fi gyelméb e a jánl juk Arcképcsarnok
„Fel kell ismerni az agrárium fontosságát!” Beszélgetés dr. Gazdag László agrárközgazdász, egyetemi docenssel Szekszárdon találkoztunk a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyuláról elnevezett főiskolai karán Gazdag László tanár úrral. Eredetileg agrártechnikumot végzett, majd közgazdaságtanból szerzett diplomát 1978-ban. Ezt követően a KSZEben dolgozott tizenegy évet, majd 1989-től a Pécsi Tudományegyetemre ment tanítani. Pécsett a Közgazdaságtudományi Karon a doktoranduszképzésben vesz részt, itt Szekszárdon pedig közgazdaságtant oktat. ✎✎ Tanár úr! Ön egyértelműen kifejtette, hogy kudarcaink fő oka: hiányoznak a gazdaságpolitika területén a kellően felkészült közgazdák. A közgazdászképzésben is lát komoly problémákat. Talán azzal kezdeném, hogy az a fajta közgazdász hiányzik, aki kellő gyakorlattal is rendelkezik. Nekem szerencsém volt, mert a KSZE-ben, amelyik a legnagyobb termelési rendszerek közé tartozott, olyan elemző szakmai munkát végezhettem, amely lehetővé tette az elméleti ismeretek gyakorlati alkalmazását. Emellett módom volt némi nemzetközi kitekintésre is. Ez a két motiváció alakította ki bennem azt a sajátos világszemléletet, ami egy átfogóbb ismeretanyag elsajátítására késztetett. Nálunk gyakran a valódi profizmust a szűk körű, szakbarbár mentalitás helyettesíti az oktatásban is. ✎✎ Gazdag László amolyan szókimondó ember, nem rejti véka alá a véleményét, különösen az elmúlt húsz év ún. csomaggyártóival szemben (majd meglátják). A magyar gazdaság helyzetét a nyolcvanas évektől kísérem figyelemmel és úgy látom, hogy
22
sajnos permanensen a dilettantizmus jellemzi a gazdaságpolitikát. 1988 márciusában írtam – tehát huszonhárom évvel ezelőtt – a Közgazdasági Szemlében egy cikket. Az volt a címe, hogy „Utolérési törekvések, és elmulasztott esélyek Magyarországon”. Ebben sorra veszem az ezernyolcszázas évek végétől utolérési nekilendüléseinket, majd azok kudarcát, és azt is leírom, hogy, ha a gazdaság szerkezetének átalakítása helyett mindig a megszorításokkal akarunk kilábalni a bajból, akkor válságról válságra fogunk bukdácsolni. ✎✎ Ez csak dilettantizmus lenne? Egyértelműen a hozzá nem értéssel magyarázható. Lengyelországban, ahol másfajta gazdaságpolitikát folytattak éppen most érik be annak gyümölcse. Az egy főre jutó GDP-je már több mint a miénk, a reálbérek 60 %-kal magasabbak, mint nálunk. Hát, hogy van ez? Amikor felmerült a kérdés, hogy mi ennek a magyarázata, akkor egy összejövetelen egy professzor kollégám azt találta mondani, hogy Lengyelországban voltak közgazdászok, Magyarországon meg nem voltak és nincsenek a gazdaságpolitikában, és ez saj-
nos kormányzatokon átnyúló probléma. Hogy világos legyen! 1973-ban bekövetkezett az olajválság, amelynek eredményeként az olaj világpiaci ára harminckétszeresére nőtt a nyolcvanas évekre, ami átment egy általános nyersanyag- és energiaár-robbanásba. A nyugati országok eleinte védekeztek a válság ellen, majd rájöttek, hogy ez egy gazdaságszerkezeti probléma, ezért radikálisan átalakították a gazdaságukat. (Ezt két könyvemben is leírtam, az egyik „A Bokros-csomag mítosza – és a valóság”, 2007. Laurus K., a másik a „Magyarország úttévesztése”, 2009. Mundus K.). ✎✎ Mi volt az, amit mi elhibáztunk? Magyarország nem hajtotta végre a korszakváltást, a termelési szerkezet átalakítását, sőt az 1980-as években az ún. eocénprogrammal, a liász-programmal konzerváltuk az elavult nyersanyag- és energiaigényes gazdaságszerkezetet. Ez mondott csődöt. A rendszerváltozás után végbement egy spontán leépülési folyamat, de nem ment át valódi szerkezetátalakításba, mert ezt követően külföldi tőke segítségével elkezdődött egy visszaépülés. A régi ágazatok mikroszinten modernizálódtak ugyan (kohászat, gépgyártás stb.), de az elavult szerkezet maradt. ✎✎ Ez lett volna az úttévesztés? Úgy van. Példaként itt van az iszapkatasztrófát okozó MAL. Importbauxitra és villamos energiára alapozva folytatják az alumíniumtermelést, ahelyett, hogy régen felszámoltuk volna. ✎✎ Nem biztos, hogy ez ilyen egyszerű. Azt mondják, 2011. február
fi gyelméb e a jánl juk hogy ez a feldolgozó Európában talán az ötödik legnagyobb gyár és több mint ezer embernek ad munkát. Mondom: import-alapanyaggal és importenergiával dolgozik. Egy korszerű kis- és középvállalkozási szektorban ebből a pénzből sokkal több munkahely képződne. Ne felejtsük el, hogy ez az üzem a magyar veszélyes hulladéktermelés felét adja, évente három millió tonnát. Elavult nyersanyag- és energiaigényes iparunkra a külföldi tőke még ráépített egy bérmunka és alkatrész-összeszerelő tevékenységet, amely egy gyarmati jellegű munkamegosztást eredményezett. Mi következik ebből? Kicsi a hozzáadottérték-tartalom, és kicsi az ún. transzformációs hányad is. Végül is ez vezetett az eladósodáshoz… ✎✎ Bizonyos, hogy ez lenne az eladósodásunk magyarázata? Nem inkább az, hogy ütre-fűre vettük fel a hiteleket? Legalábbis sokan ezt mondják. Beszéljünk még a szerkezetről! Általános, hogy az exportunkhoz felhasznált importanyag-tartalom 80-82 %, vagyis nagyon rossz hatásfokkal dolgozzuk fel az importot. ✎✎ Maradjunk csak az eladósodásnál! Van itt egy mítosz, egy legenda, hogy jóléti intézkedésekre fordítottuk a felvett kölcsönöket. ✎✎ És ez nem igaz? Ez természetesen nem igaz. Az 1970-es években ún. kormányhiteleket vettünk fel célprogramokra, pl. a textilipar rekonstrukciójára, a kohászat korszerűsítésére. Magyarán az elavult gazdaságszerkezet konzerválására. Összesen 3,8 milliárd USD-t vettünk fel. A nyugati kormányok sohase adtak volna hitelt fogyasztásra! Egyébként ebből a mezőgazdaság is részesült… ✎✎ Mennyiben? 2011. február
Új nyugati technikák behozatalával. Emlékszünk rá, ez egybeesett a termelési rendszerek megalakulásával és nagyléptékű fejlődésével. A hitelnek ez a része megtérült, de csak ez térült meg. A többi sajnos az elavult termelésszerkezet konzerválására lett fordítva. Ez a forrás 1980-tól bedugult, ettől kezdve világbanki hiteleket vettünk fel, de ezeket sem fogyasztásra (ilyesmire nem is adott volna a Világbank!), hanem beruházásokra, programokra kaptuk, pl. Bős-Nagymaros, az eocén-program, liászprogram stb. Vagyis megint az elavult szerkezet konzerválására. Kádár alatt nem fogyasztásra költöttük a hiteleket, nem is tehettük volna. ✎✎ Akkor honnan van ez a – ahogy Ön nevezte – mítosz, hogy feléltük, jóléti intézkedésekre fordítottuk a hiteleket? A gulyáskommunizmusnak nevezett időszak, ami a környező országokhoz képest egy viszonylagos jólétet jelentett, két forrásból táplálkozott. Az egyik az agrárium gyorsütemű fejlődésének eredménye volt, a másik az önkizsákmányoló életmódból adódott. Emlékszünk rá: háztáji, GMK, másod-, harmadállás stb. Nincs se szombat, se vasárnap. Ez a korosztály, amely valójában az én korosztályom, most fizeti vissza ennek az önkizsákmányoló életmódnak az árát, mivel a biológiai tartalékait előre felélte. A következmény: rossz egészségügyi mutatók, magas halálozási arány. ✎✎ Térjünk vissza a gazdaságszerkezethez! A magyar gazdaság problémája az elavult szerkezet! Ez a krónikus egyensúlyi zavarok oka, és nem a „túlfogyasztás”. A másik jelenség a válságról válságra való bukdácsolás. A ciklikusság. Ennek a kiváltói viszont éppen a terápiaként alkalmazott megszorító csomagok! Föllép egy egyensúlyi zavar, és ekkor mindig előkerül megoldásként valamilyen megszorító csomag. Emlékez-
zünk csak! 1979-1981-ben volt az ún. árreform, amikor a támogatásokat leépítették, a következő megszorítás 1987-89-ben volt, ezután jött a Bokros-csomag 1995-96-ban, majd az ún. konvergencia-programnak csúfolt csomag 2006-2009-os időszakban. Mind a négy csomagról ki lehet mutatni, hogy nem megoldást hoztak, ellenkezőleg, mindegyik maga idézte elő azt a válságot, amelyet éppen el akart kerülni! Egyébként még kezelhető egyensúlyi zavart akartak elhárítani, ehelyett kezelhetetlen válsággá mélyítették a zavart. A „terápia” nagyobb bajt idézett elő, mint maga az alapbetegség. Például 1989 és 1993 között volt egy súlyos visszaesés, de 1994-ben itt már nem volt válság, elkezdődött a kilábalás, a GDP 2,9 %-kal nőtt, az export pedig 16,6 %-kal, ami nagyon szép teljesítmény. Ezt akasztotta meg a Bokros-csomag, eltolva három évvel a kilábalást. Csak 1997 második felében kezdett megélénkülni újra a gazdaság. ✎✎ Tanár úr! Egyfolytában a válságokról, csomagokról beszélünk. Ezeket az intézkedéseket időről időre meghozták. Hogy lehet, hogy ezeknek nem volt semmilyen pozitív hatásuk? Hogyhogy nem látták ezt az akkori döntéshozók? Nem volt pozitív hatásuk? Vis�szakérdezek: mondjon egyet! Nem látták a döntéshozók az értelmetlenségét? Nem, látták. Miért? Egyszerű a válaszom: a gazdaságpolitikában nem voltak nálunk közgazdászok. ✎✎ Ennyi? Sajnos igen. Elméletileg alulképzett emberek irányították a gazdaságpolitikát, akik nem ismerték Fridmann monetáris elméletét, nem voltak tisztában Theodore W. Schultz humántőke elméletével, a magyar Jánossy Ferenc trendelméletével stb. Csak a régi idejétmúlt „mainstream” főkönyvelői közgazdaságtant ismerték. „Tartozik
23
fi gyelméb e a jánl juk – követel”. Ennyi. Dilettánsok gyülekezete vezette meg az országot, hogy ne csak a levegőben beszéljek neveket is tudok sorolni.
feltörte a diót. Péppé is zúzta…” Vannak itt ragyogó koponyák, de sajnos a hangerő kiszorította a tudást.
néről, felszámolták az ország teljes szénbányászatát. Itt volt alkalmam látni az ország legnagyobb kohászati üzemének hűlt helyét!
✎✎ A politika természete már csak ilyen. Pártokon keresztül nyilvánul meg, amely pártoknak vannak jó, rossz politikusai; szakemberei, ezeket mi, a választók juttatjuk oda ahova, ezzel így nincs mit kezdeni. Ha most összeszedem azokat a közgazdászokat, akiket valamire tartok, akkor kiderül, hogy mind a pálya széléről kiabálnak be: Csath Magdolna, Lóránt Károly, Róna Péter, Nagy Pongrác – az utóbbiról hallani sem lehet…
✎✎ Tanár úr! Eljutottunk arra a pontra, amikor fel kell tennem a klasszikus lenini kérdést: „Mi a teendő?”. Első: a pénzstabilitás megteremtése. Tessék Friedmannt elolvasni! Ez minden mást megelőz! Második: egyenletesen kell a pénzt adagolni a gazdaságba a GDP növekedésének függvényében, a reálbéreken keresztül. Nem szabad „rángatózást” bevinni a monetárszférába, mert ez terjed át a reálgazdaságra válságciklus formájában. A „csomagok” éppen ezeket a rángatózásokat vitték be a gazdaságba, ezért generáltak válságciklusokat. Harmadik: aktív szerkezetváltási politikát kell folytatni. Végig kell csinálni a világgazdasági korszakváltás ránk eső részét: leépíteni a „gyárkéményes” ipart, felépíteni romjain a tudásigényes, fehérköpenyes gazdaságot. Ehhez tudatos kormányzati stratégiára van szükség.
✎✎ Jó-jó, de mi magyarok mit tehetünk? Azt hallom a rádióban, hogy újra kell indítani nálunk a szénbányászatot. Dehogy kell. Sőt, ellenkezőleg. Fel kell számolni a hazai alumíniumvertikumot, az acélkohászatot, az egész borsodi nehézipart, és a helyüket sóval behinteni, ahogy ezt a rómaiak tették Karthágóval. Mindent, ami importenergiára és -nyersanyagra alapozott.
✎✎ Valóban nem. A Világbank szakértője volt, 1990-ben tért haza, az egyik legnagyobb zseni. Nem kellett a tudása. Hárshegyi Frigyes, az MNB elnökhelyettese két lábbal rúgta ki, amikor felajánlotta, hogy kezdjünk adósságenyhítési tárgyalásokat az IMF-fel. „Ki se ejtse a száján” – mondta. Holott az elmúlt két évtizedben 140 ország kapott adósságszolgálati könnyítést. Mi nem tartozunk közéjük, mert sohasem kértük. Most sem lenne késő, bár 1990ben lett volna a legmegfelelőbb pillanat. Nagy Pongrác hetvenéves elmúlt, sajnos teljesen megvakult. Korábban írt egy ragyogó könyvet, amelyre gyakran hivatkozom: „A rendszerváltás gazdaságpolitikája” címmel, 2004-ben, az Akadémiai Kiadónál. Ki ismeri, ki olvasta ezt a könyvét? Megsemmisítő bírálatot ad a Bokroscsomagról. Úgy fogalmaz: „A Bokros-csomag gőzkalapácsa
✎✎ Kíváncsiak lennénk a javaslataira! Ahogy a nyugati kormányok tették. Nem lehet a „majd a piac, majd a magántulajdon megoldja” jellegű vajákos ráolvasásra bízni, ahogy mi tettük. Ehhez kormányzati kézi vezérlés kell. Mondok egy-két példát. Angliában Margaret Thatcher azzal kezdte, hogy felszámolt huszonnégy szénbányát (megvonta tőlük a támogatást), szinte letörölte a skót felföld nehéziparát, és hamarosan Skócia fő exportcikke a számítógép lett. Egyetlen acélkohót hagyott életben, a sheffieldit. A svéd szociáldemokrata Olof Palme kormánya a nyolcvanas években leépítette egytizedére a legendás svéd acélipart, a hajógyártást, a hadiiparban a harckocsiexport helyét átvette a Gripen harci repülő, a katonai elektronika stb. Franciaországban Elzász-Lotaringia nehéziparát letörölték a föld szí-
✎✎ Tekintsünk el tőle. Rendben van, de egyet leszögezhetünk: A rendszerváltozás után végbement sajnos egy kontraszelekció, ami nem csak a gazdaságban, a politikában, de még a tudományban is éreztette a hatását. A hangerő kiszorította a tudást. Így folytatódtak a kedvezőtlen folyamatok.
24
✎✎ De mi lesz helyettük? Kevésbé energia- és nyersanyagigényes, általában is kevésbé importigényes, környezet barátabb ágazatokat kell megteremteni. Amelyek tudást, kreativitást igényelnek. Először is ki kell alakítani egy makrogazdasági stratégiát. Vizionálni kell hosszú távra, hogy milyen legyen a magyar gazdaság makroszerkezete. Ebben helye van a nagyvállalatoknak, a külföldi tőkének, de a jövőben sokkal nagyobb szerepet kell szánni a hazai kis- és középvállalkozásoknak! Főként a munkahelyteremtésben. Nem a sufnigazdaságra gondolok, hanem korszerű, feltőkésített, magas fokú szaktudásra alapozott kkv-szektorra. Amelynek nem kell okvetlenül növekedésorientáltnak lenni. Franciaországban Tours agglomerációjában láttam, milyen jól működik ez. Sem a mostani válság, sem az olajválság nem rázta meg őket, mert egy korszerű kkv-szektor látja el a régiót alapvető árucikkekkel és szolgáltatásokkal, szinte függetlenedve a világgazdaság rezdüléseitől. ✎✎ Igen, de ehhez ötlet és pénz kell. Pontosan. És itt a lényeg. Ezt írtam a könyvemben is, az Úttévesztésben, hogy alapvetően a pénz hiányzik, mert privatizáció címén szétlopták az országot. 2011. február
fi gyelméb e a jánl juk Néhány százmilliárdos kezében összpontosul a vagyon java. Ezen keresztül hatással van a politikára, gerjeszti a szervezett bűnözést és a korrupciót. Ez egy latinamerikai tulajdonszerkezet, annak minden súlyos következményével együtt. Hétmilliárd dollár privatizációs bevételtől esett el az állam az 1990-es években! Ez nagyon hiányzik. A másik forrás, ami viszont létezik, a gazdaság elképesztő mértékű dotációja. Évi 1500-1600 Md Ft-ot fordítunk gazdasági támogatásra, többet, mint egészségügyre, vagy oktatásügyre. Ennek 90 %-át a multik kapják! Meg kell vonni, és máris van pénz fejlesztésre. ✎✎ Ha nehéz megfogalmazni konkrét javaslatot a szerkezetváltás mikéntjére, akkor szeretném a beszélgetést visszaterelni az agrárium vonalára. Halljuk a közgazdász ajánlásait! Nekem van konkrét javaslatom, az eddigiekből talán nem derült ki elég markánsan, egy rövid interjú kereteibe nem is nagyon fér be, de ajánlhatom a két említett könyvemet. Agrárkérdés. Alapállás, hogy nem szabad szembeállítani egymással az ökológiai és ökonómiai hatékonyságot. Ez csak együtt érvényesülhet, ezért a kis családi gazdaság utáni nosztalgia nagyon veszélyes és tévútra vezet. Történelmileg három gazdálkodási forma alakult ki: hagyományos paraszti gazdaság, magas munkaerőigénnyel, kevés inputtal, szerény jövedelemmel, így emiatt fejlesztési lehetőségek nélkül, de ökológiailag jól működve, mert nem termelt hulladékot, mindent hasznosított. Ezt felváltotta a II. világháború után, illetve nálunk a hetvenes években az iparszerű modell, amely magas inputtal dolgozott, növelte a termékkibocsátást és a jövedelmeket is; lecsökkentette az élőmunka-igényt, de ökológiailag rendkívül rossz volt, mivel erősen szennyezte a környeze2011. február
tet, szétszakította a melléktermékpályákat, eltávolította egymástól az ágazatokat. Ennek reakciójaként létrejött a biotermelés modellje, de ez egy szűk, korlátozott lehetőség, mindössze 3-4 %-a az agrárpiacnak Nyugaton. Magyarországon már a nyolcvanas években kezdett kialakulni egy új, negyedik modell, amelyik az előző három előnyeit átveszi, a hátrányait kiküszöböli. Azt nem mondhatjuk, hogy ez tudatos volt, inkább a szükségszerűség hozta létre az integrált agrártermelési modellt (az AGROFÓRUM 2010. szeptemberi számában olvashattuk). ✎✎ Ez lehetne egy agrárpolitikai alapvetés, amelyre fel lehetne építeni egy agrárstratégiát? Úgy van. Ennek lényege, hogy megmarad a korszerű technika, a korszerű fajták, hibridek, a magas szintű technológia, de átveszi a paraszti gazdaságból és a biotermesztésből azt, hogy a melléktermékeket is hasznosítja. A vegyszer- és műtrágya-felhasználást okszerűvé teszi, csak annyit mindenből, amennyi kell. Kombinálja a növényvédelemben a biológiai, az agrotechnikai, mechanikai és a vegyi védekezést, az utóbbit lehetőleg minimalizálva. Így tudjuk korszerű, gazdaságos módon a minőségi tömegtermést megvalósítani. Vagyis minél nagyobb mennyiség, megfelelő minőség, egészséges termék, és mindez környezetbarát módon. Ehhez persze megfelelő birtokméret is kell. Szükség van diverzifikált termelésre, ágazattársításra is, hiszen az agrártermelés meglehetősen sebezhető, ezért van szükség a több lábon állásra. Fontos a belső és külső vertikumok zárása. Mit értek ezen? A nagyüzemekben megvolt az ágazatok egymásra épülése – ez a belső vertikum. A külső vertikumok, vagyis az agrártermelésre épülő élelmiszeripar és kereskedelem, de ide tartoznak a kapcsolt ágazatok is, mint pl. a kuta-
tás-fejlesztés, vagy az eszközellátás. Ezeknek is egy egységet kell képviselniük, méghozzá termelői dominanciával. Az agrártermelő legyen az élelmiszeriparés kereskedelem tulajdonosa! ✎✎ Ezt kifejtené bővebben! Nézzük, hogy hol keletkezik a termékpályán a profit! Először a kereskedelemben, másodszor a feldolgozás során. Az alapanyagtermelésben szinte alig képződik nyereség. ✎✎ Hogy juthat ebbe a vertikumba a termelő? Tulajdonosként. Legyen érdekelt, legyen részvényes a külső vertikum minden szintjén, mert akkor a keletkező profit visszaáramlik az alapanyag-termelőhöz. Ebből lehet fejleszteni. Nézzük meg, mi van most, hová áramlik a vertikum felsőbb lépcsőfokain képződő profit, mi lesz belőle? Új gépek, állatférőhelyek helyett „impexek”, bankok márvány-üveg palotái, repikeretek, mahagóni íróasztalok stb. miközben az agrártermelő meg vergődik. Ami itt kialakult az a legszerencsétlenebb megoldás. ✎✎ Tanár úr! Úgy tűnik ez a hajó elment. Lehet itt még bármit is tenni? Már hogyne lehetne. Tisztázzunk valamit. A mezőgazdaság ügyei mindig akkor mentek jól, ha a politika is fontosnak tartotta. ✎✎ Volt ilyen az elmúlt időszakban? Furcsa módon a rendszerváltás előtt, ha emlékszünk, az 1970es években. Abban az évtizedben a politika fontosnak tartotta az agrármodernizáció kérdését, áldozott is rá. A 80-as években már a rendszer általános válsága miatt a mezőgazdaság vergődése is elkezdődött. Sajnos a rendszerváltás után sem kapta meg kellő rangját az ágazat, inkább politikai játszmák színtere és elszenvedője lett. Óriási hiba, hiszen a mezőgazdaságban
25
fi gyelméb e a jánl juk hatalmas lehetőségek és hihetetlen exportpotenciál van. ✎✎ Milyen eszközökre lenne ehhez szükség? Első a politikai akarat, a második a szaktudás, a hozzáértés. Szakítani kell a kisüzem-romantikával. Nyugaton sincs már az itt hangoztatott családi gazdaság, vagyis, hogy a család minden tagja együtt dolgozik a birtokon. Specializált árutermelő gazdaságok vannak, ahol a család valamelyik tagja viszi tovább a birtokot, a többieket meg kifizeti. ✎✎ Mi a követendő út? Az integráció. Birtokmérettől függetlenül a szövetkezés a jövő útja. Nyugaton egyértelmű a birtokkoncentráció. Egyötödére csökkent a birtokok száma az EU-ban az alakulás időpontjától (1958) számítva, és sokkal fontosabb a szövetkezés, mint ahogy ezt nálunk hiszik. Mi miért idegenkedünk ettől? Nézzük csak, hogy mi történik Nyugaton! A termékforgalmazás zöme – ahogy nálunk is – az áruházláncok kezében van. Ezek a láncok abban érdekeltek, hogy a vevőket olcsó és minőségi áruval lássák el folyamatosan, ezért megversenyeztetik a beszállítókat, vagyis a feldolgozókat. A feldolgozó csak úgy tud lejjebb menni az árakkal, ha modernizál, technológiát fejleszt. A termelői árakat nem tudja lejjebb szorítani, mert a termelői szövetkezések és érdekképviseletek, de maguk a kormányok sem hagyják. A következő lépés, hogy maguk a termelők hozzák létre, szervezik meg a feldolgozást és létesítenek multi méretű élelmiszer-feldolgozó üzemeket; amelyek már árban is versenyképes beszállítók. Ebből a termelőkre nézve is következik valami: náluk is végbemegy a koncentráció, ha akarják, ha nem. Kiköveteli a gazdasági ésszerűség. Gondolnánk, hogy az USA-ban a mezőgazdasági árutermelés felét a birtokok 3,6 %-a adja? Ilyen hihetetlen mértékű birtokkoncentráció folyik.
26
✎✎ Akkor, hogy illenek ebbe a képbe: a falusi turizmus, a házi feldolgozású termékek stb.? Nagyon is beleillenek, mint afféle kiegészítő tevékenységek, vagy ha ezt vállalkozóként megfelelő méretben és színvonalon végzik, akkor akár megélhetési lehetőségnek is tekinthető. Fontos, hogy ez színesíti a palettát, de nem ez az alap! A világ mezőgazdaságában árutermelés folyik, verseny van, a hatékonyabban termelő marad talpon, ezt kellene végre megértenie a mi politikusainknak. A falusi turizmus már kifejezetten a több lábon állás szép példája, ahol a mezőgazdaság önmagában már nem nyújtana megfelelő életszínvonalat éppen a kis üzemméret miatt. ✎✎ Lassan foglaljuk össze. Mit javasol a közgazdász, merre menjen a magyar agrárium? Kell lennie egy árutermelő, tömegtermelő szektornak, amely minőségi tömegterméket állít elő, exportbevételt realizál. Emellett, és nem e helyett, van létjogosultsága a családi jellegű vállalkozásnak, amely helyi specialitásokkal kiszolgálja a vendéglátást, az ún. falusi turizmust. De itt nem az agrártermelés a döntő, az inkább a kiegészítő. Ki lehet ezt építeni a turizmus szektorban, pl. a hazai gyógyvizekre alapozva. Micsoda hihetetlen adottság, hogy egész éven át – nem szezonálisan – működtethető ez a fajta turizmus. Mondok egy ötletet. Az állandó hidegben reumássá vált skandinávok egészségbiztosítói, nyugdíjalapjai köthetnének olyan szerződést, hogy a betegeket, a nyugdíjasaikat, akár hónapokon át, itt kezelnék, regenerálnák a mi gyógyvizeinkben. Miért ne lehetne? És ezek a betegek nemcsak gyógyulnának itt, de fogyasztanának is, magyar ételeket, magyar borokat stb. Ez a legolcsóbb export; amikor a külföldi itt fogyasztja el a terméket.
✎✎ Utolsó kérdésként: milyen jövőképet vizionál a magyar mezőgazdaság számára? Ahogy most haladnak a dolgok, nem sok jót. A statisztikák szerint a mezőgazdaságunk negyven évvel ezelőtti szinten stagnál. Nem tudtuk növekedési pályára állítani a gazdaságot, ami sajnálatosan jelentős export elmaradással járt. Ha tartani tudtuk volna a nyolcvanas évek színvonalát, akkor az exportunk akár a tíz milliárd USD-t is meghaladná. Fel kell ismerni az agrárium fontosságát! El kell felejteni a kisüzemi romantikát. Hatékony termeléssel lehet csak versenyben maradni, ehhez pedig megfelelő gazdaságméret kell. ✎✎ Pótkérdés: Milyen jövőképet képzel saját magának? Oktató vagyok. Az oktatás leépült színvonala elkedvetlenít. A tudatlanság elképesztő. A diákok egynegyede felel meg a követelményeknek. Nekünk már a felsőoktatásban kellene pótolni az alap- és középfokú oktatás általános műveltségbeli hiányosságait is. Ezért én magam is küzdöttem. Szélmalomharc. Módszertani hablaty megy, az általános műveltséget is adó tárgyakat felszámolták, leépítették. Végigéltem a magyar oktatásügy lezüllesztését, alap-, közép- és felsőfokon, amely alól a közgazdaságtani képzés sem kivétel. Jött a „bolognai” katasztrófa, amelynek lényege, hogy az első három évet süllyesszük le egy primitív főiskolai szintre. Nincsenek alapok, amire a mesterfokot lehetne építeni. Hát ilyen helyzetben vagyunk. Magyarországon a rendszerváltás után nem csak a politikai osztály, de az értelmiség jelentős része is megbukott, erkölcsileg és szakmai rátermettség terén egyaránt. Jövőkép? Hatalmas fordulatra lenne szükség a romló tendenciák megállítására, szinte az élet minden területén, amelynek főként a személyi feltételeit nem látom biztosítottnak. ✍✍ Dr. Bódis László 2011. február
