FEBRUÁRI NAPLÓ 2012
Két hetvenes halála Mondják, hogy egyik nagy írónk, ha újságot vett kézbe, a lap mindjárt a halálozási rovatnál nyílott ki, szerette tudni, sikerült e valakit, pályatársat túlélnie. Felüdítették a gyászjelentések. Bezzeg én, megvisel, ha olyan ismerős halálhíre ér el hozzám, akiről tudom, hogy öcsém, fiam vagy unokám lehetett volna. Most is elment kettő. Két hetvenes - mindkettőt persze csak én ismertem -, két kiemelkedő hetvenes. Garas Dezső és Csurka István. Azon kívül, hogy mindketten a hetedik évtizedükben lépték át a földi határt, s közel azonos időben, semmiféle logika nem rendezi nevüket egymás mellé. Csakhogy a halál nem logikus s az én érzékenységem sem működik a logika alapján Külön-külön mind a két férfiút becsültem, nagyra tartottam. Ugyanis mindketten szolgáltak, szolgálták a maguk közösségét. A világnézeti tabellán – gondolom - igencsak távol álltak egymástól, de használni akartak. Nem önmaguknak, valamiért, valakikért éltek. A színész alakításai emberségemet erősítették, az író írásai helyzet-meghatározásaimban segítettek. Hát most elmentek, és ezzel elkezdődött az, amit utóéletnek szoktunk nevezni. Hogy a színész Garasé meddig tart, alig kiszámítható, hogy a politikus-író Csurkáé meddig, megjósolható. Mind a politikatörténetben, mind az irodalomtörténetben. A dédunokáim majd ellenőrzik, jól szóltam-e. Fényképen édesanyámmal Szemben velem a keskeny polcon, a számítógépem monitora mögött egy huszonötször tizenötös fénykép. Megszoktam, hogy ott van, de csak most, évek után bámulok rá igazán. Édesanyám látható rajta, meg jómagam. Felnagyított amatőr kép. A feleségem készítette. Anya ül a fotelben, mellette a fotel karfáján, én. Jobb kezem a jobb vállán, a mozdulatom karoló. Amolyan kettős portré. Édesanyám előre néz, valószínűen a fényképezőgép lencséjébe. Mosoly húzódik a keskeny szája szélén, én kissé fentebbről, mintegy félprofilból tekintek rá. Az arcomon kevés a fény, a fekete szarukeretes szemüvegem amúgy is beárnyékolja a szememet, de a derű, ami a félhomályon át is sugároz, jelzi, mi itt ketten összetartozunk. Nyár lehetett, mikor a kép készült, rövid ujjú póló van rajtam, anyukámon is virágos mintájú, könnyű anyagból készült ruha, de a szobában csak motoszkál a fény - késő délután lehetett -, a lámpa fénylő burája is látszik. Hogy segítsük a fotográfust, nyilván felkapcsoltuk a villanyt. 1
Nézem a fényképet, de most úgy, mint ki a fénykép mögé is lát. Édesanyám ekkor már özvegy, egyedül él a régi lakásban, apa meghalt váratlanul, néhány évvel korábban, s mi fiúk, gyermekei, büszkék vagyunk anyánkra, látszik ez az én felé fordulásomban is, büszkék, amiért nem vesztette el életkedvét, amiért tud örülni, most történetesen annak, hogy itthon van az elsőszülött fia, feleségestől. Anya annyi idős a képen, mint én most. Magam meg harminc évvel fiatalabb. Milyen nemes az arca és mennyi életerő sugárzik belőle, én meg, az ötvennégy éves férfi, milyen fiatalnak, s milyen derűsnek látszom! Nézem egykori magunkat. Óh, a szárnyas idő! Mint repült, óh mint repül! És tolulnának a kérdések, ám visszaparancsolom őket. Ne zavarják az idillt. „Csak a derű óráit számolom.” A Terror házától a Kossuth térig Elmentünk a terrorházáig, hogy ott csatlakozzunk a békemenethez. Az út közepén mentünk, mintegy a felvonulók elé, két oldalt sokaság, annyian álltak az út szélén, mi meg a feleségemmel, már a tömegben, mindjárt az élenjárók között, a transzparenseket vivők mögött, némán és lassan vonultunk, s akik eddig két oldalt álltak, most tapsoltak, tapsolták, gondolom, a felírást, hogy nem leszünk gyarmat, meg a zászlóerdő impozáns látványát. Már akkor végeláthatatlan volt a tömeg, valakik mellettünk mondták meghatottan, hogy olyan ez, mint ötvenhatban. Aztán a tapsolókból is felvonulók lettek, s jó volt ott menni, ennyi tisztességes ember között lenni. És minden eszébe jutott közben az emberfiának, minden, a rendszerváltás-kori eufória, hogy végre szabad lészen magyarnak és polgárnak lenni, az akkori felvonulások és a a későbbi Hősök-téri tűntetések, aztán a csalódás, hogy óh a szép álmok ígyen elszörnyülnek, meg a 2006-os rendőr-attak, és hogy nekünk a vasfüggöny mögött élőknek a Lajtán túli Európa volt a vágyálom, s mi lett ebből, s hogy most a szovjet helyett itt van a nyugati pénzvilág diktatúrája, s ez milyen szörnyű, milyen szörnyű csalódás, hogy megint kurucnak kell érezni magunkat a hazában, s hogy szemben a labanc, s mindegy, hogy te vagy többségben, de Európa nagyhatalmai meg az USA nem mögöttünk, ők a labancok mögött hangoskodnak, hogy miért, tudjuk, de mit számít az, hogy tudjuk. Mindazonáltal mi most vonulunk és jó érzés, hogy erőt képviselünk. Erkölcsit mindenképpen.. S míg efféléket gondolt meg beszélt az ember, a Kossuth térre érünk, s kiderül, a Kossuth tér már tele van kuruccal. A szívünk megtelik boldogsággal, mozogni is alig lehet, s nekem eszembe jut Rákóczi úr, a nagyságos fejedelem, meg a szülőfalum, a mára Ukrajnához csatolt Vári, aztán Tarpa, ahol Esze Tamás kibontotta ama libertásos zászlót, aztán eszembe jut Zrínyi, a költő és hadvezér, de leginkább a Török áfium ellen való orvosság című röpirata, meg az, hogy ne bántsd a magyart! ***
2
Már rég leírtam a fentieket, amikor hallom és olvasom, hogy két nyugati képviselő azt szónokolja bele az éterbe, hogy a budapesti tűntetés antiszemita jellegű volt. Mekkora hazugság! A felvonulás csendes volt, abszolút csendes, semmi nemű jelszó el nem hangzott, sem antiszemita, sem más. Miféle Európához csatlakoztunk mi! „Közbevetőleg: József Attila”. Vas István írja Kezembe került Vas István Nehéz szerelem című életrajzi regénye - ő nevezi regénynek, de engem az életrajz szó vonzott -, mit kezembe került, tudatosan levettem a polcról, hogy lefekvés előtt beleolvassak, vagy újra beleolvassak. Úgy vagyok, talán írtam is már máskor, valahol, hogy mást, mint életrajzi vonatkozású könyvet mostanában nemigen olvasok, kevés az időm s egyre kevésbé érdekel, hogy mit talál ki, mit fantáziál össze a regényében az alkotója. Az olvasást nem az elején kezdtem, oda lapoztam, ahol író-nevekre bukkantam, Kassákra, Illyésre, Babitsra, Kosztolányira meg Déryre. A kapcsolatok, azok érdekeltek, mint viszonyult hozzájuk a hangját kereső, fiatal, huszonéves Vas István, aki ekkor óhajt polgárból szocialistává válni. Aztán lecövekelődtem a százötvenedik oldalon, annál a fejezetnél, mely ezt a címet viselte: Közbevetőleg: József Attila. Nagyon őszintén, magát sem szépítve ír ez a Vas István, arról ír, hogy senki a kortársak, a barátok közül nem sejtette – ő se – hogy közöttük él az a költő, aki Ady után megteremti a modern magyar költészetet. Kassák Lajos nem közli a lapjában, mivel nem eléggé avantgárd, a szocialista középszernek nem elég szocialista. A Munka című lapban le is fasisztázzák. Fenyő László szocialista költő a verseit ízléstelennek és döcögőnek mondja. Illyés Gyula jó költőnek nevezi ugyan, de hát a közepesekről szóló kritikát szokták így kezdeni. Németh László és Füst Milán hidegnek és keresettnek látja József Attila költészetét, és miután Babitscsal faséba kerül, a Nyugatban nem kap egy jó szót sem. Az irodalmi életben senki nem veszi komolyan, a kihívó hetykeséget, amely magatartására oly igen jellemző, rávetítik a költészetére. Vas István maga írja, hogy ő is csak későn látta meg benne a zsenit, őt is zavarta, hogy Attila a vitatkozásban kötözködő, hogy idegesítő feszültséget erjeszt, hogy másokról megfeledkezve szenvedélyesen játszik. „És nem volt a kortársak közt senki – írja -, aki kritikai fegyverét ne döfte volna bele..” Ezt csak úgy leírtam, miközben eszembe jutott a régi sláger, hogy is énekeltük egykoron: „az egyiknek sikerül, a másiknak nem.” Akik még élünk, tűnődhetünk, hogy is van ez, mért is van ez.
3
Márai Amerikáról meg Európáról Márai Sándorral beszélget Furkó Zoltán, 1988-ban beszélget, mégpedig Márai otthonában, San Diegóban. Amikor már mindenki kihalt körüle. Én meg 2012ben olvasom, hogy miről is beszélt akkor a kassai polgár. Miről is huszonnégy évvel ezelőtt. Hát Amerikáról beszélt, meg Európáról! Hogy mit? Idézek: „Amerikának mindig nagyobb volt a szerencséje és a gazdagsága, diplomatái és katonái sorra tévedtek. Nekünk nem lehet tőlük semmit sem várni, mert többnyire vakon cselekszenek. Kellemes, civilizált nagy ország, de azt sem tudják, ki volt Tolsztoj vagy Thomas Mann. Kár, hogy hamarosan eljutnak a „kritikus tömeg” állapotába, és azután összeomlanak.” „Európa legmélyebb értelme nem az egység, hanem a különbözés, az élet sokfélesége és ellentéte, a fajták és nyelvek tragikus és nagyszerű küzdelme és vitája. Nem értik mind a szerencsétlenek, akik egységes Európáról papolnak, európai egységről, Páneurópáról. Szomorú szavak ezek, a félreértés és tudatlanság jelszavai. Európainak lenni annyit jelent, mint megőrizni egy szerepet, ami egyszerre bolgár vagy svéd szerep, s ugyanakkor egy közös műveltség hivatásérzése. Ennyi Európa értelme. Minden más hatalmi kérdés vagy közigazgatási szakügy: semmi közöm hozzá, éppen nekem nincsen, aki európai vagyok.” Fájdalom, hiányzik belőlem a Pál hite Hogy melyik csatornán láttam az Indiában készült riportfilmet, annak is a közepét, nem emlékszem, nyomkodtam a gombokat, s egyszer csak megálltam. Egy harminc év körüli, értelmes tekintetű, csont sovány férfit mutatott a kamera, - megtudtuk, éhségsztrájkot folytat, mivel a Gangeszt valahol megcsapolják -, egy falnak támaszkodva, lótuszülésben ült, szemközt a szent folyóval. Egy hölgy interjúvolta éppen. Megtudtuk, hogy a férfi nem eszik már hónapok óta, időnként infúziót kap, de ő bírja az éhezést, és addig folytatja a sztrájkját, míg vissza nem kapja a szent folyó a természetes vízmennyiségét. - Nem fél a haláltól? - kérdezi a riporterhölgy. - Mért félnék? – válaszolja. Ha meghalok, Istennel egyesülök. -Tudja, én Európából jöttem – szól a hölgy -, mi nagyon is tudjuk, mi az a halálfélelem. - Hát persze - feleli az indus –, érthető, a tudomány maguknál megölte a hitet. S nekem Pál apostol jutott eszembe, vele foglalkozom éppen, bemutatóra készülök, Pál, aki ugyancsak nem félt a haláltól, nem félt, miként a fiatal indus. „Nekem a meghalás nyereség”, írta tanítványának az egyik levélben, Hát persze! Hitte ugyanis, hogy Jézussal lesz odafönn. Mondom a Pál szöveget a drámámban, mondom sokadszor már, s megpróbálom hitelesen és hihető módon mondani. Ám amikor a magam halálára gondolok, elfog a szorongás. 4
Igen! Hiányzik belőlem az indus hite, a Pál hite. Sajnos. Hogy is fejeződik be a monodrámám, az És ki az a Pál? „Kegyelem nékem és békesség.” Tisza István kontra Szabó Dezső Pompás kis antológia. Olvasása felvillanyoz. Legalább is az a rész, amelyről az alábbiakban szólok. Az idézendő szövegek előzménye: 1910-ben felingerelte a hír a pedagógusokat, hogy a kormány nem a fizetésüket akarja emelni, hanem a szolgálati időt és a kötelező óraszámot. Szabó Dezső, aki ekkor középiskolai tanár Székelyudvarhelyen, a tantestület nevében éles hangú kiáltványt fogalmaz. Annak szövegét az országos tanárkongresszus is magáévá teszi. S hogy mi van ebben a kiáltványban? Többek között ez a mondat: „Meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni”. És ellenállásra biztat, összefogásra és sztrájkra. Tisza István, aki éppen nem miniszterelnök Szabadgondolkodás címen cikket ír a lapjába, a Házi figyelőbe, s cikkében nevet nem említve, kitér a vidéki tanár kiáltványára is. Ebből idézek, A szöveget nem kommentálom. Tisza István: „Az atheista és materialista világnézeten felépülő nemzetköziség mind merészebben, mind cinikusabb leplezetlenséggel üti fel fejét, s a magyar fiatalság modern prófétái ki akarják lelkéből ölni a valláserkölcsi világnézetet, a nemzeti ideált. Micsoda elmaradott ember, aki még ma is nemzetről beszél? A felvilágosodott modern ifjúság ajakán emberiség, világpolgárság a cégér, a minden közcél szolgálata alól felszabadított és minden kötelességérzet nyűgétől megmentett egyén jóllakása a lényeg. Ez magva annak a hitvallásnak, amely az eszmélni kezdő magyar fiatalság lelkét a maga egyedül üdvözítő dogmái számára kívánja lefoglalni.” Szabó Dezső Tisza Istvánnak írt válaszából, mely válasz a Nyugatban jelent meg, idézek. A szöveget szintén nem kommentálom. Szabó Dezső: „Kompetens-e a Kegyelmes Úr, hogy elbírálja, mit tesz az ember éhes gyomorral? Nem komikus – s bocsásson meg – nem szemérmetlen dolog-e, hogy Nagyméltóságod, felröpülve a maga húsz vagy nem tudom, hány ezer holdas nívójára, odaénekli a nyomorgó tisztviselőknek: legyetek idealisták, éhezzetek a hazáért! De van a gyors éhenhalásnál borzasztóbb: a napról napra való vegetálás, a folytonos süllyedés az adósságokba, a rettentő aggodalom minden darab ruháért, minden kis betegségért. Aztán méltóztassék eltűrni, hogy konstatáljam, hogy egy tanár van olyan kultúrember, mint a Kegyelmes úr. Tessék elhinni, hogy ha a tanár csak századrészét kapná a Nagyméltóságod jövedelmének, nem gondolna a státusrendezéssel… Adják meg az anyagi békét
5
azoknak, kik az ország jövőjét gyúrják, mert ezeknek a nyomora nemzeti veszedelem.” Mit tennék, ha ellenzéki magyar képviselő lennék Brüsszelben Tűnődöm, mit tennék, ha ellenzéki magyarként kellene képviselni Magyarországot az EU-ban, Brüsszelben, mit tennék, ha nem értenék egyet a választott magyar kormány politikájával, s szavaznom kellene egy, az országot elítélő javaslatról, olyanról, amely gazdasági következményében a népemet is sújtja. Tudom magamról, hogy módfelett utálom a kormányfőt, nem értek egyet annak a pártnak a politikájával, melynek képviseletében a miniszterelnök kormányoz, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a döntés azokat a magyar polgárokat is sújtja, akiknek az adójából én Brüsszelben tanácskozgatok és szavazgatok, nem is akármilyen fizetésért. És nem vagyok cinikus sem, és nem felejtem, hogy mindenekelőtt - mindegy milyen pártpolitikát képviselek, s milyen pártutasítást kapok – a hazámat szolgálom. Miután mindezt tisztázom magamban, döntök. Az említett javaslat határozatba hozatalakor tartózkodom a szavazástól, nem voksolok. Csak így lehet tiszta a lelkiismeretem, csak így nem tekinthetnek hazaárulónak. Öregedésünk diszkrét bája Az öregedés diszkrét bája, ezt a címet adtuk annak a kuckós összejövetelünknek, melyen el akartuk felejteni, hogy napi élményünk az öregedés durva jeleinek konstatálása. Önirónikus történetekkel bújtunk el a valóság elől, meg vicceket meséltünk s nevettünk magunkon. Nevettünk azon, hogy feledékenyek vagyunk, hogy állandóan keresünk valamit, hogy nehezünkre esik a hajolgatás, szóval, hogy meszesedünk, s fogyóban az erőnk, a nemi potencia is, s hogy régi szép álmok eltörpülnek. Nevettünk, hogy egyre több a vizelési problémánk – van akinek már pészmékere van, másokat meg prosztatával operáltak -, hogy ráncosodunk, és erőfeszítéseket teszünk avégett, hogy kinézzünk valahogy. És többször járunk masszírozásra, pedikűröshöz meg bőrgyógyászhoz, s egyre több kozmetikumot kenünk magunkra. Nem szóltunk viszont arról, hogy egyre többet járunk temetésekre, egyre többet foglalkozunk a halállal, hogy végrendeletet kellene készíteni, s nehezen viseljük, hogy hovatovább fele sincs az érettségi találkozókon azoknak, akikkel együtt voltunk fiatalok. De mondtunk szép történeteket az unokákról, dédunokákról, olvastunk verseket a szép öregségről, mesenovellát, gyerekeknek valót, mutattunk képeket a leszármazottakról. Mindent megtettünk annak érdekében, hogy feledjük a tudottat, hogy minden nappal közelebb kerülünk a véghez. Magától értetődő természetességgel vettük tudomásul, hogy kopaszodunk, őszülünk, 6
pocakosodunk, terebélyesedünk, hogy kopunk, akár tetszik, akár nem, hónapról hónapra kopunk. Mindazonáltal sokat nevettünk, jókat ettünk, ittunk, örültünk egymásnak, beszéltünk erről, arról, amint nyelvünkre jött, s megnyugtatott bennünket az érzés, hogy mi még vagyunk, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, s mi több, még kedveljük, sőt szeretjük is egymást. Hát ebből fakad a mi öregedésünk diszkrét bája.
7
