Fax: Postacím: Cluj-1. C.P. 191 România

EME

ERDÉLYI MÚZEUM Az Erdélyi M ú z e u m - E g y e s ü l e t Elnökségének, Bölcsészet-, Nyelv- és T ö r t é n e t t u d o m á n y i , v a l a m i n t Jog-, Közgazdaság- és T á r s a d a l o m t u d o m á n y i Szakosztályainak közlönye

Szerkeszti Kovács Kiss Gyöngy (felelős szerkesztő), Egyed Emese, llyés Szilárd-Zoltán, Kerekes G y ö r g y (szerkesztőségi titkár), Kovács A n d r á s , Szász A l p á r Zoltán, Tánczos Vilmos, Veress K á r o l y Szerkesztőség: Kolozsvár, str. Napoca nr. 2. I. em. Telefon/Fax: 0264-595 176 Postacím: 400750 C l u j - 1 . C.P. 191 R o m â n i a Megjelent a Nemzeti K u l t u r á l i s A l a p p r o g r a m

támogatásával

Felelős kiadó Sipos G á b o r ISSN 1453-0961

Készült a R e f o r m á t u s E g y h á z Misztótfalusi Kis M i k l ó s Sajtóközpontjának nyomdájában Felelős vezető T o n k István

EME W. Kovács András

A cegei Wass család története (16–20. század)* A cegei Wass család leszármazása a 14. század elejétől máig folyamatosan levezethető. A Wass-levéltár elsősorban középkori (1542 előtti) részének viszonylagos gazdagságával tűnik ki, de az újabb kori rész is – bár koronként és áganként változó mennyiségben komoly veszteségeket szenvedett – lehetővé teszi a rokonság történetének felvázolását. 1 Az előzmények ismeretesek: az Árpád-korban, talán III. Béla király (1172–1196) uralkodása alatt jelentősebb birtokadományt kaptak Doboka vármegyében, majd a 14. században többen közülük – főképpen az Erdélynek több vajdát adó Lackfiak familiárisaiként – megyésispáni és várnagyi tisztségeket viseltek, de később visszasüllyedtek a megyei nemesség szintjére. Közhivatalt újra már csak a 16. század elején vállaltak, de a jelek szerint ez utóbbi századra vonatkozó iratokat megtizedelték az ismeretlen korban végrehajtott levéltár-selejtezések.

Források A família újabb kori történetének legfontosabb forrása természetesen a Wass-levéltár, amelyik a kutatók nagy szerencséjére úgy menekült meg a pusztulástól, hogy a 20. század elején a család letétbe helyezte az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárába (ENMLt). Fontos adatokat őrzött meg a családtag Wass Ottilia (1829–1917) irathagyatéka, valamint a Jósika család hitbizományi levéltára. Ezek ugyancsak az ENMLt-nek részei, jelenleg pedig mindhárom a kolozsvári állami levéltár kezelésében van. Sajnos a Wass-levéltár nem őrizte meg a családtagok szomorújelentéseit és az elhunytak felett elmondott halotti beszédeket, márpedig a 18–20. századból való születési és elhalálozási adatoknak ezek igen fontos forrásai. Ezeket könyvtárak és levéltárak ilyen jellegű sorozataiból kellett összegyűjteni. 2 Az így egybeszedett anyagot a Hamburgban élő cegei gr. Wass Endre * Az itt közölt tanulmány folytatása az Erdélyi Múzeum (a továbbiakban: EM) LXVI(2004). 1–2. füzet 1–40. lapjain közöltnek (W. Kovács András: A cegei Wass család a középkorban). 1 A családtörténet szempontjából nem mindig hasznosítható az sem, ami megmaradt. Huszti András (1700?–1755) családi levéltáros és történész, aki a Wass-levéltár Registrumába nemcsak a birtokjogok szempontjából fontos iratokat foglalta bele, hanem azokat is, amelyek család- vagy művelődéstörténeti szempontból fontosak voltak, maga is megírta Genealogia heroica címmel a család történetét, melynek egyik fasciculusára ezt jegyezte fel: „Ezen fasciculusban [ti. Császári] semmi meritumot importáló instrumentum [= érdemleges irat, oklevél] nintsen.” – Lásd a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága (Arhivele Naţionale Direcţia Judeţeană Cluj), Kvár (a továbbiakban: KvÁLt), ENMLt, Wass család levéltára (a továbbiakban: Wass cs lt), 23. doboz., 2269. sz. – Az elenchus: Huszti, Andreas: Registrum litterarum [...] familiae [...] Wass de Czege [...] sub cura ac inspectione Adami comitis Wass per Andream Huszti anno domini millesimo septingentesimo quinquagesimo quarto etc. In possessione Császári (164 oldal, 4o, bőrbe kötve, Wass cs lt, jelzet nélkül – a továbbiakban: Huszti: Registrum), a családtörténet pedig: Huszti Andreas: Genealogia heroica [...] familiae Wass de Sancto Aegydio ... ab anno domini MCXL ad annum usque currentem 1743 (kézirat, 40, félbőr kötés, 163 lap, Wass cs lt, 41. doboz, fasc. CI., 5313. sz. – a továbbiakban: Huszti: Genealogia heroica). 2 ENMLt (Szomorújelentések gyűjteménye); az Erdélyi Múzeum-Egyesület államosított könyvtárának Kézirattára; Országos Széchényi Könyvtár (a továbbiakban: OSzK) Kézirattára, illetve Plakát- és Kisnyomtatványtára; Erdélyi Református Egyházkerület Gyűjtőlevéltára (Kvár); Kolozsvári Egyetemi Könyvtár (KvEKt) Kézirattára; Kolozsvári Protestáns Teológia Könyvtára (a továbbiakban: KvProtTeolKvt); a kolozsvári Református Kollégium ugyancsak elkobzott könyvtára (amelyet a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár őriz). – Az EME Kézirattárának és a Református Kollégium Könyvtárának halotti beszédeiről Köblös Zoltán készített nyomtatásban is megjelent összeállítást (jegyzéket), a Wass családra ebből a következő részek vonatkoznak: Genealógiai Füzetek. Családtörténeti folyóirat czímerekkel és leszármazási táblákkal (Kvár, a továbbiakban: GenFüz) II(1904). 144; III(1905). 9; 22–23. A teljes összeállítás önállóan is megjelent: Halotti beszédek az Erdélyi Országos Múzeum és a kolozsvári ref. kollégium könyvtárában. Összeállította Köblös Zoltán. Kvár 1905. Az itt

EME 2

W. KOVÁCS ANDRÁS

(*1950), illetve Tondolo Olivier (*1973), gr. Wass Irma (1865–1947) Bécsben élő dédunokája gyűjtései egészítették ki. A Wass-levéltár a kezdetektől, a 12. század végétől fogva körülbelül a 19. század végéig tartalmaz a történetkutatás által hasznosítható iratokat. A letétbehelyezés után is maradt azonban történeti értékű levéltári anyag az akkorra már három ágra oszlott család kezelésében, 3 és természetesen a második világháború végéig is termelődött újabb iratanyag. Ezek azonban az 1944-et követő drámai változások következtében jórészt megsemmisültek, hiszen a család tulajdonában levő szentegyedi és a nagyobbik cegei kastélyt ekkoriban kifosztották, majd lerombolták. 1944 után a kisebbik cegei kastélyt is kifosztották, de csak részeket romboltak le belőle. Egy kisebb levéltár-töredék (főleg a 19–20. fordulóján keletkezett iratok: születési bizonyítványok, szomorújelentések, tulajdonjogot igazoló papírok, levelezés) megmaradt a cegei református ágból való gr. Wass Olivér (1855–1932) bécsi lakásán, azonban a családi levelezést Olivér második felesége megrostálta, és egy részét megsemmisítette, állítólag azért, hogy Olivér testvérének, Wass Hortenziának (1856–1939) egy bizonyos Bogya Jánossal kötött – szerinte dehonesztáló – házassága írásos nyomait eltüntesse. 4 Az 1990-es évek elején Hamburgban előkerültek a szentgothárdi ágból való Wass Ilona (1884–1950) – Johann Siemers (1872–1955) felesége – német nyelvű kéziratos visszaemlékezései is, amelyek 1999-ben németül és magyar fordításban is napvilágot láttak. Ez ma a 19–20. század fordulója és a 20. század első évtizedeinek legfontosabb forrása. 5 Kettejük hamburgi irathagyatéka azonban, amelyet fiuk, Hans-Edmund (*1920) kezel, nem tartalmaz a Wass családra vonatkozó, történeti szempontból hasznosítható fontosabb anyagot. 6 Ilyen sajnos nincs az 1945-ben Erdélyből elmenekült és később az Amerikai Egyesült Államokba távozott Wass Albert (1908–1998) floridai irathagyatékában sem, amelyet az író egyik fia, Géza (*1943) kezel. A levéltári anyagon kívül a család történetének igen fontos forrásai Wass György (1657 vagy 1658–1705) és fia, Wass László (1696–1738) naplói. Ezeknek kéziratait a 19. század végén a család az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek adta át, és az egyesületi könyvtár kézirattára őrizte, ma pedig a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban találhatók. 7 A naplókat 1896-ban Nagy Gyula (1849–1924) történetkutató (kevésbé fontosnak ítélt részek elhagyásával) nyomtatásban megjelentette, 8 ám akkor a György négykötetnyi kéziratából az utolsó kötet eredetije nem volt felsorolt halotti beszédeket ma a Kolozsvári Akadémiai Könyvtár (KvAKt) őrzi; a tanulmányban idézettek – ha egyéb forrásjelzetet nem adok – innen valók. 3 Entz Géza: Wass-Tarjányi Ákos családi levéltára Cegén. EM XLVIII(1943). 109–110. (A továbbiakban: Entz: Wass-Tarjányi.) – A levéltárnak ezt a rövid bemutatását Jakó Zsigmond Jelentés az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának 1942. évi működéséről (Kvár 1943) c. munkája függelékeként is közölték. 4 Ezek egy részét fénymásolatok formájában 2004-ben rendelkezésemre bocsátotta Tondolo Olivier, aki munkám újabb kori részének összeállításában számos értékes tanácsot adott; segítségét ezúton is köszönöm. 5 Magyar fordítása: Siemers Ilona: Wass-kor. Marosvásárhely 1999. (A továbbiakban: Siemers: Wass. – Német nyelvű kiadása: Siemers Ilona: Erinnerungen. Neumarkt am Mieresch 1999.) 6 Cegei gr. Wass Endre szóbeli közlése. Az adatgyűjtésben és feldolgozásban nyújtott segítségét ezúton köszönöm. 7 Wass György: Diarium avagy mindennapi löt dolgokról való írás. I–IV. kötet, jelzete: KvEKt, Kézirattár, Ms. nr. 1586. I–III. (eredeti), IV. (18. századi másolat). – A további másolatokat és lelőhelyeiket felsorolja: Repertoriul manuscriselor de cronici interne privind istoria Romîniei. Sec. XVI–XVIII. Întocmit de I[oachim] Crăciun şi A[urora] Ilieş. Buc. 1963. 343–344. Az itt felsoroltakon kívül Wass György naplójának az 1704–1705. évekre vonatkozó része belényesi Koszta István guberniumi tanácsos 1817. évi másolatában is fennmaradt (Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára [a továbbiakban: MTAKt], Kézirattár [Bp.], K. 705). – Wass László: Diarium az az mindennapon lett dolgairól írott könyve. I–IV. kötet (autográf), KvEKt, Kézirattár, Ms. nr. 1586. Vö. Crăciun–Ilieş: i. m. 377. 8 Czegei Wass György és Wass László Naplói 1659–1739. Közli Nagy Gyula. Bp. 1896. (Monumenta Hungariae Historica Scriptores XXXV. Magyar történelmi évkönyvek és naplók 3. – A továbbiakban: Napló.) – A mű családtörténeti vonatkozású adatai külön is megjelentek: Köblös Zoltán: Czegei Wass György és Wass László Naplóinak családtörténeti adatai (1659–1738). GenFüz VI(1908). 155–157, 177–186.

EME A CEGEI GRÓF WASS CSALÁD TÖRTÉNETE (16–20. SZÁZAD)

3

fellelhető, így azt a részt 18. századi másolatból közölte. Az elveszettnek hitt rész később felbukkant a balázsfalvi érseki könyvtár kéziratai között, és az ma a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban található. 9 Igen fontosak még Wass János (1636?–1680) és fia, Wass Dániel (1674–1741) saját kezű családtörténeti feljegyzései, amelyeket Szenci Molnár Albert (1574– 1639) 1617-ben Oppenheimban megjelent Postilla Scultetica című munkájának abba a példányába vezettek be, amelyiket a 19. század végén még a nagykőrösi református kollégium könyvtárában őriztek, de a könyv a bejegyzésekkel együtt mára elveszett vagy – jobb esetben – lappang. 10 A feljegyzéseket bő jegyzeteléssel ugyan, de csak kivonatosan és helyenként hibákkal Torma Károly (1829–1897) adta ki a Századok 1888. évi folyamában, 11 ez azonban nem pótolja az eredetit. Szerencsére 1895-ben H. Kiss Kálmán (1843–1913), a nagykőrösi ref. kollégium akkori igazgatója teljes szövegű másolatot készített e feljegyzésekről, ami fennmaradt az Országos Széchényi Könyvtárban. 12 Jelen összeállításomban igyekeztem elkerülni a magyar genealógiai irodalom bevett kézikönyveinek használatát (elsősorban a „Nagyiván”-ról, illetve Kempelen és Gudenus munkáiról van szó), mert ezeket sok esetben legendák szövik át, vagy ha nem, akkor is általában forrásjelzetek nélkül sorolják az életrajzi adatokat és a leszármazás rendjét. Emiatt nem ellenőrizhetők, és legtöbbször csak a korábbi kiadványok (olykor hibás) adatait ismétlik. Ezekben a munkákban tehát – jelen összeállításhoz képest – az érdeklődő a 19. század végén és a 20. században élt családtagokra vonatkozóan olykor bővebb adatokat találhat (születési és elhalálozási adatok, házasságkötések időpontjai), amiket azonban nagy körültekintéssel kell kezelni. 13 A közkeletű tévedésekre jó példa, hogy a Wass családot kapcsolatba hozták a 16. században Mezőbándon birtokot szerző Drakulya Lászlóval, Vlad Ţepeş havaselvei fejedelem (uralkodott: 1448, 1456, 1476) unokájával. Binder Pál történetkutató (1935–1995) ugyanis úgy gondolta, hogy Drakulya László felesége, egy bizonyos Anna, Wass leány lenne. 14 Az okleveles adatokkal kellőképpen alá nem támasztott vélekedés alapja az volt, hogy Drakulya László és a cegei Wass család egyaránt birtokos volt a marosszéki Mezőbándon. Ezt a feltételezést a román genealógiai szakirodalom ellenőrzés nélkül elfogadta, és azóta is tényként kezeli, így a valószínűleg soha nem lé9

KvAKt, Mss. C. nr. 772. (Régi jelzete: Mss. ung. nr. 14.) A kézirat hollétére Jakó Zsigmond hívta fel a figyelmemet. Rostás Tibor (Bp.) szíves szóbeli közlése 2002-ben. Torma Károly: Czegei Wass János feljegyzései. Századok (a továbbiakban: Sz) XXII(1888). 349–354 (a továbbiakban: Wass János feljegyzései). 12 A másoló által adott cím: Genealogiai bejegyzések a Barcsay, Bogáthy, Ébeni és czegei Vass családokra vonatkozólag a „Postilla Scultetica” 1617-ki kiadása czimlapját előző és végső levelein a nagy-körösi ev. ref. főgymnasiumi könyvtárban. (OSzK, Kézirattár, Fol. Hung. 1465. sz. – A feljegyzés fénymásolatát György Béla könyvtárosnak köszönöm.) 13 A család történetét az alábbi fontosabb genealógiai munkák érintik (a vonatkozó részek lapszámaival): Kővári László: Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvártt 1854. 251–252; Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. I–XII. Pest 1857–1865. XII. 79–85; Pótlékkötet. Pest 1868. (a továbbiakban: Nagy Iván); J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch. IV/13. Der Adel von Siebenbürgen. Ed. Constantin Reichenauer v. Reichenau, Géza v. Csergheö und Oskar v. Bárczay. Nürnberg 1898. 99–100, t. 43; J. Siebmacher’s grosses und allgemeines Wappenbuch. IV/12. Der Adel von Ungarn. Ed. Géza v. Csergheö, Iván v. Nagy und Josef v. Csoma. I–IV. et suppl. Nürnberg 1885–1893. IV. 703, t. 482; Kempelen Béla: Magyar nemesi családok. I–XI. Bp. 1911–1932 (a továbbiakban: Kempelen) XI. 39; Fejérpataki László: Magyar Nemzetségi Zsebkönyv. Első rész. Főrangú családok (főrendiházi örökös tagsági joggal bíró főrangú családok). Bp. 1888. (a továbbiakban: MNZsebk Főrangú családok) 264–266; Vajay Szabolcs: A Johannita rend lovagjai 1854–1987. H. n. [a szerző magánkiadása]. 1987. 342–344; Gudenus János József: A magyar főnemesség XX. századi genealógiája. I–V. Bp. 1990–1999. (a továbbiakban: Gudenus). IV. 229–235; V. 205; Genealogisches Handbuch des Adels. Genealogisches Handbuch der Gräflichen Häuser. Teil B. Deutscher Briefadel und nichtdeutscher Adel. Glücksburg–Limburg. II(1960). 489–494; IV(1973). 391–394; XIII(1991). 425–428; Hamburgisches Geschlechterbuch. Bearbeitet von Daniel Ihonor. Sechzenter Band. Limburg an der Lahn 2000. (Deutsches Geschlechterbuch. Band 210). 326–331. 14 Binder, Paul: Une famille noble roumaine de Transylvanie: Les Drakula de Sinteşti. Revue Roumaine d’Histoire XXVII(1988). 4. sz. 301–314, különösen 308. és 314. 10 11

EME 4

W. KOVÁCS ANDRÁS

tezett cegei Wass Anna szerepel a Basaraba havaselvei román uralkodócsalád leszármazását bemutató családfákon, még a Románia történetét tárgyaló legutolsó reprezentatív összefoglalás lapjain is. 15

A birtokszerző Wass György (†1594) Hosszú idő után Wass György (ifjabb cegei Wass János fia) 16 volt az első a családban, aki a megyei élet kereteiből kiemelkedve politikai szerepet vállalt. Karrierje az 1560-as években indulhatott: 1569-ben János Zsigmond (1556–1571) familiárisának mondják, aki urával Magyarországra ment, és emiatt pereit elhalasztották. 17 Báthori István fejedelem (1571–1586) 1573ban Kolozs vármegye ispánjává nevezte ki, 18 1585-ben pedig ő vitte el Erdély adóját a Portára, 19 később Báthori Zsigmond (1588–1602) bizalmasaként 1590-től az Észak-Erdély uralma szempontjából kulcsfontosságú Szamosújvár (Belső-Szolnok vm.) kapitánya (1594-ig) 20 és 1593. május 1-jétől fejedelmi tanácsos, 21 1594-ben a Besztercéhez tartozó birtokok dézsmaszedője. 22 Részese lett Kendi Sándor (†1594) törökbarát szerveződésének, amely ellenezte Báthori Zsigmond császárbarát politikáját, és Erdély biztonságát a Portával való jó viszony fenntartásától remélte. A fejedelem augusztus végén a szervezkedő főurakat letartóztatta, és nagy részüket kivégeztette, de Bethlen Farkas (1639–1679) szerint Wass Györgyöt, akit ugyancsak fogva tartottak, nemsokára szabadon engedték. 23 Más forrás tanúsága szerint azonban ekkor meghalhatott: egy, a 16. század végéről való történeti ének ismeretlen szerzője úgy tudta, hogy Wass Györgyöt rövid időre szabadon engedték, és ő ezt kihasználva öngyilkosságot követett el. 24 15 Istoria Românilor. IV. Red. Camil Mureşanu–Tudor Teoteoi. Buc. 2001 (a Basaraba család leszármazását bemutató mellékletben). 16 Wass cs lt, 1587: X/28; Sz XXI(1887). 520. A Századok folyóiratból itt idézett hely Lázár Miklós folytatásban megjelent Erdély főispánjai (1540–1711) c. tanulmányából való; a Wass családra az alábbi részek vonatkoznak: Sz XXI(1887). 520–521, 714 (az „öreg” és a naplóíró Wass György); XXII(1888). 626. (Wass Ferenc); 739. (Wass Dániel); 928. (Wass János). 17 aule nostre familiaris (Wass cs lt, 1569: XXXIII/18). 18 Wass cs lt, 1573. II. 28.: LXIX/1. Tisztségét haláláig viselte. Lásd 1576: Urkunden-Regesten aus dem Archiv der Stadt Bistritz in Siebenbürgen 1203–1570. I–II. Von Albert Berger. Aus dem Nachlass herausgegeben von Ernst Wagner. III. Begründet vom Albert Berger. Mit Ioan Dordea, Ioan Drăgan und Konrad G. Gündisch herausgegeben von Ernst Wagner. Köln–Wien 1986. (Schriften zur Landeskunde Siebenbürgens Band 11/I–III. – a továbbiakban: Berger: Bistritz) 4207. sz.; Wass cs lt, 1579: XXV/11; 1580: XXV/19; 1588: XL/253; 1593: XXV/41 stb., hivatala mellé megkapta Beresztelke (Torda vm.) tizedjövedelmét (Wass cs lt, 1585: XL/252). 19 Wass cs lt, 1585: XL/253; Lázár: i. m. Sz XXI(1887). 520; Bíró Vencel: Erdély követei a Portán. Kvár 1921. 115; Berger: Bistritz III. 5430. sz. (1585. IX. 15.) 20 Wass cs lt, 1592: XL/257; uo. 1594: XL/258; Balogh Jolán: Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. Bp. 1985 (a továbbiakban: Balogh: Kőfaragó műhelyek) 335. 21 Szilágyi Sándor: Szamosközy István történeti maradványai. Pótlékul az Akadémia által kiadott összes műveihez. Történelmi Tár (a továbbiakban: TTár) 1889. 33. 22 decimator possessionum [...]. Saxonicalium ad civitatem [...] Bistriciensem pertinentem: Szeben város és a Szász Nemzet levéltára, Bischofsurkunden 286. sz. (1594. II. 6.), jelenleg a Szeben Megyei Állami Levéltár (Szeben) őrizetében. Filmmásolata: Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL), Filmtár, 12893. sz. tekercs. Az iratot Trócsányi Zsolt hivatkozásából ismerem, lásd Erdély központi kormányzata 1540–1690. Bp. 1980. (a Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 6. – a továbbiakban: Trócsányi: Központi kormányzat). 112, 472. jegyz. 23 Wolfgangi de Bethlen [...] historia de rebus Transsylvanicis. Recognovit, adnotationibus ampliavit, praefationeque ac indice instruxit Josephus Benkő. I–VI. Cibinii 1782–1789 (a továbbiakban: Bethlen: Historia). III. 1782. 466. – Elterjedt nézet szerint Wass György, hogy a kivégzést elkerülje, kolozsvári fogságában 1594. augusztus 28-án öngyilkosságot követett el. Lásd Lázár: i. m. Sz XXI(1887). 520; Szilas László: Alfonso Carillo jezsuita Erdélyben (1591–1599). Bp. 2001. 65. – Wass György életére lásd még Trócsányi: Központi kormányzat 36. 24 „Igön szep historia mikeppen az arulo vrak el akartak az Erdely vaidat arulni es egez Erdeli orzagot pogan kezben akartak eyteni, azoknak az vraknak uezödelmekröl.” Régi Magyar Költők Tára. XVII. század. 1. A tizenöt éves háború,

EME 5

A CEGEI GRÓF WASS CSALÁD TÖRTÉNETE (16–20. SZÁZAD)

Carillo Alfonz jezsuita páter azt jelentette Rómába, hogy Wass György augusztus 29-én meghalt, 25 Gyulafi Lestár (1557–1605 k.) feljegyzései szerint pedig (1594) szeptember 1-jén halt meg, és Cegén temették el. 26 Wass György sírköve valószínűleg azonosítható azzal a 16. század utolsó negyedéből származó reneszánsz tumbalappal, amelyet Balogh Jolán (1900–1988) művészettörténész 1935-ben még látott Cegén, a ma is álló ún. kiskastély udvarán. 27 Letartóztatása előtt Cegén építkezett, kolozsvári kőfaragókkal ajtó- meg ablakkereteket készíttetett, 28 és ő irányította a szamosújvári vár építkezéseit is. 29 A III. Béla korabeli birtokszerző ősök óta ő tett legtöbbet a birtokállomány gyarapításáért. 1568-ban János Zsigmond erősítette meg őt a göci és pulyoni jószágrészben; 30 1571-ben Báthori István adományozott cegei birtokára vásártartási jogot, 31 1575-ben pedig neki adta a Kolozs vármegyei Méhes, a Torda vármegyei Záh és a Doboka vármegyei Bongárd részbirtokokat, az indoklás szerint azért, mert segítette a fejedelmi trónra törő Bekes Gáspár (1520–1579) elleni csatában. 32 Báthori Kristóf (1576–1581) 1578ban a kedvezményezettet élete végéig felmentette cegei, pulyoni, szentgothárdi, szilvási és méhesi birtokain a dézsmáért fizetendő „arenda” (bér) alól. 33 (A középkorban a jobbágyok által a katolikus egyháznak fizetett dézsmát a fejedelmi hatalom kisajátította, és azután a fejedelmi kincstárba befizetett évi bér, ún. arenda ellenében minden földesúr maga gyűjthette be azt a birtokain élőktől. A fejedelem meghatározott időre vagy végérvényesen felmenthette híveinek birtokait a fizetendő bér alól. 34 ) Ugyancsak Báthori Kristóf 1580-ban két velkéri (Kolozs vm.) jobbágytelket adományozott Wass Györgynek. 35 Báthori Zsigmond – akinek bizonyosan egyik Bocskay és Báthori Gábor korának költészete. S. a. r. Bisztray Gyula, Klaniczay Tibor, Nagy Lajos és Stoll Béla. Bp. 1959. 40–41. = Thaly Kálmán: Ismeretlen historiás énekek a XVI- és XVII-ik századból. Sz V(1871). 268. Vas Giörgötis hogi megh kötöztek uala, Vaydanak felele es ö ezt monda: „Nagisagodnak keröm, hogi paranczolna, Kezem tagitanak, mört aligh uolna.”

„Nem hagiok en erre czak harmad napot, Iol erzöm magamban, bizoni megh halok, Ez arniek velagbol hamar ki mulom, Mört az en vensegöm, latom, elö iüt.”

Vaida paranczola, hogi megh tagitsák, De örizet alat hogi ötet tarczak, Szallasara hamar am el boczatak, Mört latak nekie erötlen voltát […]

Im az szegeni Vas Giörg nem nagi kint lata, Megh etete magat mercuriommal, Negied nap muluan hamar megh hala, Almaban agiaban megh latta vala.

25 Az irat kiadásában helytelenül Wass Ferenc szerepel, lásd Veress Endre: Carillo Alfonz jezsuita atya levelezése és iratai. I–II. Bp. 1906–1943. (Monumenta Hungariae Historica. Diplomataria XXXII, XLI.) II. 118–122. (1594. IX. 21.) 26 Lásd Szilágyi Sándor: Gyulaffi Lestár történeti maradványai. TTár 1893. 121. [1594]: „1 die Septembris moritur Georgius Vass, capitaneus Ujvariensis humaturque in Czege.” 27 Balogh: Kőfaragó műhelyek 240. 28 Balogh: Kőfaragó műhelyek 94, 240. – Wass Györgynek a kőfaragókkal kötött magyar nyelvű szerződése, amelyet Balogh Jolán még látott a családi levéltárban, ma sajnálatos módon nem található, de szövege nyomtatásban napvilágot látott: Uő: Későrenaissance kőfaragó műhelyek (III). Ars Hungarica. 1975. 1. sz. 44. és uő: Kőfaragó műhelyek 94. Az iratot a családi levéltár Huszti-féle elenchusa is említi: Huszti: Registrum XL/253. – Wass György építkezéseire lásd még Berger: Bistritz III. 4006, 4233, 4670, 4954, 4962, 5056, 5364, 5396–5397, 5400, 5411. sz. és különösen 5288. sz. (1584. V. 10. téglákat kér a besztercei tanácstól cegei és méhesi építkezéseihez), illetve 5307. sz. (1584. VI. 13. téglákat rendel a méhesi templom építéséhez). 29 Balogh: Kőfaragó műhelyek 335. 30 Wass cs lt, 1568: XV/8. 31 Wass cs lt, 1571: XIX/42 (Apafi Mihály fejedelem 1665-ös átíró és megerősítő oklevelében). 32 Wass cs lt, 1575. IX. 25: XXV/4. – A Méhesre és Záhra vonatkozó adományokat Báthori Kristóf 1579-ben megismételte (Wass cs lt, 1579. IV. 30: XXV/14). 33 Wass cs lt, 1578: XL/249. 34 Adatok a dézsma fejedelemségkori adminisztrációjához. Bevezetéssel és jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Kvár 1945. (Erdélyi történelmi adatok V.2.) 4–5. 35 Wass cs lt, 1580: XXV/19.

EME 6

W. KOVÁCS ANDRÁS

kegyeltje volt – számos újabb adományban részesítette. 1587-ben megkapta Nagydevecser egy részét, 36 1590-ben Felsőgyékényest 37 (Doboka vm.), 1592-ben Bóst 38 (Kolozs vm.), 1593-ban a magvaszakadt abafáji Gyulai Pál záhi részbirtokát 39 (Torda vm.) és vélhetően a Portán tett követjárása jutalmaként Balázsházát 40 (Doboka vm.). 41 1594-ben inskribálta Kötkét (Doboka vm.), 42 amely elidegeníthetetlen fiskális (kincstári) birtok volt. Ugyanebben az évben adományul kapott még egy házat Gyulafehérváron (a Klastrom utcában), 43 illetve a Cegéhez közeli Szentmártonban. 44 Vásárolt is birtokokat: 1579-ben 1000 magyar Ft-ért részeket a Kolozs vármegyei Méhes és Velkér, illetve a Torda vármegyei Sályi és Gerebenes birtokokban, 45 majd 1587-ben a marosszéki Bándon, 46 1594-ben pedig négyholdnyi szőlőt Szentivánon (Doboka vm.). 47 1572-ben megosztozott rokonaival, szentgothárdi id. „Nagywass” Jánossal és ifj. „Kiswass” Jánossal, 48 akik azonban nem sokkal azután fiúörökös nélkül haltak el. 49 György pedig, családja egyetlen élő férfi tagjaként több pert indított nőrokonai, girolti Torma Jánosné Wass Anna, 50 küsmödi Márton Györgyné Wass Ágnes, 51 Héjjasfalvi Pálné Wass Orsolya, 52 somlyói Szentegyedi Gergelyné Wass Ágnes ellen, 53 melyek során a fiúágat illető jószágokat visszaszerezte, kiadta nekik a leánynegyedeket, és kifizette az anyjuk után járó hitbéreket. 1585-ös magyar nyelvű végrendeletében fiai (Ferenc, János) taníttatásáról meg két leánya (Judit és Zsófia) kiházasításáról és a birtokokról rendelkezett. Végrendeletének végrehajtóit arra kérte, hogy „az én fiaimat [...] taníttassák mind deáki tudományra és minden jó erkölcsökre, mind itt benn [ti. Erdélyben], mind külső országokba ki adják őket, ne szánják az reájok való költséget, mert ha tanulnak, azzal élhetnek, ha Isten országunkat meg 36 Kádár József–Tagányi Károly–Réthy László–Pokoly József: Szolnok–Doboka vármegye monographiája. I–VII. Deés 1900–1905. (a továbbiakban: Kádár–Tagányi) III. 303. – Wass György e birtokrészt 1593-ban elajándékozta (uo.). 37 Huszti: Registrum 78r. (Wass cs lt, XXXI/1). – 1599-ben Mihály vajda elvette a Wassoktól, és Perusith Máténak adományozta (Huszti: Registrum 78, az oklevél eredetije, amelyet XXXI/2. sz. jelzet alatt őriztek, elveszett). 38 Wass cs lt, 1592: XLVI/26. 39 Wass cs lt, 1593: XXV/41. 40 Wass cs lt, 1593: XXVII/1. A Doboka vármegyei Balázsháza az Almás völgyében feküdt, Kendermező közelében. Ugyanitt malom is volt (Wass cs lt, XXVIII/48). 41 Wass cs lt, 1630. III. 17.: XXVII/10. 42 Wass cs lt, 1594: LXVII/15 (1646-os átiratban); Kádár–Tagányi IV. 501. – A fejedelemség kori fiskális birtokok inskribálásának gyakorlatára lásd: A gyalui vártartomány urbáriumai. Bevezetéssel és jegyzetekkel ellátva közzéteszi Jakó Zsigmond. Kvár 1944. XXIX–XXXI. 43 MOL, Gyulafehérvári Káptalan Országos Levéltára, Cista comitatuum, Cista V. Fasc. 1., nr. 32. (1594. II. 10.) 44 Kádár–Tagányi VI. 427. – 1609-ben Wass Ferenc özvegye, Bogáti Druzsianna fia, György képviseletében Szentmárton birtokban is megosztozott elhunyt férjének testvérével, Wass Jánossal (Wass cs lt, 1609: XLIV/21), de mivel fiskális birtok volt, a kincstár később azt valószínűleg visszaváltotta, mert a Wassok birtoklásáról ezután nincs adat. Szentmártonon a mai Szépkenyerűszentmárton értendő. 45 Wass cs lt, 1579: XXV/11. A Wass György által megvásárolt méhesi birtokhoz tó is tartozott (Wass cs lt, 1589: XXV/39). 46 Wass cs, lt, 1587: XXXII/61, p. 6; Huszti: Registrum 80, XXXII/35. 47 Wass cs lt, 1594: XXII/11. 48 Wass cs lt, 1572: XIV/5. 49 Kiswass János (Pál fia) pere Györggyel: Wass cs lt, 1568: XXXIII/16. A perelt birtokok: Cege, Szentgothárd, Szentegyed, Szilvás, Mohaly, Pulyon. 50 Wass cs lt, 1587: X/28 (Szentgothárd); 1589: XIV/7 (Szentgothárd, Gyeke); 1587: XIV/8 (Gyeke); 1589: XIV/9 (Gyeke). 51 Wass cs lt, 1590: X/30; 1590: XXXIV/29 (Szentgothárd, Pulyon). 52 Wass cs lt, XXXIII/23, XXXIV/26 (Cege, Szentgothárd). 53 Wass cs lt, 1563: XXXIII/4; 1568: XXXIII/6; 1640: V/39. A per Szentgothárd, Cege, Pulyon, Mohaly, Szilvás, Göc birtokokért és 500 Ft-nyi ingóságért folyt, amelyeket Ágnes gyámjának, Wass Jánosnak fiától, Györgytől próbált visszaszerezni (1568: XXXIII/11). Az ügy végül 1577-ben egyezséggel zárult, eszerint Ágnes Szentegyedet és a Torda vármegyei Szindet kapta meg (Wass cs lt, 1577: XXXIII/21).


7

tartja. És az mikor Isten az tanultságban fundamentumot ad nekik [...] udvarba [ti. a fejedelmi udvarba] aggyák és ő Kegyelmök [ti. a végrendelet végrehajtói] úgy viseljék gongyokat – az istenbeli szeretetökért –, hogy itthon ne heverjenek, hanem fönn tartassanak, szolgáljanak, az itthon valót meg találják; az annyokat semmi úton meg ne haggya ő kegyelmök haborítaniok és az jószágon semmi birodalmok ne legyen mindaddig, még az Isten 24 esztendős emberré teszi őket, hogy hon való heverést, restséget meg ne szokjanak.” Birtokait elsősorban a fiúágra hagyta, és ezen rendelkezésére még századok múltán is hivatkoztak az érdekeltek a birtokperek során: „miérthogy penig leányim is vadnak, és azon jószágom, az ős jószág, azokat nem illeti, hagyom azt, hogy ha az fiaknak magvok szakadna, az én mezőségi jószágim, kit jámbor szolgálatommal találtam [= szereztem] és pénzenis vöttem, az én leánimra és maradékokra szálljon”. Ingóságairól nem rendelkezett, mert „az mi kevés marhánk vagyon az én feleségemmel, nyilván vagyon, arról semmit nem szükség írnom”, de meghagyta, hogy „az mikor Isten az én leánimat fel neveli és házasságra rendeli, Judit asszonynak aggyanak egy mosdót, egy medencét [= tálat], kiben 16 gíra [= súlyegység] legyen és két ezüst övetis és hozzá illendő gyűrűket és ez mellett 12 gírából csinált poharakat, két arany láncot”. Kisebbik leányának, Zsófiának 20 gíra ezüstöt, 12 gírából készített „mosdót”, egy „medencét”, 8 gírából készített poharakat, egy aranyláncot és két ezüstövet rendelt, hozzátéve, hogy „házasítása annakis legyen tisztességes”. 54 Wass Györgynek 1904-ben még fellelhető kéziratos halotti beszéde 55 azóta elpusztult vagy lappang. Felesége (1569-től) 56 előkelő belső-szolnoki család tagja, somkeréki Erdélyi Katalin volt, aki túlélte férjét, csak 1601-ben halt meg. 57

Wass György utódai a 17. század végéig György fiai közül az idősebbik, 58 Ferenc (†1608 k.) 1593-ban jogot tanult Páduában, 59 majd Báthori Zsigmond fejedelem költségén 1594-ben filozófiát Rómában (a Collegium Romanumban), és 1595-ben tért vissza Erdélybe. 60 Apja már protestáns volt, és valószínűleg ő is annak született, és a Báthoriak katolizációs törekvéseinek hatására térhetett át. 61 Bár apját Báthori Zsigmond fejedelem nótáztatta (hűtlenségi perbe fogta), őt 1596-ban mégis a fejedelem szolgálatában találjuk, 62 ennek étekfogómestere lett, 63 majd Doboka 54

Wass cs lt, 1585: XXXIV/27. GenFüz III(1905). 23. nr. 803. – Gyulai Richárd leírása szerint cegei Wass György felett a halotti beszédet 1594. VIII. 30-án mondta el Ilyefalvi István (4o, 8 lev.), és ennek kéziratos szövege egykor a kolozsvári ref. kollégium könyvtárában volt, ma azonban ott nem található. 56 Berger: Bistritz II. 3362. sz. (1569. II. 8.), melyben Wass György meghívja a besztercei tanácsot lakodalmára. 57 Erdélyi Katalin: †1601-ben (Wass cs lt: é. n., 7058. sz.), E. Miklós és Gerendi Márta leánya (Wass cs lt, é. n. [XVIII. sz.]: XLII/300, 1618: XXVI/2.). Gerendi jusson szereznek a Wassok részeket a Torda vm.-i Cikudon és Egerbegyen (Wass cs lt, fasc. XXVI.). 58 Wass cs lt, 1624: XXXII/7. 59 Matricula et acta Hungarorum in Universitatibus Italiae studentium. I. Padua 1264–1864. A paduai egyetem magyarországi tanulóinak anyakönyve és iratai (1264–1864). Gyűjtötte és közrebocsátja Veress Endre. Kvár– Bp. 1915. (Fontes Rerum Hungaricarum. Magyar Történelmi Források I.) 102, 104, 255–256; Szabó Miklós–Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700. A bevezetőt írta Tonk Sándor. Szeged 1992. (Fontes rerum Scholasticarum IV. – A továbbiakban: Szabó–Tonk: Erdélyiek egyetemjárása 1521–1700.) 54. nr. 530. 60 Matricula et acta Hungarorum in Universitatibus Italiae studentium. Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai 1221–1864. Kiadja Veress Endre. Bp. 1941. (Olaszországi magyar emlékek III.) 274. (1594. IX. 9.) 61 Horn Ildikó: Az erdélyi katolikus elit Pázmány Péter korában. = Pázmány Péter és kora. Szerk. Hargittay Emil. Piliscsaba 2001. 81; Uő: Le cercle de Farkas Kornis. Les stratégies des élites unitariennes (1575–1603). = György Enyedi and the Central European Unitarianism in the 16–17th Centuries. Edited by Mihály Balázs, Gizella Keserű. Bp. 2000. (Studia Humanitatis 11.) 90–95. 62 Szádeczky Lajos: Báthori Zsigmond életéhez. TTár 1883. 334. (1596. V. 28.) 55

EME 8

W. KOVÁCS ANDRÁS

vármegye ispánja (1599–1600), 64 1599-ben pedig adományul nyerte az elpártolt Palásti György vízszilvási birtokrészét (Doboka vm.). 65 Az erdélyi rendek 1600-ban lekötötték számára Mikolát 66 (Doboka vm.), majd azt neki adományozták a Torda vármegyei Alsóköhérrel együtt, 67 részint mert segítette a fejedelmet Mihály vajda ellen, részint kárpótlásul a vajda által abban az évben 68 tőle elkobzott és körösszegi id. Csáky Istvánnak adományozott Balázsházáért. 69 Báthori Zsigmond halála után Mihály vajda Felsőgyékényest és Kötkét 1599-ben elkobozta, 70 ezeket azonban 1601-ben Wass Ferenc visszakapta. 71 Gyékényes a továbbiakban is a család birtokában maradt, 72 Kötke viszont – mint fiskális birtok – csak a 17. század közepéig. 73 Báthori Zsigmond küldötteként többször járt követségben a Habsburgok erdélyi hatalomátvételét szervező Basta zsoldosvezérnél (1550–1607), és együtt is működött vele, 74 1605-ben azonban csatlakozott a Habsburg-orientációval szakító, fejedelemmé megválasztott Bocskai Istvánhoz (1605–1606). 75 Nem sokkal azután, legkésőbb 1608-ban meghalt. 76 Familiárisának, Géci Istvánnak lekötötte Gerebenest és Bándot 77 (1605) – utóbbi visszaszerzéséért a Wassok a 19. századig elhúzódó pert folytattak. 78 Wass Ferenc körültekintően házasodott, felesége az igen jómódú Bogáti Druzsianna 79 lett (Barcsai András özvegye), annak a Bogáti Miklósnak a húga, aki ugyancsak Báthori Zsigmondnak volt a tanácsosa. 80 A feleség jóval túlélte Ferencet, 165663

magister dapiferorum: Wass cs lt, 1599: XXIII/28. – Lásd még Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 626. Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei şi Ţării Româneşti. I–XI. Publicate de Andrei Veress. Buc. 1929–1939. (a továbbiakban: Veress: Documente) V. 319–320. (1599. XII. 8.); P. Szathmáry Károly: A gyerőmonostori B. Kemény család idősb. fejedelmi ágának okmánytára. Magyar Történelmi Tár XVIII(1871). 33. (1600. IX. 7.) 65 Wass cs lt, 1599: XXIII/28; Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 626; 1599: Huszti: Genealogia heroica 63v–65r. 66 Wass cs lt, 1600. IX. 15.: LII/1. – Mikolát később lónai Kendi István elfoglalta (Wass cs lt, 1618: LII/2), Bethlen Gábor pedig visszavette a Wassoktól (Wass cs lt, 1656: XLIV/31) és 1615-ben Káli Pálnak kötötte le (Kádár–Tagányi V. 178). 67 Wass cs lt, 1600. XI. 22.: XXVII/6. Az iratot közli: Veress: Documente. VI. 271. és Szádeczky Lajos: Erdély és Mihály vajda története. 1595–1601. Temesvár 1893. 395. – A Mikoláról szóló adományt Basta is megerősítette, lásd Veress Endre: Basta György hadvezér levelezése és iratai (1597–1607). I–II. Bp. 1909–1913. (Monumenta Hungariae Historica. Diplomataria XXXIV, XXXVII. – a továbbiakban: Basta) I. 740–741 (1602. VI. 29.) 68 Wass cs lt, 1635: XXVII/17. A Balázsházáért folyó perben elmondják, hogy Mihály vajda 1600-ban, Szent György ünnepe (IV. 24.) körül erőszakkal elvette a birtokot Wass György özvegyétől, Erdélyi Katalintól. 69 Mihály vajda 1599. XII. 8-i adománylevele Balázsházáról Csáky István számára: Veress: Documente V. 319–320. – Id. Csáky István el is foglalta Balázsházát Wass György Kolozs megyei ispán özvegyétől, Erdélyi Katalintól (Wass cs lt, 1618: XXVII/7). 70 Huszti: Registrum 78r: „1599. Michaelis Walachiae Transalpinae woyuodae donatio, qua portiones in Kötke et Gyékényes habitas (donatione Sigismundi Bathory Georgio Wass facta annulata) Mattheo Perusith contulit.” – Az erdélyi rendek 1600-ban megerősítették Perusith Mátét e két birtokban. Lásd P. Szathmáry Károly: i. m. 30, 33. és Kádár–Tagányi III. 567. 71 Wass cs lt, 1601: 7087. sz. 72 Wass cs lt, 1609: XLIV/21; 1627: XIX/36. – 1769-ben a fiskus a Wass családot perbe fogta, de 1828-ban ejtette a pert, mert 1650-től Felsőgyékényes már nem minősült fiskális birtoknak (Kádár–Tagányi III. 568; 1750: Huszti: Registrum r 78 ). 1863-ban az állam kisajátította, és úrbéri kárpótlást fizetett érte. 73 Kádár–Tagányi IV. 501–502. Bethlen Gábor 1627-ben még megerősítette a Wassokat a birtokban (Wass cs lt, 1627: XIX/36). 74 Basta I. 496–497 (Wass Ferenc olasz nyelvű üdvözlőbeszéde Bastához a rendek nevében, 1601. I. 24.); II. 38–39. (Basta Rudolf császár kegyelmébe ajánlja Wass Ferencet); 796. 75 Magyar nyelvű kortársi feljegyzések Erdély múltjából. Szamosközy István történetíró kézirata. XVII. század eleje. Bp. 1991. (A magyar nyelvtörténet forrásai 2. sz. – a továbbiakban: Szamosközy) 141; Bethlen: Historia VI. 229, 278; Sz XXII(1888). 626. 76 1608. IX. 23-án feleségét, Bogáti Druzsiannát már özvegynek mondják (Wass cs lt, 1608: XLI/261). 77 Wass cs lt: 1605: XXXII/4 (Bánd); 1605: XXXII/61 (Gerebenes). – 1609-ben Wass Ferenc öccse, János a maga nevében is Géci Istvánnak vallotta a bándi jószágot (Wass cs lt, 1609: XXXII/5). 78 Szenterzsébeti Pécsi Simon, majd a szárhegyi Lázárok és kőrispataki Kálnokiak ellen. (Wass cs lt, fasc. XXXII.). 79 Wass János feljegyzései 350, 2. sz. jegyz.; Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 626. – Bogáti Druzsianna Boldizsár Fehér vármegyei ispán és marosszéki királybíró (Wass cs lt, 1597: XLIV/7) leánya volt (Wass cs lt, 1608: XLIV/8). 80 Kis Bálint: A Bogáthi család. Turul IX(1883). 178. 64


9

ban halt meg 81 és még további két férjéről tudunk. 82 Wass Ferencnek és Bogáti Druzsiannának két gyermeke született: György (†1638) 83 és Judit (†1662), 84 utóbbinak gyerőmonostori Ébeni László (†1661) lett a férje. 85 Az árván maradt György gyámja nagybátyja lett, 86 az alább említendő János, aki „ver és atyafiság ellen” nem a családtagok, hanem a jezsuiták javára végrendelkezett. 87 György maga 1627-ben Bethlen Gábor kamarása (cubicularius) volt, 88 és bár nagybátyja (és talán apja is) a katolikus hitet vallotta, ő maga bizonyosan református volt, 89 akárcsak a család utána következő összes tagja a 19. század közepéig. Halála után összeírták az utána maradt iratokat – ez a Wass-levéltár legkorábbi lajstroma. 90 János (György Kolozs megyei ispán kisebbik fia) 1591 körül született; 1601-ben, tízéves korában édesanyját is elvesztette, 91 és bátyja, a fentebb említett Ferenc lett a gyámja, aki őt – Carillo Alfonz páter közvetítésével – a jezsuitákra bízta. Azok „Felnémet országba” küldték tanulni: öt évig Olmützben (1605), majd Prágában volt. 92 Ezalatt bátyja, Ferenc és annak fia, György sem támogatta. Utóbbiról később elmondta, „hozzám egyebet kedvtelenségnél és idegenségnél nem mutatott”, emiatt viszonyuk korán feszültté vált. 93 János buzgó katolikus volt, Muzio (Mutius) Vitelleschi jezsuita rendfőnök (1615–1645) díszes kiállítású oklevele szerint 1624-ben részesítették a jezsuita rend lelki javaiban, 94 és

81 Bogáti Druzsianna: †1656 V. 8. Tem. a cegei kápolnába, 1656. V. 28-án, férjének apja, id. cegei Wass György mellé (Wass János feljegyzései 350; Napló 3, 2. sz. jegyz.). 1656. V. 18-án írták Druzsiannáról, hogy „az elmult napokban decedált” (Wass cs lt, 1656: XLIV/31). 82 1. férj: nagybarcsai Barcsai András, Mihály vajda egyik kapitánya. Lásd Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 626; Wass cs lt, 1608: XLIV/8; Szamosközy 40. – 2. férj: cegei Wass Ferenc (Wass cs lt, 1608: XLIV/8). – 3. férj: kápolnai Bornemissza Zsigmond (Wass cs lt, 1615: XXXII/4). – 4. férj: déznai Markó vajda, moldvai trónkövetelő, Petru Cercel havaselvei vajda (1583–1586) fia (Wass cs lt, 1619: XLIV/9: Marcus Czyrczell, vayvoda Moldavie; Wass cs lt, 1620: XLIV/10: Marcus Czierczel vaivoda; Wass cs lt, 1640: V/39). – Gyermekei: 1-től: Barcsai Zsigmond (†Nagybarcsa, Hunyad vm., 1652. II. 23., OSzK, Kézirattár, Fol. Hung. 1465. sz. 1r; a Wass János feljegyzései 353. lapján szereplő 1612-es évszám sajtóhiba!), Közép-Szolnok vm. főispánja (Wass cs lt, 1635: XLIV/15; 1646: XLIV/39). 2-től: Wass György (Wass cs lt, 1635: XLIV/15). 83 György: 1608-ban gyermeknek mondják (Wass cs lt, 1608: XLI/261); †1638. II. 4. (Felesége 1638. II. 28-án keltezett levelében meghívta Beszterce város bíráját a Cegén III. 18-án tartandó temetésére. Lásd KvÁLt, Beszterce város lt, I. a. nr. 11771; a Beszterce város levéltárából származó forrásokra Kovács Zsolt hívta fel a figyelmemet.) Néhai: Wass cs lt, 1639. V. 29.: XLIV/18. Téves tehát az az adat, miszerint 1673-ban még életben lett volna (Wass János feljegyzései 350, 3. sz. jegyz.). 84 Judit: †Moson (Marosszék), 1662. VI. 12. Tem. az ottani templomban (Wass János feljegyzései 352.). Moson Judit férjének, Ébeni Lászlónak volt a birtoka. Wass Judit Bethlen Gábor fejedelem udvarában volt huzamosabb ideig (Wass cs lt, 1656: XLIV/31), majd 1631-ben Brandenburgi Katalin fejedelemasszony udvarhölgye. (Újabb adattár a vargyasi Daniel család történetéhez. Kiadja vargyasi id. báró Daniel Gábor. Szerk. Kelemen Lajos. Kvár 1913. 26.). 85 Ébeni László: †Moson, 1661. II. 25. Tem. az ottani templomban (Wass János feljegyzései 352.). Lásd még Wass cs lt, 1653: XLIV/26. Ébeni Lászlónak első felesége osdolai Kun Katalin volt, kettejük gyermekei pedig Ébeni Éva – aki Wass Jánosnak (†1680), a fejedelmi tábla ülnökének lett a felesége (OSzK, Fol. Hung. 1465. sz. 1v) – és Ébeni Farkas (Wass cs lt, 1663: XLVI/9). Kun Katalin szülei Kun Gothárd és Borbély Anna voltak. 86 Wass cs lt, 1608: XLI/261 (ekkor gyermeknek mondják); Huszti: Genealogia heroica 120r. 87 Wass György saját végrendeletében említi (Wass cs lt, 1638: XIX/46). 88 Wass cs lt, XXXIX/36. Huszti: Genealogia heroica 69v–70v. – Wass György nem volt Kolozs vármegye ispánja, noha a Csáky István által neki írt levél címzésében tévedésből így szerepel (Wass cs lt, 1634: XXVII/15). 89 Wass János, aki katolikussá lett maga is, azt írta unokaöccséről és örököséről, Györgyről, hogy „az én successorom adversa religionis lévén...” (Wass cs lt, 1624: XXXII/7). 90 Wass cs lt, 1638. IX. 24: 8456. sz. 91 Wass cs lt: [1606?]: 7058. sz. (Wass János feljegyzése.) 92 Hellebrandt Árpád: Az Olmüczben tanúlt magyarok 1590–1664. TTár 1888. 200; Szabó–Tonk: Erdélyiek egyetemjárása 1521–1700. 109. nr. 1139; Wass cs lt, 1634: XXXII/7 (Wass János végrendelete); Wass cs lt, [1606 u.]: 7058. sz. 93 Wass cs lt, 1634: XXXII/7. 94 Wass cs lt, 1624: XLI/263.

EME 10

W. KOVÁCS ANDRÁS

megkapta a jezsuiták jótevője címet. 95 Kapcsolatban állott kora jeles jezsuita személyiségeivel, a bibliafordító Káldi Györggyel (1573–1634), 96 Vásárhelyi Dániel 97 (1560–1623) győri és (az erdélyi származású) Forró György nagyszombati rektorokkal. 98 Szorgalmazta a katolikusellenes törvények eltörlését, a jezsuiták erdélyi terjeszkedését, és támogatta azok kolozsmonostori iskoláját. 99 1627–1635 között a fejedelmi tábla ülnöke volt. 100 Brandenburgi Katalin (1629–1630) 1630-ban mentesítette minden birtokát a dézsmabérlet fizetése alól, 101 majd I. Rákóczi György (1630–1648) elengedte a cegei, pulyoni és szentgothárdi birtokainak dézsmáját. 102 Pert indított anyai örökségéért, a Torda vármegyei Egerbegyért 103 – ezt vissza is szerezte 104 –, ifj. körösszegi Csáky Istvántól pedig a balázsházi jószágot perelte vissza (ezt, mint fentebb kiderült, Mihály vajda vette el a Wassoktól és adta id. Csáky Istvánnak). 105 Testvérének fiával, (a református) Wass Györggyel is igen feszült volt a viszonya, egy alkalommal azzal fenyegette meg, hogy elrejti előle a családi levéltár iratait. 106 1627-ben Bethlen Gábor mindkettőjüket megerősítette birtokaikban. 107 1632-ben Wass János a 16. század végi pusztítások pótlására Szentgothárdra románok telepítését kezdeményezte, és e célból szabályos szerződést kötött egy valószínűleg Kővár-vidéki kisnemessel, Pap Istvánnal. 108 Soha nem nősült meg, és gyermekei sem maradtak. Halála előtt egy évvel, 1634-ben végrendeletet írt, melyben négyszáz tallért az olmützi és prágai konviktusra (papi szemináriumra) hagyott, a kolozsvári romos jezsuita templom (a mai Farkas utcai ref. templom) helyreállítására – ennek akadályoztatása esetén pedig a pozsonyi, a nagyszombati és a győri katolikus kollégiumokra – vert és „masszában” levő [= nyers] aranyat, illetve pénzt. Ugyancsak aranyat hagyott ausztriai és magyarországi jezsuitákra, a pozsonyi, győri és boszniai ferences konventnek. A név szerint említett, szűkebb környezetének tagjaira testált dolgok között a következők vannak felsorolva: ébenfából készített, Rómából hozott ereklyék („reliquiák”); 95 Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók. S. a. r. Balázs Mihály, Fricsy Ádám, Lukács László, Monok István. I/1–2. (1609–1625). Szeged 1990. (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 26/1–2. – a továbbiakban: Jezsuita missziók) II. 540. 96 Bíró Vencel: Erdélyre gyakorolt közművelődési hatások a XVII. század második felében az ingóságösszeírások tükrében. Kvár 1947. 12–13; Wass cs lt, 1629: 7705–7706. sz. 97 Wass cs lt, 1628–1630: 8183–8189. sz. 98 Wass cs lt, 1629–1630: 7472–7473. sz.; Lukács, Ladislaus: Catalogi personarum et officiorum Provinciae Austriae Societatis Jesu. I. (1551–1600). Romae 1978. (Monumenta Historica Societatis Jesu 117.) 668. 99 Jezsuita missziók. passim; Jezsuita okmánytár. I/1–2. Erdélyt és Magyarországot érintő iratok 1601–1606. S. a. r. Balázs Mihály, Kruppa Tamás, Lázár István Dávid, Lukács László. A bevezető tanulmányt írta Balázs Mihály. Szeged 1995 (Adattár XVI–XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez 34.) passim; Horn Ildikó: i. m. 86, 89. 100 1627: Huszti: Genealogia heroica 69v–70v; Wass cs lt, 1629: LXVIII/3, 1630: XLI/268, XXVII/12, LXVIII/4, 1631: XXVII/13, LXVIII/8, 1632: XI/32, XLI/269, 1633: XLI/270, 1635: Történelmi Lapok I(1875). 299. 101 Wass cs lt, 1630: XLI/268. 102 Cege, Pulyon: Wass cs lt, 1632: XLI/269; Szentgothárd: Wass cs lt, 1633: XLI/270. 103 Egerbegy egykor a Gerendieké volt, Wass János anyja pedig (Wass Györgyné somkeréki Erdélyi Katalin) Gerendi Mártának volt a leánya (Wass cs lt, 1618: XXVI/1–2). 104 Wass cs lt, 1638: XXVI/5. – 1681-ben Egerbegy Ébeni Éváé (Beke Antal: A kolosmonostori konvent levéltára. TTár 1898. 540, 1681. I. 18.), akire nyilván férjétől, Wass Jánostól (Wass György fiától) szállott. 105 Wass cs lt, 1635: XXVII/17. 106 Wass cs lt, 1635: XIX/45. 107 Wass cs lt, 1627: XIX/36 (Cege, Mohaly, Szentegyed, Szentgothárd, Felsőgyékényes, Méhes, Velkér, Sályi, Cikud, Záh, Egerbegy, Vízszilvás, Kötke, Ünőmező, Kupsafalva, Oláhdebrek [helyesen Láposdebrek!], Ungurfalva). 108 Jakó Zsigmond: Belső-Szolnok és Doboka magyarsága az újkorban. = Szolnok-Doboka magyarsága. Szerk. Szabó T. Attila. Dés–Kvár 1944. 106. (Idézi a szerződés szövegét az eredeti után, amelynek másolata fennmaradt a Wass lt-ban is: 2252. sz.) – A Wass-birtok etnikumának változásáról a családi levéltárban fennmaradt nagyszámú jobbágyösszeírás tájékoztat. Erre nézve lásd még Makkai László: Szolnok-Doboka magyarságának pusztulása a XVII. század elején. Kvár 1942. passim.


11

ébenfából készített láda; Rómában ezüstbe foglalt, nyakba való ereklye; a két legszebb pisztolya „lódingostúl” [= lőportartóval]; „gyengén ezüstözött” fekete szerecsen lóra való szerszám; „homlokra való köves gyöngyös függő”; „viselő” ezüstös kard; zöld skarlát kamukával [= finom posztókelmével] bélelt mente; öreg rókaháttal bélelt ruha; kék perpéta [= kelmefajta] mállal bélelt szorítós mente; vállban vágott, virágos mákszín [= mákszürke] kamukával bélelt szederjes gránátmente; smaragdos gyűrű és állatok (juhok, lovak, borjas tehenek, ökrök, disznók). Könyveit, amelyek „ugyan szép pénzt érnek”, és amelyekről kikötötte, hogy „egymástulis azokat meg ne szaggassak”, a Kolozsmonostoron levő jezsuitákra hagyta, akárcsak a „házi eszközöket”, amelyek között vasfazekak, vasszerszámok, óntálak, tányérok, „ón és üveg pincetokok” [= ón- és üvegpalackban tárolt, bornak való rekeszes ládák], „házi öltözetek”, kárpitok, szőnyegek, „zeczel székek”, „ágyöltözetek” [= ágyneműk], derékaljak, paplanok, „kecsék” [= pokrócok], „asztalhoz való abroszok”, kendők voltak. A „templumhoz való eszközök” – cazulák [= miseruhák], monstranciák [= szentségtartók], kelyhek, „réz táblára való képek” [= rézmetszetek?], ámpolnák [= miséhez használt, bort és vizet tartalmazó edények], „két öreg ezüst gyertyatartó” és „Rómában csinált öreg oltári reliquiák”, „táblás oltár” – ugyancsak a kolozsmonostori jezsuitákat illették. Valószínűleg Kolozsváron volt a háza, melynek „nagy fáradsággal és sok költséggel csinált” üvegablakai voltak. 109 Wass János „gyakorta való nehéz betegség után” 1635ben halt meg, 110 és végrendelkezésének megfelelően Kolozsmonostoron temették el, „az ott való templomban”. 111 Fentebbi rendelkezésein túl azonban végrendeletét a mellőzött rokon, a református Wass György figyelmen kívül hagyta, és az ingóságokat, illetve a birtokot is magának foglalta le, indoklása szerint azért, mert Wass János azokat nem pénzen vette, hanem „az jószág jövedelméből szaporodott”. 112 A már említett Györgynek (Bethlen Gábor kamarásának) Kendeffy Judit (†1661) 113 volt a felesége, akitől két fia született: László és János. 114 Utóbbiaknak apjuk halála után barcsai Barcsai Zsigmond lett a gyámjuk (aki Wass Györgynek mostohatestvére volt), 115 az indoklás szerint azért, mert a gyermekek nem tudnak birtokaikra gondot viselni, pereiket maguk nem vihetik, mivelhogy „az deáki tudománnyal” kell „foglalatoskodniok”. 116 Kendeffy Judit – férje halála után – ifj. losonci Bánffy Zsigmond felesége lett. 117 László (†1662) 118 többször részt vett az országgyűléseken, de a jelek szerint semmilyen tisztséget nem viselt. 1660-ban II. Rákóczi György (1648–1660) követe a dévai várban levő, 109

Wass cs lt, 1634: XXXII/7; 1826. sz.; LXXIII/1. János: †1635. VIII. 3. (KvÁLt, Beszterce város lt, I. a., 11234. sz., 1635. VIII. 7.). – 1635. VIII. 25-én Beszterce város kifizeti a Wass János temetésére kiküldötteknek a költségeket (KvÁLt, Beszterce város lt, IV. a., Számadások [Städtische Hauptrechnungsbuch], 30. köt. [1624–1653]. 297.) – Életére vonatkozóan lásd még Bíró Vencel: Wass János. = Erdélyi katolikus nagyok. Szerk. Bíró Vencel–Boros Fortunát. Kvár 1941. 44–47. 111 A temetés 1635. VIII. 14-re volt kitűzve (KvÁLt, Beszterce város lt, I. a., 11234. sz., 1635. VIII. 7.). 112 Wass cs lt, 1638: XIX/46 (Wass György végrendelete). 113 Kendeffy Judit: †Nyalábvár alatt (Ugocsa vm., ma rom Ukrajnában, Korolove/Királyháza mellett), 1661. XI., ott is temették el (Wass János feljegyzései 350; Wass cs lt, 1680: XLI/277). Boldogfalvi Kendeffy Gáspár leánya (Wass cs lt, 1647: XXIII/30). 114 Wass cs lt, 1647: XI/34. 115 Barcsai Zsigmond szülei Barcsai András és Bogáti Druzsianna voltak (Wass cs lt, 1656: 4875. sz., 1703: XLII/281). Barcsai Zsigmond végrendelete: Wass cs lt, 1681: XLI/271. 116 Wass cs lt, 1647: XXIII/30. Korábban édesanyjuk, Kendeffy Judit volt a gyámjuk (Wass cs lt, XXIII/30). 117 Kendeffy Juditnak 1648. VI. 15-én volt a kézfogója Bánffy Zsigmonddal (Koncz József: Bánffi Kristóf jegyzetei Heltai „Magyarok Krónikájában”. TTár 1881. 396); Wass cs lt, 1651: XLIV/24; 1681: XLI/272. 118 1646-ban gyermeknek mondják (Huszti: Genealogia heroica 71r–v), 1647-ben már elérte a törvényes kort (legitima aetas), a 14. életévet (Wass cs lt, 1647: XXXIII/30). †Medgyes, 1662. X. 21., Apafi Mihály octavális gyűlése alkalmával, tem. Moson, 1662. XI. 1. (Wass János feljegyzései 350; Napló 471, 2. sz. jegyz.) 110

EME 12

W. KOVÁCS ANDRÁS

Barcsai Ákoshoz hű őrséghez. 119 Felesége széki Teleki Mihály (1634–1690) kancellár testvére, Teleki Anna (†1698) 120 volt, gyermekeik pedig a naplóíró György és Zsuzsanna (cseszelicki Szilvássy Jánosné, †1693). 121 Teleki Anna – első férje halála után – berekeresztúri Keresztúri Jánoshoz ment feleségül. 122 Wass János (1623 k.–1680) 123 1664-ben a fejedelmi tanácsnál szélesebb hatáskörű, de csak bizonyos feladatok megoldására létrehozott szerv, az ún. deputatio tagja, 124 és attól kezdve többször is részt vett az országgyűléseken. 125 1670-ben Marosszék főkirálybírája, 126 1678-ban portai követ, 127 1680-ban a fejedelmi ítélőtábla ülnöke, 128 1680. január 15-től BelsőSzolnok vármegye főispánja 129 (a tisztségbe bevezették ugyanazon év július 18-án), 130 de csak nagyon rövid ideig láthatta el feladatait, mert még ebben az évben meghalt. A cikudi jószágát elzálogosította Kemény Jánosné Lónyai Annának, 131 de feleségétől, magyargyerőmonostori Ébeni Évától (†1681) 132 a Wassok több birtokot örököltek. A házaspárnak tíz gyermeke született, de többen közülük igen fiatalon meghaltak (Judit, Katalin, Ferenc, János, László, 133 György, 134

119

Kraus, Georg: Erdélyi krónika. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Vogel Sándor. Bp. 1994. 375–376. Teleki Anna: †Kvár, 1698. VIII. 15. Tem. Cege, 1698. VIII. 28. Élt 57 évet. (Napló 281, 471.) 121 Zsuzsanna: †Berekeresztúr (Marosszék), 1693. II. 22. (Napló 163). Eljegyzése cseszelicki Szilvási Jánossal: 1682. VI. 26., lakodalom: 1683. II. 18. (Napló 22, 30.) – Gyermekeik: Sára (†1693. II. 10., Napló 162.) és Boldizsár (Wass cs lt, 1742: 5229. sz., 16), aki a Szentgothárddal szomszédos, de már Kolozs vármegyei Légenben volt birtokos (Napló 502). 122 Wass cs lt, 1677: VI/54. 123 A kolozsmonostori levélkeresők (requisitorok) 1656. V. 23-i (f. III. p. Rogate) kormegállapító levele szerint akkor 20. életévét betöltötte, és már a 21-ben járt (Wass cs lt, 1656: XLI/274), tehát 1636. V. 23. e. születhetett. †Ajton (Kolozs vm.), 1680. IX. 3. Élt 45 évet. Lásd Huszti: Genealogia heroica, 85v (unokájának, Wass Ádámnak bejegyzése); Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 928. Tem. 1680. X. 27. (Napló 12–13.) Az állítólag rá vonatkozó halotti beszédet, amely 1907-ben az EME kézirattárába került volna, nem sikerült fellelni (Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Évkönyve az 1907. évre. Szerk. Schilling Lajos. Kvár 1908. 18). 124 Trócsányi: Központi kormányzat 147. 125 Vö. Apafi Mihály hozzá intézett levelei (táborba hívó levelek, országgyűlési meghívók) 1664–1679 között (Wass cs lt, 7109–1679. sz.). 126 Wass cs lt, 1670. XII. 17.: XXXII/38. 127 Wass cs lt, 1678: 7117. sz. 128 Wass cs lt, 1680: 8503. sz. – Más adatot a táblai ülnökségéről nem találtam, valószínűleg mert már ebben az évben meghalt. 129 Kinevezése: Wass cs lt, 1680: LXIX/2. 130 Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 928; Torma Károly: Adalékok gróf Lázár Miklós „Erdély főispánjai (1540–1711)” című közleményéhez. Sz XXIII (1889). 322; Huszti: Genealogia heroica 85v; Wass cs lt, 1680: 8503. sz. 131 Wass cs lt, 1671: XXVI/5. 132 Id. É. László és osdolai Kun Katalin leánya (Wass cs lt, é. n: XLII/309; Wass János feljegyzései 350, 5. sz. jegyz., 352). Eljegyzés: 1656. VIII. 8., esküvő: Ajton, 1658. III. 19. (Wass János feljegyzései 350.) †1681. VIII. 3. (Napló 14.) 133 Judit: *1659. VI. 10. †1661. I. 29. Tem. Cege, 1661. II. 6. (Wass János feljegyzései 350.) – Katalin: *1660. †1661. II. 10. (uo. 350.) – Ferenc: *1662. VI. 26. †1667. III. 31. (uo. 350.) – János: *1664. I. 6. (uo. 350.), †1684. IV. 7. Tem. 1684. X. 15. (Napló 36, 43.) Nagyenyeden (Fehér vm.) tanult (Wass cs lt, 1680: 8335. sz.). 1683. VIII. 17-én eljegyezte Sárpataki István leányát (Napló 33; Wass János feljegyzései 350, 6. sz. jegyz.), de az esküvőre már bizonyára nem került sor, mivel 1684. IV. 7-én meghalt (Napló 36). Sárpataki István leánya a jelek szerint e János testvérének, Wass Györgynek lett a felesége (Napló 47, ill. 33, 2. sz. jegyz.). – László: *1665. V. 12. †1665. VIII. 26. (Wass János feljegyzései 350.) 134 György: *1668. VI. 14. (Wass János feljegyzései 350.) 1690-ben csatlakozott a Thököly-féle mozgalomhoz (Napló 103). †1703. XII. 15., Görgény várában (Napló 374; Cserei Mihály: Erdély históriája. S. a. r., a bevezetőt és a jegyzeteket írta Bánkúti Imre. Bp. 1983. 347). Tem. a császári templomban (Napló 513). 1695-ben újjáépíttette a császári ref. templomot, amely a 19. században elpusztult (Kádár–Tagányi II. 362–363). A Habsburg-berendezkedés után regalista (Napló 269). – Felesége: Sárpataki Erzsébet (Wass cs lt, 1697: 4877. sz., uo., 1712: XLII/288/I; Wass János feljegyzései 350, 7. sz. jegyz.), Sárpataki István leánya. Esküvő: Sárpatak, 1685. VII. 24. (Napló 47.) – Fiuk: Wass János, †Beszterce, 1690. XI. 17. (Napló 104.) – Sárpataki Erzsébet második férje: losonci Bánffy László (Wass cs lt, 1721: XLII/288/I). 120


13

Ágnes 135 – aki később losonci Bánffy Mihály felesége lett –, Miklós, 136 Dániel és Erzsébet). 137 Csak három érte meg a felnőttkort, és főként a kilencedik, Wass Dániel játszott közéleti szerepet (lásd alább). Györgyről annyit tudunk, hogy 1690-ben ő is csatlakozott Thököly Imre (1657–1705) Habsburg-ellenes mozgalmához. Látható tehát, hogy a Wass család a 16. század második felében sikeresen visszaküzdötte magát a politikai életbe, többen fontos tisztséget töltöttek be az államapparátusban. Ezt egyrészt rendi állásuknak köszönhették, de nyilván iskolázottságuknak is. Általában véve a politikai vezetőréteg második garnitúrájához tartoztak. Egy ismeretlen szerző, aki 1639-ben feljegyzést készített a Magyarországon és Erdélyben elhalt nemesekről, a neveket négy csoportba osztotta a következőképpen: „nagyságos urak (1), főemberek (2), alsóbb rendeken való főemberek és nemes emberek (3), kapitán és hadnagy emberek és vitézlő katona rendek (4).” A jegyzékben szereplő Wass Jánost (†1635) és Wass Györgyöt (†1638) a főemberek közé sorolta. 138 Kettejükre valószínűleg állt is e jellemzés, de az 1594-ben meghalt Wass György szamosújvári kapitány és fejedelmi tanácsos a politikai vezetés legfelsőbb rétegébe tartozott.

A naplóírók: Wass György és fia, László Wass György (László és Teleki Anna fia) 1658. vagy 1659. november 11-én született. Mivel korán, már 1662-ben árvaságra jutott, gondját nagybátyja, Teleki Mihály kancellár viselte. 1664-től Cegében kezdte elsajátítani a „szép deáki tudománt”, 1665-ben Kolozsvárra küldték, 1670-ben pedig Enyedre ment, az ottani református kollégiumba. 1677-ben Apafi Mihály (1661–1690) udvarába került, a fejedelem famulusa lett, 139 és azontúl igen szoros kapcsolatba került a politikával. 1681-ben részt vett Apafi magyarországi hadjáratában. 1684-ben Doboka vármegyei ülnök, 1688–1691 között a császári csapatok mellé rendelt hadi biztos, majd 1691 tavaszán Bánffy György (1660–1708) gubernátor megbízásából a porták összeírásánál számvevő Szebenben. 1693-ban a Kolozs vármegyei gyűlésen ülnök. Bánffy bizalmasaként újból hadi biztos az 1695. évi hadjáratban Veterani császári tábornok mellett. Az erdélyi rendek megbízásából háromszor járt követségben Bécsben: először 1691-ben a Diploma Leopoldinum kiadatása ügyében (az okirat a Habsburg-uralom alá került Erdély politikai jogállását és belső rendjét szabályozta); másodszor 1698–1700 között másfél évig az Erdélyben állomásozó katonaság létszámának, illetve a partiumi jószágok adójának csökkentéséért és a reformátusok érdekeinek védelmében, harmadszor pedig 1700 őszén, az erdélyiek kezéből kivett pénzügyek irányításának visszaszerzése, az adók leszállítása ügyében. 1703 augusztusában a gubernium a császárhű csapatok kezén levő Kolozsvár helyettes kapitányává, az ottani császári katonai parancsnok pedig Doboka és Kolozs vármegye helyettes főispánjává nevezte ki. 140 Ő állott Kolozsvár élén 1704-ben is, amikor a kurucok több mint fél évig tartó ostromzár alá fogták, azonban még az év októberében a várossal együtt átállt Rákóczi Ferenc (1704–1711) hűségére. Regalistaként többször részt vett az országgyűléseken. Buzgó református volt, naplóját sűrűn szakítják meg 135

Ágnes: *1670. VII. 11. (Wass János feljegyzései 351), †Idecs (Torda vm.), 1703. XI. 14. (Napló 370.) Tem. a császári templomban (Napló 513). – Bánffy Mihály: Wass János feljegyzései 350, 1. sz. jegyz.; Napló 370; Wass cs lt, 1696: LXVIII/54; 1704: XLII/284. 1704-ben még élt (Wass cs lt, 1704: XLII/283). 136 Miklós: *1672. III. 9., megkeresztelve 1673. VI. 7. †Algyógy (Hunyad vm.), 1678. IX. 29. Tem. az ottani templomban (Wass János feljegyzései 351). 137 Erzsébet: *1675. VI. 22., †(himlőben) 1676. XII. 1. (Wass János feljegyzései 352.) 138 Memoriale egy ismeretlen följegyzőtől a Magyarországon és Erdélyben elhalt fő- és köznemesekről, Ádámos, 1639. január 4. GenFüz V(1907). 68–69. 139 Wass cs lt, 1678: LXVIII/39. 140 Napló 363, 371, 397. Lásd még Lázár: i. m. Sz XXI(1887). 714–715.

EME 14

W. KOVÁCS ANDRÁS

hosszú fohászok. Méhesen és Cegén templomot építtetett, 1697-ben pedig megválasztották a kolozsvári református kollégium kurátorává. Ugyancsak Cegén, régebbi alépítmények felhasználásával házat építtetett 141 – ez volt a mára elpusztult nagyobbik cegei kastély –, a család halottai számára pedig kriptát. 1705. november 11-én hunyt el Kolozsvárott, 142 ahol a Főtéren háza volt, 143 a város határában pedig szőlője. 1699-ben méhesi birtokára vásártartási kiváltságot szerzett. 144 Miskolci Gáspár református prédikátor (†1696) neki és második feleségének ajánlotta egyik munkáját (Egy jeles vadkert, avagy az oktalan állatoknak [...] tellyes Historiaja. Lőcse 1702). 145 György főleg Cegén és Méhesen élt (itt voltak kúriái), olykor Vízszilváson is időzött (ahol malma volt). Sokszor szegődött kíséretül Teleki Mihály és Apafi fejedelem mellé, rendszeresen meghívót kapott az országgyűlésekre. Általában a politikával volt elfoglalva, de ismerőseit és rokonait is rendszeresen látogatta, emiatt sokat járt-kelt, útjai során nemegyszer a szabad ég alatt kellett aludnia. Soha nem vetette meg a bort, amiért aztán olykor „rosszacskán” volt, vagy – mint írja – „elroncsolódott”. Többször volt lakodalmakon násznagy, keresztelőkön koma, de temetéseken is sűrűn meg kellett jelennie, mert ezeket „feles becsületes fő és becsületes emberek” jelenlétében volt szokás tartani. Gyakran vadászott, olykor kártyázott vagy ostáblázott. Emellett jó gazda volt, naplójában rendszeresen megemlékezik az elvégzett munkákról, amelyeket legtöbbször maga irányított és felügyelt, de az időjárás alakulását is periodikusan feljegyezte. Szeretett olvasni, a kolozsvári „sokadalomban” könyveket vásárolt magának, az írás hozzátartozott mindennapjaihoz. Jól tudott latinul és németül, gyermekkorában a románt is megtanulta. Kedvelte a tréfát, egyik ismerősének, Apáczai Gyurkának veres angliai rókamállal bélelt, vitézkötéses mentét adott, feltételül szabva, hogy asztaltársaságukhoz meztelenül jöjjön be, majd hogy Nyárádtőn (Marosszék) ugyanúgy végigvonulva egy asszonytól inni kérjen. Bár elődei általában mind a szűk helyi világhoz kötötten éltek, és nagyobb távolságokra nem szakadtak el otthonuktól (kivéve azokat, akik peregrinációba mentek), ő maga eljutott Bécsig, ahol a megszokottól teljesen különböző világot láthatott. Részletesen leírta az udvari ceremóniákat, felvonulásokat, bálokat, és beszámolt mindarról, amit érdekesnek talált. Így például Teleki Lászlóval megnézték Schönbrunnt („ebéd után az király épületeit nézni Seinburchban mentünk”), ellátogattak az állatkertbe („mentünk fel [...] Seinbrumban, az király házaihoz, holott láttunk tengeri szarvasokat, tirolisi kecskéket, strucz madarakot, indiai és egyiptomi tyukokat”; „voltam az Rézkertben az oroszlányok és egyébféle vadakat látni”), de leírta a császár Praterben zajlott vadászatát is. Szerette a természetet, Bécsben létekor is többször kiment a város határába („az mezőre mentem ki magam szellőztetésére”). Nem volt babonás, 1699 szeptemberében végignézte a napfogyatkozást, holott kortársait a jelenség rémületbe kergette („az fejedelemmel és Csáki Imre és Teleki László öcsém uramékkal az Bécs vize mellé mentünk ki 141 Kádár–Tagányi II. 485. – A második világháború után elpusztult cegei ún. nagyobbik kastély falába Balogh Jolán leírása szerint (Kőfaragó műhelyek 240.) 17. századi faragványok voltak beépítve. Lásd még Magyarország műemlékei. Szerk. br. Forster Gyula. Második kötet. A műemlékek helyrajzi jegyzéke és irodalma. Összeállította Gerecze Péter. Bp. 1906. 863. 142 Mindezekre lásd naplóját (Napló 3–468). Halálának időpontja fia naplójából ismeretes (uo. 235). 143 „Kolosvárosában a Piacz szer alias vulgo Barsony szerben levő [...] idősb czegei Vass György úr házánál” ez a György és unokaöccsei, ifj. György és Dániel (Wass János fiai) megegyeznek, hogy a Bethlenek által tordai Pogány Tamásné Wass Erzsébet örökségéért indított perben közösen lépnek fel (Wass cs lt, 1695: XXXIV/44). Vö. Wolf Rudolf: Bethlen Miklós tordai ősei. = Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Kiss András, Kovács Kiss Gyöngy, Pozsony Ferenc. Kvár 1999. 607. skk. 144 Huszti: Registrum 71r (1699). 145 Régi Magyar Könyvtár. Az 1531–1711. megjelent magyar nyomtatványok könyvészeti kézikönyve. Írta Szabó Károly. Bp. 1879. 1658. sz.


15

az napbeli eclipsist nézni, amikor az bécsiek többire az házokbúl sem mertek kijőni, annál inkább kün járni, mintha ember sem lött volna ben Bécsben”). Személyes tárgyairól, öltözékéről szintén fogalmat alkothatunk: 1678-ban Teleki Mihály ajándékozott neki „egy aranyos kardot szablya-tarsolyostúl és lódingostúl együtt”, 1686-ban „serétes” puskát vásárolt. Később Kolozsváron egy mentét béleltetett meg „nyest háttal”. Első bécsi útja alkalmával Lipót (1657– 1705) magyar királytól egy „királyi arany láncot”, második látogatásakor pedig Ferdinand Harrach főudvarmester feleségétől „szép angliai kis órácskát” kapott. 146 Első felesége a katolikus Bodoni Zsuzsanna (†1682), 147 akit Bánffy Dénesné és Teleki Mihály ellenzésével dacolva vett el, mert – mint írja indoklásában – „jobb énnekem más vallásúval jól élnem, mint magam vallásúval kergenem-morganom”. 148 Leánykájuk halva született, 149 az anya pedig, huszonöt hétig tartó kínlódás után, 18 éves korában meghalt. Második felesége hidvégi Nemes Mária (†1713) 150 volt, akitől tizenegy gyermeke született: Judit, 151 Anna 152 (később liptószentmiklósi és óvári Pongrácz Andrásné), Katalin, 153 Erzsébet, 154 Druzsianna, 155 Mária 156 (érsemjéni Pécsi Mihályné), Judit 157 (Katona Mihályné), László, Ferenc, 158 József 159 és Zsuzsanna, 160 aki középajtai Ajtai András orvos (†1733) felesége

146

Napló, passim. Bodoni Zsuzsanna eljegyzése: Vajdaszentivány (Torda vm.), 1679. VIII. 6. (Napló 11.), lakodalom: uo., 1680. IX. 17. (Napló 12.) †1682. VII. 10. Tem. uo., 1682. VII. 21. Élt 18 évet (Napló 23–24). 148 Napló 11. 149 Leány: *1681. X. 22. Tem. 1681. X. 23. (Napló 19.) 150 Hidvégi Nemes Mária: †1713. XII. 1. Élt 45 évet (Napló 472). A leány apjának feljegyzései szerint Wass György számára Kálnoki Sámuel kérte meg Nemes Mária kezét 1683. V. 3-án. Lásd Tóth Ernő: Hidvégi id. Nemes János naplója az 1651–1686. évekről. TTár 1903. 84; Napló 31. Lakodalom: Hidvég (Felső-Fehér vm.), 1683. XI. 9. (Napló 34; Tóth: i. m. 87.) 151 Judit: *1686. III. 4. †Szamosújvár, 1686. VII. 11. Tem. 1686. VII. 13. (Napló 54, 57.) 152 Anna: *1687. VIII. 4. †Kudu (Belső-Szolnok vm.), 1738. II. 26. (Napló 64, 603.) Kudun, férje birtokán lakott (Napló 547). – Liptószentmiklósi és óvári Pongrácz András: †Kudu, 1720. X. 5. (Napló 507; Wass cs lt, 1741: XXXVI/6). – Gyermekeik: P. Pál, Katalin, aki homoródszentpáli Szentpáli József felesége lett, és Judit, köröstarcsai és muronyi Weér Mihályné (Wass cs lt, 1741: XXXVI/6). – A Pongrácz családra lásd Majláth Béla: A szentmiklósi és óvári Pongrácz család. Turul VIII(1890). 100–112. – A Weér család eredetileg Békés vármegyében volt honos (az előnevet alkotó mindkét helység ott található), de már a 16. században Erdélybe került. 153 Katalin: *1688. X. 7. †Cege, 1702. VII. 2. Tem. 1702. XI. 12. (!), az édesapja által abban az évben építtetett kriptában (Napló 74, 354, 356). 154 Erzsébet: *1689. XII. 22. †Kvár, 1691. V. 18. Tem. uo., V. 20.; újratemetés: Cege, 1692. II. 29. (Napló 83, 127, 143.) 155 Druzsianna: *Kvár, 1691. VI. 21. †1692. II. 27. Tem. Kvár, 1692. III. 1. (Napló 127, 143.) 156 Mária: *Kvár, 1692. XI. 21. (Napló 158.) Lakodalma Pécsi Mihállyal: 1716. IV. 2. (Napló 484.) 1723-ban még élt (Wass cs lt, 1723: 1839. sz.), de halálának időpontját nem sikerült megállapítani. 157 Judit: *Cege, 1695. I. 1. †(gyermekágyban) 1716. I. 18. Tem. Berkesz (=Sárosberkesz, Kővár-vidék/Máramaros m.), 1716. II. 16. (Napló 191, 481–483.) Férje: Katona Mihály (Wass cs lt, 1723: 1839. sz.). 158 Ferenc: *1698. III. 8. †Kvár, 1698. XII. 17. (Napló 264, 286.) 159 József: *1701. IV. 17. †Szentmargita (Közép-Szolnok vm./Kolozs m.), hideglelésben (=váltólázban?), 1723. X. 11. Tem. Cege, 1724. V. 21. (Napló 337, 522, 525.) A kolozsvári református kollégiumban tanult. Szentgothárdon lakott (Napló 486, 520). 160 Zsuzsanna: *1702. VII. 28. (Napló 355.) 1742-ben még élt (Wass cs lt, 5207. sz.). Apjától örökölt szásznádasi (Küküllő vm.) birtokán lakott (Wass cs lt, 1742: LXX/12). 147

EME 16

W. KOVÁCS ANDRÁS

lett. 161 Csak néhányan érték meg a felnőttkort, a fiúk közül pedig egyedül Lászlónak (1696– 1738) 162 voltak gyermekei. Ez a László – akárcsak apja, György – naplót vezetett, élettörténetét ennek köszönhetően jól ismerjük. Tanulmányait 1702-ben kezdte el Cegén, de 1706 őszén feltehetően édesanyja kivitte Magyarországra, ahonnan csak 1710-ben tért vissza. Tanulmányait 1711-től Kolozsváron folytatta. Élete később meglehetősen eseménytelen volt: birtokain gazdálkodott, részt vett a guberniumi és bíráskodási gyűléseken (Szeben és Kolozsvár), valamint Doboka vármegye gyűlésein. Lóháton vagy hintóra szállva rendszeresen látogatta rokonait, ismerőseit, feleségével pedig a környék nemescsaládainál sorra kerülő keresztelőkre, lakodalmakra, 163 névnapokra és temetésekre ment el. Dohányzott, kávét és teát fogyasztott; a környék birtokosainak társaságában, puskásait és kutyáit magával vive sűrűn vadászott – nyulat, hiúzt, őzet, vadludat lehetett lőni –, betanított karvalyával pedig fürjet fogatott. Akárcsak édesapja, mélyen átélte református hitét, rendszeresen olvasta a Bibliát, és az ő naplójában is sűrűn olvashatunk fohászokat. Ugyancsak apját követte abban, hogy naplójában minden év végén megvonta az eltelt esztendő mérlegét. Ezekben a néhány soros visszaemlékezésekben leginkább az időjárás alakulását és azzal összefüggésben a termés bőségét vagy szűkösségét taglalta, röviden ismertette azokat a politikai eseményeket, amelyeknek híre hozzá eljutott, de rendszeresen és igen részletesen előadta azt is, hogy az elmúlt időszakban milyen betegségek pusztítottak. 1734 decemberében egyebek mellett a következőket jegyezte fel: „ezen elfolyt 1734. esztendő méltán mondattathatik bőv esztendőnek, mivel mindenféle gabona, széna és gyümölcs az egész országban bővséggel termett, mely miatt [...] ócsóság is lett az hazában. [...] Békességes esztendőnek lenni pedig nem mondhatom, mert noha ugyan ugyan semmiféle ellenség az országunkban nem jött, de mégis az Moldvában az Hutinnál öszvegyülekezett had miatt gyakran megrezzenve [= megijedve] voltunk. [...] Igen egészségtelen és beteges esztendő volt peniglen, mivel az egész nyár kezdetitől fogva az vérhas, hideglelés, és ősz felé az pleuritis [= mellhártyagyulladás] igen grassált [= tombolt], úgy annyira, hogy városokon s falukon majd egy ház nem volt, az hol beteg ne lett volna.” A változó világ új szokásait nem kedvelte, amikor 1723-ban Bethlen István megszöktette mátkáját, Macskási Krisztinát, naplójába a következőt jegyezte: „új manír [= stílus, modor], még ilyet nem sokat hallottunk az országban, bezzeg nem grófhoz, hanem olához illő cselekedet.” Rendszerető ember volt, 1734 novemberében, amikor késéssel kapta kézhez a meghívót a két hét múlva sorra kerülő szebeni országgyűlésre, ezt jegyezte naplójába: „Úr isten, be nagy irregularitás [= szabálytalanság]! Az hazánk törvényje szerént egy holnappal kellenének az regalisoknak [= az országgyűlési meghívóknak] kijőni s most két héttel is alig jő ki.” 1715-ben és 1729-ben Doboka és Kolozs vármegyei ülnök volt. 164 Cegén és Méhesen volt kúriája, 165 161 Wass cs lt, 1723: 1839. sz. – Ajtai András Szabó András fiaként Középajtán (Háromszék) született 1672-ben. Az udvarhelyi (Udvarhelyszék) gimnáziumban, a nagyenyedi kollégiumban tanult, majd pedig orvostudományt Halléban és Berlinben. †1733. Élt 62 évet. Nyomtatásban megjelent műve: Dissertatio medica theoretica de medicinae et doctrinae, moralis nexus quam praeside Mich. Alberti publ. disquisitione proponit. Halae Magdeburg 1714. (Weszprémi István: Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza. Ford. Kővári Aladár. II/1. Bp. 1962. 25–29.) 1742. I. 16-án már néhai (Wass cs lt, 1742: 5207. sz.). – Gyermekük: A. Zsuzsanna, alsócsernátoni Domokos Péter marosszéki helyettes királybíró felesége (Wass cs lt 1741: XXXVI/6; Weszprémi: i. m. 29). 162 László: *1696. XI. 12. †Kvár, pestisben 1738. X. 1. Tem. uo., 1703. X. 3. (Napló 235, 471. és 605–606. László feljegyzései, illetve az özvegy bejegyzése elhunyt férje naplójába; Wass cs lt, 1742: XXXVI/7; uo., 5330. sz.) 163 1726-ban, Csáky Zsigmond tiszttartójának lakodalmán a Doboka vármegyei Búzán „az borital miatt roszúl lévén, estig nem is ettem s estve is igen keveset, és kávénál s herbathéánál egyebet nem ittam s nem is táncoltam” (Napló 534). – „Jött hozzám [Cegébe] az öcsém Pongrácz Pál uram és vacsorán mulattunk, vacsora után penig táncoltak az kiknek tetszett” (Napló 549). 164 Napló 480, 548–549. 165 Wass cs lt, 1739: XXXVI/2.


17

leginkább Cegén lakott. Felesége bethleni gr. Bethlen Júlia (†1731), 166 majd magyargyerőmonostori br. Kemény Katalin (†1738) 167 volt, a tőlük született 12 gyermek (Erzsébet, Zsuzsanna, Mária, János, Julianna, Ágnes, László, György, Pál, Erzsébet, Zsuzsanna, József) 168 korán elhalt, a legutolsó 1741-ben, amikor is ez az ág kihalt. 169 László 1738-ban halt meg Kolozsvárott pestisben, felesége feljegyzései szerint „nagy bánattal ment az koporsóba”, mert életének utolsó napján még láthatta, amint kisfia is halálos beteg lett. Nem sokkal ezután a még életben levő leánytestvérei a férjek aktív közreműködésével Cegén felbontották az elhunyt levelesládáját, amelyet a kúria „boltjában” [= bolthajtásos szobájában] őriztek, és az ott talált iratokat szétosztották egymás között. 170 Az ügyből hatalmas botrány lett, a másik ág képviselői ugyanis – az alább említendő Wass Dániel fiai, Miklós, György és Ádám – pert indítottak a leányok ellen a levéltár széthordása és az örökség miatt (Lászlónak Cege, Göc, Mohaly, Szentgothárd, Pulyon, Szentegyed, Vízszilvás, Balázsháza, Felsőgyékényes, Sályi, Cikud, Záh birtokokban volt része). 171 Házát, a nagyobbik cegei kúriát – a 19. században még meglévő építési emléktábla szerint – a másik ágból való Wass Miklós (Dániel fia) örökölte. 172

A grófi cím megszerzése (1744) és előzményei A címerszerzők közvetlen felmenőinek életpályáit is a Habsburg-berendezkedés és a Rákóczi-mozgalom eseményekben gazdag korszaka alakította. 173 Wass Dániel (János és Ébeni Éva fia) 1674. március 6-án született, 174 1741. január 18-án halt meg, 67 éves korában, 175 és július 2-án temették el a cegei kápolnában. 176 1690-ben ő is 166 Bethlen Júlia: B. János és borbereki Alvinczy Erzsébet leánya (Lukinich Imre: A bethleni Bethlen család története. Bp. [1927 – a továbbiakban: Lukinich: Bethlen] 492–493). Eljegyzés, esküvő: Kisbún (Küküllő vm./Maros m.), 1721. XII. 14. (Napló 513), lakodalom: uo., 1723. II. 2. (Napló 519. – Enyedi István orvos 1723. I. 25-i levele Teleki Pál grófhoz, KvÁLt, Kelemen Lajos Genealógiai gyűjt., Wass cs: „újságul írhatom, [...] Vas László uram lakodalma [1723.] 2 Februarii lesz”.) †Cege, 1731. V. 3. Tem. 1731. VII. 1. (Napló 555–556.) Élt 24 évet és 2 hónapot (Köpeczi János halotti beszéde bethleni gr. Bethlen Júlia, cegei Wass Lászlóné felett. 1731. VII. 1. Kvár é. n. 4o. 12 lev.) – Temetésekor még Makkai Sámuel (Kvár é. n. 4o. 6 lev.) és Szathmári Mihály (Kvár é. n. 4o. 6 lev.) mondott felette halotti beszédet. 167 Kemény Katalin: K. László guberniumi tanácsos és kincstartó leánya (Napló 560). Kézfogó és esküvő: Magyarbükkös (Alsó-Fehér vm./Maros m.), 1732. I. 22. (Újabb adattár a vargyasi Daniel család történetéhez. Kiadja vargyasi id. báró Daniel Gábor. Szerk. Kelemen Lajos. Kvár 1913. 125–126.) Lakodalom: Magyarbükkös, 1732. I. 31. (Napló 560.) Tem. Cege, 1741. XII. 10. (Wass cs lt, 1741: XXXVI/4, uo., 1766: 1866. sz.) 168 Erzsébet: *1723. XII. 22. †1725. I. 11. Tem. 1725. I. 14. (Napló 523, 529.) – Koraszülött fiú: *1724. VI. 18. (Uo. 525.) – Zsuzsanna: *1725. VI. 27. †1728. IV. 12. Tem. 1728. IV. 15. (Uo. 529, 542.) – Mária: *1726. VII. 22. †1727. III. 25. Tem. 1727. III. 28. (Uo. 532, 536.) – János: *1728. III. 31. †1730. VIII. 7. Tem. 1730. VIII. 13. (Uo. 541, 553.) – Julianna: *1731. IV. 6. (Uo. 554–555), †1732. (Uo. 564, 2. jegyzet.) – Ágnes: *1732. XII. 27. †Császári, 1733. VII. 24. Tem. 1733. VIII. 2. (Uo. 564, 572–573.) – László: *1733. XII. 2. †1738. X. 3. Tem. 1738. X. 4. (Uo. 573, 605.) – György: *1735. III. 10. †1736. V. 25. Tem. Cege, 1736. VII. 15. (Uo. 583, 590, 596.) – Pál: *1736. XI. 13. †1738. I. 23. Tem. 1738. I. 26. (Uo. 596, 602.) – Erzsébet: *Kvár, 1737. XI. 18. †1738. I. 29. Tem. 1738. II. 2 (Uo. 601, 603.) – Zsuzsanna: *1739. I. 17. Utószülött (Uo. 608). – József: *1739. I. 17. Utószülött (Uo. 608), Zsuzsanna nevű nővérének ikertestvére. Édesanyja 1741. X. 1-jei halála előtt néhány nappal halt meg (Wass cs lt, 1741: XXXVI/4). 169 Wass cs lt, 1742: XXXVI/7. 170 Wass cs lt, 1741: XXXVI/6. 171 Wass cs lt, 1742: XXXVI/7. 172 Kádár–Tagányi II. 483–484. 173 A Wass Dánielre és fiaira vonatkozó rész jóbbára szó szerinti átvétel korábbi munkámból (W. Kovács András: A cegei Wass család grófi diplomája 1744-ből. Református Szemle. XCVI[2003]. 790–806. – a továbbiakban: W. Kovács: A Wass család grófi diplomája). 174 Wass János feljegyzései 352. 175 Huszti: Genealogia heroica 73r, Wass Dániel fiának, Ádámnak a bejegyzése; Szlovák Központi Állami Levéltár (Pozsony), Bárczay cs lt, 7. cím, 3. csomó, 124–127. (Vay Judit 1741. V. 31-i levele özv. Szemere Györgyné Bossányi Krisztinához. – Filmmásolata: MOL, Filmtár, 12694. sz.); Aranka György halotti beszéde Wass Dániel felett. 1741. I. 25. Kvár é. n. 4o. 6 lev. – Halálának évét tehát tévesen tették 1735-re, pl. Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 739.

EME 18

W. KOVÁCS ANDRÁS

csatlakozott Thököly Imre mozgalmához, 177 de egy évvel később már a császári hadseregnek szállított búzát. 178 1698-ban királyi hivatalos (meghívott) az országgyűlésen, 179 1699-ben a román papok állapotát kivizsgáló császári bizottság tagja. 180 A kuruc szabadságharc elején, 1704ben a császárhű nemességgel együtt Szebenben rekedt. Wesselényi István (1674–1734) feljegyzéseiből tudjuk, hogy a sok szabad idejét – többi nemestársával együtt – kártyázással és kuglizással múlatta. 1704 augusztusában gyakorlatilag megszökött innen: szállása kapujára cédulát tűzött ki, amelyben jelezte, hogy fürödni ment, majd ismeretlen módon, az őrség éberségének kijátszásával elhagyta a várost. 181 Szabadulása után Rákóczi mellé állt, főkapitányi rangot ért el, 182 csapataival többször járt Máramarosban. 183 1707-től – valószínűleg 1711-ig – Doboka vármegye, 184 1708-ban pedig Belső-Szolnok vármegye főispánja, 185 1711-ben a szatmári béke egyik aláírója. 186 A császáriak által elkobzott birtokait még ugyanebben az évben visszakapta. 187 1721-től a királyi tábla ülnöke, 188 királyi hivatalosként többször részt vett az országgyűléseken. 189 1728-tól az erdélyi igazságszolgáltatás reformjának kidolgozására létrehozott bizottság tagja, 190 az 1734-i országgyűlésen pedig a reformátusok közül guberniumi tanácsosságra választották, de végül nem őt nevezték ki. 191 A széki református egyházmegye (tractus) főkurátora volt, 192 és jelölték a református egyház világi ügyeit intéző igazgatási szerv, az 1709-től újjászerveződő Főkonzisztórium tagjává is. 193 1731-ben pert indított Wass Györgyné Erdélyi Kata Belső-Szolnok, Kolozs és Torda vármegyei jószágaiért, de ezeket nem sikerült megszereznie. 194 Lakhelye a Doboka megyei Császáriban volt. 195 Gyermekei két feleségétől, bodoki (hidvégi) Mikó Ilonától (†1690 k.) 196 és vajai Vay Judittól (†1770) 197 szület176 Köpeczi János halotti beszéde Wass Dániel felett. 1741. VII. 2. Kvár é. n. 4o. 13 lev. – a továbbiakban: Köpeczi János: Wass Dániel. 177 Napló 103. 178 Wass cs lt, 1691: LXII/9. 179 Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 739. 180 Wass cs lt, 1699. X. 7: 8507. sz. 181 Wesselényi István: Sanyarú világ. Napló 1703–1708. I–II. Közzéteszi Demény Lajos és Magyari András. Buk. 1983–1985. I. 82–83, 85, 187. 182 Kinevezése: Wass cs lt, 1706: 5375. sz. 183 Wass cs lt, 1706: 5374. sz.; Történelmi Lapok I(1874–1875). 412; Wass cs lt, 1710. V. 12.: LXII/11/b. 184 Kinevezése: Wass cs lt, 1707. VII. 28.: 1757. sz. 185 Történelmi Lapok I(1874–1875). 255. Tisztségviselésének időhatára ismeretlen. 186 Lukinich Imre: A szatmári béke története és okirattára. Bp. 1925. 343. 187 Wass cs lt, 1711: LXIX/6. (1759. sz.) 188 Kinevezése: Wass cs lt, 1721. III. 23: 1758. sz. Lásd még Wass cs lt, 1721: XLII/292. Tisztségéért fizetést kapott: Wass cs lt, 1725: XLII/298. 189 1713, Szeben (Wass cs lt, 1713: 7760. sz.), 1718, Kvár (Wass cs lt, 1718: 7761. sz.), 1722, Szeben (Wass cs lt, 1722: 7762. sz.), 1723-ban octavális törvényszékre hívják mint táblai ülnököt (Wass cs lt, 1723: 7763. sz.), 1737-ben is részt vesz az országgyűlésen (Wass cs lt, 1737: 7621. sz.). 190 Trócsányi Zsolt: Habsburg-politika és Habsburg-kormányzat Erdélyben 1690–1740. Bp. 1988. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai III. Hatóság- és hivataltörténet 8.) 356. 191 Uo. 400; Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 739. 192 Aranka György: i. m.; Köpeczi János: Wass Dániel. 193 Sipos Gábor: Az erdélyi református főkonzisztórium kialakulása 1667–1713–(1736). Kvár 2000. (Erdélyi Tudományos Füzetek 230.) 58, 60. 194 Somkerék, Magasmart, Virágosberek, Sajóudvarhely, Felsőbréte, Szekérbréte, Tóhát (Belső-Szolnok vm.), Alsózsuk, Kályán, Sármás, Asszonyfalva (=azonosítatlan elnéptelenedett település, lásd Csá nki Dezső : Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I–III, V. Bp. 1890–1913. – a továbbiakban: Csánki – V. 329) (Kolozs vm.), Gernyeszeg (Torda vm.). Lásd Huszti: Registrum 141r. 195 Wass cs lt, 1737: XLVII/23. 196 Mikó Ilona: Wass cs lt, 1720: LXVIII/67, 1722: 4884. sz. Bodoki Mikó István (†1690?, Wass cs lt, 1690: 1801. sz.) háromszéki főkirálybíró és borbereki Bálpataki Éva leánya (Wass cs lt, 1720: LXVIII/67). – Az anyja neve olykor tévesen Bálpataki Katalinnak írva. Lásd Wass János feljegyzései 354; GenFüz III(1905). 93. (Köblös Zoltán). Esküvő: 1697. VII. 10. (Napló 253.) Lakodalom: Torda, a kamaraháznál, 1697. X. 10. (Ferenczi Zoltán: Cserei Mihály följegyzései. TTár


19

tek: 198 az elsőtől Miklós, János, 199 György, Ágnes, 200 Ferenc, 201 Dániel, 202 a másodiktól Ádám, Katalin 203 (nagyercsei gr. Tholdalagi Lászlóné), Judit, 204 Klára 205 (losonci br. Bánffy Ferencné), Julianna 206 (bethleni gr. Bethlen Elekné), Krisztina 207 (bethleni gr. ifj. Bethlen Lászlóné, majd magyargyerőmonostori br. Kemény Miklósné) és Anna 208 (kisrédei gr. Rhédey Ferenc, 209 majd vajai Vay Ábrahám 210 felesége). Kolozsvár főterén háza volt, amelyet édesanyjától, Ébe1893. 246.) A Rákóczi-mozgalom alatt a görgényi várban volt. Lásd Cserei Mihály: Erdély históriája. S. a. r. Bánkúti Imre. Bp. 1983. 347; Lázár: i. m. Sz XXII(1888). 739. Mikó Ilona az egyik fiát, Györgyöt ott szülte meg (Wass cs lt, 5329. sz.). †Kvár, 1716. II. 1. (Wass János feljegyzései 354, vö. Napló 483.) 197 Vay Judit: *1687. †Serke (Gömör vm.), 1770. II. 22. (Wass cs lt, 5330. sz.) Id. Vay Ádám és nagyiváni Fekete Erzsébet leánya (Wass cs lt, 1713: 8458. sz.). Első férje Rhédey Mihály (Napló 495). 1718. IV. 7-től Wass Dániel felesége (Halotti beszéd vajai Vay Judit felett. 1770. VII. 8. Kvár 1770. 4o. 12 lev.) – A nagyiváni Feketéknek eredetileg főleg Baranya vármegyében voltak birtokaik, maga Nagyiván is itt fekszik (Csánki II. 492; Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I2–IV. Bp. 1987–1998. [A továbbiakban: Györffy]. I2. 319), de a XVI. században az ország északi részébe költöztek. Iványi Fekete Lászlóé volt az ajnácskői uradalom (Gömör vm.). Minderre lásd Mocsáry István: A nagyiváni Fekete család. Turul XIX(1901). 122–134. 198 Wass János feljegyzései 354; Napló, passim. 199 János: *1702. IV. 19. (Wass János feljegyzései 354.) †gyermekkorában, valószínűleg már 1744 előtt, mert a grófi diploma már nem említi (Huszti: Genealogia heroica 73r; Wass János feljegyzései 354, 6. sz. jegyz.). 200 Ágnes: *Cege, 1706. III. 19., amíg apja, Wass Dániel Máramarosban volt (Wass János feljegyzései 354), bizonyára fiatalon meghalt (Wass János feljegyzései 354, 8. sz. jegyz.). 201 Ferenc: * Barcánfalva, Máramaros vm., 1708. X. 16. (Wass János feljegyzései 354.) †1721. IX. 14. e. Tem. a császári templomban (Napló 513). 202 Dániel: *Császári, 1713. I. 17. (Wass János feljegyzései 354.) †1739. XI. 23. e. (Napló 601.) Tem. Császári, 1739. XI. 24. (Napló 601.) 1734 januárjában Itáliába indult, ott Gyulai István regimentjében szolgált (Napló 574). 1734-ben Mantuából keltez levelet (Wass cs lt, 1734: 8324–8325. sz.). 1736-ban Havaselvén („Oláhországban”) szolgál zászlótartóként, ekkor apja pénzt küld neki (Wass cs lt, 1736: LXII/17). 203 Katalin: *1722. V. 1. e., megkeresztelve ekkor Császáriban (Napló 516). 1778-ban még élt (Basa István halotti beszéde magyargyerőmonostori br. Kemény Miklós felett. 1775. VII. 23. Szeben 1778. 4o. 21 lev. KvProtTeolKvt). Eltemetve férje koronkai (Marosszék) családi kriptájában. Lásd Népújság (Marosvásárhely), XLIII. évf. 64. (=12068). sz. 1991. IV. 2. (Szucher Ervin). – Tholdalagi László: az erd. Kir. Tábla ülnöke (Basa István: i. m.), †1779 (Rettegi György: Emlékezetre méltó dolgok 1718–1784. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Jakó Zsigmond. Buk. 1970. [a továbbiakban: Rettegi] 397.) Élt 51 évet (koronkai sírfelirata szerint). Marosvásárhely főterén, a Ferenc-rendi templom mellett palotát építtetett (Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. II. A bevezető tanulmányt írta és a kötetet s. a. r. B. Nagy Margit. Buk. 1982. 84). 204 Judit: † gyermekkorában (Miklós Sámuel halotti beszéde vajai Vay Judit, cegei gr. Wass Dánielné felett. 1770. VII. 8. Kvár 1772. 4o. 19 lev.) Tem. Császári, 1724. VII. 16. (Napló 526.) 205 Klára: *Császári, 1727. XII. 26. (Napló 539–540). 1743-ban hajadon (Huszti: Genealogia heroica 73r). †1762 (Rettegi 132). – Bánffy Ferenc: Id. B. Ferenc, a Kir. Tábla bírája, Kraszna vm. főisp. (Borosnyai Lukács Simon halotti beszéde cegei gr. Wass Miklós felett. 1769. XII. 10. Kvár 1771. 4o. 20 lev. – a továbbiakban: Lukács Simon: Wass Miklós) és Kemény Zsuzsanna fia (Rettegi 221, 310). Második felesége: br. Inczédi Ágnes (Rettegi 310, 493). 206 Julianna: *Császári, 1730. III. 27. (Napló 551.) – Bethlen Elek: kir. tanácsos, †1779, (Sajó)nagyfalu, Belső-Szolnok vm. (Rettegi 398). B. József és br. Kemény Krisztina fia (Lukinich: Bethlen 468). 207 Krisztina: „szemérmesebb asszonyt, s akinek a világi hiábavalóságok s új módik úgy ne kelljenek, mint annak az aszonynak, ritkán látni; szép és szelíd természetű, tiszta erkölcsű leány” (Rettegi 350, 400). *1726. VI. 13. †1802. VI. 13. Élt 76 évet. Tem. Nagysajón (Doboka vm.), férje mellé. VI. 15. Ref. (Krizbai Dezső Elek halotti beszéde cegei gr. Wass Krisztina magyargyerőmonostori br. Kemény Miklósné felett. 1802. IX. 12. Kvár 1805. 8o. 55 old.; ENMLt, Jósika cs hitb lt, fasc. 39., p. 103; Szilágyi Ferenc halotti beszéde cegei gr. Wass Krisztina felett. 1802. IX. 12. Kvár 1805. 8o. 52 old.) Halotti címere az ajtoni református templomban található. – Bethlen László: †1750. (Krizbai Dezső Elek: i. m.) B. László és Folti Mária fia. Katona Bethlen Farkas gyalogregimentjében (Rettegi 349–350, 400). – Kemény Miklós: *1723. IX. 4. †1775. IV. 19. Tem. Nagysajó, 1775. VII. 16. K. Zsigmond erd. kir. táblai ülnök és bethleni gr. Bethlen Ágnes fia. A marosvásárhelyi, majd a kolozsvári ref. kollégiumban tanult, de tanulmányait a pestis miatt megszakította. Szülei elvesztése után Kemény Sámuel gondoskodott róla (Krizbai Dezső Elek: i. m.; Lukács Simon halotti beszéde magyargyerőmonostori br. Kemény Miklós felett. Nagysajó, 1725. VII. 16. Szeben 1778. 4o. 26 lev. KvProtTeolKvt). 208 Anna: 1751-ben már második férjének, Vay Ábrahámnak a felesége. (Wass cs lt, 1751: 4885. sz.) 209 Rhédey Ferenc (Wass cs lt, 1742: 1841. sz.), akinek első házasságából született fia Rhédey Zsigmond volt (MTAKt, Kézirattár, Tört. Gen. 4o, 1/76, Wass). 210 Vay Ábrahám, királyi tanácsos (Lukács Simon: Wass Miklós), a tiszáninneni ref. egyházkerület világi főgondnoka. *1697 v. 1702, †1762. Házasságkötése Wass Annával 1746. VI. 21-én történt. Kettejük gyermekei: V. Dániel, József és

EME 20

W. KOVÁCS ANDRÁS

ni Évától örökölt; 211 a ház földszintjén ma is látható az ő és második felesége, Vay Judit címerével díszített, reneszánsz stílusú szép ajtókeret. Elsősorban az ő hűségéért kapta három fia a grófi címet, a naplóíró György ágának 1741-ben történt kihalásakor pedig annak vagyonát is ők örökölték. A grófi diploma a kialakuló erdélyi arisztokrácia tagjává emelte a családot, de vagyon tekintetében nem hozott változást, ugyanis birtokadomány nem kapcsolódott hozzá. Változást az életmódban sem hozott, a családtagok ezután is elsősorban a megye keretei között élték le életüket, ugyanazokban a falusi kúriákban. Vagyonuk és tekintélyük ezután sem ért fel a legelőkelőbb erdélyi családokéval (Bethlen, Teleki, Haller, Kornis). A közvélemény mindazonáltal mindig is a patinás és igen előkelő családok közé sorolta a Wassokat, valószínűleg azért is, mert Erdély egyik legrégibb nemescsaládja volt, de házasságaik révén is a legelőkelőbb famíliákhoz kapcsolódtak (széki Telekiek, Tholdalagiak, bethleni Bethlenek stb). Dániel megadományozott fiai közül a leg1. Wass Miklós (1701–1769) arcképe (Huszti: Genealogia heroica 75r) idősebbik, Miklós (1. kép), 212 1701. május 31213 és 1769. október 26-án halt én született, meg. 214 Cegén temették el december 10-én.215 A kolozsvári református kollégiumban tanult, 216 majd később a birtokain gazdálkodott, és a megyei nemesség meglehetősen egyhangú életét élte, közszereplést nem vállalt. Első felesége széki gr. Teleki Éva volt, 217 ennek halála után azonban újranősült, és losonci br. Bánffy Krisztinát 218 vette feleségül. Még 1744 előtt királyi tanácsosi címet kapott, amivel nyilván nagyon meg lehetett elégedve. Rettegi György (1718–1786), a Miklós. Mindezekre lásd Szakály Orsolya: A vajai Vay család a 18. században. = Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Szerk. Fodor Pál, Pálffy Géza, Tóth István György. Bp. 2002 (Gazdaság- és társadalomtörténeti kötetek 2. sz.). 355–358. 211 „Kolosvár városában, Belső-Monostor utczába, az tekintetes nemes czegei Vas Dániel uram ő házánál” (Wass cs lt, 1704: XLII/285). „Wass Dániel uram eő kegyelme Kolozsvárott a Piacz téren levő házához” (Wass cs lt, 1722: XLVI/13). Mihály Melinda: A kolozsvári Filstich–Kemény-ház. = Emlékkönyv Kiss András születésének nyolcvanadik évfordulójára. Szerk. Pál-Antal Sándor, Sipos Gábor, W. Kovács András, Wolf Rudolf. Kvár 2003. 362–365. 212 Huszti: Genealogia heroica 75 r. – A Wass család levéltárából származó felvételekért dr. Ioan Drăgannak, a kolozsvári Állami Levéltár igazgatójának, digitális feldolgozásukért Karácsony Istvánnak tartozom köszönettel. A többi felvételt Túrós B. Levente és cegei gr. Wass Endre készítette, az archív fotókat Tondolo Olivier bocsátotta rendelkezésemre. 213 Wass János feljegyzései 254. – Más forrás szerint (Lukács Simon: Wass Miklós) 1699-ben született. 214 Huszti: Genealogia heroica 76r (testvér, Wass Ádám bejegyzése). 215 Lukács Simon: Wass Miklós. 216 Szathmári Pap Mihály halotti beszéde Wass Miklós felett. 1769. XII. 10. Kvár 1771. 4o. 24 lev. – a továbbiakban: Szathmári Pap Mihály: Wass Miklós. 217 A grófi diplomában – valószínűleg a másoló tévedéséből – Teleki Katalin szerepel. Wass Miklós felesége valójában Teleki Éva volt, Pál és Vay Katalin leánya, és 1704. IX. 4-én született. Lásd Kelemen Lajos: Széki gr. Teleki Pálné Way Kata családi följegyzései (1703–1723). GenFüz VI(1908). 170–171; Lukács Simon: Wass Miklós. – Teleki Éva 1780. IX. 29-én még élt (Wass cs lt, 1780: 2150. sz.). 218 Bánffy Krisztina: B. Ferenc, Kraszna vármegye ispánja és Kemény Zsuzsanna leánya (Rettegi 221, 310).


21

Doboka vármegyei naplóíró kisnemes szerint ugyanis címének „nagyon örült”, és „ritkán subscribalt [= írt alá], hogy oda ne tegye: »Felséges Asszonyunk C(onsilia)riusa«. Utoljára »Crius«-nak hívták volt”, jegyezte meg némi gúnnyal Rettegi, aki nemigen kedvelte, mert egy korábbi szívességét elmulasztotta viszonozni, amiért a róla írt jellemzése cseppet sem hízelgő: „Pénzes ember volt szegény, de amellett szegény is; hathatósan tudta az embert szóval lactálni [= ámítani], valósággal nem igen. [...] Hetven esztendős ember, de se hajában, se szakállában ősz nem volt. Magas, száraz, sok beszédű s szóval sokat ígérő, keveset teljesítő ember volt szegény.” 219 Hitelesnek tekinthető egykorú arcképét megőrizte Huszti családtörténeti munkája. Nyolc gyermeke született: 220 első feleségétől Katalin 221 (váradi Boldvai Sámuelné, majd gerendkeresztúri Horváth Ferencné); második feleségétől pedig György, Ferenc, Klára, Krisztina, Zsuzsanna (utóbbi négy gyermekkorában, meghalt), 222 Eszter (†Cege, 1794) 223 és Farkas. Közülük csak három érte meg a felnőttkort, az egyetlen fiú, Farkas (1769–1795) fiatalon, 26 évesen halt meg, utódok nélkül. 224

219

Rettegi 221. Rettegi 221; Szathmári Pap Mihály: Wass Miklós. 221 Katalin: *1743 vagy előtte, mert az 1743-ban befejezett Huszti-féle családtörténet már említi (Huszti: Genealogia heroica 76r). – Boldvai Sámuel: †1754. VIII. 6. e., élt 34 évet. B. Gergely és Barcsai Ágnes fia, családjának utolsó férfisarja (Jósintzi Sándor halotti beszéde Boldvai Sámuel felett. 1754. VIII. 6. Kvár 1754, halotti kárta). – Horvát Ferenc: Igen könnyelmű életet élt, kis híján felesége birtokait is elherdálta (ENMLt, Teleki cs kendilónai lt, Missilisek, Wass Miklós levele széki gr. Teleki Ádám generálishoz, 1763. V. 18.). 222 Szathmári Pap Mihály: Wass Miklós. 223 Eszter: †Cege, 1794. V. 17. Élt 27 évet, házasságban 4 évet. Tem. Cege, családi sírbolt, VI. hó. – Szomorújelentései: MOL, széki gr. Teleki cs marosvásárhelyi lt, P 665, 1. tétel, 14. csomó, 89. (keltezetlen nyomtatvány), ill. MTAKt, Kézirattár, Ms. 6292/45 (keltezett nyomtatvány). – Férje: gr. Mikó Károly (a szomorújelentések aláírója). 224 Farkas: *1769. X. 6., húsz nappal apja halála (X. 26.) előtt (Huszti: Genealogia heroica 76r). †1795. IX. 12. Élt 26 évet. Tem. Cege, IX. 14. (Petrik Géza: Magyarország bibliographiája 1712–1860. VIII. Bp. 1991. 222. idézi nyomtatott gyászjelentését, melyet azonban nem sikerült fellelni.) 1790-ben „regestrator“ és új regalista a kolozsvári országgyűlésen (Tabella indigitans quartiria pro comitiis inclytorum statuum & ordinum, inclyti M. Transsylvaniae Principatus in L. R. Civit. Claudiopolim pro die 21ma Decembris Anno 1790 indictis et celebrandis consignata. Claudiopoli 1790; a továbbiakban: Tabella). Bécsben, Grazban is járt, takarékosan élt, Besztercén halt meg (Wass cs lt, 1797: LXXII/23. 563). A diódváraljai Vass család Farkas nevű tagjára vonatkoznak azok az életrajzi adatok, melyeket Hellebronth Kálmán közölt, és amelyek szerint nemesi testőr lett volna (A magyar testőrség névkönyve 1760–1918. Bp. 1940. 386). 220

EME 22

W. KOVÁCS ANDRÁS

2. Wass György (1704–1777) és sajószentpéteri Szentpéteri Erzsébet 1771-es építési emléktáblája a cegei ref. templomban

3. Wass Ádám (1720–1776) arcképe és a család grófi címere (Huszti: Genealogia heroica 79v–80r)

A megadományozottak közül a következő fiú György volt; ő 1704. március 15-én született Görgény várában (Torda vm.), és 1777. május 17-én halt meg Cegén. A kolozsvári református kollégiumban tanult. Akárcsak sok más nemestársa, a kuruc háborúk leverése után katonai pályára lépett, és 1727-től gr. Gyulai Ferenc (1674–1728) generális regimentjében Német- és Olaszországban szolgált. Hazatérte után 225 feleségül vette sajószentpéteri Szentpéteri Erzsébetet, 226 akitől öt gyermeke született: Éva (magyargyerőmonostori br. id. Kemény Zsigmondné), 227 Erzsébet (hidvégi gr. Nemes Gáborné), 228 Zsuzsanna (megh. gyermekkorában), Katalin (†1783) 229 (magyargyerőmonostori br. Kemény Simon 230 felesége) és Sámuel, 231 az egyetlen fiú (aki utód nélkül halt meg 1812-ben). Rettegi szerint Wass György „igen jó forma, nagy ma225

Wass cs lt, 5329. sz. Sz. András és Szemere Katalin leánya (Wass cs lt, 5329. sz.). – Sz. Erzsébet és Wass György lakodalma: Sajószentpéter (Borsod vm.), 1733. VII. 1. (Napló 571.) 227 Wass cs lt, 5329. sz.; Rettegi 137, 377, 200. 228 Wass cs lt, 5329. sz. 229 Malom János halotti beszéde cegei gr. Wass Kata Kemény Simonné felett. 1783. III. 16. Kvár. 1783. – Lakodalma férjével 1768. VI. 20-án volt. Lásd Sándor Imre: Lakodalmas versek. GenFüz V(1907). 80. 230 Kemény Simon: K. Ádám és kisrédei Rhédey Druzsianna fia. Kamarás, a kolozsvári ref. kollégium főkurátora, Kraszna, majd Alsó-Fehér vm. főispánja, aranykulcsos kamarás. Első felesége hadadi br. Wesselényi Polixénia volt. Rettegi 85, 332, 347, 377, 386; Szathmári Pap Mihály halotti beszéde br. Kemény István felett. 1772. XI. 15. Kvár. 1776. 4o. 18 lev. (ProtTeolKvt); Szegedi József halotti beszéde br. Kemény Erzsébet (K. Simon és cegei Wass Kata leánya) felett. 1775. X. 29. Kvár 1777. 4o. 15 lev. (ProtTeolKvt); Wass cs lt, 5329. sz.; Bikfalvi Szabó Zsigmond halotti beszéde cegei gr. Wass György felett. Kvár 1777. – Javíttatta a marosvécsi templomot akkori feleségével, Wass Katával együtt, és ott 1770226


23

gas szál ember vala, de jámbor, szelid erkölcsű, elméje s judiciuma [= ítélőképessége] is szép volt, de promotiója [= előlépése] sohasem vala, pedig bizony megérdemelte volna”. 232 Javíttatta a cegei református templomot, és erről emléktábla tanúskodik (2. kép). Tumbáját, amely ma is látható Cegén, a grófi címer díszíti. A legkisebb fiú, Ádám (3. kép) 233 Császáriban született 1720. április 12-én, 234 és ugyanott halt meg 1776. június 24-én. A cegei családi kriptában temették el június 27én. 235 A kolozsvári református kollégiumban tanult, de 1738-ban a pestis miatt megszakította tanulmányait. 1739-ben losonci br. ifj. Bánffy Zsigmond erdélyi guberniumi tanácsos jóvoltából kancellista lett Szebenben. 236 1774-ben Kraszna, 237 1774–1779 között pedig Belső-Szolnok vármegye ispánja volt, 238 s ezáltal állami jövedelemhez jutott. 239 Kinevezését talán annak köszönhette, hogy 1773ban Kolozsvárott a gr. Bánffy Dénes (1723– 1780) által rendezett fogadáson találkozott az erdélyi körúton levő József trónörökössel, 4. A Wass család bővített címere az 1744-es akivel állítólag kedélyesen elbeszélgetett. 240 grófi diplomán (ENMLt, Wass Ottilia hagyatéka, 234. sz.) Halála hírére Rettegi azt jegyezte fel róla, hogy „szegény gr. Wass Ádám úr, aki is jól tanult, igen szép író, értelmes, jóféle úriember vala”, és hogy „nem volt amaz nagy pénzű ember”, hivatalt amiatt nem kapott hosszú ideig, mert „nem érkezett mindenüvé az aranya”. 241 Támogatta a kolozsvári református kollégiumot, annak jogi és történelmi témájú könyvek vásárlására pénzt adományozott a vízszilvási malom jövedelméből. 242 Megvédte a családi birtokot, egy határper miatt tettlegességig fajuló viszályba ben címeres építési emléktáblát állíttattak erről (Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. I. A bevezető tanulmányt írta Szabó T. Attila, s. a. r. B. Nagy Margit. Buk. 1977. 106. – W. Kovács: A Wass család grófi diplomája 795). 231 György életrajza szerint a gyermekek ebben a sorrendben születtek (Wass cs lt, 5329. sz.; Rettegi 137, 200, 377). Az első három gyermeket említi a grófi diploma is, ők tehát 1744 előtt születtek. 232 Rettegi 377. 233 Huszti: Genealogia heroica 79v–80r. 234 Napló 505; Wass cs lt, 5330. sz. 235 Rettegi 397. 236 Wass cs lt, 5330. sz.; Huszti: Genealogia heroica 82r. 237 Wass cs lt, 1744: 7219. sz.; Rettegi 332. 238 Wass cs lt, 1774: 7199. sz., 1779: 2149. sz. – Kinevezése a Belső-Szolnok vármegyei ispánságra: 1774. VII. 5., kihirdetés: 1774. VII. 22., bevezetés: Dés, 1774. XII. 29. (Huszti: Genealogia heroica 84v–85r, Wass Ádám saját kezű feljegyzése.) 239 Hivatali levelezésének csak a töredéke maradt fenn a családi levéltárban. 240 Rettegi szerint József „gróf Wass Ádámtól kérdezte, miért nem kártyázik. Mondotta, hogy nem szokhatta meg soha s nem is tud. Melyre a császár azt mondotta, hogy őfelsége is sokszor próbálta, de mihelyt hozzáfogott, mindjárt álom jött reá s azért nem szeret játszodni” (Rettegi 303). 241 Rettegi 397. 242 Wass cs lt, 1761: 2643. sz., 1765: 2644. sz., 1773–1777: 2645. sz.

EME 24

W. KOVÁCS ANDRÁS

keveredett egy Szentegyedre beházasodott birtokossal, Éltető Ferenccel. 243 Felesége nagyercsei gr. Tholdalagi Katalin volt, 244 egy „szörnyű makacs asszony”, akivel viszályban élt, 245 de akitől – önéletírása szerint – tíz gyermeke született a következő sorrendben: Ágnes 246 (†1818, nagyváradi br. Inczédi György felesége 247 ), Dániel, János, Ádám, Imre, Ferenc, Miklós, Mária, László és Mihály. 248 Közülük a felnőttkort is megért két fiú, id. Dániel († 1811, az első ág alapítója) és Miklós (†l829, a második ág alapítója) vitte tovább a családot, a többiek gyermekkorban meghaltak. Utóbbiak a jelek szerint anyjuktól birtokot örököltek a Doboka vármegyei Nagyiklódon. 249 Wass Ádám művelt főúr volt, jól tudott latinul, a jogtudós Huszti Andrással (1700?–1755) ő íratta meg a család történetét 1743-ban, és ő rendeztette ugyancsak Husztival a családi levéltárat. Talán ő járta ki a maga és testvérei, illetve a leszármazottak részére a grófi diplomát és az ősi címer bővítését (4. kép). 250 Halála után családja hamar eltemette, és a Császáriban lezajlott temetési szertartás után csak kövekkel teli koporsót kísértek „szörnyű sok hintóval, kocsival, lovasokkal Cege felé”. Az esetre úgy derült fény, hogy vihar támadt, a lovak megzavarodtak, 251 és a koporsó lefordulhatott a kocsiról. A családot Ádám leszármazottai „folytatták”. Testvérének, Miklósnak az ága ennek fiával, Farkassal, Ádám másik testvérének, Györgynek az ága pedig annak Sámuel nevű fiával kihalt. Wass Sámuel (†Kvár, 1812) 252 életéről keveset tudunk. A grófi címet megszerző három testvér egyikének, Wass Györgynek volt egyetlen fia. Gyermekkorában állítólag igen elkényeztették, Rettegi szerint „midőn már felserdült korában sem szűnt meg édesatyja s anyja a kényeztetéstől, maga az ifjú intette szüleit, hogy már, minthogy kikölt a gyermekségből, szűnjenek meg attól a szerfelett való kényeztetéstől, mert szégyenli”. 253 1790-ben régi regalista a kolozsvári országgyűlésen, 254 és Bécstől elnyerte a kamarási címet, 255 de ezenkívül távol maradt a közélettől. Támogatta a kolozsvári református kollégium építését. 256 Felesége bethleni gr. Bethlen Rozália volt (†1826), 257 akinek nagyalmási (Kolozs vm.) birtokán gazdálkodott, lova243

Wass cs lt, 1744: XCIX/2. Tholdalagi Katalin: Mihály és tancsi Földvári Erzsébet leánya (Wass cs lt, 5330. sz. Huszti: Genealogia heroica 76v). Eljegyzés: 1743. II. 28., lakodalom: 1743. V. 21. (Wass cs lt, 5330. sz.) 1783. III. 27-én még élt (Wass cs lt, 2152. sz.). 245 Rettegi 397. 246 A grófi diploma 1744-ben már említi. †Magyargorbó (Kolozs vm.), 1818. V. 13. Élt 74 évet (nyomtatott szomorújelentése: OSzK, Kézirattár, Fol. Hung. 703. sz. 23–24). 247 Lakodalom: Császári, 1768. II. 9. (Wass cs lt, 5330. sz.; uo. 1768: 1806. sz.) – Inczédi György: „a tanulást elhagyta, nem igyekezett egyebet is tanulni, hanem a házasságon járt az esze, aminthogy gr. Wass Ádám úr leányát, ki négy esztendővel idősebb nála, elvette” (Rettegi 230). I. Sámuel és Lészai Anna fia. Lásd Rettegi 169, 229–230, 286; Kis Bálint: Az Inczédi és a belőle kiágazott báró Jósinczi család. Turul XI(1893). 155. – Gyermekeik: I. Terézia (Barcsai Péterné), Ágnes (Kun Zsigmondné) (Rettegi 230). 248 Wass Ádám önéletírása szerint (Wass cs lt, 5330. sz. Huszti: Genealogia heroica 81r–84v). Közülük az elsőt, Ágnest említi a grófi diploma, ő tehát 1744 előtt született. 249 Kádár–Tagányi IV. 83–85. – Id. Dániel gyermekei 1841-ben osztoztak meg Nagyiklódon (ENMLt, Wass Ottilia hagy., 235. sz., 1841. IX. 20.). 250 Címereslevél: Wass Ottilia hagyatéka, 234. sz. (1744. XI. 13.); szövege közölve: W. Kovács: A Wass család grófi diplomája. 801–806. 251 Rettegi 397. 252 Wass Sámuel: †Kvár, 1812. V. 30. Élt 58 évet, 15 évet házasságban. Aranykulcsos. Tem.: Nagyalmás, (Kolozs vm.) VI. 1. Nyomtatott szomorújelentései: Jósika cs hitb lt, fasc. 39. p. 203., ill. MOL, széki gr. Teleki cs marosvásárhelyi lt, P 665, 1. tétel. 14. csomó, 92. – 1778. V. 20-i (f. IV. p. dom. Cantate) kormegállapító levél szerint akkor 23. életévét betöltötte és 24. életévében járt (Jósika cs hitb lt, fasc. 877). 253 Rettegi 377. 254 Tabella. 255 Wass cs lt, 1804: 1868. sz. 256 Török István: A kolozsvári ev. ref. collegium története. Kvár 1905. III. 375. 257 Bethlen Rozália: †Kvár 1826. II. 4. Tem. Nagyalmás (Kolozs vm.), II. 8. Élt 72 évet. Kat. (ENMLt, szomorújelentés-gyűjtemény.) B. Miklós kamarás, guberniumi és udvari kamarai tanácsos, tartományi főbiztos és gr. Csáky Katalin író 244

EME 25


kat tenyésztett, javíttatta az ottani és a cegei kisebbik kúriát. 258 Az építkezéseket – minthogy nem voltak gyermekeik – az asszony nem nézte jó szemmel, és egyik levelében meg is rótta urát azért. 259 Wass Sámuel halálakor barátja, Kazinczy Ferenc (1759–1831) is írt sírverset. Nagyalmáson temették el, 260 ahol hosszabb ideig élt az ottani udvarházukban. 261 Arcképét megfestették Huszti kéziratos családtörténeti munkájának egyik üresen maradt lapjára (5. kép). 262 Halála után birtokait (Cege, Göc, Mohaly, Pulyon, Szentegyed, Szilvás, Balázsháza, Felsőgyékényes) unokatestvére, Wass Miklós (Ádám fia) és másik unokatestvére, Wass Dániel három fia (Dániel, Tamás és György) örökölte. 263 Wass Miklós és fia, Farkas birtokait utóbbi halála után 1797-ben írták össze. Ezeket (Felsőgyékényes, Szilvás, Szentegyed, Szentgothárd, Pulyon, Cege, Göc, Mohaly) ekkor Miklós még életben levő özvegye, losonci br. Bánffy Krisztina kezelte, 264 az ág kihalásával azonban a többi családtag örökölte.

Dániel ága

5. Wass Sámuel (1754–1812) arcképe (Huszti: Genealogia heroica 89r)

Wass Ádám gróf két fia alapította meg azokat az ágakat, amelyek a 20. századot is megérték. I. A legidősebb fiú, Dániel (†1811) 265 talán édesanyja, Vay Judit felvidéki kapcsolatainak köszönhetően Abaúj vármegyébe nősült, felesége szigeti Szerencsy Klára, Ferenc és bárcai Bárczay Borbála (†1820) leánya volt. 266 Az eljegyzést és a lakodalmat is a Kassától nem messze fekvő Szinyén tartották 1771-ben (ma Petőszinye Szlovákiában, egykor Szerencsybirtok). 267 A házaspárnak ott kastélya volt, 268 és ott is élt, legalábbis egy ideig, mert Dániel leánya (Lukinich: Bethlen 514–516; Rettegi 357). – Bethlen Rozália első férje: körösszegi és adorjáni gr. Csáky János (Szabó János halotti beszéde bethleni gr. Bethlen Rozália felett. 1826. II. 9. Kvár 1826. 8o. 13 lev.), kettejüknek gyermekei: Cs. József és Rozália (br. Jósika Jánosné), lásd Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 370. 258 Jósika cs hitb lt, fasc. 876, 18; B. Nagy Margit: Stílusok művek, mesterek. Művészettörténeti tanulmányok. Buk. 1977. 45–46; Kádár–Tagányi II. 484. 259 „Félek hogy Wass Dániel sok szem fiainak építesz” (Jósika cs hitb lt, fasc. 878, 7–8). 260 Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 410. – Hegedüs Sámuel is mondott felette halotti beszédet (Kvár 1813. 8o.). 261 Jósika cs hitb lt, fasc. 876. 262 Huszti: Genealogia heroica 89r. 263 Wass cs lt, LXXII/28. (1821. sz.) 264 Wass cs lt, LXXII/23. (1816. sz) 265 Dániel: †Szentgothárd, 1811. VII. 25. Tem. Cege, családi sírbolt, VII. 27. Élt 67 évet. Aranykulcsos (gyászjelentése: Jósika cs hitb lt, fasc. 39, 282). – Tévesen: †1810 (Kemény József: Repertorium nobilitatis. Tomus XII. 99v. Kézirat az ENMLt-ban, jelenleg a kolozsvári Akadémiai Könyvtár kezelésében). 266 Wass cs lt, 5330. sz.; Wass Ottilia hagy. 238. sz. (1821. II. 4.), 265. sz. (1821. I. 15.) 267 Eljegyzés: Szinye (Abaúj vm.), 1771. VIII. 23., lakodalom: uo., 1771. X. 3. (Wass cs lt, 5330. sz.) 268 Magyarország vármegyéi és városai. Abauj-Torna vármegye és Kassa. Szerk. Sziklay János és Borovszky Samu. Bp. 1896. 275.

EME 26

W. KOVÁCS ANDRÁS

6. A cegei ún. kisebbik kastély a 19. század végén (Wass-Tarjányi gyűjtemény, Bécs)

eközben az erdélyi birtokokat is kezelte. 269 Róluk meglehetősen keveset lehet tudni. Dánielnek 1774-ben még megvolt a nagyanyjától, Vay Judittól örökölt serkei jószága (vagy legalábbis egy része), 270 annak későbbi sorsa azonban ismeretlen. Házitanítóként alkalmazta Gheorghe Şincait (1754–1816), aki a Wassok szinyei birtokán halt meg, 271 de szentgothárdi működéséről is maradtak nyugták a Wass-levéltárban. 272 1775-ben Dániel kamarási címet nyert, 273 1790-ben régi regalista a kolozsvári országgyűlésen. 274 Négy gyermeke volt: (A) Dániel, a cegei református ág megalapítója; (B) Tamás, a szentgothárdi ág megalapítója; (C) György, akinek leányai Kolozsvárott éltek, és (D) Klára. I. A. Dániel (1777–1844). 275 Állítólag Kassán született, de annyi bizonyos, hogy egy darabig ott élt, mert később néhány levelét is innen keltezte. 276 Magyarországon lakott, 277 de szentgothárdi udvarházában is többször megfordult, 278 gyermekei pedig már végig Erdélyben éltek, mert úgy látszik, a felvidéki birtokok a 19. század első harmadában kikerültek a Wassok kezéből. Az 1834-es és az 1837-es országgyűléseken királyi hivatalos volt. 279 Felesége, Lányi Karolina (†1860) 280 Szepes vármegyei nemescsalád sarja. 281 Róluk bővebb adatok a Bárczay– Szemere–Szerencsy-rokonság után talán fennmaradt, a Wassokra vonatkozó levéltári anyagból remélhetők. Ismeretes azonban, hogy a Wass család felvidéki ágára vonatkozó levéltárrész, 269

1764-ben Császáriból keltez (ENMLt, Aranka György gyűjteménye, 49. sz.). Wass cs lt, 1774: 6911. sz. 271 Kádár–Tagányi II. 487; Moldován Gergely: Sinkai Sinkay György élete és munkái. EM VII(1890). 524–525; Elegia nobilis Transilvani, Georgii Sinkai de eadem. = Ilarianu, A. Papiu: Vieti'a, operele si ideele lui Georgiu Sincai din Sinca. Bucuresci 1869. 124–125; Şincai, Gheorghe: Hronica românilor. Tom. I–III. Ediţie îngrijită şi studiu asupra limbii de Florea Fugariu. Prefaţă şi note de Manole Neagoe. Buc. 1967. I. XXXV–XXXVI. 272 Wass cs lt, 1798: 2611. sz.; 1799: 2609; uo., 1800: 2617. sz. 1801: 2606. sz. 273 Wass cs lt, 1775. III. 10.: 8518. sz.; Huszti: Genealogia heroica 85v (édesapjának, Wass Ádámnak bejegyzése). 274 Tabella. 275 Wass Dániel: *Kassa (Abaúj vm.), 1777. XI. 15. (MNZsebk Főrangú családok 266.) †Kvár, 1844. IV. 21. Élt 67 évet. Tem. Cege, a családi sírboltban, 1844. IV. 24. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) 276 Wass cs lt, 1817: 8460. sz.; Wass Ottilia hagy., 265. sz. (1820. II. 15.) 277 Wass Ottilia hagy., 265. sz. (1816. X. 1.) 278 Wass cs lt 1796: 2660. sz.; Wass Ottilia hagy., 265. sz. csomó. 279 MNZsebk Főrangú családok 266. 280 Lányi Karolina: †Kvár, 1860. I. 24. Élt 74 évet. Tem. Cege, a családi sírboltban, jan 25. Kat. (Kolozsvári Egyetemi Könyvtár, Kézirattár, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Dánielné Lányi Karolina.) 281 Nagy Iván VII. 23–25; Magyar Nemzetségi Zsebkönyv. Második rész. Nemes családok. Bp. 1905. 385–386. – Wass Dániel 1817-es levele szerint is felesége akkor még nem járt Erdélyben (Wass cs lt, 1817: 8460. sz.). 270


27

amely 1943-ban még Cegén volt, a második világháborút követő zavaros időkben eltűnt (valószínűleg elpusztult). 282 A Bárczay-levéltár pedig, amelyet Szlovákiának történt átadásáig a Magyar Országos Levéltárban őriztek, a Wassokkal kapcsolatban csak néhány missilist őriz. 283 Dániel és Lányi Karolina gyermekei Ádám, Amália (szavai Almádi Sámuelné), 284 Ida (†1870), 285 Natália (†1894, kézdiszentléleki Kozma Gáborné) 286 és Klára (†1869, Puteáni Sándorné) 287 voltak. I. A. 1. Ádám (1821–1893) 288 a ma is álló kisebbik cegei kastély tulajdonosa volt (6. és 7. kép) 289 és egyben a cegei református ág megalapítója. A kolozsvári református kollégiumban tanult. 290 Birtokának központja Cege volt, 1857-ben újjáépíttette az ottani ref. 7. A cegei ún. kisebbik kastély a 20. század elején (Wass-Tarjányi gyűjtemény, Bécs) templomot, és erről emléktáblát is állíttatott (8. kép). 291 Doboka megye bizottmányának tagja 1861-ben, 292 és akkoriban az úrbérrendezést végző megyei bizottság elnöke Dobokában, 293 1861–1862-ben pedig a vármegye alsó kerületének pénztárnoka. 294 A kiegyezés politikai támogatására létrejött Deák-párt Doboka megyei elnöke 1871–1872-ben, 295 1876–1886 között Szolnok-Doboka vármegye közigazgatási bizottságának, az állandó választmánynak és 282

Entz: Wass-Tarjányi. EM XLVIII(1943). 109. Szlovák Központi Állami Levéltár (Pozsony), Bárczay cs lt, Rokon családok iratai, 28. cím, 10. csomó, cegei Wass cs. – Filmmásolata: MOL, Filmtár, 12705. 284 Wass Amália említései: Wass cs lt, 1848: 3849. sz.; uo., 1871: 8318. – Férje: szavai Almádi Sámuel (Wass cs lt, 1857: 8313. sz.), A. Zsigmond dobokai szolgabíró, majd alispán és magyargyerőmonostori Kabos Julianna fia. Doboka vm. nótáriusa. Lásd Sándor Imre: A szavai Almádi család. GenFüz VIII(1910). 73–80. – Gyermekük: A. Viktor (Wass cs lt, 1871: 8318. sz.). 285 Wass Ida: †1870. II. 5. Élt 50 évet. Tem. (ideiglenesen) Kiskend (Küküllő vm.), 1870. II. 8. (OSzK, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szomorújelentések gyűjteménye.) 286 Wass Natália: †Szentdemeter (Udvarhely vm.) 1894. I. 11., özvegységének 20. évében. Tem. Kiskend, férje családi sírboltjába. Élt 77 évet. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) – Férje: kézdiszentléleki Kozma Gábor †1874. III. 22. Élt 66 évet, házasságban 34-et. Tem. Kiskend, 1874. III. 25. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) – Gyermekeik: K. Ida (gr. Rhédey Lajosné), Irma (zsombori Sombory Lajosné) és Katinka (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Kozma Gábor). 287 Klára: †Pest, 1869. XII. 23. Tem. 1869. XII. 25. Élt 59 évet. Kat. – Férje: br. Puteáni Sándor. – Gyermekeik: P. Kálmán, Vilma, Béla, Natália (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye). 288 Ádám: *Kassa (Abaúj vm.), 1821. II. 21., keresztelve uo., II. 23-án (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a kassai ref. egyház keresztelési anyakönyvéből, 1821. 3). †Guraszáda (Hunyad vm.), 1893. I. ll. (KvÁLt, Anyakönyvek gyűjteménye, cegei ref. egyházk. anyakönyvei, 238/2. II. 56.) Élt 71 évet (javítva ceruzával 73-ról), házasságban 42 évet. Tem. Cege, a családi sírboltban, 1893. I. l3. Ref. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) 289 Wass cs lt, 8308–8312. sz. 290 Török: i. m. III. 113. 291 Építési emléktábla a cegei ref. templomban. 292 Wass cs lt, 1861: 5470. sz. 293 Wass cs lt, 1861: 5487. sz. 294 Wass cs lt, 1861: 5469. sz.; uo., 1862: 5500. sz.; volt pénztárnok: uo., 1863. I. 3.: 5501. sz.; Kádár–Tagányi VII. 323. 295 Wass cs lt, 1872: 5513. sz. 283

EME 28

W. KOVÁCS ANDRÁS

néhány más testületnek a választott tagja. 296 Sokat foglalkozott családjának úrbéri kárpótlási ügyeivel, azokat Pesten barátja és ügyvédje, Deák Farkas (1832– 1888) intézte. 297 Vállalkozó kedvét mutatja, hogy a megyében építendő utak számára fát biztosított. Érdeklődött a természettudomány iránt és kapcsolatban állott Herman Ottóval (1836–1914). 298 Kétszer nősült, első felesége széplaki br. Petrichevich-Horváth Jozefa (†1849) 299 volt, a második, 1850-től, 300 kénosi Sándor Berta (1830–1912). 301 Utóbbitól öt gyermeke született: Ármin, Olivér, Hortenzia, 8. Wass Ádám (1822–1893) és felesége, kénosi Sándor Berta Berta és Irma. Sándor Bertának Hunyad (1830–1912) 1857-es építési emléktáblája vármegyében voltak birtokai (Alsóboj, a cegei ref. templomban Guraszáda, Runksor, Kimpur, Kimpényszurduk, Sztrettye stb.), 302 férjével sok időt töltött Guraszádán. 303 Cegei kastélyukat más 19. századi családtagok arcképei között a sajátjaik is díszítették, amelyeket 1861-ben, illetve 1862ben Vastagh György (1834–1922) festett meg biedermeier stílusban. Ezeknek a második világháború után nyomuk veszett, és meglehet, hogy a kastély berendezésével együtt elpusztultak. 304 I. A. 1. a. Ármin (1851–1914) 305 a bécsi Keleti Akadémián (Orientalische Akademie) tanult, záróvizsgát 1875-ben tett. 306 Diplomata lett, tehát sokat tartózkodott külföldön, állomáshelyei a következők voltak: Belgrád (1876–1879), Szaloniki ([Oszmán Birodalom, ma Thesszaloniki, Görögország], 1879), Cetinje ([Montenegró], 1880–1883), Bukarest és Ploieşti (1883–1884), Tripolisz ([Oszmán Birodalom, ma Tripoli, Libanon] 1885), Turnu Severin (1886), Alexandria ([Egyiptom], 1887–1893), Szaloniki (1893–1895), Varsó (1896–1898), Szmirna ([Oszmán Birodalom, ma Izmir, Törökország], 1898–1900). Később otthagyta a diplomáciai pályát, és cegei bir296

Kádár–Tagányi VII. 259, 261, 264–265, 267. Wass cs lt, 8225–8231. sz. MTAKt, Kézirattár, Ms. 282/373–375. 299 Petrichevich-Horváth Jozefa: †Kvár, 1849. V. 10. P.-H. Mihály és nagyváradi br. Inczédi Mária leánya. Lásd Sándor Imre: A széplaki Petrichevich-Horváth család. GenFüz VI(1908). 134. 300 Dés, 1850. X. 14. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a dési ref. egyház házassági anyakönyvéből, I. 303.) 301 Sándor Berta: *Kvár, 1830. III. 23. S. János és alsóbalázsfalvi Cserényi Julianna leánya (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a kolozsvári ref. egyház keresztelési anyakönyvéből, 100. köt. 107). †Cege, 1912. X. 8. Tem. uo., X. 10., élt 82 évet. Ref. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) Munkája: Úti képek. September-november 1859. Kvár 1860, 18642. – 1911-ben már nagyon beteg volt, amiről így írt Wass Ottiliának: „Berti lányom most az én hű ápolóm, utóbbi években sokat betegeskedem. [...] Már több 12 évnél, hogy nem voltunk Kolozsvárt. [...] Évek teltek és még a régi kedves otthonomban a sok jó Hunyad megyei rokonaimat meg jó ismerőseimet sem láttam” (Wass Berta Wass Ottiliának, Cege, 1911. I. 16. Wass Ottilia hagy., 159. sz.). 302 Wass-Tarjányi gyűjt., W. Ármin hagyatéki tárgyalásának jegyzőkönyve. 303 Wass cs lt, 1885: 8348. sz. 304 Az Ádámról és második feleségéről készült arcképek fényképe megtalálható a Wass-Tarjányi gyűjteményben, Bécsben. 305 Ármin: *1851. IX. 13. (Jahrbuch des K. u. K. auswärtigen Dienstes 1908. Zwölfter Jahrgang. Wien 1908. 357. A diplomáciai karrierjére vonatkozó adatokat ugyaninnen vettem; a kötetre Tondolo Olivier hívta fel a figyelmemet.) †Bp., 1914. I. 24. Tem. Cege, 1914. I. 27. Élt 62 évet. A Ferenc József-rend lovagja és a Vaskorona-rend tulajdonosa, cs. és kir. kamarás. Ref. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, W. Á.) 306 Wass cs lt, é. n. : 8281. sz, uo., 1874: 8321. sz. 297 298


29

tokára vonult vissza. Édesanyja – Wass Ádámné Sándor Berta – így írt erről Wass Ottiliának: „Ármin fiam szép pályáját elhagyván, egyszerű kis falusi gazdának állott be. [...] Már ő is elérte azt a kort, ahol az ember tetszése szerint élhet, ha nincs ambitiója; pedig mily szép pálya állott előtte. Úgy a családi élet sem volt óhajtása. Két derék fiam mind agglegény, pedig nem annak neveltem őket.” 307 A kisebbik kastélyban még a két világháború között is megvoltak azok a görög és egyiptomi műkincsek, amelyeket Ármin gyűjtött Keleten. 1883-ban kamarási címet szerzett, 308 és kitüntették a montenegrói Danillo-renddel. 309 Nem nősült meg; vagyonát, amely az említett Hunyad és Szolnok-Doboka vármegyei birtokokból (Göc, Cege, Császári, Mohaly), továbbá kötvényekből állott, halála után 53 000 koronára becsülték, és testvérei örökölték. 310 I. A. 1. b. Olivér (1855–1932), 311 Bécsben kadétiskolába járt, 312 elvégzése után, 1875ben katonai pályára lépett, de 1895-ben katonai szolgálatra alkalmatlannak minősítették, és m. kir. testőrszázadosként vonult nyugállományba. 313 Mélyen vallásos volt, 1898-ban katolizált. 314 Kamarási címet szerzett. 315 Főleg Bécsben lakott és két házassága – feleségei Rosa Lorenz von Riesenstett, született Dressler (1844–1897), 316 illetve Kernyecsai Jagodics Vilma, született Klinke (1879–1967) 317 – is a bécsi polgársághoz kötötte. Első feleségét – Wass Ottiliának írt levelében, melyben a házasságot is bejelentette – ekképpen jellemezte: „Feleségem igen kedves, nyájas és jó asszony, özvegy, gyermektelen, igen művelt, neve Rosa von Lorenz Riesenstett, régi jó család és ami szintén fődolog, nagyon vagyonos.” 318 Olivér tőle valóban tekintélyes vagyont örökölt; Langenschönbichlben (Alsó-Ausztria) birtokot vásárolt Johann Lichtenstein hercegtől. 319 Az impériumváltás után sem jött már haza, de hamvait 1934-ben hazahozták Cegére, és a helyi református temetőben helyezték el. Ő volt a cegei református ág utolsó férfi tagja.

307

Ármin öccse, Olivér később megnősült; lásd alább. Az idézett levél: Wass Ottilia hagy., 159. sz. 1883. IX. 18-án kamarás (Wass-Tarjányi gyűjt., kamarási bizonyítvány). Magyarország tiszti czím- és névtára Bp. 1887. 56. 310 Wass-Tarjányi gyűjt., Ármin hagyatéki tárgyalásának jegyzőkönyve. 311 Olivér: *Cege, 1855. VII. 26., megkeresztelve uo., VIII. 9. †Bécs, 1932. III. 1., elhamvasztották uo., 1932. III. 5én. Tem. Cege, 1934. IX. 18., ref. temető (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a cegei ref. egyházk. születési anyakönyvéből, I. 37.; Budapest város illetőségi bizonyítványa, 1931/294060. sz., halotti bizonyítvány; a bécsi krematórium igazolása; Csűrös Ferenc cegei ref. pap igazolása 1934-ből). 312 Wass cs lt, 1874: 8322. sz. 313 Hadapród (kadét) a 12. huszárregimentben (1875–1876), káplár, őrvezető (1876), hadnagy (1876-tól), főhadnagy (1881-től), magyar kir. testőr (1885-től), lovaskapitány (ad honores: 1889-től, 1892-től: 2. osztály). Lásd Hellebronth: i. m. 534; Österreichisches Kriegsarchiv (Bécs), Personalverordnungsblatt für das k. u. k. Heer, 7/1876, 55/1876, 5/1880, 18/1881, 60/1881, 3/1885, 16/1889, 17/1892, 26/1895 (Wass-Tarjányi gyűjtemény, a Kriegsarchiv 1953. VIII. 23-i igazolása). 314 Wass-Tarjányi gyűjt., a bécsi Szt. István-plébánia bizonyítványa (1898. XII. 2.). 315 Wass-Tarjányi gyűjt., bizonyítvány (1883. IX. 18.). 316 Rosa Lorenz von Riesenstett szül. Dressler. Franz Dressler és Kiesling Johanna fia, *1844. VI. 19., keresztelve: VI. 24. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat az oborai róm. kat. plébánia [Csehország, Novy Budžov-i körzet, jičínskyi járás] 1841ben elkezdett születési anyakönyvéből, fol. 22.) †Bécs, 1897. XI. 17. (Wass-Tarjányi gyűjt., szomorújelentés.) 317 Wilhelmine Maria Klinke, később Kernyecsai Jagodics Alexander özvegye. *Breitensee (Alsó-Ausztria), 1879. VII. 1. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat Bécs/Penzing-i róm. kat. plébánia születési anyakönyvéből, XXIII. fol. 85. †Langenschönbichl bei Tulln [Alsó-Ausztria], 1967. IX. 27. Tem. Langenrohr [Alsó-Ausztria], 1967. IX. 29. WassTarjányi gyűjt., szomorújelentés). K. Johann Georg és Maria Schandl leánya (Wass-Tarjányi gyűjt., halotti bizonyítvány). Házasságkötése Wass Olivérrel: Bécs, St. Elisabeth-templom, 1922. I. 5. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat Bécs város 1922es esketési anyakönyvéből, W. O. halotti bizonyítványa.) 318 Házasságkötés: Bécs, Szent István-kápolna, 1895. XI. 12. (Wass Ottilia hagy., 170., Wass Olivér levele Wass Ottiliához, 1895. XI. 20.) 319 Tondolo Olivier szóbeli közlése. 308 309

EME 30

W. KOVÁCS ANDRÁS

I. A. 1. c. Hortenzia (v. Horthense, †1939). 320 Későn házasodott, férje a nála sokkal fiatalabb Bogya János volt, akivel 1916-ban Zürichben voltak. 321 Bogya János diplomáciai szolgálatba lépett, konzuli kinevezését a családi hagyomány szerint Wass Ármin eszközölte ki. I. A. 1. d. Berta (1857–1933). 322 Wass Ilona leírása szerint „jólelkű volt, szerény, rokonszenves”, fiatalkorában „egészen csinos”. 323 I. A. 1. e. Irma (1865–1947), 324 Tarjányi Ákosné. 1944 októberében elmenekült Cegéről, és Ausztriába, majd Németországba ment, ahol nyomorúságos körülmények között halt meg. Mivel sem Olivérnek, sem Árminnak nem volt gyermeke, testvérük, Berta, aki Cegén lakott, 325 1930-ban örökbe fogadta 326 Irmának id. Tarjányi Ákostól (1855–1903) 327 született kisebbik gyermekét, ifj. Tarjányi Ákost (1900–1983). 328 Ez felvette a Wass-Tarjányi nevet az akkor hatályos román törvények szerint a grófi cím és címer használatának jogosultsága nélkül, bár az örökbe fogadási szerződés magyar nyelvű fogalmazványa – Wass Irma szándékai szerint – még tartalmazta a grófi cím és a címer használatának átruházását is. Az örökbe fogadott fiú édesanyja ekkor ugyan még élt, de az öröklés körüli esetleges bonyodalmakat akarták ekképpen elkerülni. Wass Irma férje, id. Tarjányi Ákos a Monarchiában katonatiszt volt, és két fiának – Ernőnek (sz. 1899) 329 és az említett ifj. Ákosnak – katonai karriert szánt, ám a Monarchia bukásával ez lehetetlenné vált. Az ág tulajdonában az 1923-as romániai földbirtokreform

320

Wass Hortenzia: †Cege 1939. III. 16. Tem. uo., 1939. III. 18. Ref. (OSzK, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szomorújelentések gyűjteménye.) 321 Siemers: Wass 68. 322 Gudenus IV. 232. 323 Siemers: Wass 68; Wass Ottilia hagy., 164. sz. (1916. I. 8.); 159. sz. (1913. III. 27.) 324 Irma: *Cege, 1865. III. 5. †Metten (Alsó-Bajoro.), menekülttábor, 1947. VII. 17. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a cegei ref. egyházk. keresztelési anyakönyvéből, III. 43. lap; Wass Irma halotti bizonyítványa.) Konfirmált 1880. III. 21-én Cegén (KvÁLt, a cegei ref. egyházk. anyakönyve, 238/2). Házasságkötése: Guraszáda, 1896. IX. 23. (Wass-Tarjányi gyűjt., házassági anyakönyvi kivonat.) 325 Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat Sándor Berta hagyatéki tárgyalásának jegyzőkönyvéből, 160/1913. sz., szamosújvári kir. járásbíróság. 326 Wass-Tarjányi gyűjt., 1930. IV. 28-i örökbefogadási szerződés, melyet Corneliu Rusu szamosújvári jegyző előtt kötöttek meg. 327 Id. Tarjányi Ákos: *Óarad, 1855. II. 3., keresztelve uo., II. 6. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat az aradi róm. kat. egyház keresztelési anyakönyvéből.) T. Vilmos államügyész és monostori Vörös Ilona fia (Siemers: Wass 69; Wass-Tarjányi gyűjt.; vö. Kempelen XI. 142). †Bp., 1903. V. 24. Tem. Arad, Felső-temető, V. 26. Élt 48 évet, 7 évet házasságban. Kat., majd ref. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) A bécsi műszaki katonai akadémián tanult. 1875. IX. 1-jétől hadnagyként a 14. cs. és kir. huszárezredbe osztották be, 1888-tól m. kir. százados, 1896-tól m. kir. őrnagy. 1898-tól rokkantként nyugalmazták. Állomáshelyei: Debrecen, Óarad, Szarajevó, Kassa, Szamosújvár, Jászberény, Marosvásárhely. 1882ben részt vett Bosznia megszállásában, 1892-ben a Bécs–Berlin távlovaglási versenyen, amelyen díjat nyert. Tudott németül, angolul, franciául. Első felesége (1889) pécsújfalusi Péchy Mária volt. Kitüntetései: hadi érem és a máltai lovagrend Mária-keresztje (Wass-Tarjányi gyűjt., Tarjányi Ákos személyi nyilvántartó lapja a M. Kir. Honvédelmi Minisztériumból). Alsóbalázsfalván (Doboka/Beszterce-Naszód vm.) volt birtoka (Wass-Tarjányi gyűjt.). 328 Ifj. Tarjányi Ákos: *Bp., 1900. V. 30. Keresztelve: Cege, 1902. X. 12. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat Budapest székesfőváros születési anyakönyvéből, 3420. sz.; kivonat a cegei ref. egyházk. keresztelési anyakönyvéből, IV. 1.) Középiskoláit a budapesti gyakorló főgimnáziumban végezte el, majd a budapesti Műegyetemen folytatta tanulmányait. 1918-ban a Dél-Tirolban állomásozó 11. huszárregimentben szolgált, és ugyanabban az évben a stockeraui lovastartalékos tiszti iskolába járt. 1919-től kezdve cegei birtokán gazdálkodott (Keresztény Magyar Közéleti Almanach. III. Erdély. Bp. [é. n.] 327). M. kir. huszárőrnagy. †1983. VI. 17. Élt 83 évet. Tem. 1983. VI. 23., Langenrohr bei Tulln, Ausztria. Kat. (WassTarjányi gyűjt., szomorújelentés.) 329 Tarjányi Ernő: *Bp., 1899. IV. 21. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat Budapest székesfőváros születési anyakönyvéből, 2965. sz.) A mödlingi (Ausztria) lovassági hadapródiskolába íratták (Wass Irma 1916. I. 8-i levele Wass Ottiliához, Wass Ottilia hagy., 164. sz.). Ref. (Wass-Tarjányi gyűjt.) 1926-ban kivándorolt Kanadába, és ott is halt meg az 1990-es években (Tondolo Olivier szíves szóbeli közlése).


31

után csak Cegén és a vele egyesített Göcön maradtak részek, a Hunyad vármegyei birtokokat pedig valamikor a két világháború között eladták. 330 Ifj. Wass-Tarjányi Ákos az impériumváltás után Cegén élt, a második világháború végén Ausztriába menekült, majd továbbment Angliába és Kanadába, végül visszajött Ausztriába, és ott is halt meg. Felesége sellyei és szentlászlói Tholnay Eugénia Zsuzsanna (*1916) 331 volt, aki azonban nem követte őt az emigrációba, Cegéről Kolozsvárra költözött, majd rövidesen elváltak. Kettejük gyermeke WassTarjányi Zsuzsanna (*1941). 332 E család volt a cegei kisebbik kastély tulajdonosa a második világháború végéig. Akkor Wass Irma fiával, ifj. Wass-Tarjányi Ákossal és annak leányával, Zsuzsannával együtt Ausztriába menekült, ott ugyanis még megvolt az ág kezében a Wass Olivér által vásárolt birtok és a bécsi ház. A cegei kastélyuk bizonyos részei (homlokzati elemek, az épület körüli barokk pavilonok) elpusztultak ugyan, de maga a főépület szeren- 9. Wass Albert (1819–1911). August Bresgen festménye. (Magángyűjtemény, Hamburg) csésen megmaradt, és 2003-ban a romániai restitúciós törvény alkalmazásával visszakerült a család tulajdonába. I. B. Klára 333 valamelyik Bárczay, 334 majd boronkai Boronkay Ferenc felesége volt, 335 élete egy részét a Felvidéken élhette le, 1849-ben Debrecenben lakott. I. C. Tamás (†1831, 336 Dániel fia) a szentgothárdi ág alapítója. Életéről csak töredékes adataink vannak. Az 1809. évi nemesi fölkelésnél lovaskapitányként szolgált, 337 1831-ben Kő-

330

Tondolo Olivier szóbeli közlése. Tholnay Eugénia Zsuzsanna később Juhász István (1915–1984) történésznek, a kolozsvári Református Teológia professzorának felesége. Ma Kolozsváron él (Gudenus IV. 232). 332 Wass-Tarjányi Zsuzsanna: *Kvár, 1941. VIII. l8. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a szamosújvári róm. kat. plébánia keresztelési anyakönyvéből, III. 166.) – Lásd még: Álló- és mozgóképek. Vázlat az erdélyi főnemességről. Szerk. Kovács Kiss Gyöngy. Kvár [2004]. 50, 52. – Férje: Bécs, 1969. XI. 19. dr. jur. Gino Maria Michael Tondolo (Wass-Tarjányi gyűjt., házassági anyakönyvi kivonat, Wien-Währing, 1001/1969). – Gyermekeik: T. Vilma Patrizia, Olivier Guido Maria Reginald, Gina-Maria, Eva-Christina (Wass-Tarjányi gyűjt., születési bizonyítványok). 333 1811. VIII. 16-án említik (Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 282); Gudenus IV. 231 és MNZsebk Főrangú családok 266. tévesen állítja, hogy férje nagyváradi br. Inczédi György lett volna. Inczédi György valójában Wass Ádám (1720–1776) leányának, Ágnesnek volt a férje (vö. Rettegi 230). 334 Gyulay Lajos naplói. II. 1848–1849. S. a. r. V. András János–Csetri Elek–Miskolczy Ambrus. Bp. 2003. 255. 335 Wass Ottilia hagy., 265. (1825. III. 7.), uo., 275. (1855. X. 27.) – A Boronkay család a Somogy vármegyei Boronkáról vette nevét, de tagjai később főleg a Felvidéken éltek (Nagy Iván II. 187–190). 336 Tamás: *1781. Lásd GenFüz. I(1903). 26. (Gyulai Richárd). †Kvár, 1831 (MNZsebk Főrangú családok 265). A cegei kriptába temették el 1831. XII. 8-án. Ref. (Szabó Sándor halotti beszéde Wass Tamás felett. 1831. XII. 8. Kvár é. n. 8o.) 337 Új Országgyülési Almanach 1887–1892. Rövid életrajzi adatok a Főrendiház és Képviselőház tagjairól. Szerk. Sturm Albert. Bp. [1888]. 131. – a továbbiakban Sturm: Országgyülési Almanach 1887–1892. 331

EME 32

W. KOVÁCS ANDRÁS

vár-vidékén megyei ülnök (assessor sedriae generalis) volt. 338 Felvidéki kapcsolatai még lehettek, mert 1821-ben Kassáról írt levelet. 339 Kamarási címet kapott, 340 főkurátora volt a széki református egyházmegyének. 341 Nagyiklódon (Doboka vm.) is volt birtoka. 342 Feleségétől, zabolai gr. Mikes Rozáliától (†1850) 343 két gyermeke született, Antónia és Albert. I. C. 1. Antónia (†1858) 344 széplaki br. Petrichevich-Horváth Ferenchez ment feleségül.345 I. C. 2. Albert (1819–1911; 9. kép) 346 a kolozsvári református kollégiumban tanult, 1840-ben jogtudományból vizsgázott a marosvásárhelyi kir. ítélőtáblánál. Hivatali pályán indult el, mint kora sok más nemesifja: ugyanebben az évben az erdélyi kir. főkormányszékhez ment, 1841-ben pedig a bécsi erdélyi udvari kancellária szolgálatába lépett, Bécsbe költözött, majd onnan visszajött, és az erdélyi királyi főkormányszékhez 10. Wass Albertné Kilyén Mária (1827–1912). 347 ÖnkéntesAugust Bresgen festménye. (Magángyűjtemény, Hamburg) nevezték ki titkárnak (1846). ként részt vett az 1848-as szabadságharcban, annak bukása után azonban már nem vállalt közhivatalt. Királyi hivatalosként részt vett az 1865. évi, Kolozsvárra összehívott erdélyi országgyűlésen, 348 amely állást foglalt Erdély és Magyarország uniója mellett. A Főrendiház megszervezése (1885) után annak élethossziglan megválasztott tagja lett, 349 mert megfelelt a törvény követelményeinek – grófi címe volt, és 338

Calendarium novum et vetus ad annum vulgarem [...] Claudiopoli (nyomtatott sematizmusok; a továbbiakban: Calendarium). 1831. 78. 339 Wass Ottilia hagy. 238. sz. (1821). 340 Calendarium 1832. 341 Szabó Sándor: i. m. 342 Wass cs lt, 1814: 2258. sz.; Wass Ottilia hagy., 235. és 265. sz. (1816). 343 Mikes Rozália: †Kvár 1850. II. 15. Tem. Kvár, köztemető, II. 17. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Mikes Rozália.) M. János háromszéki főkirálybíró és zabolai gr. Mikes Róza leánya (Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 171, 242). 344 Antónia: †Kvár, 1858. I. 5. Élt 43 évet. Tem. a köztemetőben. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Antónia.) 345 Petrichevich-Horváth Ferenc: széplaki P.-H. Károly és barcsai Barcsay Rozália fia. Lásd Kis Bálint: Erdélyi családtörténelmi adatok. Turul XV(1897). 32. és Gudenus III. 80. – Gyermekeik: P.-H. Ida (Bethlen Miklósné), Károly, Gábor, Kálmán (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Antónia). 346 Albert: *Nagyiklód, 1819. II. 10. (MNZsebk Főrangú családok 265; Sturm: Országgyülési Almanach 1887–1892. 131.) †1911. X. 15. Élt 93 évet, 62 évet házasságban. Ref. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Albert.) Síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben található. 347 Calendarium 1842. 26; 1843. 25; 1844. 25; 1845. 23; 1846. 6; 1847. 6. – 1843 nyarán Bécsben keltez levelet (ENMLt, Wesselényi cs zsibói lt, 155. sz.). 348 Az Erdélyi Nagyfejedelemség szabad királyi Kolozsvár várossába 1865-ik év November 19-dik napjára országgyűlésre összehivott tek. nemes rendeinek névsora és szállásainak kimutatása. Kolozsvártt 1865. 21. 349 Sturm: Országgyülési Almanach 1887–1892. 131; Országgyülési Almanach 1892–1897. Rövid életrajzi adatok a Főrendiház és Képviselőház tagjairól. Szerk. Sturm Albert. Bp. 1892. 138; Országgyülési Almanach 1897–1901. Rö-


33

birtokainak egyenes állami földadója meghaladta a 3000 Ft-ot. A széki református Záhon, egyházmegye főgondnoka. 350 Szentgothárdon, Pulyonon, Szentegyeden voltak birtokai, 351 és az első kivételével azokat mind átadta fiának annak házasságkötése alkalmával. Akkor ő maga feleségével Záhra vonult vissza, 352 de a telet általában Kolozsváron töltötték. 353 Unokája, Wass Ilona visszaemlékezései szerint öregkorában is különösen jó egészségnek örvendett. Szenvedélyes vadász volt, még nyolcvanévesen is lőtt rókát. Matuzsálemi kort ért meg, 93 évesen hunyt el. Felesége a nála tíz évvel fiatalabb sepsiszentistváni Kilyén Mária (†1912) volt (10. kép), egyszerű kisnemesi család sarja, 354 aki utóbb gazdag asszonyként is takarékosan, puritánul élt. Nyolcvanhárom éves korában halt meg, férjét csak néhány hónappal élte túl. Négy gyermekük született (Ida, Béla, Rozália, Antónia). I. C. 2. a. Ida, a legidősebb, kétszer 11. Wass Béla (1853–1936). August Bresgen festménye. ment férjhez, először mezőkövesdi Újfal(Magángyűjtemény, Hamburg) vi Gyulához († 1898), 355 akivel Grazban élt, majd miután megözvegyült, egy osztrák nemes, br. Seenuss Theobald felesége lett. Utóbbinak a Dráva menti Marburgban (ma Maribor, Szlovénia) volt kastélya, a házaspár ott lakott. 356 I. C. 2. c. Rozália (†1868) 357 gyermekkorában, 13 évesen halt meg.

vid életrajzi adatok a Főrendiház és Képviselőház tagjairól. Szerk. Sturm Albert. Bp. 1897. 141; Országgyülési Almanach 1901–1906. Rövid életrajzi adatok a Főrendiház és Képviselőház tagjairól. Szerk. Sturm Albert. Bp. 1901 (a továbbiakban: Sturm: Országgyülési Almanach 1901–1906). 143–144; Sturm-féle Országgyűlési Almanach 1905–1910. Rövid életrajzok az Országgyűlés tagjairól. Szerk. Fabro Henrik és Újlaki József. Bp. 1905. 142. – Vö. 1885. évi. VII. tc., 2. §; 1886. évi VIII. tc. 1. § (Corpus Iuris Hungarici. Magyar törvénytár. 1884–1886. évi törvényczikkek. Bp. 1897. 187, 326). 350 ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Albert. 351 Siemers: Wass 42. 352 Siemers: Wass 31; Wass cs lt 1865: 8308. sz. 353 Deák Ferenc u. 5. sz. alatt. (Hantz Pál: Legújabb kolozsvári név- és lakásjegyzék. Kvár 1910. 230; Siemers: Wass 49, 112.) 354 Kilyén Mária: †Kvár, 1912. I. 19. Tem. I. 21. Élt 84 évet. Unitárius. K. Mihály és kászoni Huszár Mária leánya. Lásd OSzK, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Albertné szentistváni Kilyén Mária; Siemers: Wass 42; Keresztény Magvető XLVII(1912). 64 (gyászjelentés). Síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben található. 355 Újfalvi Gyula: †Kvár, 1898. IX. 27. Tem. Mezőzáh, 1898. IX. 30. Élt 53 évet, 12 évet házasságban. Ref. Lásd ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Újfalvy Gyula; Persián Kálmán: A mezőkövesdi Ujfalvi család. GenFüz IV(1906). 76. 356 Keresztény Magvető XLVII(1912). 64; Siemers: Wass 43. 357 Rozália: †Kvár, 1868. II. 20. Tem. uo., 1868. II. 22. Élt 13 évet. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Rozália.) Síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben található.

EME 34

W. KOVÁCS ANDRÁS

I. C. 2. d. Antónia (†1936) 358 cseszelicki Szilvássy Béla 359 felesége lett, akinek Hadréven (Torda vm.) volt birtoka. 360 Kettejük gyermeke Szilvássy Karola 361 (kászoni br. Bornemissza Elemér [†1938] 362 felesége). I. C. 2. b. Béla (1853–1936; 11. kép) 363 1860–1868 között a kolozsvári református kollégiumban tanult, 364 1869–1870 között a Zürichi Egyetem bölcsészkarán, 1869–1873 között a Zürichi Műegyetem (Eidgenössische Technische Hochschule Zürich) építőmérnöki karán 365 Münchenben, 366 1874–1876 között a hohenheimi mezőgazdasági főiskolán (Landwirtschaftliche Hochschule Hohenheim), 367 majd a Plaisir Grignon-i gazdasági akadémián tanult (Párizs mellett). 1876-ban tért haza 368 Szentgothárdra. Családjával az ottani kastélyban lakott (12. kép), amelyet házasságkötése alkalmával felújítottak, a régi alapfalakra még egy emeletet húztak, és kiugró középhomlokzattal is kibővítettek. A teleket mégis általában a Kolozsváron bérelt házukban töltötték. 369 Ugyancsak Kolozsváron Wass Béla tagja volt a kaszinónak. 370 A századforduló előtt birtokot vásárolt Feketelakon (Kolozs vm); 371 leánya visszaemlékezései szerint azért éltek takarékosan, mert az apja minden pénzét földvásárlásba fektette. 1885-ben és 1905-ben választott tagja volt Szolnok-Doboka vármegye közigazgatási bizottságának, 372 1897–1906 között a nagyiklódi kerület (Szolnok-Doboka vm.) országgyűlési képviselője 373 (ekkor Budapesten lakott), majd 1907–1910 között Szolnok-Doboka

358

Antónia: †Kvár, 1936. okt. 16. Tem. uo., Házsongárd, X. 18. Élt 81 évet. Ref. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) Szilvássy Béla: †Kvár, [1920]. Élt 79 évet, 45 évet házasságban (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Szilvássy Béla). Sz. Miklós és homoródszentmártoni Gedő Anna fia. Lásd GenFüz I(1903). 26. (Gyulai Richárd); KvÁLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Antónia. 360 Siemers: Wass 45. 361 Szilvássy Karola: *1878, Hadrév. (Sz. Karola irathagyatéka az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárában, Kvár (a továbbiakban: ErdRefLt, Szilvássy Karola hagyatéka). Vö. Az Erdélyi Református Egyházkerület Központi Gyűjtőlevéltárának ismertető leltára. Összeállította Dáné Veronka és Sipos Gábor. Kvár 2002. (Erdélyi Református Levéltári Kiadványok 1.) 84–85. 362 Bornemissza Elemér: A cs. és kir. 2. huszárezred tart. kapitánya, Tolna vm. törvényhatóságának tagja. †Bogárpuszta, 1938. IX. 7., tem. uo., IX. 11. Élt 70 évet. Kat. (ErdRefLt, Szilvássy Karola hagyatéka, szomorújelentés.) 363 Béla: †Mezőzáh (Torda vm.), 1936. IX. l. Tem. Kvár, köztemető, 1936. IX. 3. Élt 84 évet. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) 364 Szolnok-Dobokamegyei emlék Magyarország ezredéves ünnepére. Kiadta br. Bornemissza Károly. Egybeállította Bíró Antal. Deésen 1896. 124. 365 Szögi László: Magyarországi diákok svájci és hollandiai egyetemeken 1789–1919. Bp. 2000. (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban 3. – a továbbiakban: Szögi: Svájc) 794. és 1209. sz. 366 Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. I–XIV. Bp. 1891–1914. (A továbbiakban: Szinnyei) XIV. 1438. – Megjegyzendő, hogy Szögi Lászlónak a Németországban tanult magyar diákokról készített összeállítása nem tud Wass Béla hamburgi tanulmányairól, tehát ez az adat – legalábbis megerősítéséig – óvatossággal kezelendő. Lásd Szögi László: Magyarországi diákok németországi egyetemeken és főiskolákon 1789–1919. Ungarländische Studenten an den Universitäten und Hochschulen 1789–1919. Bp. 2001. (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban 5. – a továbbiakban: Szögi: Német), passim. 367 Szögi: Német. 13054. sz. 368 Szinnyei XIV. 1438. 369 Siemers: Wass 31; Hantz Pál: Legújabb kolozsvári név- és lakásjegyzék. Kvár 1910. 230. 370 Rajta kívül még a következő családtagokat vette fel soraiba a kaszinó: Wass Jenő (1888), Wass György (1901), Wass Endre (1912), Wass Béla (1924). A kolozsvári Kaszinó javaslatkönyve (magántulajdonban). A forrás fénymásolatát Vekov Károly bocsátotta rendelkezésemre; szívességét ezúton köszönöm meg. – 1934-től Wass Albert író is tagja volt a kaszinónak (A Kolozsvári Casinó Évkönyve 1943. Kvár é. n. 26.). 371 Kádár–Tagányi III. 440. 372 Kádár–Tagányi VII. 260, 265–266. 373 Szinnyei XIV. 1438; Országgyűlési Almanach 1897–1901. Rövid életrajzi adatok a Főrendiház és Képviselőház tagjairól. Szerk. Sturm Albert. Bp. 1897. 377; Sturm: Országgyűlési Almanach 1901–1906. 393. 359


35

12. A szentgothárdi kastély a 20. század elején. (Magángyűjtemény, Hamburg)

vármegye főispánja volt 374 (akkoriban a teleket családjával együtt a dési szolgálati lakásban töltötte); az impériumváltás előtt tagja, majd alelnöke, végül pedig elnöke volt a Szamosvölgyi vasút Igazgatóságának (Dés). 375 1920 után is folytatta szerepvállalását a kisebbségbe került magyarság közéletében. Az új Románia keretei között a magyar érdekvédelmet 1922-től az Országos Magyar Párt látta el, és Wass Béla a húszas években annak intézőbizottsági és elnöki tanácsi tagja is volt. 376 1925. február 21-től az Erdélyi MúzeumEgyesület elnöki tisztét töltötte be, a Wassok gazdag családi levéltárát ő helyezte letétbe az Erdélyi Nemzeti Múzeum levéltárába még az impériumváltás előtt. E tisztségei mellett alelnöke volt az Erdélyi Banknak és főkurátora a széki református egyházmegyének. 377 Elsősorban a természettudományok iránt érdeklődött, lepkéket gyűjtött, és ritka mezőségi fajtákat adományozott a pesti Nemzeti Múzeumnak. Akárcsak Wass Ádám, ő is kapcsolatban állt Hermann Ottóval, aki többször vendégeskedett nála Szentgothárdon. 378 Családja több tagjához hasonlóan Wass Béla is szenvedélyes vadász volt. Tagja volt annak a megyei bizottságnak, amely Szolnok-Doboka vármegye monográfiájának elkészítését meg-

374

Magyarország tiszti czím- és névtára XXVI. Bp. 1907. 119; XXIX. Bp. 1910. 130; Siemers: Wass 44. Igazgatósági tag: Magyarország tiszti czím- és névtára XV. Bp. 1896. 369; XXIV. Bp. 1905. 263; alelnök: XXV. Bp. 1906. 277; XXXI. Bp. 1912. 320; elnök: XXXII. Bp. 1913. 334; XXXVII. Bp. 1918. 311. 376 Iratok a romániai Országos Magyar Párt Történetéhez. 1. A vezető testületek jegyzőkönyvei. Válogatta, szerkesztette és a jegyzeteket írta György Béla. Csíkszereda–Kvár 2002, passim. 377 ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Béla. 378 Kettejük levelezése: MTAKt, Kézirattár, Ms. 282/377–399. – Lásd még Siemers: Wass 43–44. 375

EME 36

W. KOVÁCS ANDRÁS

szervezte, 379 és a 19. század végén ő bocsátotta a Magyar Tudományos Akadémia rendelkezésére Wass György és László naplóinak kéziratait a kiadás előkészítéséhez. Az 1921-es román földreform során teljes szentegyedi birtokát elvesztette, 380 és más birtokait is jelentős mértékben megnyirbálták. Unokája, az író Wass Albert visszaemlékezései szerint a család tulajdonában kb. 8000 ár megművelhető és 32 000 ár mocsaras és erdős terület maradt meg. Wass Béla Mezőzáhon halt meg 1936-ban, és Kolozsvárott temették el a Házsongárdi temetőben. Felesége – losonci br. Bánffy Ráchel (†1936) 381 – arisztokrata családból származott, és fiatalkorában feltűnő szépségként tartották számon (13. kép). Házasságukból öt gyermek született (Ráchel, Mária, Albert, Ilona, Endre); a család ekkori helyzetét, a 19. század végi és 20. század eleji állapotokat Ilonának – Johann Siemersnének – már említett emlékiratából ismerjük. 13. Wass Béláné Bánffy Ráchel (1849–1936). D. György (†1836). 382 1807-ben a koAugust Bresgen festménye. (Magángyűjtemény, Hamburg) lozsvári Királyi Líceumban jogot tanult. 383 Róla csak annyit tudunk, hogy Nagyiklódon is volt birtoka. 384 Felesége marosnémeti gr. Gyulai Franciska (v. Fanny, †1865) 385 volt, akinek házában irodalmi szalon működött, 386 és sűrű levelezésben állott Kazinczy Ferenccel, kezdeményezésére pedig Kolozsvárott női olvasókör alakult. 387 Franciska öccse az irodalompártoló gr. Gyulai Lajos (1800–1869) volt, akitől megörökölte annak Kolozsvár főterén álló házát, amit később Wass György leányai, Zsuzsanna és Ottilia örököltek a nagypacali (Közép-Szolnok/Szilágy vm.) birtokkal együtt. 388

379

Kádár–Tagányi I. p. VI. Siemers: Wass 24. – Az általános viszonyokra lásd Venczel József: Az erdélyi román földbirtokreform. Az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyve 1940–1941. Kvár 1942. 309–465. 381 Bánffy Ráchel: †Szentgothárd, 1936. VI. 15. Tem. uo. VI. 17. Élt 88 évet, házasságban 59-et. Ref. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) B. János és Wesselényi Jozefa leánya. 382 György: †Szentgothárd, 1836. XI. 17. Élt 44 évet. Lásd Kántor Lajos: Czegei Gróf Wass Ottilia, az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagy jótevője. EM XLIII(1938). 85–106. (a továbbiakban: Kántor: Wass Ottilia) 88. 383 Varga Júlia: A kolozsvári Líceum hallgatósága 1784–1848. Bp. 2000. (Felsőoktatástörténeti kiadványok. Új sorozat 1. – a továbbiakban: Varga: A kolozsvári Líceum) 1227. sz. 384 Wass Ottilia hagy., 1816: 265. sz.; 1832-ben Szentgothárdon keltez (Wass Ottilia hagy., 239. sz.). 385 Gyulai Franciska: †Nagypacal (Közép-Szolnok/Szilágy vm.) 1865. I. 14 (Wass cs lt, 1865: 5246. sz.). Élt 67 évet. Tem. uo., I. 21. Ref. (OSzK, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Györgyné gr. Gyulai Franciska). Gy. Ferenc kamarás és – a Zemplén vármegyei származású – kohányi Kacsándy Zsuzsanna leánya (Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 377). 386 Kántor: Wass Ottilia 89. 387 S. Gyulai Richárd: A marosnémeti és nádaskai Gyulai család. GenFüz IX(1911). 115. 388 Kántor: Wass Ottilia 88; Wass Ottilia hagy. 22. sz. (1869. III. 27.). 380


37

D. I. Zsuzsanna (v. Minka, 1827–1911). 389 1858-tól 390 branyicskai br. Jósika Kálmán (1832 v. 1833–1910) 391 hírlapíró felesége. Négy év házasság után már külön éltek, de nem váltak el. 392 Wass Ilona visszaemlékezései szerint „Minka néni” házsártos, nehezen elviselhető asszony volt. D. II. Ottilia (1829–1917) 393 művelt asszony volt, és nagy nyelvtudással rendelkezett: tudott németül, franciául, angolul és olaszul; költeményeket írt és fordított is. 394 Sokat utazott, Európának csaknem minden nyugati országában, Görög- és Törökországban is járt. Utazásairól hagyatéka nagyszámú képeslapot őrzött meg. Az első világháború alatt karitatív tevékenységet folytatott. Végrendeletében a főtéri házát, amelyen ma is látható a Wass család ősi címere, a berendezéssel együtt az Erdélyi Múzeum-Egyesületre, pacali birtokát a református egyházra, könyvtárát a szászvárosi Kun-kollégiumra hagyományozta. Irathagyatékában – amelyet ugyancsak az Erdélyi Múzeum-Egyesületre hagyott – maradt fenn a Wass család 1744-es grófi diplomája.

Szentgothárd Szentgothárd volt Wass Béla ágának a birtokközpontja. A gazdasághoz nagy ménes és kiterjedt állatállomány tartozott; az első világháború előtt pl. kilencszáz szarvasmarha, mert az agyagos, dimbes-dombos földet lóval nem lehetett megművelni. Magát a falut a 19. században már elsősorban románok lakták, és akkorra református temploma is elpusztult. Az istentiszteleteket az ott levő kastélyban tartották, amely teljesen elütött környezetétől. A fényképek és töredékes adatok tanúsága szerint egyemeletes, neoklasszicista épület volt, 55 holdas kerttel. A társasági és családi élet legfontosabb színhelye a kastély nagy társalgója volt, a 19. század végi polgári kényelem tartozékaival: kandallóval, könyvtárral, zongorával. Emellett dolgozóés lakószobák, fürdőszoba és tágas ebédlő elégítette ki a korszerűsödő élet igényeit. A könyvtárban magyar, francia és német nyelvű szépirodalmi és természettudományi munkák voltak, de ezek és a berendezési tárgyak a kastéllyal együtt szinte kivétel nélkül mind elpusztultak. A család mellett a kastélyban lakott a magyar házitanító, a gyermekek nevelője (a kor kívánalmainak megfelelően időnként francia és német nevelők is), a földszint pedig a cselédek szálláshelyéül szolgált. Akkoriban népes személyzet volt a kastélyban: szakács, konyhalány, mosónő, szolgáló, cselédlányok, favágó, kertész, uradalmi kocsis. A birtokot gazdatiszt irányította, és Wass Béla uradalmi vadászt is alkalmazott a szentgothárdi birtokon. A mindennapok életét, amelyekben igen fontos szerepük volt a szertartásos ebédeknek és uzsonnáknak, vendégjárások, táncmulatságok és vadászatok tarkították. A téli hónapokban a család beköltözött Kolozsvárra, és élénk társasági életet élt: bálokba jártak, születésnapokat ünnepeltek meg, rokonokat látogattak. Wass Béla alább említendő gyermekei ebben a környe389

Zsuzsanna: *1827. †1911. IV. 10. Élt 85 évet (Kántor: Wass Ottilia 87–88). Kántor: Wass Ottilia 87–88. Jósika Kálmán: *1832 v. 1833 (KvÁLt, Kelemen Lajos genealógiai gyűjteménye, Jósika család, Jósika Kálmán gr. Kun Gézához írt leveleinek másolatai). J. Imre fia (Kolozsvári Hírlap 1910. VIII. 11. Hírek. 5). Jogot tanult Kolozsváron és Bécsben, de nem jogászkodott, hanem az írás felé fordult. Hírlapíró lett, tárcákat, elbeszéléseket (Fővárosi Lapok, Pesti Hírlap, Magyar Hírlap) és regényeket is írt (Magyar írók élete és munkái. Új sorozat. Írta és összeállította Gulyás Pál. S. a. r. Viczián János. X. Bp. 1993. 828., ahol azonban a születési év téves). 392 Kántor: Wass Ottilia 88. 393 Ottilia: *Kvár, 1829 legelején. †1917. III. 5. (Kántor: Wass Ottilia 87–88.) – Életére lásd még Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. II. A bevezető tanulmányt írta és a kötetet s. a. r. B. Nagy Margit. Buk. 1982. 152, 326. 394 Költeményei a következő kötetekben jelentek meg (Szinnyei XIV. 1439. szerint): Sárosy Gyula. Az én albumom. Pesten 1857; Hölgyfutár (1858–1859); Hölgyek lantja. Magyar költőnők műveiből összegyüjté Zilahy Károly. Pest 1865 – Fordítás: Liszt Ferenc: Chopin. Fordította gróf Vass Ottilia. Bp. 1873. 390 391

EME 38

W. KOVÁCS ANDRÁS

zetben nőttek fel, amely a gondtalan gyermekkor, később pedig egy letűnt világ iránt érzett nosztalgia megtestesítője lett. A gyermekek taníttatása kisebb korukban házitanítókra volt bízva, és csak később kerültek ki a szülői házból, amikor már tanintézetekbe küldték őket. Ráchel 1944-ben halt meg, amikor a kolozsvári Óváry-házban állítólag orosz katonák az ott levő asztaltársaság minden tagját lelőtték. 395 Férje gr. Petrichevich-Horváth-Tholdy Rudolf volt, 396 az esküvőt Szentgothárdon tartották. 397 Rudolfnak a Kolozs megyei Patán volt birtoka, később azt eladták, és megvásárolták a Dévához közel fekvő Marosnémetin álló egykori osdolai Kun-, majd Kemény-kastélyt. 398 Mária (†1916) 399 Svájcba került, 400 és ott halt meg. Férje borosjenői br. Atzél Elemér volt. 401 Az idősebbik fiú, Albert (1881–1902) a budapesti II. kerületi Kir. Katolikus Főgimnázium Ferenc József nevelőintézetében tanult, 402 egyetemi tanulmányait Grazban, Münchenben és Párizsban folytatta. 403 Párizsban holland kollégái hatására tanulmányait megszakítva – szülei tudta és beleegyezése nélkül – Hollandián át Dél-Afrikába utazott a brit hódítók ellen harcoló búrok szabadságharcának támogatására (az 1899–1902 között folyó ún. második búr háború idején). 1902. május 14-én esett el Transvaalban, amikor határátlépés közben egy angol járőr lelőtte. Szülei 20 évesen meghalt gyermeküknek a kolozsvári Farkas utcai református templomban emléktáblát állítottak, 404 afrikai sírjára gránitkövet tétettek. Ilona (1884–1950) Budapesten nevelőintézetben, majd a lipcsei Steyber’sches Institutban tanult, 1910-ben ment férjhez Johann Siemers hamburgi iparmágnáshoz, és Németországba költözött. 405 Gyermekeik, közöttük a ma is élő Hans-Edmund Siemers, gyakran ellátogattak Szentgothárdra. Endre (1886–1975) ugyancsak a Budapest II. kerületi Kir. Katolikus Főgimnázium Ferenc József nevelőintézetében, majd érettségi után a mosonmagyaróvári és a budapesti mezőgazdasági főiskolán tanult. 406 Az első világháború idején a 9. honvéd-huszárszázadban szolgált, 407 majd ő is Szentgothárdon élt, de meglehetősen keveset lehet tudni róla. 1906-ban feleségül vette losonci br. Bánffy Ilonát („Alili”-t), akitől még 1911-ben elvált. Kettejük fia az író Albert. Endre 1917-ben újranősült, második felesége br. Mannsberg Izabella lett. 408 1945-ben mindketten elhagyták Erdélyt, de a feleség még ugyanabban az évben visszatért ide. Wass Endre Magyarországon bujkált, álnéven mezőgazdasági munkát vállalt Kölesden. 1957-ben pedig – Hans-Edmund Siemers segítségével – legálisan kijuthatott Hamburgba. 1959-ben kivándorolt 395

Ráchel: †Kvár, 1944. X. 16. (Sírfelirat, Házsongárdi temető; Siemers: Wass 177, 61. jegyz.) Széplaki, nagyszalontai és feketebátori gr. Petrichevich-Horváth-Tholdy Rudolf: *1870. P.-H. Gábor és cseszelicki Szilvássy Ida fia. 1888-ban Horváth-Tholdy Lajos a saját grófi címét, nevét és címerét ráruházta Petrichevich-Horváth Rudolfra. Lásd Sándor Imre: A széplaki Petrichevich-Horváth család. GenFüz VI(1908). 143–144. és Gudenus I. 558, III. 80–81. – 1858-ban Gr. Tholdy Sámuel (†1862) a családja grófi rangját, címerét és előnevét (1858. III. 31.) örökbefogadás útján br. Petrichevich-Horváth János lovassági tábornokra ruházta, ki azután gr. Horváth-Tholdy néven vitte tovább a családot. Lásd Petrichevich Horváth Emil: A nagyszalontai és feketebátori Tholdy-család eredete. Turul LI(1937). 75. 397 Siemers: Wass 139. 398 Siemers: Wass 142. 399 Gudenus IV. 233. 400 1911–1912-ben a lausanne-i egyetem bölcsészkarán tanult (Szögi: Svájc 701. sz.). 401 Siemers: Wass 132, 176. 402 Siemers: Wass 99, 174. 73. sz. jegyzet. 403 Graz és Párizs: Siemers: Wass 134–135; München (ahol 1900-ban jogot hallgatott): Szögi: Német 9051. sz. 404 Entz Géza–Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Bp.–Kvár 1995. 84. – Wass Albert haláláról lásd édesapjának, Bélának Herman Ottóhoz címzett két levelét (MTAKt, Kézirattár, Ms. 282/379 és Ms. 282/389). 405 Siemers: Wass 119–120, 136, 164. Kettejük egyik leányát, Siemers Évát később Wass Albert író vette feleségül. 406 Siemers: Wass 9, 119, 148, 150. 407 Wass-Tarjányi gyűjtemény (jelzet nélküli fénymásolatok a budapesti Hadtörténeti Levéltárból). 408 Naplójából nyomtatásban is megjelentek részletek: Gróf Wass Endréné naplójából. Szászrégen és Vidéke, IV(2002. márc.–dec.). 3–12. sz. (1–10. rész), ill. V(2003. jan.–szept.). 1–9. sz. (11–19. rész). 396


39

az Amerikai Egyesült Államokba fiához, Alberthez, de rövid időre rá visszatért Hamburgba, ahol fiának, Wass Albertnek felesége is lakott. Endre németországi emigrációban halt meg 1975-ben. 409 Wass Albert (1908–1998, Endre fia) író – életműve olvasottsága folytán –, kétségkívül a család legismertebb tagja. A kolozsvári református kollégiumban, majd a debreceni Gazdasági Akadémián (1928–1931) 410 és Németországban tanult, 1932-ben tért haza Romániába, és rövid katonai szolgálat után átvette a birtok vezetését. Mivel a két cegei ágból való György már 1925-ben, Olivér pedig 1932-ben meghalt, ő maradt családja egyetlen férfi tagja, és fiai révén ő az, aki „folytatta” a családot. Korán elkezdett írni (Debreceni Újság, Budapesti Hírlap, Ellenzék), majd verseskötetei jelentek meg, de igazán ismertté nagy sikerű regényei tették (Farkasverem, A funtineli boszorkány stb.), amelyek ma is igen népszerűek. 411 Tagja volt a Kisfaludy Társaság irodalmi egyesületnek, 412 és 1934–1941 között gondnoka a széki református egyházmegyének. 413 1944-ben a nyugatra vonuló magyar csapattestekkel Németországba menekült, 414 majd 1951-ben öt fia közül néggyel (Vid, Huba, Miklós, Géza) kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Kivándorlási szándékáról így írt 1950 februárjában barátjának, az író és publicista Menczer Bélának (1902–1983): „Egyébként két-három hónap múlva elhagyom Európát és kivándorlok fadöntőnek Montanába. [...] Mindenesetre itt [ti. Németországban] nincs reám szükség. A németek nem értenek meg és én nincs mit keressek közöttük. Azt hiszem, a montanai indiánokkal könnyebb dolgom lesz.” 415 Albert akkori felesége, Siemers Éva (akitől 1952-ben elvált) és a legkisebbik fiú, Endre (*1950) Németországban maradt. 1946 márciusában a kolozsvári népbíróság Albertet édesapjával együtt (távollétükben) koncepciós per során halálra ítélte, vagyonukat elkobozta. Ugyanabban a hónapban a Szentgothárdra kiment végrehajtók viszont azzal szembesültek, hogy a kastélyt kifosztották, úgy, hogy még az ajtó- és ablakkereteket is elvitték. A vádlók egyébként Wass Endrét és fiát, Albertet tették felelőssé azért, hogy 1940 szeptemberében a bevonuló magyar hadsereg Pakucs nevű hadnagya letartóztatott négy szentgothárdi lakost, majd miután azok menekülni próbáltak, a tiszt lelőtte őket. 416 Wass Albertet mint állítólagos felbujtót még az omboztelki, 11 emberéletet követelő mészárlásért is felelőssé tették. Az Amerikai Egyesült Államok azonban – minthogy az író bűnösségét nem látták bizonyítottnak – végig megtagadta Wass Albert kiadatását. Ma Romániában a hatóságok

409

A Wass Endre életére vonatkozó adatok unokájától, a ma élő Wass Endrétől származnak. Bakó Endre: Wass Albert debreceni évei (1928–1931). = Könyv és könyvtár. A Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtárának Évkönyve XXIV. Debrecen 2002. 133–154. 411 Írói munkásságának és pályájának tudományos igénnyel megírt értékelése a dunaújvárosi Meritum Text kiadónál jelent meg: Szűcsné Harkó Enikő: Wass Albert írói életpályája. Bp. 2004. – Lásd még: Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003. Összeállította Balázs Ildikó. Lektorálta és az előszót írta Bajnok Lászlóné. Pomáz 2004 (Kráter Könyvkiadó). – Wass Albert fiainak megbízásából az író életművét a marosvásárhelyi Mentor kiadó jelenteti meg. 412 Magyarország tiszti czím- és névtára IL. 1942. 645; LI. 1944. 706. 413 Az Erdélyi Református Egyházkerület Clujon 1935. november hó 23. és 24. napján tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Cluj 1936. 7; Az Erdélyi Református Egyházkerület Kolozsvárott 1941. március hó 29. napján tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Kvár 1941. 9. – Magyarország tiszti czím- és névtárában (IL. évf. Bp. 1942. 556; L. évf. Bp. 1943. 595) ezek szerint tévesen jelenik meg az, hogy ezt a tisztséget még 1942-ben és 1943-ban is betöltötte volna. 414 A család németországi tartózkodásáról lásd Siemers Éva leveleit Szilvássy Karolához (ErdRefLt, Szilvássy Karola hagyatéka). 415 MTAKt, Kézirattár, Ms. 5892/389 (Wass Albert 1950. II. 3-i levele Menczer Bélához). 416 Wass Albert életére és perére vonatkozóan lásd: A vádlott neve Wass Albert (dokumentumok a Wass Albert-dossziéból). Pro memoria. Az előszót írta és az anyagot összeállította Szakács István Péter. Székelyudvarhely 2002; Nagy Mihály Zoltán: Wass Albert háborús bűnpere. PoLísz. A Kráter Műhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja. 78. sz. (2004. aug.–szept.) Melléklet. 1–7. – A peranyag: KvÁLt, Népbíróság (Tribunalul poporului), a kolozsvári népbíróság iratai, 10/1946 (Nagy Mihály Zoltán szíves szóbeli közlése). 410

EME 40

W. KOVÁCS ANDRÁS

Wass Albertet háborús bűnösként tartják számon, az 1989 után felállított köztéri szobrait (Holtmaros, Szászrégen, Vice) 2003-ban lebontatták.

Miklós ága II. Miklós (†1829) 417 esetében közéleti szereplésről nem tudunk azon kívül, hogy 1790ben régi regalista a kolozsvári országgyűlésen. 418 Ezt valószínűleg nemcsak a rá vonatkozó gyér források magyarázzák. Szomorújelentésére fia, Imre ezt íratta: „Nem tündöklött ő ugyan az első nagyságú tünemények között, de egyenesen érző s ezt szabadon kimondó jó hazafi volt.” Arcképét megfestették Huszti András kéziratos családtörténetében (14. kép). 419 Császáriban lakott, 420 felesége 1785-től hidvégi gr. Nemes Anna (†1806) 421 volt, akitől Imre nevű fia született. II. A. Imre (1790–1854). 422 Meglepő módon róla sem tudunk sokkal többet, mint az apjáról. 1807-ben a kolozsvári Királyi Líceumban jogot tanult. 423 1815-ben Kolozs megyében ülnök (assessor sedis generalis), 424 14. Wass Miklós (1744–1829) arcképe 1824–1828 között guberniumi titkár, 425 majd (Huszti: Genealogia heroica 87r) Közép-Szolnok vármegyében főispáni helytartó (1829–1830). 426 Katolizált, kamarási címet szerzett. 427 A 19. század elején sokat tartózkodott Kolozsváron, és támogatta az ottani zenei életet. 428 Feleségétől, branyicskai br. Jósika

417 Miklós: †Cege, l829. III. 27. Tem. uo., a családi sírboltban, 1829. III. 30. Élt 74 évet, házasságban 21, özvegységben 23 évet (szomorújelentése: Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 405). 418 Tabella. 419 Huszti: Genealogia heroica 87r. 420 Deák: Wass Samu 4. 421 Nemes Anna: †1806. Élt 47 évet, házasságban 21-et (Biró Márton halotti beszéde hidvégi gr. Nemes Anna cegei gr. Wass Miklósné felett. 1806. X. 9. Kvár 1807. 8o). 422 Imre: †(kolerában) Pest, 1854. XII. 5. 64 évesen (Kemény József: Repertorium nobilitatis. Tomus XII. 99v, a szerző kijegyzése szomorújelentésből). 423 Varga: A kolozsvári Líceum 1228. sz. 424 Calendarium 1815. 425 Calendarium 1824–1828. 426 administrator (Calendarium 1829. 55; Calendarium 1830. 53). Téves tehát az az adat, mely szerint ezt a tisztségét 1832-ig megőrizte volna (Fallenbüchl Zoltán: Magyarország főispánjai 1526–1848. Die Obergespane Ungarns 1526– 1848. Bp. 1994. 150). 427 Calendarium 1832. 57; Kämmerer-Almanach. Historischer Rückblick auf die Entwicklung der Kämmerer Würde. Zusammenstellung der kaiserlichen Kammerheren seit Carl V. bis zur Gegenwart. Die Geschichte der Landeserbkämmerer. Im Anhange die lebenden k. u. k. Kämmerer mit ihren Titel, Würden etc. und Domicil. Wien 1903. – Az adatot a mű ismertetéséből vettem át: GenFüz I(1903). 130–132. 428 Jakab Elek: Kolozsvár története. III. Budapesten 1888. 776.


41

Rozáliától (†1825) 429 két fia született, Miklós és Sámuel, akikkel 1838-ban osztozott meg adósságoktól terhelt birtokain – saját magának Császárit, Szentgothárdot, Szentegyedet és Mohalyt tartva meg. 430 Balázsházán kúriája volt. 431 II. A. 1. Miklós (1812–1887) 432 a bécsi Hadmérnöki Akadémián tanult (1828), 1831-től hadnagy lett az 1. császári huszárezredben. 433 Királyi hivatalosként részt vett az 1865-ös országgyűlésen. 434 1868-ban Belső-Szolnok vármegye tiszteletbeli főjegyzője. 435 1838-ban megkapta apjától Mezőméhes kétharmad részét, Cikudot, Pulyont és Szentivánt. 436 Felesége hallerkői gr. Haller Karolina (1817–1849) 437 majd ungarschitzi br. és gr. Berchtold Eugénia 438 volt. Utóbbi 1869-ben megvásárolta a Doboka vármegyei Alsóilosvát, 439 Wass Miklós ott halt meg, és ott is temették el. II. A. 2. Samu (1814–1879; 15. kép) családja egyik legszínesebb alakja. Személyi irathagyaté- 15. Wass Samu (1814–1879) arcképe. Pollák Zs. metka elveszett vagy lappang. Barátja, a jogász Deák szete. (Magyarország és a Nagyvilág XVII(1880). 69.) Farkas (1832–1888) azonban még látta, és annak felhasználásával írta meg 1880-ban Samu életrajzát. Ma ez Wass Samu igen kalandos életpályájának szinte egyetlen forrása, mert a Wass család levéltárában róla semmilyen említést érdemlő iratanyag nem maradt fenn. 440 1814. január 14-én született Kolozsvárott, 441 gyermekkora egy részét nagyapjánál töltötte Császáriban. Nyolc évig tanult a kolozsvári katolikus Királyi Líceumban, 1830–1832 között bölcsészetet és jogot. 442 A reformkor ifja, a kor kívánalmainak 429 Jósika Rozália: †Kvár, 1825. III. 5. J. Miklós kamarás és szárhegyi gr. Lázár Eleonóra leánya (Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 423, 438). 430 KvÁLt, Doboka vm. lt, 7/1838. 431 Jósika cs hitb lt, fasc. 39, p. 209. 432 Miklós: *1812. XI. 5. (Szabó Miklós–Szögi László: Erdélyi peregrinusok. Erdélyi diákok európai egyetemeken 1701–1849. Marosvásárhely 1998. 498), †Alsóilosva (Szolnok-Doboka vm.), 1887. V. 20. Tem. uo., l887. V. 22. Élt 75 évet, házasságban 33-at. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye.) 433 Szabó–Szögi: i. m. 498; Szögi László: Magyarországi diákok a Habsburg Birodalom egyetemein. I. 1790–1850. Bp.–Szeged 1994. (Magyarországi diákok egyetemjárása az újkorban 1.). 7199. sz. 434 Az Erdélyi Nagyfejedelemség szabad királyi Kolozsvár várossába 1865-ik év November 19-dik napjára országgyülésre összehivott tek. nemes rendeinek névsora és szállásainak kimutatása. Kolozsvártt 1865. 22. 435 Kádár–Tagányi VII. 257. 436 KvÁLt, Doboka vm. lt, 7/1838. 437 H. János és Kleisch Zsuzsanna leánya. Lásd Szádeczky Lajos: A Haller grófok nemzetség-könyve. Turul IV(1886). 71. 438 Családjára lásd: Nagy Iván II. 6; MNZsebk Főrangú családok 42; Kempelen II. 113–114. 439 Kádár–Tagányi IV. 119. 440 Deák Farkas: Gróf Wass Samu emlékezete. Bp. 1881. (Értekezések a természettudományok köréből X/7). Életrajzát ennek alapján foglalom össze; ha más munkára nem hivatkozom, az adatok innen valók. – Wass Samura vonatkozóan lásd még a szegedi Somogyi Könyvtár Vasváry Ödön-gyűjteményében található életrajzi adatgyűjtést, melynek jelzetei: R1/d: 24–25, U4:49, W1/c: 28–40. Az anyagról Korász Mária nyújtott számomra tájékoztatást; szívességét itt köszönöm meg. 441 Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a kolozsvári róm. kat. plébánia keresztelési anyakönyvéből, IV. 77. (A Deák Farkas által közölt adat hibás!) 442 Varga: A kolozsvári Líceum 3040. sz.

EME 42

W. KOVÁCS ANDRÁS

16. Wass Samu és Molitor Gusztáv arany 50 dollárosa 1855-ből. Az érme felirata: Wass Molitor & Co. San Francisco California. 50 Dollars (Forrás: Internet)

megfelelően jó úszó, vívó és céllövő. 1832-ben az Al-Duna vidékére, onnan pedig Olaszországba utazott. Hazatérte után joggyakornok (kancellista) lett az erdélyi főkormányszéken és a marosvásárhelyi királyi táblánál (1833–1835), majd Doboka vármegye derékszéki bírája (1839) és főbírája (1841–1848), 443 1848-tól a visszalépett dobokai főispánt is helyettesítette. Az első pesti népképviseleti országgyűlésre Doboka vármegye képviselőjévé választotta. 444 Emellett birtokai intézésével is foglalkozott – 1838-ban édesapjától megkapta Mezőméhes harmadát, továbbá Sályit, Velkért, Cegét és Göcöt. 445 Az 1848-as unió után rövid ideig Doboka vármegye országgyűlési képviselője (1848–1849. február). Kossuth Lajos – aki „ügyes fiatalember”-ként jellemezte – 1849 márciusában Bukarestbe, Konstantinápolyba, Párizsba és Brüsszelbe küldte tárgyalni. 446 Wass Samu beutazta Európát, eljutott Londonba is, majd onnan – ugyancsak Kossuth megbízásából – a forradalom támogatására 1849. június végén Amerikába ment, annak leverése után pedig ott maradt. Egy ideig New Yorkban tevékenykedett az odaérkező menekültek érdekében, majd 1850-ben Kaliforniába ment, és aranyat ásott. 1852-ben egy másik magyar emigránssal, mokcsai gr. Haraszthy Ágostonnal (1812–1869) San Franciscóban megalapította az Eureka Arany- és Ezüstfeldolgozó Üzemet (Eureka Gold and Silver Refining Company), és alkalmaztak több magyar 48-ast, mások mellett Fornet Kornel őrnagyot (1818–1894) és Molitor [Müller] Ágoston (Gusztáv) hadnagyot (†1883). Az amerikai kormány, mivel az 1854-ben megnyílt, ugyancsak San Franciscó-i Állami Pénzverde képtelen volt feldolgozni a nagy aranymennyiséget, ezt a céget is megbízta aranydollárok verésével (16. 443

Calendarium 1843. 58; 1844. 58; 1845 52; 1846. 52; 1847. 52; Revoluţia de la 1848–1849 din Transilvania/Documente privind revoluţia de la 1848 în Ţările Române. C. Transilvania. I–IV. Buc. 1977–1988. II. 95; Doboka vármegye főbírája: uo. II. 203; kormánybiztos: uo. III. 555. 444 Az 1848–1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Bp. 2002. Szerk. Pálmány Béla (a továbbiakban Pálmány: Az 1848–1849. évi országgyűlés) 955–956 (a Wass Samura vonatkozó kéziratos országgyűlési források lelőhelyeinek felsorolásával). 445 KvÁLt, Doboka vm. lt, 7/1838. 446 Kossuth Lajos 1848/49-ben. IV. Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Második rész. 1849. I. 1.–IV. 14. S. a. r. Barta István (Kossuth Lajos összes munkái XIV). 659. – Wass Samu konstantinápolyi és párizsi tárgyalásairól írt jelentése: V. Waldapfel Eszter: A forradalom és szabadságharc levelestára. IV. Bp. 1965. 539–541.


43

kép). 447 Wass Samu még az emigrációban gondot fordított arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum számára is küldjön példányokat; 448 érméi ma múzeumok és magángyűjtemények igen ritka, keresett darabjai. Mint írta, „nem a meggazdagodási remény, hanem a száműzötteknek bármi helység iránti közömbössége és a tapasztalhatósági égető vágy” vezette őt az „új eldorádó” felé. 449 Kilenc év távollét után, 1858-ban költözött haza, rossz nyelvek szerint pénzzel vásárolta meg visszajövetele engedélyezését. 450 Külföldi tapasztalataira építve, nyugati típusú vállalkozóként, angol–amerikai tőkével Lunkán (Zaránd vm.) vasgyárat akart alapítani, terve azonban meghiúsult. 451 1861-ben, majd 1865 decemberében mágnásként foglalt helyet a felsőházban. 452 1866–1875 között 453 Deák-pártiként a képviselőház tagja (Doboka vm. alsó kerületének volt a képviselője). Művelt főúr volt, több nyelvet beszélt – tudott németül, latinul, olaszul, románul, franciául, angolul, érdeklődött a természettudományok iránt. Ez igen korán megmutatkozott, ugyanis a magyar orvosok és „természetvizsgálók” Kolozsvárott tartott 1844. évi nagygyűlésén a Mezőség gazdaságáról és földrajzáról tartott előadást. 454 Emigrációból való hazatérte után kiterjedt földrajzi ismereteit hasznosította tudományos munkáiban, 455 és emlékeit utazásairól könyvben foglalta össze. 456 Részt vett a földhitelintézet, az újpesti hajógyár és az Első Magyar Gőzhajózási Társulat megalapításában. 1860 után kapcsolatot keresett az erdélyi románság egyik szellemi vezetőjével, George Bariţcal (1812–1893), akivel egyezkedni próbált, és e két nemzet összefogását sürgette. 457 Tudományos munkásságának elismeréseként 1861-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé választotta. 1834-ben 458 feleségül vette a 447 Várdy Béla: Magyarok az Újvilágban. Az észak-amerikai magyarság rendhagyó története. Bp. 2000. passim és különösen 162–163; Xántus János levelei Éjszakamerikából. Prépost István előszavával. Pest 1858. 171–174; Vasváry Ödön: Magyar Amerika. Szeged 1988. passim; Dojcsák Győző: Amerikai magyar történetek. Bp. 1985. 72–74; uő: Arany Kaliforniában. Bp. 1992. 101–107; Hittel, Theodore H.: History of California. III. San Francisco 1897. 405, 445, 548. (A Wass Samura vonatkozó részt Vasváry Ödön kéziratos jegyzeteiből ismerem.) 448 Vasárnapi Újság 1844. X. 28. (43. sz.) 449 A nyugot-indiai szigetek. Gr. Wass Samutól. = A magyarhoni Földtani Társulat munkálatai. II. Szerk. Szabó József. Pest 1863. 129. 450 „Vass Samunak megengedték, hogy Kaliforniából hazamenjen dolgait rendezni. Pénze volt, s kapós volt, akkor is mint ma is. Kenhette a kereket. Hazajöhetése engedélyét kaliforniai arannyal szegélyezte, s bejutott Bach uram birodalmába” (Teleki Sándor Emlékezései. Válogatta, s. a. r., az előszót és a jegyzeteket írta Görög Lívia. Bp. 1958. 321). 451 Csetri Elek–Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos és világa. Bevezetés a naplókhoz. = Gyulay Lajos naplói. I. 1848– 1849. Bp. 2003. 37. 452 Pálmány: Az 1848–1849. évi országgyűlés 956. 453 Ruszoly József: Országgyűlési képviselőválasztások Magyarországon 1861–1868. Szeged 1999. (Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Juridica et Politica. Tomus LVI. Fasciculus 2.) 428, 430–432; Pálmány: Az 1848–1849. évi országgyűlés 956. 454 A’ Mezőség, gazdasági ’s ásvány-földtani szempontból vázolva. Gr. Wass Samu által. = Magyar orvosok és természetvizsgálók Kolozsvártt tartott ötödik nagy-gyülésének munkálatai. A gyűlés megbízásából kiadták Szőcs József és Brassai Samu. Kolozsvártt 1845. 85–88. 455 A lég-áramlásokról. Gróf Wass Sámuel székfoglaló értekezése (Olvastatott Mart. 24-én 1862). Magyar Akademiai Értesítő. A Mathematikai és Természettudományi Osztályok Közlönye. III. Szerk. Győry Sándor. Pest 1862. 158–175; A nyugot-indiai szigetek. Gr. Wass Samutól. = A magyarhoni Földtani Társulat munkálatai. II. Szerk. Szabó József. Pest. 1863. 129–159. 456 Wass Samu: Kilencz év egy száműzött életéből. I–II. Pest 1861–62. 457 Erdély története. I–III. Főszerkesztő Köpeczi Béla. III. 1830-tól napjainkig. Szerk. Szász Zoltán. Bp. 1986. 1475. (a vonatkozó rész Szász Zoltán munkája). – Wass Samu és Bariţ levélváltása: Az erdélyi oláh nemzetről szóló országos törvényczikkek az Unióval szemben és ezekről értekezlet egy magyar és egy oláh közt. Brassó 1861, illetve George Bariţ magyar levelezése. S. a. r. Ioan Chindriş és Kovács Ferenc. Buk. 1974. – A témáról lásd még az egyébként igen gyenge színvonalú következő cikket is: Decei, Aurel: Încercarea de înţelegere maghiaro-română, prin groful Samuil Wass şi George Bariţ, în noiembrie 1860. Ziridava. Muzeul Judeţean Arad. IX(1978). 117–140. 458 Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a kolozsvári Szt. Mihály-plébánia esketési anyakönyvéből, V. 133. (1834. XI. 24.), amely szerint a menyasszony akkor 19 éves [?!].

EME 44

W. KOVÁCS ANDRÁS

Magyaregregyen (Doboka vm.) birtokos gyulafehérvári Eperjessy Rozáliát (1812–1884). 459 Tizenöt évvel később, 1849-ben Gyulay Lajos erről az „egykor nagy szépségű fehér személy”-ről azt írta Naplójában, hogy „most elhízva, alig emlékezteti az embert egykori szépségére”. 460 Wass Samunak és feleségének négy gyermeke született: Mária (1837–1889), 461 jungferndorfi és bechaui Montbach Sándorné, 462 Emma (orci br. Orczy Félix/Bódog felesége), 463 Jozefa (†1881), 464 alapi Salamon Aladárné 465 és Jenő. Samu Cegét (és valószínűleg többi birtokát is) 1869-ben fia nevére íratta, 466 és utána csak a közügyeknek élt. Budapesten halt meg 1879. március 20-án, 467 haláláról több pesti lap megemlékezett. 468 II. A. 2. Jenő (1844–1911) 469 a megye egyik tekintélyes birtokosa volt, és több tisztséget viselt: a közigazgatási bizottság választott tagja (1891-ben), az állandó választmány tagja. 470 Legfontosabb birtoka Cege volt, és a 19–20. század fordulóján ott is lakott, 471 az ún. nagyobbik kastélyban (17. kép; mára elpusztult). Ez emeletes klasszicizáló épület volt, amely azonban 17. századi faragványokat is tartalmazott. Végrendeletében Wass Jenő tekintélyes vagyont hagyott gyermekeire, a cegei kastélyon és birtokon kívül két budapesti ingatlant és kötvényeket is. 472

459 Eperjessy Rozália: *1812. X. 4. Fodorháza (Belső-Szolnok vm.), keresztelve 1812. XII. 13. E. Károly és Szentmiklósi Terézia leánya (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a dési róm. kat. egyház születési anyakönyvéből, I. 146). †Magyaregregy (Doboka/Szilágy vm.), 1884. VI. 24. Tem. uo., 1884. VI. 27. Élt 70 évet. Kat. (OSzK, Plakát- és Kisnyomtatványtár, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Sámuelné károlyfehérvári Eperjessy Rozália). – Az Eperjessy családra lásd még: Nagy Iván IV. 56; Kempelen III. 446. 460 Gyulay Lajos naplói. II. 1848–1849. S. a. r. V. András János–Csetri Elek–Miskolczy Ambrus. Bp. 2003. 272. 461 Mária: *Magyaregregy, 1837. I. 4. (Wass-Tarjányi gyűjt., kivonat a kidei ref. egyházk. keresztelési anyakönyvéből, I. 52.) †Válaszút (Kolozs vm.), 1889. XI. ll. Tem. uo., köztemető, 1889. XI. 13. Élt 52 évet. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Mária). 462 Esküvő: Pest, 1856. XI. 6. – Jungferndorfi és bechaui Montbach Sándor: *Dunapentele (Fejér vm.), 1835. VII. 1. †Magyaregregy, 1885. XII. 2. Tem. uo., 1885. XII. 5. Élt 50 évet. Kat. M. Károly dunapentelei birtokos, kamarás és trakostyáni gr. Draskovich Sarolta fia. Kat. (Wass-Tarjányi gyűjt., keresztelési anyakönyvi kivonat, Dunapentele; kivonat a pesti Mária Mennybemenetele-egyház esketési anyakönyvéből; ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, id. és ifj. Montbach Sándor †1885, †1912, Montbach Mária). – Gyermekeik: M. Sándor (felesége: hadadi br. Wesselényi Mária), Iván, Mária (Todesco Lajos Ödönné, majd körösszegi és adorjáni gr. Csáky Ödönné), Aladár, Sarolta (losonci br. Bánffy Albertné), Emma (gr. Attems Károlyné), Rózsa, Jenő (felesége: csíktusnádi Sántha Irén), Imre (felesége: váncsodi és berekböszörményi Bölöny-Balogh Jolán). (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, id. Montbach Sándor †1885, Montbach Sándor †1912, Montbach Mária.) 463 Orczy Félix: O. György cs. kir. kamarás és gr. Berényi Erzsébet fia. Lásd Petrovay György: A báró és nemes Orczy család eredete, leszármazása és története. Turul V(1887). 23. – Gyermekük: Orczy Emma (Tarnaörs, 1865. IX. 27.–London, 1947. XI. 12.), aki gyermekkorában már Angliába került, majd regényeket írt, legismertebb közülük A vörös Pimpernel (The Scarlet Pimpernel. 1905). Lásd Magyar Életrajzi Lexikon. Főszerkesztő Kenyeres Ágnes. II. Bp. 1982. 321. 464 Jozefa: †Bp., 1881. IX. 21. Tem. uo., Kerepesi úti temető, 1881. IX. 23. Élt 38 évet, 19 évet házasságban. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Jozefa). Férjével annak Szepes vármegyei birtokaira költözött (Wass Ottilia hagy., 167. sz., Wass Jozefa levele Wass Ottiliához, Pest, 1863. V. 28.). 465 Alapi Salamon Aladár: †Bp., 1910. IV. 5. Tem. uo., Kerepesi úti temető, 1910. IV. 7. Élt 70 évet. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Salamon Aladár). S. Elek és Palocsai Kornélia fia (Wass Ottilia hagy., 167. sz., Wass Jozefa levele Wass Ottiliához, Pest, 1863. V. 28.). – Gyermekeik: S. Hedvig, Olga, Klára (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Jozefa). Vö. Kempelen IX. 206. 466 Wass cs lt, 1869: 8366. sz. 467 Wass Samu: †Bp., 1879. III. 20. Tem. uo., Kerepesi úti temető, III. 23. Élt 64 évet, házasságban 44-et. Kat. (Szomorújelentése: MOL, széki gr. Teleki cs marosvásárhelyi lt, P 665, 1. tétel, 15. csomó, 169.) 468 Fővárosi Lapok 1879. 68. sz.; Nemzeti Hírlap 1879. 79. sz.; Magyarország és a Nagyvilág XVII(1880). 5. sz.; Vasárnapi Újság 1879. 12. sz. 469 Jenő: †Cege, 1911. X. 28. Tem. Cege, a családi sírboltban, 1911. X. 30. Élt 67 évet. Kat. (ENMLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Wass Jenő.) 470 Kádár–Tagányi VII. 260–261, 267. 471 Wass cs lt, 1869: 8366. sz.; uo., 8338–8358. sz. 472 Jósika cs hitb lt, fasc. 875, p. 222. (Wass Jenő végrendelete).


45

17. A cegei ún. nagyobbik, mára elpusztult kastély (Wass-Tarjányi gyűjtemény, Bécs)

Érdeklődött a családtörténet iránt, nevét rendszeresen megtaláljuk a Turul című, genealógiával és heraldikával foglalkozó folyóirat előfizetői sorában. Felesége, a Cegével szomszédos Búzán birtokos hetei Bakó Irma (†1939), 473 meglehetősen excentrikus asszony volt, előbb egy rókát, majd cegei kastélyuk körül szelídített farkasokat tartott, amelyeket hosszú láncon sétáltatott. Jenőnek és Irmának négy gyermeke született: Rózsa, György, Erzsébet (v. Elza) és Emma. A családról meglehetősen keveset tudunk. Wass Ilona Naplójában sem igen esik szó róluk, mert a két ág akkoriban – birtokviták miatt – nem ápolt túlságosan szoros kapcsolatot egymással. Wass Jenő egyetlen fia, György (1879–1929) 474 Budapesten, a piaristák főgimnáziumában tanult, 1899-ben Pozsonyban jogtudományi államvizsgát tett, 1900-ban Kolozsvárott doktori címet szerzett, majd Szolnok-Doboka vármegye közigazgatási gyakornoka (1901), al- és másodfőjegyzője lett (1902–1918). 475 1903-ban másodmagával megalapította a Dési Hírlapot. 476 Ennél a lapnál dolgozott és Désen lakott, de birtokai jövedelméből tartotta el magát. 477 Bohém 473 Hetei Bakó Irma: †Cege, 1939. febr. 27. Tem. Cege, családi sírbolt, 1939. III. 1. Lovag hetei B. Károly és Hőnel Karolina leánya. Kat. (KvÁLt, Szomorújelentések gyűjteménye, Bakó Irma, Bakó Károly.) – A Bakó család eredetileg Bereg vármegyében volt birtokos (Hete), de Bakó Károlynak a Doboka vármegyei Búzán volt birtoka, melyet 1863-ban br. Jósika Jánostól vásárolt (Kádár–Tagányi II. 310). 474 György: †1929. III. 15. (Ellenzék, Kvár). 475 Gyakornok: Magyarország tiszti czím- és névtára XX. Bp. 1901. 201; aljegyző: uo. XXI. Bp. 1902. 203; XXXI. Bp. 1912. 135; másodfőjegyző: uo. XXXII. Bp. 1913. 139; XXXVII. Bp. 1918. 110. 476 Kádár–Tagányi VII. 222. 477 Wass Ottilia hagy., 160. sz. (1904. IV. 3.); Jósika cs hitb lt, fasc. 875. 222. (1912. III. 16.)

EME 46

W. KOVÁCS ANDRÁS

és meglehetősen pazarló életet élt, 478 felhalmozott adósságai miatt cegei birtokát hitelezői több ízben le akarták foglalni, 479 párbajozásért pedig egyszer fogházban is ült. 480 Több közkedvelt műdalt szerzett, és verseket írt; 481 tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak. 482 Élete végén Cegén lakott norvég feleségével, az ápolónő Larsen Signével (†1968), 483 egy parasztházban. Nem születtek gyermekeik, és így ez az ág 1929-ben kihalt. Róza (†1949). 484 1912-ben Kolozsvárott lakott. Erzsébet (vagy Elza, †1947). 485 1906-ban férjhez ment a német eredetű családból származó br. Blomberg Frigyes tartalékos honvéd-huszárhadnagyhoz, 486 és annak gardánfalvi birtokán (Szilágy vm., ma Máramaros megye) laktak, de Bakó Irma halála után megörökölték a nagyobbik cegei kastélyt, és oda költöztek, utolsó tulajdonosai is ők voltak. Wass Erzsébet 1947-ben halt meg, férje túlélte őt, a második világháború után Szamosújváron lakott. 487 Emma kétszer ment férjhez: első férje hyeburgi Hye Ödön, a 2. huszárezred vezérőrnagya 488 (akivel 1912-ben Brassóban élt), 489 második férje ugyancsak katona, Mertens Oskar. A második világháború után Németországban, a Braunschweig melletti Wolfenbüttelben laktak. 490

Születés és halál a 17–18. században A 17. század végén, de főleg a 18. század elején azoknál a házaspároknál, amelyekről naplófeljegyzések tudósítanak, és így folyamatos adatsorok állnak a rendelkezésünkre, igen sok gyermekről tudunk. Wass Jánosnak (1636–1680), a fejedelmi tábla ülnökének tíz gyermeke volt, fiának, Dánielnek (1674–1741) tizenhárom, a naplóíró Györgynek (1658–1705) pedig tizenkettő. Általában az esküvő után nagyon hamar megszületett az első gyermek, akit rövid időközönként követtek a többiek. 491 Wass László (1696–1738) 1723 februárjában feleségül vette bethleni gr. Bethlen Júliát, aki 1731 májusában meghalt. Házasságuk tíz éve alatt öt gyermekük született. Az első, Erzsébet, 1723 decemberében, nem sokkal a lakodalom után született, és őt követte egy-három évente a többi négy. Az utolsó, Juliska, anyja halála előtt egy hónappal született, 1731 áprilisában. Felesége halála után fél évvel Wass László újranősült, és magyar478

Jósika cs hitb lt, fasc. 875, p. 222. (Wass Jenő hagyatékának jegyzéke.) Jósika cs hitb lt, fasc. 875, p. 254. 480 Wass Ottilia hagy., 160. sz., Wass György levele Wass Ottiliához, 1907. VII. 7. 481 Munkái (Szinnyei XIV. 1439 felsorolása szerint): Őszi mesék. Dés 1903; Asszonyok. Rajzok. Dés 1904; Hópelyhek. Költemények. Désen 1911. 482 Magyarország tiszti czím- és névtára XXIX. Bp. 1910. 692; XXXVI. 1917. 680. 483 Larsen Signe: †Stavanger (Norvégia), Szt. Ferenc kórház, 1968. X. 3. Tem. Stavanger, X. 7. (Wass-Tarjányi gyűjt., a stavangeri róm. kat. plébános 1969. II. 6-i levele a Bécsben élő Wass-Tarjányi Ákoshoz.) 484 Róza: †Kvár, 1949. IX. 11. (A Házsongárdi temető nyilvántartása szerint. Tondolo Olivier szíves közlése.) 485 Erzsébet: †1947. II. 21. Tem. Cege, 1947. II. 22. Kat. (Wass Elza szomorújelentése, Blomberg Frigyes irathagyatéka Lengyel Mária tulajdonában, Szamosújváron.) 486 Esküvő: Cege, 1906. IV. 26. (Esküvői meghívó Lengyel Mária tulajdonában, Szamosújváron.) – Blomberg Frigyes: B. Lajos és altorjai br. Apor Borbála fia (Királyi Könyvek. Az I. Ferenc József és IV. Károly király által 1867-től 1918-ig adományozott nemességek, főnemességek, előnevek és címerek jegyzéke. Szerk. és kiadja Gerő József. Bp. 1940. 25.) 487 Irathagyatékának töredéke Lengyel Mária szamosújvári lakosnál található (2003). – Blomberg Frigyesnek és Wass Elzának három gyermeke született: Karola v. Carla, írói nevén: Czegei Carla (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. I. Buk. 1981. 244), Erzsébet és Lajos (Siemers: Wass 65; Kempelen II. 247; Gudenus V. 39.) 488 Hye Ödön: H. Arthur, ill. cserneki és tarkői Dessewffy Zulejka fia (Wass-Tarjányi gyűjt., esküvői meghívó, Cege, 1906. II. 7.). – Wass Elza és Hye Ödön fia: H. György (Wass Ottilia hagy., 165. sz., 1905. III. 30.) 489 Jósika cs hitb lt, fasc. 875, p. 222 (Wass Jenő végrendelete). 490 Siemers: Wass 65. 491 Péter Katalin: A gyermekek első tíz esztendeje. = Gyermek a koraújkori Magyarországon. Szerk. Péter Katalin. Bp. 1996. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 19. sz.) 17. 479


47

gyerőmonostori br. Kemény Katalint vette el 1732 januárjában. Tőle hét gyermeke született: az első ugyanazon év decemberében, a legutolsó 1739-ben. A sok gyermek általános még végig a 18. században is. A grófi címet megszerző három testvér esetében a gyermekek száma a következőképpen alakult: Wass Miklósnak (1701–1769) nyolc, Györgynek (1704–1777) öt, Ádámnak (1720–1779) pedig tíz gyermeke volt (lásd a 2. családfát). Magyarországi példák alapján is az mutatható ki, hogy a nemesfamíliákban a rendszeres és – a fogantatások ritmusából ítélve – általában védekezés nélküli házasélet volt az általános. A terhesség olykor vetéléssel végződött, a szülés pedig igen kockázatos volt, esetenként a csecsemő vagy az anya halálával járt. A szülés várható időpontját napra pontosan számon tartották, így azt is tudták, ha az túl korán következett be. Koraszülöttként jött a világra a naplóíró Wass Lászlónak egyik fia („esett szegény feleségemen nagy szerencsétlenség, mivel [...] egy idétlen kis fiacskája lött; az isten oltalmazza többször affélétől”). 492 A bőséges gyermekáldás mellett azonban riasztóan magas volt a gyermekhalandóság. Az említett három testvér (Miklós, György és Ádám) mindegyike készített saját magáról tömör életrajzi feljegyzést, és azokban már-már fásult egyhangúsággal sorolják fel csecsemőkorban elhalt gyermekeiket. Azok születési idejét általában fel sem jegyzik, csak a neveket említik meg. A világra jöttek legnagyobb része már az első napokban vagy az első két évben, sokan pedig ötéves kor előtt haltak meg. A naplóíró György feleségének első gyermeke halva született, Erzsébet nevű leánya megszületése után pedig „igen rosszúl volt [...] mindegyre vért okádott”. 493 Igen fiatalon halt meg Miklós öt és Ádám hét gyermeke (a nyolcból, illetőleg a tízből). Sokkal kedvezőbb a helyzet György családjában, mert öt gyermeke közül négy megérte a felnőttkort. A másik végletet a naplóíró Wass László tíz gyermeke jelenti, akik kivétel nélkül korán, gyermekkorukban meghaltak. A naplóíró Rettegi György Wass Miklósné Bánffy Krisztináról például azt jegyezte fel, hogy „minden esztendőben lett egy-egy gyermeke, de mind megholtak; hanem a két utolsó gyermeke, úgymint Eszter nevű leánya és Farkas nevű fia maradott”. 494 Himlőben halt meg Wass János (†1680) Belső-Szolnok vármegyei főispán Erzsébet nevű leánykája alig másfél éves korában, a naplóíró Györgynek három gyermeke pedig egymástól kapta el a himlőt. A magas gyermekhalandóság persze nem írható a szülők hanyagságának rovására, mert azok bizonyára féltő gonddal ügyeltek a csemetékre. A naplóíró Wass György aggódva figyelte kis gyermekeinek sorsát születésük után. Egyik leánykájának, Juditnak születésekor ezt írta naplójába: „Uram! az kis csemetécskére is viselj gondot óh uram, mivel csak az te gondviselésed alá ajánlom; őrizzed, oltalmazzad, neveljed, tápláljad, oktassad, tanítsad az mint te szereted óh Uram.” 495 Megrendítő sorokat írt haláluk alkalmával, érzelmi közönyről tehát szó sem volt. 496 Wass György 1705 szeptemberében két másik gyermekét, Józsefet és Zsuzsannát, mivel „már jó darab időtől fogva” a hurut (= köhögés) gyötörte őket, feleségével Cegéről Kolozsvárra küldte be, hogy a „doctoroc valamiben segíthetnének és könnyebíthetnék őket”. A kezelés eredménytelen volt, „nem használván semmit a gyermekeknek a kolozsvári doctorok”, apjuk pedig József súlyosra forduló betegsége miatt halasztotta el korábban tervbe vett utazását. 497 Erdély „hagyományos világában” – amiként Dankanits Ádám (1932–1977) jellemezte – 492

Napló 525. Napló 83. 494 Rettegi 221. 495 Napló 54. 496 Nem tekinthető tehát általánosnak az a – látszólagos – közöny, amit egyes esetekben észlelni vél az utókor (lásd erre a véleményre Dankanits Ádám: A hagyományos világ alkonya Erdélyben. Bp. 1983. 15). 497 Napló 464–465. 493

48 W. KOVÁCS ANDRÁS a gyermekkor számított tehát a legkritikusabb időszaknak. 498 A szegényebb sorú családok esetében a gyermekhalandóság még nagyobb méreteket öltött, hiszen ismert, hogy a nemescsaládokban az életviszonyok nyilván sokkal jobbak voltak, mint a szerény körülmények között élő jobbágyok esetében. A családfára tekintve megállapítható, hogy a 18. század végétől a következő generáció színre lépésével már nem számolhatunk sok gyermekkel. Közülük csak négy fiú élte meg a felnőttkort, és mindössze kettőnek voltak gyermekei. Farkas (1769–1795) – akiről feljegyezték, hogy törékeny egészségű volt – nem nősült meg, és fiatalon, 26 éves korában meghalt. Unokatestvére, Sámuel (†1812) ugyan megnősült (felesége bethleni gr. Bethlen Rozália volt), de nem született gyermekük. A családot Wass Ádám két fia vitte tovább: Dánielnek (1744–1811) négy gyermeke volt, öccsének, Miklósnak (1755–1829) azonban már csak egy. Igaz, róluk rendkívül keveset lehet tudni, mert naplót feltehetően nem vezettek, és életrajzukat sem írták meg (tőlük legalábbis egyetlen ilyen forrás sem maradt fenn). Az is elképzelhető, hogy csak a források szegénysége miatt nem tudjuk, voltak-e csecsemőkorban elhalt gyermekeik. Úgy tűnik, ez eset ben is igazolható az az általános megfigyelés, miszerint a 18. század végétől az élet biztonságo sabbá vált, és a megszületett gyermekek többnyire megérték a felnőttkort. Az elérhető életkor mai szemmel nézve általában különösen alacsony. Az életkor alakulását azonban nehéz követni, mert sokszor maguk a kor szereplői sem voltak tisztában születési évük kel. 499 Wass János (1591?–1638) kb. 47 éves korában halhatott meg, bátyja, Ferenc még fiata labban, valamikor még 1608 előtt. János unokája, ugyancsak János, 45 éves korában hunyt el 1680-ban. László (†1662) huszonéves korában halhatott meg, mert 1646-ban még gyermek volt. György (1668–1703) 35 évet, unokatestvére, a naplóíró György (1658 v. 1659–1705) 36 vagy 37 évet élt. Wass Dániel már 67 évet (1674–1741) ért meg, fiai 68 (Miklós, 1701–1769), 73 (György, 1704–1777), illetve 56 évet (Ádám, 1720–1779) – utóbbival talán a köszvény végzett. A naplóíró György 1674-ben szinte egy évig betegeskedett: tavasszal himlős lett, amiből pünkös dig kigyógyult, majd a szeme lett hályogos, aratás után majdnem a váltóláz (hideglelés) végzett vele, végül pedig a tífusz (régi nevén: hagymáz) gyötörte; mint írja, „oly igen rosszúl voltam, hogy csak halálomat várták”. 500 György fia, László, 1729 utolsó napján azt jegyezte fel naplójába, hogy „egészségtelen esztendő volt, mert mind embereken, mind pediglen gyermekeken sokféle nyavalyák grassáltanak, kivált az himlő majd egész esztendő alatt sine pausa [= megszakítás nél kül], hol egy, hol más helyen grassált; engemet is hol egy, hol más fenjáró nyavalya ottan ot tan érdekelvén [= érintvén], majd az egész esztendőt alteratiókkal [= rosszulléttel] s egészségtelenkedésekkel töltöttem el”. 501 Kevésbé súlyos bajok ellátását borbély végezte; amikor például a naplóíró Wass László eltörte lábszárát, Kolozsvárról és Szamosújvárról jöttek Cegére borbélyok, és a kolozsvári kezdte el őt gyógyítani. Kevéssé lehetett megelégedve ez utóbbi mun kájával, mert „disznó lelkű rossz borbély”-ként említi, a kezelés fázisairól szóló bejegyzéseket pedig a naplóban válogatott káromkodások kísérik. 502 Ugyancsak borbély végezte a korban általá nos gyógymódként alkalmazott érvágást. A járványok veszélyesek voltak – az említett Ádám pél dául az 1738-as erdélyi pestis miatt szakította meg a kolozsvári református kollégiumban végzett tanulmányait, 503 és rokona, a naplóíró László ugyanakkor a járvány áldozata lett. A pestis nem csak városon pusztított, hanem vidéken is: 1719. június 3-án Kolozsvár egyik hóstátjában tört ki a

498

Dankanits: i. m. 12. Napló 235–341. Napló 4. 501 Napló 550. 502 Napló 490–494. 503 Wass cs lt, 5330. sz.; Huszti: Genealogia heroica 82r. 499 500

EME

EME

A cegei Wass család a 16–20. században (1) id. Wass György †1594 id. Wass György †1594 Kolozs vm. isp. (1573–1594), portai követ (1585), Szamosújvár kapitánya (1590–1594) fejedelmi tanácsos (1593–1594), & somkereki Erdélyi Katalin

Ferenc †1606 főasztalnokmester (1599), Doboka vm. főisp. (1599–1600) & Bogáti Druzsianna

János *1591 k., †1635 jezsuita (1624) a fejedelmi ítélőtábla ülnöke (1627–1635)

György †1638 kincstartó (1627) & Kendeffy Judit (aki férje halála után ifj. losonci Bánffy Zsigmond felesége lett)

Katalin *1660 †1661

Ferenc *1662 †1667

János *1664 †1684

László *1665 †1665

ifj. György *1668, †1703 & Sárpataki Erzsébet

Ágnes *1670, †1703 & losonci Bánffy Mihály

Miklós *1672 †1678

Dániel *1674, †1741. Doboka vm. isp. (1707–1711), a kir. ítélőtábla ülnöke (1721-től), családtörténeti feljegyzések szerzője & 1. bodoki Mikó Ilona & 2. vajai Vay Judit

János † 1690

Folyt. a 2. táblán

id. László †1662 & széki Teleki Anna †1698

Erzsébet *1675 † kb. 1676

1-től leány *1681 (halva)

2-től Judit *1686 †1686

Pongrác Pál

Zsófia 1585: XXXIV/27

Judit †1662 & Ébeni László, akinek első felesége osdolai Kun Katalin

id. János *1636, †1680 portai követ (1678), a fejedelmi ítélőtábla ülnöke (1680), B-Szolnok vm főisp. (1680), családtörténeti feljegyzések szerzője. & Ébeni Éva (Ébeni László és osdolai Kun Katalin leánya)

Judit *1659 †1661

Judit 1585: XXXIV/27

György *1658, †1705. Naplóíró, Kolozs és Doboka vm. alisp., Kvár helyettes főkapit., Apafi Mihály tanácsosa & 1. Bodoni Zsuzsanna & 2. hídvégi Nemes Mária

Anna *1687, †1738 & liptószentmiklósi és óvári Pongrácz András

P. Katalin & homoródszentpáli Szentpáli József

Katalin *1688 †1702

Erzsébet *1689 †1691

P. Judit & kőrőstarcsai és muroni Weér Mihály

Druzsianna *1691 †1692


Mária *1692 & érsemjéni Pécsi Mihály

Zsuzsanna *1725 †1728

Judit *1695, † 1716 & Katona Mihály

Mária *1726 †1727

János *1728 †1730

Zsuzsanna †1693 & cseszelicki Szilvási János

ifj. László *1696, †1738 naplóíró & 1. bethleni gr. Bethlen Júlia 2. & magyargyerőmonostori br. Kemény Katalin

Júlia *1731 †1732

Ágnes *1732 †1733

László *1733 †1738

Ferenc *1698 †1698

György *1735 †1738

József *1701 †1723

Pál *1736 †1738


Zsuzsanna Sz. Sára & nagyajtai Ajtai András

Zsuzsanna *1739

József Ajtai Zsuzsanna *1739, & alsócsernátoni †1741 Domokos Péter

A cegei Wass család a 16–20. században (2) Dániel (folyt az 1. tábláról) *1674, †1741. Doboka vm. főisp. (1707–1711), a kir. ítélőtábla ülnöke (1721-től), családtörténeti feljegyzések szerzője & 1. bodoki Mikó Ilona & 2. vajai Vay Judit

Miklós *1699 v. 1701, †1769 & 1. széki gr. Teleki Éva & 2. losonci br. Bánffy Krisztina

Katalin & 1. váradi Boldvai Sámuel & 2. gerendkeresztúri Horváth Ferenc

György † fiatalon

Ferenc † fiatalon

Klára † fiatalon

Krisztina † fiatalon

János *1702

Zsuzsanna † fiatalon

György *1704, † 1777 katona & sajószentpéteri Szentpéteri Erzsébet

Eszter †1794 & gr. Mikó Károly

Farkas *1769 †1795

Éva & magyargyerőmonostori br. Kemény Zsigmond

Erzsébet & hidvégi gr. Nemes Gábor

Zsuzsanna † gyermekkorában

Ágnes *1706

Katalin & magyargyerőmonostori br. Kemény Simon

Ferenc *1708 †1721

Dániel *1713 †1739 katona

Sámuel *1754, †1812 & bethleni gr. Bethlen Rozália

Ádám *1720, †1776 Kraszna és B.-Szolnok vm. isp. & nagyercsei gr. Tholdalagi Katalin

Folyt a 3. táblán

Katalin *1722 & nagyercsei gr. Tholdalagi László

Judit †1724

Klára *1727 & losonci br. ifj. Bánffy Ferenc

Júlia *1730 & bethleni gr. Bethlen Elek

Krisztina *1726, †1802 & 1. bethleni gr. Bethlen László & 2. magyargyerőmonostori Kemény Miklós

Anna & 1.kisrédei Rhédey Ferenc & 2. vajai Vay Ábrahám

EME

A cegei Wass család a 16–20. században (3) Ádám (folyt. a 2. tábláról) *1720, †1776 Kraszna (1774) és B.-Szolnok (1774–1779) vm. ispánja & nagyercsei gr. Tholdalagi Katalin

Ágnes †1818 Dániel & nagyváradi *1744, †1811 br. Inczédi & szigeti György Szerencsy Klára I. ág

János † gyermekkorában

Dániel I. A. *1777, †1844 & Lányi Karolina

Antónia *1814, †1858 & széplaki Petrichevich-Horváth Ferenc

Miklós Mária László Mihály *1755, †1829 † gyermek- † utód † utód & hidvégi gr. Nemes korában nélkül nélkül Anna II. ág

György Klára Folyt. †1836 & Boronkay Ferenc a 4. táblán & marosnémeti és nádaskai †1858 gr. Gyulai Franciska

Ida

Béla

Rozália

Antónia *1856, †1936 & cseszelicki Szilvássy Béla

*1851 v. 1852 *1853, †1936 *1855, †1868 & 1. mezőkövesdi Újfalvi Gyula főrendiházi tag, Szolnok-Doboka vm. főisp., & 2. freudenbergi br. az EME elnöke Seenuss Theobald & losonci br. Bánffy Ráchel

Mária

Albert

Sz. Carola Margit Endre *1886, †1975 impéri br. uzoni gr. huszárszázados Bornemissza Elemér Béldi György & 1. losonci br. Bánffy Ilona & 2. Mannsberg Izabella

Ilona

*1879, †1944 *1880, †1916 *1881, †1902 *1884, †1950 & feketebátori és nagyszalontai & borosjenői br. Atzél Elemér önkéntes búr szabadságharcos naplóíró Horváth-Tholdy Rudolf & Siemers Hans Edmund

H.-T. István Margit

Wass-Tarjányi Zsuzsanna *1941 & Tondolo Gino (Ausztria)

Ferenc † gyermekkorában

Albert Zsuzsanna (Minka) Ottilia *1819, †1911 *1827, †1911 *1829, †1917 főrendiházi tag, & branyicskai br. költőnő a bécsi erdélyi udvari kancellárián titkár (1842–1845) Jósika Kálmán guberniumi titkár (1846–1847) & sepsiszentistváni Kilyén Mária

P. Kálmán Vilma Béla Natália P.-H. Ida Károly Gábor Kálmán

Ráchel Tarjányi Ernő Wass-Tarjányi Ákos *1900 †1983

Imre † gyermekkorában

Tamás *1781, †1831 & zabolai gr. Mikes Rozália

Ádám Amália Ida Natália Klára *1821 v. 1822, †1893 & szávai *1820, †1870 *1817, †1894 *1810, †1869 Doboka vm. pénztárnoka (1861–1862), Almády Sámuel & kézdiszentléleki & kimpányi br. a Deák-párt Doboka vm-i elnöke (1871–1872) Kozma Gábor Puteáni Sándor & 1. széplaki Petrichevich-Horváth Jozefa & 2. kénosi Sándor Berta

Ármin Olivér Hortenzia Berta Irma *1851, †1914 *1855, †1932 *1856, *1857, *1865, †1947 diplomata kir. nemesi testőr †1939 †1933 & Tarjányi Ákos cs. kir. kamarás huszárszázados, cs. kir. kamarás & 1. Rosa von Lorenz Riesenstett & 2. Kernyecsai Jagodics Vilma

Ádám † gyermekkorában

Atzél Lydia Eduárd

S. Egon Margit Éva Carola Hans-Edmund Georg *1911, *1912, *1914, †1991 *1918, *1920 *1922, †1916 †1980 (Wass Albert író †2003 †1944 felesége)

Albert *1908, †1998 író, egyetemi tanár & 1. Siemers Éva & 2. McClain of Duart Florence Elisabeth & 3. Mary La Plante

Vid Csaba Huba Miklós Géza Endre *1936 *1937, *1941 *1943 *1944 *1950 (AEÁ) †1940 (AEÁ) (AEÁ) (AEÁ) (Németo.)

EME 49

A CEGEI WASS CSALÁD TÖRTÉNETE (16–20. SZÁZAD

A cegei Wass család a 16–20. században (4) Miklós (folyt. a 3. tábláról) *1755, †1829 & hidvégi gr. Nemes Anna

Imre *1790, †1854 cs. kir. kamarás, guberniumi titkár (1824–1828), K.-Szolnok vm. főispáni helytartója (1829–1830) & branyicskai br. Jósika Rozália

Mikló *1812,s †1887, lovaskapitány & 1. hallerkői gr. Haller Karolina & 2. ungerschützi br. és gr. Berchtold Eugénia

Mária *1837, †1889 & jungferndorfi és pechaui Montbach Sándor

Emma *1839, †1930 & orci br. Orczy Félix (Bódog)

Róza *1877, †1949

Sámuel *1814, †1879 író, utazó, főrendiházi tag, az MTA lev. tagja Doboka vármegye helyettes főbírája (1843–1848) gyulafehérvári Eperjessy & Rozália

Jozefa *1845, †1881 & alapi Salamon Aladár

Györg y költő, zeneszerző *1878, †1925 & Larsen Signe

B. Karola

Jenő *1844, †1911 & hetei Bakó Irma

Erzsébet *1879, †1947 & br. Blomberg Frigyes

Erzsébet

Emma *1881 & 1. hyeburgi Hye Ödön & 2. von Mertens Oskar

Lajos

50 W. KOVÁCS ANDRÁS járvány, másnap már Szentgothárdon is többen megbetegedtek, ugyanazon év őszén pedig Méhesen. A halált hozó betegségekről azonban a jobban adatolt 17–18. századból sincs sok adatunk, azt viszont tudjuk, hogy például az ugyancsak orvosként működő ifj. Pápai Páriz Ferenc (1686–1737) – orvosként és szomszédként is – gyakran megfordult Wass Dániel (†1741) császári udvarházában, 504 a naplóíró Wass László családját pedig id. Pataki Sámuel (1692–1766), Belső-Szolnok vármegye első orvosa kereste fel több alkalommal. 505 Erőszakos halálról nincs adatunk, hacsak György szamosújvári kapitány tisztázatlan körülmények között bekövetkezett halála nem volt az. Az életkort olykor lehetetlen megállapítani, mert a 19. század előtt nemigen tartották számon, vagy ha igen, akkor is többnyire pontatlanul. Ismeretes, hogy maga a naplóíró Wass György sem volt egészen tisztában születési évével, noha adatokat ifjúkoráról is feljegyzett. Bár gyakori volt a halál, mégsem tértek könnyen napirendre felette. Amikor Wass György első felesége a szülés okozta sérülésekbe belehalt, férje azt jegyezte fel naplójába: „rettentő nyomorúságos betegsége [...] engem úgy gyötrött, szívből írom, hogy ha én rajtam lött volna, talán nem gyötrött volna úgyannyira”; „ez esztendőnek minden részei [1682] énnekem voltak felettébb keservesek és nyomorúságosak”; 506 második feleségétől való fia, Ferkó halálakor pedig azt írta, hogy az „nem kicsiny szomorúságomra esett, sőt igen meghatott”. 507 Wass László – első felesége halálakor – a következőket írta naplójába: „az én kedvem kereső, szelíd engedelmességű, engem tisztán s igazán szerető és hozzám szokott, senkinek véteni nem kívánó édes galambomot, az én édes szívem kedves feleségemet Bethlen Júliát, reggeli hét s nyolcz óra között az én szemem elől az szomorú halál által [Isten] elvevé, nekem nagy szívbeli fájdalmomra és tőlem soha el nem felejthető keserűségemre, midőn nyolcz esztendőket példás tiszta szeretetben és egymást megértésben éltünk volna és három holnapokat.” Néhány napra rá – mint írta – „nagy kincsemet zárám koporsóban szívem nagy gyötrelmével”. 508

Birtoktörténet A 14. század utolsó harmadától Wass György Kolozs megyei ispán birtokszerzéséig a család új birtokokra lényegében nem tett szert (kisebb részeket házasság útján szereztek), és az egyes ágak csak a régieket osztogatták maguk között. A család törzsbirtokát mindvégig a Doboka megyei falvak alkották; ezeket a kortársak leginkább az itt levő halastavak gazdagsága miatt emlegették. Benkő József a Transsilvania specialisban így ír erről: „Cege falu dicsőségét méltán szolgálják a vásárok, amelyekkel büszkélkedik, nemkülönben egy hosszú és mély, halakban és vízimadarakban igen gazdag tó, amely hét falunak a területére nyúlik ki, és amely az első helyen áll Erdély halastavai között. Ez a cegei, másként Hódostónak nevezett tó, azaz latinul Castoreus lacus (mivel ez a hódnak nevezett állatfaj a partjain él), mely vizét Császári, Ördöngösfüzes és Szamosújvár fele vezeti le, Cege falu mellett ér véget, ahol erős töltés tartja vissza, nehogy kiáradjon, megduzzadva az esőzésektől vagy az olvadó hótól. Mégis előfordult, hogy áttörve a töltést haragos hullámaival megtöltötte Ördöngösfüzes házait, s a házakba a legnagyobb mennyiségbe sodorta be a csukát s a vele rokon halfajtákat. A háló, amellyel ebből az igen mély és széles tóból

504

Wass cs lt, 1737: 5721. sz. Napló 541; Kádár–Tagányi I. 498. Napló 27. 507 Napló 286. 508 Napló 555–556. 505 506

EME


51

A cegei Wass család birtokai a 16–17. században. (Készítette Karácsony István.)

kényelmesen halászni lehet, nem olcsóbb 100 rénes forintnál.” 509 Halászat a cegei tóban télen is folyt, léken keresztül, ami nem volt teljesen veszélytelen: 1683 decemberében Wass György alatt beszakadt a jég, ő ugyan megmenekült, de a víz elnyelte a szánt húzó két lovat, és a kocsis is csak a jég alatt továbbúszva tudott végül a felszínre jutni. 510 Halásztak a tóban pontyot (régi nevén potyka vagy pozsár), csukát és kárászt, 511 olykor 509 Benkő József: Transsilvania specialis. Erdély földje és népe. I–III. Fordította, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Szabó György. Buk. [1999]. I. 404–405. 510 Napló 34. 511 Napló 62, 263–264, 500. 1766-ban Wass Ádám Teleki Ádámnak Lónára (Doboka vm.) egy csukát küldött ajándékba; amint írta, „több halam nem lévén, egy csukátskával kívántam udvarolni” (ENMLt, Teleki cs kendilónai lt, Missilisek, W. Á. 1766. VIII. 18-i levele).

EME 52

W. KOVÁCS ANDRÁS

gyalomnak nevezett hálóval, amellyel egyszerre több ezer halat ki lehetett fogni. 512 Cegén kívül volt még tó Császáriban 513 és Méhesen. A középkor óta a legjelentősebb gyarapodást természetesen Wass György szerzeményei jelentették. Zálog útján néhány újabb birtokot szereztek, így például 1598-ban Erdélyi Kata (Wass György szamosújvári kapitány özvegye) Palásti György göci részbirtokát, 514 és azt később a Wassok megörökölték. 515 Akárcsak a korábbi századokban, a fiútestvérek egyenlő mértékben részesedtek az apai birtokból, a kihaló ág birtokait pedig az életben levő rokonok kapták meg (18. kép). Az adományokon kívül még a fejedelmi kincstár tulajdonát képező, elidegeníthetetlen birtokokat (ún. fiskális birtokokat) lehetett zálogba venni. A fejedelmek elsősorban természetesen híveiknek adták azokat. A Wassok kezében négy ilyen birtok volt huzamosabb ideig: Kupsafalva, Láposdebrek, Ungurfalva Belső-Szolnok vármegyében és Ünőmező Dobokában. Ezeket ugyancsak Erdélyi Katalin szerezte meg 1600-ban, és a 17. század közepéig a Wassok kezén voltak. 516 18. A Wass család díszes családfája 1822-ből Ugyancsak fiskális birtok volt például a már (Wass cs lt, 41. doboz, 5343. sz.) említett Kötke, Mikola, Szentmárton, és feltehetően azok is, amelyek csak ideiglenesen voltak a Wassok kezében, és elidegenítésük körülményei nem ismertek. Más birtokaikat házasság útján szerezték, elsősorban a Bogáti, Ébeni és Vay családoktól.

A Bogáti birtokok Bogáti Druzsianna kiterjedt birtokok tulajdonosa volt. 1608-ban Báthori Gábor (1608– 1613) Alvinc, Borberek, Tartaria, Borsómező, Karna, Rakató (Fehér vm.) birtokokat Teke mezővárossal (Kolozs vm.) együtt, továbbá az ősi Bogáti-birtokokat (Bogát, Ludas, Keménytelke, Bodon Torda vm.-ben, Oroszi, Szentjakab, Jácintos Fehér vm.-ben, Balázstelke, Kornéltelke Küküllő vm.-ben) Bogáti Druzsiannának adományozta, 517 de a jelek szerint ezek első férjétől, Barcsai Andrástól született fia, Barcsai Zsigmond magtalan halálával 1654-ben a fiskusra szállottak. 518 Felsőszőcsöt (Belső-Szolnok vm.) Bethlen Gábor kötötte le 1617-ben Bogáti Dru512

Napló 263. Napló 263. Wass cs lt, 1598: XV/12; 1714: I/8 (a zálogbavétel késői említése). Iktatás: Wass cs lt, 1598: XV/13. 515 1670-ben Wass János és testvérének, Lászlónak az özvegye, Teleki Anna birtokosok itt (Wass cs lt, 1670: XV/15). 516 A birtoklástörténeti adatokat részletesen ismerteti Kádár–Tagányi: Kupsafalva (IV. 535), Láposdebrek (IV. 560), Ungurfalva (II. 288), Ünőmező (VII. 48). 517 Wass cs lt, 1608: XLVII/3. – A Bogáti-birtokok: Wass cs lt, 1608: XLIV/8; 1620: XLIV/10. – Kornéltelke: elnéptelenedett település a Kis-Küküllő mentén, valószínűleg Dicsőszentmárton környékén (Csánki V. 885). 518 Wass cs lt, 1654: XLVII/9. 513 514


53

zsiannának, 519 Tekét pedig fiától, Barcsai Zsigmondtól kapta használatra. 520 Utóbbit a fiskus csak későn vehette vissza, mert egy ideig még Bogáti Druzsianna dédunokája, Wass Dániel is bírta. 521 A marosszéki Moson ugyancsak Bogáti Druzsiannáé volt, 522 és leánya, Wass Judit há zassága révén 523 Ébeni Lászlónak jutott. 524

Az Ébeni-örökség A Wass család két szálon is kötődött az Ébeniekhez. Wass Judit Ébeni László második felesé ge volt, Wass János pedig Ébeni Évát vette el feleségül. (Ébeni Éva ennek az Ébeni Lászlónak osdolai Kun Ilonától, az első feleségétől született leánya volt.) Ebből a házassági kötelékből több birtok szállott a Wassokra: Császári (Doboka vm.), Szengyel (Torda vm.), Ajton (Kolozs vm.), Háporton, Tordos, Bagó meg Ispánlaka (Fehér vm.). A birtokok sorsa viszonylag jól követhető. Az első hármat – ezek fiskális birtokok voltak – Báthori Zsigmond kötötte le familiárisának, simai Borbély Györgynek 1597-ben.525 A többi négyről nem tudjuk, miképpen szerezte meg Bor bély György, de ugyanabban az évben kelt végrendeletében már ezekről is rendelkezett. 526 Emel lett Keménytelke és Mezőszakál (Torda vm.) is az övé volt, de egyik leánya, Borbély Anna Mezőszengyellel együtt elzálogosította Macskási Ferencnek. 527 A többiből azonban részesedett osdolai Kun Gothárdné Borbély Anna, majd leányuk, gyerőmonostori Ébeni Lászlóné Kun Kata, akitől pedig leányuk, Ébeni Éva, Wass János felesége örökölt. 528 Az Ébeni-birtokokból Császári maradt legtartósabban a Wassok kezén – itt a 20. század elején is volt részük. 529 Kun Kata testvé rétől, Kun Borbálától csere útján szerzett részt Kalocsa, Récekeresztúr, Császári (Doboka vm.), Fűzkút (Kolozs vm.) birtokokban. 530 Ugyancsak a Borbély–osdolai Kun–Ébeni atyafiság útján ju tott a Wassok kezébe néhány más Fehér megyei részbirtok (Algyógy, Tordos, Ispánlaka, Fugad, Háporton), illetve Szásznádas és Hétúr Küküllő vármegyében. 531 Ezek egy része valószínűleg le ányágon öröklődött tovább, némelyiket bizonyára a megszerzés után nem sokkal elidegenítettek. Egy másik birtokot, Sajgót (Belső-Szolnok vm.), amely fiskális birtok volt, 1659-ben Ébeni Ist ván kapta zálogba, 532 tőle pedig unokájához, Ébeni Évához és annak férjéhez, Wass Jánoshoz, a fejedelmi tábla ülnökéhez került. Részt belőle utóbbi fia, Wass Dániel örökölt. 533 A fiskus a maga részét, 11 jobbágyot Dániel fiától, Ádámtól váltotta vissza 1766-ban. 534 Ugyancsak örökség útján

519

Wass cs lt, 1617: XLIV/32. Wass cs lt, 1657: XLVII/14. Wass cs lt, 1737: XLVII/23. 522 Wass cs lt, 1640: V/39. 523 Wass cs lt, 1653: XLIV/26. 524 Wass Judit és férje, Ébeni László is Mosonban halt meg (1662, illetve 1661), utóbbit az itteni templomban temették el (Wass János feljegyzései 352). 525 Wass cs lt, 1597: LXVI/11; Mihály vajda adománylevele Borbély György részére Császári, Ajton, Szengyel, illetve Mezőpanasz birtokokra (utóbbi Bihar vm.-ben, ma puszta Geszt mellett, lásd Györffy I2. 651): Wass cs lt, 1599: LXV/13. 526 Ekkor Lippa kapitánya. Gyermekei: György, András (utóbbi török fogságban), Krisztina, Anna és Katalin (Wass cs lt, 1597: LXV/12). 527 Wass cs lt, 1592: LXV/9; uo., 1734: XLIV/19a. – A későbbiekben ezeket a Rhédeyek örökölték (MTAKt, Kézirattár, Tört. Gen. 4o, 1/76, Wass). 528 A leszármazást lásd: Wass cs lt, 1734: XLV/19a. 529 Kádár–Tagányi II. 361. 530 Wass cs lt, XLVI/4; 1640: XLVI/6. – A Wassok kalocsai birtoklására lásd még: Kádár–Tagányi IV. 194. 531 Wass cs lt, 1730: XLVIII/a/2; 1665: XLVIII/b/2; 1659: XLIII/c/2; 1688: XLVIII/c/3; Huszti: Registrum 155r (LXVI/4, az elveszett irat kivonata). 532 Kádár–Tagányi VI. 8. 533 Wass cs lt, 1687: XLIX/2; 1700 k.: XLIX/4; 1702: XLIX/4. 534 Kádár–Tagányi VI. 9. 520 521

EME 54

W. KOVÁCS ANDRÁS

kapott részt ez a Dániel Renget, Algyógy és Mada Hunyad vármegyei birtokokban. 535 Ilosvát (Belső-Szolnok vm.) II. Rákóczi György kötötte le 1658-ban Ébeni Lászlónak és feleségének, Wass Juditnak, 536 de már 1665-ben vissza is váltotta. 537 Az Ébeniek révén örököltek a Wassok ré szeket Szótelke (Doboka vm.), 538 Girolt, Debrek, Szemesnye (Belső-Szolnok vm.), Szakadát (Bi har vm.), 539 Magyar- és Oláhtótfalu (Kolozs vm.) birtokokból. 540

A Vay-birtokok Vay Judit (kisrédei Rhédey Mihály, majd Wass Dániel felesége) id. Vay Ádám 541 és iványi Fekete Erzsébet leánya volt, testvérei Vay Erzsébet (férjei: bethleni gr. Bethlen Mihály, majd Dujardin Ferenc), Anna (gyerőmonostori br. Kemény Simonné), Kata (széki gr. Teleki Pálné) és ifj. Vay Ádám (liptószentmiklósi és óvári Pongrácz Krisztina férje) voltak. 542 Id. Vay Ádám II. Rákóczi Ferencnek hadvezére volt, 543 a szabadságharc bukása után pedig Lengyelországba mene kült, és ott is halt meg. 544 Birtokait a szepesi kamara elkobozta. A gyermekek azokat később ki váltották, 545 és így Judit is tekintélyes vagyont örökölt. A testvéreivel 1732-ben véghezvitt osztály szerint neki Serke, Baraca, Simonyi (Gömör vm.), Alsópokorágy (Kishont vm.) és Kazinc (Bor sod vm.) jutott, 546 de a testvére, ifj. Ádám által elzálogosított ajnácskői részt is visszaváltotta. 547 A birtokigazgatást tiszttartó intézte Serkéről, a jövedelmek és kiadások alakulásáról évről évre veze tett számadásokat készített. 548 Vay Judit férje halála után Serkén élt, de a gyermekek közül Wass Ádám Erdélyben maradt, 549 Wass György ugyan egy ideig Serkén élt,550 de később ő is visszatért Erdélybe. Ezek a birtokok a 19. század elején már nem voltak a Wass család tulajdonában.

1848 után Jelentős változást hozott az 1848 utáni években végbement úrbéri kárpótlás, amelynek során az úrbéres telkeket az állam felszabadította a földesúrnak járó szolgáltatások (robot, dézs ma, pénzbeli szolgáltatások) alól. Az úrbéri telkek nagyságáról és a kárpótlásul fizetett pénz összegről egy 1863-ban kinyomtatott jegyzék tájékoztat. A Wass család kapcsán említettek leg többje a família ősi birtoka, néhány azonban örökség vagy házasság útján jutott hozzájuk. Így pl. Lackonya (vagy Lacház) és Berence (Kővár-vidék) Mikes-birtok volt, 551 azokért Wass Antónia (†1858) és Albert (1819–1911) édesanyjuk, gr. Mikes Róza jussán kaptak úrbéri kárpótlást. Nem tudjuk, hogyan kaphatott Wass Albert kárpótlást a Belső-Szolnok vármegyei Felsőegresért vagy Wass Samu több, Doboka és Közép-Szolnok vármegyei birtokért (ezekről csak gyanítható, hogy a feleségeiké voltak). 535

Wass cs lt, 1730: XLVIII/a/3. Wass cs lt, 1658: L/2. 537 Wass cs lt, 1665: L/6. 538 Wass cs lt, 1668–1718: LI/1–5; Kádár–Tagányi VI. 477. (1809-ben Wass Sámuelnek is van még itt két jobbágytelke.) 539 Wass cs lt, Fasc. LIX–LX. 540 Wass cs lt, Fasc. LXIII. 541 Id. Vay Ádám az első felesége halála után újranősült, Zay Annát vette el, akitől két gyermeke született, Vay Sámuel és Klára (Wass cs lt, 5688. sz.). 542 Wass cs lt, 1752: 5672. sz.; uo., 1753: 5675. sz. 543 Wass cs lt, 1711: 6357. sz. 544 Wass cs lt, 1723: 5848. sz. 545 Wass cs lt, é. n.: 5738. sz. 546 Wass cs lt, 1732: 5591. sz. 547 Wass cs lt, 5965. sz. 548 Számadások a serkei (1731–1740, 1751–1775), az ajnácskői (1764–1770) és a kazinci (1759–1769) tiszttartók után maradak fenn (Wass cs lt, 6706–6805. sz.). 549 Wass Ádám Dobokából Balázsháza érintésével ment Serkére anyja temetésére 1770 áprilisában (Rettegi 228). 550 Wass cs lt, 1737: 6154. sz.; uo., 1739: 5796. sz. 551 Kádár–Tagányi IV. 546; II. 150. 536

EME 55


Birtokos neve Wass Ádám Wass Albert

A terület nagysága, ill. a kárpótlásul fizetett összeg (az első szám: hold, négyszögöl, a második: forint, krajcár) 993,18 21 507,19

A kármentesített úrbéri birtokok Mohaly, Szentegyed, Göc, Cege (Doboka vm.) Felsőgyékényes (Belső-Szolnok vm.) Mezővelkér (Kolozs vm.) Vízszilvás (Doboka vm.) Mezőzáh, Cikud (Torda vm.) Felsőegres (B-Szolnok vm.) Lackonya, Berence (Kővár-vidék)

1620,138 36 993,56 2/4

Wass Albert Wass Antónia Wass Samu Cege, Pulyon, Mohaly, Göc, Noszoly és Magyaregregy, Felsőkékesnyárló, Borzova, Szentpéterfalva (Doboka vm.), Bercse (Kolozs), Fürményes (Közép-Szolnok vm.)

859 253 15 477,21 1534,1374 34 147,45

Forrás: Das Urbarialwesen in Siebenbürgen. Von Josef Ritter v. Grimm. Wien 1863. 68 (nr. 84), 123 (nr. 1480), 168 (nr. 2738), 144 (nr. 2033).

Az úrbéri kárpótlás után a Wass család tulajdonában levő birtokok nagyságáról a gazdacímtárak nyújtanak hozzávetőleges tájékoztatást. Az alábbi két táblázatban szereplő többi birtok közül Alsóilosva Wass Miklós (1812–1887) feleségéé, Berchtold Eugéniáé volt, Kackó és Alsóbalázsfalva, illetve a Hunyad vármegyei birtokok (Guraszáda, Hosdó) pedig Wass Ármin (1851–1914) édesanyjának, Sándor Bertának voltak a tulajdonában. 552 Magyarfráta ismeretlen módon került Wass Albert (1819–1911) tulajdonába, Pele minden bizonnyal Gyulai-birtok volt és úgy örökölte Wass Ottilia. A többi a Wass család ősi birtoka. Birtokos neve

Birtok neve

Vármegye

Wass Miklós Wass Ármin Wass Ádám Wass Jenő Wass Béla

Alsóilosva Kackó Császári Cege Pulyon Szentegyed Szentgothárd Mezőzáh

Szolnok-Doboka vm.

Wass Albert

Torda-Aranyos vm.

Terület nagysága (kataszteri hold) 931 135 399 1991 157 265 949 1128

Forrás: Baross Károly: Magyarország földbirtokosai. Bp. 1893. 671, 677, 679–680, 719.

Birtokos Wass Ádám Wass Berta és Irma Wass Irma Wass Ármin özv. Wass Ádámné Wass Jenő Wass Béla Wass Albert Wass Ottilia

Birtok neve Hosdó Guraszáda Alsóbalázsfalva Kackó Cege Cege Szentgothárd Mezőzáh Magyarfráta Pele

Vármegye Hunyad vm. Beszterce-Naszód vm. Szolnok-Doboka vm.

Torda-Aranyos vm. Kolozs vm., Mócsi járás Szilágy vm.

Megjegyzés Mindkettő Wass Ádámné Sándor Berta (Wass Berta és Irma édesanyja) birtoka Wass Ádámné Sándor Berta öröksége édesanyjától Wass-birtokok

Eredete ismeretlen

Forrás: A magyar korona országainak mezőgazdasági statisztikája. Második kötet. Gazdacímtár. Bp. 1897. 466, 602, 612, 614.

552 MNZsebk Főrangú családok 266. Kackón és Alsóbalázsfalván Sándor Berta édesanyjának, alsóbalázsfalvi Cserényi Juliannának volt birtoka.

EME 56

W. KOVÁCS ANDRÁS

Az 1921-es román földbirtokreform kisajátításairól nem rendelkezünk számszerű adatokkal községszintű lebontásban. Wass Ilona emlékirataiból tudjuk, hogy a szentgothárdi ágból való Wass Béla ekkor vesztette el Szentegyedet, és a többi birtokból is vettek el jelentős részeket. 553 A második világháború után az állam minden birtokot kisajátított, a cegei birtok visszaigényelhető töredékéért az erre jogosult ág, Wass-Tarjányi Ákos örökösei perelnek (2004). A család jelenleg Wass Albert írónak első feleségétől született említett fiaiban – Vid, Huba, Miklós, Géza (Amerikai Egyesült Államok) és Endre (Németország) –, illetve leszármazottaikban él tovább. Az adoptált ágat Wass-Tarjányi Ákos leánya, Zsuzsanna (férjezett Tondolo Gino, Bécs) és gyermekei képviselik. The History of the Family Wass de Cege in the 16th–20th Centuries. The Wass family is one of the oldest families in Transylvania, their lineage can be traced without interruption from the beginning of the 14th century. (About their early history see: Erdélyi Múzeum 2004/1–2. 1–40.) György Wass, was the first member of the family playing a political role in the life of the forming Transylvanian Principate. He was donated several estates in the Mezőség, such as Záh (Torda county) or Velkér (Kolozs county). Under the princes rising from the Báthori family, György Wass became in the last quarter of the 16th century comes of Kolozs county, captain of Szamosújvár, and councillor of the prince. He did not agree with prince Zsigmond Báthori (1588–1602), who breaking with the Ottoman-friendly policy preferred the Habsburgs, therefore he was imprisoned, where – in order to avoid execution – in 1594 he committed suicide. In spite of that, his sons went on taking part in the political life of Transylvania. One of them, János (†1635) having been brought up by the Jesuits, became a convinced Catholic in such times when the Catholic Church was barely tolerated in the Principate. Except for him all the Wass descendents were Calvinists until the mid 19th century, and many of them studied in the famous colleges of Nagyenyed and Kolozsvár. György Wass (1658 or 1659–1705) played role in the political events of the late 17th and early 18th centuries when the so far independent Transylvanian Principate was put under Habsburg control. During that process he went to Vienna for several times in order to negotiate with the Habsburg government. Not much later he joined the uprising against the Habsburgs led by Ferenc Rákóczi (1704–1711). Both himself and his son László (1696–1738) kept a diary, which are now important sources referring to the Transylvanian political and social history of that time. Dániel Wass (1674–1741), just like his above mentioned relative, left the Habsburgs’ side in order to join Rákóczi. Dániel’s sons, Miklós, György and Ádám were donated a title by empress Maria Theresa (1740–1780). Throughout the 18th century the family possessed estates in Northern Hungary as well, and lived partly there, partly in Transylvania. However, in the first part of the 19th century the Wass got settled definitively on the Transylvanian estates. One of the representative members of the family in that century was Samu Wass (1814–1879), who after fighting in the Revolution of 1848–1849 went into exile. He spent considerable time in California, where together with another Hungarian exile he opened a gold-mine, obtained the authorization of the government and had dollars minted. Only in 1858 was he allowed to turn back home. Some of the Wass were members of the Parliament in the 19th century, or held positions in government offices. Three branches of the family lived to enter the 20th century. Two branches had been living at Cege, and both of them died out on male line before the Second World War. Each of the two had a castle there, although only the smaller one survived. The third one had it’s residence at Szentgothárd. The writer Albert Wass (1908–1998) belonged to this branch. In 1945 he flew to Germany then settled down in the United States, nevertheless he was sentenced to death by the communist Tribunalul Poporului (an exceptional court called Peoples Court) in his absence in 1946. The castle of Szentgothárd had been destroyed after the war. Somewhat before 1920 Béla Wass (1853–1936) deposited the family archives in the collection of the Erdélyi Múzeum-Egyesület (Transylvanian Museum Society). Ottilia Wass (1829–1917) gave his house in Kolozsvár to the Society; both donations have been confiscated by the state. After World War II the family was forced to emigrate, first having been deprived of all their possessions. Since then the male line has been living in the United States and in Germany, the other one, the female line lives in Austria. A family tree is annexed to the study, which informs about the family lineage from the 16th century until present.

553

Siemers: Wass 24.

EME Demeter Zsuzsa

„Magyar Ovidiusok” és „Impostorok” a 17–18. század fordulóján „Mindazonáltal, akik azokhoz többet értenek nálomnál, azok censurája alá örömest bocsátom azokot, és amit correctióra valót találnak azokban, aminthogy találnak is, annak megigazításátúl nem fogom meg kezeket, sőt kedvesen veszem azt tőlök mind a magam, mind azok részérűl, akik a magyar versek olvasásában gyönyörködvén ezt az én munkácskámot sem restellik szemek eleibe venni, akik legyenek ezekkel jó egészségben és éljenek sokáig” – írja Gyöngyösi nem minden retorikai szándék nélkül Kemény-eposzának Az Olvasóhoz intézett utószavában, s minden „kedvessége” mellett nem is sejtette talán, hogy verseinek olvasásakor a „többet értő” utókor egyre több kivetnivalót talál majd szövegeiben, olyannyira, hogy fokozatosan alul marad a költőtárs Zrínyi mellett, sőt az irodalmi köztudat perifériájára szorul nem egészen száz (?!) év alatt. Igaz, „gyöngy nevinek gyöngy maradéka” időről időre irodalmi viták össztüzébe kerül, mégis a Gyöngyösi-utóéletet tüzetesebben vizsgáló kutató minduntalan visszatérő, mintegy megkerülhetetlen és felülírhatatlan irodalomtörténeti toposzokba botlik. A Kazinczy, Toldy és Arany által megkonstruált Gyöngyösi-axiómák a 19. századi, Gyöngyösit olvasó és esetleg Gyöngyösiről értekező írástudók 1 számára evidenciaként működnek, esetleges eltéréseket csak az oktatásorientált, ezért gyakorlati célokat is szem előtt tartó értelmezésekben figyelhetünk meg. 2 Mindezek az eltérések azonban nem befolyásolják szervesen a már kialakult Gyöngyösi-recepciót. Bevezetőjükben megismétlik a Dugonics által írt, nem mindig hibátlan Gyöngyösiéletrajzot, 3 mind struktúrájukban, mind tartalmukban hűen követik Arany Gyöngyösi-tanulmányát. 4 A hagyomány láncszemeként kezelt Gyöngyösiről közvetve, elsősorban Széchy Mária történelmi megítélése kapcsán beszélnek. A 19. századi Gyöngyösi-tanulmányok alapján a gyanútlan olvasó méltán gondolhatja Gyöngyösit egyműves szerzőnek, 5 s ezt a képzetet a Dugonics- és a Toldy-kiadás sem változtatja meg alapvetően. Az irodalomtörténetben kialakított Gyöngyösi-képről talán elmondható, hogy az életmű kérdéses részeinek tisztázása és lezárása előtt már irodalomtörténeti közhellyé vált egy olyan, megkérdőjelezhetetlennek tekintett Gyöngyösi-kép, mely a teljes életmű s a teljes befogadástörténet ismeretében némi kiegészítésre szorul. A 18–19. század elejének Gyöngyösiről szóló szövegeit megvizsgálva kevés nyomát találjuk a szövegkritikai igénnyel fellépő szövegértelmezéseknek. A méltatások, illetve elmarasztalások főként Gyöngyösi nyelvezetéről, mitologizáló hajlamáról, leírásairól és klasszikus elődei1 Az írástudók fogalmának használatakor Bíró Ferenc tanulmányára alapozok, aki az értelmiségi irodalom fogalmával illeti az 1780-as évek irodalmát és annak művelőit, amely különbözik az 1770-es évek előtt jelentős szerepet játszó egyházi, valamint nemesi irodalom képviselőitől. Lásd Bíró Ferenc: A felvilágosodás korának magyar irodalma. Bp. 1998. 2 Itt elsősorban azokra a 19. századi gimnáziumi éves értesítőkre gondolunk, amelyeknek előtanulmányai közt Gyöngyösiről szóló szövegek is találhatók. Grets József: Gyöngyösi István élete és irodalmi működése. A nagybecskereki főgimnázium értesítője. 1878/79. 3–20; Vucskits Jenő: Egy történelmi személy két költői feldolgozása. A marosvásárhelyi róm. kat. főgimn. ért. 1904/1905. 3–80. 3 Gyöngyösi Istvánnak költeményes maradványai. 1–2. Pozsony–Pest 1796. 4 Arany János: Írói arcképek (Gyöngyösi István, Orczy Lőrinc). Bp. 1910. 3–30. 5 Egyműves szerzőn természetesen nem az egy művet alkotó szerzőt értem, a 18., de főként a 19. századi tanulmányok Gyöngyösi több művét is megemlítik. A szintagmával a Murányi Venus által emlékezetre méltó Gyöngyösi-toposzra utalok.

EME 58

DEMETER ZSUZSA

ről tudósítanak, de ezek – az esetek többségében – nem lépnek túl az általános leírásokon. Gyöngyösi műveinek részletesebb elemzésével csak a biografikus felsorolásokban találkozunk. A kor íróinak – irodalmi programjukból fakadóan – elsősorban Gyöngyösi irodalomtörténeti helyét kellett meghatározniuk, állást kellett foglalniuk a Gyöngyösi-hagyományt illető – főként verselésben erősen jelen lévő – vitában, és a Gyögyösivel kortárs Zrínyinek is ki kellett jelölni irodalomtörténeti helyét. A fentebbi bevezető néhol sarkítottnak tűnő állításai nem reflektálnak Gyöngyösi 18. századi – szintén köztudomású – reneszánszára. A 18. század Gyöngyösiről szóló irodalmi vitáiból ugyanis szinte semmi olyan nem mentődik át a 19. századba, 6 ami mellette foglalna állást, illetve ami hírt adna a 18. századi, Gyöngyösi műveinek szerzőségéről szóló vitákról. Ugyanígy sem a későbbi tanulmányokban, sem a Gyöngyösi-kiadásokban nem találjuk nyomát a Florentina szerzőségéről értekező Ráday–Kovásznai-levelezésnek sem. A fordulópont az 1880-as években következik be, az akkor felgyorsuló Gyöngyösi-kutatás legfontosabb – 20. században megszülető – eredményének Badics Ferenc kritikai kiadását tekinthetjük. Ennek tudható be részben az is, hogy Gyöngyösi 19. századi recepciójáról meglehetősen sok adat áll rendelkezésünkre, míg a 17–18. századi, szétszórtan megjelenő Gyöngyösi-méltatásokról jóval kevesebb feltáró tanulmány készült. A 18. századi Gyöngyösi-recepciókutatás igen fontos forrásai közé az olyan művek befogadástörténete tartozik, mint például a Florentina című dráma, amelynek napjainkig kérdéses a szerzősége. Jelen dolgozat keretei nem teszik lehetővé a teljes 18. századi Gyöngyösi-utóélet bemutatását, ezért dolgozatomban a Florentina-dráma utóéletének nyomon követésével párhuzamosan érintem a 18. századi recepció főbb állomásait. A 18. századi Gyöngyösi-utóélet legfontosabb kérdése az, hogy a nyilvánosság melyik regiszterében szólal meg először a Gyöngyösi-recepció, mi a Gyöngyösiről való beszédmód közege, illetve a szövegek használata, a köréjük íródott személyes vagy közvetett történetek hogyan határozzák meg azok értékét. Összegezve: célom nyomon követni a Gyöngyösinek tulajdonított Florentina-dráma utóéletét, illetve a Ráday–Kovásznai-levelezés kapcsán behatárolni azokat az esztétikai téziseket, amelyek révén a dráma kiszorult a Gyöngyösinek tulajdonított művek sorából.

Gyöngyösi árnyékához Ha a Florentina-drámáról Gyöngyösivel kapcsolatos adatokat próbálunk keresni a 18. századi forrásokban, igencsak kevés adat áll a rendelkezésünkre. Pedig Gyöngyösit érintő forrásokban a kor nem szűkölködik. Utóéletéről elsősorban azokból 17–18. századi, a nyilvánosság szándékával fellépő irodalmi levelezésekből 7 szerezhetünk tudomást, 8 amelyek irányítását a 18. századtól Kazinczy veszi át. Ugyancsak Kazinczy nevéhez fűződik Gyöngyösi irodalomtörténetben elfoglalt helyének kijelölése is. 9

6

Leszámítva természetesen a hibás Dugonics-életrajzot és Kazinczy ítéletét. Debreczeni Attila Profánusok. Az 1770-es évek magyar irodalmáról című tanulmányában a levelezés nyilvánosságpótló funkcióját jellemezve írja: „Nemegyszer éppen a levelezésben létesülnek személyes kapcsolatok, a levelek közvetítésével szerveződnek szűkebb-tágabb körű viták, műhelyek – a levelezés ez esetben nyilvánosságteremtő funkcióval szervezi, alakítja a nyilvánosság lehetséges (lehetségesnek vélt) formáit.” 8 A források között megemlíthetjük még az 1700-as évek végétől meginduló hírlapokat és folyóiratokat, amelyeket kiegészítenek a rendszerező jellegű irodalomtörténetek, illetve az elméleti megalapozottsággal is fellépő írói művek (pl. Pápay Sámuel 1808-ban megjelent irodalomtörténete). 9 Erről részletesebben lásd a Kazinczy–Batsányi-vitát. 7

EME „MAGYAR OVIDIUSOK” ÉS „IMPOSTOROK” A 17–18. SZÁZAD FORDULÓJÁN

59

A Gyöngyösiről született első méltatások nem tekinthetők túl részletezőnek. S bár címek szintjén érintik munkásságát is, nehéz egyértelműen megállapítanunk, kit tartanak a Florentina szerzőjének. Az első, Gyöngyösire vonatkozó, 10 munkásságát is érintő magyar nyelvű adat Bod Péter nevéhez fűződik, aki mintegy hatvan évvel a költő halála után, 1766-ban, a Magyar Athenas 11 soraiban ekként ír róla: „Gyöngyösi István nevezetesen született vólt a’ magyar vers írásra, ’s lehet méltán mondani Magyar Ovidiusnak vagy Márónak. Igen kedvesek a’ versei, annyira el is híresedtek, hogy sem előtte, sem utána mássa nem tartatik Gyöngyösinek a’ vers írásban.” 12 Bod Gyöngyösi munkáinak felsorolásakor megemlíti a Murányi Venust, Kemény János históriáját, a Charicliát, a Palinodiát „s egyéb apróságokat”. 13 A sort Horányi Elekkel folytathatjuk, aki a Memoria Hungarorumban 14 nagyra becsüli Gyöngyösit, Tassóhoz, Voltaire-hez, Opitzhoz hasonlítva szerzőnket, akinek „verselése ékes és önként ömlő, gondolatai bőségesek és szellemesek”. Gyöngyösi leírásairól, az érzelmek festéséről, ábrázoló technikájáról is hasonló szuperlatívuszokkal él. A Gyöngyösinek szentelt passzusból kideríthető, hogy tudomása van mind Ráday kiadástervezetéről, mind a közkézen forgó Gyöngyösi-kiadások megromlott változatairól. Pontosabb részleteket azonban nem árul el Ráday tervéről, így azt sem, tudomása volt-e a Ráday tulajdonában lévő kéziratos Florentináról. A 18. századi laudációk sorát idegen nyelvű adatokkal is kiegészíthetjük: a Kovachich Márton György szerkesztette Mercur von Ungarnban 1786-ban megjelenik Karl Gruber Gyöngyösi-cikke, 15 illetve 1813-ban, a Mercure Etranger-ben és annak Gazette Litteraire című rovatában a Charles de Béroy 16 tollából származó Gyöngyösi-tanulmány, amelyben a szerző a felsorolt Gyöngyösiműveket (Murányi Venus, Palinodia, Rózsakoszorú, Kemény János, Csalárd Cupidó és Chariclia) rövid ismertetőkkel is ellátja. A Florentináról és a másik kérdéses műről, a Dédalusról ezekben sem találunk említést. A Gyöngyösit idézők lajstroma nyilván tovább bővíthető, a korszak irodalomtörténetei, folyóiratai 17 bőséges anyagokat kínálnak a Gyöngyösi-kutató számára. A korszak nagy terjedelmű Gyöngyösi-anyagának ismeretében ugyanakkor nem meglepő, hogy a Florentináról nem sok említést találunk. A felvilágosodás korában írott Gyöngyösi-méltatások ugyanis nem annyira Gyöngyösi műveire reflektálnak, mint Gyöngyösi „klasszikai” műveltségére – Gyön10 A Gyöngyösi-utóélet természetesen már a kiadókkal és a kortársakkal (mint ahogyan francia tanulmányában Batsányi idézi is a névtelen szerző versét) megkezdődik. Ugyanakkor a Bod Péter nevéhez fűződő első laudáció is kérdéses: hangsúlyoznám, hogy kutatásaim során nem találkoztam korábbi, magyar nyelvű Gyöngyösi-méltatással, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy esetleg nem született ilyen. (A Kemény-eposz kiadója latin disztichonban, a Murányi Venus kolozsvári kiadója magyar alexandrinusban köszönti a költőt. ) A Homérosszal és Vergiliusszal való összemérés már náluk is fellelhető. 11 A mű teljes címe: Magyar Athenas avagy azz Erdelyben és Magyarországban élt tudós embereknek, nevezetesebben a’ kik valami, világ eleibe botsátott irások által esméretesekké lettek, ’s jó emlékezeteket fen-hagyták Historiájok, mellyet sok esztendők alatt, nem kevés szorgalmatossággal, egybe-szedegetett, és az mostan élőknek, ’s ez-után következendőknek tanuságokra, s jora-valo felserkentésekre közönségessé tett: F. TS. Bod Péter. A’ M. Igeni Ekklésiában a’ Kristus Szolgája. Nagyszeben 1766. 12 I.m. 96. 13 Hogy pontosabban kideríthessük, az „egyéb apróságokon” Bod Péter mit is érthetett, ahhoz könyvtártörténeti kutatások szükségesek. 14 „Quantum Tasso Italia, Voltairo Gallia, Opizio Germania, tantum profecto Gyöngyösio suo debet Hungaria. Nihil enim pulchrius ipsius versibus. Carmen eius nitidum et sponte fluens, cogitationes f undf atque acutf. Omitio elegantissimas descriptiones, adfectus amoris, odii, commisertionis, aliasque animi vicissitudines, nativis quasi coloribus depictas ac fere oculis subiectas, quas vix melius aut elegantius vel priscorum p tantum monumentis reperiamus.” 1776. pars II. 62–63. 15 Mercur von Ungarn 1786. 1011–1021. 16 A franciaországi folyóiratban közölt tanulmányoknak Batsányi a szerzőjük. Keresztury Dezső és Tarnai Andor (szerk.): Batsányi János összes művei. II. Bp. 1960. 17 Pl. Tudományos Gyűjtemény, Magyar Múzsa, Hazai és Külföldi Tudósítások, Erdélyi Múzeum.

EME 60

DEMETER ZSUZSA

gyösire mint a magyar epikus hagyomány legnagyobb folytatójára. A kezdeti, szinte felhőtlen hangvételűnek mondható Gyöngyösi-laudációk sora az 1810-es években törik meg Földi János, Ráday Gedeon és Verseghy Ferenc 18 írásaival, akik már valamivel szigorúbb bírálóknak bizonyulnak például Ányosnál, Baróti Szabó Dávidnál 19 és Batsányinál. Földi például Gyöngyösiről már 1797. jún. 11-i, Kazinczyhoz írott levelében úgy vélekedik, hogy a „Monasticus, Aesthetica nélkül való verseknek béhozója ’s gyarapítója”. 20 A fentebbi forrásokban fellelhető Gyöngyösi-méltatások nem lépnek túl a művek felsorakoztatásán, s elsősorban a Gyöngyösi-hagyománnyal szemben próbálnak valamilyen állást foglalni. A korszak irodalmi programjának ismeretében legtöbbjük nem is terjed(het) túl a magyar nyelv, a magyar(os) verselés problematikáján. 21 A századforduló Gyöngyösi-vitájának azonban mégis kiemelt fontosságot kell tulajdonítanunk. Nemcsak azért, mert a korszak szinte minden alkotója bekapcsolódik a vitába, hanem mert a vita nyomán kibontakozó – és Kazinczy által lecsiszolgatott – Gyöngyösi-kép fontosabb motívumai a 19. századi irodalmi kánonban csengenek vissza erősen. 22 A 18. századi Gyöngyösi-vita záróhangjait az 1820-as években követhetjük nyomon, ugyancsak Kazinczy levelezésében. Batsányi 1821-ben megjelent A magyar tudósokhoz című írásában hevesen bírálja „a’ felfújt Kritikust” 23 Gyöngyösi elmarasztalásáért. Kazinczy 1821 után már nem is szól többet Gyöngyösiről. Az Ányos-kiadást 24 előkészítő Batsányi nem csupán annak első versében és a már idézett francia nyelvű tanulmányában tér ki Gyöngyösi munkásságára. A magyar tudósokhoz, illetve a Faludi Ferenc versei című tanulmányban többször felhívja a figyelmet a – Gyöngyösi Istvánt a leoninusszerző Gyöngyösi Jánossal összetévesztő – nagy Kritikus elmarasztaló Gyöngyösi-ítéleteinek sürgős felülvizsgálására: „És így, ez a’ mi derék földink, ez a’ több Tudós Társaságoknak igen érdemes és ditsőséges tagja, ’s Hazánk’ Írójinak munkájiról a’ külsőországi Újságlevelekben gyakran ítéletet-hozó, mindenféle tudományú, híres és hatalmas Bíró [...], a száz és egynéhány esztendő előtt éltt Gömör Vármegyei Vice-Ispányt egyszerre mái Tordai Prédikátorrá változtatván, és a’ Jánost tetszés szerént Istvánnak nevezve, a’ Tiszteletes Urat újra meg-is keresztelvén, azt költi, azt erősitti az 1807dik esztendőben, hogy a’ Magyar Nemzetnek legfőbb, legjelesebb, ’s halhatatlan nevéről még az Idegeneknél-is már régen isméretes poétája – leoninus Versfaragó volt!!” 25 Nyilván Kazinczy tévedését Batsányi kissé eltúlozza. A két név azonossága, egymásra másolódása a korban igen erős, a közvélemény – a családnév azonosságán kívül nem létező egyezés ellenére – gyakran hozza neveiket igen közel egymáshoz. A tordai versfaragót igen sok esetben a „másik Gyöngyössiként”, Gyöngyösi Istvántól különbözőként nevezik meg, s a hiba kiküszöböléseként (avagy súlyosbításaként!?) A magyar irodalomtörténet bibliog18

Verseghy 1793-as tanulmányában egyfajta „korigények és közízléssel” magyarázza Gyöngyösi nyelvezetét: „az akkori magyar nyelvvel egyébképp’ nem bánhatott, mert ez még akkor az ízzel együtt pallérozatlan volt, és meghagyja néki örömest azt a’ dütsősséget, mellyel nemzeti poétánk között díszeskedik.” Vö. V. F.: Mi a poézis és ki az igaz poéta. Buda 1793. 30. 19 Baróti Szabó Dávid: A magyarság virágai. Komárom 1803. 20 Váczy János: Kazinczy Ferenc levelezése. I–XXII. Bp. 1890–1927. II. k. 212. 21 Bíró Ferenc A felvilágosodás korának magyar irodalma című kötetében az általam tárgyalt korszaknak a legfontosabb motívumaként említi a magyar nyelv ügyét: „A magyar irodalomnak hozzávetőleg a XVIII. századra eső időszaka a polgári értelemben vett nemzeti irodalom kialakulásának a nyitánya volt: a nemzeti nyelv most válik az irodalomfogalom egyik lényeges mozzanatává.” I. m. 148. 22 Itt elsősorban a Zrínyivel való párhuzamra, illetve a Zrínyi mellett elmarasztalódott Gyöngyösi-képre, a magyar Ovidius toposzra, az allegorizáló hajlam, a jellemek ábrázolásának sematikussága miatti elmarasztalására, de a leírásaiért és az érzelmek ábrázolásáért, a magyaros versmérték igen ügyes használatáért értékes Gyöngyösi-toposzra, valamint a hagyomány láncszemében betöltött és ezért emlékezetre méltó Gyöngyösi-képre gondolok. 23 Batsányi János: A magyar tudósokhoz. = Keresztury Dezső és Tarnai Andor (szerk.): Batsányi János összes művei. III. Bp. 1961. 37. 24 Batsányi János (szerk.): Ányos Pál munkáji. Bécs 1798. 25 Batsányi János: i. m. 37.


61

ráfiája is megad Gyöngyössi Jánoshoz kapcsoltan egy olyan Pesti Napló-beli cikket, mely Gyöngyösi Istvánról szól. 26 Maga Batsányi sincs mindig tisztában a Gyöngyösi neve mellé immár kötelező módon odaillesztendő klasszikus elődökkel, a Mercure Etranger egy késői lapszámában ugyan kiigazítva a hibát a Magyar Pindarosnak nevezi Gyöngyösit. 27 A fentebbi, néhol rapszodikusan kiválasztott Gyöngyösi-méltatások, -tanulmányok részletesebb idézésével a 18–19. századi Gyöngyösi-vita főbb vonulatait igyekeztem felvázolni. Összegezve elmondható, hogy a korszak irodalmi levelezésében, hírlapirodalmában kevés nyomát találjuk a Gyöngyösi szövegeit érintő, kritikai igénnyel fellépő értelmezéseknek. Még a Gyöngyösi szerzőségét egyértelműen magán viselő művekről is inkább általánosító jellegű, folyamatosan visszatérő, egymást idéző motívumokkal találkozunk, s ritkább esetben ugyan, de találunk kísérleteket a művek történelmi hátterének megvilágítására is. A Zrínyivel való párhuzam, a klasszikus verselőkkel egy sorba állítás, a „magyaros verselés megalkotója” toposzok ismétlésén alig terjednek túl a szövegek. A Gyöngyösi-vita ugyanakkor, mint Batsányi példáján is láttuk, túlnövi önmaga kereteit. A méltatók nagy része ugyanis – a vita alapján megítélve – nemhogy az esetleges vitás szövegek szerzőjének megállapítására nem vállalkozik, de még a művek kiadásai közötti eltéréseket, a nagyarányú szövegromlásokat sem korrigálja. Mint a fentebbi adatok is tanúsítják, a korszak irodalmárai tudtak Ráday kiadástervezetéről, de a Kovásznai–Ráday-levelezés vitás pontjairól a korszak irodalmában – hacsak a hallgatást nem tekintjük árulkodónak – nem sokat tudhattak. Levelezésük egy részét az 1870-es években a Figyelőben közli Kiss Áron. Gyöngyösi kritikai recepciója a romantikus költészet megszületésével párhuzamosan kezdődik, ami a Gyöngyösi–Zrínyi harcot végképp eldöntötté teszi – igaz, nem Gyöngyösi javára. Szándékosan hagytuk el a Florentina-drámáról szóló szövegeket a fentebbi fejezetből. Annak ellenére ugyanis, hogy a 18. századi levelezésekben olvashatunk egy jobbított Gyöngyösikiadás előkészületeiről, amelyben a Florentina is szerepelt volna, az 1796-ban megjelent, Dugonics által szerkesztett kétkötetes Gyöngyösi-kiadásban már nem találjuk a drámát. A továbbiakban a Ráday Gedeon nevéhez fűződő Gyöngyösi-kiadás előzményeire térnék ki, amely esetleges magyarázatul szolgálna a Florentina-dráma immár esztétikai kategóriák alapján történő elmarasztalására is.

A Florentina szövegvariánsai 28 A műnek több, egymástól eltérő változata is van, eredetije 1648-ban íródott, valószínűleg előadás céljából, átdolgozója, kiadója azonban már olvasásra szánva írja át. A Dömötör-féle kiadás 29 megismétli Badics 1914-es kiadását, vagyis a drámának két fő változatát publikálja. A második világháborúban elveszett Gosztonyi-kódexben 30 olvasható szöveg a Rimaszombatban tanítóskodó Zólyomi Szabó János által kibővített átírásban, 1762-es pozsonyi kiadásban maradt ránk, ez valójában az 1751-es budai kiadás hibás utánnyomása. 31 Latzkovits Miklós feltételezi 26

Jámbor Pál: Gyöngyössi. Pesti Napló 1862. 11. 11. Batsányi János: i. m. 618. Az alábbi fejezetben Badics Gyöngyösi-kiadásán kívül az alábbi tanulmányokra támaszkodtam: Latzkovits Miklós: A Florentina szerkezetéről és a közjátékozás 17–18. századi technikájáról. = Barokk színház – barokk dráma. Szerk. Pintér Márta Zsuzsanna. Debrecen 1997, illetve Ludányi Mária: A XVIII. századi udvari színjáték és az iskoladráma kapcsolata. = Iskoladráma és folklór. Szerk. Pintér Márta Zsuzsanna–Kilián István. Debrecen 1989. 29 Dömötör: RMKT XVII. Régi Magyar Költők Tára. XVII. I–IV. Bp. 1960. 30 „A Gosztonyi-kódexben található szöveg a dráma első actusának nyolc scenáját s az ezek után következő intermediumot tartalmazza. A további részek hiányoznak. A Florentina tehát eredetileg felvonásokra és jelenetekre osztott, két szinten strukturált alkotás volt.” Latzkovits: i. m. 284. 31 A Kolozsváron általam eddig fellelt Florentina-szövegek között található egy Kolozsváron kiadott változat is (1768), amely az 1693-as lőcsei kiadás utánnyomása, és tartalmazza a Toldalékot, tehát nem azonos a Latzkovits által 27 28

EME 62

DEMETER ZSUZSA

a 17 actusra osztott drámának egy olyan változatát, „Petrus Somogy munkáját”, amely nem datálható 1749-nél későbbre. Létezik a drámának egy kolozsvári kézirata is, amely a Gosztonyikódex és a Zólyomi-féle kiadás 32 között foglal helyet: „E köztes változat két szinten strukturált alkotás, vagyis felvonásokra és jelenetekre osztott. A felvonások között nincsenek intermediumok. Szembetűnő különbség még, hogy a kolozsvári kéziratból hiányzik az Elől-járó beszéd, a Gosztonyi-kódex 5. scenája, valamint a Toldalék. A kolozsvári kéziratban olvasható dráma három actusra van tagolva. Az első actus hét jelenetet tartalmaz, vagyis azt kell feltételeznünk, hogy a kolozsvári variáns szövege is hibás szöveg.” 33 A mű címe nem Gyöngyösitől származik, a Gosztonyi-kódexben lévő kézirat cím nélküli, s magának a műnek csak az első része ismert. A címbeli ingadozás a dráma kettős tematikájából – szerelem és barátság együttes szemléltetéséből – következik. A szöveg nem egészen száz év alatt (!) öt nyomtatást ért meg, így meglehetősen átalakult az idők során. Zólyomi sincs egészen tisztában a felvonás- és a jelenetbeosztásokkal, az eredeti első részt hat felvonásra osztja, elhagyja a zsivány és Elektra jelenetét s a közjátékot, így csak egyetlen interludiumszerű jelenet marad a dráma szövegében, szerkezetileg ez sincs külön jelzéssel ellátva (Actus IX.). A második részt felvonásokra tagolja, összesen 17 felvonásra oszlik így a dráma. A drámakutatások során megtörtént a dráma eredeti állapotának rekonstruálása, eszerint eredetileg öt felvonásból állhatott. Problematikus a szöveg ajánlásának szerzősége is. Az Elől Járó Beszéd már a Somogy-kéziratban is szerepel, ez tehát nem lehet Zólyomi munkája, feltételezhetően korábbi tehát a pozsonyi kiadásnál. Zólyomi ugyanakkor egy Ambrus Gáborhoz intézett ajánlással látja el a szöveget. A dráma 1785-ös budai és az 1768-as kolozsvári kiadásához egy Toldalék is járul. A toldalék Hermiás igaz barátságának és hűségének dicsőítése hat szakaszban: „Hermiás, hűségnek arany lántzát, / Ritka barátságnak ragyogó zomántzát, / Csudáld mint hűségnek győzhetetlen sántzát, / Meg-adta valóság elegendő sartzát.” A dráma műfajilag és tartalmilag ugyanakkor megegyezik a korabeli külföldi tragikomédiákkal, főrangú hősei sok viszontagság után szerencsésen egybekelnek a dráma végén.

Egy levelezés körülményeiről: az első Gyöngyösi-kiadás tervezetei A Florentina szövegvariánsairól szóló passzussal körüljárni igyekeztem annak a – levelezésben kibontakozó – vitának a holdudvarát, amiről legrészletesebben a Kovásznai– Ráday-levelezés értekezik. Mint láttuk, a 18. század Gyöngyösi-vitáját nem lehet szervesen szétválasztani a századforduló nyelvprogramjától – azaz a tágabban értelmezett Gyöngyösi-hagyománytól. A magyar vershagyomány reprezentánsává előléptetett Gyöngyösit elsősorban verseléséért illett megemlíteni. Azok a méltatók, akik Gyöngyösi műveinek többszöri kiadásáról szóltak, nem a szövegek romlott változatára, esetleges rekonstrukciójára hívták fel társaik és a szűk körű nyilvánosság figyelmét, hanem – az amúgy is népes olvasótáborral rendelkező – Gyöngyösi népszerűségét próbálták növelni. Ráday és Kovásznai levelezése ilyen értelemben hiánypótlónak tekinthető, hiszen a fentebbi szövegvariánsok és Florentina-kiadások közül egyemlített szöveggel A kolozsvári Akadémiai Könyvtárban található még egy 1674-es kiadásnak az 1775-i utánnyomása (R84491/84496) és egy 1785-es budai (R107678), szövegében az előbbiekkel és az általam használttal – a Toldalékot leszámítva – pontosan megegyező kiadás. 32 „A Zólyomi-féle, egy szinten strukturált s 17 actusra osztott editio, csakúgy, mint Somogy kézirata, nem tartalmazza a 17. századi variáns »inter medium-«át, sem két intermedium-szerű jelenetét, viszont tartalmaz egy [...] ezeknél is jóval mulatságosabb, egyértelműen a közjátékok stílusát idéző másik actust, sorrendben a kilencediket.” Latzkovits: i. m. 284. 33 Latzkovits: i.m. 288.


63

részt nemcsak birtokoltak néhányat, de levelezésük és munkájuk során rekonstruálni is próbálták a megromlott szövegeket, illetve a Gyöngyösi-életmű vitás pontjait igyekeztek megoldani. A történet valójában Ráday Gedeonnal kezdődik, aki tervezi Gyöngyösi munkáinak kiadását. A kiadás ügyében felveszi a kapcsolatot Szerencsi Nagy Istvánnal, majd a Marosvásárhelyen élő Kovásznai Tóth Sándorral. Ráday Szerencsit bízza meg először, hogy Gyöngyösi kiadásának tervezete ügyében vegye fel a kapcsolatot a győri Streibig nyomdásszal. Szerencsi ugyan elvállalja a munkát: „A Nságod hozzám írni méltóztatott Levele szerint jelentettem a Gyöngyösi munkájának ujra való ki-nyomtattatását Streibig Uramnak. [...] Annyival kevesebb fog az új editio lenni, ha Ngsgd tudós praefatiója eleibe nyomtattatik és ha a Manuscriptumba levő és még soha ki nem nyomtattatott munkái is hozzá tétetnek”, 34 de a tervezett kiadás mégsem valósul meg. Kovásznai a fentebbi kezdeményezés után mintegy két évvel levélben keresi fel (?) Rádayt, elvállalván a Gyöngyösi-kiadás előzetes munkálatait: „Ha Isten őfelsége éltet és egészséget engedend, minden eszemet és erőmet arra fordítsam, hogy az egész Gyöngyösit a régi lőcsei kiadattatása szerént megújítsam, és nem csak a textusát az igaz magyar nyelv szerént megjobbítsam, hanem históriai és philológiai notákkal és magyarázatokkal is felruházzam.” 35 Gyöngyösire nézve a korszak talán egyik legfontosabb levelezése kezdetén vagyunk: a Ráday által elküldött Gyöngyösi-művekről filológiai mélységű diskurzus bontakozik ki – mind Kovásznai jegyzetei, mind a levelezések szövegkritikai igényű, Gyöngyösit esztétikai érdemeiért méltató, egymással vitába szálló passzusai úttörőnek bizonyulnak a korban. Kovásznai számára azonban az elvállalt munka túl nagynak bizonyult. Bár az előzetes munkálatokban Zilahi Sámuel is segítséget nyújt, Kovásznai csak a Kemény-eposzt tudja elképzeléséhez méltóan jegyzetekkel kiegészíteni és a megromlott szöveget előkészíteni a kiadásra. A munkát a sárospataki Szombathi Jánosra bízza, de a Gyöngyösi-kiadás Szombathi munkálatai során sem jut el a megvalósulásig. Ráday és Kovásznai halála után Dugonicsra hárul a Gyöngyösi-művek teljes kiadása, s ez meg is jelenik 1796-ban. A Dugonics-féle kiadás két kötetében csak a Chariclia, a Murányi Venus, a Palinodia, a Rózsakoszorú, a Porábul megéledett Phoenix és a Csalárd Cupidó szerepel. A Florentina mintegy három év múlva külön jelenik meg Budán Landerer nyomdájában. Ugyanígy nem szerepel a Toldy-féle 1864–65-ös kiadásban sem, hanem ezzel egy időben, 1865-ben különálló kötetben jelenik meg. Toldy az 1864–65-ös A magyar nemzeti irodalom történetében sem szerepelteti a Florentinát a Gyöngyösi-kiadások között, annak ellenére, hogy elkészíti az addig már megjelent Gyöngyösi-kiadások kronológiáját is. Kovásznai – mint a Kemény-eposzhoz írt jegyzeteiből és Badics Bevezetőjéből kitűnik – már Ráday felkeresése előtt gondolkodott Gyöngyösi kiadásán, s már korábban megkereste Telekit segítségért. Kovásznai tervezett Gyöngyösi-kiadását Badics is említi Gyöngyösi István összes költeményeinek Bevezetőjében, s megemlíti, hogy Kovásznai az, aki kiadástervét bejelenti Rádaynak. 36 A fentebbi források azonban némileg ellentmondanak egymásnak. 1. Elképzelhető, hogy Kovásznai gondolkodott Gyöngyösi kiadásán, de leveleinek tanúsága szerint csak azután keresi meg Telekit, hogy élénk levelezésbe kezdett Rádayval. Lehetséges, hogy a közös Pannonius-kiadás kapcsán már felveti Gyöngyösi kiadásának ötletét. Rádayval ugyanis 1788-ban kezdi meg a levelezést, Teleki Sámuelnek pedig 1789 decemberében kéri se34

Szerencsi Nagy István levele Ráday Gedeonhoz. Győr, 1787. aug. 20. Figyelő 1876. I. 183–184. Kovásznai Sándor levelei Id. Ráday Gedeonhoz Pestre. 1798. júl. 8. A levelek a budapesti Ráday Könyvtárban találhatók. Kovásznai három levelét (1789. júl. 8., 1789. nov. 15., 1790. jan. 12.) a Figyelőben közli Kiss Áron. 1876. I. 366–374. 36 Badics Ferenc: Gyöngyösi István összes költeményei. I–IV. Bp. 1914. XIV. 35

EME 64

DEMETER ZSUZSA

gítségét a Gyöngyösi-kiadáshoz: „Excellentiád a magyarországi poéták fejedelmét, Janus Pannoniust új életre jőni segítette, maga oly nagy munkát és fáradtságot tévén annak kiadásában. Ímé a magyar poéták fejedelme is instál alázatoson általam Excellentiádnak, hogy őtet is segélje fel Excellentiád, és adjon szebb köntöst reája a budai rongyos, szakadozott németes köntös helyében [...] azon kéri Excellentiádat ez a Gömör vármegyének tudós viceispánja, hogy légyen segedelemmel Excellentiád az ő újonnan léjendő születésének is.” 37 Választ azonban, feltehetően megromlott viszonyuk miatt, nem kap Telekitől. 2. Badics bevezetőjében a Gyöngyösi-kiadáson töprengő Kovásznairól azt állítja, hogy ő kezdeményezi a levelezést Rádayval, de az ennek példázatául idézett levélrészlet 38 már válasz Ráday Gedeonnak egy előző, 1788-as levelére. Dr. Kiss Áron – a Figyelőben közzétett – Kovásznai és Szerencsi levelezéséről szóló rövid tanulmányában is úgy említi, hogy a Gyöngyösit kiadni tervező Kovásznai kapcsolatba lépett Rádayval. Mai tudomásunk szerint 39 ugyanakkor Ráday keresi meg és hívja fel Kovásznai figyelmét egy Gyöngyösi-kiadás lehetőségére. Erre vall Kovásznai Főnix-jegyzete is, amelyben azt állítja: „Elég az, hogy mikor ezen szándékomat, nem tudom, mi módon, észre vette volna L. B. idősb. Ráday Gedeon úr őnagysága, küldött nekem egy Phoenix-et, vagy Gyöngyösinek Kemény János fejedelemről írt munkáját, mely Lőcsén 1693-ban nyomtattatott, mely által a már meglévő szándékomnak elkövetésére újabb ösztön adatott belém.” 40

Impostorok és Ovidiusok, avagy ki a szerző? Ráday és Kovásznai levelezése több szempontból is érdekes. Kovásznaiban nemcsak Gyöngyösi legnagyobb méltatójára, 41 hanem első legalaposabb olvasójára is ráismerhetünk. A levelezés során csatolt editio princepsek, illetve kéziratok 42 alapján kezdi el Kovásznai máig csak töredékeiben kiadott Főnix-jegyzeteit, s levelezésük nemcsak Gyöngyösi kérdéses művei szerzőségének vitájáról ad hírt, hanem összegzi is a fentebb már említett Gyöngyösi-toposzok főbb ismérveit. Mindezek mellett megismerhetjük Gyöngyösi életművének addigi legalaposabb és leggondosabb olvasóját, szerkesztőjét. A régi kiadások nyomán rekonstruálja a Kemény-eposz eredeti szövegét, és 700 lapnyi kommentárt fűz hozzá. Tervezi a Murányi Venus feldolgozását is, halála miatt azonban ez nem jut el a megvalósulásig. A nagy költő előd művei megihletik a verselgető filológust. Kovásznai Rádayval való levelezése kezdetén, 1788-ban írja meg Gyöngyösiről való 210 magyar versek című, négyes rímű, Gyöngyösi-strófás hatalmas poémáját is. A filológiai és költői ihletés mellett érezhető a személyes sorspárhuzam felismerése is. Gyöngyösiben önmagára ismer a jeles tanár-filológus, hiszen először Gyöngyösi is, „udvari legény, íródeák, mi lévén”, a viceispánságig „emelkedett”, bebizonyítva ezzel az alacsonyabb sorból származók rátermettségét. (A személyes sorspárhuzam felismerésének fontosságát Agárdi is megemlíti Gyöngyösi-tanulmányában: Kovásznai Gyöngyösiben rokonlélekre talált, „aki köznemesi származással, rendi tudattal s mindezt alátámasz37

Kovásznai Sándor levele Teleki Sámuelhez Bécsbe. 1789. dec. 13. = Kovásznai Sándor. Az ész igaz útján. Szerk. Kocziány László. Buk. 1970. 197. 38 Idézet az 1789. júl. 8-i levélből. Figyelő 1876. I. 39 Kovásznai: i.m. 40 Kovásznai: i.m. 205. 41 „A magyar poesis véle született volt, / Véle élt, virágzott, de véle meg is holt.” 42 Kovásznai alapján az alábbi Gyöngyösi-kiadásokat birtokolta: Kemény János, 1693. Lőcse; majd szintén egy 1693as, de némi különbséggel kinyomtatott lőcsei kiadása, egy 1713-as, amely a két lőcsei kiadás egyikének az utánnyomása. A Charicliának az 1700-as kiadását tudhatja könyvtárában. A levelezésből az is kiderül, hogy bár Ráday ismeri a Florentina kiadásait, mégis kéziratban küldi el Kovásznainak.


65

tó, gyarapodó vagyonnal rendelkezett, viszont ifjúkorának életformájából következően a legmagasabb szinten elsajátította a főúri műveltséget, a barokk kultúrát”. 43 ) Kovásznai valószínűleg nem is tudja, hogy a Kemény-eposz végső javításának munkálataikor (1791) az irodalmi nyilvánosság területén már leáldozóban van Gyöngyösi poétikája. Mintegy a sorspárhuzam kiegészítéseként Földi János Kazinczyhoz írt levelében elmarasztalja mind Gyöngyösit, mind az őt dicsőítő Kovásznait: „Azok, akik sem a poesisnek természetét aesthetica szerént nem tanulták, sem nyelvek természetét nem esmerik, sem idegenektől nem akarnak tanulni, mint Horváth, Kovásznai, Gvadányi etc., nagyobb poetát a világon nem tartanak Gyöngyösinél és egyedül annak követői, vagy még igen kevés magyaroknak...” 44 A levelezés egyik legfontosabb részének a Cuma városában épített Dédalus temploma és a Florentina című művek szerzőjéről folytatott vitát tekinthetjük. Míg a Dédalusról Kovásznainak – Rádayval ellentétben – az a meggyőződése, hogy Gyöngyösi munkája, a Florentina szerzőjét – ugyancsak Rádayval ellentétben – „Impostornak” titulálja. A levelezésben Florentina néven szerepel az Igaz barátságnak tüköre. Kovásznai feltehetőleg Rádaytól hallott először a Gyöngyösinek tulajdonított műről. „Úgy a Florentináról soha csak hírt sem hallottam volt. Ó, mely nagy óhajtással várom, hogy olvashassam”, 45 írja, s akárcsak a Kemény János lőcsei kiadását, a Florentina kéziratát 46 is Ráday küldi el neki. „Hogy Tiszteletes Uraimék Florentinát nem látták és nem esmérik, azon csudálkozom. Ugyanis ezen könyv már ezelőtt harminc vagy negyven esztendővel is többel nyomtatott ki, és azolta is sok editiói jöttek ki.” 47 1789. november 15-én kelt levelében Kovásznai a Florentina kézhezvételéről tudósítja Rádayt, s a levél alapján nem mondhatni, hogy túlságosan hízelgően nyilatkozott volna a kéziratos műről: „Már én-is utánna járván Florentinát megkaptam és figyelmesen által-olvastam, de én hogy rövideden és szabadon kimondjam rólla értelmemet, nem nyelhetem meg magamtól, hogy azt a komédiát Gyöngyösi munkájának itéljem lenni. Semmiképpen nem. Az egész munka sótlannak és sületlennek tetszett előttem, és olyan tzondorának, a melyre bársony fóltokat varrna valaki. Egy néhány verset gyermeki lopóssal Gyöngyösiből kilopott és azokat mint Impostor a maga munkája közé elegyítette, hogy az olvasókat meg-tsalhassa, de ha valaki az egész munkának minden részeit egybeveti, könnyen ki-tetszik az ő magomsága.” 48 Rádaynak azonban ezzel szemben más a véleménye a Florentia szerzőségéről, bár részletesebben nem tér ki állításának igazolására: „Az első kiadó eltitkolta ugyan Gyöngyösi nevét, de azt magáénak sem merte nyilván mondani, hanem elöljáró beszédét csak ámbiguitással tette fel.” A két kérdéses mű szerzőségének vitájában mind Ráday, mind Kovásznai a filológiai érvek mellé felsorakoztat a Gyöngyösi-hagyománnyal közvetlenebb viszonyban álló érveket is: a kollektív emlékezetben és szájhagyományban még elevenen élő Gyöngyösi-képről van tulajdonképpen szó, s mint ilyenek megdönthetetlennek és megcáfolhatatlannak bizonyulnak a vitában. Ráday a Florentina szerzőségének bebizonyítása érdekében él az eleven hagyomány eszközével: „De hogy a munka kérdés nélkül az Gyöngyösié, avagy csak onnan is tudom, hogy azt manuscriptumban gyermekkoromban már láttam és úgy olvastam mint mindenektől Gyöngyösi munkájának tartott munkát,” 49 Kovásznai pedig a Cuma szerzőségét próbálja alátámasztani ha43

Agárdi Péter: Gyöngyösi István és a középnemesi rendiség. ITK 1986. 2. 151. Földi János levele Kazinczy Ferenchez. 1791. jún. 11. = Váczy: i. m. II. 212. Kovásznai Sándor levele Ráday Gedeonhoz. 1789. júl. 8. Figyelő 1876. I. 369. 46 Ráday birtokában egy 17 actusból álló Florentina található, melyhez Előljáró beszéd is társul. 47 Ráday Gedeon levele Kovásznai Sándorhoz Marosvásárhelyre. Pest 1788. július 8. A levelet Jancsó Elemér közölte Lányi Gábor hagyatékából. NyIrK 1960. 3–4. sz. = Kovásznai Sándor: i. m. 190. 48 Uő: 1789. november 15. Figyelő 1876. 369. A Kocziány által összeállított Kovásznai-könyvben is idézett levelekben a fentebbi idézet „magomsága” szava helyett „majomsága” áll, feltehetően Kiss Áron tévedése. 49 Ráday Gedeon levele Kovásznai Sándorhoz 1788. júl. 8. = Kovásznai Sándor: i. m. 190–191. 44 45

EME 66

DEMETER ZSUZSA

sonló érvrendszerrel: „Nem lehetett senkinek másnak ollyan világosonn, kedvesen és fontoson írni, mint az az História van írva. Tehát Gyöngyösi írta. Én azt hallottam Tiszt. Püspök Borosnyai Lukács Jánostól, deák koromban, a kinek akkor fijjait tanítottam. Már pedig a Püspök a mult seculumban született volt. Sőt Báró Szilágyi Urtól-is ugy hallottam, aki azt beszélette, hogy Gyöngyösi legnagyobbra becsülte a Rósa koszorut.” 50 A Gyöngyösi szerzősége mellett felhozott érvek annak leíró stílusára, klasszikus műveltségére/mitologizáló hajlamára és verselésére épülnek. A levelekből kiolvasható esztétikai elvek a klasszikus poétikák alaptéziseit szem előtt tartó filológus nézetei. A „klasszikai” műveltséggel rendelkező Kovásznai az antik és középkori retorikák és poétikák alaptézisei mentén közelít a Gyöngyösi-szövegekhez, s a deákos költészet mércéi szerint veszi azokat nagyítólencse alá. A horatiusi, illetve Moesch Lukács-i drámaelmélet szabályait ismerő Kovásznainak a Florentinával szemben felhozott legsúlyosabb érve a „comedia” szerkezetét érinti. A tizenhét actusra bontott dráma ugyanis sehogy nem egyezik a drámai műfajról és Gyöngyösi klasszikus műveltségéről vallott nézeteivel. Gondjai vannak a szereplők nevével is, s Gyöngyösi más műveivel összevetvén a régiség ízét sem leli a Florentinában. 51 Elnézőbbnek bizonyul azonban a Dédalus – Ráday által felhozott – mitológiai következetlenségeivel szemben. Vergiliustól, Ovidiustól, Horatiustól és természetesen Gyöngyösitől több sor példát is felhoz a mitológia kronologikus használatának következetlenségeire: „Ha azért illyen nagy poeták a Chronologiát ennyire elhagyhatták, miért nem tselekedhetett volna így a mi Magyar Ovidiusunk, Gyöngyösi?” 52 A fentebbi levelezés a korszak irodalmát és értékítéletét mintegy nyomon követve kitér Zrínyire is. Ráday, bár egyik levelében két epitáfiumot is ír Zrínyi és Gyöngyösi tiszteletére, már ekkor Gyöngyösi fölé helyezi Zrínyit: „Úgy tartom, minden poétáinkat messze maga után hagyja. Gyöngyösinek ugyan simábbak és elaboráltabbak a versei, válogatottabbak a cadentiái, de az dolgok sensumához és értelméhez képest semmivel sem válogatottabbak a szavai a Zrínyiénél, sőt ebben őtet Zrínyi feljül haladja, hogy retteneteseket rettentő szókkal, az szellemetesebbeket pedig ahhoz alkalmaztatott hangzással tudja előadni.” 53 Kovásznai munkásságában a másik nagy toposznak, a magyar Ovidiusnak a lenyomata is megtalálható. A Főnixhez fűzött jegyzeteinek személyes hangvételű indítása után – ti. gyermekkorában is olvasta Gyöngyösit: „Gyöngyösit nagy csudálkozás nélkül soha a kezemből le nem tehettem” 54 – ismét kitér a latin klasszikusok követésére: Gyöngyösi „Ovidiust és Vergiliust kívánta és emberül is tudta követni és őket elérni. Nagy dicséret pedig és igen felettébb ritka dolog olyan, az egész emberi nemzetségben legnagyobb elméket, mint Ovidius és Vergilius, akikben a poétai minden virtusoknak és az ékesen szólásnak minden tökéletessége legfelsőbb grádicsára ment volt, olyan bölcsen és minden erőltetés nélkül tudni követni, mint Gyöngyösi mindenütt cselekedett az ő munkáiban”, 55 azaz „méltán nevezhetjük kerestyén vagy magyar Ovidiusnak”. 56 A levelekből nem derül ki, hogy a művek szerzőjének kilétéről létrejött-e valamilyen konszenzus. Mivel Dugonics kiadásába – nyilván nemcsak szerzői, hanem kiadáspolitikai okok 50

Kovásznai Sándor levele Ráday Gedeonhoz. 1789. júl. 8. Figyelő 1876. 368. Badics több tanulmányában is kifejti Kovásznai régiségfogalmát, s állítását megcáfolandó több példát is idéz a régiségre a Florentinából. 52 Kovásznai Sándor levele Ráday Gedeonhoz. 1789. nov. 15. Figyelő 1876. 370. 53 Ráday Gedeon levele Kovásznai Sándorhoz. 1788. júl. 8. = Kovásznai Sándor: i.m. 91. 54 Kovásznai Gyöngyösi István Phoenixéhez fűzött magyarázatok. 1791. = Kovásznai Sándor: i.m. 204. 55 Kovásznai Sándor: i.m. 203–204. 56 Kovásznai Sándor: i.m. 210. 51


67

miatt – már nem kerül be sem a Florentina, sem a Dédalus, a vita akár eldöntöttnek is tekinthető: az irodalmi köztudat perifériájára szorult egészen az első kritikai kiadás megjelenéséig, máig nyitott kérdéseket hagyva az irodalomtudomány számára. 57 A levelezésből kiolvasható esztétikai, poétikai tézisek fontossága mellett ugyanakkor rávilágíthatunk a korabeli levelezések irányító szerepének relatív voltára is. Az egyes szerzőkről – többnyire levelezésekben – kibontakozó viták nem minden esetben lépnek túl két ember személyes levélváltásán, lecsapódásuk egyik lehetséges formáját épp a Florentina és a Dédalus sorsa példázza. Természetesen hiba lenne a művek utóéletének okait ennyire sarkítottan, lecsupaszítva kezelni. A végső következtetések levonásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni a háttérben húzódó, különböző irodalomszociológiai és -politikai tényezők hatását sem.

Összegezés Dolgozatomban a 18–19. század fordulójának Gyöngyösi-recepcióját próbáltam körvonalazni a korabeli nyilvánosságformákban megszólal(hat)ó írói/kritikai magatartásformáknak a felvázolásával. Minden negatív bírálat ellenére a korabeli folyóiratokból, levelezésekből igen erős Gyöngyösi-polémiát olvashatunk ki, amelyben nem egyforma intenzitással, de a korszak nagyszámú, irodalmat kedvelő írástudója részt vesz. A vita – bár kevés adat áll rendelkezésünkre – rávilágít Gyöngyösi olvasótáborának (ki)létére, a szövegek használatának/olvasásának mikéntjére is. Másfajta értékítélet születik ugyanis a szövegek esztétikai értékéről, Gyöngyösiről mint íróról akkor, ha nem mint nagy és megkerülhetetlen költő előddel, hanem az ifjúkori olvasmánnyal, annak szerzőjével olvasóként szembesülnek a kor írástudói. Az olvasókról szóló adatok nyilván nem elégségesek nagyobb fajsúlyú konklúzió levonásához. A kor irodalmának Gyöngyösiről való beszédmódja többrétegűnek tekinthető. A szerzőt a verselés miatt dicsérő vagy éppen amiatt elmarasztaló Gyöngyösi-kép, illetve az irodalmi programként, a nemzeti nyelv ügyének égisze alatt felvállalt Gyöngyösi-hagyomány kiegészül a sokféle viszonyrendszerben elhelyezett, dichotomikus Gyöngyösi-toposzokkal (Gyöngyösi és Zrínyi, Gyöngyösi és Ovidius, Gyöngyösi és Horatius, Vergilius, netán Pindarosz). Mindez jól megfér a Gyöngyösi műveiről szóló – többé-kevésbé általánosító jellegű, kevés példát felhozó – méltatásokkal. A Ráday-féle levelezésen kívül a korszak irodalmában nem találjuk nyomait a műveket előtérbe állító, kritikai igényű értékeléseknek. Ezek csak a már kialakult, az irodalmi tudatba bevonult Gyöngyösi-kép revideálásaként születnek meg. A Murányi Venus 1664-es első kiadásától 1800-ig mintegy ötven kiadást megért Gyöngyösi-művek szövegromlásairól legfeljebb csak említés történik. Meglehetősen furcsának tűnhet ezért, hogy Kovásznai hatalmas terjedelmű jegyzetapparátusára a későbbi kiadásokat előkészítők sem figyelnek fel. Ha figyelembe vesszük a levelezésnek a korban már említett nyilvánosság-helyettesítő szerepét – szabadabb műfajú keretek között teremthetik meg az értelmiségiek a nyilvánosság alapjait, ismerhetik meg és bírálhatják egymás munkásságát, oszthatják meg esztétikai és poétikai nézeteiket egymással –, a fentebbi levelezőtárs munkáinak mellőzésére a lakóhelyét, a magyar irodalom központjaihoz viszonyított földrajzi perifériát hozhatjuk fel mentségül, magyarázatul. A Ráday–Kovásznai-féle levelezés részletesebb bemutatásának szükségességét tehát egy-

57

A Florentina-dráma befogadástörténetében Schmidt Attila és Heinrich Gusztáv teszi meg az első jelentős lépéseket. 20. századi befogadástörténete során a szerzőség megkérdőjelezésétől, majd Badics Ferenc kutatása nyomán a Gyöngyösiéletműhöz tartozásán át a dráma elmarasztalásáig (Nemeskürty) és érdemben méltatásáig (Trencsényi-Waldapfel) egyaránt találunk nyomokat. Agárdi Péter Gyöngyösi-monográfiája, majd az egyre nagyobb teret hódító iskoladráma-kutatás során íródott a drámáról néhány, szövegből kiinduló, Gyöngyösire jellemző vonásokat kiemelő, történeti megközelítés is, amelyek eredményeként, szakítva az addigi hagyománnyal, megszületett a Florentina-dráma nem elmarasztaló kritikája.

EME 68

DEMETER ZSUZSA

részt a szövegek kritikai jellegű elemzése, másrészt a sokáig elfeledett Gyöngyösi-művekről szóló vita indokolta. Hungarian „Ovidiuses” and „Impostors” on the Turn of the 17th and 18th Centuries. One of the very important sources of the research on the Gyöngyösi reception in the 18th century is the history of interpretation of those works, like the drama Florentina, whose autorship is quite unknown even today. The most important issue of the Gyöngyösi reception in the 18th century is that in which register of the publicity gets in the Gyöngyösi interpretation, in what medium acts the Gyöngyösi discourse and how the application of this text and the personal and indirect stories built around it determine their value. In conclusion, my goal is to trace the follow-up of the drama Florentina and concerning the correspondance between Ráday and Kovásznai, to identify those estethical theses, which caused that this drama isn’t imputed to Gyöngyösi.

EME Markó Lehel Csongor

Test és személy Descartes-nál Az emberi test Descartes-nál úgyszólván saját kiterjedésének áldozata. Természetesen (Descartes nem tagadja) saját testünket másképp érzékeljük, mint a többit, olyan belső érzetek sokféleségével, amelyek nem hasonlíthatók más testek percepciójához. De a cogito radikalitása a kétely ezen alapvető, az érzékiség egészét zárójelbe tevő szakaszában megköveteli mindannak a felfüggesztését, ami nem szigorúan tudatként van jelen: a testeket, köztük a sajátunkat is, mint anyagit. A cogito szétválaszt: egyfelől szellemet és vele a saját test tudatát, másfelől a saját test realitását. A tény, hogy privilegizált hozzáférésünk van saját testünkhöz, nem akadályozza ezt meg abban, hogy megőrizze anyagiságát; ez a tény különlegessé teszi testünket a testek között, de nem különállóvá a testektől. Descartes szakít ekképpen az arisztoteliánusskolasztikus hagyománnyal, amely elsődleges szubsztanciaként tekint minden olyan létezőt, amelyet individualitással lehet felruházni. Csupán az, hogy az emberi test élő, azaz organikus (azonfelül, hogy mechanikus), még nem teszi ezt lényegileg, természete szerint, azaz szubsztanciálisan különbözővé más testektől. Kétségtelen materialitása és mechanicitása miatt (anélkül hogy csupán csak ez lenne, mint látni fogjuk) az ember teste a fizikában kap helyet. Szubsztanciájuk szerint a testeket a kiterjedés jellemzi, illetve az ebből származó másodlagos attribútumok. Mindenekelőtt (és ezáltal helyezkednek leginkább szembe a lélekkel) oszthatók. A test nem individuális, nem lehet privilegizált részeket elkülöníteni benne, sem olyan szerveződést, ami nélkül lehetetlen lenne másképp fölfogni, mint jelenlegi architektúrájában. Egy kő széttöréséből (ha nem kapcsoltunk hozzá szubjektív jelentést) nem ennek a kőnek a darabjait nyerjük, hanem új köveket. Hogyan lehetnek akkor a testek szubsztanciák? Valami akkor szubsztancia, ha pusztán önmagában felfogható. De az önmaga lényegében való szubzisztálás legalább részben azt feltételezi, hogy ez a szubsztancia újraidentifikálható, hogy ugyanaz a dolog, hogy tehát van identitása. Következésképpen nem a testek, hanem a test általában az, ami szubsztancia, amely önmagával azonos a materialitásában és ezáltal az oszthatóságában, és éppen ezáltal helyezkedik szembe a gondolkozó szubsztanciával. Nagyon fontos tehát, hogy nem az emberi test, a maga konkrétságában, a szubsztancia amely szembehelyezkedik a lélekkel: a test csupán anyagisága és fizikai oszthatósága révén (ezek olyan tulajdonságok, amelyeket a többi testtel oszt meg) különbözik a lélektől. Ebben az értelemben P. Guenancia helyesen állapítja meg, hogy „a dualizmus talán a dolgok szigorúan (és kétségtelenül túlzóan) szimmetrikus felfogásának kifejeződése: a dolgok egy típusának tulajdonságai csupán a másik típus tulajdonságai negációjának (vagy privációjának) tűnnek”, ami esetünkben csupán az általában vett anyagiságra érvényes. Az anyagi dolgok non-individualitása tézisének ellentmondani látszik az, hogy találunk olyan testeket, amelyeknek többé-kevésbé komplex struktúrájuk van. Ebben az esetben a meghatározott részek nem cserélhetők fel anélkül, hogy a struktúrájuk ne változna. Egy ingaóra viszont nem válik pusztán emiatt individuummá; a szerkezete, még ha jól meghatározott is, nem az alkatrészei önmagaságából áll össze azáltal, hogy ezek ugyanarra az egészre vonatkoznak. Kicserélhetünk egy fogaskereket ebben a szerkezetben, és az óra funkcionalitásában ugyanaz marad, ontikusan viszont többé nem idem numero. Ebben az értelemben az, ami nem változott, ami fogalomként azonos maradt, az csupán a struktúrájáról alkotott fogalmunk, ami az óra előrevetített funkcionalitásából származik. Ugyanez érvényes az élő testekre is, a növényektől az emberig. Descartes nem osztja kortársainak (nagy anatómiai fölfedezések korszaka az övé) az élő testek „csodája”, gépszerű tökéletessége iránti lelkesedését. Dölyfként utasítja el ezt a lelkesedést, mert az ember csodája több, mint teste gépének tökéletessége, nem ez a leginkább sa-

EME 70

MARKÓ LEHEL CSONGOR

játja. 1 Descartes számára az állatok és az ember testének komplexitása nem igényel olyan magyarázatot, amely a végső okokhoz nyúlna vissza: a ható okok feltárása elégséges. Az anyag nem gondolkozik metafizikusan, nem is Isten munkál benne, hanem ő maga építi magát az Isten által megalkotott törvények szerint; önmagán kívül semmire sincs szüksége. Az isteni kegyelem a természettörvények meglétében mutatkozik meg, nem pedig ezen törvények természetbeni működésében. A gép-test „intelligens”, de nem azért, mert értelem vagy finalitás szerint működne, hanem mert a természetében mindaz benne van, ami természetének fenntartásához szükséges, anélkül hogy ehhez bármi máshoz folyamodnia kellene. Az elődök animának nevezték a gondolkodást és az életet egyaránt, vagyis azt az alapelvet, amely szerint a test életfunkcióit gyakorolja. Descartes elválasztja a kettőt: a gondolkodás az, ami által megnyilvánul a mens, az életfunkciók pedig nem a szellemtől származnak, hanem pontosan a test testiségének a kifejezői. Ezáltal válik a két szubsztancia teljes szubsztanciává: a szellemnek nincs többé szüksége a test fogalmára ahhoz, hogy az legyen, ami, res cogitans, és a test felfogható teljes lényegében, anélkül hogy vissza kellene nyúlnunk a szellemhez, amikor organikus életének alapelvét keressük. Csakis amiatt, hogy a test ezen „intelligencia” által „animált”, beszélhetünk arról, hogy az emberi test „komplex”. A lélek természetesen nem egyesülhet akármilyen testtel, mert az egyesítettség (union) megkívánja a komplexitást (a gép „tökéletességét”), a szerveződést, azaz a test organicitását ahhoz, hogy haszna legyen belőle, hogy az unió azzá legyen, ami. A lélek számára az egyesítettség természetessé válik azáltal, hogy a test jól felépített, szervezett, alkalmas a lélekkel való egységre: „Úgy gondolom, hogy az első szenvedély az öröm volt, mert nemigen hihető, hogy a lélek akkor tétetett volna a testbe, amikor nem volt jó diszpozíciója, és hogy amikor ilyen jó a diszpozíciója, az természetes módon örömet okoz nekünk.” 2 Jól elrendezettnek lenni valamilyen módon annyi, mint individuálisnak lenni, úgyszólván egyedibbnek, mint egy kő, a különböző szervek megkívánt elrendeződése miatt, egy olyan architektúra miatt, amely az oszthatatlanság benyomását kelti, egy olyan funkcionalitásét, amely nem maradna ugyanaz, ha megbontanánk azt a rendet, amelybe a részek éppen szerveződtek. Ha azonban szigorúan csak a funkcionalitását vesszük figyelembe, ennek a testnek nincs tényleges individualitása: fizikailag felosztható marad, a halál mindig lehetséges. A halál nem a lélek „elszakadása” a testtől, hanem a test szerveződésének (amely az egyesítettség alapfeltétele) felbomlása. A halál, a szervesség megszűnése megfosztja a lelket egyetlen indokától, hogy magáévá tegye a testet, mely indokot a Chanut-levél az örömmel azonosítja. A lélek nem választja a testtel való egyesítést, de örömét lelvén az egyesítettségben, ez utóbbit valamiképpen saját döntéseként mutatja fel: „élni vajon nem azt jelenti, hogy beleegyezünk abba, hogy egyesítve vagyunk egy testtel, és hogy minden pillanatban felújítjuk ezt a kezdeti beleegyezést?” – kérdi P. Guenancia. 3 A funkcionalitás céljából való szervezettség, az óraszerű technikai (és nem morális) finalitásból származó virtuális individualitás nem vonja ki tehát az emberi testet a fizikai világ1 Vö. Bitbol-Hespériès, A.: La médecine et l’union dans la Méditation sixième. = Union et distinction de l’âme et du corps: lectures de la Vie »Méditation«. Szerk. Kolesnik-Antoine, D. Paris 1998. Arnauld, Descartes leghűbb követője és védelmezője elismeri, hogy „Isten ügyessége csodálatosabbnak tűnik abban, ami [az állatokban] rugók által történik [...] De ahogy [az emberek] gondolkodni kezdenek, többé nem egyszerű gépek”. Idézi Ndiaye A.-R.: La philosophie d’Antoine Arnauld. Paris 1991. A fordítások, amennyiben nem jelölöm meg a forrást, tőlem származnak. – M. L. 2 Chanut-höz, 1647. február 1. AT IV. 604–605 (A Descartes-szövegek forráshelye a bevett gyakorlat szerint az Adam, Ch.-Tannery, P. kritikai kiadás – a továbbiakban: AT). A magyar fordítás megtalálható: Descartes: Test és lélek, morál, politika, vallás. Szerk. és ford. Boros Gábor. Bp. 2000 (a továbbiakban BG 1.). 227. B. G. fordítása itt megtévesztő: a „disposition” a „hangulat” mellett „felépítést, elrendezést” jelent, és Descartes több helyen kifejezetten ebben az értelemben használja, mikor a test egyesítettségre való alkalmasságáról beszél. 3 Guenancia, P. : L’intelligence du sensible. Paris 1998. 202.

EME TEST ÉS SZEMÉLY DESCARTES-NÁL

71

ból, és nem tudja megakadályozni abban, hogy a második szubsztancia „jeleit” hordozza magán. De vajon „fogyaték”-e, hogy a test nem árulja el természetét és radikális különbözőségét, vajon merényletnek minősíthető-e ez a személy integritása ellen, ahogy hajlamosak lennénk gondolni, ha rövidre zárnánk a karteziánus reflexiót, egyszerű dualizmusként címkézve föl? A tézisem az, hogy ellenkezőleg, az alteritás, amelyet a test képvisel az emberben, szabadságának a garanciája és morális egységének alapja. Ezek az értékek a szenvedélyekben intézményesülnek azon szerep által, melyet a test és a lélek játszik a szenvedélyekben. Először is, a test különbözősége a szellem függetlenségét alapozza meg: „...jóllehet nyilvánvalóan az egész elme egyesült a testtel, ha levágnák a lábam, kezem vagy bármely más testrészem, ettől még nem érzékelném az elmémet is megcsonkítottnak”. 4 Ha tökéletes megfelelés lenne a kettő között, szerveződési azonosság, amely a lényegi azonosságot követelné meg (azaz ha a test ugyanúgy lényegileg én lenne, mint a gondolkodásom), minden testi hibának mentális elégtelenség felelne meg; tudjuk viszont, hogy specifikus sérülések, illetve olyan sérülések kivételével, amikor a testnek a lélekkel való egyesüléshez megkövetelt elrendeződése szűnik meg, a lélek megőrzi szubsztanciális integritását, teljesértékűségét. A test lélektől különböző természete a szenvedélyek és az egyesítettség morális semlegességének garanciája. Mivel szubsztancia szerint nem egyneműek, a test nem tudja leigázni a szellemet; a szenvedélyek megléte nem a hús előtti kapituláció. Megszüntetni a homályosságot akörül, hogy mi a test, és mi a lélek, a különbségtevés (distinctio) által (ahogy Descartes teszi), nem más, mint újradefiniálni a bűn fogalmát. A test mindaz, ami bennünk nem mi, mindaz, ami bennünk oly módon történik, hogy nem a mi akaratunk szolgál okaként. A szellem nem lehet a test rabszolgája, mert nincs semmilyen determináció, ami átjutna a szubsztanciális sorompón. A test más, a test autonóm; semmilyen benne ható értelmet nem lehet feltételezni, amely ugyanolyan „állagú” lenne, mint például egy morális ítélet, a lélek szubsztanciális attribútuma. A test és az anyagi dolgok, amelyek „okozzák”, jobban mondva felébresztik bennünk a szenvedélyeket, morálisan semlegesek; Descartes nagy újítása a szenvedélyek terén pontosan a különbségtevés az értékek, melyeket a dolgok hordozni látszanak, és maguk a dolgok között. Nem tudjuk, miért tetszik egy dolog, és egy másik nem, nem ismerjük az okát annak, hogy egyeseket szeretünk, másokat pedig kerülünk; a szellem világossága révén alapozzuk meg vagy definiáljuk újra a szenvedélyek tárgyának valódi értékét és fontosságát, amelyek nincsenek adva magukban a szenvedélyekben (hisz így nem lennének már szenvedélyek – azaz „másvalamik, amiket elszenvedünk”). Van valami értelem nélküli a szenvedélyekben, ami nem a dolgok természetéből származik, egy olyan plusz, ami láthatóvá teszi az affektív szubjektivitás autonómiáját, amelyet eredendő bűnként vagy bűnre való hajlamként lennénk kénytelenek meghatározni, ha értelmet tulajdonítanánk a testnek (amely erősebbnek és autentikusabbnak mutatkozik „a miénknél”, és már csak emiatt is ő a „rossz”). A test egy „más”, nem azért, mert ellenállna az észnek az erő által, melynek kifejezője, hanem mert nem ész: forma és mozgás által hat, nem pedig tudattal, akaratlagosan. Mássága, autonómiája anatómiai, nem pedig etikai értekezésekben ábrázolandó. A test nem ellen-ész vagy észellenes, hanem értelem nélküli. Természetesen a fordítottja is érvényes: a lélek test feletti hatása, befolyása nem ennek leigázása. Malebranchetól eltérően (akinél a test „lázadása” feljogosítja, sőt megkívánja az elnyomást) a descartes-i szenvedélyelméletben és etikában ez abszurdum lenne. A lélek nem tud változtatni a testen, mert ennek természetében nincs semmi változtatható, hisz nem az ész instituálta. A szenvedélyek uralása tulajdonképpen önuralom a lélek által, semmiképp sem a test uralása. A lélek befolyásolhatja a testet, akár nagyobb erővel is tud hatni rá, mint az anyag maga, hívja fel 4

Hatodik elmélkedés. AT VII. 86.

EME 72


Descartes Erzsébet figyelmét: „...a diéta és a testmozgás szerintem mind közül a legjobb [gyógymód], persze csak a lélek orvosságai után, hiszen a lélek kétségtelenül nagy hatással van a testre, amint az utóbbiban a düh, a félelem és más szenvedélyek kiváltotta nagy változások is mutatják”. 5 Maguk a szenvedélyek azok, amelyek hatnak, és nagyobb erővel, a testre. Jól használni őket (és ehhez a lélek orvosságai, jó egészsége nagyon fontos) a legmegfelelőbb eszköz a testünk kontrolljához; ezért hasonlítja Descartes, jó adag iróniával, az orvost, aki egyszerűen csak olvassa a testet, az asztrológushoz. Mindkettő egy realitás állapotváltozásait extrapolálja egy másik realitásra, és ekképpen nevetséges módon tévednek. A diagnózisuk azonban, a lélek test fölötti erejének köszönhetően, önbeteljesítő lehet, mint azok esetében, „akik egy asztrológus vagy egy orvos véleményezése alapján elhitetik magukkal, hogy bizonyos időn belül meg kell halniuk, s pusztán emiatt megbetegszenek”. 6 A lélek test fölötti kontrollja, hangsúlyozza Descartes, nem közvetlen. A testi szellemek nem egyszerűen az akarat révén jutnak el oda, ahol hasznosak vagy károsak lehetnek, hanem olyan akarati aktusok révén, amelyek mást akarnak, más dologra gondolnak. 7 A lélek arra kényszerül, hogy megtanulja a test logikáját, felfigyeljen arra, ez hogyan éli másságát, saját életét. A léleknek ismernie kell a mechanizmusokat, a testben ható technikát, hogy a maga során ő is általuk hasson a testre. Ismerni ezen gépezet tökéletességét, meggyőződve lenni arról, annyira jól meg van építve, hogy nem egyszerű dolog beteggé válni, ha egyszer egészségesek vagyunk, ez a legjobb tudatállapot ahhoz, hogy megőrizzük egészségünket, vagy visszanyerjük azt a betegség után, egyszerűen a tudat ereje által. Hangsúlyozni kell, hogy a lélek testre való közvetett befolyása nem redukálja a betegséget, következésképpen az orvostudományt sem egy gépjellegű test egy állapotára és a róla szóló tudományra. A test autonóm abban, ami materialitásából származó sajátságos működését illeti; de nem autonóm, amennyiben az enyém, amennyiben egy egységhez, saját magamhoz tartozik, hisz ez a sajátságos egység ad értelmet a szervezettségének, ez határozza meg képességként (ti. a lélekkel való egyesülés képességeként) a szervezett jellegét. Nem itt kell keresni tehát az orvosi aktus és általában a tudomány technicizálódásának (melyre Heidegger hívta fel legélesebben a figyelmet) gyökereit. Descartes számára két létfeltétele van az orvostudománynak: 1. hogy a test önmagában felfogható legyen (objektivációs és pozitivitásfeltétel), és 2. hogy ezen test működésének minden eleme értelmezhető legyen egy nem pozitív és nem objektív értelemregiszterben, mégpedig úgy, hogy a működésjelenségek sokfélesége ehhez mint egységpólusához viszonyuljon. Röviden, az is szükséges még, hogy a lélek–test kompozíció egység legyen, méghozzá a lehető legintimebb, tehát szubsztanciális, ami azt eredményezze, hogy egy állapotváltozás fizikai jeleit egy betegség szimptómájaként lehessen meghatározni (jelentésfeltétel vagy ontológiai alap). Betegség és gyógyulás nem a testet jellemzi: a test ezen folyamatai, változásai nem szűnnek meg teljesen természetesek lenni, az anyag minden állapotára jellemzőek; a test minden, anyagiságából eredő tulajdonsága nem kevésbé jellemzi a „beteg” testet, mint az „egészségeset”: „a beteg ember nem kevésbé igaz teremtménye Istennek, mint az egészséges, s ennélfogva nem kevésbé ellentmondásos azt állítani, hogy Istentől megtévesztő természetet kapott. A fogaskerekekből és súlyokból megalkotott ingaóra éppoly pontosan engedelmeskedik a természet valamennyi törvényének, ha rosszul állították össze, s az órákat rosszul mutatja, mint amikor minden része megfelel a mester szándékának”. 8 Betegség és egészség az emberi individuum szubsztanciális egyesítettségének szintjén határozódik meg. Csakis ez az a szint, ahol a test állapotának változása diszfunkcionálásként határozódik meg, csakis az egyesítettség és az 5

Erzsébethez, 1644. (?) július. AT V. 65. Boros Gábor fordítása. BG 1. 122. Uo. Uo. 8 Hatodik elmélkedés. AT VII. 84. Boros Gábor fordítása. Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról. Bp. 1994. 102. 6 7


73

egyesítettség „személy”-jelentése révén tűnhet a test diszfunkcionálása a test perverziójának, mintha eltávolodna – vagy visszatérne, a gyógyulás esetében – a saját természetétől. A betegség a fájdalom és a rosszullét, a test tanulmányozása a betegség katalogizálására szolgál és nem a beteg-állapot instituálására. A test autonómiáját és alteritását instaurálva Descartes el akarja kerülni azokat a hibákat, amelyek megakadályoznák a szenvedélyek valódi ismeretét, és ekképpen lehetetlenné tennék a morált: hogy azt tulajdonítsuk a testnek, ami a lélekhez tartozik, és a lélektől függővé tegyük az egyedül testi fenoméneket. „Természettudósként” leírni a szenvedélyeket felkészít arra, hogy megragadjuk azt, ami bennük a legsajátságosabb: spontaneitásukat, alapvetően szubjektív jellegüket, azt a képességüket, hogy felépítsék a morált pusztán saját belső, semmi másra vissza nem vezethető értékük révén; és ez csak úgy lehetséges, ha a fizika objektumaként írjuk le a testet és a testeket. Megragadva, mint senki más előtte, a test lélekhez viszonyított másságát, Descartes elkerüli az ember dualista felfogásának csapdáját, amely ezt két, egymásnak ellentmondó és egymással állandóan konfliktusban levő természet áldozataként mutatná be. A test nem tudja ellátni ezt a szerepet a lélekkel szemben, mert nem szellemiesített, és ezért nem lehet negatív, konfliktuális, diabolikus jelentése. P. Guenancia felsorolja a karteziánus „antropológia” pilléreit: a megkülönböztetés (distinkció), amennyire csak lehetséges, lélek és test között, amelyek különben egybemosódnak a tapasztalatban; az ideáknak a dolgok képeként való meghatározása, amelyek analízise a megismerés igazi útja; a megismerésnek mint az ember világhoz való viszonyulásának egyetlen lehetséges módjaként való definiálása. „E három megfontolás miatt – amely tulajdonképpen egy és ugyanaz – Descartes nem megy át a teológiai vagy egzisztenciális tragikumba. Innen ered egy olyan dimenziónak a hiánya a gondolkodásában, mely nem kevés modern filozófus számára az emberi egzisztencia létfeltétele: a hisztoricitásé, mely nélkül nem létezne sem dráma, sem egzisztencia akár, abban az értelemben, ahogy azok a filozófiák használják, amelyeknek ez a tárgya.” 9 A szenvedélyek embere a saját történelmét éli, saját szenvedélyeinek egzisztenciáját. Az ember két komponense radikális alteritásának másik következménye az, hogy ily módon a lélek szabad ok lehet. Más természetű lévén, az okság, amit a lélek gyakorol a testre, nem az ok egyik fajtája, hanem egy mechanikus októl teljesen különböző „ok”. Ekképpen oksága meghatározóbb, mint a legszigorúbb determináció. A lélek a puszta akarat által hat, és ez csak úgy lehetséges, ha valami tőle különbözőre hat. Ez az intim, szubsztanciális egyesítettség alapfeltétele: a test számára meghatározó akarata révén a lélek minden egyes akarati aktussal instituálja és megerősíti az egyesítettséget. A léleknek nincs oka ezt megtenni, akaratának nincs vezérlő elve: a lélek önmagában elégséges ok, az ember cselekedetei e tekintetben nem szorulnak igazolásra. Természetesen az ember a józan észt követi, viszont akarata által cselekszik, amelynek semmilyen okra vagy alapelvre nincs szüksége ahhoz, hogy elégséges és szabad ok legyen. Emiatt is van az (ahogy másfelől a szenvedélyek értelem nélkülisége, morális semlegessége és a használatukban megmutatkozó morális „plaszticitásuk” miatt, amit a lélek csak azután ismerhet fel, miután a testtől való különbözőségét már felismerte), hogy az egyesítettség kontingens, mentes minden metafizikai megalapozástól, és ekképpen önmagában vett érték. A lélek lényege a testére való szabad okság gyakorlásában és a szabad affektivitásban mutatkozik meg; egy olyan lényeg tehát, amely nem egy teóriában fejtődik ki, hanem egy konkrét „életként”, életvitelként. De az individuum realitása nemcsak a szubsztanciális másság intézményében mutatkozik meg. Valójában a test jelentése változásának lehetünk tanúi a személy esetében. A lélek szenve9

Guenancia, P.: i. m. 211.

EME 74


délyei 30. cikkelye azt mondja: „szükséges tudni, hogy a lélek valójában a test egészével van egyesítve, és nem lehet tulajdonképpen azt mondani, hogy ennek egy bizonyos részében van és nem másokban, mert a test valamilyen módon oszthatatlan, a szervek elrendeződése okán, amelyek annyira összeillenek, hogy ha valamelyiket eltávolítjuk, a test egészében hibás lesz” (kiemelés tőlem – M. L.). Itt egy más testtel van dolgunk, nem a mechanikussal. Amit itt észre kell venni, az az, hogy nem a szervek „megfelelő” elrendezése az, ami oszthatatlanságot és egység jelleget ad a testnek, ahogy talán első olvasatra tűnne. Ha így lenne, egy ingaóra nem kevésbé lenne individuum, hiszen ez is hibás lenne, ha valamelyik alkotóelemét eltávolítanánk. Az emberi test nem azért individuum, mert szerves-szervezett, hanem ellenkezőleg, a szerveződése az individualitás értelmét veszi fel, amennyiben ez a test egy lélekhez tartozik. Így tulajdonképpen a test attól válik oszthatatlanná, hogy a lélek a test minden egyes részéhez kötődik (azaz a test, melyet énnek mondok, minden része annyiban bír jelentéssel, amennyiben ehhez az énhez tartozik, ezt építi), és nem fordítva. A szervezettség pusztán mechanikai vagy fizikai szempontból inkább akcidenciális, el lehet képzelni a szervek valamilyen másféle elrendeződését, amely ugyanazt a működést vagy kinézetet biztosítaná; de ez a szervezettség megalapozottá, egyedivé és felcserélhetetlenné válik, mihelyt valakinek a testéről beszélünk. A skolasztikusok azt mondták, hogy a lélek informálja testet, a forma informálja az anyagot; Descartes felhasználja ezt a fogalmat, hogy ezt (és csakis ezt) a speciális esetet érzékeltesse. A „test” szó egy új jelentésével van itt dolgunk, amennyiben ez egy emberé, és a leírása többé nem a tudósé, aki fel akarja fedni a lényegét, hanem a hermeneutáé, aki meg akarja érteni, hogy mire gondolunk akkor, amikor azt mondjuk: „valakinek a teste”, milyen jelentéssel bír az ember számára a test, a teste. A legreprezentatívabb (és nem az egyedüli) erre vonatkozó szöveg, a Mesland atyához 1645. február 9-én írt levél több erre utaló kifejezést tartalmaz: „azt vizsgálom meg, hogy mi az ember teste”, mikor egy ember testéről beszélünk, „azt értjük alatta, hogy...” stb. Ez már nem A lélek szenvedélyei első részének vagy a La Description du corps humain teste, egy konstrukció, egy kompozíció, amely, még ha egységesnek vesszük is, pusztán funkcionális egység, és amely így analitikus kifejtés tárgya. A Mesland-levélben a test megközelítése másképp történik: „amikor egy ember testéről beszélünk [...], mindazt az anyagot értjük alatta, amely a maga egészében egyesült ennek az embernek a lelkével [...]. Ez ugyanaz a test, idem numero, mindaddig, amíg összekapcsolva és szubsztanciális egységben marad ugyanazzal a lélekkel [...]. A testünk, amennyiben emberi test, numerikusan azonos marad, amennyiben ugyanazzal a lélekkel van egyesülve. Sőt ebben az értelemben oszthatatlan: hiszen ha levágjuk egy ember kezét vagy lábát, teljes joggal mondhatjuk, hogy a teste elosztott, ha a »test« szót az első értelemben használjuk, de már nem, ha a második értelemben; és nem gondoljuk azt, hogy akinek le van vágva a keze vagy a lába, kevésbé ember, mint egy másik.” 10 Tehát a test csak annyiban egy és oszthatatlan, amennyiben egy emberhez tartozik, ami nem akadályozza meg abban, hogy osztható legyen olyan testként, amely ugyanúgy materiális, mint a fizikai világ. Ténylegesen kissé kínos az értelem számára ezt a két jelentést eggyé kovácsolni (a test valamilyen értelemben oszthatatlan, mondja A lélek szenvedélyeinek 30. cikkelye), aminek viszont nem szabad megakadályoznia minket abban, hogy mind a kettőből hasznot húzzunk; és, egyébként, a karteziánus tudásnak egyáltalán nem az a célja, hogy száműzze az értelem-kettősségeket, amikor erről az érzékeny területről van szó, hanem az, hogy jobban megértsük őket (ezt hangsúlyozza akkor is, amikor arról beszél, hogy egyszerre kell egyesítettnek és elkülönítettnek felfogni a testet és a lelket, például az Erzsébetnek címzett 1643. május 21-i és június 28-i levelekben). A test individualitása paradoxális: osztható, mert még ha egy 10

Mesland-hoz, 1645. február 9. AT IV. 166–167.


75

ember teste is, a megcsonkítás hiányossá teszi, tehát mássá, nem ugyanazzá, és ebben az értelemben abszurd lenne azt mondani, hogy egy ember megcsonkított testének nem hiányzik semmije ahhoz, hogy emberi test legyen. Ugyanakkor viszont individuális, mert a tény, hogy egy személyhez tartozik, azt eredményezi, hogy ez a megcsonkított test ugyanaz az ember maradjon, és ebben az értelemben abszurd lenne azt mondani, hogy ennek a testnek hiányozna valamije ahhoz, hogy ugyanaz az ember maradjon, aki előtte volt. Ebben az értelemben – ezt fontos megjegyezni – Descartes alapvetően, kategorikusan azonosítja az emberi testet az emberrel, a személlyel. Az egyesítettségben a test fizikai jellege inkább a szubsztancialitásától örökölt vonás, mintsem lényegi tulajdonsága és ezáltal az ember „egyik” természete. Az előbb idézett Mesland-levélrészlet ezt nyelvtanilag igazolja: ha az összetett mondat elejének alanya a „test” szó volt, a végének már „az, akinek”, „ember” az alanya. A gondolat kéri ezt a jelentésátcsúszást a két (immár identikus) terminus között. A test organicitása az individuum homogenitásába csúszik át, és csupán a különböző testrészek levágásának morbid „kísérlete” (egy avantlettre eidetikus variáció) tudja ezt visszavezetni a mechanikus test állapotára (teljes értelemben) akkor és azáltal, hogy ha hibás testként sikerül felmutatnia, azaz olyanként, amely már nem képes indokkal szolgálni a léleknek arra, hogy ez még sajátjának tekintse ezt a testet (magyarán, ha a halálra vezeti vissza). „Nagyon jól el tudok képzelni egy kéz, láb, fej nélküli embert (hiszen csupán a tapasztalat tanít rá bennünket, hogy a fej fontosabb, mint a láb)” – mondja Pascal. 11 Egy másik karteziánust idézve, aki, nem nevezvén meg mesterét, Descartes Mesland-hoz írott leveleinek téziseit fejti ki: „Egy emberi test, amelyet megfosztunk lábaitól, kezeitől, fogaitól, orrától, szemeitől, füleitől és bármely más testrészétől, amely nélkül élni tud, legyen akár kövér, akár sovány, akár egészséges, akár beteg, mindig ugyanakként lenne felfogva, ha egyszer ugyanazzal a gondolkodó lélekkel van egyesítve. Ez megvilágítja azt, milyen értelemben mondhatjuk, hogy az ember teste oszthatatlan, vagy ahogy a logikusok mondanák, individuum...”. 12 Ezen homogén individualitás segítségével magyarázza meg Descartes az oltáriszentség misztériumát, ellentmondva az egyház tanításának. Hogy az úrvacsorai kenyeret mint kenyérdarabot és nem mint Jézus Krisztus szerves testét érzékeljük, nem azért van, mert – a tridenti zsinat tanítása szerint – az úrvacsorai kenyér tulajdonságai (akcidensei) változatlanok maradtak, miközben szubsztanciája átváltozott Jézus Krisztus testévé. Nem, a szent test szervei eltűntek a lélekkel való szubsztanciális egyesültségében, mert az egyesültség abszurddá teszi az emberi test organikusként való meghatározását. Az egyesültségben a test funkcionalitása, amely megkövetelte a szervek olyan elrendeződését, amely szükséges ahhoz, hogy a test ily módon való működése örömforrás legyen a lélek számára (lásd a fentebb idézett Chanutlevelet), és amely alkalmassá tette a testet arra, hogy a lélek a sajátjává tegye, eltűnik. Egy ember teste ugyanaz minden részében, nincs szükség arra, hogy elkülönítetten ragadjuk meg minden részét ahhoz, hogy ezt a testet mint valakinek a testét fogjuk fel. Ezért keresnénk hiába Jézus kezét és lábát minden kenyérdarabban. A szubsztanciális test szerv nélküli test, vagyis egy olyan test, amelynek konstituáló szervei nem konstituálják ugyanakkor egyáltalán a testnek mint egy ember testének értelmét. Descartes párhuzamba állítja ezt a csodával végbemenő transzszubsztanciációt egy másikkal, amely „fordított” és „természetes”: ami bennünk történik az elfogyasztott élelemmel. A kenyérdarab megemésztett kis részei a maguk anyagi mivoltában numerikusan azonosak maradnak, ugyanazok, mint amelyek a megevés előtt voltak: kiterjedt 11

339. gondolat (Gondolatok. Ford. Podor László. Buk. 1982). Cally a Durand commenté ou l’accord de la philosophie avec la théologie touchant la Transsubstantiation de l’Eucharistie című névtelen művében. Köln 1700. 171. Idézi Lewis, G. : L’individualité selon Descartes. Paris 1950. 76. 12

EME 76


és anyagi dolgok, végtelenül oszthatóak, még ha máris nagyon kicsik. De amennyiben véremmel, saját magammal vannak elvegyülve, saját magammá válnak, a testem szerves részeivé, amelyek nem azonosíthatók többé részekként és kenyérként. Eredeti elkülönítettségük által a testem homogenitását építik; ekképpen mondhatjuk, hogy megváltozott a természetük. Így az a tény, hogy Jézus Krisztus teste egésze van a kenyérben, nem azt eredményezi, hogy meg kéne találnunk benne a testrészeket, melyekből felépül. Ellenkezőleg: mivel ez a test mint homogén egész van jelen a kenyérben, lehetetlen és értelmetlen testrészeket felfedezni benne. Az úrvacsorai kenyér nem Jézus teste, amely megőrizte a kenyér kinézetét (ez botrányosan ellentmondana a karteziánus fizikának), hanem a kenyér mint Jézus teste, test, amelynek homogenitása azt eredményezi, hogy a részek tökéletesen helyettesítik az egészet, a részek azonosak az egésszel, és részeket vagy szerveket keresni ebben a különleges létformában abszurdum lenne. A természetes transzszubsztanciáció világosan megmutatja, hogy a személy jelentése egyszerre foglalja magában a test alteritását és autonómiáját, amennyiben ez szervezett anyag, és ennek transzszubsztanciális, szerv nélküli homogenitását; hogy mind a kettőre szükség van ahhoz, hogy megértsük az ember testiségét és ennek következményeit a személyre nézve. A testemnek működnie kell, azaz meg kell őriznie a lélekkel való egyesítettségre való képességét. Ennyiben egy tökéletes gép, és abszurd lenne meggátolni őt abban, hogy saját természetét élje, egy olyan természetet, amely sohasem eléggé ismert a lélek számára. Bizonyos értelemben a test tudással rendelkezik, „tudja”, mi hasznos számára, és hogyan érvényesítse ezt. 13 Ahogy D. Kambouchner mondja: „hogy létezik szenvedély, hogy a szenvedély valamilyen módon hasznos és szükséges, ez azért van, mert a test jobban »tudja«, mint a lélek maga, hogy ennek mit kell akarnia vagy gondolnia”. 14 A testnek nincs szüksége az értelemre ahhoz, hogy végrehajtsa a tőle különböző anyag elsajátításával és kiürítésével bennünk állandóan végbemenő változást, hogy folyamatosan újraépítse magát. Egyfelől a testem esszenciája ez a folyamatos újraépülés, az az anyag, amely sohasem teljesen az enyém, mert mindig csak időlegesen az enyém. Másfelől a testem mindig az én testem, mert „minden anyag, akármilyen nagy vagy kicsi legyen is, amely együttesen ugyanazon emberi lélek által informált, egy teljesen egész emberként van tekintve”. 15 A lélek szenvedélyei egyedülálló a descartes-i életműben, mert egybefoglalja a test eme két értelmének analízisét. Ebben a duplaértelműségben lehet a test szubjektum. Egyfelől értelem nélküli mássága és autonómiája, anyagiságából adódó szubsztancialitása a feltétele annak, hogy szenvedélyt keltsen a lélekben. Másfelől a lélekkel való egyesítettsége miatti „transzszubsztanciációban” az emberi test felveszi az egység, a szubsztancia és a szubjektum értelmét és értékeit, amelyek eredetileg csak a lelket és az általában vett testiséget jellemezték. A lélekkel való lehető legintimebb, szubsztanciális egyesítettségében a test, most már egy individuumé, azonossá válik önmagammal. A test elveszíti a test formáját, kinézetét. Amikor a kezet kell meghatároznunk, ábrázolhatjuk a formáját, elmagyarázhatjuk a használatát. De az emberi testet a maga teljességében nem tudjuk ezen a módon leírni anélkül, hogy ne éreznénk, többé nem róla beszélünk ebben a definícióban, ne éreznénk, hogy a test anatómiai leírásával van már dolgunk és nem egy ember testének meghatározásával – megnevezésével. Következésképpen a test kinézete és használata nem lehet más, mint én magam, a realitása nem más valójában, mint önmagaságom.

13 És az értelem hagyja magát vezetni. Egy karmesterképző tanfolyam alapvetően nem csupán a partitúra interpretáció-kurzusa, hanem egyfajta „testedzés”, amely követi a partitúra megértését, és arra épül, tudva, hogy a karmester mozgása és mimikája érthetőbbek az előadók számára, mint egy magyarázat. 14 Kambouchner, D.: L’homme des passions: commentaires sur Descartes. Paris 1995. I. 342. 15 Mesland-hoz, 1645. február 9. AT IV. 16.


77

Body and Person at Descartes. The particular body has no similarities with the substance of the spirit; he is radically different: he has his own nature, his autonomy inside the human. This difference is fundamental for the constitution of the human person. She is founding -through the redefinition of the concept of passion- the independence of the spirit, the moral neutrality of the body (the body has no responsibility, he is not a source of sin), and the moral integrity of the person (morality has a single source: the control of the himself, not the control of the body with the principles of the reason). Nevertheless, the particular human body, qua unified with a soul, became himself a homogeneous individual, changing meaning and as well, in a way, changing substance. Thereby, the body becomes identical with the person; he is the expression of the self.

EME Szigeti Attila

Tárgyiasítható-e a másik és az idő? Az intencionalitás megfordulása Lévinasnál Az intencionalitás filozófiai fogalma nem a hétköznapi értelemben vett intencióra, a szándékra utal, hanem – ahogyan azt a kifejezés etimológiája is jelzi: a latin intentióból, illetve az intendere igéből származik, amely valamely dologra vagy célra való irányulást jelent – a mentális élmények azon alapvető tulajdonságára, hogy ezek mindig valamire (tárgyra, tényállásra stb.) irányulnak, vonatkoznak: ha észlelek, mindig valamit észlelek, ha elképzelek, mindig valamit képzelek el, ha gondolkodom, mindig valamire gondolok, ha akarok, mindig valamit akarok stb. A fogalmat az azt a 19. század végén felelevenítő Brentanótól (aki elsősorban középkori skolasztikus filozófiai előzményekre hivatkozott) vette át Husserl, hogy a tudat eredendő tárgyra irányultságát jelölje vele: tudat és tárgya nem két dolog, amelyek először egymástól elválasztva léteznek, hogy aztán a közöttük levő kapcsolat valahonnan kívülről hozzájuk adódjon, hanem maga a tudat és a tárgy közötti – a fenomenológia szubjektív nézőpontjában adott – intencionális kapcsolat az, ami elsődleges. Az intencionalitás (akárcsak a fenomenológiai, egyes szám első személyű nézőpont, a „tudatosság”) jelentőségét az utóbbi időben az elmefilozófiai fordulatán átesett analitikus filozófia is újra felfedezte, és a ma már általánosan elfogadott álláspont szerint a valamire vonatkozás logikai-nyelvi alapvetésű analitikus iskolájának (a Frege–Russell vonalnak) és az intencionalitás fenomenológiai mozgalmának (a Brentano– Husserl vonalnak) mind a problémafelvetései, mind a történeti eredetei sokkal közelebb esnek egymáshoz, mint ahogyan azt korábban akár az egyik, akár a másik tradíció elismerte volna. A fogalom „kontinentális” sorsára minden bizonnyal annak a Heideggernek a munkássága nyomta rá a bélyegét, aki a husserli fenomenológia szubjektivizmusával és tudati idealizmusával szembehelyezkedve (Husserl ugyanis a fenomént végül is a tudat belső immanenciájában való megjelenésre és egy szubjektív konstitúcióra vezeti vissza) az intencionalitást a világbanbenne-lét transzcendenciájával, a jelenvalólét eredendően eksztatikus, kívül-létével azonosítja. Ez a tanulmány azonban az intencionalitásnak a lévinasi etikai fenomenológiában történő azon újraértelmezését követi nyomon, amely a kortárs, elsősorban francia fenomenológiai kezdeményezésekre volt meghatározó hatással. Lévinas természetesen sokat merít a husserli intencionalitás heideggeri kritikájából, de az ő újraértelmezése ugyanakkor radikálisan eltér a Heideggerétől, mivel – röviden szólva – ő nem mond le a szubjektumról, inkább úgy ütközteti a másság különböző határ-fenoménjeivel az intencionalitást, hogy az így felmutatott, az intencionális tudat általi értelemadásra visszavezethetetlen, radikálisan transzcendens értelemadódást továbbra is a fenomenológiai immanencia tapasztalataként írja le. A következőkben, a husserli egologikus/tárgyiasító intencionalitás lévinasi kritikájának az összefoglalását követően, két ilyen határ-fenoménnek a lévinasi intencionalitásfelfogásra kifejtett hatását vizsgálom, először is a másik, aztán pedig az idő másságának a lévinasi fenomenológiáját. Lévinas Husserllel való szembehelyezkedésének egyik legállandóbb motívuma – amely végigkíséri az életművet, kezdve a husserli szemléletfogalom bevallottan heideggeriánus 1930-as értelmezésével és el egészen a legkésőbbi írásokig – kétségkívül a husserli intencionalitás tárgyiasító jellegének a bírálata. Husserl ugyanis minden intencionális élmény alapjánál (legyen bár az akár nem teoretikus, mint a vágy, az érzés vagy az idő élménye) egy teoretikus megjelenítő aktust feltételez. Ám nem annyira a teoretizmus vagy a reprezentacionizmus az, ami Lévinast zavarja a tárgyiasító intencionalitásban, mint inkább ennek egologikus jellege: az a tény, hogy a tárgyiasító husserli intencionalitás a transzcendentális redukció következtében a

EME TÁRGYIASÍTHATÓ-E A MÁSIK ÉS AZ IDŐ?

79

fenomenológiai adottság másságát a transzcendentális ego egy értelemadására vezeti vissza. Vagyis az egologikus/tárgyiasító intencionalitás bírálata Lévinasnál implicit módon egyben mindig a transzcendentális redukció az Ideen I-ben található karteziánus változatának a kritikája. Ismert, hogy a transzcendentális redukció áttörését éppenséggel a karteziánus evidenciaszféra kiterjesztése jelenti: Husserlnek immár nincs szüksége a veracitas dei isteni garanciájára (a külvilág létezését bizonyítandó), ugyanis a redukció korántsem a transzcendencia felszámolásával egyenértékű, hanem a transzcendenciának mint fenoménnek, mint intencionális értelemnek a fenomenológiai immanenciához való rendelésével, mely utóbbi ily módon mind a noézist (az intencionális aktust), mind a noémát (az intencionális aktus tárgyát) magában foglalja egy eredendő korreláció formájában. Mindez azonban egy a Kanténál is radikálisabb transzcendentális idealizmushoz vezet, mivel Husserl számára értelmetlen a megjelenésnek bármiféle korlátot is szabni, például a magánvaló dolog tételezésével. Egy olyan fenomenológiai idealizmushoz, amelyben az ontológiát az értelem egy egológiája váltja fel, a lét értelme a tudat általi megértettség értelmére, a transzcendentális ego önkifejtésére vezetődik vissza. 1 A transzcendentális redukció gesztusával Husserl tehát a fenomenológia központi princípiumában, a szemléleti adódásban fellelhető belső feszültséget, nevezetesen a tárgy önadódása és a konstituáló tudat általi intencionális értelemadás közötti feszültséget az utóbbi javára látszik feloldani. Ám Lévinas nem ért egyet a tárgy önadódásának, másságának vagy – hogy azt az elhíresült szinonimát használjam, amely az első főmű, a Totalitás és Végtelen alcímében jelenik meg – külsőségének a transzcendentális ego egy Sinngebungjára, egologikus értelemadására való visszavezetésével. Sőt szigorúan fenomenológiai szempontból nézve Lévinas egész életműve során elsősorban arra törekszik, hogy a husserli idealista egológiával szemben egy más értelem, a nem az ego intencionális értelemadásából származó értelemadódás másságfenomenológiáját, vagyis az értelem egyfajta heterológiáját dolgozza ki. Az is evidens másfelől, hogy túlságosan is egyszerű volna az egész husserli fenomenológiát egy idealista egológiára szűkíteni, lévén ez a husserli életműnek csak egy, bár kétségkívül meghatározó dimenziója. Ezt implicit módon Lévinas is beismeri, amikor különbséget tesz a husserli tanítás „betűje” (az egologikus/tárgyiasító intencionalitás elsődlegessége) és „szelleme” (olyan másság-fenomének husserli leírásai, amelyek megkérdőjelezik az egológia elsődlegességét mint az érzéki, a genetikus időiség, a megtestesülés stb.) között. E beismerés ellenére Lévinas Husserl-olvasatát mindig is egyfajta kétértelműség terheli: bár sohasem szűnik meg a husserli filozófia „szellemére” hivatkozni, eközben lépten-nyomon az egológia elsődlegességét állító „betűjét” bírálja. Lévinas már jóval a másik tapasztalatának a fenomenológiája előtt a nem tárgyiasító, azaz egyben nem egologikus intencionális tapasztalat után kutat, és ezt az érzéki és a testi tapasztalat, továbbá az idő husserli fenomenológiájának egy sajátos újraértelmezésében véli megtalálni. Mindezek a tapasztalatok – amint ezt a továbbiakban látni fogjuk – Lévinas értelmezésében az intencionalitás noetikus-noematikus szerkezeti párhuzamosságának egyfajta megbomlásához vezetnek: ha az egologikus/tárgyiasító intencionalitás a fenomenológiai adottság másságát egy noézis noémájára, vagyis egy egologikus értelemadásra vezeti vissza, akkor Lévinas elemzései a noémának a noézissel szembeni többletét, vagyis az értelem önadódásának az egologikus Sinngebunggal szembeni többletét hangsúlyozzák. Itt most csak röviden utalok az érzéki és a 1 Vö. pl.: „Mindennemű transzcendencia az egóban konstituálódó, lét értelem. Minden elgondolható értelem, minden elgondolható lét az értelmet és a létet konstituáló transzcendentális szubjektivitás körébe tartozik.” Edmund Husserl: Karteziánus elmélkedések. Bp. 2000. 99.

EME 80

SZIGETI ATTILA

testi tapasztalat husserli fenomenológiájának lévinasi olvasatára, az időfenomenológia kérdésére viszont később részletesebben is kitérek. Az érzéki és a testi tapasztalatnak A létezést Husserllel és Heideggerrel felfedezvén című tanulmánygyűjtemény második, 1967-es kiadásához hozzáfűzött újabb fenomenológiai kommentárjaiban található – a husserli tanítás „szelleme” által mélyen átitatott – elemzéseit Lévinas a Totalitás és Végtelen második szakaszában ismétli meg. Az „élvezet” intencionalitásaként megjelölt tapasztalatot azonban itt már szembehelyezi a „betűjére”, azaz a „reprezentáció” egologikus/tárgyiasító intencionalitására redukált husserli filozófiával. Semmi sem igazolja ékesebben a lévinasi Husserl-olvasat kétértelműségét, mint hogy egy a mester emléke előtt tisztelgő, az első főmű környékén keletkezett írásban Lévinas a husserli intencionalitásfelfogás lényegét éppenséggel a „reprezentáció csődjé”-ben látja. Az 1959-ből származó azonos című tanulmány 2 a husserli intencionális horizontot, az aktuális tudatfolyamot már mindig is meghaladó lehetséges implikációk horizontját úgy értelmezi mint a noémának a noézissel szembeni – kiváltképp az érzéki és a testi tapasztalatra jellemző – konstitutív többletét. Így például a „saját test filozófiá”-jában „az intencionalitás felfedi igazi természetét, mivel a reprezentált felé irányuló elmozdulása itt a megtestesült egzisztencia összes implicit – nem reprezentált – horizontjában gyökerezik; mely megtestesült egzisztencia ezekből a horizontokból származtatja létét, amelyeket ugyanakkor bizonyos értelemben konstituál (mivelhogy a tudatukra ébred), mintha a konstituált lét itt a saját konstitúcióját határozná meg”. 3 Az érzéki tapasztalatban pedig „a konstitúciónak az a kétértelműsége” érhető tetten, „amelyben a noéma szabályozza az őt konstituáló noézist és menedéket nyújt neki”. 4 Mindezek a leírások tehát az intencionalitás noetikus-noematikus struktúrájának ugyanahhoz a destrukciójához vezetnek: ahelyett, hogy egy noézisre, a konstituáló ego egologikus értelemadására redukálódna, a noéma, a konstituált túlárad a konstituáló felett, és ezáltal megőriz valamit a fenomenológiai adottság másságából, külsőségességéből. Tudjuk azonban azt, hogy a lévinasi másságfenomenológia nem annyira az érzéki és a testi tapasztalatban benne rejlő másságnak, hanem mindenekelőtt a másik – Lévinas számára elsődleges és eredendő – másságának a fenomenológiája, vagyis annak a fenomenológiája, amit az újkori (és utóbb a jelenkori) filozófiában az interszubjektivitás problémájának nevezünk. A továbbiakban ennek a másságfenomenológiának a lévinasi intencionalitás-felfogásra kifejtett hatását rekonstruálom egy összehasonlító megközelítésben, mely során a másik mássága lévinasi fenoménjének, az arc tapasztalásának a leírása kerül összevetésre az interszubjektivitás statikus-egologikus husserli elemzésével (ez grosso modo az V. Karteziánus Elmélkedésnek felel meg). 5 Még pontosabban két eltérő apprezentációs aktus intencionális szerkezetének az el2 „La ruine de la représentation”. = Emmanuel Lévinas: En découvrant l’existence avec Husserl et Heidegger (1967). Paris 2001; magyarul: „A megjelenítés csődje”. Athenaeum 1993/II/1. (Fenomenológia és/vagy egzisztenciafilozófia). 3 Uo. 183; magyarul: 114–115 (a fordítást minden esetben módosítottam). 4 Uo. 186; magyarul: 116. 5 A statikus kifejezést a kései Husserlnél lényegi szerepet játszó módszertani megkülönböztetés értelmében használom: szemben a statikus fenomenológiával, amely a statikusan adott intencionális tárgyaknak (a tudati adottságmódok korrelációinak) az élményfolyamban való adódásuknak a noetikus-noematikus leírása, a genetikus fenomenológia az időben kialakult diszpozíciókat is tartalmazó történeti, személyes ego (vagyis a nem csupán azonosságpólusként, az egymást követő intencionális aktusok formájaként felfogott statikus ego) és a neki intencionálisan megfeleltetett tárgyiságok mint adottságmódok történeti genézisének a leírására törekszik. Ez a módszertani megkülönböztetés az interszubjektivitás három husserli alakzatának az elkülönítésére is alkalmas: miközben a beleérzés (az „Einfühlung”) karteziánus útja (ahogyan azt grosso modo pl. a Karteziánus Elmélkedésekben találjuk) egy egologikus statikus leírás, addig az „interszubjektív redukció”-nak a pszichológiai és a „szellemi-közösségi világ”-nak az életvilágelemzésbeli útjai (mely komplementáris alakzatokra az interszubjektivitásnak szentelt 1973-as kiadású Husserliana XIII, XIV et XV hívta fel először a figyelmet)


81

különítése a célom: az egyik a másik eleven testének (Leib) a Husserlnél található analogikus apprezentációja, a másik pedig a Lévinasnál ugyan szó szerint nem fellelhető, de a leírásai és utalásai alapján kidolgozható apprezentációs aktus, a másik arcának az apprezentációja. A másikra irányuló apprezentáció fogalma az V. Karteziánus Elmélkedésben két dolgot jelöl: egyfelől azt, hogy a jelek vagy képek alapján történő reprezentációtól (újramegjelenítéstől) eltérően a másik egy autentikus szemléleti önadottság (vagyis közelebb áll a prezentációhoz, mint a reprezentációhoz), másfelől pedig azt, hogy az eredeti szemléleti önadottságtól eltérően az apprezentáció nem teszi lehetővé a másik saját élményeinek a megélését, vagyis a másik élményfolyama, szubjektív nézőpontja természetesen sohasem lehet egy eredeti önadottság. Az apprezentáció fogalma általában egy olyan „közvetett intencionalitást” jelöl, amely valamilyen nem megjeleníthető adottságnak (jelen esetben a másik saját élményfolyamának) mint valami más megjeleníthető adottsággal (jelen esetben a másik testével) együttesen jelenlevőnek a tudatosítását, jelenné emelését viszi véghez. A másik egóra irányuló apprezentáció Husserlnél egy olyan analogikus észlelésen alapszik, amely során a saját egologikus szférám észlelési mezőjében megjelenő másik test (Körper) a saját eleven testemmel (Leib) való analógia révén egy másik eleven testként adódik. A másik élményfolyamának – melynek a szemléleti megjelenítése a priori lehetetlen – az apprezentációját Husserlnél tehát a másik testének a megjelenítése közvetíti – ez utóbbinak a szemléleti adódása bármikor lehetséges, itt ugyanis a szemléleti adekváció, a jelentésintenció és a szemléleti betöltődés közötti megfelelés télosza az, amely egyfajta kanti észeszme formájában szabályozza az észlelési folyamatot. Az, hogy a másik élményfolyamának az apprezentációja és a másik testének a megjelenítése, noha adottsági módjukban radikálisan különböznek, mégis elválaszthatatlanul egymásba fonódnak, lehetővé teszi Husserl számára, hogy ugyanazt az észleleti teleológiát alkalmazza a másik apprezentációjának a beigazolódására is. Összegezve: a másik eleven testének az apprezentációja Husserlnél egy megjelenítő aktustól függő és egy teleologikusan szabályozott intencionális aktus. Míg a husserli leírásban a másik mássága csak közvetetten, a másik teste (Körper) észlelésének a közvetítésével közelíthető meg, addig Lévinas radikálisan elkülöníti ezt a két másság-fenomént, ő ugyanis úgy véli, hogy a fizikai test másságának a beiktatása a másik tapasztalásába pontosan ez utóbbi közvetlen – az arcában adott – másságának az elvétését eredményezi. Ha Husserl a másik tapasztalását egy közvetlenül nem hozzáférhető adottsághoz (a másik saját élményfolyama, szubjektív perspektívája) való közvetett – a másik teste által közvetített – hozzáférésként írja le, akkor Lévinas szerint a másiknak ez a közvetlen hozzáférhetetlensége maga, sajátos mássága az, ami közvetlenül adott az arcában. Itt egy paradoxális, megjelenítés nélküli apprezentációval találkozunk, amelyben a másik sajátos mássága közvetlenül a másik arcában, a fizikai test másságának a közvetítése nélkül apprezentált. Amennyiben pedig az arc apprezentációja független a test megjelenítésétől, úgy függetlennek kell lennie a test észlelését szabályozó teleológiától is: Lévinas számára, ha a másik másságának a szemléleti megjelenítése a priori kizárt, akkor ez a másság még az észleleti tapasztalatát teleologikusan szabályozó kanti észeszmeként sem lehet adott. Következésképpen az arc lévinasi apprezentációját, szemben a husserli apprezentációval, egy nem teleologikus és bármiféle megjelenítéstől, szemléleti betöltődéstől független (vagyis a husserli jelentésintenció/szemléleti betöltődés párhuzamosságának az általános érvényességét kikezdő) intencionális tapasztalatként kell felfognunk. Valószínű, hogy az általában vett intencionális tapasztalat husserli, illetve lévinasi felfogása közötti ellentét pontosan a másik apprezentációjának e két megközelítése közötti különbségre mindketten genetikus elemzések. A szövegben bemutatott összehasonlítás tehát korlátolt érvényességű, mivel csak az egyik (a Lévinas által is ismert) husserli interszubjektivitás-alakzattal veti össze a lévinasi másik-tapasztalást.

EME 82

SZIGETI ATTILA

vezethető vissza: miközben a másik apprezentációja Husserlnél mégiscsak a tárgy észlelése (és a szemléleti adekváció) által vezérelt (vagy legalábbis eleve „megfertőzött”) intencionalitás marad, addig Lévinas, épp ellenkezőleg, a másik arcának az apprezentációja által implikált radikális szemléleti inadekvációban véli meglelni minden lehetséges intencionális tapasztalatnak (a tárgyakra vonatkozónak is) az alaptípusát. A másik arcának az apprezentációjában Lévinas egy olyan, bizonyos értelemben nem-fenomenális, nem megjelenő fenomén tapasztalatát írja le, amely ugyanakkor pontosan a másik mássága értelmének a tapasztalata. Az arcnak mint a másik másságát nem megjelenítő fenoménnek ez a leírása persze korántsem olyannyira eltérő a lét fenomenalitásának a heideggeri elemzésétől, mint amennyire azt Lévinas óhajtaná. Avagy nem éppen az az ontológiai differencia lényege, hogy a létező létének a felfedése mindig csak a létezőben való elfedettségként adódik, hogy a lét mindig transzcendens marad a létezőben való adódásához viszonyítva, hogy a lét maga is végső soron egyfajta nem megjelenőnek a fenoménje? (Ezért mondhatja Heidegger a Lét és Időben a bármiféle tapasztalati tárgy hiányában jelentkező szorongásról, hogy az magának a meg nem jelenő létnek mint semminek a tapasztalata, és ezért definiálhatja aztán később ugyanő a Zähringeni szemináriumban a fenomenológiát a nem megjelenő fenomenológiájaként.) Ha a fenomenológia központi intuíciója a megjelenő (bármely tapasztalati tárgy) és a megjelenés (az adott tárgyhoz tartozó szubjektív adottságmód) közötti a priori korreláció, akkor Lévinas, bármennyire is a nem megjelenőt hangsúlyozná a másik megjelenésében, mégiscsak hű marad a korreláció eszméjéhez. Az arc, a másik meg nem jelenő másságának a fenoménjéhez ugyanis továbbra is egy bizonyos szubjektív tapasztalat rendelt, éspedig éppenséggel ennek a meg nem jelenésnek, a másik mássága értelemadódásának a tapasztalata. Itt egy radikálisan transzcendens, az intencionális tudat általi egologikus értelemadásra visszavezethetetlen értelemadódással találkozunk. Ám ennek az értelemtranszcendenciának, az immanenciával való radikális meg nem felelésnek, inadekvációnak az élménye továbbra is a fenomenológiai immanencia tapasztalata marad. A gondolkodás és a lét a priori korrelációjával szemben (amelyet mindig is a kettő tautológiája kísért) Lévinas végeredményben egy másfajta korrelációt mutat fel, a gondolkodás és a lét (a másik) közötti meg nem felelés, inadekváció korrelációját. A fenomenológiai tapasztalatnak ez a felfogása (amely némileg a biblikus hagyomány istenének a radikális transzcendenciáját is idézi) bizonyára nem független annak a Rosenzweignak a hatásától sem, akinek a vallásos, de határozottan posztmetafizikus gondolkodása a lévinasi életmű egyik fő ihletője. A kései Schelling pozitív filozófiája nyomán Rosenzweig ugyanis már A megváltás csillagában egy olyan, a gondolkodás és a lét közötti „nem azonosságról” beszélt, amelynek „magában a gondolkodásban kell megjelennie”. 6 Ezzel a gondolattal, mely szerint az inadekváció, az értelemadódás transzcendenciája továbbra is egy a fenomenológiai immanenciában felmutatható szubjektív tapasztalat, Lévinas kétségkívül a kortárs, elsősorban francia fenomenológiában kibontakozott egyik központi törekvést előlegezi meg. Itt csak utalni tudok egyes, a husserli idealista egológiát végeredményben egyfajta fenomenológiai realizmussal ellensúlyozó kezdeményezésekre: így például Marc Richir a „fenomén mint fenomén és semmi más” (phénomène comme rien que phénomène) értelemadódása, „képződő értelme” („sens se faisant”) és az értelem „szimbolikus alapítása” („institution symbolique”) közötti hiátust helyezi fenomenológiája középpontjába; 7 Jean-Luc

6 7

Franz Rosenzweig: L’Étoile de la Rédemption. Paris 1982. 22. Lásd mindenekelőtt Marc Richir: La crise du sens et la phénoménologie. Grenoble 1990.


83

Marionnál pedig a telítődött fenomén (phénomène saturé) központi fogalma ugyancsak a szemléleti adódásnak a bármiféle jelentésintenciót meghaladó konstitutív többletét hangsúlyozza. 8 Visszatérve most a másik arcának az apprezentációjához, ez a tapasztalat egy olyan újabb adalékkal egészíti ki a másik fenomenológiájának a kérdését, amely rendkívül lényeges az intencionalitás lévinasi tárgyalása szempontjából: a szingularitás problémájáról van szó. Szemben a másik tapasztalásának a husserli leírásával, amely egy testi hasonlóságból kiindulva próbál meg egy másik, két eleven test közötti analógiát felmutatni, Lévinas – egyébként itt is Rosenzweig nyomdokain haladva – úgy véli, hogy a másikkal való autentikus kapcsolat két összehasonlíthatatlan szingularitás közötti radikális különbözőség paradoxális kapcsolata, egy olyan kapcsolat, amely ily módon az én és a másik önmagasága közötti bármiféle analógia lehetőségét is kizárja. Miközben Husserlnél az ego általános értelme, amely nem más, mint az eleven testnek mint az interszubjektív, vagyis objektív világ nullpontjának a fogalma, éppen az analogikus apprezentációban válik adottá, addig az ennek az egyedi másiknak az arcának az apprezentációja Lévinasnál közvetlen módon nyújt hozzáférést ennek az adott másiknak a másságához. A másik fenoménjét Lévinasnál tehát éppen ennek a másiknak az arca szingularizálja radikális módon, az arc lévén az egyetlen olyan fenomén, amely nem az arc általános lényegének egy egyedi esete, és amelynek az eidetikus variációja legföljebb egy robotkép semleges arcát tudná nyújtani számunkra. Ennek a másiknak az arcának az apprezentációja tehát közvetlen módon nyújt hozzáférést e másik önmagaságának a hozzáférhetetlenségéhez, szingularitásához. Lévinas az észleleti teleológia – föntebb már érintett – kritikáján belül tér ki részletesebben az általában értett fenomenológiai adottság – vagyis nemcsak a másik, hanem a dolgok – szingularitásának a kérdésére. Az először a Nyelv és közelség (1967) című alapvető – a második lévinasi főmű, a Másként mint lenni avagy túl a léten első teljes vázlatának számító – tanulmányban kifejtett lévinasi bírálat a külső tárgynak az aspektusokban, árnyalásokban (Abschattungen) történő észlelésének a jól ismert husserli tanításából indul ki: eszerint az észlelet tárgya sohasem egy csapásra, egy megjelenésben, hanem mindig csak ugyanannak a tárgynak az egymásra következő, mindig más észleleti árnyalásainak a végtelen sorozatában adódik. Lévinas szerint azonban a tárgynak ez az azonossága valójában sohasem egy észleleti adottság, hanem a fenomenológiai adottság egy jogtalan idealizációjának az eredménye – én ugyanis csak azért észlelem mindig is ugyanazt a tárgyat az árnyalások folytonosságában, mert ezt az észlelést már kezdettől fogva a tárgy saját fogalmával való adekvációjának az eszméje vezérli (az „eszme” terminus itt a kanti észeszme értelmében veendő: az észlelés folyamatát kezdettől fogva a tárgy jelentése szemléleti betöltődésének, az adekváció végtelenbe kitolt téloszának az eszméje szabályozza). Az árnyalások tehát csak azért lehetnek már mindig is ugyanannak a tárgynak a megjelenései, mert ez az „ugyanaz” már az észlelés kezdetétől fogva a dolognak a fogalmával azonos, annak az ideális tárgynak az azonosságával, amely felé teleologikusan konvergál a megjelenések egybetartó rendszere. Lévinas ily módon az észlelés árnyalásainak végtelen folyama és a kategoriális szemléletben azonosított tárgy predikáció előtti evidenciája, a tárgy azonnali logikai-eidetikus (noematikus) azonosítása közötti áthidalhatatlan szakadékra hívja fel a figyelmünket. A tárgynak ez az azonossága valójában sohasem adott az észlelés során, hanem csak a fenomenológiai adottság jogtalan logikai-eidetikus idealizációja által „igényelt”, „kinyilvánított”. 9 8 Lásd Le phénomène saturé = Jean-Louis Chrétien–Michel Henry–Jean-Luc Marion–Paul Ricoeur: Phénoménologie et théologie. Paris 1992. és Jean-Luc Marion: Étant donné. Paris 1997. 9 Vö. „Langage et proximité” = Emmanuel Lévinas: En découvrant l’existence avec Husserl et Heidegger. 304, 310.; magyarul: „Nyelv és közelség”. = Nyelv és közelség. Pécs 1997. 114, 118.

EME 84

SZIGETI ATTILA

A tárgy azonosságának a már a predikáció előtti vagy legpasszívabb tapasztalatban jelen levő kinyilvánítása következtében egy egyedi dolog, ennek a dolognak itt, egy „emez”-nek (ceci) az észlelésekor én ezt a dolgot – a logikai-eidetikus idealizáció révén – mint egy „amaz”-t (cela) észlelem. Az „emez mint amaz” (ceci en tant que cela) kifejezés itt a tárgy idealizáló azonosításának az eredményére vonatkozik, arra, hogy az egyedi fenomenológiai adottság, emez, nem észlelhető csupán csak emezként, hanem egy ideális tárgyisággal amazzal kell őt azonosítani, erre kell őt visszavezetni. (Az „emez mint amaz” lévinasi kifejezése a hírhedt heideggeri „etwas als etwas”-nak felel meg: a Lét és Idő-beli, az apofantikus kijelentés mintstruktúráját megelőző pre-predikatív, „hermeneutikus mint-struktúrának”, azaz az észlelés már Husserlnél is felmutatott eredendően értelmező jellegének. 10 ) A tárgy eme idealizáló azonosítása Lévinas értelmezésében az egyedi adottság egy „megnevezésének” (nominalizálásának), egy eredendően „nyelvi”, „verbális” intencionalitásnak a műve. 11 Az intencionalitás már a predikáció-előttes szférájában nyelvi jellegű, amit Lévinas a Másként mint lenni...-ben a fenomenológiai Mondott-tal (Dit) szembehelyezett etikai Mondásra (Dire) alkalmazott „már (mindig is) mondott” (déjà dit) kifejezéssel próbál érzékeltetni. A husserli nyelvfenomenológia központi problémája ezek szerint az, hogy a predikatív nála a predikatív-előttes ismétlése, vagyis hogy – Marc Richir megfogalmazását igénybe véve – „a predikatív-előttes a predikatív hű tükröződése, tükörképe”. 12 Összefoglalva: ha az érzékinek és a testiségnek a tapasztalata az intencionalitás noetikusnoematikus struktúrájának egy átértelmezéséhez vezet, akkor a másik szingularitásának az arcában való apprezentációja nemcsak egy másik alapvető intencionális párhuzamosság, a jelentésintenció/szemléleti betöltődés párhuzamosságát, hanem egyben az intencionalitásnak mind a teleologikus, mind az eredendően nyelvi jellegét is megkérdőjelezi. Itt is csak jelezni tudom, hogy ezt a Lévinas által megnyitott problematikát ugyancsak a föntebb már említett Marc Richir vizsgálódásai mélyítették el: ő egyfelől a kanti reflektáló esztétikai ítélőerő „fogalom nélküli sematikus teleológiájá”-ra, másfelől pedig a kései Merleau-Pontyra (aki a Látható és láthatatlanban már az észlelésben működő egyfajta „fogalom nélküli összetartozás”-ról beszélt, amely révén a tárgy észlelt azonossága megelőzné a logikai-eidetikus idealizációt 13 ) támaszkodva próbálta meg kidolgozni az értelem „szimbolikus alapítására” visszavezethetetlen „értelemképződés” tapasztalatának a nyelvfenomenológiáját. Most áttérek dolgozatom utolsó részére, amelyben a Másként mint lenni... diakronikus időkoncepciójának a lévinasi intencionalitásfelfogásra kifejtett hatását elemzem. A husserli időfenomenológiának (valójában csak annak statikus dimenziójának) „szinkronikus” jelenlét-metafizikaként való állandó elítélése ellenére a Másként mint lenni...-ben bevezetett „diakronikus” időiség hipotézisem szerint valójában nem más, mint a husserli leírás bizonyos genetikus elemeinek a termékeny újraértelmezése. Egészen konkrétan a husserli időfenomenológia két központi fogalmának, a retenciónak (az elsődleges emlékezetnek, amely az egy „kiterjedt most” valóságos észlelésében „módosultan” adottként tartja vissza az „éppen-elmúlt” időfázist) és az ősbenyomásnak (az immanens időtárgy lefolyása kezdetének) a Lévinas által eredetileg az Intencionalitás és érzet (1965) 14 című kapitális tanulmányában kifejtett heterologikus értelmezéséről van szó, amely az utólagosság (a husserli „Nachträglichkeit”), az idő eredendő megkésettségének és az előreláthatatlan jelennek az alább részletezendő fenoménjeit eredményezi. 10

Vö. Martin Heidegger: Lét és idő. Bp. 1989. 33. §. Vö. „Langage et proximité”, i. m. 304, 306–307; magyarul: 114, 115. Marc Richir: La crise du sens et la phénoménologie. Grenoble 1990. 172. 13 Maurice Merleau-Ponty: Le visible et l’invisible. Paris 1964. 199. 14 Intentionnalité et sensation. = Emmanuel Lévinas: En découvrant l’existence avec Husserl et Heidegger. 11 12


85

Amint ismeretes, míg az Előadások a belső időtudatról első két része a konstituált immanens időtárgyak megjelenési módjainak statikus leírására összpontosít, addig az Előadások harmadik és utolsó részének az időfenomenológiája immár az abszolút és végső időkonstituáló tudatfolyamra irányuló genetikus vizsgálódásnak számít. Ezen abszolút tudatfolyam egységének a problémájával szembesülve Husserl a 39. §-ban a retenció intencionalitásának megkettőződéséhez folyamodik: a pillantás egy átirányításával a fenomenológiai én képes hol a konstituált immanens időtárgyakra irányuló „keresztintencionalitás”-ba (például egy bizonyos hang retencionális módosulásainak sorozatába), hol pedig a konstituáló tudatfolyamra magára irányuló „hosszintencionalitás”-ba (a hang elmúlt tudatfázisainak retencionális módosulásainak sorozatába) belehelyezkedni. 15 Az abszolút tudatfolyam tehát egyfelől az immanens időtárgy múltját, másfelől pedig önmagát, saját múltját, a tudatfolyam már elmúlt fázisait is visszatartja. E két intencionalitás azonban nem két különböző tudatfolyam, hanem ugyanannak az egységes abszolút tudatfolyamnak két elválaszthatatlanul összetartozó oldala, ami viszont azt vonja maga után, hogy ennek a végső tudatfolyamnak nemcsak az immanens időtárgy, hanem saját maga időiségét is konstituálnia kell. Végső soron a tudatfolyam önkonstitúciója az egyetlen logikus megoldás a minden reflexív tudatelméletet kísértő végtelen regresszió veszélyére: a folyam megjelenése nem lehet egy újabb konstituált tárgyiság, mert ehhez egy még végsőbb abszolút folyamot kellene feltételeznünk mögötte és így tovább. A tudatfolyam önkonstitúciója ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az idő konstitúciójának a végső mozzanata egy egybeesés, a konstituáló és a konstituált közötti teljes azonosság volna. Az, ami az idő önmegjelenését vagy önidőiesítését lehetővé teszi, az éppen a jelen ősbenyomásának pillanatnyi aktualitása (a konstituáló) és a retenció hosszintencionalitása (a konstituált) közötti eltérés, elkülönböződés. Még pontosabban az, ami az abszolút tudatfolyam idejének önmegjelenésében megjelenik, nem más, mint egy olyan ősbenyomásnak az immár elmúlt retencionális fázisa, amely maga nem, illetve csak utólag (Nachträglich), egy retencionális módosulásban jelenhet meg. 16 A konstituáló ősbenyomás és a retenció konstituált hosszintencionalitása közötti eltérésnek ez a gondolata központi fontosságú a husserli genetikus időfenomenológia lévinasi továbbfejlesztésének a megértése szempontjából. Hipotézisem szerint a Másként mint lenni... diakronikus időkoncepciója az abszolút tudatfolyambeli eltérés, elkülönböződés ezen konstitutív mozzanatának a radikalizálásából származik. Az Intencionalitás és érzet című lévinasi tanulmány explicit módon a csak a saját retenciójának a hosszintencionalitásában megjelenő ősbenyomásnak ebben a folytonos eltérésében, „fáziseltolódásában” látja az időiesülés eredendő mozzanatát. 17 Ez az állandó fáziseltolódás az ősbenyomás megjelenése (felfakadása) – magának az időnek a megjelenése – pillanatának a megragadhatatlanságát vonja maga után, ugyanis ez a pillanat már csak a retencionális fázisokban módosultként mutatható fel. Lehetetlen a jelen ősbenyomásába belehelyezkednünk és az idő konstitutív eredetével egybeesnünk, mivelhogy ez már mindig is megelőzi önmagát, szüntelenül meghaladva azt a retencionális módosulást, amelyben adottá válik. Az idő eredete ily módon mindig is előnyben („korábban”) van a retenció hosszintencionalitásának konstituált idejével szemben, vagy fordítva, ez utóbbi már mindig is késésben van ehhez a konstitutív eredethez viszonyítva. Amennyiben a tudatfolyam önmegjelenését már mindig is megelőzte az idő konstitutív, de nem megjelenő eredete, annyiban itt az idő egyfajta alapvető „iterációjával”, „önmagához való 15

Vö. Edmund Husserl: Előadások az időről. Bp. 2002. 97–99. Uo. 100. 17 Intencionalitás és érzet. 213–215. 16

EME 86

SZIGETI ATTILA

visszatérésé”-vel találkozunk: ahogyan Lévinas egy husserli kiadatlan kéziratot idézve írja, „az, ami időiesít (das Zeitigende), már mindig is időiesült (ist gezeigtig)”. 18 Mivel, amint azt az imént láttuk, a végtelen regresszió elkerülése végett mi semmiféle időtlen pontot vagy valamely még abszolútabb tudatot sem feltételezhetünk az abszolút tudatfolyam mögött, ahonnan ez utóbbira úgy reflektálhatnánk, mint egy tárgyra, ezért az időtudat nem az időre mint egy tárgyra reflektálva ébred ennek az időnek a tudatára, hanem magában ebben az időben. Ezért mondhatja azt Lévinas, hogy az idő tudata és az idő eseménye, a már mindig is konstituált időfolyam folyása „egybeesik”, „egy síkon van”. 19 Az abszolút tudatfolyam időtudata nem azonos a visszaemlékezés (az időtárgyat nem észlelő, hanem reprodukáló, újramegjelenítő másodlagos emlékezet) vagy az elvárás (amely, eltérően az éppen eljövendőnek a kiterjedt mosthoz tartozó észleleti előlegezésétől, a protenciótól, egy reprezentáló jövőtudat) reflexív és tárgyiasító intencionális tudatával, amely egy elmúlt vagy egy jövőbeli időtárgyra mint intencionális tárgyra reflektál. És még ha az időkonstituáló abszolút tudatfolyamot intencionális tudatként jellemeznénk is, ez az intencionalitás akkor is egy radikálisan reflexió és tágyiasítás előtti intencionalitás volna. Az idő tehát, akárcsak a másik és a testiség fenoménje, az intencionális konstitúció egyik határfenoménjének bizonyul – az idő azért nem konstituálható, mert az abszolút tudatfolyamban való önmegjelenése vagy önidőiesülése már mindig is konstituált. Az idő már mindig is, bármiféle konstituálását megelőzően adott. Az időtudat már mindig is az időben, abban az időiesülésben található, amelyet konstituálnia kellene. Az időre vonatkozó tudat tehát, akárcsak a heideggeri Dasein vagy a lévinasi etikai szubjektum, maga az idő: „az időtudat a tudat ideje”. 20 Megjegyzendő még, hogy ez a tárgyiasítás és reflexió előtti tudat egyben lényegileg passzív is: a retenció hosszintencionalitásában a fenomenológiai én inkább elszenvedi a már mindig is konstituált idő folyását, mintsem hogy konstituálná azt. Mindent összevetve az idő esetében is a konstituáltnak azzal a konstituálóval szembeni többletével találkozunk, amelyet Lévinas az érzéki és a testi tapasztalat esetében már kimutatott. Amennyiben az idő csak ebben az elkülönböződésben, a retenciónak egy őt szüntelenül megelőző ősbenyomással szembeni folytonos késésében adódik, úgy az időtudat már mindig is egyfajta késésben van „önmagához képest”. 21 Ami azt jelenti, hogy maga ez az eredendő megkésettség, utólagosság az idő konstitutív, eredendő mozzanata: „az időtudat utólagossága magának az időnek az utólagossága.” 22 Ennek az elkésettségnek az eredendő volta miatt Lévinasnál az ősbenyomás immár nem az önmagával a jelenlétben való egybeesés immanenciájaként határozódik meg, hanem az eredendő egybe-nem-esés transzcendenciájaként, amely révén a jelen ősbenyomása már mindig is eltávolodott önmagától, és szakított a közvetlen önmagához tartozással. Következésképpen az ősbenyomásnak már nem annyira az önazonosságáról, hanem sokkal inkább az önmagával szembeni másságáról kell beszélnünk: a jelen benyomása nemhogy a saját azonosságába foglalná bele a retenciót, hanem ellenkezőleg, már kezdettől (felfakadásától) fogva ez utóbbinak a különbözősége és mássága kísérti, odáig elmenően, hogy a kiterjedt mostból az idő retencionális megjelenésének egyfajta láthatatlan határává fokozódik le. Az idő genetikus vagy diakronikus időisülése esetében az eredendőség valahogyan nem a jelen benyomásához, hanem a retencióhoz rendelődik. (Ahogyan azt a maguk során mind Merleau-Ponty, aki a Látható és láthatatlanban az ősbenyomás egybe-nem-eséséről és egy fun18

Uo. 222. Uo. 213, 214, 215. Uo. 214. 21 Uo. 215. 22 Uo. 213. 19 20


87

damentális retencióról beszél, mind pedig A hang és a fenomén Derridája belátta, aki a retencionális nyom eredendő volta mellett érvel. 23 ) Az ősbenyomás helyett itt egyfajta ősretencióval találkozunk, amely bizonyos értelemben „megelőzi” a csak utólagosan és módosultan adott ősbenyomást. A Másként mint lenni...-ben Lévinas többször is bírálja az idő statikus (az ő kifejezésével élve: szinkronikus) husserli leírását, amelyben az ugyanazon ősbenyomás folytonos retencionális mássá válásaként, módosulásaként felfogott időiesülés egyfajta – paradox módon – mozdulatlan, nem múló időfolyamhoz vezet. E mozdulatlan idő koncepciójával szemben Lévinas egy olyan diakronikus időiesülést mutat fel, amely pontosan az eredendő retenció által implikált hiány, vesztés, illetve szalasztás következtében múlik, időiesül. Amint azt hamarosan látni fogjuk, a Másként mint lenni... két központi gondolata az eredendő felelősség révén már mindig is a másikkal etikai kapcsolatban levő etikai szubjektum, illetve az egologikus intencionalitásnak egy reszponzív heterológia általi megfordulása is ezen a diakronikus időiségen alapul, amelyet, demonstrációmnak megfelelően, Lévinas a husserli genetikus időiségnek egy heterologikus értelmezéséből fejleszt ki. A Másként mint lenni...-ben leírt diakronikus időiségű szubjektum valójában a husserli abszolút tudatfolyamnak a hosszintencionalitásban adott öntudatának feleltethető meg. Ez a bármiféle reflexiót és tárgyiasítást megelőző öntudat, lévén hogy ő maga is egy folytonos késésben leledzik az időfolyam aktualitásához képest, önmaga számára is egy felszámolhatatlan utólagosságban (a tudatfolyam folytonos retencionális módosulásában) jelenik meg. A Másként mint lenni... diakronikus szubjektuma is egy a saját jelenéhez képest állandó késésben levő Önmagának, egy már mindig is a múltban levő Önmagának van tudatában. Ezért aztán ennek az Önmagának nincs is semmiféle eredete – a diakronikus szubjektum egy, ahogy Lévinas fogalmaz, „an-archikus” szubjektum, amelynek a múltja – az elhíresült szólam szerint – olyan „múlt, amely sohasem volt jelen”. A másikkal szembeni felelősség eseményét is ugyanaz a diakronikus időiség írja le, mint a diakronikus szubjektumét. A másikkal szembeni felelősség felvállalásának a múltja is egy olyan múlt, amely sohasem volt jelen: az előreláthatatlan másikkal szembeni felelősség eseménye arra utal, hogy a másiknak már az emlékezet által felidézhető bármely jelenben történt felelősségvállalást megelőzően fel kellett hívnia engem erre a felelősségre. A múlt e két formáját – a szubjektum, illetve a felelősségvállalás múltját – Lévinas végül is azonosítja egymással, s ez elvezet bennünket a Másként mint lenni... két, végső soron egymásra visszavezethető központi téziséhez: az első szerint a diakronikus szubjektum öntudatát már mindig is megelőzi a másikkal szembeni felelősség tudata, a második szerint pedig a diakronikus szubjektumot éppenséggel ez a felelősség individualizálja, vagyis itt egy eredendően etikai szubjektumról van szó. Ami most már a jelen ősbenyomásának a heterologikus értelmezését illeti, a jelennek mint a múltban fellelhető elvárások megvalósulásának a husserli megközelítésével szemben Lévinas egy a múlt által sohasem megelőlegezhető, a múltban található elvárásokra mindig rácáfoló előreláthatatlan jelen koncepciója mellett érvel. Ennek az előreláthatatlan jelennek az esemé23 „Az élő jelen az önmagával való nem-azonosságból fakad fel, és a retencionális nyom lehetőségéből. Már mindig is egy nyom. […] Az eredendő-létet a nyom felől, nem pedig fordítva kell elgondolni” (Jacques Derrida: La voix et le phénomène. Introduction au problème du signe dans la phénoménologie de Husserl. Paris 1967. 94–95.). Merleau-Ponty A Látható és a Láthatatlan című befejezetlen művének munkajegyzeteiben a jelen ősbenyomásának „transzcendenciájá”-ról és „egybe-nem-esés”-éről beszél, egy olyan jelenről, amely a „fundamentális retenció” miatt „egy transzcendens: tudjuk, hogy nincs itt, hogy éppen itt volt, sohasem esünk egybe vele.” (Vö. Maurice Merleau-Ponty : Le visible et l’invisible. Paris 1964. 238, 244, 249.)

EME 88

SZIGETI ATTILA

nye Lévinas szerint magának az összes lehetséges elvárásra rácáfoló valóságnak az eseménye. A múltbeli lehetséges elvárásoknak az előreláthatatlan jelen valósága által történő megcáfolása nem más, mint a szemléleti betöltődésnek az a bármiféle jelentésintencióval szembeni többlete, amelyet az arc apprezentációjának az elemzésében korábban felfedtünk. Vizsgáljuk meg végül azt, hogy ez a diakronikus időiség, vagyis az ősretenció és az előreláthatatlan jelen fenoménjei hogyan vezetnek végül magának az intencionalitás fogalmának a Másként mint lenni...-ben található „dekonstrukciójához”, amelyben az intencionalitás először is megfordul, hogy végül is egyfajta non-intencionalitás vegye át a helyét. Az intencionalitás lévinasi kritikája ugyanis nem elégszik meg az intencionalitás teleológiájának és párhuzamosságainak (noézis/noéma, illetve jelentésintenció/szemléleti betöltődés) a megkérdőjelezésével, hanem ahogyan ezt már írásom elején jeleztem, az egologikus/tárgyiasító intencionalitás egy valódi megfordulását, az értelemnek az egologikus értelemadással radikálisan szembehelyezett önadódását, vagyis egyfajta heterológiát helyez szembe a husserli egologikus idealizmussal. E heterológiának a Totalitás és Végtelenben található leírása azonban egyszerűen csak egy ellenkező irányú aszimmetriával cseréli fel a másik egologikus konstituálásának a husserli aszimmetrikus kapcsolatát: a konstituáló ego elsődlegességét a másik arcának a paradoxális módon – ráadásul egy jelenlét-metafizika nyelvén – konstituáló eredetként, sőt arkhéként való leírása váltja fel. Ám a lévinasi heterológia második változata, az intencionalitás Másként mint lenni...-beli megfordulásának a reszponzív (válaszelvű) heterológiája 24 immár alapvetően eltér a husserli egológia elemeinek a Totalitás és Végtelenben fellelhető egyszerű felcserélésétől, amelyben a másik válik az értelem arkhéjává. A Mondás, a felelősség válaszának ez az etikai performatív aktusa nem egy aktuális beszélgetésben elhangzó kérdésre érkező válasz. A felelősség válaszának az etikai Mondása egy an-archikus, egy nem reprezentálható eredetű felhívásra válaszol, egy olyan felhívásra, amely csak magában a válaszadás aktusában válik hallhatóvá. A Másként mint lenni... reszponzív heterológiájában az eredendő etikai értelem nem a másik által konstituált, hanem a diakronikus szubjektumnak a másik an-archikus felhívására adott etikai válaszában adódik. Az intencionalitás megfordulása tehát itt azt jelenti, hogy minden egyes beszédaktus valójában már mindig is egy etikai válasz, hogy az egologikus értelemadás a másiknak etikailag kitett önmaga önadásában, az etikai értelemnek a másiknak való „át-adásá”-ban fordul meg (une signifiance „baillée” à autrui). 25 Szemben a husserli intencionalitás „lélekjelenlétével”, amely mindig felvállalja – azaz tárgyiasítja és az értelemadás egológiájára vezeti vissza – a fenomént, az intencionalitás megfordulása a fenomenológiai adottság általi „megszállottság” vagy „sebezhetőség” állapota, egy végeredményben non-intencionális tapasztalat. A Mondás non-intencionalitását a Másként mint lenni...-ben az érzéki és a testi tapasztalatnak egy a Totalitás és Végtelen-beli „élvezet”-fenomenológiánál sokkal radikálisabb leírása váltja fel: a noematikus, a konstituált horizontnak a konstituáló noézisen való túlcsordulását itt az ízlelés, a tapintás vagy az érintkezés tapasztalatának egy olyan fenomenológiája váltja fel, amelyben a fenomén általi megszállottság mind a noetikus-noematikus szerkezetet, mind a jelentésintenció/szemléleti betöltődés teleológiáját már kezdettől fogva megbénítja. 24 A reszponzív kifejezést attól a Waldenfelstől veszem át, aki Lévinas nyomán a másik etikai másságára visszavezethetetlen idegenség fenoménjére irányuló reszponzív fenomenológia, valamint egy reszponzív etika programját javasolja. Lásd például Bernhard Waldenfels: Felelet arra, ami idegen. Gond. Filozófiai esszéfolyóirat 1999/20. 25 Vö. Emmanuel Lévinas: Autrement qu’être ou au-delà de l’essence. La Haye. M. Nijhoff (coll. »Phaenomenologica«). 1974. Paris 1996. 81.


89

De ez a non-intencionalitás mindenekelőtt a másik előreláthatatlan jelenéhez viszonyítva eredendően késésben levő etikai szubjektum diakronikus időtapasztalatának a non-intencionalitása. Az ősretenció utólagossága és az ősbenyomás előreláthatatlan jelene kölcsönösen implikálják egymást: az előreláthatatlan jelen eseménye az idő folytonosságának a megszakadásához vezet, mivelhogy a múltbeli elvárásokat meghaladva ez az előreláthatatlan jelen magának ennek a jelennek a jelenbeli tudatát is meghaladja, ezért válhat ez utóbbi csak utólagosan adottá. Ugyanezt a kapcsolatot látjuk viszont a másik tapasztalatának a Másként mint lenni-ben leírt diakronikus időiségében: a másik arcának a minden múltbeli elvárást meghaladó előreláthatatlan jelene (az arcnak az egologikus jelentésintenciót meghaladó szemléleti adódása) és az etikai szubjektum eredendő megkésettsége közötti váltakozás holt idejében szó szerint nincs időnk a másik fenoménjének a tárgyiasítására és egologikus redukciójára – a tárgyiasító/egologikus intencionalitás már mindig is túl későn érkezik. Can We Objectity the Other and the Time? The Inversion of Intentionality at Lévinas. Against the husserlian conception of an egological/objectifying intentionality, which reduces the otherness of the phenomenon to the idealistic sense-giving of the transcendental ego, Lévinas argues for a heterological phenomenology, which describes the otherness of the other and of the time as the donation of a radically transcendent sense. This leads to the reconsideration of the teleological and linguistical character of intentionality, and ultimately to an “inversion” not just of the structure (noesis/noema, intention/intuitive filling) of intentionality, but of the egological intentionality itself, which is replaced by the ethical response of the self to the an-archic appeal of the other.

EME Keszeg Anna

Soi-même comme un autre Paul Ricœur kései hermeneutikája Jelen dolgozat célja, hogy filozófiatörténeti kontextust rendeljen egy 1993-ban lezajlott filozófiai vitához, melynek főszereplői a hermeneuta Paul Ricœur, illetve a fenomenológus Emmanuel Lévinas. A vita apropóját Ricœur 1990-ben megjelent utolsó nagy összefoglaló műve, a Soi-même comme un autre képezte. A rövid levélváltást a francia La Baconnière kiadó szétküldte a nemzetközi szakembereknek, s a reakciókat külön kötetben tette közzé. A vita résztvevői Jean Halpérin etikus, judaista, Olivier Mongin, az Esprit filozófiai folyóirat főszerkesztője, Guy Petitdemange, az Archives de Philosophie főszerkesztője, Alexandre Derczansky, a CNRS (Centre National de la Recherche Scientifique) judaistája, Marc Faessler teológus, Jean Greisch hermeneuta és filozófiatörténész, illetve René Major pszichoanalitikus, orvos voltak. A különböző diszciplínák felől érkező szakemberek Ricœur könyvének interdiszciplináris jelentőségét jelzik. A vita aktualitása igencsak nagy volt, hiszen Ricœur könyvéről a századforduló irányzatainak nagy összefoglalójaként, Ricœur életművének összegzőjeként beszéltek. Jelentőségét semmi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy a Ricœur életművéről szóló nagy összefoglalók e könyv megjelenésével kvázi lezártnak tekintik az életművet, illetve ebből a kötetből vezetik le az életmű magyarázatát. 1 Illetve 1995-ös autográf írásában Ricœur maga is a szintézis és új kezdet lehetőségeként határozza meg. 2 Valóban a Soi-même comme un autre a hermeneutika, a fenomenológia és az analitikus filozófia találkozási pontjában tárgyalja a ricœuri narratív identitás fogalmát, s mialatt az újkori és modern szubjektumelméletekhez is viszonyít, a kérdéskör kortárs, etikai horizontjára is kíváncsi. A sokszorosan rétegzett, retorikailag is bravúros könyv jelentőségét valóban nehéz eltúlozni. A dolgozatban éppen emiatt a vita ismertetését, a vitapartnerek álláspontját a könyvnek és kontextusának elemzése fogja megelőzni. Ezzel remélek genealógiát találni a vitapartnerek álláspontjainak, illetve kitüntetett módon Ricœur álláspontjának. Milyen érvrendszer választja el egymástól a lévinasi, illetve a ricœuri identitáskoncepciót? Hol láthatóak ennek a szükségszerű különbségnek a nyomai Ricœur filozófiai nevelődésében, illetve az 1990-es összefoglaló szövegében?

Egy 20. századi francia filozófus választási lehetőségei Paul Ricœur pályáját többfajta ellentétpár vonzásterében lehet elhelyezni. Illetve többfajta hagyományéban. Egész életműve úgy viszonyul a filozófiai hagyomány különböző rétegeihez, mint ahogy azt az Európa-tudat kialakításának feladataként megjelölte: „La chance de l’Europe est d’être tisée de plusieurs traditions: héritage juif et chrétien, héritage grec et latin, humanisme de la Renaissance puis de la Réforme, projet des Lumières et socialismes du 19e siècle. Aucune de ces traditions n’a échappé à la critique. Mais aucune de ces traditions n’est vraiment épuisée, ni totalement accomplie. Nous devons les repenser en fonction des exigences

1 Vö. Mongin, illetve Dosse monográfiáit. Olivier Mongin: Paul Ricœur. Paris 1994; François Dosse: Paul Ricœur. La sens d’une vie. Paris 1997. Mongin kötete a legterjedelmesebb fejezetet szenteli a Soi-même comme un autre-nak. 2 Paul Ricœur: Réflexion faite. Autobiographie intellectuelle. Paris 1995.

EME SOI-MÊME COMME UN AUTRE. PAUL RICŒUR KÉSEI HERMENEUTIKÁJA

91

nouvelles de l’Histoire. Car une tradition n’est vivante que si elle donne l’occasion d’innover, si elle constitue une ressource à réinterpréter et non une éternité figée.” 3 Monográfusai nagyjából meg is egyeznek abban, hogy ezen ellentétpárok közül a legalapvetőbb jelentőségű a vallásosság és filozofikum, meggyőződés és kritikai magatartás párosa: diszciplinárisan fogalmazva, a protestáns értelemben vett hermeneutika, illetve a Ricœur idejében paradigmatikus francia fenomenológia. Ricœur maga is filozófiai módszertanának bázisát látta ebben az ellentétben: „J’ai toujours marché sur deux jambes. Ce n’et pas seulement par précaution méthodologique que je ne mêle pas les genres, c’est parce que je tiens à affirmer une référence double, absoluement première pour moi.” 4 Valószínűleg ebben az irányban érdemes keresni a ricœuri filozófia meghatározó befolyásának magyarázatát is. A Soi-même comme un autre is beleírható ebbe az oppozicionális modellbe azzal a feltétellel, hogy a teologikus perspektíva tudatos mellőzését tekintsük egyfajta válaszként a kettő közötti viszony kérdésére. Amint Dosse megállapítja, ebben a munkásságban a szerző mindig gondosan ügyel a határok betartására. 5 Az 1990-ben megjelenő kötet az identitás tudatosságának szerkezetére kérdez rá, nyitva hagyja viszont az eredet kérdését, azt, hogy honnan való ez a tudatosság. Strukturális elemzése meggyőző, és éppen részlegességének beismerésénél fogva az. Ricœur így értékel: „Avec cette aporie de l’Autre, non seulement le discours me paraît atteindre son terme, mais l’injonction m’est faite d’aborder de front, si le temps m’en est donné, la question, évoquée dans la préface de Soi-même comme un autre du rapport entre les arguments de la philosophie et ses sources non-philosophiques: plus précisément, la question du rapport conflictuelconsensuel entre ma philosophie sans absolu et ma foi biblique plus nourri d’exegèse que de théologie.” 6 A vallásosság és filozófia viszonyának kérdése az én és a másik közötti viszony szerkezetére emlékeztető válaszra talál. Honnan ered a ricœuri élettörténet terében a vallásosság kiemelt szerepe? Nem haszontalan feltenni ezt a kérdést, hiszen az élettörténetre való vonatkozás Ricœur esetében éppen az énnek a másikkal, a mással való összemérésének lehetősége. 7 Ebben a történetben már nagyon korán egymás mellé kerül a két fent jelzett tényező. A protestáns neveltetés kíváncsi és gyanakvó természettel társul. Az előbbiből hosszú időn keresztül megőrződik a bűn és megbocsátás fogalma, illetve az a meggyőződés, hogy az emberi szót mindig megelőzi az isteni.

3 Paul Ricœur: Entretien avec… Le Monde 1991. 10. 29. „Európa esélye, hogy több hagyományból szövődik: zsidó és keresztény hagyomány, görög és latin örökség, a reneszánsz, majd a reform humanizmusa, a felvilágosodás tervezete és a 19. század szocializmusai. Ezen hagyományok egyike sem maradt kritika nélkül. Viszont egyik sem merült ki teljesen, egyik sem teljesedett be. Újra kell gondolnunk ezeket a történelem új elvárásainak megfelelően. Mert egy hagyomány csak akkor élő, ha alkalmat ad az újításra, ha az újraértelmezés forrása és nem merev örökkévalóság.” (A francia szövegrészek fordításai a továbbiakban is tőlem, K. A.) 4 François Azouvi–Marc De Launay: La Critique et la Conviction. Paris 1995. 211. „Mindig két lábon jártam. És nem pusztán módszertani elővigyázatosságból nem vegyítem a műfajokat, hanem szükségesnek érzem egy kettős, számomra meghatározó jellegű vonatkozási rendszer kinyilvánítását. ” 5 A kötetről szóló fejezet címe: Entre philosophique et réligieux: ni confusion… (Dosse: i. m. 653.) 6 Idézi Mongin: i. m. 82. „A másik ezen apóriájával úgy tűnt, hogy nem csupán a diskurzus éri el végső határát, hanem az is elkerülhetetlenné válik, hogy ha az idő megengedi, kiemelten tárgyaljam a Soi-même comme un autre előszavában megpedzett kérdést a filozófiai érvek és nem filozófiai eredetük viszonyáról: pontosabban az én abszolútum nélküli filozófiám és egzegetikán inkább, mint teológián nevelkedett biblikus hitem konfliktuális-konszenzuális viszonyának kérdését.” 7 Intellektuális önéletrajzában Paul Ricœur három faktorát látja a másikként létrejövő én megképzésének: egyrészt az élettörténet a történet logikájánál fogva szükségszerűen szelektív, másrészt az irodalmi alkotás eleve szerkesztettként mutatja fel az írás aktusát. Harmadszor pedig létrehoz egy fikcionális azonosságot a történet főszereplője, illetve a narrátor között (Ricœur: i. m. 13–14.). Anélkül hogy az önéletrajzi kutatásokhoz viszonyítanánk ezeket a megállapításokat, az önéletírást az ipszeitás Ricœur által leírt szerkezetének egyik nagy érveként olvashatjuk.

EME 92

KESZEG ANNA

A következő állomás ezen a pályán a filozófiai beszélgetés művészetének elsajátítása a Gabriel Marcel irányította péntek délutánokon Jean Delhomme, Jeanne Parain társaságában. A szokratikus módszert a háború és a fogság éveiben a meghatározó jellegű Jaspers-olvasmányok egészítik ki. Ricœur egyenesen úgy fogalmaz, hogy ezekben az években Jaspers néma beszélgetőtársa. A francia filozófiai mezőt ezekben az években (1930 körül) három irányzat dominálta: a francia reflexív filozófia, vagyis a francia episztemológia; a Jaspers és Gabriel Marcel-féle egzisztenciálfilozófia, illetve a Husserl-féle deskriptív filozófia. Ricœur Marcel mellett inkább az egzisztenciálfilozófiához került közel, viszont a másik két gondolkodásmód sem lehetett idegen tőle. Ezzel párhuzamosan Ricœur másfajta fórumokon is megnyilvánul: protestáns neveltetése nem törlődik egészen. A protestáns ifjak militáns mozgalmainak gyakorlatát a militáns értelmiségi szerepkörébe viszi át. A reflexió és cselekvés egy Emmanuel Mounier vezette keretszervezetben fér meg egymás mellett: „En outre, j’apprenais auprès de Mounier à articuler des convictions spirituelles avec des prises de position politiques qui étaient restées jusqu’ici juxtaposées à mes études universitaires et à mon engagement dans les mouvements de jeunesse protestants.” 8 Ezek az évek meghatározzák a munkásság egészét, hiszen a háború tapasztalata felerősíti a nem erőszakos ember történelemben való jelenlétének belső dilemmáját, mely a szubjektumkérdés újfajta megfogalmazását eredményezi. A végesség, az esendőség, a bűnösség problémája egyszerre vonatkozik a protestáns neveltetés kontextusára és a kortárs események tapasztalati mezejére. Az esendő ember probléma marad Ricœur számára. Olyan fogalom ez, mely lehetőséget ad a rosszal szemben semleges akarat fenomenológiai leírása és a történetileg eleve rossz akarat bűnösségfogalma közötti választás megkerülésére. Itt hajtja végre Ricœur a fenomenológia hermeneutikai olvasatának nagy bravúrját. A rossz akarat jelenségének filozófiai magyarázatát a nagy kultúrák mítoszai és szimbólumai biztosították. Az akarat ilyenfajta, ideologikus, kulturális tartalmak általi irányítottságának olvasata felmondott a cogito áttetszőségéről szóló fenomenológiai tézisnek. „Cette seconde décision avait un aspect critique en même temps qu’une dimension prospective. Parlant de détour par la symbolique, je mettais en question une présupposition commune à Husserl et à Descartes, à savoir l’immédiateté, la transparence, l’apodicticité du Cogito.” 9 A gesztus nyilván nem teljességgel váratlan a francia strukturalizmus kulturális antropológiai, nyelvészeti, pszichoanalitikus paradigmájának időszakában.

Az 1990-es összefoglaló és jelentősége Mi kerül át mindebből a Soi-même comme un autre-ba? Még ha ez a könyv nem is jelenti ki expliciten egy filozófiai korszak lezárása iránti igényét, egy olyan énhermeneutika alapjainak kidolgozására tesz javaslatot, mely a többször beígért etikai tervezet megvalósítását teszi valószínűvé. A „leírás” (description), „elbeszélés” (narration), „előírás” (préscription) pólusai között szerveződő etika nem az e hármat kísérő dialektika szintjén lép közbe (a reflexió és analízis dialektikája az előbbi esetében; az identitás és alteritás dialektikája a második esetben, illetve az ipszeitás és alteritás dialektikája az utóbbiban). Az etika inkább olyan tridaikus szerkezet (elemei az önbecsülés, a gondoskodás, illetve a méltányos intézmények) lesz itt, mely a nyelv 8

Ricœur: i. m. 18. „Másrészt, Mounier-től tanultam meg szellemi meggyőződéseimet politikai állásfoglalással együtt ragozni, az utóbbiak mind ez idáig egyetemi tanulmányaimmal, illetve a fiatal protestánsok mozgalmaiban való tevékenykedésemmel párhuzamosak maradtak.” 9 Ricœur: i. m. 30. „E második döntés egyszerre rendelkezett egy kritikai és egy megelőlegező vetülettel. A szimbolikus általi kitérőről beszélve kérdésessé tettem egy Husserl és Descartes esetében közös előfeltevést, tudniillik a Cogito rögtöniségének, áttetszőségének, apodikticitásának tézisét.”


93

(a beszélő ember szemantikája és pragmatikája), a cselekvés (a szenvedő és cselekvő ember), illetve a narráció regisztereiben épül ki igazán. Emellett a munka nem feledkezik meg az eddigi írások ontológiai problémavilágáról sem. Ricœur egyaránt elutasító gesztust szán a tiszta reflexív filozófiának (Nabert), az etika nélküli ontológiának (Heidegger), illetve az ontológia nélküli etikának (Lévinas). Saját módszertana az ontológiai igazolás fogalmával írható le. A kötet kiindulópontját az én két fogalmának oppozicionális párba állítása szolgáltatja: az egyik énfogalom a même, a másik pedig az idem. A kettő kétfajta identitásfogalommal áll összefüggésben. Az előbbi egy idem, az utóbbi egy ipse identitásfogalom kognitív sémájához tartozik. A même alapú identitás konkrétan elkülönülő maggal rendelkezik, mely nem fogadja el a mag átalakulását a szubjektum önértékelésének különböző fázisaiban, egyfajta személyes identitás. Az ipse alapú identitás nem indul ki a sajátlagosság semmiféle előfeltételezéséből, az énképződést az önmaga és a másik dialektikájában képzeli el, összefüggésben áll az én temporalitásával, vagyis egyfajta narratív szerkezete van. A két fogalom ellenpontozottan határozódik meg: az előbbi elutasítja a másikat, azzal ellentétben határozza meg magát, míg az utóbbi konstituenseként fogadja el. Az én kétféle fogalma az 1975-ös La Métaphore Vive szövegében előlegeződik meg. Itt azonban alkalmassá válik a szubjektumfilozófiák kétfajta hagyománya elleni érvelésre. Az előszó szerkezete ezt az intencionalitást illusztrálja. Az énhermeneutika tervezetének felvázolását két hagyománnyal való polémia jelzi: az önmagát állító szubjektum karteziánus hagyományával (Le Cogito se pose, 15–22.), illetve a szétesett szubjektum nietzschei posztulátumával (Le Cogito brisé, 22–27.). A kötet szerkezete a klasszikus retorikai normák betartásával jellemezhető. A tíz fejezet a triadikus viszonyok kifejtésére és egymás mellé helyezésére épül. Mint ahogy a szöveg maga is három filozófiatörténeti iskola találkozási pontjában áll. Az analitikus, a hermeneutikai, a fenomenológiai kérdésirányokat már Greisch is elkülönítette. 10 Ennek a mégiscsak főként hermeneutikai hozadékú vállalkozásnak a sikerét abban látja, hogy Ricœur a cselekvéselmélet irányába hajló hermeneutikát az énhermeneutika irányába haladta meg. A szubjektumelméletek tárgyalása után az én három modelljét veszi figyelembe. Előbb a személyként való identifikáció leíró jellegű mechanizmusát elemzi, ebben az összefüggésben a személy alapegység, melynek lehatárolhatóságát a test biztosítja. Ez a fejezet Strawson Individuals című kötetével folytatott dialógus. A második fejezet a speech-acts elméletek felőli énelméletekhez közelít, a beszélő én elméleteihez. A fejezet tétje, hogy visszanyerje a lingvisztikailag integrált én fogalmát. Az Austin és Récanati nyomán haladó érvelés megelőlegezi a következő fejezeteket, hiszen a beszédaktus-elmélet a beszédet cselekvésként értelmezi, alkalmas kapcsolódási pont a cselekvő szubjektum, cselekedet és cselekvő viszonyából kiinduló antropológiák leírásához. Ezen harmadik tanulmány Heidegger-reflexió, mely a Lét és idő paragrafusaihoz csatolódik. Ebben a fejezet címében „ágens nélküli cselekvés teóriájaként” (Une sémantique de l’action sans agent, 73.) jellemzett filozófiában Ricœur a ki? kérdésének visszanyerését keresi, hogy meghaladja a mit? miért? kérdésekre irányuló érvelést. Ebben a fejezetben az esemény személytelen jellegének ontológiája csak távolít az egyfajta énfogalom visszanyerésétől, megnyitja viszont az utat a negyedik fejezet előtt, mely cselekvés és cselekvő viszonyára kérdez rá. A harmadik fejezet mutatja fel a ricœuri és a heideggeri hermeneutikák közötti különbséget. A heideggeri Daseinhoz vezető út ontológiai, és ehhez nem szükséges kitérőt

10

J. Greisch: Herméneutique et philosophie pratique. Revue de sciences philosophiques et théologiques LIIV(1991). 97.

EME 94

KESZEG ANNA

tennie, a ricœuri önmagához vezető út egy narratív módon személyes struktúrává szerveződő tradíción át halad. Ezért beszél Greisch az énhermeneutikákhoz vezető hosszú és rövid útról. 11 A cselekvéselméletek énfogalmát tárgyaló fejezetben a tulajdonítás, hozzárendelés (attribution) kérdése háromszorosan rétegzettnek mutatkozik: a cselekedetek testeknek vagy személyeknek tulajdoníthatóak, vannak cselekedetek, melyek vagy csak egyiknek, vagy pedig csak a másiknak. Ennek az elválasztásnak a fizikai és pszichikai állítmány közötti különbségtétel felel meg. Másodszor csupán a személy létezik, melynek a fizikai és pszichikai állítások rendelhetőek lennének, vagyis az állítmányok dualizmusának nem felel meg a szubjektumok dualizmusa. Harmadszor a pszichikai jellegű állítások az önmagának vagy az önmagától különböző másiknak tulajdoníthatóak. A tulajdonítás problémája a kötet masodik felének etikai hozadékú fejezeteiben is visszatér. A kötet metszéspontjában található fejezet tárgyalja a személyes identitás, illetve a narratív identitás viszonyát. Itt lesz hangsúlyossá a Ricœur-féle álláspont sajátlagos volta: „La lacune la plus considérable que présentent nos études antérieures à un regard retrospectif concerne bien évidemment la dimension temporelle tant du soi que de l’action ellemême. Ni la définition de la personne dans la perspective de la référence identifiante, ni celle de l’agent dans le cadre de la sémantique de l’action, censée pourtant enrichir la première approche, n’ont pris en compte le fait que la personne dont on parle, que l’agent dont l’action dépend, ont une histoire, sont leur propre histoire.” 12 A hatodik tanulmány a polemikus hangnem helyett a narratív identitás elméletének létrehozásával próbálkozik. Ricœur kiindulópontja, hogy az én érzékelésének ez a formája az identitás és ipszeitás dialektikájában kereshető vissza. A fejezet argumentációja az Idő és elbeszélés gondolatmenetének meghosszabbítása: előbb arra vállalkozik, hogy kimutassa: az események közötti kapcsolódás lehetővé teszi a különbözés, a variabilitás, a diszkontinuitás, a bizonytalanság az identitás–azonosság rendszerébe való interálását. Másodsorban pedig a történetben való elhelyezés és az identitás–ipszeitás dialektikája között mutat ki strukturális megfeleléseket: „...une occasion remarquable sera ainsi offerte de confronter les ressources respectives de la fiction littéraire et de la science-fiction face au caractère éminemment problématique de l’identité personnelle.” 13 Ez a fejezet olyan problémakeretet teremt, melyben aztán az etikai kérdésfelvetésre is alkalom nyílik. Ha ez a fejezet megválaszolta az én szintjén az énre irányuló kérdést, akkor a következőnek tovább is kell vinnie azt: ki vagyok én – hangzik a kötet második részének kérdése –, hogy minden változandóságom ellenére te mégis számítasz rám? Hogyha mindeddig a változandóság énkép felőli integrálása volt a probléma, akkor innen a morális identitás egységfogalma lesz kérdésessé. Hogyan integrálható az etikai kérdésfelvetés identitásképébe az én fogalmának az ipszeitás koncepciójával együtt járó széttartó jellege? Ha az identitás (mêmeté) esetén az egység faktora a személyiség volt, akkor az ipszeitás esetén az adott szóhoz való hűség rendelkezik majd ugyanazzal a funkcióval. A narratív identitás fogalma és a morális identitás fogalma között szimmetrikus megfelelés van: ugyanis ahogyan az énnel együtt születik egy történet az én fej11 Vö. J. Greisch: Vers une herméneutique du soi: la voie courte et la voie longue. Revue de métaphysique et de morale LVIVIII (1993). Janvier–Juin, 413–429. 12 Paul Ricœur: Soi-même comme un autre. Paris 1990. 137. „A visszatekintő pillantás az előbbi vizsgálódások legnagyobb hiányának látja az önmaga, illetve a cselekvés temporális jellegéről való hallgatást. Sem a személy identifikációs vonatkozás irányába történő meghatározása, sem a cselekvés szemantikai keretében végbemenő ágensdefiníció, mely végső soron az előbbi megközelítés gazdagítására törekedett, nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a személy, akiről beszélnek, az ágens, akitől a cselekvés függ, történettel rendelkeznek, illetve ez az ő történetük is.” 13 Ricœur: i. m. 168. „...kiváló alkalom nyílik ily módon arra, hogy összevessük az irodalmi fikció és a science-fiction forrásanyagát, illetve a személyes identitás kitüntetetten problematikus jellegét.”


95

lődéséről, ezeknek a történeteknek az etikai vonatkozása is létrejön. Az én történetei a jó és rossz problémáját is megválaszolják. Innen kezdve Ricœur dialóguspartnerei az etikai kérdésfelvetés hagyományának paradigmatikus alakjai: Hume, Arisztotelész, Kant. Ricœur célja a hume-i lenni és kell lenni dilemma meghaladása egy olyan irányban, ahol az arisztotelészi örökség teleologikussága, a boldog élet etikai végcélja, illetve a kanti morál deontologikus normativitása azonos fogalmi mezőbe kerülnek. A végcélt éppen a történetek állíthatják elénk, a normativitást pedig a jogossági fogalmak alapján működő intézmények garantálhatják. Ezen a szinten az identitás és ipszeitás dialektikáját az én és másik dialektikája váltja fel. Ezért a kijelölt út ez lesz: „viser la vraie vie avec et pour l'autre dans des institutions justes.” 14 Az utolsó szó joga az arisztotelészi fronésziszé, hiszen cselekedeteink és önmagunk elemzése adja meg az élet egészére kiterjedő választásaink kulcsát. A gyakorlati bölcsesség ebben az esetben más fogalmi alapról beszél, mint Arisztotelésznél: a boldog élet mércéje és mértéke az életről forgalmazott történeteinkben van, s ezek a történetek kumulatív módon szervezik az intézmények igazságát. Az utolsó fejezet visszatér az ontológiai problémafelvetéshez, egyrészt a heideggeri ontológiához képest másságát hangsúlyozandó, másrészt meg bevezetni azt az új kérdést, mely a hit és kritikai gondolkodás összefüggésére vonatkozik. Az öntudat, tudatosság iránytűje alkalmas tud-e lenni arra, hogy az események előírta választások között eligazodjunk? Ricœur válasza, hogy ezt a kérdést is az attestation fogalmára kell bíznunk, mely az ipszeitásban is az én egységének faktora volt. Ezzel a gondolattal zárul a Soi-même comme un autre tizedik fejezete.

Ricœur és Lévinas esete A két gondolkodó közötti vitát Ricœur Lévinas-kritikája indítja el már 1989-ben: Emmanuel Lévinas – penseur du témoignage (= Uő: Répondre d’autrui – Emmanuel Lévinas. Boudry–Neuchâtel. 17–40.). Ricœur támadása Lévinas azon álláspontját érinti, hogy a másik arca buzdít etikai tettekre. Az én–másik viszonyt érintő koncepciójukban egyezéseket mutathatunk ki, hiszen az én mindig a másik miatt, a másik arcában válik láthatóvá. Ricœur szerint azonban az etikus magatartás nyitja az, hogy a másik látványa az énnek egy olyan történetét érinti, mely a pozitív öntudattal függ össze, és ebben a vonatkozásban válthatja ki a morális cselekedetet. A történetekben megkonstruálódó én ezeknek a történeteknek a kontextusán olvassa a világot, és ugyancsak ezekre hivatkozva avatkozik bele annak menetébe. Ezek a történetek a másik énalakító hatásán nevelkednek. Lévinas így fogalmaz: „Vous reprochez à ma façon d’entendre la »relation à autrui« la méconnaissance de ce que vous appelez »estime de soi« qui, d’après votre analyse, appartiendrait nécessairement à la générosité du »pour l’autre« et d’avance la soutiendrait. J’essai, en effet, de penser le »pour l’autre« de la responsabilité comme charité originelle et primordiale, comme gratuité en face du visage de l’autrui, qui me semble précéder, mais fonder ou appeler la justice laquelle, par delà le je-tu de la rencontre, suppose déjà la présence d’un tiers, du troisième homme.” 15 Ricœur gyanakvóbb ennél. A másik arcában csak akkor látja az etikus

14

Ricœur: i. m. 211. „a másikkal és a másikért való igaz életet keresni az igazságos intézményekben.” Idézi Jean-Cristophe Aeschlimann: Ethique et responsabilité. Paul Ricœur. Neuchâtel 1995. 35. „Annak a módnak, ahogyan én értem a »másikhoz való viszony« fogalmát, ön azt vetette a szemére, hogy félreismeri azt, amit ön »önbecslésnek« nevez, mely az ön elemzése szerint szükségszerűen hozzátartozna a »másikért« nagylelkűségéhez, és mindenekelőtt fenntartaná azt. Végül is én azzal próbálkozom, hogy a felelősség ezen »másikértjét« inkább eredendő és elsődleges nagy15

EME 96

KESZEG ANNA

magatartás garanciáját, ha az az én szintén megérinti az önbecslés faktorát. Vagyis a közös kiindulópontnak, az én személyes névmás mély emberi egységének, az egységgarantáló faktora etikai szempontból Lévinasnál a másik egyszerűen ontológiailag adott volta miatt, Ricœurnél pedig ennek a másiknak az énvonatkozása. Vagyis, ha Heideggerrel szemben Ricœur a hosszú utat választotta, akkor ebben az esetben az etikailag hosszabb út írja le kielégítően az ő felfogását. Ennek a felfogásnak a kulcsa éppen a hermeneutika: az „estime de soi” ugyanis azzal a szimbolikussal áll összefüggésben, mely Heideggerhez képest hosszúra nyújtja az én ontológiájának az útját. Ricœur a történetekkel együtt járó interpretáció jogával az énnek kér nagyobb cselekvési teret, filozófiája hermeneutikai énfilozófia: itt sem a személytelen esemény, sem a másik etikai kényszerítő ereje nem foszthatja meg az ént a cselekvés kezdeményezésének jogától. „Cette problématique de la réciprocité des personnes ma distingue, si l’on peut dire ainsi, d’Emmanuel Lévinas, qui, pour sa part, met l’accent fondamentalement sur l’initiative de l’autre: c’est par l’autre que je suis appeler à assumer ma responsabilité.” 16 Az ipszeitás végtelen másikra való nyitottsága, de ezen nyitottság önmagában rejlő kezdeményező ereje az alapja a ricœuri énfogalom dialektikájának. A hermeneutika kontaminációja az egzisztencializmus, az analiticizmus, a lévinasi etika gondolataival az én teljes visszanyerését eredményezi az ezzel járó kockázatokkal együtt. A vitát értékelő gondolkodók igencsak érzékenyek Ricœur életművének eklekticizmusára. Jean Halpérin a hermeneutika prezentizmusára apellálva az emberi jogok fogalmát gondolja újra Ricœur filozófiája alapján. Ezt a filozófiát akarja az Egyesült Nemzetek szerkezetét konstituáló univerzalitáseszmény megalkotásának pillérévé tenni. Olivier Mongin igazságosság és meggyőződés összefüggését tárgyalja a kortárs demokráciák történeti kontextusában. Guy Petitdemange a kötet ontológiai hozadékára érzékeny inkább, s ezt a nietzschei tragédiafogalom közelében helyezi el. René Major a pszichoanalízis Ricœurnél érezhető kihívására kérdez rá, arra, hogy a tudat mint egy másik, igazi által működtetett hazugság tézise milyen tétet helyez még a tudatról való gondolkodás erőterébe. Ricœur hermeneutikus gesztusa a kortárs gondolkodás jelenségei mindenikéhez odafordul. Hitelessége valószínűleg azért is olyan nagy, mert azt teszi, amit teoretikusan megfogalmaz: a másikra való reagálás az elméletíró számára is önbecslés kérdése. A hermeneutikát ezért kell összemérni a filozófiai gondolkodás teljes kiterjedésével. Ricœur számára a hagyomány nem a múlt, hanem a jelen maga is hagyományok hálójaként artikulálódik.

Irányok Ricœur filozófiája azt a posztmodernt követő episztemológiai paradigmát jelzi, mely az én cselekvési szabadságát akarja leírható keretek közé helyezni. A kései Foucault etikai jellegű munkái jeleztek valamit ennek az iránynak a szükségességéről, 17 habár az önmaga leírásának történeti útját választották. Ricœur vállalja a filozófiai gondolkodással szükségszerűen együtt járó mindenkoriság kockázatát. Ennek ellenére nagy rokonai az Annales-iskola harmadik genelelkűségként gondoljam el, mint a másik arcával szembeni önzetlenséget, mely megalapozza, megelőzi és néven nevezi azt az igazságosságot, mely a találkozás én-te jellegén túl feltételezi egy harmadik, a harmadik ember jelenlétét.” 16 Aeschlimann: i. m. 24. „A személyek reciprocitásának ezen felfogása különböztet meg, ha szabad így mondanom, Emmanuel Lévinastól, aki, a maga részéről, a fő hangsúlyt a másik kezdeményező szerepére helyezi: a másik által kéretek fel a felelősség vállalására.” 17 Ricœur 1990-es interjúja hivatkozik is A szexualitás története I.-re. A soi névmások egybeesése (Soi-même comme un autre, Le souci de soi) azonban nyilván még nem tudja eltörölni azokat a diszciplináris különbségeket, melyek a két szerzőt más és más teoretikus mezőben helyezik el.


97

rációjának tagjai maradnak, akik az olasz mikrotörténetírás módszertanából keresnek kiindulópontot az én rehabilitálására. Az irodalomtörténetben ugyanezt az irányt a GRIHL (Groupe de Recherches Interdisciplinaires sur l’Histoire Littéraire) képviseli. A szociológiában a posztbourdieu-i pszichoszociológia. A magánember cselekvési lehetőségei iránti érdeklődés a cselekvést determináló tényezők hosszú ideig kizárólagos leírása után igencsak időszerű. Amit a társadalomtudomány a vizsgálat léptékének csökkentésével ért el, azt a filozófia a kihívások kumulatív megválaszolásával viszi végbe. Az utóbbi mégiscsak visszanyerheti korábbi megalapozó funkcióját? Soi-même comme un autre. Paul Ricoeur’s Late Hermeneutics. In my paper I intend to reproduce the structure of a philosophical debate which is very close to us in time and was initiated by the publication of Paul Ricoeur’s book, Soi-même comme un autre. This compendium of the both phenomenological and hermeneutical problem of intersubjectivity had been criticised by the canonical phenomenologist, Emmanuel Lévinas, and also was an ignition for some interdisciplinar conversations. My approach has a reconstructive, rather than normative, descriptive rather than critical manner.

EME Tamásné Szabó Csilla

Az Erdélyi Fejedelemség korának jogi nyelve Az Erdélyi Fejedelemség jó másfél évszázados fennállása alatt nemcsak a viszonylagos önálló magyar államiság fenntartója volt, hanem a 16–17. században nagyon fontos szerepet töltött be a magyar nyelv történetében is. Elsősorban azért, mert itt és ekkor válhatott a magyar először állami nyelvvé, amelyet már nemcsak a közélet legalsó szintjein, a helyi közigazgatásban alkalmaztak, hanem a legmagasabb állami intézményekben is: az országos ügyek intézésében, az erdélyi országgyűléseken, az itt hozott határozatokból szerkesztett törvénykönyvekben is „hivatalos nyelv”-ként használták. Ebben a korszakban fejlődik ki a magyar nyelvnek egy közéleti (hivatali, törvénykezési, politikai) változata. Ehhez a teljesség kedvéért azt is hozzá kell tennünk, hogy az Erdélyi Fejedelemség területén lévő szász városok közigazgatási nyelve mintegy természetszerűen a német volt. 1 Ugyanakkor Magyarországon latin és német nyelven folyt a törvénykezés és közigazgatás. Kovács Ferenc 2 írja, hogy a nemzeti nyelvű jogi terminológia hivatalos emancipációjára Magyarország területén 1840-ig kellett várni. A magyar jogi terminológia természetesen a magyar jogrendszerrel párhuzamosan, egy időben alakult ki, széles körű elismertségének kialakításában viszont vitathatatlanul Erdélynek jutott a vezető szerep. A magyar tudományos szakszókincs megteremtésének igénye a 17. századtól, Szenci Molnár Albert óta létezik. A korszak nagy nyelvtanírói, az erdélyi nyelvművelő mozgalom tagjai, különösen Geleji Katona István elsődlegesnek tartották az új szavak alkotását. A szaktudományok magyar nyelven való művelésének megvalósítását szolgálta Apáczai Csere János is a Magyar Encyclopaedia és a Magyar logicatska megjelentetésével, melyekben a legalapvetőbb tudományos szakszókincs magyar megfelelőit alkotta meg. 3 Az Erdélyi magyar szótörténeti tár forrásai között az erdélyi írásbeliség olyan emlékei szerepelnek, amelyeknek zöme ilyen vagy olyan módon kapcsolódik a jogi és közigazgatási nyelvhez. A feldolgozott adalékok legtöbbje a levéltári forrásokból került ki. A felhasznált levéltári anyag a múlt irattermésének, a helyi írásbeliségnek legkülönbözőbb hivatali és magánéletbeli iratfajtáiból tevődött össze: a birtok- és szolgálatösszeírások, végrendeletek, osztálylevelek, kelengye- és tárgylajstromok, az élet legkülönbözőbb kérdéseiben tartott vallatások jegyzőkönyvi anyaga, a csere és adásvételi iratok, nyugták, költségjegyzékek, körlevelek, egyházlátogatási, törvénykezési, valamint városi tanácsi, falusi meg széki jegyzőkönyvek, anyakönyvek, jobbágykezeslevelek, naplók, elmélkedések, misszilisek. Ez a levéltári anyag a későbbiek során kiegészült a közben nyomtatásban is megjelent történeti, irodalomtörténeti munkákkal, amelyek forrásként is számba jöhettek, hogy csak néhányat említsünk, ilyen pl. Borsos Tamás naplója, Bethlen Miklós önéletírása, Varga Katalin pere, Teleki Mihály levelezése. Mivel az írásbeliség egyik letéteményesét a közigazgatás, igazságszolgáltatás és törvénykezés háza táján kell keresnünk már az államalapítástól kezdve, nem hat újdonságként a tény, hogy a szótár anyagának nagyobbik részét valamilyen módon a vizsgálat körébe vonhatjuk. A 1

B. Gergely Piroska: A jelentésváltozások szerepe az erdélyi fejedelemség közéleti nyelvében. = Büky László – Forgács Tamás (szerk.): A nyelvtörténeti kutatások újabb eredményei. III. Magyar és finnugor jelentéstörténet. Szeged 2003. 47–56.; Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. Bp.1946. 380–516. 2 Kovács Ferenc: A XVI. századi jogi nyelvről. Bp.1964. 7. 3 Fábián Pál: Nyelvfejlődés és nyelvfejlesztés. = Fábián Pál (szerk.): Nyelvművelés. Bp. 1993. 18.; Kovács Mária: A jogi nyelv és a nyelvújítás. Magyar Nyelvjárások. 41(2003). 367–370.

EME AZ ERDÉLYI FEJEDELEMSÉG KORÁNAK JOGI NYELVE

99

levéltári anyagból elsősorban természetesen azon források jöhettek számításba, ahol a közigazgatás nyelve magyar volt a fejedelmség korában (pl. Dés, Kolozsvár, Torockó). A Szótörténeti tár tartalmazza az erdélyi fejedelemség törvénykönyveit a 17. század derekáról, ezek a Compillatae Constitutiones Regni Transylvaniae (1671) és az Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae (1677). Más nyomtatott források is tartalmazhatnak az e témában kutató számára felhasználható adatokat, hiszen Teleki Mihály levelezésében például hivatali és magánjellegű levelek keverednek. Ugyanígy nem hagyható figyelmen kívül Varga Katalin pere sem, vagy Borsos Tamás naplója. Összegezve tehát elmondható, hogy az erdélyi törvénykezésről és közigazgatásról majdnem teljes képet nyerhetünk a Szótörténeti tár olvasása során. Az adatanyag gondos tanulmányozásával pedig erről az igen széles, átfogó területről igen pontos nyelvi képet is rajzolhatunk. Már ebben a korszakban nagyon sok jogi műszó megtalálható a magyarban, de a szakszókincs tovább alakult, fejlődött, magyarosodott. A nyelvi változások a nyelvnek ezen a területén is megmutatkoznak. Egyrészt találni mára már jelentésükben elavult kifejezéseket, olyan szavakat, amelyek elavultak vagy másokkal helyettesítődtek az évszázadok során. Másrészt az ősi magyar szavak, valamint a nyelvbe már betagolódott jövevényszavak (elsősorban szláv eredetűek) mellett számos latin szó meglétét is regisztrálhatjuk. Ezek a latin szavak pontosan a nyelvnek erre a rétegére jellemzőek, különösen az írott változatban terjedtek el. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk azt is, hogy a latin szavak tömege nemcsak a hivatali nyelvben jelent meg, hanem a művelt magyar írástudók írásaiban (magánlevelek, elmélkedések, önéletírások) is. Ezek a szavak formailag természetesen valamelyest alkalmazkodtak a magyar nyelvhez, de a korszakra jellemző módon számos olyan nyelvi szerkezet, formula alkalmazását is indukálták, amely a magyar nyelvnek nem sajátja. Mivel a szótár szerkesztési elvei között szerepel a képzős szavak önálló címszóvá emelése, könnyű nyomon követnünk ennek a szókincsrétegnek a jelenlétét. Nagyon nagy számú műveltető, de főleg szenvedő képzős latin igével találkozunk. Ezeknek a szavaknak a zöme az -l honosító képzővel került a nyelvbe. A későbbiekben a nyelvújítás fontos lépcsőt jelent ezen a téren is, hiszen rengeteg új szó kap helyet a nyelvnek ebben a rétegében. Ebben a tanulmányban néhány olyan kifejezéssel kívánok foglalkozni, amelyek a fejedelemség kori Erdély jogi nyelvének részét képezték, s amelyeknek egy része máig fennmaradt, más része pedig jelentésváltozáson ment át, kihullva a jogi szakszókincsből, elavultak, vagy jelentésük általánosabbá vált, s így a köznyelv szókincsének részévé lettek. Természetesen a jogi nyelv terminológiája is rendkívül szerteágazó, akárcsak azok a valóságbeli területek is, amelyekre vonatkozik. Ezért itt csupán a perrendtartással kapcsolatos kifejezésekkel foglalkozom a teljesség igénye nélkül; ezek a következők: bíró, patvar, per, terminus.

1. Bíró A szó a bír ige főnevesült -ó képzős melléknévi igeneve. Eredeti jelentése ’hatalommal bíró’ lehetett. A társadalmi vezető szereppel általában együtt járt az ítélkezés joga. Ez volt az alapja az ’ítélőbíró’ jelentésváltozat fokozatos uralomra jutásának. Mindkét jelentésre vannak adatok már a 14., illetve 15. századból. A Szótörténeti tárban a bíró főnév kilenc jelentéséből nyolc vonatkozik a bírói tisztség különböző válfajaira, valamint néhány szókapcsolat is ide sorolható.

EME 100

TAMÁSNÉ SZABÓ CSILLA

1. ’városbíró’: 1564: Leorincz byro [Kv; Szám. 1/X. 13]. 4 2. csak tbsz-ban: bírák uraim ’a (kv-i városi) főbíró és a királybíró (másodbíró)’: 1582: az ely mult nagy Karaczyon nap Eleot harmad nappal hyttak wala mynket az Coloswary Byrak es Tanaczy vraynk valamy vysz Torlasnak meg latasara [Kv; KvLt Fasc. VII. Nro 421]. 3. ’falusbíró’: 1591: Istwan deak Capitani vr(am) képe megh hatta vola ā mi bironkan hogj mester balast fogwa hozna Jde be az varban [UszT]. 4. tbsz ’(falusi v. falusias jellegű bányavárosi) esküdtek/hitesek összessége, az esküdtség’: 1594: az Biraknak kik az hordokat megh mertek egi pint bor arraual tartoztanak [Somlyó Sz; UC 113/5. 7]. 5. ’szolgabíró’: 1547: Ez zewrzesth mohay Laios megy nem Akarja wala Allany, es My Akarank az ew Jozagan Igazatth wennwnk, Biro Espan nekwl [Sv; MNy XXXVI, 53]. 6. ’szék/törvénybíró’: 1591: teorwent kerte(m) en te teolled ket uttalis azt mondottad variad cziak ezennel adok ... azert tartoztal volna teorwent adny mert mikor biroa teonk mind szegennek bodognak Ieo wennek (!) meg Eskwttel hogy teorwent teszes [UszT]. 7. ’fogott bíró, közbíró’: 1553: dolognak Byray leznek myhol (!) deak Es Borsos gyorgy [Kv; BfR VI. 295. 1]. 5 8. ’udvarbíró’: 1588: Pascha vayda Galponyaia Sombori vram biraia [WLt. – aGalponya Sz]. szegények bírája kb. ’a (helyi) szegényrendűek ügyeinek intézője’. 1594: Zabados Thamas Marthon Zegienek Byraia [Somlyó Sz; UC 113/5. 4]. A mai magyar nyelvben a bíró elsődleges jelentése ’az igazságszolgáltatásban működő, tárgyaló, ítéletet hozó (jogvégzett) személy’. A második jelentése régiesnek minősül a Magyar értelmező kéziszótárban: ’községi elöljáróság feje’. Ugyanakkor az ÉKsz felveszi a ’játékvezető’ jelentést, amely a vizsgált adatanyagunkhoz képest újnak minősül. 6 A bíró főnévre vonatkozó adatanyagot áttekintve elmondható tehát, hogy a közigazgatásban betöltött tisztségek közül ma már egyiket sem jelöljük ezzel a főnévvel, összetételeiben sem használatos. A 16–17. században, amikor a közigazgatásban, törvényhozásban és igazságszolgáltatásban betöltött szerepek sokkal inkább összefonódtak, a bíró főnév jelentése is ennek megfelelően sokkal gazdagabb volt. A különböző tisztségek jelölésére ugyanakkor számos összetétel is alakult: pl. főbíró, királybíró, szolgabíró, udvarbíró. A Szótörténeti tár érdekes adaléka a bíróhagyás összetétel, amelynek jelentése ’bíróhelyettes-kijelölés’: 1590: az Uristen Biro vramat Igyarto Mihalt, kit valaztottak volt, meegh az eletbe(n) megh tartotta, hanem eó kgme akyre bizta az ideigh az pechetet, mostanis Byro 4 Az adatok a Erdélyi magyar szótörténeti tárból valók. A rövidítésekre nézve lásd az SzT I., illetve V. kötetének rövidítésjegyzékét (Szabó T. Attila Erdélyi magyar szótörténeti tár. I–X. (a VIII–X. kötet főszerkesztője Vámszer Márta). Buk.–Bp. 1975–2000. 5 A rendiség megszűnéséig, illetve a modern hivatali ügyintézés kialakulásáig az érdekeltek nem folyamodtak minden kisebb jelentőségű üggyel távoli hiteles helyekhez, káptalanokhoz azért, hogy a megállapodásokat írásba foglaltassák, hanem szavahihető személyeket kértek fel magánjogi ügyleteikben bizonyságlevelek kiállítására. Ezek a személyek a városi és falusi értelmiség, illetve a birtokos nemesség írástudói közül kerültek ki; a bizonyságlevél súlyának emelése érdekében a felek természetesen igyekeztek az irat megszerkesztésére minél tekintélyesebb közéleti személyiségeket, officiumviselőket is hívni vagy – egykori kifejezéssel élve – „fogni”. Ezeket a magánszemélyeket és officiálisokat arról, hogy kézfogással kötelezték őket a szóban forgó ügyről való bizonyságlevél tényeknek megfelelő kiállítására, kézen fogott bíráknak, fogott közbíráknak vagy fogott bíráknak nevezték. Ezek aztán, mivel külön felkért, meghívott személyek voltak, a kiállított bizonyságlevélben hivatalos személyeknek, hivatalos közbíráknak vagy hivatalosoknak nevezték magukat (Szabó T. Attila Hivatalos. Magyar Nyelv. 60(1955). 232.). 6 A magyar nyelv értelmező szótára. I–VII. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete (szerk.) Bp. 1984; Magyar értelmező kéziszótár. Pusztai Ferenc (főszerk.), Gerstner Károly, Juhász József, Kemény Gábor, Szőke István, Váradi Tamás (szerk.). Második, átdolgozott kiadás. Bp. 2003.


101

vra(m) eŏ kegme arra bizza Effele Byro hagyas ne(m) egiebet hane(m) Byro vramath illety, eo kgme iure substitualhat reeghy zokas zerent olliant Az tanachbely vraim keozzwl, Aky eó kgmek keozzeowl ideosb [Kv; TanJk I/1. 149]. A bíró egyik legfontosabb származékszava a bíróság, amelynek a Szótörténeti tárban szintén több jelentése van, s ugyancsak tükrözi a közigazgatásban és igazságszolgáltatásban betöltött többféle szerepet: 1. ’város-, falus-, udvar- v. törvénybírói tisztség/hivatal’: 1548: quendam officia primipilatus Byrosagh appellata [Görgény vára MT; SzO II, 82]. 2. ’falusbírói tiszt, vkinek falusbíró volta’: 1612: Sombori More Gergely falus hitős biro az ő birosagara megh eskűt hitire így valla [Szászzsombor SzD; KJ. – aKöv. a vall.]. 3. ’udvarbírói tisztségviselés ideje’: 1568: az el mult eztendobe flystych Lorinc birosagaba, karaczon eloth, akor volt az ozue vezes Jtueés (!) orban es otues gergel kozot [Kv; TJk 179]. Az ÉKsz-ben, akárcsak a bíró esetében, a fő jelentése a jogi területre vonatkozik: ’igazságügyi hatóság, testület, amely peres ügyekben dönt, ill. bűnügyekben ítélkezik’, régiesnek minősíti a ’községi bírói tisztség’ jelentést. A bíróság származéknak a Szótörténeti tárban fellelhető néhány, mára már elavultnak mondható összetétele, amelyek a közigazgatási hivatalra vonatkoznak: bíróságház, bíróságigazítás, bíróságviselés, bíróskodik, bírótétel, bírótilalom, igaz, csak e két utóbbira van adat a 16– 17. századból. bírótétel ’bíróállítás’: 1614/1616: Az uj Biro tétel poharara eleitöl fogua volt rendelúe szaz kŏ soo, aztis mindenkor annúatim és miolta en rea emlekezem meg attaka [Torda; RDL I. 100. – aTi. a kolozsi só-arendátorok Kolozson]. bírótilalom ’bírói tiltó-határozat/végzés’: 1598: chyereny Sara Chyereny gabor vramnak ... iobagitt el foglalhas(s)a ... ezben pedegh se biro tilalom se feiedelem misilis leuele se patens parancholatiaual ualo tilalom ne ellene alhason (!) [Balázsfva BN SLt 29. Y. 8].

2. Patvar Szláv eredetű szó, a magyarba mint jogi kifejezés leginkább a szerbhorvátból kerülhetett át. Az SzT-ben három jelentéssel szerepel, ezek közül a harmadik indulatszóként, szitokszóként máig is élő. Hogy a 16–17. században mennyire élő volt a szó, a vele alkotott nagyszámú szókapcsolat is jelzi. Jogi vonatkozású jelentéseit az ÉKsz elavultként tartja nyilván (’perpatvar’). 1. ’álnok/csalárd okkal/megalapozatlanul indított per’: 1571: Vegeztek ... hogy eo kege Byro vram Zokatlan Birsagal Neh Terhelyek az theorwenbe az pereseket Az fele pathwart es annak Birsagat semmy keppen Zenwedny nem akaryak eo k. Mert az koloswary Zek soha ez eleot pathwaros Nem volt ez vtan sem akarjak hogy legien [Kv; TanJk V/3. 29b]. patvaron marad: 1551/1585: (A joszágot) valamikor Mikola Pal meg fizetendi meg tartozik Orsolya Azzony Bochyatani ... mely fel meg nem Allana, az pathwaron maraggion ez leúelnek Ereieuel [Gyf; JHbK XXVIII/29]. patvaron van: 1595: Azt mondom ne(m) elegh ok adas ... myert sem(m)i Jo okat ne(m) adhattya tilalmanak, Azt mo(n)gyúk patuaro(n) vagyo(n) [UszT 10/84]. patvart követ vkin: 1595: El kellett volna men(n)i az Actornak Hoggiai Mihalnak az hoúa az kezes vitte volna, mennyen Vtana valahoúa vizj az igaz tetelre. Am minth patúart keóúet Hoggiaj Mihalj fere(n)cz Palon A hogj Jo okat ne(m) adna tilalmanak, es Jo okat Adgia, Az terhetis pedig vizza teritene fere(n)cz Pal kezes, Az patúar rah tér az Actorra Hoggiay Mihalyra [UszT 10/85].

EME 102


2. ’perlekedés’: (minden) per és patvar nélkül: 1589: mjkor dobokaj ferencz az tizen keth forjntoth Meg Aggya, gíórgi vra(m)nak tartozzek fel venj ... es Meg boczjatanj az fueth ... Mjnden per es patuar nelkwl [M.köblös SzD; JHb III/31]. 3. szitk (enyhe) a patvarba! kb. ’a csudába’! a patvar tudja: 1676: Az mi illeti az német hírt, patvar tudja, mit tehettek azok fel, mert az rák természetet majd le teszik és tatárrá lesznek [TML VII, 154–5 Béldi Pál Teleki Mihályhoz]. A patvar főnévnek több összetétele, származéka is van. patvardénár ’patvarkodásért fizetett büntetés’: 1666/1793: A Falu Tőrvénybéli maradságok: A Falu tőrvénye szerint valo patvar dénár 24 Három gira tészen dénár 24 [SzékFt 26]. patvarkodás 1. ’megalapozatlan vádaskodás, rágalmazás’: 1669/1726 k.: Ha valamely peres csak patvarkodásért, mások kárositásáért citál valamely szegényt vagy ártatlant törvényre, akarván fárasztani és haszontalan kőltséggel terhelni ... ha az Inctus Comprobálhattya hogy az Actor méltatlanul fárasztotta légyén ... mind kölcségét fáradságát fizesse meg [Dés; Jk 4]. 2. ’veszekedés, perlekedés’: 1662: Intené azért s kérné fejenként őkegyelmeket, éjjel-nappal lennének azon, egyeznének meg ... hűségben végig kellene maradniok, kétfelé a kengyelt nem nyomni, hanem a fejedelmet őnagyságát kellene uralni, Patvarkodásnak, árultatásnak már nem kellene köztök találtatni, hanem magok kárán, romlásán tanulni [SKr 671–2]. patvaros I. mn 1. ’peres, perrel kapcsolatos’: 1681: Ennél egjebet Körtuelyfajárola ne(m) tudok irni, miuel semmi oly patuaros allapottya nincse(n) [BálLt 1–aMT]. 2. ’megalapozatlanul, álnok/csalárd okkal pereskedő’ patvarosnak mond: 1570: Chinak gergelne azzon ... Buchwiet kouetj vala raytam az zolonek es az hatalmassagnak terhet, ezt felelem w ellene, hogy ezt w En hozam Nem mo(n)dhatna mert En wtet annak elewte Biro eleybe Herchegh antal wram eleybe Ideztem ... wgy hatta megh hogy ky meressem az zolot, Az varos meroiewel Es Egieb kozonsegos Jamborok voltanak kyk megh Buchultek. Annak okaert hogy Engemet meltatlan ok nekwl haborgat si iuris est pathwarosnak montam [Kv; TJk III/2. 166b]. peres patvaros 1678: elsŏben az Attjafiakot hogy megh kenalta volna aval az megh irt ŏrŏksegevel Bato Marto(n), an(na)k utana Biro Thamas Urunkotis ... Hogy valami oly hásartos peres patvaros ember kezeben ne eytene vicinussa(na)k akarattja ellen [Homoródsztmárton U; Eszt-Mk Cserei lev.]. 3. ’patvarkodásnak helyt adó’: 1570: Meg Ertettek eo k. Byro vramnak panazolkodasat az Theorwenbelj dolgok feleol, Eo K. varoswl azth Mongiak hogy Nem Igazgatyak eo keget Byro vramat es az Thanachiot az Theorwennek Rendyben chyak hogy keryk eo keget azon hogy Az Reginek Modya es Rendthartasa zerenth visellyek eo K. Az Theorwennek zolgalthatasat, hogy Neh Legien az kolosuary zeknek patthwaros Newe [Kv; TanJk V/3. 8]. II. fn ’álnok/csalárd okkal, megalapozatlanul pereskedő személy’: 1593: Az teorwenis azt Itele hogy megh kell bizonitani ha gira(n) akar engemet ejtenj az Bizonitasnak heliet Z. Kiraljra hagiak az kiraly biro vraim ... az teorwenj azt Itele hogy el eset keresetitul az girara is ra teot kire engemet kereset ra Jtele az teorwenj nemis apellala velle ky fogok s meg bizonito(m). Azertt engemet vgy keres mint patuaros [UszT]. patvarosul ’álnokul, csalárdul, megalapozatlan jogcímen’: 1570: Mykor Josa deakne ez veget myert zeoleyet ely beochwltette ... Theorwenbe fogta volna ... hogy teorwenbe allotak volna Josa deakne p(ro)curatora azt felelte Bachy gĕrgh ellen, hogy az parancholatot Meltatlan es pathwaroswl hozta es Nem Jgazan elj vele [Kv; TJk III/2. 108].


103

3. Per A TESz 7 szerint, akárcsak a patvar, a per főnév is szláv, közelebbről délszláv eredetű. Általános jelentése: ’civakodik, veszekedik’. Jogi műszóként feltehetőleg a szerbhorvátból került a magyarba. A per magyar elvonás a perel igéből. Meglétére adatok már a 14. századból vannak. A per az ÉKsz szerint megtartotta mindkét fő jelentését (’jogi eljárás’, valamint ’vita, perlekedés’) mindmáig. Ehhez hozzá kell azonban tennünk, hogy a perel ~ pöröl között a mai köznyelvben szóhasadás történt, a perel főként jogi műszóként él, a pöröl pedig főként ’civakodik, veszekedik’ jelentésben használatos. 1. a ’jogi eljárás’ jelentés gazdagon adatolt, adalékok az 1553 és 1817 közötti periódusról lelhetők fel a Tárban, Kolozsvár, Dés, Udvarhelyszék törvénykezési jegyzőkönyveiből, a Dobolyi család leveleiből például, hogy csak néhányat említsünk. Az első adat 1553-ból való: Az mynemy perek wolna ... halaztothak vyz kerezt vthan valo vosárnapra wàsarhelyre [Kv; BfR VI. 295/1]. Nagyon sok szókapcsolat is formálódott a perrel, egy részük, az igés kapcsolatok (pl. ~ alatt van; ~be akad; ~be fog, ~be indul; ~ben forgó; ~ben levő; ~be száll; ~t mozdít; ~ nélkül) a peres eljárás lefolyására vonatkoznak, más részük pedig a perek fajtáira. hosszas/hosszú ~ ’processus longae litis’. 1600: ha en ezt tuttam wolna, hogy illien hozzu peörrel kell megh wenne(m) az en ígasagomat bizony talam maskeppe(n) gondolkottam felole [UszT 15/247]. 8 nehéz ~. 1585: Atta Biro vram Az varos eleibe minemeo Nehez perey volnanak az varosnak, feokeppen az hatarok feleól [Kv; TanJk I/1. 5]. városi ~ ’a város törvényszékén folyó per’. 1681: Minden féle várasi Pŏrŏk szoktak indulni elsőbe(n) ā város Birája szekin; ha kinek ott nem tetzik viheti az Vár beli Officialisok szekire; ha ugya(n) ott sem, a’ D. Terrestris szekire ugya(n) ā várban; ot végenek kell szakadni; ha Capitalis a’ dologh, az vár megye Tiszteinek jelen létekb(en) kel véget szakasztani az Ur szekin [VhU 70]. 2. ’a per lefolytatása, tárgyalás’, szintén igen gazdagon adatolt. Akárcsak az első jelentés esetében, az adalékok időbelisége túlmutat az Erdélyi Fejedelemség korán, 1570 és 1834 közötti adatokat tartalmaz a Szótörténeti tár. Az első 1570-ből: Nagy vinche aztis vallya hogy Latta az per alathis az my zeleohoz valo zerzam voltis az haztayan ely attha es ely keoltotte [Kv; TJK III/2. 40]. 3. ’vita, perpatvar, nézeteltérés’: 1567: Margaretha Rel(i)cta Gaspari Kodory ... ffassa est, Ezt hallottam hogy azt monta Zócz Fabyan az vranak hogy nem mer en velem perleny mynt az eb merth ha merth volna edig ele fogoth volna, es az vra azt monta neky hadnad el echer a bestye sok pereyt [Kv; TJk III/1. 95]. 4. ’vita, megbeszélés’: 1641: az papista papok(na)k giulesek auagy perek volt [BfR]. A per főnév, mint már említettük, a perel igéből jött létre elvonással. Az ige öt jelentéssel szerepel az Erdélyi Fejedelemség korának adatai között.

7 A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. I–III. Benkő Loránd (főszerk.), Kiss Lajos és Papp László (szerk.). II. kiadás. Bp. 1984. 8 Dósa Elek szerint „olyan perre vonatkozik ez a megnevezés, amelyet négy törvényszakon kellett folytattatni (az Approbata Compilata constitutiokban hosszú perrel követelendőknek írattak. A gyakorlatban azonban ez nem éppen így volt, néha más jellegű pert is hosszúnak neveztek (pl. bizonyos örökösödési perek)” (Erdélyhoni jogtudomány. Az Erdélyhoni magyar magánjogtan harmadik része. Erdélyhoni magyar pertan. Kolozsvár. Nyomatott az ev. ref. főtanoda betűivel. 1861. 69.).

EME 104


1. ’pert folytat, pereskedik’: 1571: mynd az attya es attyaffyay annyra fwtottak dogat hogy az pereseket myndenkeppen megh elegettyk es le chyndezetettyk hogy ewk rea nem mennek s nem perelnek [Kővár Szt; BesztLt 3528 „Clemens Jspan et Fr. Zalokj P(rae)fecti arcis Keowar” a beszt-i bíróhoz és esküdt polgáraihoz]. 2. ts ’(be)perel/perbe fog vkit/vmely közösséget’: 1562: Enis meg bochattam az Ew rezet kjseskolobe myert hogy minket mind ketten az idegen atyaffyak perlenek [Zsombor (K) körny.; MNY XL, 138]. 3. ts ’per tárgyává tesz vmit’: 1569: Anos azony Eeŏ maga feleŏlis felelt hogy soha ne(m) pęrly sem ne(m) keresy Eeŏŭjs ezt az zylkereky yozagot [Néma SzD; JHbK XXXVIII/6]. 4. ’perrel elnyer’: 1606: az malommal altal ualo zenáfiúet elézer az Miklosfalui fiak az Bereczkj Balint maraduaj bjriak vala, s azoktúl perlett vala reszt benne [UszT 20/293 Petrus Leórinczj de Zombatfalúa lib. vall.]. 5. ’veszekedik, vitatkozik’: 1567: Zöcz Fabyane ... Jgy felelt de mayd merne az lotyo bestye kúrúa velem perleny [Kv; TJk III/1. 104]. Az igének és a főnévnek is egyaránt sok származéka, összetétele is szerepel vizsgált adatanyagunkban. Ezek közül itt csak egyetlen képzett formát emelnék ki, amely ma már szokatlan ebben a formájában: az -l képző előhangjának elhagyásáról van szó, valamint olyan típusú képzőhasználat jellemzi, amely a mai nyelvhasználó számára igencsak szokatlan: perlő I. mn 1. ’pereskedő’: 1677: Az hol pedig a’ Birák a’ peresnek egyigyŭségére és fogyatkozására nézve Prokátort rendelnének a’ perlŏ ember mellé, tartozzanak ugyan fel-venni, és sincerè agálni sub poena homagii, de a peres-is tartozzék fáratságának érdemlet jutalmát meg-adni [AC 208]. 2. ’vkit perbe fogó’: 1710 k.: Nagyszegit és rabtársait azon az 1702-béli, Sárosit perlő gyűlésen senki még csak egy szóval sem hozá elő [BÖn. 881]. II. fn ’pereskedő/peres fél’: 1677: azért mind a’ Tŏrvény látók és perlŏk, az ő hivatallyokban bátorságosabban procedalhassanak [AC 175-6]. perlődés 1. ’pereskedés’: 1584: Geres Bretz Dienesne vallia ... Teremy Marta mint hogy harmados volt az Andras vr Iowayban ketteyt a’ zeóleonek Marta Azzon birta ... Az Besztercej perleódesben minth es hogy forgot Nem tud (!) [Kv; TJk IV/1. 340–1]. 2. ’perlekedés, civakodás’: 1608: Hogy azért my keozeottwnkis ez Vtan is ez fele haborusagos Igyenetlensig az perleodesbeol ne legyen hane(m) inkab az igaz attyafiusagos szeretet Maragyon keoztunk [Kv; JHb XXVI/49]. perlődik 1. ’pert folytat, pereskedik’: 1584: Potincza Azony Pal Bwzerne, Es Eua Crestel Gichnernea Ez el mult zombaton ... Menenk az Boltba(n) Olaios Georgneheoz, Az Azzony Mayd Syrankozo felben vala, Mondank mith busulz hogy nem bekeltek meg mit perleótteok eg’massal, Monda en eoreomest latna(m) hogy meg bekelnenk, bar keweseb Marhank volna [Kv; TJk IV/1. 372. – aVallja]. 2. ’veszekszik, vitatkozik’: 1573: Margit Thamo Ambrusne azt vallia hogi eo eleot Nem Zytta kato agostont, hane(m) mykor Ig perleodnenek egimassal azt Monta hogi adna Isten Zent lelket hogi feledne enge(m) agoston [Kv,TJk III/3. 86]. perlődő ’pereskedő’: 1650: Melj feóld felól Janki Mihaly wram eó kegyelme ... menedekseget igire es fogada Peteó Mihalynak ... Peteó Mihaljs azonkeppen menedeksegett fogada az feóld felól Janko Mihaly wramnak es az eó kegyelme Posteritassinakis minde(n) haborgatok es perleodeok ellen [Maksa Hsz; Eszt-Mk Cserei lev.].


105

4. Terminus 9 Negyedik vizsgált kifejezésünk a terminus, amely latin eredetű szó, első adatunk a TESz szerint 1592-ből származik ’határidő, időhatár’ jelentésben. A 16–17. században a jogi nyelvben gyakran használt kifejezésként élt a következő jelentésekben: 1. ’törvényszakasz, törvényszak (a perek ellátására, törvénykezésre kijelölt időszakasz)’: 1568: En is szemele(m) zerent ot wolta(m) koszely eg Holnapyg az terminoson [Erked K; BesztLt 38 Petrus Borzasy de Erked Gr Thymar beszt-i bíróhoz]. 1585: Attunk Eŏtwes Ferenczh Es Ember Janos ala Egy kuczhyt Feyerwaryg 4 louat Juhos Myklosset mykor az Termynusra ala menenek fyzette(m) f. 3 d. 50 [Kv; Szám. 3/XXII. 4]. 1593: Nyreo Josa ... vallia: ... 1590 eztendeoben, az Erdeli Terminuskor zent Lukach napba talala megh engemet Sarmasagi Gabor, hogi adnek nekj f 8 [Kv; TJk V/1. 400]. 1605: Az Vasarhely legh késebbi terminúsigh Marton Janos feólde vala az peres fold [UszT 19/16 Joannes Biro de Kwsmeód pp (40) vall.]. 1677: Az Országnak kŏzŏnséges és egyenlŏ akaratbol valo végezésit, Articulusit, maga-is meg-tartya, másokkal is meg-tartattyaa; szegénynek, boldognak, személy válogatás nélkŭl, igaz tŏrvényt szolgáltat, a’ sententiaknak executiojokat nem impediállya, sŏt terminusokon és Diaetákon-is semminémŭ tŏrvénynek discussiojában ben nem ŭl, holot ad suae Celsitudinis praesentiam apellállyák a’ tŏrvényeket, mint Summus Justitiarius eleiben [AC 32. – aRákóczi Ferenc] | A’ Régi pereknek másra valo szállitásában observaltassék illyen mód, ha valaki valami régi pert másra akar szállitatni, ollyant, a’ mely egynéhány esztendŏtŏl fogva nem volt in Foro ... tartozzék a’ Terminus elŏt három hólnappal certificalni azt az embert, a’kire akarják szállitani [AC 185]. ~ celebráltatik 1614: ez Ieouendeo Maiusnak elseo napian Colosuarat terminus celebraltassek, melj egj holnapig durallion, holot ane omnes causas az Bathori Feiedelem ideieben teoruenitelenwl elueot Iozagoknak causaia assummaltassek [Ks 87 ogy-i végzésből]. ~t kiszolgáltat ’törvénykezési ülésszakot tart’ 1677: Hogy mindennémŭ bántodások, mellyek kŭlŏmb kŭlŏmb féle tŏrvénytelenségekbŏl szoktak emergalni, meg-orvosoltathassanak, és ki ki az p igasságát job modgyával affequálhassa, végeztetet, hogy a’ Fejedelmek a’ Terminusokat mindeni Nationak az ŏ szokott idejekben ki-szolgáltassák [AC 174.] oktávális ~ 1677: Ha kik penig, egyéb igasságos szineknek praetextusa alatt extrabált Salvus Conductusokkal abutalván, Ország Statutumi és interdictumi ellen valo dolgokban elegyitették volna magokat, vagy ez után-is affélében impigalnának, evocaltatván a’ Fiscalis Directorok által Octavalis Terminus, vagy Diaeta alat valo Táblára, a’ meg-tiltot dolognak meritumja szerint, affélékről decernáltatot poenán convincaltassanak [AC 88]. ország ~sa 1606 k.: az orzag terminussan keolt Adiudicata leueleonkis vagion [Dés; DLr 285 sz]. székely ~ 1621: mellj gjumŏlcz kertet ... elis njert Uŏlt tŏrvenj szerent ... Mellj Causat Beke Martha nem acceptalvan appellalt az Szekel terminusra nyilvabb(an) valo megh latas(na)k okaert, de az tŏrvent hatra hagyvan sok Uraim(na)k tŏrekedesekre menenek az bekeségre mi elŏttŭnk illjen forman componalvan egjmassal megh bekellenek ugy hogj Thordai Borbelj Gergeljne Rakosi Beke Martha aszszony Vincze Andras(na)k ... ada 12 fl. kesz penzet [Asz; Borb. I]. 2. ’határnap (a tárgyalásra kitűzött időpont)’: 1629: Actores p(ro)testant(ur). Miuel vrunk eo fel(se)ge paranchyolattya raitok, ha az hagyot terminusra nem comparealhatnak ez okon hat az teoruenben az nekiek ne derogallyon [Kv; TJk VII/3. 200]. 9

A terminus címszó megjelenés alatt az SzT XIII. kötetében.

EME 106


Jogi vonatkozású jelentései mellett természetesen a terminus főnévnek is megjelennek az általánosabb jelentései is, amelyek a hivatali, jogi nyelvtől azonban nem teljesen függetlenek. 3. ’határidő’: 1588: was Georgy vramis ... informalt hogy Azokra a’ Commissariusokra parancholatot hoznanak ... eo kgme Biro vram, Mennel hamareb lehet hozasson ez Commissariusokra Parancholatot, hogy Mennyenek Nemetibe, ennek vthanna vgimint harom hettel egy Bizonios Napra, melj Nap es terminus az Missilisbe vgy denotaltassek hogy Matol fogwa(n) vgmint harom het tayaban legie(n) Mert ... az Commissariusok chak az Mandatumot varnak es az occasiot, ottan hozza Niulnak [Kv; TJk I/1. 84]. 4. ’megszabott idő, időtartam (az az időtartam, amely alatt vminek el kell készülnie)’: 1605: erről penig kegyelmetektől hitlevelet kévánunk. Mi is pedig kegyelmeteknek viszontag hitlevelet adunk, hogy ez induciának terminusa alatt szászságnak semmi violentiat nem inferalunk [SzO VI, 15-6]. 1677: Vegeztetet volt ennek elŏtte valo idŏkben, hogy Fejérvárat ki ki házát meg-épitse bizonyos terminus alat, alioquin tŏle el-vétettessék és másnak conferaltassék, melyben noha igyekeztek ugyan, és a’ Fejérvári Házaknak kŭlŏn kŭlŏn kezekre jutot s’ forgot állapottyok-is eléggé meg-lŏtt [AC 58]. 5. ’az az időpont/szakasz, amikor vminek meg kell történnie (vagy: teljesítési időpont/szakasz)’: 1569: Az keoztek walo weghezes felwl penygh es Adossagh felwl azth mondom hogy ez Nylwan walo, es zembe walo ados rea byzonytottak ezth kezeben kaptak (!) ... azth Nem Ereztyk Appelaciora Keoztek walo wegezesth penygh w Nagha teorte Megh sibi Jmpetet Merth ez wegezet terminusra nem kenaltak megh Antal wramath zaloghal [BesztLt 77 Lucas Pistakj de Bongartha a beszt-i bíróhoz és az esküdt polgárokhoz. – aBN]. 6. ’szó, kifejezés’: 1666: Bánom igen, az terminust is nem érthetem, de mindezekkel is nem gondolván, én csak érettek leszek és mindenfelé elküldözök ezen ma-holnap tudakozódni [TML II, 620 Teleki Mihály Wesselényi Ferenc nádorhoz]. 7. ’határvonal’: métális ~ ’határvonal’. 1640: az kj iart hatarrol nem gondolvan Boer Simon az metalis terminuson belül occupalt ezeknek hatarokban circiter 45 köbolre valo szanto feoldet fellieb mas helien 10 szeker szenara valo feoldet retetth [UF I, 737]. Az ÉKsz-ben a jogi vonatkozású jelentések nem szerepelnek, mára két fő jelentése él nyelvünkben: 1. ’határidő’, 2. ’műszó, szakkifejezés’. Összegzésképpen elmondható, hogy az Erdélyi Fejedelemség korában a jogi műszóként használatos kifejezések egy része máig fennmaradt, használatban van (per) 10 , mások elveszítették speciális jelentésüket (patvar), vagy a társadalmi változások következtében jelentésük beszűkült (bíró). Ebben a tanulmányban természetesen nem elemezhettem a korszak teljes jogi terminológiáját, sőt a perrendtartáshoz kapcsolódót sem, számos kérdés tisztázásra vár, ezeket a későbbiekben, más alkalommal szeretném vizsgálat alá venni. The Juristic Language of the Transylvanian Princedom. The study reflects the juristic terminology of the XVIth and XVIIth century. This is the period in the history of the Hungarian language when the public version of the language developed (official, legal, political languages). The source of the present research is the Historisches Wörterbuch des Siebenbürgisch-Ungarischen Wortschatzes. The author deals with the next words: judge, lawsuit, quarrel and term. Two expressions out of the four are still alive as juristic words (judge, lawsuit) while the other two (quarrel, term) have lost their specific meaning.

10

Becze Orsolya–Benő Attila–Erdélyi Judit–Sárosi-Márdirosz Krisztina (szerk.). Magyar–román közigazgatási szótár. Megjelenés alatt.

EME MŰHELY Nagy Erika

Kisebbségi kérdések a magyar jogelméletben Az európai civilizációt alapvetően két jogelméleti hagyomány határozza meg: a természetjog, illetve a jogpozitivizmus. Természetesen e két jogszemléleti kiindulópont egyáltalán nem független egymástól, sőt mondhatnánk, egymás kiegészítéseként keletkeztek és alakultak tovább. Valójában mindkettő szerves része a jog megalapozásának és a konkrét jogszabályozásnak. Továbbá azt is elmondhatjuk, hogy a törvényjavaslatként és jogalkotási kezdeményezésként felajánlott előírások mindkét hagyományra hivatkoznak. Ilyen értelemben tehát a jogelméleti fejtegetések sem esnek oly távol a jogszabályozástól, mint ahogy azt első látásra gondolnánk pusztán az „elméleti”, illetve „gyakorlati” jelzőkkel ellátott felosztás alapján. Bármely jogalkotási kísérlet esetén fontos tehát a történetiséggel való szembesülés, már csak azért is, mert egy jogszabály elfogadtatása mindig a jogkontinuitás és a jogharmonizáció függvénye. Képtelenség tehát olyasmit követelni, ami szöges ellentétben áll korábbi értékeinkkel vagy a jelenbeli tényekkel. Talán éppen ez a közvetítő jelleg oldhatná föl azt a jogelméleti görcsös megkülönböztetést, amely tulajdonképpen a tény és érték ellentétének filozófiai megközelítésén vagy akár megkreálásán alapszik. A magyar jogelméleti hagyománynak itt csak egy bizonyos részletével és perspektivikus kérdésével foglalkozunk: a nemzetközi jogvitákhoz és politikai témákhoz kapcsolódó kisebbségjogi megfogalmazások elméleti összefüggéseivel. A kisebbségjogi kérdésekkel foglalkozók közül elsőkként Jakabffy Elemért és Balogh Artúrt említhetjük meg magyar nyelvterületen, de számos tekintetben Mikó Imre írásai és politikai tevékenysége is jelentősen képviseli ezt a kérdést nemzetközi viszonylatban. Jakabffy kisebbségjogi tervezetének a kisebbségi kultúrára, oktatásra, nyelvhasználatra vonatkozó pontjai a kisebbségi önkormányzati rendszer elvén alapulnak. Az önkormányzati intézményrendszer azonban nem elszigetelten, hanem az állam struktúráján belül létezne, szervesülne az általános államszerkezetbe, és a kisebbségi alminiszter képviselné. A kisebbségi alminisztert a Nemzeti Tanács 5 jelöltje közül választaná ki a kormány. Itt tehát a kisebbségjog olyan autonómiához kapcsolódik, amelynek meglétét nem elvi kérdések, hanem a hatósági intézkedések döntik el. Varga Attila Nulla pax sine justitia című könyvében Jakabffy meglátásával kapcsolatosan így vélekedik: „A statútumok kidolgozásának előfeltétele a sajátos jogszabály fogalmának, jogi természetének pontos meghatározása. Ugyanis ha az autonómiához kapcsolódó jogokat mint emberi jogokat fogjuk fel (ami véleményem szerint igencsak nehéz), akkor ez azt jelenti, hogy részei az egyetemes nemzetközi rendszernek, ami azonban nincsen így. Értelmezhetjük azonban az autonómiát belső államszervezési kérdésként, mely nem emberi jogok része, hanem a többség és kisebbség megállapodása egy közjogi megoldás keretében. Ez utóbbi esetben pedig olyan jogszabályt kell kidolgozni, mely intézményeket hoz létre, ezek működését és feladat- és hatáskörét, összetett viszonyrendszereit szabályozza. Véleményem szerint ez utóbbi a feladatunk. Azaz olyan közhatalmi jogosítványokkal ellátott önkormányzati intézményeket létrehozni a közintézményi szférában, jogszabályzat révén, melyek megfelelő jogkörök gyakorlásával képesek azt a feladatot ellátni, mely a nemzeti közösségek valós érdekeit szolgálja.” 1 1

Varga Attila: Nulla pax sine justitia. Kvár 2002. 140.

EME 108

MŰHELY

Balogh Artúr szerint a kisebbségi kérdést belső jogszabályozással kell megoldani, a nemzetközi jog – mely a békeszerződések és az államok szuverenitásának tiszteletben tartása alapján fogalmazódik meg (elvileg) – csupán keretet nyújthat erre, de konkrét pozitív jogot nem alkot. Mindazonáltal a kisebbségi jogoknak alkotmányerejűeknek kell lenniük, de ellentétbe kerülhetnek a nemzetállamok alkotmányával. Amennyiben azonban az érintett nemzetállamokat szerződés kötelezi a területükön kisebbségben élő nemzetek védelmére, azoknak a nemzetközi jog elvei szerint kell eljárniuk (mert ebben az állam szuverenitásának védelme is benne foglaltatik, s ily módon fölötte áll az államjognak). „Éppen annálfogva, hogy ezek az államok nemzetközi szerződést kötöttek a nagyhatalmakkal a kisebbség védelmére, a kisebbségek ügye kiemelkedett az állam belső ügyeinek sorából és nemzetközi üggyé vált. Abba beleszólási joga van a Nemzetek Szövetsége Tanácsának, amely a kisebbségi szerződések megsértése esetében közbelépni jogosult és köteles. Beleszólási joga van továbbá minden államnak, amely a Nemzetek Szövetségének tagja, azon az alapon, hogy a kisebbségi szerződéssel kötelezett állam eljárása, bánásmódja a kisebbségekkel szemben a békét veszélyezteti (a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányának 11. cikkelye, 2. bekezdés). Ezzel a joggal bírnak különösen azok az államok, amelyekkel szemben a békeszerződésekben vállaltak kötelezettséget a kisebbségek védelmére azok az államok, amelyek a kisebbségi szerződéseket elfogadták.” 2 A kisebbségek védelmét illetően Makkai János is a nemzetközi jogra hivatkozik, egy határozottabb álláspontot képviselve Balogh Artúr nézeteihez viszonyítva. Egyenesen kétségbe vonja nemzetközi jogi szempontból az olyan államok szuverenitását, amelyek területén nagy számarányban nemzeti kisebbségek élnek: „Meg kell azt is állapítani, hogy egy nemzeti állam hány százalékos kisebbséggel rendelkezhetik, s egy bizonyos százaléknyi kisebbség fennforgása esetén az illető állam szuverenitását nemzetiségi vonatkozásban fel kell függeszteni, s a kisebbségi kormányzást nemzetközi ellenőrzés alá kell helyezni. A többséget alkotó nemzet önkorlátozással, saját alkotmányával is biztosíthatja a nemzetiségek jogait, de ezt nemzetközi szervnek kell jóváhagynia és ellenőriznie. Nemzetiségekkel nagyobb számban rendelkező államok alkotmánya, jogrendszere, fejlődése csak állandó nemzetközi ellenőrzés mellett történhetik, vagyis teljes szuverenitás csak nemzetiségekkel minimális számban rendelkező vagy egyáltalában nem rendelkező államokat illet meg.” 3 A kisebbségeknek járó jogokat mint egyéni jogokat tárgyalja Mikó Imre az állampolgárok egyenjogúságából kiindulva „...az állam nemzeti jellegét nem is érvényesítheti úgy, hogy bármelyik polgárának emberi jogait megtámadhatná. Nem szabad bármely polgárát nemzetisége megváltoztatására kényszerítenie, egyenlő magán- és büntető jogot, egyenlő pályaválasztási, társulási, politikai szabadságokat kell biztosítani számukra. Ez az egyenjogúság azonban nem nemzetiségi, hanem egyéni egyenjogúsítás. Az államnak pozitív irányban is el kell ismernie, az általános szabadságjogok biztosítása mellett, a nemzetiségek sajátos nyelvének biztosítását az igazságszolgáltatásban és vallásgyakorlatban. Ezt jelenti a nyelvi egyenjogúsítás, ami az egyéni és nem nemzetiségi egyenjogúsítás körébe tartozik.” 4 Ezen túlmenően Mikó a kisebbségi jogokat tételesen is tárgyalja (nyelvhasználat a magánéletben, az anyanyelven való kérvényezés joga, a bíróságok előtti nyelvhasználat, a nemzetiségi állampolgárok hivatalviselése és a hivatások gyakorlása, a köztisztviselők nyelvismerete és nyelvhasználata, az egyházak nyelvhasználata, a nemzetiségi iskolaügy, egyesületalapítási jog, a nemzetiség büntetőjogi védelme). Igaz, hogy ezek a kérdések a magyar jogi gondolkodásba és történelembe ágyazódnak, de – amint 2

Balogh Artúr: Jogállam és kisebbség. Buc.–Kvár 1997. 192. Makkai János: A természetes béke Európában. Hn. 1940. 169. 4 Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Bp. 1989. 335. 3

EME KISEBBSÉGI KÉRDÉSEK A MAGYAR JOGELMÉLETBEN

109

Csatári Dániel írja az idézett Mikó-kiadás előszavában – „mondanivalója ugyanakkor egyetemes érvényű, mivel mindenütt hasznosítható, ahol nemzetiségi kérdés létezik, és a nemzetiségi jogegyenlőség megteremtésén fáradoznak.” 5 Balogh Artúr jogászként és kisebbségi képviselőként is számos esetben fordult a Nemzetek Szövetségének Tanácsához az erdélyi magyar kisebbség panaszaival, amelyekre, mivel a román állam nemzetállami törekvéseinek megfelelően különböző spekulációkat vetett közbe, köztudottan egyetlen alkalommal sem történt jogorvoslat. Balog Artúr érvelése minduntalan a nemzetközi jogra és az államközi szerződésekre támaszkodik, de ugyanakkor nem világos, hogy pl. Románia esetében, nemzetközi szerződésbe foglalt, kisebbségeket, de az emberi jogokat is érintő, nagy gyakorisággal elkövetett sérelmeket hogyan lehetett volna (lehetne?) orvosolni. Az államjog esetében a jogsértés szankcióval jár, mely az adott végrehajtó hatalom hatáskörébe tartozik. Kérdéses, hogy „mi” tekinthető a nemzetközi jog „biztosítékának”. A szankciót úgy határozza meg Bibó István mint a jog jelenségének komponensét, jogkövetkezményt, mint legobjektívebb kényszert. Ellenben azt is kihangsúlyozza a Kényszer, jog, szabadságban, hogy a kényszer nem azonosítható a szankcióval mint a jogi norma tartalmával. A jogi szankciót összehasonlítja más társadalmi szabályok szankcióival, és azt a megállapítást teszi, hogy a jogi szankció más szabályok szankcióitól eltérően kiszámítható, meghatározott, bekövetkezése bizonyos – ilyen értelemben a kauzalitáshoz hasonlítható működési törvényszerűsége. Más társadalmi szabályok (morál, konvenció, szokás, illem, divat) szankciói, amennyiben egyáltalán vannak, teljességgel kiszámíthatatlanok, bizonytalanok, esetlegesek, a konkrét helyzet feltételeitől függnek. Másrészt pedig „a jogi szankció nemcsak emberi magatartás vagy magatartások ismétlődése, hanem előfeltételeiben objektíven szabályozott magatartások, ahol a magatartások közös tartalma a magatartások konkrét lefolyásától elválik, társadalmi intézménnyé lesz, s mint materiális objektiváció, az objektiválódás legmagasabb fokát éri el.” 6 Az egyező magatartásokról leválva intézményesül, jogintézménnyé, materiális objektivációvá válik. A fizikai erőszakon alapuló szankciónak fontos szerepe van a szankció objektiválódásában, mert a fizikai erőszak elkerülésére való törekvés igen általános és kiszámítható emberi törekvés, azonban a fizikai erőszakot tartalmazó szankció nem csak speciálisan a jogra jellemző, mert fellelhető a konvencionális szabályok, kisebb közösségek szokásjogainak szankciójában is. Később A szankciók kérdése a nemzetközi jogban című írásában Bibó a szankciót olyan jogkövetkezményként határozza meg, mely jogsértés esetén hátrányos a jogszegőre nézve, és intézményesülése révén más jogszabályok hatékonyságának, érvényesülésének tényezője lehet. A jogterület egészére nézve azonban kitűnik, hogy a jogérvényesülést egyrészt más (szociológiai vagy etikai, „irracionális”) tényezők (történeti tradíciók, társadalmi tekintély, vallási meggyőződés stb.) is biztosíthatják, másrészt a szankciók hiánya esetén is találkozhatunk jogérvényesüléssel (pl. a nemzetközi jog, a legmagasabb jogi szervek kötelezettségeit tartalmazó jogszabályok), viszont itt a szankciók hiánya ellenére is nagymértékben objektiválódott kényszerről beszélhetünk, a „jogi minősítés” kényszeréről. A szankcióval ellentétes jogkövetkezményt, a jutalmat sem tekinthetjük a jogérvényesülés feltételének, mert ilyen tekintetben sokkal kiszámíthatatlanabb az egyén cselekvést irányító motivációja, mint a szankció esetében. A jogfejlődésben mutatja ki Bibó azt az összefüggést, ami a szankció és jogérvényesítés feszültségében mutatkozik meg. Álláspontjához híven a jog fejlődését hatalom és megegyezés együttes hatásában látja. A kétféle jogkeletkezés hívei megkülönböztetik az arbitrárius és kon5 6

Mikó Imre: i. m. XIX. Kényszer, jog, szabadság. = Bibó István: Válogatott tanulmányok. I. Bp. 1986. 87.

EME 110

MŰHELY

vencionális jogot. Az arbitrárius jog úgy jelenik meg mint a központi irányító szerv (vagy szervek) akarata. „E jog pozitivitásának fő tényezője az a hatalom, mellyel e rendelkező szervek bírnak, érvényesülését biztosító külső jelenségek: a szankció, kisebb mértékben a jutalom, belső mozzanatok: a vezető szerv tekintélye s a közösség tagjai részéről a közösség javának emelésére irányuló kívánság.” 7 Ezt a „jogtípust” a közösségbeli joggal vonja párhuzamba, míg a konvencionális jogot a közösségközi joggal. A konvencionális jog a közösség egyező akarataként jelenik meg, mely pozitivitásának fő tényezője a megegyezés, a konvenció. Érvényesülését előzetes biztosítékok, a „megengedett önsegély szankciói”: a fegyveres önvédelem, az ököljog, a retorzió, a represszáliák, a háborúk biztosítják. Belső mozzanata az, hogy az érdekek egyeznek, és a megegyező felek összességében a jogkövetők azonosak a jogalkotókkal. E két jogkeletkezési forma nem választható külön, hanem csak fokozati különbség észlelhető esetenként a jogfejlődésben. Bibó azzal érvel, hogy a hatalom feltételezi a megegyezést (ha nem másként, akkor legalább passzív értelemben), és a megegyezés közös akarat révén központosul. Ebben a viszonyban a szankció és jogérvényesülés kiegyenlítik egymást, mert amint a jogérvényesülés megegyezésalapja kezd tovatűnni, mindinkább a hatalom és a szankció veszi át a biztosító szerepet. Ellenben ha a jog mint a hatalom, akarat nélkülöz minden megegyezést, akkor a szankció sem szavatolja a jog érvényességét, a jogrend felszámolásával és új megegyezési alapokra való helyezésével zárul. Ahol a jogérvényesítés nem a szankció hatékonyságán múlik, a szankció kérdését Bibó a nemzetközi jog viszonylatában tárgyalja részletesebben. A nemzetközi jogot Bibó a konvencionalitáson alapuló közösségközi jogtípus szempontjából vizsgálja. Ezen belül is főleg a jogérvényesülésre, szankciókra és igazságszolgáltatásra koncentrál. Az államok egyenlőségének elvéből adódóan a nemzetközi jog azt a szabályt tartja maga előtt, hogy az államokat mint jogalanyokat büntetés nem érheti. Mindemellett Bibó nem tartja az államok büntethetőségére való törekvést sem célszerűnek, sem gyakorlatilag megvalósíthatónak. A nemzetközi jogi szankciót a szuverenitás alapelve korlátozza: „A leghátrányosabb államszerződések s bennük a legsúlyosabb szankciók sem érintik az államok szuverenitását”, 8 bár megfigyelhetők olyan jelenségek (pl. a Párizs környéki békeszerződések), amelyek az államok ellen irányuló szankcióval korlátozzák a szuverenitást, de alapjában véve ez nem jelenti a szuverenitás elvének teljes mértékben való feladását, mert különben az egész nemzetközi jogi viszony megváltozna. Lehetséges tehát, hogy a nemzetközi jog esetenként alkalmazzon szankciót, de ennek mértéke, fejlettségi foka eltér az államjogi szankcióétól, amely fizikai erőhatalommal rendelkezik. Bibó úgy gondolja, hogy a nemzetközi jogi szankció fejletlensége elvi alapokkal hozható összefüggésbe. Az egyetemes nemzetközi szokásjog szankcióit három csoportba sorolja: 1. a jogsértések folytán beálló jóvátételi következmények; 2. a nemzetközi viszonyok különböző (békés és kevésbé békés) intézési módjában megjelenő szankciók, melyek az egyezkedéstől a döntőbíráskodáson át a háborúkban, más politikai intézményekkel összefonódva jelentkeznek; 3. a nemzetközi szerződésekbe foglalt szankciók, köztük is a legfontosabb az előzetes biztosítékok rendszere. E típusok elemzése során arra a következtetésre jut, hogy hasonlóságuk ellenére nem kapcsolódnak össze a nemzetközi jogban, ami szintén a nemzetközi jog fejletlenségét mutatja. A második szankciótípushoz tartozó represszália, „a nemzetközi jog legtipikusabb szankciója és a szankciók őse” 9 tartalma, határa, szabálya tételes jogilag alig szabályozott, mindig 7

Bibó I.: A szankciók kérdése a nemzetközi jogban. = Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. Bp. 1990. 43. I. m. 11. 9 I. m. 20. 8


111

konkrét helyzetektől, a sértett féltől függ. Bibó szerint a jogsértés és represszália arányosságának elve még nem képezheti az egységes nemzetközi jogelv alapját. A nemzetközi jogban a jogérvényesítés jellege nem foglalja magában, hogy azt kötelező eltűrni, de a represszália nem is tisztán jogérvényesítés, mert maga is (ellen)represszália előfeltétele lehet, viszont a represszália előfeltétele mindig jogsértés. „Ezzel a megállapítással azonban a represszália és jogsértés éles elhatárolása nem történt meg, ami világosan kitűnik abból a helyzetből, hogy a represszália eltűrése nem kötelesség, s a represszáliára lehet jogszerűen represszáliával felelni. A represszáliával megtámadott állam jogszerű megítélése szerint tehát a represszália egyben jogsértés is, mert hiszen előfeltételéül szolgálhat egy újabb represszáliának.” 10 Itt Kelsennel vitatkozik Bibó, aki a represszália tiszta jogérvényesítési jellegét igyekszik fenntartani azzal, hogy a jogsértés nem tagadása a jognak, csupán feltétele a szankciónak, így tehát a represszália lehet jogsértés és jogérvényesítés is egyszerre. 11 A háború sem mint jogintézmény, sem mint konkrét esemény jogilag nem minősülhet egységesen, részben szankció, részben nem az, mivel megindulhat puszta jogsértés esetén is, de gyakran a háború valódi oka politikai, gazdasági célkitűzésekben rejlik. „Tulajdonképpen tehát minden háború annyira szankció, amennyire a tiszta szankcióháborúhoz közeledik” 12 – szögezi le Bibó. Végül a nemzetközi jog szankciórendszerének jellegzetességeit úgy foglalja össze, hogy minél hatékonyabbak a nemzetközi jog szankciói, annál inkább elvesztik jogérvényesítő jellegüket, mert – tehetjük hozzá – a nemzetközi jog jogérvényesítési alapja a konvencionalitásban van. A nemzetközi jog azon célkitűzései, amelyek a háborút tiltó szankciókat igyekeznek szerződéses alapon kidolgozni, a támadó háborút nemzetközi jogi deliktumnak, a szankcióháborút pedig a leghatékonyabb szankciónak tekintve, merev joggá alakítaná a nemzetközi jogot. Ennek alapján Bibó harmadik tétele a szankció és nemzetközi jog kapcsolatára a következő: „A nemzetközi jog szankciói minél hatékonyabbak, annál inkább merev jogot képviselnek: maximális hatékonyságuk esetén: a szankcióháborúban nyer alkalmazást a legszigorúbb, a legkevésbé méltányos jog.” 13 Az államok közti igazságszolgáltatás elvi lehetőségeit és történelmi példáit az Idegen államok perelhetősége és az ellenük vezethető végrehajtási cselekmények a svájci jogban című 1935-ös írásában tárgyalja. Az állami szuverenitás elvéből kifolyólag a nemzetközi jogban is általánosan elfogadott, de különbözőképpen értelmezett és megszorított tétel, hogy szuverén személyek, idegen államok és képviselőik mentesek idegen államok joghatóságától. Persze ez egyre inkább szerződésekbe foglalva és diplomáciai kapcsolatok alapján rögzült, de ugyanúgy tekinthetjük a nemzetközi szokásjog részének is. A nemzetközi perjog, a nemzetközi jogi alanyiság fejlődésének vizsgálatával, valamint a svájci joggyakorlat méltatásával jut újra arra a következtetésre Bibó, hogy a nemzetközi jog érvényesülését sokkal inkább a megegyezésszerű és erkölcsi alapú elvek adják. A nemzetközi államközösség „bénultsága”, a megoldatlan nemzetközi konfliktusok folyamatos jelenléte már az alapvető elvek (olyanok, mint állami szuverenitás, területi sérthetetlenség, függetlenség, a népek önrendelkezési joga) megállapításában fellelhető. Ezen elvek gyakorlati alkalmazására aligha születtek szabályok, de még közmegegyezés sem alakult ki erre nézve. Mégis Bibó azt állítja bizakodva, hogy „A végső alapelvek ilyetén zűrzavara ellenére sem látszik kétségesnek, hogy létezik a nemzetközi államközösségben egy érvényes szabály10

I. m. 22. Lásd Kelsen, Hans: Doctrina pură a dreptului. Buc. 2000. Bibó István: i. m. 26. 13 I. m. 41. 11 12

EME 112

MŰHELY

rendszer, a nemzetközi jog. Az azonban már lényegesen bizonytalanabb, hogy a nemzetközi államközösség rendjét és egyensúlyát érintő konfliktusokban mi ennek a szabályrendszernek a funkciója, melyet a jog általában az államokon belül betölteni szokott.” 14 A politikai konfliktusok erőszakmentes megoldásának kulcsszerepet szánt Bibó a jogi eljárások mintájára kialakított, formalizált politikai eljárások megteremtésében. A politikai döntőbíráskodás alapfeltételének és követelményének megteremtődését az önrendelkezési elvnek a közmeggyőződésben való általános elfogadásában látta, azért, mert ez az elv „a nemzetközi államközösség egyetlen és lehetséges és érvényes államalakulási és területrendezési elve”. 15 A politikai döntőbíráskodásról szóló bibói elképzelések súlypontja az erkölcs, a jog és a politika legalább részleges összekapcsolása. Az a cél, hogy a politikai konfliktusok ne fizikai erőszakkal intéződjenek, még nem fedheti a felmerülő problémákat. Bibó a nemzetközi politikai döntőbíráskodást az alkotmánybíráskodáshoz hasonlatosként képzelte el, ugyanakkor olyan szervezetként, mint ami a politikai ítélőképesség alapján működik. Ám az alkotmánybíráskodással szemben éppen akkor és ott erősebbek a kritikák, amikor a döntésekben szerepet kapnak a politikai megfontolások. Másrészt pedig a politikai ítélőképesség csak részlegesen támaszkodik jogi alapelemekre, inkább meghatározott politikai normák befolyásolják. Végül az is kérdéses, hogy elképzelhető-e a politikai törekvésekre nézve a döntőbíráskodásra jellemző nagyfokú racionalitás. Azt a nemrég készült törvényjavaslatot, amely a közigazgatásban való kisebbségi nyelvhasználat jogára vonatkozik, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából igyekeztek levezetni. Az RMDSZ alternatív javaslata szerint a kisebbségek kollektív jogai a funkcionális kritérium esszencialista értelmezéseként sorolhatók az emberi jogokhoz, amit a következő elvekben foglaltak össze: „a) Az emberi jogok rendeltetése az, hogy megmentse az emberi lényeget. Ez a meghatározás két állítmány összekapcsolása: (i) az emberi jogok bizonyos funkcióval vannak felruházva, (ii) e funkció a társadalmi kontextus által megtámadható emberi méltóság megmentésében áll. b) Az emberi lényeg kollektív dimenziójú, olyan értelemben, hogy nem csupán egyéni jogok közös gyakorlásáról van szó, mivel a közös gyakorlás lényegi jelentőségű a szóban forgó jogok megvalósulása szempontjából. A kulturális élet, a csoport sajátos nyelvének használata az emberi lény kollektív dimenziójának példája. c) Éppúgy, mint ahogy – egyéni jogokként – az emberi jogok kiegyenlítik az egyén és az államhatalom közötti aszimmetriát (és ezáltal megmentik az emberi lényeget), a kisebbségek kollektív jogai kiegyenlítik a kisebbség és a többségi hatalom közötti aszimmetriát, s így megmentik az emberi lényeg kollektív dimenzióját.” 16 (E levezetés logikai, pontosabban a deontikus logika eszközeivel való igazolása található meg a Szempontok a filozófiai módszerprobléma vizsgálatához 17 című gyűjteményes tanulmánykötetben. ) Mindez persze végső soron a természetjogokra utal, és a természetjogi hagyományra támaszkodva kíván érvényesülni. A legtöbb fejtörést azonban mégiscsak a közösségi értékek és az egyéneket közösséggé és egyben megnevezhető jogalannyá szervező alapok problémája okozza. A kisebbségi jogok kér14 A nemzetközi államközösségek bénultsága és annak orvosságai. = Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. Bp. 1990. 292. 15 I. m. 415. 16 G. Andreescu–V. Stan–R. Weber: Tanulmány az RMDSZ felfogásáról a nemzeti kisebbségek jogait illetően. Magyar Kisebbség 1997/1–2. 181. 17 Vö. Gál László–Nagy Erika: A kisebbségi nyelv közigazgatásban való használatával kapcsolatos előírásjavaslatok deontikus logikai megközelítése. = Szempontok a filozófiai módszerprobléma vizsgálatához. Kvár 2002.


113

désével (bár állampolgári jogok hagyományából kiindulva) egy új értékrend van kibontakozóban. Mindannak fényében, ami jogelméleti, jogalkotási, sőt politikai megfontolások alapján kisebbségjogi kérdéseket érintően felvetődött, elsősorban az válik hangsúlyossá, hogy értékkövető hagyományunk önigazolásra kényszerül. Nemcsak arról van szó, hogy történeti események új értékeket vonultatnak fel, melyek a maguk során tovább alakíthatják a történéseket, hanem éppen a többség–kisebbség kapcsán merülnek fel azok a szemléleti ellentétek, amelyek csak egy közös és valójában új szemlélet formájában oldhatók fel.

EME Milyen történelmi körülmények között kerültek a románok többségbe jelenlegi államuk területén Egy tanácskozás eredményei 2001. október 18–19-én a freiburgi Haus der Weiterbildung und Begegnung Waldhofban tartott konferencián a meghívott kutatók interdiszciplináris beszélgetés keretében, öt témakört kialakítva kíséreltek meg választ találni egy igen vitatott kérdésre. Az összejövetel anyagi hátterét a Gerda-Henkel Alapítvány biztosította, az előkészítés és a lebonyolítás feladatait azonban a Müncheni Magyar Intézettel együttműködve végezte. Az ülésen megjelent a történészek képviseletében: Meinolf Arens Münchenből, Joachim von Puttkamer Freiburgból, Gottfried Schramm Freiburgból, Szász Zoltán Budapestről, Daniel Bein néprajzkutató és történész Hamburgból, a néprajzkutató-geográfus Thede Kahl Münsterből, két történész-orientalista: Virgil Ciocîltan Bukarestből, valamint Hansgerd Göckenjan Gießenből; a romanista Wolfgang Dahmen Jenából, illetve – ők csak az első ülésnapon vettek részt – Hans-Martin Gauger Freiburgból és Johannes Kramer Trierből. A megbeszélésnek a szerkesztőbizottság által elkészített összefoglalója témakörökre tagolva alább olvasható. Szükséges, hogy a szóban forgó szöveg egyben bolgárul, románul és magyarul is megjelenjen. *

A kontinuitás kérdése: napjainkig és a jövőre nézve A 15–16. századi humanistáknak köszönhető az a történeti hagyományban meghonosodott nézet, mely szerint a mai románok a romanizált dákok, illetve azoknak a rómaiaknak a leszármazottai lennének, akik a 2. század elején meghódították az Al-Dunától északra fekvő területeket. Ez az etnikai keveredésből származó lakosság – állítják a fenti elmélet képviselői – zárt tömbben avagy „fészkekben” élt tovább annak a régi Dácia provinciának a területén, amelyet Aurelianus császár 271–275-ben végleg kiürített. Különösen Robert Roesler Romänische Studien (1871) című munkájának megjelenése óta találkozunk egy erőteljes, folyamatosan bővülő és sokkal megalapozottabb ellenvéleménnyel, amelyik szembehelyezkedett ezzel a kezdetben általánosan uralkodó nézettel. A románok – így az ellenvélemény – valójában azoktól a románul beszélő bevándorlóktól származtak, akik a Dunától délre fekvő vidékről érkeztek. Azok a Balkán-félsziget déli részén élő szórvány kisebbségek tehát, amelyek a helyi nemzeti nyelv mellett mindmáig „románul” beszélnek, nem a dákorománok elvándorolt csoportjai. Sokkal inkább a belső-balkáni románság folytatói ők, akiknél a dunai limes összeomlása után, vagyis kb. 600 óta, csupán a latin nyelv továbbélésével számolhatunk. Az, hogy a délkelet-európai néptörténeti kutatásnak ebben a központi kérdésében mind a mai napig a vélemények és az ellenvélemények kibékíthetetlenül feszülnek egymásnak, több hátráltató mellékkörülménynek köszönhető. Először is annak, hogy ezt a kérdést mindmáig politikai kérdésként teszik fel, és politikai kérdés is maradt. Csak akkor sikerülhet ezt a problémát elfogadhatóan tisztázni, ha magától értetődően komolyan vesszük azt, hogy itt tisztán tudományos problémáról van szó, amelynek a legcsekélyebb köze sem lehet a mai politikai vitákhoz. Hátrányosan hat még az is, hogy Romániából a kontinuitás kérdésében manapság gyanúsan *

A német szövegben szereplő Romanität szót ’románság’-nak, a Romania, Romanen kifejezéseket pedig ’romanizáltak’-nak fordítottuk. A fordító.

EME MILYEN TÖRTÉNELMI KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT KERÜLTEK A ROMÁNOK TÖBBSÉGBE JELENLEGI ÁLLAMUK TERÜLETÉN

115

egységes, csak a kontinuitás mellett állást foglaló hangok hallatszanak, holott a 20. század első három évtizedében akadtak még eltérő nézetek is (nevezetesen: Alexandru Philippidéé és Ovid Densuşianué). Néhány magányos szószólója még ma is van ezeknek, de publikációkban soha nem jelennek meg. Ennek az az oka, hogy Romániában a 20. század egyetlen korszakában sem volt olyan légkör, amely kedvezett volna a kényes természetű nyelvészeti és történelmi kérdések elfogulatlan megvitatásának. Ráadásul a Románián kívüli romanisztikai kutatások sem tettek eleget a velük kapcsolatos elvárásoknak. Sok országban folynak igen sokrétű, hozzáértő és módszeres romanisztikai vizsgálatok, a román nyelv és kultúra azonban mostoha szerepet játszik a középpontban álló francia, olasz, spanyol presztízs- és sikerorientált kutatási területek mellett. Viszonylag kevés a románokkal foglalkozó külföldi szakember, azonban ők is hajlamosak arra, hogy a román nép barátaiként a folytonosság kérdésében sokszor elhamarkodottan adaptálják az uralkodó román álláspontot. 1 Amint azonban a kontinuitás elmélete meginogni látszik, többnyire olyan óvatos tartózkodást mutatnak, amelyből érzékelhetővé válik, hogy ez a komoly probléma pusztán romanisztikai megközelítéssel megoldhatatlan. Örvendetes, hogy Johannes Kramer két tanulmánya (1998-ban, illetve 1999/2000-ben) is vitára sarkallta a romanistákat. Elmaradásaik azonban még mindig vannak, például körükben még mindig ismeretlenek a román nyelvnek azok a nyelvtani ismertetőjegyei, amelyeket HansMartin Gauger a román rokonnyelvekben kimutatott (1996). 2 Az eddigi balkanisztikai kutatásokból az is kiderül, hogy ezen ismertetőjegyek jórészt, ha nem is kivétel nélkül, olyan idiómákban köszönnek vissza, amelyek a románnal együtt egy „balkáni nyelvközösséget” képeznek; mindenekelőtt az albán, a bolgár és a makedón sorolható ide. 3 E nyelvek közti különböző, a tipológiai mélystruktúrában gyökerező egyezések érveket szolgáltatnak ahhoz a feltételezéshez, amely szerint a román nyelv nem Dáciában, hanem a Balkán-félsziget belsejében jött létre. Ebből is kitűnik, hogy a romanisták a román nyelvet továbbra sem azokkal a délkelet-európai nyelvekkel összefüggésben vizsgálják, amelyekkel a román valószínűleg egy „nyelvközösséget” alkot. Alapkérdésünk megválaszolását a forrásanyag rendkívüli szegénysége is nehezíti. Amivel a kútfő adós marad, azt a különböző tudományterületek egymáshoz alkalmazkodó vizsgálódásaival lehet kiegészíteni. Hiszen arra a történelmi kérdésfeltevésre, hogy hol és milyen körülmények között alakult ki a román nyelv, a nyelvészet segítségével kaphatunk választ. Ellenben Erdély demográfiai fejlődésének rekonstrukciója, különösen a román többség létrejöttének magyarázata a történettudományra hárul, ebben az esetben a néprajz és a nyelvészet csak kisegítő szerepet játszik. Milyen lehetőségek kínálkoznak a jövőre nézve? Álláspontunk szerint elérkezett az idő, hogy a folytonosság és a bevándorlás egymással vitázó képviselői végre egy asztalhoz üljenek, és megvitassák nézeteiket. Ezzel szemben megfogalmazódott az a pesszimista vélemény, amely szerint a kontinuitás képviselőinek jó okuk volt arra, hogy még nem kezdeményeztek ilyen jellegű tanácskozást. Ha a régóta esedékes megbeszélés a várakozásokkal ellentétben meg is valósul, túl sok eredményt akkor sem remélhetünk. Tudniillik a folytonosság elvét vallók több mint száz éve nem hajlandók álláspontjuk felülvizsgálatára, arra, hogy vajon egyes bizonyítékaik még mindig kiállják-e a kritikai próbákat. Inkább figyelmen kívül hagyják vitapartne1

A kontinuitás elméletének egyik nyugati képviselője Alain Ruzé. L. Les Latins des Carpathes. Preuves de la continuité roumaine au de nord Danube. Bern 1989. 2 Hans-Martin Gauger: Les particularités de la langue roumaine. = Rumänisch: Typologie, Klassifikation, Sprachkarakteristik. Szerk. Maria Iliescu, Sanda Sora. Veitshöchem 1996. 1–18. 3 Ehhez többek között Georg Renatus Solta: Einführung in die Balkanlinguistik mit besonderer Berücksichtigung des Substrats und des Balkanlateinischen. Darmstadt 1980, 4. fejezet: „Die sogenannten Balkanismen”. 180–231.

EME 116

MŰHELY

reik időközben kibővült és kifinomodott nézeteit. Nem is reagáltak arra a nyolc tézisből és azok indoklásaiból álló érvre, amely a kontinuitás tétele ellen jelent meg 1985–87-ben egy vezető folyóiratban. 4 A folytonosság elméletét nyilvánvalóan olyan fundamentalisták képviselik, akik ahelyett hogy meghallgatnák a másképp gondolkodók véleményét, még inkább összebólintanak egymás között. Így csupán a bevándorlás nézetét vallók között folyik párbeszéd, de nekik is meg kellene tanulni – még az eddiginél is jobban – odafigyelni egymásra. A megbeszélés abból indult ki, hogy Dácia alig több mint másfél évszázadig állt római fennhatóság alatt. Ilyen rövid idő alatt a Római Birodalom egyik régióját sem sikerült többségileg romanizálni. Nincs különösebb okunk feltételezni, hogy Dácia esetében ez a folyamat gyorsabban ment volna végbe, mint a birodalom más területein. Végül Aurelianus idejében a kevés, még római kézen lévő dáciai területekről rendezett formában folyó kiköltöztetés minden bizonnyal a provinciának éppen azt a latinul beszélő lakosságát érintette, amelyik még nem távozott el önszántából. Ennek tevékenysége ugyanis elsősorban az imperiumhoz kötődött már Dáciába való betelepítésekor is, így aztán szükség volt reá akkor is, amikor az új, Duna menti határvonalat kellett megszilárdítani.

Bizonyíték-e a kontinuitás ellenében a románok legősibb keresztény szókincse? Johannes Kramer két tanulmányban mutatott rá arra, hogy a román nyelvnek a kereszténységgel kapcsolatos, a késő antikvitás latinságából eredő ősi szókincse csak a Dunától délre keletkezhetett, és csak a 4. századra elért nyelvi állapotra utal. A folyótól északra hátramaradt romanizáltak körében nem terjedhettek volna el ezek a fontos kifejezések, ezért lehetetlen, hogy dák területen öröklődtek volna tovább a későbbi románokra. 5 Ezen az érvelésen hamar felülkerekedett az a vélemény, amely szerint a vizsgált jelenségekből nem szükségszerűen következik Kramer álláspontja. Hiszen a mai Románia területén élő romanizáltak között már 271 táján is lehettek keresztények. Még az is elképzelhető – minden történelmi valószínűség ellenére és pusztán gondolati kísérletként felfogva –, hogy a rómaiak kivonulása után az ottmaradt romanizáltak szókincse olyan keresztény kifejezésekkel bővült, amelyek 271 előtt még el sem terjedtek, például: dominica (vasárnap), sambatum (szombat), basilica (templom), quadragesima (húsvéti böjt). Az ugyanis valószínűtlen, hogy az ottmaradt romanizáltak ilyen, viszonylag rövid időn belül teljesen elveszítették volna kulturális kapcsolataikat a Dunától délre lévő nyelvrokonaikkal. Még az a lehetőség sem zárható ki egyértelműen, hogy a keresztény hit a birodalom határait átlépve terjedt tovább, ahogy az a gótok esetében jól bizonyítható, és ahogy az a brit sziget és Írország területén feltételezhető. A gótoknál ténylegesen igazolódott, hogy rablóhadjáratokkal, idegen területekre elhurcolt hadifoglyokkal meg lehetett honosítani a kereszténységet a birodalom határain túl is. Kramer kitartott nézetei mellett. Véleménye szerint az egyetlen hasonló típusú területen, a rajnai határnál, semmi jelét nem találjuk annak, hogy a kereszténység a birodalom határain túl 4 Gottfried Schramm: Frühe Schicksale der Rumänen. Acht Thesen zur Lokalisierung der lateinischen Kontinuität in Südosteuropa. Zeitschrift für Balkanologie 21(1985). 223–241. 22(1985). 105–125; 23(1986/87). 78–94; Uő: Ein Damm bricht. Die römische Donau-grenze und die Invasionen des 5–7. Jahrhunderts im Lichte von Namen und Wörter. München 1997 (Südosteuropäische Arbeiten 100.) 275–343. – magyarul: Korai román történelem: nyolc tézis a délkelet-európai latin kontinuitás helyének meghatározásához. Debrecen 1997. 5 Johannes Kramer: Bemerkungen zu den christlichen Erbwörtern des Rumänischen und zur Frage der Urheimat der Balkanromanen. Zeitschrift für Balkanologie 34(1998). 15–22. – Vö. uő: Sprachwissenschaft und Politik. Die Theorie der Kontinuität des Rumänischen und des balkanischen Ethno-Nationalismus im 20. Jahrhundert. BalkanArchiv NF 24/25 (1991/2000). 105–163.


117

is hatást gyakorolt volna. Szerinte a gótok esete a keleti kereszténységgel függött össze, ahol általában nagyobb hajlandóság mutatkozott a birodalmon kívüli missziókra. A megbeszélés résztvevői közül senki sem osztotta azt az álláspontot – mint ahogy azt Kramer szerette volna –, hogy pusztán az egyházi kifejezések alapján meggyőzően kizárható lenne a románság fennmaradása a Dunától északra fekvő területeken Dácia kiürítése után. A vita bebizonyította, hogy a megoldásra váró kérdés tisztázására – abban az esetben, ha az csupán a román nyelv vizsgálatán belül történik – nem vagyunk rászorulva. Tudniillik régóta ismerjük az albán és a román nyelv közti számos és rendkívül fontos megegyezést, amelyek nyelvészetileg egyértelműen a folytonosság elmélete ellen szólnak. Szóegyezésekről leginkább olyan fogalmak esetében beszélhetünk, amelyek – ellentétben az egyházi szókészlettel – a vándorlásra és a földrajzi áttelepülésre alkalmatlan dolgokat nevezik meg, mivel a természetes környezet adottságai közösek, ezek nevét pedig a helyben lakó népesség nem másoktól szokta beszerezni. Többek között igen tanulságos Kramer egy 1996-ban megjelent tanulmányában a román (f)sat és az albán fshat (falu) szavak vizsgálata. Ennek az alapja egy görögből átvett latin szó, ami árkokkal megerősített ’katonai tábort’ jelölt. 6 A fossatum kizárólag a Balkánon bővült a ’falu’ jelentéssel, ami olyan helyzetben képzelhető el, ahol csak az erődített településeknek volt esélyük a túlélésre. A szó történetét vizsgálva egyértelmű, hogy Dácia kiürítésekor még egyáltalán nem számolhatunk ezzel a megnevezéssel. Aligha képzelhető el az is, hogy a Dunától délre élőktől vették át, hiszen ez a név csak az ottani körülmények kifejezésére szolgálhatott. A megbeszélés azért bocsátkozott egy ilyen különleges téma megvitatásába, mert példát akart mutatni arra, hogy az alapjaiban hasonló gondolkodású kutatók érvrendszerét hogyan lehet közelebbről megvizsgálni és finomítani.

Transzhumálás és hegyi nomadizáció A megbeszélésünk következő részében a hegyi nomadizáció kérdését vitattuk meg, ami ebben a formában Európában csak a Balkánon fordul elő, és úgy tűnik, itt is szinte kizárólag egyetlen etnikummal, az arománokkal hozható kapcsolatba. Van ugyan hegyi nomadizáció Anatóliában, a Kaukázusban és Belső-Ázsiában, sőt itt már egészen korai időktől kezdve, a Kr. e. 3. évezredtől fogva kimutatható; a Balkánon azonban csak a Római Birodalom összeomlása után számolhatunk a romanizált hegyi nomadizációval, vagyis akkor, amikor Délkelet-Európában a nagyhatalmi jelenlét már teljes mértékben kizárható, tehát az 5–7. században. Addig latinul majdnem mindig csak a síkvidékeken beszéltek, a hegyekben azonban nem. Ülésünkön megkíséreltük felkelteni a jelen lévő etnográfusok érdeklődését korábbi korszakok történelmi rekonstrukciói iránt, mivel ezeket ritkán szokták figyelembe venni. A távolsági legeltetés transzhumálásnak nevezett fajtája már az ókorban létezett, ez azt jelentette, hogy a nyájtulajdonos által felfogadott pásztor kora tavasszal a juhokat és a kecskéket a hegyekbe terelte, ősszel pedig levezette őket a falvakba, ahol télire bőséges szálas takarmány állt rendelkezésre. Ezzel szemben a hegyi nomadizáció esetében az egész nemzetség, beleértve a gyerekeket és az öregeket is, együtt vándorol, így a mezőgazdasági művelésről teljesen lemondanak. Nyaranta a magasabb hegyekben nem ritkán 150–200 km-t is megtesznek. Ez a jelenség a Balkánon – ahogy ezt a vita is megerősítette – egy térben és időben nagyjából korlátozott konkrét történelmi helyzetből vezethető le. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a Dunától délre élő romanizáltak egy része a szláv honfoglalók beözönlésekor a hegyekbe menekült, és itt eltanulta 6

Uő: fossatum in Lateinischen, Griechischen und Romanischen. Wiener Studien zu Geschichte, Recht und Gesellschaft 109(1996). 131–142.

EME 118

MŰHELY

az albánok már megtelepedett őseitől a – nyilvánvalóan még nem nomád – hegyi legeltető állattartást. Mivel a transzhumáló gazdálkodásra alkalmas hegyi területeket a helybeliek már használatba vették, és nem volt több olyan hely, ahol tér nyílt volna további legeltetésre, nem maradt más lehetőség, mint az eddig kihasználatlan magaslatok felé húzódni és az ottani körülményeknek megfelelő gazdálkodási módszert kialakítani. Az arománok egészen a modern időkig megőrizték azt a sajátosságukat, hogy ők Délkelet-Európa egyetlen olyan népcsoportja, akik nem űznek földművelést. Sokszor bővült már tevékenységi körük, kerültek ki közülük ezüstművesek, karavánkísérők, kereskedők és hasonlók, de – a Timok folyó környékén élők kivételével – földművesek soha. A romanizált balkáni hegyi nomádok jellegzetessége a nagyfokú mobilitás, ami szintén megkülönbözteti őket a szomszéd népektől. Ide tartoznak az új gazdálkodási forma elterjedésével járó mozgások, amelyek során egész nemzetségek vándoroltak együtt nyájaikkal, túl még kialakulási területükön is; először innen, a későbbi szerb–bolgár határ környékéről indultak el, ami az első Bolgár Cárságban helyezkedett el, ahol a vlachok 864-től – a bolgárok kereszténységre való áttérésétől – kezdve igen megbecsült és privilegizált helyzetbe kerültek. A birodalomnak tett szolgálataikért vélhetően megkapták azt a jogot, hogy a bolgár fennhatóság alá tartozó magasabb hegyvidékeket is belakhatták. Ráadásul mentesültek a fiatal bolgár egyház fennhatósága alól, és a birodalom egyedüli népeként közvetlenül az ohridi metropolia alá tartoztak. Ekkor alakult ki az az egyházi kötődés Bulgáriához, amihez bámulatos kitartással még az erdélyi románok is ragaszkodtak, és ami nagyon hatásosan megakadályozta az etnikai és kulturális asszimilációt. A hegyi nomád, illetve a transzhumáló életmód nagyfokú mobilitása tette lehetővé a románok további jelentős szétterjedését. Nemsokára átlépték Bulgária határait, elérték Délkelet-Európa összes hegységeit egészen a Beszkidekig. A terjeszkedéshez több tényező is hozzájárult: 1025 után a Bizánci Birodalom erőszakapparátusa előli menekülés éppúgy, mint az a cél, hogy a növekvő népesség számára olyan új területeket vegyenek birtokba, ahol a magas hegyekben a korábbi lakosok semmiféle ellenállásával nem kellett számolniuk. Némi nehézségbe ütközünk a vándorlások datálásakor. Elsőként nyilvánvalóan az arománok hagyták el a balkáni Romániának a központi hegycsoportban fekvő kialakulási területét és váltak el nyelvrokonaiktól valószínűleg már a 10. században, a későbbi dákorománok azonban kezdetben ott maradtak a kialakulási területükön, és úgy tűnik, hogy folytatódott együttélésük a korábbi albánok helyben maradó részével. A Dunán való átkelés óvatos becslések szerint a 11. században következhetett be. Erdélyben a románok nagy valószínűséggel csak a 12. század második felében jelenhettek meg, később, mint az első német betelepülők. A kora újkorban a hegyi nomadizáció a maga kifejlett formájában nemegyszer a Duna vonaláig hatolt előre. Ettől északra az az övezet kezdődött, ahol a távolsági legeltetést már csak transzhumálás formájában űzték. Ennek az Arnold Beuerman által felfedezett gazdaságföldrajzi választóvonalnak a kialakulása talán korábbi időpontra tehető, mivel a néprajztudomány nem tárt fel olyan adatot, amely kizárná korai hegyi nomadizáció meglétét Romániában.7 Tisztázatlan maradt az, hogy van-e köze ehhez a gazdaságföldrajzi választóvonalhoz annak a hegyi nomadizáció mai kiterjedésétől csak északra megfigyelhető ténynek, hogy a románok alacsonyabb területen telepedtek meg. Nyitva marad továbbá annak magyarázata is, hogy a román nyelvnek miként sikerülhetett felülkerekednie, illetve alulmaradnia a szomszédos etnikumok 7 Az egykori nomád vándorlás északi határát két térképen ábrázolja Arnold Beuermann: Fernweidewirtschaft in Südeuropa. Ein Betrag zur Kulturgeographie des östlichen Mittelmeergebietes. Braunschweig 1967. 22. Olyan területekről, ahol még a 19. század végén is kivételesen magas volt a transzhumálók száma vö. Dietmar Lindemann: Fernweidewirtschaft in Rumänien dargestellt am Beispiel der Südkarpaten (Poiana Sibiului und Covasna). Braunschweig 1979 (Braunschweiger geographische Studien. Különlenyomat 3).


119

nyelvével szemben. Délkelet-Európa északnyugati részén a romanizált nyelvet beszélő morlákok – a kisszámú isztrorománok kivételével – teljesen beleolvadtak a szlávokba, miközben Moldvában és Havasalföldön az asszimiláció majdnem kizárólagosan fordított irányban ment végbe. A mai Románia területén a románok fokozatosan kerültek többségbe, de mellettük a mai napig is jelen vannak a magyarok és a németek: sőt több területen számszerűen fölényben vannak.

Románok a Kárpátoktól keletre Eszmecserénk a továbbiakban a Dunai Fejedelemségek elrománosodásával foglalkozott. Ennek a területnek az a jellegzetessége, hogy a bevándorolt románság képes volt teljes mértékben asszimilálni a kunok, a besenyők, illetve az egyéb török és iráni eredetű népek és uralmi szövetségek síkvidéki településeit, valamint a szláv szórványcsoportokat. Feltételezhető, hogy a bevándorlás idején az irányítás a lovas nomádok kezében volt, akik a saját ellátásuk miatt érdekeltek voltak további parasztok és kisállattartók bevándorlásában, akiket erőszakkal és toborzással hoztak e vidékre. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a mobil román vándorpásztorok felfedezték azokat a lehetőségeket, amelyekkel a Dunától északra való letelepedés kecsegtetett. Mindenesetre ezen a területen sem sikerült minden török nyelvű csoportot beolvasztani: a gagauzok, a dobrudzsai tatárok és a budzsaki nogajtatárok például kivételt képeznek. E kivételek ellenére Moldvában és Havasalföldön egyaránt olyan etnikai szimbiózissal kell számolnunk, ami itt is, akárcsak Bulgáriában, jelentős kun, besenyő és alán közösségek eltűnéséhez vezetett. A beolvadási folyamat a 13. századtól a 18. századig tartott, és végeredményeként egyedül a román nyelv maradt használatban. Feltételezhető, hogy a kunok és más török népek a kereszténységre történő áttéréssel nyelvileg is idomultak a román etnikumhoz, még akkor is, ha Munténia egyes vidékein mind a mai napig megmaradt a kun identitás tudata. Jellegzetes e vidék települési módja. Az állandóan fenyegető betörések miatt nem az állandó településeken kerestek menedéket, hanem lehetőség szerint ideiglenes telepekre húzódtak, hogy a hegyekben, illetve az erdőkben találjanak búvóhelyet. Egyetértettünk abban, hogy a rekonstrukció e része még helyesbítésre, bővítésre és finomításra szorul.

Románok a Kárpátokon belül Tanácskozásunk következő részében Erdélyre koncentráltunk. 8 A bevándorlók, akik eredetileg csupán csekély kisebbséget jelentettek, itt is fokozatosan – ez a forrásokból némileg, a nyelvészeti adatokból pedig világosan kiderül –, újabb és újabb hullámokban kerültek többségbe. Moldvától és Havasalföldtől eltérően a többi etnikum beolvasztásáról itt azonban nem beszélhetünk, ami már csak a katolikus és ortodox vallási különbségek miatt is aligha mehetett volna végbe. Így maradhattak meg a korábbi magyar és a német lakosok erős kisebbségként. Annak, hogy a bevándorlók pásztorok voltak, annyiban megmaradt a nyoma, hogy egészen a modern időkig – egy jelentéktelen, helyi kivételtől eltekintve – Erdély teljes pásztor lakossága a románok közül került ki. A vándorló pásztorkodás és a letelepedett életmód közti átmenet Erdélyben azzal kezdődött, hogy a románokat többek közt a Magyar Királyság határőreiként tele8 A legjobb történeti áttekintést e probléma erdélyi vonatkozásában a többszerzős Erdély története nyújtja. Erdély története. I–III. Bp. 1986. vagy Erdély rövid története. Szerk. Köpeczi Béla, Barta Gábor, Bóna István, Makkai László és Szász Zoltán. Bp. 1989. – németül: Kurze Geschichte Siebensbürgens. Bp. 1990. Institut für Geschichte der Ungarischen Akademie der Wissenschaften.

EME 120

MŰHELY

pítették le. Az ennek megfelelő előjogok maradványai megfigyelhetők, de olyan privilegizált, területhez kötődő jogviszony – mint például a székelyek esetében – nekik nem adatott meg. Ehelyett megengedték, hogy az addigi, magasan fekvő, elhatárolatlan területükről fokozatosan leszivárogjanak a völgyek alacsony fekvésű, megműveletlen földjeire. Erdély néptörténetének fő problémája az, hogy miképpen változtak meg a 18. század elejére az etnikai viszonyok úgy, hogy a románok végül többségbe kerültek. Különböző tudományágak együttműködésével kell tisztázni, hogy milyen mozgatórugói voltak ennek a hosszan tartó folyamatnak. Bizonyára fontos szerepet játszottak ebben azok a nagy katasztrófák, amelyek Erdélyt érintették: a mongol betörés 1241/42 -ben; a nagy pestis 1348-ban; a különösen súlyos összecsapások 1594 és 1605 között; nagyobb oszmán seregek jelenléte és a különösen nagy veszteségekkel járó belső viszályok 1657–1662 között; a Rákóczi-felkelés 1703–1711 között. A nagy válságok által okozott borzasztó pusztítást és elnéptelenedést kisebb katasztrófák viszonylag sűrű egymásutánjai – a Kárpátokon túlról jövő betörések és a járványok – fokozták. A megbeszélés megállapította, hogy a románok e csapások alkalmával a többi néppel szemben előnyben voltak, hiszen vészhelyzetekben segítette őket ősi örökségük, a nagyfokú mozgékonyság. Feltehetően ilyenkor hasznosnak bizonyult az is, hogy a románok – akik az 1700-as években Erdélyben még mindig javarészt pásztornép voltak – a magyaroknál és a németeknél nagyobb százalékarányban éltek a hegyvidéken, ahol a betörések csekély számban szedték áldozataikat. A románok, még ha megtelepedésük a mélyebben fekvő területeken folytatódott is, mobil hagyományaiknak köszönhetően a magyaroknál és a németeknél könnyebben menekültek a hegyekbe. Ilyenkor az is segíthetett nekik, hogy itt éltek felekezeti és nyelvi rokonaik. Ha igazak e feltevéseink, akkor a román népcsoport – melyet a mindenkori katasztrófák kevésbé sújtottak, mint a szomszédaikat – olyan tartalékot jelentett, amelyet a lakatlanná vált síkságok betelepítésénél használtak fel. Meg kellene vizsgálni azt is, vajon kialakulásuk kezdetén magasabb születési aránnyal rendelkeztek-e, mint a németek vagy a magyarok. Míg a németek esetében bizonyított, hogy a korábbi évszázadokban korlátozni akarták az utódok számát, a románoknál teljesen elképzelhető, hogy ilyen megszorításokkal nem éltek, hiszen a pásztornépeknél nincs örökölhető földterület. Végül elméletileg az is számba jöhet, hogy ha Erdélyben a művelhető föld megmunkálókra várt, akkor ez is ösztönözhette a románokat a Kárpátok túloldaláról való betelepülésre. Számos olyan fontos tényezőről lehet szó, amelyekről egyelőre nem áll módunkban beszélni. A 18. században a körülmények megváltoztak: beköszöntött a béke nagyjából kétszáz évig tartó korszaka, és a katasztrófák, melyeket eddig oly gyakran éltek meg, nem jelentkeztek újra. Ezzel megszűnt az egyik magyarázat, hogy miért folytatódott mégis a románok számarányának gyarapodása. Ideiglenesen magyarázatul szolgálhat az a feltevés, hogy a házassági és születési arány mélyen gyökerező különbségei még akkor is befolyással voltak, amikor azok okai már megszűntek.

Eredmény Minden résztvevő egyetértett abban, hogy megbeszélésünk több konkrét eredményre jutott, mint a szokásos módon tartott konferenciák. Természetesen minden szóba hozott következtetés ellenőrzést igényel, ezeket valószínűleg szakaszosan helyesbíteni kell, és minden esetben ki kell egészíteni. A munka hatékonysága érdekében szükséges volt annak az új módszernek a bevezetése, hogy az időt nem vesztegettük referátumokkal, hanem témakörről témakörre haladva újabb és újabb kérdéseket fogalmaztunk meg, amelyeket aztán a résztvevők megválaszoltak. Az ülés résztvevői előzetesen tanulmányozták a megbeszélésre vonatkozó megküldött tanulmá-


121

nyokat, így – ellentétben a szokványos eszmecserékkel – különböző információk egymásutánja helyett egy igen intenzív beszélgetésre került sor, amelyben minden adott volt ahhoz, hogy végül valamennyiünk által elfogadott következtetéseket vonjunk le. Örvendetes volt továbbá az is, hogy a filológia, a történelem és a néprajz különböző tudományterületei úgy összefonódtak, hogy mindegyikük tanult a másiktól, és felismerték, szükségük van a másik tudására, ugyanakkor ők is átadhatnak valamit sajátjukból. Együtt gondolkodásunk eredménye az az elképzelés, hogy a románok a Balkán-félsziget déli részén olyan életformát alakítottak ki, amely bizonyos földrajzi és történelmi körülmények között demográfiai előnyöket biztosított számukra. Ez a Dunától északra és a Kárpátoktól keletre sokkal erőteljesebben érvényesült, mint a folyamtól délre és a Kárpátok vonulatán belül. Továbbra is lényeges problémánk, hogy különösen a románok középkori történetére vonatkozó forrásanyagot – amit tárgyalásunk alkalmával következetesen figyelembe vettünk – a folytonosság elvét vallók konzekvensen múlt századi módszerekkel és kérdésfeltevésekkel interpretálják, mint pl. Anonymus Gesta Hungaroruma. A román kutatók a régészeti forrásokhoz is gyakran komolytalan magyarázattal szolgálnak. Új végül a forma is, amelyben eredményeink napvilágot láttak. Az utolsó megbeszélés során csupán egyetlen kérdésben nem született köztünk egyetértés, abban tudniillik, hogy a megbeszélés mindenki által elfogadott eredményei közül melyiket tekintsük a legfontosabbnak. Három személyt kértünk fel körünkből arra, hogy az ülés alkalmával communis opinióként megfogalmazottakat foglalják írásba és továbbítsák a többiek felé. Ezt a szövegváltozatot javították és egészítették ki a résztvevők: Bein, Gauger, Kahl, Dahmen, Göckenjan, Ciocîltan és Szász.

Különvélemény (Virgil Ciocâltan) A többiek álláspontját sem annak alaphangvétele, sem pedig részletei miatt nem tudom elfogadni. Eltérő véleményemet a kontinuitás és bevándorlás kérdésében a megkívánt tömörségben fogalmazom meg. A freiburgi ülés szóban forgó összefoglalójából kitűnik, a tizenegy résztvevőből tíz vitathatatlan tényként kezelte azt, hogy a románok a Balkán-félszigetről vándoroltak be a Duna– Kárpátok területére: „Erdélyben a románok nagy valószínűséggel csak a 12. század második felében jelenhettek meg, később, mint az első német betelepülők.” Ha ezt a végkövetkeztetést összevetjük a „kontinuitás képviselőinek” nézeteivel, megállapíthatjuk, hogy csupán a vita átpolitizáltsága nem adhat magyarázatot a tudósok nézetei közti távolságra. A hiba – véleményem szerint – elsősorban a forrásanyag különösen gyenge kifejezőerejében rejlik, ami szabad utat enged a tudományos képzelőerő kibontakozásának. Történészek és nyelvészek, akik hozzáértéséhez és becsületességéhez nem fér kétség, már régóta nem tudnak ellenállni annak a kísértésnek, hogy azt a homályt, ami a Duna és Kárpátok területét „a sötét évezredben” borította, minden eszközzel el ne oszlassák. Írásos bizonyítékok hiányában azonban magyarázataik sajnos csak a régészeti (amelyekről Freiburgban nem is esett szó) és a román szókincsből nyert adatokra hagyatkoznak és hagyatkoztak a múltban is. A román nyelv, álláspontom szerint, egymásnak ellentmondó bizonyítékokkal szolgál: Erdély néhány nagy folyójának, az Oltnak, a Marosnak, a Szamosnak a román neve például magyar közvetítéssel került át az antikvitásból, ezek alapján tehát a románok a magyarok után vándoroltak be a tartományba. Fordított esetről árulkodik azonban a román Belgrád helynév (ez a népnyelvi formája Alba Iulianak vagy Gyulafehérvárnak, másképpen Weißenburgnak), de a Târnava folyónév is (amit a magyarok és a szászok másképp mondanak), ezek a nevek közvetlenül a szláv nyelvekből kerültek át a románba, vagyis ennek alapján a román jelenlét ezen a területen megelőzhette a magyar királyok kolonizációjának kezdetét. A nyelvészeti adatokat

EME 122

MŰHELY

még sorolni lehetne, akár az egyik, akár a másik vélemény alátámasztása érdekében, de a vita eldöntéséhez nem járulnak hozzá. Teljes mértékben visszautasítom azonban azt a hallgatólagosan elfogadott nézetet, amely a Duna–Kárpátok térségében mutatkozó írott forrásanyag néhány száz éves hiányával bizonyítottnak látja a románok távollétét. Az adott körülmények között ténylegesen lehetetlen igazolni ottlétüket; de vajon kétségbe lehet vonni az esetleges jelenlétüket? Jellemző módon a románok azonnal megjelennek a Dunától északra fekvő térségben, mihelyst a 12. és a 13. század dokumentumai szót ejtenek a térségről. 9 Még ha az elbeszélő forrásoktól el is tekintünk, ahogy ez a freiburgi tanácskozáson is történt – Anonymus és Kézai Simon a románok eredetét a római időkig vezeti vissza, és említést sem tesznek egy későbbi bevándorlásról, pedig az kronológiailag mégiscsak közelebb állt volna hozzájuk –, és csak néhány korai okmányt veszünk figyelembe, a „12. század második felében bekövetkezett” bevándorlással ezek alapján sem érthetünk egyet. IV. Béla például 1256-ban megerősítette az esztergomi érsek ama jogát, miszerint továbbra is adót vethet ki a románokra. Ezt a kiváltságot pedig az érsek a prima sui fundatione, vagyis az 1001. évtől bírta. IV. Béla apja, II. András az 1224ben betelepülő németeknek biztosította azt a jogot, hogy a Déli-Kárpátok és az Olt közötti területen közösen használhatják a románok és a besenyők erdőit és vizeit. Ez is azt bizonyítja, hogy az az állítás, miszerint „a románok a német telepesek után” érkeztek Erdélybe, nyilvánvalóan nem állja meg a helyét. A bevándorlás elmélete egy vagy több délről észak fele tartó elmozdulást feltételez. A középkori tudósítók (Kekaumenosz, Nesztor, Villelmus Rubruk, valamint egy névtelen dominikánus) beszámolnak tényleges mozgásokról a keleti románsággal kapcsolatban, csak éppen mindegyik ellentétes irányról beszél. 10 Végkövetkeztetésem szerint még nem érkezett el az idő arra, hogy az egyik elmélet végérvényes győzelmét ünnepelhetnénk a másik felett. Skorka Renáta fordítása

9 Ebben a tekintetben igen tanulságos az oklevéladás fejlődése az Árpádok országában, ami a Kárpát-medence „fejlettségének” fokmérője. Vö.: „A 11–12. századból, néhány fontos törvénygyűjteményt leszámítva, csak egy-két egyházi intézmény irata őrződött meg. 1200 táján azonban, amikor a világiak között is elterjed a jogok írásba foglalásának igénye, ugrásszerűen megsokasodik a dokumentumok száma. A 13. századból közel tízezer irat maradt fenn, az 1301–1526 közötti időszakból kb. háromszázezer.” L. Engel Pál: Szent István birodalma: a középkori Magyarország története. Bp. 2001. História 3. – angolul: Pál Engel: The Realm of St. Stephen. A History of Medieval Hungary, 895– 1526. London–New York 2001. 10 Vö. tanulmányommal: Wilhelm von Rubruks Angaben über Rumänen und Baschkiren im Lichte der orientalischen Quellen. Südostforschungen 42(1983). 113–122.

EME Pap Ferenc

Fegyver, katonai felszerelés és lőszer a kolozsvári külkereskedelemben (1599–1637)* A kolozsvári harmincadkönyvek 1 fegyver, katonai felszerelés és lőszer külföldre szállítását, illetve – főként – behozatalát is említik. Nem korlátozzuk a fegyver, katonai felszerelés és lőszer szállításának bemutatását csupán az ún. tizenöt éves háború idejére. Két szempont vezet a nevezett tárgyaknak a harmincadvám városi nyilvántartása egész időszakára (1599–1637) kiterjedő megvámolása tárgyalásában. Először azt említjük meg itt is, hogy Kolozsvár – és általában a közép- és újabb kori városok – városon kívüli és külkereskedelme lényegében független az adott kor politikai mozgásaitól. 2 Kolozsvár kereskedő polgárai, valamint azok is, akik alkalmilag foglalkoztak kereskedéssel, a politikailag nekik kedvező körülmények között éppen úgy és oly mértékben vitték portékájukat más városokba és külországokba, illetve hozták be a város piacára a keresett árut a lefizetett harmincad (városi, az áru kb. harmincad részének megfelelő vámösszeg) ellenében, mint olyankor, amikor mostoha politikai körülményekkel kellett számolniuk. A jó (pozitív) kereskedelmi mérleget és a hasznot nem okvetlenül a kereskedő polgárnak kedvező idők vagy körülmények közepette, hanem ezektől függetlenül, az egyéni hozzáértés, érvényesülés és a bel-, valamint külföldi, többé-kevésbé tartós, de kiépített kapcsolatok függvényében érték el. 3 Ez a gazdaságtörténeti állapot érvényes az összes háborús időkre s ugyanakkor „békés” időszakokra is. 4 A kolozsvári harmincadkönyvek tanulmányozásából láthatjuk, hogy a 16. század utolsó bejegyzett és levéltárilag megőrzött évében, 1599-ben, valamint a 17. század első évtizedében 5 élénk és szerteágazó kereskedelmet folytatnak a kolozsváriak, s e kereskedelem később is virágzik, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György politikailag nyugalmasnak aligha tekinthető uralkodása alatt. A már említett szempontok közül másodsorban feltétlenül tekintetbe kell vennünk azt, hogy a kolozsvári harmincadkönyvek fent említett időszakára legalábbis Kelet-Közép-Európában az alig szűnő háborúskodás jellemző. Akkor, amikor az oszmán birodalom és Bécs között elterülő térségben ez idő tájt állandó volt a feszült, olykor összecsapásokban kicsúcsosodó háborús hangulat, érthető, hogy ugyancsak állandóan szükség volt a fegyver, a katonai felszerelés, a lőszer pótlására, felújítására. Jel* Az 1993. május 3–5-én Budapesten megtartott A tizenöt éves háború című ülésszakon elhangzott előadás szerkesztett változata. 1 Kolozsvári harmincadjegyzékek (1599–1637). Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közreadja Pap Ferenc. Buk.–Kvár 2000. 2 Lásd többek között Francisc Pap: Comerţul transilvănean al Clujului din prima jumătate a sec. XVII în registrele vamale (I). ActaMN XI. 1974. 174, 177; Francisc Pap: Comerţul baltic al Clujului în prima jumătate a secolului XVII. ActaMP XX. 1996. 145. 3 Francisc Pap: Negustori şi capital comercial la Cluj în prima jumătate a secolului al XVII-lea. AIIAC XXIX. 1989. 154–155. 4 Az idézőjel arra vonatkozik, hogy Erdélyben a 17. században sem (mint ahogy főleg korábban sem) voltak általánosan érvényes békés időszakok. 5 Francisc Pap–Gavrilă Goldner–Zoltán Kása: Taxa vamală tricesimală şi frecvenţa transporturilor la oficiul vamal din Cluj (1599–1637). Existent şi întregiri. ActaMN 34. II. 1998. 172–173, 175–182.

EME 124

MŰHELY

lemző azonban erre az európai térségre, hogy a nyugat-európai fejlődéstől 6 eltérően a hadi technika, a felszerelés a 15. század végén kialakult szinten maradt. Az állandó készültségben lévő Török Birodalomban ekkor már kialakult a fegyverkezésnek és a hadviselésnek az a módja, amelyet továbbra is sikerrel alkalmaztak, 7 de a fő ellenlábas Habsburg Birodalom a régi, azonos szinten maradt a fegyverkezésben. 8 Így aztán átmenő kereskedelmükben a kolozsvári polgárok sem hoztak-vittek (ez utóbbi tevékenységgel sokkal kisebb mértékben találkozunk a fegyverzet és a hadi felszerelés tekintetében) a nyugat-európai fegyverforgatásban újonnan bevezetett hadi eszközöket – e tekintetben már megvolt az erős európai „konkurencia” 9 –, hanem megmaradtak a kelet-közép-európai térség hagyományos szükségleteinek (egyben saját gazdasági szükségleteiknek) a pótlólagos kielégítésénél. 10 Azért volt pótlólagos e gazdasági szükségletek kielégítése, mert Erdély kereskedői viszonylag csakély mennyiségben hoztak be hadi felszerelést. Ebben az időben a városok már lassanként felhagytak a céhek védelmi szerepének érvényesítésével (ne feledjük, a 16. század végén már megjelentek a zsoldos hadseregek 11 ). Különben is harmincadkönyveink rendszeres vezetésének idején a török hadsereg leginkább a tizenöt éves háborúban használta felszerelését, 12 e háború különféle küzdelmeibe vetette be a legnagyobb embertömeget is. A könnyű török fegyverzet leginkább a szúró-vágó fegyverek tekintetében hatott a magyar (és erdélyi) fegyverzetre, s a könnyű, felsőtestre való vértezetet is a törököktől vették át. 13 E szempontok vezetnek abban, hogy bemutatásunkat nem korlátozzuk a tizenöt éves háború éveiben – s egyáltalán a háborús vagy harcias években – harmincadolt fegyver-, felszerelés- és lőszerszállítmányokra, hanem kiterjesztjük a harmincadkönyvek egész, majd négy évtizedes időszakára. * A kolozsvári kereskedő polgárok 1599 és 1637 között fegyvert, 14 fegyverkelléket és hadi felszerelést (főleg vértezetet), 15 valamint lőport és lőportartót (szarut) hoztak be a városba és vittek ki innen. Ezért 104 forint 47 denár harmincadot fizettek, s ez az összeg kb. 2593 forint 99 denár és 54 tallér kereskedelmi árnak felelt meg (lásd az 1. táblázatot). 16 Amennyiben a ha6 Pierre Chaunu: Civilizaţia Europei clasice. Buc. 1989. I. 60–61, 96–111. (a harmincéves háború és az európai katonai elmélet-gyakorlat); III. 47–49. és 41–44. kép. 7 Aurel Decei: Istoria imperiului otoman pînă le 1656. Buc. 1978. 199. 8 Chaunu: i. m. I. 71–72. 9 Pl. H. Langer: Kulturgeschichte des 30 jährigen Krieges. Stuttgart 1978. passim; Benedykt Zientara: Eisenproduktion und Eisenhandel in Polen im 16. und 17. Jahrhundert. = Der Aussenhandel Ostmitteleuropas 1450– 1650. Köln–Wien 1971. 282–285. stb. 10 A Habsburg Birodalom fegyverellátását röviden összefoglalja Ferdinand Tremel Die eisenproduktion auf dem steirischen Erzberg im 16. Jahrhundert c. tanulmánya a Die wirtschaftlichen Auswirkungen der Türkenkriege. Graz 1971 c. tanulmánykötetben, főleg 329–331. Egyes pénzemberek szerepére vonatkozóan lásd Othmar Pickl: Kaufleute und Unternehmer im Wirtschaftsleben des habsburgischen Teilstaates Innerösterreich im 17. Jahrhundert. = Kräfte der wirtschaftl. Unternehmergestalten des Alpenräumes im 17. Jahrhundert. Brieg 1992, főleg 153–154. Lásd még Magyarország története. I. Bp. 1964. 215. Erdély részvételére nézve a tizenöt éves háborúban lásd Erdély rövid története. Bp. 1989. 259–262; a harmincéves háborúban: uo. 283, 292–294. 11 Erdélyi szerepükre lásd uo. 262. 12 Aurel Decei: i. m. 199. 13 Johann Szendrei: Ungarische kriegsgeschichtliche Denkmäler. Bp. 1896. 319. 14 Tűzfegyverre, szúró-vágó fegyverre gondolunk, valamint az elvétve megemlített „nyíl” behozatalát értjük ezen. 15 A fegyverkelléken a fegyvert tartalékoló, megőrző és működésbe helyező tárgyakat, a hadi felszerelésen (vértezeten) a katona testi épségét megóvó tárgyakat (sisak, páncéling, mellvért stb) értjük. 16 A felsorolt pénznemek számítási pénzt jelentenek. A harmincadhivatalnál e pénzben számítják ki az összegeket. Egy számítási (vagy magyar) forint 100 denárral volt egyenlő (lásd Huszár Lajos: Az erdélyi pénzverés története. = A történeti Erdély. Bp. 1936. 514.). A vételár összege kétfajta pénzértéket rejt magában. Ezek közül az első az az összeg,

EME 125

FEGYVER, KATONAI FELSZERELÉS ÉS LŐSZER A KOLOZSVÁRI KÜLKERESKEDELEMBEN (1599–1637)

dikészültséghez szükséges áruhoz hozzászámítjuk a lovakat is (ez azonban nem mutat egységes képet, mert a harmincadjegyzékek nem tüntetik fel a hozott vagy a kivitt árunál azt, hogy milyen céllal szállították), idetartozna a lovakért fizetett harmincadvám is. Ezzel azonban itt nem foglalkozom, mert e szállítmányok célját illetően nincs semmilyen támpontunk. 17 Ugyanúgy cselekedtem a kolozsvári harmincadjegyzékekben szereplő más, behozott vagy kivitt cikkekkel is, pl. a csizmával, fémekkel (vas, ón), késekkel, hevederrel, kapcával, tarisznyával, gyeplővel stb. A számításokból kihagytam az egy vámtételben több cikket – így tárgyunkhoz tartozó cikkeket is – feltüntető szállítmányokat, mivel ezeknek egységes harmincadvámot szabtak meg, s így nem tudni, mennyi jutott a bennünket érdeklő árucikkekre. 1. táblázat A kolozsvári harmincadhivatalban bemutatott fegyver-, lőpor-(puskapor-), fegyverkellékés felszerelésszállítmányok

Az áru megnevezése Fegyver Puskapor Puskába való érc és töltés Vas (szablya- és kardvas) Sisak, fegyverderék, páncéling Vas- és rézvessző Kartács (= kartecs, carteczi) Hüvely Puskapalack Lóding (lőporszaru) Szablyatarsoly Összesen

Harmincadösszeg (frt, denár) 49,10½ 10,30½ 2,35½ 20,13½ 10,60½ 0,54 1,50 0,16½ 5,20 3,10½ 1,45½ 104,47

Vételár (frt, denár) 1239,16 310,15 53,00 527,62 353,50 16,00 50,00 5,50 54,00 105,56 36,00 2750,49

(talllér) 15,00

38,00 1,00 54,00

Kérdés, a fenti összegekből mennyi esik az árubehozatalra s mennyi az Erdély és Partium területére vagy külországba vitt árura. Az árubehozatal és árukivitel között fennálló különbség és az ebből következő egyenleg csak arra szolgál, hogy a fegyver, puskapor stb. terén is felbecsülhessük a fennálló (vagy hiányzó) egyensúlyt. Ha ilyen szempontból tekintjük át a rendelkezésünkre álló vámanyagot, azt tapasztaljuk, hogy a behozatal többszöröse az árukivitelnek, éspedig az arány: 104 forint 47 denár összesített vámösszegben – ez 2750 forint 49 denár és 54,00 tallér értékű kereskedelmi árnak felel meg –, 101 forint 42½ denár a behozatali vám és amit számítási forintban és denárban vételárként adnak meg a harmincadolók, vagy pedig mi magunk számítottuk ki úgy, hogy a harmincad összegét 33-mal szoroztuk meg (a harmincadvám ugyanis minden egyes feltüntetett árucikk vételárának kb. harmincharmad része). A második pénzérték egyes vételárak tallérértéke, ezt úgy számítottuk ki, hogy először is a vámértéket 33-mal megszoroztuk (1630 és 1636 között szállítmányozott áruról van szó, amelynél e pontos számítás fontossá válhat, különösen több árufajta esetén), és az eredményt elosztottuk a megjelölt tallérösszeggel. A végeredmény: 1 tallér = 3,08 forint, ez jócskán meghaladja a Huszár által megállapított tallérárfolyamot (1619-ben 1 forint 40 denár, 1664-től kezdve 2 forint; lásd i. m. 515.). Nincs kizárva, hogy a kolozsvári harmincadosok számítása mögött az a törekvés áll, hogy a tallérnak ezzel az árfolyamával hasznot hajtsanak munkaadóik, a kolozsvári magisztrátus javára. 17 Már érintettem azt, hogy fenntartásokkal kell élnünk a lószállítmányok célját illetően, mert a kolozsváriak által szállított lovak nem kizárólag katonai rendeltetésű szállítmányt alkottak (tehát kizárólag a lovasság számára vagy pedig ágyúvontatásra szánták volna őket), hanem „polgári” rendeltetéssel is (főleg ekevontatásra) szállították a lovakat. Említésüktől mégsem lehet eltekinteni, hisz mindenképpen magukban foglalták egyik és másik célzatot is.

EME 126

MŰHELY

2652 forint 74 denár, valamint 54,00 tallér a hozott áru kereskedelmi ára, míg a kiviteli áru harmincadvámja 3 forint 04½ denár, s az ennek megfelelő kereskedelmi ár 97 forint 75 denár. Ez az arány világossá teszi, hogy a hadianyag (ezentúl az egyszerűség kedvéért ezt a gyűjtőnevet használjuk) kivitele sokszorosan elmarad a behozatal mögött. Valamivel árnyaltabb a helyzet, ha a (2. táblázatban) szereplő árufélékre bontjuk a fenti számokat. E számítás azt mutatja, hogy a kolozsvári harmincadkönyvek számvitelének majdnem négy évtizede alatt a legnagyobb harmincadvámot a behozott fegyverre, szablya- és kardvasra, puskaporra és fegyverkellékekre (sisak, páncéling, fegyverderék, puskapalack, lóding) rótták ki. 18 Ezzel szemben a behozott árunál sokkal kevesebb fegyvert és puskaport vittek ki Kolozsvárról, hüvelyt viszont egyáltalán nem hoztak be, csak kivittek a városból. 2. táblázat A hadianyag behozatalának és kivitelének értéke Az áru megnevezése Fegyver Puskapor Puskába való érc és töltés Vas (szablya- és kardvas) Sisak, fegyverderék, páncéling Vas- és rézvessző Kartács Hüvely Puskapalack Lóding Szablyatarsoly Összesen

Behozatal Keresk. ár Harmincad (frt, denár) (frt, denár) 47,00½ 1169,16+ tall. 15,00 9,52½ 287,90 2,35½ 53,00 20,13½ 527,62 10,60½ 353,50 0,54 16,00 1,50 50,00 5,20 3,10½ 1,45½ 101,42½

54,00+ tall. 38,00 105,56+ tall. 1,00 36,00 2652,74+ tall. 54,00

Kivitel Harmincad Keresk. ár (frt, denár) (frt, denár) 2,10 70,00 0,78

22,25

0,16½

5,50

3,04½

97,75

Lássuk, honnan jöttek a behozott áruk, illetve hova irányultak a kivitt szállítmányok.

18 Azon áruk közé számítottuk azokat is, ahol a jelen tanulmányban feltüntetett áru másfajta árucikkel együtt jelenik meg, s a közös harmincadvám, illetve kereskedelmi ár vonatkozik a hadicikkekre kirótt összegekre s a többiekre is. Ez a következő összegeket teszi ki:

Fegyverkellék (puskapalack, rézvessző, kartács) más áruval együtt harmincadolva rézvessző, más áruval együtt Összesen

Vám (frt, denár) 31,28 7,3½ 38,31½

Vételár (frt, denár) 1013,65 204,00 1217,65

Az együttes számítás túl magasra emeli a katonai áruk összegét, de mégsem mellőzhettük, mert e közös szállítmányok tényszerűen katonai jellegű árut is tartalmaznak.

EME FEGYVER, KATONAI FELSZERELÉS ÉS LŐSZER A KOLOZSVÁRI KÜLKERESKEDELEMBEN (1599–1637)

127

Ami a fegyvereket illeti, ezek sorában számszerűleg és értékben a tűzfegyver, a puska foglalja el az első helyet. Amint ezt már megjegyeztük, a fegyvernem behozatalából nem tűnik ki, hogy jobb vagy újabb típusút hoznak-e be, mint azelőtt. Ennek ellenére a behozott tűzfegyverek bizonyos változatosságot mutatnak. Érthető, hogy a harmincadolt hadianyag sorában (egy valószínű kivétellel 19 ) nem találkozunk a nehéztüzérségre jellemző fegyverekkel. Ez utóbbiak közé soroljuk a különböző kaliberű ágyúkat, amelyek beszerzése és háborúban való használata az állam hatáskörébe tartozott, 20 illetve a fokozatosan zsoldos hadseregként megszervezett haderők ellátását képezte. Ugyanez békeidőben a városi hatóságok feladata volt, ezek tulajdonába tartoztak a város védelméhez szükséges bombardák (kőhajító ágyúk), falkonok (kis tábori ágyúk), tarackos ágyúk, a szakállas ágyúk (latinul sclopetus, sclopetum pogonatum, németül Hakenbüchse, franciául mousquette 21 ), valamint a várfalak védelmét szolgáló másfajta fegyver. Ezekre annál is inkább szükség volt, mert a 16–17. században gyakoriak voltak a város ellen intézett támadások. 22 A nehéztüzérségi, mindenképpen drága és igényes fegyver meghaladta az egyes kereskedők anyagi és szállítási lehetőségeit, s tulajdonképpen nem is tartozott reájuk. A hasznukat sem szolgálta alkalmasint az effajta kereskedés, hiszen tudomásunk szerint a kereskedők önszántukból nem álltak szakmai kapcsolatban az állammal (az erdélyi fejedelem maga választotta ki „faktorait”, ezt is az állatkereskedelemben 23 ). Arra törekedtek, hogy hadiárujukat is a nagyobb, forgalmasabb piacokon értékesítsék. Itt pedig legfeljebb arra számíthattak, hogy egy-egy – főleg tehetős – vásárló szerényebb fegyvert vagy felszerelést szerez be magának, esetleg más célra, mint a csatákra, amelyekre még akkor is jobbágyparasztokat 24 vagy pedig egyre inkább zsoldosokat 25 használtak fel. A kolozsvári harmincadhivatal hadianyagra vonatkozó, időben legrégebbi feljegyzéseit a tizenöt éves háború éveiben készítették. (Sajnos a kolozsvári levéltárból hiányzanak az 1603– 1609-re vonatkozó feljegyzések, 26 s így a tizenöt éves háború végéig, 1606-ig terjedő harmincadbevételek sem állnak rendelkezésünkre.) Az 1599-re és 1602-re vonatkozó harmincadbevétel feljegyzései csak ún. pulhak puska behozatalát vámolják. 27 1599-ben 32 pulhak puska, 28 1602-ben pedig 47 puska, meghatározatlan számú sisak és fegyverderék behozataláról esik szó. 29 Csak az 1599-ben behozott puskáknál említik meg a vásárlás helyét, ez pedig Bécs. Különben meg kell jegyeznünk, hogy Bécsben ezután is csak tűzfegyvert vásároltak a kolozsváriak. Így az 1613-ban behozott pulhak mellett 30 s az 1619-ben megvámolt hasonló fegyveren 19

1635. november 4-én Nagykárolyból hoznak (valószínűleg külországból odakerült) „6 öreg szakálos puskát” (talán az ún. kanócpuskáról, muskétáról van szó). Kh, 506. 20 Lásd pl. D. Prodan: Iobăgia în Transilvania în secolul al XVI-lea. I. Buc. 1967. 408. 21 Magyar oklevél-szótár... Gyűjtötte Szamota István... Szerk. Zolnai Gyula. Bp. 1902–1906. 875–876. oszl. 22 Csupán néhány példát nyújtunk, forrásunk a kor kolozsvári anyaga. Gyakori a város veszélyeztetése a 17. század első évtizedében (Mihály vajda, Basta; Székely Mózes ostromolja Kolozsvárt stb.). Lásd Kolozsvári emlékírók 1603– 1720. A bevezető tanulmányt írta és az időrendi áttekintést összeállította Bálint József. A forrásokat válogatta és jegyzetekkel ellátta Pataki József. Buk. 1990. 100, 105, 109. A második és harmadik évtizedre vonatkozó utalások is gyakoriak. Lásd i. m. 127–128, 152. stb. 23 Lásd Pap Ferenc: A kolozsváriak marhakereskedése a XVI. század végén és a XVII. század első felében. = Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kvár 1999. 459. 24 Lásd a 20. jegyzetet. 25 Főleg a harmincéves háborúban, lásd Chaunu: i. m. I. 57–58, a 17. században később kevésbé, uo. 66–67. A 16. század végétől kezdve az erdélyi országgyűlés részletesen megadja az alkalmazott katonák bérének összegét (lásd pl. EOE III. 440–445.). 26 Újabban számtani módszerekkel határoztuk meg a hiányzó évekre vonatkozó, általunk becsült harmincadösszegeket és a kolozsvári szállítmányok valószínű számát. Lásd Pap–Goldner–Kása: i. m. 171–173. 27 Az SZT I. 1037. szerint „nagyobb fajta puska”. 28 8. XIV. 18. (1599. május 12-i vámbejegyzés) Kh 112. 29 9. XXXV. 5a, 9, 21–22, 22–23, 24–25, 27. (1602. május 6., május 27., október 19. – három külön bejegyzés –, november 14.). Kh 124, 126, 131, 132, 1333. 30 13a. XVI. 42. (1613. augusztus 12.) Kh 195.

EME 128

MŰHELY

kívül 31 „acélos” puskát hoznak, 32 „apró puskát” 33 vagy pusztán csak „puskát”, ahogy ezt az árut említik a harmincadkönyvekben. 34 Külön színt képviselnek azok az 1630-ból való harmincadlások, amelyek Bécsből pisztoly behozatalát vámolják. 35 Bécsen kívül máshonnan is hoztak be „pulhak puskát”, így Eperjesről, 36 „Lengyelországból”, 37 Krakkóból. 38 Érdekes az 1635-ben Nagykárolyból behozott és megvámolt „6 öreg szakállas puska” megemlítése. 39 E fegyvert „puska” néven említik, de inkább kis kaliberű, könnyebb ágyúfajtának tűnik. Már szó volt róla, hogy bizonyos elbeszélő források világosan megkülönböztetik a „szakálos” (szakállas) ágyú, a tarack és a falkon használatát, például a Báthory Gábor fejedelem idejében megtámadott, illetve védelmezett Kolozsváron. 40 Annak ellenére, hogy a 16–17. század fordulóján Magyarországon és az Erdélyi Fejedelemségben is egyre inkább elterjedtek a tűzfegyverek, ez idő tájt – és még sokáig – tovább használják a szúró-vágó fegyvereket is. 41 Ezt a kolozsvári harmincadvámnak alávetett hadiáru is szemlélteti. Ide tartoznak a szablya és kard behozatalának harmincadolására vonatkozó tételek. Mivel a szablya harmincadja kisebb összegű volt, mint a kardé, világos, hogy ez a különbség megvolt az európai piacon is 42 (ezen pedig nem csodálkozhatunk, tekintve, hogy a kard előállítása és használhatósága ekkor elismerten költségesebb, illetve elterjedtebb volt, mint a szablyáé). Néhány vágófegyver esetén nem tüntetik fel az áru származását, 43 hoznak azonban kardot Eperjesről, 44 valószínűleg Törökországból, 45 a partiumi Szatmárnémetiből 46 és Nagykárolyból. 47 Szablya behozatalára Magyarországból van bejegyzés. 48 Arra gondolhatnánk, hogy a Partiumból szúró-vágó fegyvert a Nagybánya vagy Szatmárnémeti környékén működő birto31

15a. III. 66. (1619. június 6.) Kh 317. 13a. XXIII. 24. (1614. április 23.: „7 Aczelos puskat”); 13a. XXIII. 26–28. (Ugyanaznap: „9 Aczelos puskat”.) Kh 207, 208. 33 13b. IX. 11–12. (1615. március 27.: „4 apro zeru puskat”.) Kh 224. 34 13a. XXIII. 33. (1614. július 20.: „1 puskat”.) Kh 211.; 13b. IX. 13. (1615. március 27.: „4 puskat”.) Kh 224.; 14a. I. 54. (1616. december 12.: „puska”.) Kh 261.; 14a. XXV. 32–33. (1618. július 16.: „10 puska”.) Kh 296. 35 18b. IV. 43–44. (1630. július 26.: „két pistolt”.) Kh 376.; 18b. IV. 56. (1630. augusztus 26.: „3 Bokor pistolt”.) Kh 381.; 18b. IV. 84. (1630. november 25.: „3 Par Pistolt, io felet”, „3 Par keoz pistolt”.) Kh 390. Kiemeljük, a 18b. IV. 56-os lapon, a vételár tallérban való fizetését. Lásd még Francisc Pap: Comerţul Clujului cu Viena între 1599–1637 (pe baza registrelor tricesimale). ActaMN XVIII. 1981. 176. 36 19. VII. 81. (1633. június 2-án) Kh 437. Lásd még Francisc Pap: Comerţul Clujului cu oraşele Slovaciei de astăzi (1599–1637). ActaMN XVI. 1979. 239, 241. 37 13b. IX. 10. (1615. március 17.) Kh 223. 14a. XXV. 38–39. (1618. július 25.) Kh 298. Lásd még Francisc Pap: Schimbul de mărfuri între Cluj şi Polonia în registrele vamale clujene (1599–1637). ActaMN XIV. 1977. 381, 388. 38 14a. XXV. 8. (1618. január 12.) Kh 284. Lásd még Francisc Pap: Comerţul Clujului cu Cracovia în registrele vamale din prima jumătate a sec. XVII. ActaMN XIII. 1976. 359, 366–367. 39 20. I. 35. (1635. november 4.: „6 Eöregh szakalos puskatt”.) Vö. 18. és 20. jegyz. Lásd még Francisc Pap: Comerţul transilvănean al Clujului din prima jumătate a sec. XVII. în registrele vamale (II). ActaMN XII. 1975. 243. 40 A magisztrátus jegyzőkönyvének ifj. Heltai Gáspár jegyző szerkesztette részletei (1611–1617). Kolozsvári emlékírók... 127–128. Lásd 18. jegyz. is. 41 Johann von Kalmár: Die Waffen der Ungarn. [Bp. é. n.] 6. 42 Néhány példával szemléltetjük a két áru harmincadvámja, illetve kereskedelmi ára között fennálló különbséget: 1617. február 11-én Bolgár János 30 denár vámot fizet Magyarországról 10 forint vételárral hozott két és fél köteg szablyájáért (14a. XXII. 8., Kh 264.). 1610. szeptember 25-én 4 köteg 9 forint ára kardért 36 denár harmincadvámot fizettek (12b. VII. 807., Kh 150.). 1622. július 10-én 1 köteg törökországi, 6 forint 50 denárért vásárolt kardért 19½ denár vámot állapítottak meg (15b. XVIII. 35., Kh 334.). 43 12b. VII. 799. (1610. július 20-i harmincadfizetés), Kh 148; 12b. VII. 807. (1610. szeptember 25., Kh 150.) 44 14a. XXV. 67. (1618. december 10., Kh 307.) Lásd még Pap: ActaMN XVI. 1979. 239. 45 15b. XVIII. 35. (1622. július 10., Kh 334.) 46 15b. XVIII. 6. (1622. február 3., Kh 321.) Lásd még Francisc Pap: Comerţul Clujului cu Satu-Mare în sec. XVI– XVII (pe baza registrelor clujene de tricesimă). = Satu-Mare. Studii şi comunicări. IV. 1980. 163. 47 19. XI. fasc. 1, 9. (1634. július 5., Kh 464.) Lásd még Pap: ActaMN XII. 1975. 242. 48 14a. XXII. 8. (1617. február 11., Kh 264.) Lásd még Pap Ferenc: Kolozsvár és a királyi Magyarország kereskedelmi kapcsolatai. TSz XXXIII. 1991. 3–4. sz. 248. 32


129

kok kovácsműhelyei készítettek, 49 de szerintünk ez a feltevés nem állja meg a helyét, mert ez áru harmincadvámja – tehát vételára is – semmiben sem különbözik a külországból hozott fegyverek vámjától, illetve árától, s ez arra mutat, hogy termelési áruk legalábbis hozzávetőlegesen azonos volt a külföldről hozott fegyverekével. Külön kell megemlítenünk a Kolozsvárról kivitt kevés fegyver harmincadolását. A harmincadkönyvekben összesen két ilyen esetet jegyeznek fel, mindkettő kivitele túlmegy a tizenöt éves háború évein. Mindkét bejegyzés szablyára vonatkozik. Nagybányára 50 és „Lengyelországba” 51 harmincadoltak ilyen árut. Minden valószínűség szerint ez utóbbi szállítmány értékesebb fegyvereket tartalmazott, mert „2 ezüstös szablyát” 60 forint értékben 1 forint 80 denár vámösszeggel illettek. Semmilyen utalás nincs a gyártás helyére, de az áru értékét tekintve azt feltételezzük, hogy a Török Birodalomban készíthették, hisz tudunk arról, hogy ott magas színvonalon művelték a szúró-vágó fegyverek kovácsolását is. 52 A délről, illetve délkeletről hozott és Közép-Európa irányába továbbvitt áru forgalma rendszeres volt. A kolozsvári kereskedők egy része megtalálta ennek az árufajtának a vásárlókörét Bécsben is, más közép-európai piacokon is, 53 ahonnan az árut tovább vitték Nyugat-Európába. 54 Igen változatosak a fegyverkellékek és hadi felszerelések szállítására vonatkozó kolozsvári vámbejegyzések. Ide tartoznak a tűz-, illetve szúró-vágó fegyverek kellékei (lőporszaru, ún. „palack” vagy más esetekben „lóding”, vas- és rézvesszők, „puskába való ércek” és „töltés”, „hüvely”), a hadi felszerelés és vértezet (sisak, fegyverderék, páncéling), valamint a mértékét és értékét tekintve sem elhanyagolható, szablyákhoz és kardokhoz való vas vagy lemez. A leggyakrabban a puskapalackkal találkozunk, ezt sokszor csak palacknak említik. Kb. harminc ilyen vámbejegyzéssel van dolgunk, ez azt jelenti, hogy vagy csak ilyen áru jelenik meg, vagy pedig más áruval együtt vámolják. Ezek közül a legkorábbi bejegyzés is meghaladja a tizenöt éves háború idejét. Az 1612 és 1636 között megjelenő, „palackra” vonatkozó bejegyzések 55 vámösszege 35 forint 13 denár, ami kb. 1051 forint 75 denár + 38,00 tallér kereskedelmi árnak felel meg. 56 Mivel a puskapalack előállítása nem újult meg a tizenöt éves háború utáni két évtizedben, 57 semmi okunk feltételezni azt, hogy – bár a kolozsvári piacra behozott palackot a tizenöt éves háború utáni években jegyzik – az esetleges minőségi, alaki, méretkülönbségek elle49 D. Prodan: i. m. II. Buc. 1968. 235. (Nagybánya) 513. (fémvásárlás a szatmárnémeti uradalom kovácsműhelye számára). 50 12b. VII. 775. (1610. március 23., Kh 140.) 51 13a. XXIII. 29. (1614. május 28., Kh 209.) Lásd még Pap: ActaMN XIV. 1977. 391. 52 Kalmár: i. m. 7–9. 53 Lásd a 3. jegyz. idézett munkánkat, 153–154. 54 Gecsényi Lajos: „Török áruk” és „görög kereskedők” a 16–17. századi királyi Magyarországon. = R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv. Bp. 1998. 187, 192–193. 55 13a. VI. 17., Kh 169.; 13a. XVI. 45., Kh 197.; 13a. XXIII. 13., Kh 202.; 13a. XXIII. 30., Kh 210.; 13a. XXIII. 42., Kh 216.; 14a. I. 8., Kh 245.; 14a. I. 20., Kh 251.; 14a. XXII. 19., Kh 271.; 14a. XXII. 24., Kh 273.; 14a. XXV. 47., Kh 303.; 15b. XVIII. 19., Kh 327.; 15b. 20., Kh 327.; 15b. XVIII. 28., Kh 331.; 15b. XVIII. 33., Kh 333.; 15b. XVIII. 45., Kh 338.; 15b. XVIII. 46., Kh 338.; 15b. XVIII. 47., Kh 338.; 15b. XVIII. 55., Kh 341.; 19. VII. 41., Kh 416.; 19. VII. 59., Kh 425.; 19. VII. 70., Kh 431.; 19. VII. 108., Kh 455.; 19. XI. fasc. 1., 26., Kh 474.; 20. I. 11., Kh 491.; 20. VI. 20., Kh 527.; 20. VI. 27., Kh 531. 56 A forintban megjelölt vételár összegéhez hozzáadtuk a harmincas években feltüntetett tallérár összegét. E termékcsoportban a legmagasabb harmincadvámot és a megfelelő vételárat számítottuk ki, 24 esetből 9-ben. A „palack” vámértékét sokszor a más tárgyakéval együtt adják meg (sok a rövidáru, de előfordul textiláru, prém, könyv stb. is). Ebből az összértékből természetesen nem tudtuk kivonni, elkülöníteni a „puskapalackért” vagy „palackért” fizetett vámot. Vö. 17. jegyz.: a végeredmény természetesen a legkülönbözőbb, a tételek tartalmától függően. 57 Ezt látjuk bizonyítva azokon a „puskapalackokon”, azaz lőporszarukon, amelyek a millenniumi nagy kiállításon szerepeltek. Lásd Szendrei: i. m. 363. (a 2634., 2636., 2637. sz. kiállítási tárgyak), 440. (a 2894. sz. kiállítási tárgy), 463. (a 2967. sz. kiállítási tárgy) stb. A kiállítási tárgyakon látható különbségek a különféle műhelyeknek, más-más mester munkájának, a megbízó jobb-rosszabb anyagi helyzetének tudhatók be, nem pedig valamilyen, a használat általi vagy műszaki elgondolások szülte jobb megoldásnak.

130

MŰHELY

nére (ezt a vámbejegyzések nem árulják el) holmi lényeges újítást tartalmazott volna a korábbi, a tizenöt éves háború idején használatos típushoz viszonyítva. Az egyetlen számottevő különbség itt is a behozatali hely. A „puskapalackot” (lőporszarut) 15 szállítmány esetében Bécsből, 58 3 szállítmány esetében „Lengyelországból”, 59 ugyancsak 3 esetben Jarosławból, 60 2 szállítmány esetében Eperjesről, 61 2 szállítmány esetében Krakkóból, 62 egy-egy szállítmány esetében Nagy károlyból, 63 Újhelyről, 64 Magyarországról, 65 míg 6 szállítmány esetében meg nem határozott helyről 66 hozták be, illetve vitték ki. Ezt az árut sem biztosította tehát a belföldi termelés, hiszen sem a Részek, sem pedig a Szilágyság, sem Kolozsvár környékének a falusi termelése nem rendelkezett a vasból vagy vasból és fából készült termékhez szükséges felszereléssel, főleg olyannal nem, amelynek termékei a külpiacon helytálltak volna. Valószínű, hogy a fenti városi piacok osztrák, cseh vagy lengyel, esetleg nürnbergi vagy augsburgi műhelyek termékeit szolgáltatták a kolozsvári kereskedőknek. 67 Ugyanez a megállapítás érvényes a szablya- és kardvasra, -lemezre is. 1599 és 1635 között huszonhárom esetben találunk szablyavas, három esetben kardvas (lemez) harmincadolására vonatkozó vámbejegyzést. Közülük négy szállítmány vonatkozik a tizenöt éves háború éveire, éspedig három 1599-re (kettő kardlemezre, egy pedig szablyavasra 68 ), egy esetben pedig 1602-ben jegyeztek fel a harmincadhivatalban (kardvasszállítást 69 ). Ezután a kolozsvári kereskedők csak szablyavasat hoznak be: egy-egy szállítmányt 1610-ben,70 1613ban, 71 1614-ben, 72 1616-ban, 73 1617-ben, 74 1618-ban, 75 kettőt 1619-ben, 76 egyet 1622-ben, 77

58

13a. VI. 17. (1612. április 13.), 13a. XVI. 45. (1613. november 20.), 13a. XXIII. 42. (1614. november 1.), 14a. I. 8. (1616. március 19.), 14a. I. 20. (1616. június 9.), 14a. XXII. 19. (1617. május 18.), 14a. XXII. 24. (ugyancsak 1617. május 18.), 14a. XXV. 47. (1618. november 8.), 15b. XVIII. 55. (1623. január 8.), 19. VII. 59. (1632. december 24.), 19. VII. 70. (1633. március 26.), 19. VII. 108. (1633. december 3.), 19. XI. fasc. 1. 26. (1634. október 8.), 20. I. 11. (1635. július 4.), 20. VI. 27. (1636. november 11.) 59 13a. XXIII. 13. (1614. február 29.), 13a. XXIII. 30. (1614. június 17.), 15b. XVIII. 46. (1622. szeptember 21.). 60 15b. XVIII. 45. (1622. szeptember 21.), 15b. XVIII. 47. (1622. szeptember 21. – más szállítmányban), 20. VI. 20. (1636. szeptember 9.) 61 19. VII. 41. (1632. szeptember 2.), 19. VII. 91. (árukivitelben 1633. július 27-én) 62 20. I. 7. (1635. június 13.), 20. VI. 5. (1636. május 26.) 63 19. VII. 52. (1632. november 5.) 64 20. I. 11. (1635. július 5.) 65 18b. IV. 22. (1630. május 26.) 66 15b. XVIII. 19, 20, 28, 33, 38. (1622. április 14-én három szállítmányban, május 24., június 17., augusztus 10.) 67 Nem tudjuk, hol gyártották a lőporszarut („palackot” vagy „lódingot”), de számos adat létezik német, osztrák, cseh, lengyel műhelyekben készült vastárgyakra. Lásd Josef Janáček: Prag und Nürnberg im 16. Jahrhundert (1489– 1618). = Der Aussenhandel Ostmitteleuropas 1450–1650. Hrsg. Ingomar Bog. Köln–Wien 1971. 214. (a Nürnberg és Prága között lefolyt kereskedelemről); Benedykt Zientara: Eisenproduktion und Eisenhandel in Polen im 16. und 17. Jahrhundert. = Uo. 279–283. (a lengyelországi vastermelésre, ennek magyar és svéd vetélytársaira vonatkozólag); Othmar Pickl: Der Handel Wiens und Wiener Neustadts mit Böhmen, Mähren, Schlesien und Ungarn in der ersten Hälfte des 16. Jahrhunderts. = Uo. 324, 328, 331. (a stájerországi vastermelésről). Lásd még Gecsényi Lajos: Bécs és Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a 16–17. század fordulóján. Századok 1993. 3–4. sz. 470. és passim (a Bécset és Magyarországot összekötő folyami utakról). 68 8. XIV. 5. (1599. február 16., Kh 106.); 8. XIV. 6. (1599. február 18., Kh 107.) (kardvas); 8. XIV. 39. (1599. november 11., Kh 120.) (szablyavas) 69 9. XXXV. 4. (1602. július 2., Kh 123.) 70 12b. VII. 786. (1610. május 26., Kh 143.) 71 13a. XVI. 13. (1613. február 16., Kh 184.) 72 13a. XXIII. 33. (1614. július 20., Kh 211.) 73 14a. I. 4. (1616. február 11., Kh 242.) 74 14a. XXII. 11. (1617. február 23., Kh 266.) 75 14a. XXV. 45. (1618. október 27., Kh 302.) 76 15a. III. 55. (1619. február 28., Kh 311.); 15a. III. 61. (1619. április 25., Kh 314.) 77 15b. XVIII. 33. (1622. június 18., Kh 333.)

EME

FEGYVER, KATONAI FELSZERELÉS ÉS LŐSZER A KOLOZSVÁRI KÜLKERESKEDELEMBEN (1599–1637)

131

ötöt 1630-ban, 78 hármat 1632-ben, 79 hármat 1633-ban, 80 egyet 1634-ben 81 és végül kettőt 1635ben. 82 A harmincadvám összege 20 forint 13½ denár. A kardvas esetében nem jegyzik fel a vásárlás helyét, míg a szablyavasnál 9 szállítmányt Magyarországról hoznak, hetet Nagykárolyból, négyet Eperjesről, kettőt Bécsből, egyet-egyet pedig Debrecenből, Nagybányáról, illetve meg nem határozott helyről. Lengyelországban nem vásárolnak Kolozsvárra behozott szablyavasat. A bécsi és eperjesi szállítmányok kivételével rövid távú szállítással van dolgunk, s ez újra azt juttatja eszünkbe, hogy a kolozsvári kereskedők zöme inkább volt a kifizetődő, kevesebb anyagi ráfordítást igénylő s persze kisebb veszéllyel járó kereskedelmi utak híve, azzal a feltétellel, hogy a behozott áru jó minőségű, kelendő legyen. Ehhez minden bizonnyal megvolt a vásárlóközönségük is. Úgy tűnik azonban, hogy a szablyavas árhullámzásában közrejátszik a 17. század első felének árdrágulása. A század második évtizedében a szablyavas kereskedelmi ára, függetlenül a behozatal helyétől, 4 és 5 forint között váltakozik (egy köteg szablyavasért), 1630 után ugyancsak függetlenül a behozatali helytől a legolcsóbb kereskedelmi ár 6 forint, a legdrágább 9 forint. A vámkönyvek nem minősítik a behozott vasat, de észre kell vennünk azt, hogy az igényes vasáru, a fegyverlemez magasabb kereskedelmi árat ért el a harmincéves háború éveiben. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a tizenöt éves háború idején a kolozsvári harmincadkönyvek leginkább a kardvas megvámolását említik, e nehezebb, kétélű vaslemezét, amellyel később behozatali cikként már nem találkozunk. A tűzfegyverek más kellékeinek behozott és megvámolt szállítmányszáma valóban kevés. Négy esetben hoztak rézvesszőt Bécsből, 83 egyben pedig a lengyelországi Jarosławból. 84 Ezeknek a harmincadvámja 7 forint 21½ denár, 85 kereskedelmi áruk 208 forint. Egy esetben taksálnak vasvesszőszállítmányt 36 denárra, ez az összeg 12 forint kereskedelmi árnak felel meg.86 A Magyarországról, 87 Morvaországból 88 hozott és meghatározatlan eredetű „puskába való ércek”, 89 az Eperjesről hozott „töltéssel” együtt 90 2 forint 35½ denár harmincadvámot értek, kereskedelmi áruk 53 forint volt. Ehhez hozzáadhatjuk a „szablyatarsoly” behozatalát négy alkalommal „Lengyelországból”, 91 1 forint 45½ denár vámértékben, tehát 36 forint kereskedelmi áron. Öt olyan esetet is feljegyeztek a harmincadosok, amikor „hüvelyt” (valószínűleg szúró-vágó fegyverhez szükséges tartót, tokot) vittek ki a kolozsvári kereskedők viszonylag közeli célpontra: egyet Magyarországra, 92 egyet-egyet Nagyváradra, Nagybányára, Nagyká-

78

18b. IV. 9. (1630. március 11., Kh 356.); 18b. IV. 11. (1630. április 1., Kh 357.); 18b. IV. 21. (1630. május 23., Kh 364.); 18b. IV. 40. (1630. július 18., Kh 374.); 18b., IV. 56. (1630. augusztus 29., Kh 382.) 79 19. VII. 21. (1632. május 31-én két szállítmány, Kh 405.); 19. VII. 22. (1632. június 11., Kh 406.) 80 19. VII. 79. (1633. május 16., Kh 407.); 19. VII. 80. (1633. május 17., Kh 436.), 19. VII. 106. (1633. november 5., Kh 453.) 81 19. XI. 6. (1634. január 11., Kh 457.) 82 20. II. 15. (1635. április 19., Kh 485.); 20. I. 11. (1635. július 5., Kh 491.) 83 13a. VI. 17. (1612. április 13., Kh 169.); 14a. I. 8–9. (1616. március 19., Kh 245.); 14a. XXII. 24. (1617. május 18., Kh 273.); 19. VII. 59. (1632. december 24., Kh 425.). 84 20. I. 22. (1635. szeptember 15., Kh 499.) 85 Majdnem mindezen esetben a harmincadvám összege, amelyet megadnak, s a vételárat magam számítottam ki, és összeadtam azokkal a bejegyzésekkel, ahol szerepel a vételár, meghaladja a rézvesszők valós értékét, mivel az értéket belefoglalják több árufajta együttesen jelölt harmincadvámértékébe. 86 8. XIV. 40. (1599. november 11., Kh 120.) 87 14a. XXII. 29. (1617. július 18., Kh 275.) 88 20. II. 6. (1635. január 24., Kh 480.) 89 9. XXXV. 14. (1602. július 27., Kh 128.) 90 19. XI. fasc. 1. 18. (1634. augusztus 25., Kh 469.) 91 18b. IV. 59–60. (1630. szeptember 4., Kh 384.); 18b. IV. 60. (ugyanaznap, más szállítmány, Kh 384.); 19. VII. 82. (1633. június 3., Kh 437.); 20. I. 22. (1635. szeptember 15., Kh 499.) 92 12b. VIII. 1. (1611. február 12., Kh 154.)

EME

EME 132

MŰHELY

rolyba 93 és egyet meghatározatlan helyre. 94 Az árubehozatal esetében Bécsből, „Lengyelországból”, tehát távolabbról is hoznak be Kolozsvárra hadiárut, a kivitel viszont e cikkek esetében a közelebb fekvő célpontokra történik, kifizetődőbb szállítással. A katonai felszerelést csakis behozzák a város piacára. Találkozunk sisak, fegyverderék és páncéling behozatalának harmincadolásával. A legdrágább ezek közt természetesen a páncéling, amelyet (különben az egyetlen ilyen cikk behozatala) Bécsben 50 forintért vettek, és Kolozsváron 1,50 forintra taksáltak. 95 A Magyarországról behozott sisakok 3 forint 50 denárba kerültek, és 0,10½ forint harmincadvámot értek. 96 Több olyan eset fordul elő, amikor fegyverderekat és sisakot más árucikkel együtt hoznak be és vámolnak. Ez esetekben nem tudjuk megadni a hadi felszerelés (öltözet) külön vámösszegét, mert ilyenkor az egész árucikkcsoportot egy összegben taksálták. Az 1617-ben Magyarországról hozott sisakszállítmányon kívül a többi három szállítmányt, amelyből az utolsóban 97 a sisakot és a fegyverderekat (mellvértet) együtt harmincadolták más árucikkel, 1599-ben és 1602-ben hozták be. Mindenesetre az 1602es alkalommal azt tapasztaljuk, hogy – valószínűleg éppen a kolozsvári polgároknak – alkalmasint a tizenöt éves háború szükségleteit igyekeznek kielégíteni a kereskedők. E bejegyzések azért is érdekesek, mert a Kassáról behozott mellvértek és sisakok vámmentesek. A vámkönyv – „melynek harmincadgyát az levél tartása szerént megengedtük” 98 – szövege arra enged következtetni, e katonai felszerelést maga a fejedelem vagy az ő köréhez tartozó nemesek kérték, vették igénybe, és minden valószínűség szerint az erdélyi hadaknak szánták. Ha ez így van – és ennek nagy a valószínűsége –, akkor e bejegyzés beszédesen bizonyítja a pillanat hadi szükségleteiről való fejedelmi (vagy főnemesi) gondoskodást. Ami viszont a puskaporellátást, ennek a cikknek a harmincadolását illeti (a puskapor a legtöbb esetben azonos a lőporral), ez behozatali áru volt, nagyon kevés kiviteli céllal harmincadolt lőporfeljegyzéssel találkozunk. Ez esetekben a szövegösszefüggés arra enged következtetni, hogy ez az árucikk – legalábbis a nagy többsége – Kolozsvár város védelmének a célját szolgálta támadások vagy ostromállapot esetére. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a magisztrátus üléseinek jegyzőkönyvei, a tanúkihallgatások, a naplók és a krónikák egybehangzóan szólnak arról a mindennapos városi igényről, hogy biztosítsák a puskaporellátást, s ez jóformán a 17. század egész első felében azt jelentette, hogy a puskaporanyag a városvezetőség kezében legyen, s ez rendelkezzék felette teljes egészében és kizárólagos módon. Vannak közvetett levéltári adatok, amelyek ágyúhasználatra vonatkoznak, a század első évtizedében a Székely Mózes-féle támadásra, 99 s éppúgy a későbbi időkre is 100 utalnak. Márpedig az úgyúhoz lőpor kellett. Ezenkívül közvetlen levéltári adatok szólnak arról, hogy a magisztrátus, a városvezetőség lőport tartalékolt. 101 Összevetve az elbeszélő források lőporra vonatkozó adatait a harmincadhivatalnál megvámolt, behozott mennyiségekkel, azt látjuk, hogy 93

12b. VIII. 12. (1611. április 27. Váradra, Kh 158.); 13a. VI. 38. (1612. november 7. Nagybányára, Kh 178.); 19. VII. 18. (1632. május 17. Nagykárolyba, Kh 404.) 94 13b. IX. 19. (1615. június 14., Kh 227.) 95 8. XIV. 12. (1599. április 16., Kh 109.) 96 14a. XXII. 28. (1617. július 18., Kh 274.) 97 9. XXXV. 25. (1602. október 19., Kh 132.) 98 8. XIV. 11. (1599. április 7-én és 16-án, mindkétszer kassai behozatal; Kh 109.) 99 Kolozsvári emlékírók... 105, 109. 100 Uo. 127–128. (1611-ben, Báthory Gábor uralkodása alatt.) 101 Segesvári Bálint említi, hogy 1627-ben villámcsapás érte a szabók bástyájában elraktározott 12 tonna lőport; lásd uo. 156. Bethlen Gábor fejedelem halála után 1630-ban, a trónviszály idején elpusztultak a Kolozsvár város végében lévő lőpormalmok; lásd uo. 159–160. Ugyanazon évben az újonnan fejedelmi székbe került I. Rákóczi György a városnak kártérítésképpen 25 tonna, Váradról hozott lőport adományozott, azzal az utasítással, hogy a városvezetőség gondoskodjék ideszállításáról.


133

ezek egyáltalán nem voltak lebecsülendők. A legkisebb megvámolt lőporszállítmány kb. 1/8 mázsa, 102 míg a legnagyobb egy mázsa 103 vagy még annál is több. 104 Honnan került lőpor Kolozsvárra? A legtöbb, nyolc esetben „Lengyelországból”. 105 A második helyen Eperjes városa áll, ahonnan hat esetben hoztak puskaport, 106 következnek a meghatározatlan helyek, négy ilyen szállítmánnyal, 107 ezek közül kettőt 1602-ben vámoltak. Magyarország három behozatal esetében szerepel, 108 Bécs két esetben, 109 míg Törökország (?) és Kassa (?) egy-egy esetben. 110 A meghatározatlan helyről 1602-ben behozott puskaport, lehet, Lengyelországból hozták, mivel Szebeni György kereskedő 1602. július 26-án megvámolt szállítmányában, ahol a puskapor szerepel, többek között „lengyel vásznot” is megvámoltak. Lengyel vásznat lehetett hozni máshonnan is, nemcsak Lengyelországból, de mégis rögzítenünk kell ezt a – mégoly halvány – utalást arra, hogy a kereskedő (akinek áruja a meghatározatlan helyekről történő behozatal szállítmányai között szerepel) esetleg ezt az egész szállítmányt Lengyelországból hozta. Bethlen Gábor idejében Kassán és Váradon is gyártottak puskaport, 111 s akkor mindkét város Bethlen uralma alatt volt. A kassai behozatalra vonatkozó bejegyzés 1614-ben íródott, tehát Bethlen fejedelemségének elején. 112 Három vámbejegyzés vonatkozik a Kolozsvárról kivitt lőporszállítmányokra. Ezek közül az első 1599-es keletű, és „Szilágy” irányába kivitt lőporra vonatkozik. 113 A másik kettő a 17. század negyedik évtizedéből származik, és azt rögzíti, hogy Magyarországra vittek puskaport. 114 Össze kell hasonlítanunk az ez utóbbiakért fizetett harmincadvámot egy csupán két évvel korábban behozott lőporszállítmánnyal. 1630-ban 25 denárt vettek a kolozsvári vámhivatalban Eperjesről hozott fél mázsa puskaporért, 115 míg csupán két év múlva ennek az összegnek pontosan a felével fizetett többet a kereskedő a vámhivatalnak Magyarországra vitt lőporért. 116 Ez esetben sem állíthatjuk biztosan – mint a harmincas évekre vonatkozó többi esetben sem –, hogy a vámdíjban azonos minőségű árunak a megnövekedett árát láthatjuk-e, vagy pedig minőségi különbség áll-e fenn a két áru között. (Netán szubjektíven bírálhattak el a vámosok egyes 102

Vételára 4 forint. 12b. VII. 807. (1610. szeptember 13., Kh 150.; ugyanannyi 1612-ben, Kh 181.) A vámbejegyzés az ár feltüntetése nélkül csak a mennyiséget örökíti meg. Pl. 9. XXXV. 13. (1602. július 26., Kh 128.); 9. XXXV. 20. (1602. július 31., Kh 130.); 13a. XXIII. 6. (1613. december 24., Kh 199.) Ez utóbbi esetben figyelemre méltó, hogy a harmincad kétszerese az előzőeknek. Más minőség vagy árdrágulás? 104 13a. XVI. 3. (1612. december 14.: „3 masa puskapor” 90 denár vámértékben, Kh 179.) 105 12b. VIII. 18. (1611. augusztus 1. és augusztus 9., Kh 161.); 13a. VI. 27. (1612. május 26., Kh 173.); 13a. VI. 30. (1612. augusztus 1., Kh 175.); 13a. XVI. 5. (1612. december 19., Kh 180.); 13a. XVI. 6. (1612. december 21., Kh 181.); 13a. XXIII. 6. (1613. december 24-én két szállítmány, Kh 199.) Lásd még Pap: ActaMN XIV. 1977. 381., VI. táblázat. 106 13a. XVI. 3. (1612. december 14-én 2 szállítmány, Kh 179.); 14a. XXII. 32. (1617. augusztus 25., Kh 277.); 18b. IV. 11. (1630. április 1., Kh 357.); 18b. IV. 13. (1630. április 23., Kh 359.); 19. XI. fasc. 1. 18. (1634. augusztus 25., Kh 469.) Lásd még Pap: ActaMN XVI. 1979. 239. 107 9. XXXV. 13. (1602. július 26., Kh 128.); 9. XXXV. 20. (1602. július 31., Kh 130.); 12b. VII. 807. (1610. szeptember 13., Kh 150.); 13a. XXIII. 33. (1614. július 20., Kh 211.) 108 13a. VI. 30. (1612. július 4. és augusztus 1., Kh 175.); 14a. XXII. 28. (1617. július 18., Kh 274.). Lásd még Pap: TSz XXXIII. 1991. 3–4. sz. 248. 109 13a. XVI. 10. (1613. január 10., Kh 183.); 18b. IV. 66. (1630. szeptember 18., Kh 387.) 110 13a. VI. 37. (1612. november 5-én Törökországból (?), Kh 178.); 13a. XXIII. 11. (1614. január 31-én Kassáról (?), Kh 202.) Lásd még Pap: ActaMN XVI. 1979. 244–245. 111 Imreh István: A fejedelmi gazdálkodás Bethlen Gábor idejében (Erdélyi Tudományos Füzetek 211). Kvár 1992. 19. 112 Lásd a 111. jegyz. 113 8. XIV. 13. (1599. április 16., Kh 110.) Lásd még Francisc Pap: Comerţul Clujului cu Sălajul în sec. XVI–XVII în documentele oficiului tricesimal clujean. ActaMN IX. 1972. 551. 114 19. VII. 51. (1632. október 21., Kh 421.); 19. VII. 54. (1632. november 24., Kh 423.) 115 18b. IV. 11. (1630. április 1., Kh 357.) 116 19. VII. 51. (1632. október 21., Kh 421.) Lásd még Pap: TSz XXXIII. 1991. 3–4. sz. 247. 103

EME 134

MŰHELY

eseteket – ismeretség vagy más szempontok alapján? Vagy pedig a behozatal és a kivitel között állapítottak meg ezúttal harmincadkülönbséget?) Hajlunk arra, hogy az azonos elnevezés mögött minőségi különbséget feltételezzünk, mert a lőporszállítás más eseteiben ez idő tájt változatlan a harmincadösszeg, illetve az áru kereskedelmi ára. Vannak árufajták, amelyeknél éppen a harmincas években árdrágulást tudtunk megállapítani, 117 de a lőpor esetében nem következtethetünk bizton ilyesmire a kolozsvári harmincadkönyvek adataiból. A lőporszállítmányok eléggé kiegyensúlyozott vámösszegben és kereskedelmi árban jelennek meg, s ez nem teszi óhatatlanul szükségessé azt a következtetést, hogy e téren is árdrágulás lépett volna fel a harmincas években, azt sem, hogy a háborús körülmények (a harmincéves háború) a lőpor vásárlásában is árdrágulást kényszerítettek volna ki. Így aztán pontosító adatok hiányában csak arra következtethetünk, hogy a Kolozsváron taksált lőpormennyiséggel a magisztrátus a város védelmi szükségleteit kívánta folyamatosan kielégíteni. Vásárlónak tehát a városvezetőséget és nem a magánkereskedőt vagy iparost, avagy talán a földbirtokos megbízottját tartjuk. * Már többször említettük a kolozsvári harmincadkönyvek ama hiányosságát vagy pontosabban jellegzetességét, hogy igen csínján bánnak a minőségre vonatkozó jelzőkkel. Más árufajtáknál alkalomadtán találunk az áru minőségére vonatkozó megjegyzéseket (így például a posztófajtáknál, 118 az igásállat 119 vagy a lovak esetében, a gyarmatárunál, a festéknél és a színezőanyagoknál stb.), főleg olyankor, amikor a harmincadosok látszólag mindenben azonos árucikknél a szokottól eltérő vámösszegeket kell megindokoljanak, természetesen főként akkor, ha eme összegek nagyobbak a szokottaknál. A hadicikkek esetében a minőségi utalások általában (ritka kivételekkel) hiányoznak. Jelen vannak viszont a szállítási eredetre vagy a célpontokra (természetesen, kivéve azon eseteket, amikor erre nem következtethetünk) vonatkozó adatok, a vételár megjelölése és más olyan részletek, amelyek a kolozsvári harmincadkönyveket egyedülálló levéltári forrássá avatják egész Közép-Európában. Az itt található adatokhoz foghatót nem lelünk sem a 15. századra vonatkozó kassai számításkönyvekben, sem a hasonló jellegű osztrák jegyzékekben, sem a királyi Magyarország vámadatai között. Vitathatatlan tény, hogy a hadicikkeket is tartalmazó levéltári forrás egyedülállóan érdekes. Lehetővé teszi azt, hogy megállapítsuk: a kézműves céhek mellett a kereskedőréteg önálló életet élt a középkori–kora újkori „kincses” Kolozsváron, ebben az európai városban. A kolozsvári harmincadkönyvek alapján leszögezhető, hogy e városnak mint az átmenő kereskedelem tipikus kelet-közép-európai városának a kor szakaszos jellegű európai kereskedelmében is megvolt a maga – talán már régóta létező – közvetítő szerepe. Nem tértünk ki ezúttal a hadtörténettel kapcsolatos más árucikkek forgalmára. Így nem tárgyaltuk az acél, a vas, a réz, az ón harmincadolását, valamint számos olyan kézművestermék megvámolását sem, amelynek közvetlen vagy közvetett kapcsolata volt a hadviseléssel, sőt esetenként a 117

Lásd Kh 74–77. Pap Ferenc: A posztókereskedelem a kolozsvári vámnaplókban (1599–1637). = Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kvár 1996. 451–452. 119 1635. augusztus 12-én „hizlalt ökröket” hajtanak ki. Lásd Kh 494. Lásd még Pap Ferenc: A kolozsváriak marhakereskedése a XVI. század végén és a XVII. század első felében. = Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kvár 1999. 453. 24. jegyz. Rövidítések: – ActaMN = Acta Musei Napocensis. Cluj (Cluj-Napoca).– ActaMP = Acta Musei Porolissensis. Zalău. – AIIAC = Anuarul Institutului de Istorie şi Arheologie Cluj. (Cluj-Napoca) – EOE = Erdélyi Országgyűlési Emlékek I–XIX. Szerk. Szilágyi Sándor. Bp. 1875–1896. – Kh = Kolozsvári harmincadjegyzékek (1599–1637). Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közreadja Pap Ferenc. Buk.–Kvár [2000.] – SZT = Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Anyagát gyűjtötte és szerkesztette Szabó T. Attila. Eddig megjelent kötetei: I–XI. Buk.–Bp. 1975– 2002. – TSz = történeti Szemle. Bp. 118


135

művészettel is. Így nem beszéltünk/írtunk a gyeplő, a nyereg, a heveder, az istráng, a kapca, a tarisznya, a csizma, a kés, a vasfeldolgozás számos terméke, a bőrfeldolgozás esetleg katonai célokat szolgáló termékeinek a harmincadolásáról. A harmincadkönyvek ugyanis nem tartalmaznak közvetlen utalást a behozott-kivitt tárgyak funkcionalitására. Mégis az ismertetett levéltári adatok-tények így is éreztetik azt, hogy Erdély civitas primariája a 16. század végén és a 17. század első felében sem vesztette el korábbi jelentőségét. Közép- és alkalmasint nyugat-európai levéltárak vonatkozó anyaga további felvilágosításokat nyújthat Kolozsvárral kapcsolatosan is. A külföldi kereskedőtársakkal való kapcsolat, annak a tanulmányozása, hogyan tükröződött a korabeli kereskedelemben a város – és a földrajzi-politikai környezet – időnként változó kereslete és az ennek megfelelő kínálat, hogyan viszonyult koronként és helyenként a központi hatalom a kereskedőtársadalomhoz, valamint még sok más szempont elengedhetetlenül szükségessé teszi a számos levéltári forráshoz forduló bel- és külföldi további sokrétű szakkutatást.

EME Bartha Katalin Ágnes

Egy kolozsvári Macbeth-produkció (1812) (Gyakorlati színészképzés és közönségnevelés) Shakespeare színpadi jelenlétét vizsgálva a 19. századi Erdélyben mindvégig azonos és fontos kérdésbe ütközünk: összetalálkozik-e a közönség és a színpadon eljátszott Shakespeare-darab? A kérdés alapos körüljárása újabb problémákat vet fel, amelyek a magyar közönség műveltség- és ízlésszintjének tárgyalásához, Shakespeare magyar honosításának kérdéséhez (s ezzel együtt a kulturális tényezők bevonásának fontosságához) vezetnek el, továbbá a korabeli színházi állapotok, színpadtechnikai lehetőségek és az előadás létrehozásában valamilyen módon részt vevő, az előadás sikerességét biztosító sokoldalú színházi ember (szerző-fordítórendező vagy díszlettervező-színész-igazgató alakjában) bemutatásának szükségességéhez. Egy 1812-es kolozsvári Macbeth-produkció eredeti, ill. közvetett források alapján való tárgyalása kísérlet egy régi előadás rekonstrukciójára, egy régi közönség megidézésére s egyben a korabeli színészképzés egy sajátos gyakorlatának megelevenítésére. Az előadást meghatározó, nagy szereplőgárdát mozgató szereposztási technika, amelyre nem a specializáció, hanem sokkal inkább a sokoldalúság értékelve jellemző, receptív közönséget feltételez, a „játékszíni elálltatás” 1 értő élvezőjét, amely elfogadja a szerepösszevonás lehetőségét.

Az előadás és fordítás problematikus viszonya „Igaz, hogy sok elvágni való van benne, de Macbeth, s Ladyje karakter, az egész elrendelés, minden, óh! Rettenetes nagyon szép az!” (Döbrentei írja Kazinczynak 1811. jún. 19-én)

Ferenczi Zoltán alighanem eloszlatta azon kételyeket, amelyek az első magyar Macbethelőadás kapcsán támadtak, hogy tudniillik nem bizonyos, hogy valóban Döbrentei fordításában adták. Az igaz, hogy a fennmaradt színlap nem közli a fordító nevét, de az akkoriban egyáltalán nem számított rendhagyó jelenségnek. Ferenczi, az erdélyi színjátszás fáradhatatlan kutatója meggyőző érvekkel és hiteles adatokkal bizonyítja, hogy Döbrentei első prózai Macbeth-fordítása Wandza kolozsvári társulatának készült 1812 előtt. Döntő érvül Döbrenteinek Kazinczyhoz írott, 1811. november 16-i levele szolgál: „Még időm se vala az átolvasásra, megköszönésre, mert most mind Macbethtel foglalatoskodom. Az originál textus mellett meg van nállunk Voss, Bürger, Schiller fordítása. Bürger nem született a Játékszínre. Macbethben némelly kis változtatásokat teszek […] Különben is a személyeket kevesítenem kell, hogy elég Játszó lehessen. Pesttől messze lévén, ámbár Benkének ígértem, ajánlottam, előszer Kolozsvárt fog eljátszattatni. Wandzának akarom dedicalni, mivelhogy a Játékszín körül közmegvallás szerint hazafiui tűzzel fáradozik.” 2 Ennek a fordításnak az alapján kerül színre 1812. április 11-én a Wesselényi-féle lovarda ideiglenesen átalakított színháztermében a Macbeth. 3 (Bayer József aggályai a fordítás szerzőségét illetően inkább a határozott színházi-filológusi beállítódásának és Ferenczivel való pole1 Döbrentei Gábor szóhasználata = Döbrentei: Macbeth. Szomorú Játék öt felvonásban. Angolból, mai eléadatáshoz alkalmaztatva. Pesten 1830. 246. 2 L. Váczy János: Kazinczy Ferenc levelezése. IX. Bp. 146. 3 Ferenczi Zoltán: Döbrentei első Macbeth-fordításáról. = Magyar Shakespeare-Tár VIII. 1916. 287.

EME EGY KOLOZSVÁRI MACBETH-PRODUKCIÓ (1812)

137

mizáló szokásának tulajdonítható, s nem a korabeli színházi lehetőségekhez mért viszonyulásnak. 4 ) Az 1812-ben Kolozsváron színre került változat szövegkönyve sajnos nem maradt fenn; Döbrentei, bevallása szerint, elégette. Az Élet és Literatura 1827-es évfolyamában Jegyzetek Kazinczy vitatásaira c. cikkében az idegenes nyelvhasználat ellen kikelő Döbrentei így ír: „Régen elégetém Macbethnek azon fordítását, mellyet úgy is csak prózában, angolyossággal eltölték próbául, s köszönöm Gyarmaty barátomnak hasznos figyelmeztetéseit. Ujra fordítván az anyanyelvről való mélyebb gondolkodás után jambusban, minden bonyolitottabb helyen azt kérdeztem magamtól: Vallyon miképp fejezhette volna ki ezen angolyos mondásba tett megrázó képet, érzést Shakespeare magyarul, ha úgy írjon?” 5 Az elégetés gesztusa a megtagadás szinonimájaként nagyon is rímel Kazinczy hasonló jellegű kijelentésére a saját Macbeth-fordítását illetően. 1808-ban, Döbrentei Gyulaiéknál való tanítóskodása idején, amikor érdeklődése e drámának a lefordítása felé irányítja, megjegyzi, hogy a vásárhelyi deszkateátrumhoz ezt másképpen kellene „alkalmaztatni”, s megtudakozza, hogy Kazinczy próbálkozott-e fordításával (1808. júl. 3.). Kazinczy gr. Gyulai Ferencnéhez írt levelében így válaszol: „Döbrenteit köszöntöm s azt izenem, hogy Macbethet nem fordítottam, s a mi volt is, elégettem” 6 (1808. aug. 17.). Döbrentei fordításkísérlete nem hamvadt el teljesen. A prózai fordítás, főnixmadárként, kötött jambikus formában éled újra. Miután első, prózai fordítását megsemmisíti, a verses fordítással 1823-ban készül el, s ezt adják elő 1825 októberében az országgyűlés alkalmával Pozsonyban. Nyomtatott formában való megjelenésére azonban 1830-ig kellett várnia. 7 Bayer, bár színháztörténeti jelentőségét elismeri, a fordítást elmarasztalja, s Döbrenteinek a kötetben megjelenő tanulmányát értékeli főként, amelyről méltán állíthatja, hogy „egyike a kor legjelesebb magyar Shakespeare-tanulmányának”. 8

A fordítói hűség presztízsének kezdetén Ha az 1820-as, 30-as évek Döbrenteijében nincs elég szöveg iránti tisztelet s a „nagy észláng”-gal szembeni alázat, akkor átírja a szöveget. Döbrentei nem úgy jár el, mint a korabeli Shakespeare-átdolgozók (olyan átdolgozást is ismerünk, amelyben Lady Macbethet a dráma végén bilincsbe verték 9 ). Még a század negyvenes éveiben is az volt az egyik sarkalatos kérdés a magyarországi Shakespeare-propagálók között, hogy műveit hitelesen, szóról szóra vagy korrigálva, az akkori magyar közönség ízléséhez alkalmazva fordítsák. Csak a későbbiekben lendül előre (a szeméremsértőnek ítélt szövegrészek kihagyásait szorgalmazók ellenében) a teljes, igazi, hamisítatlan magyar Shakespeare érdekében a szövegfordítások ügye. Korántsem tartunk az első teljes Shakespeare-kiadás (1864–1878) előmunkálatainak fázisainál, a fordításbírálat műfajának, sőt a kontrollszerkesztés mai intézményesített gyakorlatához 4

A fordítás szerzőjének problémájáról l. még Bayer József: Shakespeare drámái hazánkban. I. Bp. 1909. 237; Wéber Artúr: Döbrentei Macbeth-fordításáról. = Magyar Shakespeare-Tár. III. 1910.147–149; Ferenczi Zoltán: i. m. 286–291; Ferenczi Zoltán: Döbrentei második Macbeth-fordítása. = Magyar Shakespeare-Tár. IX. 1916. 112 –130. 5 Élet és literatura 1827. 379. 6 Kazinczy Ferenc Macbeth-fordítástöredéke, melyet Bürger után készített, megvan az OSZK Kézirattárában. 1791. 7 Ferenczi Zoltán: i. m. 1916. IX. 118–125. 8 Bayer József: i. m. 1909. I. 35. 9 A 18. századi Shakespeare-átdolgozók előszeretettel melodramatizálták a Macbethet is (Hankiss Elemér: Hamlet színeváltozásai. Hamlet-értelmezések a XVIII. századtól napjainkig. Szombathely 1995. 26.).

EME 138

MŰHELY

hasonlítható Shakespeare-kanonizációs mozzanatainál. Döbrentei Gábor pontos filológiai rekonstrukción alapuló fordítása a teljes szöveg iránti feltétlen hűség nevében a kor ízlésnormáihoz képest feltűnően modern szellemben adott választ a Shakespeare-fordítások akkori lényeges kérdésére: az illetlennek számító helyek megszelídítésének, kihagyásának vagy hű lefordíthatóságának problémájára. Ez a gond nem magyar sajátosság ekkoriban: a 19. század elejétől külföldön a hívebb kiadások mellett egyre-másra jelennek meg családi és iskolai használatra megszelídített vagy általában illendőségből kihagyásokkal szalonképesebbé tett Shakespearekiadások. 10 A problémát Döbrentei úgy hidalja át, hogy a teljes szöveget lefordítja, és függelékben közöl egyes szövegrészeket, mindezt a színpad szempontjából teszi: „mai eléadatáshoz alkalmaztatva”. Ennél nagyobb változtatást nem visz véghez. Szemben a Bürger-féle fordítással, amelyből Kazinczy is fordít, korát meghaladó, modern Shakespeare-filológusi precizitásra vall műve. 11 (Bürger átdolgozásában elhagyja Duncant, boszorkányjeleneteket iktat be, Macduff szájába moralizáló, kioktató, átkozódó beszédet ad, s Macbeth a színen elesve, haldokolva terjedelmesebb szöveget mond. Macbeth nem ifj. Siwardot öli meg, hanem egy angol tisztet. A III. felvonásban Banquo gyilkossága nem a színen történik, és a Macduff kastélyában lefolyó családirtás sem történik nyílt színen. 12 ) Nem meglepő ezért, hogy az 1812-es előadásból kimarad a IV. felvonás első jelenete (Lady Macduff és kisfia nem szerepel a színlapon), ami amúgy sem kímélné a gyenge idegzetű nézőt. Macduff kisfiát, aki zseniálisan naiv mondásával szívünkbe lopja magát, egy perc múlva már a bérgyilkos tőrével hátában látjuk, amint anyjához tántorog. „Megölt, anyukám!” Az 1834. június 17-i budai előadás, mely először és utoljára mutatja be a Döbrentei fordította, jambikus formájú Macbethet Bartha János jutalomjátékaként és Kántornéval Lady Macbeth szerepében, minden bizonnyal megrázó hatású lehetett, hisz a szövegkönyv szerint nyílt színen történik a gyilkosság, s a jelenetből csak Lady Macduff és fia párbeszéde maradt ki. Banquo meggyilkolása közvetlenül a színen eltervelt gyilkosság eredménye volt, ezért feltételezésünk szerint nem volt annyira meglepő és a közönség felháborodását kiváltó jelenet, mint Lady Macduff fiacskájának halála.

A Macbeth-színlap és az előadás Minthogy nem került elő az 1812-es előadás lefolyásáról egyéb emlék, a fennmaradt színlap maradt egyedüli forrásunk. Noha a színlap műfajából adódóan nem szolgálhat különleges információkkal az előadásról, a színlapszöveg több szempontból is fontos adatközlése érdekes tájékoztatót nyújt a színre vitt első magyar Macbethről. 13 Az „ujj, még itten soha sem játzodta10

Dávidházi Péter: „Isten másodszülöttje”: A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Bp. 1989. 183. Jegyzeteire és a kötetben közölt tanulmányaira is gondolunk. 12 L Czeke Marianne Kazinczy Macbeth-fordításáról szóló tanulmányát. Czeke Marianne: Kazinczy Ferenc Macbeth-fordítása Bürger után. = Magyar Shakespeare-Tár. X. 1918. 238–256. és uő: Kazinczy Ferenc Macbeth-fordítása Bürger után. (Második cikk). = Magyar Shakespeare-Tár. XI. 1919. 251–281. 13 Érdekes módon a Macbeth 1812-es előadása után lekerül a műsorról, és nincs adatunk arra nézve, hogy a negyvenes évekig előadták volna. Legközelebb 1843-ban Kántorné ad elő részletet a Macbethből, az alvajáró jelenetet. Csak találgathatunk, hogy mi lehet az oka a darab eme különös, idegen sorsának a kolozsvári színpadon. A tanulmány írásának gyűjtőmunkai fázisában előkerült egy 1826. január 28-i miskolci Machbet (sic!) színlap (Enyedi Sándor színháztörténész szívességéből jutottam a színlap fotókópiájához). Ha nem is nyújt magyarázatot a Macbethtel szembeni idegenkedés jelenségére, forrásértéke színháztörténeti szempontból nem lehet kétséges. A miskolci közönséget a jutalomjátékadó Rátz Sándor így szólítja meg: „Nagy lelkü Hazafi Publicum; kegyes Pártfogóim! Sok esztendők alatt elő nem jöhetett ezen rendkívül való Darabja az esmeretes nagy Írónak, a’ készületek ’s több fáradságai miatt; de a’ rendes Játékok sorában a’ Játszók felsegéllését tárgyazó Játékok előkerülvén, egy ily remek Játék lehet méltó a’ czélra, mely részemről örökös tiszteletem kinyilatkoztatását esmertesse meg választásom által; ’s más részről elégítse ki azt az 11


139

tott Herósi Nagy Szomorú Játék” öt felvonásban került színre, az előrejelzés szerint időtartama meghaladta a két órát, és a „játszó személyek” névsora a színlapon szinte a teljes, Wandza Mihály igazgatása alatt működő társulatot jelentette. 1812 áprilisában a társulat 24 személyből állt: 15 férfi színészből, Wandzával és a súgóval együtt, 6 színésznőből és 3 gyerekszínészből. 14 Ez az év alighanem Shakespeare-évnek is nevezhető. A kolozsvári színtársulatnak eddig nem volt és a közeljövőben egyhamar nem is lesz még egy olyan éve, amely három Shakespeare-bemutatóval büszkélkedhet. Wandza viszi színre először a Leart, Macbethet, Coriolanust, s a Hamletben a címszerepet adja. Kolozsvár közönsége ez évben láthatja még a Romeó és Júliát, az Othellót és a Makrancos hölgy átdolgozását, a Második Gasznert is. 15 Általában az előadásokat ő rendezi, s neki köszönhető az 1810-es, jól szervezett társulat, az, hogy a színészi pályát megkedveltetve új tagokat vonz a társulathoz, és – a bécsi Festőakadémián eltöltött évek hatására – tulajdonképpen általa jutnak a díszletek kiemelkedő szerephez az előadásban. A darab színre vitt változata 24 szerepet kínál a Lordok, a Banquo lelkét, tüneményeket, katonákat és tiszteket leszámítva; e szerepeket az éppen színpadon nem lévő színészekkel játszatták. A főbb szerepeket a társulat kiemelkedő tehetségei kapták. A címszerepet a társulat igazgatója, Wandza, Lady Macbethet, az országos hírnévre szert tevő szenvedélyes színésznő, az ekkor még csak húszéves Székelyné Ungár Anna játssza, aki már ekkor kitűnt a szende szerepekben, s id. Lendvaynéig nem is lesz jelesebb párja a magyar színpadon. Duncan királyt a kolozsvári társulat alapító tagja, Sáska János alakítja. Malcolm szerepét Pergő József, 16 Pergő Celesztin öccse játssza. A színlapon szereplő 15 név nagyobb része szintén ismerősen cseng. Mindannyian a korszak színházeseményeit meghatározó színészegyéniségek. Banquót Székely József, Hekatét Sáskáné Koronka Borbála, az egyik boszorkányt Kiricsics Jozefa – ez utóbbi nevével gyakran találkozunk a korabeli színlapokon csak úgy mint Jozefa – alakítja. A nem kevés szereplőt igénylő darab játszószemély-lajstroma nemcsak a szereposztásról, hanem a forrásul szolgáló fordításról is sok mindent elárul. 17 Estvét, mely legelső arra, hogy a’ Hazafi Szív ne fáradjon el jót tenni egy oly’ Institutummal, mellyet tsak a’ Hazafi Szeretet tarthat fenn.” Könnyen kapcsolatot teremthetünk a miskolci és az 1812-es kolozsvári színlap között. Noha a miskolci Macbeth a közvetett fordítást használhatta („forditotta németre Schiller), néhány színész a kolozsvári előadás után 14 évvel a miskolci Macbethben is fellép más-más szerepben (Rátz Sándor Seytonként, Székely Susánna Lady Macbeth komornájaként), Székelyné pedig továbbviszi a Lady Macbeth szerepét. A címszerepet Czelesztin alakítja. Ha sokáig kolozsvári Macbeth-előadásról nem is tudunk, marosvásárhelyi előadásadatunk van. Fodor István közli egy marosvásárhelyi 1829. december 27-i Macbeth-előadás színlapjának szövegét. Ennek alapján arra következtethetünk, hogy 1816-ban is játszták a Macbethet Marosvásárhelyen: „Machbet v. A’ nagyra vágyás következése. Tizenhárom esztendőktől fogva itt nem adatott: ’s közelebbi kidolgozás után készült Remek Nagy Héroszi Szomoru Történet 5 Felvonásba: Uj Decorátiokkal Tüneményekkel Optikai Jelenségekkel irta a’ halhatatlan Shakespeare. Forditotta If. Fiedler” (Fodor István: Régi szinpadi furcsaságok a marosvásárhelyi szinészet bölcsőkorából. Krónikás füzetek. Marosmenti Élet kiadása 1939. 14.). 14 Ferenczi Zoltán: A kolozsvári színészet és színház története. Kvár 1897. 239. 15 Vö. Enyedi Sándor adataival. EnyediSándor: Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei. 1792–1821. Buk. 1972. 156–162. 16 Az 1810–12-es színlapokon csak Pergőként szerepel, bátyja, Pergő Celesztin, aki e színésznemzedék másik kiváló egyénisége volt, csak Celesztinként fut. (L. OSZK Színháztörténeti Tárának Kolozsvári színlapgyűjteményét. 1810–1812.) Pergő nevéhez fűződik egy Shakespeare nevét reklám céljából felhasználó hamisítás dokumentuma. Mentzikov Sándor Muszkatörténet c. 5 felvonásos vitézi játékának színlapján a Pergő jutalomjátékaként hirdetett darab szerzőjeként Shakespeare neve szerepel (1812. december 19.). L. még erre vonatkozóan Bayer József: Visszaélés Shakespeare nevével. = Magyar Shakespeare-Tár. IV. 1911. 248–255. 17 Az előadást az 1830-as nyomtatásban kiadott Macbethre vonatkoztató elemzési módszer, ha a szigorú tudományosságnak nem is felel meg, kombinatorikus úton, mégis eredményekhez vezet el. (Vigaszul: az egész Shakespeareirodalom ezzel a problémával küszködik évtizedek óta, mégis működik, és nem is sikertelenül. Hasonlóan, az erdélyi hivatásos színjátszás kezdetéről szóló még feltáratlan dokumentumok, jelesen ezen előadás konkrét lefolyásáról szóló

EME 140

MŰHELY

Színpadi látványosság és színjátszói technika Mit is ért Döbrentei Macbethjének címlapján azon, hogy a „mai eléadatáshoz alkalmazva”? A szókapcsolat jelentése a kísérő tanulmányok mentén körvonalazódik, és nyilvánvalóan az 1830-as évek állapotát tükrözi. Egyszersmind „magyar színpadra való alkalmazást” is jelent, ami minden esetben színpadtechnikai problémát takar. Mire ügyelne az olvasó és színjátszó Macbeth és a’ Lady karakter körül? c. zárótanulmánya végén ezt az óhaját fogalmazza meg: „Ha szabad volna é itt egy ohajtásomat kinyilatkoztatnom? – Szeretnék, mikor az alkalmatosság úgy hozná magával, Macbeth magyar eléadásán valahol jelen lenni – csak nem csűr formájú deszka theatrumba! – hogy láthatnám, szolgálhattam é, kívánságom szerint játékszíni művészségünknek? Midőn 1825-ben Novemberben, az országgyülése alatt Posonban a’ jeles Kántorné, kéziratom szerint Királynénk ’s a’ Császárné jelenlétében, a’ mint hallám nagyon dicséretesen mutatta a’ Ladyt, már akkor lejövén, nem lehettem jelen.” Az óhaj mögött a konkrét magyar színpadot szem előtt tartó fordító-dramaturg áll. Nem érdektelen a látványosság szempontjából az előadás színhelyének a megidézése, mely a Wesselényi-féle lovarda ideiglenes színházterme volt. Ebbe az épületbe nagy összegeket fektetnek, de az így sem vetekedhet a Rhédey László-féle elegáns főtéri bálteremmel, amely ekkor a veszedelmes konkurenciát jelentő német színjátszóknak játszóterme volt. A vizsgált előadásunk Lenoxát alakító Rátz Sándorban pompás kivitelű színházteremként él a Wesselényi-féle színházterem: Wándza „három hét alatt – oly szép – oly fényes és pompás színházat állít elő: melynél szebb még nem volt és nem is lesz soha a magyarnak. Hazudni nem mernék: mert még élnek Kolosvárt azok a Mágnások, kik páholyt tartottak. Igen pompás és költséges volt a pazarlásig. Az egész színház ki volt festve belülről, hol Vancza úr minden ecsetvonással remekelt; némely függöny creditor selyemből, némelyik vékony rumburgerből volt készítve, s ezeken a festés bámulatos volt. A harminc páholy Bécsből hozatott – kárpitos munkával volt borítva, az oldal függönyök külömbféle nehéz atlaszból – arany és ezüst rojtokkal, a Gubernátori páholy pedig egészen veres bársonnyal készítve. Hitel felett való!” 18 Az 1812-es színpadi megvalósítás első rendezői mozzanata a változások számának csökkentése, a színek összevonása és elhagyása révén történhetett. A színlap ajánlása reflektál is e mozzanatra. A Macduff szerepét alakító Török István, jutalomjáték-adó színjátszó és színmester az előadás színreviteléről így ír: „Tellyes igyekezettel tehát azon lészen a’ Nemzeti Játszó Társaság, hogy ezen darabnak elő adásában semmit el ne múlasson a’ mi annak valóságos érdemét nevelheti, mind a Tüneményes Jelenések, mind a’ Játék Szini Változások sebeségére nézve – érdemes Nézőinknek meg-elégedéseket igyekezvén meg-nyerni” (Kiemelés tőlem – B. K. Á.). Wandzáról feljegyzik, hogy Schikanedernek, a legfényesebb színház építőjének s a fényes kiállítás első művelőjének tanítványa sokat adott a díszletekre, látványosságokra, balettre, görögtűzre, s ezáltal is fejlesztette a színjátszói technikát. 19 A tünemények látványossága legalább olyan nagy érdeklődésre tarthatott számot, mint a nagyközönség számára ismeretlen darab, de szerzőjének jó híre a tényleges ismeret nélkül is biztos közönségcsalogatóul szolgált. Bár a tüneményeket külön-külön nem tünteti fel a színlap, ezek a IV. felvonás boszorkányjelenetéből: a fegyveres fő, a véres gyermek, a koronás gyermek „jelenségeket” s majd a nyolc király árnyát dokumentumok hiányában, ez a módszer bizonyul járhatónak.) A kiadás: Macbeth. Szomorú Játék öt felvonásban. Angolból, mai eléadatáshoz alkalmaztatva. Pesten 1830. Wigand Ottó áruja. A továbbiakban csak mint Döbrentei: i. m. 1830. és oldalszámmal utalok reá. Ha a könyvben jelölt helyre értem, akkor értelemszerűen a kiadás évszáma elmarad, a római számmal a felvonást és arab számmal a jelenetet jelölöm. 18 Rátz Sándor: Emléklapok egy aggszínész életéből. Miskolc 1856.17. 19 Ferenczi Zoltán: i. m. 1897. 239.


141

jelentik. A színlap bevallása szerint ezekre sok figyelmet fordítottak, de nincs okunk a színlapot egy másik Macbeth-színlap reklámjának megoldásához hasonlítanunk, ahol a tünemények kiemelt szerepe folytán a tragédia műfaja „varázsdrámá”-vá változik. 20 Banquo szelleme (a színlapon „lelke”) minden bizonnyal megjelent az 1812-es produkcióban. A szellem színpadtechnikai kivitelezésén töprengő Döbrentei is amellett érvel, hogy színjátszó által kell előadni, mivel „az efféle theatrumi masinéria az ismeretes játékszíni eláltatáshoz tartozik […] minthogy az ember a’ csupasz észképnek, sőt érezhető indulatnak is hamar emblemát szeret kigondolni, nem esik ellenére itt a’ léleknek mint a’ lelkiisméret kínzójának allegóriás látása”. 21 Úgy véljük, a díszletcsere kiküszöbölése érdekében a jelenetek sorrendje is változott az előadáson. Valószínűleg háttérfüggönnyel ábrázolhatták a zárt és nyitott teret egyaránt – a palotában történő eseményeket, a boszorkánybarlangot és a csatajelenetet is. Gyakori megoldás, hogy a díszletezés háttérben zenével, az előfüggöny lebocsátása nélkül történt meg, de elképzelhető, hogy a változatlan díszlet néhány percig üresen maradt, s az így támadt szünetet zene hidalta át. 22

A hiányzó szereplők alakító ereje A kihagyott szereplők nyilván a darabra is befolyással vannak. A színlapról hiányzik a skót nemesek közül Menteth és Catheness, az egyik orvos – valószínűleg a skót orvos 23 –, az öreg és a kapus. Ez utóbbi szerepét valószínűleg a strázsamesterrel vonták össze. Ez az összevonás azért is látszik valószínűnek, mivel Jantsó Pál játssza, és a kapus, aki közvetlenül Duncan meggyilkolása után lép színre, szövegével komikus színt hivatott képviselni a zord gyilkosság után. (Lényegében kérdés marad, mitől is kerül elő a kapus, hogy a bor hatásáról, kurválkodásról, impotenciáról és vizelésről kezdjen el beszélni.) A kapus passzusát Alexander Pope sem találta a klasszicista esztétikába illőnek, kiadásában apró betűvel szedte a kapus szövegét. Az 1830-as kiadásból Döbrentei is kihagyja e részt, csak függelékben közli, ott megjegyzi, hogy „tréfája igen csintalan és csinatlan”(186.), és nyilván ezért marad ki a főszövegből (II. fv. 3. j. 21–40.). Egyáltalán nem bizonyos, hogy Jantsó előadásában elhangzott ez az ördög-portáskodó jelenet, 24 de nem bírta megzabolázni magát a Jantsót első magyar komikusként ismerő s e jelenetben kitűnő szereplehetőséget látó képzelet. 25

20 Egy debreceni 1832. szept. 19-i Macbeth-színlap nevezi a tragédiát varázsdrámának. Éder György fordítja, és László József javára kerül színre. László ajánlása a negyedik felvonásbeli bűbájlámpa (Laterna Magica) műszerét emeli ki, és a hat koronás árnyékot, melyek különböző színben fognak megjelenni. ( L. még Bayer József : i. m. 1909. 245–246. és Vértesy Jenő: A Fáncsy-féle színlapgyűjtemény a M. Nemz. Múzeum Könyvtárában. Magyar könyvszemle 1908. 211.) 21 Döbrentei: i. m. 1830. 247. 22 Ferenczi feljegyzi, hogy a Wandza-féle társulat szerződött tagjai mellett „a nagyobb eléadásokon részt vett 6 polgári (vonós) és 12 katonai zenész a Splényi ezredtől, kisebbeken 6–8 zenész 1-1 frt. napidíjjal. A katonai karnagy 2 frt. 30 krt. kapott esténként” (Ferenczi Zoltán: i. m. 1897. 233.). 23 Döbrentei 1830-as fordításában is csak a Függelékben szerepel. 24 Mit is mond magáról a kapus? „Here’s a knocking indeed! If a man were a porter of Hell-gate, he should have old turning the key” – kétértelműen fogalmaz, nem biztos, hogy a kapus ember. 25 Érdekes adalék, hogy az alapszövegként Szász Károly fordítását tekintő budapesti Nemzeti Színház súgópéldányából és az erről 1881-ben készült másolatból, amely a kolozsvári Nemzeti Színház számára készült, szintén hiányzanak a megfelelő sorok. A súgókönyv instrukciója szerint a kapus megjelenésekor „lassan jő jobbról, álmos, félittas, most ölti fel ruháját, a kulcsokért visszamegy” (Macbeth. Súgódarab. Kolozsvári Állami Magyar Színház Könyvtára. Sz. 2042. 50.). Ez az instrukció a kapus félittasságára teszi a hangsúlyt, hisz megjelenésekor ezt emeli ki, s az álmosságot, s így elvész az angol szöveg kétértelműsége, mely a kapus nem ember létének és egyáltalán a mondanivalójának a kettősségére játszik rá.

EME 142

MŰHELY

A szereplők közül hiányzik még Lady Macduff és a fia, így egész jelenetük kimaradt az előadásból (IV. fv. 2. j. 1–86.), és nem csak a Lady és fia párbeszéde, amelyet Döbrentei méltatlannak vélt közölni a főszövegben. A kihagyások között található meg a IV. felvonás 2. jelenetének 30–60. sora is (Döbrentei: 1830. 194–198.). A jegyzetben tőle szokatlan hangvétellel bírálja a nagy Shakespeare-t, aki „Ezen jelenést nagyon rossz kedvében kellett írnia, mert a’ természetet itt elvesztette szem elől. Lady Macduffnak férjéről való beszéde egészen ellenkezik azzal a’ mit elébb mondott Menteth-nek, 26 s az árulót, és így férjét is akasztófára méltónak ítélvén, aljassá is változik; hogy pedig egy sokadalmon húsz férjet is reméll kapni, ez nem ide illő személyeskedés. A’ fiúnak ízetlen tréfája is természet ellen való. Feltévén azonban, hogy van a téres világon Lady Macduff, akkor Shakespeare a játékszíni művészséget sértette meg. Mert sokkal érzékenyítőbbé tehette volna a nagy észláng ezen jelenést, ha Lady Macduffot egy valóságos, derék, szíves, hív érzésű asszonynak festi, s így a természeti valóságot is látnók, ha e legbosszankodóbb megvetést érdemlő Lady Macbethről egy tiszteletet gerjesztő Lady Macduffra tekinthetnénk, azon tapasztalásunkat találván fel a kettő karakterében, hogy az élet gyakor mingyárt a’ gonosz mellett mutatja a’ jót ’ s a’ szelíd mellett a vadat” (Döbrentei: 1830. 197–198.). Itt Döbrentei csatlakozik a klasszicista Shakespeare-kritika jól ismert áramához, főként Samuel Johnsonhoz (Döbrentei a jegyzetben utal is Johnsonra, aki szerint „Shakespeare mindig a csupasz természetet festi”), és kiadásához kifogásjegyzéket is csatol. Egyik fő kifogása és ellenvetése az, hogy Shakespeare nem olyannak ábrázolja a dolgokat, amilyennek lenniük kell, hanem úgy, amilyenek, és nem is juttatja érvényre az isteni igazságszolgáltatást (S. Johnson: 1765.). 27 A játékszíni művészség megsértésének a gondolata abban a Döbrenteiben fogalmazódott meg, aki tisztában volt azzal, hogy Shakespeare tragikus életszemlélete valamilyen veszélyt rejt magában, s a darab disszonáns, megrázó és nyugtalanító hatását maga is érezte, de saját klasszicista-romantikus, polgári-felvilágosult, moralizáló életszemlélete mégis fellázadt ellene. Így értelmezhető javaslata is, amely az egyszerű jó–gonosz dichotomikus kategóriákba szeretné beilleszteni a két Ladyt (ami elképzelése szerint megnyugtató, nem pedig felkavaró hatást váltana ki). A gonosz Lady Macbethtel szemben ott látnánk a „tiszteletet gerjesztő Lady Macduffot”, így látnánk szerinte a természeti valóságot, s az ő terminusával szólva a jelenet is „érzékenyítőbb” lehetne. Minthogy Lady Macduff neve nem szerepel a színlapon, jelenlétét az 1812-es előadást magunk elé idéző képből ki is kell iktatnunk.

A színészképzés sajátos gyakorlata, a kettőzés Ha az erdélyi hivatásos színjátszás kezdetének szereposztási rendszerét figyeljük, megállapíthatjuk, hogy bizonyos szerepköri elkülönülés azonnal megindul. Az első korszakot összegző, az 1797-es Wesselényi-féle szabályzaton alapuló 1803-as törvénykönyv már a színészek „classificatiójá”-ról beszél, eszerint szabva meg gázsijukat is. 28 A kor színházában olyanfajta színészi tipizálás működött, mint amilyen sok más színházi korszakban is megfigyelhető, és amelynek prototípusa a commedia dell’arte: határozott alkattal rendelkező színészeket gyakorlatilag mindig egy bizonyos szerepkörben alkalmaznak. Wandza 26 Az eredetiben Rose-nak mondja. Döbrentei kihagyta Rose-t e drámából, helyette Mentethtel mondatja szövegét, mivel a kisebb létszámú játszó társaságokra is gondol, és „Menteth egyébként is itt keveset beszél, s ez a név magyarban nem olyan rossz, mint Rose” ( Döbrentei: 1830. 202.). 27 L. még Hankiss Elemér A klasszicista Shakespeare-kritika c. tanulmányát (Hankiss: i. m. 15–35.). 28 Ferenczi Zoltán: i. m.1897. 124.


143

nemcsak mint a társulat igazgatója, hanem tehetsége folytán is a vezető színészek közé tartozott. Székely József, Kótsi Patkó János egyik szerepköri örököseként főleg hősi és tragikus szerepeket alakított (többek között Lear királyt és Schiller Haramiákjának Moor Ferencét is játssza). Felesége, Székelyné Ungár Anna naivák és fiatal drámai hősnők megformálójaként szintén a társulat jelesei közé tartozott. A drámai szerepekre vágyó Gidófalvi Jantsó Pált külseje és különc személyisége vígjátéki figurák alakítására tette alkalmassá: furfangos szolgák, idős gavallérok, bogaras értelmiségiek alakítójaként válik országszerte híressé. A kolozsvári társulat csekély létszáma miatt nem ritka jelenség, hogy vezető színész epizódban vagy néma szerepben is fellépett. Nincs okunk a kettőzés szerepösszevonási eljárását megvetett színészi technikának, sem alacsonyabb színészi státus kifejezésének tartanunk. A színdarabok természetéből adódóan a főszerepeket nyilván nem kettőzték, mivel huzamos ideig színpadon levő karakter nehezen ugorhat át más alakba anélkül, hogy a közönséget meg ne zavarná, és saját szerepének színvonalát se rontaná. A szereposztási technika szempontjából vizsgálva a korszak ránk maradt kolozsvári színlapjait megállapítható, hogy nem jellemző a szerepösszevonások rendszerére a szigorú következetesség. Ellenben néhány következtetésünk hasznosíthatónak bizonyul. A színlapok alapján úgy tűnik, Jantsó Pál jár élen a kettőzés gyakorlatában. Egy előadáson belül képes ellentétes karaktereket is alakítani. Ha a vizsgált Macbeth-előadásban nem is kettőz, ismeretes egy Hamlet-előadás színlapja (1810. nov. 20.), melyben Oldenholm (Polonius ) szerepét és az első sírásó szerepét is alakítja. Kotzebue Embergyűlölés és megbánás c. darabjának előadásán (1810. nov. 6.) gróf Télpataki és Tóbiás, egy szegény öreg maszkjában is megmutathatja tehetségét. Az ugyancsak Kotzebue szerezte Az indusok Angliában c. darabban Schmidt, egy köszvényes, hajdan gazdag kereskedő és az egyik nótárius szerepében, Straff mesterként is Jantsó remekelhet. A Wandza írta Zöld Martzi vagy az útonálló haramiában (1823. febr. 9.) Juhász és Zsidó. Jantsó csodálatos megszemélyesítő képességgel rendelkezett, az álcázás rendkívüli adottságával bírt. Rajta kívül Diószegi Sámuel, Rátz Sándor, Török István, sőt Pergő Celesztin több ízbeni kettőzéseinek nyomára bukkanhatunk. Diószegi Sámuel Hensler Rinaldo Rinaldini vagy a tolvaj kapitány című darabjában (1810. dec. 20.) báró Rovezzo és ifjú metsző Mester. A színész emlékíró, Rátz Sándor a színlapon hamisan Shakespeare-darabként feltüntetett Mentzikov Sándorban (1812. dec. 19.) „egy szeretsen és egy porkoláb” epizódszerepeiben kettőz, és a Rinaldo Rinaldini (1812. júl. 2.) Georgio öreg katonája és egyben Giacomo falusi fogadós is. Török István Schiller Moor Károlyában (1812. jún. 16.) egyik a tolvajok közül és Daniel, egy öreg katona; A Rinaldo Rinaldiniben (1812. júl. 2.) herceg Della Tore és Taddeo, kelner Giacomónál szerepekben tetszeleghet. Celesztin kettőzéseinek egyik példáját a Zöld Martzi előadásának színlapja őrizte meg. (1823. febr. 9.): itt Várhelyit, Mezei földesúr lányának mátkáját alakítja és egy utazó olaszt. Celesztin kettőzésének egy másik példáját egy 1823. márc. 4-ei színlap kézírása dokumentálja. Érdekes kényszer-szerepösszevonás példáját olvashatjuk. Kenderesi Ferenc Rósa koszoru vagy A’ boldog nap című erkölcsi játék színlapja szerint Celesztin egy Éjjeli Strására ügyelő Tisztet játszik, Kemény János pedig Transport kapitány főszerepét. A kézírás szövege a következő: „Ezen Játékban Kemény nem jelent meg, mert részegsége miatt ki kellett vinni a Teatrumbol, Czelesztin ex abrupto el játszotta az ő Rolléját is.” A Vasa Gustav című négyfelvonásos Kotzebue-darab színlapja (1820. máj. 2.) az ajánlásban külön reflektál a szerepösszevonás eljárására: „Nemzeti Nagy lelkü Pártfogóink! […] Még most az egyszer meg Szolltunk utollyára, mert ki lát be ’ a Jövendő tárházában? S ki tudja csak holnap mi következik! Semmit is méltóbbat utollyára nem választhattunk volna, és semmi is közelebb nem vihetett engem is jó szivüségtekhez, mint ez a Nagy és Charaktereikre nézve szé-

EME 144

MŰHELY

pen ki dolgozott Játék kűlső Játék Színi Díszei, mellyekre igyekezetemet fordítottam, Társaságunk utolsó áldozattya Hozzátok – talám érzékeny és Számos Nézőkre talál: azonba két-két személyt kell többire egynek elö adni, de az öltözetek, és ábrázat ahhoz való el változtatásában a’ hogy az Iro meg engedte ’ s a ’ forditó hozzá alkalmaztatta, ’ s így ebből botránkozás nem lehet” (Kiemelés tőlem – B. K. Á.). A darabban hét színész alakít két-két szerepet (Kemény János, Székely József, ifj. Székely, Szilágyi, Bartha, Rátz Sándor, Cseh). A darab színre vitele alighanem jó próbaköve a kettőző színészek megszemélyesítő-alakító erejének, s egyben kísérlet is a drámai struktúra teremtette lehetőségek színészi kiaknázására (főleg az ellentétes temperamentumú karakterek kettőzése drámai hatású). A korszak színlapjainak vizsgálata nyomán úgy véljük, hogy a kettőzés, a színészképzés sajátos gyakorlataként, nagymértékben szolgálta a kísérletezés és fejlődés céljait, a színészeket változékonyságra tanította, hogy képesek legyenek egyaránt jó és rossz, tragikus és komikus ábrázolásmódra.

A Macbeth-előadás kettőzéses szereposztási technikája Értékesnek és színháztörténeti szempontból fontosnak tekintjük a szerepösszevonás e típusának, a kettőzésnek beépülését az előadás lefolyásába. A kettőzésnek az egyik és talán legkézenfekvőbb oka a színészek kis létszáma volt, de egy másik okot sem szabad szem elől tévesztenünk: akik szerepeket kettőztek, tehetségüket több oldalról is megvillanthatták, és – nem utolsósorban – esztétikai-dramaturgiai hatása is volt az egy darabon belül két szerepben való szereplésnek. 29 Szilágyi egyik szerepe a darabban Duncan király ifjabbik fia, Donalbain, akinek lényegében kevés szerepe van a tragédiában, és az események lefolyására sincs olyan hatással, mint bátyja, Malcolm (Pergő J.). Ezért is hagyja ki Döbrentei nyomtatott kiadásából. De Szilágyi szerepe az előadásban nem ér véget Donalbain királyfi megjelenésével, tehetsége egy orvosként is érvényre juthat. Az egyik orvos az V. felvonás 1., illetve 3. jelenetében lép fel az angol kiadás szerint. Az angol szövegben szerepel még egy orvos, a IV. felvonás 3. jelenetében. Az Angliába menekült Malcolm és a skóciai áldatlan helyzetet nem tűrő, Angliába utána jövő Macduff beszélget a királyi palota előtt. Amikor már mind a ketten megnyugszanak azon reménységben, hogy az angol Siward hadserege segítségükre van, és megszünteti Macbeth zsarnokoskodó hatalmát a skótokon, jelenik meg az angol doktor. De csupán négysornyi szövege van az angol király gyógyító hatalmáról. Döbrentei kötetében nem is szerepel ez az orvos, és a megszólalásához kapcsolódó Malcolm-szövegrészt is csak a függelékben közli (IV. fv. 3. sz. 140–159.). Ezért bizonyosnak vehetjük, hogy a színlapon szereplő orvos – nem az angliai. Döbrentei Gábor így ír jegyzetében erről a szerepről: „Ez a doktor az egész játékban sehol sem fordul egyebütt elé, csak itt, tehát az egészre nézve nem egyéb belefoldott személynél. Shakespeare talán azért tette ezt, hogy királyának egy kis tisztelkedést nyújtson” (Döbrentei: 1830. 199.). Ám a skóciai orvos szerepe nem is olyan lényegtelen, főleg ha arra gondolunk, hogy Szilágyi játssza, akit előbbi szerepe a meggyilkolt király fiaként az ellenséges táborba sorol. Az V. felvonás 1. jelenetében Lady Macbeth orvosaként lép fel a gyilkosság terhétől megbomlott agyú, kezeit a vérfolttól folyton mosó Ladyt kikúrálandó. „Arábiának minden fűszere se adhat jobb / illatot e’ kicsi kéznek. Oh! oh! oh!” (Lady Macbeth, V. fv. 1. j. 158.) 29

Az előadás ilyen szempontból való vizsgálatának ötletét Spiró György (Shakespeare szerepösszevonásai. Bp. 1997) nagy élményt jelentő könyve adta.


145

Amit most az udvarhölgy (a színlapon szobalány) beavatása segítségével megtud a Ladyről, az kétségtelenné teszi, hogy a Lady és férje vétkes a királygyilkosságban, sőt Banquo meggyilkolásában is tettesek; és amit királyfiként közvetlenül a gyilkosság után sejtett, most bebizonyosodik. Az V. felvonás 3. jelenetében úgy véli, nem is lehet segíteni már e betegen, hisz „Testébe nincs baj. Lelkében keverg / Csendjét rabolni holmi képzelődés”, gyógyszer nincs ellene, egyedül a beteg segíthet magán. Szilágyin kívül Diószegi Sámuel és Sipos Mihály kettőz még. 30 Mindketten egy-egy gyilkos szerepét játsszák, akiket Macbeth bérel fel Banquo és Fleance meggyilkolására. Ezenkívül Diószegi Siward szerepében a skótokat megmentő, Macbethet legyőző angolok hadvezéreként mutatkozik, Sipos pedig Seyton szerepében Macbeth katonatisztjeként. Sipost mindkét szerepe Macbeth kiszolgálójaként hozzá köti, nem is sodródik ellentétes párthoz. Őt szerepe Macbethet illetően egyfajta rossz ómenhez kapcsolja. Neki jut feladatul, hogy rossz hírekkel szolgáljon. Gyilkosként a félig teljesített küldetés hírét adhatja át Macbethnek, hisz ha sikerül is Banquót megölniük, ennek fia, Fleance (a gyermek Székely Zsuzsika alakításában) megmenekül, s így Macbeth nyugalma sem teljes; ugyanis a boszorkányok Banquo személyében királyok szülőatyját köszöntötték, s az eddigi jóslataik is rendre bebizonyosodtak. Seytonként meg a skótok betöréséről jövő hírnek kell igazat adnia (V. fv. 3. j.), majd a Lady halálának hírét kell bemondania (V. fv. 5. j.) a már érzéketlenné váló Macbethnek, de a hírre felelő Macbeth szavai a tragédia egyik legszebb költői ihletésű gondolatfutamát jelentik, amelyet itt az akkori prózai változat hiányában 31 a jambusokban átírt fordításban közlünk: „Érhette volna később is halál, – / Ily hír időt nyert volna máskor is. / A’ holnap, ismét holnap, ujra holnap, / Igy lépdelget napról napra mig / Az észbe-fogható végpercre jut. / Bolondokat vitt minden tegnapunk / Felvirradása a’ porló halálra. / Aludj aludj-ki lengő gyertya te! / Az élet úgy is csak ballagdogáló / Árnyék, amolyan kábult alakos / Ki a’ szinen egy óráig habar, – dúl, / ’S nem hallja osztán többé senki is / Egy balgatagtól elmesélt rege / Melly csak bohó hang és értelme nincs.” Donalbain és az orvos kettőzése (Szilágyi alakításában), illetve Siward és az egyik gyilkos kettőzése (Diószegi alakításában) a szereplehetőségeken túl drámai hatású is. Szilágyi orvosként mindenképp megőriz valamit királyfiúi önmagából, és a trónbitorló szolgálatába belevisz valamit a kijátszott herceg keserűségéből. Az V. felvonás 1. színének a végén a Lady állapotát magában konstatáló doktor hangja: „Borzad szemem, belsőmben reszketek, / Tudnám baját, de szóllni nem merek” (160.), Donalbain élményvilágát juttatja eszünkbe a II. felvonás 3. színéből, a gyilkosságot követően: „Ezek között itt nem maradhatok, / Minden mosolygás gyilkot rejteget: / A’ legközebb vér legvérengzőbb” – tanulságára rímelve (Döbrentei: 1830. 86.). 32 Diószegi Sámuelt a Macbeth „Herósi Nagy Szomorú Játék” egyrészt (az angolok hadvezéreként) a skótokat felmentő és Macbeth zsarnok hatalmát megszüntető szerephez, másrészt a Macbethet kiszolgáló, az ártatlan Banquo bérgyilkosának epizódszerepéhez juttatja.

30

Diószegi és Sipos 1810-ben, a helybeli diákság köréből lép a színészi pályára (Ferenczi: i. m.1897. 273.). Döbrentei bevallása szerint elégette. 32 Döbrentei Malcolm szájába adja Donalbain szavait: „Az eredetiben Duncannak két fia játszik, ugymint Malcolm és Donalbain. Ez az utolsó azonban csak egyedül a’ második felvonás harmadik jelenésében szóll valami keveset három ízben […] s kihagytam mint akin semmi nevezetes meg nem fordul. Helyesebbnek véltem ennél fogva az ő szavait Malcolmnak adni által. Az is eszembe jutott, hogy a’ játéknak úgy is sok személyei lévén, talán a mi kevesekből álló játszójink, valami ügyetlent nyomorítanának meg szokás szerint a’szükség miatt az ő kevés beszédének elmondogatásával ’s ez a szükségben segítő személy könnyen elronthatná a’ többiek játszásának béhatását” ( Döbrentei: 1830. 201.). A feltehetően Wandza rendezésében, összeállításában színre kerülő produkció, mint látjuk, a kettőzés színpadtechnikai eljárását preferálja inkább. 31

EME 146

MŰHELY

Ha nem használják is szigorú következetességgel a szerepösszevonás technikáját, a színlapok vizsgálatának tanúsága szerint a módszert sikeresen űzték. Úgy véljük, intézmények hiányában a gyakorlati színészképzés több szempontból is próbára tevő kísérlete lehetett a kettőzés. A színházi szakemberek képzésére szakosodott hazai intézmények hiányában a kollégiumi színjátszás 33 mellett megnő a jelentősége a tanulmányban elemzett, a drámai struktúrát is meghatározó kísérleti jellegű szerepösszevonási technikának. A kettőzés a színészi specializáció helyett a sokoldalú színész elvét a kényszerű helyzet ellenére (kis létszámú társulat) emelte értékelvvé. Amint a kettőzés színpadtechnikai elvének következményét, az egyes színjátszók próteuszi alakváltozatait figyeljük, a fordítás, a drámai nyelv, a színészi alakítás, a színpadi látvány változékonyságának tanúiként, az örök Theatrum Mundi toposza ötlik fel bennünk, és a színházi csodán ámulunk.

33 A nagyenyedi kollégium iskolai színjátszásán nevelkedett a Macbethben szerepet vivő Jantsó Pál és Sáska János, az első kolozsvári társulat alapító tagja. ( L. a nagyenyedi iskolai színjátszás szerepéről: Ferenczi Zoltán: Az erdélyi magyar játékszín kezdetei. Különlenyomat az Erdélyi Múzeum 1892-es évfolyamából; Jakó Zsigmond–Juhász István: Nagyenyedi diákok 1662–1848. Buk. 1979; Gyalui Farkas: A magyar színészet székely nagyjai. = Csutak Vilmos szerk.: Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum jubileumára. 1929. 139–164. és Jarosievitz Erzsébet: A nagyenyedi iskolai színjátszás szerepe az erdélyi magyar színi élet kialakulásában (1792–1848). = Pintér Márta Zsuzsanna szerk.: Barokk színház – barokk dráma. Az 1994. évi egri konferencia előadásai. 1997. 120–125.)

EME Balázs Lajos

Mit ér a népi kultúra a globalizáció korában? Úgy is kérdezhetném, ér-e még valamit, hisz köztudott, akár közhelynek is mondható, hogy néhány éve, amilyen mértékben a globalizáció teret hódított, úgy jelent meg és terebélyesedik társadalmunkban, a társadalmakban az értékrendzavar és sokakban az ezt kísérő félelem. Elhangzanak ún. megnyugtató vélekedések, melyek szerint mindig is létezett globalizáció, és példának – olvastam ilyen reflexiót – a kereszténység elterjedését, a görög kultúra hatását hozzák fel. Az én tisztem nem az, hogy pálcát törjek az állítás igaz volta vagy igaztalansága fölött, de annyit megjegyezhetek, hogy mindkét kultúrjelenség a nemzeti kultúrák megtermékenyítője volt inkább, mintsem irtója, pusztítója. Én az értékrendzavart abban látom, hogy egyre többen érzik úgy, valamiféle másfajta kultúra felé kellene fordulni, az önkifejezésnek valami más útját kellene keresni. A nemzeti kultúra úgy egészében, benne a népi kultúra sajátosan, mintha szégyellni valóvá fokozódott volna le. Sajnálattal tapasztalom azonban, hogy ebben a mentális tünetegyüttesben, amibe egy jó évtizede belecsúsztunk, a műveltségi hierarchia megingása nemcsak a népi kultúra megítélését érinti, hanem a magas műveltséget is: a zenét, színházat, filmművészetet, irodalmat stb. A probléma természetesen sokkal összetettebb, mint amilyennek így, sarkítva, tűnik.

Cseresznyéskert-szindróma? Persze én most a népi kultúra szokatlan (vagy csak úgy tűnik, hogy szokatlan?) új helyzetéről próbálok szólni: – Arról, hogy megérdemli-e a nemzeti kultúrából való számkivetettséget? – Arról, hogy új keletű-e számkivetettsége? – Arról, hogy valóban számkivetett-e, mint gondoljuk, vagy „vannak vidékek”, Kányádi szófordulatával élve, ahol továbbra is megbecsült? – Arról, hogy hogy állunk mi magyarok ezzel a kérdéssel, és hogyan vélekednek mások? Csak a mi kultúránkat veszélyezteti-e a globalizáció, vagy másokét is? – Arról, hogy a népi műveltséghez való viszonyulásunk lehet-e több, mint egyféle nosztalgia tárgya? Szóval valami olyasmi-e, mint ama „cseresznyéskert”, amiről Csehov drámát írt? Olyan alapérzés-e, amit Andrejevna elszegényedett nemesasszony megélt, amikor az új tulajdonos, aki egyébként megígérte, hogy nem bántja a cseresznyefákat, sorra kivágatta azokat, amikor a tinta még meg sem száradt az adásvételi szerződésen? A nemesasszony minden fát megsiratott, mert mindenikhez a múltja kötődött, tehát sorra-sorra múltjának egy-egy része pusztult el, de kivágásukat már nem akadályozhatta meg. – Arról, hogy a népi kultúrának, mindezek ellenére, van-e, lehet-e üzenete, és hogyan üzen az új évezred emberéhez, magyarjához is? Vagy a globalizáció szennyvizével mindent kiöntünk, ami sajátos arculatunkat hordozta és hozza? Ezek a tünetek, kérdések engem arra késztetnek, hogy időről időre újragondoljam: az a kultúra, amit népinek nevezünk, és amiről azt tanultuk és valljuk, hogy „egész nemzeti műveltségünknek is mindenkori szerves tartozéka”, 1 anakronisztikussá vált-e egyértelműen? Az az óriási tudás és élettapasztalat, amit a népi műveltség ölel fel és foglal magában, csak úgy semmivé, 1

Katona Imre: A folklór és folklorisztika általános problémái. = A magyar folklór. Szerkesztette Voigt Vilmos. Bp. 1998. 33.

EME 148

MŰHELY

kulturális üledékké válhat-e? Szóval teljesen eljárt volna fölötte az idő, valóban a huszonnegyedik óráját éli, mint szokás mondani, az a kultúra, amit sokan tanulmányozunk, már egyértelműen csak a múlté?

Hamu és parázs Mai vívódásaink megértéséhez talán nem árt, ha visszapillantunk a múltba és megkeressük, mikor és hol döbbentek rá a folklór mélységére és értékére. Nos, akkor és ott, amikor és ahol elvesztette magától értetődő létét. Ez pedig a 18. századi Angliában történt, és nem véletlen, hisz az iparosodás, városiasodás, más szóval a kapitalizmus fejlődése olyan szintre jutott, mely láthatóvá tette a népművészet, a kézművesség, a háziipar hanyatlását, az értékrendzavart. Ez a jelenség fokozatosan terjedt, megszűnt földrajzi jellege, mindig ott és akkor jelent meg, ahol és amikor a gazdasági, társadalmi változások megteremtették a feltételeit. „A 19. században az iparosodó és erősen mobilizált társadalomban jött létre a közösségnek az a mítosza, amit a hagyomány, a stabilitás, az egymásrautaltság és a kollektív emlékezet fogalmakkal írtak körül. Az urbanizált és az ipari termelésre szakosodott nyugati társadalmak tagjai úgy érezték, hogy elvesztettek valamit: elvesztették a múltjukat, megszakadt az emlékezés folyama, a társadalom megszűnt »emlékezet-társadalom« lenni. Ez az emlékezetkiesés-illúzió hozta felszínre a »népi kultúra értékeit«, ez éltette a paraszti társadalom iránti felfokozott érdeklődést, ez vonzott művészeket, tudósokat, kutatókat, hogy egy általuk már nem ismert világot a feledés homályából előhívjanak.” 2 Míg korábban és elsőként az angol Thomas Percy püspök mondta ki, hogy a társadalom perifériáján hatalmas művészi kincs létezik, amit meg kell menteni, később ugyanez az eszme már Franciaországban, Németországban jelenik meg Rousseau, illetve Herder révén. A 19. században eljut Magyarországra, a többi közép- és keleteurópai országba, Oroszországban a szlavofil mozgalom által válik ismertté. Az első és a második világháború nyomán bekövetkezett gazdasági, politikai, társadalmi változások újabb és újabb kiszorító tényezői a népi kultúrának: ismét felborul a hagyományos paraszti értékrend, sérül a kultúra, az identitástudat, a munkamorál, vallási és erkölcsi meggyőződés, még hátrább szorul az a tudás, amelyre évszázadokon keresztül szükség volt. És innen már csak egy lépés választott el a csaknem gátszakadásként ránk zúduló amerikanizálódástól, a globalizációtól, mely még inkább mélyítette értékrendzavarunkat, kultúránkat féltő aggodalmainkat. Az EU-ba való bejutás távlata mindennek csak szerves folytatása (eme szindróma a média által forgalmazott kérdések, aggodalmak, reklámok, értelmezések özönében érhető tetten a legjobban). A népi kultúra evolúciójának/involúciójának alapján (amit pontoztam csupán) a múlt műveltségét illetően úgy fogalmazok, hogy ami hamu, az már nem visz előre, de azért még érték. Viszont hittel vallom, hogy ami parázs, és ebből még van, az beépül és beépíthető az ezredforduló emberiségének is a világszemléletébe: példa és hivatkozási alap lehet a gazdasági, társadalmi élet szervezésének sok-sok területén, kifejezheti a modern ember lelkiségét, és nyújthat számára egészen összetett esztétikai örömöt is. De látásmódot is nyújthat a modern világ jelenségeinek felismerésére és megértésére. Számomra megnyugtató, hogy szemléletemben nem vagyok egyedül. Hitemet újra történelmi példákra és sok-sok feljegyzésemre, megfigyelésemre alapozom.

2

Tóth G. Péter: A „közösség”. Egy fogalom megalkotása, kiteljesedése, széthullása és felszámolása. = Közösség és identitás. Szerk. Pócs Éva. Bp. 2002. 9.

EME MIT ÉR A NÉPI KULTÚRA A GLOBALIZÁCIÓ KORÁBAN?

149

,,Kicsoda ön?” Induljunk el egy olyan kérdéskörből, mint a nemzeti identitás és identitástudat. Bármennyire is vitatott fogalmak és idejétmúltnak nyilvánított érzésvilág, mégis, minden uniós törekvés és globalizációs folyamat ellenére a nemzeti identitás és identitástudat megőrzése továbbra is fontos törekvés a nagy és kis nemzetek számára egyaránt. Meglátásomban igencsak megerősített Gángó Gábor előadása: 3 „Korunk fejleményei – világított rá az előadó – cáfolják azt a vélekedést, hogy a nacionalizmus csupán átmeneti korjelenség lett volna.” Az okokat keresendő arra a következtetésre jut, hogy „számos modernitás előtti, ún. premodern kulturális és etnikai kötelék ismét megerősödött, még a fejlett nyugati társadalmakban is”. És a közismert példák sokaságát vonultatja fel: az amerikai életforma kultusza jellegzetesen fehér kultúrának őrizte meg az Egyesült Államokat, Kanada Québec tartományában a francia népesség nem szűnik meg harcolni nemzeti jogaiért a jóléti demokrácia keretei között sem. Nyugat-Európa társadalmainak is – mutat rá Gángó – „szembe kellett nézniük azzal, hogy a francia, brit, spanyol stb. államhoz való ragaszkodás és lojalitás nem feltétlenül jelenti a többségi vagy domináns nemzettel való azonosulást is egyben. A breton, a skót, a walesi, a baszk, a katalán nemzeti mozgalmak újjáéledése a második világháború után jól jellemzi e folyamatokat.” Gángó Gábor külön felhívja a figyelmünket arra, hogy „e mozgalmak stabil, jóléti államokban mennek végbe, az etatista nemzetállam ellen fellépve követelnek nagyobb kulturális és közigazgatási mozgásteret”. Kortárs világunk eme jelenségei alapján, melyek egyazon erővonal mentén működnek, mindig kétséggel reflektáltam ama hazai, elsősorban román, de magyar részről is elhangzott véleményre, mely szerint a román–magyar konfliktusra az ország gazdasági helyzetének javulása fogja hozni a terápiát. Visszatérve a korábbi gondolatmenethez, Gángó úgy fogalmaz, hogy „a modern nemzet eszméje kétszáz év múltán elevenebb, mint valaha”. Mindezek a jelenségek tehát a világ számos más közösségére jellemzőek. Ám bennünk, magyarokban a nemzettudat valami különös, rejtett energiaként is munkál. Egy igen érdekes partikuláris példára gondolok. Olvastam egy szociológiai tanulmányról (sajnos nem magát a tanulmányt), amit a két világháború között írtak Amerikában. A történet arról szól, hogy egy Európából Amerikába tartó személyszállító hajó utasai között az új világ felé közeledve kérdőíveket osztottak ki, és a kérdések legelején ez állt: Kicsoda ön? És sorra válaszoltak az utasok, hogy tanár, mérnök, orvos, lelkész, kőműves, ilyen mester, olyan szerelő stb. Csupán valakik, csaknem egymástól függetlenül és nem kevesen, mind azt vallották, hogy magyar. Tehát a hajó utasai között voltak olyanok, akik számára az azonosság meghatározásában fontosabb volt az, amibe beleszülettek, aminek a háttere egy tudat, kultúra és nyelv, és nem az, amit később sajátítottak el, amivel megélhetésüket biztosítani tudják vagy akarják. És ezek a valakik magyarok voltak! A hajó utasai így a Kicsoda ön? kérdés szerint két csoportra oszlottak: magyarokra és mindenféle mesterséget gyakorlókra. Külön kutatási téma lehet, hogy miért történt így. Mi motiválja nemzetiségünk kinyilatkoztatását akkor, amikor mindenki más épp ezt mellőzi. A kérdés számomra az: mitől magyar a magyar? A magyar identitás kijelentése érzelmi indíttatású kinyilatkoztatás-e, vagy alapja is van, illetve kell hogy legyen? És az is, hogy az iden3

Gángó Gábor A népek életéről és haláláról c. előadása a Mindentudás Egyeteme Duna Televízió által közvetített műsorában hangzott el 2003. március 17-én. Letölthető a wwwmindentudas.hu honlapon.

EME 150

MŰHELY

titás megvallása magyar sajátosság-e csupán, „magyar hőbörgés”-e, ahogy épp néhány közülünk való állítja, vagy másoknál is tapasztalható? Noha válaszunk már van, próbáljuk továbbmélyíteni a problémát. Eme kérdéskör megválaszolásához újabb kérdések sorát fogalmaznám meg. Szükség van-e az új évezred hajnalán sajátos arculatunk újra és újra megfogalmazására? Vagy jó az, amilyennek megismertek bennünket, és megismertük mi magunkat? A szabványosító Európában lesz-e még szükség egyéni, sajátos színre? Vagy ettől arrafelé elvegyülhetünk a nagy tégelyben? (Ma is elborzadok, mikor Mao Kínájának a mindennapi ruházatig elmenő uniformizált társadalmára gondolok.) Ha szükség lesz a saját arculatra – márpedig szükség lesz: az eddigi sejtések, de még inkább az ezutáni példák erről fognak szólni –, támaszkodhatunk-e a népi kultúrára, egyáltalán beépíthető-e és be kell-e épüljön a magas, modern műveltségbe az a kultúra, amiről többen úgy vélik, hogy már a múlté, vagyis elavult? De fontos-e egyáltalán a múlt, a múlt tudása, az emlékezés, a gyökerek, vagy netán gyökér nélküliek is lehetnénk, mint a műfenyő? Amiről nemcsak az derülne ki, hogy élettelen, hanem az is, hogy öntisztulásra képtelen. Akkor meg a por lepi be. Mindezekre válaszolhatnék az egyszerű igenek sorával: igen, szükség van, igen, integrálható, igen, fontos a múlt ismerete és így tovább. Csakhogy alig lennék több egy nosztalgiázó szónoknál. Inkább a jelen egyik nagyon érdekes jelensége felé fordulok. Köztudott, hogy Közép- és Kelet-Európa „uniós lázban” él, az eszményi vagy eszményített Európába jutás vágyával telnek éveink. A kivizsgálások és bizonyítások sora váltja egymást. Az átlagember mindebből a nagy igyekezetből alig lát, ért valamit. Annál kevesebben tudják, hogy a bizonyítási csomagba a kultúra, a nemzeti kultúra is be van kalkulálva. És ennél is kevesebben azt, hogy ebben az „alcsomagban” a népi kultúra, a népi műveltség egyáltalán nem Hamupipőke. Tehát a Kicsoda ön?-t, ama hajós kérdést folyton és ismételten, vagy így, vagy úgy felteszik. A finnekről azt olvastam, hogy az európai unióba való jutást kérelmező dokumentációjukba az egész finn népi kultúra tárgyi és szellemi szintézisét belefoglalták, mert ezt kérték, és mert maguk is fontosnak tartották. Azért, hogy meg tudják válaszolni, kicsodák ők. Egy valamelyest hasonló magyar példát is említek: a Magyar Nemzet 1996. VII. 27-i számában pár soros tudósításban azt olvastam, hogy „Szerdán délután a kölni repülőtéren közel száz fiatal magyar néptánccal és dalokkal köszöntötte a magyar külügyminisztert, aki ma reggel adja át Brüsszelben a kormány által kitöltött és elfogadott EU-kérdőíveket”. Mi ez, ha nem egy újabb hajózás!? De miért kellett egy diplomáciai aktushoz ilyen méretű népviselet- és néptánckörítés? De azt is megkérdezem: miért volt olyan fontos Magyarország számára a frankfurti könyvvásár? Egyáltalán az a tény, hogy a könyvek által a magyar magaskultúra és tudomány mellett az egész Kárpát-medence magyar népi kultúráját is megjelenítsék? Véletlen-e az, hogy az uniós csatlakozás előestéjén szervezett Európa Gála című nagyszabású műsor keretében 4 a Kodály- és Liszt-zeneszámok után a produkció kétharmadát Magyarország hat régióját képviselő hat nagy néptáncegyüttes műsora alkotta; az, hogy utánuk gyermek néptáncegyüttesek vették át a hatalmas színteret; az, hogy a Liszt-rapszódiára Novák Ferenc 5 komponálta kalotaszegi – tehát erdélyi! – néptáncbetétet jártak a szememben mindig királyinak ható gyönyörű viseletben? 4 5

2003. április 9-én közvetítette az m2 televízió. Neves magyarországi táncfolklorista, alkotó táncművész.


151

És a hannoveri világkiállításon, 2000. június 26-án, a Magyar Nemzeti Napon a magyar miniszterelnök és a német kancellár, más neves politikusok jelenlétében miért volt fontos épp a csíkszeredai Székely Népi Nemzeti Együttes néptáncbemutatója? Szerintem az üzenet nemcsak arról szólt, hogy ilyen a magyar tánc egyik dialektusa, ilyenek vagyunk, amikor táncolunk, ilyen a mi viseletünk egy változata, hanem a magyarság államhatárokon túli térbeli dimenziójáról. A dolog érdekessége (pikantériája) az, hogy ugyanez az együttes, ugyanott, a román pavilon megnyitóján is fellépett. Itt pedig azt üzente (szerintem), hogy Romániában létezik egy erős nemzeti közösség, mely kultúráját élteti, éltetheti, és része a romániai kultúrának. Tehát van identitása. Identitásának pedig erőteljes vizuális-auditív képe a hallható, látható tánc, népviselet, zene, illetve ezek magabiztos szinkretikus tolmácsolása. 6 A német beruházók stratégiájáról azt olvastam, hogy amikor ipartelepítést készítenek elő, utánanéznek, hogy a környék lakosságának milyen az iskolázottsági szintje, milyen vallási és népi szokásai, hagyományai vannak. Ezek szerint, hogy más példát ne említsek, a paraszti kultúra, a hagyományos műveltség akár gazdasági tényezőként mint katalizátor is számba jöhet. Úgy gondolom, valamennyi példa korábbi kérdéseimre próbál válaszolni: önmagunk újrafogalmazásáról, a bemutatkozásról, a megismertetésről szól. Vagyis a nemzeti kultúra egy rétege össznemzeti érdek szolgálatába való állításáról.

Mit mutatunk be magunkról? Az csak természetes, hogy azt mutathatjuk be, azzal ajánlhatjuk be magunkat másoknak, a világnak, amit az idő is hitelesített, mert letisztult az időben. Ezek az értékek csak a múlt időké lehetnek. Ezért mondta Csoóri Sándor egyik előadásában 7 igen találóan, hogy nekünk képzeletben kell restaurálnunk a múltat ahhoz, hogy integrálódhassunk. Illyés Gyula pedig valamivel korábban arról beszélt, hogy nekünk nemcsak a jövőt, „a múltat is teremteni kell”. Olyan nép a magyar, mondta, akinek jelene és jövője számára fontos, hogy tud-e emlékezni. Illyés gyakorlati elméjén meditálva Csoóri így kérdez: „A rendrakást lehet-e ábrándozással kezdeni?” Aztán Illyést parafrazálva fogalmazza meg intelmeit: „Aki csak a jövőnek él, előbb-utóbb belevakul a jövőbe, és szélhámosok áldozatává válik.” A megíratlan idő „barbár, mint a teremtés előtti sötétség”. 8 És hogy ez ismét ne tűnjön csak magyar szemléletnek és életérzésnek, elmondom, hogy a litván elnök egy alkalommal (1998-ban) a Duna TV-ben arról beszélt, hogy aki a múltját nem ismeri, az saját magát fosztja meg jövőjétől. Egy francia szerzetestől meg azt olvastam, hogy aki a múltját elfelejti, azt a világ is elfelejti. Hirtelen eszembe jut Herder komor jóslata a magyarokról, amit Ideen zur Philosophie der Geschichte der Menschheit című, 1784–1790 között írt könyvében fejtett ki. Ebben megfogalmazta a magyar nép kihalásának lehetőségét, mondván, hogy a szlávok, németek, románok és más népek közt az ország kisebbségét alkotják, „és évszázadok múltán talán a nyelvüket is alig lehet megtalálni”. 9 Kétségtelen, hogy ez a jóslat az akkori idők magyar közvéleményére, han6

Néhány más, hasonló esemény: a Budapesti Nemzetközi Vásárt a székelykeresztúri Pipacsok néptáncegyüttes Örökség c. műsorával nyitották meg (Romániai Magyar Szó 2002. IX. 21.); a Magyar Világ 2002 c. kiállításon (a BNV keretében) valamennyi határon kívüli magyar régió (Burgenland kivételével) népzene- és néptáncegyüttese fellépett műsorával (Romániai Magyar Szó 2002. IX. 23.); a Kelenföldi pályaudvar területén ismételték meg a Brassói pályaudvar c. előadást, amely „óriási sikert aratott. A produkciót hagyományőrző zenészek és táncosok mutatták be” (Romániai Magyar Szó 2002. XI. 11–12.); felsorolhatatlan a testvérvárosi, -falusi kapcsolatok találkozóinak sora, ahol a bemutatkozások szintén népzenével, néptánccal kezdődnek. 7 Esztergomban, a magyar néprajzi szeminárium hallgatóinak, 1993. július 15-én. 8 Csoóri Sándor: Nomád napló. Bp. 1978. 224–225. 9 Herder, Johann Gottfried: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról és más írások. Bp. 1978. 13–14.

EME 152

MŰHELY

gulatára vészjelzésként bénítólag hatott, hisz a kor levegőjében jelen volt II. József császár birodalmi érdekeket szolgáló, központosító, németesítő politikája. De hála Istennek nem hatott bénítólag a magyar nemesség, az akkori és későbbi értelmiség egészére. Az irodalom és művészetek legjobbjai, a magyar kultúra nagyságai a herderi gondolatmenetben a népszellemet (Volksgeist) is meglátták. Berzsenyi Dánielre, Vörösmarty Mihályra, Petőfi Sándorra, Arany Jánosra, Ady Endrére, Illyés Gyulára, Erkel Ferencre, Bartók Bélára, Kodály Zoltánra és még sokakra gondolok, akik „a Herder által megfogalmazott népszellem gondolatára építettek, azokra a hatóerőkre, amelyek a nyelvben, a népdalokban, balladákban, mondákban, népszokásokban, jogszokásokban gyökereznek”. 10 Ebben a gondolatmenetben fontosnak tartom kihangsúlyozni, hogy az idézett népszellem megnyilvánulásai nagy gondolkodóink szemléletében nem puszta népi-nemzeti sajátosságokat jelentettek, hanem a magyar nép és nemzet saját értékeit igazolták. Ezen értékek ápolására, kutatására, megmentésére, sajátosságainak felmutatására alakult meg a Magyar Tudományos Akadémia (1825), épült fel a Nemzeti Színház és a Magyar Nemzeti Múzeum, alakult meg a Magyar Néprajzi Társaság (1889) – a nemzeti megújulás, a nemzeti lét megannyi intézménye, tudományos testülete, fóruma. És hogy mindez nemcsak magyar sajátosság és törekvés volt, tehát a párhuzam, illetve a hasonló eszmeiség kortüneti jelensége érzékeltetésének kedvéért említem, hogy a 19–20. századi román tudományos, művészeti és kulturális diskurzus jelentős része szintén a paraszti kultúra–nemzeti kultúra viszonyáról szól. A nemzeti jellegű intézményteremtés és repertoár ebbe az irányba tart, illetve ebből ihletődik, és szembeszegül a két világháború közötti, Eugen Lovinescu nevével fémjelzett „szinkretizmus elméletével”, vagyis az akkori idők globalizációs törekvéseivel. 11 A herderi gondolat, mely a nyelvet és népköltészetet tekintette egy nép igazi sajátosságának, népszerű volt a szláv népek számára is (ti. a Habsburg Birodalom keleti felében élő szláv népek számára), mivel „nemzeti kultúrájuk önálló arculatának kialakításához, nemzeti törekvéseik megerősítéséhez megerősítést láttak benne”. 12 Annál is inkább, mivel – jegyzi meg Gángó Gábor – „Kelet-Közép-Európa népei a kelleténél kevésbé voltak ellátva az etnotörténelem rekvizitumaival”. 13 Mennyire könnyű dolguk van, jut eszembe, például az olaszoknak, franciáknak az etnotörténelem rekvizitumai, a nem felejtés tekintetében. Ismert a franciaországi híres Loire völgye, tele kastéllyal. A puszta átutazás is elegendő ahhoz, hogy az arra járó szembesüljön a múlttal, megteljen annak levegőjével. Szólni sem kell, és a szellem s a lélek egyszerre mozdul, és – főleg ha francia – feltelik a nemzeti büszkeség tudatával, érzésével. Nem véletlen, hogy a Franciaországról szóló turisztikai kiadványok, ismertető filmek annyira rájátszanak „a nagy francia múlt” eme grandiózus realitására. Az igaz, hogy nekünk is, erdélyi magyaroknak vannak váraink, kastélyaink, de annál több a romunk. Ami pedig áll még a lábán, azt nem mi birtokoljuk. Hát ezért kell képzeletben restaurálni a múltat. Ezért kell minden korban, minden nemzedéknek felépíteni nemcsak a jövőt, de a múltat is. 14 Minden nemzedéknek fel kell fedeznie kultúránk egységét a nagy változások és váltakozások ellenére, az egyetemes emberit és magyart a

10 Lukács László: A néprajzi látásmód az ezredfordulón. = Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szerkesztette Cseri Miklós–Kósa László–T. Bereczki Ibolya. Szentendre 2000. 121. 11 Bővebben Crohmălniceanu, Ov. S.: Literatura română între cele două războaie mondiale. Buc. 1967. 21–50. 12 Gángó Gábor idézett előadása. 3. jegyz. 13 Uo. 14 A holokausztra való legutóbbi emlékezés napján Izrael állam miniszterelnöke arról beszélt, hogy „nekünk tanítanunk kell a múltat” (Duna TV Híradó, 2003. ápr. 29.).


153

lokálisban. A nemzetképet így lehet mindig teljesebbé és időszerűvé alakítani: kitapintani az állandókat és a változókat benne.

A zsenik példája Kultúránk nagyjai előremutatóan éreztek rá ennek fontosságára, arra, hogy a magyar nép alkotóerejét minden időben a nemzet belső energiájává kell tenni, és ráéreztek arra is, hogy ebben a folyamatban a népi műveltségnek is óriási szerepe van. Hiszen ha csak az utolsó százötven esztendőre gondolunk, láthatjuk, hogy több alkalommal is a népköltészet, a folklór forradalmat indított el az egyetemes magyar kultúrában. Petőfi és Arany költői hitvallására és költészetére gondolok. A Petőfi által megfogalmazott, de mindkettőjük által vallott kulturális felemelkedés és társadalmi felszabadítás programja közismert: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.” Bartók és Kodály nagy vállalkozására is gondolok, ami azért rendkívüli, mert üzenetük nem ütközött nyelvi akadályokba, noha alkotásaikban az tört fel, összegződött és fogalmazódott meg, ami a magyarság népi kultúrájában a maga teljességében jelen volt: az egyetemes magyar lélek. Ők ketten a paraszti zenét beemelték az egyetemes zeneművészetbe, megteremtették a magyar zene nagyszerűségét. Mi több, elfogadtatták, elismertették a kultúrvilággal és általa a magyar népet is. Bartók és Kodály bevitte a parasztdalt a koncertterembe. A Székely fonó például egyedülálló kísérlet volt. Operába szánt alkotást fűzött össze Kodály a népdalokból: erdélyi, bukovinai, felvidéki gyűjtéseiből. Bemutatója 1932-ben volt az Operaházban, 1933-ban már a milánói Scalában voltak vele. Lehet-e ennél jobb startolást elérni magyar alkotással Európában? Szintén 1933-ban a londoni rádió sugározta a zeneművet, maga Kodály vezényelte. 1938-ban Németországban is bemutatják. Ugyanebben az évben a Magyar Operaház mutatja be Firenzében, majd a későbbi években Moszkvában, Bécsben. Feljegyzések szerint a világ érezte, értette és szerette a Székely fonót. Többen is leírták, hogy Kodály, de még inkább Bartók zenéje a 21. század zenéje, tehát a legmodernebb koré. Éppen ezért hangsúlyozom folyton, most Sagi Mária szavait idézve, hogy „amit Bartók és Kodály művészete reprezentál, abban a népművészet az autonóm művészet egyik forrásává válik”, és ami bizonyos szempontból még fontosabb, mert a folklór korszerű üzenetét jelzi, „nemcsak zenei anyagában, hanem világképének teljességében is”. 15 Ugyanezt tette a román kultúrában Eminescu és Enescu is. A folklórnak a nem folklórba kerülése (Voigt Vilmos kifejezése 16 ) tehát távolról sem zárult le a 19. századdal, amikor a folklórhoz való fordulás tudatosan a nemzeti identitás megerősítését/megerősödését jelentette, amikor az alkotók hitvallásszerűen vallották: „Azáltal válunk nemzetté, hogy a magaskultúránkat is erre a nemzeti, paraszti alapra helyezzük.” 17 Míg a korábbi korokban Európa-szerte a magaskultúra alkotóit a folklór megmentése, általa a nemzeti tudat és identitás erősítése motiválta, addig a 20. században a művészetek egyfajta belső meghasonlása, illetve a művészi stílus megújítása került napirendre. A folklór ebben az új helyzetben is igen fontos és érdekes „generatív kultúrá”-nak 18 bizonyult. Azért nevezem érdekesnek, mert annak ellenére, hogy a modern kor egyre inkább behálózza az életünket, életvitelünket, a népi kultúrából még mindig marad valami állandó „energiahordozó”. Ezt az új hely15

Sagi Mária: A táncház. Folklór Társadalom Művészet 4–5. Kecskemét 1978. 64. Voigt Vilmos a folklorizmust parafrazálja így, vagyis a hagyományos folklórnak a modern kultúrába való beillesztését. 17 Vitányi Iván: Zárszó. Folklór Társadalom Művészet 4–5. Kecskemét 1978. 77. 18 Sagi: i. m. 65. 16

EME 154

MŰHELY

zetet Vitányi Iván így világította meg: „A múlthoz, a hagyományhoz való fordulás a jövőhöz való fordulással kapcsolódott össze.” 19 Ez a törekvés Bartóknál különös hangsúlyt kapott. Népköltészethez való viszonyulása példázza, hogy „a folklórt nemcsak a hagyományos nemzeti művészetbe lehet átmenteni, hanem a legmodernebb, leghaladóbb, a világ problémáival teljes mértékben szembenéző művészetbe is”. 20 Felróják a folklórnak, hogy nem képes nyújtani a világnak azt a teljességet, amit az autonóm művészet nyújt. Kétségtelen, hogy nem, de ne felejtsük, hogy maga a teljesség nem elérhető, és ne mellőzzük azt se, hogy a folklórkultúra elsősorban a mindennapi lét kihívásaira válaszol. Ennek ellenére világképe mégis teljes. Úgy gondolom, hogy a népi kultúrán, a folklórművészeten nem az emberi lét teljességének feltárását, tükrözését kell számon kérni, de becsülni kell az arra való törekvést, azt, hogy az élet egysége keresésének szemlélete hatja át. Ha csak egy olyan alapvető életérzés, mint az optimizmus, jelenlétét keresem, követem (izgalmas kutatási témának tekintem), csodálattal és megrendülten tapasztalom, mennyire átszövi, áthatja az emberi élet sorsfordulóinak szokásvilágát, rítusait, hiedelmeit, de ugyanakkor a folklóralkotások valamennyi műfaját, kategóriáját. Ezt az életszemléletet, ennek egységét sehonnan nem lehet jobban átvenni, kölcsönözni, mint a népművészet aktív elsajátításából. Aktív elsajátításából, hangsúlyozom, mert ha valaki csak szemlél valamit, attól még nem lesz szemlélete.

Nem csak magyar gyakorlat Nem győzöm eléggé hangsúlyozni a sok megvető, lekezelő véleménnyel szemben. Hiszen felsorolni sem lehetne (az európai irodalom 20. századi műveit sem!), amelyekben százával találhatók mítosz- vagy meseszüzsék – az írók folklór-, illetve etnológiai ismereteinek bizonyságai. De bizonyítás gyanánt akár az egész európai művészettörténet is megidézhető. Ami itt és most lehetetlen. De ki vonná kétségbe Beethoven, Verdi, Erkel, Brahms (a sor végtelen) folklorizmusát? Letagadható-e az a művészettörténeti tény, amit Sztravinszkij követett el 1913ban Párizsban? Az orosz folklórelemeket felhasználó művek (Tűzmadár, Petruska) után korszakalkotó művet mutat be A tavasz megszentelése vagy Tavaszünnep címmel. Erről Biernaczky Szilárd így ír: „Sztravinszkij ösztönösen ráérez a törzsi művészet felhasználásának egyik legizgalmasabb lehetőségére, a rítus emberi-pszichológiai-érzelmi folyamatának katartikus vonásaira.” Az esemény azért korszakalkotó, mert Sztravinszkij művei nyomán a népzenei dallamfordulatok, „primitív hangrendszerű, improvizatív vagy díszítéses melódiatípusok egész sor európai zeneszerző fontos művészi kifejezőeszközévé váltak”. 21 (Mondanom sem kell, hogy közéjük tartozott Bartók is.) De ugyanúgy a rítus is mint sajátos cselekménytípus nagy érzelmi folyamatok kifejezésére, megjelenítésére. Erre számomra a legszebb példa Bartók Cantata profanája. És hogy szélesítsük meg diverzifikáljuk érveinket, azt a közismert tényt is megemlítem, hogy több nagy európai művészre az Európán kívüli folklór is hatott. „A képzőművészetek esetében a leglátványosabb példa nyilvánvalóan az afrikai mágikus szobrocskák inspirálta kubizmus megszületése. Azonban nem szabad megfeledkeznünk Van Gogh és Gauguin távol-keleti művészeti érdeklődéséről sem… Nagy hatást gyakoroltak Matisse és Picasso művészetére is a néger faszobrok.” 22 19

Vitányi: i. m. 78. Vitányi: i. m. 79. Biernaczky Szilárd: Neoetnologizmus az „európai” művészetekben. Folklór Társadalom Művészet 4–5. Kecskemét 1978. 16. 22 Biernaczky: i. m. 11–12. 20 21


155

A „csendes forradalmak” egy másik megnyilvánulása, amit szintén a folklór és úgy általában az egész népi kultúra indított el, „robbantott ki”, minden bizonnyal a szocialista internacionalizmus korára esik, amikor a Kárpát-medencében alig vallhattuk meg nyíltan magyarságunkat. Akkor, amikor önazonosságunkat a szocialista ideológia, az ún. „szocialista kultúra” veszélyeztette, akkor, amikor a marxista ideológia szintén globalizáló törekvése reális térbeli, de még inkább mentális világunk átszabását célozta meg. És akkor fontosabb kincsünk lobbant fel a hamu alól, mint a Loire-völgyi kastélyok: kezdtünk népdalt énekelni, balladát mondani, sok erdélyi fiatal fekete zsinóros szürkeposztó kabátot varratott magának, Erdély-szerte, de különösen a Székelyföldön kezdtek újra székely kaput állítani. Visszagondolva, egészen izgalmasnak tűnt a máréfalviak nonverbális „manifesztuma”: a kapuk virágdíszeit diszkréten, de félreérthetetlenül piros-fehér-zöld színtársítással festették. 23 A hetvenes években elindul – Magyarországon és Erdélyben – az ifjúság művelődésének egyik legizgalmasabb jelensége, a táncház és a hozzá kapcsolódó népzenei mozgalom. Határozott jelzése volt annak, hogy a városi ifjúság, az értelmiség újra a hagyományőrzés felé fordul. A fiatalok ezrei vesznek részt benne. Az új mozgalom, új jelenség esztétikai problémákat is felvet, ugyanakkor a népművészet új jelentés- és rendeltetésváltását is. „Megjelenésében, sőt rekvizitumaiban is a múlthoz, abból is a paraszti múlthoz tartozik, most városi fiatalok ajkán-lábán, egész esztétikai magatartásában a mai élet szerves részévé válik… Nem a múltat akarják megmenteni, hanem a jelen vagy még inkább a jövő hangjának megtalálása érdekében fordulnak a népzenéhez.” 24 Visszaemlékszem, a bukaresti tévé magyar szerkesztősége micsoda remek fogékonysággal és érzékkel tapintott rá arra, hogy a táncház egyben szervezőerő, egy olyan „fórum”, mi több, intézmény, amelyik a magyarországi és erdélyi, később kárpát-medencei magyar fiatalokat összekapcsolja, az együvé tartozás és önkifejezés nagy emberi élményét alakítja, nyújtja. Erre érzett rá a politikai hatalom is, és a tévé közreműködését betiltották. Bodó Julianna a táncházba járás vizuális jelentését is megfogalmazza: „Az odajárók kötelességszerűen valamilyen parasztblúzt öltöttek magukra a farmer mellé… Viselőik tisztába voltak azzal, hogy az illető ruhadarabok hordozásával nemcsak öltözködtek, hanem demonstrálták a népi kultúrához való ragaszkodásukat és abbéli hitüket is, hogy a folklór olyan érték, amelyet a belőle kiragadott ruhadarab hordásával ápolhatnak.” 25 Szóval minden politikai, ideológiai kényszer és elhallgattatás, tiltás ellenére a népzene, a népköltészet, az építészet, a magyarosan szabott ruha, a néptánc és táncház, a menyasszony-vőlegény népviseletbe való öltözése városon (!), fiatal halott népviseletben való kísérése ugyanott stb. révén, a képzettársítás által közelünkbe került mindaz, amit nem láthattunk, amit nem mondhattunk ki közvetlenül: magyarságunkat. Népünk kultúrája képes volt megtermékenyíteni a lelkeket a steril, meddő időkben is, identitásunk olyan jeleit tudta küldeni olyan élethelyzetekben, amikor és amit sem elkobozni, sem lefegyverezni nem volt képes a hatalom. Az észtek „éneklő forradalma”, amivel a nagy Szovjetunió felbomlása után szembeszálltak az orosz nemzeti elnyomással, és kivívták függetlenségüket, egyedülálló a világon. Napokon át, több ezren, a stadionban és az államigazgatás központi épületei előtt egyfolytában tartó nemzeti- és népdalénekléssel arra kényszerítették az orosz tankokat, hogy elhagyják a tallinni parlament térségét. 26 23

Nem eldugott, félreeső utcákban, hanem a Csíkszereda–Székelyudvarhely közti főút mentén. Sagi: i. m. 53. 25 Bodó Julianna: Jelképeink szerepváltása. = Néphagyományok új környezetben. Tanulmányok a folklorizmus köréből. Buk. 1987. 57. 26 Erről a tallinni egyetem egyik professzorasszonya beszélt Jászberényben, a Magyar Néprajzi Szemináriumon, 1998. szept. 27-én. 24

EME 156

MŰHELY

Kós Károly példája szintén bizonysága a paraszti műveltség ezúttal az építészetet megtermékenyítő erejének. Hogyan hozta létre azt az új építészeti stílust, amit ma kósinak nevezünk, és amely egyszerre hagyományos és korszerű? Úgy, hogy a budapesti építészeti egyetem fiatal végzőseként, vázlatfüzettel és ceruzával elkezdte járni Erdély falvait – Kalotaszeget és a Székelyföldet –, és lerajzolta a népi építészet valamennyi arra érdemes épületét, szerkezeti elemét, formáját. Aztán, és ez, ami megrendítő, a hatalmas mappákba gyűjtött anyag birtokában hirtelen szembesült az angol, skót és finn – Gottlib Eliel Saarinen – építészek modern építészeti törekvéseivel, és ezzel a lökéssel eljutott arra a következtetésre, hogy a művészet általában az építőművészet a népművészet alapján és abból táplálkozva újulhat meg és lehet modern. Kós Károly népi építészetbe gyökerező modern építészetének erejét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy képes volt bűvöletébe ejteni egy angol építészt, Anthony Gallt, aki büszke arra, hogy „ősi angliai szigetlakók ivadéka”, ennek ellenére egész munkásságát Kós Károly építészeti életművének kutatására tette fel. Az elmúlt évtized során Erdélyben felkereste Kós Károly építészetének színhelyeit, fotó- és tervrajzkiállításokat rendezett néhány erdélyi városban 27 és Budapesten, melyeken a mester és Kós stílusában fogant saját építészeti alkotásait mutatta be, monográfiát írt Kós építészetéről. 28

Már nem a régi… Kétségtelen, és most ennyi példa után ezt föltétlen el kell mondani, noha kikövetkeztethető eddigi elmélkedésemből is, hogy a népi kultúrának ma már nem a régi szerepe működik mindenhol, minden vonatkozásban és minden területen. Amikor ítélkezünk, érzékelnünk kell a társadalmi változásokat, azt, hogy a parasztság, amely ennek a kultúrának elsődleges létrehozója, széthullott mint következetes hagyományőrző réteg. A parasztság amúgy sem volt saját műveltségének propagálója és ideológusa. Az ipari civilizáció, technika és technológia kiváltotta eltömegesedés járványa ellen, azért, hogy mégis ember maradjon az ember, az értelmiségnek kell felvennie a harcot. Példáim, gondolataim, burkoltan vagy nyíltan eddig is erről szóltak. Most Csoóri Sándorral is szólok: „A népművészetben, népi kultúrában felgyülemlett érzékenységet és tudást ki más vállalhatná egyelőre, mint az az értelmiség, amelyik ennek a gyökérkeresésnek (ti. a tiszta humánumnak) a történelmi fontosságát megértette?” 29 Fel kell tehát ismernünk azt, hogy megváltozott világunkban a népi kultúrának új, megváltozott szerepe van, és új hordozói vannak. Régi alakjában, régi rendeltetésében ma már alig találunk rá. Látnunk kell, hogy rég kilépett, és ez a 20. században következett be igazán, a létrehozó közösség köréből, és ma igen nagy mértékben járul hozzá, illetve felhasználják, jobban, mint eddig (az eddigi jelenségek tárházát nyitom) pl. a nemzeti kép (imázs) alakításához, megjelenítéséhez, de nem csak. A népi kultúra eme új színeváltozásait, egyre gyakoribb és meglepő megjelenéseit évek óta figyelem és jegyzem. 30 Ilyen értelemben említhetem a nagy sportrendezvények, olimpiai játékok nyitó- és záróünnepségeit, a díjazási ünnepségeket: ezek grandiózus folklórműsorok. Sydneyben például 31 az 27

Csíkszeredában 1995-ben volt a Csíki Székely Múzeumban. Megjelenése Budapesten van folyamatban. Csoóri Sándor: Tenger és diólevél. Buk. 1982. 114. 30 Ezt a jelenséget neofolklorizmusnak szokás nevezni. 31 Csak a legutóbbiakat idézem, hisz ezek képi élményét még sokan felidézhetik. 28 29


157

olimpiai játékok nyitóműsorát az aborigének folklórjára építették. Ugyanúgy eszembe jut a négy évvel ezelőtti norvégiai téli olimpia záróünnepsége, amikor a norvég mesevilág és mitológia alakjai érkeztek a legmodernebb technikai eszközökkel az ünnepi „jégporondra”. És a legutóbbi amerikai téli olimpia megnyitóünnepsége? 32 A törzsek zenéjének, rituális táncának, viseletének grandiózus parádéját láthattuk. Hét törzsfőnök törzsi viseletbe öltözve, törzsi fegyverzettel felvértezve, dobzenére varázstáncot járva, ki-ki a maga törzsi nyelvén adta át az ajándékokat és üdvözölte a szervezőket, a közönséget. Ezeket tolmácsolták angol és francia nyelvre. Maga a megnyitó műsor üzenete is mitikus fogantatású volt: a népmeséből jövő „Fény gyermeke legyőzte a viharokat”. Egyvalamit külön ki szeretnék emelni, mert nem tartom valószínűnek, hogy felfigyeltek rá, noha szerintem aki a kicsiben is keresi a nagyot, a lényegeset, észreveheti, hogy különös jelentése van. Az identitás megjelenítésére figyeltem fel, a népviselet új formái által. Ismert, hogy a világ csaknem valamennyi országából jövő sportdelegációkat a bevonulások alkalmával az ország nevét viselő táblával jelzik. Csakhogy sok nemzeti küldöttség érzi úgy (főleg a kis- és közepesek közül), hogy ez kevés nemzeti arculatuk, azonosságuk megjelenítéséhez. Ennek pótlására a nemzeti sportdelegáció felvonuló formaruháját saját népviseletük szín-, forma- és díszítőelemeiből alkotják meg. 33 2003 januárjában, a svédországi Malmőben rendezett európai műkorcsolya-bajnokság díjazási ünnepségein a díjakat minden alkalommal 6-6, mindig más-más tájegység népviseletébe öltöztetett leány hozta be. De nemcsak a sportvilágban szokás „elővenni” a folklórt. 1999-ben a Magyar Állami Opera Japánban turnézott óriási sikerrel. A társulatot Micsikó császárné külön köszöntötte. Válaszként Pitti Katalin, az opera primadonnája elénekelte az A csitári hegyek alatt kezdetű magyar népdalt. Ötlete nem egyedi! A Budapestre látogató japán hercegi párt a parlamentben magyar néptánccal köszöntötték, mire a hercegi pár kísérete az El kéne indulni, meg kell házasodni kezdetű magyar népdallal válaszolt. Amúgy a látogatásnak diplomáciai, gazdasági, pénzügyi stb. rendeltetése volt. 2003 februárjában a marosvásárhelyi népi együttes magyar tagozata újra Japánban turnézott. Több mint harmincszor lépett fel. Újra, mert korábbról már ismerik az együttest, mert csodálják az erdélyi magyar és román táncokat, a népzenét, és készek nem kevés pénzt is fizetni érte. És mindenképpen gondolhatok az évente Európa-szerte szervezett soksok folklórfesztiválra, melyek funkciója már nem egy adott közösség által kifejezett életérzés, hanem látvány, spektákulum, mindenképpen esztétikai öröm, legtöbbször turisztikai vonzattal, szándékkal, érdekességgel. A folklórkultúrának köszönhetően egy új turisztikai ágazat van kibontakozóban, hangsúlyosan épp a Kárpát-medencében: a folkturizmus/etnoturizmus. A modern társadalomban, ugyebár, megjelent a szabadidő-kultúra, ami a folklór éltetésének (a nemzeti ételízekről nem is beszélve!) egy lehetősége. Ez természetesen azzal jár – és ezzel számolni kell –, hogy a folklórnak deformálódnia/reformálódnia kellett és kell ahhoz, hogy része legyen egy egészen más civilizációs szinten álló kultúrának: nevezhetjük (akár könnyű műfajú) szórakoztató kultúrának, ami ma valamennyi ország turisztikai piacán fellelhető. Viszont ez sem előzmény nélküli. Ellenkezőleg. Vitányi Iván jegyzi meg, hogy már Arisztotelész is megkülönbözteti Politikájában azokat a dalokat, amelyek igazi katarzist okoznak, és a műveltek fogyaszthatnak, azoktól a daloktól, amelyek a betelepedők számára valók. Ő dalversenynek nevezte azt, amit ma folklór32

Salt Lake Cityben volt a megnyitóünnepség 2002. február 9-én. Különösen emlékezetes volt a téli olimpián felvonuló koreai, mongóliai, nepáli, tadzsikisztáni sportolók téli formaruhája. 33

EME 158

MŰHELY

fesztiválnak neveznek. 34 A folklór korunkban, a nemzetközi turisztika új koncepciójában szolgáltatás (durva szóval, presztáció) is lett, mivel a folkturizmus a turisztika egyre nagyobb jövedelmet hozó ágazatává vált. Nálunkfelé ez még nem felismert tény a lehetőségeink szintjén, sem minőségi, sem mennyiségi vonatkozásában, ha arra gondolok, hogy Magyarországon ma alig van település korszerűen berendezett tájház (falumúzeum) nélkül, hogy a skanzenek csaknem minden jellegű turisztikai programba integrálva vannak. Az viszont ígéretes, hogy egyre több erdélyi magyar összejövetel és nyugati folklórfesztivál nyújt lehetőséget az ifjúsági és gyermekegyütteseknek az otthonról való kimozdulásra, találkozásra, utazásra. 35 A politika világából is említek még egy példát a népi kultúra új szerepére. 2001 júniusában tartották Svédországban az EU és a tagjelölt országok kulturális minisztereinek tanácskozását, ahol a kulturális élet problematikáját tárgyalták. Nos „a házigazdák maradandó benyomásokat ígérő folklórral, zenés műsorokkal színesített programot állítottak össze a 28 országból érkező… vendégeknek”. 36 A magas tudományoknál is megállok egy szóra. Köztudott, hogy a Nobel-díjas tudósoknak évente december 5-től ünnepségsorozatot, kulturális programokat szerveznek a svéd fővárosban. Azt olvastam, hogy ennek keretében egy teljes napot a népi kultúrának, a svéd folklór bemutatásának szentelnek. És mindez, ahogy én tudom, nem jelent leereszkedést a tudományok nagyjainak a műveltség valamilyen alacsonyabb szintjére, ellenkezőleg, gyönyörűséget. Egy nép zsenialitásáról szól ez a nap: arról, hogy mit tudott önerőből kiadni magából. Egy nép önmagába vetett hitét is sugallja. Annál kevésbé jelent nacionalizmust, mint itthon tartják bizonyos rétegek, semmiképp nem jelent „svédkedést”, mondom a magyarkodás, az önmagunkra sütött stigma analógiájára. Mivel és hogyan igazolhatja megbízhatóan egy nép ama képességét, hogy megfelel az európai elvárásoknak, egyáltalán a világ elvárásainak, azt, hogy teljesítőképes, tehát megbízható, ha nem értéket teremtő múltjával, vagyis megalkotott szellemi és tárgyi javaival, kimunkált ethoszával, amely letisztult az időben, és ellenállt az időnek?

Mi erre a magyarázat? Legelőbb talán egy vulgárisnak tűnő válasz kínálkozik: a curriculum-íratás divatjára gondolok. Nem pályázatot íratnak mindenkivel, az országokkal is? És nem pályázik ma mindenki, az országok is, hol erre, hol arra? És meg lehet-e kerülni az önmeghatározást, a bemutatkozást, a KICSODA ÖN? - kérdés megválaszolását? A népi kultúra nélkül csaknem elképzelhetetlen. Illetve a világban csaknem mindenhol úgy gondolják, hogy ez a legmeggyőzőbb és maradandóbb „névjegykártya”. A népi kultúra, a folklórkultúra ma nem egy zárt közösség önkifejezésre alkalmas kultúrája, hanem a nemzeti vagy nemzeti közösség egyik szimbóluma, sajátos színe. A néptánc, népdal, népművészet hagyománya ma az egész nemzet/egy egész nemzet tulajdona, mert felismeri magát benne és mások is felismerik benne őt, műveltségi szinttől függetlenül. A folklór új társadalmi szerepére vall az a tendencia, hogy hagyományait egyre inkább alkalmasnak találják ar34

Vitányi: i. m. 77. Néhány példa a közelmúltból: a 2000-től évente sorra kerülő Erdélyi Sokadalom – Millenniumi Sokadalom című rendezvány (Szabadság 2002. VIII. 5.); Népzene- és néptánctalálkozó a sepsiszentgörgyi sportcsarnokban (Romániai Magyar Szó 2002. XI 7.); a székelykeresztúri Pipacsok néptáncegyüttes szardíniai turnéja (Romániai Magyar Szó 2002. IX. 21.); a balánbányai Ördögborda gyermeknéptáncegyüttes dániai turnéja (Romániai Magyar Szó 2002. IX. 11.) stb. Évente ismétlődnek, illetve szaporodnak a magyar/magyaros ételfesztiválok, főzőversenyek. 36 Hír a Romániai Magyar Szó 2001. V. 19-i számából, amit már a rendezvény előtt közöltek. 35


159

ra, hogy mindenki művészetévé váljanak, de az a törekvés is kitapintható, hogy a folklór a mindennapi élet esztétikumába integrálódjon. Vagyis egy hagyományos közösség (túlsúlyban a parasztság) művészete, műveltsége akár a nép, a nemzet sajátos ethoszát kifejező művészete, kultúrája legyen. A hovatartozás érzésének kifejezésére több példát is említettem, és úgy tűnik, hogy a globalizáció korában egyre erősödő lelki igényként jelentkezik. Gángó Gábor arra a kérdésre, hogy Miről ismerhető fel ma egy nemzet?, így válaszol: „A nemzeti azonosság kérdésében nem a tények, hanem a szubjektív meggyőződések és mítoszok az irányadók.” 37 Tudatosan nem magyar példát idézek arra, hogy ebben is a folklór a referencia. Heinrich Besseler írta: „Ha ezt az éneket énekelem, vagy ezt a táncot táncolom, ezzel nemcsak kulturális nívómról teszek tanúságot [...], hanem azt jelképezem, hogy én ehhez a közösséghez tartozom.” 38 Más szempontból is próbálom megközelíteni a jelenséget. Ma ott tartunk, hogy a közép-európai térség tudatosan törekszik az önszerveződésre, önkormányzatiságra, törekszik az európai közösségbe való bejutásra. A politikai diskurzus a „régiók Európájáról” beszél. Néhány régió neve a mi térségünkben is egyre inkább közszájon forog. Bizonyára a Székelyföld valamennyit megelőzi. A kérdésem az, mi lesz a régió tartalma a tagadhatatlanul fontos gazdasági érdekeken túl. Mert a gazdasági érdek, ha mással is nem fonódik össze, öncélúvá, aztán improduktívvá válik. Kérdésemet az eddigi reflexiók fényében fogalmazom meg. Az EU-t reklámozó, népszerűsítő adások a szabad munkaerő-áramlásról, a mozgásszabadságról áradoznak. Kétségtelen, hogy „mindenre kerül ember”, ahogy szólásmondásunk tartja. De úgy gondolom, hogy olyan emberek és közösségek is kellenek, akik önmagukat egy térséghez kötik, akik önmagukat tudják adni, és ezáltal a térséget is, a régiót is adják: gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan – anyagiakban és szellemiekben. Ahogyan a tengő-lengő, vándorló munkaerőre lesz vevő, úgy a stabil emberi értékekre, a sajátos, a lokális, az univerzálist hitelesítő kultúrára is lesz igény, kereslet és vevő. Azzal nem tudok megbékülni, mert megalázónak tartom, hogy magunkat csak félkész áruval, nyersvassal, fűrészáruval, olcsó munkaerővel és hasonlókkal tudjuk ajánlani. A fejlett országok önmagukat kínáló-ajánló gazdagságából – számtalan példa igazolja – nem hiányzik a kultúra, és benne a népi kultúra nem Hamupipőke. Visszatérve tanulmányom címéhez, én furcsállom azt az óriási eltérést aközött, ahogyan a globalizáció ellen tiltakoznak azok, akik gazdaságilag, pénzügyileg, politikailag, társadalmilag látnak veszélyt benne, és milyen halkan hallatják a szavukat azok, akik a nemzeti kultúrákat védelmezik, féltik. Tudok az UNESCO néhány intézkedéséről a szellemi kulturális örökség megóvására, újjáélesztésére, a hagyományos kultúra és folklór védelmére vonatkozóan. 39 Üdvösek, de ki tud ezekről, ki retten meg tőlük? Persze a kultúra, benne a népi kultúra hanyatlása, mellőzése, veszélyeztetettsége közvetlenül, azonnal és érzékenyen kevesebbeket érint. Miképpen a természeti környezet pusztulását sem érzékelik sokan azonnal. A még ráér cselekedni-féle közöny szomorú tapasztalat. Úgy gondolom, nem kirakatokat zúzva-törve, mint az „utazó cirkusznak” nevezett globalizációellenes tiltakozók tábora teszi, de bölcs szóval szólni kell a kultúráról, sajátosan és másképpen a népi kultúra korszerűségéről, nagy spirituális értékeiről, arról, ami a mai ember számára is üzenet. Arról például, hogy a parasztság az élet állandó folytonosságában volt érdekelt, és ma is az. Ezért gyűjtött, halmozott, tartalékolt és nemzett gyermeket. Hármat-négyet vagy többet is, hogy jusson ember a családot meghaladó küldetések tel37

Gángó Gábor idézett előadása. Idézi Vitányi: i. m. 1978. 77. Ajánlások, UNESCO Közgyűlés, 1989. november 19.; Cselekvési terv, UNESCO 1999. évi konferenciája, Washington. 38 39

EME 160

MŰHELY

jesítésére is. A paraszti életfilozófia tudta, hogy az egyszerű újratermelés nem elég a társadalom humán szükségleteinek kielégítésére. Hittel állítom, hogy eme életfolytonosságot sugallja a parasztság egész kultúrája, miképpen az optimizmust is mint igen fontos életérzést. A születéstől a halálig, a vetéstől az aratásig. Én ebben a paraszttársadalom nagy gazdasági és társadalmi felelősségérzetét látom megnyilvánulni, ami nem mondható el egyértelműen a nem paraszti társadalom tagjairól. Ez egy olyan érték, amit ha egy nép, nemzet, nemzeti közösség nem vall magáénak, nem sok keresnivalója lesz a 21. század Európájában. A népi műveltségben ismeretlen a flanc és a kacat. Minden a lét eleme. Az anyagi és szellemi értékek felelős birtoklása maga a működő élet, a működő társadalom garanciája. Ez is üzenet! Múltba, jelenbe, jövőbe kanyargó, aztán koncentrikus körökben járó gondolataimban a példák, tünetek sokaságával (anélkül hogy kimerítettem volna) próbáltam bizonygatni a népi kultúra új értékrendjét egy tágabb értékhierarchiában. Azt, hogy megbecsülése, tisztelete, művelése nem egy nép ügye, nem csak magyar ügy. Sőt talán a nagy és nagyobb népek számára még fontosabb, akárcsak a nemzeti érzés. 40 Minden nép és nemzet felelős nemzeti vagyonáért, az emberiség egyetemes értékeiért. Akkor tehát népi kultúrájáért is. Próbáltam azt is érzékeltetni, hogy a szétterjedő „világcivilizáció” idején a szabványosítónak tűnő Európának egyéni, sajátos színre is szüksége van. Hoffer Tamás figyelmeztetését megszívlelendőnek tartom: „A világra való derűs nyitottság érdekében jó, ha otthon vagyunk saját kulturális örökségünkben.” 41 Mindez nem a hamu üzenete, hanem a parázsé.

40 A közelmúltban több vezető európai napilap közreműködésével hat fejlett nyugat-európai országban végeztek felmérést arról, hogy kik az európai identitást legjobban kifejező történelmi személyiségek, alkotók, művészek. Nos, kiderült, hogy mind a hat ország közvéleménye a saját alakjait helyezi előnybe. Tehát az aktuális nemzeti keretekben való gondolkodás továbbra is erős. Bővebben: A Hét XXXIII. évf. 15. sz. 2003. április 17. 2. 41 Idézi Karácsony Molnár Erika–Tátrai Zsuzsanna: Adalékok a hagyományőrzés lehetőségeihez és módjaihoz a 21. század küszöbén. = Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szerkesztette Cseri Miklós–Kósa László–T. Bereczki Ibolya. Szentendre 2000. 646.

EME IN MEMORIAM Faragó József (1922–2004) ravatalánál* Kedves Gyászoló Család! Végtisztességet tevő gyülekezet, barátok, kollégák, ismerősök! Engedjék meg, hogy az Erdélyi MúzeumEgyesület és Akadémiai Testülete nevében végbúcsút vegyek dr. Faragó Józseftől, munkatársunktól és a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjától. Kivételes tudományos teljesítmény hordozójának koporsója mellett állunk. Nem a kegyeletes túlzás mondatja velünk ezt a jellemzést, hanem rendkívül gazdag munkásságának számbavétele. Ha a Házsongárdi temetőben, kolozsvári panteonunkban tudományosságunk annyi nagyszerű személyisége alussza örök álmát, arányokban, teljesítményben, több mint félszáz kötetben megjelenített alkotás birtokában kevesen versenyezhetnek Faragó Józseffel. Életművének értékét növeli az is, hogy egyszerű környezetből indult el. Szerény kisiparos családból emelkedett ki. A kiskorában mintagyermekként ismert fiút édesanyja értelmiséginek szánta, de távolról sem sejthette, hogy idővel tudományosságunk élvonalába fog emelkedni. Márpedig ez történt. És ez nemcsak a család féltő gondoskodásának, hanem az elhunyt talentumának, kiváló tehetségének, ritka szorgalmának és céltudatos természetének tudható be. Faragó József akadémikus élete az jelképezi, hogy ha sorsunkat a történelmi körülmények és saját környezetünk döntően meghatározza is és szeszélyes hullámain csak úgy hányja-veti az embert, egyéni hozzáállásunk és elszánásunk, a magunk elé szabott célkitűzés kitartó követése minden buktatón keresztül a finalitáshoz vezet vagy legalábbis megközelíti azt. Mikor a fiatal Faragó József úgy érezte, hogy a második világháborút megelőző politikai légkör és kisebbségüldözés útját állja érvényesülésének, Brassóból Sepsiszentgyörgyre menekült, és az ottani Székely Mikó Kollégiumban, a nemzetiségi elnyomás nyűgétől szabadulva fejezte be középiskolai tanulmányait. Érettségi után a Kolozsvárra visszatérő Ferenc József Tudományegyetemen, az irodalom–néprajz szakra iratkozva, megadatott számára az a lehetőség, hogy kiváló mesterek kezén formálódva, tudományos műhelyükben kicsiszolva, megjelenjen az a szakember, aki most élete igazi alkotó szakaszába jutott. Noha első munkája az irodalom köréből választotta tárgyát, rövidesen eldőlt, hogy a fiatal Gunda Béla néprajzprofesszor neveltjeként keresi boldogulását. A világháború poklából, az elhurcoltak menetéből kiszakítva magát visszatért, reményteljes fiatalemberként ledoktorált, és az újonnan szervezett Bolyai Tudományegyetem keretében helyezkedett el.

*

Elhangzott 2004. október 18-án a kolozsvári Házsongárdi temetőben.

EME 162

IN MEMORIAM

De a szakmán túlmenőleg, a „fényes szelek” nemzedékének szárnyain, a népi írók vonzáskörében, az egyetemi hallgatókat tömörítő Móricz Zsigmond Kollégium alapító tagja és tanulmányi igazgatója lett. László Gyula professzor irányítása alatt egy elkötelezett erdélyi magyar értelmiség kialakításán munkálkodott, néprajzi munkaközösséget vezetett, és elvállalta a Kollégium kiadványainak szerkesztését. Ha a Móricz-kollégiumot a kommunista éra elseperte is, tagjai életre szóló indítást kaptak, és Faragó Józseffel együtt az új, demokratikus értelmiség képviselőiként a felsőoktatásban, kiadókban, szerkesztőségekben törték az utat. Faragó József azok közé tartozott, akik a szigorúan vett szakmán belül maradtak és dolgoztak. Mikor az egyetemi oktatásból kikerült, a Román Akadémia kolozsvári folklórintézete kutatójaként dolgozott tovább. Néprajzi munkásságát a szakember értékeli. A magunk részéről csak annyit: kitartó munkája gyümölcseként fáradhatatlan gyűjtéseit több mint ötven könyvben értékesítette, tanulmányok és cikkek tömegét publikálta, erdélyi és határokon túli folyóiratok sorának munkatársa, nemzetközi szakkonferenciák előadója, néprajzi könyvsorozat szerkesztője lett, s több neves hazai és külföldi társaság tagjává fogadta. Munkái nemcsak mennyiségben mérhetőek, hanem tartalmi, minőségi tekintetben, nemzetközi önismereti szempontból is. Könyvei ott sorakoznak a magyar olvasóközönség polcain. Végeredményben kollégánk az erdélyi magyar folklór legtekintélyesebb szakemberének rangját vívta ki magának nemcsak Magyarországon és Romániában, hanem nemzetközi síkon is. Mikor az erdélyi magyar tudományosság elszigeteltsége oldódni kezdett, Faragó József az elsők közt volt, akit az a ritka megtiszteltetés ért, hogy már 1988-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagjául választotta. 1989 után az Erdélyi Múzeum-Egyesület alapító tagjaként és az Egyesület folyóiratának szerkesztőjeként dolgozott, az Akadémiai Testület tagja lett, további babérokat szerzett, irodalmi és kiadói díjak birtokosává vált. Munkásságának kövei beépültek a magyar, román és egyetemes tudományosság oszlopcsarnokába. Közéleti emberként azonban nem egészen találta meg helyét. Noha a tudományos életben elnyert rangja és tekintélye megmaradt, úgy érezte, hogy mellőzés éri. Igazi méltánylást akkor érzett, mikor 80. születésnapjára néprajzos kollégái Budapesten emlékkönyvvel tisztelegtek előtte. Szakmai és családi drámák közepette, szűkös anyagi körülmények szorításában is töretlenül dolgozott, lánya után felnevelte unokáját is. Hűséges élet- és munkatársa, felesége halála mély sebet ejtett rajta. Életereje fokozatosan csökkent, és erősen elmagányosodott. Lelkileg és fizikailag megtörve hunyta le szemét. A Balladák földjén élt és halt meg. Életpályáját értékelve Pápai Páriz nyomán elmondhatjuk: A Királyföld szülte, Erdély felnevelte, Magyarország nagy dolgokra készítette. Fellegvár alatti munkaszobájában örökre kialudt a lámpa világa. A szemben fekvő Házsongárd domboldalán azonban aranyos fény gyullad ki, mikor legjelentősebb alkotóink sorában Faragó József nevét felvésik az emlékkőre. Drága Jóska, álmod legyen békés, példás alkotómunkád ércnél maradandóbb. Csetri Elek

EME Búcsú Jenei Dezsőtől (1919–2004) * Gyászolunk! Kit gyászolunk? Az erdélyi magyar közélet egyik legjelentősebb személyiségét. És kik gyászolnak? Az egész erdélyi magyarság, mindannyian, akik megtapasztalhattuk, hogy Jenei Dezső életét ennek a közösségnek szentelte. Tudjuk, hogy azzal az útravalóval bocsátotta haza szűkebb pátriájába a József Nádor Műegyetem, hogy mérőszalaggal és logarléccel a kezében, mérnökien kiszámított cselekedetekkel állítsa tehetségét a köz szolgálatába. Mint gépészmérnök, mint az erdélyi magyar középiskolákat védő mérnöktanár, mint a kolozsvári magyar egyetemet szervező, az elképzelt egyetemi kampusz minden négyzetméterét megtervező politikus szakértelme Isten adta ajándékával állt azok mellé a nagy szervező egyéniségek mellé, akik az 50–60 évvel ezelőtti változások idején tudták, hogy mik a legfontosabb közéleti feladatok Erdélyben. Azokkal küzdött együtt, akik pontosan számon tartották, hogy az erdélyi magyarság sok évszázados építőmunkája során milyen művelődési intézményeket, köztük felekezeti iskolákat hozott létre, és azoknak megvédése milyen feladatokat ró reájuk. Tanúi voltunk annak, hogy amikor az 1989-ben bekövetkezett változások után napirendre került a tulajdonviszonyok rendezése, és az erdélyi magyar egyházak vezető személyiségei hallathatták szavukat ebben az ügyben, ő az unitárius egyház főgondnokaként, más felekezetek vezetői társaságában, a legélesebben, a legszakszerűbben és mondhatnám a legteljesebb mellbedobással harcolt azért, hogy az elorzott javakat a törvény szolgáltassa vissza az anyaszentegyházaknak. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöksége kért fel, hogy búcsúzzam Jenei Dezsőtől, aki a változás pillanatában pontosan tudta, hogy mi az a hagyaték, mi az a hagyomány, amire építkezni kell, amit meg kell tartani. Kezdeményezője volt annak, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület a kor kívánalmainak megfelelően Műszaki Szakosztállyal bővüljön ki, és a felnövő erdélyi mérnöknemzedék ebben a szervezeti keretben szerezzen és biztosítson magának fejlődési, kibontakozási lehetőséget. Nagyon fontosanak tartotta, hogy értelmiségünk minden területen kamatoztassa a maga tehetségét, hiszen még itt vannak sorainkban azok az egykori diákjai, akik a gépipari középiskolában ismerték meg az ő pedagógusi készségét, ami nagyszerűen párosult mérnöki habitusával. Tudjuk, hogy mérnöktanárként, majd ipari vezetőként rátermettségének és tudásának milyen gazdagságát építette be közéletünkbe, de amikor már a korábban birtokolt munkaeszközök kicsúszóban voltak valamennyiünk kezéből, akkor szótárt kezdett szerkeszteni, pontosan szólva azért, hogy a magyar műszakiságnak az anyanyelvvel való együttlépését biztosítsa. Nagy embertől, nagy közéleti embertől búcsúzunk, és kérjük az Úristent, hogy küldjön még földünknek erre a tájára ilyen embereket, ilyen férfiakat népünk szolgálatába. Isten nyugosztaljon, nyugodjál békében! Benkő Samu *

Elhangzott 2004. október 8-án a kolozsvári Házsongárdi temetőben.

EME Prof. dr. Puskás György (1911–2004) Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának tagjai búcsúznak a 93 éves korában elhunyt egykori elnöküktől. 1911. július 4-én Algyógyon született. Középiskoláit a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, egyetemi tanulmányait Montpellier-ben kezdte, majd Kolozsváron folytatta, ahol 1934-ben kapott orvosi oklevelet. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem alapító tagjai közé tartozott. 1948tól nyugdíjazásáig a Gyermekgyógyászati Klinika tanszékvezető tanára, érdemes professzora volt. Dékáni, prorektori és rektori tisztségeiben sikerült a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemet a korszerű magyar tudományosság romániai központjává fejlesztenie. Szakmai munkájának elismeréseként a Román Orvostudományi Akadémia levelező, majd rendes tagjává választotta. A budapesti Orvostudományi Egyetem 1994-ben Semmelweis Emlékéremmel tüntette ki. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület újraindulása után, 1990-től 1994-ig az Orvostudományi Szakosztály első elnökeként régi tapasztalatai alapján megszervezte és irányt szabott a szakosztály tevékenységének. Ezzel kivívta a Szakosztály, valamint a saját személye iránti elismerést és megbecsülést mind a hazai, mind a magyarországi orvosi testület részéről. Elnöksége idején indult újra a több mint 125 éves múltra visszatekintő Orvostudományi Értesítő, melynek évenkénti megjelentetését szívügyének tekintette, és amelyet nagy gonddal és hozzáértéssel szerkesztett. Mindezekért a Múzeum-Egyesület tiszteleti tagjává választotta. Nyugodt, higgadt egyénisége biztonságot sugárzott és tiszteletet ébresztett mindenkiben. Nehéz időben volt rektor, de ennek ellenére mindent megtett, amit tehetett, egyetemünk hírnevének növeléséért, a magyar orvos- és gyógyszerészképzés fennmaradásáért. Szellemi frissességét végig megőrizve utolsó napjaiban is e cél érdekében, a sajtón keresztül fordult a nyilvánossághoz. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának elnöke, választmánya és minden tagja szomorú szívvel búcsúzik Puskás György érdemes professzortól, egykori elnökétől, felejthetetlen egyéniségének emlékét megőrizve. Marosvásárhely, 2004. szeptember 14. Az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztálya

EME Szemle A naplóíró Gyulay Lajos Gyulay Lajos naplói a forradalom és szabadságharc korából 1848. március 5.–1849. június 22. I. kötet: Csetri Elek–Miskolczy Ambrus: Gyulay Lajos és világa. Bevezetés a naplókhoz. 323 lap. II. kötet: Gyulay Lajos naplói. Sajtó alá rendezte: V. András János–Csetri Elek–Miskolczy Ambrus. 410 lap. ELTE Román Filológiai Tanszék, Központi Statisztikai Hivatal Levéltára. Bp. 2003. Erdély története és kultúrhistóriája igencsak bővelkedik emlékiratokban, naplókban. Különösen kedvelte ezt a műfajt a biedermeier kor, amikor is világrengető események után a kudarc és kiábrándultság az otthon magányába és az intimitás felé vezette az írás tudóit. Hangsúlyosabb művészi tartást is ekkor kapott a napi feljegyzésekből összeálló napló. Ebből azután kimutatható a szándék, hogy a szerzők egyike-másika mégiscsak megosztani kívánta kortársaival gondolatait, s titokban talán irodalmi babérokra vágyott. Barabás Miklós önéletírása, mely visszavezet a reformkorba, s amely időrendisége okán akár naplónak is tekinthető, így lett a 19. század legszebb és legolvasmányosabb művészeti eseménytörténete. Úgy írni – ez a szándék kristályosodik ki –, hogy a naplóíró a költői megfogalmazással összhangban „senkihez és mindenkihez” szóljon. Gyulay Lajosnál is fölsejlik olykor a gondolat, vajon lesz-e írásának jövőbe néző üzenete (marad belőle valami „kétszáz esztendő múlva”), ám ő mindvégig kitart följegyzéseinek személyes jellege, végső soron kívülállókra nem tartozó intimitása mellett. Számára az írás egyszerűen életforma, egyedüllétének menedéke. Ezért maradt naplója értékeinek fölfedezése valóban a kései utókorra. A naplóíró Gyulay Lajos (1800–1869) páratlan termékenységével tűnik ki a korábbi és későbbi kortársak közül. Naplósorozata, néhány lappangó darabját is ideszámítva, mintegy 140 kötetre terjed, egész könyvespolcot foglal el. Késztetése az írásra másvalamiben is megkülönbözteti e műfaj erdélyi művelőitől. A memoárírók többségétől eltérően ő „valóságos” naplót ír, pontos dátumokhoz kötött eseményeket sorakoztat föl, és nem utólag, nem idősebb kori nosztalgiával idézi vissza a lepergett időt. Ifjúsága éveitől, 1819-től jegyezte föl gondolatait, a vele történteket, reflektált a kor változásaira, és csak röviddel halála előtt, ötven év múltán (!), 1869-ben tette le végleg a pennát. A naplók az Erdélyi Múzeum gyűjteményeiből kerültek a kolozsvári Egyetemi Könyvtár, illetve a kolozsvári Állami Levéltár birtokába. Értékük korántsem volt ismeretlen, ám most először nyílt alkalom arra, hogy a legmozgalmasabb történelmi korszakot, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idejét átfogó részt – a sorozat hat kötetét – közreadják. Sok évig tartó munka, filológusi pontosságú és történészi alapozású kor- és környezettanulmány előzte meg a kétkötetes mű megjelenését. A forráskiadást korábban is szívügyének tekintő Csetri Elek és Miskolczy Ambrus, az őket segítő munkatársakkal olyan könyvet adnak a históriai múlt iránt érdeklődők kezébe, mely a személyes élmények, az átélés frissessé-

gével hozza közelebb a nemzet számára sorsfordító eseményeket. Az életrajzi kötet nem kevésbé érdekes, mint maga a napló. Hiszen hogy ki volt Gyulay Lajos, az erdélyi főnemesség milyen szemléletű rétegéből érkezett a közélet és politika színterére, azt ez a kiadvány tisztázza és teszi rendbe megnyugtatóan. Egy liberális szemléletű birtokos-nemesi pálya bontakozik ki előttünk, mely a guberniumi kor kötöttségeivel szemben eljut a Wesselényi gondolataival rokon felismerésekhez, ahhoz tudniillik, hogy a rendiségen alapuló erdélyi társadalom és egyben a gazdálkodás átformálása elkerülhetetlen. Származása ellenére a közteherviselés híve, a polgári átalakulás támogatója. A forradalomban való részvétele miatt rokonainál bujkál, majd amnesztiával szabadul az üldöztetéstől. Hunyad megyei birtokát, udvarházát feldúlják a lázadók, de helyrehozván a károkat, mintagazdaságot alakít. A kiegyezés körüli időkben „deákista”, azaz Deák Ferenc híve lesz. Mint a reformkori magyar nemesifjak közül számosan, de honoratior értelmiségiek is, fiatal korában megfordult nyugat-európai városokban (Bécsben, a császárvárosban savanyú kedvvel hivatalnokoskodott is, de inkább az aranyifjak gondtalan életét élte), emlékezetes utazást tett Itáliában és Franciaországban. Tapasztalatai ízlését pallérozták, szépérzékét tették kifinomultabbá. Nyitottságra nevelte korábban házitanítója, Döbrentei Gábor is, a korabeli magyar értelmiség fényes szelleme. Nem véletlen, hogy Marosnémetiben, otthonában családi képekből és vásárlásokból képgyűjteményt állított össze, melyben a kortárs festők közül Sikó Miklós és Székely Bertalan művei is helyet kaptak. Kolozsvári és pesti lakásán könyvek sokasága vette körül, kéziratgyűjteménye is jelentős volt. Gyűjteményeit saját keresztnevéről tréfásan „Lajosdának” nevezte. Politikusként sohasem vállalt vezető szerepet, szerénysége, de a közszerepléstől húzódozó alkata miatt sem. Ezért hullott ki neve a köztudatból, hogy majd csak a fölfedezett naplóíróként támadjon föl újra. Tegyük hozzá: eléggé igaztalanul. Mert Gyulay Lajos művelődéstörténetünk más pászmáiban sem feledhető név. Mikó Imre mellett 1859-ben ott bábáskodott ő is az Erdélyi Múzeum-Egylet létrehozásában, szerepe volt az Erdélyi Gazdasági Egyesület újjáélesztésében, tevékeny tagja volt a Hunyad vármegyei Történelmi és Régészeti Társaságnak. Élete utolsó éveiben az örökös agglegény Gyulay Lajos családjának utolsó tagjaként bőségesen osztotta javait a magyar művelődés intézményeinek. Ezek között első he-

EME 166

SZEMLE

lyen az Erdélyi Múzeum-Egyesület állott, de gyűjteményeiből részesült a Magyar Tudományos Akadémia és a nagyenyedi Bethlen Kollégium is. Kolozsváriak számára helytörténeti érdekesség, hogy az ő ötleteként valósult meg a terv, hogy a megcsodált párizsi Jardin des plantes mintájára a Mikó-kertben füvészkert létesüljön. Az 1848–49-es időket felidéző napló feszültségben tartó olvasmány. Ezen az sem változtat, hogy szerzője egy-egy történeti elmélkedéssel vagy akár színházi előadások leírásával meg-megszakítja az események fonalát. Árnyaltak, kiválóak a forradalmi vezetőkről és az események prominens értelmiségéről rajzolt portrék. Le tudja küzdeni ellenérzéseit, hogy a tiszta értelem nevében ítélkezzék. Így Kossuthtal szemben, aki megsértette egyszer, vagy a túl merésznek ítélt Petőfit illetően. „Én személyét nem szeretem – írja Kossuthról még a március 15-i események előtt –, hanem eszét – neki születnie kel-

lett a mostani időkre. Ő a perszonifikált korszellem és úgy Peteöffy (sic!) is a mostani kor poétája. Igazi jakobinusok mindketten.” (11.) Gyulay Lajos naplófolyama egészében nem adható ki. Ezernyi érdektelen része miatt erre alkalmatlan. Ám ugyanannyi érdekes részlete miatt mindenképp megérne egy sűrített, összevont kiadást. Az a történelmi tabló, melyet Gyulay fölvázol, benne számtalan művelődéstörténeti eseménnyel, a kortársakról rajzolt megelevenítő portrékkal, közelebb hozza a kutatókhoz és mindnyájunkhoz a távolodó 19. századot. Értékeire különben Csetri Elek professzor már akkor figyelmeztetett – jó negyven éve –, amikor néhány államvizsgázó diákjának (köztük nekem is) a kolozsvári Egyetemi Könyvtárban a napló köteteit megmutatta. Murádin Jenő

A régi székely önigazgatás Pál-Antal Sándor: Székely önkormányzat-történet. Marosvásárhely 2002. 787 lap Pál-Antal Sándor 2002-ben megjelent Székely önkormányzat-történet című könyvét érdeklődéssel fogadta a történelem iránt fogékony értelmiség s természetesen elsősorban a történész szakma. Az érdeklődés egyaránt szól a szerzőnek és a könyv tárgyának. Szerzőnk az utóbbi évek egyik legtermékenyebb erdélyi kutatója, levéltáros Marosvásárhelyt, a székelység régebbi „fővárosában”, ezért a székely történelem erdélyi forrásainak nem kis része – évtizedek folyamán – megfordult a kezében. És szól az érdeklődés a székely autonómiának, amelyről általában sok szó esik 1989 óta (napjainkban pedig annál is több), de történetével behatóbban az utóbbi években senki sem foglalkozott. Pál-Antal Sándor vállalkozását tehát több elvárás indokolta, de túl mindezeken: az önigazgatás hosszú múltjának ismerete nélkül nem lehet szó újabb összefoglaló székely történelemről, amely pedig nem várathat magára sokáig. A könyv szerkezetével, tartalmi struktúrájával kapcsolatban legyen szabad elmondanunk, hogy – mint az erdélyi történészeknek általában – Pá1-Antal Sándornak is gondolnia kellett a szakma érdeklődése mellett a szélesebb olvasóközönségre is, ezért szükségesnek tartotta az önkormányzat, valamint a székely jog fogalmát a rendelkezésre álló irodalom alapján összefoglalni. A könyv azonban – ismételjük – elsősorban a történész szakmához szól, a szakirodalom kategóriához tartozik. A kötet tulajdonképpeni tárgyát a székely intézménytörténet irodalmának számbavételével indítja a szerző. A székely intézménykutatás úttörőjének Benkő József 18. századi tudóst tartja, ugyanakkor sokat foglalkozik Bónis György, Mályusz Elemér, Pataki József, Szádeczky Lajos, Ember Győző, Imreh István, valamint a kevésbé ismert Bodor György és Balás Gábor munkásságával is. Az előbbi – korántsem teljes – felsorolással csak arra szerettük volna felhívni a figyelmet, hogy idők folyamán a székely önigazgatás kérdésével számos kiemelkedő történész-kutató foglalkozott. A fokozott ér-

deklődés persze nemcsak az önigazgatás, hanem az egész székely história iránt megnyilvánult. A székelyek történelme tele van sajátosságokkal, ezért az egyetemes magyar történelemben nem könnyű feladatot jelent a székely múlt értelmezése. Szerzőnk szerint ilyen kérdés például a székely önkormányzat eredete: nemzetségi maradvány lehetett-e, vagy szerzett jog volt? Mivel erről a kérdésről nem maradt ránk elegendő eligazító történeti forrás, inkább csak hipotézisek fogalmazhatók meg. A székely universitas megszületése még homályba vesző kérdés, de Pál-Antal Sándort ez nem bátortalanította el. Hogy magát a kérdést pontosabban feltehesse, össze kellett gyűjtenie s elemeznie kellett a töredékekben, foszlányokban ránk maradt gyér információkat. Vonatkozik ez elsősorban a 13–14. századra, abban is a székely nemzetgyűlésre, az universitasra. Tovább menve, szerzőnk a székely önigazgatás intézményeinek létrejöttét kutatja: a székely közgyűlést, a „nemzetgyűlést”, a székek kialakulását, önkormányzati szerepüket s a tisztségviselők státusát elemzi. Szeretnénk kiemelni, hogy a könyv nem valamely történeti korszak kereteiben teszi vizsgálat tárgyává a székely önkormányzati intézményeket, hanem egész történetüket folyamatosan vizsgálja: áttekinti a keletkezésüktől a megszűnésükig. A nemzetgyűlést – az önigazgatás legfőbb intézményét – először 1344-ben említik a források, de szerzőnk bizonyára joggal állapítja meg, hogy az első említése előtt már létezett. A székely nemzet, illetve „nemzetgyűlés” a székelyek lakta részek területi megszerzésével együtt, egy időben született meg; persze folyamatról volt szó. A középkori székely nemzet fő intézménye a székrendszer kialakulásával párhuzamosan jött létre. Amikor 1437-ben, a három azonos jogállású erdélyi rendi natio: a magyar nemesség, a székely és a szász vezetők a kápolnai uniót megkötötték, „a székely náció mások által is elismert területi és helyi (belső szervezeti) önkormányzattal rendelkező közösség volt” (59.).

EME SZEMLE

Szerzőnk véleménye szerint a székelyek az autonómia kiteljesedése előtt maguk intézték saját ügyeiket, de „elöljáróik nemzetségi jogán viselik tisztségüket” (60.). A székely területi szervezet területi autonómiaként működött, amelyet megilletett a „szabályalkotás joga”, bár ez sokáig íratlan szokásjogként érvényesült. Nos éppen a szokásjog hosszú idejű fennmaradása miatt történhetett meg az, hogy a székely önigazgatási jogokat csak későn rögzítették írásban: 1505. november 23-án Udvarhelyen, valamint 1506-ban a közeli Agyagfalván, majd 1555-ben ismét Udvarhelyen. Ezek a jogszokások és törvények az egész székely területre kiterjedtek, de számos alkalommal az egyes székekben hozott határozatok is általános érvénnyel bírtak az egész Székelyföldön. Nemegyszer történt meg, hogy valamely széki gyűlésen döntöttek a hadfelkelés, a királyi adó, a közigazgatás-szervezés kérdéseiben. A székely nemzetgyűlés az 1562. évi felkelés után elvesztette régi szerepét, bár néhányszor még összeült: 1848 októberében utoljára ülésezett. Az universitas tehát 1562-vel tulajdonképpen megszűntnek tekinthető, a székek azonban 1876-ig fennmaradtak, sőt a l7. század a széki önkormányzat virágkora volt, még akkor is, ha az egyes székek belső önkormányzata módosulásokon ment át, s bizonyos differenciálódás következett be közöttük. A kötet részletesen kifejti az egyes székekben kialakult sajátosságokat. Fontos pontosításokat figyelhetünk meg a kezdeti társszékek egyesítésével kapcsolatban. A 17. század elején megszilárdult Háromszék egysége (77.). Sepsi-, Kézdi- és Orbaiszék előbb már 1569-ben önkéntesen egyesült, majd a fejedelmi hatalom is egységesítette a három széket, amely ezentúl egy törvényhatóságként működött. Csíkszék egységesítését már a neve is kifejezte: Csík-, Gyergyó- és Kászonszékek. De mind Háromszék, mind Csík esetében a korábbi társszékek igyekeztek valamit megtartani saját önkormányzatukból. Udvarhelyszék közigazgatásilag egységes volt, amikor rögzítődött helyzete írásban, de szerzőnk úgy véli, hogy Keresztúrszék akár önálló is lehetett, s csak a 15. század elején fokozódott le fiúszékké; anyaszéke mind Keresztúr fiúszéknek, mind Bardóc fiúszéknek Udvarhelyszék volt. Marosszéket 127 település alkotta, központja Marosvásárhely, bár 1616-tól szabad királyi városként nem tartozott a székhez. Aranyosszék 22 településével közigazgatásilag egységes maradt, Felvinc mezővárosi rangot kapott. A székek önkormányzati szerve az igazságszolgáltatási és igazgatási szerepet betöltő közgyűlés volt. Pál-Antal Sándor szerint tehát a nemzetgyűlés szerepének elvesztése nem jelentette az egész székelységre hozott korábbi határozatok, törvények érvényességének megszűnését. Inkább az történt, hogy az 1451-ben, 1499ben, 1505–1506-ban és 1555-ben összeírt jogszabályokat a széki határozatok és végzések kiegészítik. A székek konstitúciói pontosítják az országgyűlési végzéseket, a jogszabályokat, de bizonyos kérdésekben új jogszabályokat is alkotnak. A széki közgyűlések a 17. században nemcsak a nemesség, hanem a katonarend hatósága is, amelyeken a főemberek mellett a lófők és gyalogrendűek is részt vettek. A 17. században – amint szerzőnk írja – a tisztsége-

167 ket már nem a nemzetségi szervezet szabályain alapuló kiváltságos réteg képviselői előre meghatározott sorrend szerint foglalhatták el, hanem választás útján töltötték be. A katonai parancsnokságot, a széki főkapitányt a nemesek sorából szabadon választják, 3–4 vagy több választott nemes közül a fejedelem kettőt erősített meg. Itt utalhatunk arra, hogy a székelyek Bocskai István támogatását is attól tették függővé, hogy megengedi-e a tisztek szabad választását maguk közül: arra is kérték, hogy ne tartson a székelyek földjén idegen katonaságot, sőt a nem székely származású nemeseket is távolítsa el. A l7. században a széki főkirálybírót is választották. Tisztújítást évenként tartottak. A szék a Habsburg-korban is megőrizte funkcióit, de fokozatosan a vármegyékhez hasonló nemesi intézménnyé vált. A főkirálybíró, bár választják, a központi hatalom helyi képviselője is egy személyben (miután a főkapitányi tisztség eltűnt a szék éléről). Az ismertetett könyv külön fejezetben tárgyalja a székelyföldi városok és kiváltságos helyek önkormányzatát. Abból indul ki, hogy itt a 17. század előtt nem voltak szabad királyi városok, hanem csak mezővárosok. Ebben a században is csak egy város, nevezetesen Marosvásárhely emelkedett a teljes hatáskörű szabad királyi városok sorába. A székelyföldi mezővárosok nem voltak sem világi, sem egyházi tulajdonban. Voltak viszont ún. közönséges székely mezővárosok, illetve szabad (királyi) mezővárosok, aszerint, hogy a székely jogra alapozódtak, avagy királyi joggal rendelkeztek. A közönséges székely mezővárosok a szék közigazgatása alá tartoztak, de ha királyi kiváltságot szereztek, kikerültek a széki hatóság alól. Szerzőnk részletekbe menően elemzi Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Székelykeresztúr, Nyárádszereda, Sepsiszentgyörgy helyzetét s az idők folyamán bekövetkezett változásokat. A székely városok társadalma összetett volt, részben polgárok, részben nemesek, sőt katonarendűek lakták, ezért két-három hatóság alá tartoztak, s belső vezetésük is megoszlott. Érdekes az is, amit Pál-Antal Sándor a kiváltságos falvakról ír. A székely falu önkormányzatának nagy teret szentel a könyv. Sokszor utal a székely faluközösség írásos hagyatékát számba vevő s interpretáló Imreh István kutatásaira. A rendelkezésre álló munkák, valamint saját levéltári kutatásai alapján a falu közigazgatási struktúráit elemezve tér ki a tízesek kérdésére. Úgy véli, hogy a tízes mint kisközösség egyben közösségi kormányzati szerv volt, a falu alapsejtje, amely sokoldalú feladatkört látott el. Ezek közül túlsúlyban lehetett a katonai funkció, de gazdasági és igazgatási feladatai is voltak. Nem érdektelen adat, hogy a tízesgyűlés olyan intézményi feladatot is ellátott, mint a nyílföldek időszakonkénti felosztása és az erdőirtás. A gazdasági feladatok gyakorlásában az armalisták, huszár- és gyalogrendűek mellett részt vettek a jobbágyok is. A falu önkormányzata egységes volt egészen a székely határőrség megszervezéséig (1764), de utána a katonai rendek külön „katonabírót”, a jobbágyok „jobbágybírót” választottak.

EME 168

SZEMLE

Szerzőnk foglalkozik a helyhatóságok címeres pecséteivel, külön a székely nemzetével, városok, főtisztségviselők, községek pecséteivel. A könyv melléklete kiadatlan dokumentumokat közöl. Összegezésül: Pál-Antal Sándor könyve minden korábbinál összetettebb és ugyanakkor átfogóbb képet rajzol a székely önkormányzat történetéről. Igyekezett minden elérhető forrást számba venni és értelmezni. Tárgyát végigvezeti az első írásos megjelenéstől, vagyis az önkormányzat kezdeteitől annak megszűntéig. A székely önkormányzati intézmények működését egymással való kapcsolódásaikban láttatja. A könyv több, eddig kevésbé ismert kérdés kutatását előbbre viszi pontosítások, újszerű észrevételek vagy meglátások által. A forrásokat levéltároshoz illően használja és tünteti fel. Ezek után legyen szabad néhány észrevételemet is megemlítenem.

Egyik a lófőség és a székek kialakulásával kapcsolatos. Ezt az egyébként nem könnyű kérdést, ti. a lófőséget mint intézményt, szerzőnk jószerint csak felveti. További kutatásokat igényel a nemzetgyűlés megszűnése. Az már csak a szerző munkahelyével magyarázható, hogy a kötet túlságosan Marosszék-centrikus. A továbblépéshez legyen szabad a szerző figyelmébe ajánlani az összehasonlító módszer bátrabb alkalmazását: nélkülözhetetlennek látszik a szász autonómiával való módszeresebb, alaposabb összevetése a székely önkormányzatnak. Észrevételeim, javaslataim láthatóan inkább a további kutatásokhoz kapcsolódnak, s egyáltalán nem kisebbítik Pál-Antal Sándor újabb munkájának tudományos értékét: az ismertetett kötet minden korábbinál többet nyújt a székely autonómia történetéről. Egyed Ákos

Alkalmazott filozófiai, hermeneutikai kísérlet a kisebbségi létparadoxon megvilágítására Veress Károly: Egy létparadoxon színe és visszája. Hermeneutikai kísérlet a nem lehet-probléma megnyitására. Kvár 2003. 267 lap Szerzőnk a Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem szemiotika-, hermeneutika-, vallásfilozófia- és ismeretelmélet-tanára, több kötet, valamint számos tanulmány és esszé írója. Amint jelen könyvének alcíme is mutatja, a mű értelmező vizsgálódás, nem pusztán elméleti jellegű írás, hanem alkalmazott filozófiai-hermeneutikai kísérlet a kisebbségi létparadoxon, a kisebbségi létkérdés megvilágítására. Szóljunk tehát előbb néhány szót a hermeneutikáról, amely lényegét tekintve az értelmezés művészete. Eredetileg Biblia-magyarázat és az ókori szerzők szövegeinek magyarázata volt. Később az értelmezés művészete, s mint ilyen divinatorikus (teremtő képességű). A modern hermeneutika a protestantizmuson belül alakult ki. A felvilágosodás hermeneutikai elméletét romantikusan radikalizáló és historizáló Schleiermachernál a szövegértelmezés divinatorikus jellege egyaránt vonatkozik később a mű egészének megragadására és a mű közönségének ismeretére. Ezt a közönséget történelmi és filológiai tudományokból kellett alkotó módon megismerni. A Schleiermachernál megjelenő ún. hermeneutikai módszer, miszerint az egészet a részeiből, a részeket viszont az egészből kell értelmezni, már programatikusan is kapcsolódik ahhoz a feladathoz, amit jó száz évvel később Heidegger a hermeneutikus körbe való helyes belépés feladatának mondott. Schleiermacher másik fő gondolata: a beszédet először úgy, aztán jobban kell érteni, mint ahogy szerzője értette. A hermeneutikus vizsgálódás, mely a részek és az egész egymásból értését jelenti, így szemben áll a természettudományok analitikus módszerével. Az 1960-as években Gadamer a hermeneutika univerzális igényével lépett fel, és meghirdette az előítélet megszüntethetetlenségének tételét. („A cél nem az ártalmas előítéletek védelme, hanem az ártalom kikerülhetet-

lenségének tudatosítása.”) Kitüntetett fontosságot tulajdonított a hagyomány alkotó megnyitásának, mely hagyományt a mű és olvasója különböző horizontjának összeolvadása élteti. Gadamer hermeneutikai felismerését Ricoeur a strukturalizmussal ötvözi a szöveggel kapcsolatos vizsgálódásaiban. A 20. század végére egyre hangsúlyosabbá válik az a gondolat, hogy az értelmezés, a befogadás mindig a jelen horizont tágítására irányul. Veress Károly új könyve ebből a schleiermacheriheideggeri-gadameri-ricoeuri hermeneutikai perspektívából született, ebből a hagyományból nőtt ki. Ugyanakkor egy másik hagyományt is meg kell említenem: az erdélyi magyar értelmiségiek körében áthagyományozódik a nem lehet-vitához való hozzászólás. A vitát Makkai Sándor Nem lehet című cikke váltotta ki, melyet a volt erdélyi református püspök Debrecenbe való áttelepülése után, 1937 februárjában jelentetett meg a magyarországi Láthatár című folyóiratban. A vita újra és újra feléled. Anyagát megtaláljuk a Lehet – Nem lehet? Kisebbségi létértelmezések (1937–1987) című kötetben, amelyet Cseke Péter rendezett sajtó alá, és 1995-ben jelent meg a Mentor Kiadónál Marosvásárhelyen, valamint a Nem lehet. A kisebbségi sors vitája című kötetben (Válogatta Cseke Péter és Molnár Gusztáv. Héttorony Könyvkiadó, Limeskönyvek, Bp., 1989). Ezek mellett Veress Károly több szövege is tekinthető az új könyv előzményének, elsősorban a téma (kisebbségi létparadoxon) miatt: pl. Paradox (tudat)állapotok (Kolozsvár 1996) és a Kisebbségi létproblémák (Kolozsvár 2000) című esszé- és tanulmánykötetei. De közvetlen előzménye a 2002-ben megjelent Egy kisebbségi létparadoxon értelmezési szintjei című tanulmánya (az Értelmezés és alkalmazás. Hermeneutikai és alkalmazott filozófiai vizsgálódások című kötetben).

EME SZEMLE

Az új könyv tehát szorosan kapcsolódik az előzőekhez, ám mégsem vezethető le szükségszerűen belőlük, és nem vezethető le szükségszerűen a két felvázolt hagyományból sem, hiszen a teljes újdonság erejével hat az, amit Veress Károly tesz: a nem lehet-problémát mint filozófiai problémát nyitja meg hermeneutikai megközelítéssel. És ezzel mintha elölről, elsőnek gondolná át igazán ezt a kérdést. Ezt a gondolati újdonságot két okkal is magyarázhatjuk: 1. Egyrészt magából a témából adódik: a paradoxonból, mely minden egyes értelmezési kísérlet alkalmával beindítja az értelemtörténést, de rövidre is zárja azt. Ebből adódik az értelmezéseknek a sajátos lüktető menete, melynek köszönhetően az értelmezés úton levés helyett inkább újbóli nekiindulás lesz. Veress Károlyt idézve: „itt tehát minden értelmezési kísérlettel a szó szoros értelmében újra kezdődik az értelemtörténés, ugyanakkor az összes addigi értelmezéseket az új értelmezés felnyitja és mozgásba hozza. Ebből adódóan: a nem lehet-probléma minden lehetséges értelmezése: kísérlet.” 2. A másik ok a magyar kultúra reflektivitásában keresendő. A reflektivitás – Nádas Péter szerint – nem az egyik vagy másik szakma specialitása, hanem a tudat elháríthatatlan gesztusa. Ennek több szintjét is megkülönböztethetjük. Beszélhetünk biológiai, fiziológiai szintről (ezen a szinten az emberek talán nem különböznek, álmunkban is működik). Pszichológiai szinten beszélhetünk erősen reflektív és kevésbé reflektív egyénekről. Veress Károly kétségtelenül az erősen reflektív egyének csoportjába tartozik. A reflektivitásnak van egy kulturális szintje is: bizonyos nemzeti kultúrákhoz, kultúrkörökhöz, szocializációs formákhoz másféle reflexiós módszerek és eljárások társulnak. Ezek az egyes kultúrkörökhöz, régiókhoz tartozó személyek viselkedésében, sőt érdeklődésük jellegében is mély nyomot hagynak. Ezzel kapcsolatosan írja Nádas Péter: „ha két német elmeápoló gondolkodik, akkor több évszázados sportjukat űzik”. Ugyanő írja, hogy „a magyar nyelvnek nincs önálló és szisztematikus fogalmi reflektivitása, amelyet minden magyar saját individuális szintjén birtokolna”. S ennek a ténynek az a következménye szerinte, hogy „magyarul mindenkinek minden egyes beszélgetésben minden téma megvitatását úgy kell elölről elkezdenie, mintha magyar nyelven még soha senki nem beszélt meg volna semmit senkivel. Nagy kultúrákban, amelyek rendelkeznek önálló filozófiával, ez nem így van. Vannak kidolgozott biztos struktúrák, amelyeket mindenki úgy használ, mint a kést és a villát. Nem tudja nem használni, bármit gondol is.” Lehetséges tehát, hogy ezért tűnik újszerűnek Veress Károly értelmezése, bár szerintem inkább arról van szó, hogy előtte tényleg senki nem végezte el ezt a vizsgálódást a fogalmi reflektivitásnak ezen a szintjén, ami a szakma s főként az ő személyiségének a sajátja. Reményeim szerint azonban Veress Károly után már nem kell teljesen elölről kezdeni e filozófiai probléma, a (Trianon utáni) kisebbségi létkérdés elgondolását, bár e könyv nem akarja levenni és nem is veheti le az utána következő generációk válláról az értelmezés terhét. Veress Károly problémaorientált szövegértelmezést végez, filozófiai-hermeneutikai értelmezést, vagy ahogyan ő maga nevezi: „a vizsgált problémába való értelmező be-

169 legondolást”. Én problémaorientált szövegértelmezésnek neveztem, s ezzel arra utalnék, hogy a Nem lehet című cikket és a hozzá kapcsolódó más szövegeket filozófiai szövegként is interpretálja, megkísérel egy filozófiaihermeneutikai értelmezést. Tehát nem egy elsősorban irodalmi műnek tekintett szöveg irodalmi értelmezését nyújtja. Bár kétségkívül létezik az egész nem lehet-vitának irodalmi olvasata is: Cs. Gyímesi Éva szerint drámaként is olvasható, két főhős, Makkai és Reményik („Nem lehet” és „Ahogy lehet”) feloldhatatlan ellentéteként. Az irodalmi szöveg azonban olyan szövegtípus, amelyben az értelmezésnek többnyire a szövegen belül kell keresgélnie, a szöveg önmagáért fontos, szöveg és probléma/valóság egybeesik. (Van egy másik véglete is a szövegtípusoknak: ilyen a használati utasítás mint szöveg, amelyről elmondható, hogy egy tőle teljesen független valóságra vonatkozik, és adott esetben a szövegen teljesen átléphetünk, helyettesíthetjük egy szakember bemutatásával: hogyan kell működtetnem a varrógépem? Itt elsődlegesen nem a szövegre magára figyelek, nem önmagáért a szövegért olvasom a használati utasítást.) A filozófiai értelmezés a filozófiai vagy filozófiailag is olvasható szövegeket a problémák/kérdések kedvéért vizsgálja, amelyek szövegfüggőek ugyan, de nem esnek teljesen egybe a szöveggel. Filozófiát művelni mondhatnánk annyi, mint nyelvi-szemantikai érzékenységgel kérdéseken/problémákon gondolkodni, ezeket artikulálni. Ezért a filozófia nem azonos az irodalommal, bár ki tudná megmondani, hol a pontos határ. (Gondoljunk Platón, Kierkegaard, Nietzsche, Sartre stb. írásaira.) Veress Károly megpróbálja megvilágítani a problémát, a fő kérdést, megpróbálja újra másként kérdezni azt, megtalálja és tisztázza a kulcskifejezéseket és fogalmakat. Megkíséreli a kisebbségi létparadoxon értelemtartalmának több értelmezési szinten való felfejtését, kifejtését: megvizsgálja a probléma egzisztenciális, morális, politikai és filozófiai vetületeit. A hermeneutikai vizsgálódás tárgya tehát: a Nem lehet cikk és a hozzá kapcsolódó szövegek gondolati tartalma, a kisebbségi létparadoxon-probléma és ennek lehetséges értelmezései. Veress Károly felhívja a figyelmet arra, hogy a nem lehet-probléma a maga probléma mivoltában is értelmezés, értelmezések sokasága, s ekként kell továbbértelmezni. Veress Károly új kérdése, filozófiai kérdezése arra irányul, hogy „miért nem tud a Makkai által írt Nem lehetben megszólaló probléma végre nyugvópontra jutni, miért nem lehet vele kapcsolatban szellemileg kielégítő, lelkileg megnyugtató megoldáshoz jutni”. Megvizsgálja, hogy milyen értelmezési szempontok, csapdák és félreértelmezési lehetőségek adódnak, és mi okozza ezeket, megvizsgálja, hogy a zavar Makkai gondolkodásához kapcsolható-e vagy inkább a kisebbség-fogalomhoz magához. Felfigyel a problémának magának a paradox természetére s arra, hogy a paradoxon nem engedi paradoxonként megértetni magát: egyrészt folytonos kihívás, másrészt meg is vonja magát. A vizsgálódás menete nem véletlenszerű, a mozzanatok sorrendje sem az. Amint azt a második fejezetben (Módszertani vizsgálódások) felvázolja a szerző, minden értelemtörténési folyamatnak három lényeges strukturális

EME 170 mozzanata emelhető ki: előzetességstruktúra, aktuális problémahorizont és hatástörténet. Ennek a folyamatnak megfelelően strukturálódik a mű egésze. A harmadik (Makkai Sándor, a szerző) és negyedik (A Nem lehet című cikk mint szöveg) fejezetben a szerzővel, Makkai Sándorral és a Nem lehet szöveggel kapcsolatos vizsgálódásokat találhatunk. Makkai Sándor a két világháború között egyházi, politikai és szellemi vezéregyénisége az erdélyi magyarságnak. Veress Károly azért tér ki Makkai életútjának elemzésére, mert őt nem csupán a Nem lehet cikk szerzőjének, hanem egyben a vita szerzőjének is tekinti. Az életút értelmezése során (mely életút ontikusan tanúsítja Makkai ontológiai felismeréseit) Veress Károly Makkait sokoldalú személyiségként világítja meg. Diakronikus és szinkronikus szempontokat követve, Makkai élettörténetét előbb tanulástörténetként, majd tanítástörténetként értelmezi, aztán rávilágít építő püspöki szolgálatára, közírói szerepkörére stb. Úgy vélem én is, hogy a Nem lehet szöveg elemzésekor nem utasíthatjuk el az életrajzi elemeket mint véletleneket, irrelevánsakat, hiszen Makkai maga írja, hogy gondolatai a saját faktikus szituációjának legmélyebb motivációiból bontakoznak ki: gondolatai faktikus életéből fakadnak/nőnek ki. Ezért nem választható le a gondolati-ontológiai szint az ontikusról: az élettörténetről. A negyedik fejezetben a Nem lehet című cikket mint szöveget értelmezi, a szöveg maga ugyanis többféle értelmezési alternatívát kínál. Veress Károly elkülöníti és megvizsgálja a filozófiai, politikai, morális és egzisztenciális értelemszinteket. Megállapítja a szöveg műfaji és tartalmi jellemzőit, felvázolja intertextuális kontextusát, felhívja a figyelmünket többek között a szöveg címzettje körüli félreértésekre, hisz Makkai elsődlegesen „Európa és a világ lelkiismeretének” szánta ezt a szöveget, mely kritikátlanul eltűri az emberi méltósággal össze nem egyeztethető kisebbségi létállapot mesterséges fenntartását. A kisebbségi értelmiségi tudatot csupán másodlagos címzettnek tekinthetjük, s elsősorban a szöveg provokatív, kijózanító hatására kell figyelni. Az ötödik fejezetben (Az értelmezések konfliktusa) felvázolja a vita főbb erővonalait és játékterét, megállapítja, mi a vita tétje, mik a jellemzői, csoportosítja/tipizálja az érveket, tisztázza a fogalmi félreértéseket (például a kisebbségi kategória nem azonos a kisebbségi sorssal, bár sokan összemossák). A hatodik fejezetben feltárja a megértés előzetesség-struktúráit. Itt fontossá válnak Makkainak a hittel, neveléssel, transzszilvanizmussal kapcsolatos nézetei. A hetedik és nyolcadik fejezetben Veress Károly kibontja a probléma tényleges értelemtartalmát, a kisebbségi létparadoxont mint paradoxont (a „Nem lehet, de kell”-t), és megnyitja mint egzisztenciális, morális, filozófiai és gyakorlati problémát. Az utolsó (kilencedik) fejezetben a hatástörténettel kapcsolatos fejtegetés helyett, amelynek a módszertani felvázolás szerint zárnia kellett volna a művet, következtetésekre bukkanunk. Veress Károly érdeme az, hogy e műben kérdésessé teszi s ezáltal megpróbálja kimozdítani az értelmiségi tudatba rögzült, beidegződött rutinos interpretációkat, előítéleteinket, illúzióinkat és a hitelüket vesztett értelmezési sémákat, reprodukciós mechanizmusokat (például fel-

SZEMLE

hívja a figyelmünket a kisebbség-fogalom mint kategória téves/veszélyes voltára, a kisebbségi tudat rejtélyszükségletére, önigazolási szükségletére stb.). Tény azonban, hogy míg a Makkai-szöveget támadókhoz szerzőnk a gyanú hermeneutikájára, a dekonstrukciós eljárásokra emlékeztető módon viszonyul, addig Makkaival szemben nem ugyanígy jár el. Bár motiválja, mégis kissé túlzottnak érezzük Makkai iránti – szinte kritikátlan, majdnem elkötelezett – megértését. Veress Károly további érdeme, hogy vizsgálódásai nem a paradoxon megoldását, egyik oldalra való redukálását célozzák, hanem a paradoxon paradoxon jellegének megértését. A paradoxon pedig paradoxonokat szül. Maga Veress Károly is új paradoxonokat fogalmaz meg, vagy inkább újra és újra átfogalmazza a paradoxont. Egy gondolatot emelnék ki: „A kisebbségi sors lényege szerint a sorstalanság állapota.” Azért is emeltem ki ezt a mondatot, mert Kertész Imre főművével cseng össze, s bár Veress Károly erről nem tesz említést művében, nekem mint olvasónak úgy tűnik, hogy a Trianon utáni állapot bizonyos szinten összehasonlítható a holokauszt utánival: a nyelvkeresés állapota jellemzi mindkettőt. A fő kérdés lényegében: hogyan lehet visszahódítani a személyes és egyedüli hiteles nyelvet, amelyen elmondható (mindenkinek) a tragédia? Küzdeni kell a ritualizálódó, instrumentalizálódó, absztrahálódó emlék ellen. Milyen lehetőségek adódnak? a) Auschwitz/Trianon előtti nyelven, az azelőtti fogalmakkal restaurálni Auschwitzt/Trianont, mintha még mindig érvényes lenne a 19. századi humanista világkép, amelyet csak néhány pillanatra tört meg a barbárság. b) A zsidó/magyar nép több/ezer éves (szenvedés)történetének kontinuitásába beleilleszteni a holokausztot/Trianont és az örök túlélést dicsőíteni. Makkai éppen az öncélú erdélyiség és a romantikus hősies helytállás mítoszának a veszélyeire hívja fel többek között a figyelmünket. c) Auschwitz/Trianon utáni nyelvet keresni. Kertész szerint ez (az Auschwitz utáni hiteles nyelv) atonális nyelv: nyelvbe foglalni a kiúttalanság tapasztalatát és az illúziókat úgy, hogy egyúttal dekonstruáljuk is. Megtört az élet kontinuitása, az életet nem lehet a számunkra társadalmilag felajánlott módon folytatni (a felajánlott lehetőségek: felvállalni az áldozatszerepet vagy elszigetelődni). Elmondható, hogy ma is keressük a megfelelő nyelvet tapasztalataink artikulálásához, vágyakozunk a tisztánlátás termékenységére és a felismerések mélyén rejlő szabadságra. Befejezésként Veress Károly művének és a problémával való mély szembesülésnek terapeutikus funkciójára hívnám fel a figyelmet magát a szerzőt idézve: „A lét-paradoxonnak nincs konkrét megoldása, de a párbeszéd folyamán oldódhatnak a feszültségek. Hermeneutikai nyitásokkal kísérletezhetünk, hisz az értelmező megközelítésben átjárhatóvá válnak az ellentétek közötti határok.” (224.) Kerekes Erzsébet

EME Új forráskiadvány Magyarország késő középkori történetéhez Krzysztof Szydłowiecki kancellár naplója 1523-ból. Sajtó alá rendezte Zombori István. Fordította Boronkainé Bellus Ibolya. A fordítást lektorálta Érszegi Géza. Bp. 2004. (Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség és a Historia Ecclesiastica Hungarica Alapítvány kiadása). 396 lap Krzysztof Szydłowiecki (1467–1532) kancellár a lengyel történelem egyik ismert szereplője. Családja több főtisztségviselőt adott Lengyelországnak, ő maga pedig igen befolyásos személyisége volt a lengyel királyi udvarnak a 16. század első harmadában. Fiatalkorában II. Ulászló magyar király (1490–1516) udvarában élt, és együtt nevelkedett annak öccsével, a későbbi lengyel királlyal, Zsigmonddal (1506–1568), akinek bizalmas tanácsadója, majd 1515-től kancellárja lett. A kor igen művelt, sokoldalúan tájékozott államférfija, jó diplomatája volt. Lengyelország képviseletében megjelent az 1523 őszén Bécsújhelyen és Pozsonyban megtartott két, részben bizalmas jellegű találkozó tárgyalásain, amelyeken II. Lajos magyar király (1516–1526), annak felesége, Mária, továbbá Habsburg Ferdinánd osztrák főherceg, a cseh rendek képviselői, a velencei követ és a pápai nuncius vettek részt, de amelyről távol maradt a főherceg bátyja, V. Károly német-római császár. A találkozó a Mohács előtti Magyarország utolsó fontos diplomáciai eseménye volt, célja pedig a törökök elleni összefogás megszervezése, illetve a magyar király belpolitikai helyzetének megerősítése. Az európai politikát azonban a francia–Habsburg ellentét osztotta meg, maguk a Habsburgok sem léptek fel egységesen, és mindez lehetetlenné tette a hatékony védekezést a török ellen, noha a pápaság támogatta, sőt sürgette az összefogást. Magyarország tekintetében pedig az egymással rivalizáló udvari körök és a királyi pár határozatlansága miatt nem sikerült a királyi udvart, a kormányzat rendszerét megreformálni. A kor politikai viszonyait és kapcsolatrendszerét – amelyre a változó szövetségek és élénk diplomáciai tevékenység volt jellemző – sok, egymással összefüggő és egymásra ható tényező is befolyásolta: a hadi események alakulása, a különböző dinasztikus érdekek, a német lovagrend és Lengyelország viszálya, II. Lajos király és a cseh rendek közötti ellentét, az orosz–lengyel konfliktus, a török és a tatár veszély, Moldva ingadozó külpolitikája stb. A nemzetközi élet legfontosabb szereplői azonban ekkorra már csakis egymás figyelembevételével intézhették külpolitikájukat, így a napló jó körképet nyújt az akkori kelet-európai viszonyokról. A két helyszínen tartott nemzetközi konferencia konkrét intézkedéseket alig hozott, de a megszületett tervezet mégis igen fontos, a találkozó pedig a keleteurópai diplomácia történetének lényeges mozzanata volt, maga a napló pedig a kor alapvető forrása. A nagy terjedelmű munka igen sok, részletes információt tartalmaz: amellett hogy betekintést nyújt a kor bonyolult történéseibe, a nemzetközi kapcsolatok alakulásába, adatokat közöl a lutheri tanok terjedéséről, a magyar kiráyi udvar szervezetéről, mindennapi életéről, legfon-

tosabb szereplőiről, a belső pártharcokról, a magyarországi pénzügyekről, Lajos királyról és Ferdinándról, a nemzetközi politika ellentéteiről stb. Ezáltal a napló a Mohács előtti Magyarország legrészletesebb és legalaposabb, sokoldalú narratív forrása. A szakirodalom naplóként emlegeti, de ez csak részben helytálló. A ránk maradt kézirat ugyanis a helyszínen, alkalmanként készült feljegyzésekből és ehhez kapcsolódó iratokból (megállapodási tervezetek, levelek stb.) áll. Az egyes tárgyalásokon jelen levő kancellár a legfontosabb részeket valószínűleg még aznap vagy nem sokkal azt követően lediktálta, de ugyanígy járt el környezetének egy másik tagja is. A Napló tehát voltaképpen követjelentés és csak részben a kancellár munkája; a fennmaradt kézirat tulajdonképpen az egyidejű feljegyzések tisztázata, amelyet később többen javítottak, illetve kisebb mértékben kiegészítettek. A Habsburgok és a Jagellók dinasztikus érdekeinek, az országonként változó belpolitikai viszonyok és helyi ellentétek, továbbá a sűrűn változó szövetségek bemutatása következtében a forráskiadványnak több, főképpen a magyar, lengyel, cseh, osztrák és szlovák történetírás veheti hasznát, de a román történetírás érdeklődésére is számot tarthat. Moldva ugyanis a lengyel és a magyar külpolitika érdekszférájába tartozott, és ezért állandóan szerepelt a diplomáciai tárgyalások napirendjén. A Napló Ştefăniţă moldvai fejedelem (1517–1527) politikai mozgásterét, ingadozó külpolitikáját és uralmának kegyetlenségét leíró részletekkel gazdagíthatja eddigi ismereteinket. E kötetben közölt forrás szövege eddig sem volt ismeretlen a magyar, lengyel és osztrák történetírás előtt. Supala Ferenc (megh. 1875), a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának tisztviselője és Géresi Kálmán (1841– 1921) történetkutató a Magyar Tudományos Akadémia számára, annak megbízásából már a 19. század hetvenes éveiben lemásolták a kéziratot, és azt azóta használták és idézték a korszakkal foglalkozó kutatók. A napló kézirata akkoriban Moszkvában volt, ugyanis Lengyelország harmadik felosztása (1795) után a lengyel diplomáciai iratok jelentős részét Oroszországba, Szentpétervárra szállították. Ebből 1797-ben valamennyi visszakerült Varsóba, a többit azonban 1828-ban Moszkvába vitték. Végül 1918-ban jutott újra Varsó birtokába az iratanyag, amelyben többek között Szydłowiecki kancellár naplójának eredeti kézirata is fennmaradt. Mindezt ma a Lengyel Állami Levéltár őrzi. A Napló latin szövegét Érszegi Géza gondozta, a magyar nyelvű fordítást Boronkainé Bellus Ibolya készítette. Mindehhez csatlakozik Zombori Istvánnak a korszakról készített igen részletes tanulmánya, amely a kancellár naplójában leírt eseményeket és összefüggé-

EME 172

SZEMLE

seket mutatja be a korszakra vonatkozó magyar, lengyel, román és német nyelvű szakirodalom felhasználásával. A forrás szövegéhez latin nyelvű szómutató, magyar fordításához pedig részletes személy- és helynévmutató csatlakozik; a kötetet jó minőségű, gazdag képanyag teszi szemléletessé. A Napló itt ismertetett teljes szövegű közlése a korszak kutatóinak egy adatokban

igen gazdag, jelentős forrás könnyű hozzáférhetését biztosítja, és remélhetőleg ösztönzőleg fog hatni a késő középkori Magyarország történetének további kutatására is. W. Kovács András

Számunk szerzői Balázs Lajos (1939) – tanár, néprajzkutató, egyetemi docens, Sapientia EMTE, Csíkszereda Bartha Katalin Ágnes (1978) – doktorandus, BBTE, Kolozsvár Benkő Samu (1928) – művelődéstörténész, Kolozsvár Csetri Elek (1924) – történész, ny. egyetemi tanár, Kolozsvár Demeter Zsuzsa (1977) – doktorandus, BBTE, Kolozsvár Egyed Ákos (1929) – történész, tudományos kutató, az EME elnöke, Kolozsvár Kerekes Erzsébet (1977) – tanársegéd, BBTE, Kolozsvár Keszeg Anna (1981) – egyetemi hallgató, BBTE, Kolozsvár Markó Lehel Csongor (1974) – doktorandus, BBTE, Kolozsvár Murádin Jenő (1937) – művészettörténész, szerkesztő, docens, Kolozsvár Nagy Erika (1975) – tudományos kutató, doktorandus, BBTE, Kolozsvár Pap Ferenc (1935) – történész, muzeológus, tudományos kutató, Kolozsvár Szigeti Attila (1973) – tanársegéd, BBTE, Kolozsvár Tamásné Szabó Csilla (1968) – nyelvtörténész, tudományos kutató, EME, Kolozsvár W. Kovács András (1975) – tudományos munkatárs, EME, Kolozsvár

EME Contents András W. Kovács: The History of the Family Wass de Cege in the 16th—20th Centuries Zsuzsa Demeter: Hungarian „Ovidiuses" and „Impostors" on the Turn of the 17lh and 18th Centuries Lehel Csongor Marko: Body and Person at Descartes Attila Szigeti: Can We Objectity the Other and the Time? The Inversion of Intentionality at Lévinas Keszeg Anna: Soi-méme comme un autre. Paul Ricoeur's Late Hermeneutics Csilla Tamás Szabó: The Juristic Language of the Transylvanian Princedom

1 57 69 78 90 98

Workshop Erika Nagy: Problems of Minorities in the Hungarian Legal Theory *** Results of a Historical Conferences Ferenc Pap: Arms, Military Equipment and Munition in the Foreign Trade of Kolozsvár (1599-1637) Katalin Ágnes Bartha: A Transylvanian Macbeth-production (1812) Lajos Balázs: About the Popular Cultura in the Globalisation-Epoch

107 114 123 136 147

In memóriám Elek Csetri: Faravell from József Faragó (1922-2004) Samu Benkő: Faravell from Dezső Jenei (1919-2004) Prof dr. György Puskás (1911-2004)

161 163 164

Review Jenő Murádin: Lajos Gyulay, the Diarist Ákos Egyed: The ancient Szekler Self-Conduct Erzsébet Kerekes: The Elucidation of a Minority Existence-paradox András W. Kovács: New Source Edition on the Late Medieval History of Hungary

165 166 168 171

Our Authors

172

EME 174

Cuprins W. Kovács András: Istoria familiei Wass din Ţaga (sec. 16-20) Demeter Zsuzsa: Poeţi maghiari de la răspântia secolelor 17-18 în postura lui Odiviu şi de „impostori" Markó Lehel Csongor: Corp şi persoană la Descartes Szigeti Attila: Inversarea intenţionalităţii la Lévinas Keszeg Anna: Soi-méme comme un autre. Hermeneutica târzie a lui Paul Ricouer Tamásné Szabó Csilla: Limbajul juridic maghiar în epoca Principatului Transilvaniei

1 57 69 78 90 98

Atelier Nagy Erika: Problematica minorităţilor în teoria maghiară a dreptului *** In ce condiţii istorice au devenit românii majoritari pe teritoriul tării lor actuale, Concluziile unei consfătuiri Pap Ferenc: Arme, echipament militar şi muniţii în comerţul exterior al Clujului între anii 1599-1637 '. Bartha Katalin Ágnes: Macbeth pe scena teatrului din Cluj în 1812 Balázs Lajos: Ce valoare are cultura populară în epoca globalizării?

107 114 123 136 147

In memóriám Csetri Elek: Cuvânt de adio la catafalcul lui Faragó József (1922-2004) Benkő Samu: Cuvânt de adio la catafalcul lui Jenei Dezső (1919-2004) Prof. dr. Puskás György (1911-2004)

161 163 164

Recenzii Murádin Jenő: Gyulay Lajos, autor al unui jurnal remarcabil Egyed Ákos: Vechea autoadministrare a secuilor Kerekes Erzsébet: O încercare filozofică-hermeneutică pentru elucidarea paradoxului existenţei minoritare W. Kovács András: O nouă sursă privind istoria medievală târzie a Ungariei

165 166

Autorii numărului de faţă Contents

i 72 173

168 171

EME Tartalom W. Kovács András: A cegei Wass család története (16-20. század) Demeter Zsuzsa: „Magyar Ovidiusok" és „Impostorok" a 17-18. század fordulóján Markó Lehel Csongor: Test és személy Descartes-nál Szigeti Attila: Tárgyiasítható-e a másik és az idő? Az intencionalitás megfordulása Lévinasnál Keszeg Anna: Soi-méme comme un autre. Paul Ricoeur kései hermeneutikája Tamásné Szabó Csilla: Az Erdélyi Fejedelemség korának jogi nyelve

1 57 69 78 90 98

Műhely Nagy Erika: Kisebbségi kérdések a magyar jogelméletben *** Milyen történelmi körülmények között kerültek a románok többségbe jelenlegi államuk területén. Egy tanácskozás eredményei Pap Ferenc: Fegyver, katonai felszerelés és lőszer a kolozsvári külkereskedelemben (1599-1637).. Bartha Katalin Ágnes: Egy kolozsvári Macbeth-produkció (1812) Balázs Lajos: Mit ér a népi kultúra a globalizáció korában?

107 114 123 136 147

In memóriám Csetri Elek: Faragó József (1922-2004) ravatalánál Benkő Samu: Búcsú Jenei Dezsőtől (1919-2004) Prof. dr. Puskás György (1911-2004)

161 163 164

Szemle Murádin Jenő: A naplóíró Gyulay Lajos Egyed Ákos: A régi székely önigazgatás Kerekes Erzsébet: Alkalmazott filozófiai-hermeneutikai kísérlet a kisebbségi létparadoxon megvilágítására W. Kovács András: Új forráskiadvány Magyarország késő középkori történetéhez

165 166 168 171

Számunk szerzői Contents Cuprins

172 173 174

EME AZ ÉRDÉLYL MÚZEUM-EGYESÜLET KIADÁSÁBAN MEGJELENT: Erdélyi M ú z e u m Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi, valamint Jog-, Közgazdaság- és Társadalomtudományi Szakosztályainak közlönye. * 53. kötet. 1991. 1 - 4 . füzet; * 54. kötet. 1992. 1 - 4 . füzet; 55. kötet. 1993. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 56. kötet. 1994. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 57. kötet. 1995. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 58. kötet. 1996. * l - 2 . és 3 - 4 . füzet; 59. kötet. 1997. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 60. kötet. 1998. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 61. kötet. 1999. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 62. kötet. 2000. 1 - 2 . és »3^1. füzet; 63. kötet. 2001. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 64. kötet. 2002. 1 - 2 . . és 3 - 4 . füzet; 65. kötet. 2003. 1 - 2 . és 3 - 4 . füzet; 66. kötet. 2004. 1 - 2 . füzet. M ú z e u m i Füzetek Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Természettudományi és Matematikai Szakosztályának közleményei: * 1. 1998; »2. 1993; 3. 1994; 4 . 1 9 9 5 ; *5. 1996; *6. 1997; 7 . 1 9 9 8 ; 8. 1999; 9. 2000; 10. 2001; 11.2002; 12.2003. Collegium Biologicum * 1. 1992; »2. 1998; 3. 2001. Collegium Geologicum * 1. 1999. Collegium G e o g r a p h i c u m

»2.2001. Orvostudományi Értesítő Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának közleményei.; * 64. kötet. 1991; * 65. kötet. 1992; * 66. kötet. 1993; * 67. kötet. 1994; »68. kötet. 1995; »69. kötet. 1996; 70. kötet. 1997; »71. kötet. 1998; *72. kötet. 1999; 73. kötet. 2000; 74. kötet. 2001; »75. k ö t . / l - 2 . és 3 - 4 . füzet 2002; 76. k ö t . / l - 2 . és 3 - 4 . füzet 2003; 77. k ö t e t . / l - 2 . füzet 2004. Műszaki T u d o m á n y o s Füzetek 1. Jodál Endre: Számítástechnika az ezredforduló küszöbén. 2. Pálfalvi Attila: Porkohászat. * Fiatal Műszakiak Ülésszaka: I - I I - l l I - I V - V - V I . Erdélyi T u d o m á n y o s Füzetek * 209. Benkő Samu: Nagy Géza, a literátor és művelődésünk mindenese. * 210. Antal Árpád: György Lajos életműve. Köllő Károly: György Lajos irodalmi munkássága. Könyvészeti adalék. » 2 1 1 . Imreh István: A fejedelmi gazdálkodás Bethlen Gábor idejében. * 212. Demény István Pál: A Szent László-legenda és Molnár Anna balladája. * 213. Emlékezés Széchenyi Istvánra Erdélyben 1991-ben. Csetri Elek, Fábián Ernő, Benkő Samu, Nagy György írásai. » 2 1 4 . Gaal György: Berde Áron útja a természettudományoktól a közgazdászatig. * 215. Kovács András: A radnóti várkastély. * 216. Muckenhaupt Erzsébet: A XVI. századi német reneszánsz típusú szignált könyvkötések a csíksomlyói műemlékkönyvtár gyűjteményében. »217. Bura László: A Szatmári Református Kollégium és diákjai (1610-1852). »218. Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság 200 éve (1793-1993). A marosvásárhelyi tudományos ülésszakon elhangzott előadások. »219. Emlékezés Kossuth Lajosra Erdélyben 1994-ben. Az E M E 1994. április 16-án tartott emlékülésén elhangzott előadások. 220. Szentkatolnai Bálint Gábor. Borcsa János, Bodor András, Péntek János, Berta Árpád, Bakk Pál és Senga Tora tanulmányai. * 221. Gaal György: Magyarok utcája. »222. Jakó Zsigmond: Ezerszáz esztendő. * 223. Benkő E l e k - D e m e t e r István-Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. »224. Egyed Emese: Levevék fejemről Múzsák sisakomat. Barcsay Ábrahám költészete. »225. Coroi Artúr: Adalékok Háromszék iskolatörténetéhez. 226. Vofkori Mária: Társadalmi és gazdasági változások az udvarhelyszéki Havasalján a 16-18. században. »227. Sájter Laura: A magyar szecessziós dráma stílusa. »228. Kovács Kiss Gyöngy: A Habsburg-uralom erdélyi kiteljesedésének folyamata a korabeli magyar emlékirodalom láttatásában. »229. Bicsok Zoltán: Torda város statútuma. Csipkés Elek kézirata 1823-ból.

EME 230. Sipos Gábor: Az Erdélyi Református Főkonzisztórium kialakulása. 1 6 6 8 - 1 7 1 3 - ( 1736). *231. F.rdély a keresztény magyar királyságban. Tanulmányok. *232. Ajtay-Horváth Magda: A szecesszió stílusjegyei a századforduló magyar és angol irodalmában. 233. Dialógus és retorika. A III. Hermész táborban elhangzott előadások (Torockó, 1999. augusztus 25-27). *234. Jan Andrea Bernhard: Petrus Dominicus Rosius â Porta peregrinációs albuma. 235. Baranyai Decsi Csimor János emlékezete. 236. Egyed Emese: Mennyei Barátom. Barcsay Ábrahám levelei Orczy Lőrinchez (1771-1789). 237. Nagy-Tóth Ferenc-Fodorpataki László: Élettudományi kutatások Erdélyben. 238. Almodónk. Vörösmarty. Tanulmányok az 1999. december 10-11-i kolozsvári konferencia anyaga. 239. Tudomány - egyetem - diszciplína. A Babeş Bolyai T u d o m á n y e g y e t e m Magyar Irodalomtudományi Tanszékének 2001. október 2 6 - 2 7 - é n megrendezett „házikonferenciáján" elhangzott előadások. 240. T. Szabó Csilla: A deverbális igeképzés a X V I - X V I I I . században az Erdélyi magyar szótörténeti tár adatanyaga alapján. 241. M. Bodrogi Enikő: Jósika Miklós müveinek fogadtatástörténete. 242. Debreczeni Márton emlékezete. Benkő Samu. Debreczeni-Droppán Béla. Egyed Ákos, gr. Mikó Imre, T. Szabó Levente írásai és Debreczeni Márton kiadatlan versei. 243. Egyed Ákos: Az erdélyi magyarság történetéből. 1790-1914. 244. Tar Gabriella-Nóra: Gyermek a 18. és 19. századi Magyarország és Erdély színpadjain. 245. Szilágyi N. Sándor: Elmélet és módszer a nyelvészetben. 246. Benő Attila: A kölcsönszó jelentésvilága. 247. Jeney-Tóth Annamária: Iparostársadalom a 17. századi Kolozsváron. 248. Benkő Elek: Kolozsvár magyar külvárosa a középkorban. 249. Egyed Emese (szerk.): Aranka György gyűjteménye I. Az emberarcú intézmény - Tanulmányok Aranka György köréből. 250. Dávid G y u l a - E g y e d Á k o s - K ö t ö József: Kossuth Lajos és Erdély - tanulmányok. Erdélyi Történelmi Adatok VI. 1. Wolf Rudolf: Torda város tanácsi jegyzőkönyve 1603— 1678. VI. 2. Kovács András: Gyulafehérvár város jegyzőkönyvei 1588-1674. VII. 1. Az Erdélyi Fejedelmek Királyi Könyvei I. 1569-1581 János Zsigmond és Báthory Kristóf Királyi Könyvei Romániai Magyar Bibliográfiák * l . Romániai magyar könyvkiadás 1944-1949. 2. Romániai magyar könyvkiadás 1950 1953. 3. Romániai magyar könyvkiadás 1990 1998. •

•Antalné Tankó Mária: Gyimesi írott tojások. *Benedek István: Repülőmodellezés Kolozsváron. Benkő Samu: Bolyai János marosvásárhelyi kéziratai * Bethlen Farkas Erdély története I. A mohácsi csatától a váradi békekötésig ( 1 5 2 6 - 1 5 6 8 ) I—II. könyv. Bocskay István-Matekovics György: Fog- és szájbetegségek megelőzése. Deé Nagy Anikó: A könyvtáralapító Teleki Sámuel. Demény Lajos: Székely Oklevéltár - Új sorozat IV. Székely népesség-összeírások. 1575 1627. Demény Lajos: Székely Oklevéltár - Új sorozat V. Székely népesség-összeírások. 1635. Demény Lajos: Székely Oklevéltár - Új sorozat VI. Sz.ékely népesség-összeírások. 1635-1653. ' D e m e t e r László: Erdővidék a szabadságharcban 1848-1849. 'Emlékkönyv Imreh István nyolcvanadik születésnapjára. 'Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára. Emlékkönyv Kiss András nyolcvanadik születésnapjára. "Entz Géza: Erdély építészete a XI XIII. században. •Entz Géza: Erdély építészete a X1V-XVI. században. •Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár VIII. kötet. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár V., VI.. VIL, IX.. X.. XI. kötet. *Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztálya és a Csíki Székely Múzeum közös rendezésében tartott vándorgyűlés előadás-gyűjteménye. 1997. szeptember 12. Ferencz László: A belgyógyászati diagnosztika kézikönyve. Fodorpataki László: Mikroszkópos növényszervezettan. Fülöp Géza: Az információ. Gábos Zoltán: Termodinamika. Fenomenológiai rész. •Genersich Antal emlékkönyv születésének 150. évfordulója alkalmából. Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról.

Fax: Postacím: Cluj-1. C.P. 191 România

Recommend Documents