nézett Richardra, csak maga elé a földre. – Anyám megszült engem meg a húgaimat, de aztán… fura lett. Egyszer arra mentem haza az iskolából, hogy sír és sír, és ruha se volt rajt, és összetört ezt-azt. Tányérokat, meg minden. De minket sose bántott. Sose. Kijött a családvédelemtıl egy hölgy, és elvitte az ikreket, nekem meg a nénikémhez kellett költözni. Egy férfival élt, akit nem szerettem. És amikor a nénikém nem volt otthon… – A lány elhallgatott, és Richard már azt hitte, nem is folytatja, amikor mégis: – Szóval bántott. Csinált velem dolgokat. Végül elmondtam a nénikémnek, aki elkezdett verni és kiabált, hogy hazudok. Hogy elvitet a rendırséggel. Pedig nem hazudtam. Hát elszöktem. A születésnapomon. Elérték az Albert Bridge-et, a Temzén átívelı giccsemlékmővet, ami összeköti Battersea-t Chelsea-vel; az ezernyi apró fehér fénnyel teleaggatott mesehidat. – Nem volt hová mennem. És olyan hideg volt. – Anesztézia megint elhallgatott. – Az utcán aludtam. Nappal aludtam, amikor melegebb volt, és éjjel járkáltam, hogy meg ne fagyjak. Csak tizenegy éves voltam. Ajtók elıl loptam kenyeret és tejet. Utáltam ezt csinálni, úgyhogy elkezdtem utcai vásárokon lógni, felszedtem a rohadt almát meg a narancsot, meg mindent, amit az emberek eldobtak. Aztán nagyon megbetegedtem. Egy felüljáró alatt laktam Notting Hillen. Amikor magamhoz tértem, Lenti Londonban voltam. A patkányok találtak rám. – Próbáltál visszatérni ide? – intett Richard. Csendes, meleg, lakott házak. Késı éjjeli autók. A való világ… A lány a fejét rázta. Minden láng elalszik, kicsim. Majd megtanulod. – Nem lehet. Vagy ez, vagy az. Senkinek se jut mind a kettı.

– Sajnálom – mondta Ajtó tétován. A szeme vörös volt,

és úgy nézett ki, mint aki az imént élénken fújta az orrát, és dörgölte a szemét meg az arcát. Míg arra várt, hogy Ajtó összeszedje magát, a márki régi érmékkel és csontokkal játszott, amiket kabátja számos zsebében tartott. Hidegen felnézett. – Tényleg? A lány az ajkába harapott. – Nem, nem igazán. Nem sajnálom. Annyit menekültem, bujkáltam és futottam… ez volt az elsı alkalom, hogy… A márki összeszedte és eltette a pénzeket és csontokat. – Csak utánad. – Követte a lányt a képekkel telerakott falhoz. Ajtó egyik kezét az apja íróasztalát ábrázoló képre tette, a másikkal megfogta a márki nagy sötét kezét. …a valóság kicsavarodott…

A konzervatóriumban voltak, a növényeket öntözték. Elıbb Portia öntözött: a vízsugarat a növény töve felé irányította, gondosan elkerülve a leveleket és virágokat. – A cipıt öntözd – okította legkisebb lányát –, ne a ruhát. Ingressnek volt saját kis locsolókannája. Nagyon büszke is volt rá. Ugyanolyan, mint az anyjáé, világoszöldre festett fémkanna. Miután anyja meglocsolt egy virágot, Ingress is meglocsolta a maga kis kannájával. – A cipıjét – mondta anyjának Ingress, és elnevette magát, spontán, kislányos nevetésével. És anyja is nevetett, mígnem a rókaszerő Mr. Croup hirtelen, keményen hátrarántotta a fejét, és elmetszette a torkát fültıl fülig.

– Szia, apa – suttogta Ajtó. Megérintette apja mellszobrát, megcirógatta az arcát. Sovány, aszketikus, szinte kopasz férfi. Prosperót játszó Caesar, gondolta de Carabas márki. Kicsit émelygett. Az utolsó kép fájt. Viszont Lord Portico dolgozószobájában van. Ilyen se volt még. A márki felmérte a szobát, szeme részletrıl részletre

siklott. A mennyezetrıl lógó kitömött krokodil; a bırkötéső könyvek; az asztrolábium, konvex és konkáv tükrök, egyéb bizarr, tudományos kellékek; a falakon térképek olyan vidékekrıl és városokról, amikrıl ı még sosem hallott; íróasztal, tele kézírásos papírokkal. Az asztal mögött a fehér falon vörösesbarna folt. Az asztalon Ajtó családjának kis portréja. A márki megnézte. – Anyád, apád, a testvéreid: mind halottak. Te hogy menekültél meg? – Szerencsém volt – engedte le a kezét Ajtó. – Pár napos felderítıútra mentem… tudtad, hogy még római katonák állomásoznak a Kilburn-folyónál? A márki nem tudta, és ez a nemtudás bosszantotta. – Hm. Hányan? – Pár tucat – vont vállat a lány. – Azt hiszem, a Tizenkilencedik légióból dezertáltak. A latintudásom kicsit hézagos. Mindegy. Amikor visszaértem… – Elhallgatott, nyelt egyet, opálos szeme megtelt könnyel. – Szedd össze magad – szólt rá a márki kurtán. – Szükségünk van apád naplójára. Ki kell derítenünk, ki tette ezt. Ajtó a homlokát ráncolta. – Tudjuk, hogy ki tette. Croup és Vandemar… – İk a karok – nyitotta ki öklét a márki, és mozgatta meg az ujjait. – Kezek. Ujjak. De az utasítást egy fej adta ki, ı akar téged halottnak tudni. Az a két fickó nem dolgozik olcsón. – Körülnézett a rendetlen irodában. – A napló? – Nincs itt. Mondtam, hogy már kerestem. – Abban a tévhitben leledztem, hogy a családod ügyes az ajtók meglelésében, legyenek azok nyilvánvalók vagy nem. A lány szúrósan nézett rá. Aztán lehunyta a szemét, két ujjal megfogta az orrnyergét. Közben a márki a tárgyakat vizsgálta Portico asztalán. Tintatartó; sakk-készlet; csont dobókocka; arany zsebóra; több penna… Érdekes. A kis szobor vaddisznót ábrázolt, vagy guggoló medvét, esetleg bikát. Nehéz volt megmondani. Akkora lehetett, mint egy nagyobb sakkfígura, fekete obszidiánból faragták ki, meglehetısen elnagyolva. Valamire emlékeztette a márkit, de

hogy mire, azt meg nem tudta mondani. Közömbösen felvette, megfordította, rákulcsolta az ujjait. Ajtó leengedte a kezét arca elıl. Értetlen, hökkent képet vágott. – Mi a baj? – kérdezte a márki. – Itt van – felelte egyszerően Ajtó. Elindult a dolgozószobán át, fejét erre fordította, arra fordította. A márki diszkréten a zsebébe csúsztatta a szobrot. Ajtó egy magas szekrény elıtt állt meg. – Ez az. – Kinyújtotta a kezét: kattanás hallatszott, és a szekrény oldalán kinyílt egy lemez. Ajtó benyúlt és kivett valamit, ami egy kis ágyúgolyóra emlékeztetett. A márkinak adta. A gömb rézbıl és fényezett fából készült, réz- és üvegberakással. – Ez az? A lány bólintott. – Szép munka. – Nem értem, korábban hogy nem vettem észre – mondta komoran a lány. – Zaklatott voltál. Én biztos voltam benne, hogy itt van. És oly ritkán tévedek, ugyebár. Nézzük… – De Carabas felemelte a kis fagömböt. A fény áthatolt az üvegen, megcsillant a sárgaréz- és vörösrézillesztéseken. Bosszantotta, ha be kellett ismernie a tudatlanságát bármiben is, de most kénytelen volt: – És hogy mőködik?

Anesztézia egy kis parkba vezette Richardot a híd déli oldalán, majd le a kılépcsıkön. Újra meggyújtotta a gyertyát, és kinyitott egy szervizajtót. Újabb lépcsı következett sőrő sötétben. – Van egy Ajtó nevő lány – szólalt meg Richard. – Kicsit fiatalabb nálad. Ismered? – Lady Ajtó. Tudom, kicsoda. – Melyik ööö… bárósághoz tartozik? – Egyikhez se. Az Arch-házba való. A családja valaha fontos volt.

– Valaha? Miért, már nem az? – Megölték ıket. Tényleg, már emlékezett, hogy a márki mondott valami hasonlót. Egy patkány futott át elıttük. Anesztézia megtorpant és mélyen pukedlizett. A patkány megállt. – Fenséges uram – így a lány. – Helló – így meg Richard. A patkány egy szívdobbanásnyi ideig rájuk nézett, majd elinalt. – Szóval mi az a lebegı vásár? – Egy nagyon nagy vásár. De a patkányszavúak ritkán mennek oda. İszintén szólva… – Anesztézia habozott. – Á. Kinevetnél. – Nem foglak – mondta ıszintén Richard. – Szóval kicsit félek – vallotta be a vékony lány. – Félsz? A vásártól? Leértek a lépcsı aljára. Anesztézia kis habozás után balra fordult. – Jaj, nem. A vásáron fegyverszünet van. Ha valaki bántana valakit, egész Lenti London rázúdulna. – Akkor mitıl félsz? – Az oda úttól. Mindig máshol tartják a vásárt. Vándorol. És ahol ma este lesz… – Idegesen tapogatta a kvarcgömböket a nyakában. – Förtelmes környéken kell átkelnünk. – Valóban ijedtnek hangzott. Richard elnyomta a késztetést, hogy átölelje. – És hol van az a hely? A lány feléje fordult, eltőrte a haját a szemébıl, és megmondta. – Knightsbridge? – ismételte Richard, és halkan kuncogni kezdett. A lány elfordult. – Látod? Megmondtam, hogy kinevetsz.

A mélyalagutakat az 1920-as években ásták a londoni földalatti északi vonalához. A második világháború alatt katonákat szállásoltak el itt ezrével, az általuk termelt hulladékot sőrített levegıvel pumpálták fel a csatornák szintjére. Az alagutak mindkét oldalát fém emeletes ágyakkal rakták végig. A háború után az ágyak maradtak, a drótkereteken kartondobozokat tároltak, mindegyik tele levelekkel, aktákkal, papírokkal: a világ legunalmasabb titkai, elásva a feledésnek. A gazdasági szükség az 1990-es évek elején a mélyalagutak végleges lezárásához vezetett. A titokdobozokat elvitték, hogy beszkenneljék és számítógépen tárolják, vagy éppen megsemmisítsék, elégessék. Varney a mélyalagutak legmélyebbjében rendezte be otthonát, messze a Camden Town földalatti-állomás alatt. Az egyetlen bejárat elé fémágyakat tolt. Aztán dekorált. Varney odavolt a fegyverekért. Saját maga készítette ıket, abból, amit csak talált, elvett vagy ellopott – autóalkatrészektıl a megmentett gépezetdarabokig –, és amiket aztán átalakított kampóvá meg tırré, nyílpuskává meg számszeríjjá, kis ostromgéppé meg faltörıvé, husánggá, pallossá és bunkósbottá. Ezek lógtak mogorván a mélyalagút falán, vagy támaszkodtak barátságtalanul a sarokban. Varney bikához hasonlított, már ha azt a bikát megborotváljuk, leszarvazzuk, kitetováljuk és teljes szájhigiéniás katasztrófának tesszük ki. Ja, és rémesen horkolt. Az olajlámpa a feje mellett kis lángon égett. Varney egy rakás rongyon aludt, horkolva és szuszogva, a földön mellette egy saját készítéső, kétélő kard feküdt úgy, hogy markolata a keze ügyében legyen. Egy kéz felerısítette az olajlámpa lángját. Varney szeme még szinte ki se nyílt, máris talpon termett, kétélő kardját marokra fogva. Pislogva nézett körül. Senki nem volt ott, semmi nem mozdította el az ajtó elé tolt ágyakat. Leengedte a kardot. Egy hang szólt: – Pszt. – Huh? – így Varney. – Meglepetés – lépett a fénybe Mr. Croup. Varney tett egy lépést hátra. Vesztére. Egy kés jelent meg a halántékánál, s a szemének szegezıdött.

– További mozgás nem javasolt – intette óva Mr. Croup. – Mister Vandemar esetleg balesetet okoz a régi békabelezıjével. Köztudott, hogy a legtöbb baleset otthon történik. Nem így van, mister Vandemar? – Nem hiszek a statisztikáknak – felelte Mr. Vandemar színtelen hangon. Kesztyős kéz nyúlt ki Varney mögül, könnyedén elgörbítette a kardját, majd a földre dobta. – Hogy van mostanságilag, Varney? – érdeklıdött barátságosan Mr. Croup. – Remélem, kiválóan? Igen? Remek formában a ma esti vásárra? Tudja, hogy kik vagyunk? Varney próbált úgy bólintani, hogy közbe ne mozdítsa meg egyetlen izmát sem. Tudta, hogy kicsoda Mr. Croup és Mr. Vandemar. Tekintete a falat pásztázta. Igen, ott a hajnalcsillag: egy szögekkel kivert fagömb, láncon, a szoba túlsó sarkában… – Arról beszélnek, hogy egy bizonyos fiatal hölgy ma este testırválogatást tart. Gondolt rá, hogy jelentkezik? – Mr. Croup a sírkı-fogait piszkálta. – Artikuláljon tisztán. Varney elméjével megérintette a hajnalcsillagot a szögön. Értett ehhez. Finoman… lassan… leemelte a kampóról, és az alagút boltíves teteje felé vitte… Közben azt mondta: – Varney a legjobb brávó és testır az Alsóvilágban. A Vadász ideje óta a legjobb, mondják sokan. Varney elméjével a csillagot Mr. Croup feje fölé pozicionálta. Elıbb Mr. Croup koponyáját töri be, majd jöhet Mr. Vandemar… A csillag Mr. Croup feje felé zuhant, Varney pedig oldalt vetıdött, el a szeméhez szegezett késtıl. Mr. Croup fel sem nézett. Csak elfordította a fejét, obszcén gyorsasággal, a hajnalcsillag pedig elzúgott mellette, bele a padlóba. Tégla- és betonszilánkok röpültek szanaszét. Mr. Vandemar fél kézzel felemelte Varney-t. – Bántsam? – kérdezte társát. Mr. Croup a fejét rázta: még ne. – Nem rossz – dicsérte Varney-t. – Szóval, legjobb brávó és testır, mendegéljen el a vásárra ma éjjel. Tegyen meg mindent, amit kell ahhoz, hogy egy bizonyos ifjú hölgy személyi testıre legyen. Aztán, amikor megkapja az állást, egyvalamit ne feledjen. Megvédheti a világtól, de ha mi

akarjuk, elvisszük. Értve? Varney átfuttatta nyelvét fogai roncsain. – Meg akarnak vesztegetni? Mr. Vandemar felvette a hajnalcsillagot, másik kezével pedig szemenként szétszedte a láncot, s a kicsavart szemeket egyenként a padlóra pottyantotta. Csing. – Nem – felelte Mr. Vandemar. – Csing. – Megfélemlítjük. – Csing. – És ha nem teszi, amit mister Croup mond… – csing – némileg… – csing – bántani fogjuk… – csing – mielıtt megöljük. – Aha. Akkor maguknak dolgozom, nemde? – Úgy bizony – bólintott Mr. Croup. – És sajnos nincs egyetlen jó tulajdonságunk se. – Az engem nem zavar – felelte Varney. – Helyes. Isten hozta a csapatban.

Nagy, ám elegáns szerkezet volt, mogyoró- és tölgyfa, réz és üveg, vörösréz és tükör, faragott és berakásos elefántcsont, kvarcprizmák és fogaskerekek és rugók. Nagyobb volt egy nagy képernyıs tévénél, noha maga a képernyı alig tizenöt centi. Egy nagyítólencse növelte meg a kép méretét. Az oldalából öblös rézkürt állt ki, akár az antik gramofonokból. Mintha a televíziót és a videót keresztezte volna háromszáz éve Sir Isaac Newton. Többé-kevésbé így is történt. – Figyelj. – Ajtó a fagömböt egy lemezre helyezte. Fény tőzött át a gépen, rá a gömbre. Az forogni kezdett. Egy nemes vonású arc jelent meg a kis képernyın, élénk színekben. Kis fáziskéséssel egy hang szólalt meg a kürtbıl, recsegve, a mondat közepén: – …hogy két város ilyen közel legyen, mégis minden dologban ilyen mesze, a bitorlók felettünk, és mi, kisemmizettek alattuk, a repedésekben. Ajtó megfejthetetlen arccal meredt a képernyıre. – …mégis azon a véleményen vagyok – mondta apja –, hogy minket, alulélıket saját kicsinyes nacionalizmusunk bénít meg. A báróságok és hőbérurak rendszere ostoba, elavult, és csak még jobban megoszt bennünket. – Lord Portico kopottas, régi szmokingzakót és házisapkát viselt. Hangja mintha nem napok vagy hetek távolából érkezett volna, hanem

évszázadokéból. Köhögött. – Ezzel a meggyızıdésemmel nem vagyok egyedül. Vannak még, akik olyannak akarják látni a dolgokat, amilyenek. És vannak, akik rontani akarnak a helyzeten. Vannak, akik… – Elıre tudod tekerni? – kérdezte a márki. – Az utolsó bejegyzéshez? Ajtó bólintott. Megérintett egy elefántcsont kart a szerkezeten, mire a kép eltorzult, szétesett, majd újra összeállt. Portico most hosszú kabátot viselt. A sapkája eltőnt. Arcán skarlát heg éktelenkedett. Immár nem ült, hanem állt az asztalnál, és halkan, feszülten beszélt. – Nem tudom, ki látja majd ezt, ki találja meg, de akárki is maga, kérem, juttassa el a lányomnak, Lady Ajtónak, ha még életben van… – Sztatikus kitörés törölte el a képet és hangot. Majd: – Ajtó? Nem tudom, mennyi idım van még, amíg megtalálják ezt a szobát. Azt hiszem, szegény Portia és a testvéreid halottak. – A hang és a kép minısége romlani kezdett. A márki Ajtóra pillantott. A lány arca nedves volt, könnyek bugyogtak a szemébıl, csillogva araszoltak az arcán. Láthatóan nem is tudta, hogy sír, meg sem próbálta letörölni a könnyeket. Csak bámulta apja képét, hallgatta a szavait. Sistergés. Villanás. Sistergés. – Figyelj rám, lányom. Menj el Islingtonhoz… bízhatsz Islingtonban… Hinned kell Islingtonban… – Szellemképek futottak a képernyın. Lord Portico homlokáról vér csöpögött a szemébe. Letörölte. – Ajtó? Állj bosszút értünk. Bosszuld meg a családod. Hangos dörrenés hallatszott a gramofoncsıbıl. Portico oldalt fordulva kinézett valamire, értetlenül és idegesen. – Mi? – kérdezte és kilépett a képbıl. A kép egy pillanatig változatlan maradt: az íróasztal, mögötte a fehér fal. Aztán egy vörös vérfolt kenıdött a falra. Ajtó elfordította a kart, kiürült a képernyı. Elfordult. – Nesze – nyújtott neki egy zsebkendıt a márki. – Köszi. – Ajtó megtörölte az arcát, és élénken kifújta az orrát. Majd a semmibe révedt. Aztán azt mondta: – Islington. – Soha nem volt dolgom vele. – Én azt hittem, csak legenda.

– Dehogy. – A márki átnyúlt az asztalon, felvette az arany zsebórát, és felkattintotta a fedelét. – Szép míves darab. – Apámé volt – bólintott Ajtó. A márki becsukta. – Ideje mennünk a vásárra. Hamarosan kezdıdik. Idı uraság nem a barátunk. A lány még egyszer kifújta az orrát, majd a kezét mélyen bırkabátja zsebébe dugta. Aztán a márki felé fordult, manóarcán töprengı ránc, furcsa színő szemében csillogás. – Komolyan azt hiszed, hogy találunk olyan testırt, aki elbánik Crouppal és Vandemarral? A márki rávillantotta fehér fogait. – Vadász óta senkinek esélye sincs. Nem, én megelégednék olyasvalakivel, aki idıt nyer neked a meneküléshez. – Az óraláncot a mellényére erısítette, az órát mellényzsebébe dugta. – Mit mővelsz? Az apám órája. – Már nem használja, nem igaz? – Megigazította az aranyláncot. – Tessék. Francia elegancia. – Látta, hogy érzelmek cikáznak a lány arcán: elıbb fojtott harag, majd beletörıdés. – Menjünk – csak ennyit mondott.

– A híd már nincs messze – közölte Anesztézia. Richard nagyon remélte, hogy igaza van. A harmadik gyertyát fogyasztották. A falak pislákoltak és eresztettek, a járatok nem akartak véget érni. Alig tudta elhinni, hogy még mindig London alatt járnak; amennyit mentek, már félúton kéne lenniük Wales felé. – Nagyon félek – vallotta be a lány. – Még sose mentem át a hídon. – Mintha azt mondtad volna, hogy már voltál a vásáron – hökkent meg Richard. – Ez Lebegı Vásár, te buta. Már mondtam. Vándorol. Más-más helyre. Legutóbb, amikor voltam, abban a nagy óratoronyban tartották. Big valami. Aztán… – Big Ben? – Lehet. Ott voltunk, ahol azok a nagy fogaskerekek. Ott

szereztem ezt – mutatta fel a nyakláncát. A gyertyafény sárgán csillant a fényes kvarcon. Mosolygott, akár a kisgyerek. – Tetszik? – Szép. Drága volt? – Cseréltem. Itt így mennek a dolgok. Csereberélünk. Akkor befordultak egy sarkon, és meglátták a hidat. Állhatott volna a Temze fölött ötszáz éve, vélte Richard. A hatalmas kıhíd magába a vaksötét éjszakába nyúlt bele: fölötte nem volt ég, alatta nem volt víz; a sötétségbe ívelt. Richard kíváncsi lett volna, ki és mikor építette. Nem értette, hogy létezhet ilyesmi London városa alatt anélkül, hogy bárki tudna róla. Összeszorult a gyomra. Rá kellett jönnie, hogy bármilyen szánalmas, maga is megijedt a hídtól. – Muszáj átmennünk? Nem juthatunk el másfele a vásárra? Megálltak a híd lábánál. Anesztézia a fejét rázta. – A helyre igen, de a vásár nem lenne ott. – He? Ez nevetséges. Valami vagy ott van, vagy nincs. Vagy nem? A lány csak a fejét ingatta. Mögöttük hangok hallatszottak, és hirtelen valaki fellökte Richardot. Felnézett: egy hatalmas férfi bámult le rá közömbösen, tele volt durva tetoválásokkal, gumi- és bırruhát viselt, amit mintha kocsi kárpitjából készítettek volna. Mögötte vagy tucatnyian jöttek, férfiak és nık, a jelek szerint egy igen alacsony költségvetéső álarcosbálra igyekeztek. – Valaki útban van – morogta Varney, aki nem volt különösebben jó kedvében. – Valaki vigyázzon, hová áll. Egyszer, ahogy kisfiúként hazafelé tartott az iskolából, Richard látott egy patkányt egy út menti árokban. Amikor az állat észrevette ıt, a hátsó lábára állt, sziszegett és ugrált, jól megrémisztve Richardot, aki csodálkozva hátrált, hogy egy ilyen kicsi dolog képes lenne harcolni egy nála sokkal nagyobbal. Most Anesztézia lépett Varney és Richard közé. A derekáig ért a férfinak, mégis összehúzott szemmel meredt fel rá, fogait vicsorgatva és sziszegve, akár a sarokba szorított, dühös patkány. Varney tett egy lépést hátra. Odaköpött Richard cipıjére. Majd elfordult és a csoportot vezetve felment a hídra,

s beleveszett a sötétbe. – Jól vagy? – segítette talpra Anesztézia. – Jól. Ez nagyon bátor volt tıled. – Nem vagyok bátor – sütötte le a szemét a lány. – A hídtól most is félek. Azok is féltek. Ezért mentek együtt. Minél többen vannak, annál biztonságosabb. – Ha a hídon akartok átkelni, veletek tartok – szólalt meg mögöttük egy nıi hang, mely puha és krémes volt, akár a mézes tejszín. A kiejtését Richard soha nem tudta belıni. Akkor kanadainak vagy amerikainak vélte. Késıbb afrikainak, ausztrálnak, sıt akár indiainak. Megfordult. Egy magas nı állt ott, hosszú haja homokszínő, bıre pedig akár a pirított karamella. Foltos bırruhát viselt, szürke-barna alapárnyalatban. Vállán kopott vászonzsák. Kezében botot tartott, övébe kést dugott, csuklójára elemes lámpát erısített. Plusz kétségkívül a leggyönyörőbb nı volt, akit Richard valaha látott. – Minél többen vagyunk, annál biztonságosabb. Örülünk, ha velünk tartasz – mondta Richard pillanatnyi habozás után. – Richard Mayhew vagyok. İ Anesztézia. İ tudja csak, mit csinálunk. – A patkánylány kihúzta magát. A bırruhás nı tetıtıl talpig végigmérte Richardot. – Te Fenti Londonból vagy. – Onnét. – És egy patkányszavúval utazol. Nahát. – Én vigyázok rá – közölte Anesztézia. Aztán durván megkérdezte: – Te ki vagy? Kinek tartozol hőséggel? – Én senki emberfiának, patkánylány – mosolyodott el a nı. – Lépett már bármelyiktek valaha is a hídra? – Anesztézia a fejét rázta. – Hát, akkor jó móka lesz. Elindultak a híd felé. Anesztézia Richardnak adta a lámpát. – Fogd. – Kösz. – Richard a bırruhás nıre nézett. – Van bármi, amitıl félnünk kell? – Csak az éjszakától a hídon. Anesztézia megkereste Richard kezét. Richard szorosan

megfogta az apró kezet. A lány viszonozta a szorítást, és rámosolygott. Aztán ráléptek az Éj-hídra, és Richard kezdte megérteni a sötétséget: a sötétséget, ami nem egyszerően a fény hiánya, hanem tömör és valóságos. Érezte, ahogy megérinti a bırét, ahogy kutat, tapogat, keres. Behatolt az elméjébe. Betolult a tüdejébe, besurrant a szeme mögé, a szájába… A gyertya fénye minden lépéssel csökkent. Richard észrevette, hogy ez történik a nı lámpásával is. Nem a fényerı csökkent, hanem a sötétségerı nıtt. Richard pislogott, aztán a semmire nyitotta ki a szemét: tökéletes sötétségre, árnyak és kontúrok nélkül. Hangok. Surrogás, sercegés. Richard vakon pislogott. A hangok egyre ijesztıbbek, falánkabbak lettek. Richard azt hitte, beszédet hall: hatalmas, torz trollok csapatát a híd alatt… Valami elsiklott mellettük a sötétben. – Mi volt az? – sikkantott Anesztézia. Keze remegett Richard kezében. – Csitt – suttogta a nı. – Ne vond magadra a figyelmét. – Mi történik? – kérdezte suttogva Richard. – A sötétség történik – felelte nagyon halkan a bırruhás nı. – Az éjszaka történik. Az összes rémálom, ami elıjön naplemente után, az ısi idık óta, amikor biztonságért és melegségért bújtunk egymáshoz, az történik. Ez az a pillanat, amikor tényleg lehet félni a sötéttıl. Richard megérezte, hogy valami az arcára akar mászni. Lehunyta a szemét, de mit se számított. Az éjszaka beteljesedett. Ekkor jöttek a hallucinációk.

Egy alak zuhant felé az éjszakában, lángolt a szárnya és a haja. Felkapta a kezét: nem volt ott semmi. Jessica megvetıen nézett rá. Richard kiáltani akart neki, hogy sajnálja. Egyik láb a másik elé. Kisgyerek volt, hazafelé tartott az iskolából az egyik utcán, ahol nem volt lámpa. Hiába tette meg ezt az utat

többször, sosem lett könnyebb, sosem lett jobb. A csatornahálózatban járt, elveszetten bolyongott egy labirintusban. A Fenevad várt rá. Lassú vízcsepegést hallott. Tudta, hogy a Fenevad várja. Megragadta a lándzsát… Morajló bıdülés tört fel az állat torka mélyérıl, a háta mögül. Megfordult. Az állat lassan, fájdalmas lassúsággal rontott rá a sötétben. És támadott. És ı meghalt. És ment tovább. A Fenevad pedig lassan, fájdalmasan lassan támadott, újra és újra rárontotta sötétben.

Sercegés hallatszott, majd olyan éles fény villant, hogy Richard hunyorogva megtántorodott. A gyertya volt az üvegben. Sose hitte volna, hogy egyetlen gyertya így ragyoghat. Felemelte és megkönnyebbülve tátogott-remegett. Szíve dübörgött a mellkasában. – A jelek szerint sikeresen átértünk – szólalt meg a bırruhás nı. Richard szíve annyira vert, hogy pillanatokig megszólalni se bírt. Kényszerítette magát, hogy lassabban lélegezzen, megnyugodjon. Egy nagy csarnokban álltak, ami pontosan olyan volt, mint a másik oldalon. Sıt, Richardnak olyan érzése támadt, hogy ugyanabban a helyiségben vannak, amit elhagytak. Az árnyak azonban mélyebbek voltak, és Richard szemében szellemképek lebegtek, akár a vaku villanása után. – Gondolom, nem voltunk igazán veszélyben… – vetette fel. – Akár egy kísértetház… pár hang a sötétben… és a képzelet elintézi a többit. Nem volt mitıl félni, ugye? A nı szinte szánakozva nézett rá. Richard ekkor döbbent rá, hogy senki nem fogja a kezét. – Anesztézia? A sötétbıl, a híd közepe felıl halk hang hallatszott, akár a sóhaj. A hídról maréknyi kvarc gurult feléjük. Richard felvett egyet. A patkánylány nyakláncából származott. – Siessünk…

Vissza kell mennünk… A nı a hídra villantotta a lámpáját. Richard ellátott a túlsó végéig. Üres volt. – Hol van? – Elment – felelte a nı színtelenül. – A sötétség elvitte. – Valamit tennünk kell! – Például? Richard nyitotta a száját, de nem talált szavakat. Becsukta. Forgatta ujjai a között a kvarcot, és nézte a többit a lábánál. – Elment – mondta a nı. – A híd vámot szed. Örülj, hogy nem te lettél. Ha a vásárra tartasz, akkor erre – intett egy keskeny járat felé, ami elıttük nyílt a félhomályban, s alig világította meg a lámpafény. Richard nem mozdult. Elzsibbadt. Nem tudta elhinni, hogy a patkánylány elment – elveszett, ellopták vagy eltévedt –, és még nehezebben tudta elhinni, hogy a bırruhás nı képes úgy továbbmenni, mint a világon semmi nem történt volna, mintha ez teljesen szokványos lenne. Anesztézia nem halhatott meg… Nem halhatott meg, fejezte be a gondolatot, mert ha igen, akkor az az ı hibája. Nem a lány akart vele jönni. Olyan szorosan markolta a kvarcot, hogy fájt, s eszébe jutott, Anesztézia milyen büszkén mutatta neki, és hogy ı mennyire megkedvelte a lányt ez alatt a pár óra alatt. – Jössz? Richard pár zajos szívdobbanásig még ott állt a sötétségben, majd a kvarcot finoman a farmerja zsebébe dugta. Aztán követte a nıt, aki pár lépéssel elıtte járt már. Közben eszébe jutott, hogy még a nevét se tudja.

ÖTÖDIK FEJEZET

Emberek surrantak-csusszantak a sötétben körülötte, kezükben lámpás, fáklya, elemlámpa vagy gyertya. Richardnak

az iskolában a halakról látott dokumentumfilm jutott az eszébe, ahogy azok cikáznak az óceánban… A víz mélységes mélye, tele olyan lényekkel, amelyek már rég nem használják a szemüket. Richard követte a bırruhás nıt, fel egy lépcsın. Kılépcsı, fémszegély. Egy földalatti-állomáson voltak. Beálltak egy sorba, ami arra várt, hogy átmehessen egy rácson, amelyet egy lábnyira nyitottak ki, s a mögötte lévı ajtó a járdára vezetett. Közvetlen Richard elıtt két fiatal fiú állt, a csuklójukra zsineg volt kötve. A zsineg végét egy sápadt, kopasz férfi fogta, aki formaldehidtıl bőzlött. Közvetlen Richard mögött egy szürke szakállú férfi várakozott egy cirmos macskával a vállán; az megmosdott, szorgalmasan nyaldosta a férfi fülét, majd összegömbölyödött és elaludt a vállán. A sor csigalassan haladt, az emberek egyesével surrantak át a résen a rács és a fal között, és tőntek el az éjben. – Miért mész a vásárra, Richard Mayhew? – kérdezte tıle halkan a bırruhás nı. – A barátaimmal akarok találkozni. Vagyis csak eggyel. Nem sok embert ismerek ebben a világban. Éppen kezdtem megismerni Anesztéziát, amikor… – Elhallgatott, majd feltette azt a kérdést, amit eddig nem mert: – Meghalt? – Igen – vont vállat a nı. – Vagyis olyasmi. Bízom benne, hogy a vásár kárpótol majd a veszteségért. – Nem hinném – borzongott meg Richard. Közeledtek a rácshoz. – Te mivel foglalkozol? A nı elmosolyodott. – Személyes szolgáltatásokat árulok. Erre Richard hogy: – Ó. – Majd hogy: – Miféle személyes szolgáltatásokat? – A testemet adom bérbe. – Részletesebben nem fejtette ki. – Á. – Richard túl fáradt volt, hogy tovább faggassa, mit ért ez alatt; elég jó elképzelése volt róla. És kiléptek az éjbe. Richard visszanézett. Az állomás neve: Knightsbridge. Nem tudta, hogy mosolyogjon vagy sírjon. Kora hajnal lehetett. Richard az órájára pillantott, és meg sem lepıdött rajta, hogy a

kis digitális képernyı teljesen üres. Talán az elem merült ki, vélte, vagy – ami valószínőbb – Lenti London csupán érintıleges ismeretségben van azzal az idıvel, amit ı ismer. Nem érdekelte. Levette az órát és a legközelebbi szemetesbe pottyantotta. Az emberek keskeny sávban keltek át az úttesten egy dupla ajtó felé a túloldalon. – Oda? – kérdezte nyugtalanul. – Oda – bólintott a nı. Nagy-nagy épület volt, sok száz fény égett rajta. A falon feltőnı helyre tett címer büszkén hirdette a nevét, bár Richard, aki számos lábfájásos hétvégén követte Jessicát London szinte összes elıkelı butikjába, azonnal felismerte, még a hatalmas névtábla nélkül is. – A Harrodsba? – Csak ma éjjel. A következı vásár máshol lesz. – De… pont a Harrodsba?! – Richard szinte szentségtörésnek érezte éjjel besurranni ide. Beléptek az oldalsó ajtón. Odabent sötét volt. Elmentek a valutaváltó és az ajándékcsomagoló mellett, át egy másik sötét helyiségen, ahol napszemüvegeket és kis szobrokat árultak, majd beléptek az Egyiptomi Terembe. Szín és fény ömlött Richardra, akár a partra csapó hullám. Társa feléje fordult; macskaszerően ásított, szája rózsaszínjét karamellszín kézfejével takarva, aztán megint mosolygott. – Nos, megérkeztél. Biztonságban és úgy-ahogy épségben. Nekem dolgom van. Isten veled. – Kurtán biccentett és beleveszett a sokaságba. Richard ott állt a tömegben és igyekezett befogadni a látványt. Ez maga volt az ırület, efelıl kétség sem lehetett. Hangos volt, nyers, szédült és sok tekintetben egész csodálatos. Emberek vitatkoztak, alkudoztak, kiabáltak, énekeltek. Rikácsolva kellették az áruikat, hangosan méltatták saját portékájuk kiválóbb mivoltát. Zene szólt, tucatnyi különbözı zene, tucatnyiféleképp megszólaltatva tucatnyi különbözı hangszeren, többnyire rafinált, régies, rögtönzött hangszeren. Richard ételszagot érzett, mindenféle ételt; fıleg a curry és a

főszer illata dominált, de volt benne sült hús és gomba is. Az egész üzlethelyiségben sátrakat-standokat állítottak fel az eredeti pultok mellett – sıt, a pultokon is –, ahol nappal parfümöt, órát, borostyánt vagy selyemkendıt árultak. Mindenki vásárolt. Mindenki eladott. Richard a kofákat hallgatva elindult körbe. – Szép, friss álmok! Elsı osztályú rémálmok. Itt minden megvan. Nálunk vegyen rémálmot! – Fegyvert tessék! Védje meg magát, a barlangját vagy fészkét! El akarna kapni ıket? Ezzel el tudja! Jöjjön ide, édesem, jöjjön csak… – Szemét! – visította egy kövér, idısebb nı Richard fülébe, ahogy elhaladt egy szagos stand mellett. – Hulladék! Vacak! Ganéj! Jöjjön, vigye! Itt nincs semmi egész és sértetlen, csakis limlom és ócskaság. Maga is tudja, hogy ez mindig jól jön. Egy páncélos férfi egy kis dobot verve kántálta: – Elveszett tárgyak! Ide, ide, nézegesse meg a saját szemivel. Ezek mind elveszett tárgyak. Egyik se talált, garantáltan mind elveszett! Richard szinte transzba esve járt körbe a hatalmas üzletházban. Még csak megsaccolni sem tudta, hányan lehetnek ezen az estén a vásáron. Ezren? Kétezren? Ötezren? Az egyik csak flaskákat árult, tele üvegeket és üres üvegeket minden alakban és méretben, piásüvegektıl egy olyan hatalmas üvegig, amiben nem lehetett mást, csakis foglyul ejtett dzsinn; egy másik lámpásokat és gyertyákat kínált, viaszból meg faggyúból; egy férfi Richard felé lökött valamit, ami leginkább egy gyertyát tartó, levágott gyerekkéznek tetszett: – Dicsıséges Kezet, uram? Ez elröpíti ıket Bedforshire-be. Garantált minıség! Richard továbbsietett, nemigen óhajtotta megtudni, mi az a Dicsıséges Kéz, sem azt, hogyan mőködik; elment egy aranyés ezüstékszereket kínáló stand mellett, majd jött egy, ahol az ékszereket antik tranzisztoros rádiók csövébıl és drótjaiból eszkábálták; árultak mindenféle könyvet és magazint; másutt ruhát, régi, de megfoltozott és furcsa ruhákat; volt sok tetováló; akadt egy olyan, ahol szinte bizonyosan rabszolgákat árultak

(ezt jó nagy ívben kikerülte); egy fogorvosi széknél egész sor siralmas képő alak várakozott, hogy kihúzza vagy betömje a fogukat a fiatalember, aki a jelek szerint túlságosan is élvezte a munkáját; egy meggörnyedt vénember izéket árult, amik lehettek kalapok, de modern mővészeti alkotások is; emitt egy hordozható zuhany; amott egy kovács… Közbe-közbe rendre ételstandokat is talált. Néhol nyílt tőzön sütöttek: curryt, burgonyát, gesztenyét, hatalmas gombát és egzotikus kenyeret. Richard fejében felötlött a kérdés: hogyhogy a füst nem indítja be a füstriasztókat? Aztán meg azon hökkent meg, hogyhogy senki nem rabolja ki magát az üzletházat, minek állítják fel ezeket a kis standokat? Miért nem veszik el a holmikat a polcokról? Mostanra azonban már több esze volt, mint hogy megkérdezze valakitıl. Úgy találta, hogy van valami mélységesen törzsi jelleg ezekben az emberekben. Próbálta elkülöníteni az egyes csoportokat: akik mintha egy történelmi újrajátszó csoportból szöktek volna; akik hippikre emlékeztették; albínók szürke ruhában és sötét szemüvegben; a sunyi, veszélyes alakok menı öltönyben és fekete kesztyőben; a nagydarab, szinte hasonmás nık, akik kettesével-hármasával jártak, és biccentettek egymásnak; a szénaboglya hajúak, akik biztos a csatornában laknak, és förtelmesen bőzlenek; és még száz fajta-féle… Arra gondolt, hogy egy földönkívüli milyennek látná a normális Londont – az ı Londonját –, és ez a gondolat felbátorította. Elkezdett kérdezgetni: – Elnézést, egy de Carabas márki nevő illetıt és egy Ajtó nevő lányt keresek. Tudja, hol találom? – Az emberek a fejüket rázták, mentegetıztek, kerülték a tekintetét, otthagyták. Richard tett egy lépést hátra, egyenesen valaki lábára. A valaki a két métert is meszelte, és vöröses szırcsomók borították. Valaki fogai tőhegyesek voltak. Valaki felkapta Richardot fél kézzel, ami akkora volt, mint egy birka feje, és olyan közel emelte Richardot valaki szájához, hogy Richard szinte öklendezett. – Nagyon sajnálom. Egy… egy lányt keresek Ajtót… Esetleg nem tudja…? – Valaki ledobta és továbbment. Újabb sültszaghullám csapta meg Richardot, s noha eddig sikeresen megfeledkezett arról, milyen éhes is azóta, hogy visszautasította a kandúrvacsorát – már azt sem tudta, hány

órája lehetett –, most erısen megindult a nyálelválasztása, és gondolatai nyikorogva befékeztek. A vashajú nı, aki a következı ételstand mögött állt, Richard derekáig sem ért. Amikor Richard megpróbált beszélni vele, a fejét rázta, és egy ujját az ajkára tette. Nem tudott vagy nem akart beszélni. Így hát Richard jelbeszéddel alkudott egy sajtos-salátás szendvicsre meg egy csésze valamire, ami kinézetre és illatra házi citromlének tetszett. Egy golyóstollat adott érte, meg egy doboz gyufát, amirıl már meg is feledkezett. A kis termető nı úgy érezhette, ı járt jobban, mert még két kicsi, mogyorós teasüteményt is rátett. Richard a tolongás kellıs közepén állt, hallgatta a zenét – valaki, számára korántsem nyilvánvaló okból, a „She Loves You”-t énekelte a „London Calling” dallamára – , és a szendvicset eszegetve nézte maga körül a bizarr bazárt. Ahogy megette a szendvicset, akkor jutott eszébe, hogy fogalma sincs, mit evett, úgyhogy lassított, és a süteményt már komótosabban fogyasztotta el. Végül megitta rá a limonádét. – Madarat, uram? – kérdezte mellette egy vidám hang. – Van varjú és holló. Van seregély. Szép, okos madarak. Finomak és bölcsek. – Nem, köszönöm – fordult el Richard. Egy stand fölött kézzel festett tábla hirdette:

OLD BAILEY MADÁR ÉS INFORMÁCIÓ

Kisebb táblák is voltak: MAGÁNAK KELL, MI TUDJUK! KÖVÉREBB SEREGÉLYT NEM TALÁL!!!, HA VARJÚ KELL, OLD BAILEY-NÉL! Richardnak valamiért eszébe jutott a férfi, akit legelıször Londonba érkezve látott, a Leicester Square metróállomás elıtt szobrozott egy hatalmas, kézzel írt szendvicstáblával, ami így rótta meg a világot: „KEVESEBB VÁGY KEVESEBB PROTEINNEL, TOJÁSSAL, HÚSSAL, BABBAL, SAJTTAL ÉS ÜLDÖGÉLÉSSEL.” Madarak ugráltak-röpködtek kis ketrecekben, amiket mintha tévéantennákból fontak volna. – Informácijó kéne? –

melegedett bele Old Bailey. – Tetıtérkép? Történelem? Titkos és misztikus tudás? Ha én nemtom, jobb is elfelejteni. Aztat mondom. – Az öregember most is a tollkabátját viselte, és még mindig kötelekkel meg zsinórokkal volt átkötve. Pislogva nézett Richardra, majd feltette a nyakában zsinegen lógó szemüvegét, és gondosabban szemrevételezte. – Várgyunk csak… én ismerlek tégedet. De Carabasszal voltál. A tetın. Ugye? He? Én vagyok, Old Bailey. – Azzal megragadta Richard kezét és hevesen rázni kezdte. – Tulajdonképpen a márkit keresem. Meg egy Ajtó nevő ifjú hölgyet. Szerintem együtt vannak. Az öreg lejtett egy kis táncot, amitıl több toll kilazult a kabátjából, ami pedig rekedt tiltakozást váltott ki a madarakból körülötte. – Informácijó! Informácijó! – kurjantotta a világnak. – Látjátok? Megmondtam. Változatosság, mondtam. Nem lehet csak vetési varjúból pörköltet fızni… vagyis lehet, csak olyan az íze, mint a fıtt papucs. Sőrő, akár a tejsodó. Etté’ már varjút? – Richard a fejét ingatta. Ebben az egyben kábé biztos volt. – Mit adol nekem? – Tessék? – kérdezte Richard, egyik jégtábláról a másikra ugorva az öreg tudatfolyamának árján. – Ha megadom az informácijót. Mit kapok cserébe? – Nincs pénzem. És most adtam oda a tollamat – kezdte kipakolni a zsebeit Richard. – Azt! – kiáltott fel Old Bailey. – Azt! – A zsepimet? – Nem volt különösen tiszta zsebkendı; Maude nénitıl kapta ajándékba legutóbbi szülinapjára. Old Bailey kikapta a kezébıl, és boldogan lengette a feje fölött. – Egyet se féljél, kölök – zengte gyızedelmesen. – A keresésnek vége. Arra menjé’, azon az ajtón. El se tévesztheted ıket. Felvételt tartanak. – A Harrods terjedelmes Ételrészlegére mutatott. Az egyik varjú vészjóslóan károgott. – Te csak ne üssed bele a csırödet – torkolta le Old Bailey. Richardra nézett. – Köszönöm a lobogót – s a zsebkendıt derősen lengetve táncolt a pultja mögött. Felvételt tartanak?, gondolta Richard. Aztán

elmosolyodott. Nem érdekes. A keresésének, ahogy a buggyant vén tetılakó fogalmazta, vége. Elindult az Ételrészleg felé.

Testırök tekintetében a divat igencsak megoszlott. Mindnek volt valami Képessége, és mind elszántan demonstrálta is azt a világnak. Pillanatnyilag éppen Ruislip nézett szembe a Nevesincs Gigerlivel. Nevesincs Gigerli egy kora tizennyolcadik századi korhelyre emlékeztetett, aki nem talált igazi korhelyruhát, és be kellett érnie üdvhadseregi holmikkal. Arcát fehérre púderezte, ajkát vörösre festette. Ruislip, az ellenfél egy olyan rossz álomra hasonlított, amit szumóbirkózás után lát az ember, ami közben végig Bob Marley szól a háttérben. Böszme nagy raszta volt, aki leginkább egy falánk, irdatlan csecsemıt formázott. Egymással szemben álltak egy kis körben, értı közönség, más testırök és arra tévedt szájtátók között. Egyikük se moccant. Gigerli jó egy fejjel magasabb volt Ruislipnél. Másrészrıl viszont Ruislip mintha négy Gigerlit is lenyelt volna, akik mind szalonnával megtömött jókora koffert cipeltek. Farkasszemet néztek, pislogás nélkül. De Carabas márki megkopogtatta Ajtó vállát, és valamit mutatott. Valami készülıben volt. Az egyik pillanatban a két férfi passzívan állt egymással szemben, majd Gigerli feje hátralökıdött, akárha pofán vágták volna. Kis, pirosaslila folt jelent meg az arcán. Lebiggyesztette ajkát és megrebegtette a szempilláit. – La – jegyezte meg, majd szélesre húzta kirúzsozott száját, egy mosoly förtelmes paródiájában. Gigerli intett. Ruislip a gyomrához kapva hátratántorodott. Gigerli durván mosolygott, ujjával ejnye-bejnyét intett, és csókokat fújt a közönségnek. Ruislip dühösen meredt rá, és megkettızött erıvel folytatta a szellemi támadást. Vér csordult Gigerli ajkai közül. Bal szeme dülledni kezdett. Megtántorodott. A közönség elismerıen mormolt. – Nem olyan imponáló, mint amilyennek látszik – súgta a márki Ajtónak. Nevesincs Gigerli hirtelen megbotlott, térdre esett és

lassan a padló felé hajlott, akárha valaki lenyomta volna. Aztán megrándult, mint akit keményen gyomron rúgtak. Ruislip gyızedelmes képet vágott. A nézık udvariasan tapsoltak. Gigerli vonaglott és vért köpött a főrészporba a Harrods Hal- és Húsosztályán. A barátai elvonszolták a sarokba, ahol erıteljesen okádni kezdett. – A következıt – szólt a márki. A következı testırjelölt ismét vékonyabb volt Ruislipnél (két és fél Gigerli, akik csupán közösen vittek egy, szalonnával megtömött koffert). Tetoválások bontották, ruháját pedig mintha régi kocsiülésekbıl és gumilábtörlıkbıl öltötték volna össze. A feje le volt borotválva, s elrohadt fogakkal vigyorgott a világra. – Varney vagyok – közölte, harákolt, majd szép zöldet köpött a főrészporba. Besétált a ringbe. – Ha készen állnak, uraim – mondta a márki. Ruislip szumósan tapodta a földet csupasz talpával, egykettı, egy-kettı, s közben keményen nézett Varney-ra. Kis heg nyílt Varney homlokán, s vér csöpögött a szemébe. Varney rá se hederített, a jobb karjára összpontosított. Lassan emelte a karját, akárha nagy nyomás ellen küzdene, majd öklével Ruislip orrába vágott, amibıl vér fröccsent. Ruislip hosszan, hörögve levegıt vett, s olyan toccsanással vágódott végig a padlón, mint amikor fél tonna nyálkás májat dobunk a fürdıkádba. Varney vihogott. Ruislip nagy keservesen feltápászkodott, az orrából ömlı vér az állára és a mellkasára folyt, onnét meg a porba. Varney letörölte a vért a homlokáról, és ocsmány fogaival ocsmány mosolyt küldött a világnak. – Gyerünk, kövér disznó – biztatta kedvesen az ellent. – Üss meg még egyszer. – Ez ígéretes – morogta a márki. Ajtó felhúzta a szemöldökét. – Nem túl kellemes a kinézete. – A testırnek annyit ér a kellem – leckéztette a márki –, mint az a képesség, hogy valaki egészben visszaöklendezi a homárt. Veszélyesnek néz ki. – Elismerı mormolás hullámzott végig a tömegen, amikor Varney valami gyorsat és fájdalmasat csinált Ruislippel, amely valamiben szerepet játszott Varney bırbe bugyolált térdének hirtelen érintkezése Ruislip heréivel.

Efféle visszafogott, hangsúlyozottan nem lelkes elismerést csak Angliában hallani álmos vasárnap délutánokon a falusi krikettmérkızéseken. A márki is udvariasan velük tapsolt. – Nagyon jó, uram. Varney ekkor Ajtóra nézett, rákacsintott, szinte fensıbbségesen, majd újra Ruislipre koncentrált. Ajtó megborzongott.

Richard meghallotta a tapsot, és arra vette az irányt. Öt, szinte azonosan öltözött, sápadt fiatal nı ment el mellette. Hosszú, bíbor ruhát viseltek, sötétet, mint az éjszaka, de mind más árnyalatút: sötétzöldet, sötétcsokoládét, királykéket, sötétvöröset és tiszta feketét. Mindnek fekete haja volt, és ezüst ékszerei; mind tökéletes frizurával, kisminkelve. Hangtalanul mozogtak, Richard csak a bársony suhogását hallotta, amint elmentek mellette, ami úgy hangzott, akár egy sóhaj. Az utolsó, a teljesen fekete ruhás, a legsápadtabb és leggyönyörőbb rámosolygott. Richard óvatosan viszonozta, majd továbbindult a hangzavar felé. A Hal- és Húsosztályon tartották ezt a bizonyos felvételt, a Harrods halszobra alatti nagy térségben. A közönség háttal állt neki, két vagy három sorban. Richard épp azon kezdett töprengeni, hogyan fogja kiszúrni Ajtót és a márkit, amikor a tömeg szétnyílt, és mindkettejüket meglátta: a füstöltlazacpult üvegtetején üldögéltek. Nyitotta a száját, hogy Ajtó nevét kiáltsa, ám akkor rájött, hogy miért vált szét a tömeg: egy óriási, raszta hajú, meztelen, csak pelenkaszerő, zöld, sárga és vörös rongyot viselı alak repült át a résen, akárha egy óriás dobta volna, és zuhant egyenesen ırá.

– Richard? Kinyitotta a szemét. Az arc kitisztult és elhomályosult. Tőzopál színő szem meredt rá egy sápadt manóarcból. – Ajtó? A lány dühösnek látszott, sıt a dühösnél is dühösebbnek. – Penészes Piccadilly! Richard, ezt nem hiszem el! Mit keresel itt?

– Én is örülök, hogy látlak – rebegte Richard. Felült. Arra gondolt, hogy talán agyrázkódást kapott; aztán arra, hogy honnét tudná, ha igen; aztán meg arra, hogy mi az ördögért hitte, hogy Ajtó örül majd, ha látja. A lány a körmeit bámulta erıs intenzitással, az orrlyukai dolgoztak, mintha meg se merne szólalni, nehogy olyat mondjon, amit késıbb megbán. A dentálisan deficites melák, aki fellökte Richardot a hídon, éppen egy törpével küzdött. Feszítıvasakkal zajlott a viadal, amely viadal korántsem volt olyan egyenlıtlen, amilyennek az ember hinné. A törpe természetellenesen gyors volt: lebukott, döfött, ugrott, elhajolt; minden mozdulata ormótlan tuskónak tüntette fel Varney-t. Richard a márkihoz fordult, aki feszülten figyelte a párbajt. – Mi folyik itt? A márki egy pillantást áldozott rá, majd folytatta az akció szemlélését. – Te rossz helyen vagy, nyakig a szarban, és ha jól tévedek, alig pár órányira a korai és valószínőleg borzalmas haláltól. Mi a magunk részérıl testırfelvételt tartunk. – Varney a feszítıvasát érintkezésbe hozta a törpe testével, aki azonnal abbahagyta az ugrándozást-szökellést, és azonnal nekiállt eszméletlenül heverni. – Eleget láttunk – szólalt meg hangosan a márki. – Köszönjük mindenkinek. Mister Varney, legyen szíves megvárni. – Minek jöttél ide? – kérdezte Ajtó jegesen Richardtól. – Nemigen volt választásom. A lány sóhajtott. A márki körbejárt, elbocsátotta a már megtekintett testıröket, ezt dicsérı szavakkal illette, annak tanácsot adott a jövıre nézve. Varney félrevonulva türelmesen várt. Richard megkockáztatott egy mosolyt Ajtó felé. Nem lelt kedvezı fogadtatásra. – Hogy találtad meg a vásárt? – kérdezte Ajtó. – Vannak azok a patkányemberek… – Patkányszavúak. – …és tudod, a patkány, aki akkor üzenetet hozott nekünk a márkitól… – Hosszúfarok uraság.

– …ı parancsolta nekik, hogy hozzanak ide. A lány felhúzta a szemöldökét, és fejét kicsit oldalt billentette. – Egy patkányszavú hozott ide? – Az út nagy részén. Anesztézia a neve. Vagyis volt. Mert… valami történt vele. A hídon. Utána egy másik hölgy kísért el. Azt hiszem, egy… tudod… – habozott, de aztán csak kimondta – prosti. A márki visszatért. Megállt Varney elıtt, aki obszcénul elégedett volt magával. – Fegyvertudás? – érdeklıdött a márki. – Némileg. Mondom úgy: ha le lehet vele vágni valakit, felrobbantani a fejit, eltörni a csontját, csúnya lyukat robbantani a testibe, akkor Varney a mestere. – Elızı elégedett munkaadók? – Olümpia, a Pásztor királynı, a Crouch End-iek. A Majálison is vótam biztonságis. – Nos, mindnyájunknak nagyon imponál a tudásod. – Azt hallottam – szólalt meg egy nıi hang –, hogy testıröket kerestek, nem lelkes amatıröket. – Bıre színe akár a pirított karamella, a mosolyától egy forradalom is megtorpant volna. Puha, szürke- és barnafoltos bırbe öltözött. Richard azonnal felismerte. – İ az – súgta Ajtónak. – A prosti. – Varney a legjobb testır és brávó az Alsóvilágban – hörögte Varney megbántva. – Ezt mindenki tudja. A nı a márkira nézett. – Befejeztétek a felvételt? – Igen – így Varney. – Nem feltétlen – így a márki. – Akkor szeretnék jelentkezni – így a nı. De Carabas márki egy szívdobbanás után mondta: – Rendben. – Hátralépett, felugrott a füstöltlazacpultra, és kényelembe helyezkedve várta az akciót. Varney kétségtelenül veszélyes volt, plusz szadista és aktívan káros a körülötte lévık egészségére. Viszont nem volt

különösebben gyors felfogású. Csak meredt bárgyún a márkira, miközben a tantusz csak esett, és esett, és esett. Végül hitetlenkedve rákérdezett: – Vele kı’ megküzdenem? – Igen, hacsak nem kívánsz kicsit horpasztani elıbb – mondta a nı. Varney nevetni kezdett, mániákus vihogással. Aztán abbahagyta, amikor a nı keményen gyomorszájon rúgta, és eldılt, akár a kidöntött fa. A padlón a kezéhez közel hevert a feszítıvas, amivel a törpe ellen harcolt. Megragadta és a nı arcába vágott… volna, ha az el nem hajol. Aztán a nı két tenyerét igen gyorsan Varney fülére csapta. A feszítıvas elrepült. Varney fájó füllel, kábán kést rántott elı a csizmájából. Hogy ezután mi történt, abban nem volt egészen biztos: csak hogy a világ kicsúszik alóla, aztán arccal a padlón hever, vér folyik a fülébıl, saját kését nyomják a torkához, és de Carabas márki azt mondja: – Elég! A nı felnézett, a kést nem véve el Varney torkáról. – Nos? – Lenyőgözı. Ajtó bólintott. Richard azt sem tudta, hová legyen döbbenetében. Mintha Melanie C-t, Bruce Lee-t és egy különösen heves tornádót látott volna egybegyúrva, megfőszerezve egy királykobrát széttépı manguszta lelkesedésével. Így mozgott a nı. Így harcolt. Richard általában igen zavarónak találta a valódi erıszakot, ám ezt a nıt figyelni felszabadító érzés volt, akárha az énje olyan részét ébresztené fel, amelynek létezését Richard nem is sejtette. Az általa ismert London eme valótlan tükrében teljesen helyénvalónak tőnt, hogy a nı itt legyen, ilyen veszélyesen és kiválóan küzdjön. Mert a nı Lenti London része. Most már értette. És ahogy erre gondolt, Richardnak eszébe jutott Fenti London, az a világ, ahol senki nem harcol így – mert nincs rá szükség –, a biztonság és józan ész világa, és a honvágy egy pillanatra úgy elfogta, akár a lázroham. A nı lenézett Varney-ra. – Köszönjük, mister Varney – mondta udvariasan. – Sajnos mégsem lesz szükségünk a szolgálataira. – Leszállt róla, és Varney kését beledugta saját övébe.

– És hogy hívnak? – kérdezte a márki. – Vadásznak hívnak – felelte a nı. Mindenkiben bent rekedt a szó. Aztán Ajtó szólalt meg: – Az a Vadász? – Úgy van – bólintott Vadász, és lesöpört egy porszemet bır kamáslijáról. – Visszatértem. Valahol harang kongott, kétszer; a mély zendülésbe Richardnak a foga is beleremegett. – Öt perc – morogta a márki. Aztán azt mondta a tömegnek: – Megtaláltuk a testırt. Mindenkinek köszönjük. Nincs több látnivaló. Vadász odament Ajtóhoz, és tetıtıl talpig végigmérte. – Meg tudod akadályozni, hogy megöljenek engem? – kérdezte Ajtó. Vadász Richard felé biccentett. – Az ı életét csak ma háromszor megmentettem, a hídon a vásár fele jövet. Varney, aki közben feltápászkodott, elméjével felemelte a feszítıvasat. A márki látta, de nem szólt. Mosolyféle derengett fel Ajtó ajkán. – Vicces, mert Richard azt hitte, hogy te… Vadász sosem tudta meg, mit hitt róla Richard. A vas a feje felé süvített. A nı simán elkapta; a fém pont belecsattant a tenyerébe. Odament Varney-hoz. – Ez a tiéd? – Varney a fogát vicsorgatta, ami sárga, fekete és barna színben pompázott. – Most vonatkozik ránk a vásári béke, de ha még egyszer bármivel próbálkozol, én megszegem, letöröm mindkét karod, és a szádban viheted haza. És most – tekerte hátra Varney csuklóját a háta mögé – szépen kérj bocsánatot. – Aú. – Igen? – biztatta a nı. – Sajnálom – köpte Varney, akárha a szó fojtogatná. Vadász elengedte. Varney gyorsan biztonságos távolba hátrált,

rémülten és dühösen figyelte Vadászt. Amikor elérte az ételrészleg ajtaját, visszakiáltott: – Halott vagy! Kibaszottul halott! – de olyan hangon, mintha mindjárt sírva fakadna, majd kirohant a terembıl. – Amatırök – sóhajtott Vadász. Visszamentek arra, amerrıl Richard is jött. A korábban hallott harang immár folyamatosan kongott. Odaérve Richard látta, hogy egy fémkereten lógó hatalmas rézharang szól, aminek a harangnyelvéhez kötelet erısítettek. Egy nagy fekete férfi harangozott, aki a dominikánusok fekete csuháját viselte. A harang a Harrods ínyenczselépultja mellett állt. Noha a vásár nyüzsgése ámulatba ejtette Richardot, az a sebesség, amivel szétszedték, elpakolták és elhordták az egészet, még inkább lenyőgözte. A vásár létezésének összes bizonyítéka sorra eltőnt: a standokat szétszerelték és összepakolták, aztán a darabokat az emberek a hátukra vették és kivitték az utcára. Richard észrevette Old Bailey-t, aki kezében a tábláival és madárketreceivel botladozott ki a boltból. Az öreg vidáman intett neki, majd beleveszett az éjbe. A tömeg ritkult, a vásár eltőnt, és a Harrods földszintje pillanatok alatt úgy nézett ki, mint mindig, ugyanolyan nyugodtnak, elegánsnak és tisztának, mint amikor szombat délutánonként Jessicával jártak körbe. Akárha a vásár sosem létezett volna. – Természetesen hallottam már rólad, Vadász – társalgott a márki. – Hol jártál ennyi ideig? – Vadásztam – vágta rá a nı. Ajtóra nézett. – Parancsolhatok neked? – Ha muszáj – bólintott Ajtó. – Jó. Akkor talán életben tudlak tartani. Már ha elvállalom. A márki megtorpant. Szeme bizalmatlanul villant. – Azt mondtad, „ha elvállalom”…? Vadász kinyitotta az ajtót, és kiléptek az éjszakai Londonba. Kint közben esett, az utcalámpák fénye nedves aszfalton csillogott. – Elvállaltam – pontosított Vadász.

Richard szétnézett a fénylı utcán. Minden olyan normálisnak, csendesnek, értelmesnek tőnt. Egy pillanatig úgy érezte, pusztán azzal visszakapja a régi életét, ha leint egy taxit és hazaviteti magát. Aztán a saját ágyában alussza végig az éjszakát. Csakhogy a taxi nem állna meg neki, nem is látná, és különben sincs hova mennie. – Fáradt vagyok – mondta. Senki nem felelt. Ajtó nem nézett a szemébe, a márki derősen semmibe vette, Vadász számára pedig lényegtelen körülmény volt. Kisgyereknek érezte magát, akit akaratuk ellenére rátukmáltak a nagyobb gyerekekre, és ez bosszantotta. – Figyeljetek, tudom, hogy mind elfoglalt emberek vagytok, de mi van velem? A márki megfordult és ránézett, sötét arcában világlott hatalmas, fehér szeme. – Veled? Mi lenne veled? – Hogyan kapom vissza a normális életemet? Olyan, mintha egy rémálomba csöppentem volna. Múlt héten mindennek volt értelme, most meg semminek sincs… – Elhallgatott. Nyelt egyet. – Tudni akarom, hogyan kapom vissza az életemet, na. – Úgy biztos nem kapod vissza, ha velünk maradsz – mondta neki Ajtó. – Amúgy is elég nehéz lesz. Én… tényleg nagyon sajnálom. Az elöl haladó Vadász letérdelt a járdára. Övébıl kis fémrudat húzott elı, s azzal kinyitott egy csatornafedıt. Leemelte a fedıt, óvatosan lekukucskált, bemászott, majd lehívta Ajtót. A lány nem nézett Richardra. A márki megvakarta orra tövét. – Fiatalember, értsd meg: két London van. A Fenti London, ahol te éltél, és a Lenti London, az Alsóvilág, amit olyanok laknak, akik áthullottak a világ repedésein. Most már közéjük tartozol. Jó éjt. Azzal elindult lefelé a csatornába. – Várj! – kapta el a csatornafedelet Richard. Követte a márkit. Kanálisszag csapta meg, halott, szappanos, káposztás szag. Azt várta, hogy lejjebb erısebb lesz, ehelyett a csatornába leérve a bőz gyorsan elszállt. A téglaalagút fenekén szürke víz futott, sekély, de gyors patak. Richard belelépett. Elöl látta a többieket jelzı fényt, s a vízben

tapicskolva utánuk futott. – Kopj le – szólt rá a márki. – Nem kopok. Ajtó felnézett rá. – Nagyon sajnálom, Richard. A márki kettejük közé lépett. – Nem mehetsz vissza a régi lakásodba, régi állásodba, régi életedbe – magyarázta Richardnak szinte gyengéden. – Egyik sem létezik. Ott fent te sem létezel. Keresztezıdéshez értek, ahol három alagút futott össze. Ajtó és Vadász elindult az egyikben, amelyikben nem volt víz. Nem néztek vissza. A márki még maradt. – Itt kell boldogulnod a csatornák, a mágia és a sötétség világában. – Azzal elmosolyodott; hatalmas, fehér vigyor volt, csillogó vigyor, monumentálisan ıszintétlen. – Hát, pompás, hogy láttalak. Sok szerencsét. Ha a következı pár napot túléled, talán egy egész hónapig is húzod – biztatta. Majd sarkon fordult, s elindult Ajtó és Vadász után. Richard a falnak dılve hallgatta távolodó lépteiket, a kelet-londoni vízmővekbe tartó víz csobogását és a csatorna saját hangjait. – A picsába. – Aztán saját meglepetésére, elsı ízben apja halála óta, Richard Mayhew sírva fakadt a sötétben.

A földalatti-állomás elég üres és elég sötét volt. Varney a falhoz lapulva osont át rajta, idegesen tekingetve maga mögé és elé és oldalt. Találomra választott egy állomást, és a tetık fölött, az árnyak közt oda indult, vigyázva, nehogy kövessék. Nem megy vissza a régi fészkébe Camden Town alatt. Túl kockázatos. Van más hely is, ahol fegyvert és ennivalót tart. Egy darabig lapítani fog, amíg elcsendesül ez a dolog. Megtorpant egy jegyautomata mellett, és fülelt a sötétben: tökéletes csend. Megnyugodott, hogy egyedül van, kicsit lazított. A csigalépcsı tetején megállt és nagy levegıt vett. Egy olajos hang szólalt meg mellette társalkodva: – Varney a legjobb testır és brávó az Alsóvilágban. Mindenki tudja. Mister Varney maga mondta nekünk.

A másik oldalról egy másik hang kontrázott: – Nem szép dolog füllenteni, mister Croup. Mr. Croup a vaksötétben kifejtette a témát: – Ahogy mondja, mister Vandemar. Meg kell valljam, személyes sértıdésnek tekintem, és mélyen megbántalmazott vele. Csalódtam. És ha az embernek nincsen jó tulajdonsága, akkor különösen nem viseli jól a csalódást, nemde, mister Vandemar? – Különösen nem, mister Croup. Varney elırevetıdött és rohant, le a sötét csigalépcsın. Mr. Croup azt mondta a lépcsı tetején: – Tekintsük kegyes halálnak. Varney lába hangosan dobogott a fémlépcsıkön, visszhangot verve a lépcsıházban. Zihált, lihegett, lehorzsolta a vállát, vakon botladozott a sötétben. Leért a lépcsı aljára, ahol tábla figyelmeztette az utazókat, hogy 259 lépcsı vezet felfelé, csak az egészségesek próbálják meg, a többiek menjenek lifttel. Lifttel? Valami kattant, a liftajtó fenséges lassúsággal kinyílt, s fénnyel árasztotta el a járatot. Varney a késéért nyúlt, s káromkodva jutott eszébe, hogy a ringyó Vadásznál maradt. Ekkor a vállára szíjazott macsetét kereste. Az is eltőnt. Udvarias köhintést hallott maga mögött. Megpördült. Mr. Vandemar a csigalépcsı alján ült. Varney macsetéjével piszkálta a körmét. Aztán Mr. Croup zuhant Varney-ra, a csupa fog, és karom, és apró penge Mr. Croup, és Varney-nak még sikoltani se jutott ideje. – Viszlát – manikőrözött tovább rendületlenül Mr. Vandemar. Aztán folyni kezdett a vér. Vörös, ragacsos vér, hatalmas mennyiségben, hiszen Varney nagy tulok volt, fért bele bıven. Amikor azonban Mr. Croup és Mr. Vandemar végzett, alig lehetett észrevenni azt a kis foltot a csigalépcsı alján. A legközelebbi felmosáskor teljesen el is tőnt.

Vadász ment elöl. Ajtó középen. De Carabas márki volt a sereghajtó. Egyikük sem szólt egy szót se fél órája, amióta

Richardot otthagyták. Ajtó megtorpant. – Ezt nem tehetjük. Nem hagyhatjuk csak úgy ott. – Dehogynem – mondta a márki. – Már megtettük. A lány a fejét ingatta. Azóta érezte magát hülyén és bőntudatosan, amióta csak megpillantotta Richardot Ruislip alatt. Belefáradt már ebbe az érzésbe. – Ne légy bolond – korholta a márki. – Megmentette az életemet. Otthagyhatott volna a járdán. Nem tette. Tudta, hogy az ı hibája. Ajtót nyitott valakire, aki segíthetett rajta, és az segített is. Meleg helyre vitte, gondoskodott róla, segítséget hozott. És emiatt a saját világából átzuhant az övébe. Ostobaság arra gondolni, hogy magukkal vihetik, nem szabad még egy embert bevenniük. Még abban sem volt biztos, hogy ık hárman tudnak vigyázni magukra a rájuk váró úton. Átfutott a fején, hogy vajon csak az ajtó – amit kinyitott és ami elvezette Richardhoz – tette lehetıvé, hogy az észrevegye, vagy ennél több van mögötte. A márki felvonta a szemöldökét. İ távolságtartó volt, kívülálló, maga a megtestesült irónia. – Drága úrnım, nem viszünk magukkal vendéget az expedícióra. – Ne atyáskodj velem, de Carabas márki – fortyant fel Ajtó. Fáradtnak hangzott. – Én is el tudom dönteni, ki jön velünk. Te dolgozol nekem, nemde? Vagy fordítva lenne? – A bánat és a kimerültség felemésztették a türelmét. Szüksége volt de Carabasra, nem engedhette meg, hogy előzze, de nagyon elege lett. De Carabas hideg haraggal nézett rá. – Nem jön velünk – jelentette ki kereken. – Különben is mostanra már talán halott.

Richard nem volt halott. A sötétben ült egy csatorna peremén, s azon morfondírozott, mihez kezdjen, kerülhet-e még ennél messzebb a helyzet magaslatától. Eddigi élete tökéletesen

felkészítette egy jól fizetı állásra, szupermarketben való vásárlásra, hétvégi focinézésre a tévében, és hogy feltekerje a termosztátot, ha fázik. Arra látványosan nem készítette fel, hogy nem-személyként London háztetıin és csatornáiban éljen, hidegben, nyirokban és sötétben. Fény derengett. Léptek közeledtek. Ha gyilkosok, kannibálok vagy szörnyek, nem fog küzdeni. Hagyja, hogy véget vessenek ennek. Elege volt. Csak meredt maga elé a sötétbe, oda, ahol a lábának kellett volna lenni. A léptek rendületlenül közeledtek. – Richard? – Ajtó hangja volt. Felugrott. Aztán látványosan rá sem hederített. Ha te nem lennél, gondolta… – Richard? Makacsul maga elé meredt. – Na? – Nézd, ha én nem vagyok, nem lennél ebben a slamasztikában. – Nekem mondod, gondolta Richard. – Nem hiszem, hogy velünk nagyobb biztonságban lennél, de… – A lány elhallgatott. Nagy levegıt vett. – Sajnálom. Tényleg. Jössz? Richard ekkor ránézett: egy kis tündérteremtmény, akinek hatalmas szeme várakozón meredt rá szív alakú, sápadt arcából. Oké, mondta magában. Talán mégsem állok még készen a halálra. – Hát most éppen sehol sem várnak – felelte olyan közönnyel, ami a hisztériával határos. – Miért ne? A lány arca megváltozott, átkarolta és szorosan megölelte. – Megpróbálunk majd hazajuttatni. Ígérem. Amint megtaláltuk, amit keresünk. – Richard kíváncsi lett volna, komolyan gondolja-e, és most elıször gyanította, hogy amit a lány ajánl, az talán lehetetlen. De gyorsan elhessegette a gondolatot. Elindultak az alagútban. Richard látta, hogy Vadász és a márki az alagút szájánál várják ıket. A márki olyan képet vágott, mintha egy citromot kellett volna lenyelnie gerezdenként. – És mit kerestek? – kérdezte Richard kissé felvidulva. Ajtó nagy levegıt vett és hosszú szünet után válaszolt. – Hosszú – foglalta össze ünnepélyesen. – Most éppen egy

Islington nevő angyalt. Na erre Richard már nem bírta türtıztetni magát, kitört belıle a röhögés. A hisztéria miatt is, igen, de benne volt annak az embernek a kimerültsége, akinek valahogy számos hihetetlen dolgot sikerült elhinnie az utóbbi huszonnégy órában, méghozzá rendes reggeli nélkül. Nevetése hangosan visszhangzott az alagútban. – Angyalt? – vihogott. – Egy Islington nevő angyalt? – Még hosszú út vár ránk – közölte Ajtó. A jókedv elapadtával Richard kimerültnek, üresnek és megnyúzottnak érezte magát. A fejét csóválta. – Egy angyalt – suttogta hisztérikusan az alagútnak és a sötétnek. – Egy angyalt.

A Nagyterem telis-teli volt gyertyával: gyertyák a tetıt tartó vasoszlopokon; gyertyák a vízesésnél, ami az egyik falból fakadt és egy kis kımedencébe folyt; gyertyák füzére a kıfalakon; gyertyák a padlón; gyertyák gyertyatartóban a roppant ajtó körül, ami két sötét vasoszlop között állt. Az ajtó fényes, fekete kovakıbıl készült, amit ezüst keretbe illesztettek, ez utóbbi azonban az évszázadok során szinte feketévé koszolódott. A gyertyák nem égtek, ám ahogy a magas alak elment mellettük, sorra láng lobbant bennük, pedig kéz nem ért hozzájuk, láng nem érintette a kanócot. Az alak egyszerő fehér csuhát viselt. Vagyis nem egészen fehéret. A színe, vagy inkább a színek hiánya olyan fényes volt, hogy csak na. Mezítláb lépdelt a Nagyterem hideg kıpadlóján. Arca sápadt, szelíd és bölcs volt, és kicsit talán magányos. És igen gyönyörő. Hamarosan a terem összes gyertyája égett. Az alak megállt a kımedence mellett, letérdelt a vízhez, s tenyerét belemerítve ivott belıle. A víz hideg, de igen tiszta volt. Amikor lenyelte a vizet, pár pillanatra lehunyta a szemét, akárha áldást mondana. Aztán felállt és visszament a termen át, amerrıl jött; s a gyertyák léptei nyomán sorra kialudtak, ahogy tíz meg tízezer éve mindig. Az alaknak nem volt szárnya, mégis kétségtelenül angyal volt. Islington elhagyta a Nagytermet; az utolsó gyertya is

kihunyt; visszatért a sötétség.

HATODIK FEJEZET

Richard fejben a naplóját írta. Kedves Naplóm, kezdte. Pénteken még volt állásom, menyasszonyom, lakásom és egy értelmes életem. (Na jó, már amennyire az élet az lehet.) Aztán találtam egy vérzı lányt a járdán, és megpróbáltam irgalmas szamaritánust játszani. Most nincs menyasszonyom, lakásom, állásom, és pár száz lábnyira London utcái alatt bolyongok, miközben a várható élettartamom egy öngyilkos légyével egyezik meg. – Erre – intett elegánsan a márki, s koszos csipke kézelıje szinte lobogott. – Ezek a rohadt járatok tök egyformák – jegyezte meg Richard, egy pillanatra felfüggesztve a képzeletbeli naplóírást. – Hogyan tudod megmondani, merre menjünk? – Sehogy – felelte a márki szomorúan. – Reménytelenül eltévedtünk. Sosem kerülünk elı. Pár napon belül egymást faljuk fel. – Tényleg? – kérdezte Richard, és már ahogy kimondta, rühellte magát, amiért lépre ment. – Nem. – A márki arckifejezése elárulta, hogy ezt a szerencsétlen bolondot kínozni annyira könnyő, hogy az már nem is élvezet. Richard azonban úgy találta, hogy egyre kevésbé érdekli, mit gondolnak róla mások. Kivéve talán Ajtót. Hát folytatta a képzeletbeli naplóírást. Több százan élnek ebben a másik Londonban. Sıt talán több ezren. Akik ide valók, vagy akik kihullottak a réseken. Egy Ajtó nevő lánnyal, a testırével meg az elmebeteg nagyvezírével vándorolok itt. Múlt éjjel egy kis alagútban aludtunk, ami Ajtó szerint valaha a Regency csatornahálózatának része volt. A testır ébren volt, amikor lefeküdtem, és akkor is, amikor felkeltettek. Nem hinném, hogy bármikor is alszik. Reggelire gyümölcskenyeret ettünk, mert a márki talált a zsebében egy jókora darabot. Miért van valakinek egy fél gyümölcskenyér a zsebében? A

cipım szinte megszáradt alvás közben. Haza akarok menni. Aztán az utolsó sort magában háromszor aláhúzta, átírta hatalmas vörös betőkkel, bekarikázta, majd felkiáltójelet tett mellé a mentális margóra. Legalább ez a csatorna most száraz volt. Igen modern csatorna volt: ezüst csövek és fehér falak. A márki és Ajtó elöl mentek, egymás mellett. Richard inkább lemaradt pár lépést. Vadász változtatta a helyét: néha lemaradt, máskor ezen vagy azon az oldalon ment, sokszor meg elıttük, beleolvadva az árnyékba. Hangtalanul mozgott, amit Richard igen zavarónak talált. Fénysugarat pillantottak meg elöl. – Itt is van – mondta a márki. – A Bank állomás. Kezdjük itt a keresést. – Neked elment az eszed – mondta Richard. Nem akarta hangosan, de itt még a leghalkabb hang is nagy visszhangot vert. – Valóban? – A föld morogni kezdett; egy metrószerelvény járt a közelben. – Richard, hagyd – szólt rá Ajtó, de belıle már kibukott: – Mindketten megbuggyantatok. Nincsenek angyalok. – Á, igen, már értem – bólogatott a márki. – Nincsenek angyalok. Ahogy nincs Lenti London, nincsenek patkányszavúak, nincsenek pásztorok a Pásztorbokornál. – A Pásztorbokornál nincsenek pásztorok! Az még az ısidıkben kapta a Shepherd’s Bush nevet. A minap jártam ott. Nincs más házak, boltok, utak meg a BBC központja. Ennyi. – Vannak – erısítette meg Vadász a sötétben közvetlen Richard füle mellett. – Imádkozz, hogy sose találkozz velük. – Súlyosan komolynak hangzott a hangja. – Én akkor se hiszem, hogy angyalcsapat flangál itt lent – kötötte az ebet a karóhoz Richard. – Nem is – mondta a márki. – Csak egy. – Elérték az alagút végét. Elıttük csukott ajtó. A márki hátralépett. –

Úrnım? Ajtó egy pillanatra rátette a kezét az ajtóra, ami hang nélkül kinyílt. – Talán nem ugyanarra gondolunk – mondta a magáét Richard. – Annak az angyalnak, amire én gondolok, van szárnya, glóriája, trombitája, „béke a földön” hozzáállása. – Az, az – mondta Ajtó. – Angyal. Átmentek az ajtón. Richard önkéntelenül lehunyta szemét; a hirtelen fényár úgy szúrt a fejébe, akár a hétfı reggeli migrén. Ahogy a szeme hozzászokott a fényhez, Richard meglepve konstatálta, hogy tudja, hol vannak: a hosszú földalatti átjáróban, ami összeköti a Monument Station és a Bank Station földalatti-állomást. Ingázók jártak fel-alá, ám egyikük se méltatta egyetlen pillantásra sem a négyes fogatot. Szaxofon búgott valahol: Burt Bacharach és Hal David „I’ll Never Fall In Love Again” címő szerzeményét játszotta többkevesebb sikerrel. Elindultak a Bank állomás felé. – Szóval akkor kit is keresünk? – kérdezte ártatlanul Richard. – Gábriel arkangyalt? Rafaelt? Épp egy metrótérkép elıtt mentek el. A márki rákoppintott hosszú ujjával az Angel Station állomásra Islingtonban. Richard több százszor áthaladt az Angel állomáson. A menı Islington negyedben volt, amit antikvitás üzletek és kajáldák töltenek meg. Nagyon keveset tudott az angyalokról, de szinte biztos volt benne, hogy az islingtoni állomást egy pub vagy egy helyi jellegzetesség után nevezték el. Témát váltott. – Tudjátok, amikor pár napja megpróbáltam felszállni a földalattira, az nem engedett. – Tudtára kell adni, hogy ki a fınök, és kész – közölte mögötte halkan Vadász. Ajtó beharapta alsó ajkát. – A vonat, amit mi keresünk, fel fog engedni. Ha megtaláljuk. – Szavait szinte elnyelte a közelbıl harsogó zene. Lementek pár lépcsın és befordultak egy sarkon. A szaxofonos a kabátját terítette le maga elé a földre adományt győjteni. A kabáton pár érme hevert, nagyon úgy

festett, mintha ı maga tette volna oda, hogy meggyızze a járókelıket, neki mindenki ad. Senki nem vette be. A szaxofonos langaléta alak volt; sötét haja a válláig ért, hosszú, villás szakáll keretezte mélyen ülı szemét és komoly orrát. Rongyos pólót és olajfoltos farmert viselt. Ahogy az utazók odaértek, abbahagyta a fújást, a szaxofon fúvókájából kirázta a nyálat, majd visszatette, és rázendített a régi Julie London-dalra: „Cry Me A River”.

Mondd, hogy sajnálod…

Richard megdöbbenve vette tudomásul, hogy a férfi látja ıket, bár mindent megtesz, hogy ezt ne mutassa ki. A márki megállt elıtte. A szaxofon öblös hangja ideges nyikkanással elhalt. A márki hővösen elmosolyodott. – Lear, ha nem tévedek? A férfi óvatosan bólintott. Ujjai a szaxofon billentyőit cirógatták. – Az Earlt keressük – folytatta a márki. – Nem lenne véletlen nálad egy menetrend? Richard kezdte érteni. Feltételezte, hogy a nevezett Earl nem az Earl’s Court nevő ismerıs állomás, amin annyiszor várt a földalattira, újságot olvasva vagy csak elbambulva. A Lear nevő férfi nyelve hegyével megnyalta ajkát. – Nem lehetetlen. De mit kapnék érte cserébe? A márki mélyen belenyúlt a zsebébe, majd szélesen elmosolyodott, akár a macska, akire rábízták egy ház kulcsát, ami tele van szeszélyes, de amúgy szép telt kanárikkal. – Azt mondják – szólalt meg lassan, tőnıdve, mintha csak unatkozna –, hogy Merlin mestere, Blaise egyszer írt egy olyan igézı dallamot, ami kibővölte a pénzt mindenki zsebébıl, aki csak meghallotta. Lear összehúzott szemmel nézett rá. – Az sokkal többet érne egy menetrendnél. Már, ha van ilyen.

A márki tökéletesen adta a meglepettet, mintha csak most jönne rá, hogy Többet? Nahát. – Gondolom, akkor tartoznál nekem, nem igaz? Lear vonakodva biccentett. Matatott a farzsebében, majd elıhúzott egy igencsak sokat forgatott papírdarabot, és felmutatta. A márki érte nyúlt. Lear elkapta elıle. – Elıbb halljuk a dallamot, vén ravaszdi. És ajánlom, hogy beváljon. A márki felhúzta a szemöldökét. Egyik kezével villámgyorsan belenyúlt a zsebébe; amikor kihúzta, egy kis sípot meg egy kis kristálygömböt fogott benne. A kristálygömbre nézett, és hümmögött, hogy „hmmm”, ami annyit tett, „á, szóval itt bujkálsz”, majd visszadugta a zsebébe. Aztán megmozgatta az ujjait, a sípot ajkához emelte, és furcsa, ugrabugra dallamot játszott, ami táncolt, tekergett és trillázott. Richard ismét tizenhárom évesnek érezte magát, a húszas slágerlistát hallgatta barátja tranzisztoros rádióján az iskolai ebédszünetben, még abban az idıben, amikor a popzene olyan fontos volt, amilyen fontos csak a kamaszévek elején lehet; a márki dala minden volt, amit egy dalban hallani akart… Egy marék apró hullt csörögve Lear kabátjára, s a járókelık immár mosolyogva, ruganyos léptekkel mentek el mellette. A márki leengedte a sípot. – Tartozom neked, vén zsivány – bólintott Lear. – Úgy bizony. – A márki elvette tıle a papírt (a menetrendet), átnézte és bólintott. – Egy jó tanács. Ne vidd túlzásba. Sok kicsi sokra megy. És ık négyen továbbindultak, végig a hosszú folyosón, melynek falain filmeket és alsónemőket reklámozó poszterek sorjáztak, meg néha-néha egy hivatalos figyelmeztetés, hogy a pénzért játszó zenészeket eltávolítják, s közben hallották a szaxofon zokogását és a kabáton csörrenı pénzeket. A márki a Central Line vonal peronjára vezette ıket. Richard odament a peron szélére és lenézett. Szokás szerint elmerengett, melyik lehet az áram alatti sín, és szokás szerint arra jutott, hogy a távolabbi, a nagy fehér porcelánszigeteléssel, a sín és a föld között; aztán önkéntelenül rámosolyodott egy apró, sötétszürke egérre, aki háromlábnyira alatta bátran rótta a síneket, egérküldetésben járva eldobott szendvicsek és elszórt

burgonyaszirmok után. Egy hang szólalt meg a hangszóróból, hivatalos, testetlen hang, ami figyelmeztetett, hogy „Vigyázat a résnél”. Figyelmetlen utasokat volt hivatott óvni, nehogy a peron és a szerelvény közé lépjenek. Richard a legtöbb londonihoz hasonlóan már szinte nem is hallotta az üzenetet, ami akusztikus tapéta lett a számára. Hirtelen Vadász karját érezte a karján. – Vigyázat a résnél – figyelmeztette Richardot. – Gyere ide a falhoz. – Mi? – Mondom, vigyázat a… És akkor feltört a peron szélén. Áttetszı, álomszerő szellemdolog volt, fekete, mint a sőrő füst; felduzzadt, akár a selyem víz alatt, elképesztı gyorsan mozgott, de miközben mintha lassított felvételen sodródott volna. Szorosan Richard bokája köré tekeredett. Csípett, még a Levi’sen keresztül is. A dolog a peron széle felé húzta, s Richard megtántorodott. Látta, de valahogy messzirıl, hogy Vadász elıhúzta a botját, és a füstcsápot üti vele keményen. Messzirıl sikoltás hallatszott, magas és lelketlen, mint az idióta gyereké, akinek elvették a játékát. A füstcsáp elengedte a lábát, s a peron szélén lebukva eltőnt. Vadász a nyakánál fogva rángatta vissza Richardot a falhoz, ahol az a falnak dılve összecsuklott. Egész testében remegett. A világ hirtelen teljesen valótlannak tőnt. Ahol a dolog megérintette a farmerját, a szövet elvesztette a színét, mintha rosszul kımosták volna. Felhúzta a nadrágja szárát: apró lila dudorok jöttek fel a bokáján és sípcsontján. – Mi… – kezdte, de nem bírta folytatni. Nyelt, újrapróbálta: – Mi volt az? Vadász közömbösen nézett le rá. Arcát barna fából is faraghatták volna. – Nem hinném, hogy van neve. A résekben élnek. Figyelmeztettelek. – Még… sose láttam… – Eddig nem voltál az Alsóvilágban. Várj a falnál.

Biztonságosabb. A márki ellenırizte az idıt a nagy arany zsebórán, majd visszadugta a zsebébe, megnézte a Leartıl kapott papírt, és elégedetten bólintott. – Szerencsénk van. Az Earlhöz vivı szerelvény fél óra múlva jön. – Az Earl’s Court nincs is ezen a vonalon – mutatott rá Richard. A márki leplezetlen érdeklıdéssel nézett rá. – Milyen frissítı az elméd, fiatalember. A teljes tudatlanság semmihez nem fogható, nemde? Meleg légáram kelt. Egy szerelvény állt be az állomásra. Emberek szálltak le, emberek szálltak fel, élték az életüket. Richard irigykedve nézte ıket. – Vigyázat a résnél – mondta a hang. – Az ajtók záródnak. Vigyázat a résnél. – Ajtó Richardra nézett, majd a látottaktól megijedve odament hozzá és megfogta a kezét. Richard falfehér volt, szaporán vette a levegıt. – Vigyázat a résnél – harsogta megint a hang. – Jól vagyok – füllentette Richard bátran, csak úgy senkinek.

Mr. Croup és Mr. Vandemar kórházának központi liftaknája nyirkos, örömtelen hely volt. Csenevész fő nıtte be a kidobott asztalokat és egyéb bútorokat. A térség azt a benyomást keltette, hogy egy évtizede (talán unalomból, talán frusztráltságból, netán állásfoglalás gyanánt, esetleg mővészetként) többen kihajigálták irodájuk berendezését az ablakukból, magasról, és hagyták lent elrohadni. Volt itt törött üveg is bıven, rengeteg üvegcserép. Volt még számos matrac, amelyek közül néhányat mintha valamikor fel is gyújtottak volna. Senki nem tudta, miért, és senkit nem is érdekelt. Fő bújt át a rugók között. A díszszökıkút körül, amely már rég nem volt se dísz, se szökıkút, egész ökológia fejlıdött ki. Egy közeli repedt, szivárgó vízcsı az esıvíz segítségével kisbékák keltetıjévé vált, amelyek vidáman plottyogtak körbe, élvezték a természetes ragadozótól mentes szabadságot. Igaz, néha varjak, feketerigók és olykor egy-egy sirály is rábukkant

erre a macskamentes, békákra specializálódott delikatesszenre. Meztelen csigák hevertek tunyán az égett matracok rugói alatt; éti csigák hagytak nyálkacsíkot az üvegcserepeken; termetes csótányok mászták meg szorgalmasan a szürke mőanyag telefonokat és a rejtélyes módon megcsonkított Barbie babákat. Mr. Croup és Mr. Vandemar feljött egy kis friss levegıt szívni. Komótosan jártak körbe az udvar szélén, talpuk alatt ropogott az üvegcserép; kopott, fekete öltönyükben árnyaknak tőntek. Mr. Croupot hideg düh emésztette. Kétszer gyorsabban ment Mr. Vandemarnál, körbe-körbe keringett körülötte, szinte táncolt haragjában. Néha, mintha képtelen lenne magában tartani a dühét, Mr. Croup megtámadta a kórház falát, ököllel és lábbal ment neki, akárha egy valós személy iránti neheztelését vezetné le rajta. Mr. Vandemar ellenben egyszerően csak ballagott. Járása túl következetes, túl kimért és túl hajthatatlan volt ahhoz, hogy sétának nevezzük: a halál jár úgy, ahogy Mr. Vandemar. Nevezett Mr. Vandemar közömbösen figyelte Mr. Croupot, aki belerúgott a falnak támasztott egyik üveglapba, ami jólesı csattanással törött össze. – Jómagamnak, mister Vandemar – jelentette ki Mr. Croup a romokat szemlélve –, jómagamnak elege van. Szinte. Óvatoskodni, vacillálni, fecsérelni… Az a sápadt varangy, legszívesebben kinyomnám a szemét… – Még ne – rázta a fejét Mr. Vandemar. – A fınökünk. Erre a munkára. Aztán ha kifizetett, talán mi is szórakozhatunk kicsit. Mr. Croup a földre köpött. – Az egy semmiérı dög… Le kéne mészárolnunk a disznót. Annulálni, eltörölni, amortizálni, elföldelni. Megcsörrent egy telefon, jó hangosan. Mr. Croup és Mr. Vandemar értetlenül nézett körül. Végül Mr. Vandemar megtalálta a telefont egy szemétkupacon, egy rakás vízfoltos orvosi aktán. A telefonból elvágott vezeték lógott ki. Mr. Vandemar felvette és Mr. Croupnak adta. – Magát keresik. – Mr. Vandemar nem szeretett telefonálni. – Mister Croup beszél – szólt bele Mr. Croup. Majd hajbókolva: – Á, maga az, uram… – Szünet. – Jelenleg

felhıtlenül jár-kel, ahogy kérte. Sajnos a testırötlet összecsuklott, akár a döglött pávián… Varney? Igen, egészen elhalálozott. Újabb szünet. – Uram, bizonyos konceptuális problémáim vannak jómagam és társam szerepével ebben a nagy suskusban. – Harmadik szünet, majd Mr. Croup a sápadtnál is sápadtabb árnyalatot öltött. – Mőkedvelı? – kérdezte megbántva. – Mi? – Kezét ökölbe szorította és keményen a téglafalba bokszolt. Hangszíne azonban mit sem változott: – Uram, tisztelettel emlékeztethetném rá, hogy mister Vandemar és jómagam égettük le Trója városát? Mi hoztuk a Fekete Halált Flandriába. Megorgyilkoltunk tucatnyi királyt, öt pápát, félszáz hıst és két akkreditált istent. Legutóbbi megbízatásunk során halálra kínoztunk egy egész kolostort a tizenhatodik századi Toszkánában. Ha valaki, hát mi professzionális munkát végzünk. Mr. Vandemar, aki közben azzal foglalta el magát, hogy kis békákat fogott, kipróbálandó, egyszerre hányat tud a szájába tömni, teli szájjal megjegyezte: – Azt szerettem… – A lényeg? – Mr. Croup lepöccintett pár képzeletbeli porszemet rojtos fekete öltönyérıl, rá se hederítve az igazi porra. – A lényeg, hogy mi orgyilkosok vagyunk. Brigantik. Martalócok. A mi szakmánk az öldökölés. – Kicsit hallgatott. – És a felvilági? İt miért nem ölhetjük meg? – Mr. Croup arca megrándult, köpött egyet, és belerúgott a falba, miközben a rozsdás, törött telefont szorongatta. – Megijeszteni? Gyilkosok vagyunk, nem madárijesztık. – Szünetet tartott. Nagy levegıt vett. – Igen. Értem, bár nem tetszik… – Az illetı a vonal túlsó végén letette. Mr. Croup lenézett a telefonra, majd fél kézzel megfogta és módszeresen ripityára verte a falon. Mr. Vandemar odament. Talált egy kövér, fekete meztelen csigát, aminek narancsszínő volt az alja, s azt csócsálta, akár egy elıre nyálazott szivart. A csiga, ami nem volt túl okos jószág, próbált lemászni Mr. Vandemar állán. – Ki volt az? – érdeklıdött Mr. Vandemar. – Ki a hóhér macskája lett volna?

Mr. Vandemar elgondolkodva rágott, rágott, majd beszívta az egész csigát a szájába, akár egy vastag, nyálkás, fekete-narancssárga spagettit: – Egy madárijesztı-bérlı? – A munkaadónk. – Az lett volna a következı tippem. – Madárijesztı, eh – köpött undorral Mr. Croup. A vörös dühbıl olajosszürke duzzogásba hőtötte le magát. Mr. Vandemar lenyelte szája tartalmát, s zakója ujjába törölte száját. – A legjobban úgy lehet madarat ijeszteni, ha az ember mögéjük lopózik, megfogja a kis madárnyakukat, és addig szorítja, amíg mozognak. A belüket is kiijedik ilyenkor. Aztán elhallgatott. Messze fentrıl dühös madarak károgását hallották.

Richard a falnál várt, Ajtó mellett. A lány alig szólt; a körmét rágta, addig túrta vöröses haját, míg szanaszét állt, aztán megint megpróbálta lesimítani. Az biztos, hogy senkihez nem hasonlított, akit Richard valaha ismert. Amikor a lány észrevette a pillantását, vállat vont és mélyebbre fúrta magát a ruháiba, a bırkabátjába. Arca belülrıl lesett ki a világra. Az arckifejezésérıl Richardnak egy gyönyörő hajléktalan gyerek jutott eszébe, akit elızı télen látott a Covent Garden mögött. Azt nem tudta, hogy fiú vagy lány volt. Az anyja koldult, hogy etetni tudja a gyereket, meg a csecsemıt a karjában. A gyerek azonban csak nézett ki a világra, nem szólt, pedig fázhatott és éhezhetett. Csak nézett. Vadász Ajtó mellett állt és a peront kémlelte. A márki utasította ıket, hogy itt várjanak, aztán elsurrant. Richard valahonnét csecsemısírást hallott. A márki lépett be a peronra egy vészkijárat jelő ajtón, és feléjük indult. Cukrot szopogatott. – Jól mulattál? – érdeklıdött Richard. Szerelvény közeledett, ezt jelezte a meleg léglöket. – Csak elintéztem ezt-azt – felelte a márki. A papírra nézett, majd az órájára. A peron egy pontjára mutatott. – Ez lesz az Earl-féle vonat. Álljatok mögém mindhárman. – Ahogy

a földalatti (egy unalmas, átlagos vonat, állapította meg Richard csalódottan) berobogott, a márki mellette elhajolva Ajtóhoz fordult: – Úrnım? Van valami, amit talán említenem kellett volna. A lány ránézett azzal a különös szemével. – Igen? – Nos, az Earl nem biztos, hogy kibújik a bırébıl örömében, ha meglát engem. A vonat lassított és megállt. A Richard elıtti kocsi teljesen üres volt, a világítás sem volt felkapcsolva. Richard már régebben is látott idınként ilyen kocsikat, és sose értette, mi célt szolgálnak. A többi ajtó sziszegve kinyílt, utasok szálltak le és fel. A sötét kocsi ajtajai csukva maradtak. A márki egy bonyolult ritmust dobolt az ajtón. Semmi nem történt. Richard már kezdte azt hinni, hogy a vonat elmegy nélkülük, amikor a sötét kocsi ajtaját belülrıl kinyitották. Húsz centire ha kinyílt, és egy szemüveges arc kémlelt ki. – Ki kopog? A nyíláson át Richard tüzeket látott, embereket, füstöt. A metrókocsiban. Az ajtó üvegjén át viszont csak sötét, üres kocsit látott. – Lady Ajtó és társai – válaszolt a márki elegánsan. Az ajtó teljesen kinyílt és beléptek az Earl udvarába.

HETEDIK FEJEZET

A padlóra gyékényt terítettek, arra szalmát szórtak. Egy nagy kandallóban tőz égett. Pár tyúk csipegetett a padlón. Az ülésekre kézzel hímzett párnákat tettek, az ablakokat és ajtókat tapétával fedték. Richard megtántorodott, ahogy a szerelvény elindult, a legközelebbi ember felé kapott, hogy el ne essen. A legközelebbi ember történetesen egy alacsony, szürke, idıs, felfegyverzett középkori lovas katona volt, aki Richard szemében úgy nézett ki, akár egy most nyugdíjba vonult jelentéktelen hivatalnok, kivéve a bádogsisakot, a köpenyt, az igencsak ormótlanul kötött páncélinget, meg a lándzsát; így

most úgy nézett ki, mint egy most nyugdíjba vonult jelentéktelen hivatalnok, akit akarata ellenére berángattak a helyi amatır színtársulatba, ahol egy lovas katonát kénytelen domborítani. A kis szürke alak rövidlátón pislogott, ahogy Richard megragadta, majd gyászos hangon azt mondta: – Sajnálom. – Az én hibám – mentegetızött Richard. – Tudom. Egy hatalmas ír juhászkutya cammogott végig a kocsin, és megállt egy lantos elıtt, aki a padlón ülve ötletszerő dallamot cincogott. A kutya Richardra nézett, undorodva horkantott, majd leheveredett és elaludt. A kocsi túlsó végében egy idıs solymász, a csuklóján egy csuklyát viselı sólyommal, tréfálkozott néhány bizonyos korú hölgyeménnyel. Több utas leplezetlenül megbámulta a négy jövevényt, mások viszont oda se bagóztak. Richardnak olybá tőnt, mintha egy kis középkori nemesi udvart zsúfoltak volna be a metrókocsiba. Egy kikiáltó a szájához emelte a kürtjét, és megeresztett egy dallamtalan tülkölést, ahogy egy irdatlan, idıs férfi szırmeszegélyő köntösben és tutyiban betámolygott a másik kocsiból, egy rongyos ruhás bohóc vállára támaszkodva. Az öreg minden tekintetben túltett az életnagyságon: bal szemén kalózos kötést viselt, amitıl tehetetlen és kissé hibbant, félszemő sólyom kinézete lett. Vörösesszürke szakállába ételmorzsák ragadtak, kopott köntöse alján pedig pizsamanadrág szára kandikált ki. Ez lehet az Earl, tippelt Richard, ezúttal helyesen. Az Earl bolondja egy lefittyedt szájú és festett arcú, koros férfiú volt, akit mintha Viktória korabeli varietébıl szalasztottak volna, ahol a szórakoztatási ranglétra legalján, mint tömeghergelı mőködött. Egy trónszerően faragott faszékhez vezette az Earlt, aki kissé bizonytalanul leült. A juhászkutya felállt, végigkullogott a kocsin, és letelepedett az Earl tutyis lábához. Earl’s Court. Earl udvara, gondolta Richard. Miért is ne. És eltöprengett, hogy a Barons Court földalatti-állomás vajon tényleg egy bárói udvar? És a Ravens-court meg tényleg hollóudvar? És…

A kis lovas katona asztmásan köhögött. – Na szóval, ti itt. Mi ügyben jártok? Ajtó elıre lépett. Felemelte fejét, s Richard hirtelen magasabbnak és nyugodtabbnak látta, mint eddig bármikor. – Audienciát kérünk Earl kegyelmes úrtól. – Mit mondott a kislány, Halvard? – kérdezte az Earl a kocsi végébıl. Richard arra gondolt, talán süket. Halvard, az agg katona csoszogva arra fordult és kezébıl tölcsért formálva kiabálta túl a vonat zaját: – Audienciát kérnek, kegyelmes uram. Az Earl félretolta vastag szırmesapkáját, s tőnıdve vakargatta a fejét. – Igen? Audienciát? Pompás. Kicsodák ezek, Halvard? Halvard feléjük fordult. – Tudni akarja, kik vagytok. De csak röviden. Nem kell litánia. – Lady Ajtó vagyok – közölte Ajtó. – Lord Portico volt az apám. Az Earl erre felderült, elırehajolt és fél szemével hunyorogva kémlelt át a füstön. – Azt mondta, Portico idısebbik lánya? – kérdezte a bolondot. – Azt, fenség. – Jöjj ide – intett az Earl Ajtónak. – Nosza, nosza. Hadd nézzelek meg. – Ajtó a mennyezetrıl lógó vastag pántokba kapaszkodva elindult a ringó kocsiban. Amikor az Earl széke elé ért, pukedlizett. Az öreg a szakállát morzsolgatva nézte. – Mindnyájunkat lesújtott apád szerencsétlen… – Elhallgatott. – Az egész családod nagyon… – Megint elment a hangja. – Tudod, nagyon tiszteltem, volt némi közös ügyünk is… jó öreg Portico… tele ötletekkel… – Megkopogtatta a bolond vállát, s azt súgta neki, de olyan hangon, hogy az egész kocsiban hallani lehetett: – Bolondozz kicsit nekik, Tooley. Szolgáld meg a pénzedet. A bolond ízületgyulladásos léptekkel kínlódta át magát a kocsin. Richard elıtt állt meg. – És te ki lennél?

– Én. Ööö. Én? A nevem? Richard. Richard Mayhew. – Én? – vinnyogta a bolond Richard skót kiejtését utánozva, meglehetısen teátrálisan. – Én? Ööö. Én? Ejnye, pajtikáim. Ez nem férfi, csak egy fél-fi. Az udvaroncok rozsdásan vihogtak. – Én pedig – mondta de Carabas márki a bolondnak vakító mosollyal – de Carabas márki néven lennék ismert. – De Carabas, a tolvaj? – pislogott a bolond. – De Carabas, a testrabló? De Carabas, az áruló? – Az udvaroncok felé fordult. – Ez nem lehet de Carabas. Miért? Mert de Carabas rég ki lett tiltva az Earl udvarából! Ez talán egy furcsa, új hermelinfajta, amelyik nagyon nagyra nı. Az udvaroncok feszengve kacarásztak, s halk, nyugtalan sustorgás indult meg közöttük. Az Earl nem szólt semmit, de ajkát igencsak összeszorította, és remegni kezdett. – Én meg Vadász vagyok – mondta Vadász a bolondnak. Az udvaroncok erre elhallgattak. A bolond szája kinyílt, mondani akart valamit, aztán inkább becsukta. Vadász tökéletes szája sarkában mosolyféle derengett. – Rajta. Mondj valami vicceset. A bolond cipıje hosszú orrára meredt. Azt motyogta: – Két lovag bemégyen az ivóba… Az Earl, aki eddig olyan tekintettel meredt de Carabas márkira, akár a lassan égı gyutacs, most vadul talpra szökkent: szakállas vulkán, koros harcos. Feje a kocsi plafonját meszelte. A márkira mutatott és köpködve harsogta: – Ezt nem tőröm el, nem ám! Hozzátok elém! Halvard komoran meglengette a lándzsáját, mire a márki kényelmesen a kocsi elejébe sétált, majd megállt Ajtó mellett, az Earl trónja elıtt. A kutya morogni kezdett. – Te – bökött rá nagy, göcsörtös ujjával az Earl. – Téged ismerlek, de Carabas. Nem felejtek. Talán vén vagyok, de nem felejtek. A márki meghajolt. – Emlékeztethetném kegyelmedet, hogy megegyeztünk? – kérdezte civilizáltan. – Békét kötöttem a néped és a Hollóudvariak között. Megígérte, hogy cserébe

kérhetek egy kis szívességet. Aha, szóval tényleg van Hollóudvar, gondolta Richard. Kíváncsi volt, az milyen lehet. – Egy kis szívességet?! – vált céklaszínőre az Earl. – Ennek nevezed? Az ostobaságod miatt tucatnyi embert vesztettem a Fehér Városból visszavonulóban. Elvesztettem a fél szememet! – És ha szabad megjegyeznem, igen fess az a tapasz – bókolt a márki. – Tökéletesen kiemeli a vonásait. – Megesküdtem… – mennydörgött az Earl. – Megesküdtem… hogy ha még egyszer beteszed a lábad az udvaromba, én… – Elhallgatott. Zavartan rázta a fejét. – Majd eszembe jut. Nem felejtek. – „Nem biztos hogy kibújik a bırébıl, hogy lát”? – súgta Ajtó de Carabas márkinak. – Miért, kibújt? – dörmögte vissza az. Ajtó megint elırelépett. – Fenség – mondta hangosan, érthetıen –, de Carabas a vendégem és útitársam. A szövetség nevében, amely a családunk között létezett, a barátság nevében apám és… – Visszaélt a vendégszeretetünkkel! – harsogta az Earl. – Megesküdtem… hogy ha megint beteszi a lábát a földemre, kizsigereltetem és besózatom… mint a… mint amit kizsigerelnek és besóznak… mi is az… – Netán mint egy halat, uram? – buzgólkodott a bolond. – Nem érdekes – vont vállat az Earl. – İrök, fogjátok el. Elfogták. Noha mindkét ır magasról nézett már le a hatvanadik évére, számszeríjat fogtak a márkira, s kezüket nem remegtette se a félelem, se a kor. Richard Vadászra sandított. Azt láthatóan nem aggasztotta a helyzet, sıt, szinte szórakoztatta, mintha csak színházban lenne. Ajtó karba fonta a kezét, kihúzta magát, felemelte hegyes állát. Kevésbé nézett úgy ki, mint egy rongyos utcagyerek; inkább mint aki megszokta, hogy minden az akarata szerint történik. Opálos szeme villogott:

– Fenség, a márki a társam a kutatásomban. A családjaink oly régóta barátok… – Igen, azok – szólt közbe az Earl. – Sok száz éve. Száz meg száz éve. Ismertem a nagyapádat is. Fura vén csont volt. Kicsit buggyant – vallotta be. – Azt kell mondanom, hogy a társam elleni erıszakot a személyem és házam elleni agresszióként értékelem. – Ajtó felnézett az öregre, aki fölébe tornyosult. Pillanatokig meredten, farkasszemet nézve álltak. Az öreg bosszúsan rángatta vörösesszürke szakállát, majd lebiggyesztette alsó ajkát, akár egy gyerek. – Akkor sem tőröm el itt. A márki elıvette a Portico szobájában talált arany zsebórát. Közömbösen megszemlélte, majd úgy nézett Ajtóra, mintha mi sem történt volna. – Úrnım, a jelek szerint nagyobb szolgálatodra lehetek a vonaton kívül. Különben is van némi utánajárni valóm. – Nem, ha te mész, mind megyünk. – Én nem így gondolom. Vadász majd vigyáz rátok Lenti Londonban. Találkozunk a következı vásáron. Addig pedig ne csináljatok semmi hülyeséget. A szerelvény éppen beállt egy állomásra. Ajtó az Earlt fixírozta; volt valami ısi és erıteljes a tekintetében, amit egyáltalán nem indokolt évei csekély száma. Richard észrevette, hogy csend támad, ahányszor megszólal. – Engeded békével távozni, fenség? Az Earl végigsimított arcán, megdörgölte elıbb a jó szemét, majd a tapaszt, aztán Ajtóra nézett. – Küldd el. – A márkira pillantott. – Legközelebb… – vastag, vén ujját végighúzta torka elıtt – sózott hal. A márki mélyen meghajolt. – Kitalálok – mondta az ıröknek, és kilépett a nyíló ajtón. Halvard felemelte és a márki hátának szegezte a nyílpuskát. Vadász finoman lenyomta a fegyvert a padló felé. A márki kilépett a peronra, megfordult és cirkalmasan búcsút intett. Az ajtó sziszegve becsukódott. Az Earl leült a hatalmas székébe. Nem szólt. A vonat

zakatolva-rázkódva haladt a sötét alagútban. – Hová lett a modorom? – dörmögte magában. Jó szemével felnézett rájuk. Aztán megismételte, olyan hangerıvel, hogy Richard a gyomrában érezte. – Hová lett a modorom? – Intett az egyik vén katonának. – Biztos megéheztek a nagy utazásban, Dagvard. Meg is szomjaztak, gondolom. – Igen, fenség. – Vonat állj! – kiáltotta. Az ajtók sziszegve kinyíltak, és Dagvard kilépett. Richard az embereket nézte a peronon. Senki nem jött ehhez a kocsihoz. Senki nem észlelt semmi szokatlant. Dagvard odament egy automatához a falnál. Levette a sisakját, majd kesztyős kezével megdöngette a gép oldalát. – Az Earl parancsa: csokoládét! – A gép mélyén kerregés hallatszott, és egymás után kezdte kiköpni a Mars-szeleteket. Dagvard a sisakjával kapta el ıket. A metrókocsi ajtaja csukódni kezdett. Halvard a dárda nyelét a nyílásba dugta, így az kinyílt, aztán becsukódott volna, aztán megint kinyílt. – Kérjük, engedjék záródni az ajtókat – szólalt meg a hangosbemondó. – A szerelvény nem indul, amíg minden ajtó be nem csukódott. Az Earl fél szemével sandított Ajtóra. – Szóval mi hozott ide? A lány megnyalta az ajkát. – Közvetve apám halála, fenség. – Értem – bólintott lassan az öreg. – Bosszút akarsz állni. Nagyon helyes. – Köhintett, majd mélybasszus hangon szavalta: – Bátran a bitor bárd ellen, tomboló tőz ne ijesszen, acélpengét meríts szurtos szívbe, a karmazsin… az izémicsoda… Igen. – Bosszút? – Ajtó elgondolkodott. – Igen, ezt mondta apám. De fıként meg akarom érteni, mi történt. És megvédeni magam. A családomnak nem voltak ellenségei. Dagvard visszabotorkált a vonatra, sisakja tele csokival és kólával; az ajtó becsukódott, megint elindultak.

Lear kabátja a földön tele volt fém- és papírpénzzel, de

tele volt cipıkkel is, amik szétrúgták az érméket, eltépték a bankókat, sıt elrepítették magát a kabátot is. Lear már sírt. – Kérem! Miért nem hagynak békén? – A falhoz szorult, vér csorgott az arcán, csöpögött a szakállába. Szaxofonja horpadtan, megkarcolva lógott a mellén. Kisebb tömeg vette körül – húsznál többen, ötvennél kevesebben –, mind ész nélkül lökdösıdtek, üres tekintettel verekedtek egymással, csak hogy Learnek adhassák a pénzüket. A csempés falon vér jelezte, ahol Lear beütötte a fejét. Most éppen egy középkorú nı rontott rá nyitott retiküllel, öklében ötfontos bankjegyeket szorongatva, s szinte kikaparta Lear szemét, hogy odaadja a pénzt. Lear kétségbeesetten hajolt el a körmök elıl, s a földre esett. Valaki a kezére lépett. Arcát a fémpénzek közé nyomták. Egyszerre sírt és káromkodott. – Megmondtam, hogy ne vidd túlzásba a dallamot – rótta meg egy kellemes hang. – Te kis huncut. – Segíts – zihálta Lear. – Hát, van egy ellenbőbáj – vallotta be vonakodva a hang. A tömeg közelebb nyomult. Egy eldobott ötvencentes felhasította Lear arcát. Magzati pozícióba gömbölyödött, arcát két térde közé temette. – Játszd el, az istenedet – zokogta. – Megkapod, amit csak akarsz… csak állítsd meg ıket… Egy síp szólalt meg halkan, visszhangosan az alagútban. Egyszerő frázist ismételgetett, kicsit mindig másképp: a de Carabas-variáció. A léptek távolodtak, elıbb csoszogva, majd fürgébben. Lear kinyitotta a szemét. De Carabas márki a falnak támaszkodva játszott a sípon. Amikor Lear felnézett rá, elvette ajkáról a sípot, és kabátja zsebébe dugta. Csipkeszegélyő, foltozott vászonzsebkendıt dobott Learnek. Az letörölte vele a vért az arcáról. – Megöltek volna – mondta vádlón. – Figyelmeztettelek. Szerencsésnek mondhatod magam, hogy épp erre jöttem vissza. – De Carabas segített neki felülni. – Azt hiszem, most duplán az adósom vagy.

Lear felvette a földrıl kabátját, a tépett, sáros és sok láb nyomát viselı kabátját. Hirtelen nagyon fázott, a kabát cafatjait magára tekerte. Fém- és papírpénzek potyogtak a padlóra. Nem nyúlt értük. – Szerencsés voltam? Vagy csak felültettél? A márki sértett arcot vágott. – Nem értem, hogy gondolhatsz ilyesmit. – Úgy, hogy ismerlek. Bizony. Most mit tegyek meg neked? Lopjak? Gyújtogassak? – Lear beletörıdve és szomorkásan beszélt. – Gyilkoljak? De Carabas visszavette a zsebkendıjét. – Attól tartok, a lopás lesz. Egybıl eltaláltad – mosolygott. – Nagyon nagy szükségem van a T’ang dinasztia egy bizonyos szobrára. Lear megborzongott. Majd bólintott.

Richard kapott egy Mars-szeletet meg egy nagy ezüstserleget, aminek peremét zafír díszítette. A serleg csurig volt Coca-Colával. A bolond, akinek a neve Tooley volt, hangosan megköszörülte a torkát. – Tósztot mondanék vendégeinkre. Egy gyerek, egy brávó, egy bolond. Mindegyik kapja meg, amit érdemel. – Én melyik vagyok? – kérdezte Richard súgva Vadásztól. – A bolond, mi más. – A régi idıkben bort kaptunk – fintorgott a kólába kortyolva Halvard. – Én jobb szeretem a bort. Nem olyan ragacsos. – Az összes automata csak így ad nektek? – kérdezte Richard. – Ó, igen. Hallgatnak az Earlre. İ a földalatti ura. A vonatoké. A Central, a Circle, a Jubilee, a Bakerloo… az összes vonal ura. Kivéve az Alsóvilág-vonalat. – Az micsoda? Halvard ajkát biggyesztve rázta a fejét. Vadász finoman megérintette Richard vállát. – Emlékszel, mit mondtam Shepherd’s Bush pásztorairól?

– Azt mondtad, hogy nem akarok velük találkozni. Meg, hogy van, amit jobb, ha nem tudok. – Helyes. Akkor az Alsóvilág-vonalat is hozzáadhatod a listához. Ajtó visszajött hozzájuk a tróntól. Mosolygott. – Az Earl segít nekünk. Gyertek. A könyvtárban vár. Richard elindult utána, s közben tudatosult benne, hogy a Milyen könyvtár? kérdés nem hagyta el az ajkát, és nem tette szóvá, hogy a vonatra nem férne fel egy könyvtár. Minél tovább van idelent, annál inkább magától értetıdınek fogad el bizonyos dolgokat. Egyszerően követte Ajtót az Earl üres trónjához, majd át a kocsikat összekötı ajtón, be a könyvtárba. Hatalmas kıterem volt, magas famennyezettel. Minden falat polcok fedtek, és minden polcot tárgyak; könyvek, igen, csakhogy volt még sok minden más is: teniszütık, hokiütık, esernyık, egy ásó, egy laptop, egy faláb, több csésze, sok pár cipı, távcsövek, egy fatönk, hat kesztyőbáb, lávalámpa, CD-k, bakelitlemezek, magnókazetták, dobókockák, játékautók, különbözı mőfogsorok, órák, elemlámpák, négy kerti törpe (kettı pecázó, egy borongó, egy szivarozó), újsághalmok, magazinok, háromlábú asztalok, egy doboz szivar, egy mőanyag bólogatós kutya, zoknik… Talált tárgyak apró birodalma. – Ez az ı igazi uradalma – morogta Richardnak Vadász. – Elveszett dolgok. Elfelejtett dolgok. A kıfalban ablakok is voltak, amiken keresztül Richard a földalatti alagút visszhangos sötétjét és felvillanó lámpáit látta. Az Earl szétterpesztett lábbal ült a padlón, és a kutya állát vakargatta. A bolond mellette szobrozott, kínos ábrázattal. Aztán az Earl meglátta ıket, és feltápászkodott. A homlokán ráncok futottak. – Á, itt vagytok. Azért kérettelek ide… mindjárt mondom… – Vörösesszürke szakállát húzogatta; parányi gesztus egy nagy emberen. – Islington angyal miatt, fenség – emlékeztette Ajtó udvariasan. – Á, igen. Apádnak sok ötlete volt a változásra. Megvitatta ıket velem. Én nem bízom a változásban. Ezért elküldtem Islingtonhoz. – Elhallgatott. Fél szemével pislogott.

– Vagy ezt mondtam már? – Igen, fenség. És hogyan találjuk meg Islingtont? Az Earl bólintott, mintha Ajtó valami mélyértelmőt mondott volna. – A gyors úton csak egyszer lehet eljutni hozzá. Aztán már a hosszabbikon kell menni. Ami veszélyes. – És a gyorsabb út…? – próbálkozott türelmesen Ajtó. – Nem, nem. Ahhoz nyitónak kell lenni. Azt csak a Portico-család használhatja. – Lapátkezét a lány vállára tette, majd az arcára csúsztatta. – Maradj inkább velem. Melegen tartani egy öregembert éjjel, hm? – vigyorgott Ajtóra, vén ujjaival kócos hajába túrva. Vadász feléjük lépett, de Ajtó leintette. Felnézett az Earlre: – Fenség, Portico legidısebb lánya vagyok. Hogy jutok el Islington angyalhoz? Richard elámult azon, Ajtó hogy képes megırizni a türelmét, miközben az Earl csatája a feledéssel erısen vesztésre áll. Az Earl ünnepélyesen pislogott egyetlen szemével, akár a vén sólyom. Aztán elvette a kezét. – Hát persze hogy az vagy. Persze. Portico lánya. Hogy van apád, kedvesem? Jól? Jó ember. Remek ember. – Hogyan jutok el Islington angyalhoz? – kérdezte Ajtó, de már remegett a hangja. – Hm? Hát használd az Angelust. Richard elképzelte az Earlt hatvan, nyolcvan, ötszáz évvel ezelıtt: hatalmas harcos, ravasz stratéga, nık szerelmese, remek barát, félelmetes ellenség. Annak az embernek a romjai még ott voltak belül. Ez tette a dolgot olyan rettenetessé és szomorúvá. Az Earl a polcokon motozott, tollakat, pipákat, fúvócsöveket, kis vízköpıket és leveleket rakosgatott. Aztán, akár egy vén macska, ami egy egérre bukkan, felkapott egy kis tekercset, és a lánynak adta. – Tessék, bogaram. Minden itt van. Kiteszünk titeket ott, ahová mennetek kell. – Kitesz? Vonattal? – kérdezte Richard. Az Earl a hang forrását kereste, Richardra összpontosított, és szélesen elmosolyodott. – Á, semmiség.

Portico lányáért bármit. Ajtó gyızedelmesen szorongatta a tekercset. Richard érezte, hogy a vonat lassít, aztán ıt, Ajtót meg Vadászt kiengedték a kıterembıl, vissza a másik kocsiba. Ahogy lassítottak, Richard kikémlelt a peronra. – Elnézést, ez melyik állomás? – A vonat ugyanis épp az egyik állomásnévtábla elıtt állt meg: BRITISH MUSEUM. Ez azonban eggyel több furcsaság volt a kelleténél. Richard elfogadta a „Vigyázat a résnél”-t, az Earl Udvarát, még a fura könyvtárat is. De a fene nem eszi meg, kívülrıl ismerte a londoni metró térképét, mint minden londoni, és ez már több volt a soknál. – Nincs British Múzeum állomás – jelentette ki határozottan. – Nincs? – harsogta az Earl. – Akkor nagyon óvatosan szálljatok ki. – Vígan hahotázott, és megpaskolta a bolond vállát. – Hallod, Tooley? Én is vicces vagyok. A bolond olyan halványan mosolygott, akár a hóember május elsején. – Kilyukad az oldalam, nem bírok magammal, fenség. Az ajtó sziszegve kinyílt. Ajtó felmosolygott az Earlre. – Köszönöm. – Le, le – hessegette az öreg Ajtót, Richardot és Vadászt ki a meleg, füstös kocsiból az üres peronra. Az ajtó becsukódott, a szerelvény elindult, és Richard ott találta magát szemben a felirattal, amit bárhogy nézett – hiába nézett félre, és fordult vissza hirtelen, hátha rajtakapja –, csak az állt rajta:

BRITISH MUSEUM

NYOLCADIK FEJEZET

Kora este volt, a felhıtlen ég királykékbıl váltott át mély ibolyaszínbe, egy narancs-zöld folttal Paddington felett, négymérföldnyire nyugatra, ahol, legalábbis Old Bailey

szemszögébıl, a nap épp most nyugodott le. Égbolt, gondolta Old Bailey elégedettformán. Sose marad ugyanolyan. Se nappal, se éjjel, de nem ám. Old Bailey igazi ínyence volt az égboltnak, és ez most tetszett neki. Az öreg éjszakára egy tetın verte fel sátrát a Szent Pál-székesegyházzal szemben, London kellıs közepén. Kedvelte a székesegyházat, amely igen keveset változott az utóbbi háromszáz évben. Fehér portlandkıbıl épült, ami már az építkezés befejezése elıtt elkezdett feketedni a London füstös levegıjében lévı koromtól és mocsoktól, ám aztán az 1970-es évekbeli várostisztogatást követıen most többékevésbé ismét fehéren virított; a Szent Pál önmaga maradt. Old Bailey nem volt benne biztos, hogy ugyanezt el lehet mondani London belvárosáról: a szeretett égboltról lepillantott a nátriumgızlámpáktól megvilágított utcára. Egy falon biztonsági kamerákat látott; az úton néhány autót; amott egy hosszúzó irodistát, aki éppen bezárt és indult a metró felé. Brr. Old Bailey a puszta gondolatba is beleborzongott, hogy föld alá menjen. İ tetıember volt, és büszke is erre; réges-rég elmenekült a földszinti élettıl… Old Bailey még emlékezett arra, amikor az emberek nemcsak dolgoztak, hanem laktak is a Cityben; amikor éltek, vágyakoztak és nevettek, ingatag házakat húztak fel egymás mellé, s mindegyiket zajos népek töltötték meg. Bizony, a zaj, a szemét, a bőz és a muzsika a szemközti sikátorban (amit akkoriban, legalábbis a köznyelv, „Pöce-röce” néven ismert) legendás volt a maga idején. De már senki nem lakik a Cityben. Hideg, örömtelen irodaházak világa, olyan embereké, akik nappal itt dolgoznak, aztán máshová mennek haza. Már nem élıhely. Még a bőzt is hiányolta. Az utolsó narancsszín folt is esti lilába sötétedett. Az öreg letakarta a ketreceket, hogy a madarak szépítı álmot alhassanak. Azok kicsit duzzogtak, majd aludni tértek. Old Bailey megvakarta az orrát, s a sátrába ment, egy kormos fedeles lábasba vizet töltött, fogott sárgarépát, krumplit, sót meg egy pár megkopasztott seregélyt. Kiment a tetıre, tüzet gyújtott egy kormos kávésdobozban, és éppen feltette fıni a ragut, amikor megérezte, hogy valaki figyeli az egyik kémény mögül. Felkapta a halvillát, és fenyegetıen meglengette: – Ki van

ott? De Carabas márki lépett elı az árnyékból, hanyagul meghajolt, és sugárzón elmosolyodott. Old Bailey leengedte a villát. – Á. Te vagy. Mit akarsz? Tudást? Vagy madarat? A márki odaballagott, Old Bailey ragujából kipecázott egy répát, és rágni kezdte. – Információt. Old Bailey kuncogott: – Aha. Ilyen se volt még, ugyi? – A márki felé hajolt. – Mit adol cserébe? – Mit akarsz? – Talán aztat kéne csinálnom, amit neked. Adósommá tenni. Befektetést a jövıre – vigyorgott Old Bailey. – Az hosszú távon túl drága – felelte a márki derő nélkül. Old Bailey bólintott. A nap már lement, nagyon gyorsan hőlt a levegı. – Akkor cipıt. – Ujjatlan kesztyőjét nézegette, ami inkább volt lyuk, mint szövet. – És új kesztyőt. Randa tél lesz. – Rendben. Megkapod. – De Carabas márki a belsı zsebébe nyúlt, s mint a bővész a semmibıl, elıhúzta a fekete állatfigurát, amit Portico dolgozószobájából emelt el. – Errıl mit tudsz mondani? Old Bailey feltette az okuláréját. Elvette a tárgyat de Carabastól. Tapintásra hideg volt. Leült egy légkondicionáló dobozra, és a fekete obszidián szobrot megforgatta a kezében, minden oldalról megnézte. – London Nagy Fenevadja. A márki nem szólt semmit. Szeme türelmetlenül rebbent a szoborról Old Bailey-re. Az öreg élvezte a márki bosszúságát, és saját ráérıs tempójában folytatta: – Azt beszélik, hogy elsı Károly király idejiben – hát nem lecsapták a fejét szegény buggyantnak? –, a tőzvész és a pestis elıtt élt egy hentes a Fleet-ároknál, aki fel akart hizlalni egy nyomorult teremtést karácsonyra. Van, aki szerint disznót, más szerint nem azt, és van, aki szerint – és én ezek közé

kalkulálom magam – már akkor se volt biztos. Egy decemberi éjjel az állat elszökött, bele a Fleet-árokba, és eltőnt a csatornába. A szennyvízen és hulladékon élt, és csak nıtt és nıtt. És mind gonoszabb, mind veszélyesebb lett. Idınként egész csapatok mentek le vadászni rá. A márki az ajkát biggyesztette. – Minimum háromszáz éve döglött lehet. – Az ilyen túl gonosz ahhó’, hogy meghaljon – ingatta a fejét Old Bailey. – Túl vén, és nagy, és ocsmány. – Azt hittem, ez csak legenda – sóhajtott a márki. – Mint az alligátorok New York City csatornáiban. – A nagy fehér dögök? Ott vannak azok – bólogatott bölcsen Old Bailey. – Az egyik barátomnak a fejit vették. – Egy pillanatra elhallgatott. Aztán visszaadta a márkinak a szobrot. Kezébıl krokodil állkapcsot formázott és de Carabasra csattogtatta. – Nem számít – vigyorgott Old Bailey rettenetes vigyorral. – Vót neki másik. A márki horkantott. Nem volt biztos benne, hogy a vén csont nem csak ugratja-e. A szobrot eltüntette a kabátjában. – Várjá’ csak. – Old Bailey bement a barna sátorba, s a díszes ezüstdobozzal tért vissza, amit a márki adott neki elızı találkozásukkor. Nyújtotta: – És ez? Visszaveszed? Kiráz tıle a hideg. A márki a tetı széléhez ment és leugrott a majd’ két méterrel alacsonyabb másik tetıre. – Majd visszakérem, ha ennek vége – kiáltott vissza. – Reméljük, hogy nem kell használnod. Old Bailey áthajolt a peremen. – Honnét fogom aztat tudni? – Tudni fogod. És a patkányok majd megmondják, mit kell vele tenned. – És már át is vetıdött a tetı szélén, az ereszbe és párkányokba kapaszkodva csúszott lefelé. – Hát, remélem, sose kell megtudnom – dörmögte Old Bailey. Aztán eszébe jutott valami. – Hé! – kurjantotta bele az éjszakai Citybe. – Aztán el ne felejtsed a cipıt meg a kesztyőt!

A falakat hirdetések borították: üdítı- és egészséges

malátaitalok, olcsó kiruccanás a tengerpartra, sózott hering, bajuszviasz és cipıtisztító. A húszas-harmincas évek füstös relikviái. Richard hitetlenkedve bámulta ıket. Teljesen elhagyatott, elfeledett helynek tőnt. – Ez tényleg British Múzeum állomás – ismerte el. – De… de hát sose volt a földalattin British Múzeum állomás. Ez lehetetlen. – 1933 körül zárták le – tájékoztatta Ajtó. – Bizarr. – Mintha magában a történelemben sétálna. Közeli alagutakból hallotta az elhaladó szerelvények visszhangját, érezte a léglöketüket. – Sok ilyen állomás van még? – Úgy ötven – felelte Vadász. – De azokhoz nem lehet hozzáférni. Még nekünk sem. A peron szélén az árnyékban moccant valami. – Szia, hogy vagy? – guggolt le Ajtó. Egy barna patkány lépett ki a fényre. Megszagolta Ajtó kezét. – Köszönöm! – mondta vidáman Ajtó. – Én is örülök, hogy te is élsz! Richard odaoldalgott. – Ööö, Ajtó, megmondanál valamit a patkánynak? A patkány feléje fordította a fejét. – Bajuszka kisasszony azt mondja, ha mondanivalód van a számára, mondd neki te magad – tolmácsolt Ajtó. – Bajuszka kisasszony? – Szó szerinti fordítás – vont vállat Ajtó. – Patkányul jobban hangzik. Na ebben Richard nem kételkedett. – Ööö. Helló… Bajuszka kisasszony… Nézze, volt egy patkányszavú lány, Anesztézia. İ kísért engem a vásárra. Amikor azon a hídon mentünk át a sötétben, eltőnt, és… A patkány éles visítással vágott közbe, s Ajtó halkan beszélni kezdett, akár egy szinkrontolmács: – Azt mondja… a patkányok nem hibáztatnak a veszteségért. A vezetıdet… mmm… elvette az éjszaka… sarc gyanánt. – De…

A patkány megint nyikkant egyet. – Néha visszajönnek… – fordított Ajtó. – Tudomásul veszi az aggodalmad… és köszöni. – A patkány biccentett Richardnak, pislogott párat fekete szemével, majd Ajtó kezébıl a padlóra ugrott és visszafutott a sötétbe. – Szép patkány – jegyezte meg Ajtó. A kedve nagymértékben javult, amióta megkapta a tekercset. – Oda fel – mutatott egy boltívre, amit elzárt egy vasajtó. Odamentek. Richard meglökte az ajtót, de a másik oldalról volt bezárva. – Ezt a kijáratot lezárták. Szerszám kéne hozzá. Ajtó hirtelen elmosolyodott, az arca felviláglott. Egy pillanatra sugárzóan gyönyörő lett. – Richard, a családom… mi nyitók vagyunk. Ez az Adottságunk. Nézd. – Koszos kezével megérintette az ajtót. Egy hosszú pillanatig semmi nem történt, majd a túlsó oldalról hangos csattanás hallatszott, innét pedig egy reccsenés. Ajtó megnyomta az ajtót, ami a rozsdás zsanérok vijjogása közepette kinyílt. A lány felhajtotta bırkabátja gallérját, kezét zsebre vágta. Vadász a lámpájával bevilágított az ajtó mögötti sötétébe: kılépcsı vezetett fel a feketeségbe. – Vadász, maradj hátul – utasított Ajtó. – Én megyek elöl. Richard középen. Elindult. Ment pár lépcsıt. Vadász nem mozdult. – Úrnım? Fenti Londonba mész? – Igen. A British Múzeumba megyünk. Vadász ajkába harapott, aztán a fejét rázta. – Nekem Lenti Londonban kell maradnom. – Kicsit remegett a hangja. Richard most elıször tapasztalt nála bármi érzelmet a könnyed szakértelmen és az idınkénti toleráns derőn kívül. – Vadász, a testıröm vagy – hökkent meg Ajtó. – A testıröd vagyok Lenti Londonban – felelte feszengve Vadász. – Nem mehetek veled Fenti Londonba. – De muszáj. – Úrnım, nem lehet. Azt hittem, tudod. A márki tudja. Vadász vigyáz rád, amíg Lenti Londonban vagy, jutott Richard eszébe. Igen.

– Nem – szegezte elıre állát Ajtó. Különös színő szemét összehúzta. – Nem értem. Mi ez az egész? – kérdezte fensıbbségesen. – Valami átok? Vadász nem felelt. Megnyalta ajkát, majd végül bólintott. Mintha szégyenletes betegséget ismert volna be. – Ugyan már, Vadász, ne butáskodj – szaladt ki Richard száján. Egy pillanatra azt hitte, a nı megüti, ami rossz lett volna, vagy sírva fakad, ami meg még sokkal, de sokkal rosszabb. Ám Vadász nagy levegıt vett, és kimért hangon mondta: – Melletted leszek Lenti Londonban, úrnım, és megvédem a testedet mindentıl, ami árthat. De ne kérd, hogy kövesselek Fenti Londonba. Nem tehetem. – Azzal karját összefőzte melle alatt, lábát megvetette, és szakasztott úgy nézett ki, mint egy szobor, ami bizony nem megy sehová; egy rézbıl, bronzból és pirított karamellából készített szobor. – Hát jó – bólintott Ajtó. – Gyere, Richard. – És elindult a lépcsın. – Miért nem maradunk itt lent? – kérdezte gyorsan Richard. – Megkeressük a márkit, aztán mind együtt elindulunk, és… – Ajtó már eltőnt a sötétben. Vadász nem mozdult a lépcsı aljától. – Itt várok, amíg visszatér – mondta Richardnak. – Menj vagy maradj. Rajtad áll. Richard nekiiramodott a lépcsınek, ahogy csak bírt. Hamarosan megpillantotta maga fölött Ajtó lámpáját. – Várj meg – lihegte. – Légyszí. – A lány megállt, aztán amikor Richard odaért mellé a klausztrofóbikusan kicsiny lépcsıfordulóba, azt is elızékenyen megvárta, hogy levegıhöz jusson. – Nem futhatsz el csak így – rótta meg Richard. Ajtó nem szólt semmit, csak kicsit még szorosabbra vonta ajkát, állát pedig icipicit felszegte. – İ a testıröd. Ajtó továbbindult a lépcsın. Richard követte. – Nemsokára visszajövünk – szólalt meg Ajtó. – Akkor majd tovább ırizhet. A levegı fojtott, nyirkos és állott volt. Richard fején átfutott, hogy kanári nélkül az ember honnét tudja, hogy van-e elég levegı, s arra jutott, hogy csak remélheti,

hogy van. – Szerintem a márki tudott errıl az átokról, vagy mi az. – Igen, gondolom. – Nekem… Tudod, a márki nekem furmányosnak tőnik. Ajtó megállt. A lépcsı egy durva téglafalba futott. – Mm – értett egyet. – Csak annyira furmányos, amennyire a patkányokat szır borítja. – Akkor miért tıle kértél segítséget? Nem volt más, aki segíthetett? Akihez elküldhettél volna engem? – Majd késıbb megbeszéljük. – A lány kihajtotta az Earltıl kapott tekercset, végigfutotta a kacskaringós írást, majd megint összetekerte. – Menni fog – jelentette ki magabiztosan. – Itt van minden. Csak be kell jutnunk a múzeumba, megkeresni Angelust, aztán kijutni. Könnyő. Semmiség. Nudli. Hunyd le a szemed. Richard engedelmesen lehunyta a szemét. – Semmiség – ismételte. – Amikor a filmekben ezt mondják, mindig valami szörnyőség történik. Levegıt érzett az arcán. Lehunyt szeme mögött valahogy megváltozott a sötétség. – Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte Ajtó. Az akusztika is megváltozott: nagyobb helyen voltak. – Már kinyithatod a szemed. Richard kinyitotta a szemét. Feltételezte, hogy a fal túloldalán vannak, láthatóan egy lomraktárfélében. Azonban nem csupán egyszerő lomok: ezekben a limlomokban volt valami különleges és furcsa. Olyan pompás, ritka, különös és drága lomok, amiket az ember olyan helyen lát, mint a… – A British Múzeumban vagyunk? A lány a homlokát ráncolta, töprengett vagy fülelt. – Nem egészen. Nagyon közel. Valami raktárban. – Megtapogatta egy viaszbábu antik öltözetének anyagát. – Bárcsak ott maradtunk volna a testırrel – dörmögte Richard.

Ajtó oldalt billentette a fejét és komolyan nézett rá. – És neked minek kell testır, Richard Mayhew? – Semminek – ismerte el. Aztán befordultak egy sarkon, és pontosított. – Hát talán miattuk. Ajtó pedig vele uniszónóban: – A francba. Annak oka pedig, hogy Richard azt mondta, „Hát talán miattuk”, és Ajtó meg azt, „A francba” az volt, hogy Mr. Croup és Mr. Vandemar álltak talapzaton a folyosó két oldalán, amin ık ketten mentek. Richardban egy kortárs kiállítás kínos emlékét idézte fel, amire Jessica egyszer elrángatta: egy izgalmas fiatal mővész bejelentette, hogy ledönti a mővészet minden tabuját, s e célból módszeres sírrablást rendezett, majd a fosztogatás harminc legérdekesebb darabját vitrinekben kiállította. A kiállítást aztán bezárták, miután a mővész eladta a 25. számú tetemet egy reklámügynökségnek, hat számjegyő összegért, majd a 25. számú tetem rokonai, megpillantva a szobrot a Sunban, pert indítottak, hogy részt kapjanak a pénzbıl, és hogy a tárgyat nevezzék vissza a hosszabb, de szerintük helytállóbb Edgar Fospring 1919–1987, szeretı férj, apa és nagybácsi. Nyugodj békében, apu címre. Richard akkor iszonyodva meredt a vitrinben kiállított tetemekre a foltos öltönyükben és rohadó ruhájukban, s győlölte magát, amiért képtelen elfordulni a látványtól. Mr. Croup elmosolyodott, akár a kígyó egy félholddal a szájában, ami csak növelte hasonlóságát a Lopott tetem 1–30-ig bármelyikével. – Nahát. A mister „Én olyan okos vagyok és mindent tudok” márki nincs sehol? Sehol a „Hoppá! El is felejtettem mondani, hogy én nem mehetek a Felvilágba” Vadász? – Drámai hatásszünetet tartott. – Fessenek szürkére és nevezzenek ordenáré farkasnak, ha nem két elveszett bárány csatangol a sötétben. – Engem is nevezhetnek farkasnak, mister Croup – készségeskedett Mr. Vandemar. Mr. Croup lekecmergett a talapzatról. – Egy gyengéd szó a gyapjas fülükbe, kis báránykáim.

Richard körülnézett. Csak elfuthatnak valamerre. Megfogta Ajtó kezét és kétségbeesetten keresett kiutat. – Kérem, ne. Maradjanak, ahol vannak – tanácsolta Mr. Croup. – Mi így szeretjük magukat. Nem akarjuk bántani. – Dehogynem – pontosított Mr. Vandemar. – Nos, igen, mister Vandemar, így is mondhatjuk. Bántani akarjuk mindkettıjüket. Nem is kicsit. De per pillanat éppen nem ezért jöttünk. Azért jöttünk, hogy kicsit felrázzuk a dolgokat. Tudják, amikor a dolgok unalomba tespednek, a partneremmel nyugtalanok leszünk, és, noha ezt nem lehet könnyő elképzelni, elveszítjük a napsugaras, elbővölı hozzáállásunkat. Mr. Vandemar a fogait közszemlére téve demonstrálta nevezett napsugaras, elbővölı hozzáállást. Richard ennél förtelmesebbet életében nem látott. – Hagyjanak minket – mondta Ajtó tisztán, nyugodtan. Richard megszorította a kezét. Ha a lány bátor tud lenni, hát ı is. – Ha bántani akarják, elıbb engem kell megölniük – közölte. Mr. Vandemart ez láthatóan ıszinte örömmel töltötte el. – Helyes. Köszönjük. – Ez így is lesz – nyugtatta meg Richardot Mr. Croup. – Csak nem most – tette hozzá Mr. Vandemar. – Tudják – magyarázta Mr. Croup olyan hangon, akár az avas vaj –, most csak azért jöttünk, hogy idegesítsük magukat. – Kínozzunk – mondta Mr. Vandemar olyan hangon, ahogy az éji szél süvít a csontsivatag felett. – Elrontsuk a napot. Mr. Croup leült Mr. Vandemar talapzatára. – Ma meglátogatták az Earl udvarát – mondta olyan hangon, amit ı maga, Richard sejtése szerint, kellemes társalgásnak vélt. – És? – Ajtó lassan araszolt el tılük. Mr. Croup mosolygott. – Hogy honnét tudjuk ezt? Honnét tudtuk, hogy hol találjuk?

– Bármikor megtaláljuk – jegyezte meg Mr. Vandemar szinte suttogva. – Elárulták, kismadár – mondta Mr. Croup Ajtónak; és csakis neki, értette meg Richard. – Áruló van a fészekben. Egy kakukk. – Gyerünk! – iramodott meg Ajtó, Richard pedig vele együtt, át a limlommal teli termen egy ajtó felé. Ajtó megérintette, kinyílt. – Búcsúzzon el tılük, mister Vandemar – hallották maguk mögött Mr. Croup hangját. – Viszlát – mondta Mr. Vandemar. – Nem, nem. Au revoir – mondta Mr. Croup, majd olyan hangot hallatott, akár egy kakukk, ha az a kakukk százhetven centi magas volna és odalenne az emberhúsért, közben pedig Mr. Vandemar saját természetéhez hően hátravetette golyófejét és vonított, akár a farkas, kísérteties, vad és eszement hangon.

Kint voltak a szabad levegın, az éjszakában, a járdán rohantak a Russell Streeten, a Bloomsbury negyedben. Richard úgy érezte, a szíve ki fog szakadni a nagy munkában. Nagy fekete kocsi ment el mellettük. A British Múzeum egy magas, feketére festett korlát túloldalán volt. Diszkréten eldugott lámpák világították meg a magas, fehér viktoriánus épületet, a homlokzat hatalmas oszlopait, a bejárathoz vezetı lépcsıt. A világ sok kincsének tárháza, amelyeket több száz év alatt loptak, találtak, mentettek meg és adományoztak oda. Egy kapuhoz értek. Ajtó két kézzel megragadta és meglökte. Semmi nem történt. – Nem tudod kinyitni? – kérdezte Richard. – Szerinted mit próbálok? – fortyant fel a lány, hangjában szokatlan éllel. Százlábnyira, a fıkapunál hatalmas autók álltak meg, belılük elegáns párok szálltak ki és ballagtak a bejárón a múzeumhoz. – A fıkapuhoz – mondta Richard. Ajtó bólintott, majd körülnézett. – Nem követnek. A fıkapu felé siettek.

– Jól vagy? – kérdezte Richard. – Mi volt ez az egész? Ajtó még jobban bırkabátjába burkolózott. A szokásosnál is sápadtabb volt, ami már nagyon sápadtat jelent, szeme alatt sötét félkarikák virítottak. – Elfáradtam – felelte egyszerően. – Túl sok ajtót nyitottam ki ma. Minden alkalommal sokat kivesz belılem. Kicsit pihennem kell. Enni. Rendbe jövök. A kapunál ır állt, aki aprólékosan megvizsgálta a dombornyomásos meghívót, amit minden szépen borotvált, zakós férfinak és illatos, estélyi ruhás nınek be kellett mutatni, majd kihúzta ıket a listáról, és csak utána engedte be. Mellette egyenruhás rendır szemlélte a vendégeket közömbösen. Richard és Ajtó simán átmentek a kapun, senki rájuk se nézett. A múzeumajtóhoz vezetı kılépcsın sor állt, ennek a végére álltak be. Közvetlen mögéjük érkezett egy ısz hajú férfi és egy bátran menyétprémet viselı asszony. Richardnak eszébe jutott valami. – Látnak minket? Ajtó az úriemberhez fordult. – Helló. A férfi értetlenül nézett körül, mintha maga sem értené, mi keltette fel a figyelmét. Ekkor pillantotta meg maga elıtt Ajtót. – Helló… – Ajtó vagyok. İ Richard. – Ó… – mondta a férfi. Majd a zsebébe nyúlt, szivartárcát húzott elı. Róluk teljesen elfeledkezett. – Tessék. Érted? – mondta Ajtó. – Asszem. Egy darabig hallgattak, a sor lassan araszolt az üvegajtó felé. Ajtó megint megnézte a tekercsre írtakat, mintha meg akarna gyızıdni valamirıl. – Áruló? – szólalt meg Richard. – Csak fel akartak bennünket húzni. Megzavarni. – Rohadt jó munkát végeztek. És beléptek az ajtón a British Múzeumba.

Mr. Vandemar megéhezett, ezért a Trafalgar Square-en

keresztül mentek. – Megijeszteni – morogta undorodva Mr. Croup. – Megijeszteni egy lányt. Hogy idáig süllyedtünk. Mr. Vandemar egy szemetesben talált egy fél rákszendvicset, azt tépte szépen darabokra és dobálta a kövezetre, hogy odacsalogassa a késı éjjeli nassra hajlamos galambokat. – Azt kellett volna csinálni, amit én mondtam – vélte. – Sokkal jobban megijed, ha letépem a fickó fejét, míg ı félrenéz, aztán a torkán át felnyúlok és megmozgatom az ujjaimat. Amikor a szemgolyó kiesik, mindig sikítanak. – Demonstrálta is, mire gondol; jobb kezével felfelé bökött, majd fürgén zongorázott az ujjaival. Mr. Croupot nem hatotta meg a bemutató. – Mire fel ez a kényeskedés ebben a fázisban? – Én nem kényeskedem, mister Croup. Szeretem, amikor a szemgolyó kiesik. Csip-csip, ez az. Egyre több szürke galamb futott oda csipegetni a kenyeret és otthagyni a salátalevelet. – Nem maga – mondta Mr. Croup. – A fınök. Megölni, elrabolni, megijeszteni. Miért nem szánja már el magát? Mr. Vandemar csaliszendvicse elfogyott, így rárontott a galambokra, azok csattogva, durcás búgással kaptak szárnyra. – Szép fogás, mister Vandemar – mondta elismerıen Mr. Croup. Mr. Vandemar egy meglepett, meghökkent galambot tartott, amely kényelmetlenül feszengett a markában és hiába csipdeste az ujjait. Mr. Croup teátrálisan sóhajtott. – Na mindegy. A macskát mindenesetre bejuttattuk a galambok közé – mondta örömmel. Mr. Vandemar az arcához emelte a galambot. Ropogó hang hallatszott, ahogy leharapta és rágni kezdte a fejét.

A biztonsági ırök a vendégeket egy folyosóra terelték, ami most szalonként szolgált. Ajtó rájuk se hederítve elindult egyenesen be a múzeum belsejébe, Richard pedig a nyomában. Átvágtak az egyiptomi termeken, fel a hátsó lépcsın, a Korai Anglia feliratú terembe. – A tekercs szerint Angelus valahol itt van – mondta

Ajtó. Megint belenézett a tekercsbe, majd újra körbe, ezúttal jóval alaposabban. Aztán pofát vágott. – Css – magyarázta és lement a lépcsın, amin feljöttek. Richard intenzív dejŕ vút élt át, majd rájött, miért is olyan ismerıs ez: hát persze, így töltötte a hétvégéit Jessicával. Ami máris olyan volt, mintha nagyonnagyon rég történt volna. – Szóval Angelus mégsem volt ott? – Nem volt – felelte Ajtó kicsit hevesebben, mint Richard a kérdése alapján indokoltnak tartotta. – Jó, csak kérdeztem. – Átmentek egy másik helyiségbe. Richard hirtelen úgy érezte, hallucinál. Biztos az Earlnél evett sok csokitól, esetleg a kevés stimulációtól. – Zenét hallok. – Vonósnégyesnek tőnt. – A parti – vélte Ajtó. Tényleg. Az emberek, akikkel sorban álltak. Nem, Angelus itt se volt. Ajtó átment a másik terembe, Richard tehetetlenül követte. Szeretett volna segíteni. – Hogy néz ki ez az Angelus? Egy pillanatig azt hitte, a lány majd lehordja a kérdés miatt, de az csak megállt és a homlokát dörgölte. – Itt csak az áll, hogy egy angyal képe van rajta. De csak nem lehet olyan nehéz megtalálni. Végül is – mondta reménykedve – hány olyan izé lehet itt, amin angyal van?

KILENCEDIK FEJEZET

Jessicára némi nyomás nehezedett. Aggódott, cidrizett, ideges volt. Katalogizálta a kollekciót, elrendezte a British Múzeumban a helyet, megszervezte a kiállítást, segített kirakni a darabokat, összeállította a vendéglistát a fényes megnyitóra. Kifejezetten örül, hogy nincs pasija, mondogatta a barátainak. Nem is lenne rá ideje. Azért olyankor jó lenne, gondolta magában, amikor van egy kis szabadideje: valakivel hétvégéken galériába járni. Valakivel… Nem. Ebbe nem megy bele. Ez annyira tapintható, mint

egy higanycsepp; inkább a kiállításra összpontosít. Még most, az utolsó pillanatban is annyi minden félresikerülhetett. Sok ló bukik el az utolsó akadálynál. Sok elbizakodott tábornok passzolta el a biztos gyızelmet a csata utolsó perceiben. İ majd gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen. Zöld, ejtett vállú selyemruhát viselt, így adta a tábornokot a katonái elıtt, és sztoikusan úgy tett, mintha Mr. Stockton nem lenne fél órás késésben. Seregét egy fıpincér, tizenkét fıs kiszolgáló személyzet, három étkeztetı, a vonósnégyes és a Clarence nevő, fiatal asszisztense alkotta. Jessicában az a szilárd meggyızıdés élt, miszerint Clarence csak azért kapta meg az állást, mert a) nyíltan homokos, és b) nyíltan fekete, így aztán végtelen bosszúságára szolgált a tény, hogy Clarence az eddigi leghatékonyabb, legügyesebb és egyszerően legtökéletesebb asszisztense. Jessica megszemlélte az italokat az asztalon. – Pezsgı van elég? – A fıpincér a rekeszre mutatott az asztal alatt. – És buborékos ásványvíz? – Újabb bólintás. Újabb rekesz. Jessica az ajkát biggyesztette. – És sima ásványvíz? Nem mindenki szereti a buborékot. – Töménytelen sima ásványvíz is volt. Helyes. A vonósnégyes nagyban melegített, de közel sem nyomták el a folyosóról érkezı zajt, ami egy kicsi, de jómódú tömeg zaja volt: menyétprémes hölgyek hangja, valamint olyan férfiaké, akik ha nem lett volna a rengeteg TILOS A DOHÁNYZÁS tábla a falakon – meg mondjuk az orvosuk nyomatékos tanácsa –, éppen nagyban szivaroznának; újságírók és hírességek moraja, akik zsúrszendvicset, pástétomot, különféle rágcsálnivalókat és ingyen pezsgıt szimatoltak az eseményen. Clarence éppen a mobiltelefonon beszélt, egy hajszálvékony, áramvonalas, összehajtható remekmővön, ami mellett a Star Trek csodakütyüi böhömnek és ódivatúnak tőntek. Kikapcsolta, benyomta az antennát, és Armani öltönyének Armani zsebébe dugta, ahol ki sem dudorodott. Megnyugtatóan elmosolyodott. – Jessica, mister Stockton sofırje hívott a kocsiból. Még pár percet késnek, de nincs miért aggódni. – Nincs miért aggódni – visszhangozta Jessica. Ez a vég.

A vég. Katasztrófa. Az ı katasztrófája. Az asztalról felvett egy pohár pezsgıt, felhajtotta, majd az üres poharat a pincérnek adta. Clarence félrehajtott fejjel hallgatta a folyosóról érkezı nyőgös morajt. Az órájára nézett, majd kérdın Jessicára: a kapitány parancsra vár a tábornoktól. Elıre a halál völgyébe, fınök? – Mister Stockton úton van, Clarence – mondta Jessica nyugodtan. – Kifejezetten kérte, hogy mielıtt elkezdjük, körülnézhessen. – Kimenjek megnézni, mi van ott kint? – Ne – felelte határozottan Jessica. Aztán ugyanolyan határozottan: – Igen. Miután az ételrıl-italról megbizonyosodott, Jessica a vonósnégyeshez fordult, és aznap este harmadszor is megkérdezte tılük, mit fognak játszani. Clarence kinyitotta a duplaszárnyú ajtót, hogy felmérje a helyzetet. Rosszabb volt, mint hitte: legalább százan tolongtak kint. És nem csak emberek. Hanem Emberek. Sıt Személyiségek is. – Elnézést – mondta neki a Mővészeti Tanács elnöke –, a meghívó pontban nyolcra szólt. Már húsz perccel múlt nyolc. – Csak még pár perc – nyugtatta meg Clarence. – Biztonsági ellenırzés. Ekkor egy kalapos nı támadt rá. Sztentori hangon, határozottan parlamenti modorban harsogta: – Fiatalember, tudja maga, ki vagyok én? – İszintén szólva nem – füllentette Clarence, aki természetesen mindenkit ismert. – Várjon, rögtön megkérdezem, hátha valaki tudja. – Betette az ajtót. – Jessica, mindjárt kitör a lázadás. – Ne túlozz, Clarence. – Jessica úgy cikázott körbe, akár egy zöld selyemtornádó, a személyzet tagjait a szendvicses és italos tálcákkal a terem stratégiai pontjaira állította; ellenırizte a mikrofont, a pódiumot, a függönyt és az azt lefüggönyözı kötelet.

– Már látom a fıcímeket – hajtott szét egy képzeletbeli újságot Clarence. – „Gazdag ráncmúmiák laposra passzírozták a menedzsernıt a múzeumi szendvicspánikban!” Valaki kopogott. A folyosón egyre hangosodott a tömeg. Valaki igen hangosan azt mondta: – Elnézést. Ööö… elnézést. – Valaki más azt hangoztatta a tömegben, hogy ez szégyengyalázat, nincs rá más szó, szégyen-gyalázat. – Átveszem az irányítást – fakadt ki Clarence. – Beengedem ıket. – Ne! – kiáltotta Jessica. – Ha… Elkésett. Az ajtók kinyíltak és a horda benyomakodott a terembe. Jessica arckifejezése szörnyülködésrıl egy pillanat alatt átváltozott sugárzó örömre. Az ajtó felé csillámlottlebegett. – Bárónı – mondta boldog mosollyal. – El sem tudom mondani, mennyire örülünk, hogy el tudott jönni a mi kis kiállításunkra. Mister Stocktont sajnos feltartották a halaszthatatlan kötelezettségek, de pillanatokon belül itt lesz. Kérem, vegyen szendvicset… – A bárónı menyétprémje fölött Clarence vidáman rákacsintott. Jessica fejben végigvette az összes csúnya szót, amit csak ismert, majd amint a bárónı a következı tálca felé vette az irányt, odament Clarence-hez, és rendületlen mosollyal, suttogva elmondta az égvilágon mindennek.

Richard megdermedt. A biztonsági ır lámpájával balrajobbra pásztázva egyenesen feléjük tartott. Richard körülnézett, hová bújhatnának. Túl késı. Egy másik ır is közeledett a halott görög istenek szobrai mögül, hasonlóképpen pásztázva. – Oké? – szólt oda az elsı. A másik, egy nı jött-jött, majd megállt pont Ajtó és Richard mellett. – Asszem – mondta a nı. – Két öltönyös idiótát már el kellett hajtanom a Rosetti-kıtıl. Rá akarták vésni a monogramjukat. Utálom az ilyeneket. Az elsı ır egyenesen Richard szemébe világított, majd a fénysugár félrement, árnyékokat szórva szanaszét. – Én mondom – jelentette ki a fazon az igazi próféta elégedettségével –, ez tisztára „A vörös halál álarca”. A

dekadens elit partizik, miközben a civilizáció összeomlik körülöttük. – Megpiszkálta az orrát, majd az eredményt fényes fekete csizmája talpára kente. A másik sóhajtott. – Köszike, Gerald. Na, folytassuk. Az ırök együtt indultak kifelé. – Amikor utoljára ilyet rendeztek itt, valaki belehányt az egyik szarkofágba – mesélte a férfi, aztán becsukódott mögöttük az ajtó. – Ha Lenti London része vagy – mondta társalogva Ajtó, ahogy Richarddal átsétáltak a következı terembe –, általában nem vesznek észre, csak ha beszélsz hozzájuk. És akkor is elég gyorsan elfelejtenek. – De én láttalak – emlékeztette Richard. Jó ideje zavarta ez. – Tudom. Hát nem fura? – Itt minden fura – felelte Richard érzéssel. A vonósnégyes hangosodott. Az izgatottság valahogy rosszabb volt itt Fenti Londonban, ahol kénytelen volt összeegyeztetni ezt a két világot. Lent legalább azt hihette, hogy álmodik, és csak teszi egyik lábát a másik elé, akár az alvajáró. – Angelus erre van – közölte Ajtó,– félbeszakítva a merengését. Arra mutatott, amerrıl a zene jött. – Honnét tudod? – Tudom – válaszolt Ajtó magabiztosan. – Gyere. – A sötétbıl kiléptek egy kivilágított folyosóra. A folyosón hatalmas felirat lógott:

ANGYALOK LONDON FELETT KIÁLLÍTÁS A BRITISH MÚZEUMBAN Szponzorálta a Stockton vállalat

Átvágtak a folyosón, be egy nyitott ajtón egy nagy terembe, ahol nagyban folyt a parti.

Vonósnégyes játszón, fess személyzet étellel-itallal

szolgált ki elegánsan öltözött embereket. Kis színpad állt a sarokban, azon pódium, mellette magas függöny. Ja, és a szoba telis-tele volt angyalokkal. Angyalszobrok parányi piedesztálokon. Angyalfestmények a falakon. Hatalmas angyalok és apró angyalok, angyalok szárnyakkal és glóriával, angyalok egyikkel se. Harcos angyalok és békés angyalok. Modern angyalok és klasszikus angyalok. Száz meg száz angyal minden méretben és alakban. Nyugati angyalok, közel-keleti angyalok, keleti angyalok. Michelangelo-angyalok, Picasso-angyalok, Warholangyalok. Mr. Stockton angyalgyőjteménye „annyira szedettvedett, hogy az már szemét, de az eklektikussága kétségtelenül imponáló” (Time Out). – Szırszálhasogatónak tartanál – kérdezte Richard –, ha azt mondanám, hogy itt megtalálni valamit, amin angyal van, az olyan, mint tőt a… Édes istenem, az Jessica! – Richard érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. Egész eddig azt hitte, ez csupán egy szófordulat. Nem hitte, hogy a való életben is megtörténik. – Ismerıs? – érdeklıdött Ajtó. Richard bólintott. – İ volt az én. Szóval. Össze akartunk házasodni. Pár évig együtt voltunk. Velem volt, amikor megtaláltalak. İ volt az a… İ hagyta az üzenetet. A rögzítın. – Jessicára mutatott, aki éppen élénken társalgott Sir Andrew Lloyd Webberrel, Bob Geldoffal és egy szemüveges úriemberrel, aki gyanúsan hasonlított az egyik Saatchitestvérre. Jessica pillanatonként az órájára nézett, aztán az ajtóra. – İ? – ismerte fel a nıt Ajtó. Láthatóan szépet akart mondani arról, aki ilyen közel állt Richardhoz, hát azt mondta: – Hát nagyon… – hallgatott, törte a fejét – tiszta. Richard egyre csak arra bámult. – Szerinted felzaklatja, hogy itt vagyunk? – Nem hinném. Észre se fog venni. Hacsak nem csinálsz valami hülyeséget, például hogy szóba állsz vele. – Aztán lelkesebben: – Kaja! – Ajtó úgy csapott le a szendvicsekre, akár egy kicsi, piszkos orrú lány egy túl nagy bırkabátban, aki régóta nem evett rendesen. Hihetetlen mennyiségő ennivalót tömött azonnal a szájába, megdarálta és már nyelte is le,

közben tekintélyesebb mérető szendvicseket szalvétába csomagolt és különbözı zsebeiben helyezett letétbe. Aztán fogott egy papírtányért, megtornyozta csirkecombbal, dinnyeszeletekkel, gombafalatokkal, kaviárral és koktélvirslikkel, majd elindult körbe, gondosan szemügyre véve minden egyes angyalos tárgyat. Richard követte, kezében sajtos-köményes szendviccsel és egy pohár frissen facsart narancslével. Jessica lelke mélyéig megdöbbent. Kiszúrta Richardot és vele együtt Ajtót. Volt bennük valami ismerıs: akár a torkát csiklandozó érzés, amitıl képtelen megszabadulni, és halálra bosszantja. Eszébe jutott róla, amikor az anyja egyszer elmesélte, hogy egy este találkozott egy nıvel, akit egész életében ismert – együtt jártak iskolába, együtt voltak a városi tanácsban, együtt indultak a zsákbafutáson az éves búcsún –, de amikor azon a partin belefutott, hirtelen nem emlékezett a nevére, pedig azt tudta, hogy a férje neve Eric és a könyvszakmában dolgozik, és hogy van egy golden retrieverjük, İrnagy. Az anyja igencsak elkedvetlenedett. Jessica máris kezdett megırülni. – Kik azok? – kérdezte Clarence-tıl. – İk? A férfi a Vogue szerkesztıje, a nı meg a New York Times mővészeti munkatársa. Köztük meg Kate Moss, azt hiszem… – Nem, nem ık. İk. Ott. Clarence odanézett, ahová Jessica mutatott. Hm? Ó. İk. Nem is értette, hogy nem vette észre ıket korábban. Az öregedés, vélte, végül is hamarosan betölti a nagy huszonhármat. – Újságírók? – tippelt nem túl meggyızıen. – Elég trendik. Azt hiszem, meghívtam valakit a The Face-tıl… – A férfit ismerem – mondta Jessica frusztráltan. Ekkor Mr. Stockton sofırje telefonált Holbornból, hogy már majdnem ott vannak, Richard pedig kiesett Jessica fejébıl. – Látsz valamit? – kérdezte Richard. Ajtó a fejét rázta, s lenyelt egy adag sietısen megrágott csirkecombot. – Olyan,

mint „Hol a galamb?”-ot játszani a Trafalgar Square-en. Angelust semmivel nem lehet összekeverni. A papír szerint ha meglátom, felismerem. – Azzal tovább andalgott, nézegette az angyalokat, elnyomakodott egy iparmágnás, az ellenzék elnökhelyettese és Dél-Anglia legjobban fizetett call-girlje mellett. Richard megfordult… és szemtıl szembe találta magát Jessicával. A nı feltornyozta a haját, s az így két tökéletes dugóhúzó fürtben övezte arcát. Gyönyörő volt. Rámosolygott Richardra. A mosoly tette, hogy nem bírta megállni: – Helló, Jessica. Hogy vagy? – Helló. Nem fogja elhinni, de az asszisztensem elfelejtette, melyik újságtól jött, mister… – Újságtól? – Újságot mondtam? – kacagott fel Jessica csilingelı, édes és félszeg kacagással. – Magazin… tévéállomás… A médiától jött? – Remekül nézel ki, Jessica. – Magánál az elıny – mosolygott pajkosan Jessica. – Te vagy Jessica Bartram. Marketingmenedzser a Stocktonnál. Huszonhat éves. A születésnapod április huszonharmadikán van, és a szenvedély tetıfokán elıszeretettel hümmögöd a Monkeestól az „I’m a beleiver”-t… Jessica arcáról már lehervadt a mosoly. – Ez valami vicc? – kérdezte hidegen. – Ja, és az utóbbi másfél évben jegyesek voltunk. Jessica idegesen elmosolyodott. Talán tényleg valami vicc, az a fajta, amit rajta kívül mindenki érteni szokott, de ı sose. – Azt hiszem, tudnék róla, ha másfél évig el lettem volna jegyezve, mister… – Mayhew – segítette ki Richard. – Richard Mayhew. Aztán dobtál, és azóta nem létezem. Jessica sietısen intett a terem másik vége felé, láthatóan senkinek.

– Jövök – kiáltotta és kétségbeesetten hátrált. – „I’m a believer – dúdolta vidáman Richard –, I couldn’t leave her if I tried…” Jessica egy arra haladó tálcáról felkapott egy pohár pezsgıt, és egy kortyra lenyelte. A szoba túlsó végén megpillantotta Mr. Stockton sofırjét, és ahol Mr. Stockton sofırje van, ott… Az ajtó felé indult. – Szóval ki az? – csapódott mellé Clarence. – Ki ki? – A titokzatos férfi. – Nem tudom – ismerte el Jessica. – Hívni kéne a biztonságiakat. – Oké. Miért is? – Csak… hívd ide. Aztán Mr. Arnold Stockton lépett a terembe, és minden más kiment Jessica fejébıl.

Terjengıs ember volt, mind testre, mind beszédre, egy karikatúraként eltúlzott ember, lecsüngı tokájú és még lecsüngıbb hasú. Elmúlt már hatvan, ám ezüstös haját hátul hosszan meghagyta, mert az embereket zavarba hozta a hosszú haj, és Mr. Stockton imádta zavarba hozni az embereket. Arnold Stocktonhoz képest Rupert Murdoch egy mitugrász, a néhai Róbert Maxwell pedig partra vetett bálna. Arnold Stockton igazi pitbull volt, s a karikaturisták gyakran ennek is rajzolták. Egy kicsi mindenbıl volt neki: mőhold, újság, lemezkiadó, vidámpark, könyvkiadó, televízió-állomás, filmgyár. – Elmondom a beszédet – közölte Jessicával a köszönésszerő formaságokat mellızve –, aztán lelépek. Majd visszajövök, amikor nincs itt ennyi beképzelt barom. – Igen. Persze – bólogatott Jessica. – A beszéd. Hogyne. A kis színpadhoz vezette, majd körmével egy poháron kopogva kért csendet. Senki nem hallotta. – Elnézést – szólt a mikrofonba. A társalgás lehalkult. – Hölgyeim és uraim, tisztelt

vendégeink. Köszöntöm önöket a British Múzeumban a Stockton szponzorálta „Angyalok Anglia felett” kiállításon. Az ember, aki az egész mögött áll, az igazgatótanács elnöke, mister Arnold Stockton. A vendégek kötelességtudóan tapsoltak, egyiküknek sem volt kétsége, kié az angyalsereglet, és ki fizeti a pezsgıt. Mr. Stockton megköszörülte a torkát. – Oké. Rövid leszek. Kissrác koromban szombatonként jártam a British Múzeumba, mert akkor volt ingyenes, és nekünk nem volt sok pénzünk. De én feljöttem a nagy lépcsın, be ebbe a terembe, és felnéztem erre az angyalra. Az mintha tudta volna, mire gondolok. Ebben a pillanatban Clarence jött vissza két biztonsági ırrel. Richardra mutatott, aki megállt meghallgatni Mr. Stockton beszédét. Ajtó tovább nézte a kiállított tárgyakat. – Nem, ıt – mondta Clarence fojtott hangon. – Nem, nem. Ott, azt. Látják? Azt. – Az angyal viszont – mondta a magáét Mr. Stockton –, mint minden, amit nem gondoznak, szétesett a modern idık nyomása alatt. Elrohadt. Nos, piszok nagy rakás pénzbe került – itt szünetet tartott, hogy ezt megeméssze a hallgatóság, mert ha ı, Arnold Stockton mondja, hogy piszok nagy rakás, akkor az piszok nagy rakás –, és tucatnyi szakértı rengeteg idejébe, de csak helyreállítottuk. A kiállítás következı állomása Amerika, aztán megy körbe a világon, hátha ez majd egy másik csóró kis lurkót inspirál arra, hogy saját kommunikációs birodalmat alapítson. Körülnézett. Jessicához fordult. – Most mit csinálok? – A nı a függöny oldalán lógó kötélre mutatott. Mr. Stockton meghúzta. A függöny meglebbent és kinyílt. Mögüle egy régi ajtó bukkant elı. Ismét mozgást támadt Clarence sarkában. – Nem, nem, nem! İt. Az ég szerelmére, maguk vakok? Az ajtó valaha egy székesegyházé lehetett talán. Kétembernyi magas volt, és elég széles, hogy egy póni is beférjen rajta. Az ajtó fájába egy rendkívüli angyalt faragtak és festettek ki piros, fehér és arany színnel. Az angyal üres, középkori szemmel nézett a világra. A vendégek lélegzete

illedelmesen elakadt, majd kitört belılük a taps. – Az Angelus – rántotta meg Richard kabátujját Ajtó. – Ez az! Gyere, Richard – futott a színpad felé. – Elnézést, uram – mondta az egyik ır Richardnak. – Megnézhetnénk a meghívóját? – fogta meg a másik Richard karját diszkréten, de határozottan. – Tudja igazolni magát? – Nem – felelte Richard. Ajtó már a színpadon volt. Richard megpróbálta kitépni magát, és követni, hátha az ırök megfeledkeznek róla. Nem feledkeztek: most, hogy ráirányult a figyelmük, úgy bántak vele, mint bármely más zilált, mosdatlan lógóssal. A karját fogó ır fokozta a szorítást: – Elég ebbıl. Ajtó a színpadon állt és azon töprengett, hogyan szabadítsa ki Richardot. Egyetlen dolog jutott eszébe. Odament a mikrofonhoz, lábujjhegyre állt és teli tüdıbıl belesikoltott. Rekorddöntı sikoly volt, mesterséges segédlet nélkül is úgy hatolt az ember fejébe, akár egy vadonatúj csontfőrész. Kierısítve pedig… Földöntúli volt. Az egyik pincérnı ledobta az itallal teli tálcát. Fejek forogtak. Tenyerek fogták be a füleket. Minden beszélgetés megszakadt. Az emberek értetlenül és elszörnyedve meredtek a színpadra. És Richard kihasználta az alkalmat. – Bocs. Ez nem az a London – mondta a döbbent ırnek, majd kirántotta a karját, és rohant. Ahogy a színpadra ért, megragadta Ajtó kinyújtott kezét. A lány jobb keze megérintette Angelust, a hatalmas ajtót. Megérintette és az kinyílt. Most senki nem ejtette el az italát. Megdermedve bámultak, lebénulva és egy pillanatra elvakulva. Az Angelus kinyílt, s az ajtó mögül sugárzó fény ömlött elı. Az emberek elıször eltakarták a szemüket, majd óvatosan kinyitották és úgy lestek. Mintha tőzijátékot robbantottak volna a teremben. Nem belsı tőzijátékot, azokat a fura, mászó izéket, amik sisteregve bőzlenek csak; és nem is azt a fajtát, amit a hátsó udvarban szoktak fellıni; hanem ipari erejő tőzijátékot, ami olyan magasra száll, hogy még légi utakra is potenciális veszélyt jelent. Azt a fajtát, amit a nap végén lınek fel Disney Worldben, vagy ami akkora fejfájást okoz a

tőzoltókapitányoknak a Pink Floyd-koncerteken. A színtiszta mágia pillanata volt. A közönség transzba esve, lenyőgözve nézte. Nem hallatszott más hang, csak a csodálat finom, szinte nyögésszerő sóhajai, amit az emberek tőzijáték figyelése során hallatnak: az áhítat hangja. Aztán egy ápolatlan fiatalember és egy piszkos arcú, bırkabátos lány sétált és veszett bele a fényshow-ba. Az ajtó becsukódott mögöttük. A mősor véget ért. És minden visszatért a normális kerékvágásba. A vendégsereglet, a két ır és a személyzet pislogva rázta a fejét, s miután olyasmivel akadt dolguk, ami meghaladta az értelmüket, hallgatólagosan megegyeztek, hogy meg sem történt. A vonósnégyes a húrokba csapott. Mr. Stockton kifelé indult, menet közben élénken bólogatva az ismerısöknek. Jessica odament Clarence-hez. – Mit keresnek itt azok a biztonsági ırök? Nevezett biztonsági ırök a vendégek között ácsorogtak, tanácstalan képpel, mintha maguk sem tudnák, hogy keveredtek ide. Clarence nekiállt elmagyarázni jelenlétük okát, és rá kellett jönnie, hogy halvány dunsztja sincs róla. – Megoldom – mondta és fürgén megindult. Jessica bólintott. Nézte a partit és jóindulatúan mosolygott. Minden a legnagyobb rendben.

Richard és Ajtó beléptek a fénybe. Utána egybıl sötét lett, és hideg, Richard szaporán pislogott a retinájába égett fénytıl, alig látott, csupán narancssárga és zöld foltokat, amik egyre elhalványultak. Szeme lassacskán szokott hozzá a sötéthez. Egy hatalmas, sziklából vájt csarnokban álltak. Fekete, rozsdaporos vasoszlopok tartották a mennyezetet, soruk a sötétségbe veszett, talán több mérföldnyi messzeségbe. Valahonnét halk vízcsobogást hallott: szökıkút, esetleg forrás. Ajtó még mindig szorosan fogta a kezét. A távolban egy apró láng kelt pislákolva életre. Majd még egy és még egy. Gyertyák gyúlnak, értette meg Richard. És a meggyúló gyertyák között egy magas, egyszerő fehér leplet viselı alak tartott feléjük. Látszólag komótosan mozgott, pedig gyorsan járhatott, mert pillanatok alatt ott termett elıttük. Arany haja és sápadt arca volt. Nem sokkal volt magasabb Richardnál, aki mégis

kisgyereknek érezte magát mellette. Nem férfi volt, és nem is nı. Csak gyönyörő szép. A hangja csendes. Azt kérdezte: – Lady Ajtó, nemde? – Igen – felelte Ajtó. Szelíd mosoly. Az alak bólintott, szinte alázatosan. – Megtiszteltetés, hogy végre megismerhetlek téged és a társadat. Islington angyal vagyok. A szeme tiszta és nagy volt. A köntöse nem fehér, ahogy Richard hitte, hanem mintha fénybıl szıtték volna. Richard sosem hitt az angyalokban. Vesszen meg, ha most elkezdi. Persze sokkal könnyebb nem hinni valamiben, ha az nem néz egyenesen rád és szólít a neveden: – Richard Mayhew. Téged is köszöntelek a termeimben. – Sarkon fordult. – Kérlek, kövessetek. Richard és Ajtó követték az angyalt a barlangok mélyére. A gyertyák sorban kialudtak mögöttük.

De Carabas márki nagy léptekkel járta végig az üres kórházat, kockás orrú, fekete motoroscsizmája talpa alatt ropogott az üvegcserép és a sok törött fecskendı. Átlépett egy dupla ajtón, ami egy hátsó lépcsıre vezetett. Azon lement a kórház pincéibe. Átvágott az épület alatti helyiségeken, kényesen kerülgetve a penészes romhalmokat. Keresztül a zuhanyzón és a vécéken, le egy vén vaslépcsın, át egy nyirkos, lápos részen, majd kinyitott egy félig rohadt faajtót, és belépett. Körbenézett. Fensıbbséges undorral szemlélte a félig elfogyasztott kismacskát és a borotvapengéket. Egy székrıl lesöpörte a szemetet, kényelmesen, ráérısen helyet foglalt a nyirkos pincében, és lehunyta a szemét. Egy idı múlva kinyílt a pince ajtaja, és valakik beléptek. De Carabas márki kinyitotta a szemét és ásított. Aztán széles mosollyal ajándékozta meg Mr. Croupot és Mr. Vandemart. – Helló, fiúk. Gondoltam, ideje, hogy személyesen beszéljünk.

TIZEDIK FEJEZET

– Kértek bort? – érdeklıdött az angyal. Richard bólintott. – Egyszer ittam kicsit – felelte habozva Ajtó. – Vacsoránál. Apu megengedte, hogy megkóstoljuk. Islington angyal felemelte a palackot, és Richard eltöprengett, üvegbıl lehet-e, merthogy igen különösen verte vissza a gyertyafényt. Talán kristály. Vagy egyetlen hatalmas gyémánt. Még a bor is izzani látszott benne, akárha fénybıl lenne. Az angyal levette a kristály kupakját, és kétujjnyi folyadékot töltött a borospohárba. Fehérbor volt, de ilyen bort Richard még sosem látott. A fényt a barlangfalakra vetette, akár a medence vize a napfényt. Ajtó és Richard idıtıl megfeketedett faasztalnál ültek hatalmas faszéken, és hallgattak. – Ez az utolsó üveg ebbıl a borból – merengett Islington. – Egyikıtök ısétıl kaptam annak idején tizenkét üveggel. A poharat Ajtónak nyújtotta, majd az izzó borból egy másik pohárba töltött. Tiszteletteljesen, szinte szeretettel végezte a mőveletet, akár a szertartást celebráló pap. – Ajándék volt. Olyan, mm, harminc-negyvenezer éve. – Ezt a poharat Richardnak adta. – Gondolom, rám lehetne fogni, hogy elherdálom azt, amit kincsként kéne ıriznem. De hát olyan ritkán fogadok vendégeket. Nehéz idejutni. – Az Angelus… – dörmögte Ajtó. – Az Angelus segítségével jöttetek, igen. Ám az minden utazónak csak egyszer megengedett. – Az angyal magasra emelte a poharát, és belenézett a fénybe. – Óvatosan igyátok – intette ıket. – Igen erıs. – Leült az asztalhoz Richard és Ajtó közé. – Szeretem azt képzelni, hogy amikor megízlelem, az elmúlt idık napfényét ízlelem. – Poharát emelte. – A régi

dicsıségre! – A régi dicsıségre – kórusozott Richard és Ajtó, s óvatosan megízlelték a bort, épp csak kortyoltak belıle. – Fenséges – mondta Ajtó. – Az bizony – erısítette meg Richard. – Én azt hittem, a régi bor megecetesedik, ha levegı éri. – Ez nem – csóválta a fejét az angyal. – A szılıtıl és a tárolástól függ. Ez a szılıfajta sajnos kipusztult, amikor a szılıskertet elnyelték a hullámok. – Varázslatos – kortyolgatta a folyékony fényt Ajtó. – Sosem ízleltem hasonlót. – És soha nem is fogsz már – sóhajtott az angyal. – Nem maradt több atlantiszi bor. Mélyen Richard bensıjében egy halk, de racionális hang rámutatott, hogy Atlantisz sosem létezett, majd felbátorodva kijelentette, hogy nincsenek angyalok, sıt mi több, az utóbbi napokban átéltek zöme is merı képtelenség. Richard rá se hederített. Lassan és fájdalmasan, de megtanult bízni az ösztöneiben, elfogadni, hogy a látottakra és átéltekre a legegyszerőbb és legvalószínőbb magyarázat az, amit mondanak neki – akármilyen valószínőtlennek is tőnik. Kinyitotta a száját és megint megkóstolta a bort. Boldogság öntötte el tıle. Tágasabb és kékebb egeket sugallt, mint amit ı valaha látott, s mézarany napot; minden egyszerőbb, minden fiatalabb volt, mint az általa ismert világban. Balra tılük egy vízesésbıl tiszta víz csobogott le a köveken, és győlt össze a sziklamedencében. Jobbra két vasoszlop között egy ajtó állt, a szinte fekete fémet fényes kovakövekkel díszítették. – Te tényleg azt állítod, hogy angyal vagy? – kérdezett rá Richard. – Találkoztál istennel meg minden? – Én nem állítok semmit, Richard – mosolygott Islington. – De igen, angyal vagyok. – Megtiszteltetés nekünk – mondta Ajtó. – Nem, nem. Engem tiszteltetek meg azzal, hogy eljöttetek. Apád jó ember volt, Ajtó, és a barátom. Mélységesen

elszomorított a halála. – Azt mondta… a naplójában… hogy keresselek meg. Hogy bízhatok benned. – Csak remélem, hogy méltó lehetek a bizalmára. – Az angyal belekortyolt a borba. – Lenti London a második város, amit megszerettem. Az elsı elsüllyedt a tengerbe, és nem tehettem ellene semmit. Ha valaki, hát én tudom, mi a fájdalom, a veszteség. Fogadd együttérzésemet. Mit szeretnél tudni? – A családomat… Croup és Vandemar ölte meg. De… ki utasította ıket? Szeretném tudni, hogy… miért. Az angyal bólintott. – Hozzám sok titok eljut. Sok pletyka, féligazság és visszhang. – Richardhoz fordult. – És te? Mit akarsz te, Richard Mayhew? – Visszakapni az életemet. A lakásomat. A munkámat. – Megvalósítható. – Ja, persze. – Kételkedsz bennem, Richard Mayhew? – kérdezte Islington angyal. Richard a szemébe nézett. Fénylı szürke szem volt; vénséges vén szem, akár a világegyetem; olyan szem, amely látta, ahogy a csillagpor galaxisokká áll össze, tízmillió-millió éve. Richard megrázta a fejét. Islington kedvesen mosolygott rá: – Nem lesz könnyő, te meg a társaid komoly nehézségekkel néztek szembe, mind a feladatuk, mind a visszaút során. De van rá mód, hogy mind tanuljunk belıle, van egy kulcs, ami minden problémánkra megoldás. Felállt és odament egy kis sziklapolchoz, amelyen több apró szobor állt. Elvett egyet. A fekete, vulkanikus üvegbıl készült szobor egy állatot ábrázolt. Az angyal Ajtónak adta. – Ez majd segít, hogy az utazás utolsó szakaszát, ami visszavezet hozzám, biztonságban tegyétek meg. A többi rajtatok áll. – Mit kell tennünk? – kérdezte Richard.

– A kulcsot a domonkosok ırzik. Hozzátok el nekem. – És annak a segítségével meg tudod mondani, ki ölette meg a családomat? – nézett rá Ajtó. – Remélem. Richard kiitta a bort. Érezte, ahogy átmelegíti a testét. Olyan érzése támadt, hogy ha most lenézne az ujjaira, látná, ahogy a bor izzik bennük. Mintha ı maga is fénybıl lenne… – Sok szerencsét – suttogta Islington angyal. Susogó hang hallatszott, akár az elveszett erdıben bujkáló szél, vagy hatalmas szárnyak csapdosása.

Richard és Ajtó a British Múzeum egyik termének padlóján ültek és egy hatalmas templomajtót bámultak, amire egy angyalt faragtak-festettek. A terem sötét és üres volt. A társaság már rég elment. Odakint az ég lassan világosodott. Richard felállt, majd lehajolt és felsegítette Ajtót. – Domonkosok? Ajtó bólintott. Richard sokszor átment a domonkosokról elnevezett Blackfriars hídon a belvárosban, és gyakran a hasonló nevő földalatti-állomáson is átszállt, de itt lent mostanra megtanulta, hogy jobb nem feltételezni semmit. – Hely vagy ember? – Ember. Richard odament az Angelushoz. Ujját végighúzta a festett köntösön. – Szerinted tényleg képes rá? Visszaadni az életemet? – Még nem hallottam ilyenrıl. De nem hinném, hogy hazudott volna nekünk. Hiszen angyal. – Ajtó kinyitotta a tenyerét, és a Fenevad szobrára nézett. – Apámnak volt egy ilyen – emlékezett szomorkásan. Barna bırkabátja zsebébe dugta. – Nem szerezzük meg azt a kulcsot, ha csak tátjuk itt a szánkat, nem igaz? A múzeum üres folyosóin elindultak kifelé.

– Mit tudsz errıl a kulcsról? – kérdezte Richard. – Semmit. – Elérték a múzeum bejáratát. – A domonkosokról hallottam, de még sose volt közöm hozzájuk. – Ajtó ujjait a szigorúan zárt üvegajtónak nyomta, ami érintésére simán kinyílt. – Szerzetesek – töprengett Richard. – Fogadok, ha megmondjuk, hogy egy angyalnak kell, simán odaadják a szent kulcsot. Sıt, bónuszként még hozzádobnak egy mágikus konzervnyitót meg egy zsolozsmázó dugóhúzót. Elnevette magát. Talán még a bor hatása, vélte. – De jó kedved van – jegyezte meg Ajtó. – Hazamegyek – bólogatott lelkesen Richard. – Minden újra normális lesz. Újra unalmas. Újra csodálatos. Richard a múzeum kılépcsıjére nézett, és úgy látta, kifejezetten arra termett, hogy Fred Astaire és Ginger Rogers táncoljon le rajta. Mivel azonban egyikük sem volt jelen, hát nekiállt ı táncolni, reményei szerint Fred Astaire-t utánozva, s közben valamit dúdolt, ami félúton volt a „Cheek to Cheek” és a „Come As Your Are” között. – Ja-ta-ta-da, jatta-jatta – énekelte, fel-le tipegve a lépcsıfokokon. Ajtó a lépcsı tetején állt és elszörnyedve nézte. Aztán kitört belıle a vihogás. Richard felnézett rá, megemelte képzeletbeli fehér kalapját, képzeletben a levegıbe dobta és elkapta, majd visszatette a fejére. – Buggyant – mosolygott rá Ajtó. Richard válaszul megragadta a kezét, és táncolt tovább. Ajtó kicsit kellette magát, majd ı is táncolni kezdett. Sokkal jobban csinálta Richardnál. A lépcsı alján megbotlottak, s kifulladva és vihogva ölelték át egymást. Richard érezte, hogy megfordul vele a világ. A lány szívének dobolását még ruhán keresztül is érezte. A pillanat szép lassan átalakult; arra gondolt, hogy talán valamit tennie kéne. Arra gondolt, talán megcsókolja. Arra gondolt, akarja-e megcsókolni, és rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs. Belenézett a lány elképesztı, opálszemébe. Ajtó félrehajtotta a fejét és kiszabadította magát. Felhajtotta barna bırkabátja gallérját: páncél, védelem.

– Keressük meg a testırünket – mondta. És a járdán elindultak a British Múzeum földalattimegállóhoz, idırıl idıre enyhén megtántorodva.

– Mit akar? – kérdezte kurtán Mr. Croup. – Mit akar bárki? – fogalmazta át a kérdést némileg de Carabas márki. – Halott dolgokat – vélte Mr. Vandemar. – Plusz fogakat. – Gondoltam, talán megegyezhetnénk. Mr. Croup elnevette magát: mintha egy iskolai táblát húztak volna végig egy levágott ujjakkal kidekorált falon. – Oh, monsieur márki. Azt hiszem, magabiztosan kijelenthetem, anélkül, hogy bármely jelenlevı fél vagy egész megtépázná ezt az észrevételt, hogy maga kétségtelenül búcsút mondott a józan eszének, amelyrıl oly híres. Sıt ha megenged egy vulgarizmust, teljesen elvesztette az eszét. – Egy szó – mondta a márki széke mögött strázsáló Mr. Vandemar –, és a mondás valósággá válik. A márki rálehelt a körmére, és kabátja hajtókáján fényesíteni kezdte. – Jómagam mindig is úgy véltem, hogy az erıszak az amatırök végsı menedéke, az üres fenyegetés pedig a menthetetlenül kétbalkezesek utolsó szentélye. – Mit keres itt? – sziszegte Mr. Croup. De Carabas márki nyújtózott egyet, akár egy nagymacska: hiúz vagy fekete párduc. A nyújtózás végén felállt, kezét pompás felöltıje zsebébe dugta. – Ha jól tudom, maga, mister Croup, a T’ang dinasztia szobrocskáinak győjtıje. – Ezt honnét tudta meg? – Az emberek beszélnek. Én pedig lelkes hallgatóság vagyok. – A márki mosolya tiszta, zavartalan, gyanútlan volt; annak a mosolya, aki használt Bibliát akar ránk tukmálni. – Még ha az is volnék…

– Ha az volna, érdekelné ez. Egyik kezét elıhúzta a kabátból, és megmutatta Mr. Croupnak. A szobrocskát aznap este még London egyik legelıkelıbb bankjának páncéltermében ırizték. Bizonyos katalógusokban úgy szerepelt: Az ısz lelke (sírszobor). Durván húsz centi magas volt, zománcozott, akkor formázták, festették és égették ki, amikor Európa még a sötét középkorban tengıdött, több száz évvel Kolumbusz elsı utazása elıtt. Mr. Croup önkéntelenül felszisszent és érte nyúlt. A márki elkapta elıle, és a melléhez szorította. – Nem, nem. Ennyire azért nem egyszerő. – Nem-e? Mi akadályoz meg minket, hogy elvegyük, aztán a maga cafatjait szanaszerte szórjuk az Alsóvilágban? Márkit még úgyse négyeltünk fel. – De igen. Yorkban – emlékeztette készségesen Mr. Vandemar. – A tizennegyedik században. Esett. – Az nem márki volt. Exeter earlje. – És Westmorland márkija. – Mr. Vandemar láthatóan elégedett volt magával. – Szóval mi akadályoz meg bennünket, hogy annyi darabra vagdossuk, ahányra Westmorland márkiját? – kérdezte Mr. Croup. De Carabas márki a másik kezét is elıhúzta a kabátból. Egy kis kalapácsot tartott benne. A levegıbe dobta, s a nyelénél elkapta úgy, hogy a feje a porcelánalak felett állt meg. – Elég az ostoba fenyegetésekbıl, ha kérhetem. Jobban érezném magam, ha mindketten odaállnának. Mr. Vandemar Mr. Croupra sandított, aki alig láthatóan biccentett. Megremegett a levegı, és Mr. Vandemar már ott állt Mr. Croup mellett, aki koponyamódra mosolygott. – Valóban elıfordult olykor-olykor, hogy T’ang mőtárgyat vettem – ismerte el Mr. Croup. – Eladó? – Itt, az Alsóvilágban mi nem adunk-veszünk, Mr. Croup. Barterezünk. Csereberélünk. Minket ez érdekel. Amúgy igen, ez a kívánatos kis darab kétségtelenül gazdát keres.

Mr. Croup ajkát biggyesztette. Karba fonta a kezét. Aztán leengedte. Beletúrt zsíros hajába. – Mi az ára? – kérdezte végül. A márki mély, megkönnyebbült, de alig hallható sóhajt eresztett meg. Lehetséges, hogy mégis véghez tudja vinni ezt a grandiózus fortélyt. – Elıször is választ akarok három kérdésre. – Kölcsönösen – bólintott Mr. Croup. – Mi is megkapjuk a három válaszunk. – Rendben. Másodszor, biztonságban távozhatok. És adnak legalább egy óra elınyt. – Rendben – bólogatott hevesen Mr. Croup. – Halljuk az elsı kérdést. – A szemét le sem vette a szoborról. – Elsı kérdés. Kinek dolgoznak? – Á, ez könnyő. Egyszerő a válasz. A munkaadónknak dolgozunk, aki névtelen kíván maradni. – Hm. Miért ölték meg Ajtó családját? – Munkaadónk parancsolta – felelt meg Mr. Croup, s mosolya percrıl percre rókásabb lett. – Miért nem ölték meg Ajtót, amikor alkalmuk nyílt rá? – Életben kellett hagynunk – elızte meg Mr. Croupot Mr. Vandemar. – Csak ı tudja kinyitni az ajtót. Mr. Croup csúnyán meredt a partnerére. – Mondjon el neki mindent, csak tessék. – Én se akartam kimaradni – motyogta durcásan Mr. Vandemar. – Tessék, megkapta a három választ, bár nem sokra megy velük. Az én elsı kérdésem: miért védelmezi ıt? – Az apja megmentette az életemet – felelt ıszintén a márki. – Ezt az adósságot nem fizettem meg neki. Jobb szeretem, ha nekem tartoznak. – Van egy kérdésem – mondta Mr. Vandemar. – Nekem is, mister Vandemar – vetett rá egy pillantást Mr. Croup. – Az a felvilági, Richard Mayhew miért tart vele? És ı miért engedi? – Érzelgısségbıl – mondta de Carabas márki, s egyúttal

átfutott a fején, hogy vajon ez-e a teljes igazság. Idıközben felmerült benne, hogy a felvilági netán nem az, aminek látszik. – Most én – erısködött Mr. Vandemar. – Melyik számra gondolok? – Hogy mondta? – Melyik számra gondolok? – ismételte Mr. Vandemar. – Az egy és a sok között – segített. – Hét – vágta rá a márki. Mr. Vandemar elégedetten bólintott. – Hol van a… – kezdte Mr. Croup, de a márki a fejét rázta: – Nem, nem. Ez már mohóság. Egy pillanatra teljes csend lett a nyirkos pincében. Aztán csöpögött tovább a víz, neszeztek a férgek. – Egy óra egérút – emlékeztette ıket a márki. – Természetesen – mondta Mr. Croup. De Carabas márki odadobta a szobrocskát Mr. Croupnak, aki mohón kapta el, akár a drogos a kétes fehér anyaggal teli kis zacskót. A márki hátra se pillantva kilépett a pincébıl. Mr. Croup aprólékosan megvizsgálta a szobrocskát, minden oldalról és szögbıl: dickensi kurátor az Elátkozottak Múzeumában. Nyelve idırıl idıre kivillant, akár a kígyóé. Sápadt orcája észrevehetıen kipirult. – Szép, jaj de szép – suttogta. – Valóban T’ang dinasztia. Ezerkétszáz éves. A legfinomabb porcelánfigurák, amiket valaha készítettek. Ez Kai Lung, a legcsodásabb fazekas mőve, nem létezik hozzá hasonló. A zománc színe, az arányai, a belıle sugárzó élet… – Úgy mosolygott, akár egy csecsemı; az ártatlan mosoly elveszetten, zavartan toporgott Mr. Croup arcán. – Parányi csodát és szépséget kölcsönöz a világnak. Aztán elvigyorodott, túlságosan is szélesen, arcát leengedte a szobrocskához, majd leharapta a fejét, s nagy mozdulatokkal rágta-nyelte. Fogai finom porrá ırölték a porcelánt, mely por leszitált állára. Gyönyörét lelte a pusztításban, azzal a különös ırülettel és zabolátlan vérszomjjal vetette bele magát, akár a róka a

tyúkólba. Majd amikor a szoborból csak por maradt, Mr. Vandemarhoz fordult. Kedélyesen, szinte tunyán kérdezte: – Mennyi elınyben állapodtunk meg? – Egy óra. – Mm. És mennyi telt el? – Hat perc. Mr. Croup lehajtotta a fejét. Ujjával letörölte álláról a port, majd lenyalta az ujját. – Kövesse, mister Vandemar. Én még kicsit élvezném a pillanatot.

Vadász hallotta, hogy jönnek le a lépcsın. Az árnyékban állt, karba font kézzel, ugyanúgy, mint amikor otthagyták. Richard hangosan dúdolt. Ajtó vihogott, majd elhallgatott és csendre intette Richardot. Aztán megint vihogott. Simán elmentek Vadász mellett. Az kilépett az árnyékból. – Nyolc órát voltatok távol. – Kijelentés volt, megfeddés vagy kíváncsiság nélkül. Ajtó pislogva nézett rá. – Nem tőnt annyinak. Vadász nem felelt. Richard fáradtan vigyorgott rá. – Nem akarod tudni, mi történt? Beleszaladtunk Croup és Vandemar csapdájába. Sajnos éppen nem volt velünk testır. Én azonban megfutamítottam ıket. Vadász felvonta egyik tökéletes szemöldökét. – Tudatában vagyok ökölvívói képességeidnek – mondta hővösen. Ajtó vihogott. – Csak viccel. Igazából… megöltek minket. – Mint a testi funkciók megszüntetésének szakértıje, ezt cáfolnom kell. Egyikıtök sem halott. Ellenben mindketten részegnek tőntök. Ajtó nyelvet öltött a testırre. – Butaság. Alig egy csepp volt. Ennyi – mutatta két ujjával. – Csak belógtunk egy partira – mesélte Richard –, láttuk

Jessicát, láttunk egy igazi angyalt, kaptunk egy kis fekete disznót, és már jöttünk is. – Csak picit ittunk – folytatta Ajtó. – Icipicit. Szinte semmit. – Csuklani kezdett. Aztán megint vihogott. Aztán egy csuklás belefojtotta a vihogást. Lehuppant a peronra. – Azt hiszem, kicsit talán becsíptünk – mondta. Majd lehunyta a szemét, és ünnepélyesen horkolni kezdett.

De Carabas márki úgy inalt a járatokban, akárha a pokol összes vérebe a nyomában loholna. A tizenöt centi mély Tyburnben gázolt, a hóhér folyójában, amely egy téglacsatornában futott a Park Lane alatti sötétben, délnek, a Buckingham palota felé. Tizenhét perce futott. Kilenc méterrel a Marble Arch állomás alatt megtorpant. A csatorna kettéágazott. De Carabas a bal oldaliban rohant tovább. Percek múlva Mr. Vandemar érkezett caplatva. Az elágazáshoz érve ı is megállt, a levegıbe szimatolt, majd szintén balra indult tovább.

Vadász nyögve dobta le Richard Mayhew eszméletlen testét egy rakás szalmára. Az oldalt gördült, mondott valami olyasmit, hogy „Fenekes kerekes fintorgó fülemüle”, aztán aludt tovább. Vadász melléje helyezte Ajtót is, sokkal finomabban. Aztán a lány mellé állt, és vigyázta az álmát.

De Carabas márki teljesen el volt csigázva. Nekidılt az alagút falának, úgy nézte az elıtte emelkedı lépcsıket. Elıvette az arany zsebórát, megnézte az idıt. Harmincöt perce hagyta el a kórház pincéjét. – Letelt már az óra? – érdeklıdött Mr. Vandemar. A lépcsın ült, tekintélyes mérető késsel piszkálta a körmét. – Még messze nem – lihegte a márki. – Érzetre igen. Megborzongott a világ, és Mr. Croup állt de Carabas mögött. Az álla még poros volt. De Carabas rámeredt. Aztán

megfordult és Mr. Vandemarra nézett. Aztán kitört belıle a nevetés. – Viccesnek talál minket, monsieur márki? – mosolygott Mr. Croup. – Szórakoztatónak, nemde? A szép ruhánk, a hímezésünk-hámozásunk… – Én nem hímezek – dörmögte sértıdötten Mr. Vandemar. – …furcsa viselkedésünk. Talán tényleg viccesek vagyunk. – Mr. Croup azonban egy ujjával óva intette de Carabast: – De nehogy abba a tévhitbe essen, monsieur márki, hogy ami vicces, az nem veszélyes. És Mr. Vandemar keményen, pontosan a márki fele hajította a kését. Markolatával találta homlokon. A márki szeme kifordult, térde megcsuklott. – A hímezés-hámozás az – magyarázta Mr. Croup Mr. Vandemarnak –, amikor az ember körbeír valamit. Bıbeszédő. Mr. Vandemar az övénél fogva felemelte de Carabast, és elindult vele fel a lépcsın. A márki feje minden foknak nekikoccant. – Jó tudni – dörmögte Mr. Vandemar.

Lessünk bele az álmukba, miközben alszanak. Vadász állva alszik. Álmában a Bangkok alatti városban jár. Részben labirintus, részben erdı, mert Thaiföld vadonja visszahúzódott mélyen a föld alá, a reptér, a hotelek és az utcák alá. A világnak szárított mangó és főszerillata van, és egész kellemes szexillata is. A sötétet csak foszforeszkáló foltok törik meg a falon: zöldesszürke gombák, amelyek épp csak annyi fényt adnak, hogy megtévesszék a szemet, épp annyit, hogy még lehessen járni. Álmában Vadász hangtalanul mozog, akár egy kísértet, nyirkos alagutakban surran, átnyomakodik az aljnövényzeten. Jobb kezében súllyal megterhelt lándzsát fog, bal karján bırpajzsot tart. Megérzi álmában a fanyar állatszagot, s megáll egy lerombolt kıfal mellett, aztán csak vár, beleolvadva az árnyékok közé, eggyé válva a sötétséggel. Vadász úgy hiszi,

hogy a vadászat, akár az élet, fıleg várakozásból áll. Álmában azonban Vadász nem vár sokáig. Alighogy ı megérkezett, jön az is, gázol az aljnövényzetben, barna és fehér bundája finoman hullámzik, akár egy nedves szırő kígyóé, vörös szeme a sötétséget kémleli, fogai tőélesek. Húsevı és gyilkos lény, már rég kihalt a fenti világból: úgy viszonyul a menyéthez és a görényhez, akár az erdei farkas a yorkshire terrierhez. Majdnem másfél mázsa, s az orra hegyétıl a farka végéig öt méter hosszú. Ahogy elhalad Vadász mellett, az kígyómódra rásziszeg, mire abból elıtör a régi ösztön és megdermed. Aztán ráveti magát Vadászra: éles fogakkal és még élesebb győlölettel. Vadásznak ekkor, álmában, eszébe jut, hogy ez már megtörtént korábban, és hogy amikor megtörtént korábban, a bırpajzsot az állat szájába nyomta, majd az ólmozott lándzsával törte be a koponyáját, gondosan vigyázva a prémjére. Aztán a Nagy Menyét bundáját egy lánynak adta, akin megakadt a szeme, és a lány ezt megfelelıen meg is hálálta. Most azonban, álmában nem ez történik. A menyét egyik mancsával feléje nyúl, ı pedig elejti a lándzsát, és megfogja azt a mancsot. Majd pedig, akkor és ott, a Bangkok alatti városban táncra perdülnek, bonyolult, végtelen táncra, és Vadász kívülrıl szemléli kettejüket, ámuldozik az összetett lépéseken, amelyek közben farok, lábak, karok, ujjak, szemek és haj omlikcsavarodik el és ki és szét az alsó végtelenbe. A halknál is halkabb hang kél az ébervilágban, ahogy az Ajtó nevő gyermek felnyög álmában, és Vadász álomból azonnal és átmenet nélkül éberlétbe vált. İrködik. Az álmot teljesen elfeledi.

Ajtó az apjáról álmodik. Álmában apja megmutatja neki, hogyan kell kinyitni dolgokat. Felvesz egy narancsot, és int: a narancs kifordul, a húsa kerül kívülre, a bıre pedig belülre. A paritást mindig fenn kell tartani, inti apja, s a narancsról levesz neki egy kifordult gerezdet. Paritás, szimmetria, topológia: a következı hónapokban ezekkel foglalkozunk, Ajtó. De a legfontosabb, hogy megértsd: minden ki akar nyílni. Ezt kell megérezned és használnod. Apja haja barna és sőrő, ahogy halála elıtt tíz

évvel volt, a mosolya még lebeg, Ajtó emlékszik erre a mosolyra, noha az idı az évek múltával ugyancsak megkoptatta. Álmában apja egy lakatot ad a kezébe. Ajtó elveszi. Álmában a keze alakja és nagysága akkora, mint ma, noha tudja, hogy ez még gyerekkorában történt, hogy számos év során elszórt pillanatokat, beszélgetéseket és leckéket sőrít egyetlen tanórába. Nyisd ki, mondja az apja. Ajtó fogja a lakatot, érzi a fém hidegét, érzi a fém súlyát. Valami zavarja. Valamit tudnia kell. Ajtó alighogy megtanult járni, már megtanult nyitni. Emlékszik, ahogy anyja viszi a kezében és kinyitja az ı szobájából a játékszobába vezetı ajtót; emlékszik, ahogy Arch, az öccse ezüstkarikákat szed szét és kapcsol össze a puszta kezével. Megpróbálja kinyitni a lakatot. Babrálja az ujjaival, az elméjével. Semmi nem történik. A padlóra dobja a lakatot, és sírva fakad. Apja felveszi a lakatot, és visszateszi a kezébe. Hosszú ujjaival eltöröl egy könnycseppet Ajtó arcáról. Arra gondolj, segít, hogy a lakat ki akar nyílni. Neked csak hagynod kell, hogy azt tegye, amit akar. A lakat hidegen, tétlenül és súlyosan fekszik a tenyerén. És Ajtó akkor hirtelen megérti, és valahol a szíve mélyén hagyja megtörténni. A lakat hangos kattanással kipattan. Az apja mosolyog. Kész, mondja Ajtó. Ügyes lány, dicséri az apja. Ez a nyitás trükkje. A többi már csak technika. Ajtó ekkor rájön, mi zavarja. Apa? A naplód. Ki dugta el? Ki rejthette el? Ám apja már távolodik, ı pedig máris kezdi elfelejteni az egészet. Kiabál, de apja nem hallja, s noha Ajtó még hallja az ı hangját, már nem tudja kivenni a szavakat. Az ébervilágban Ajtó halkan felnyög. Majd a másik oldalára fordul, arcát a karjába temeti, horkant egyet-kettıt, aztán alszik tovább, álomtalan álmot.

Richard tudja, hogy Az rájuk vár. Minden alagútban, amin végigmegy, minden fordulónál, minden elágazásnál egyre

erısebb és nyomasztóbb ez az érzés. Tudja, hogy itt van, várakozik, s a közelgı katasztrófa sejtelme minden lépéssel fokozódik. Tudja, hogy meg kéne könnyebbülnie, amikor végül egy sarkon befordulva megpillantja az alagútban, amint rá vár, de ı csak rettegést érez. Ebben az álomban Az világnagyságú: a világból nem maradt más, csak a Fenevad; horpasza gızölög oldalából rég beletört fegyverek végei merednek ki. Szarvaira és agyaraira vér száradt. Undorító, hatalmas és gonosz. Támadásba lendül. Richard felemeli a kezét (csak épp nem az ı keze), és a lándzsát a lény irányába dobja. Látja a feléje süvítı állat szemét, nedves és gonosz és mohó szem, s a másodperc töredéke apró örökkévalósággá fagy. Aztán a vadállat odaér… A hideg víz úgy érte Richard arcát, akár egy irdatlan pofon. A szeme felpattant, a lélegzete elakadt. Vadász nézett le rá. Egy nagy favödröt fogott. Üres volt. Richard megtapogatta a fejét: a haja csurom víz volt. Kitörölte a vizet a szemébıl, és megborzongott a hidegtıl. – Ezt nem lett volna muszáj – mondta. Száját mintha több kisebb állat használta volna vécének, amik aztán maguk is zöld izévé folyományosodtak. Megpróbált felállni, de visszahuppant. – Aú – magyarázta. – Hogy van a fejed? – érdeklıdött Vadász. – Volt már jobban. Vadász fogott egy másik vödröt, és odacipelte. – Nem tudom, mit ittatok, de erıs lehetett. – Kezét belemerítette a vödörbe, és gyengéden pár csepp vizet fröcskölt Ajtó arcába. A lány szeme megrebbent. – Nem csoda, hogy Atlantisz elsüllyedt – dörmögte Richard. – Ha reggelente így érezték magukat, jobb is nekik. Hol vagyunk? Vadász még egy kis vizet locsolt Ajtó arcára. – Egy barát istállójában. Richard körülnézett. Tényleg istállónak tőnt. Vajon lovakat tarthatnak itt? És ha igen, miféle lovak élnek föld alatt? A falra valamit festettek: egy S bető (vagy egy kígyó?, Richard

nem tudta), amit hét csillag övez. Ajtó óvatosan felnyúlt és vigyázva megérintette a fejét, mintha nem volna benne biztos, mit talál ott. – Óoo – suttogta. – A Temze vigye el. Meghaltam? – Nem – felelte Vadász. – Kár. Vadász talpra segítette. – Hát – nyammogta álmosan Ajtó – ı figyelmeztetett, hogy erıs. – Aztán felébredt, nagyon gyorsan nagyon felébredt. Megragadta Richard vállát, és a falra mutatott, a tekergıs S-re a csillagokkal. Elakadt a lélegzete és szakasztott úgy nézett ki, mint egy kisegér, ami egy macskaházba tévedt. – Ez Serpentine címere! Richard, kelj fel! Rohanjunk, mielıtt megtudja, hogy itt vagyunk… – Azt hiszed – szólalt meg egy száraz hang az ajtóból –, hogy beléphetsz úgy Serpentine házába, hogy ı ne tudna róla, gyermekem? Ajtó az istálló falához lapult. Egész testében remegett. Noha Richard feje zúgott, rájött, hogy még sosem látta Ajtót ennyire rémültnek. Serpentine az ajtóban állt. Fehér bırfőzıt viselt, magas fehér csizmát és a maradványait annak, ami egyszer régen fehér, selyem-csipke esküvıi ruha lehetett, ám ami már koszos csíkokban lógott. Föléjük tornyosult, ıszülı hajkoronája az ajtó szemöldökfáját súrolta. Tekintete éles volt, szája könyörtelen csíkként feszült nemesi arcában. Úgy nézett Ajtóra, mintha a rémület kijárna neki, mintha annyira megszokta volna, hogy elvárja, sıt tetszik neki. – Nyugalom – intette társait Vadász. – De ı Serpentine – jajgatott Ajtó. – A Hét Nıvér egyike. Serpentine barátságosan biccentett, majd feléjük indult. Mögötte egy vékony, szigorú arcú és hosszú sötét hajú nı jött, a derekánál igen szoros, fekete ruhában. A nı nem szólt egy szót sem. Serpentine egyenesen Vadászhoz ment. – Vadász valaha nekem dolgozott. – Fehér ujjával megsimogatta Vadász barna orcáját, szeretetteljesen és fensıbbségesen. – Te jobban megırizted a külsıdet, Vadász. – Vadász lesütötte a szemét. –

Az ı barátai az én barátaim. Te vagy Ajtó? – Én – rebegte Ajtó kiszáradt szájjal. Serpentine Richardra nézett. – És te mi vagy? – kérdezte közömbösen. – Richard – felelte Richard. – Én meg Serpentine – mondta az kegyesen. – Gondoltam. – Ha reggelizni óhajtanátok, szolgálhatok étellel. – Isten ırizz – nyögte Richard. Ajtó nem szólt. Továbbra is a falhoz simult és remegett, akár levél az ıszi szélben. Az a tény, hogy Vadász ezt búvóhelynek szánta, cseppet sem enyhítette félelmét. – Milyen ennivaló van? – érdeklıdött Vadász. Serpentine a darázsderekú nıre nézett az ajtóban. – Nos? A nı olyan hidegen mosolyodott el, ahogy ember csak tud, majd azt felelte: – Rántotta, tükörtojás, lágy tojás, currys ızhús, pácolt hagyma, pácolt hering, füstölt hering, sózott hering, gombapörkölt, szalonna, borjúláb-kocsonya… Richard nyitotta a száját, hogy közbeszóljon, de elkésett. Hevesen okádni kezdett. Szerette volna, ha valaki átöleli, azt mondja neki, hogy minden rendben lesz, hogy hamarosan jobban érzi magát, aztán ad neki egy aszpirint meg egy pohár vizet, és az ágyához vezeti. De senki nem tett ilyesmit, s az ágya már egy életnyi messzeségbe került. A vödörben lemosta az arcát és a kezét. Aztán kiöblítette a száját. Majd kissé imbolyogva követte a négy nıt.

– Kérem a borjúláb-kocsonyát – mondta Vadász tele szájjal. Serpentine ebédlıje a legkisebb földalatti-állomáson volt, amit Richard csak látott. Négy méteres lehetett, aminek java részét elfoglalta az asztal, amit fehér damaszttal terítettek le, s arra tették ki az ezüst étkészletet. Az asztal roskadozott a rémes szagú ételszerőségektıl. Richard a sózott fürjtojást találta a legbüdösebbnek.

Bırét nyálkásnak érezte, szemét mintha rosszul gyömöszölték volna bele az üregébe, koponyáját meg alvás közben tutira két-három számmal kisebbre cserélték. Egy metrószerelvény süvített el mellettük pár lépésnyire; szele vadul lecsapott az asztalra. A ricsaj úgy döfött Richard fejébe, akár a forró kés. Felnyögött. – Látom, a hısöd nem bírja a bort – jegyezte meg Serpentine. – Nem a hısöm – mondta Ajtó. – Sajnos az. Idıvel felismered a típusát. Néha a szemében látni. – A fekete ruhás nıhöz fordult, aki amolyan fıudvarmesternek tőnt. – Egy kis szíverısítıt az úriembernek. A nı halványan elmosolyodott és elsiklott. Ajtó egy gombás tálat piszkált. – Roppant hálásak vagyunk, Lady Serpentine. – Csak Serpentine, gyermekem. Nincs idım a buta címekre. Szóval te vagy Portico nagyobbik lánya. – Igen. Serpentine beledugta ujját a sós szószba, amiben mintha kis angolnák lettek volna, majd az ujját nyalva bólogatott. – Nemigen volt idım apádra. Az a sok butaság Alsóvilág egyesítésérıl. Csupa nonszensz. Eltévelyedett ember. Maga vonta a bajt magára. Amikor utoljára láttam, megmondtam neki, ha még egyszer idejön, kuszmává változtatom. – Ajtóra nézett. – Apropó, hogy van? – Meghalt. – Látod? – kérdezte elégedetten. – Erre gondoltam. – Ajtó nem szólt. Serpentine kicsippentett valamit ısz hajából, megnézte, két ujja közt összenyomta, majd ledobta. Aztán Vadász felé fordult, aki éppen egy dombnyi pácolt heringen dolgozott. – Szóval Fenevadászol? – Vadász tele szájjal csak bólintott. – Akkor szükséged van a lándzsára. A darázsderekú nı tőnt fel Richard mellett egy kis tálcával, azon egy kis pohárban agresszívan smaragdzöld folyadék. Richard ránézett, majd Ajtóra. – Mit adsz neki? – kérdezte Ajtó.

– Semmit, ami ártana – felelte Serpentine fagyos mosollyal. – A vendégeim vagytok. Richard felhajtotta a zöld folyadékot, amibe, az íze alapján kakukkfőbıl, borsmentából és téli reggelekbıl kevertek. Erezte, ahogy megy le a torkán, és felkészült rá, hogy postafordultával jön is vissza. Ám aztán mélyet lélegzett, és meglepve konstatálta, hogy a feje már nem fáj. És farkaséhes.

Old Bailey nem azért volt a világon, hogy vicceket mondjon, ám ı eme hendikep ellenére derekasan próbálkozott. Elıszeretettel mesélt hosszadalmas favicceket, amelyek eleve szomorú csattanóval végzıdtek, s ezen az sem javított, hogy Old Bailey teljesen el is felejtette, mire odaért. Old Bailey vicceinek hallgatóságát csekély létszámú, ám figyelmes madárközönség tette ki, akik – fıleg a vetési varjak – mély és filozófiai paraboláknak tekintették a vicceit, amelyek alapvetı és leleplezı betekintést engednek az emberlétbe, s akik ezért idırıl idıre újabb szórakoztató történetet kértek tıle. – Jól van, jól – mondta Old Bailey. – De szóljatok, ha már hallottátok. Egy férfi bemegy egy bárba. Nem, nem is férfi. Az a poénja. Ló, ez az. Egy ló bemegy a… nem is… egy darab madzag. Ez az. Három darab madzag bemegy a bárba. Egy vén varjú kérdın károgott. Old Bailey megvakarta az állát, majd vállat vont. – Merf csak. Ez egy vicc. A viccben tudnak járni. Az egyik kér egy italt magának meg a havergyainak. A csapos azt feleli, itten nem szógálunk ki madzagokat. Mondja ezt az egyik madzagnak. Az visszamegy az asztalukhó’, és mondja a havergyainak, hogy itten nem szógának ki madzagokat. Ez egy vicc, ezér’ a második is odamegy, és ugyanúgy jár. Aztán jön a harmadik. Az kihúzza magát és kér egy italt. – A varjú bölcsen közbekárogott. – Ja, igaz. Három italt. A csapos nem ad neki. Erre a madzag azt mondja, mérf nem? Ja nem is, azt mondja, Kötöszködni akarsz? Csattanó! Leesett? Kötöszködni. Mondja a madzag. A seregélyek udvariasan zajongtak. A varjak fejüket oldalt biccentve bólogattak. Aztán a legidısebb varjú károgott valamit Old Bailey-nek. – Még egyet? Én se vagyok faviccbıl. Hadd gondókodjam…

A sátorból mély, pulzáló hang hallatszott, akár egy távoli szívverés. Old Bailey besietett. A zaj a régi faládából jött, amiben Old Bailey a legbecsesebb kincseit tartotta. Kinyitotta a ládát. A dobogó hang jóval erısebb lett. Old Bailey kincseinek tetején ott ült a kis ezüstdoboz. Göcsörtös kezével felvette. Vörös fény pulzált a dobozban ritmikusan, akár egy dobogó szív, átragyogott az ezüstön, a repedéseken-illesztéseken. – Bajban van – dörmögte Old Bailey. A vén varjú kérdın károgott. – Nem, ez nem vicc. A márki. Nagy bajban van.

Richard a második kör reggelijénél tartott, amikor Serpentine eltolta székét az asztaltól. – Azt hiszem, eleget tettem vendéglátói kötelességemnek. Gyermekem, fiatalember, jó napot. Vadász… – Karomszerő ujjával végigsimított Vadász állán. – Vadász, téged mindig szívesen látlak. – Azzal méltóságteljesen bólintott, felállt és kivonult, nyomában darázsderekú komornájával. – Mennünk kell – mondta Vadász. Felállt, s elıbb Ajtó, majd vonakodva Richard is követte. Végigmentek egy folyosón, ami olyan szők volt, hogy csak libasorban fértek el. Aztán kılépcsı következett. Ezután átmentek egy vashídon, sötétben, alattuk a földalatti szerelvényei futottak visszhangozva. Majd végeláthatatlan, boltozatos pincék hálózatába léptek, amit nyirok és bomlásszag ült meg, tégla-, kı- és idıszag. – Szóval ez volt régi fınököd? – kérdezte Richard. – Rendes nı. Vadász nem felelt. Ajtó, aki levertnek tőnt, azt mondta Richardnak: – Amikor itt az Alsóvilágban meg akarják ijeszteni a gyerekeket, azt mondják nekik: „Viselkedj, vagy elvisz a Serpentine.” – Ó! És te neki dolgoztál, Vadász? – A Hét Nıvérnek dolgoztam – felelte a nı. – Azt hittem, nem beszélnek egymással már vagy harminc éve – jegyezte meg Ajtó.

– Lehetséges. De akkor még beszéltek. – Mennyi idıs vagy te? – kérdezett rá Ajtó. Richard örült, hogy megkérdezte, maga nem merte volna. – Annyi idıs, amennyi a nyelvem – felelte Vadász –, és kicsit idısebb, mint a fogam. – Mindegy, ez jó volt – mondta Richard a gondtalan ember hangján, akinek épp elmúlt a másnapossága, és aki tudja, hogy valahol felettük gyönyörően süt a nap. – Klassz kaja. És senki nem próbált megölni. – Utóbbira biztos lesz még példa a mai napon – vélte Vadász, igen helyesen. – A szerzetesek merre vannak, úrnım? Ajtó megállt, összpontosított. – A folyó fele megyünk. Arra.

– Magához tért már? – kérdezte Mr. Croup. Mr. Vandemar hosszú ujjával megbökte a márki ernyedt testét. Az alig lélegzett. – Még nem, mister Croup. Azt hiszem, eltörtem. – Vigyázzon jobban a játékaira, mister Vandemar – intette Mr. Croup.

TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Szóval te mi után jársz? – faggatta Richard Vadászt. Egy földalatti folyó partján mentek rendkívül óvatosan. A part csúszós volt, keskeny ösvény vezetett sötét sziklák és sorjás falak között. Richard tisztelettel nézte a kéznyújtásnyira rohanó-kavargó szürke vizet. Ez nem az a fajta folyó, amibe ha belepottyansz, csak úgy kievickélsz. Ez a másik fajta. – Mi után? – Hát, tudod. Én például az igazi Londonba akarok visszajutni, meg a régi életembe. Ajtó a családja gyilkosát keresi. Te mit akarsz? – Valósággal úgy araszoltak a parton. Vadász ment elöl. Nem felelt. A folyó lelassult, egy kis

földalatti tóba torkollt. A víz mellett ballagtak, lámpájuk fénye a fekete felszínen tükrözıdött, saját tükörképüket elkente a vízpára. – Szóval? – makacskodott Richard, noha nem számított válaszra. – A New York alatti csatornákban megküzdöttem a nagy, fehér, vak alligátorkirállyal – szólalt meg Vadász halk, feszült hangon, s közben léptei ritmusa nem változott. – Kilencméteres volt, nagyétkő, a harcban heves. Legyıztem és megöltem. A szeme olyan volt, akár két hatalmas gyöngy a sötétben. Különös akcentusú hangja visszhangot vert a föld alatt, eltekergett a ködben és az éjben. – Megharcoltam a medvével, ami a Berlin alatti városban portyázott. Ezer embert megölt, karma szinte megfeketedett a száz év alatt rászáradt vértıl, de én elejtettem. Ahogy haldoklott, emberi szavakat suttogott. A köd alacsonyan ült a tavon. Richard mintha látta volna benne ezeket a lényeket, fehér alakokat vonaglani a párában. – Calcutta alvárosát egy fekete tigris kísértette. Kecses és kíméletlen, emberevı jószág, nagyságra mint egy kisebb elefánt. A tigris méltó ellenfél. Puszta kézzel bírtam le. – Richard Ajtóra sandított. A lány feszülten hallgatta Vadász szavait, ez neki is újdonság volt. – És leölöm London Fenevadját is. Azt mondják, bırét sörteként fedi a sok kard és lándzsa, amit azok döftek bele, akik próbát tettek és kudarcot vallottak. Az agyara penge, a patája villám. Megölöm vagy meghalok. Vadász szeme csillogott, ahogy a prédájáról beszélt. A folyópára közben sőrő sárga köddé tömörült. Nem messze harang kondult, háromszor, s a víz messzire röpítette a hangot. A világ világosodni kezdett. Richard mintha épületek zömök körvonalát látta volna maguk körül. A sárgászöld köd még tovább sőrősödött; az ízében volt hamu, volt korom, volt ezer városi év mocska. Rátapadt a lámpáikra, eltompította a fényt. – Ez mi? – kérdezte Richard. – Londoni köd – felelte Vadász. – De hát évekkel ezelıtt tettek ellene, nem? A tiszta

levegı törvény, füst nélküli üzemanyagok meg minden? – Eszébe jutottak a gyermekkorában olvasott Sherlock Holmestörténetek. – Ez az igazi londoni köd – mondta Ajtó. – Sőrő, sárga folyami köd, amibe szénfüst keveredik, meg minden szemét, ami az elmúlt ötszáz évben a levegıbe került. A Felvilágban nem volt ilyen már vagy negyven éve. Itt lent még létezik a kísértete. Mm. Nem is kísértet. Inkább visszhang, visszfény. – Richard véletlen belélegzett egy kicsit a sárgászöld ködbıl, és köhögni kezdett. – Ez csúnyán hangzik – jegyezte meg Ajtó. – Letüdıztem. – A talaj ragadósabb, sárosabb lett, beszívta Richard lábát. – Egy kis köd sose ártott senkinek – próbált lelket önteni magába Richard. Ajtó felnézett azzal a nagy manószemével. – 1952-ben négyezer ember halt bele. – Itteniek? Lenti Londonban? – A tieid – mondta Vadász. Richard hajlott rá, hogy higgyen neki. Arra gondolt, hogy visszatartja a lélegzetét, de a köd egyre sőrőbb lett. A talaj pedig szaftosabb. – Nem értem. Hogyhogy itt lent van ilyen köd, és nálunk fent nincs? Ajtó megvakarta az orrát. – Londonban itt-ott megrekedt a régi idı, és ezeken a helyeken a dolgok ugyanolyanok maradnak. Akár a buborék a borostyánban. Londonban sok az idı, valahová mennie kell… nem használódik el mind egyszerre. – Lehet, hogy még másnapos vagyok – sóhajtott Richard –, de ennek mintha lenne értelme.

Az apát elıre tudta, hogy ez a nap zarándokokat hoz. A tudás álmai részét képezte, úgy ölelte körül, akár a sötétség. Így aztán ez a nap a várakozás napja is lett, ami pedig, ezt jól tudta, bőn: a pillanatokat meg kell élni, a várakozás bőn, mind az eljövendı idı ellen, mind a jelen pillanat ellen, amelyet az ember éppen semmibe vesz. Ennek ellenére várt. Az istentisztelet alatt, a nem túl bıséges étkezések alatt feszülten figyelt, várta a harangszót, amibıl megtudja, kicsodák és

hányan. Azon kapta magát, hogy tiszta halálban reménykedik. Az utolsó zarándok majd’ egy évig kitartott, félrebeszélt, sikoltozott. Az apát saját vakságát nem tartotta se áldásnak, se átoknak, egyszerően elfogadta; akkor mégis hálás volt, hogy nem láthatta a szerencsétlen arcát. Szurok testvér, aki gondozta a teremtményt, éjjelente még most is üvöltve riadt fel, ahogy a torz arc megjelent álmában. A harang késı délután szólalt meg. Háromszor. Az apát éppen a szentélyben térdepelt, a feladatukon merengve. Talpra állt és kiment a folyosóra. Várt. – Atyám? – hallotta Füstös testvér hangját. – Ki ırzi a hidat? – kérdezte tıle az apát. Hangja meglepıen mély és dallamos volt egy ilyen vénemberhez képest. – Korom testvér – érkezett a válasz a sötétbıl. Az apát kinyújtotta a kezét, megfogta a fiatalember könyökét, és lassan elindultak az apátság folyosóin.

Nem volt szilárd talaj, nem volt tó. A lábuk sárga köd fedte lápfélében tapicskolt. – Ez undorító – jelentette ki Richard. Beszivárgott a cipıjébe, megtámadta a zokniját, és közelebbi ismeretségbe került a lábujjaival, mint aminek Richard még örült volna. A lápból híd emelkedett ki. A híd lábánál egy fekete ruhás alak várakozott. A Domonkos-rendiek fekete csuháját viselte. Bıre sötétbarna volt, akár a vén mahagóni. Magas férfi volt, s ugyanolyan magas fabotot fogott. – Megállj! A neveteket és rangotokat. – Lady Ajtó vagyok. Portico lánya az Arch-házból. – Vadász vagyok. A testıre. – Richard Mayhew. Vizes. – Át kívántok menni a hídon? – Ami azt illeti, igen – lépett elıre Richard. – Egy kulcsért jöttünk. A szerzetes nem felelt. Felemelte a botját, és finoman

mellbe lökte vele Richardot. Richard alól kicsúszott a lába, elterült a vizes sárban, vagyis – hogy elhanyagolhatóan pontosabbak legyünk – a sáros vízben. A szerzetes várt, hátha Richard felugrik és nekitámad. Richard nem tette. Vadász tette. Richard felkecmergett a sárból, és tátott szájjal nézte, ahogy a szerzetes és Vadász rudakkal harcolnak. A szerzetes jól csinálta. Nagyobb volt Vadásznál, és Richard gyanította, hogy erısebb is. Vadász viszont fürgébb. A botok szaporán csattogtak a ködben. A szerzetes botja hirtelen kapcsolatba került Vadász rekeszizmával. Vadász a sárba zuhant. A szerzetes közelebb ment… túl közel is, mert kiderült, hogy az esés csak megjátszott volt, s Vadász botja keményen és pontosan a szerzetes térdét érte hátulról. A szerzetes lába megcsuklott, orra bukott a sárba, Vadász pedig a tarkójára tette botja végét. – Elég – mondta egy hang a hídon. Vadász hátralépett, Richard és Ajtó mellé. Meg sem izzadt. A nagydarab szerzetes feltápászkodott. A szája vérzett. Meghajolt Vadásznak, majd a híd lábához ment. – Kik ezek, Korom testvér? – tudakolta a hang. – Lady Ajtó, Portico lánya, az Arch-házból. Vadász, a testıre, és Richard Mayhew, a társuk – felelte a felszakadt ajkú Korom testvér. – Tisztességes harcban gyızött le, Füstös testvér. – Hadd jöjjenek. Vadász felvezette ıket a hídra. A tetején egy másik szerzetes várt rájuk: Füstös testvér. Fiatalabb és kisebb volt a másiknál, de ugyanolyan öltözetben. Bıre mélybarna színben izzott. Odább a sárga ködben még több fekete ruhás alak derengett. A domonkosok, jött rá Richard. A szerzetes sebtében végigmérte ıket, majd azt szavalta:

Elfordulok, tovább mehetsz. Nem fordulok, itt vesztegelsz. Van bár fejem, sıt jó kemény; a tollam a fontos: ki vagyok én?

Ajtó tett egy lépést elıre. Megnyalta ajkát, és félig lehunyta a szemét. – Elfordulok… nem fordulok – dörmögte maga elé. – A tollam a fontos… – Mosoly terült szét az arcán. Felnézett Füstös testvérre. – Kulcs. A válasz: a kulcs. – Bölcs – ismerte el Füstös testvér. – Ez a második lépés. Még egy maradt. Egy nagyon öreg ember jött elı a sárga ködbıl, és lépdelt óvatosan feléjük, göcsörtös kezével a híd kıfalát fogva. Füstös testvér mellett megállt. Szemét zöldes hályog borította. Richardnak elsı látásra megnyerte a tetszését. – Hányan vannak? – kérdezte a fiatalabb szerzetest mély, megnyugtató hangon. – Hárman, atyám. – És egyikük legyızte az elsı kapuırt? – Igen, atyám. – És egyikük helyesen megfelelt a második kapuır kérdésére? – Igen, atyám. – Akkor az utolsónak ki kell bírni a Kulcs Kínpróbáját – mondta sajnálkozó hangon az öreg. – Lépjen elı. – Jaj, ne – nyögte Ajtó. – Hadd legyek én – ajánlkozott Vadász. – Majd én kibírom a kínpróbát. – Azt nem engedhetjük – csóválta a fejét Füstös testvér. Richardot kiskorában egy iskolai kirándulás során elvitték egy közeli várba. Az osztállyal felmentek a sok-sok lépcsın a legmagasabb, már romos toronyba. Ott az egész csoportot megvárták, majd a tanár megmutatta nekik a messzeségbe nyúló vidéket. Richard már abban a korban sem boldogult jól a magassággal. A biztonsági korlátot szorongatta, lehunyta a szemét, és igyekezett nem lenézni. A tanár higgadtan közölte, hogy a toronyból a domb alja, amire a torony néz, majd’ száz méter, és ha egy pennyt ledobnak innen, az olyan erıvel ér le, hogy betöri az ember koponyáját, akár a puskagolyó. Aznap éjjel Richard álmatlanul fetrengett az ágyban, s látta maga elıtt, ahogy a penny a mennydörgés erejével zuhan lefelé. Továbbra

is penny, de már gyilkos penny… Kínpróba. A pennyt Richard fejére ejtették. Mennydörgıs egy penny volt. – Várjunk csak – mondta. – Vissza, vissza. Mm. Kínpróba. Valakire kínpróba vár. Valakire, aki nem küzdött a sárban, aki nem válaszolt meg találós kérdést. Vajon ki lehet… Félrebeszélt. Tudta, hogy félrebeszél, de nem érdekelte. – Ez a kínpróba mennyire kínos? – kérdezte az apátot. – Erre jöjjön – mondta az apát. – Ne ıt – kérte Ajtó. – Kettınk közül valakit. – Hárman jöttetek. Három akadály van. Mindegyikteknek egy, ez így tisztességes. Ha átmegy a próbán, visszatér hozzátok. Könnyő szellı lebbentette szét a ködöt. A sötét alakok íjpuskát fogtak, egy-egy szegezıdött Richardra, Vadászra, Ajtóra. A szerzetesek sora összezárt, elvágva Richardot a társaitól. – Egy kulcsért jöttünk… – mesélte Richard az apátnak halkan. – Igen – felelte nyugodtan az apát. – Egy angyalnak lesz – játszotta ki az adut Richard. – Igen. – Az apát megfogta Füstös testvér karját. Richard még halkabbra vette a hangját. – Nézze, egy angyalnak nem lehet nemet mondani. Fıleg ha valaki csuhás, mint maguk… Szóval miért nem hagyjuk ki ezt a kínpróbát? Adja csak oda, és már itt se vagyunk. Majd azt mondom, hogy megvolt a próba. Az apát elindult lefelé a hídról. Az alján egy nyitott ajtó volt. Richard követte. Néha nem lehet mit tenni. – Amikor a rendünket alapították – mesélte az apát –, ránk bíztak egy kulcsot. Az összes szent relikvia közül ez az egyik legszentebb és legerısebb. Tovább kell adnunk, de csak annak, aki a próbán méltónak bizonyul.

Keskeny, kanyargós folyosókon haladtak. Richard nedves sárnyomokat hagyott maga után. – Ha elbukom a próbán, nem kapjuk meg a kulcsot, ugye? – Nem, fiam. Richard kicsit gondolkodott. – És késıbb visszajöhetek még egyszer próbálkozni? Füstös testvér köhögött. – Nem hiszem, fiam – mondta az apát. – Ugyanis ha ez történik, minden valószínőség szerint már… – töprengett kicsit – más gondod lesz. De ne aggódj, talán épp te leszel, aki elnyeri a kulcsot, he? Ahogy megnyugtatni próbálta, az Richardnak rémisztıbb volt, mint bármi. – Meg fognak ölni? Az apát elıre meredt tejes szemével. – Szent emberek vagyunk – mondta némileg megrovón. – Nem. A próba öl meg. Lementek egy lépcsın egy alacsony, kriptaszerő helyiségbe, aminek különösen dekorált falai voltak. – És most… mosolyogj! Vaku villant, elvakítva Richardot. Amikor újra látott, Füstös testvér épp leeresztett egy özönvíz elıtti Polaroid kamerát, s kirántotta belıle a képet. Várt, amíg elıhívódik, majd a falra gombostőzte. – Ez a Bukottak fala – sóhajtott az apát. – Hogy ne merüljenek feledésbe. Ez a mi terhünk is: az emlékezet. Richard leesett állal nézte az arcokat. Volt pár polaroidkép, húsz-harminc rendes fénykép, szépianyomatok és dagerrotípiák, ceruzarajzok és vízfestmények, miniatőrök. Az egyik falat teljesen beborították. A szerzetesek nem most kezdték.

Ajtó megborzongott. – Olyan hülye vagyok – motyogta. – Tudhattam volna. Hárman. Nem lett volna szabad egyenesen idejönnünk. Vadász feje balra-jobbra forgott. Eszébe véste mindegyik szerzetes és mindegyik nyílpuska helyzetét. Kiszámolta, mennyi esély van Ajtót átjuttatni a hídon: sértetlenül; csak

kisebb sérülésekkel; végül komoly sérülésekkel önmagának, de csak kicsikkel Ajtónak. Most éppen újraszámolta az egészet. – És mit csináltál volna másképp, ha tudod? – Elıször is nem hoztam volna ide Richardot. Megkerestem volna a márkit. Vadász oldalt billentette a fejét. – Bízol benne? – kérdezte nyíltan, és Ajtó tudta, hogy de Carabasra érti. – Igen. Nagyjából. Ajtó két napja töltötte be az ötödik évét. A vásárt aznap Kew-ban tartották, s apja születésnapi ajándék gyanánt magával vitte. Élete elsı vására volt. Éppen a lepkeházban voltak, ragyogó szárnyak között, színpompás, súlytalan dolgok között, amik révületbe ejtették és lenyőgözték, amikor apja leguggolt mellé. „Ajtó? Lassan fordulj meg és nézz oda.” Megfordult és odanézett. A bejárat mellett egy sötét bırő férfi állt, hosszú kabátot viselt, fekete haját lófarokba fogta. Egy aranybırő ikerpárral beszélgetett. A fiatal nı sírt, úgy, ahogy a felnıttek sírnak: magában tartotta, amennyire csak tudta, s győlölte, amikor az mégis kinyomakodott a széleken, s ıt rondává és mássá tette. Ajtó visszafordult a pillangókhoz. „Láttad?”, kérdezte apja. Bólintott. „De Carabas márkinak nevezi magát – mondta apja. – Csaló, szélhámos és valószínőleg szörnyeteg. Ha valaha bajba kerülsz, hozzá fordulj. İ majd megvéd. Kénytelen.” Ajtó visszanézett a férfira. Az ikrek vállát fogta, úgy terelte ki ıket, ám akkor visszanézett, egyenesen ırá, és szélesen elmosolyodott. Majd rákacsintott. A szerzetesek sötét szellemek voltak a ködben. – Elnézést, testvér – emelte fel a hangját Ajtó. – Mi történik velünk, ha a barátunk nem nyeri el a kulcsot? A férfi tett egy lépést feléjük, és kis habozás után felelt: – Elkísérünk egy darabig, aztán utatokra engedünk. – És Richard? – kérdezte Ajtó. Látta, hogy a szerzetes a kámzsája alatt szomorúan, véglegesen rázza a fejét. – A márkit kellett volna hoznom – sóhajtotta Ajtó, és kíváncsi volt, hol lehet, mit csinál most.

De Carabas márki éppen keresztre feszült egy nagy, X alakú tákolmányon, amelyet Mr. Vandemar ütött össze több priccs, egy szék és egy fakapu, valamint egy taligakerék felhasználásával. Egy nagy doboznyi rozsdás szöget is rááldozott. Mr. Croup felügyelte a munkát, hasznos javaslatokat tett, közben pedig bejárta a kórházat célirányos eszközök után kutatva. Most Mr. Vandemar éppen egy létrán állva emelte a magasba az egész szerkezetet márkistól-mindenestıl. – Kicsit feljebb – dirigált Mr. Croup a talajról. – Most kicsit balra. Igen, ez az. Pompázatos. Nagyon-nagyon rég nem feszítettek meg senkit. De Carabas márki kezét-lábát az X száraira szögezték. A derekát kötéllel kötötték oda. A rettenetes fájdalom hatására többé-kevésbé eszméletlen volt. Az egész szerkezetet több kötél tartotta a levegıben abban a helyiségben, ami valaha a kórházi személyzet kávézójául szolgált. Alatta a földön Mr. Croup egy nagy halom éles tárgyat hordott össze, a borotvapengétıl a konyhakésen át a szikéig, valamint számos érdekes dolgot, amit Mr. Vandemar talált a fogászaton. Még egy piszkavas is került a kazánházból. – Nézze meg, hogy s mint van a barátunk, mister Vandemar – javasolta Mr. Croup. Mr. Vandemar a kalapáccsal próbaképpen megböködte a márkit. De Carabas márki nem volt jó ember, és elég mély önismerettel rendelkezett ahhoz, hogy azt is tudja, nem bátor ember. Már rég eljutott arra a következtetésre, hogy a világ, legyen az Lenti vagy Fenti, szereti, ha becsapják, s ı e végre egy mesében szereplı hazugságról nevezte el és prezentálta magát – ruháját, viselkedését, jellemét – egy nagy viccnek. Kézfejében és lábfejében tompa fájdalom lüktetett, és egyre nehezebben kapott levegıt. Már semmit nem nyerhetett azzal, ha eszméletlennek tetteti magát, hát felemelte a fejét, ahogy csak bírta, és skarlátpiros vért köpött Mr. Vandemar arcába. Bátor dolog volt, vélte. És ostoba is. Ha nem tette volna, talán hagynák nyugodtan meghalni. Így most biztosan kínozni fogják.

De talán annál hamarabb elérkezik a halál.

A nyitott kannában vadul forrt a víz. Richard nézte a bugyogó vizet, a sőrő gızt, és azon merengett, mit akarnak azzal. Készséges képzelete rögvest számos válasszal szolgált, amelyek zöme hihetetlenül fájdalmas lett volna, s amelyek egyike sem bizonyult helyesnek. A forró vizet egy korsóba öntötték, amibe Füstös testvér három teáskanál száraz, aprított levelet szórt. Az imígyen keletkezett folyadékot aztán a korsóból teaszőrın át három porceláncsészébe töltötték ki. Az apát felemelte vak fejét, a levegıbe szimatolt és elmosolyodott. – A Kulcs kínpróbájának elsı része egy csésze finom tea. Cukrot? – Nem, köszönöm – felelte óvatosan Richard. Füstös testvér kevés tejet öntött a csészébe, majd csészealjjal együtt Richardnak nyújtotta. – Mérgezett? – kérdezte Richard. – Te jó ég, dehogy – felelte szinte sértıdötten az apát. Richard belekortyolt a teába. Nagyjából olyan íze volt, mint bármelyik teának. – De ez is a próba része? Füstös testvér megfogta az apát kezét, és beletette a csészét. – Mondhatjuk – válaszolt az apát. – Szeretjük egy csésze teával megkínálni a keresıket, mielıtt nekilátnak. Ez számunkra része a próbának. Számodra nem. – Belekortyolt és szépséges mosoly terült szét vén arcán. – Mindent összevetve finom tea. Richard szinte érintetlenül tette le a csészéjét. – Nem kezdhetnénk most rögtön? – Dehogynem. – Az apát felállt, és mindhárman a szoba túlsó végében álló ajtóhoz indultak. – Van… – Richard elhallgatott, próbálta megfogalmazni,

mit kérdezzen. – Van bármi, amit elmondhatnak a próbáról? Az apát a fejét rázta. Valóban nem volt mit mondani. Az ajtóhoz vezeti a keresıt. Aztán kint a folyosón vár egy-két órát. Utána bemegy, eltávolítja a keresı maradványait a szentélyrıl, és elhantolja a pincékben. Néha, és ez a legrémesebb, néha nem halottak, habár nehéz azt már életnek nevezni; ezeket a szerzetestársak veszik gondjaikba, már amennyire lehet. – Értem. – Richard elmosolyodott, bár nem túl meggyızıen. – No, MacDuff, jöjj. Füstös testvér eltolta a két reteszt az ajtón. Reccsenve engedtek, akár két pisztolylövés. A szerzetes kitárta az ajtót. Richard belépett. Füstös testvér becsukta mögötte az ajtót, és rátolta a reteszeket. Aztán visszavezette az apátot a székhez, és megint kezébe adta a csészét. Az apát csendben kortyolgatta a teát. Majd megszólalt, s hangjában ıszinte sajnálat csengett – „No, MacDuff, gyere”, igazából. De nem volt szívem kijavítani. Olyan kedves fiatalembernek tőnt.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Richard Mayhew a földalatti-állomás peronjára lépett ki. A District Line-metróvonalhoz tartozott, a táblán az állt: BLACKFRIARS. A peron üres volt. Valahol a távolban szerelvény zakatolt, huzatot keltve a peronon, ami szétszórta a Sun bulvárújság lapjait, négyszínő mellekkel és fekete-fehér szidalmakkal terítve be a peront és a síneket. Végigment a peron mentén, majd leült egy padra, és várta, hogy történjen valami. Nem történt semmi. Megvakarta a fejét. Kicsit émelygett. Léptek kopogtak a peronon, s felpillantva egy csinos kislányt látott kéz a kézben egy nıvel, aki a lány nagyobb, idısebb kiadásának tetszett. Egy pillantást vetettek rá, majd elég feltőnıen elfordultak. – Ne menj túl közel hozzá, Melanie – tanácsolta a nı, meglehetısen hangos suttogással. Melanie ránézett Richardra, megbámulta, ahogy csak a

gyerekek tudnak, szégyen és zavar nélkül. Aztán megint anyjára nézett. – Az ilyen emberek miért maradnak életben? – tudakolta. – Mert nincs elég merszük véget vetni. Melanie megkockáztatott még egy pillantást. – Szánalmas. – Lépteik távolodva kopogtak, s hamarosan eltőntek szem elıl. Richard arra gondolt, hogy talán csak képzelte. Próbált emlékezni, minek is van itt. A metróra vár? Hová megy? Sejtette, hogy a válasz valahol a fejében bujkál, nem is messze, mégsem tudta elérni, nem tudta visszahozni az elveszett helyrıl. Csak ült ott magában és merengett. Álmodik netán? Megtapogatta maga alatt a mőanyag széket, sáros cipıjével a padlóra toppantott (honnét van ez a sok sár?), megérintette az arcát… Nem. Ez nem álom. Akárhol van is, valóság. Furcsán érezte magát: szenvtelennek, csüggedtnek és szörnyen, érthetetlenül szomorúnak. Valaki leült mellé. Richard fel sem nézett, a fejét sem fordította arra. – Helló – mondta egy ismerıs hang. – Hogy vagy, Dick? Minden rendben? Na, erre már felnézett. Érezte, hogy az arca mosolyra győrıdik. A remény úgy robbant a mellkasába, akár a golyó. – Gary? – kérdezte ijedten. Aztán örömmel: – Te látsz engem? – Te mindig viccelsz – vigyorgott Gary. – Nagy mókamester vagy. Gary öltönyt viselt, szépen megborotválkozott, minden hajszála pontosan a helyén volt. Richardnak errıl eszébe jutott, ı hogy nézhet ki: sáros, borostás, zilált… – Gary? Sejtem… hogy nézhetek ki, de meg tudom magyarázni. – Kicsit gondolkodott. – Nem. Igazából nem tudom. – Semmi gond – nyugtatta meg Gary. – Nem is tudom, hogy mondjam meg, olyan kínos. – Hallgatott kicsit. – Figyu, én igazából nem vagyok itt. – Dehogynem. – Nem – csóválta a fejét együtt érzın Gary. – Nem. Én te vagyok. Magaddal beszélsz.

Richard arra gondolt, ez biztos egy Gary-féle vicc. – Talán ez segít. – Gary a kezét az arcához emelte, s győrte, formázta, alakította a húst. Az arca folytmaszlagosodott, akár a zselé. – Így jobb? – kérdezte az alak, aki korábban Gary volt, méghozzá disszonánsan ismerıs hangon. Richard ismerte ezt az arcot: szinte minden hétköznap borotválta, amióta kimúlt a gimnáziumból; mosta a fogait, fésülte a haját, és néha azt kívánta, bárcsak jobban hasonlítana Tom Cruise-ra, John Lennonra, vagy bárkire. Merthogy ugye a saját arca volt. – A Blackfriars állomáson ülsz csúcsforgalom idején, és magadban beszélsz – magyarázta a másik Richard közömbösen. – És ugye tudod, mit mondanak azokról, akik magukban beszélnek? De most talán kezdesz közelebb araszolni a józan észhez. A nedves, sáros Richard a tiszta, elegáns Richard arcába bámult: – Nem tudom, hogy ki vagy és mit akarsz, de nem vagy meggyızı. Nem is hasonlítasz rám. – Hazudott és nagyon is tisztában volt vele. A másik énje bátorítón mosolygott és a fejét ingatta: – Te vagyok, Richard. Az, ami a józan eszedbıl megmaradt… A hangja nem Richard hangjának kínos visszhangja volt, az a rémes paródiahang, amit üzenetrögzítın, magnón vagy házi videón hallott vissza; a férfi Richard igazi hangján beszélt, azon, amit a fejében hallott beszéd közben, a valódi orrhangján. – Koncentrálj! – kiáltotta a Richard-arcú férfi. – Nézd meg ezt a helyet, az embereket, keresd az igazságot… Már most közelebb jársz a valósághoz, mint egy hete… – Baromság – hessegette el Richard kétségbeesetten. A fejét csóválva tagadott mindent, amit ez az énje mondott, de azért szétnézett a peronon, hogy mit is kéne látnia. Ekkor valami megvillant látótere szélén, ám mire fejével követte volna, már eltőnt. – Nézz – suttogta képmása. – Láss. – Mit lássak? Üres, félhomályos peronon állt, egy kihalt

mauzóleumban. És akkor… A zaj és a fény úgy vágta pofán, akárha egy sörösüveggel kenték volna képen: a Blackfriars állomáson állt a csúcsforgalom kellıs közepén. Emberek tülekedtek körülötte; zaj- és fényörvény, lökdösıdı-hullámzó emberár. Az állomáson egy szerelvény várt, s az ablakában Richard meglátta saját tükörképét. Úgy festett, mint egy ırült: egyhetes szakáll, szája körül ételmaradék, egyik szemén friss monokli, az orrán pedig egy kelés, egy égıvörös karbunkulus; mocskos volt, fekete, megszáradt kosz ette be magát pórusaiba és körme alá; szeme vörös és csipás, a haja összetapadt. Egy ırült, egy hajléktalan, aki zsúfolt földalatti-állomáson ácsorog csúcsforgalom idején. Richard a kezébe temette arcát. Amikor újra felemelte a fejét, az emberek eltőntek. A peron újra sötét volt, és ı újra egyedül. Leült egy padra, lehunyta a szemét. Ekkor egy kéz fogta meg a kezét, kicsit tartotta, majd megszorította. Egy nıi kéz: ismerıs parfümöt érzett. A másik Richard ült a balján, jobbján pedig most Jessica, fogta a kezét és együtt érzın nézett rá. Richard sosem látta még arcán ezt a kifejezést. – Jess? Jessica a fejét rázta. Elengedte a kezét. – Sajnos nem. Én is te vagyok. De hallgass rám, drágám. Közelebb vagy a valósághoz, mint… – Azzal jöttök, hogy közelebb a valósághoz, közelebb az igazsághoz, de halvány fingom sincs, mit… – Valami felötlött benne. Másik önmagára nézett, majd a nıre, akit szeretett. – Ez is része a próbának? – Próba? – Jessica összenézett azzal a Richarddal, aki nem ı volt. – Igen, próba. A London alatt élı szerzetesek próbája. – S alighogy kimondta, rögtön valóságosabb lett. – Meg kell szereznem egy kulcsot egy Islington nevő angyalnak. Ha sikerül, ı majd hazajuttat… – A szája kiszáradt, nem tudta tovább mondani. – Hallod, amit mondasz? – kérdezte gyengéden a másik

Richard. – Hallod, milyen röhejes? Jessica olyan képet vágott, mint aki menten elbıgi magát. – Ez nem próba, Richard. Idegösszeomlásod volt. Pár hete. Bekattantál. Felbontottam az eljegyzésünket… annyira furán viselkedtél, mintha nem is te lettél volna… nem bírtam tovább… Aztán eltőntél… – Könnyek csorogtak az arcán, s elhallgatott, hogy kifújja az orrát egy papír zsebkendıbe. A másik Richard szólalt meg: – Magányosan és ırülten bolyongtam London utcáin, híd alatt aludtam, szemeteskukákból ettem. Dideregve, elveszetten, egyedül. Magamban motyogtam, olyan emberekhez beszéltem, akik nem is voltak ott… – Annyira sajnálom, Richard – hüppögte Jessica. Most már zokogott, az arca eltorzult, elcsúnyult. Szemfestéke megfolyt, orra kivörösödött. Richard még sosem látta bánatosnak, és most jött csak rá, mennyire szeretné megszabadítani a fájdalomtól. Felé nyúlt, hogy átölelje, megnyugtassa és vigasztalja, ám ekkor a világ megcsúszott, elcsavarodott és átváltozott… Valaki belebotlott, káromkodott, majd továbbment. Richard hanyatt feküdt a peronon, a csúcsforgalmi nyüzsgésben. Arca ragadós és hideg volt. Nagy kínnal felemelte a fejét. A saját hányásában feküdt. Legalábbis remélte, hogy a sajátja. A járókelık vagy undorodva megbámulták, vagy egy gyors pillantás után elfordultak. A kezével letörölte az arcát, és megpróbált felállni, de nem emlékezett, hogyan kell. Nyöszörögni kezdett. Szorosan lehunyta a szemét, s így tartotta. Amikor ismét kinyitotta, fél perccel, egy órával vagy egy nappal késıbb, a peronon félhomály honolt. Talpra állt. Sehol senki. – Halló? Segítsen valaki. Kérem. Gary a padon ülve figyelte. – Még mindig kell valaki, aki megmondja, hogy mit csinálj? – Felállt és odament hozzá. – Richard, én te vagyok – gyızködte. – Csak azt tudom tanácsolni, amit amúgy is mondasz magadnak. Csak túlságosan félsz, hogy megfogadd. – Nem vagy én – ellenkezett Richard, de már maga sem hitt ebben.

– Érints meg. Richard nyújtotta a kezét, ami belemerült Gary arcába, összenyomta-préselte, mintha meleg rágógumiba nyomta volna. Semmit nem érzett a levegıben az ujjai körül. Kihúzta ıket Gary arcából. – Látod? Nem vagyok itt – mondta Gary. – Csak te vagy, fel-alá járkálsz, magadban beszélsz, próbálod összekaparni a bátorságod, hogy… Richard nem akart mondani semmit, de a szája megmozdult, és a hangja ezt mondta: – Összekaparni a bátorságom mihez? Mély hang szólalt meg a hangosbeszélın, visszhangosan és torzan zengett a peronon. – A London Transport elnézésüket kéri a Blackfriars állomáson történt baleset miatti késésért. – Ehhez – biccentett Gary. – Hogy baleset légy a Blackfriars állomáson. Hogy véget vess mindennek. Az életed örömtelen, szeretettelen, üres. Nincsenek barátaid… – Itt vagy te – suttogta Richard. Gary ıszinte tekintettel méregette: – Szerintem te egy seggfej vagy. Egy rossz vicc. – Ott van nekem Ajtó, Vadász és Anesztézia. Gary elmosolyodott. Valóságos szánalom volt abban a mosolyban, ami jobban bántotta Richardot, mint bármi győlölet vagy ellenségesség tehette volna. – Még több képzeletbeli barát? Az irodában mind kinevettünk a trolljaid miatt. Emlékszel? Az asztalodon. Nevetett. És Richard is nevetett. Ez az egész annyira rettenetes volt, nem tehetett mást, mint nevetett. Aztán abbahagyta. Gary a zsebébe dugta a kezét, és elıhúzott egy kis mőanyag trollt. Göndör, lila haja volt, annak idején Richard számítógépének képernyıjén állt. – Tessék – dobta oda. Richard megpróbálta elkapni, de az keresztülesett a tenyerén. Richard négykézlábra ereszkedve kapott a troll után. Úgy érezte, ez valódi életének egyetlen megmaradt töredéke; ha meg tudja szerezni, talán mindent visszakap…

Villanás. Újra csúcsforgalom volt. Egy vonat emberek százait öklendezte ki a peronra, más százak pedig felszállni próbáltak, s rugdosták-lökdösték a négykézláb matató Richardot. Valaki durván a kezére lépett. Felsikoltott és ujjait ösztönösen a szájába kapta, akár a gyerek, amikor megégeti. Undorító ízük volt, de nem érdekelte, mert meglátta a trollt, alig tízlépésnyire, és négykézláb lassan arra mászott a tömegben. Az emberek szidták, elé álltak, nekimentek. Sose hitte volna, hogy tíz lépés ilyen nagy távolság. Magas hangú vihogást hallott, és szerette volna tudni, ki lehet az. Zavaró vihogás volt, ocsmány és különös. Nem értette, miféle buggyant vihoghat így. Nyelt egyet. A vihogás abbamaradt. Már értette. Majdnem a peron széléhez ért. Egy idıs nı lépett a vonatra, s közben belerúgott a lila hajú trollba, ami beleesett a vonat és a peron közti résbe. – Ne! – nyögte Richard. Még mindig vihogott, kínos, ziháló nevetéssel, de közben már könnyek csípték a szemét, csorogtak le arcán. Megdörgölte a szemét, de csak még jobban csíptek. Villanás. A peron ismét üres és sötét lett. Talpra állt és bizonytalanul megtette azt a pár lépést a peron széléig. Látta a harmadik sín mellett a kis lila foltot. A troll. Feljebb emelte tekintetét. A falat hatalmas poszterekkel ragasztották tele, amik hitelkártyát, sportcipıt és ciprusi vakációt reklámoztak. A feliratok a szeme láttára változtak át. Most ezt üzenték: LEGYEN VÉGE, ez volt az egyik. VESSEN VÉGET A NYOMORÁNAK. LEGYEN FÉRFI, CSINÁLJA KI MAGÁT. LEGYEN HALÁLOS BALESETE MÉG MA. Bólintott. Biztos magában beszél. A posztereken nem ez áll. Igen, magában beszél, és legfıbb ideje, hogy odafigyeljen. Egy vonat közeledett az állomás felé. Richard összeszorította a fogát, és elıre-hátra ringott, mintha még mindig lökdösnék, noha teljesen egyedül volt. A vonat feléje tartott, a reflektora úgy ragyogott az

alagútban, akár a szörnyő sárkány szeme egy gyerekkori rémálomban. Megértette, milyen kis erıfeszítést igényelne megszüntetni a fájdalmat – örökre megszüntetni minden fájdalmat, amit valaha érzett, és amit valaha érezni fog. Kezét mélyen zsebre dugta, és nagy levegıt vett. Olyan könnyő lenne. Villanásnyi fájdalom, aztán mindennek vége… Volt valami a zsebében. Megtapogatta: valami sima, kemény, nagyjából gömb alakú. Kihúzta és megnézte. Egy kvarcgyöngy. Eszébe jutott, amikor felvette. A híd túloldalán. Anesztézia nyakláncából való. És valahol, a fejében vagy azon kívül, a patkánylány azt mondta: – Richard, tarts ki. – Nem tudta, hogy tényleg segít-e valaki rajta éppen. Gyanította, hogy valóban magában beszél. Az igazi énje beszélt, és ı végre odafigyelt rá. Bólintott és visszadugta a gyöngyöt a zsebébe. Aztán állt és várta, hogy beálljon a vonat. Az megérkezett, lassított, megállt. Az ajtók sziszegve kinyíltak. Mindenféle-fajta népséggel volt tele, akik nyilvánvalóan halottak voltak. Voltak friss tetemek, elnyisszantott torokkal vagy golyólyukas homlokkal. Voltak régi, aszott testek. Voltak fogantyúkba kapaszkodó, pókhálós hullák, és ülésen dülöngélı fekélyes alakok. Amennyire meg lehetett állapítani, mind a saját kezükkel vetettek véget az életüknek. Voltak férfiak, és voltak nık. Richardnak rémlett, mintha közülük pár arcot látott volna egy falon, de már nem emlékezett, hol vagy mikor. A kocsi szaglott, akár a hullaház egy forró, nyári nap végén, amikor a hőtés végleg felmondta a szolgálatot. Richardnak fogalma sem volt, hogy ı kicsoda; hogy mi igaz vagy nem igaz; hogy ı bátor vagy gyáva, ırült vagy normális. Csak azt tudta, most mit kell tennie. Belépett a kocsiba. És minden fény kialudt.

A reteszeket elhúzták, a két hangos csattanás végigvisszhangzott a termen. A parányi szentély ajtaját kitárták, hadd hatoljon be a lámpafény. Kis helyiség volt, a magas, boltíves mennyezet legmagasabb pontjáról zsinegen egy ezüstkulcs lógott. Az ajtónyitás huzatjától a kulcs elıre-hátra lengett és körbe-körbe

pörgött, egyik, majd másik irányba. Az apát megfogta Füstös testvér kezét, és együtt beléptek a szentélybe. Ott az apát elengedte a testvér kezét. – Fogja a testet, Füstös testvér. – De… de, atyám… – Mi az? Füstös testvér fél térdre ereszkedett. Az apát hallotta, ahogy ujjai ruhán és bırön motoznak. – Nem halt meg. Az apát sóhajtott. Tisztában volt vele, hogy gonosz gondolat, de szíve mélyébıl hitte, hogy jobban járnak, ha egybıl meghalnak. Ez sokkal-sokkal rosszabb nekik. – Ez is olyan? Hát akkor gondoskodunk a szerencsétlenrıl, amíg el nem nyeri a végsı jutalmát. Vigye a gyengélkedıbe. Egy gyenge hang azt mondta halkan, de határozottan: – Nem vagyok szerencsétlen. – Az apát hallotta, hogy valaki feláll, és hogy Füstös testvér felszisszen. – Azt hiszem… kibírtam – így Richard Mayhew hangja, immár sokkal bizonytalanabbul. – Hacsak ez nem egy másik próba. – Nem az, fiam – felelte az apát, s a hangjában volt valami, ami lehetett tisztelet, és lehetett sajnálkozás is. Hallgattak. – Azt hiszem, most meginnám azt a teát – mondta Richard. – Persze… persze. Erre. Richard az öregre nézett. A hályogos szemek a semmibe meredtek. Az apát láthatóan örült, hogy Richard él, de… – Elnézést – mondta Füstös testvér tiszteletteljesen Richardnak –, ne hagyja itt a kulcsát. – Ó. Igen. Kösz. Teljesen megfeledkezett a kulcsról. Felnyúlt, ujjait rázárta a lassan forgó kulcsra, majd meghúzta. A zsineg elszakadt. Richard kinyitotta a tenyerét. A kulcs a tenyerén feküdt. Eszébe jutott a versike: – „A tollam a fontos, ki vagyok?” A zsebébe tette, a kvarc mellé, és hármasban kimentek a

szentélybıl.

A köd ritkulni kezdett. Vadász örült neki. Most már biztos volt benne, hogy ha szükség lesz rá, el tudja menekíteni Lady Ajtót a szerzetesektıl úgy, hogy a haja szála sem görbül, és ı maga is csak kisebb sérüléseket szerez. A híd túlsó végén mozgolódás támadt. – Valami történik – súgta Ajtónak. – Készülj fel, hogy futnunk kell. A szerzetesek visszavonultak. Richard Mayhew, a felvilági bukkant elı a ködbıl, mellette az apát lépkedett. Richard valahogy másnak tőnt… Vadász feszülten figyelte, próbálta megérteni, mi változott. Richard súlypontja alacsonyabbra került, biztosabban állt a lábán. Nem… ennél többrıl volt szó. Kevésbé volt kisfiús. Inkább mintha kezdene igazán felnıni. – Szóval még élsz? – kacsintott rá Vadász. Richard bólintott. A zsebébe nyúlt és elıhúzott egy ezüstkulcsot. Ajtónak dobta, aki elkapta. Majd Richardra borult, és olyan szorosan ölelte, ahogy csak bírta. Aztán elengedte Richardot és az apáthoz szaladt. – El se tudom mondani, mit jelent ez nekünk. Az apát halványan, de nagylelkően elmosolyodott. – A Temple és az Arch legyen veletek utatok során az Alsóvilágban. Ajtó pukedlizett, majd a kulcsot szorongatva visszament Richardhoz és Vadászhoz. A három utazó elindult le a hídról. A szerzetesek addig álltak ott, míg azok el nem tőntek szem elıl, el nem nyelte ıket a világ alatti világ ısi köde. – Elvesztettük a kulcsot – mondta az apát a szerzeteseknek és önmagának. – Az Úr irgalmazzon nekünk.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Islington angyal álmot látott. Sötét, kavargó álmot. Hatalmas hullámok emelkedtek, csaptak a városra; az éji eget egyik horizonttól a másikig fehér, ágas villámok hasították szét; az esı ömlött, a város reszketett; a nagy amfiteátrum közelében tüzek gyulladtak és szaladtak végig a városon, dacolva az esıvel-viharral. Islington angyal messze fentrıl nézett le minderre, a levegıben lebegett, ahogy az ember álmában lebeg, ahogy ı réges-régidıkben lebegett. A városban voltak sok száz láb magas épületek is, de eltörpítették ıket az Atlanti-óceán szürkészöld hullámtornyai. És akkor meghallotta az emberek sikolyait. Négymillióan éltek Atlantiszon, s álmában Islington minden egyes hangot külön-külön hallott, tisztán és jól kivehetın, ahogy azok egyenként sikoltottak, fuldokoltak, elégtek, megfulladtak, meghaltak. A hullámok elnyelték a várost, s a förgeteg nagy sokára lecsendesült. Pirkadatra semmi nem maradt, ami jelezte volna, hogy itt egy város állt, nemhogy egy kétszer akkora sziget, mint Görögország. Atlantiszból nem maradt más, mint gyerekek, férfiak és nık felpuffadt tetemei a hideg, hajnali hullámokon; tetemek, amelyeket a szürke-fehér sirályok kegyetlen csırükkel máris csipkedni kezdtek. És Islington felébredt. A nyolcszögő vasoszlopok között állt, egy nagy fekete ajtó mellett, ami kovakıbıl és megfakult ezüstbıl készült. Megérintette a hős, sima kovakövet, a fagyos fémet. Megérintette a keretet. Ujjait könnyedén végigfuttatta a falon. Aztán elindult, egyik kamrából a másikba ment, megérintett ezt-azt, akárha meg akarna bizonyosodni a létezésükrıl, meggyızni magát, hogy itt és most ı is létezik. Bejárt utat követett, lába az évszázadok során sima rovátkákat vájt a kıbe. A kımedence mellett megállt, letérdelt, s ujjait a hideg vízbe engedte. Ujjhegyétıl borzongás kélt és győrőzött szét a vízen. A víz tükrén a kép, az angyal és az ıt övezı gyertyalángok képe megborzongott és átalakult. Egy pincébe látott bele. Az angyal összpontosított; valahol a távolban telefon csöngött. Mr. Croup odament és felvette a kagylót. Igen elégedettnek látszott. – Croup és Vandemar – vakkantotta a kagylóba. – Szemet kinyomkodunk, orrot eltörögetünk, nyelvet kilyukacsolunk, torkot elnyesünk-mesünk.

– Megszerezték a kulcsot, mister Croup – mondta az angyal. – Azt akarom, hogy az az Ajtó lány biztonságban visszajusson hozzám. – Biztonságban – visszhangozta Mr. Croup mérsékelt lelkesedéssel. – Értem. Akkor vigyázunk rá. Micsoda pompázatos ötlet, milyen eredeti. Gúzsba kötıen grandiózus. A legtöbb ember csak azért bérel orgyilkost, hogy kivégeztessen, ravaszul megölessen, netán förtelmesen lemészároltasson valakit. De nem ön, uram, nem bizony. Ön felbéreli minden idık és terek két legremekebb gyilkosát, és azzal bízza meg ıket, hogy vigyázzanak egy kislányra. – És így is legyen, mister Croup. A haja szála sem görbülhet. Ha engedi, hogy bármi történjen vele, mélységesen elszomorodom. Megértette? – Igen – fészkelıdött Mr. Croup. – Van valami újság? – Van, uram. – Mr. Croup a tenyerébe köhögött. – Emlékszik de Carabas márkira? – Hogyne. – Ha jól tudom, nincs hasonló tilalom a márki evilági létének megszüntetését illetıen… – Már nincs. A lányt védjék. Az angyal kivette ujját a vízbıl. A víztükörben most már csak a gyertyák és egy lélegzetelállító, tökéletesen androgün szépség látszott. Islington angyal felállt és visszatért a belsı kamrába, hogy bevárja majdani látogatóit.

– Mit mondott? – érdeklıdött Mr. Vandemar. – Azt mondta, mister Vandemar, hogy azt teszünk a márkival, amit akarunk. Mr. Vandemar bólintott. – Beleértve, hogy fájdalmas halált hal? – kérdezte a pontosság kedvéért. – Igen, mister Vandemar, ha jól meggondolom, ezt is beleértve. – Akkor jó, mister Croup. Nem szeretnék még egy

legorombítást. – Mr. Vandemar felnézett a felettük lógó véres testre. – Most már akár meg is szabadulhatunk a tetemtıl.

A bevásárlókocsi egyik elsı kereke nyikorgott és igen erısen bal fele tendált. Mr. Vandemar egy füves járdaszigeten találta a kocsit, a kórház közelében. Ahogy meglátta, rögtön tudta, hogy pont megfelel a testnek. No persze maga is cipelhette volna, de akkor ráfolyik a vér, meg az egyéb nedvek. És csak egy öltönye volt. Így hát a bevásárlókocsiban tolta de Carabas márki testét a csatornában, a kocsi pedig nyik-nyiknyikorgott és balra húzott. Nem bánta volna, ha a változatosság kedvéért Mr. Croup is tolja kicsit, ám Mr. Croup nagy lendülettel szónokolt. – Tudja, mister Vandemar, jelenleg túlságosan örülök, szinte kicsattanok a boldogságtól, szinte magamon kívül vagyok az eksztatikusságtól, hogy dohogjak, zsörtölıdjek vagy morgolódjak, hiszen végre azt tehettük, amiben a legjobbak vagyunk… Mr. Vandemar megkerült egy különösen kínos sarkot. – Vagyis megöltünk valakit. – Bizony megöltünk valakit, mister Vandemar, maga bátor lélek, maga sugárzó, nemes társ – ragyogott Mr. Croup. – Persze mostanra már megérezhette a boldog, derős és élénk külsım mögött ólálkodó „de” szócskát. Azt a parányi bosszúságot, mintha egy cafat nyers máj tapadt volna a csizmám belsejébe. Most biztosan azt mondja magában: „Mister Croup szívét valami nyomja. Ráveszem, hogy könnyítsen a lelkén.” Mr. Vandemar eltőnıdött ezen, miközben kifeszítette a két csatorna közti kerek fémajtót, és átmászott. Aztán átemelte a kocsit a márki testével. Majd azt mondta, mivel nagyjából biztos volt benne, hogy így is gondolja: – Nem. Mr. Croup zavartalanul folytatta: – …És ha én, noszogatására válaszul elárulnám, hogy mi bosszant, hát azt kéne mondanom: az, hogy a tehetségünket véknya alá kell rejtenünk. A néhai márki szomorú maradványait Lenti London legmagasabb tornyaira kéne fellógatnunk. Nem eldobni, mint egy használt… – kereste a megfelelı hasonlatot. – Patkányt? – segített Mr. Vandemar. – Hüvelykszorítót?

Lépet? Nyik, nyik, jajgatott a kocsi kereke. Mr. Croupnak egyik hasonlat sem nyerte meg a tetszését. – Nem érdekes. Elıttük barna viző, mély csatorna húzódott. A víz felszínén fehéres buborékok, használt óvszerek és vécépapírfoszlányok úsztak. Mr. Vandemar megállt a bevásárlókocsival. Mr. Croup lehajolt, hajánál fogva felemelte a márki fejét, és azt suttogta a halott fülébe: – Minél hamarabb vége ennek az ügyletnek, annál boldogabb leszek. Van még hely és idı, ahol megfelelıen értékelnek két pár ügyes kezet érvágó dróttal vagy csontozókéssel. – Felegyenesedett. – Szép álmokat, márki. Ne felejtsen el írni. Mr. Vandemar felbillentette a kocsit, s a márki teteme nagy csobbanással beleborult a barna vízbe. És utána, mert idıközben vehemensen megutálta, Mr. Vandemar a bevásárlókocsit is a csatornába lökte, és nézte, ahogy elviszi a sodrás. Mr. Croup magasra emelte lámpáját, és megvizsgálta, hol is vannak. – Szomorú belegondolni, hogy odafent emberek járnak, akik sosem ismerik meg eme csatornák szépségét, mister Vandemar. Ezeket a vörös téglás székesegyházakat a lábuk alatt. – Mestermunka – értett egyet Mr. Vandemar. Hátat fordítottak a barna víznek, és visszaindultak. – Ahogy az embereknél – pontifikálta Mr. Croup –, úgy a városoknál is fontos a belek tartalma.

Ajtó a nyakába kötötte a kulcsot egy darab zsineggel, amit bırkabátja egyik zsebében talált. – Az nem biztonságos – vélte Richard. A lány pofát vágott. – Nem az. – Jó – vont vállat a lány. – Ha a vásárra érünk, szerzek egy láncot. Barlanglabirintusban mentek, szinte történelem elıttinek

látszó mészkıbıl vájt mély alagutakban. Richard kuncogni kezdett. – Mi olyan vicces? – nézett rá Ajtó. – Arra gondoltam, milyen képet vág majd a márki, ha megmondjuk, hogy a segítsége nélkül megszereztük a kulcsot a szerzetesektıl. – Biztos lesz valami szarkasztikus megjegyzése. Aztán mehetünk vissza az angyalhoz. A „hosszú és veszélyes úton”. Bármi is az. Richard a barlangrajzokat csodálta. Rozsdabarna, okker és sziénabarna körvonalú, támadó vaddisznók, menekülı gazellák, szırös masztodonok és óriás lajhárok; több ezer évesnek tippelte ıket, ám ahogy befordultak a sarkon, ugyanilyen stílusban látott teherautókat, macskákat, kocsikat és – a többinél lényegesen gyengébb kivitelben, mintha a rajzoló csak ritkán és messzirıl látta volna – repülıgépeket. Egyik kép sem volt túl messze a talajtól. Talán földalatti neandervölgyi törpék mőve. Ebben a furcsa világban simán. – Szóval hol lesz a következı vásár? – Sejtelmem sincs – mondta Ajtó. – Vadász? Vadász elıbújt az árnyékból. – Nem tudom. Egy kis alak rohant el mellettük arra, amerrıl jöttek. Pár pillanat múlva két újabb apró alak bukkant fel, az üldözık. Vadász keze villant, a fülénél kapta el az egyik fiút. – Aú! – jajgatott az kisfiúsan. – Engedj! Ellopta az ecsetemet. – Igen, ellopta – így egy másik, sipító hang odább a folyosón. – Nem is – így meg egy még sipítóbb hang még odább. Vadász a barlangrajzokra mutatott. – Ezeket te csináltad? A fiú olyan félelmetes arroganciát mutatott, ami csak a legnagyobb mővészek és a kilencévesek sajátja. – Párat. – Nem rossz.

A fiú csúnyán meredt rá. – Hol lesz a legközelebbi Lebegı Vásár? – kérdezte tıle Ajtó. – Belfastban. Ma éjjel. – Köszönöm. Remélem, visszakapod az ecsetedet. Engedd el, Vadász. Vadász elengedte a fiú fülét. Az azonban nem futott el. Tetıtıl talpig végigmérte Vadászt, s pofát vágva jelezte, hogy határozottan nincs lenyőgözve. – Te vagy Vadász? – A nı szerényen mosolygott rá. A fiú horkantott. – A legjobb testır az Alsóvilágban? – Ezt mondják. A fiú egyik kezével hátranyúlt, majd vissza. Sima, villámgyors mozdulat volt. Aztán értetlenül kinyitotta a tenyerét. Zavartan nézett fel Vadászra. Vadász kinyitotta az öklét. Egy gonosz élő rugóskés volt benne. Feltartotta, hogy a fiú ne érje el. Az fintorgott. – Hogy csináltad? – Tőnés. – Vadász becsukta és a fiúnak dobta a kést, aki elrohant, vissza se nézett, üldözte tovább az ecsetjét.

De Carabas márki testét keletnek sodorta a víz a mély csatornában, arccal lefelé. London csatornái földi pályafutásukat folyóként és patakként kezdték, északról délnek folyva (vagy a Temzétıl délre: délrıl északnak) szemetet, állattetemeket és éjjeli edények tartalmát hordták a Temzébe, ami aztán az orrfacsaró anyagokat többnyire kivitte a tengerbe. Ez a rendszer sok-sok évig úgy-ahogy bevált, mígnem 1858-ban a London lakói és gyárai termelte elképesztı mennyiségő hulladék egy különösen forró nyáron létrehozta a Nagy Bőz nevő jelenséget: maga a Temze is nyitott szennycsatornává vált. Aki csak el tudta hagyni Londont, az el is hagyta; a maradók karbolos ruhát csavartak arcukra, és igyekeztek nem az orrukon venni a levegıt. A parlament abban az évben korai szünetre kényszerült, s rákövetkezı évben megkezdıdött a csatornaépítı program. A több ezer mérföld csatornát enyhe nyugat-keleti lejtéssel készítették, s valahol Greenwich után a Temzetorkolatba pumpálták, ahonnét a szennyvíz és hulladék

kisodródott az Északi-tengerre. A néhai de Carabas márki teste ezt az utat járta be, nyugatról keletre tartott, a napkelte és a szennyvíztisztító-telep felé. Az elhaladó testet észrevették a patkányok, amik a magas téglaperemen azt csinálták, amit a patkányok csinálnak, ha nincs ember a közelben. A legnagyobb, egy fekete hím ciccegett egyet. Egy kisebb, barna nıstény visszaciccegett neki, majd leugrott a peremrıl a márki hátára, és ott utazott, megszimatolta a haját meg a kabátját, megkóstolta a vérét, majd óvatosan odahajolva megnézte, ami az arcból maradt. Aztán a márki fejérıl beleugrott a koszos vízbe, és fürgén partra úszott. Kiérve felkapaszkodott a csúszós téglán, majd egy gerendán visszasietett a társaihoz.

– Belfast? – kérdezte Richard. Ajtó huncutul elmosolyodott, és csak ennyit mondott, amikor Richard erıltette: – Majd meglátod. Richard taktikát váltott. – Honnét tudod, hogy a srác igazat mondott a vásárról? – Errıl itt lent senki nem hazudik. Talán… nem is tudnánk róla hazudni. – Ajtó eltöprengett. – A vásár különleges. – Honnét tudta az a gyerek, hol lesz? – Valaki elmondta neki – válaszolta Vadász. Richard átgondolta. – És az a valaki honnét tudta? – Valaki elmondta neki – világosította fel Ajtó. – De… – Kíváncsi lett volna, ki választja ki a helyszínt, hogyan terjed a híre, s ezt próbálta úgy megfogalmazni, hogy ne tőnjék teljesen hülyének. Mély nıi hang hangzott a sötétbıl: – Pszt. Tudjátok, hol lesz a vásár? Kilépett a fényre. Ezüst ékszert viselt, sötét haját tökéletes frizurába rendezte. Bıre falfehér volt, hosszú ruhája szénfekete. Richard azonnal tudta, hogy látta már, de beletelt pár percbe, mire el tudta helyezni. Az elsı Lebegı Vásáron,

igen, a Harrodsban. A nı akkor rámosolygott. – Ma éjjel Belfastban – felelte neki Vadász. – Köszönöm. Richard elképesztınek találta a nı szemét. Színe akár a győszővirágé. – Ott találkozunk – mondta a nı, és közben Richardra nézett, majd kissé szemérmesen elfordult. Belépett az árnyékba és eltőnt. – Ez ki volt? – érdeklıdött Richard. – Bársonynak nevezik magukat – felelte Ajtó. – Nappal itt lent alszanak, éjjel a Felvilágot járják. – Veszélyesek? – Mindenki veszélyes – emlékeztette Vadász. – Térjünk vissza a vásárra. Ki dönti el, hogy hol és mikor legyen? És honnét tudják meg az elsık? – Vadász csak vállat vont. – Ajtó? – Ezen sose gondolkodtam. – Befordultak egy sarkon. Ajtó magasra emelte a lámpát. – Nem is rossz. – És gyors. – Vadász ujjheggyel megérintette a sziklára festett képet. A festék még nedves volt. A kép Vadászt, Ajtót és Richardot ábrázolta. Nem éppen hízelgıen.

A fekete patkány tiszteletteljesen leszegett fejjel, hátracsapott füllel lépett az Aranyosok fészkébe. Vinnyogva és ciccegve mászott közelebb. Az Aranyosok egy csontrakásban fészkeltek. Ez a csontrakás valaha egy szırös mamuté volt, még a hideg idıkben, amikor a nagy szırös vadak úgy járták Dél-Anglia havas tundráit, mintha az övék lenne. Ezt a mamutot azonban alaposan és véglegesen kijózanították az Aranyosok. A fekete patkány a csontrakás alján lerótta hódolatát, majd hátára feküdt, feltárva torkát, és lehunyt szemmel várt. Egy idı múlva csicsegést hallott fentrıl, ebbıl tudta, hogy felállhat. Az egyik Aranyos kimászott a mamut koponyájából a

csontrakás tetejére, végig az agyaron. Aranyszırő patkány volt, a szeme rézszín, a termete akár egy nagyobb házimacskáé. A fekete patkány beszélt. Az Aranyos gyorsan végiggondolta, majd parancsot ciccegett. A fekete patkány ismét a hátára gördült, egy pillanatra kivillantva a torkát. Aztán felállt és már ott se volt.

A Nagy Bőz elıtt persze már éltek Csatornalakók a csatornákban az Erzsébet-korban, vagy a restauráció idején, majd György régensherceg napjaiban – ahogy London vízi útjait sorra csövekbe és fedett járatokba kényszerítették, mivel a növekvı népesség mind több mocskot, több szemetet, több hulladékot termelt –, azonban igazán a Nagy Bőz után, a viktoriánus kor grandiózus csatornaépítése után találtak magukra. Szerte a csatornákban fellelhetık voltak, állandó otthonukat pedig a templomszerő, vöröstéglás boltíves pincékben rendezték be, keleten, ahol a habos vizek összefolytak. Ott üldögéltek, mellettük botok, hálók és rögtönzött kampók, és a barna vizet figyelték. Ruhában jártak, barna és zöld ruhában, amelyet vastagon borított valami, ami lehetett penész, lehetett petrolkémiai váladék, és lehetett valami sokkal rosszabb is. Hajuk hosszú és zsíros. Nagyjából úgy bőzlöttek, ahogy az ember várná. Az alagutakban régi viharlámpákat aggattak fel. Senki nem tudta, a csatornalakók mit használnak hozzá, de a lámpáik igencsak mérgezı, kék-zöld lánggal égtek. Az sem volt ismert, a csatornanépek hogyan kommunikálnak maguk között. Ha a külvilággal érintkeztek, ami igen ritkán fordult elı, egyfajta jelbeszédet használtak. Bugyogó-csobogó világban éltek férfiak, nık és néma kis csatornagyerekek. Dunnikin kiszúrt valamit a vízben. İ volt a csatornalakók fınöke, a legöregebb és legbölcsebb. Jobban ismerte a csatornákat, mint akik annak idején építették. Dunnikin egy hosszú rákászhálóért nyúlt, s gyakorlott csuklómozdulattal kiemelt egy megviselt mobiltelefont a vízbıl. Odament egy kis szemétrakáshoz a sarokban, és a telefont a többi fogás mellé tette: két fél pár kesztyő, egy cipı, egy macskakoponya, egy ázott csomag cigaretta, egy mőláb, egy döglött spániel, egy

agancsdísz és egy babakocsi alváza. Eddig nem volt túl jó nap. Pedig ma éjjel vásár lesz, méghozzá a szabadban, így Dunnikin tovább figyelte a vizet. Sose lehet tudni, mi bukkan fel.

Old Bailey a mosott ruhát teregette. Takarókat és lepedıket lobogtatott a szél a Centre Point tetején, ezen a randa és határozottan hatvanas évekbeli felhıkarcolón, ami messze a Tottenham Court Road földalatti-állomás fölé tornyosulva jelzi az Oxford Street keleti végét. Old Bailey nem rajongott a Centre Pointért, ám, mint azt a madarainak gyakran hangoztatta, a kilátás valóba páratlan, ráadásul a kevés helyek egyike a West End-i részen, ahonnét nem kell magát a Centre Pointot bámulni. A szél tollakat tépett le Old Bailey kabátjáról, és sodorta ki London fölé. Az öreg nem bánta. Mint gyakran mondogatta a madarainak, van ott még, ahonnét ezek jöttek. Egy nagy fekete patkány mászott ki az egyik szellızı repedt fedelén, körülnézett, majd odaszaladt Old Bailey madárszaros sátrához. Felszaladt a sátor oldalán, végig Old Bailey szárítókötelén. Sürgetın vinnyogott neki. – Lassabban, hé, lassabban – szólt rá Old Bailey. A patkány megismételte a mondandóját, lassabban, de ugyanolyan sürgetın. – A nemjóját – vélte Old Bailey. Beszaladt a sátrába, s fegyverekkel bukkant elı: a halvillával és egy szénlapáttal. Aztán megint beszaladt, és csereárukkal jött ki. Aztán harmadszor is bement, és magához vette az ezüstdobozt. – Nincs nekem idım erre a sületlenségre – mondta újra kilépve a patkánynak. – Nagyon elfoglalt ember vagyok. Tudod, a madarak nem esnek ám csapdába maguktól. A patkány vinnyogott. Old Bailey kioldotta a derekára tekert kötelet. – Mások is elmehetnek a testért. Már nem vagyok olyan fiatal, mint vótam. És nem szeretem az alsóhelyeket. Én tetıembernek születtem. A patkány durva hangot hallatott. – Gyorsan, de nem kapkodva. Megyek, megyek, kis hátulgombolós. Én még ismertem az ükapádat, patkány koma,

úgyhogy velem ne pimaszkodjá’… Szóval hol lesz a vásár? – A patkány megmondta. Old Bailey a zsebébe tette a patkányt, és átmászott az épület oldalán.

Dunnikin a csatorna mellett lazított mőanyag kerti székében, s egész testében bizseregtette a vagyon és gazdagság elıérzete. Érezte, ahogy feléje sodródik. Hangosan tapsolt, mire a férfiak, nık és gyerekek feléje szaladtak, horgokat, hálókat és zsinegeket kapva fel útközben. Összegyőltek a csatorna síkos peremén, sercegı lámpáik zöld fényében. Dunnikin egy pontra mutatott, s vártak, némán, mert a csatornanépek így várakoznak. De Carabas márki teste bukkant fel. Az áramlat lassan, méltóságteljesen vitte, akár egy temetési bárkát. A csatornalakók horgaikkal-hálóikkal némán elkapták és partra húzták. Elvették a kabátját, a csizmáját, az arany zsebórát és kabátzsebei tartalmát, de a többi ruhát a holtesten hagyták. Dunnikin ragyogó mosollyal szemlélte a zsákmányt. Tapsolt, és a csatornalakók nekiálltak készülıdni a vásárra. Most már van értékes portékájuk.

– Biztos vagy benne, hogy a márki a vásáron lesz? – kérdezte Richard, ahogy az ösvény lassan emelkedni kezdett. – Nem hagy minket cserben – felelte Ajtó a tıle telhetı magabiztossággal. – Ott lesz. Tudom.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A 11 000 tonnás Belfast hadihajó 1939-ben állt szolgálatba, és végigharcolta a második világháborút. Azóta a Temze déli partjánál horgonyoz, képeslapországban, a Tower híd és a London híd között, a Towerrel szemközt. A fedélzetérıl látni a Szent Pál-székesegyházat és az oszlopszerő emlékmő aranyozott tetejét, amelyet a nagy londoni tőzvész emlékére emelt Christopher Wren. A hajó manapság úszó

múzeum, emlékmő és gyakorlótér egyben. A hajóról hajóhíd vezet a partra, s ezen a hídon mentek fel kettesével-hármasával, meg tucatjával. Lenti London törzsei olyan korán állítják fel standjaikat, ahogy csak lehet, egységbe tömöríti ıket a Vásári Béke és a közös vágy, hogy a lehetı legmesszebb legyenek a csatornalakók standjaitól. Jó száz éve létrejött a megállapodás, miszerint a csatornalakók csak akkor állíthatnak fel standot, ha a vásárt a szabadban tartják. Dunnikin és népe egy gumiszınyegre ömlesztette zsákmányát az egyik nagy ágyútorony tövében. Senki nem jött oda hozzájuk azonnal, de a vásár vége fele jönnek majd az alkuszok, a kíváncsiak és az a pár szerencsés, akit nem áldott meg szaglóérzékkel az ég. Richard, Vadász és Ajtó felnyomakodtak a fedélzetre. Richard megfigyelte magán, hogy már kiveszett belıle a késztetés, hogy megálljon és mindent megbámuljon. Az emberek itt sem voltak kevésbé furák, mint a legutóbbi Lebegı Vásáron, de úgy vélte, jómaga is jócskán elfurásodott már. Menet közben az arcokat pásztázta, a márki sanda mosolyát keresve. – Nem látom – jegyezte meg idırıl idıre. Egy kovácshoz közeledtek, ahol egy férfi – aki egy kisebb hegynek is elment volna, ha az ember eltekint a bozontos barna szakálltól – egy kis szénserpenyıbıl vörösen izzó fémdarabot dobott egy üllıre. Richard még életében nem látott igazi üllıt. Tíz lépésrıl érezte a fém és a szénserpenyı hevét. – Tartsd nyitva a szemed. De Carabas itt lesz – mondta mögötte Ajtó. – Rossz pénz nem vész el. – Aztán elgondolkodott. – Milyen a rossz pénz amúgy? – Aztán mielıtt Richard felelhetett volna, felkiáltott: – Hámorkovács! A szakállas emberhegy felnézett, abbahagyta a fém püfölését, és elbıdült: – Penészes Piccadilly, Lady Ajtó! – s úgy felkapta a lányt, mintha kisegér lenne. – Szia, Hámorkovács. Reméltem, hogy itt leszel. – Egy vásárt se hagyok ki, úrnım – harsogta az vidáman. Majd dörgı hangon, bizalmasan bevallotta: – Itt kapós az üzlet. – Eszébe jutott az üllın hőlı fém. – Hopp, egy pislantás. – Letette Ajtót neki szemmagasságba, a sátra tetejére. Kalapácsával nekiállt ütni a fémet, közben ide-oda

forgatta valamivel, amit Richard, helyesen, fogónak tippelt. Az ütések hatására a fém alaktalan fémpacából tökéletes fekete rózsává nyílt. Lenyőgözıen finom munka volt, minden szirom jól kivehetı, hibátlan. Hámorkovács aztán a rózsát az üllı melletti vödörbe mártotta, ahol az sisteregve gızölgött. Majd kihúzta, megtörölte, s egy kövér, páncélinges férfinak adta, aki türelmesen várt oldalt; a kövér elégedettségének adott hangot, s egy zöld Marks and Spencer bevásárlószatyrot adott Hámorkovácsnak, tele sajttal. – İk a barátaim, Hámorkovács – mutatta be a társait Ajtó a magasból. Hámorkovács több számmal nagyobb kezébe vette Richardét. Lelkesen, de igen óvatosan rázott kezet, mintha a múltban kézfogási baleseteket okozott volna, s addig gyakorolta, míg el nem sajátította. – Örvendek – bömbölte. – Richard – mondta Richard. Hámorkovács odavolt a gyönyörtıl. – Richard! Remek név! Volt egy Richard nevő lovam. – Elengedte Richard kezét, és Vadász felé fordult. – Te pedig… Vadász? Vadász! Úgy éljek, féljek és keféljek! Te vagy! – Hámorkovács elpirult, mint egy iskolás. A tenyerébe köpött, és kínos aprólékossággal megpróbálta lesimítani a haját, aztán kezet nyújtott, majd rájött, hogy az imént köpött rá, hát megtörölte bırkötényében, közben pedig egyik lábáról a másikra állt. – Szia, Hámorkovács – üdvözölte Vadász karamellamosollyal. – Leveszel, Hámorkovács? – kérte Ajtó. – Bocsánat, úrnım – mondta pironkodva a férfi, és leemelte. Richard megértette, hogy Hámorkovács már kiskorában ismerte Ajtót, s ettıl érthetetlen irigység fogta el. – Mit tehetek érted? – Egy-két dolgot – felelte Ajtó. – De elıször is… – Richardra nézett. – Richard? Neked is van egy feladatom. – Neki? – vonta fel a szemöldökét Vadász. – Mindkettıtöknek – bólintott Ajtó. – Elmennétek nekünk ennivalóért, Richard? Richardot különös büszkeség öntötte el. Bizonyított a

próbán. Immár közéjük tartozik. Elmegy és hoz ennivalót. Csak úgy dagadt a keble. – A te testıröd vagyok, melletted maradok – jelentette ki Vadász. – A vásáron? – Ajtó mosolygott, de a szeme villogott. – Semmi gond, Vadász. A Vásári Béke érvényben van. Itt senki nem mer hozzám nyúlni. És Richardra különben is jobban kell vigyázni. Richard erre persze leengedett, de senki nem törıdött vele. – És ha valaki mégis megszegi a Békét? – vetette fel Vadász. Hámorkovács a tőz dacára megborzongott: – Megszegni a Békét? Brr. – Nem fogja – szögezte le Ajtó. – Menj. Menjetek. Curryt kérek. És papadot. Főszereset. Vadász beletúrt a hajába, majd megfordult és Richarddal együtt elindult. – Mi történne, ha valaki megszegné a Vásári Békét? – kérdezte Richard. Vadász kicsit gondolkodott. – Legutóbb háromszáz éve történt meg. Két barát vitába keveredett egy nı miatt. Kést rántottak, és az egyikük meghalt. A másik elmenekült. – És mi lett vele? Megölték? – Ellenkezıleg. Még ma is azt kívánja, hogy bárcsak ı halt volna meg akkor. – Még mindig él? Vadász ajkát biggyesztette. – Éldegél – felelte kis szünet után. – Éldegélget. Eltelt egy pillanat, aztán: – Fúj. – Richard azt hitte, menten kidobja a taccsot. – Mi ez a… bőőőz? – A csatornalakók.

Richard elfordította a fejét, és igyekezett nem az orrán venni a levegıt, amíg jó messze nem értek a csatornalakók standjától. – Látod a márkit? Vadász a fejét rázta. Pedig, ha kinyújtja a kezét, megérinthette volna. Felmentek egy gyalogjárón az ételstandok és kellemesebb illatok felé.

Old Bailey gond nélkül megtalálta a csatornanépeket, csak az orrát kellett követnie. Tudta, mit kell tennie, és némi örömöt lelt benne, hogy nagy feneket keríthet neki: alaposan tanulmányozta a döglött spánielt, a mőlábát, a nyirkos-penészes mobiltelefont, s közben bánatosan ingatta a fejét. Aztán úgy tett, mint aki most veszi észre a márki testét. Megvakarta az orrát. Feltette az okuláréját, úgy vizsgálta meg. Savanyúan bólogatott magában, mint akinek – mit ad isten – épp egy tetemre van szüksége, ám csalódott a választékban, de hát kénytelen beérni azzal, ami van. Aztán odaintette Dunnikint, és a tetemre bökött. Dunnikin széttárta a kezét, szépségesen mosolygott, s fejét a mennybolt felé emelve kommunikálta, hogy a márki földi maradványa mekkora gyönyört jelent csatornatöltelék életükben. Utána tenyerét a homlokára nyomta, s feldúlt képpel adta tudtul, micsoda tragédia lenne a figyelemre méltó tetem elvesztése. Old Bailey a zsebébe nyúlt és elıhúzott egy alig használt golyós dezodort. Dunnikinnak adta, aki hunyorogva megszemlélte, megnyalta, majd visszaadta. Nem volt lenyőgözve. Old Bailey eltette. Újra de Carabas márki félmeztelen, mezítlábas, a hosszú vízi úttól még nedves holttestére nézett. A test hamuszürke volt, a sok kicsi és nagy sebtıl teljesen kivérzett, a bır ráncos, szilvaszerő lett a víztıl. Ekkor Old Bailey elıhúzott egy sárga folyadékkal teli üveget. Dunnikin gyanakodva nézte. A csatornalakók jól ismerik a Chanel No. 5 üvegét, így elkerekedett szemmel győltek vezetıjük köré. Dunnikin fontossága teljes tudatában lecsavarta a kupakot, és egy cseppet cseppentett csedvás csuklójára. Majd olyan komolysággal, amit a legünnepeltebb párizsi parfümériások is megirigyelhettek volna,

megszaglintotta. Bólintott, s az alkut megpecsételendı lelkesen ölelésre tárta a karját. Old Bailey elfordította a fejét és nem vett levegıt, míg az ölelés le nem bonyolódott. Eztán Old Bailey feltartotta egy ujját, s próbálta elmímelni, hogy bizony már nem olyan fiatal, mint fiatalkorában volt, s hogy noha de Carabas márki igencsak halott, attól még nem nyom kevesebbet. Dunnikin elgondolkodva túrta az orrát, majd egy intéssel – amely nem csak nemes lelkőséget jelzett, de elhamarkodott és méltatlan bizalmat az emberi nemben, ami elıbb-utóbb a csatornanép szegényházába juttatja ıt, Dunnikint –, az egyik ifjabb emberével a tetemet a régi babakocsi alvázára köttette. Az öreg tetıember letakarta a testet egy ruhával, s a kocsit tolva elindult a zsúfolt fedélzeten.

– Egy zöldséges curryt kérek – mondta Richard a nınek a currystandnál. – És ööö… a húsos curryben milyen hús van? – A nı megmondta. – Ó. Értem. Hm. Akkor inkább a zöldségesbıl még. – Helló újra – mondta mellette egy bársonyos hang. A fekete ruhás, győszővirág szemő nı volt, akivel a barlangban találkoztak. – Helló – mosolygott rá Richard. – …Ó, és papadumot is. Maga is ööö… curryért jött? A nı rászegezte gyönyörő szemét, és Lugosi Bélát utánozva mondta: – Én nem esz… curryt. – Majd nevetett, pazar, jókedvő nevetéssel, és Richard rádöbbent, hogy milyen rég nem hallott nıt viccelni. – Ó. Hm. Richard. Richard Mayhew. – Kezet nyújtott. A nı megérintette, de azt aligha lehetett kézfogásnak nevezni. Az ujjai nagyon hidegek voltak, de persze késı éjjel, ısz vége fele a Temzén minden nagyon hideg. – Lamia. A Bársonyok közé tartozom. – Aha. Értem. És sokan vannak? – Néhányan. Richard elvette a currys dobozokat. – És mivel

foglalkozik? – Amikor nem ételt keresek, vezetı vagyok – mosolygott a nı. – Ismerem Alsóvilág minden zugát. Ekkor Vadász termett Lamia mellett, pedig Richard megesküdött volna, hogy eddig a stand túloldalán volt. – İ nem a tiéd – mondta a nınek. – Ezt hadd döntsem el én – mosolygott édesen Lamia. – Vadász, ı Lamia – mondta Richard. – Tárkony. – Bársony – javította ki Lamia mézesmázosan. – Vezetı. – Elviszlek, ahová csak menni akarsz. Vadász elvette a kajászacskót Richardtól. – Ideje visszamennünk. – Ha a tudod-hová megyünk, segíthet – mondta Richard Vadásznak. Az nem szólt, csak ránézett. Ha elızı nap néz rá így, Richard azonnal ejti a témát. De az akkor volt. – Kérdezzük meg a márkit. Láttad? – Még nem.

Old Bailey végigrángatta a babakocsira kötözött tetemet a hajóhídon, akár egy rémes Guy Fawkes-paródiát. Olybá tőnt neki, hogy nem is volt rég, amikor a londoni gyerekek november elején ilyen bábokat cipeltek szerte a városban, mutogatták a járókelıknek, majd tőzhalálra szánták a november ötödikén gyújtott máglyákon. Pedig nem látott ilyet… tíz éve? Ötven? Átgurította a kocsit a Tower hídon, aztán, motyogva és zsémbelıdve, el a Tower mellett. A Tower Hill földalattiállomás felé vette az útját, de kicsivel elıtte, egy nagy szürke falnál megállt. Ugyan nem tetı, de megteszi, vélte Old Bailey. A London Wall egyik maradványa volt. A London Wallt a hagyomány szerint Nagy Konstantin római császár építtette idıszámításunk szerint a harmadik században, anyja, Helena kérésére, aki londoni volt, és már megelégelte, hogy a szerte Európából az udvarba érkezı potentátok és vezetık lezseren elhencegnek neki azzal, hogy az ı városuknak mekkora fala van, és megkérdezik tıle, feléjük milyenek a városfalak.

Amikor a fal elkészült, teljesen körülölelte a várost; harminc láb magas volt, nyolc láb széles, és kétségtelenül londoni fal. Már nincs harminc láb magas, hiszen Konstantin anyjának ideje óta a talajszint jelentısen emelkedett (a londoni fal nagy része ma tizenöt lábnyira az utcaszint alatt húzódik), és már nem éri körbe a várost. De még mindig impozáns falat, bólogatott élénken magában Old Bailey. Kötelet kötött a babakocsira, felmászott a falra, majd nyögve és jajnekemezve felhúzta a márkit a fal tetejére. Ott kioldotta a béklyókat, és gyengéden lefektette a testet a kövekre. Néhány seb még mindig nedvedzett. Erısen halott volt. – Szerencsétlen fajankó – suttogta Old Bailey szomorúan. – Minek kellett megöletned magadat? A kicsi, fényes hold magasan állt a hideg éjben, ıszi csillagképek pettyezték a kékesfekete eget, akár a gyémántpor. Fülemüle röppent a falra, megszemlélte de Carabas márki tetemét, és édesen csiripelt. – Ne üssed bele a csıröd – mordult rá Old Bailey. – A madaraknak sincs rózsaillatuk, ha tudni akarod. – A madár dallamos fülemüle-káromkodást csiripelt, s elszállt. Old Bailey a zsebébe nyúlt és elıhúzta a fekete patkányt, aki idıközben elaludt. Most álmosan pislogott, majd ásított, teljes hosszában kivillantva tarka patkánynyelvét. – Jómagam boldog leszek, ha többet semminek nem érzem a szagát – mondta neki Old Bailey. Letette a lába elé a falra. Az ciccegett és mellsı mancsával intett. Old Bailey sóhajtott. Óvatosan elıvette az ezüstdobozt, majd belsı zsebébıl a halvillát. Az ezüstdobozt de Carabas márki mellkasára helyezte, s idegesen a halvilláért nyúlt, azzal csapta fel a doboz fedelét. Az ezüstdobozban vörös bársonypárnán egy nagy kacsatojás világlott halványzölden a holdfényben. Old Bailey felemelte a villát, és szemét lehunyva lesújtott vele a tojásra. Halk pukkanással törött be. Pár másodperc nyugalom következett, majd feltámadt a szél. Nem volt iránya, mintha egyszerre mindenhonnét fújt volna, kavargó légörvényként felkapott leveleket, újságpapírt, a város elszórt szemetét. A szél megérintette a Temze felszínét, s hideg vizet szórt az égbe finom permetként. Veszélyes szél volt, kerge, eszeveszett szél. Az árusok a Belfast fedélzetén

színes kifejezésekkel illették, s magukhoz ölelték portékáikat, nehogy elragadja. Aztán, amikor már addig erısödött, hogy nem volt más vissza, mint hogy elviszi a világot, elfújja a csillagokat, s az embereket úgy szórja szét, akár a száraz ıszi leveleket… …akkor… …vége lett, s a levelek, a papírszemét és a reklámszatyrok visszahulltak a földre, az útra, a vízre. A londoni fal maradványának tetején a szelet követı csend a maga módján éppúgy süvöltött, akár a szél. Aztán köhögés törte meg, rémes, harákoló köhögés. Ezt követte az a hang, ahogy valaki nagy nehezen átfordul, majd a hang, ahogy valaki nagy könnyen okádik. De Carabas márki szennyvizet okádott a londoni falra, barna foltokat hagyva a szürke kövön. Idıbe telt, mire teste megtisztult a víztıl. Akkor megszólalt, rekedt hangon, ami alig volt több csikorgó suttogásnál: – Azt hiszem, elvágták a torkomat. Van valamid, amivel beköthetem? Old Bailey végigkutatta zsebeit, és talált egy tisztának éppen nem nevezhetı ruhadarabot. A márkinak adta, aki párszor körbetekerte a torkán, majd szorosan megkötötte. Old Bailey-t valamiért a György korabeli piperkıcök gallérjára emlékeztette. – Innivaló? – károgta a márki. Old Bailey elıvette a laposüveget, lecsavarta a kupakját, és a márkinak adta, aki jól meghúzta, majd a fájdalomtól elfintorodott, és erıtlenül köhögött. A fekete patkány, aki eddig érdeklıdve figyelt, most elindult lefelé a falon. Közölheti az Aranyosokkal: minden tartozás ki lett egyenlítve. A márki visszaadta Old Bailey flaskáját. Az öreg eltette. – Hogy érzed magadat? – Voltam már jobban. – A márki dideregve felült. Az orra folyt; a szeme ide-oda cikázott, mintha még sose látta volna a világot. – Minek kellett megöletned magadat, aztat szeretném én tudni – csóválta a fejét Old Bailey.

– Információért – suttogta a márki. – Az emberek sokkal többet elárulnak, amikor tudják, hogy meg fogsz halni. És ha meghaltál, nyugodtan beszélnek körülötted. – Akkor megtudtad, amit akartál? A márki óvatosan megtapogatta a sebeket a kezén-lábán. – Ó, igen. Sokat. Most már sejtem, mirıl szól igazából ez az egész. – Megint lehunyta a szemét, két karjával átölelte magát, és lassan ringatózott elıre-hátra. – És milyen? – kérdezte kíváncsian Old Bailey. – Milyen a halál? A márki sóhajtott, majd ajkait mosolyra erıltette; régi énje csillant meg egy pillanatra. – Élj sokáig, Old Bailey, és tapasztald meg magad. Az öreg csalódott képet vágott. – Szemét. Ez a hála, hogy visszahozlak a halálbó’, ahonnét nincs visszatérés. Mármint általába’. De Carabas márki felnézett rá. Szeme igen fehéren virított a holdfényben. – Hogy milyen a halál? – suttogta. – Nagyon hideg, barátom. Nagyon sötét és nagyon hideg.

Ajtó feltartotta a láncot. Ezüstkulcs lógott róla, vörösennarancssárgán izzott Hámorkovács tüzének fényében. A lány mosolygott – Szép munka, Hámorkovács. – Köszönöm, úrnım. Ajtó a nyakába akasztotta a láncot, s a kulcsot számos réteg ruhája alá rejtette. – Mit kérsz cserébe? A kovács szégyenlısen leszegte fejét. – Nem szeretném kihasználni nagylelkőségedet… Ajtó „ki vele” képet vágott. A kovács lehajolt és egy fekete dobozt húzott elı egy rakás fémszerszám alól. Sötét fából készült, elefántcsont és gyöngyberakással, méretre egy nagyobb szótárnak felelt meg. A kezében forgatta. – Rejtvénydoboz – magyarázta. – Egy kovácsmunkáért cserébe kaptam jó pár éve. Nem tudom kinyitni, pedig annyit

próbáltam. Ajtó elvette tıle a dobozt, és végigsimított a sima felületen. – Nem csodálom, hogy nem tudtad kinyitni. A zárja teljesen megolvadt. Hámorkovács savanyú arcot vágott. – Akkor sose tudom meg, mi van benne. Ajtó halványan mosolygott. Ujjai a doboz felületén incselkedtek. Ekkor a doboz oldalából egy rúd csúszott ki. Félig visszatolta, majd elfordította. A doboz mélyén kattant valami, s ajtó nyílt az oldalán. – Tessék. – Úrnım! – Hámorkovács elvette tıle a dobozt, és kitárta a kis ajtót. Egy fiók volt a dobozban, ezt kihúzta. A fiókban egy kis béka nézelıdött rézszín szemmel, cseppet sem kíváncsian, és közömbösen kuruttyolt. Hámorkovács elszontyolodott. – Gyémántot és gyöngyöt reméltem. Ajtó megsimogatta a béka fejét. – Szép a szeme. Tartsd meg, Hámorkovács. Szerencsét hoz. És még egyszer köszönöm. Tudom, hogy számíthatok a diszkréciódra. – Rám mindig számíthatsz, úrnım – bólogatott buzgón Hámorkovács.

A londoni fal tetején ültek és buzgón hallgattak. Old Bailey lassan leeresztette a babakocsit a földre. – Hol a vásár? – kérdezte a márki. – Ott – mutatott a hadihajóra Old Bailey. – Ajtó meg a többiek várnak rám. – Nem vagy olyan állapotba, hogy bárhová is menjé’. A márki fájdalmasan köhögött. A hangból Old Bailey úgy vélte, még bıven maradt szennyvíz a tüdejében. – Nagy utat tettem ma meg – krákogra de Carabas márki. – Egy kicsi már nem számít. – A kezeit nézte, óvatosan megmozgatta ujjait, hogy engedelmeskednek-e neki. Aztán

megfordult, és ügyetlenül elkezdett lemászni a falról. Elıtte azonban még rekedten, és talán kicsit szomorkásan azt mondta: – Ezek szerint tartozom neked, Old Bailey.

Amikor Richard visszatért a curryvel, Ajtó odaszaladt hozzá, és átölelte. Magához szorította, még a fenekét is megpaskolta, aztán elkapta tıle a papírzacskót, és lelkesen kinyitotta. Kivette az egyik dobozt, s boldogan falni kezdett. – Köszi – mondta teli szájjal. – A márkinak semmi nyoma? – Semmi – felelte Vadász. – Croup és Vandemar? – Sehol. – Fincsi curry. Nagyon fincsi. – A lánc kész? – kérdezte Richard. Ajtó elıhúzta a láncot a ruhájából, megmutatta, majd visszaejtette, hagyta, hogy a kulcs lehúzza. – Ajtó, ez Lamia – mondta Richard. – Vezetı. Azt mondta, elvisz minket bárhová az Alsóvilágban. – Bárhová? – majszolta Ajtó a papadumot. – Bárhová – mondta Lamia. Ajtó oldalt billentette a fejét. – Tudod, hol van Islington angyal? Lamia lassan pislogott, hosszú szempillái eltakartákfeltárták győszővirágszemét. – Islington? Oda nem tudtok elmenni… – De tudod? – Down Street. A Down Street végén. De nem biztonságos. Vadász karba font kézzel, közömbösen hallgatta a társalgást. Most megszólalt: – Nincs szükségünk vezetıre. – Szerintem van – ellenkezett Richard. – A márki nincs sehol. Tudjuk, hogy veszélyes út lesz. El kell vinnünk a… az izét, amit szereztem… az angyalnak. És akkor ı mesél Ajtónak

a családjáról, nekem meg elmondja, hogy jutok haza. Lamia vidáman nézett Vadászra: – És neked ad agyat, nekem meg szívet. Ajtó az ujjaival törölte ki a currys dobozt. – Hárman is sokan vagyunk, Richard. Nem engedhetünk meg vezetıt. Lamia felhúzta az orrát. – Nekem ı fizet, nem te. – És miféle fizetséget hajtasz be rajta? – érdeklıdött Vadász. – Azt én tudom, ı meg kitalálja – felelte édes mosollyal Lamia. – Nem hinném – csóválta a fejét Ajtó. Richard felhorkant. – Csak azért mondod, mert nem tetszik, hogy én is megtudjak mindent, és ne csak menjek utánad vakon. – Nem errıl van szó. Richard Vadászhoz fordult. – Tessék, Vadász, te tudod az utat Islingtonhoz? Vadász a fejét rázta. – Indulunk kell – sóhajtott Ajtó. – Azt mondod, Down Street? – Igen, úrnım – mosolygott szilvaszín ajkaival Lamia.

Mire a márki odaért a vásárra, ık már nem voltak sehol.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

A hosszú pallón lementek a hajóról a partra, ott le pár lépcsın, át egy kivilágítatlan aluljárón, majd megint fel. Lamia magabiztosan lépdelt elıttük. Egy szők, macskaköves utcába vezette ıket. A falakon gázlámpák égtek sisteregve. – A harmadik ajtó – mondta.

Megálltak elıtte. Réztábla állt rajta:

KIRÁLYI TÁRSASÁG A HÁZAK KÍNZÁSÁNAK MEGELİZÉSÉRE

És alatta kisebb betőkkel:

DOWN STREET. KÉRETIK KOPOGNI.

– A házon keresztül jutunk el az utcára? – kérdezte Richard. – Nem, az utca a házban van. Richard kopogott. Nem történt semmi. Dideregve vártak a reggeli hidegben. Richard megint bekopogott. Aztán csöngetett. Álmos képő inas nyitott ajtót, csálé parókában és félregombolt skarlátszín libériában. Megnézte magának a szedett-vedett bagázst, és lerítt róla, hogy nem ezért kelt ki az ágyból. – Segíthetek? Richardot már a sunyiba is elküldték ennél sokkal-sokkal kedvesebbért. – Down Street – mondta parancsolón Lamia. – Erre – sóhajtott az inas. – Töröljenek lábat, ha kérhetem. Átmentek egy impozáns elıcsarnokon, majd megvárták, míg az inas minden gyertyát meggyújt egy olyan kandeláberen, amilyet általában csak puhafedeles könyveken látni, ahol is hagyományosan egy lebegı hálóingő fiatal hölgy fogja, aki éppen egy udvarházból menekül, ahol egyetlen fény ég, az is egy tetıablakban. Lementek egy szintén impozáns, szép szınyeggel borított lépcsın. Lementek egy kevésbé impozáns, kevésbé szép szınyegő lépcsın. Lementek egy cseppet sem impozáns, rojtos

rongyszınyeggel borított lépcsın, majd végül egy szürke falépcsın, amin meg egyáltalán nem volt szınyeg. A lépcsı alján vén teherlift volt, ajtaján tábla:

NEM MŐKÖDIK

Az inas a táblára rá se hederítve széthúzta a külsı drótajtót, ami fémes csikorgással engedelmeskedett. Lamia udvariasan megköszönte neki, és belépett a liftbe. A többiek követték. Az inas hátat fordított nekik. Richard a dróthálón keresztül figyelte, ahogy a gyertyatartót fogva felkaptat a falépcsın. A lift falán pár fekete gomb sorakozott. Lamia megnyomta a legalsót. A fémrács automatikusan becsapódott. Motor berregett, s a lift lassan, nyikorogva ereszkedni kezdett. Ott álltak négyen egy kupacban. Richardnak feltőnt, hogy mindegyik nı illatát külön érzi: Ajtónak leginkább curryszaga volt; Vadásznak izzadtságszaga, de nem kellemetlen, a ketrecbe zárt nagymacskákra emlékeztette az állatkertben; Lamiának pedig kábító lonc-, gyöngyvirág- és pézsmaillata volt. A lift folyamatosan ereszkedett. Richard izzadt, hideg, nyirkos izzadsággal; körmét a tenyerébe vájta. A tıle telhetı legtermészetesebb hangon megjegyezte: – Nem ez a legjobb pillanat, hogy kiderüljön, valamelyikünknek klausztrofóbiája van, ugye? – Nem – felelte Ajtó. – Akkor nem fog. És mentek lefelé. Végül egy rándulás, egy puffanás, egy kerregı hang, és a lift megállt. Vadász kinyitotta az ajtót, körülnézett és kilépett egy keskeny párkányra. Richard kinézett a lift nyitott ajtaján. A levegıben lógtak, valaminek a tetején, ami a Bábel tornyáról készült egyik festményre emlékeztette. Pontosabban olyan Bábel tornyára, amit kifordítottak: óriási sziklakutat látott, amin körbe egy hatalmas, díszes, kıbıl faragott ösvény kanyargott. Fények pislákoltak itt-ott a falakon az ösvény mellett, s messze-messze

lent apró tüzek égtek. A lift a kút tetején, a szilárd talaj felett több ezer lábnyira állt meg. Kicsit ringott is. Richard nagy levegıt vett és követte a többieket a párkányra, ahol, noha tudta, hogy rossz ötlet, lenézett. Közte és a sziklafenék között több ezer láb mélyen csak ez a deszka volt, amin állt. Egy hosszú palánk vezetett át a párkányról a sziklaösvény tetejére hat méterrel odább. – És gondolom, nem ez a legjobb pillanat, hogy megemlítsem, hogy pocsékul bírom a magasságot? – kérdezte, sokkal kevesebb lazasággal, mint hitte. – Biztonságos – nyugtatta meg Lamia. – Vagyis legutóbb az volt. Nézd. – Azzal megindult a pallón. Hangosan susogott a selyemruhája. Akár tucatnyi könyvet is egyensúlyozhatott volna a fején, egy sem esett volna le. Amikor átért a sziklára, megfordult és bátorítón rájuk mosolygott. Vadász követte, s átérve mellé állt. – Látod? – szorította meg Richard kezét Ajtó. – Nincs semmi baj. Richard bólintott és nagyot nyelt. Nincs. Ajtó átment. Láthatóan nem élvezte, de azért átment. A három nı aztán már csak Richardra várt, aki viszont csak állt ott. Richardban egy idı után tudatosodott, hogy nem indult meg, hiába üzengeti a lábainak szorgalmasan, hogy „gyerünk”. Messze fölöttük megnyomtak egy gombot; Richard hallott egy klattot, majd egy öreg villanymotor távoli duruzsolását. A lift ajtaja becsapódott mögötte, s Richard ott maradt egy fapárkányon, ami nem volt szélesebb, mint maga a palló elıtte. – Richard! – kiáltotta neki Ajtó. – Gyerünk! A lift megindult felfelé. Richard lelépett a remegı párkányról a pallóra, ám akkor a lábai megkocsonyásodtak, s a következı pillanatban már négykézláb kapaszkodott a pallóba. Elméjének egy parányi, racionális csücske a liften töprengett: ki hívta fel és miért? Elméjének zömét azonban lekötötte, hogy azt parancsolja a végtagoknak, hogy fogják azt a pallót, a jó életbe, és hogy azt üvöltse magában: „Nem akarok meghalni, na!” Richard lehunyta a szemét, olyan szorosan, ahogy csak bírta, mert biztos volt benne, ha kinyitja és meglátja maga alatt

a sziklamélységet, egyszerően elengedi a pallót, és lezuhan… és zuhan… és… – Nem a zuhanástól félek – mondta magának. – Attól félek, amikor vége. – De közben tudta, hogy áltatja magát. A zuhanástól fél, attól, hogy tehetetlenül kalimpálva bukfencezik a levegıben, le a lenti sziklára, közben tudva tudván, hogy nem segíthet magán, hogy csak a csoda segíthet rajta… Lassan tudatosult benne, hogy valaki beszél hozzá. – Csak mássz végig a pallón, Richard – így ez a valaki. – Nem… megy… – nyöszörögte. – Ennél sokkal nehezebb volt megszerezni a kulcsot, Richard – érvelt a valaki. Ajtó beszélt hozzá. – Nagyon-nagyon nem bírom a magasságot – hajtogatta. Arcát a fának nyomta, a foga vacogott. – Nagyon nem. – Majd: – Haza akarok menni. – Érezte az arcának nyomódó fát. Majd a fa remegni kezdett. – Nem tudom, mekkora súlyt bír el ez a fa – így Vadász hangja. – Ti ketten álljatok odább. – A palló hullámzani kezdett, ahogy valaki lépdelt rajta. Richard lehunyt szemmel kapaszkodott. Ekkor Vadász hangja szólalt meg közvetlen a füle mellett, halkan, ám magabiztosan. – Richard? – Mm. – Araszolj elıre, Richard. Csak centinként. Gyere szépen… – Karamellszín ujjai megcirógatták Richard szorítástól elfehéredett öklét. – Gyere csak. Richard nagy levegıt vett, és egy centit elıre csúszott. Aztán megdermedt. – Jól csinálod – dicsérte Vadász. – Nagyon jól. Gyere csak, gyere. S centinként, csúszva-mászva, így beszélte Richardot végig a pallón, majd a végére érve minden hőhó nélkül a hónalja alá nyúlt és letette a sziklára. – Köszönöm. – Richardnak egyszerően gıze sem volt, mint mondhatna, ami felérne ahhoz, amit Vadász érte tett. Hát megismételte. – Köszönöm. – Aztán mindenkinek: – Sajnálom.

– Nincs mit – nézett fel rá Ajtó. – Már biztonságban vagy. Richard lenézett a szerpentinre, erre a világ alatti úttekerre, majd Vadászra, Ajtóra és Lamiára nézett, aztán kitört belıle a nevetés. Addig nevetett, míg kicsordultak a könnyei. – Mi olyan vicces? – kérdezte Ajtó, mikor végre abbahagyta. – Biztonságban – felelte. Ajtó rámeredt, aztán ı is elmosolyodott. – Szóval most hová megyünk? – Le – felelte Lamia. Elindultak le a Down Streeten. Vadász elöl Ajtóval. Richard Lamia mellett lépdelt, beszívta a gyöngyvirágos-loncos illatot és élvezte a nı közelségét. – Örülök, hogy velünk tartasz. Hogy vezetsz. Remélem, nem hoz rád balszerencsét. A nı ránézett a győszővirágszín szemével: – Miért hozna? – Ismered a patkányszavúakat? – Persze. – Volt egy Anesztézia nevő patkányszavú lány. Olyan… szóval barátok lettünk. İ volt a vezetım. Aztán elvitték. A hídon. Folyton eszembe jut, mi lehet vele. – Az enyéim sok hasonlót mesélnek – mosolygott együtt érzın Lamia. – Van, ami akár igaz is lehet. – Mesélj el nekem párat. Hideg volt. Richard lélegzete meglátszott a levegıben. – Majd egyszer. – Lamia lélegzete nem látszott. – Nagyon kedves tıletek, hogy magatokkal visztek. – Ez a minimum. Ajtó és Vadász befordultak egy kanyarban, és eltőntek szem elıl. – Lehagynak minket – jegyezte meg Richard. – Kicsit iparkodjunk. – Hadd menjenek – mondta Lamia gyengéden. – Majd

utolérjük ıket. Richard úgy érezte magát, mint amikor tinédzserként moziba ment egy lánnyal. Vagy inkább, mint amikor utána hazakísérte: megállni a buszmegállókban vagy házfalaknál, smárolni egyet, a nyelvek összeakadnak, bizsereg a bır, aztán a haverok után sietni… Lamia hideg ujját végighúzta Richard arcán. – Olyan meleg vagy – dorombolta. – Csodálatos lehet ilyen melegnek lenni. – Nem sokat gondolok rá – vallotta be szerényen Richard. Messze fentrıl a liftajtó fémes csattanását hallotta. – Adnál nekem egy kis meleget, Richard? – nézett rá édes-könyörgın Lamia. – Annyira fázom. Richard nem értette: csókolja meg? – Hogy? Én… – Nem tetszem neked? – kérdezte csalódottan Lamia. Richard nagyon remélte, hogy nem bántotta meg. – Hogyne tetszenél – szaladt ki a száján. – Nagyon szép vagy. – Úgyse használod az összes meleged, nem igaz? – érvelt Lamia. – Gondolom, nem… – És azt mondtad, fizetsz majd, amiért a vezetıtök vagyok. Most a fizetségemet akarom: egy kis meleget. Kaphatok? Bármit, amit akar. Bármit. A lonc és a gyöngyvirág illata beborította, csak a sápadt bırt, a sötét, szilvavirág ajkat és a szénfekete hajat látta. Bólintott. Valami a bensıjében üvöltözött, de akármi az, várhat. Lamia felnyúlt, megfogta az arcát, és gyengéden lehúzta magához, majd megcsókolta, hosszan és ráérısen. Richardot elıször megdöbbentette a hideg száj meg a fagyos nyelv, ám aztán átadta magát a csóknak. Kis idı múlva Lamia elengedte. Richard jegesnek érezte a száját. A falnak tántorodott. Pislogni akart, de a szeme mintha megfagyott volna. Lamia felnézett rá és derősen mosolygott, bırét rózsaszín pír öntötte

el, ajka skarlátvörös lett; lehelete gızölgött a hideg légben. Meleg, karmazsin nyelvével megnyalta vörös ajkát. Richard elıtt kezdett elsötétedni a világ. Mintha fekete árnyat látott volna látótere szélén. – Még – húzódott közelebb újra Lamia.

Nézte, ahogy Bársony magához húzza Richardot az elsı csókra, és látta, amint a dér megjelenik Richard bırén. Figyelte, ahogy a nı boldogan visszahúzódik. Aztán odament mögé, és amikor az be akarta fejezni a dolgot, jó erısen megragadta a nyakát, és felemelte a földrıl. – Add vissza – súgta a fülébe. – Add neki vissza az életét. A Bársony úgy csinált, mint a kádba dobott kiscica: vonaglott és sziszegett, fújt és karmolt. Hiába, mert a nyakánál fogták. – Nem kényszeríthetsz – mondta kifejezetten nem dallamos hangon. Fokozta a szorítást. – Add vissza az életét, vagy eltöröm a nyakad – mondta rekedten és ıszintén. A nı arca megrándult. Richard felé lökte a nıt, aki dermedten, összerogyva ült a fal tövében. A nı megfogta Richard kezét, és belefújt az orrába meg a szájába. Gız jött ki a szájából, s ment át Richardéba, akinek bırén elolvadt a jég, hajából elpárolgott a dér. Újra megszorította a nı nyakát. – Az összesét, Lamia. – Az erre megint sziszegett, igencsak morcosan, és még egyszer kinyitotta a száját. Még egy gızfelhı lebegett át belıle Richardba. Az pislantott. Szemén könnyekké olvadt a jég, s lefolyt az arcán. – Mit mőveltél velem? – nyögte. – Az életed itta – adta meg a választ rekedten suttogva de Carabas márki. – Elvette a melegedet. Olyan hideggé akart tenni, mint ı maga. Lamia arca háborgott, akár a kisgyereké, akinek elvették a játékát. Szeme villogott. – Nekem jobban kell, mint neki. – Azt hittem, tetszem – mondta Richard.

A márki fél kézzel felemelte Lamiát, és az arcához dugta az arcát. – Ha még egyszer a közelébe mész, te vagy bármelyik Bársonygyermek, bemegyek a barlangotokba nappal, amikor alszotok, és felgyújtom. Világos? Lamia bólintott. De Carabas elengedte. A nı a földre esett, majd kihúzta magát (bár így sem volt olyan rettenetesen magas), hátravetette a fejét és a márki arcába köpött. Azzal felkapta fekete bársonyruhája elejét, és felszaladt a lejtın; léptei visszhangzottak a Down Street kanyargós sziklafalain, s jeges köpete lassan csorgott le a márki arcán. Az a kézfejével letörölte. – Meg akart ölni – dadogta Richard. – Nem azonnal – legyintett a márki. – Persze miután megette az életedet, végül meghaltál volna. Richard rábámult. A márki bıre koszos volt, s a kosz alatt hamuszürke. A kabátja valahol elmaradt, egy régi pokrócot csavart a vállára ponchóként, ami alá nagydarab valamit szíjazott, Richard nem tudta kivenni, mit. Mezítláb volt, a nyakára színevesztett kendıt csavart, amit Richard valamiféle bizarr divatmajmolásnak vélt. – Kerestünk – közölte a márkival. – És most megtaláltál – felelte az rekedten. – A vásáron vártunk. – Hát igen. Egyesek halottnak hittek. Lapítanom kellett. – Miért… miért hittek halottnak? A márki olyan szemmel nézett Richardra, mint aki túl sokat látott és túl messzire ment. – Mert megöltek. Na menjünk, a többiek nem lehetnek messze. Richard az ösvény szemközt tekergı részére nézett a kút túlsó felén, s látta is Ajtót és Vadászt az alattuk lévı szinten. Nagyban nézelıdtek; biztos ıt keresik. Átkiáltott nekik, kiabált és integetett, de a hang nem ért el odáig. A márki megfogta a karját: – Nézd. – Az Ajtóék alatti szintre mutatott. Valami mozgott ott. Richard hunyorogva két alakot látott az árnyékban ácsorogni. – Croup és Vandemar – azonosította ıket a márki. – Csapda.

– Mi tegyünk? – Fuss! Figyelmeztesd ıket. Én még nem tudok futni… menj, a fene egyen meg! És Richard rohant. Rohant, ahogy csak bírt, inaszakadtából, le a lejtıs kıúton a világ alatt. Mellkasába erıs fájdalom szúrt, de csak ment tovább, rohant és rohant. Befordult egy sarkon, és meglátta ıket. – Ajtó! Vadász! – lihegte. – Állj! Vigyázz! Ajtó megfordult. Mr. Croup és Mr. Vandemar lépett ki egy oszlop mögül. Mr. Vandemar elkapta és hátrarántotta Ajtó kezét, s egy mozdulattal megkötötte egy nejloncsíkkal. Mr. Croup hosszú és vékony valamit fogott barna ruhatokban, amilyenben Richard apja a horgászbotjait tartotta annak idején. Vadász csak állt ott leesett állal. – Vadász, gyorsan! – kiabált neki Richard. A nı bólintott, megpördült és azzal a mozdulattal, szinte balettosan rúgott is. A lába pontosan gyomron találta Richardot, aki jó pár lábnyira arrébb ért földet, alig kapott levegıt és mindene fájt. – Vadász? – Ez van – fordult el Vadász. Richardnak hányingere támadt. Az árulás jobban fájt, mint az ütés. Mr. Croup és Mr. Vandemar rájuk se hederített. Mr. Vandemar Ajtó kezét kötötte meg, Mr. Croup pedig nézte. – Ne gyilkosnak és marconának tekintsen bennünket a kisasszony – csevegett Mr. Croup. – Inkább kísérıknek, akik mindenben állnak a szolgálatára. – No azért nem mindenben – kotyogott közbe némileg szégyenlısen Mr. Vandemar. – Nem is úgy gondoltam, mister Vandemar – nézett rá Mr. Croup. – Gondoskodunk róla, hogy a szép hölgy biztonságban eljusson oda, ahová igyekszik. Nem úgy értettem, hogy udvarhölgyek lennénk, és nem is közönséges éjszakai pillangók. – Kísérıt mondott – durcáskodott Mr. Vandemar. –

Tudom én, mi az a kísérı manapság. – Töröljük a táblát, mister Vandemar. Mostantól legyünk gardedámok. Testırök. Mr. Vandemar megvakarta orrát egyik hollókoponyás győrőjével. – Hát jó. Vadász a sziklafal mellett állt és nem nézett senkire. Richard a sziklapadlón feküdt, és tekeregve próbált levegıt engedni a tüdejébe. Mr. Croup visszafordult Ajtóhoz, s számos fogát kivillantva rámosolygott. – Tudja, Lady Ajtó, majd mi gondoskodunk róla, hogy biztonságban eljusson a céljához. – Vadász – szólt oda Ajtó, rá se hederítve –, mi történik itt? Vadász nem mozdult, nem válaszolt. – Mielıtt Vadász az úrnıhöz szegıdött – felelte helyette Mr. Croup sugárzó mosollyal –, elszegıdött a mi munkaadónkhoz. Hogy vigyázzon önre. – Mi megmondtuk – károgta Mr. Vandemar. – Mi megmondtuk, hogy áruló van maguk között. – Hátravetette a fejét és vonított, akár a farkas. – Azt hittem, a márkiról beszéltek – suttogta Ajtó. Mr. Croup teátrálisan megvakarta narancssárga üstökét. – Apropó, márki. Vajon hol járhat, merre tekereghet? Csak úgy felszívódik néha, nemde, mister Vandemar? – Hát most olyan néhai, hogy annál néhaibb már nem is lehetne, mister Croup. Mr. Croup bölcsen köhintett, majd elırukkolt a csattanóval: – Akkor mostantól hívjuk a néhai de Carabas márkinak. Attól tartok ugyanis, hogy… – Halott, mint az ácskapocs – fejezte be Mr. Vandemar. Richard végre valamennyi levegıhöz jutott: – Te áruló ribanc. Vadász lenézett rá. – Nincs harag – suttogta. – Hol van a kulcs, amit a szerzetesektıl szereztek? – kérdezte Mr. Croup Ajtótól.

– Nálam – zihálta Richard. – Motozzatok meg nyugodtan. – A zsebébe nyúlt (a farzsebében valami kemény, ismeretlen dolgot tapintott, de most nem ért rá megvizsgálni), és elıhúzta régi lakása kulcsát. Talpra állt és odatántorgott Mr. Crouphoz és Mr. Vandemarhoz. – Tessék. Mr. Croup elvette tıle. – Ejnye-bejnye teremtette – mondta, szinte rá se nézve a kulcsra. – Ez a ravasz csel teljesen megtéveszt engem, mister Vandemar. – Mr. Vandemarnak adta a kulcsot, aki két ujjal megfogta és összenyomta, akárha papírból lenne. – Jól becsaptak bennünket, mister Croup. – Bántsuk kicsit, mister Vandemar. – Örömmel, mister Croup – felelte Mr. Vandemar, és megrúgta Richard térdkalácsát. Richard szörnyő fájdalom közepette rogyott össze. Mr. Vandemar okító hangját hallotta, de mintha nagyon-nagyon messzirıl: – Az emberek azt hiszik, annál jobban fáj a rúgás, minél erısebb. Pedig nem az erejétıl függ. A helyezéstıl. Ez például egy nagyon finom rúgás… – Valami becsapódott Richard vállába. Bal karja elzsibbadt, lilafehér fájdalomrózsa bomlott ki a vállában. Egész karja tőzben égett és lefagyott, akárha valaki elektromos nyársat döfött volna belé, majd feltekerte az áramerısséget. Nyöszörgött. – …és ugyanígy fáj, mint ez a rúgás – mondta Mr. Vandemar –, ami amúgy sokkal erısebb… – és egy csizma robbant Richard oldalába, akár az ágyúgolyó. Hallotta magát sikoltani, zokogni, és nagyon szerette volna, ha tud ezeknek parancsolni. – Nálam van a kulcs – hallotta Ajtó hangját. – Ha lenne egy svájci bicskája – magyarázta készségesen Mr. Vandemar Richardnak –, megmutathatnám, mire jó az a sok dolog rajta. Még a dugóhúzó is, vagy amivel a lovak patájából lehet kiszedni a kavicsot. – Hagyja csak, mister Vandemar. Lesz még idı a bricskázásra. Itt van-e a talizmán? – Mr. Croup átkutatta Ajtó zsebeit, és elıhúzta az obszidián figurát, az apró Fenevadat, amit az angyaltól kapott. – És én? – kérdezte Vadász halk, de zengı hangon. – Hol a fizetségem? Mr. Croup horkantott és odadobta neki a horgászbottokot.

A nı fél kézzel elkapta. – Jó vadászatot – mondta Mr. Croup, majd Mr. Vandemarral sarkon fordultak és Ajtót közrevéve továbbindultak lefelé a kanyargós Down Streeten. Richard a földön fekve nézett utánuk. A szívébıl rettenetes kétségbeesés győrőzött szét. Vadász letérdelt és buzgón nekilátott kibontani a tokot. A szeme ragyogott. – Mi az? – tudakolta Richard. – Harminc ezüstpénz? Vadász lassan kihúzta a dolgot a szövettokból, s ujjaival szerelmesen cirógatta. – Egy lándzsa. Bronzszínő fémbıl készült; a hosszú, ívelt penge egyik széle éles volt, a másik főrészes; a rézpatinától zöldes nyelébe arcokat faragtak, s furcsa jelekkel és kacskaringókkal díszítették. A penge csúcsától a nyél végéig másfél méteres lehetett. Vadász szinte megszeppenten érintette meg, mintha ennél szebbet életében nem látott volna. – Eladtad Ajtót egy lándzsáért? – hitetlenkedett Richard. Vadász nem felelt. Rózsaszín nyelvével megnyálazta az ujja hegyét, finoman végigfuttatta a pengén, aztán elégedetten elmosolyodott. – Meg fogsz ölni? – kérdezte Richard. Maga is meglepıdött, de már nem félt a haláltól; legalábbis ettıl a haláltól. Vadász akkor végre ránézett. Élettelibbnek tetszett, mint eddig bármikor, valamint sokkal szebbnek és sokkal veszélyesebbnek. – És miféle kihívást jelentenél te énnekem, Richard Mayhew? – kérdezett vissza mosolyogva. – Rám nagyobb vad vár. – Ez a Londoni Fenevadölı lándzsád, ugye? Vadász úgy nézett a lándzsára, ahogy nı Richardra még sosem. – Azt mondják, nincs mi ellenállna neki. – De Ajtó bízott benned! Én is bíztam benned. – Elég. – Vadász már nem mosolygott. A fájdalom lassan alábbhagyott Richard testében, tompa sajgássá csökkent a vállában, oldalában és térdében. – Szóval kinek dolgozol? – sziszegte. – Hová viszik? Ki áll e mögött?

– Mondd csak meg neki, Vadász – krákogta de Carabas márki. Nyílpuskát szegezett Vadászra. Csupasz talpát megvetette a kövön, arca kérlelhetetlen volt. – Csodáltam volna, ha tényleg halott vagy, ahogy Croup és Vandemar állította – mondta Vadász, szinte oda se nézve. – Nekem úgy tőnt, téged nem könnyő megölni. De Carabas bólintott, ironikus elégedettséggel, de a szeme nem mozdult el a nırıl, s a keze sem remegett. – Te is ilyennek tőnsz, kedves hölgy, de egy nyílvesszı a torkodba és több ezer lábnyi zuhanás talán megváltoztatja a véleményemet, hm? Tedd le a lándzsát, és lépj hátra. – Vadász finoman, gyengéden letette a lándzsát, és ellépett tıle. – Akár válaszolhatsz is Richardnak, Vadász. Én már úgyis tudom. És nagy árat fizettem a tudásért. Mondd el neki, ki áll az egész mögött. – Islington. Richard a fejét rázta, szélesen, mintha makacs legyet hessegetne. – Az nem lehet. Találkoztam Islingtonnal. İ egy angyal. – Aztán kétségbeesetten: – Miért? A márki le nem vette se a szemét, se a nyílpuskát Vadászról. – Bárcsak tudnám. De Islington van a Down Street végén, ennek az egésznek a mélyén. És köztünk meg közte ott a labirintus a Fenevaddal. Richard, fogd a lándzsát. Vadász, te mész elıttünk. Richard felvette a lándzsát, majd botként rátámaszkodva felállt. – Azt akarod, hogy ezek után velünk jöjjön? – értetlenkedett. – Inkább jöjjön mögöttünk? – kérdezte szárazon a márki. – Megölhetnéd. – Ha nem lesz más lehetıség, meg is fogom, de nem szívesen ejtek ki egy lehetıséget addig, amíg nem muszáj. Különben is a halál olyan végleges, nem? – Az? – Elıfordul – felelte de Carabas márki.

És elindultak lefelé.

TIZENHATODIK FEJEZET

Órákig csendben mentek, követték a kanyargó kıutat. Richardnak még mindig voltak fájdalmai, bicegett is, ráadásul furcsa szellemi és testi zőrzavart érzett: vereség és árulás kavargott benne, s ez, valamint Lamia gyilkossági kísérlete, a Mr. Vandemar által okozott sebek, és a pallón átéltek teljesen kikészítették. Mégis – és ettıl csak még rosszabb lett az egész – valahogy biztos volt benne, hogy az utolsó nap eseményei jelentéktelenné halványodnak amellett, amit a márki átélt, bármi lehetett is. Így aztán nem szólt semmit. A márki is hallgatott, mintha minden szótól fájna a torka. Úgyhogy hagyta gyógyulni és inkább Vadászra figyelt. Tudta, ha csak egy pillanatra is lankad a figyelme, az észreveszi, és elszökik vagy rájuk támad. Így aztán nem szólt semmit. Vadász kicsivel elıttük ment. İ sem szólt semmit. Pár óra elteltével elérték a Down Street alját. Az út egy irdatlan, küklopszi kapuban ért véget, ami hatalmas, durva kıtömbökbıl készült. Óriások faraghatták, gondolta Richard, s fejében úgy-ahogy felidézett mesék folytak össze London mitikus, régholt királyairól, Bran királyról, a két óriásról, Gógról meg Magógról, akiknek a tenyere akár a tölgyfa koronája, s egész hegyet hordtak össze levágott fejekbıl. Maga az ajtó rég elrozsdásodott és elporlott, diribdarabjai még látszottak a sárban a lábuk alatt, s a kapu egyik rozsdás zsanérján is lógott egy maradvány. A zsanér nagyobb volt Richardnál. A márki intett Vadásznak, hogy álljon meg. Megnyalta ajkát. – Ez a kapu jelzi a Down Street végét és a labirintus kezdetét. A labirintus mögött vár Islington. A labirintusban meg a Fenevad. – Még mindig nem értem – szólalt meg Richard. – Islington? Találkoztam vele. Angyal. Igazi angyal.

A márki jókedv nélkül mosolygott. – Ha az angyalok rossz útra térnek, rosszabbak lesznek bárkinél. Ne felejtsd el, hogy Lucifer is angyal volt. Vadász mogyoróbarna szemével Richardra nézett. – Ahol Islingtonnal találkoztál, az az erıdje. És a börtöne is egyben. – Órák óta most szólt elıször. – Nem hagyhatja el. – Gondolom, a labirintus és a Fenevad a látogatók elriasztására van – jegyezte meg a márki. – Én is így gondolom – biccentett Vadász. Richardból kitört dühe, tehetetlensége és frusztrációja, és mind a márkira zúdította: – Miért állsz vele szóba egyáltalán? Miért van még velünk? Elárult minket… elhitette velünk, hogy te vagy az áruló! – És megmentettem az életed, Richard Mayhew – emlékeztette csendesen Vadász. – Többször. A hídon. A metróban. A pallón. – A szemébe nézett, és Richard nem tudta állni a pillantását. Valami visszhangzott a járatokban: egy bömbölés. Richard tarkóján felállt a szır. Messze volt, de kábé ez volt az egyetlen jó benne. Ismerte ezt a hangot: hallotta álmaiban, bár most nem bikának vagy vaddisznónak hangzott, inkább oroszlánnak. Inkább sárkánynak. – A labirintus Lenti London egyik legısibb része – magyarázta a márki. – Itt volt, még mielıtt Lud király megalapította a falut a Temze mocsaras partján. – De a Fenevad nem? – Akkor még nem. Richard habozott. A távoli bömbölés újrakezdıdött. – Azt hiszem… álmodtam vele. – Miféle álom volt? – vonta fel a szemöldökét a márki. – Rémes. A márki átgondolta, közben a szeme erısen villogott. Aztán azt mondta: – Nézd, Richard, én megyek tovább Vadásszal. Ha itt akarsz megvárni minket, senki nem fog legyávázni.

Richard a fejét rázta. Néha nincs mit tenni. – Nem fordulok vissza. Most nem. Elkapták Ajtót. – Igaz. Akkor megyünk? Vadász tökéletes karamellajka csúnya vigyorba torzult. – Ha oda bementek, egy csöpp eszetek sincs. Az angyal talizmánja nélkül sosem találjátok meg a helyes utat. Sose juttok át a vaddisznón. A márki erre a poncho-pokróca alá nyúlt és elıhúzta a kis obszidián szobrot, amit Ajtó apjának dolgozószobájából emelt el. – Ilyesmire gondolsz? – És Vadász képét látva úgy érezte, hogy az elmúlt napokban átéltek zöméért kárpótolja ez a nézés. Átléptek a kapun, be a labirintusba.

Ajtó a háta mögé kötött kézzel ment, kérlelhetetlenül tolta Mr. Vandemar súlyos, győrős keze, mely a vállát fogta. Mr. Croup elıttük iparkodott, magasra emelve az Ajtótól elvett talizmánt, s idegesen lesett jobbra-balra, akár egy igencsak beképzelt menyét, ami a tyúkól elleni támadásra készül. A labirintus maga volt a megtestesült ırület. Fenti London elveszett töredékei is belekerültek – sikátorok és utak, folyosók és csatornák –, amik az évezredek során áthulltak a repedéseken, és átkerültek az elveszett-elfeledett dolgok világába. A két férfi és a lány macskaköveken botladozott, sárban és különféle ürülékben gázolt, rothadó deszkákon egyensúlyozott. Mentek nappal és mentek éjjel, gázlámpák fényében, nátriumgızlámpák fényében, fáklyák fényében. Minden folyton változott, minden út elágazott, körbement, önmagába ért. Mr. Croup érezte a talizmán húzását, s hagyta, hogy az vezesse, amerre akarja. Végigmentek egy rövid sikátoron, ami valaha egy viktoriánus nyomornegyedben volt – egypennys gin, kétpennys nyomor és hárompennys szex –, s hallották, hogy Az nem messze szimatol-szuszog. Aztán elbıdült, mély, sötét hangon. Mr. Croup habozott, majd felkaptatott egy rövid falépcsın; a sikátor végén aztán megtorpant, hunyorogva körülkémlelt, s egy lépcsın levezette ıket egy hosszú kıalagútba, ami valaha, a templomosok idejében a Fleetmocsáron vezetett keresztül.

– Félsz, mi? – kérdezte Ajtó. – Szájacskát befog – meredt rá Mr. Croup. Ajtó elmosolyodott, noha korántsem volt mosolyogni való kedve. – Félsz, hogy az elkobozott talizmán nem visz el a Fenevad mellett. Most mit terveztek? Elraboljátok Islingtont? Mindkettınket eladtok annak, aki a legtöbbet ígéri? – Csend – szólt rá Mr. Vandemar, Mr. Croup viszont csak kuncogott, és ebbıl Ajtó rájött, hogy Islington angyal nem a barátja. – Hé! Fenevad! – kiáltott fel. – Ide! Itt vagyunk! Hahó! Mr. Vandemar kupán csapta és a falnak lökte. – Mondtam, hogy csend – ismételte nyugodtan. Ajtó vér ízét érezte a szájában, és véreset köpött a sárba. Nyitotta a száját, hogy megint kiabáljon, csakhogy Mr. Vandemar számított erre, zsebkendıt vett elı és a szájába tömte. Ajtó próbált közben beleharapni a hüvelykujjába, de nem hagyott maradandó nyomot. – Most már csend lesz. – Mr. Vandemar igen büszke volt erre a zöld, barna és fekete foltos zsebkendıre, ami eredetileg egy túlsúlyos tubákkereskedıé volt az 1820-as években, akit gutaütés vitt el, és a zsebkendıvel a zsebében temették el. Mr. Vandemar idınként még mindig talált benne egy-egy darabot a tubákkereskedıbıl, mindamellett azonban szép zsebkendınek tartotta. Csendben mentek tovább.

A labirintus végén a kıcsarnokban, amely egyszerre volt az erıdje és a börtöne, Islington angyal olyasmit csinált, amit már évezredek óta nem: énekelt. Gyönyörő hangja volt, dallamos és édes. Kristálytisztán intonált, mint minden angyal. Islington angyal Irving Berlin egyik dalát énekelte. Táncolt is hozzá, kecsesen, lassú és hibátlan mozdulatokkal-lépésekkel a gyertyáktól fényes Nagyteremben.

Mennyben, a mennyben járok Szívem dobog bennem akadt minden szó…

Aztán abbahagyta a táncot, amikor a fekete ajtóhoz ért, a kovakı és ezüstajtóhoz. Végigfuttatta ujjait az ajtó felületén, nekinyomta arcát a hideg fémnek, és tovább énekelt, immár halkabban:

Mennyben járok Mennyben… Mennyben… Mennyben…

Elmosolyodott, szelíden-édesen, s Islington angyal mosolya maga volt a rettenet. Két szót ismételgetett újra meg újra, meg újra, s a szótagok fáradtan lebegtek a kamra gyertyafényes sötétjében: – Mennyben járok.

Richard újabb bejegyzést tett képzeletbeli naplójába. Kedves Naplóm! Ma túléltem egy sétát a magasban, egy halálos csókot és egy leckét a rugdosásról. Most éppen egy labirintusban bolyongok egy elmebeteg szemétládával, aki feltámadt a halálból, meg egy testırrel, akirıl kiderült, hogy… a testır ellentéte. Annyira nem vagyok a helyzet magaslatán, hogy az már… Erre nem talált metaforát. A metaforák és hasonlatok világából átkerült egy olyan helyre, ahol a dolgok csak vannak, és ez kezdte megváltoztatni. Sötét kıfalak közt, egy keskeny, lápos járatban gázoltak. A márki a talizmánt és a nyílpuskát is fogta, és ügyelt rá, hogy mindig tíz lépéssel Vadász mögött maradjon. Richard ment elöl, jóval Vadász elıtt, vitte a Fenevadölı lándzsát meg egy sárga fáklyát, amit a márki szedett elı pokróca alól, és ami némileg megvilágította a falakat és a sarat. A mocsár bőzlött, s gigantikus moszkitók lepték el a kezét-lábát, a csípésük fájdalmas volt és nagy, viszketı dudorokat okozott. Se Vadász, se a márki nem jelezte, hogy a moszkitók zavarnák ıket. Richard kezdte gyanítani, hogy eltévedtek. Az sem javított a hangulatán, hogy tekintélyes számú, változatos állagú

halottat látott a mocsárban: egészen jó állapotban megmaradt testeket, elszínezıdött csontvázakat és püffedt tetemeket. Kíváncsi lett volna, mióta vannak ott, és hogy a Fenevad vagy a moszkitók ölték-e meg ıket. Tartotta a száját öt egész percig és tizenegy moszkitócsípésig, majd hátraszólt: – Szerintem eltévedtünk. Jártunk már erre. A márki felemelte a talizmánt. – Nem, jó irányba megyünk. A talizmán egyenesen vezet. Okos jószág. – Ja – mondta Richard, bár nem volt lenyőgözve. – Nagyon okos. Ekkor a mezítlábas márki rálépett egy félig elmerült tetem betört mellkasára, a csont megszúrta a lábát, és ı megtántorodott. A kis fekete szobor elrepült és belepottyant a sárba, olyan elégedett cuppanással, ahogy a hal ugrik vissza a vízbe. A márki visszanyerte egyensúlyát és az íjpuskát Vadász hátának szegezte. A jobb sarkán meleget és éles szúrást érzett. Igen remélte, hogy nem vágta el nagyon; nem maradt feleslegesen kiontandó vére. – Richard! Elejtettem. Visszajönnél ide? Richard visszament, a fáklyával világítva meg a sarat, hátha látja megcsillanni az obszidiánt, de nem látott semmit. – Keresd meg kézzel – mondta a márki. Richard felnyögött. – Te álmodtál a Fenevadról, Richard. Találkozni akarsz vele? Richard ezt gyorsan átgondolta, majd a bronzlándzsát beledöfte a sárba, s mellé állította a fáklyát, ami borostyánszín fényt vetett a láp felszínére. Aztán négykézlábra ereszkedve nekilátott keresni a szobrot. Két kézzel turkált a sárban, nem túl mélyen, és bízott benne, hogy nem koponyát vagy csontot talál. – Reménytelen. Bárhol lehet. – Csak keresd. Richard próbált emlékezni arra, általában hogy talál meg dolgokat. Elıbb kiürítette az elméjét, amennyire csak tudta, majd céltalanul, lustán pásztázta a lápot. Valami csillant a

felszínén ötlépésnyire balra. A szobor. – Látom! Arra caplatott a sárban. A kis szörny fejjel lefelé lebegett egy sötét víztócsában. Talán Richard kavarta meg a sarat; vagy ami valószínőbb – és ami Richard megingathatatlan meggyızıdése lett egy életre –, egyszerően az anyagi világ puszta megátalkodottsága tette, mindenesetre már majdnem odaért, amikor a láp olyan hangot adott, mintha egy óriási gyomor korogna, majd egy nagy gázbuborék lebegett fel és pukkant szét obszcénul a talizmán mellett, ami egy szempillantás alatt elmerült. Richard végre odaért, és mélyen lenyúlt a sárba, nem érdekelte már, mire akad rá közben, vadul kereste. Hiába. Örökre elveszett. – Most mihez kezdünk? A márki sóhajtott. – Gyere ide, kitalálunk valamit. – Késı – mondta halkan Richard. Olyan lassan, olyan nehézkesen jött feléjük, hogy a másodperc töredékéig Richard azt hitte, öreg, beteg, sıt, talán haldoklik. Ez volt az elsı gondolata. Aztán rájött, mekkora távolságot tesz meg, ahogy sár és mocskos víz fröcsögött patái alól, és megértette, hogy óriásit tévedett, amikor lassúnak hitte. A Fenevad harminclépésnyire lassított és horkantva megállt. A horpasza gızölgött. Gyızedelmesen és kihívóan elbıdült. Az oldalából és hátából törött lándzsák és kardok sörtéje állt ki. A fáklya sárga fénye megvilágította vörös szemét, agyarát és patáját. Leszegte hatalmas fejét. Richard vaddisznófélének tippelte, aztán egybıl rájött, hogy ez baromság: nincs olyan vaddisznó, amelyik ekkorára nıne. Akkora volt, mint egy bivaly, mint egy elefánt, mint az élet. Rájuk bámult, várt száz évet, ami tucatnyi szívverésben párolgott el. Vadász egy mozdulattal letérdelt és kirántotta a lándzsát a Fleet-mocsárból, ami cuppanó hanggal engedte el azt. Majd örömteli hangon azt mondta: – Igen, végre. El is feledkezett róluk: Richardról négykézláb a sárban; a márkiról meg a buta nyílpuskájáról; a világról általában. Átkerült egy tökéletes helyre, abba világba, amelyért élt. Ez a világ két dolgot tartalmazott: Vadászt és a Fenevadat. A Fenevad is tudta ezt. Tökéletes páros: a vadász és a vad, s hogy

ki ki, hogy melyik melyik, azt az idı dönti el. Az idı meg a tánc. A Fenevad támadott. Vadász addig várt, míg ki tudta venni az állat szájából csöpögı fehér habot, s ahogy az leszegte fejét, ı felfele döfött a lándzsával; csakhogy már miközben a Fenevad oldalába merítette volna a lándzsát, megértette, hogy a másodperc töredékével elkésett: a lándzsa kiröpült a kezébıl, s testét a legélesebb pengénél is élesebb agyar hasította fel, és ahogy elgázolta az irdatlan tömeg, érezte, ahogy az éles paták a karjára, csípıjére és mellkasára taposnak. Aztán a Fenevad eltőnt a sötétben, és a tánc véget ért.

Mr. Croup a világért nem ismerte volna el, de rettenetesen megkönnyebbült, hogy átértek a labirintuson. Mert bizony átértek, ı, és Mr. Vandemar, és a prédájuk, s a hajuk szála sem görbült. Elıttük sziklafal emelkedett, abban kétszárnyú tölgyfaajtó, s annak jobb felében ovális tükör. Mr. Croup megérintette a koszos kezével. A tükör felszíne elfelhısödött, egy pillanatig forrongott-bugyogott, akár a higany az üstben, majd elcsendesedett. Islington angyal nézett rájuk a tükörbıl. Mr. Croup megköszörülte a torkát. – Szép jó napot, uram. Mi vagyunk. Elhoztuk az ifjú hölgyet, ahogy kérte. – És a kulcs? – Az angyal szelíd hangja mintha mindenhonnét jött volna. – A hölgy hattyúnyakában lóg – felelte Mr. Croup, kicsit izgatottabban, mint akarta. – Lépjetek be. A tölgyfaajtó kitárult, s ık beléptek.

Minden nagyon gyorsan történt. A Fenevad kirontott a sötétbıl, Vadász felkapta a lándzsát, az állat rátámadt, majd újra beleveszett a sötétbe. Richard fülelt, hogy hallja-e, de nem hallott mást, csak valahol közelben víz csöp-csöp-csöpögését, meg a moszkitók

magas, ırjítı zizegését. Vadász háton feküdt a sárban, egyik karja furcsa szögben kifordult. Richard négykézláb feléje mászott. – Vadász? Hallasz? Csend. Majd olyan halk suttogás, hogy egy pillanatig azt hitte, csak képzeli: – Igen. A márki több méterre, kıvé dermedve állt a falnál. Most megszólalt: – Richard, maradj, ahol vagy. Az az izé csak vár. Visszajön. Richard rá se hederített, Vadásszal foglalkozott. – Rend… – Elhallgatott. Hülyeségnek érezte, aztán mégis kimondta: – Rendbe jössz? A nı kuncogott véres ajkaival, s a fejét ingatta. – Vannak itt lent orvosok? – kérdezte Richard a márkitól. – Abban az értelemben, ahogy te gondolod, nincsenek. Vannak gyógyítóink, pár piócás… Vadász köhögött, majd a mozgástól elfintorodott. Elénkvörös vér csörgedezett a szája sarkából. A márki közelebb araszolt. – Hová rejtetted az életed, Vadász? – Vadász vagyok – suttogta a nı megvetıen. – Mi nem csinálunk olyat… – Kínlódva beszívta a levegıt, majd kifújta, mintha a puszta levegıvétel is túl nagy erıfeszítés lenne. – Richard, harcoltál már lándzsával? – Soha. – Fogd meg. – De… – Csináld. – Vadász hangja halk, de feszült volt. – Vedd fel. A tompa végét fogd. Richard felvette az elejtett lándzsát. A tompa végénél fogta meg. – Ennyit én is tudok – dörmögte. Mosolyféle suhant át Vadász arcán. – Tudom. – Miért nem maradunk csak csöndben? – kérdezte Richard, s úgy érezte, nem most elıször, hogy ı az egyetlen

normális ebben az ırültekházában. – Talán elmegy. Aztán szerzünk neked segítséget. – És akihez beszélt, nem most elıször, le se tojta. – Rosszat cselekedtem, Richard Mayhew – suttogta szomorúan Vadász. – Nagyon rosszat. Mert én akartam megölni a Fenevadat. Mert kellett a lándzsa. – És akkor megtörtént a lehetetlen: Vadász feltápászkodott. Richard eddig nem is sejtette, milyen súlyos a sérülése, el sem tudta képzelni, milyen fájdalmai lehetnek. Most látta, hogy jobb karja ernyedten lóg, fehér csont mered ki a bırébıl. Oldalán a sebbıl ömlött a vér. Összetaposott mellkasa pedig iszonyatosan festett. – Feküdj vissza! – sziszegte. Hiába. Vadász baljával kést húzott elı az övébıl, majd áttette a jobb kezébe, és zsibbadt ujjait rázárta a markolatra. – Rosszat cselekedtem, és most jóváteszem. Dúdolni kezdett. Dúdolt magas hangon, dúdolt mély hangon, mígnem megtalálta azt a hangfekvést, amitıl visszhangzottak a falak és a csövek és minden, és addig kitartotta, míg az egész labirintus zengett a dúdolásától. Akkor sok levegıt szívott törött bordái alá, és felkiáltott: – Hé, nagyfiú! Hol vagy? Nem érkezett válasz, csak a víz csepegett lassan. Még a moszkitók is elhallgattak. – Talán… elment… – vélte Richard, s úgy szorította a lándzsát, hogy sajgott a tenyere. – Kétlem – dörmögte a márki. – Gyerünk, te rohadék! – sikoltotta Vadász. – Félsz? Mély bömbölés hallatszott elıttük, majd a Fenevad rontott elı a sötétbıl egy újabb rohamra. Ezúttal nem volt helye hibának. A tánc, gondolta Vadász. A táncnak még nincs vége. Ahogy a Fenevad feléje dübörgött leszegett szarvval, felkiáltott: – Most, Richard, döfj! Alulról felfelé! Most! – Majd a Fenevad odaért, és szavai sikollyá folytak össze. Richard látta, hogy a Fenevad kiront a sötétbıl a fáklya fényébe. Az egész nagyon lassan történt. Mint egy álomban. Mint az összes álmában. A fenevad olyan közel volt, hogy érezte a szaros-véres állati bőzét, a testének melegét. És

Richard beledöfte a lándzsát, ahogy csak bírta, alulról felfelé az állat oldalába, bele jó mélyre. Egy bömbölés vagy talán ordítás, tele félelemmel, fájdalommal és győlölettel. Aztán a csend. Hallotta, ahogy dobog-dübög a saját szíve, hallotta a vízcsepegést. A moszkitók is rázendítettek. Rájött, hogy még fogja a lándzsa nyelét, noha a penge mélyen belefúródott a mozdulatlan Fenevad testébe. Elengedte, s botladozva megkerülte a vadat, hogy megnézze, mi van Vadásszal. Alászorult. Eszébe jutott, hogy ha megmozdítja, ha kihúzza, talán megöli vele, hát inkább a Fenevad még meleg horpaszának feszült neki. Olyan érzés volt, mint betolni egy Sherman tankot, de végül félig csak letolta-gyömöszölte Vadászról. Vadász a hátán feküdt, nyitott szeme felfele nézett, de Richard sejtette, hogy nem lát semmit. – Vadász? – Még itt vagyok, Richard Mayhew. – A hangja közömbösnek hatott. Meg sem próbálta látni, tekintetével megkeresni ıt. – Meghalt? – Azt hiszem. Nem mozdul. Erre Vadász felnevetett. Különös nevetés volt, mintha ennél jobb viccet életében nem hallott volna. Aztán a nevetés közepette, amit reszelıs köhögések szakítottak meg, megosztotta vele is a poént: – Te ölted meg a Fenevadat. Immár te vagy Lenti London legnagyobb vadásza. A Harcos… – Abbahagyta a nevetést. – Nem érzem a kezem. Fogd meg a jobb kezem. – Richard a Fenevad teste alá nyúlt és rázárta kezét Vadász fagyos ujjaira. Egyszeriben nagyon kicsinek érezte ıket. – A kés még a kezemben van? – Ott. – Érezte a kést, hideg és ragadós volt. – Vedd el. A tiéd. – Nekem nem kell… – Vedd el. – Richard kifejtette a kést Vadász ujjai közül. – Most már a tiéd – suttogta Vadász. Semmi nem mozgott, csak az ajkai; a szeme kezdett elfelhısödni. – Mindig vigyázott rám. Azért a véremet töröld le róla… nehogy berozsdáljon… egy vadász mindig vigyázzon a fegyverére. – Nyelt egy kis levegıt.

– És most… kend a Fenevad vérét… a szemedre és nyelvedre… Richard nem volt benne biztos, hogy jól hallotta. És nem is akarta elhinni. – Mi? Észre sem vette, hogy a márki közeledik, csak most, amikor a fülébe súgta: – Csináld, Richard. Igaza van. Segít átjutni a labirintuson. Csináld. Richard a lándzsa nyelére tette a kezét, és addig csúsztatta, míg a Fenevad bırét nem tapintotta, meg a fenevad meleg, ragacsos vérét. Hülyén érezte magát, de azért kezét a nyelvéhez érintette, s megízlelte a lény vérét. Meglepetésére nem volt undorító, hanem teljesen természetes. Mintha az óceánt kóstolta volna. Aztán ujjait a szeméhez érintette; a vér csípett, akár a verejték. – Kész. – Helyes – lehelte Vadász. És nem szólt többet. De Carabas márki lezárta Vadász szemét. Richard az ingébe törölte Vadász kését. Vadász ezt mondta. Legalább addig sem kellett gondolkodni. – Mennünk kéne – állt fel a márki. – Nem hagyhatjuk itt! – De igen. Majd késıbb visszajövünk érte. Richard egyre csak törölgette a kést. Csorogtak a könnyei, de észre se vette. – És ha nem lesz késıbb? – Akkor remélhetıleg valaki majd mindnyájunk maradványairól gondoskodik. Beleértve Lady Ajtót. Aki már biztos unja, hogy ránk kell várnia. Richard leszegte a fejét. Vadász vérének maradékát is letörölte a késrıl, s azt az övébe dugta. Bólintott. – Fuss – mondta neki de Carabas. – Követlek, amilyen gyorsan tudlak. Fuss! Richard kicsit habozott, majd teljes erıbıl futásnak eredt.

A fenevad vére tehette; más magyarázatot nem tudott. Akármi volt is az oka, a labirintusban többé nem maradt rejtély a számára. Minden kanyart, utat, sikátort, alagutat ismert. Futott, megbotlott, elesett, megint futott, elcsigázva, zúgó halántékkal, keresztül a labirintuson. Egy dal keringett a fejében, léptei ritmusára ismétlıdött. Gyerekkorában hallotta:

Itt van az éj, mit eddig vártál Véghetetlen éjszakákon Melegedj a gyertyalángnál S Krisztus végül keblére von.

A szavak gyászdalként újra és újra ismétlıdtek. Véghetetlen éjszakákon… A labirintust gránitfal zárta le, amelyben magas kétszárnyú faajtó volt. Az egyik ajtóba ovális tükröt helyeztek bele. Megérintette a fát, s érintésére az ajtó némán kitárult. Richard belépett.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Richard az égı gyertyák között követte az utat, ami elvezette a Nagyteremhez. Itt ittak Islington borából: felismerte a nyolcszögben álló vasoszlopokat, amik tartották a kımennyezetet, a hatalmas, fekete kıbıl és fémbıl készült ajtót, a vén asztalt, a gyertyákat. Ajtó a kovakı-fém ajtó mellett volt kikötve két oszlop közé. Rábámult, ahogy belépett, furcsa színő manószeme kerek és ijedt volt. A mellette álló Islington angyal megfordult és rámosolygott Richardra. Ez volt az egészben a legrémisztıbb: annak a mosolynak a szelíd megértése, az édessége. – Gyere csak, Richard Mayhew, gyere – mondta Islington angyal. – Jaj nekem, szörnyen nézel ki. – İszinte aggodalom

csendült a hangjában. Richard habozott. – Kérlek – hívta beljebb fehér ujjával az angyal. – Azt hiszem, mindenki ismer mindenkit. Ismered Lady Ajtót és üzlettársaimat, mister Croupot és mister Vandemart. – Richard megfordult. Mr. Croup és Mr. Vandemar vették közre. Mr. Vandemar rámosolygott. Mr. Croup nem. – Reméltem, hogy eljössz – folytatta az angyal. – Apropó, hol van Vadász? – Meghalt – felelte Richard. Hallotta, hogy Ajtó felszisszen. – Ó! Szegényke. – Islington szomorúan ingatta a fejét, láthatóan sajnálta az értelmetlenül elveszett életet, a mulandóságot, azt, hogy minden halandó szenved és meghal. – Nos, nem lehet rántottát rittyenteni anélkül, hogy meg ne ölnénk pár embert – csiripelte vidáman Mr. Croup. Richard tıle telhetıen semmibe vette: – Jól vagy, Ajtó? – Nagyjából, köszi. Eddig. – Az alsó ajka duzzadt volt, arcán véraláfutás éktelenkedett. – Sajnos Ajtó kisasszony igencsak hajthatatlannak bizonyult – közölte Islington. – Épp azon voltunk, hogy mister Croup és mister Vandemar kénytelen lesz… – Elhallgatott. A jelek szerint bizonyos dolgokat túl ízléstelennek talált kimondani. – Megkínozni – fejezte be helyette Mr. Vandemar készségesen. – Hiszen a teremtett világ a kivégzés mővészetének jeles képviselıiként ismer bennünket – bólogatott Mr. Croup. – Jól tudunk bántani embereket – foglalta össze Mr. Vandemar. Az angyal mintha nem is hallotta volna ıket, egyre Richardot nézte. – No persze, Ajtó kisasszonyt nem olyasvalakinek nézem, aki könnyen meggondolja magát. – Adjon nekünk elég idıt, mi megtörjük – javasolta Mr. Croup. – Nedves kis darabokra – toldotta meg Mr. Vandemar. Islington a fejét rázta, bár elégedetten mosolygott ezen a

lelkesedésen. – Nincs idı – mondta Richardnak –, nincs idı. Azt viszont kinézem belıle, hogy megindítja egy barát szenvedése és fájdalma, egy halandó rokonáé, mint amilyen te vagy, Richard… Mr. Croup ekkor hasba vágta Richardot: bevitt egy gonosz ütést, amitıl Richard kétrét görnyedt. Aztán Mr. Vandemar megfogta a nyakát, és felrántotta. – De ez nem helyes! – szólalt meg Ajtó. Islington nem értette. – Helyes? – kérdezte hökkenten, de mulatva. Mr. Croup magához húzta Richard fejét, és elengedett egy temetımosolyt. – Olyan messzeségbe került ı már a jótólrossztól, hogy távcsıvel se látná tiszta éjszakán. Mister Vandemar, ha szabad kérnem. Mr. Vandemar megfogta Richard bal kezét, kisujját saját nagy ujjai közé vette, és addig hajlította, míg eltörött. Richard felsikoltott. Az angyal lassan elfordult. Valami zavarta. Gyöngyszürke szemével pislogott egyet. – Valami van odakint. Mr. Croup? – Sötét borzongás maradt csak Mr. Croup helyén.

De Carabas márki a vörös gránithoz lapulva bámulta az Islington lakhelyébe vezetı tölgyfaajtót. Tervek villantak át a fején, s mindegyik sisteregve ment képzeletbeli füstbe. Azt hitte, ha majd ide kerül, tudni fogja, mit tegyen, ám bosszúsan kellett rájönnie, hogy a leghalványabb sejtelme sincs. Több tartozást nem tud behajtani, az ajtón pedig nem volt kilincs vagy nyitókar, így csak néztenézte, próbálta kiókumlálni, ırzik-e, s vajon az angyal megérzie, ha kinyitják. Kell lennie egy kézenfekvı megoldásnak, vélte; ha elég erısen töri a fejét, csak rájön. Legalább a meglepetés ereje mellett szól, gondolta némileg felvidulva. Ami addig tartott, míg egy kés hideg pengéjét nem érezte a torkán, s nem hallotta Mr. Croup suttogását a fülénél: – Ma már egyszer megöltelek. Hát te semmibıl nem tanulsz?

Amikor Mr. Croup visszatért, a márkit késével ösztökélve, már Richard is ki volt láncolva két oszlop közé. Az angyal csalódottan nézett a márkira, majd gyönyörő fejét csóválta. – Azt mondtátok, hogy halott. – Az – erısködött Mr. Vandemar. – Az volt – pontosított Mr. Croup. – Nem tőröm, hogy hazudjanak nekem – mondta az angyal egy árnyalattal kevésbé szelíden. – Mi nem hazudunk – védekezett sértıdötten Mr. Croup. – De igen – pontosított Mr. Vandemar. Mr. Croup koszos kezével elkeseredetten koszos, narancssárga hajába túrt. – Vagyis igen. De nem most. Richard kezében a fájdalom nem akart alábbhagyni. – Hogy viselkedhetsz így? – fakadt ki dühösen – Angyal vagy! – Mit is mondtam neked, Richard? – kérdezte a márki szárazon. Richard utánagondolt. – Azt mondtad, hogy Lucifer is angyal volt. Islington dölyfösen elmosolyodott. – Lucifer? Lucifer egy idióta volt. Végül a nagy semmi ura lett. – Te meg két bandita és csomó gyertya ura? – vigyorgott a márki. Az angyal megnyalta ajkát. – Azt mondták, ez a büntetés Atlantiszért. Én azt feleltem, nem tehettem semmit. Az egész olyan… – elhallgatott, mintha a pontos kifejezést keresné, majd sajnálkozva azt mondta – sajnálatos. – De hát több millióan meghaltak – emlékeztette Ajtó. Islington összekulcsolta kezeit a mellkasa elıtt, mintha karácsonyi képeslaphoz pózolna. – Van ilyen – érvelt. – Persze hogy van. Minden nap süllyednek el városok – mondta a márki kedvesen, súlyos iróniával. – És neked az égadta világon semmi közöd nem volt hozzá?

Mintha levették volna a fedelet egy sötét, vonagló valamirıl – egy bomlott elméjő, tomboló, velejéig gonosz valamirıl –, és az ijesztı dolgok sorában Richard még nem látott ennél ijesztıbbet. Az angyal higgadt szépsége megrepedezett, szeme villogott, és eszét vesztve, magából kikelve, saját igazságának biztos tudatában üvöltötte: – Megérdemelték! Egy pillanatra csend állt be, majd az angyal lehajtotta a fejét, és sóhajtott. Aztán felemelte a fejét, és nagyon halkan, mélységes sajnálattal mondta: – Van ilyen. – A márkira mutatott. – Láncoljátok meg. Croup és Vandemar bilincset kattintottak a márki csuklójára, majd lánccal a Richard melletti két oszlop közé húzták ki. Az angyal visszafordult Ajtóhoz. Odament hozzá, megfogta és felemelte az állát, és a szemébe nézett: – Nagyon szokatlan a családod – mondta gyengéden. – Igazán figyelemre méltó. – Akkor miért ölettél meg minket? – Nem mindenkit – felelte az angyal. Richard az hitte, Ajtóról beszél, de akkor úgy folytatta: – Fennállt a lehetıség, hogy te nem… válsz be. – Elengedte Ajtó állát, s hosszú, fehér ujjaival arcát cirógatta. – A családod ajtót tud nyitni. Ajtót tud teremteni ott, ahol nem is volt. Ki tud nyitni zárt ajtókat. Olyanokat is, amelyeket örökre bezártak. – Végigfuttatta ujjait Ajtó nyakán, mintha simogatná, majd markát rázárta a nyakláncra. – Amikor idezártak, ajtót adtak a börtönömhöz. Aztán fogták annak kulcsát, és azt is lehozták ide. Finom módja a kínzásnak. Kicsit meghúzta a láncot, kiemelve Ajtó selyem-, gyapjúés csipkeruhái alól. Az ezüstkulcs napvilágra került. Úgy cirógatta ujja hegyével, akárha titkos helyeket tárna fel. És Richard megértette. – A szerzetesek tıled ırizték a kulcsot. Islington elengedte a kulcsot. Ajtó a fekete-ezüst ajtó mellett volt kikötve; az angyal most odament ehhez, rátette a kezét, ami fehéren virított a fekete kovakövön. – Tılem – ismerte el. – Egy kulcs. Egy ajtó. Egy

ajtónyitó. Ugyanis mind a három kell hozzá. Igen kifinomult vicc. Úgy tervezték, hogy ha majd lesznek szívesek úgy dönteni, hogy kiérdemeltem a bocsánatot és a szabadságot, küldenek egy ajtónyitót és odaadják a kulcsot. Én viszont úgy döntöttem, hogy a saját kezembe veszem a dolgot, és kicsit korábban távozom. Visszafordult Ajtóhoz, és megint megsimogatta a kulcsot. Majd megfogta és keményen megrántotta. A lánc elpattant. Ajtó összerezzent. – Elıször apádhoz fordultam, Ajtó. Tudtam, hogy aggódik Alsóvilág miatt. Egyesíteni akarta Lenti Londont, a báróságokat és hőbérbirtokokat… sıt, talán valami köteléket kialakítani Fenti Londonnal. Azt mondtam, segítek neki, ha ı is segít nekem. Amikor elmondtam, miféle segítségre gondolok, kinevetett. – Megismételte, mintha még most sem hinné el: – Kinevetett. Engem. – Megölted, mert visszautasított? – ingatta a fejét Ajtó. – Nem öltem meg – helyesbített finoman Islington. – Megölettem. – De nekem azt mondta, hogy bízhatok benned. İ mondta, hogy jöjjek ide. A naplójában. – Dehogy mondta – kuncogott Mr. Croup. – Nem ám. Mi voltunk. Mit mondott valójában, mister Vandemar? – „Ajtó, gyermekem, vigyázz Islingtonnal – mondta Mr. Vandemar hibátlanul utánozva Portico hangját. – Islington áll az egész mögött. Veszélyes alak, Ajtó… ırizkedj tıle…” Islington a kulccsal cirógatta Ajtó arcát. – Úgy véltem, az én verzióm azért gyorsabban idejuttat. – Elvettük a naplót – magyarázta Mr. Croup –, kijavítottuk és visszavittük. – Hová vezet az az ajtó? – szólt közbe Richard. – Haza – felelte az angyal. – A mennybe?! Erre Islington nem mondott semmit, csak mosolygott, mint a macska, ami nem csak a kanárit és a tejszínt ette meg, de a vacsorára elıkészített csirkét, sıt, még a desszertnek szánt

krémest is. – Gondolod, hogy észre se veszik, hogy visszatértél? – vigyorgott a márki. – „Hoppá, még egy angyal! Nesze, fogd a hárfát, és nyomjuk a hozsannát”? Islington szürke szeme élénken csillogott. – Nekem elegem van a talpnyalás gyötrelmébıl, a himnuszokból, dicsfényekbıl és önelégült imákból. Nekem megvan a magam… terve. – És megvan a kulcs – mondta Ajtó. – Bizony. És te is. Te vagy a nyitó. Nélküled a kulcs mit sem ér. Nyisd ki nekem az ajtót. – Megöletted a családját – mondta Richard. – Végigüldözted egész Lenti Londonon. Most meg azt akarod, hogy nyisson ki neked egy ajtót, hogy aztán egymagad lerohand a mennyországot? Nem vagy valami nagy pszichológus, mi? Sose teszi meg. Az angyal ránézett; szeme öregebb volt a tejútnál. – Jaj nekem – fordított hátat, mintha látni se akarná azt a kellemetlen dolgot, ami történni fog. – Bántsa még egy kicsit, mister Vandemar – mondta Mr. Croup. – Nyiszakolja le a fülemülét. Mr. Vandemar felemelte a kezét. Üres volt. Aztán megrántotta a karját, de úgy, hogy szinte észre se lehetett venni, és már kést tartott benne. – Mondtam, hogy egy nap megízleli a saját máját. Hát ma van a szerencsenapja. – Azzal a késpengét ügyesen Richard fülcimpája alá csúsztatta. Richard nem érzett fájdalmat. Talán mert annyi fájdalom érte már aznap, vélte, vagy mert a penge annyira éles volt. Azt viszont érezte, ahogy a meleg vér a fülébıl a nyakába csöpög. Ajtó ıt nézte, manóarca és hatalmas opálos szeme betöltötte Richard látóterét. Próbált a lánynak gondolatüzenetet küldeni. Tarts ki. Ne engedj nekik. Kibírom. Akkor Mr. Vandemar kicsit megnyomta a kést, és Richard ajkába harapott, hogy ne sikítson. – Ne! – kiáltotta Ajtó. – Kinyitom. Islington kurtán intett, mire Mr. Vandemar ájtatosan sóhajtott és eltette a kését. A meleg vér Richard kulcscsontjának mélyedésében győlt össze. Mr. Croup odament

Ajtóhoz, és kioldotta a jobb kezét. A lány a csuklóját dörgölve állt a két oszlop között; bal keze még mindig le volt láncolva, de kicsit már tudott mozogni. Nyújtotta kezét a kulcsért. – Ne felejtsd el, hogy a barátaid a markomban vannak – figyelmeztette Islington. Ajtó színtiszta megvetéssel nézett rá; minden ízében Lord Portico lánya volt. – Kérem a kulcsot. Az angyal odaadta. – Ajtó, ne csináld – kérlelte Richard. – Ne engedd ki. Mi nem számítunk. – Ami azt illeti, én nagyon is számítok – jegyezte meg a márki. – De egyet kell értenem. Ne csináld. Ajtó az egyikrıl a másikra nézett, tekintete elidızött a bilincseiken, a súlyos láncon, ami a fekete oszlopokhoz rögzítette ıket. Igen sebezhetı kis lénynek látszott. Majd elfordult, s amennyire a lánca engedte, odament a kıbıl és ezüstbıl készült fekete ajtóhoz. Nem volt rajta kulcslyuk. Jobb tenyerét rátette, lehunyta a szemét, hogy az ajtó mondja meg, hol nyílik, mire képes; így kereste meg azokat a helyeket önmagában, amelyek megfeleltek az ajtónak. Amikor elvette a kezét, egy kulcslyuk volt az ajtón, amibıl lézerszerően éles, ragyogó fény tőzött be a terem gyertyafényes félhomályába. Ajtó betolta az ezüstkulcsot a kulcslyukba. Várt egy szívdobbanásnyit, majd elfordította. Valami kattant, aztán csilingelt, s az ajtót hirtelen fény keretezte be. – Ha elmentem, öljétek meg ıket – mondta az angyal halkan Mr. Croupnak és Mr. Vandemarnak, bájosan, kedvesen, szánalommal. – Akit csak akartok. – Aztán az ajtó felé fordult, amit szörnyen lassan nyílt ki, mintha nagyon ellenállna. Ajtó beleizzadt a nyitásba. – A munkaadótok lelép – mondta a márki Mr. Croupnak. – Remélem, elıre fizetett. Mr. Croup rásandított: – He? – Ne már – mondta Richard is, aki csak találgatta, mi járhat a márki fejében, de hajlandó volt belemenni a játékba –, csak nem hiszitek, hogy valaha még látjátok?

Mr. Vandemar pislogott egyet, lassan, mint egy antik kamera. – Mi? Mr. Croup megvakarta az állát. – A leendı tetemeknek igazságuk van. – Az angyal felé indult, aki az ajtó elıtt állt karba font kézzel. – Uram? Talán elszámolhatnánk, mielıtt megkezdi utazása következı szakaszát. Az angyal megfordult és úgy nézett le rá, mintha a legkisebb porszemnél is jelentéktelenebb lenne. Aztán elfordult. Richard kíváncsi volt, min törheti a fejét. – Már nem érdekes – mondta az angyal. – Hamarosan tiétek lesz minden jutalom, amit csak a förtelmes kis elmétek el tud képzelni. Amikor elfoglalom a trónom. – A türelem rózsát terem – cöccögött Richard. – Nem szeressem a rózsát – dörmögte Mr. Vandemar. Mr. Croup a fejét csóválva nézett Mr. Vandemarra. – Kereket akar toldani. Mister Croup és mister Vandemar elıl nem lehet kereket toldani, öregem. Mi behajtjuk a tartozást. Mr. Vandemar odament mellé. – Teljes egészében. – Kamatostul. – Húskampóval. – A mennyországból is? – kérdezte mögöttük Richard. Mr. Croup és Mr. Vandemar a tőnıdı angyal felé lépdeltek. – Hé! – nógatta Mr. Croup. Az ajtó közben, ha csak résnyire is, de kinyílt. Fény ömlött be a résen. Az angyal tett egy lépést hátra. Akárha nyitott szemmel álmodna. A résen beömlı fényben fürdette arcát, úgy itta, akár a bort. – Ne féljetek. Amikor a teremtett világ az enyém lesz, és a trónom köré győlnek, hogy hozsannába foglalják a nevem, megjutalmazom a méltókat, és lesújtok azokra, akik utálatosak a szememben. Aztán a bajsza alatt motyogott még valamit. Richard ugyan nem hallotta, de késıbb váltig állította, hogy az angyal azt mondta: „És azzal a köcsög Gábriellel kezdem.” Ajtó egy utolsó erıfeszítéssel teljesen kitárta a fekete

ajtót. Az ajtón túli látvány vakító volt: színek és fények nem evilági kavargása. Richard hunyorgott, majd elfordította a fejét a ragyogástól, a gonosz narancssárga és lila fénytıl. Ilyen a mennyország? Jobban hasonlít a pokolra. És akkor megérezte a szelet. Egy gyertya repült el a feje mellett és tőnt el az ajtó mögött. Aztán egy másik. A levegı megtelt repülı gyertyákkal, forogtak-bukdácsoltak a levegıben, belezuhantak a fénybe. Mintha az ajtón túli világ az egész termet magába akarta volna szippantani. Nem egyszerő szél volt ez, tudta Richard is. Megbilincselt csuklója sajogni kezdett, akárha hirtelen kétszer annyit nyomna. És a perspektíva is megváltozott: lefelé látott az ajtón túli helyre. Nem a szél húzott mindent arrafelé, hanem a gravitáció. A szél csupán a terem mozgó levegıje volt, amit az ajtón túli hely szívott magába. Richard kíváncsi lett volna, mi van ott; talán egy csillag felszíne, vagy egy fekete lyuk eseményhorizontja, vagy olyasmi, amit el se tud képzelni. Islington megragadta az ajtó melletti oszlopot, és kétségbeesetten kapaszkodott. – Ez nem a mennyország! – kiabálta. Szürke szeme villogott, nyál fröcsögött tökéletes ajkáról. – Te kis boszorkány. Mit mőveltél? Ajtó a láncba kapaszkodott, ami a fekete oszlophoz kötötte egyik csuklóját, ujjpercei teljesen elfehéredtek, ám a tekintete gyızedelmes volt. Mr. Vandemar egy asztal lábát kapta el, Mr. Croup pedig Mr. Vandemart. – Ez nem az igazi kulcs! – kiáltott Ajtó a süvöltı szélben. – Hámorkováccsal másoltattam le a vásáron. – De hát kinyitotta az ajtót! – visította az angyal. – Nem – felelte az opálszemő lány. – Én nyitottam ki az ajtót. Egy ajtót. Méghozzá olyan messze, amilyen messze csak tudtam. Az angyal arcán már nyoma sem maradt a kedvességnek vagy szánalomnak; színtiszta, hideg győlölet izzott csak ott. – Megöllek. – Ahogy a családomat? Én nem hiszem, hogy bárkit is megölsz most már. Az angyal fehér ujjakkal kapaszkodott az

oszlopba, de teste kilencven fokos szöget zárt be a teremmel, s nagyrészt már átlógott az ajtón. Egyszerre nyújtott vicces és rettenetes látványt. Megnyalta a száját. – Állítsd meg – könyörgött. – Csukd be az ajtót. Megmondom, hol a kishúgod… még él… Ajtó összerezzent. És Islington átrepült az ajtón, alakja azonnal távolodott, bukfencezve veszett bele a vakító örvénybe. A húzás erısödött. Richard imádkozott, hogy kitartson a lánc; érezte, ahogy ıt is szívja magához a nyílás, és szeme sarkából látta, hogy a márki is úgy lóg a láncain, mint a pókháló, amit porszívó fenyeget. Az asztal, amelynek lábába Mr. Vandemar kapaszkodott, átrepült a termen, s beragadt az ajtókeretbe. Mr. Croup és Mr. Vandemar még az ajtón innen voltak. Mr. Croup, aki Mr. Vandemar kabátjának szárnyán csüngött, nagy levegıt vett, és nekilátott felmászni Mr. Vandemar hátán. Az asztal nyikorgott. Mr. Croup rámosolygott Ajtóra, akár a róka, amelyik különösen durva drogot szed. – Én öltem meg a családodat, nem ı. És most végre… befejezem a… Abban a pillanatban Mr. Vandemar sötét ruhájának szövete megadta magát az elkerülhetetlennek. Mr. Croup sikoltva bukott bele a semmibe, kezében még ott szorongatva a sötét ruhacsíkot. Mr. Vandemar Mr. Croup kalimpáló alakja után nézett, amely sebesen távolodott. Aztán ı is Ajtóra nézett, de a tekintetében nem volt fenyegetés. Vállat vont, már amennyire ez lehetséges, amikor valaki egy asztal lábába kapaszkodva menti az életét, majd azt mondta barátságosan: – Viszlát – és elengedte az asztal lábát. İ némán zuhant át az ajtón, bele a fénybe, alakja egyre kisebb lett, ahogy Mr. Croup parányi alakja felé tartott. Aztán a kettı fekete pötty egy fekete pöttyé olvadt össze kavargó lila, fehér és narancsszín fényben, majd a fekete folt is eltőnt. Richard úgy vélte, ez így van rendjén: végül is egy csapat voltak. Egyre nehezebben kapott levegıt, kábának érezte magát, erısen szédült. Az ajtóba ragadt asztal szétrepedt, és darabjait beszippantotta a semmi. Richard egyik bilincse elpattant, jobb karja kiszabadult. Elkapta vele a bal bilincset, és kapaszkodott, ahogy csak bírt; örült, hogy a törött ujja a bilincses kezén van,

bár ennek ellenére is vörös és kék fájdalom nyilallt a karjába. Hallotta saját távoli fájdalomkiáltásait. Most már egyáltalán nem kapott levegıt. Fehér fénybuborékok robbantak a szeme elıtt. Érezte, hogy a lánc lassan enged… A fekete ajtó csapódásának döreje betöltötte az egész világot. Richard nekivágódott a hideg vasoszlopnak, majd a padlóra rogyott. Csend lett a teremben: csend és teljes sötétség a Nagyteremben a világ alatt. Richard lehunyta a szemét. Nem számított, ugyanolyan sötét volt, hát inkább megint kinyitotta. A csendet a márki hangja törte meg végül: – Hová küldted ıket? Aztán Richard egy lányhangot hallott. Tudta, hogy csak Ajtó lehet, de olyan fiatalnak hangzott, akár egy kislányé lefekvéskor, egy hosszú és kimerítı nap végén. – Nem tudom… jó messze… Nagyon… elfáradtam… – Ajtó, térj magadhoz! Jó, hogy ezt mondja, vélte Richard, valakinek ki kell mondani, és ı már nem emlékezett, hogyan kell beszélni. A sötétben valami kattant: egy bilincs nyílt ki, majd ezt követte az oszlophoz csapódó lánc csörgése. Aztán egy gyufa sercegése. Gyertya gyulladt, erıtlenül égett, a láng igencsak pislákolt a ritka levegıben. Melegedj a gyertyalángnál, gondolta Richard, maga sem tudta, miért. Ajtó a gyertyával bizonytalanul a márkihoz ment. Megérintette a láncait, és a bilincsek kinyíltak. A márki megdörgölte a csuklóját. Aztán Ajtó odament Richardhoz, és megérintette a megmaradt bilincset. Kinyílt. Ajtó sóhajtva leült mellé. Richard a jó karjával átölelte és magához szorította; lassan ringatta és szavak nélküli altatót dúdolt. Hideg volt az angyal üres termében, nagyon hideg, ám aztán az eszméletlenség melege borította be kettejüket. De Carabas márki az alvó gyerekeket nézte. Az alvás puszta gondolata – visszatérni, még ha csak rövid idıre is, egy olyan állapotba, ami szörnyen közel áll a halálhoz – jobban megrémítette, mint valaha hitte volna. Végül azért csak a karjára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét.

És nem maradt senki.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Lady Serpentine, aki Olympia után a legidısebb volt a Hét Nıvér közül, fejét felszegve vágott át a labirintuson, bırcsizmái hangosan cuppogtak a sárban. Száz éve nem járt ilyen messze a házától. Darázsderekú komornája tetıtıl talpig fekete bırbe öltözve elıtte lépdelt egy nagy lámpással. Háta mögött két másik, hasonlóan öltözött nı követte tisztes távolban. Serpentine a sárban vonszolta ruhájának tépett csipkeuszályát, de nem törıdött vele. Valami fénylett elıttük, amellett pedig egy nagy, sötét alak derengett. – Ott van. Mögüle a két nı a sárban tocsogva elıre sietett, s ahogy Serpentine komornája az imbolygó, meleg fénykörrel közelebb ért, az alakok tárgyakká formálódtak. Egy hosszú bronzlándzsa volt az, ami fénylett. Vadász kitekeredett, véres teste a hátán feküdt, félig belesüllyedve a sárba, egy nagy, skarlátszínő, alvadt vértócsa közepén, lába beszorult egy hatalmas, vaddisznószerő lény teste alá. Serpentine segédei kihúzták a Fenevad alól és lefektették. Serpentine letérdelt mellé a sárba, s ujját végighúzta Vadász hideg arcán, míg el nem ért a vértıl fekete ajkáig, ahol pár pillanatra elidızött. Aztán felállt. – Hozzátok a lándzsát. Az egyik nı felvette Vadász testét, a másik kihúzta a lándzsát a Fenevad tetemébıl, és a vállára vetette. Aztán a négy alak megfordult és visszament, amerrıl jött: néma menet mélyen a világ alatt. A lámpafény meg-megvilágította Serpentine tönkrement arcát, de semmilyen érzelem nem látszott rajta, se boldogság, se bánat, semmi.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Amikor felébredt, egy pillanatig gıze sem volt, kicsoda. Hihetetlenül felszabadító érzés volt, mintha az lehetne, ami csak akar, tetszése szerint bárki, felvehet bármilyen személyiséget, lehet férfi vagy nı, patkány vagy madár, szörny vagy isten. Aztán valami susogott, és teljesen felébredt, és eszébe jutott, hogy ı Richard Mayhew, akárki is az, akármit is jelent. İ Richard Mayhew, és fogalma sincs, hol van. Ropogós vásznat érzett az arcán. Mindene fájt, de néhány porcikája – például a balkeze kisujja – jobban, mint mások. Valaki volt a közelben. Richard hallotta a lélegzését és a neszeit, noha érezhetıen próbált diszkrét lenni. Richard felemelte a fejét, s közben újabb helyeket fedezett fel a testében, ahol fájt. Némelyik pokolian. Messze – több helyiséggel arrébb – énekeltek. Olyan távoli és halk dal volt, hogy tudta, ha kinyitja a szemét, elveszti; mély, dallamos kántálás… Kinyitotta a szemét. Kicsi, félhomályos szobában volt. Alacsony ágyon feküdt, a susogó hang pedig egy fekete csuháscsuklyás alaktól származott, aki háttal állt és nagyban porolgatott egy hihetetlenül fényes tollseprővel. – Hol vagyok? A fekete alak kis híján elejtette a tollseprőt, majd megfordult. Igen ideges, igen vékony, igen barna arca volt. – Kérsz vizet? – kérdezte a Domonkos-rendi szerzetes olyan hangon, mint akinek a lelkére kötötték, hogy ha a beteg felébred, meg kell kérdeznie, kér-e vizet, s ı ezt ismételgette magában az utóbbi negyven percben, nehogy elfelejtse. – Én… – Richard rájött, hogy tényleg rettenetesen szomjas. Felült. – Igen, kérek. Köszönöm szépen. – A szerzetes vizet öntött egy ütött-kopott fémkorsóból egy ütött-kopott fémkupába, s azt Richardnak adta. Richard lassan kortyolgatta a vizet, bár legszívesebben egybıl felhajtotta volna. Kristálytiszta és hideg volt, az íze akár a gyémánté és a jégé. Richard végignézett magán. A ruhái helyett a szerzetesek csuháját viselte, csak nem feketét, hanem szürkét. Törött kisujját sínbe tették és bekötötték. Egyik ujját a füléhez emelte:

ott is kötés volt, az alatt pedig öltéseket tapintott. – Te domonkos vagy. – Az, uram. – Hogy kerültem ide? Hol vannak a barátaim? A szerzetes szótlanul, feszengve a folyosóra mutatott. Richard kikelt az ágyból. Benézett a csuha alá: meztelen volt. A törzsét és a lábát véraláfutások borították a lila és a bíbor mindenféle árnyalatában, s láthatóan mindet bekenték valamilyen kenıccsel, aminek szaga a köptetı és a vajas pirítós keverékére emlékeztetett. A jobb térdén kötés. Hová tőnhettek a ruhái? Az ágy mellett szandált talált, felhúzta és kicsoszogott a folyosóra. Az apát közeledett Füstös testvér karjába kapaszkodva, mogorva homloka alatt vak szeme gyöngyházfénnyel izzott. – Hát felébredtél, Richard Mayhew. Hogy érzed magad? Richard pofát vágott: – A kezem… – A törött ujjadat meggyógyítottuk. A zúzódásokat és sebeket elláttuk. És pihenésre is szükséged volt. – Hol van Ajtó? És a márki? Hogy kerültünk ide? – Én hoztalak ide. – A két szerzetes továbbindult a folyosón, Richard melléjük szegıdött. – Vadász testét visszahozták? – Nem volt ott – rázta fejét az apát. – Csak a Fenevad. – Hm. A ruháim… – Egy cella ajtajához értek, ami kiköpött olyan volt, mint amilyenben Richard ébredt. Ajtó az ágy szélén ült, a Mansfield Parkot olvasta; Richard lefogadta volna, hogy a szerzeteseknek elıtte fogalmuk sem volt, hogy van ilyen könyvük. İ is szürke csuhát viselt, ami nagyon, de nagyon nagy volt neki, komikusan nagy. Felnézett. – Helló! Ezer éve alszol. Hogy vagy? – Jól. Azt hiszem. És te? Ajtó elmosolyodott. Nem sikerült túl meggyızıre. – Kicsit még remegek – ismerte be. Hangos csörgés hallatszott a folyosón; de Carabas márkit tolta feléjük egy nagydarab szerzetes egy antik, rozzant tolószékben. Richard nem értette, a márki hogy képes elérni, hogy a tolószékezés romantikus,

imponáló benyomást keltsen. – Jó estét, barátaim – üdvözölte ıket hatalmas mosollyal. – Most, hogy mind együtt vagyunk, beszélnünk kell – mondta az apát. Egy nagy szobába vezette ıket, amit ropogó tőz melegített. Leültek az asztalhoz. Az apát úgy tapogatta ki a székét, majd kiküldte Füstös testvért és Zsolozsma testvért (a tolószékfelelıst). – Térjünk egybıl a tárgyra – mondta az apát. – Hol van Islington? – Olyan messze, amilyen messze csak el tudtam küldeni – vont vállat Ajtó. – A tér-idı túlsó felén. – Értem. – Az apát hallgatott egy sort. – Helyes. – Miért nem figyelmeztetett rá? – kérdezte Richard. – Nem miránk tartozott. Richard horkantott. – És hogyan tovább? – kérdezte mindnyájuktól. Az apát nem felelt. – Tovább? Hogy érted? – kérdezett vissza Ajtó. – Hát bosszút akartál állni a családodért. Megtetted. Elküldted az érintetteket a semmi túlsó csücskébe. Most már senki nem próbál majd megölni, ugye? – Azonnal nem – felelte Ajtó komolyan. – És te? – kérdezte Richard de Carabas márkit. – Megszerezted, amit akartál? – Úgy hiszem – bólintott a márki. – A tartozásomat Lord Porticónak törlesztettem, és most Lady Ajtó tartozik nekem. Richard Ajtóra nézett, aki bólintott. – És én? – kérdezte Richard. – Nélküled nem sikerült volna – mondta Ajtó. – Nem így értettem. Hazajuttatsz? A márki felvonta a szemöldökét. – Azt hiszed, ı Oz a

csodák csodája, vagy mi? Nem küldhetünk haza. Ez az otthonod. – Próbáltam már megmagyarázni, Richard – mondta Ajtó. – Nem igaz, hogy nincs rá mód! – csapott az asztalra bal öklével Richard. Az ujja megsajdult, de arca meg sem rezzent. Majd: – Aú – mondta, mert ököllel az asztalra csapni nem bölcs dolog, ha az embernek eltört az ujja, de csak igen halkan mondta, hiszen sokkal rosszabbat is kibírt már. – Hol a kulcs? – kérdezte az apát. – Ajtónál – bólintott a lány felé Richard. – Nincs nálam – felelte az. – A vásáron a zsebedbe visszacsúsztattam. Amikor a curryt hoztad. Richard kinyitotta a száját, majd becsukta. Aztán mégis kinyitotta: – Azt akarod mondani, hogy amikor viccbıl azt mondtam Croupnak és Vandemarnak, hogy nálam van, kutassanak csak át… akkor nálam is volt? – Ajtó bólintott. Richardnak eszébe jutott a kemény tárgy a farzsebében a Down Streeten; eszébe jutott, ahogy Ajtó megölelte a hajón… – Morzsák – dörmögte. Az apát megmozdult. Ráncos barna ujjaival felvett egy kis csengıt az asztalról, s ezzel behívta Füstös testvért. – A Harcos nadrágját kérem. – Füstös bólintott és kiment. – Nem vagyok harcos – méltatlankodott Richard. Az apát gyengéden elmosolyodott. – Megölted a Fenevadat – magyarázta szinte sajnálkozva. – Te vagy a Harcos. Richard csüggedten fonta össze karját. – Szóval ennyi minden után se megyek haza, hanem vigaszdíjként kapok egy szóbeli kitüntetést? – Nem mehetsz vissza Fenti Londonba – ismételte a márki minden együttérzés nélkül. – Pár illetınek sikerül kialakítani amolyan féléletet. Te is találkoztál Iliasterrel meg Learrel. De annál többet nem remélhetsz. Márpedig az nem egy jó élet. Ajtó megérintette Richard karját. – Sajnálom. De nézd a jó oldalát. Hogy mennyi jót tettél.

Megszerezted nekünk a kulcsot. – És mi értelme volt? Hamisítottál egy másikat… Füstös testvér bukkant fel Richard farmerjával, ami szakadt volt, sáros, véres és büdös. A szerzetes az apátnak adta, aki módszeresen átkutatta a zsebeket. Ajtó édesen mosolygott Richardra. – Hámorkovács nem tudta volna lemásolni, ha nincs meg az eredeti. Az apát megköszörülte a torkát. – Ti mind igen ostobák vagytok – mondta kegyesen –, nem tudtok az égadta világon semmit. – Felemelte az ezüstkulcsot. Megcsillant a tőz fényében. – Richard kibírta a Kulcs Kínpróbáját. Immár ı a kulcs gazdája, amíg vissza nem adja nekünk megırzésre. A kulcsnak pedig ereje van. – A mennyország kulcsa… – mondta Richard, bár nem volt benne biztos, hogy mire céloz az apát vagy akár ı maga. – A kulcs minden valóság kulcsa – magyarázta az apát mély, dallamos hangon. – Ha Richard vissza akar térni Fenti Londonba, a kulcs visszaviszi Fenti Londonba. – Ilyen egyszerő? – hökkent meg Richard. Az öreg bólintott vak fejével, kámzsája árnyékában. – Mikor csinálhatjuk? – Amint felkészültél.

A szerzetesek kimosták és rendbe hozták a ruháit. Aztán Füstös testvér átvezette az apátságon, szédítı lépcsıkön és létrákon át fel a harangtoronyba. A torony tetejében volt egy súlyos fa csapóajtó. Füstös testvér kicsukta, s átbújtak rajta. Keskeny, sőrőn pókhálós alagútban találták magukat, amelynek egyik falában fém létrafokok futottak felfelé. Ezen indultak el, s mintha több ezer métert másztak volna, mígnem egy poros földalatti állomás peronjára értek.

NIGHTINGALE LANE

állította a régi tábla a falon. Füstös testvér közölte Richarddal, hogy itt várjon, míg érte jönnek, majd minden jót

kívánt, és lemászott. Richard húsz percet várakozott az állomáson. Kíváncsi lett volna, miféle állomás ez: nem tőnt se elhagyatottnak, mint a British Museum állomás, se valóságosnak, mint a Blackfriars; kísértetállomásnak inkább, képzeletbeli, elfelejtett, különös helynek. Azon töprengett, a márki miért nem búcsúzott el tıle. Amikor megkérdezte ezt Ajtótól, a lány azt felelte, nem tudja, talán a búcsúzás is olyasmi, amihez a márki nem ért. Mint a vigasztalás. Aztán Ajtó azt mondta, belement valami a szemébe, Richard kezébe nyomott egy papírt, hogy azon minden tudnivaló rajta van, majd elsietett. Valami lengett a sötét alagútban, valami fehér. Egy botra kötött zsebkendı. – Hahó? – szólt oda Richard. Old Bailey tollal bélelt, dundi alakja lépett ki a homályból, határozottan feszengve. Richard régi zsebkendıjével integetett. Erısen izzadt. – A zászlóm – bökött a zsebkendıre. – Örülök, hogy hasznos. – Egen – mosolygott nyugtalanul Old Bailey. – Hoztam valamit. Tessék. – Kabátzsebébe nyúlt s elıhúzott egy hosszú, fekete, de kék-lila-zöld árnyalatú tollat, aminek a végére piros fonalat csavartak. – Ööö köszönöm. – Richard nem tudta, mihez kezdjen vele. – Toll – magyarázta Old Bailey. – Jófajta. Mementó. Szuvenír. Ereklye. És ingyen. Ajándék. Tılem. Neked. Köszönetképpen. – Igen. Hát… nagyon kedves. Richard zsebre tette. Meleg huzat lebbent az alagútban; szerelvény közeledett. – A te vonatod – mondta Old Bailey. – Én nem megyek vonattal. De tetın bármikor. – Azzal kezet rázott Richarddal, és elsietett. A vonat beállt az állomásra; a reflektora nem égett, s a vezetıfülkében nem volt senki. Amikor megállt, minden kocsi

sötét maradt, egy ajtó se nyílt ki. Richard kopogott az elıtte lévı ajtón, hátha. Az ajtó kinyílt, meleg sárga fénnyel árasztva el a képzeletbeli állomást. Két alacsony, idıs úriember lépett ki a peronra, kezükben hosszú, rézszínő kürttel. Richard felismerte ıket: Dagvard és Halvard az Earl udvarából, habár arra már nem emlékezett, melyik melyik, ha egyáltalán tudta valaha. Szájukhoz emelték a kürtöt, és recsegı, de ıszinte fanfárt fújtak. Richard felszállt, ık pedig utána. Az Earl a kocsi végében üldögélt, az óriáskutyát simogatta. A bohóc – Tooley, jutott Richard eszébe – mellette állt. Rajtuk és a két kürtösön kívül más nem volt a kocsiban. – Ki az? – kérdezte az Earl. – İ, sire – felelte a bohóc –, Richard Mayhew. Aki megölte a Fenevadat. – A Harcos? – vakargatta vörösesszürke szakállát az Earl. – Kísérjétek ide. Richard odament az Earl székéhez. Az tőnıdve méregette, nem adta jelét, hogy emlékezne rá. – Magasabbnak hittelek. – Bocsánat. – Mindegy, legyünk túl rajta. – Az öreg felállt és így szólt az üres kocsihoz: – Jó estét. A fiatal Mayflower tiszteletére győltünk itt össze. Hogy is mondta a bárd? – Majd ritmikusan szavalta: – Karmazsin a tetem sebe, Dıl-hull az ellen, Vakmerı veretlen védelmezı, Legbátrabb fiú… Persze már nem fiú, ugye, Tooley? – Nem kifejezetten, nagyuram. Az Earl a tenyerét nyújtotta: – Add a kardod, fiam. Richard elıhúzta övébıl a Vadásztól kapott kést. – Ez megteszi? – Igen, igen – vette el az öreg. – Térdelj le – súgta neki Tooley színpadiasan, és a padlóra bökött. Richard fél térdre ereszkedett, az Earl pedig finoman megérintette mindkét vállát a késsel. – Emelkedj fel – harsogta aztán –, Sir Richard of Maybury. Ezzel a késsel szabad járást adok az Alsóvilágban. Szabadon járhatsz-kelhetsz… és a

többi, és a többi… blabla… – Köszönöm. Igazából Mayhew a nevem. De a vonat már megállt. – Itt szállsz le – mondta az Earl. Visszaadta Richardnak a kését (Vadász kését), s az ajtóra mutatott.

Ahol Richard leszállt, nem földalatti-állomás volt. Föld fölötti volt, kicsit a St. Pancrasra emlékeztetett, volt benne valami hasonlóan túlméretezett és álgótikus. Ugyanakkor volt benne valami csálé is, ami viszont Lenti Londonra utalt. A fény az a furcsa, szürke pislákolás volt, amit közvetlen pirkadat elıtt és pár pillanatig naplemente után látni, amikor a világ homályba tőnik át, és a színeket-távolságokat lehetetlen megítélni. Egy férfi ült az egyik fapadon és ıt figyelte; Richard pedig kíváncsian közelebb ment hozzá, mert a szürkületben nem tudta megmondani, hogy kicsoda, hogy ismeri-e valahonnét. Még mindig fogta Vadász kését (a saját kését), s most még szorosabban markolta. A férfi felnézett, majd talpra ugrott. Ujjaival megigazította a frufruját; Richard ilyet csak klasszikus regények televíziós adaptációiban látott. Egyszerre látszott viccesnek és fenyegetınek. Richard végre ráismert: Lord Patkányszavú volt. – Nahát, nahát, igen, igen, igen – mondta a patkányszavú, valahol a közepén kezdve a mondatot. – Csak hogy tudd: Anesztézia miatt nincs harag. A patkányok még a barátaid. És a patkányszavúak is. Ha hozzánk fordulsz, segítünk. – Kösz. – Anesztézia feláldozható, gondolta. Lord Patkányszavú hátrafordult, majd a padról felvett és Richardnak nyújtott egy fekete, cipzáras sporttáskát. Rendkívül ismerıs volt. – Itt van benne. Minden. Nézd meg. – Richard kinyitotta. Minden tulajdona benne volt, a szépen összehajtott farmerja tetején még a tárcája is. Behúzta a cipzárt, a táskát a vállára dobta, s otthagyta a férfit, köszönés és minden nélkül. Kilépett az állomásról, lement egy szürke kılépcsın. Minden néma volt. Minden üres. İszi leveleket kapott fel a szél az elıkertben: sárga, okker és barna villanás, tompa

színrobbanás az alkonyban. Richard átvágott az elıkerten, lement pár lépcsın egy aluljáróba. Valami rebbent a félsötétben, s Richard óvatosan megfordult. Tucatnyian lehettek mögötte, szinte némán surrantak felé, csak a sötét bársonyruhájuk susogott, csak ezüst ékszereik csörrentek meg. Még a levelek is hangosabban neszeztek ezeknél a nıknél. Éhes tekintettel meredtek rá. Megijedt. Igaz, nála volt a kés, de nem tudott jobban bánni vele, mint amennyire helybıl átugrani a Temzét. Csak azt remélhette, hogy ha megtámadják, elijeszti ıket vele. Érezte a lonc, a gyöngyvirág és a pézsma illatát. Lamia a Bársonyok élére suhant és elırelépett. Richard idegesen felemelte a kést, mert eszébe jutott Lamia jeges ölelése, hogy mennyire kellemes volt és mennyire fagyos. Lamia rámosolygott és édesen biccentett. Majd csókot fújt felé. Richard megborzongott. Valami rebbent az aluljáró sötétjében, de amikor megint odanézett, csak élettelen árnyakat látott.

Richard átért az aluljárón, majd felment egy lépcsın, s egy kis füves domb tetején találta magát. Pirkadt, épp ki tudta venni a vidéket: szinte kopasz tölgy-, kıris- és bükkfák, amelyek törzsét könnyedén meg lehetett különböztetni. Széles, tiszta viző folyó kanyargott a zöld tájon. Körbenézve megállapította, hogy valamiféle szigeten van: két kisebb folyó torkollt bele egy nagyobba, elvágva ıt ezen a kis dombon a szárazföldtıl. Valahogy tudta, hogy még mindig Londonban van, csak épp a háromezer évvel ezelıtti Londonban, vagy még korábban, még mielıtt az elsı emberi település alapjait lerakták volna. Kihúzta táskája cipzárját, s a kést beletette a tárcája mellé. Utána becipzárazta. Az ég már kezdett világosodni, bár a fény furcsa volt. Valahogy fiatalabb, mint amihez szokott, talán tisztább. Narancsvörös nap kelt keleten, ahol majd a Docklands fog állni, s Richard nézte, hogy terpeszkedik a hajnal azok fölött az erdık-lápok fölött, amikre csak úgy tudott gondolni, mint Greenwich és Kent és a tenger. – Szia – mondta Ajtó. Richard észre sem vette, mikor jött. Kopott, barna bırkabátja alatt most más ruhát viselt: taftot

és csipkét, selymet és brokátot, bár ezek is rongyosakfoltozottak voltak. Rövid vörös haja rezesen izzott a fényben. – Szia. A lány megállt mellette, és két kis ujját az ı jobb kezébe főzte, abba, amivel a táskát fogta. – Hol vagyunk? – kérdezte Richard. – Westminster csodás és félelmetes szigetén – felelte a lány. Mintha idézte volna valahonnét, noha Richard nem emlékezett erre a sorra. Elindultak a hosszú főben, ami nedves és fehér volt az olvadó dértıl. Lábuk sötétzöld nyomot hagyott a főben, mutatva, merrıl jöttek. – Most, hogy az angyal eltőnt – kezdte Ajtó –, sok dolgot kell rendbe tenni Lenti Londonban. És egymagam vagyok rá. Apám egyesíteni akarta Lenti Londont… gondolom, illene befejeznem, amit elkezdett. – Kéz a kézben északnak tartottak, el a Temzétıl. Fölöttük fehér sirályok keringtek az égen. – Te is hallottad, Islington mit mondott: hogy életben hagyta a húgomat biztosíték gyanánt. Talán nem én vagyok a családom utolsó tagja. És megmentetted az életemet. Nem is egyszer. – Elhallgatott, majd hirtelen kibökte: – Nagyon jó barátom voltál, Richard. És valahogy jó érzés, amikor mellettem vagy. Kérlek, ne menj el. Richard gyengéden megszorította a kezét. – Valahogy nekem is jó érzés melletted lenni. De nem tartozom ebbe a világba. Az én Londonomban… az a legveszélyesebb, ha taxit fogsz. Én is kedvellek. Nagyon kedvellek. De haza kell mennem. A lány felnézett rá a furcsa színő szemével, azzal a zöldkék lánggal. – Akkor soha többé nem látjuk egymást. – Azt hiszem, nem. – Köszönök mindent – mondta Ajtó komolyan. Aztán átölelte Richardot, annyira, hogy megsajdultak a sebei, de ı visszaölelte, ugyanolyan erısen, hadd panaszkodjanak azok a sebek, nem érdekelte. – Hát, örülök, hogy megismertelek. Ajtó nagyokat pislogott. Richard azt hitte, mindjárt

megint azt mondja, hogy belement valami a szemébe. De Ajtó azt mondta: – Kész vagy? Richard bólintott. – Megvan a kulcs? Richard letette a táskát, és jó kezével a farzsebébe nyúlt. Kivette és odaadta a kulcsot. Ajtó úgy tartotta maga elé, mintha képzeletbeli ajtóba dugná bele. – Oké. Csak menj. Ne nézz vissza. Richard elindult le a kis dombról, el a Temze kék vizétıl. Egy szürke sirály suhant el. A domb alján visszanézett. Ajtó a domb tetején állt, körberajzolta a felkelı nap. Az arca fénylett. A kulcs narancssárgán csillogott. Ajtó egy határozott mozdulattal elfordította.

HUSZADIK FEJEZET

A világ elsötétedett, s mély harsogás töltötte meg Richard fejét, akár ezer dühödt fenevad ırült morgása. Pislogva meredt a sötétbe, és szorosan fogta a táskáját. Arra gondolt, hogy talán ostobaság volt eltenni a kést. Emberek mentek el mellette a sötétben. Richard elindult a másik irányba. Lépcsıt látott, és ahogy megindult felfelé, a világ fokozatosan kialakult, határozott alakot és formát öltött. A morgás a forgalom zaja volt: a Trafalgar Square egyik aluljárójából bukkant ki ugyanis. Az ég makulátlan, zavartalan kék volt, akár az üres csatornára állított tévé képernyıje. Délelıtt volt, meleg októberi nap, Richard ott állt a téren, s a táskáját fogva nagyokat pislogott a napfényben. Fekete taxik, vörös buszok és mindenféle színő autók berregtekrobogtak a tér körül; a turisták marékszámra szórták a galambeledelt a dagadt galamboknak, s fényképezték szorgosan Nelson oszlopát, meg mellette a két nagy oroszlánt. Richard átvágott a téren, bár még mindig nem tudta, ı maga valóságose. A japán turisták rá se hederítettek. Próbált szóba elegyedni egy csinos, szıke lánnyal, aki nevetve rázta a fejét és mondott

valamit egy olyan nyelven, amit Richard olasznak tippelt, bár valójában finn volt. Egy meghatározhatatlan nemő kisgyerek figyelte a galambokat, s közben egy csokiszeletet pusztított orálisan. Richard leguggolt mellé: – Ööö… helló, pöttöm. – A gyerek tovább szopogatta a csokit, s nem adta jelét, hogy Richardban felismerné az emberi lényt. – Helló – próbálkozott még egyszer Richard, némi elkeseredéssel. – Látsz engem? Hahó? Két apró szem szegezıdött rá a csokoládéborítású arcból. Aztán az alsó ajak remegni kezdett, majd a gyerek elmenekült, s átkarolta a legközelebbi felnıtt nınemő lény lábát: – Mami! Ez a bácsi zavar. A gyerek anyja jelentıs mogorvasággal nézett Richardra. – Mit mővel? Bántja a mi kis Leslie-nket? Tudja, a magafajtákat be kéne zárni. Richard arcán mosoly terült szét, hatalmas, boldog mosoly. Azzal sem lehetett volna kioltani ezt a mosolyt, ha fejbe kólintjuk Richardot egy téglával. – Szörnyen sajnálom – mondta vigyorogva. Aztán a táskáját fogva átrohant a Trafalgar Square-en, felriasztva egy egész felhınyi galambot.

Tárcájából elıvette a bankkártyáját, és beledugta az automatába. Az felismerte a négyjegyő PIN kódot, és azt tanácsolta, hogy tartsa titokban, ne adja meg senkinek, majd megkérdezte, milyen szolgáltatást szeretne. Richard készpénzt kért, és a gép adott neki doszt. Richard diadalittasan a levegıbe csapott, majd elszégyellte magát, és úgy tett, mintha taxit akart volna leinteni. Egy taxi meg is állt neki – megállt! neki! –, hát beszállt, hátradılt és csak úgy ragyogott. Megkérte a sofırt, hogy vigye az irodájához. Aztán amikor a sofır rámutatott, hogy gyalog hamarabb odaérne, Richard még szélesebb vigyorral azt felelte, sebaj. És amint elindultak, Richard megkérte a taxist – sıt, könyörgött neki –, hogy szórakoztassa ıt azzal, hogy megosztja vele nézeteit a Belvárosi Forgalmi Problémákról, a Bőnözés Elleni Leghatékonyabb Módszerekrıl, a Nap Legkényesebb Politikai Kérdéseirıl. A taxis megvádolta, hogy Richard csak „szívatja”, és végigduzzogta mind az öt egész percet a Strandig. Richard nem zavartatta magát, röhejesen sok borravalót adott

neki, majd kiszállt az irodája elıtt. Amint belépett az épületbe, érezte, hogy a mosoly lefagy az arcáról. Minden lépéssel idegesebb, nyugtalanabb lett. Mi van, ha még mindig nincs állása? Mi van, ha csak csokoládés képő kisgyerekek és taxisok látják? Ha kiderül, hogy valami szörnyő pech révén a kollégáinak láthatatlan maradt? Mr. Figgis, a biztonsági ır felnézett a Huncut Tinédzsernimfákból, amit a Sunba dugva olvasott. – Reggelt, mister Mayhew. – Nem kedveskedı „reggelt” volt. Olyan „reggelt” volt, ami sejtette, hogy a beszélı le se tojja, a másik él vagy hal, sıt, azt se, hogy reggel van-e egyáltalán. – Figgis! – rikkantotta Richard örömmel. – Üdv magának is, mister Figgis, biztonsági ırök krémje! Mr. Figgisnek még soha senki nem mondott ilyet, még a meztelen hölgyemények sem a képzeletében; gyanakodva bámult Richard után, míg az el nem tőnt a liftben; akkor visszafordult a huncut tinédzsernimfákhoz, noha kezdte gyanítani, hogy nyalóka ide vagy oda, azok közül egyik se lesz még egyszer huszonkilenc. Richard kiszállt a liftbıl, és kissé tétován végigment a folyosón. Minden rendben lesz, ha az íróasztalom ott van, nyugtatta magát. Ha az íróasztalom ott van, minden rendben van. Bement a nagy, fülkékkel teli terembe, ahol három évig dolgozott. Emberek szorgoskodtak az íróasztaloknál, telefonáltak, iratokat lapoztak, pocsék teát és még pocsékabb kávét ittak. Az irodája. És ott volt a hely az ablaknál, ahol valaha az asztala állt, most viszont szürke irattartószekrények sora meg egy jukka. Épp meg akart fordulni és elrohanni, amikor valaki teát nyomott a kezébe papírpohárban. – A tékozló fiú visszatért? – kérdezte Gary. – Tessék. – Szia, Gary. Hol az asztalom? – Erre. Milyen volt Mallorca? – Mallorca? – Hát nem Mallorcára ruccansz el mindig? Felmentek a negyedik emeletre vezetı hátsó lépcsın.

– Most nem – felelte Richard. – Az jó, mert épp akartam is mondani, hogy nem nagyon barnultál le. – Nem. Hát, tudod, kellett egy kis változatosság. Gary bólintott. Egy ajtóra mutatott, ami a fontosabb akták és fogyóeszközök raktára volt, amióta csak Richard itt dolgozott. – Változatosság? Hát most megkaptad. Hadd gratuláljak elsıként. Az ajtón a táblán ez állt:

R. O. MAYHEW ÜZLETTÁRS

– Mázlista disznó – kedveskedett Gary. Azzal otthagyta, Richard pedig döbbenten belépett. Már nem raktárhelyiség volt: az irattartókat és polcokat kivitték, a falakat szürkére, feketére meg fehérre festették, és szınyeget terítettek le. Az iroda közepén tekintélyt parancsoló íróasztal állt. Megnézte közelebbrıl; igen, kétségtelenül az övé. A trollokat gondosan elpakolták az egyik fiókba; elıvette és kirakta ıket. Saját ablaka is volt, amin kilátott a sáros barna folyóra, a Temze déli partjára és azon túl. Még egy nagy zöld cserepes növényt is kapott, nagy, viaszos levelekkel, azt a fajtát, ami ravasz módon mővirágnak látszik, pedig nem az. Régi, poros, vajszínő számítógépét lecserélték egy karcsúbb, tisztább feketére, ami alig foglalt helyet. Az ablakhoz ment, s a teát kortyolgatva nézte a koszos barna folyót. – Minden rendben találtál? Felnézett. Sylvia, az ÜI hatékony SZA-ja állt az ajtóban. Mosolygott. – Ööö igen. Nézd, egy-két dolgot el kell intéznem otthon… nem gond, ha kiveszem ezt a napot és…? – Ahogy akarod. Amúgy is csak holnapra vártunk.

– Igen? Akkor jó. – Mi történt az ujjaddal? – ráncolta a homlokát Sylvia. – Eltörtem. – Nem verekedtél, ugye? – nézte a kezét aggodalmasan Sylvia. – Én? – Csak ugratlak – vigyorgott a nı. – Rácsaptad az ajtót? A nıvérem azt csinálta. – Nem, a… – kezdte Richard, de aztán azt mondta. – Ja, rácsaptam az ajtót. Taxival ment a házhoz, ahol annak idején lakott. Annyira azért nem bízott magában, hogy földalattival menjen. Még nem. Mivel nem volt kulcsa, kopogott saját lakása ajtaján, és enyhén szólva csalódott volt, amikor az a nı nyitott ajtót, akivel legutóbb a fürdıszobában találkozott, vagyis nem találkozott. Richard bemutatkozott mint korábbi bérlı, és gyorsan kiderítette, hogy a) már nem lakik itt, és b) Mrs. Buchanannek fogalma sincs, mi történt a holmijával. Richard lefirkantott egykét dolgot, majd igen udvariasan elköszönt, és taxiba ülve elment egy bizonyos teveszırkabátos férfihoz. Az elegáns, teveszırkabátos férfi nem viselte a teveszırkabátját, és igaz, ami igaz, jóval kevésbé volt elegáns, mint amikor utoljára látta. Az irodájában fogadta Richardot, s olyan arccal hallgatta végig a panaszáradatát, mint aki nemrégiben véletlen lenyelt egy eleven pókot, s most érzi, hogy mocorog. – Nos, igen – ismerte el a papírokba kukkantva. – Most, hogy említi, valóban történt némi baki. Bár magam sem értem, hogyan. – Nem az számít, hogyan történt. A lényeg, hogy amíg távol voltam, maga kiadta a lakásomat… – Richard a jegyzeteibe pillantott – George és Adele Buchanannek. Akiknek nincs szándékukban kiköltözni. – Nos – csukta be az aktát a férfi –, hibák megesnek. Emberi tévedés. Sajnos nem tehetünk semmit. A régi Richard, aki Buchananék lakásában élt anno itt

megrogyott volna, bocsánatot kér az alkalmatlankodásért és elsunnyog. Ez a Richard azonban azt mondta: – Igen? Semmit nem tehet? A lakást, amit legálisan béreltem a cégétıl, kiadta másnak, közben elveszett minden ingóságom, és maga semmit nem tehet? Nos én úgy vélem, és azt a nézetet minden bizonnyal az ügyvédem is osztja majd, hogy nagyon is sokat tehet. A teveszırkabát nélküli férfi olyan képet vágott, mintha a pók felfelé kapaszkodna a torkán. – De nincsen más üres lakás az épületben. Csak a tetıtéri. – Az – felelte Richard fagyosan – megfelel… – a férfi lazított – egyelıre. Most pedig beszéljük meg a kárpótlást az elveszett ingóságaimért.

Az új lakás jobb volt, mint az elızı. Több volt az ablak, és volt balkon, egy tágas fogadószoba meg egy rendes második hálószoba. Richard mégis elégedetlenül járkált fel-alá. A teveszırkabát nélküli férfi igen vonakodva bebútorozta: ágy, szófa, több szék és egy tévé. Richard a kandallópárkányra tette Vadász kését. A szemközti indiai étterembıl hozott curryt, majd új lakása szınyegén ülve eszegette, s közben azon morfondírozott, valóban evett-e curryt késı éjjel egy vásáron a Tower-hídnál horgonyzó hadihajó fedélzetén. Most, hogy belegondolt, nem tőnt különösebben valószínőnek. Csengettek. Felkelt és ajtót nyitott. – Megtaláltuk a holmija nagy részét, Mr. Mayhew – mondta a férfi, aki ismét viselte a teveszırkabátját. – Kiderült, hogy raktárba került. Oké, hozhatják, fiúk. Két tagbaszakadt férfi becipelt jó pár faládát, s lerakták a szınyegre a nappali közepén. – Kösz – mondta Richard. Miután elmentek, belenyúlt az elsı dobozba, és kicsomagolta az elsı kezébe akadó tárgyat. Jessica bekeretezett fényképe volt. Pár pillanatig nézte, majd visszatette a dobozba. Megtalálta a ruháit az egyik ládában, azokat elrakta a hálóba, de a többi doboz érintetlenül maradt a nappali közepén. Ahogy teltek a napok, egyre fokozódott a bőntudata, amiért nem

pakolja ki ıket. De nem pakolta ki ıket.

Az irodájában ült az asztalánál, és kifelé bámult az ablakon, amikor zümmögött az interkom. – Richard? – kérdezte Sylvia. – Az ÜI megbeszélést tart az irodájában húsz perc múlva a Wandsworth-jelentésrıl. – Ott leszek. – Aztán mert a következı tíz percre semmi tennivalója nem maradt, fogta a narancssárga hajú trollt, és egy kisebb, zöld hajú trollt rémisztgetett vele: – Én vagyok Lenti London legnagyobb harcosa. Készülj a halálra! – intonálta legtrollosabb hangján, a narancssárga trollt mozgatva. Aztán felvette a másikat, a zöld hajút, és félénkebb trollhangon mondta: – Aha! De elıbb igyál egy kis teát… Kopogtak, ı pedig bőntudatosan letette a trollokat. – Szabad! – Az ajtó kinyílt, Jessica jött be és állt meg az ajtóban. Idegesnek tőnt. Richard már el is felejtette, milyen gyönyörő. – Szia, Richard. – Szia, Jess – mondta, majd egybıl javított: – Bocs, Jessica. A lány mosolyogva megrázta a haját. – Á, a Jess is jó – mondta és úgy nézett rá, mintha komolyan gondolná. – Jessica, Jess. Ezer éve nem hív senki Jessnek. Kicsit hiányzik is. – Szóval mi szél hozott… minek köszönhetem a… – Csak látni akartalak. Erre nem nagyon tudott mit mondani. – Kedves tıled. Jessica betette az ajtót, és kicsit beljebb lépett. – Tudod, mi a fura, Richard? Emlékszem, hogy lefújtam az eljegyzésünket. De alig emlékszem, min vesztünk össze. – Nem? – De nem is fontos. Ugye? – körülnézett. – Elıléptettek? – Igen. – Örülök. – Jessica a kabátja zsebébe nyúlt, és egy kis barna dobozt vett elı. Letette Richard asztalára. Richard kinyitotta, habár tudta, mi van benne. – Az eljegyzési győrőnk – mondta Jessica. – Arra gondoltam, hogy… ha minden rendbe

jön… talán megint visszaadod nekem. A győrő csillogott a napfényben: Richard életében nem költött ennél több pénzt semmire. Lecsukta a doboz fedelét, és visszaadta. – Tartsd meg, Jessica – mondta. Majd: – Sajnálom. A lány az ajkába harapott. – Megismerkedtél valakivel? Richard habozott. Eszébe jutott Lamia, Vadász, Anesztézia és még Ajtó is, de egyikük sem az a valaki volt, akire Jessica gondolt. – Nem. Nincs senki más. – Majd megértve, hogy ez igaz, hozzátette: – Csak megváltoztam. – Richard? – szólalt meg az interkom. – Rád várunk. – Megnyomta a gombot. – Megyek, Sylvia. Jessicára nézett. Az nem szólt semmit. Talán nem tudott mit mondani. Sarkon fordult, kiment, betette az ajtót maga után. Richard egyik kézzel felmarkolta a szükséges papírokat, a másikkal végigsimított az arcán, mintha letörölne valamit: bánatot, esetleg könnyeket. Vagy talán Jessicát.

Újra rászokott, hogy metróval járjon munkába, habár azt vette észre, hogy már nem vesz újságot reggel és este, hanem olvasás helyett az arcokat pásztázza a kocsiban, mindenféle típusú és színő arcokat, és találgatja, hogy valóban mind Fenti Londonból valók-e, s hogy mi járhat a fejükben. Pár nappal a Jessicával való találkozás után az esti csúcsforgalomban mintha Lamiát pillantotta volna meg a kocsiban: háttal neki, sötét haja magasra volt tornyozva, hosszú, fekete ruhát viselt. Richard szíve zakatolni kezdett. Arra nyomakodott a zsúfolt kocsiban. Már egész közel jutott, amikor a szerelvény befutott egy állomásra, az ajtók sziszegve kinyíltak, és a nı leszállt. Nem Lamia volt. Csak egy fiatal londoni nı, jött rá csalódottan, aki egy görbe estére indul a városba.

Egy szombat délután meglátott egy nagy barna patkányt, aki egy szemetes tetején ült a háza, a Newton Mansions mögött, a bajszát tisztogatta, de olyan elégedett képpel, mintha az övé lenne a világ. Richard közeledtére leugrott a járdára, és a

szemetesek árnyékában várva, óvatosan lesett fel rá. Richard leguggolt hozzá. – Szia – mondta gyengéden. – Ismerjük egymást? – A patkány nem reagált, legalábbis Richard nem látott semmit. Viszont el sem futott. – Richard Mayhew vagyok – folytatta hát halkan. – Nem vagyok patkányszavú, de ööö… ismerek pár patkányt, vagyis találkoztam párral, és ööö… nem ismered véletlen Lady Ajtót? Egy cipı csikorgását hallotta maga mögött, s hátrafordulva látta, hogy a két Buchanan nézi igen furcsán. – Elvesztett valamit? – érdeklıdött Mrs. Buchanan. Richard hallotta, hogy a férj azt morogja, „Csak az eszét”, de nem törıdött vele. – Nem – felelte ıszintén –, csak ööö… köszöntem a… A patkány elfutott. – Az egy patkány volt? – hördült fel George Buchanan. – Panaszt fogok tenni a tanácsnál. Szégyen és gyalázat! De hát ez London, nem igaz? Igaz, értett egyet Richard. Ez London. Az bizony.

Richard holmija továbbra is érintetlenül várakozott a fadobozokban a nappali közepén. Még a tévét sem kapcsolta be. Esténként hazaért, evett, majd az ablaknál állva nézte a várost, a kocsikat és a tetıket, nézte, ahogy a késı ıszi szürkület éjszakába sötétült, s a fények felgyulladtak szerte a városban. Addig állt a sötét lakásban az ablaknál, míg a város fényei lassan ki nem hunytak. Végül vonakodva levetkızött és ágyba bújt.

Sylvia egyik péntek délután bejött az irodájába. Richard éppen borítékokat nyitott a késével (Vadász késével). – Richard, arra lennék kíváncsi, hogy eljársz-e mostanság? – Richard a fejét rázta. – Néhányan elmegyünk bulizni ma este. Nincs kedved jönni? – Ööö… de. Van. Szívesen. Elıre rühellte.

Nyolcan voltak: Sylvia és a barátja, aki márkás autókkal foglalkozott, Gary, aki nemrég szakított a barátnıjével köszönhetıen annak, amit Gary makacsul csekély félreértésnek titulált (azt hitte, a lány majd megértıbben viseli, hogy lefekszik a legjobb barátnıjével), több tökéletesen kedves ember és az új lány a számítógépes szolgáltatások osztályról. Elıször megnéztek egy filmet az Odeon hatalmas vásznán a Leicester Square-en. A végén gyızött a jófiú, s közben volt sok robbanás meg repülı ez-az. Sylvia úgy szervezte, hogy Richard az új lány mellé üljön, mivel, magyarázta, az még nem ismer sok embert a cégnél. Aztán elsétáltak az Old Compton Streetre a Soho szélén, ahol egymás mellett megtalálható a sikkes és a sikktelen, mindkettı elınyére, és a La Reache-ben ettek kuszkuszt és mindenféle egzotikus holmikat, amik két asztalt töltöttek meg, majd onnét átmentek Sylvia egyik kedvenc kis pubjába a közeli Berwick Streeten, s ott iszogattak-beszélgettek. Az új lány az este haladtával mind többet mosolygott Richardra, akinek viszont semmi mondanivalója nem volt. Meghívta a társaságot egy körre, s az új lány segített neki odavinni az italokat az asztalhoz. Aztán, amikor Gary kiment a vécére, az új lány odaült a helyére Richard mellé. Richard fejét megtöltötte a poharak koccanása, a zenegép bömbölése, valamint a cigaretta, a sör és a kiöntött Bacardi éles szaga. Próbált belehallgatni az asztalnál zajló beszélgetésbe, de nem bírt összpontosítani, és ami még rosszabb volt, az a kevés, amit hallott csöppet sem érdekelte. És akkor hirtelen olyan tisztán és határozott formában, mintha az Odeon nagy vásznán látná, lepergett elıtte jövendı élete. Ma éjjel hazaviszi a lányt, gyengéden szeretkeznek, és a holnap délelıttöt, lévén szombat, ágyban töltik. Aztán felkelnek, együtt kicsomagolják és elpakolják a dobozokban maradt holmikat. Egy év vagy még annyi se, és elveszi az új lányt, megint elıléptetik, lesz két gyerekük, egy fiú meg egy lány, és kiköltöznek a kertvárosba, Harrow-ba, Croydonba vagy Hampsteadbe, sıt talán Readingbe. És nem lesz rossz élet. Ezzel is tisztában volt. Néha nem lehet mit tenni. Gary visszajött a vécérıl, és értetlenül nézett körül.

Mindenki megvolt, kivéve… – Dick? Látta valaki Richardot? Az új lány vállat vont.

Gary kiment a pub elé a Berwick Streetre. Az éjszaka hidege úgy csapott az arcába, akár egy vödör hideg víz. Érezte a telet a levegıben. – Dick? Hé! Richard? – Erre. – Richard a falnak támaszkodott az árnyékban. – Egy kis friss levegıt szívok. – Minden rendben? – Igen. Nem. Nem tudom. – Hát ezzel kimerítetted a lehetıségeket. Akarsz beszélni róla? Richard komolyan nézett rá: – Kinevetnél. – Azt amúgy is megteszem. Richard ránézett. Gary megkönnyebbülten látta, hogy elmosolyodik, és ebbıl tudta, hogy még mindig barátok. Visszanézett a pubra. Aztán zsebre vágta a kezét. – Gyere, sétáljunk. Könnyíts a lelkeden. Aztán kiröhöglek. – Rohadék – mondta Richard, és ez annyira Richardos volt, amilyennek Gary már rég nem hallotta. – Mire jók a barátok? Elindultak a lámpák fényében. – Gondoltál már arra – kérdezte Richard –, hogy mi van, ha ez az egész? – Mi? Richard tétován intett. – Munka. Otthon. Pub. Lányok. Város. Élet. Ennyi az egész? – Azt hiszem, jól összefoglaltad. – Hát – sóhajtott Richard –, kezdjük ott, hogy nem Mallorcára mentem. Úgy értem, nagyon nem.

Richard mesélt, miközben fel-le sétáltak a parányi Soho sikátorainak rengetegében a Regent Street és a Charing Cross Road között. Csak beszélt és beszélt, ott kezdte, hogy egy sebesült lányt talált a járdán, és segíteni próbált neki, hiszen csak nem hagyhatta ott, és hogy utána mi történt. Aztán amikor túl hideg lett a sétához, beültek egy éjjel-nappali kajáldába. Ez még a rendes fajta volt, ahol mindent zsírral sütnek, és komoly teát szolgálnak fel nagy, csorba szélő fehér bögrében, ami fényes a zsírtól. Richard és Gary beültek ide, Richard beszélt, Gary meg hallgatta, aztán rántottát, babot meg pirítóst rendeltek, és evés közben Richard beszélt tovább, Gary meg tovább hallgatta. A pirítóssal kitörölték a tojás sárgáját. Még ittak teát, majd Richard azt mondta: – …és akkor Ajtó csinált valamit a kulccsal, és újra itt voltam. Fenti Londonban. Az igazi Londonban. És a többit már tudod. Csend állt be. – Ennyi – mondta Richard. Kiitta a teát. Gary megvakarta a kobakját. – Figyu, ez most komoly? – kérdezte végül. – Nem egy nagy vicc? Senki nem fog elıugrani, hogy „Kandi kamera!”? – Nagyon remélem… Hiszel nekem? Gary megnézte a számlát, majd érméket dobott az asztalra, amik megállapodtak a mőanyag ketchupös flaska mellett, ami egy méretes paradicsomot formázott, a tetején már megfeketedett ketchuppel. – Azt elhiszem, hogy, nos, valami történt veled. Ez nyilvánvaló… Nézd, a lényeg, te elhiszed? Richard rámeredt. Sötét karikák voltak a szeme körül. – Hogy én elhiszem-e? Már magam sem tudom. Elhittem. Ott voltam. Tudod, te is felbukkantál. – Ezt eddig nem is mesélted. – Elég rémes volt. Azt mondtad, hogy megırültem, és hallucinálva bolyongok Londonban. Kiléptek a kávézóból, és délnek indultak, a Piccadilly felé. – Hát – mondta Gary – el kell ismerned, hogy ez valószínőbben hangzik, mint a te mágikus Londonod odalent, ahová azok jutnak, akik kihullottak a réseken. Én is láttam

olyanokat, akik kihullottak a réseken, Richard: a Stranden minden kapualjban ott alszanak. Nem mennek azok semmiféle különleges Londonba. Télen halálra fagynak. Richard nem szólt semmit. – Szerintem fejbe vertek – folytatta Gary. – Vagy sokkot kaptál, amikor Jessica dobott. Egy darabig megırültél, majd jobban lettél. Richard megborzongott. – Tudod mitıl félek? Hogy igazad van. – Az élet nem elég izgalmas? Király. Nekem jöhet az unalom. Legalább tudom, hogy ma este mit eszek és hol alszom. És hétfın még lesz munkám. Nem? – nézett Richardra. Richard tétován bólintott. – De. Gary az órájára nézett. – A rohadt életbe. Elmúlt kettı. Reméljük, hogy még kapunk taxit. Bementek a Brewer Streetre a Soho Piccadilly felıli végén, el peep show-k és nudibárok elıtt. Gary a taxikról beszélt. Nem mondott semmi eredetit, sıt, még csak érdekeset sem. Egyszerően lerótta azon kötelességét, hogy mint londoni, panaszkodjon a taxikra. – …égett a lámpája meg minden. Mondtam neki, hová akarok menni, ı meg hogy sajnálom, hazafele tartok, mire én, hogy hol laknak maguk taxisok mind? Miért nem lakik egyikük se felém? Az a trükk, hogy elıbb be kell szállni, és csak aztán mondani nekik, hogy a folyótól délre laksz. Mégis, mit akart mondani? Úgy beszélt, mintha Battersea igazából Katmanduban lenne… Richard magában lehalkította Garyt. Amikor a Windmill Streetre értek, Richard átment az úton, és megbámulta a Vintage Magazin Shop kirakatát, az elfeledett filmsztárok kartonfiguráit, a régi posztereket, képregényeket és magazinokat. A kaland és képzelet világa. És nem valóságos. Ezt mondogatta magának. – Szóval mit gondolsz? – kérdezte Gary. Richard visszakerült a jelenbe. – Mirıl? Gary megértette, hogy Richard nem hallott semmit.

Megismételte: – Ha nincs taxi, mehetünk éjszakai busszal. – Ja. Persze. Oké. – Aggódom érted – fintorgott Gary. – Sajnálom. A Windmill Streeten a Piccadilly felé indultak. Richard zsebre dugta a kezét. Egy pillanatra értetlen arcot vágott, majd elıhúzott egy győrött, fekete varjútollat, aminek a végére piros fonalat tekertek fel. – Az meg mi? – kérdezte Gary. – Egy… – Elhallgatott. – Csak egy toll. Igazad van. Szemét. – A tollat beledobta egy csatornába, és vissza se nézett. Gary habozott, majd a szavait megválogatva kérdezte: – Gondoltál már rá, hogy beszélj valakivel errıl? – Beszélni? Nem vagyok hibbant, Gary. – Biztos vagy benne? Egy taxi közeledett feléjük, sárga szabad lámpája égett. – Nem vagyok – felelte ıszintén Richard. – Itt egy taxi. Vidd el. Én majd megyek a következıvel. – Kösz. – Gary leintette, beszállt és csak aztán mondta meg a sofırnek, hogy Battersea-be akar menni. Ahogy a taxi indult el, lehúzta az ablakot: – Ez a valóság, Richard. Szokj hozzá. Ennyi és kész. Viszlát hétfın. Richard intett neki, és nézte a távolodó taxit. Majd megfordult, s a Piccadilly fényeit lassan maga mögött hagyva visszafele tartott a Brewer Streetre. A tollat már nem látta. Megállt egy öregasszony mellett, aki mélyen aludt egy üzlet ajtajában. Rongyos vén pokróc takarta, a pár holmija – két limlommal teli kartondoboz meg egy koszos, valaha fehér esernyı – zsineggel volt összekötve, a zsineg pedig a csuklójára, nehogy ellopják mindenét, míg alszik. Gyapjúsapkát viselt, aminek már semmi színe nem maradt. Richard elıvette a tárcáját, talált egy tízfontos bankót, azt összehajtva a nı kezébe csúsztatta. A nı szeme felpattant, összerándulva felébredt. Vén szemével pislogva nézte a pénzt. – Ez mi? – kérdezte álmosan, és nem volt boldog, hogy

felébresztették. – Tartsa meg. A nı széthajtotta a pénzt, majd a kabátujjába dugta. – Mit akar tılem? – kérdezte gyanakodva. – Semmit. Nem akarok én semmit. Tényleg. – És ekkor Richard rájött, hogy ez mennyire igaz. És hogy milyen rettenetes. – Volt már olyan, hogy megkapott mindent, amit akart? És aztán rájött, hogy mégsem azt akarta? – Nem mondhatnám – törölgette az álmot a szeme sarkából a nı. – Azt hittem, ezt akarom. Azt hittem, kellemes, normális életet akarok. Talán megırültem. Talán igen. De ha ez itt minden, akkor nem is akarok normális lenni. Érti? – Az öregasszony a fejét rázta. Richard a belsı zsebébe nyúlt. – Látja ezt? – mutatta meg Vadász kését. – Vadász adta, mielıtt meghalt. – Ne bántson – mondta az öregasszony. – Nem csináltam semmit se. – Letöröltem a vérét a pengérıl – mondta Richard, és furcsán erısnek érezte a saját hangját. – Egy vadász törıdik a fegyverével. Az Earl lovaggá ütött vele. Szabadon járhatok az Alsóvilágban. – Nem tudok semmit errıl – mondta a nı. – Kérem, tegye el. Jó fiú. Richard a kést mérlegelte a tenyerén, majd nekitámadt a téglafalnak az ajtó mellett, ahol a nı aludt. Háromszor belemetszett, egyszer vízszintesen, kétszer függılegesen. – Micsinál? – kérdezte a nı ijedten. – Ajtót. – Tegye el. Ha a rendır meglássa, beviszik. Richard a stilizált ajtóra nézett, amit a falra kapart. A kést visszatette a zsebébe, és öklével nekiállt dörömbölni a falon. – Hé! Van ott valaki? Hallotok? Én vagyok, Richard. Ajtó? Valaki? – A keze már sajgott, de csak verte-püfólte a falat. És akkor kiszállt belıle az ırület, és abbahagyta.

– Sajnálom – mondta az öregasszonynak. Az nem felelt. Vagy elaludt, vagy ami valószínőbb, csak színlelte. Mindenesetre idısféle horkolás jött az ajtóból. Richard leült a járdára, és nem értette, hogy cseszhette el ennyire az életét. Aztán megint a falra kapart ajtóra nézett. A helyén egy ajtó alakú lyuk tátongott a falban. Egy férfi állt a nyílásban, karját színpadiasan összefonva. Addig állt ott, amíg biztos nem volt benne, hogy Richard észrevette. Akkor hatalmasat ásított, sötét kezével eltakarva a száját. De Carabas márki felvonta a szemöldökét. – Na, jössz? – kérdezte bosszúsan. Richard egy szívdobbanásnyi ideig csak nézte. Aztán bólintott, merthogy szólni nem mert, és felállt. Együtt léptek át a lyukon, vissza a sötétbe, s nem maradt utánuk semmi, még az ajtó körvonala sem.

A szerzı utószava

A Sosehol, ahogy az már lenni szokott, úgy jött létre, hogy a BBC felkért egy televíziós sorozat megírására. Noha az adásba került sorozat nem lett feltétlenül rossz, én nem tudtam elhessegetni az érzést, hogy ami a képernyıre kerül, az nem ugyanaz, mint amit a fejemben látok. Egy regény tőnt a legjobb megoldásnak arra, hogy azt, ami az én fejemben van, átplántáljam mások fejébe is. A regények erre lettek kitalálva. A Sosehol mint regény tehát lényegében a józan eszem megırzésére szolgált a BBC-tévésorozat forgatása közben. Ahányszor kivágtunk egy jelenetet, ahányszor kihúztunk egy sort, ahányszor megváltozott valami, csak annyit mondtam: „Nem gond. Majd beleteszem a regénybe”, s ezzel visszanyertem a lelki békémet. Ez addig tartott, amíg a producer egyszer odajött és azt mondta: „Kivágjuk a jelenetet a huszonnegyedik oldalon, és ha azt mondod rá, hogy beteszed a regénybe, megöllek.” Ettıl kezdve csak magamban mondtam.

Olyan könyvet akartam írni, ami azt jelenti a felnıtteknek, amit például az Alice Csodaországban, a Narniakönyvek, vagy az Óz, a nagy varázsló jelentett nekem gyerekkoromban. És olyan emberekrıl akartam írni, akik kihullottak a réseken: a kisemmizettekrıl, méghozzá a fantasy tükrének segítségével, ami elıször mutat meg nekünk olyan dolgokat, amiket annyiszor láttunk, hogy egyáltalán nem is láttuk. Aznap kezdtem írni a regény, amikor nekiálltunk forgatni, januárban egy dél-londoni lakás konyhájában, ami az egyik helyszín is volt. És májusban fejeztem be egy kisvárosi hotelben, Kaliforniában. Az év augusztusában adta ki könyv formában a BBC. Aztán, amikor az Avon Books kérte kiadásra, kapva kaptam az alkalmon, és lényegében egy második változatot írtam. Bezárkóztam egy hotelszobába a World Trade Centerben, és egy hétig csak írtam, hozzátettem magyarázatokat az amerikai olvasóknak, akik esetleg nem tudják, hol az Oxford Street és mi található ott; élveztem, hogy újra belemerülhetek a szövegbe, kibıvítettem és mélyítettem, amennyire tudtam. A szerkesztım az Avon Booksnál, Jennifer Hershey pompás, érzékeny olvasó, akivel a legnagyobb vitáink a vicceken voltak. Neki nem tetszettek, és meg volt gyızıdve róla, hogy az amerikai olvasók nem tudnak mihez kezdeni a viccekkel egy olyan könyvben, amely elsısorban nem a humorról szól. A második prológus kihagyásához is ragaszkodott, amelyben a történet kezdete elıtt találkoztunk volna Mr. Crouppal és Mr. Vandemarral, és bár a szívem szakadt meg, de igazat adtam neki, így az ı bemutatásuk kikerült a történetbıl. Mire végeztem, hozzáírtam vagy tizenkétezer szót, és kihúztam pár ezer másikat. Volt, amitıl boldogan megváltam. Volt, amit nagyon bántam. Aztán Pete Atkins segítségével egyesítettem az eredeti angol kiadást és az amerikai kiadást, majd azt még meghúzva létrehoztam a Sosehol új és – remélhetıleg – végsı változatát, ezzel némi munkát adva a bibliográfusoknak. Én nem írok folytatásokat. Ennek ellenére elképzelhetı, hogy a Sosehol világához egy szép nap még visszatérek. Egy könyvben, amely a London elveszett folyói címet viseli. Olvastam, hogy egyszer egy rézágyat találtak a csatornában. A

mai napig senki nem sejti, hogy kerülhetett oda. Lefogadom, hogy de Carabas tudja.

Neil Gaiman 2005. július 28.

Köszönetnyilvánítás

Hálás köszönetem az ötleteikért, javaslataikért és

visszajelzéseikért azoknak, akik különbözı fázisaiban és változataiban olvasták a könyvet – fıként Steve Burstnek, Martha Soukupnak, Dave Langfordnak, Gene Wolfe-nak, Cindy Wallnak, Amy Horstingnak, Loirrane Garlandnak és Kelli Bickmannak; Doug Youngnak és Sheila Ablemannek a BBC Booksnál, valamint Jennifer Hersheynek és Lou Aronicának az Avon Booksnál. Szeretnék még köszönetet mondani mindenkinek, aki a segítségemre sietett, amikor a regény elektronjaira esve bújt el a számítógépem különbözı alkalmazásaiban.

Külön köszönet Pete Atkinsnek, amiért segített összeállítani ezt a végsı változatot.