Farkassziget. Nyolcadik könyv. Móra Könyvkiadó

Dar r en Shan

F ar kass zi get DÉMONVILÁG Nyolcadik könyv

Móra Könyvkiadó A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Wolf Island First published in hardback in Great Britain by HarperCollins Children's Books 2008 HarperCollins Children's Books is a division of Harper Collins Publishers Ltd 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W6 8JB © Darren Shan, 2008

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu Fordította MIKÓ BÁLINT Digitalizálta SG WILLS Borítógrafika © Mel Grant Borítóterv © HarperCollins Publishers, 2008 Hungarian translation © Mikó Bálint, 2009 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2009

A Démonvilágról és Darren Shanról minden érdekesség megtalálható a világhálón:

www.darrenshan.com Neked, Bas - a Shan-sziget tejhatalmú urának A VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár: Csillának és Gábornak - Budapest legjobbjainak! Laborvezető: Stella Paskins Az igazgatótanács: Christopher Little és Báránykái

DARREN SHAN a szerzője az elképesztően nagy sikerű Vámpír könyveknek is. Kalandjairól emberek milliói olvastak a világ minden táján, a legkülönbözőbb nyelveken, ám életének igazi részleteit misztikus homály fedi. Teljes elszigeteltségben él Írország szívében. És soha nem iszik vért. Legalábbis ezt állítja...

Tartalom

Árnyjáték Pihenő Mentőakció Új küldetés A kezdő lépések A piszkos tizenkettő Meera módszere A király összes farkasa Timas munkához lát Zsákmány Vadászidény Vesszőfutás Barlanglakók Nincs menekvés A fenevad Pálfordulás Mit hoz a jövő? Az ördög a részletekben rejlik Az utolsó emberig Búcsúzás Itt a vég, úgy látom, kedves, jó barátom!

Árnyjáték Egy ötfejű, leginkább hatalmas fülbemászóra emlékeztető démon támad meg. Felugrom a levegőbe, és bénító varázslatot bocsátok rá. A szörnyeteg először remegni kezd, majd megmerevedik, és a földre zuhan. Nyeszlett kis lábai összetörnek irdatlan súlyú teste alatt. Beranabus és Kernel megközelíti a magatehetetlen óriásbogarat. Nem túl lelkesen, egy ásítást épphogy elnyomva követem őket. Újabb unalmas nap a melóhelyen.

A démon egyik feje hollóéra hasonlít, egy másik keselyűére, a többi pedig a világon semmire sem. Kitátja madárszerű csőrét, és sűrű zöld folyadékot köp ránk sugárban. Beranabus gyorsan lebukik, de Kernelnek már nincs ideje kitérni: a köpet a jobb karján landol, és lemarja a húst csontig. Kernel - inkább haragjában, mint a fájdalom miatt - elkáromkodja magát, majd varázslattal megtisztítja és begyógyítja a sebét. - Jól jönne egy kis segítség! - mordul rám, ahogy ballagok utánuk. - Nem hiszem, hogy szükségetek lenne rá - dörmögöm, de azért szaporábban szedem a lábam, hátha erősebb a démon, mint amilyennek hittük. Semmi pénzért nem hagynám cserben a csapatot. Az óriásbogár újabb köpést ereszt meg, ezúttal Beranabus irányába. A korosodó varázsló egyetlen kézmozdulattal visszafordítja a felé szálló löttyöt, amely így a démon fején loccsan szét. A meglepett szörny üvölt fájdalmában. Kernel, aki ekkorra már ismét makkegészséges, megfagyasztja a savas köpetet, mielőtt megsülne tőle a démon agya. Élve kell nekünk ez a rút féreg. Felpattanok a démon hátára; meztelen talpam csúszkál a nyálkás testén. A szörnyeteg erősebben bűzlik, mint ezernyi izzadt hónalj, de ebben az univerzumban akadnak nála jóval undorítóbbak is. Néhány hónapja egy olyan démonnal küzdöttem meg, amely szó szerint hányásból volt. És ezt az okádék lényt csakis úgy győzhettem le, hogy kiszívtam belőle az életerőt. Nyam-nyam... Nem éppen ilyen karrierre vágytam. Nem azért vagyok most itt, mert olvastam egy prospektusban, hogy démonhányást kedvelő ínyencet keresnek, és szépen jelentkeztem. Egyszerűen így alakult az életem. Varázsló vagyok, és ha az ember annak születik, akkor óhatatlanul belesodródik a Démonvilág hordáival vívott háborúba. Sokáig nem akartam elfogadni a sorsomat, de végül megbékéltem vele, és ma már minden rám bízott feladatot vonakodás nélkül elvégzek. Az óriás fülbemászó megremeg alattam: a varázslatom ereje csökken. Megpróbál ledobni a hátáról, de én szilárdan állok rajta, és öklömmel áttöröm a páncélját. Az ujjaimból áradó varázserő hatására elektromos ütések járják át a démon testét. Felvisít, majd ernyedten elterül. Beranabus és Kernel elkezdi vallatni a démon keselyűfejét. Én a hátán maradok, karomat a ragacsos húsába mélyesztem. Zöld vérben tocsogok könyékig, a szörnyből áradó bűz orrfacsaró. - Mit beszélsz? - üvölti Beranabus. A démon fejét ütlegeli, aztán megragadja a csőrét. - Mi az igazi neve? Honnan jött? Mennyire erős? Mit tervez? - Beranabus enged a szorításán, és a választ várja. A démon csak nyögdécsel. Több ezer démonnyelv létezik. Én egyet sem beszélek, de vannak varázslatok, amelyek révén érthetővé válnak. Ritkán használom ezeket, mert nem érdekel, mit locsognak. Biztos vagyok benne, hogy ez a démon sem

tud többet a titokzatos Árnyról, mint azok, amelyeket korábban, a hosszú hónapok óta tartó hajsza során kínoztunk meg. Árnynak egy hatalmas erővel rendelkező démont nevezünk. Óriási termetű, koromfekete fenevad, olyan, mintha árnyak sokaságából állna, és száz meg száz, kígyóra emlékeztető csápja van. Vész herceg - régi ellenségem - azt mondta, Árny el fogja pusztítani a világot. Ha egy démonmester ilyesmit jövendöl, csak a bolondok nem veszik komolyan. Azóta keressük ezt a szörnyet, amióta először találkoztunk vele egy barlangban azon az éjszakán, amikor elvesztettem a testvéremet, de megmentettem a világot. Próbálunk minél többet megtudni róla, ezért kínozzuk az óriásbogarat és társait. Kiderítettük, hogy Árny létrehozott egy démonhadsereget. Híveinek azt ígérte, sohasem halnak meg, és az emberiség eltűnik a föld színéről. Azt viszont még ma sem tudjuk, ki ő valójában, honnan jött és mekkora erő birtokosa. - Ez az utolsó lehetőséged! - ijeszt rá Beranabus a szörnyre, aztán ellép mellőle. - Mondd el, amit tudsz, különben végzünk veled. A démon torkából fröcsögő hangok törnek elő. Beranabus és Kernel figyelmesen hallgatja, én viszont unottan vakarózom és ásítozom. - Már megint a régi, lejárt lemez - morogja Kernel, ahogy a démon elhallgat. - Talán hazudik - válaszolja Beranabus, de látszik rajta, hogy ezt ő maga sem hiszi. A démon ijedt fecsegésbe kezd. - Kíméljünk meg? - színlel csodálkozást Beranabus, mintha szokatlan lenne számára az ötlet. - Miért tennénk? A szörnyeteg tovább locsog. - Rendben - egyezik bele Beranabus rövid szünet után. - De ha rájössz valamire, és nem közlöd velünk... - A mondatot nem kell befejeznie. Ebben a rémséges univerzumban a varázslóktól mindenki retteg. A démon jól tudja, mennyiféle módon tudnánk pokollá tenni az életét. Kihúzom a karomat a lény páncélján ütött lyukból, és leugrom a hátáról. Félhomály uralkodik ezen a helyen, a sötétlila égen nyoma sincs napnak. A táj kihalt és kopár, akár egy sivatag. Lehajolok, majd a kezemet egymás után többször a száraz talajba döföm, hogy eltüntessem a bőrömről a gusztustalan zöld vért. Eközben Kernel kinyit egy ablakot. Amint készen állok, átlépünk egy másik zónába, és újabb démonok után nézünk, akikből további információfoszlányokat szedhetünk ki a rejtélyes Árnyról.

Pihenő

Hat további démon megszorongatása után megpihenünk egy elhagyatott aszteroidán, a démoni űr mélyén, annak legsötétebb pontján. Mindannyiunkat varázserőtér vesz körül, amely ellát oxigénnel és melegen tart. Beranabus néhány fénylabdát varázsol, a sugaraikat lefelé irányítja, így eltakar minket az esetleg errefelé lézengők elől. Ebben a világban sohasem érezheted magad biztonságban, még a többnyire kihalt helyeken sem. Itt nem nagyon kell enni, inni és aludni, de nem árt, ha az ember időnként jól kipiheni magát és feltöltődik. Sohasem jártam ezen a vidéken, ezért elindulok körülnézni, hátha akad látnivaló. Durva, kanyargós utat vágtunk magunknak a démonok területén keresztül, amióta Beranabushoz csatlakoztam. Ő folyton amiatt aggódik, hogy Vész herceg vagy Árny más csatlósai a nyomunkban vannak, ezért sohasem állunk meg hosszú időre, így remélhetőleg mindig jó pár lépéssel az üldözőink előtt járunk. Az aszteroida éppolyan unalmas, amilyennek hittem: csak egy óriási lyukacsos kődarab, amelyen még egy különleges sziklaalakzat sincs. Amikor először jártam ebben az univerzumban, lenyűgözőnek találtam. A fizika törvényei zónáról zónára változnak. Láttam fejjel lefelé lebegő hegyeket, egy kizárólag üvegből lévő világot, és megfordultam hatalmas démonok beleiben is. De az is előfordult, hogy miniatűr világokat tapostam el, milliárdnyi baktériumszerű démont ölve meg egy szempillantás alatt. Ma már nem egykönnyen lepődöm meg. Az állandó gyilkolástól, kínzástól és a csomó furcsaságtól megcsömörlesz, a végén már azt sem tudod, milyen nap van, és a démonok is egyformának tűnnek. A csodák idővel elvesztik vonzerejüket, és megszokod őket. Látok egy démont, amely akkora, mint egy város, az arca pedig akár Mona Lisáé. Na bumm! Csak az érdekel, hogyan végezhetek vele minél gyorsabban. Már félelmet sem érzek, pedig amikor először küzdöttem démonokkal, alaposan be voltam rezelve. A jó öreg Grubbs Grady szinte a nadrágjába csinált. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy álljam a sarat, és ne lépjek olajra, akár egy gyáva féreg. De a rettegés elmúlik. A haláltól sem félek többé: előbb-utóbb eljön értem. Beletörődtem a megmásíthatatlanba. Manapság már nem is köszönöm meg Istennek, ha élve kerülök ki egy véres csatából. Igazi harcra egyébként igen ritkán kerül sor. Az általunk kiszemelt démonok általában gyengék és nyúlszívűek. Az erősebb fenevadakkal nem törődünk, inkább az univerzum söpredékére összpontosítunk. A többségüket fél kézzel is legyőzöm. Mindig csapatban dolgozunk, amire gyakran nem is lenne szükség. Több ezer démonnal harcoltam már, de egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kerültem életveszélybe. Démonokkal hadakozni és megmenteni a világot - remekül hangzik, de valójában borzalmasan unalmas. Sokkal izgalmasabb volt péntek esténként otthon ülni, és valami jó kis horrorfilmet nézni Bill-E-vel, vagy birkózni a barátommal,

Lochkal. * Amikor visszaérek, Kernel épp láthatatlan fényekkel játszik. A szemét kiszúrták Carcery Vale-ben, és azt hittem, örökre vak lesz, de ebben a világban mindenféle csoda véghezvihető. Varázslat segítségével csinált magának egy új szempárt. Majdnem úgy néz ki, mint az eredeti; egyedül abban különbözik tőle, hogy némileg halványabb kék, és olykor különféle színű villanások cikáznak benne. Ezek a villanások rejtett fénypontok árnyai, gyakorlatilag tele van velük az univerzum. Ha egy mágus vagy egy démon ablakot nyit a világok között, ezek a titokzatos fények összegyűlnek, belőlük áll össze a hasadék. Ezeket a fényeket csak Kernel látja, mi több, irányítani is tudja őket, így minden embernél és démonnál gyorsabban képes ablakokat nyitni. Beranabus nem hitt abban, hogy Kernel az új szemével is érzékelni fogja a fényeket, de mint kiderült, még javult is a látása. Olyan fénypontokat is lát, amelyeket korábban sosem: apró, pislákoló fényeket, amelyek állandóan változtatják az alakjukat. Ezeket viszont nem tudja irányítani, hiába szánt egy csomó időt arra, hogy megtalálja a módját. Ülök és figyelem, amint Kernel a kezével mindenféle alakzatot rajzol a levegőbe. Tekintete nagyfokú koncentrációról árulkodik, arckifejezése elmélyültséget tükröz, úgy fest, mint akit hipnotizáltak. Csokoládébarna teste lúdbőrzik, kopasz fejéről izzadságcseppek csorognak, ám a forróságtól elpárolognak, ahogy a szeme közelébe érnek. A frászt hozzá rám ilyenkor; olyan, mintha nem is ember volna. Természetesen részben tényleg nem ember. Én sem vagyok az teljesen. Egy ősi fegyver, a Kah-Gash részei vagyunk, ez különböztet meg minket a fajtársainktól. Beckel együtt - egy lány a múltból, aki feltámadt a jelenben - olyan erővel rendelkezünk, amellyel képesek vagyunk visszafordítani az idő kerekét, és (már amennyiben a legendának hinni lehet) akár egy egész univerzumot el tudunk pusztítani. Óriási!!! Folyamatosan érzékelem a Kah-Gash jelenlétét magamban. Ez egy különálló részem, amely a gondolataim és a bőröm felszíne alatt kavarog. Régebben beszélt hozzám, de egyetlen szót sem szólt a barlangban töltött ominózus éjszaka óta. Gyakran próbálom faggatni, mert többet szeretnék tudni a fegyver erejéről és szándékairól. De a Kah-Gash hallgat, nem válaszol egyetlen kérdésemre sem. Talán ha Kernel, Bec és én együtt kísérleteznénk vele, kifürkészhetnénk a titkait, de Beranabus óvakodik attól, hogy összefogásra bírjon minket. Amikor először összejöttünk, nem tudtuk irányítani a Kah-Gasht, nem engedelmeskedett nekünk. Akkor számunkra kedvezően működött, de Beranabus szerint bármikor könnyedén ellenünk fordulhat. Az öreg

varázsló évezredek óta kutatott a Kah-Gash szétszóródott darabjai után, de most, hogy sikerült összeállítania, nem meri kipróbálni, mekkora pusztításra képes. Hiányzik nekem a Kah-Gash hangja. Sohasem éreztem magam egyedül, amíg hallottam, újabban viszont egyre magányosabb vagyok. Hiányzik a féltestvérem, Bill-E, akit azon az ominózus barlangi éjszakán vesztettem el. Hiányzik az iskola, a barátaim és Loch húga, Reni. Hiányzik a saját világom, a korábbi életem, a tévé, a zene - még az időjárás is! De mindenkinél jobban hiányzik Dervish. A nagybátyám lett az apám, miután a papa meghalt. Bizonyos értelemben véve jobban szerettem őt még a szüleimnél is, akikről úgy gondoltam, hogy mindig mellettem lesznek. Jó, tudtam, hogy egyszer nekik is meg kell halniuk, de azt hittem, ez csak hosszú évek múlva fog bekövetkezni, amikor már öregek lesznek. Megtanultam a keserű leckét, és igyekeztem minél több időt tölteni Dervishsel, és a nap végén mindig hálát éreztem azért, hogy él és velem van. Dervishnek mesélhettem a démonokról, az unalomról és a magányról. Udvariasan végighallgatott, majd tett néhány száraz, ám elmés megjegyzést, amelyek felvidítottak. Az idő hamar elrepült, ha Dervishsel diskurálhattam két csata között. Sokszor gondolok arra, vajon mit csinál most, miképp boldogul nélkülem, mennyi idő telhetett el az én világomban, ugyanis abban, amelyikben most vagyok, az idő máshogy viselkedik, mint otthon. Attól függően, hogy hol vagy, lassabban vagy gyorsabban is telhet, mint a Földön. Kernel azt mondta, amikor először jöttek ide Beranabusszal, azt hitte, csak pár hétig tartózkodott itt, ám hazatérve szembesülnie kellett azzal, hogy hét év telt el. Próbálunk olyan zónákban maradni, ahol az idő olyan ütemben halad, mint a Földön, mert így gyorsan reagálhatunk egy esetleges nagyobb támadásra, és segíthetünk Bec-nek, ha bajba kerül. Beranabus egyre öregebb és mogorvább. Biztos vagyok benne, hogy ha Árny nem jelentene ránk nézve egyre nagyobb veszélyt, a barlangbéli összecsapás után lelépett volna, hogy utolsó éveit csendben és nyugalomban élje le. Kernel feltétel nélkül megbízik benne, én viszont nem lepődnék meg, ha arra térnénk vissza a Földre, hogy száz év telt el, és mindenki, akit ismertünk, alulról szagolja az ibolyát. Mintha csak a gondolataimba látna, Beranabus felhorkan, és a hátára fordul. Pislog a sötétségbe, aztán újra lehunyja a szemét, és álomba zuhan. Hosszú, torzonborz haja már szinte egészen ősz. Ősrégi öltönye rengeteg helyen elszakadt, és mindenhol démonvértől pecsétes. A virág, amelyet zakója gomblyukába tűzött Bec emlékére, kókadtan lóg, a szirmai többségét már elhullatta. A varázsló bőre ráncos, foltos és mocskos. A lábkörmei olyanok, mint megannyi csorba, piszkos karom. Egyedül a keze tiszta és ápolt mindig. Kernel fojtottan káromkodik. - Mi a baj? - kérdezem.

- Nem tudok a közelükbe férkőzni - válaszolja. - Kicsúsznak a kezem közül. Bárcsak tudnám, mik ezek. Megőrjítenek. - Talán nem is valóságosak - vetem fel. - Képzeletbeli fénygömbök. Talán csak azért látod őket, mert még nem tudtad összhangba hozni az új szemedet az agyaddal. - Nem - morogja Kernel. - Igaziak, ebben biztos vagyok. Csak azt nem tudom, hogyan... Kezd megint bedilizni; lazítania kellene. Nem valami egészséges foglalatosság az idejét olyan fényekre pazarolnia, amelyek talán nem is léteznek. Nem mintha én sokkal értelmesebben töltenem a nyugodtabb pillanataimat. Bárcsak lenne számítógépem, tévém, cédélejátszóm. A francba, még egy könyvet is szívesen elolvasnék - ilyen mélyre süllyedtem! Épp azt fontolgatom, megkérem Kernelt, nyisson egy ablakot vissza a Földre, hogy áthozhassak néhány kacatot, amellyel elfoglalhatom magamat, amikor Beranabus felébred. - Sokáig aludtam? - kérdi. - Csak néhány percig - válaszolom. Bosszúsan összevonja a szemöldökét. - Azt hittem, órákon át szundikáltam. Ez a baj ezzel a nyavalyás univerzummal: nem tudja jól kialudni magát benne az ember. Beranabus feltápászkodik, és nyújtózkodik. Gyorsan körbepillant kékesszürke szemével, majd ásít egyet. Kizárólag ilyenkor lehet rendesen megfigyelni a száját, mert azt általában elrejti dús és bozontos szakálla. Teljesen kihullott minden szőrzetünk az időutazástól, de mostanra visszanőtt. Szerintem szakáll nélkül jobban nézett ki, de ő így tetszik magának. Nekem is olyan vörösesszőke a hajam, mint régen. Az ember ragaszkodik a bevált dolgokhoz. - Jobb lenne, ha... - kezdi Beranabus. - Csendet! - sziszegi Kernel, és hegyezni kezd a fülét. Ez az új mániája, már rengetegszer fojtotta belénk hasonló módon a szót. Azt mondja, halk suttogásra emlékeztető zajokat hall, amelyek a fényfoltokból szűrődnek elő. Eltelik pár perc. Kernel feszülten figyel, miközben Beranabus és én igyekszünk csendben maradni. Végül elernyed, és megrázza a fejét. - Megértettél valamit? - kérdezi Beranabus. - Semmit - sóhajtja Kernel. - Még azt sem merném kijelenteni, hogy beszéd volt. Talán csak afféle fehér zaj. - Vagy egyszerűen kezdesz becsavarodni - nyögöm be. - Lehetséges - mondja Kernel komoran. - Csak vicceltem - felelem.

- Én nem - érkezik a válasz. - Bármi legyen is az, várhat - szól közbe Beranabus. - Eleget pihentünk. Nyiss ki egy másik ablakot, és keressünk még néhány démont! Kernel sóhajt, aztán koncentrálni kezd. Kis magáninkvizíciónk újabb tor-túrára indul...

Mentőakció Rémült báránydémonokból álló nyájat üldözünk; mindegyiküknek száz meg száz gyapjas feje van. Szemük és fülük nincs, viszont éles fogak meredeznek a szájukban. Csak azért, hogy jobban felfalhassalak, gyermekem. Beranabus úgy véli, ezek a birkák - akikre az erősebb démonok előszeretettel vadásznak - talán tudnak valamit Árnyról. Bízik benne, hogy esetleg hallottak valami hasznosat, ha mostanában volt szerencsétlenségük összefutni Árny seregével. Szerintem erre semmi remény, de Beranabus mindig is reménytelen helyzetek közepette élte az életét. Épp lecsapnánk az őrjöngő démonokra, mikor Kernel maga elé bámulva megtorpan. - Gyerünk! - kiáltja Beranabus. - Ne állj meg! Mindjárt... - Ablak nyílik - közli Kernel, és Beranabus rögtön elveszti az érdeklődését minden más iránt. - Te is nyiss ki egyet! - harsogja a varázsló, és Kernel elé áll, hogy megvédhesse attól, ami az ablakon át érkezik. Beranabus mellé pattanok, a szívem pedig hosszú idő óta először megint erősebben ver az izgalomtól. - Várj! - szól rá Kernel Beranabusra, aki már éppen varázsolni kezdene. - Ez nem démon - a láthatatlan fényeket tanulmányozza, majd elmosolyodik. - Társaságot kapunk. Néhány másodperccel később egy halovány narancsszínű ablak formálódik a semmiből, és a Cápa nevű Tanítvány lép át rajta, akit Dervish jó barátja, Meera Flame követ. - Cápa! - üvölti boldogan Kernel. - Meera! - rikoltom, még Kernelnél is boldogabban, Beranabus pedig gyanakodva méregeti a párost. Meera átölel, én pedig felkapom. Mindketten kacagunk, és cuppanós puszikat ad az arcomra. - Hogy megnőttél! - lelkendezik. - Már két és fél méter magas is meglehetsz! - Azért annyi talán mégsem... - kuncogok, és örömtől sugárzó arccal visszaengedem a földre. Meera sokat volt velünk annak idején, és segített Dervisht gondozni, amikor az öreg néhány évvel ezelőtt magatehetetlenné vált. Fiatalabb koromban nagyon bele voltam zúgva Meerába. A fenébe is: elég csak egy pillantást vetnem rá, ahogy itt áll szűk bőrnadrágjában és

kabátjában, és megint érzem a régi bizsergést. Korához képest bombanő. Bárcsak bukna a fiatalabb fickókra! Kernel és Cápa kezet ráz, és valósággal dől belőlük a szó. Sohasem láttam még Kernelt ennyire elevennek. Cápa arcán mint mindig - a harcosok fáradtsága látszik. - Szia, Cápa - üdvözlöm az exkatonát. - Ismerjük egymást? - kérdezi meglepetten. - Grubbs Grady vagyok. Mi... - de elharapom a mondatot. Kétszer találkoztam eddig Cápával: első alkalommal egy álomban, másodszor pedig egy olyan jövőben, amelyet megváltoztattunk. Számára én idegen vagyok. Jobb tehát, ha nem teszek említést a korábbi élményeimről, különösen arról, miként néztem végig, ahogy a második alkalommal démonok tépték szét. - Dervish sokat mesélt rólad - hazudom. - Grubbs vagyok, az unokaöccse. - Tényleg hasonlítotok egymásra - bólint Cápa -, de neked több hajad van, és sokkal magasabbnak látszol nála. Mivel etet Beranabus? - Elég a locsogásból! - csattan fel Beranabus. - Mi a baj? A kérdés hallatán megfagy a levegő, Cápa és Meera arcáról lefagy a mosoly. - Megtámadtak bennünket - mondja Meera. - Dervish-nél voltam, és... - Vész herceg tette? - vág közbe Beranabus. - Bec jól van? - Remekül - válaszolja Cápa. - Viszont Dervish... - kezdi Meera, és aggodalmas pillantást vet rám. A szívemet jeges félelem járja át. Jaj, ne! Csak nem halt meg Dervish?! A szüleim, Gret és Bill-E elvesztése is épp elég szörnyű volt. Csak Dervish maradt nekem. Ha ő sincs többé, nem hiszem, hogy képes lennék folytatni. - Még élt, amikor eljöttünk - szól Cápa. - De nagyon rossz állapotban hagytuk ott - sóhajtja Meera. - Szívrohama volt. - Vissza kell mennünk érte - zihálom, és már ugranék át az ablakon. Cápa egy kézmozdulattal megállít. A tekintetem a kezére tetovált betűkön állapodik meg (C-Á-P-A), valamint a mutató- és a hüvelykujja között díszelgő cápaábrán. - Lassan a testtel! - figyelmeztet Cápa. - Nem egyenesen ide érkeztünk. Ez az ablak egy másik Démonvilágba nyílik. - Ráadásul - teszi hozzá Kernel - ha a démonok még mindig a házban vannak... - Nem démonok támadtak ránk - szakítja félbe Meera, és bizonytalan tekintettel néz rám. - Vérfarkasok voltak!

A csodálkozástól leesik az állunk. Kernel szó nélkül megfordul, és a keze egyre homályosabbá válik, ahogy nekiáll megnyitni egy ablakot vissza az emberi univerzumba. * Beranabus kel át elsőként, de én sem maradok le sokkal mögötte. Egy kórház folyosóján találom magam; úgy tűnik, az újszülöttosztályon járunk. Bec nem messze tőlünk a padlón hever, két démon szeretné épp eltenni láb alól. Az egyik leginkább hangyászra emlékeztet, rengeteg ormánnyal, a társa meg valamiféle hüllő. Beranabus ádáz udvariassággal szólítja meg őket. Nagyon félti az ő kis Becjét. - Milyen fogás ígérkezik? - kérdezi tőlük, miközben Kernel, Cápa és Meera is befut. A démonok hanyatt-homlok menekülnek, Kernel a Tanítványokkal a nyomukba szegődik. - Dervish? - förmedek rá rögtön Becre. Teszek a démonokra és a csecsemőkre is, egyedül a nagybátyám érdekel. - Ott, hátul... - nyögi Bec, és a folyosó végébe mutat. - Siess! Egy démonnal küzdött. Nem tudom... Futok, ahogy csak bírok, nagyokat szökkenek, felkészülök a legrosszabbra. Az összes utamba kerülő szobába benézek: mindenhol a halál és a harc jeleit látom, ám Dervish nincs sehol. Az egyik üresnek látszó szoba ajtaja előtt megtorpanok. Amikor már épp tovább loholnék, morgást hallok bentről. Belépek, és baloldalt megpillantom Dervisht egy felfordult ágy takarásában. Egy démon ugrott rá, amely óriásbogár formájú, a páncélja aranyszínű. Dervish arca felé kapkod a rágóival, megállás nélkül csattogtatja őket. Rávetem magam, és az öklömet könnyedén a páncéljába mélyesztem. Felvisít, és gyilkos szándékkal felém fordul, én viszont ekkor tüzet lövök a szájába, és kikészítem. Amikor meggyőződtem arról, hogy halott, félrelököm a tetemét, és riadt, összezavarodott nagybátyám fölé hajolok. Meg akar ütni, de alig van benne erő. Nem ismer fel, még nem tért magához a sokkból. - Hé, öreg! - kuncogok. - Elég rossz lehet a helyzet, ha már egy nyavalyás csótányt sem tudsz eltaposni... Dervish kifújja magát, és a tekintete megállapodik rajtam. Az arcán elterülő széles mosoly láttán majdnem sírva fakadok a meghatottságtól. - Grubbs! - kiáltja, és átölel. - Csak nehogy telesírd a vállamat - motyogom, és elcsuklik a hangom. Dervish elereszt, csodálkozva megérinti az arcomat, és abban a fanyar stílusban szól hozzám, amelyet annyira kedvelek: - Azért legalább egy lapot küldhettél volna, amíg távol voltál. - Nem találtam postát - válaszolom hasonló modorban, miközben örömittasan nézzük egymást.

* Megvárom, amíg a Tanítványok megtisztítják a kórházat a démonoktól. Segítenem kellene nekik, de talán ez az egyetlen alkalom arra, hogy négyszemközt beszéljek Dervishsel. Ha Beranabus a színen van, általában nincs idő „felesleges fecsegésre". Amikor az utolsó démonnal is végeztek, a vérfarkasok támadása lesz a téma, és nem lesz időnk nyugodtan csevegni a nagybátyámmal. Eddigi életem igen jelentős részét Beranabusnak szenteltem, ezért talán megérdemlek pár percet egyetlen rokonommal. - Mondtam, hogy az egészséges táplálkozás nem tesz jót neked - ugratom Dervisht, és pajtáskodva oldalba bököm (persze csak gyengéden, mivel úgy fest, mint akin átment az úthenger). - Állandóan azzal traktáltál, hogy figyeljek oda, mit eszem. Na és kinek lett először szívrohama? - Ugyanolyan logikátlanul gondolkozol, mint régen - dohog Dervish. - Azt hittem, talán benőtt a fejed lágya, amíg távol voltál, de láthatólag fikarcnyit sem változtál. - Komolyra fordítva a szót: hogy érzed magad? - kérdezem. - A szívrohamtól eltekintve? - Aha. Vállat von. Nem gondoltam, hogy valaha is ilyen... öregnek fogom látni. - Készen állok követni Bill-E-t az örök vadászmezőkre. - Ilyet még viccből se mondj! - csattanok fel elkomoruló arccal. - Nem tréfálok - sóhajtja. - Azt a pofonegyszerű feladatot kaptam Beranabustól, hogy őrizzem a barlang bejáratát, és elszúrtam. Megígértem Bill-E mamájának, hogy vigyázok a fiára, és ez sem sikerült. Neked is bizonygattam, velem biztonságban leszel, és... - És tényleg biztonságban voltam veled. - Ja, baromira megvédtelek, mi? Vész herceg és csatlósai a közeledbe sem jöhettek, amíg mellettem voltál, nem igaz? - Az nem a te hibád volt - válaszolom hevesen. - Te minden tőled telhetőt megtettél értem és Bill-E-ért. - Akkor mégis miért halott Bill-E, és te miért vesztél el számomra? - Azért, mert egy ostromlott világban élünk. Az élet egy nagy szívás, ha mágus vagy varázsló az ember, ezt te tanítottad nekem. Azokkal, aki belekeverednek mindebbe, rettenetes dolgok történnek, de ha nem vesszük fel a harcot, még borzalmasabb helyzetbe kerülünk. Te is csak annyira vagy hibás ezért, mint a hold vagy a csillagok.

Dervish lassan bólint, aztán felvonja a szemöldökét. - Mint a hold és a csillagok? - Mindig megszáll az ihlet, ha önsajnálatban dagonyázó tökfilkókkal hoz össze a sors. Mindketten harsányan nevetünk. A legjobban azt szeretem a Dervishsel való kapcsolatomban, hogy minél többet sértegetjük egymást, annál boldogabbak vagyunk. Épp próbálok valami undorítót és hajmeresztőt mondani, amikor Beranabus megérkezik. Babáknak való törlőkendővel tisztogatja a kezét. - Élsz még? - kérdi Dervishtől. - Fogjuk rá. - Végeztünk itt, ideje indulni. Ez nem igazság! Csak pár percet tölthettem Dervish társaságában. Meg akartam kérdezni tőle, hogy mi van vele és Beckel, és miképp magyarázta meg Bill-E eltűnését a szomszédjainknak. Szeretnék neki panaszkodni Beranabusra, és eldicsekedni az akciókkal, amelyekben részt vettem. De ezek gyerekes és önző kívánságok. Egy csecsemőosztály kellős közepén vagyunk, körülöttünk mindenhol nővérek, anyák és kisdedek hullái hevernek. A kórház többi részén is lehet még belőlük tucatjával. Én volnék a világ legfelszínesebb embere, ha egy ilyen tragédia szemtanújaként csak annyi jutna eszembe, miért nem tölthetek több időt a bácsikámmal. - Hová megyünk? - tudakolom. - A tetőre - közli Beranabus. - Beszélnünk kell arról, ami itt történt, mielőtt távozunk. Sokkal bonyolultabb a helyzet, mint korábban véltük. Bec azt mondta, hogy az itt mészárlást rendező démonokat Juni Swan vezette. Hitetlenkedve bámulok rá, majd kérdések özönével árasztom el. - Ne most! - állít le Beranabus. - A tetőn mindent kitárgyalunk. - Nem hiszem, hogy képes leszek odáig eljutni - szól Dervish. Beranabus valami olyasmit morog a foga közt, hogy „utálom az átkozott Gradyket", aztán a karjába kapja Dervisht. - Én is tudom vinni - avatkozom közbe. - Szó sem lehet róla! - ripakodik rám Beranabus. - Inkább arra ügyelj, nehogy rajtunk üssön egy démon, akit esetleg nem küldtünk a másvilágra. A varázsló a hátára emeli Dervisht, és megindul a lépcső felé. Egy méterrel mögöttük haladok, készen arra, hogy bármikor felbukkanhat egy szörny a tetőre vezető vérfoltos lépcsősoron.

Új küldetés Miközben felfelé haladunk a lépcsőn, a Kah-Gash őszinte megdöbbenésemre megtöri több hónapja tartó hallgatását, és suttogni kezd nekem: Egyesítheted az erődet a többiekével. Megtorpanok, mert annyira váratlanul ér, hogy hirtelen ismét szól hozzám. Nem akarom felhívni magamra Beranabus figyelmét - ha tudná, hogy a Kah-Gash szól hozzám, rögtön ledobná Dervisht, és faggatni kezdené a fegyvert -, ezért úgy teszek, mintha mi sem történt volna, és magamban felteszem neki a kérdést: - Mire célzol? Nem érzed, hogy hívogat a Becben és Kernelben lakozó varázserő? Amióta csak átléptem az ablakon, furcsa érzések kavarognak bennem. Először mindezt a levegőváltozás számlájára írtam a Démonvilágról sok rosszat el lehet mondani, de azt nem, hogy szennyezett lenne, mint a mi Földünk. Hozzászoktam a friss és üde levegőhöz. Ám most a Kah-Gash rávilágított a problémára, és rájövök, valójában attól az erőtől bizsergek, amely arra akar kényszeríteni, hogy egyesüljek Beckel és Kernellel. - Mi történne, ha megtenném, amit sugallsz? - kérdezem. Csodák. - Kifejtenéd ezt bővebben? Nem - válaszolja mogorván. Még mindig nem tudom, vajon a Kah-Gash csupán élősködik-e rajtam, vagy pedig a testemnek ugyanolyan része, mint a szívem vagy az agyam. A hangja viszont kétségkívül hasonlít az enyémre. Számtalan alkalommal használtam ugyanezt az okoskodó tónust. A gondolat, hogy a Kah-Gash rám eső része újból egyesülhet a többivel, aggodalommal tölt el. Mi lenne, ha szabadjára engedném? Megbízhatunk benne? Te irányítasz - hallom megint a hangját. Ez az első alkalom, hogy beszél nekem a saját természetéről. - A segítségemmel egyesítheted a különálló részeket, és megsokszorozhatod a benned lakozó erőt. - De befolyásolhatjuk-e - kötöm az ebet a karóhoz -, és követi-e majd a fegyver a parancsainkat? Bizonyos határig igen - feleli a hang szűkszavúan. - Ez meg mit jelentsen? - zsörtölődöm, de nem érkezik válasz. - Hahó! Itt vagy még? Egyesítsd a darabjaimat - szól türelmetlenül - és engedj szabadjára! Legyél te a Kah-Gash! - Anélkül, hogy tudnám, mibe megyek bele? Szó sem lehet róla! - fortyanok fel. Gyáva! - sziszegi a Kah-Gash, majd végleg elhallgat. Érzem, ahogy a bizsergés megszűnik. Folytatom utamat felfelé a

lépcsőn, és azon töprengek, amit a hang mondott. Vajon mi lett volna, ha engedek a csábításának? * A tetőn vagyunk. Juni súlyosan megsebesítette Sharmila Mukherdzsit is, egy másik Tanítványt. Combtól lefelé hiányzik mindkét lába. Beranabus a csonkok rendbehozatalán dolgozik: varázslattal elállítja a vérzést, beforrasztja a sebeket. Sharmila ájultan fekszik, nem hinném, hogy van esély a felépülésére. Dervish egy hordágyon pihen, Meera mellette üldögél. Cápa őrt áll a tetőre nyíló ajtó előtt, készen arra, hogy elküldje a kíváncsiskodókat. Közben Bec beszámolóját hallgatjuk. Mesél Juni Swanról, akinek torz testben sikerült visszatérnie az élők sorába. Bec szerint Juni őrült, de erősebb, mint valaha. Dervish szaggatta darabokra varázserejével, amikor a szívrohamát követő kómából magához térve meglepte a tetőn. Utána akarok indulni, hogy végezzek vele, Bec azonban kifinomult érzékei révén mindig tudja, hol vannak épp bizonyos emberek és démonok, és azt mondja, Juni már messze jár. Nem ezen az éjszakán jön el a bosszú pillanata. Azt hittem, rossz érzés lesz Bec körül lógni, mert Bill-E-t juttatja eszembe, és emiatt rá neheztelnék. Amikor Bill-E meghalt, Bec felöltötte az alakját, feltámadt, aztán a hulla húsát a saját, női képmására formálta. Magyarán ellopta a testét. Igazából semmi sem emlékeztet belőle a féltestvéremre, talán csak néhány szófordulat, amelyet használ, meg bizonyos mozdulatai. Nem okoz gondot különálló személyként kezelnem Becet, akinek ugyanannyi joga van élni, mint bárki másnak. Bec halk hangon részletezi, miként támadták meg vérfarkasok és fegyveres emberek az otthonunkat Carcery Vale-ben. Azt mondja, képes magába szívni azoknak a gondolatait, akiket megérint. Így amikor egy vérfarkassal tusakodott, megtudta, hogy egy Grady fiú volt az, akit átadtak a Bárányoknak kivégzés céljából. De a Bárányok - a hóhérok, akiknek az a feladatuk, hogy végezzenek a farkasemberré váló tinédzserekkel - nem ölték meg, hanem életben tartották, és más vérfarkastársaival együtt gyilkolásra képezték ki. - Biztos vagy benne, hogy a Carcery Vale-i támadás ötlete a Bárányoktól származott? - teszem fel a kérdést. - Nem lehetek biztos benne - feleli Bec. - Egyetlen embert sem láttunk a környéken. Sharmila rögtön a Bárányok után akart menni, amint Dervisht nem fenyegette veszély, de végül úgy döntöttünk, megvárunk titeket, és kikérjük a véleményeteket. A vérfarkasokat talán egy másik csoport tartja hatalmában... - De ugye egyértelműen a családtagjaink voltak, akiket átváltozásuk után a Bárányoknak adtak? - erősködöm. Ha ez a helyzet, akkor egy jól ismert ellenséggel van dolgunk. Ha viszont tévedünk, semmi kedvem egy idegesítő, de alapjában véve ártalmatlan emberekből álló banda üldözésére pazarolni a drága időmet.

- Igen, azok voltak, legalábbis amelyikhez hozzáértem, az volt. A többiekről nem állíthatom biztosan. - Nekik is azoknak kellett lenniük - morgom. - Sohasem hallottam még arról, hogy a családunk tagjain kívül bárkit is sújtott volna a farkasátok. Miért történt mindez? - Dervishre pillantok. - Talán feldühítetted Prae D'Alecheu-t? - Ez a nő a Bárányok fővezére, Dervish és ő szinte semmiben sem értenek egyet. - Akkor láttam utoljára, amikor Vérfüred előtt felkeresett minket - válaszolja Dervish ingerülten. - Nincs időm Praevel foglalkozni, de annyit mondhatok, ez nem rá vall. Azt még megérteném, ha lett volna valami céljuk - például, hogy téged kézre kerítsenek, és a vérfarkaskór ellenszerének megtalálása érdekében felboncoljanak -, akkor esetleg gyanakodnék rájuk. Az, aki ránk uszította a vérfarkasokat, a halálunkat kívánta. A Bárányokra nem jellemző az esztelen vérengzés. - De ha nem a Bárányok voltak, akkor ki? - kérdi Kernel. - Szerintem Vész herceg áll a támadások mögött - mondja Bec. - Talán rájött, hogy én is a Kah-Gash része vagyok, és ki akart iktatni mint veszélyforrást, vagy csak bosszút akart állni rajtam és Dervishen. A ma esti, Juni Swan-féle vérfarkastámadás még inkább meggyőzött arról, hogy ő küldte őket. Ez nem lehet a véletlen műve. - Juni Swan - visszhangozza Beranabus azzal a bűntudatos arckifejezéssel, amely megjelenik az arcán, valahányszor az exsegédjére terelődik a szó. - Sohasem hittem volna, hogy szegény Nadia ilyen rettenetes fenevaddá változhat. Fogalmam sincs, miként támadhatott fel. - Bechez fordulva így folytatja: - A te lelked kivirult és gyarapodott a halál után, ami nem csoda, hiszen a Kah-Gash része vagy. Juni nem az. Vész hercegnek valamilyen módon sikerült a lelkét elválasztania a testétől, épp a halála előtt. Ezért vitte magával Juni hulláját menekülés közben. Nem tudom, hogyan csinálta. - Eltűnődik, majd káromkodik egyet. - Végül is nem számít. Ráérünk később aggódni Juni miatt. Neked volt igazad: Vész herceg küldte a vérfarkasokat. Varázslatot bocsátottam Carcery Vale-re, amely lehetetlenné tette az átkelést. Egyedül a titkos pincében nyitható ablak, ahol minden démon fogságba esik, ha oda érkezik. Vész herceg talán ki tudott volna kerülni minden csapdát, de nem vágyik a közvetlen találkozásra. Ha megnyitott volna a közeledben egy ablakot, a levegő megtelik varázserővel, amelyből te is magadba szívhatsz. Emlékszel, hogy a barlangban erősebb voltál Vész hercegnél? Talán arra gondolt, a vérfarkasok és az emberek könnyebben végeznek veletek, mint ő. De ez még nem ad magyarázatot arra, miért voltak hajlandóak a Bárányok segíteni neki. És ha mégsem a Bárányok voltak, akkor hogyan tették rá a kezüket a vérfarkasokra? - Vész herceg esetleg lepaktált velük - veti fel Dervish. - Megígérte nekik, hogy kigyógyítja őket a vérfarkaskórból, ha segítenek megölni Becet és engem. - Valóban képesek lennének efféle egyezséget kötni? - érdeklődik Beranabus.

- Lehetséges... - Prae D'Alecheu lánya vérfarkassá változott - közlöm halkan, és felidézem találkozásomat a Bárányok jeges tekintetű vezetőjével. - Még él. Az ember a legnagyobb őrültségre is képes, amennyiben egy családtagjáról van szó - mondom, és Dervishre kacsintok. - Rendkívül izgalmas rejtély - szögezi le Beranabus -, de sajnos nem vesztegethetünk rá több időt. Sokkal fontosabb dolgunk is van; nem utolsósorban az, hogy Dervish és Mukherdzsi kisasszony egészségével törődjünk. Minél előbb át kell vinnünk őket a Démonvilágba, különben hamarosan mindketten halottak lesznek. Nyiss ablakot, Kernel! Kernel lelkesen nekikezd az ablaknyitásnak. A szeme egész jól bírja a gyűrődést, de nem fog kitartani a végtelenségig. Az a legnagyobb gond a Démonvilágban készült testrészekkel, hogy nem igazán működnek a Földön. Ha Kernel túl sokáig marad, nemsokára megint olyan vak lesz, akár a denevér, a szeme helyén pedig két gennyes üreg fog tátongani. - Nem megyek veletek - jelenti be Dervish. - Nem maradhatsz itt! - mordul rá Beranabus dühösen. - Pedig így kell lennie. Megtámadtak engem... az otthonomat... a barátaimat. Ez vért kíván. Üldözőbe kell vennem őket. Megtudom, miért tették, és bosszút állok. - Később - veti oda Beranabus. - Nem! - harsogja Dervish. - Most! Felkászálódik a hordágyról, de majdnem összeesik. Meera elkapja, támogatja. Dervish rámosolyog, aztán Beranabusra sandít. Lehet, hogy a nagybátyám csak egy hajszálra van a haláltól, ám ez sem veszi el a harci kedvét. - Nem ártana kideríteni, miért történt - mondja halkan Meera a bácsikám védelmében. - Bec és Dervish megtámadása talán csak próba volt. A vérfarkasokat más Tanítványokra is ráereszthetik. - Ez nem az én problémám - válaszolja Beranabus közönyösen. Nem rejti véka alá, hogy cseppet sem érdekli az őt támogatók sorsa, és mindig hangsúlyozza azt a tényt, miszerint neki nem volt szüksége követőkre, nem toborzott sereget, arról meg nem tehet, hogy őt tették meg vezérnek. - Egyre több démon érkezik ide - közli Meera a nyugtalanító hírt. - Az utóbbi hónapokban ötször-hatszor nagyobb aktivitást észleltünk, mint korábban bármikor. A Tanítványok kevesen vannak, alig tudják ellátni a feladatukat. Ha a vérfarkasok és a bérgyilkosok többet is megölnek közülük, ártatlanok ezrei fognak meghalni. - Hát, talán van összefüggés a két dolog között... - fordul vissza morfondírozva Kernel. - Miféle két dolog között? - szegezi neki a kérdést Bee, de Beranabus csendre inti. Türelmetlenül várja, hogy Kernel

folytassa a munkáját. - Ez is része lehet Árny tervének - gondolkodik hangosan Kernel. - Megpróbálhat egy csomó ablakot létrehozni, így a démonok serege egyszerre, nagy erőkkel törhet át. Ha így áll a helyzet, szükségünk van a Tanítványokra. Nem lehetünk ott egyszerre mindenhol, hogy megállítsuk az ellenséget. - Talán igazad van - summázza Beranabus. - De ettől még Dervish nem marad életben öt percnél tovább, ha magára hagyjuk. - Elboldogulok - mordul fel Dervish. - Nem - mondja Beranabus. - A szívednek annyi. Néhány nap, és meghalsz. Erre mérget vehetsz - és mivel Dervish vitába szállna vele, még hozzáteszi: - Ráadásul zihálva és fuldokolva nem is tudnál harcolni. Dervish üres tekintettel bámul a varázslóra, teljesen összeomlott. Én is le vagyok sújtva. - Tényleg ilyen rosszul áll a szénám? - kérdezi rekedten a nagybátyám. Beranabus bólint, és látom rajta, mennyire élvezi, hogy borsónyira préselheti össze a bácsikám egóját. Nem szereti azokat, akik megkérdőjelezik a fensőbbségét. - A varázslat birodalmában talán van esélyed a túlélésre, itt viszont csak zombiként támolyognál, amíg nem üt az utolsó órád - közli epésen. - Akkor vigyétek át gyorsan - javaslom. - Én itt maradok helyette. - Mára elég volt belőletek! - hördül fel Beranabus. - Mivel érdemeltem ki ezt a csökönyös és meggondolatlan duót? - Igenis van értelme itt maradnom - bizonygatom. - Ha a támadások csak Vész herceg visszavágási kísérletei voltak, nem érdemes foglalkozni velük. Ha viszont Árnynak van köze hozzájuk, azt mindenképp tudnunk kell. Megkeresem a Bárányokat, kiderítem, kapcsolatban állnak-e a démonmesterrel, és ha igen, megállítom őket. - Árny az a lény, akit a barlangban láttunk? - kérdi Bec. - Az - mondja Beranabus. - Csupán annyit voltunk képesek kideríteni róla, hogy létrehozott egy démonokból álló hadsereget, amelyet a világunkra akar szabadítani. - A homlokát ráncolva mered rám. Nem akarja elismerni, hogy igazam lehet, de a szeméből kiolvasom, hogy így gondolja. - Egyedül dolgoznál? - kérdezi kétkedően. - Elkelne egy kis segítség - pillantok körbe. Cápa egyértelmű választásnak tűnik. Elég nagy varázserővel rendelkezem, de azért nem árt, ha egy jól megtermett fickó is van velem. Viszont olyasvalakire is szükségem lesz, akinek vág az esze, mert én nem vagyok egy agytröszt. - Cápát és Meerát választom - bököm ki végül, és reménykedem, hogy

csapatvezetőhöz méltóan cseng a hangom. Cápa nem hallott meg, de Meera meglepetésemre kifejezetten negatívan reagál. - Dervishsel akarok maradni - jelenti ki. - Jól meglesz ő nélküled is - mondom neki, és megpróbálok magabiztosan, az idegességnek még a látszatát is kerülve beszélni, pedig ez az első ilyen jellegű küldetésem. - Beranabus és Bec majd gondját viselik Dervishnek. Hacsak nem akarod, hogy Becet válasszam - fordulok a varázslóhoz. - Dehogy - dörmögi. Számítottam rá, hogy beadja a derekát. - Ha itt maradsz, neki kell helyettesítenie téged. - Induljatok - zárom le az ügyet. - Keressétek az igazságot a másik oldalon, én ugyanezt teszem itt. Ha nem találok kapcsolatot Vész herceg és a Bárányok között, visszatérek hozzátok. Ha azonban mégis neki dolgoznak, az egész rühes nyájat lekaszabolom. Kernel megnyit egy zöld ablakot, és sürgeti Beranabust. Meerára pillantok. Nem látszik túl boldognak, de már nem ellenkezik. - Rendben - bólint végül Beranabus. - De mindig kérd ki Cápa és Meera véleményét, fogadd meg a tanácsaikat, és mindenképp értesíts, mielőtt lerohannád Vész herceget vagy Árnyat! - A varázsló ezzel karjába veszi az ájult Sharmilát. Kövess, Bec - szól ünnepélyesen, és átlép az ablakon. Bec zavarodottan mered ránk. Bátorító pillantást vetek felé, de nem látja meg. Meera hozzálép, és megkérdezi, jól érzi-e magát. A választ már nem hallom, mert Dervish átölel, és kiszorítja belőlem a lelket is. - Nem akarlak itt hagyni! - mondja elcsukló hangon. - Menned kell, itt meghalnál. - Nekem is gombóc van a torkomban. - Talán az volna a legjobb - sóhajtja. - Megtiltom, hogy feladd! - reccsenek rá, és most én szorítom meg őt olyan erővel, hogy a lélegzete elakad. - Apa és anya... Gret és Bill-E... ők mindent megadnának azért, hogy a helyedben lehessenek, hogy éljenek... Nem fontos, mekkora fájdalmaid vannak és mennyire sajnálod magadat. Élni mindig jobb, mint halottnak lenni. - Mióta vagy te az okosabb? - ráncolja a homlokát Dervish. - Amióta egy rakás szerencsétlenségként viselkedsz - vágok vissza. - Ó, köszönöm, hogy ezt a tudomásomra hoztad. - A nyakamnál fogva közel húz magához, és mélyen a szemembe néz. - Vigyázz magadra, Grubbs! Ha előttem halsz meg, iszonyúan feldühítesz. - Ne izgulj - nevetek -, több száz évvel foglak túlélni! Meglátod, ötven év múlva vidáman táncolok majd a sírodon. Dervish halványan elmosolyodik, elenged, aztán átballag az ablakon, kezével a mellkasát masszírozza. Én sem akarom,

hogy menjen; azt kívánom, bárcsak vele tarthatnék, vagy itt maradna velem. De az efféle kívánságok fabatkát sem érnek, ha a sors arra szemelt ki, hogy démonokkal háborúzz. - Kár, hogy nem dumálhattunk többet - mondom Bec-nek, és komolyan is gondolom. Szeretnék leülni vele, meghallgatni az egész történetet, megtudni, milyen volt az élet ezerhatszáz esztendővel ezelőtt, mi a véleménye a mai világról, és szerinte mennyire autentikus ír táncokat adnak elő az olyan mai együttesek, mint a Riverdance. - Majd legközelebb... - mosolyog. - Aha - dünnyögöm, és egy másodpercre sem hiszem el, hogy az útjaink még egyszer keresztezni fogják egymást. Az első lecke, amit megtanultam ebben a játékban: semmit sem szabad biztosra venni! Bec vagy én (esetleg mindketten) valószínűleg előbb esünk el egy démonokkal vívott csatában, mint hogy az univerzumok ismét összehoznának minket. Egy pillanatig arra gondolok, Kerneltől is elbúcsúzom, de mivel nem egy haverkodó típus, csak intek neki. Visszaint, de már Becre összpontosít, most ő a társa. Én semmit nem jelentek neki, ha nem vagyok mellette, így aztán nem is fecsérel időt arra, hogy értem aggódjon. Tudom, mert én i s ugyanígy érzek vele kapcsolatban. - Gyere - szólok Meerának, aki kissé letörtnek látszik -, közöljük Cápával a nagy újságot. Szerinted zavarni fogja, hogy tudtán kívül egy halálos veszélyekkel járó küldetés részese lett? - Nem hiszem - sóhajtja Meera, miközben a tetőre nyíló ajtóhoz lépünk. - Az az ostoba fajankó akkor érezné sértve magát, ha kihagytuk volna.

A kezdő lépések Az utcán káosz uralkodik. Juni Swan a tetőn zajló összecsapás során leszedett egy helikoptert. A lángok még mindig felfelcsapnak, bár a helyszínre siető tűzoltóknak sikerült a tűz nagyját eloltaniuk. A kórház szilánkosra tört ablakai kristályos konfettiként terítik be a környező utcákat. Mindenhol halottak és sebesültek; előbbiek pokróccal letakarva, utóbbiakat pedig vérfoltos ruhájú, döbbent ápolók próbálják ellátni. A rendőrök úgy sürögnek mindenütt, akár a dühös méhek. Cápának nem okoz problémát, hogy kidumálja magát. Csak néhány szót vált a kivezényelt zsaruk parancsnokával, és máris elszállítanak minket a szenzációra éhes riporterek hada elől a város egy nyugodt pontjára, ahonnan aztán szabadon távozhatunk. Nem lep meg: a Tanítványoknak a legmagasabb körökben is vannak pártfogóik. Mivel mindannyian kimerültek vagyunk, leginkább egy kis alvásra vágyunk, ezért az első utunkba kerülő szállodában kiveszünk három egymásba nyíló szobát. A recepciós bizalmatlanul méreget, és már majdnem elküld bennünket, amikor

Cápa elővesz egy platina hitelkártyát. Közli, hogy előre fizet, és a legjobb szobákat kéri, mire a pult mögött álldogáló mogorva fickóból villámgyorsan nyájas vendéglátó válik. Szeretném megbeszélni a nap eseményeit Cápával és Meerával, de mindketten azonnal lefekszenek, amint borravalót adtunk a hordárnak és magunkra zártuk az ajtót. Nincs más választásom, követnem kell a példájukat. A szoba nagy, de nekem, aki az utóbbi egy évben minden éjszakát szabad ég alatt töltöttem, szűknek tűnik. Kitárom az ablakokat, az egyiken kidugom a fejem, és nagyot szippantva a kinti friss levegőből, felidézem a kórházban történteket. Mi a fenének maradtam itt? Együtt lehetnék Dervishsel, a gondját viselhetném, behoznánk a lemaradást. Ehelyett megígértem, hogy Prae D'Alecheu nyomába eredek, és véget vetek Vész hercegnek a Bárányokkal közösen folytatott üzelmeinek. Arról persze gőzöm sincs, miként fogom elérni a célomat. Előbb jártattam a számat, mint gondolkoztam volna, akár egy túlbuzgó hős. Azt hiszem, túl sokat lógtam Beranabusszal... Takarodót fújok, és úgy döntök, a terveim még várhatnak. Kimegyek a vécére, aztán levetkőzöm, és bebújok a puha paplan alá. Aggódom, hogy nem tudok majd elaludni. Egy perc múlva azonban lecsukódik a szemem, és már durmolok is... * Ágyban reggelizni mennyei érzés. Úgy falok, mint egy kiéhezett vadember, szó szerint tömöm magamba a kolbászt, a szalonnát, a tojást és a gombát. Na és a pirítós! Ki hitte volna, hogy néhány szelet megégetett és köpült tehéntejjel vastagon megkent kenyérnek ilyen fenséges íze lehet? Miközben épp a sült bab levét tunkolom, kopogtatnak a szobám egyik ajtaján. - Szabad! - rikkantom. Meera lép be, aki angyalian fest tündöklően fehér hálóingében. Megfürdött, manikűrözött, szépen rendbe hozta magát. Senki sem hinné el róla, hogy alig tizenkét órával ezelőtt még tocsogott a démonvérben. - Hűha! - füttyentek, és a pirítóst elhajítva tapssal is nyomatékot adok csodálatomnak. Meera arca sugárzik az örömtől, modell módjára körbefordul előttem, aztán az ágyam szélére telepszik, és felkapja a pirítósomat. - Szabad? - kérdezi. - Persze, edd csak meg nyugodtan - felelek, holott ha bárki más próbálta volna meg elragadni tőlem az utolsó falatot, leharapom a karját. - Már órák óta fent vagyok - mondja Meera.

- Fel kellett volna keltened engem is. - Miért? Te is szerettél volna egy manikűrt? - Nagyon vicces... Viszont egy hajvágás rám fért volna. - Az tuti - gúnyolódik. - Rendeltem neked pár ruhát. Alig várom, hogy lássalak bennük. Imádok fiúkat öltöztetni, különösen olyan ízlésficamos kamaszokat, mint te. - Én ízlésficamos? Soha! - Pedig az vagy - elveszi a tálcámat, és rángatni kezdi a takarómat. - Gyerünk! Ki az ágyból! - Úristen! - kiáltom, és még épp időben húzom vissza magamra a takarót. - Meztelenül alszom... - Nem tesz semmit - közli. - Tegnap éjjel alvajárás közben besétáltál a szobámba, és táncoltál a szőnyegen, úgyhogy ismerem minden porcikádat. Rémültebben bámulok rá, mint bármelyik démonra valaha is. Gonoszkodva rám kacsint, aztán gyorsan a szobájába iszkol, mielőtt félholtra verném egy párnával. * Végre Cápa is felkel. A szobájában tartunk kupaktanácsot, miközben ő az ebédjét fogyasztja egy köntösben, amely alig rejti el a legintimebb fertályait. - Szóval - motyogja teli szájjal - mi a terv? - Abban reménykedtem, hogy ti talán kisütöttetek valamit... - mondom a fejemet vakargatva, és bambán vigyorgok. Cápa és Meera bosszúsan összenéz. - Azt hittük, te vagy a vezérünk - méltatlankodik Meera. - Te kezdted az egészet - helyesel Cápa -, mi csak követtünk téged. - Fogalmam sincs, mit kellene tennünk - panaszkodom. -A démoni univerzumokban minden könnyen ment. Sarokba szorítottuk a szörnyeket, jól elagyabugyáltuk őket, néha végeztünk is velük. Itt egészen más a helyzet. Azt sem tudom, hol kezdjük. Hogyan találjuk meg Prae D'Alecheu-t? Tegnap este még a világ legegyszerűbb dolgának tűnt, ma viszont... - Nappali fénynél már nem látszik akkora ötletnek, mi? - vigyorog Cápa. - Ne gúnyolódj! - feddi meg Meera. - Grubbs bátran viselkedett, mikor önként jelentkezett a feladatra. - És nagyon ostobán - Cápa az ujjával mutogat rám. Mi hasznodat vesszük? Miért ne hagyhatnánk itt? Visszajövünk érted, miután teljesítettük a küldetést.

Az ágyra összpontosítok. A matrac megremeg, és életre kel. Ledobja magáról a meghökkent Cápát, felpattan az ágyról, és leteríti. Cápa rémülten kapálózik és kiáltozik, de a matrac nem engedi felállni, hanem ütemesen csapkodja. - Elég legyen! - szól rám szelíden Meera, és a vállamra teszi a kezét. Haragos tekintettel meredek rá, de végül engedek neki. Kissé megizzadtam. Cápa zúzódásait tapogatva feltápászkodik a földről, kisimítja a köntösét, és alaposan megnéz magának. - Oké, meggyőztél. Tehát varázsló vagy? - Igen. - Mekkora az erőd? - Ebben a világban eddig nem nagyon próbáltam ki magam - válaszolom hanyagul. - Ez a matracos trükk kifárasztott, de még többre is képes lennék. - Például mire? - Cápa nem hagy békén. - Nem tudom - felelem őszintén. - De az univerzumok közti ablakok hiányában bármely mágusnál erősebb vagyok, akivel csak összefuthatunk. - Talán mégis magunkkal kellene vinnünk - jelenti ki Cápa kelletlenül. - Hol kezdjük? - kérdezi Meera - Tudjátok, hol van Prae D'Alecheu főhadiszállása? - Tegnap estig még a nevét sem hallottam ennek a nőnek - válaszolja Cápa. - Hallottam a Grady vérfarkasokról és a Bárányokról, de nem volt gondom velük. Nem ez lesz az első eset, hogy meg kell találnom valakit. Sikerülni fog. - Segítségre lesz szükségünk - jegyzi meg Meera. - Carcery Vale-ben kiderült, hogy katonáik is vannak. - A Tanítványokhoz mit szólnál? - veti fel Cápa. - Szerintem jó ötlet - vágja rá Meera. Mindketten előveszik a mobiljukat, és tárcsázni kezdenek. * A mágusokat hidegen hagyja a küldetésünk. Rossz idők jártak az emberiségre. A démonok sokkal gyorsabban és nagyobb számban érkeznek a mi világunkba, mint korábban. A Tanítványok alig bírnak lépést tartani az eseményekkel, egyik krízis követi a másikat. Ebben az évben összesen hat sikeres átkelés zajlott le, több mint egy tucat pedig kudarc-ki fulladt. Ezek csupán a regisztrált támadások - valószínűleg jóval több volt belőlük, csak nem szereztek róluk tudomást. Több mint ötszáz ember halt már meg, és akkor még nem beszéltünk azokról, akiket tegnap a kórházban láttunk. Ennyi rémség egy

évszázadra is elég volna. A Tanítványokat, akiket Meera és Cápa a nap folyamán sorra felhív, egyáltalán nem érdeklik a vérfarkasok és a Bárányok. Még Beranabusra is hiába hivatkozunk. Legtöbbször már attól rögtön akcióba lépnek, ha az ember csak megemlíti a nevét, de most ez sem használ. A mi harcunk a mienk, egyedül kell boldogulnunk. Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a Tanítványokkal nem fognak zöld ágra vergődni, Meera és Cápa a maradék szövetségeseit próbálja győzködni. Van egy csomó ismerősük (katonák, politikusok, rendőrök, orvosok stb.), akiket akkor hívnak segítségül, amikor a démonok miatt elszabadul a pokol. Az operatív csoport a romok eltakarítását végzi, eltemeti a halottakat, gyámolítja a túlélőket, és féken tartja a sajtót. Meera ismerősei főleg médiaszemélyiségek és üzletemberek. Körbetelefonál mindenkit, a Bárányok felől érdeklődik, de mint kiderül, a Gradyk hóhérjai meghúzzák magukat, őrzik a titkaikat. Számos bázist hoztak létre világszerte, Prae D'Alecheu bárhol lehet. Cápa más módszert választ, mint Meera. Felhív egy Timas Brauss nevű alakot, és kéri, jöjjön olyan gyorsan, ahogy csak tud. Ezután olyan személyekkel lép kapcsolatba, akik a seregben szolgálnak, vagy régen katonák voltak. Összehoz egy férfiakból és nőkből álló kis csapatot, amelynek minden tagja máshoz ért: vannak köztük robbantási szakértők, szerelők, pilóták, búvárok és még sorolhatnám. Nem lesz mindenkire szükségünk, de így legalább kedvünkre válogathatunk. Ezek az emberek sokkal készségesebbek a Tanítványoknál. Cápa láthatólag nagy tiszteletnek örvend katonai körökben. A telefonálás az éjszakába nyúlik; hosszú idő óta ez a legunalmasabb napom. Csak ülök egy helyben, vagy lótifutiskodom a harcostársaimnak, inni- és ennivalót hozok nekik. Tévézgetek kicsit, de ez sem köt le. Remélem, Cápáék nem tartanak lógósnak. Amikor már nem bírom tovább, fáradtan, morcosan elvonszolom magam az ágyamig, és arra gondolok, bárcsak a Démon világban maradtam volna. Ott legalább hasznomat vették!

A piszkos tizenkettő Váratlanul csengeni kezd a telefonom. Felriadok álmomból, és ránézek az éjjeliszekrényen álló órára - 7:49. Felemelem a kagylót, és ásítva beleszólok: - Igen? - Én vagyok az - válaszolja egy fura akcentussal beszélő hang. - Kicsoda?

- Te nem Cápa vagy - feleli az illető némi hallgatás után. - Nem, én Grubbs vagyok. Cápa a szomszéd szobában van. Akarod, hogy...? - Nem érdekes - szakít félbe. - A nevem Timas Brauss. Mondd meg a recepciósnak, hogy engedjen fel. Néhány perc elteltével kopognak az ajtómon. Kinyitom, és egy hihetetlenül magas, cingár férfit találok a folyosón. Legalább hét-nyolc centivel vagyok alacsonyabb nála. Olyan vékony, akár egy botsáska. Hosszú, csontos ujjai vannak. A haja lazán a szemébe lóg, és még az enyémnél is vörösebb. Kék szeme meglepetést tükröz, mintha állandóan csodálkozna valamin. Szó nélkül elmegy mellettem, körbenéz a szobában, megszemléli a plafont is. Két laptopot tart a kezében, valamint egy aktatáskát. Leteszi őket, majd az asztalt a faltól a szoba közepére húzza, és rápakolja a felszerelését. Bekapcsolja a laptopokat, és csatlakoztat hozzájuk pár vezetéket, amelyeket a táskájából halász elő. - A wifi az istenek adománya - lelkendezik, miközben értetlenül bámulok rá. - Régebben iszonyú sok munkámba került telefonvonalakhoz csatlakoztatni ezeket. Kit is keresünk? - Egy nőt, akit... Ne hívjam ide Cápát? - kérdezem habozva. - Nélküle is elboldogulok - rázza a fejét tagadólag Timas. - Kinek akartok a nyomára bukkanni? - Prae D'Alecheu-nek. - Betűzd a nevet, kérlek. Megteszem, aztán közlöm vele, hogy a keresett személy egy Bárányok nevű szervezetnek dolgozik. Mesélni kezdek a támadásokról, arról, hogy miért kell előkerítenem Prae-t, de a jövevény egy kézmozdulattal elhallgattat. - Ennyi információ kezdetnek bőven elég - torkol le kurtán, és úgy hajol a laptopjai fölé, akár egy hangversenyre készülő zongoraművész. Az ujjai elképesztő sebességgel szántják a billentyűket. Egyszerre melózik mindkét számítógépen, a külvilág teljesen megszűnik létezni számára. * Meera korábban ébred, mint Cápa. Meghökken, amikor meglátja a különös külsejű idegent a szobámban, de mielőtt elárasztana kérdésekkel, suttogva közlöm vele, mi a helyzet. Megreggelizünk, aztán visszatérünk Timashoz. Megkérdezem tőle, nem éhes vagy szomjas-e, de fel sem pillantva nemmel válaszol. Cápa végül nem sokkal dél előtt kel fel. Amikor belép, és megpillantja a munkájában elmerült Timast, a legkevésbé sem lepődik meg. Nyújtózkodik, fejbólintással üdvözöl engem és Meerát, aztán foghegyről odaveti a laptopjai felett görnyedező fickónak:

- Mire jutottál? Timas a kezét a térdén nyugtatva fordul Cápa felé. Olyan benyomást kelt így, mint egy nagyra nőtt iskolás fiú. - Megvan a Prae Argietta D'Alecheu nevű nő teljes profilja. Kíváncsiak vagytok a magánéletére? - Egyáltalán nem - horkantja Cápa -, minket csak az érdekel, hol van. - Kell még egy kis idő, hogy ezt kiderítsem - válaszolja Timas, és megnyalja a szája szélét. - Azt viszont rögtön meg tudom mondani, hol lehet most, ha sohasem szakít a napi rutinjával. - Mondd - szól Cápa. Timas felolvas egy hosszú címet. Semmit sem hagy ki, még azt is közli, Prae D'Alecheu melyik emeleten és hányas számú irodában tartózkodik. - Ez egy hétköznapi épület? - érdeklődik Cápa. - Igen. A Bárányoké. Irodák, laboratóriumok és külön-féle részlegek vannak benne. Letöltöttem a tervrajzát, tanulmányozhatjátok a struktúráját és a környezetét. - Lássuk! - Cápa félrelöki Timast, és a jobb oldali képernyőre mered. Meerával próbálunk úgy helyezkedni, hogy mi is rálássunk a monitorra. Nekem az efféle ábrák nem sokat jelentenek, a vonalak szinte összefolynak a szemem előtt, de Cápa örömmel konstatálja az elé táruló látványt. - Nem lesz nehéz behatolni. Mi van a biztonsági rendszerrel? - Már töltöm az anyagot - mondja Timas, miközben a másik gép billentyűit veri. - Meddig tart még? - türelmetlenkedik Cápa. - Talán egy óráig. Kifejezetten jó a védelmük, külön öröm lesz kicselezni. Cápa megint nyújtózkodik. Elégedettnek tűnik. - Hacsak nem zsúfoltak pár századnyi katonát az épület folyosóira, gyerekjáték lesz. Szervezünk egy kis csapatot, besétálunk, elfogjuk Prae D'Alecheu-t, kiszedjük belőle, amit tudni akarunk, és vacsorára haza is érünk. - Szerinted tényleg ilyen könnyű lesz? - kérdi Meera kétkedve. - Megy majd, mint a karikacsapás - vigyorog Cápa. - De ismersz... Én örök optimista vagyok. * Amíg Timas tovább játszadozik a gépeivel, Cápa ismét telefont ragad, és sorra hívja a listáján szereplőket. Meera is elintéz pár hívást, remélve, hogy akad ismerőse, aki hallott közben valamit a Bárányokról. Én eközben ugyanolyan nyugtalanul

ténfergek, mint tegnap, és jobb híján malmozok az ujjaimmal. Cápa csapatának első tagja délután öt körül fut be. Egy termetes nő, Pip LeMat, aki robbantási szakértő. Az este folyamán még három férfi érkezik - James Farrier, Leo DeSalle és Spenser Holm. Katonák mindhárman. Mást nem tudok meg róluk. Nem sokkal azután, hogy belépnek az ajtón, Pippel és Cápával elvonulnak az utóbbi szobájába, nyilvánvalóvá téve, hogy nem szeretnék, ha háborgatnák őket. Üvegek és poharak koccanásának zaján kívül még néhány víg kurjantás szűrődik ki tőlük, aztán reggelig nem is hallunk róluk. Este tizenegy óra tájban Timas feláll a laptopjai mellől, elővesz egy kék zsebkendőt a zsebéből, megtörli vele a homlokát, majd gondosan összehajtogatva visszateszi. - Kaphatnék egy kis tejet meg egy-egy darabot az összes sütiből, amit csak rendelni lehet ebben a szállodában? kérdezi. - Sütit? - csodálkozik Meera. - Ilyen későn? - Igen - feleli higgadtan Timas. - Kérnék továbbá egy nagy adag jeget a homlokomra. Megágyaznál nekem a padlón, az asztal mellett, Meera? - Kiveszünk neked is egy szobát - válaszolja Meera. - Kösz, de felesleges - mondja Timas. - Nekem itt is megfelel. - Akkor hozok ágyneműt - törődik bele Meera, majd a fülembe súgja: - Visszamegyek a szobámba, ha végeztem. Ettől a pasitól a hideg futkos a hátamon. Elmosolyodom. Megvárom, amíg távozik, aztán megkérdezem Timastól, honnan ismeri Cápát. - Megölte az apámat - közli Timas közömbös hangon, miközben szemügyre veszi a tévé hátulját, és a fejét csóválja. Kifogástalan angolsággal beszél, de nyilvánvaló, hogy nem ez az anyanyelve. A döbbenetes kijelentés hallatán először arra gondolok, talán rosszul fogalmazott. - Ezt meg hogy érted? - Ahogy mondtam. Megölte őt. Az apám meg akart idézni egy démont, és azon volt, hogy engem és a húgomat feláldozzon a rituálé keretében. Cápa mentett meg. - És a húgoddal mi lett? - Rajta már nem tudott segíteni. - Timas fel-alá járkál a szobában, megvizsgálja a távirányítókat, a villanykapcsolókat, a telefonokat... mindent, ami árammal működik. - Cápa önmagát okolta a testvérem halála miatt. Meg kellett volna mentenie, de lassú volt. A lelkifurdalás hatására elkezdett érdeklődni a jövőm iránt. Odavoltam a számítógépekért, már

azelőtt is, hogy megismertem őt, ezért bemutatott olyan embereknek, akik nálam jóval többet tudtak róluk. Velük dolgoztam egy ideig, aztán másokkal. Amikor Cápa rájött, hogy a szakmám legjobbjává váltam, és a hasznára lehetek, újból kapcsolatba lépett velem. Tetszett a feladat, ezért mondtam neki, hogy később is szívesen melózom vele. Elég gyakran hív, ilyenkor mindent elhajítok, és rohanok hozzá. A munkaadóim megértik a helyzetemet, mert tudják, milyen fontos Cápa munkája. Te is neki dolgozol? - Nem éppen. Mi... társak vagyunk. - Ez nem hangzik túl meggyőzően, de nem akarom, hogy Timas abban a hitben éljen, Cápa csicskásaként tengődöm. Elgondolkozik, aztán fáradtan sóhajt egyet. - Remélem, kapni pain au chocolat-t ebben a szállóban. Az a kedvencem - Ezzel elhallgat, a laptopjait bámulja mozdulatlanul. * Másnap reggel még négy katona - három férfi és egy nő - érkezik. Cápa a keresztnevükön mutatja be őket - Terry, Liam, Stephen és Marian. Nincs kedvük szóba elegyedni velem és Meerával, ezért mi sem foglalkozunk velük. Talán jobb így. Amennyiben harcra kerül a sor, bárki eleshet közülünk, és sokkal könnyebb feldolgozni olyasvalakinek a halálát, aki nem áll közel az emberhez. - Na, leesett? - kérdezi Cápa, amint összegyűlünk a szobámban Timas körül, aki némi alvás után megint a laptopjait nyúzza. - Mi van? - meredek rá. - Számold csak meg, hányan vagyunk. Tizenketten. A piszkos tizenkettő. Imádom azt a filmet. - Remélem, nem csak a film miatt döntöttél úgy, hogy ennyien leszünk - jegyzem meg gúnyosan. - Ez is lenne olyan jó ok, mint bármelyik másik - kuncog Cápa -, alapvetően mégsem ez a tény befolyásolt. Szereztem egy helikoptert, amelybe csak tizenketten férünk be. Kérhettem volna egy nagyobbat, de ezt a típust jól ismerem. Én is el tudom vezetni, de James lesz a pilótánk. Nála keresve sem találni jobbat. A fegyverekhez is remekül ért. Ha orvlövészre lesz szükségünk, James Farrier a mi emberünk. - És Timas? Ő milyen lövő? - érdeklődöm. - Nem rossz - feleli Cápa. - Viszont mindenképp high-tech fegyvert kell neki adni, amelyben komputeres chip is van. Nem kedveli a hagyományos mordályokat, de ha adsz neki valami kellőképpen bonyolultat, amivel eljátszogathat, akkor

egyből elemében érzi magát. - Nincs ki a négy kereke, ugye? - motyogom. - Azt hiszed, bolond, mi? - mosolyodik el Cápa. - A legtöbben így gondolják, de eddig minden teszten átment. A szakemberek, akik megvizsgálták, azon a véleményen vannak, hogy csodabogár, de semmi több. Elvileg ugyanolyan normális, mint te vagy én. Cápa a szoba közepére ballag, megáll Timas mellett, és hangosan tapsol párat. Mindannyian körbeálljuk, Timas is felnéz rá, de a fél szemét azért a laptopjain tartja. - Ne számítsatok hosszú beszédre - kezdi Cápa. - Tudjátok, hogy nem kérném a segítségeteket, ha nem lenne rá nyomós okom. Egy nőt kell felkutatnunk. Valószínűleg néhány igen veszélyes démonnal szűrte össze a levet. Szerintem a legrosszabbra kell felkészülni. A Démonvilág nagy erejű tagjaival kerülhetünk szembe. Nem szándékunk harcba bocsátkozni, csak arra akarunk rájönni, létezik-e kapcsolat a nő és a démonok között. Ennek ellenére kicsúszhat a kezünkből az irányítás, és megnézhetjük magunkat. Ha hibázunk, mind meghalunk. Most már mindent tudtok, ha valaki meggondolná magát, még kiszállhat. Cápa vár. Senki sem szól egy árva szót sem. - Rendben - kiáltja. - Minden megvan, amit kértünk, Timas? A komputerzseni kihúzza az USB-csatlakozókat mindkét gépéből, az ingzsebébe dugja őket, majd bólint. - Gyerünk! - adja ki a parancsot Cápa, és kezdetét veszi a vadászat.

Meera módszere Menetrendszerű járattal fogunk repülni. Cápa egyik kapcsolata a reptéren vár minket a jegyekkel, és hamis útlevelet hozott azoknak, akiknek szükségük van rá. A rólam készült kép több évvel ezelőtti. Alig ismerem fel magam rajta. - Ezt meg honnan szereztétek? - teszem fel a kérdést. - A neten bukkantam rá - világosít fel Timas. - Akkor készítették, amikor beutaltak téged egy pszichiátriai intézetbe. A szüleid halála után - teszi hozzá a biztonság kedvéért. Mintha képes lennék valaha is elfelejteni. - Nem csoda, hogy úgy nézek ki, mint egy zombi - motyogom, és hüvelykujjammal végigsimítok az útlevélben látható arcon, felidézve az őrület sötét napjait. Akkor azt hittem, az élet már nem lehet rosszabb. Mennyire naiv voltam... A gépen párosával ülünk le, szétszóródunk, mert nem akarjuk magunkra vonni a figyelmet. Az én párom Timas.

Szívesebben ülnék Meera mellett, de James gyorsabb nálam, rögtön a lány mellé telepszik, és dumálni kezd neki. Próbálom rajtuk tartani a szememet, de ahogy beindulnak a motorok, a gyomrom összeszorul, megragadom a karfát, és eszembe jut mindaz, amit a legutóbbi repülőutam során éltem át. - Kíváncsi vagy az utóbbi száz évben történt légi balesetek statisztikáira? - érdeklődik Timas, miközben a gép ráfordul a kifutópályára. - Nem - hördülök fel. - Csak azért kérdezem, mert elég rosszul festesz. Sok repülő zuhan le minden évben, de ezek többsége magángép. Bátran kijelenthetjük, hogy a levegőben nagyobb biztonságban vagyunk, mint a földön. Gondoltam, a tények ismertetése megnyugtatóan hat majd rád. - Amikor legutoljára repülővel utaztam, a démonok mindenkit lemészároltak, aztán jött a kényszerleszállás... - Ó! - Timas elgondolkodik. - Legjobb tudomásom szerint démonok által okozott légi balesetekről nem készült felmérés. Amint időm engedi, utánanézek. Van még mit tanulni. Hátradől az ülésben, és összeszorított szájjal bámulja a fejünk feletti olvasólámpát. Egy perc múlva felgyújtja, aztán leoltja. Fel. Le. Fel. Le. A motorok felbőgnek. Végigszáguldunk a kifutópályán, aztán felemelkedünk. Kis idő elteltével Timas lehunyja a szemét, és halkan horkolni kezd. Az ujjával viszont még álmában is tovább nyomkodja a lámpa kapcsolóját, amivel hamar sikerül kiakasztania. * Cápa csapatának újabb tagja vár minket a leszálláskor. A géptől egy furgon visz minket egy közeli hangárhoz, ahol leparkolunk egy nagy, ezüstszínű helikopter mellett. Cápa katonái jókedvűen viccelődnek egymással, izgatottan várják a kalandot. Kiugranak a kocsiból, és körülállják a helikoptert. James megsimogatja a masinát, szinte dorombol neki. - Jól van, kicsikém. Szép vagy. Jól megleszünk mi ketten, ugye? - A felmérések szerint a helikopterek nem olyan megbízhatóak, mint a repülőgépek - jegyzi meg Timas, de úgy teszek, mintha meg sem hallottam volna. Elfoglaljuk a helyünket. James hívja Meerát, hogy üljön mellé, de legnagyobb örömömre a lány fölényesen levegőnek nézi a pasit. - Ülj inkább mellém - javaslom, ő pedig széles mosollyal elfogadja az ajánlatom. James gyilkos pillantást lövell félém, mire én önelégülten vigyorgok vissza rá.

Timas a James melletti helyet foglalja el. Lenyűgözi a helikopter irányítóberendezése. Feltesz pár kérdést, aztán csendben figyeli, miként indítja be James a rotorokat. Olykor a homlokát ráncolva, máskor mosolyogva nézi a pilótát munka közben. - A legjobbat a végére tartogattam - bömböli Cápa, ahogy könnyedén elszakadunk a földtől. Vannak mikrofonos fejhallgatók a gépen, de egyikünk sem tette fel. Cápa görnyedten áll, mert nem akarja beverni a fejét a plafonba. Felrántja a székét, alatta egy titkos rekesz tárul fel tele fegyverrel. A megdöbbenéstől mindenki olyan hangosan kiált fel, hogy az még a rotorok zaján át is hallatszik. Cápa sorban átadja a mordályokat a katonáknak, akik mohón kapdossák ki őket a kezéből. Nekem is felajánl egyet, de megrázom a fejem. Nem értek a lőfegyverekhez, és nincs is kedvem megtanulni bánni velük. A varázslat sokkal tisztább és hatásosabb módszer. Meerának sem kell fegyver. - Mi lesz a puskákkal? - üvölti a hangzavarban Pip, aki már megtöltötte a pisztolyát, és az övébe dugta. - És a gránátokkal? - kiabálja Stephen. - Rengeteg van belőlük - vigyorog Cápa. - Majd útközben kipróbáljuk őket, legalább ezzel is telik az idő. Meerával összenézünk, aztán az alattunk elsuhanó tájat figyeljük. A föld nagy sebességgel rohan el alattunk, a reptéri hangárokat tágas térségek követik, néha egy-egy tanya és ház tűnik fel. Hamarosan megszaporodnak a házak, kis falvak és városok lesznek belőlük, mígnem meglátjuk azt a külvárost, ahová azért igyekszünk, hogy megfékezzük Prae D'Alecheu-t és az ő vérfarkasokkal kiegészült Bárány-hordáját. * Timas navigál minket, így nemsokára megtaláljuk az ominózus épületet. Olyan, mint bármelyik másik: üvegből és acélból készült monstrum, semmi extra. Szerencsénkre lapos tetejű, és Timas biztosít minket arról, hogy nem lesz gond: elbírja a súlyunkat. - Fejhallgatókat fel! - adja ki az utasítást Cápa. Miután mindannyian bekapcsoltuk a mikrofonunkat, ismerteti a tervet. - James a helikopterrel a közelben lesz, miután kirakott minket. Amint a tetőre értünk, lerohanunk a lépcsőn a tizenegyedik emeletre. Terry és Spenser a lépcsőnél marad fedezni minket. Leo a liftet őrzi. Van még egy lépcső, azt Marian és Liam tartja szemmel. A többiek velem együtt behatolnak Prae D'Alecheu irodájába. - Mit csinálunk, ha nem lesz ott? - kérdezi Meera. - Kiderítjük, hol van. - Nem gondolod, hogy kissé gyenge lábakon áll ez a terv? - veti fel Meera. - Ha máshol van, és értesül a támadá-

sunkról, már nem tudunk előnyt kovácsolni a meglepetés erejéből. - Van jobb ötleted? - Igen - válaszolja nyugodtan Meera. - Megkérjük őket, hogy eresszenek be. Cápa gúnyosan felkacag, aztán elkomorul. - Komolyan gondolod? - Természetesen. Az udvariasság sokkal célravezetőbb a nyers erőnél. - Nekem eddig mindig bejött, ha erőszakot alkalmaztam - ellenkezik Cápa. Meera a legbájosabb mosolyát villantja rá. - Próbáljuk ki az én módszeremet. Ha nem működik, még mindig bevethetjük a tiédet, de így legalább van választási lehetőségünk. Ha rögtön a te módszereddel indítunk, nincs B-terv. - Egy B-terv sosem árt - helyesel Terry. - Nem veszítünk semmit, ha először azt tesszük, amit a lány javasol - szól hátra James a pilótafülkéből. Szerintem csak azért támogatja Meerát, mert jó pontot akar szerezni nála. - Oké - von vállat Cápa. - Tegyél le minket, Farrier! Meera, tiéd a terep! Persze csak ideiglenesen. Mialatt Meera előadta pofonegyszerű tervét, az épület fölé értünk. James leteszi a gépet a tetőre, és ahogy a rotorok forgása lassan megszűnik, várakozásteljes csend lesz úrrá a fedélzeten. A tetőt hamarosan elözönlik a biztonsági emberek. Úgy harmincan lehetnek, ha nem többen. Mindannyiuknak van fegyvere, de csak az „ártalmatlanabb" fajtából. - Néhány közülük exkatona - suttogja Leo, amint a tetőre nyomuló őröket figyeli -, de a legtöbb sima biztonsági őrnek látszik. Csukott szemmel is le tudjuk őket szedni. - Ezt a témát jegeljétek egy időre - mondja Meera, és kiszáll a helikopterből. Cápának és nekem biccentéssel jelzi, hogy kövessük. Amint Cápa előrelépne, Meera szemrehányóan a fegyverarzenáljára mutat: két revolvert dugott az övébe, a vállán pedig egy puskát lógat. - Muszáj itt hagynom őket? - biggyeszti le az ajkát Cápa. Meera tekintete nem hagy kétséget afelől, mi a teendő. Cápa sóhajtozva megszabadul a fegyvereitől, és nem túl rózsás hangulatban kikászálódik a gépből. Elmegyünk a helikopter közeléből, és feltartjuk a kezünket. Az egyik őr - valószínűleg egy tiszt - az ingéhez erősített mikrofonba beszél, megvárja az utasításokat, aztán odajön hozzánk. Az emberei ránk fogják a pisztolyukat, de kissé lefelé

céloznak, így ha valamelyiküké véletlenül elsül, nem ontana feleslegesen vért. A tiszt egyméternyire tőlünk megáll. Olyan gyűrűt visel, amelynek a közepén egy nagy arany „B" betű díszeleg. Prae D'Alecheu kezén láttam ugyanilyen gyűrűt, amikor találkoztam vele. - Segíthetek valamiben? - kérdezi a tiszt erőltetett udvariassággal. - Megbeszélt találkozóra jöttünk - közli Meera higgadtan. A tiszt láthatóan minden lehetséges válaszra felkészült, ezt az egyet kivéve. Ostobán pislogni kezd. - Találkozóra? - ismétli hitetlenkedve. - Prae D'Alecheu-höz. Volna szíves szólni neki, hogy Meera Flame és a társai megérkeztek? - Nem számítottunk látogatókra - feleli az őr, és a hangja fenyegetően cseng. - Talán maga nem - mosolyog rá Meera lehengerlően -, de Prae igen. Tudassa vele, hogy itt vagyunk, és rögtön engedélyezni fogja számunkra a belépést. Az őr gondterheltnek látszik. Azt parancsolja, ne mozduljunk egy tapodtat sem, majd hallótávolságon kívülre megy, és megint a mikrofonjába beszél. A rövid eszmecsere végeztével így szól hozzánk: - Mindjárt feljön valaki. Addig, kérem, maradjanak ott, ahol vannak. Az őr visszatér a társaihoz, és velük együtt várakozik. Parancsokat osztogat, mire az emberei még jobban leeresztik a fegyverüket. Kezdem kissé felszabadultabbnak érezni magam. Úgy tűnik, talán mégsem zúdítanak ránk golyózáport. Legalábbis egyelőre... Néhány perc elteltével, amikor Cápa már türelmetlenül toporog, a tetőre nyíló ajtón át egy magas, napbarnított férfi jelenik meg. Öltönyt visel, de nyakkendő nélkül. A haja olyan, akár a filmsztároké, dús és gondosan zselézett. Halványan elmosolyodik, kivillantja tökéletesen fehér fogsorát. Meera megpróbálja jobb kezével némileg rendbe tenni a saját frizuráját, de a tetőn végigsöprő heves szélroham miatt a kísérlete kudarcba fullad. - Jó napot kívánok - üdvözöl minket a férfi, és úgy fél méterrel közelebb áll meg tőlünk, mint korábban az őr. Kellemes hangja van. - A nevem Antoine Horwitzer. Miben lehetek a szolgálatukra? - Prae D'Alecheu-t keressük - mondja Cápa, mert Meera tátott szájjal bámul a jövevényre. Cápa oldalba löki, és ettől gyorsan magához tér. - Igen... - dadogja, és az arcát elborító pír jelzi, menynyire zavarban van. - Megbeszéltünk vele egy találkozót. Itt van? - Nem gondolják, hogy már rég itt lenne, ha önök tényleg megbeszéltek volna vele egy találkozót, amelyről

olyannyira nem akartak elkésni, hogy egyenesen helikopterrel érkeztek? - kuncog Antoine. - Szerintem önök füllentenek. Nincs igazam, miss...? - Flame - hebegi idegesen nevetgélve Meera. - Meera Flame. - Már megadta a nevét az őrnek - teszi hozzá Cápa, és gyanakvóan méregeti a férfit. - Valóban - bólint Antoine. - Bocsássák meg ezt a kis álnokságot. Csak kíváncsi voltam, másodszor is ugyanazt a nevet mondja-e a hölgy. - Miért mondana másikat? Ez az igazi neve. - És önben kit tisztelhetek? - fordul Cápa felé Antoine. - Cápának hívnak. - Nincs vezetékneve? - Nincs. Antoine-nak hirtelen lehervad a mosoly az arcáról. Cápa lobbanékony természetű, és úgy mered erre az öltönyös fickóra, mintha azon morfondírozna, ne tépje-e ki és falja-e fel a szívét azonnal. - Ha Prae itt lenne, kezeskedne értünk - szól Meera. - Önnek igaza van, nem beszéltünk meg találkozót. De biztosan látni akar minket. - És a csapat többi tagjával mi a helyzet? - kérdi Antoine. Megint vigyorog, és a helikopterben üldögélő katonák felé int. - Nem vagyok szakértő, de azok a flinták nem tűnnek játékszereknek. Ön szerint D'Alecheu kisasszony örömmel látná az állig felfegyverzett gorillákat is? - Ők az útitársaink - vágja rá Meera. - Nem akarnak bántani senkit. - Mi lenne, ha megkérném őket, hogy tegyék le a fegyvereiket és hagyják el a helikoptert? - Ez lehetetlen - mordul fel Cápa, mielőtt Meera reagálhatna. Antoine összevonja a szemöldökét, és olyan ember benyomását kelti, aki épp alaposan meghányja-veti magában a dolgot, én azonban biztos vagyok benne, hogy már azelőtt pontosan tudta, mit fog mondani, mielőtt feljött a tetőre. Nem tűnik olyasvalakinek, aki bármit is a véletlenre bízna. - Nem engedhetem be önöket az épületbe, amíg nem közlik velem a látogatásuk célját - böki ki végül. - Prae-nek megmondjuk, ha értesíti az érkezésünkről - válaszolja Meera. - Látom, szeretnének csőbe húzni - kuncog megint Antoine. - Azt akarják, hogy kikotyogjam, Prae az épületben tartózkodik-e, vagy sem. Ezt azonban nem hozhatom a tudomásukra, amíg nem válaszolnak a kérdésemre.

- Maga nem kérhet tőlünk ilyesmit - közli Meera hűvösen. - Prae D'Alecheu a főnök. A maga beosztását nem ismerem. Ha nem fog rögtön... - A cégen belül a közelmúltban átrendeződtek az erőviszonyok - szakítja félbe Antoine. - Jelenleg én vagyok az ügyvezető. Ha szeretnének bejutni, velem kell tárgyalniuk. Különben... - és anélkül, hogy befejezné a mondatot, megvonja a vállát. - Maga vette át Prae D'Alecheu helyét? - kérdi döbbenten Meera. - Nem minden értelemben - titokzatoskodik Antoine. Meera és Cápa összenéz. Elbizonytalanodtak, egyikük sem mer lépni. Ekkor döntöm el, hogy közbeavatkozom. Amúgy is túl sokáig lustálkodtam. - A vérfarkasokról szeretnénk társalogni - nyögöm be, és kihúzom magam, mert minél nagyobb hatással akarok lenni erre a fazonra. Antoine pislog, ismét abbahagyja a mosolygást. - Ön kicsoda? - érdeklődik. - Grubbs - felelem, majd észbe kapok. - Grubitsch Grady. - Ó! Már hallottam önről. Dervish Grady a nagybátyja. - Így van. Antoine nem vakarja meg a fejét - ilyen közönséges mozdulat összeegyeztethetetlen lenne a személyiségével -, de az ujjai rezdüléséből látom, ez volt a szándéka. - Dervisht vérfarkasok támadták meg - mondom halkan. - A saját otthonában. És fegyveres emberek voltak velük. Az őrök felé pillantok. - Ez aztán az érdekes fejlemény - jegyzi meg Antoine rövid hallgatás után. Tekintetét a tisztára súrolt cipőjére szegezi, és fogadni mernék, most tényleg erősen töri a fejét, mi legyen a következő mondata. Amikor ismét felnéz, már magabiztosabbnak látszik. - Jobb, ha ezt a beszélgetést az irodámban folytatjuk. Kérem, fáradjanak velem. - Karjával az ajtó felé invitál. - A többiekkel mi lesz? - biccent Cápa a helikopterben szorongók felé. - Nem szükséges velünk tartaniuk. - Nekik is jönniük kell - erősködik Cápa. - Fegyverestül... Antoine megnyalja az ajkát, aztán vállat von. - Miért is ne? Nem szeretnék rossz házigazdának tűnni. Cápa meghökken. Ez vagy azt jelenti, hogy nincs mitől

félnünk, vagy azt, hogy Antoine Horwitzernek van odabent még egy különítménye, amely könnyedén elbánik tíz tapasztalt, felfegyverzett katonával. Úgy veszem észre, Cápa visszakozna, de már késő. Ha most kereket oldunk, a küldetésünk befejeződik, még mielőtt igazából elkezdődött volna. Halkan szitkozódva magához hívja az embereit, egyedül James marad a gépben. - Ő a pilóta - magyarázza Cápa. - És indulásra készen várja önöket, ha netán gyorsan menekülniük kellene - jegyzi meg szárazon Antoine. - Én is így tennék a maguk helyében. - Rám kacsint, én pedig önkéntelenül visszamosolygok. Nem bízom ebben az emberben, mert túlságosan modoros, ugyanakkor mégis kedvelem. - Indulhatunk? - kérdezi Antoine, miután Cápa emberei felsorakoztak az őrök mellett, akik Piszkos Tizenkettőnk társaságában jóval feszültebbnek mutatkoznak, mint korábban. - Előbb feleljen a kérdésre - szól közbe Meera. - Itt van Prae D'Alecheu, vagy nincs? - Nincs - Antoine elkomolyodik. - D'Alecheu kisasszonynak nemrég nyoma veszett. És vele együtt eltűntek a kísérleti példányaink is, amelyeket Grady úrfi vérfarkasoknak nevez. Ezzel a vészjósló kijelentéssel belép az épületbe. Ugyan Bárányoknak hívják őket, de amint a napfényes tetőről a lépcsősor félhomályába lépünk, már úgy gondolok rájuk, mint Oroszlánokra. És ebben a pillanatban hatolunk be a barlangjukba.

A király összes farkasa Lemegyünk egy lépcsőn, majd Antoine Horwitzer társaságában bepréseljük magunkat a liftbe. Talán nem szívesen marad együtt ilyen szűk helyen egy csapat katonával, de ha így van is, nem mutatja. Megnyomja a 11-es gombot, és kedvesen mosolyog, miközben aláereszkedünk. Amíg az ajtó ki nem nyílik, egy pisszenést sem hallani. Miután Pip és Terry kitolakodnak, Antoine megszólal: - Egy pillanat - és nyomkodni kezdi a lift gombjait. - Beszámolnának egy kicsit bővebben a támadásról, amelyet korábban említettek? - Azt hittem, ezt az irodájában beszéljük meg - ad hangot gyanakvásának Cápa. - Ez volt a szándékom - válaszolja Antoine -, de rájöttem, hogy sokkal alkalmasabb helyen is társaloghatunk. Egyelőre ne menjünk bele a részletekbe, csak a legfontosabbakat mondják el nekem! Cápa tanácstalanul néz Meerára, aki vállat von, aztán belekezd a Carcery Vale-i támadás történetébe. Antoine csendben

hallgatja, a mosolyt még véletlenül sem törölné le a képéről, de vonásai fokozatosan megkeményednek. Miután Meera a mondókája végére ér, ő egy bólintással nyugtázza a hallottakat, és megnyom egy gombot az irányítótábla alján. Búgó hang hallatszik, minden idegszálunk megfeszül. - Felesleges aggódni - csillapít le minket Antoine, majd sorban több gombot is megnyom egymás után. - Lemegyünk az alsó szintre, ehhez viszont be kell írnom a biztonsági kódot. - Milyen mélyre megyünk? - kérdezi Cápa. - Tíz emelet van a föld alatt - elégíti ki a kíváncsiságát Antoine. - Arra gondoltam, hogy bejárjuk a negyediket és az ötödiket. - Az ujja megállapodik a kettes gomb felett. - Ez az utolsó szám, amelyet meg kell nyomnom. Ha megtettem, az ajtók bezáródnak, és elindulunk lefelé. Amennyiben meggondolták magukat, most még kiszállhatunk. Cápa eltöpreng a javaslaton, aztán úgy tesz, mint akit a legkevésbé sem izgat, mi fog történni. Antoine megnyomja a gombot. A búgás megszűnik, az ajtók bezáródnak. Elindulunk a föld alá. * Kiszállunk a liftből, és egy teljesen szokványos folyosón találjuk magunkat. Ám ahogy Antoine nyomában belépünk egy hétköznapinak tűnő ajtón, egészen elképesztő látvány tárul a szemünk elé. Egy hatalmas teremben állunk, amely ketrecekkel, különféle masinákkal és fémszekrényekkel van tele. A ketrecek több méter szélesek, és három-négy méter magasak. Néhánynak egyértelműen voltak lakói a közelmúltban, mert a padlójukon ürülék- és ételdarabok hevernek, a legtöbb viszont olyan, mintha sosem használták volna. - Itt tartjuk a példányainkat - bújik az idegenvezető szerepébe Antoine. - Amint látják, igyekszünk nem összezsúfolni sok lényt egy helyre. Ennek ellenére, ha néhány hónappal ezelőtt járnak itt, megsüketültek volna a hangzavartól. Iszonyatos lármát tudnak csapni. Timas megtorpan az egyik gépnél, és őszinte érdeklődéssel vizsgálgatja. - Az zárja és nyitja a ketreceket - magyarázza Antoine. - Más szerkezeteket is csatlakoztattunk hozzá: kamerákat, fényszórókat, légkondicionálót, vízvezetéket és implantátum-irányítót. - Implantátumok? - tekintek kérdőn házigazdánkra. - A példányaink túlnyomó részének testébe implantátumot ültettünk. Tömeges szökés esetén ezekkel pár másodperc alatt mozgásképtelenné tudjuk tenni őket. Nem kockáztathatunk, mert gyors, erős és vad lényekről van szó. - Azért mégsem lenne szükség ilyen böhöm nagy berendezésekre - jegyzi meg rosszallóan Timas.

- Ennek pszichológiai oka van - fejti ki Antoine. - A személyzet sokkal inkább biztonságban érzi magát, ha veszély esetén egy termetes gépezet áll rendelkezésére. - Nahát! - csodálkozik Timas. - Az emberi tényező. Mennyire ostoba teremtmények is vagyunk... Antoine különös pillantást vet Timasra, majd kivezet minket a szobából, át egy kisebb laboratóriumba. Itt rengetegen dolgoznak, egyesek fehér köpenyben, mások utcai ruhában. A polcokon üvegdobozok sorakoznak, és - kiráz a hideg kezek, fejek, lábfejek, fülek, hús- és csontdarabok vannak bennük, amelyek mind eltorzult emberektől... vérfarkasoktól származnak. - Mi ez? - nyögöm elfúló hangon. - Felkavaró látvány, ugye? - kérdezi Antoine, aki épp egy túlméretezett szempárt rejtő, folyadékkal teli üveget tanulmányoz. - Véleményem szerint nem volt jó ötlet így közszemlére tenni őket, de a technikai zsenijeink másképp gondolták... - Mi a fene folyik itt? - kiáltom önuralmamat vesztve. Antoine-t meglepi váratlan dühkitörésem, de hamar visszanyeri a lélekjelenlétét. - Milyen tapintatlan vagyok! Ezek az ön egykori rokonainak a földi maradványai. Bocsánatot kérek az érzéketlenségemért. Nem állt szándékomban megsérteni. - Emiatt ne fájjon a feje - mondja Cápa, és átöleli a vállamat, hogy lecsillapítson. - Viszont Grubbsnak igaza van. Miféle hely ez? Olyan, mint Frankenstein doktor laboratóriuma. - Bizonyos értelemben az is - sóhajtja Antoine. - Itt kísérletezünk szerencsétlen példányainkon. Mint tudják, évtizedek óta próbáljuk a Grady-kór titkát megfejteni, és megtalálni az ellenszerét. A tudósainknak szükségük van egy helyre, ahol feldarabolhatják, majd újból összerakhatják a testeket, ahol minden vizsgálatot elvégezhetnek. Nem valami szívderítő foglalatosság, de biztosíthatom önöket, hogy itt sem uralkodnak rosszabb körülmények, mint azokban az intézetekben, ahol állatkísérletek folynak. - Ezek nem állatok, hanem emberek! - háborodom fel. - Régen emberek voltak - javít ki Antoine. - De ma már csak... - legyint. - Azt mondta, a nagybátyját vérfarkasok támadták meg. Vérfarkasokat mondott, nem pedig embereket, mert ön sem beteg emberként gondol rájuk. Amikor a génjeik mutálódnak, már nem emberek többé. Bár ha sikerül megakadályoznunk a mutációt, megint azok lehetnek. Timas abbahagyja a kószálást, és az egyik számítógépre mutat. - Jól sejtem, hogy ezen tárolják az összes kísérleti eredményt és adatot?

- Nem, egy nagy teljesítményű, teremnyi gépre mentettük le őket - világosítja fel Antoine -, de ha van hozzá engedélye, bármelyik kisebb itteni számítógépről is lehívhatja őket. - Maguk még mindig használnak olyan gépeket? - fintorodik el Timas. - Kész kőkorszak! - Az ujjait végigfuttatja a kiszemelt komputer billentyűzetén. - Szeretném tanulmányozni a feljegyzéseiket. Semmit sem tudok a vérfarkaskórról, de nagyon izgat. - Sajnálom - hárítja el a kérést Antoine. - Az adatbázisunkhoz kizárólag az intézményünk alkalmazottai és a megfelelő engedélyekkel rendelkező személyek férhetnek hozzá. Remélem, egyetért velem abban, hogy kényes kérdésről van szó. Nem volna helyes, ha bárki csak úgy belenézhetne egy ilyen különleges projekt dokumentumaiba. - Ez mind rendkívül érdekes - szól közbe Meera -, de semmi köze ahhoz, amit Prae D'Alecheu és a példányok eltűnéséről mondott a tetőn. - Ne legyen türelmetlen - feleli Antoine higgadtan -, hamarosan visszatérünk rá, de egyszerűbb, ha lépésenként haladunk. - Fel-alá járkál a teremben, és gesztikulálva kiselőadásba kezd. - Temérdek időt töltöttünk a példányok felboncolásával, és élő alanyokon is kísérleteztünk. Különféle kémiai anyagokat injekcióztunk be a találomra kiválasztott szerencsétlenekbe, bízva abban, hogy előbb-utóbb rábukkanunk a gyógymódra. - És sikerrel jártak? - teszi fel a kérdést Cápa. - Nem - válaszolja Antoine. - Számolatlanul öltük a milliókat ebbe a projektbe, és több másikba világszerte, ám sajnos eredménytelenül. Ha nem segítenének minket anyagilag a tehetősebb Gradyk, és nem végeznénk másfajta tudományos kutatásokat is, már rég csődbe mentünk volna. - Mit ért másfajta tudományos kutatások alatt? - kíváncsiskodik Meera. - Nem fejtettük meg a Grady-gének titkát, de a vizsgálódásaink révén egyéb területeken sikerült áttörést elérnünk. Ennek köszönhetően hatalmas gyógyszergyártó vállalattá fejlődtünk. A szteroidokra specializálódtunk, de korántsem kizárólag ezek előállítására korlátozódik a tevékenységünk. Úgy tűnik, Antoine megosztja velünk a Bárányok sikertörténetét, ám hirtelen eszébe jut, miért is vagyunk itt, ezért visszakanyarodik az eredeti témához. - Gondolhatják, milyen nehéz példányokat szerezni. Nem sok szülő akarja a gyerekét a tudomány oltárán feláldozni, még akkor sem, ha már nem nevezhető többé emberi lénynek. Régen számos gyermeket bíztak a Bárányok gondjaira... de csupán azért, hogy megszabaduljunk tőlük. - Úgy érti, megölték őket - mondom keserű gúnnyal. Antoine némán bólint.

- Az esetek többségében a szülők nem érdeklődtek a gyerek sorsa felől, miután átadták őket nekünk. Néhányan igényt tartanak a hamvakra, de szinte senki sem kéri vissza a holttesteket. És mivel a hamvakat nem nehéz hamisítani... - Valójában nem is végeznek velük! - Tajtékzom a dühtől. Ugyanez Grettel és Bill-E-vel is megtörténhetett volna. A gondolatra, hogy ők is ide kerültek, ahol aztán megalázták, ketrecbe zárták mindkettőjüket, majd kísérleteztek velük, legszívesebben megütnék valakit. Ökölbe szorul a kezem, és villámló tekintettel meredek Antoine-ra. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne essek azonnal neki. - Elismerem a tettünk embertelenségét - szól halkan Antoine. - Visszaéltünk a belénk vetett bizalommal, de ez elkerülhetetlen volt. A család érdekében tesszük mindezt. Láttam a mérhetetlen szomorúságot és gyötrelmet azoknak a szülőknek a tekintetében, akiknek a gyermeke rémisztő fenevaddá változott. Ha hazudnunk kell azért, hogy másokkal ez ne történhessen meg a jövőben, akkor ám legyen... - Nincs igaza - szállok vitába vele. - Senki sem adta volna oda maguknak a gyerekét, ha tudja, hogy mire használják fel őket. - Így van. De nem tudunk ellenszert készíteni, ha nincsenek fertőzött példányaink a kísérletekhez. Ön szerint mi a jobb: a tudomány szolgálatában meghalni, vagy egyszerűen csak meghalni? Keresni a gyógymódot, vagy elfogadni a vereséget? - Felhatalmazás nélkül semmit sem lenne szabad tenniük - makacskodom. - Bárcsak megértené a helyzetünket - sóhajtja Antoine -, de jogosak a kifogásai. Ez nagyon kényes ügy. - Igyekszik kétségbeesettnek tűnni. - Ha nem látja a pozitív oldalát annak, amit eddig mutattam önöknek, akkor figyelmeztetem, hogy ami most következik, azt egyenesen gyűlölni fogja. Mielőtt megkérdezhetném, mire gondol, sarkon fordul, és egy lépcsőhöz vezet minket. Lejjebb megyünk a következő szintre, ahol nem várt borzalmakkal szembesülünk. * A terem, ahová belépünk, még az előbb látottnál is hatalmasabb. Több száz ketrec áll benne; sok közé válaszfalat ékeltek be, így a helyiség kisebb részekre oszlik. A bűz gyomorforgató. Antoine maszkokat nyújt felénk, de senki sem kéri. Amint egyre beljebb hatolunk a teremben, már bánom, hogy nem fogadtam el. Némely ketrec vadonatújnak és használatlannak tűnik, de a legtöbbön látszik, hogy régóta lakják, a mocsok vastag rétegekben halmozódik az aljukon. Megszáradt vér- és ürülékfoltok borítják mindet, mindenhol szőrcsomók, itt-ott még

fogakat és karmokat is látok. Egyes ketrecekben kemény munka folyik, épp takarítják őket. Ezt a melót még kiemelt bérezés fejében sem végezném el. - Itt legalább olyan büdös van, mint abban a nyavalyás világban, ahol együtt jártunk - motyogja Cápa Meerának, aki értetlenül bámul rá. - Ja, te nem voltál velünk. Összekevertelek Sharmilával. - Nagyon hízelgő rám nézve, hogy nem tudsz megkülönböztetni egy indiai nőtől, aki kétszer annyi idős, mint én jegyzi meg epésen Meera. Cápa majd elsüllyed szégyenében. Olyan hibát vétett, amelyet egy nő sohasem bocsát meg. - Ez a hely nem csupán a példányaink lakórészeként szolgál - mondja Antoine. - Itt zajlik a tenyésztés, szaporítjuk a különböző fajtákat, növeljük az állomány létszámát. Egy pillanatig fel sem fogom, amit az előbb mondott, de aztán döbbenten megtorpanok. - Tenyésztik a vérfarkasokat? - mennydörgöm. - A nemi szervek módosulnak az átváltozás alatt - magyarázza Antoine -, de a legtöbb példány szaporodóképes marad. Mindig is tudtuk, hogy képesek utódokat nemzeni, de ezzel hosszú éveken át nem törődtünk. Nagyon körültekintőnek kell lennünk. A párt kizárólag a megfelelő időpontban szabad összeengedni, különben széttépnék egymást. Próbálkoztunk a mesterséges megtermékenyítéssel is, de az így világra jött kicsinyeket az anyák abban a pillanatban szétmarcangolták, ahogy megszülték őket. Természetesen benyugtatózhatnánk az anyát a szüléshez, de sokkal egyszerűbb... Teljesen elvesztem a fejem, és Antoine Horwitzerre vetem magam azzal az eltökélt szándékkal, hogy az orrán és a fülén keresztül préselem ki az agyát, amelyet aztán pépessé taposok a padlón. Cápa elkapja előrelendülő öklömet. A Bárányok öltönyös vezére rémülten felkiált, és elugrik mellőlem, Cápa pedig jeges pillantással szorítja remegő karomat. - Eressz! - üvöltöm, és a harag könnyei patakzanak a szememből. - Még nem jött el az ideje - csitít Cápa. - Teszek rá. Ez barbárság. Megö... - Megölöd? - sziszegi Cápa. - És mit érsz el vele? Ez csak egy piperkőc bájgúnár. Azonnal másvalaki áll a helyére. - De... - Emlékezz, mi a feladatunk! Gondolj bele, mi forog kockán! Ez csak egy parányi hangya, később is eltaposhatjuk, a társaival együtt. Most viszont egy igazi nagykutyát kell elkapnunk. Ne veszítsd el az űzött nyúl nyomát, Grubbs! Megpróbálok kiszabadulni a szorításából, de végül lecsillapodom, és elernyedek. Cápa elereszti a karom, de rajtam tartja a

szemét arra az esetre, ha megint Antoine-ra támadnék, aki idegesen pislog felém. - Tudod, mi a baj veled? - mordulok Cápára. - Túl sok metaforát használsz. Hangya, kutya, nyúl, ráadásul egy szuszra. Megerőszakolod a nyelvet. - Sosem voltam eminens diák - vigyorog Cápa. - Csak a fegyverekről szóló könyvek érdekeltek. - Antoine és közöttem halad, így biztosítja, hogy ne legyen balhé. - Mi célja volt mindezzel? - kérdezem Antoine-tól. -A cirkuszoknak szánta a kicsiket? Vagy belőlük is kísérleti példányok lettek? Vagy csak azért fogott bele a tenyésztésbe, hogy bebizonyítsa, képes szaporítani a vérfarkasokat? - A kísérletek érdekében és a tudásvágyam kielégítése végett kezdtem el tenyészteni őket - válaszolja Antoine. - A külvilágból nem kaptunk elegendő példányt, többre volt szükségünk. Azáltal, hogy egészen a születésüktől fogva figyelemmel tudtuk kísérni a növekedésüket, rengeteg új ismerettel gazdagodtunk. Azt reméltük, a kicsik testileg különbözni fognak a szüleiktől, és az ő génjeik segítségével kifejleszthetjük az ellenszert. Számos okot sorolhatnék fel, a szándékaink tiszták és őszinték voltak. - Nem! - felelem. - Itt semmi sem őszinte és tiszta. Maguk mind elvetemült gazemberek. Ha létezik a pokol, maga és a rohadék Bárányai már rég jegyet váltottak az odaútra. Antoine gúnyos pillantást vet rám, mire megint majdnem a torkának ugrom, de Meera közbelép, mielőtt elfajulna a helyzet. - Nem kell megmutatnia az egész intézményt - szól udvariasan. - Köszönjük a vendéglátást. Remélem, megérti, hogy elég nehezen tudjuk feldolgozni a látottakat. Valószínűleg önnek is nem kis erőfeszítésébe került alkalmazkodni a körülményekhez, elfojtani az emberi érzéseit. - Jól mondja, kisasszony - derül fel Antoine arca. - Nem vagyunk szörnyetegek. Azért munkálkodunk, hogy jobbá tegyük a világot. Először jómagam is megkérdőjeleztem a tenyésztési program fontosságát, és még ma is vannak kételyeim. Viszont nagyon sokat tanultunk általa, és a jövőben még több ismeretre tehetünk szert. Van-e jogunk Istent játszani? Talán nincs. Ám teljes szívemmel hiszek abban, hogy segítenünk kell az embereken, és nem hagyhatjuk cserben azokat, akik a bizalmukkal ajándékoztak meg, és finanszírozták a kutatásainkat. Antoine rám mosolyog, próbál a maga oldalára állítani. Nem viszonzom a mosolyt, de nem is vicsorgok rá, mint korábban. Cápának igaza van: nem ez a vita ideje. Antoine Horwitzer az egyetlen, aki elvezethet minket Prae D'Alecheuhöz, ezért kedvesnek kell lennünk vele, különben megtagadja az együttműködést. - Hol vannak a vérfarkasok? - kérdezem, és az üres ketrecek felé bökök. - Azt mondta, eltűntek. Ezt hogy értette? Antoine láthatóan megnyugszik attól, hogy egy minket kevésbé érzékenyen érintő témára válthat.

- Huszonhat éven keresztül Prae állt ennek a részlegnek az élén, ebből tizenkilenc éven át ő volt a Bárányok vezérigazgatója. A szolgálati ideje alatt számos magánprojektet indított be, és a személyzetet, valamint a forrásokat ezekhez a kísérletekhez is felhasználta. Tizenöt évvel ezelőttig tejhatalommal rendelkezett. Az ő felügyelete alatt a tenyésztési program elképesztő ütemben fejlődött. Az ennek keretében született példányok sokkal gyorsabban növekedtek, mint azok, amelyek korábban emberek voltak. Egy itt világra jövő példány három-négy év alatt felnőtté érik, a várható életkora tíztizenkét év. Mi mindig kevés példányt neveltünk egyszerre, de Prae megsokszorozta a születési arányt. Persze feltettük magunknak a kérdést, vajon mi célból tette, de senki sem merte volna erről faggatni. Prae személyében egy kivételes tehetségű vezetőt ismertünk meg. Hittünk benne, hogy jó oka volt a változtatásokra. Néhány hónappal ezelőtt azonban egyre furcsább kérésekkel állt elő. Be akarta fejezni a programot, és fel kívánta számolni a tenyészetet. - Vagyis meg akarta ölni a vérfarkasokat? - kérdezi Cápa. - Igen. Azt mondta, kialakult a kór egy új formája, és elterjedt a példányok között. Nem tudtuk, melyik fertőződött meg vele, és melyik nem. Ha engedjük mutálódni, akkor emberek is megkapták volna. Prae el akarta vinni a vérfarkasokat egy általa kiválasztott biztonságos helyre, ahol megszabadulhatott volna tőlük. Senki sem hitt neki - folytatja komor arckifejezéssel Antoine. - Gyenge lábakon állt a sztorija, semmi sem támasztotta alá az elméletét. Vitázott velünk, lemondással fenyegetőzött, de nem győzött meg minket. Több időre volt szükségünk a kísérleteinkhez, ezért ragaszkodtunk a példányokhoz. Prae megtarthatta a pozícióját, de engem rendeltek ki mellé, hogy ellenőrizzem a tevékenységét és jóváhagyjam a döntéseit. Alig hat héttel ezelőtt Prae D'Alecheu eltűnt. Egy csütörtöki napon befejezte a munkát, és azóta nem láttuk. Aznap este az emberei átvették az irányítást az intézetben, elkábították a példányokat, majd ismeretien helyre szállították őket. Fogalmunk sincs, hol lehetnek. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megtaláljuk őket, de eddig semmi eredményt nem hozott a kutatás. Reméltem, hogy valóra váltotta a tervét, és elpusztította a vérfarkasokat. Ez óriási veszteséget jelentene, de legalább nem kellene miattuk tovább aggódnunk. Az önök beszámolóját hallgatva azonban beigazolódtak a legrosszabb sejtéseim, most már egyértelmű, hogy Prae szándékai nem voltak tiszták. Ha az innen elvitt vérfarkasok támadták meg Dervish Gradyt, sokkal nagyobb problémával kell szembenéznünk, mint gondoltuk. Minél hamarabb elő kell kerítenünk a kiszöktetett példányokat, mert ha nem leljük meg őket időben, annak beláthatatlan következményei lesznek. - Nekem nem a vérfarkasok miatt fáj a fejem - közli Cápa. - Nekem Prae D'Alecheu kell. Végül is hány példányról van szó? Néhány tucatról? Antoine élesen felnevet. - Ön nem értett meg engem. Mint mondtam, Prae D'Alecheu huszonhat éven át irányította ezt a részleget, amely csak

egy a sok közül. Minden kontinensen vannak bázisaink, ahol ugyanilyen programok folytak. Prae nem csupán innen lopta ki a vérfarkasokat, hanem az összes intézményünkből! Egy sem maradt... Cápa arcára kiül a megdöbbenés. - Hányat vitt magával? - Ezt nehéz lenne konkrétan megmondani - feleli Antoine. - Egyes projektek Prae kizárólagos felügyelete alatt futottak, ezeknek az adatait törölték a rendszerünkből. Nem tudom, pontosan hány vérfarkasnak veszett nyoma. - Akkor saccoljon! - mordul rá Cápa. Antoine nagyot nyel, és olyan halkan szólal meg, hogy alig értjük a szavát: - Úgy hat- és hétszáz között lehet az eltűnt példányok száma - suttogja, és a mosolya ezúttal csak torz grimasz.

Timas munkához lát Hat-, hétszáz szabadon kószáló vérfarkas, amelyeket egy őrült tart a kezében, aki talán Vész herceg szövetségese. Remek! A démonoknak ritkán van elég idejük arra, hogy sok emberrel végezzenek, mert csak néhány percet képesek ebben a világban tölteni - amíg nyitva áll az ablak, amelyen átjöttek. De több száz vérfarkas, tíz-tizenkét fős csapatokra osztva tucatnyi városban rendezhet vérfürdőt a Föld minden táján. Ha mindegyik csupán öt embert öl meg, az összesen már háromszázötven tragédia. Sokkal valószínűbb, hogy tízszer ennyit tesznek el láb alól, vagy még annál is többet. A tizenegyedik emeleten vagyunk Antoine irodájában, amely korábban Prae D'Alecheu-é volt. Kifejezetten tágas szoba, de tizenketten csak üggyel-bajjal férünk el benne. Amióta betettük ide a lábunkat, senki sem szólt egy szót sem. A példányokról készült fotókat nézegetjük, amelyeket Antoine adott, és a számítógépek adatait tanulmányozzuk. A kórral kapcsolatos saját kálváriám miatt tudom, hogy a vérfarkasok erősek és gyorsak. Amikor átváltoztam, úgy éreztem magam, akár egy olimpiát nyert atléta. Ennek ellenére komolyan megrémít, amiről a fájlokban olvasok. Sohasem gondoltam volna, hogy a fenevadak ekkora fejlődésen mentek keresztül. Az új fejleményeknek nem szabad elvonniuk a figyelmünket; Árny elsőbbséget élvez. Ha sikerül egyesítenie a démonok seregét és betörnie ebbe a világba, minden elveszett. Ehhez a lehetőséghez képest pár vérfarkastámadás elhanyagolható problémának tűnik. De miképp érhetném el, hogy ne törjön le sok tízezer halál gondolata? Beranabust nem izgatja. Ő félig démon, és

évszázadokon át elnyomta magában emberi késztetéseit. Számára mi csak statisztikai adatok vagyunk. Ha itt lenne, azt mondaná, pár ezer élet nem számít a világ sorsának szempontjából, nekünk a milliókra és milliárdokra, a valóban nagy számokra kell koncentrálnunk. Én erre képtelen vagyok. Még ha rá is jövünk, hogy a Carcery Vale-i támadás és a kórházban lezajlott véres események között nincs kapcsolat, hogy Prae D'Alecheu mégsem Vész hercegnek dolgozik, akkor is meg kell állítanom őt. Nem fogom hagyni, hogy ezrek meghaljanak, ha módomban áll megakadályozni. Különösen nem, ha a gyilkosok a rokonaim. Talán őrültség részemről, de még mindig hozzátartozóimnak tekintem a vérfarkasokat, még a tenyésztetteket is. Ők is a Grady-klán tagjai, az ügyet tehát sajátomnak érzem. - Meg kell találnunk őket! - kiáltok fel önkéntelenül. Minden fej felém fordul, mindenki engem bámul az irodában. Az egyik nagy ablak előtt ülök, mögöttem látszik a város. A többemeletnyivel alattunk, az utcán békésen sétálgató emberek bármelyikéből a vérfarkasok áldozata válhat, amennyiben Prae D'Alecheu rájuk szabadítja őket. - Véget kell vetnünk ennek - pattanok fel, és félredobom a fotókat, amelyeket az előbb némán nézegettem. - Talán nincs is semmi, aminek véget kellene vetni - mondja Meera nem túl meggyőzően. - Talán Prae igazat mondott az új kórról, és azért vitte el a vérfarkasokat, hogy sorban leöldösse mindet. Esetleg azok, amelyeket Dervish-re küldött, csak egy régi sérelemért álltak bosszút, azután pedig velük is leszámolt. - Marhaság! - horkan fel Cápa. - Ha meg akarta volna ölni a példányokat, már a ketrecben elpusztítja őket. Sokkal egyszerűbb megoldás, mint kicsempészni mindet. - Lehetséges - sóhajtja Meera. - Csak azt mondtam, talán... - Mit fog csinálni velük? - kérdezi Marian. - Úgy vélem, beviszi őket egy városba - válaszolja Cápa -, és szabadjára engedi a falkát. Aztán a dúlás végeztével összeszedi őket, és mennek a következő helyre. - De miért? - értetlenkedik Marian. - Miért nem készít inkább bombát, mérgezi meg a város vizét, vagy vet be biológiai fegyvert? Ellopni több száz vérfarkast, és bérgyilkosnak használni őket... Ez olyan, mint egy Batman képregény. - Az őrültek nem úgy gondolkodnak, mint mi - magyarázza Meera. - Egy csomó beteges ötletük és tervük van, és ha elég hatalomra tesznek szert, másokra is rákényszerítik az akaratukat. - Gondoljatok csak Davida Haymre Vérfüredről - jegyzem meg. - Létezik egy másik lehetőség - veti közbe Terry. - Talán nagyon is emberiek a cselekedetének a mozgatórugói, lehet, hogy erkölcsi krízisen ment keresztül. Úgy vélte, kegyetlenül bánnak ezekkel a teremtményekkel, és elvitte őket valami

isten háta mögötti helyre, ahol szabadon élhetnek. - Ez valószínűtlen - mondja Antoine cinikus mosollyal. -A társai a személyzetünk tizenhét tagját gyilkolták meg, amikor ellopták a vérfarkasokat, sokat pedig súlyosan megsebesítettek. Ez nem éppen egy irgalmas szamaritánusra vall. - Láttam már olyan fanatikusokat, akik szerint az állatok nemesebbek az embernél - ellenkezik Terry. - Szívesen ölnének embert, ha ezzel megmentenének egy kutyát vagy egy macskát a szenvedéstől. - Prae D'Alecheu nem állatvédő aktivista - szögezi le Antoine. - Teljességgel elképzelhetetlen, hogy azért szabadította ki a példányokat, hogy a boldogságtól könnyes szemmel nézze végig, amint visszatérnek a vadonba. - Ez igaz - helyesel Cápa. - Valószínűleg az volt a célja, hogy teljes káoszt idézzen elő. - Meg kell állítanunk - hadarom. - Nem ülhetünk itt tétlenül, elég a szócséplésből! Meg kell... el kell... - képtelen vagyok folytatni, összezavarodom. - Tudjuk, min mész keresztül - vigasztal Meera. - De amíg nem hallat magáról, nem tehetünk semmit. Nagy ez a világ. Hétszáz vérfarkast bárhol könnyedén el lehet rejteni. Nem tud... - Én meg tudom találni őket - szakítja félbe Timas. - Amennyiben hozzáférhetek az intézmény nagygépéhez - teszi hozzá, és Antoine-ra villantja mosolyát. - Már megmondtam, hogy az adatokat törölték - feleli bosszúsan Antoine. - Egy nagygépről nem lehet mindent letörölni - jelenti ki Timas. - Ezért csodálkoztam, hogy maguk még mindig használják ezt a típust. Az elveszett adatok egy részét képes vagyok visszaállítani. - A szakértőink ezen fáradoztak az utóbbi hat hétben - közli gúnyosan Antoine. - Biztosan a szakterületük kiválóságairól van szó - feleli őszintén Timas -, én viszont a legjobb vagyok. - Még ha vissza is keresed az adatokat - morfondírozik Cápa -, mi hasznunk belőle? Nem hinném, hogy Prae D'Alecheu a legtitkosabb terveit betáplálta a gépbe. - Ezeket a lényeket nem lehet úgy eltüntetni, hogy ne hagynál magad után valami nyomot - mondja Timas. - Minél többet tudok meg a vérfarkasokról, annál nagyobb eséllyel bukkanok rá érdekes dolgokra a neten. - Mire célzol? - érdeklődik Cápa. - Nem vitték el az itteni ketreceket, tehát a sajátjaikban szállították el a példányokat. Amint rájövök, miből készültek a ketrecek, a neten rákereshetek azokra a vállalatokra, amelyek forgalmazzák ezt az anyagot, és kideríthetem, teljesítettek-e a közelmúltban nagytételes megrendelést. Ha igen, megtudom, hová vitték a ketreceket. Ezenfelül ha megállapítottam, milyen nyugtatót adtak be a vérfarkasoknak, kinyomozhatom, hol gyártják, és ellenőrizhetem, ki vásárolt belőle. Mivel

utaztak a lények - repülővel, teherautóval, vonattal, hajóval? Feltételezésem szerint néhányat nemzetközi határokon is át kellett juttatniuk. Mindenféleképp akad nyom, bármilyen alaposan is próbálták eltakarítani. Van már tapasztalatom ezen a téren, és általában sikeresek a nyomozásaim. Folytassam a magyarázatot, vagy kezdhetek dolgozni? - kérdezi Timas. Antoine szemlátomást nem tudja, mitévő legyen. - Tényleg ilyen jó a fiú? - fordul Cápához. - Igen. - Ha nem a levegőbe beszél, megkapja az engedélyt a gépünkhöz való hozzáféréshez. Alá kell írnia egy titoktartási nyilatkozatot. Biztosak akarunk lenni abban, hogy soha nem mon... - Csak adja ide a nyomtatványokat, és aláírja őket - vág a szavába Cápa. Antoine pár másodpercig töprengve mered maga elé, majd felsóhajt: - Rendben. Megkapja a szükséges biztonsági kódokat. - Nem kellenek - huppan le Timas Antoine bőrszékére. - Feltöröm őket. Ez a feladat jó lesz bemelegítésnek. - Mennyi idő alatt vagy kész az egésszel? - kérdi Cápa, amint Timas ujjai táncra perdülnek a billentyűzeten. - Pár nap alatt, de ha szerencsénk lesz, gyorsabban. Viszont ha a nyomeltakarítást gondosan végezték, több idő kell. Tökéletes magányra van szükségem, valamint a helikopteren lévő felszerelésemre. - Lehozatom - mondja Cápa, és kitessékel minket a szobából. - Talán nem ártana mellette maradnom, hogy szemmel tartsam... - próbálkozik idegesen Antoine. - Szó sem lehet róla - utasítja vissza Cápa, és a méltatlankodására ügyet sem vetve kilökdösi a behízelgő modorú igazgatót. * A legfelső emeleten található szobák némelyikében vannak ágyak meg kihúzható kanapék. A felső vezetés tagjai igen gyakran utazgatnak ide-oda a Bárányok által fenntartott épületek között, és mivel az üzelmeik szigorúan titkosak, inkább a felkeresett létesítményben töltik az éjszakát, mintsem hogy bejelentkezzenek egy szállodába. Spenserrel és Jamesszel kerülök egy szobába. Nem nagyon szólnak hozzám. Tudják, hogy Beranabus démonokkal és varázslattal teli világához tartozom, amelyet ők szinte egyáltalán nem ismernek. Egyszerűen nem képesek rám másként tekinteni, mint egy nyakigláb, de különben teljesen jelentéktelen kamaszra. Engem ez hidegen hagy. A beszélgetésük untat: kizárólag fegyverekről, repülőgépekről, helikopterekről, háborúkról és harci taktikáról folyik a szó. Jólesik kívülállónak

lenni. A szabadidőmet kísérletezésre használom fel, tesztelem a képességeimet. Ki akarom deríteni, mennyire vagyok elememben ebben a világban, amelyben nem hat át mindent a varázsenergia. Meg szeretném ismerni a korlátaimat, hogy még véletlenül se lépjem át őket soha, kiszolgáltatva magamat az ellenségnek. A tárgyak mozgatása remekül megy. A méret nem számít - egy hatalmas tölgyfa szekrényt olyan könnyedén csúsztatok át a szoba másik végébe, mintha csak egy telefonkészülék lenne. Több órán keresztül gyakorolok. A végére meglehetősen elfáradok, és csak másnap reggelre nyerem vissza az erőmet. Biztató, hogy fel tudok töltődni, de az, hogy milyen hosszú idő kell hozzá, aggodalomra ad okot. Más tevékenységek sokkal inkább próbára tesznek. Élesebbé tudom tenni az érzékeimet belefülelek egy távoli beszélgetésbe, vagy végignézek egy több kilométernyire tőlem lejátszódó jelenetet -, de nagy erőfeszítésembe kerül, felemészti a tartalékaimat. Az alakváltás nem sikerül, de rövid időre láthatatlanná tudok válni. A tűzgyújtás és a tárgyak megfagyasztása szintén kimerít. Energialövedékeket ugyan tudok gyors egymásutánban lőni, de utána órákig hulla vagyok. Létezik számos olyan varázslat, amelyeket alkalmazhatnék ilyen esetben, amikor a szokásosak nem működnek. Sajnos nem voltam hajlandó megtanulni őket Dervishtől, mert a Démonvilágban nem volt rájuk szükségem - ha varázslat kellett, Beranabus gondoskodott róla, aki viszont nem bajlódott azzal, hogy Kernelt és engem kiképezzen, csak a démonok elagyabugyálására és irtására használt minket. Bárcsak többet nyúztam volna Beranabust és Dervisht némi tudásért. A mágusok pár alapvarázslattal egy csomó mindenre képesek. Én mint varázsló sokkal többet tehetnék. Meerától tanulok pár egyszerű varázsigét, de nincs időnk jobban elmélyedni a dologban. Folyton a bácsikám jár az eszemben. Mit csinál most? Hol van? A démonuniverzumban az idő más ütemben telik. Lehet, hogy évek teltek el az utolsó találkozásunk óta, de az is lehet, hogy csak percek. Életben van, vagy már halott? Nem tudhatom. Beranabus megtanított ablakokat kinyitni, így elvileg megtalálhatnám őket, de fogalmam sincs, ez meddig tartana. Itt kell maradnom, amíg a küldetésünket nem teljesítettük. Miattam bonyolódtak bele a többiek, én vagyok az, aki megesküdtem, hogy előkerítem Prae D'Alecheu-t, és kiderítem az igazságot. Nem léphetek le korábban, ez gyerekesen önző és hozzám méltatlan tett volna. Mi, Tanítványok nem állunk meg félúton, még akkor sem, ha rettegünk, és egyedül érezzük magunkat.

* Négy nap eseménytelenül telik el. Mindannyian türelmetlenül várjuk az eredményeket, de Timas nem szándékozik részinformációkkal traktálni minket. Ha Cápa olykor beront hozzá, és követelőzni kezd, mindig ugyanazt a választ kapja: - Abban a pillanatban, ahogy végeztem, behívlak mindannyiótokat. Timas nem sokkal az ötödik nap hajnala előtt fejezi be a munkát. Cápa az ajtónkon dörömbölve kelt fel minket, majd bedugja a fejét, és azt üvölti: - Az irodába! Azonnal! Öt perccel később a csapat tagjai Timas és számítógépei körül szoronganak a szűk szobában. Ásítozunk, a szemünk csipás, a hajunk összevissza áll, szóval tipikusan úgy festünk, mint akiket az ágyból ugrasztottak ki. Kivéve Timast. Legjobb tudomásom szerint éjt nappallá téve dolgozott, amióta utoljára láttam, és csak két-három órát aludt naponta. Ennek ellenére olyan friss és üde, akár a tévéreklámokban szereplő színészek. - Megtaláltam őket - mondja minden bevezető nélkül. Egy szigeten vannak, amelynek nincs hivatalos neve, de a Bárányok Farkasszigetnek hívják. Prae D'Alecheu egy ötödik generációs kapcsolatától vásárolta meg jó pár évvel ezelőtt. - Mi az, hogy ötödik generációs kapcsolat? - Egy ismerős ismerősének az ismerősének az ismerősének az ismerőse - sorolja Timas. - Az üzleti ügyei túlnyomó részét így intézi, ezért aztán majdnem lehetetlen rájönni, hogy ő áll a vásárlás mögött. Majdnem - hangsúlyozza nem kis büszkeséggel. - Hol van ez a sziget? - kérdezi Cápa. Timas átnyújt neki kábé húsz nyomtatott oldalnyi anyagot, aztán nekünk is ad belőle másolatot. Ebben minden információt megtalálunk a szigetről: áttekintést kapunk a történelméről, a domborzatáról, az állat- és növényvilágáról, a kiterjedéséről. Az anyag tartalmaz térképeket is, amelyek legtöbbje a szigetről készült, de van köztük olyan, amely a környező vizekkel ismertet meg, jelzi az áramlatokat, a mélységet, a hőmérsékleti viszonyokat, és bemutatja az ezen a vidéken honos tengeri élővilágot. - Építettek egy bázist - mutatja Timas. - A kilencedik oldalon láthatjátok. A sziget legnagyobb szirtjén áll, így csak egy oldalról érheti őket támadás, ha a vérfarkasokat többé nem tudják kordában tartani. Ez egyébként felesleges óvintézkedés volt, mivel az épület masszív, és összesen hat különböző biztonsági rendszerrel rendelkezik, amelyeket

egymástól független generátorok működtetnek. Lehet, hogy a vérfarkasok szabadon futkároznak a szigeten, de attól még az erődítményben lakó emberek biz... - A fenevadak szabadon kószálnak? - szakítja félbe Cápa. - Igen. Erről a negyedik oldalon olvashattok. Abban a pillanatban szabadon engedték őket, amint megérkeztek a szigetre. Prae embereinek vannak speciális eszközei, amelyekkel egyenként vagy kis csoportokban be tudják fogni a vérfarkasokat. - Talán Terrynek volt igaza - mondja bizonytalanul Meera. - Prae esetleg azért szállította ide a példányokat, mert itt természetes környezetben élhetnek. - Nem hiszem - feleli Timas. - És a véleményemet bizonyítékokkal is alá tudom támasztani. Lapozzatok a tizennegyedik oldalra, és vessetek egy pillantást a B/2-es függelékre. Antoine és még néhányan odalapoznak. Cápa félredobja a saját másolatát, és bosszúsan felcsattan: - Ne játssz velünk! Csak mondd meg, mi az ábra. - Nem szórakozom veletek - válaszolja Timas békülékenyen. - A függelék mindenről pontosan beszámol. De ha tőlem szeretnétek hallani... - Szeretnénk - mordul rá Cápa. - Nem! - kiált fel Antoine, és hiába a napbarnított bőre, látszik, hogy elsápad. Biztosan gyorsolvasó, mert már a tizenötödik oldalon tart. - Ez nem lehet igaz! Tudnom kellett volna... - A számok pontosak - közli Timas. - Semmi feltételezés. - Cápához fordul. - Prae D'Alecheu és csapata a vérfarkasok egyharmadát genetikai, sebészi és elektronikai úton megváltoztatta. Megtalálták a módját, miként befolyásolhatják az anyagcseréjüket. Így két dologra nyílt lehetőségük: először is szteroidok, implantátumok és különféle drogok segítségével gyorsabb és erősebb állatokat tenyésztettek. Másrészt pedig az agyukon elvégzett operációk és az abba helyezett implantátumok révén idomíthatóvá váltak. - Ezen a szinten lehetetlen a túlélés - hitetlenkedik Antoine az anyagból felpillantva. - A testi funkcióik felmondanák a szolgálatot, ha ekkora terhelésnek tennék ki őket. - Valószínűleg nem érik meg az öregkort - bólogat egyetértően Timas -, de a tudósok vélekedése szerint pár évig azért elélhetnek. - Mire képezték ki őket? - teszi fel a kérdést Cápa. - Ne gondoljatok semmi bonyolultra - mondja Timas. - Tudnak kis csapatokba tömörülve vadászni, előre

meghatározott célpontokat követni, és akár a kutyák, szagminta alapján ők is bárkit megtalálnak. Viszont nem olyan megbízhatóak, mint az ebek. Ha túlságosan sűrűn lakott övezetbe kerülnek, elvesztik a nyomot, és másokat vesznek üldözőbe, aztán pedig a gazdáik ellen fordulnak, hacsak nem kábítják el őket hamar. Ettől függetlenül amit Prae D'Alecheuék véghezvittek, valóban nagy előrelépésnek számít. - Fogalmam sem volt róla, hogy Prae itt tart - suttogja Antoine. - Évtizedek óta próbáltuk a befolyásunk alá vonni a vérfarkasokat. Annyi jót tehettünk volna, ha előbb jövünk rá! Talán még nem késő. - A Bárányoknak annyi - jelenti ki Cápa -, legalábbis ami a vérfarkasok ügyét illeti. Komolyan azt hiszi, hogy bárki magukra fogja bízni a gyerekét azután, hogy kiderül, miket műveltek? És ki fog derülni, erre mérget vehet! - Igaza van - sóhajtja Antoine. - De a szigeten lévő példányok még élnek. Ha visszahoznánk a vérfarkasokat, és megint a mi felügyeletünk alatt állnának, kiaknázhatnánk a lehetőséget, amely ezekben a rendkívüli új eredményekben rejlik... - Azt képzeli, egyet is életben hagyunk közülük? - hahotázik gúnyosan Cápa. Mielőtt Antoine reagálhatna, így szól Timashoz: - Hogyan tudnánk a legkönnyebben elintézni őket? Több katonára van szükség? Timas összevont szemöldökkel gondolkodik. - Ha az eredeti implantátumokat érintetlenül hagyták volna, akkor elektromossággal megbéníthatnánk őket a levegőből. De ezeket Prae emberei titokban kivették, vagy hatástalanították a fenevadak elrablása előtt. A legcélravezetőbb a sziget szőnyegbombázása lenne. - Nem! - üvöltöm. - Nem ölhetitek meg őket! Egykor ők is emberek voltak. - De már nem azok - von vállat Cápa. - Nem engedem, hogy ezt tegyétek! - Nem állíthatsz meg - közli színtelen hangon. - Dehogyisnem - felemelem az egyik kezemet, és az ujjbegyeimből apró, kékes fénnyel izzó villámok törnek elő. Cápa döbbenten méreget. - Ki fog nyírni - inti óva Meera. - Grubbs varázsló, nincs semmi esélyed vele szemben. - Talán nincs - fintorog Cápa. - Másrészt nem bízom a harci pilótákban és a tetves bombáikban. Véletlenül még az erődítményt szórnák meg, pedig nekünk élve kell elfognunk Prae-t. Egyéb ötlet, Timas? - Menjünk mi! - Timas fogja a saját paksamétáját, és az anyag végére lapoz, majd megmutatja a kiválasztott oldalt. Nézzétek! Nincs túl sok őr a szigeten, főleg tudósok és orvosok tartózkodnak az épületben.

Ha megtámadjuk az erődöt, simán behatolhatunk, és egy szempillantás alatt végzünk. - Biztos vagy benne? - kérdi Cápa. - Teljesen biztos. Ha akarod, részletes leírást adhatok a ránk váró nehézségekről. - Nem szükséges - mosolyog Cápa. - Tehát mi tizenketten megyünk... - Tizenhárman - helyesbít Antoine. - Maga viccel - röhög Cápa. - Egyáltalán nem. Önökkel tartok. - Ki van zárva - mondja Cápa, és a mosoly rögtön eltűnik az arcáról. - Ez a munka nem magának való, hanem a katonáknak és a Tanítványoknak. - Nem fogom megjátszani az akcióhőst - jelenti ki méltóságteljesen Antoine. - Eszem ágában sincs felvenni a versenyt önökkel ezen a téren, de én is megyek. Most már én vagyok ennek a szervezetnek a vezetője. Nem tudom, mire készülnek Prae-vel kapcsolatban, de ha nem ölik meg, akkor szeretném bíróság elé állítani. A példányokat pedig vissza kell hoznunk, de akár a szigeten is folytathatjuk a kutatásainkat. Mindenképp készítenem kell egy részletes tanulmányt, mielőtt az igazgatótanács elé tárom a javaslatot. - Erre ráér később - sürgeti Meera. - Engedje, hogy véget vessünk Prae mesterkedéseinek, és átvegyük az irányítást. Ha sikerrel jártunk, ön utánunk repül, és... - Nem értett meg - üvölti Antoine. Először veszti el a fejét, amióta ismerjük. Az állkapcsa remeg az indulattól, a szeme villámokat szór. - A vérfarkasok elrablásáért engem vonnak felelősségre. Nekem kellett volna megfékeznem Prae D'Alecheu-t. Sokan pályáznak a helyemre, én viszont körömszakadtáig ragaszkodom ehhez az álláshoz. Ha az igazgatótanács tudomást szerez erről a szigetről, valamint arról, hogy én csak úgy engedtem magukat besétálni oda... Antoine könyörgően bámul Cápára. - Önökkel kell mennem. Természetesen viszonzom a szívességet. Segíthetek. Ismerem Prae-t, az embereit, a példányokat. Rengeteg hasznos tanáccsal szolgálhatok. - Veszélyes küldetésről van szó - világosítja fel Cápa. - Ha velünk tart, egyedül kell boldogulnia. Senki sem fogja kockáztatni az életét, hogy megmentse a magáét. - Ez az én szakmámban sincs másként - feleli Antoine nem minden él nélkül. Már visszanyerte az önuralmát. Maradt még időm bepakolni? - Nem - morogja Cápa, és kimasírozik az irodából. Követjük fel a lépcsőn, a tetőre, ahol a helikopter várakozik. Irány a Farkassziget! Úúúúúúúú!

Zsákmány Befurakodunk a helikopterbe, pedig elvileg tizenkét embernél több nem fér el benne. Egész nap repülünk, Cápa és James felváltva vezetik a gépet. Néhányszor leszállunk üzemanyagért, enni és kinyújtóztatni elgémberedett lábunkat. Alkonyatkor egy katonai bázison landolunk vacsorázni, majd egész éjszaka úton vagyunk. Sikerül pár órát aludnom egy altató varázsige segítségével. Utoljára másnap reggel kilenc tájt állunk meg. Megreggelizünk, sétálunk, egy kis testmozgást végzünk. Cápa ismerteti a tervét. Az erődről készült térképeken megmutatja, hol fogunk behatolni, és milyen alternatívák közül választhatunk, ha problémák merülnek fel. Pofonegyszerű az egész: betörünk, elfogjuk Prae D'Alecheu-t, biztosítjuk az irodája környékét, és ott helyben kivallatjuk - vagy ha ennek bármi akadálya lenne, elraboljuk -, és a lehető leggyorsabban távozunk. Meera ez alkalommal nem javasol civilizáltabb módszert. Prae beszámíthatatlan, a finomkodással semmire sem megyünk a Farkasszigeten. Cápa a mondókáját azzal zárja, hogy bárki, akinek kérdése van, most még nyugodtan felteheti. Antoine szégyenlősen felemeli a kezét. - Ugye nem fognak felesleges károkat okozni? Bizonyos felszereléseink meglehetősen drágák. Ha az akciójukat követően is használhatóak maradnak, az némileg csökkenti a kárunk mértékét. Cápa gyilkos pillantást vet Antoine-ra. - Ha túléljük ezt a kalandot, és kapok magától egy kártérítési felszólítást, megkeresem, fejjel lefelé fellógatom, és megetetem magával az agyát, mielőtt kinyírnám. Megértette? - Én csak... - vörösödik el Antoine. - Csendet! - csattan fel Meera. Antoine duzzog, de befogja a száját. Cápa körbehordozza rajtunk a tekintetét. - Itt az utolsó lehetőség kiszállni a buliból. Meggondolta magát bármelyikőtök is? A kilenc katona közül hét rögtön felemeli a kezét. - Anyámasszony katonái vagytok, nem az enyémek - jegyzi meg gúnyosan Cápa, majd tapsol, és talpra ugrik. - Gyerünk! Pár perc múlva már a nyílt tenger felett süvít velünk a helikopter. Most már nem visszakozhatunk. Nyakig benne vagyunk a slamasztikában.

* A Farkassziget a legnagyobb a térség számtalan elhagyatott, többnyire teljesen lakatlan földdarabjai közül. Fű, vadvirágok, fák. A fák koronája felett elsuhanva meglátjuk a vérfarkasokat. Kis csapatokban szóródtak szét a szigeten; a legtöbben pihennek, néhányan falatoznak - nem hiszem, hogy sok maradt a sziget őshonos élővilágából -, és vannak, akik épp hajba kapnak. Mutáns, gonosz, szőrös teremtmények hatalmas muszklikkal, agyarakkal és karmokkal. Egyesek felvonítanak, amint elszállunk felettük, de a rotorok zajától nem halljuk őket. A bennem lakozó fenevad megpróbál felszínre törni, némán vonít torz testvéreinek. A farkasátoktól szenvedő Gradyk közé tartozom, nekem is vérfarkassá kellett volna változnom. Erre csupán azért nem került sor, mert varázsló vagyok. Az emberi, varázslói énem megküzdött a farkasénemmel, és győzedelmeskedett. A farkastól azonban sohasem sikerült teljesen megszabadulnom, csak elfojtottam az ösztöneit. Nem jelent gondot számomra kordában tartani farkasénemet, de meglepve tapasztalom, hogy egy részem nem szándékozik nyugton maradni. Felvillanyoz az alattunk szabadon futkározó lények közelségének tudata. Az élet sokkal egyszerűbb volna, ha magam mögött hagynám emberi mivoltom, velük élnék a vadonban, átadnám magam az állatias örömöknek, ledobnám a vállamról a felelősség és a kötelesség terhét. Irigylem torz rokonaimat, ám sajnálom is őket, mert a szabadságuk csupán átmeneti állapot. Ha a legrosszabb történik, és Prae D'Alecheu túljár az eszünkön, a „példányokat" saját beteges céljaira használja fel. A kilátásaik azonban attól sem lesznek rózsásabbak, ha mi nyerünk. Antoine Horwitzer veszi át az irányítást, sorban felboncolja őket, és mindenféle gyomorforgató kísérletet végez el rajtuk. Örülök, hogy Gret és Bill-E nincsenek a lent falkákba tömörülő társaik között. Különös módon nem kesergek a haláluk miatt. Inkább legyenek halottak, mint hogy ezen a szigeten éljenek fogságban, és reménytelen sorsú, emberi tulajdonságait örökre elvesztett áldozatként szenvedjenek. A társaim kíváncsisággal vegyes undorral méregetik a vérfarkasokat. Ők nem állnak velük semmiféle kapcsolatban. Csak ellenségnek tekintik mindet. Ha a tervünk beválik, a fenevadakkal nem kell foglalkoznunk. Amennyiben viszont hiba csúszik a számításunkba, a katonáknak a gyilkos bestiákkal is meg kell küzdeniük, és ebben az esetben nem ismerhetnek irgalmat. Egyedül Antoine-t nem nyűgözi le a látvány. Amikor a sziget fölé értünk, vetett egy gyors pillantást a vérfarkasokra, aztán behunyta a szemét, előbányászott a zsebéből egy rózsafüzért, és imádkozni kezdett. Nem hittem volna, hogy vallásos, de ha

jobban belegondolok, logikusnak tűnik, hogy az. Végül is a Bárányok egy bibliai idézetből vették a nevüket. Émelyeg a gyomrom, majdnem elhányom magam. A bennem lakó vérfarkas ki akar törni. Nem figyelem tovább Antoine-t, hanem farkasösztöneim elfojtására összpontosítok. Lassan alábbhagy a roham, ám kicsit sajnálom a fenevad énemet. Ha csak rövid időre is kiengedhetném magamból egy olyan helyen, ahol nem okozhat kárt, megtenném, így megízlelhetné a szabadságot. Feltűnnek előttünk az erőd falai. Kerítésre számítottam, de nem látok, csak egy magas, vastag acéllapokból álló falat. Vérfarkasok gyülekeznek előtte, neki-neki ugranak, karmukkal karistolják a sima, szürke felületet, csaholnak, mert az orrukat ingerli a bent rejtőzködők szaga. Ez a szag sajnos rám is hat, csak a lélekjelenlétemnek köszönhetem, hogy nem csordul ki a nyálam. A fal felé közeledve alaposan szemügyre veszem az erődöt. A sziget csúcsára épült, három oldalról sziklák szegélyezik és a tenger. A vérfarkasok csak egyetlen irányból támadhatnak. Még ha tudnának is úszni - Antoine szerint félnek a víztől -, erős karmuk ellenére csak nagy nehézségek árán tudnák megmászni a sziklákat. Az erőd teljesen hétköznapinak látszik. Jellegtelen, szürke épületek, lapos alumíniumtetővel. A talajba számos barázdát vájtak. Timas ezeket mutogatja nekünk, miközben a mikrofonján keresztül magyaráz: - Ezekkel a vájatokkal csúsztatják helyére a falat. Nagyon ügyes megoldás. Csak vájnak pár barázdát, belelökik a hatalmas fémtáblákat, és összeillesztik őket. Így könnyedén változtathatják a szobák és termek méretét, elhelyezkedését. - Nem lehetnek valami robusztusak ezek a falak - jegyzi meg Cápa. - Pedig azok - ábrándítja ki Timas. - Bármekkora természeti csapásnak, katasztrófának ellenállnak. A mérnökök nem bíztak semmit a véletlenre, hiszen a fal túloldalán vérfarkasok százai várakoznak. A központi fal bal oldalán egy leszállóplatform található. Egyetlen helikopter áll rajta. A szirt oldalán motorcsónakokat tárolnak ponyvák alatt, mellettük kötéllétrák. Vészhelyzet esetén leeresztenék őket a vízre, így menekülne el az erőd személyzete. A legközelebbi épületből őrök özönlenek ki, puskával és pisztollyal a kezükben. Az egyik egy megafonon keresztül harsogva utasít minket, hogy tegyük le fegyvereinket, és szálljunk ki a gépből. - Jól van! - kiáltja Cápa a fegyvereit lóbálva. - Ha nem szükséges, ne gyilkoljatok, de túlzott könyörületet se tanúsítsatok. Ezek a fickók pontosan tudják, mire szerződtek. Tizenhét embert már kicsináltak. Ha esélyt adunk rá, minket is szitává lőnek. Kiugrik a helikopterből, és tüzet nyit. A csapata rögtön követi, még Timas is, aki egy szuper fegyverrel büszkélkedhet,

amely mindenféle technikai csodára képes. Meerával aggódó pillantást váltunk, majd a többiek után vetjük magunkat a golyó lyuggatta leszállópályára. James és Marian a helikopterben marad. Antoine is kibukdácsol a gépből, folyamatosan imádkozik, behúzza a nyakát, és az egyébként makulátlan ingének gallérján izzadságcsíkok jelennek meg. Állandó puskaropogás tölti be a levegőt. Néhány őr már holtan vagy sebesülten hever a földön, a többiek vadul tüzelnek ránk. Cápa jól képzett csapatának gyerekjáték leszedni őket. Az életben maradt őrök végül, belátva, hogy a helyzet reménytelen, eldobják a fegyverüket és a magasba emelik a kezüket. Leo előreszalad, megparancsolja nekik, hogy feküdjenek hasra a földön, aztán a hátuk mögé bilincseli a kezüket, majd a bokájukra is bilincset rak. Miközben ezzel foglalatoskodik, katonatársai a platformra vezető ajtóhoz óvakodnak és körülveszik. Miután Leo is csatlakozott hozzájuk, Cápa három ujját feltartva megkezdi a visszaszámolást, majd megadja a jelet. Liam és Terry beront az ajtón, és lőni kezd. Csapatunk tagjai párosával követik őket. Meera és én elöl haladunk, a nyomunkban Antoine és Pip lohol. A vérontástól a rosszullét környékez. Nem bánom, ha démonokat kell lemészárolnom, de a fenébe is, most embereket lövünk halomra! Ez nem helyes. Tudom, hogy nem volt más választásunk, ezek a fickók gyilkosok, de azért mégis... Az épületben hűvös van, működik a légkondicionálás, a folyosó fényesen kivilágítva. Liam és Terry már a helyiség végébe ért, és nyitja a következőbe vezető ajtót. Sehol senki. A lakórészben járunk. Ágyak, szekrények, ruhafogasok mindenhol, szexi fotómodellekről és hozzátartozókról készült képek a falakon. Akikkel az előbb bántunk el, valószínűleg épp pihentek, nem is számítottak támadásra. Bárcsak ne reagáltak volna olyan gyorsan. Ha idebent lepjük meg őket, nem kellett volna annyit megölnünk közülük. - Jól vagy? - érdeklődik Meera, mialatt várjuk a jelet, mikor haladhatunk tovább. - Nem túlságosan - nyögöm. - Együtt érzek veled, sejtem, milyen nehéz most neked - válaszolja halkan. - Ne emberekként gondolj rájuk, hanem mint a démonok szövetségeseire. - Talán nem is tudnak a Démonvilágról - jegyzem meg bizonytalanul. - A tizenhét általuk meggyilkolt Bárányról viszont nagyon is tudtak - csattan fel Meera. - Nem ártatlanokat küldtünk a halálba. - De ettől még emberek, és nincs kedvem embereket ölni. Meera halványan elmosolyodik.

- Ez nemes tulajdonság. Semmiképp se hagyd elsorvadni magadban. Már így is túl sok fegyverbolond szaladgál szerte a Földön. - Cápára célzol? - vigyorodom el fanyarul. Kérdésem hallatán Meera arca egyszerre ölt pajkos és haragos kifejezést. Mielőtt felelhetne, az egyik katona - azt hiszem, Spenser - azt ordítja, tiszta a terep, és megint megindulunk előre, az erőd szívébe. * Nem ütközünk különösebb ellenállásba, csak egy-két őrrel kell elbánnunk. A legtöbbet élve fogjuk el, és megbilincselve hagyjuk magunk mögött. A legnagyobb akadállyal akkor szembesülünk, amikor egy csapatnyi őr bútorokkal elbarikádozza magát az egyik hosszú folyosón. Így igen előnyös helyzetbe kerülnek. Ha megrohamozzuk őket, már félúton lelőnek mindannyiunkat. Cápa nem esik kétségbe, magához inti Pipet. A nő egy ideig tanulmányozza a felhalmozott bútorbarikádot, számításokat végez, aztán leveszi a hátizsákját, és a mélyére túr. Egy kis, kerek tárgyat húz elő belőle, amely leginkább egy vastag CD-re hasonlít. - Ki tud frizbizni? - kérdi. - Én - jelentkezik Liam. Elveszi a bombát, felkészül a dobásra, ám előtte még Pipre pillant. - Meg kell nyomnom rajta valamit? - Nem, de ha nem hajítod el rögtön, a karodnak annyi. Liam csatakiáltást hallat, és a tárgyat teljes erőből a bútorhalmaz kellős közepébe vágja. A bomba azonnal robban. Íróasztalok, székek és szekrények darabjai szállnak és csapódnak mindenhová, maguk alá temetve az őröket. A robbanás után nyomban a helyszínen termünk, és Cápa katonái megbilincselik a túlélőket. Stephen egy súlyos sebesült fölé hajol. A csuklójára kattintaná a bilincset, de a sérülései láttán meggondolja magát, és a pisztolyát a szerencsétlen fejéhez nyomja. Nem nézek oda, de a lövés tompa hangja még sokáig a fülemben cseng. Folytatjuk utunkat. A levegőben vér, megperzselt fa és a Pip bombáját alkotó anyagok szaga terjeng. Antoine egy percre sem hagy fel az imádkozással, és azon kapom magam, hogy majdnem én is csatlakozom hozzá. A folyosók és a különféle helyiségek teljesen egyformának tűnnek számomra, a katonáink mégis tudják, merre kell menni. Néhány perc múlva megérkezünk Prae D'Alecheu irodájának ajtaja elé. Nincs rajta névtábla, amely a tulajdonosára utalna, ám Timas biztos benne, hogy megtaláltuk. A számítógépes zsenink az ajtóhoz lép, és játékosan kopogtat. - Kipp-kopp... Van valaki odabent?

Mivel nem kapunk választ, belöki az ajtót, és berontunk. A szoba igen nagy, a falai szürkék, a lámpák fénye éles, fluoreszkáló. A sarokban ágy. A helyiség közepén fekete, magas bőrszék. Valaki ül benne, de háttal nekünk. Csak a lábát látom térdtől lefelé, de biztos vagyok benne, Prae D'Alecheu az. - Hé! - bömböli Cápa. Nincs válasz. Cápa először ránk néz, majd a fejével int Pipnek, hogy derítse ki, nincs-e bomba a székhez erősítve. A nő előrekúszik, megkerüli a széket, közben végig a benne ülőre fogja a pisztolyát. Amint szemtől szembe találja magát vele, megmerevedik, az arcára kiül a megdöbbenés. Feláll, pár gyors mozdulattal ellenőrzi a széket minden oldalról, majd az egyik karfáját megragadva felénk fordítja. Igazam volt, Prae ül benne. A látványtól azonban leesik az állunk: megkötözték, a száját leragasztották, sem mozdulni, sem beszélni nem tud. Tátott szájjal bámulunk, Prae pedig farkasszemet néz velünk. Cápa nyel egy nagyot izgalmában, aztán előretörtet, és már tépné is le a Prae szájára ragasztott szalagot. Mielőtt ezt megtehetné, valaki egy furcsa szót kiált. Megperdülök, és Antoine Horwitzert pillantom meg, széles, elmebeteg vigyorral az arcán. További érthetetlen szavakat harsog, mire a levegő felizzik mögötte. Túl későn ismerem fel a csapdát, amelybe gyanútlanul belesétáltunk. Elkezdem sorolni a megfelelő varázsigéket, de az ablak kinyílik, mielőtt befejezhetném a szöveget. Hatalmas, sötét ablak. Rémülten meredek rá, miközben egy formátlan, ronda, undorító teremtmény csúszik át rajta. Az alakja egy nőé, de bőrét bugyborékoló kelések és sebek borítják. A sérüléseiből vér és genny csorog végig az egész testén. Iszonyatos szag árad belőle. Torz szemében őrület villog, a szája olyan, akár egy vágott seb. Dervish leírása alapján könnyen azonosítom ezt a szörnyeteget, de anélkül is felismertem volna. - Hello, Grubbs - gurgulázza a „valami", amely egykor Juni Swan volt. - Hiányoztam neked? Nincs időm válaszolni. Juni mögött állig felfegyverzett őrök tucatjai özönlenek be a helyiségbe, szétszóródnak, és célba vesznek minket. Mielőtt a döbbenettől bénult Cápa és társai bármit is tehetnének, egy tiszt kiadja a parancsot, és halálos golyózápor zúdul ránk.

Vadászidény Varázslat nélkül egy szempillantás alatt beadtuk volna a kulcsot. Az ablakon keresztül azonban varázsenergia áramlik a helyiségbe, ahogy mindig, amikor átjáró nyílik a két univerzum között. Ösztönösen magamba szívom, és védőburkot vonok

magunk köré. Az őrök golyói visszapattannak róla, és immár ártalmatlanná téve a padlóra potyognak. Egyre több Bárány katona nyomul be a szobába, ezért megvastagítom a minket védő varázspajzsot, és elkezdem törni a fejemet azon, vajon miként oldhatnám meg, hogy a burok egyoldalú legyen, és mi lelőhessük az ellenséget. Mielőtt bármire is jutnék, Juni egy kurta parancsot ordít. Az ablak pulzál, majd eltűnik. A varázsenergia áramlása megszűnik, és bár marad belőle a levegőben, most már csak az egyre apadó tartalékot használhatom fel. A pajzs átalakítása túl sok erőmet venné igénybe. - Mennyi ideig tudod fenntartani? - kiáltja nekem Cápa. - Még néhány percig. - Pip! - harsogja vezérünk. - Igenis - morogja a katonanő, és jobbra szökken a fal végébe. A másik oldalon folyosó húzódik, amely megkerüli az épületnek azt a részét, ahol bejöttünk. Cápa az akció kitervelésekor ezt választotta menekülési útvonalnak. Miközben Meera kiszabadítja Prae D'Alecheu-t, a burok másik oldalán az őrök előreengedik Juni Swant és Antoine Horwitzert. Pár centiméternyire a varázspajzstól megállnak. Juni először a burokra, aztán rám villant egy kaján vigyort. - Szép munka, Grubbs - gurgulázza, s a hangja harsány paródiája régi orgánumának. - De mit tudsz tenni a démonenergia hiányában? - Annyit, mint te - vágok vissza. - Lehetséges - kuncog -, csakhogy nekem nem kell tennem semmit. Ennyi kitűnő fegyveressel a hátam mögött nem fogom megerőltetni magam. - Sokat fizettél nekik? - csúfolódik Cápa. - Antoine toborozta őket az én megbízásomból - feleli Juni. - A legtöbb embernek megvan az ára - veti oda Cápa. - Mindig is profi voltam az ilyen összegek kiszámításában. - Ezért meglakolsz, Horwitzer! - sikítja Prae ujjával Antoine-ra mutatva, miután letépte a szájáról a ragasztószalagot. - Kicsinállak! - Ne légy ostoba - csitítja undorító modorában Antoine. - Nem árthatsz nekem. A te uralmadnak vége, most már én irányítom a Bárányokat. - Miért így intézted a dolgokat? - acsarog dühödten Prae. - Mindig is hataloméhes voltál, és végül úgyis kigolyóztál volna engem. Miért árultad el az ügyünket és paktáltál le ezzel a rémséges szörnyeteggel? - Lassan a testtel! - gúnyolódik Juni. - Csak nem akarsz a lelkembe gázolni?

- Új korszak köszöntött be - mosolyog Antoine. - Az ügyfeleink és támogatóink révén rátalálhatunk a vérfarkaskór ellenszerére, de ez csupán a jéghegy csúcsa. Az üzletnek ez az oldala sohasem érdekelt igazán. Mialatt te a fenevadjaidra pazaroltad az anyagi forrásainkat, én más területen tevékenykedve szorgosan pénzt kerestem. Már most nagy erőt képviselünk, de ha a természetfeletti energiával is foglalkozni kezdünk, mindenkit magunk mögé utasítunk. - Kész vagyok - szól Pip. - Egy perc - mondja Cápa, majd újra Junihoz fordul. - Sohasem kedveltelek. Amikor Beranabus segédje voltál, folyton csak panaszkodtál. Gyenge és szánalmas vagy, a Tanítványok szégyene. Juni közömbösen bámul rá. - Nyugodtan sértegethetsz, hamarosan úgyis mind meghaltok. Meglátjuk, ki nevet a végén - körbepillant, és észreveszi Meerát. Ismét mosolyra torzul az arca. - Carcery Vale-ből sikerült meglépned, ám ezúttal nem menekülsz! - Ott voltál Carcery Vale-ben? - lepődik meg Meera. - Természetesen. Kint várakoztam. Alig bírtam türtőztetni magam, hiszen szívesen rátok törtem volna a pincében. Ereztem hármótok szagát, tudtam, hogy Dervish cselekvőképtelenné vált, de a mesterem óva intett Bectől... és a KahGashtól. - Tehát erről van szó! - horkanok fel. Bebizonyosodott: a támadások hátterében valóban Vész herceg és Árny áll. - A Kah-Gasht akarjátok megkaparintani. - Pontosan - sziszegi Juni. - Azt hitted, a gazdám ölbe tett kézzel nézi, hogy megtanuljátok használni a valaha létezett leghatalmasabb fegyvert, és elpusztítsátok a világunkat? - Na jó, ezt még meg is értem. De miért akarsz megölni? - kérdezem. - A vérfarkasok darabokra téphették volna Becet, mégsem tették, tehát nyilván élve kellünk neked mindketten. - Tévedsz, Grubbs. Az új gazdánknak a halál a mestersége. Én vagyok rá a bizonyíték: szabadon engedte a lelkemet, és megint az élők között járhatok. Azért jöttem, hogy begyűjtsem a lelkedet, ahogy Becét is begyűjtöttem volna, ha megölik. Sokkal egyszerűbb másokkal elvégeztetni a piszkos munkát, aztán amint kinyiffantatok, ellopom a Kah-Gash nálatok lévő részeit. Nem tudtuk, mennyire vagy erős, ezért... - hirtelen zihálni kezd, a mellére szorítja a kezét, és meggörnyed. Néhány mély lélegzetvétel után sikerül újra kiegyenesednie. - Nem csattansz éppen ki az egészségtől - jegyzem meg kajánul. - Ez a test nem tart már ki sokáig, csupán egy kupac hús, amelyben a lelkem ellakhat. Nemsokára visszatérek a halál birodalmába, méghozzá a legnagyobb örömmel. Nyugodj meg, a nagybátyád nálam sokkal rosszabb állapotban van -

gúnyolódik Juni. - Láttam őt, mielőtt idejöttem volna. A félelem átjárja a szívemet. - Hazudsz! - Az igazat mondom. Egy üdülőhajón volt, de nem túlzottan élvezte a kikapcsolódást. Az új gazdám Beckel személyesen kívánt elbánni, és mivel Dervish és Beranabus vele volt, ők is meghaltak, vagy hamarosan meg fognak halni. Ahogyan te is, miután összeomlik a védőburkotok. Szeretnék még több információt kisajtolni belőle, de Cápa megragadja a karomat. - Megtudtuk, amire kíváncsiak voltunk. Ideje kereket oldani. - De hát Dervishnek... - kezdem halkan. - ...magáról kell gondoskodnia - fejezi be a mondatomat Cápa, majd megadja a jelet Pipnek. - Most! Kisebb robbanás következik be. Amint a por leülepszik, Pip átcsusszan a falon keletkezett lyukon, a többiek pedig sietősen követik. Junira nézek. Kaján vigyor ül az arcán. - A csapatom kint úgyis elintéz titeket. És van még egy meglepetésem számotokra. Itt várok, nem szükséges a közelben lennem, amikor feldobjátok a talpatokat. - Nincs valami frappáns utolsó szavad, Prae? - érdeklődik Antoine. A Bárányok egykori vezére az elképzelhető legvaskosabb trágárságokkal válaszol, ám a piperkőc árulónak a szeme sem rebben, sőt mintha élvezné elődje dühkitörését. Könnyű lenne magamat hibáztatnom azért, mert nem láttam át rajta előbb, de mindenkit átvert. Egyébként sincs időnk ezen tűnődni. Ha Juni katonái előtt érünk a helikopterhez, megmenekülhetünk. Gyorsnak kell lennünk, és akkor még nincs vége a játszmának. - Később folytatjuk! - kiáltok rá Junira, és egy pillanatig mereven bámulok a szemébe, hogy tudja, komolyan gondoltam, amit mondtam. A következő találkozásunk alkalmával meg fogom ölni; lassú és fájdalmas halála lesz. Juni csak kacag a fenyegetőzésemen, aztán búcsút int: - Szaladj, szaladj, kis vörös lovag, elkaplak úgyis, otthagyod a fogad! - Grubbs! - üvölti Cápa. A falba robbantott lyuk mellett áll. Rajta és Meerán kívül már mindenki átbújt rajta. Még egy utolsó másodpercig állom Juni tekintetét, aztán hátat fordítok a mutánsnak és katonáinak, és odaszaladok a lyukhoz. Miközben átbújok rajta, hallom, amint az ellenségeink kirobognak az irodából, hogy feltartóztassanak minket. A hajsza elkezdődött.

* Futunk, ahogy csak bírunk, Timas vágtat elöl. Loholás közben is a fegyverén lévő kis gombokkal játszadozik, ő tűnik közülünk a legkevésbé idegesnek. - El sem tudom képzelni, miért bíztatok meg ebben a gazfickóban - dohog Prae, és a válla fölött hátrapillant rám. - Azt mondta, elloptad a vérfarkasokat - felelem. - Mivel korábban azzal fenyegetőztél, hogy Bill-E-t és engem is elrabolsz, természetesen hittünk neki. - Egyébként meg neked dolgozott - kotyog közbe Meera. - Te miért nem voltál elővigyázatosabb? - Elég a locsogásból! - fojtja bele a szót Cápa a felpaprikázódott Prae-be. - Ha elkapnak, mielőtt kiérnénk az épületből, már nem lesz érdekes, ki a hibás, mert mindannyiunkat szitává lőnek. Rohanunk tovább. Nehezemre esik lépést tartani a társaimmal. Bár nem vagyok gyenge legény, a varázslás jobban megy a testmozgásnál. Régóta nem izzadtam meg. Kijöttem a gyakorlatból. Hallom, ahogy Juni katonái kiabálnak. A nyomunkban vannak, de nem érnek be. Szert tettünk némi előnyre, de ez az előny csupán nyúlfarknyi. Ha előttünk érnek ki a leszállópályára, vagy ha már várnak ránk ott a társaik... A folyosó jóval hosszabbnak tűnik, mint amilyennek a térképen látszott. Kezdem azt gondolni, egy labirintusba jutottunk, és itt fogunk keringeni, amíg bele nem szaladunk Juni csatlósaiba. A varázserőm segítségével talán hamarabb kitalálnánk ebből az útvesztőből, de az energiapazarlás lenne részemről. Takarékoskodnom kell az erőmmel, csak végszükség esetén használhatom. Valószínűleg hamarosan eljön az ideje. Timas megtaszít egy utunkba kerülő ajtót, mire elvakít minket a beáramló napfény. Még jobban rákapcsolunk, és kirohanunk a leszállópályára, ahol az érkezésünkkor megütköztünk az őrökkel. Senki sincs itt Jamesen és Marianen kívül, akik a helikopterben ülnek. Amint megpillantanak, James beindítja a motort, felkészül az azonnali felszállásra. Miközben a gép felé ügetünk, elképzelem, ahogy bemászunk a fedélzetére, felröppenünk, kisuhanunk a tenger fölé, és együtt nevetünk a csodás megmenekülésünkön, Juni pedig a leszállópályán toporzékol és átkozódik csalódottságában. A szívem mélyén tudom, hogy ez a valóságban nem fog ilyen könnyen menni. És tényleg: alig hat lépést teszünk meg, amikor Juni emberei kiérnek az épületből, és golyózáport zúdítanak ránk. Pip LeMat szalad legelöl, Timast is megelőzte, elvileg tehát ő lenne a legnagyobb biztonságban. Ennek ellenére őt találják el elsőként. Orra bukik, és nem mozdul. Holtteste alatt rögtön hatalmas vértócsa képződik. Amint Pipet eltalálták, Cápa és katonái 180 fokos fordulatot vesznek, és tüzet nyitnak az ellenségre.

- Fussatok! - förmed rám és Meerára a vezérünk. - Fedezünk titeket. Tiltakozni próbálok, ám Meera előrelökdös. - Ne vitatkozz! - kiáltja. - Nem hagyhatjuk őket itt csak így - ordítom. Terry feje szó szerint eltűnik. Megcsonkított teste egy másodpercre mozdulatlanná dermed, majd eldől, mint egy zsák. Leo a vállába kap egyet. Felüvölt fájdalmában, de viszonozza a tüzet. Prae D'Alecheu felkapja Terry fegyverét, és őrjöngő sikollyal üríti ki a tárat üldözőink irányába. - Hallottad, mit mondott Juni - figyelmeztet Meera. - Egyedül te számítasz. Ha elkap téged, végünk. - Már amúgy is végünk! - visítom. - Nekünk csak a haláltól kell félnünk. Ha igaz, amit Juni összehordott, számodra a halál csupán a kezdet. Ha Árny kezébe kerül a Kah-Gash benned lakozó része... Tehetetlenül bámulok rá. Tudom, hogy igaza van, de Cápa és harcosai a barátaink lettek. Nem hagyhatjuk őket cserben. - A burok! - lihegem. - Csinálunk egy védőpajzsot, és... Meera keményen pofon vág, hogy kijózanodjam. - Szállj be azonnal abba a helikopterbe, vagy hiába haltak meg! Csak bambulok rá értetlenül, aztán előretámolygok. A lábam előtt golyók csapódnak a földbe, de rá se rántok. Könnyek gyűlnek a szemembe. Nem akarok Cápa és katonái élete árán megmenekülni, de Meerának igaza van. Nincs választási lehetőségünk. A Kah-Gash nem kerülhet Árny kezébe. Már félúton járok a helikopter felé, amikor felharsan egy sziréna, amelynek hangja elnyomja a rotorokét és a fegyverekét is. Nem szabadna megtorpannom, mégis ezt teszem. Hátrapillantok, és látom, amint Juni és emberei gyorsan visszaiszkolnak az épületbe. Úgy tizenvalahányan haltak vagy sebesültek meg közülük. A többiek mind felszívódnak. Cápa feltápászkodik - hason fekve tüzelt az ellenségre -, és tanácstalanul figyeli, miként húzza el a csíkot Juni osztaga. Egyikünk sem érti, mi történik. Aztán, ahogy a sziréna hangja elhal, valami egészen másféle, csikorgó zaj üti meg a fülünket. Az erőd fala felől jön. Egyszerre fordulunk, hogy lássuk, amint a barázdákban csúszva több helyen is megnyílik a fal. Erre számítanunk kellett volna, Timas pont erről magyarázott a helikopterben, mielőtt landoltunk. Itt mindent olyan acéllemezek alkotnak, amelyek könnyedén összecsukhatók - és kinyithatók. Jeges rémület dermeszti meg a szívünket, mialatt a szétcsúszó falakat figyeljük. Néhány másodperccel később az egyik nyílás mögött máris feltűnik az első szimatoló vérfarkas. Megérzi a szagunkat, és felénk iramodik; többtucatnyi társa követi.

Úgy árasztják el a leszállópályát, akár a hatalmas sáskák. Üvöltenek és sivítanak örömükben. Végre szabadon gyilkolhatnak...

Vesszőfutás - A helikopterhez! - üvölti Cápa, és rohanunk a menekülésünk egyetlen reménye felé, de rögtön látom, hogy fikarcnyi esélyünk sincs lelépni innen. A vérfarkasok közelebb járnak a helikopterhez, mint mi, és sebesebben futnak nálunk. James észleli a közelgő veszélyt, és megkísérli a levegőbe emelni imádott masináját, mielőtt még a helyszínre özönlő szörnyetegek elérhetnék. Sajnos nem kapcsol elég gyorsan. Az egyik termetes bestia elrugaszkodik a talajról, és sikerül megkapaszkodnia a gép csúszótalpában, a pilótafülke közelében. Marian ráemeli a fegyverét, de a vérfarkas súlya miatt a helikopter imbolyogni kezd, és a katonanő eltéveszti a célpontot. A fenevad felszökken a csúszótalpra, majd öklével és fejével betöri a pilótafülke ablakát. Állkapcsa közé kapja a rémült James fejét. A pilóta kétségbeesetten próbál szabadulni a halálos szorításból, de végül elernyed a teste. A helikopter irányítás híján összevissza forog, balra-jobbra lendül a levegőben, aztán az erőd falának csapódik. A rotorok fülsüketítő zajjal törnek darabokra, a vértől mocskos üveg szilánkokra morzsolódik, és a helikopter a főidre zuhan, de - legnagyobb meglepetésemre - nem robban fel. Marian remegve, sebektől borítva tápászkodik fel a gép maradványai alól. Már félig kiszabadította magát a romok közül, amikor három vérfarkas ugrik rá. Ledöntik a lábáról, végeznek vele, és összevesznek a tetem cafatjai felett. Minket is megtámad egy bestia, mielőtt bármiféle sajnálatot érezhetnénk James és Marian halála miatt. Cápa pontosan céloz, és egyetlen, a szeme közé leadott lövéssel leteríti. Ezután megperdül, és a felé a helikopter felé veszi az irányt, amely már az érkezésünk előtt itt volt. Kiált, hogy kövessük. A vérfarkasok hamar ellepik a környéket. Cápa és maradék osztaga találomra lövöldöz rájuk. Nem tudok szimpatizálni szerencsétlen rokonaimmal. Vagy ők, vagy mi... Timas Pip hullája fölé hajol, leveszi róla a hátizsákot, és futás közben - olykor elismerően füttyentgetve - átkutatja. Kivesz belőle egy szerkentyűt, elmosolyodik, megrázza a fejét, aztán visszarakja. Nem esik ki a ritmusból, végig mellettünk szalad, pedig cseppet sem koncentrál a menekülésre. A vérfarkasok egy részének figyelmét Juni seregének sérült harcosai vonják el, akik könnyű prédát jelentenek. A helikopter felé vezető út így viszonylag felszabadul, Cápa és emberei pedig tűz alá veszik a még ott tartózkodó vérfarkasokat, és

megtisztítják a terepet. Megint elkezdek hinni magunkban, és úrrá leszek az elkeseredésemen. Sikerülni fog! Odaérünk a helikopterhez. Egyre több és több fenevad közelít meg minket, de ez most nem érdekes. Liam, Stephen és a sebesült Leo leszedik azokat, amelyek túl közel merészkednek a géphez, és fedeznek minket, amíg beszállunk. Cápa és Timas ül a pilótafülkébe. Cápa megpróbálja beindítani a motort, de az nem engedelmeskedik. Bosszúsan benéz a műszerfal alá, majd sápadt arccal bukkan fel. - Kiszedték a... - Elkáromkodja magát, aztán reménykedve Timasra bámul. - Nem tudnád esetleg...? Timas kidugja az orrát Pip hátizsákjából, és szemrevételezi a problémát. - Hát, ezzel már nem megyünk sehová... - jelenti ki, és megint a táskában való elmélyült turkálás köti le. - A csónakok! - lihegi Meera. - A vérfarkasok nem tudnak úszni. - Minimum két perc kell ahhoz, hogy vízre bocsássunk egy csónakot - mondja Prae csüggedten -, és akkor még mindig le kell másznunk a létrán. Eközben utánunk jöhetnek, vagy a sziklákról ránk vethetik magukat. Nem jutunk ki innen. - Varázspajzsot vonhatok a létra teteje köré - javaslom. - Jóval nagyobb pajzsra lenne szükségünk - közli Timas. - Amikor a térképet néztétek, nem vettétek észre az erőd sziklafalába vájt réseket? Ezekből az őrök tüzet nyithatnak bárkire, aki a tenger felől indít támadást. Így aztán minket is könnyűszerrel lelövöldöznek majd, miközben a csónakok felé tartunk. - Tudnál fedezni minket a vérfarkasok és az őrök ellenében? - fordul hozzám Cápa. - Fogalmam sincs, de megpróbálhatjuk. - Nem tetszik ez nekem - dörmögi morcosan Cápa. - Túlságosan ki lennénk szolgáltatva az ellenségnek. Van valakinek jobb ötlete? - Képes lennél minket újra bejuttatni az erődbe? - kérdezi Meera Prae-től. - Nem ismerem a biztonsági kódokat. - Timas? - Feltörhetem a kódokat - válaszolja nyugodtan. - De ez eltart néhány percig. Sikoly hallatszik. Két kis vérfarkas Leóra vetette magát. Liam és Stephen tüzet nyit rájuk, de már késő. Leo szétmarcangolt torokkal, üveges, élettelen szemmel fekszik a két agyonlőtt bestia között. - Kifutunk az időből - sóhajtja Cápa. - Menjünk a motorcsónakokhoz, és reménykedjünk, hogy... - A barlangok! - rikkantom, mert hirtelen felvillan előttem, amit a sziget egyik térképén láttam. Megragadom Prae kezét. - Vannak a közelben barlangok?

- Nem tudom - feleli. - Én nem vettem részt ebben a projektben. Nem... - Vannak, méghozzá elérhető távolságban - vág közbe Timas, és kíváncsian mered rám. - Milyen barlang érdekelne? - Olyan, amelyiknek csak egyetlen bejárata van, amit eltorlaszolhatunk, ha bejutottunk. - Ezzel meg mit érünk el? - dohog Cápa. - Nyerünk pár órát, és ezalatt kinyithatok egy, a Démonvilágba vezető ablakot. Cápa rám néz, aztán a csónakokra, majd a résekkel teli falra, végül pedig az egyre közelebb érő vérfarkashordára. Meghányja-veti magában a dolgot. - Ha mégsem érnénk el a barlangig, még mindig kitörhetünk a tenger felé, és leugorhatunk az egyik szikláról - jegyzi meg Timas. - Tehát van B-tervünk - bólint Cápa. - Oké. Irány a barlang! Gyerünk! Elhagyjuk a helikoptert, és öngyilkos lendülettel a ránk rontó vérfarkasok forgatagának közepébe vetjük magunkat. Fékevesztett, barbár tombolás zajlik, miközben keresztülvágjuk magunkat a tagbaszakadt, gyors, erőtől duzzadó, bűzös és üvöltő teremtmények tömegén. Cápa, Timas, Liam, Stephen, Spenser és Prae szorosan körbevesz engem és Meerát. Úgy haladunk ebben a formációban, mint a rák, ügyetlenül araszolva. A katonák és Prae golyózáport zúdítanak a fenevadakra, de már nem sokáig bírják tartani magukat, így előbb csak egy, később kettő, aztán az összes vérfarkas át fog törni a sorfalon. - Ez őrültség! - kiáltom, mert meggondoltam magam. - Nem érünk el a barlanghoz. Inkább menjünk a csónakokhoz! - Nem! - rivall rám Timas. - Ha elérünk a falhoz, túl leszünk a nehezén. Látod, hogy egyre kevesebb vérfarkas jön? A legtöbb bestia, amely az erőd közelében volt, már itt randalírozik. - Na és? - harsan Cápa hangja, aki egy pillanatra sem veszi le a szemét a fenevadakról. Csupán néhány másodpercenként tüzel, mert egyetlen golyót sem akar elpazarolni. - Van egy tervem - mondja Timas. - Ezzel időt nyerhetünk. - Miféle terv? - kérdezem gyanakodva. Timas felemeli, és szavainak nyomatékot adva megrázza Pip hátizsákját. - Olyan terv, amelynek egy nagy bumm a vége... Hatalmas, csupa izom vérfarkas szökken felénk. Több fegyverből is találat éri, de ettől még leteríti Spensert, és elrántja a közelünkből. Épp rávetné magát a katonára, de egy másodperccel később holtan esik össze. A baj viszont megtörtént, Spensernek annyi. Mielőtt ismét csatlakozhatna hozzánk, fél tucat bestia ugrik rá. Egy nő nevét üvöltve hal meg. Haladunk tovább, nincs idő gyászolni az elesetteket. Legszívesebben bevetném a varázserőmet, de uralkodom magamon.

Semmi értelme arra pazarolni az energiámat, hogy hamarabb eljussunk a barlangig, ha aztán nem marad már erőm kinyitni az ablakot, amikor biztonságban leszünk. Közelebb húzódunk a falhoz, a vérfarkasok karmukat és pofájukat meresztgetik felénk, próbálnak áthatolni a golyózáporon. Észreveszem, hogy a nagyobb példányok a kicsik mögött gyülekeznek, előreengedik őket. Ezek lehetnek azok, amelyeken beavatkozásokat végeztek el. Mentálisan és fizikailag egyaránt fejlettebbek a társaiknál, és megtanították őket falkában vadászni. Szépen megvárják, amíg a gyengébb és kevésbé veszélyes példányok kifárasztanak minket, és csak akkor támadnak, amikor már sokkal sebezhetőbbek vagyunk. Timas azt mondta, a Bárányok több mint kétszáz ilyen fejlett és a régebbieknél jóval vérszomjasabb bestiát tenyésztettek ki. Úgy ötvenen cirkálnak közülük körülöttünk. Eszerint a többiek szétszóródtak a szigeten, vagy a falon kívül állnak lesben valahol. Először arra gondolok, hogy megosztom ezt az információt a többiekkel, de végül mégsem teszem: semmi kedvem még jobban rájuk ijeszteni. Ha százötven, felturbózott képességekkel rendelkező vérfarkas vár ránk, akkor nekünk amúgy is befellegzett. Semmi értelme felizgatni a társaságot. Ha ez a sorsunk, legalább reménykedéssel töltsük az utolsó perceinket, ne rettegéssel. * A falhoz további veszteségek nélkül érünk el. Cápa és a katonái teljesen kimerültek, de nem lankadnak. Igazi profik, akkor is állják a sarat, ha már felélték energiatartalékaikat. Behátrálunk az egyik falmélyedésbe, és Timas kiáltására megtorpanunk. Ő, Cápa és Liam azokra a vérfarkasokra fogják a fegyverüket, amelyek a fal erőd felőli oldaláról támadnak. Prae és Stephen a hátvédek, leszedik azokat a bestiákat, amelyek csak most érkeznek, vagy még nem hatoltak be az erődbe. - Adjatok néhány percet - kéri Timas, amint stabilizálódik meglehetősen ingatag pozíciónk. Kiáll a sorból, és Meerának nyújtja át a fegyverét. - Nem tudom használni - sivítja a nő. - Nyugi, csak fogd a célpontra, és húzd meg a ravaszt mondja Timas. - Beállítottam a legegyszerűbb vezérlési módra. - A könyökével előretaszítja Meerát, aztán Pip hátizsákjából kis szerkentyűket halász elő. Néhányat nekem is odaad. - Egyszerűen dobjam el őket? - kérdezem. - Jobb szeretném, ha egyelőre csak tartanád őket - feleli, miközben a nála lévő kütyükkel foglalatoskodik. - Ha nem bánnak velük megfelelően, akkor rossz időben és rossz helyen robbannak fel, és erre, ugye, egyikünk sem vágyik...

- Timas! - harsogja Cápa. - Már nem tudjuk sokáig tartani magunkat. Csak úgy özönlenek a vérfarkasok. - Ez a tervem szempontjából a leglényegesebb - válaszolja Timas, majd elhajítja az egyik szerkezetet, amely úgy kétméternyire a bestiák tömegétől landol. - Csukjátok be a szemeteket! - adja ki az utasítást. Eldob még egy bombát, és eltakarja az arcát a karjával. Az első szerkezet épp akkor robban fel, mikor behunyom a szemem. A második robbanás szinte azonnal az első után következik be. A farkasüvöltéseket a fájdalom kiáltásai váltják fel. Kinyitom a szemem: mintha buldózer hajtott volna végig a vérfarkasokon. Tucatnyian hevernek a földön holtan, vagy száz sebből vérezve, nyüszítve, megzavarodva. Azok, amelyeket nem ért el a robbanás, dühösen és rémülten ordítanak, és hátrébb húzódnak. Mielőtt magukhoz térhetnének a sokkból, Timas további három bombát hajít el: egyet jobbra, egyet balra, egyet pedig előre. - Ezek egy kicsit nagyobbat fognak szólni, mint az előzőek, úgyhogy fogjátok be a fületeket is - figyelmeztet minket. Még jó, hogy szólt! Amint a fülemre tapasztom a kezem, a bombák felrobbannak. Az egész környék beleremeg, az agyam rázkódik a koponyámban. Amikor megint körbenézek, elképesztő mértékű pusztítást látok: mindenhol hullák, mint egy háborús filmben. A túlélő fenevadak hátrébb támolyognak, vonítanak kínjukban, fülükből és orrukból ömlik a vér. A vérfarkasoknak sokkal élesebbek az érzékszerveik, mint az embernek. Azok, amelyek nem múltak ki, iszonyatos kínokat élhetnek át. Timas egy laza mozdulattal elvesz tőlem egy újabb eszközt. Hátrapillantva látom, hogy a fal másik oldalán lévő teremtmények bizonytalanul megálltak. Sokan a fülüket dörzsölik és vinnyognak. Távolról sincsenek olyan ramaty állapotban, mint azok, amelyeket Timas megszórt bombákkal, de a zaj rájuk is hatott. Amikor Timas végül hozzájuk vágja a tőlem átvett bombát, az életben maradó vérfarkasok úgy erednek futásnak, akár a pánikba esett kutyák. Timas megemeli feléjük képzeletbeli kalapját, balerina módjára perdül egyet, és közben kikap a kezemből még egy bombát, amelyet az erődnél lófráló bestiák felé dob. A vérfarkasok talán nem a legértelmesebb lények a világon, de már eleget láttak ahhoz, hogy tudják, amikor a magas, vörös hajú fickó elhajít valamit, abból baj lesz. Fertelmes üvöltést hallatva kereket oldanak - nem csupán a kicsik, de a fejlettebb példányok is. Nincs időnk gratulálni Timasnak a leleményességéhez, mert a pillanatnyi előnyt kihasználva minél előbb el kell tűnnünk az erőd környékéről. Timas az egyetlen, aki nem szedi a lábát. Hátramarad, és aknákat telepít a falmélyedésbe. Kis idő múlva beér minket, és visszaveszi tőlem a szerkentyűit. A hátizsákja már eléggé kiürült, de ez nem nagyon izgatja. Vigyorogva zsebre vágja a robbanószerek egy részét. - Most volt életemben először dolgom bombákkal.

- Még sohasem robbantottál? - kérdezem hitetlenkedve. - Soha. Persze rengeteg könyvet olvastam ebben a témában, de most nyílt először alkalmam a gyakorlatba átültetni a tanultakat - hátratekint a falban tátongó lyukra, a szállongó porfelhőre és a lemészárolt vérfarkasok tetemeire. - Szerinted elég alapos munkát végeztem? - Fogd be a szád, te idióta zseni - nevetek. - Fuss, ahogy bírsz! * Timasszal az élen egy kis lejtő tetejére rohanunk. Egy szusszanásnyi időre leülünk kifújni magunkat és erőt gyűjteni. Néhány vérfarkas szimatolni kezd a falmélyedés körül. Amint behatolnak a lyukba, az egyik rálép egy aknára, amely fel is robban, mire a többiek gyorsan elmenekülnek. Legszívesebben felujjonganék örömömben, de nem akarom a sorsot kísérteni. Csak idő kérdése, és felfedeznek egy olyan rést, amelyen át biztonságban kijuthatnak, és amint kijöttek az erődből, megint a nyomunkban lesznek, még elszántabban szomjazva a vérünket. Timas az emelkedő tetején is elhelyez pár szerkentyűt, és befedi őket földdel, mintha csak virágot ültetne. - Mi van még benne? - bök Cápa a hátizsák felé. - Már szinte semmi - sóhajtja Timas. - Néhány akna lapul a zsebemben, és akad még pár gránát is arra az esetre, ha ellenállásba ütköznénk útközben. Ezenkívül annyi robbanószerem maradt, amivel épphogy be tudom robbantani a barlang bejáratát. - Felfigyelt még valaki rajtam kívül a termetesebb, tenyésztett példányokra? - érdeklődik Prae. - Igen - felelem, de láthatóan én vagyok az egyeden. - Horwitzer remekművei - mondja gúnyosan. - Sokkal veszélyesebbek a többinél, csak az alkalmas pillanatot várják, amikor támadhatnak, addig inkább a háttérbe húzódnak. Ha még ennél is több van belőlük, és utolérnek minket, mielőtt a barlangban elbarikádozzuk magunkat... - Timas szerint több százan is lehetnek - vágok a szavába. Prae arca hamuszürkévé válik. - Verd ki a fejedből azonnal, amire gondolsz! - csettint Cápa megperzselt ujjaival az elkeseredett, üveges tekintettel bámuló Prae szeme előtt. - Nem leszünk pesszimisták! Már rég halottnak kellene lennünk, mégis itt vagyunk. Ha az eddigieket átvészeltük, mindent túlélünk, ami ezután következik. Ha nem értesz egyet velem, inkább egy szót se szólj!

Prae kuncog, aztán feláll, és végigtekint a szigeten. Én is így teszek. Csak egy hatalmas, füves térséget látunk, amelyen túl fás, bokros vidék következik. Viszont halljuk a vérfarkasok üvöltését. Közelednek. - Cápa... - a hangom idegességről árulkodik. - Tudom - Cápa nyújtózkodik, majd morgolódik egy keveset: - A hátam sírba visz. Korábban sosem volt gondom vele. Fontolóra kell vennem a visszavonulást. Mind nevetünk. Olyan emberek nevetése ez, akik megjárták a poklot, élve kerültek ki belőle, de tudják, hogy legalább még egyszer alá kell merülniük benne. Cápa példáját követve mind feltápászkodunk. Liam és Stephen csupa vér és mocsok. Meera még nem adta vissza Timasnak a fegyverét, hanem úgy szorongatja, mint az aggódó anya a csecsemőjét. Prae minden ízében reszket, de tartja magát. Egyedül Timas fest úgy, mint aki csak laza kis kiruccanásra jött, rajta kívül mindenki megviselt és elcsigázott. Viszont élünk, és ez reményt ad. Talán véghezvisszük a lehetetlent, és kijutunk erről az istenverte szigetről. Ha ez sikerül, azt - Beranabus leghihetetlenebb, csodával határos megmenekülései mellett - a legnagyobb szökések között fogják számon tartani. Már csak azért is túl akarom élni a kalandot, hogy bebizonyítsam a varázslónak, nem ő az egyetlen „macska", akinek kilenc élete van. Feltéve, hogy Beranabus még él. Eszembe jut Juni gúnyos megjegyzése: Dervisht, Becet és Beranabust Árny felírta a halállistára. Talán ők még nálunk is rosszabb helyzetben vannak? Beranabus, a bácsikám és Bec esetleg előbb katapultálnak a túlvilágra, mint mi? Mielőtt túlságosan nyomott hangulatba kerülnék, Cápa elharsog egy parancsot. Ahogy leszáguldunk a lejtő ellenkező oldalán, minden egyéb félelmünkről és gondolatunkról megfeledkezünk. Futni... vérfarkasok... barlang... - csak ez a három szó zakatol az agyamban. Semmi másra nem tudok koncentrálni...

Barlanglakók Ahogy szaladunk, az üvöltések egyre hangosabbak és vérfagyasztóbbak lesznek, már minden irányból hallatszanak, a farkasok vonítása valósággal hálót von körénk. Egészen addig azonban egyetlen vérfarkast sem látunk, amíg egy kis bozótoson való átkelés közben egy fa tetejéről az egyikük teljesen váratlanul Cápa nyakába nem ugrik. A földön hempergő, dulakodó páros elgurul mellőlünk, és bár a csapatunkban lévő katonák gyorsan előreszegezik a fegyverüket, biztos vagyok benne, hogy már késő. A vezérünknek annyi, ebbe bele kell nyugodnunk.

De Cápa másként gondolja, esze ágában sincs még elpatkolni. Nagy erőfeszítések árán feltápászkodik, és vállával arrébb taszítja a fenevadat. A küzdelem során elejtette a puskáját, a többiek pedig nem tüzelhetnek a bestiára, mert a termetes exkatona alakja eltakarja előlük. - Bukj le! - kiáltja Stephen, aki minél előbb szeretne golyót röpíteni a vérfarkas fejébe. Cápánk nem hallgat rá. Kirántja az övéből a kését, ráveti magát a vicsorgó szörnyre, és a pengét markolatig döfi a hasába, ráadásul még a bestia bal fülébe is beleharap! A fájdalmában felnyüszítő fenevad a karmaival felhasítja Cápa hátát, cafatokban tépi le róla a húst. Cápa másodszor és harmadszor is döf, mire a vérfarkas teste elernyed, a mancsa élettelenül hanyatlik le. Vezérünk ellöki magától a hullát, és visszasántikál hozzánk. - Jól vagy? - kérdezi tőle Meera, és aggodalmasan vizsgálja Cápa sebeit. - Borotválkozás közben jobban megvágom magam - morog Cápa. Felveszi a fegyverét, és felzárkózik Timas mellé, ügyet sem vet az öve körül egyre terebélyesedő vérfoltra. A bozótosból kifelé tartva egy csapatnyi vérfarkasra leszünk figyelmesek. A távolból, balról rohannak felénk. A falka élén loholó bestiák fejlettebb példányoknak látszanak. A fák koronájának irányából is csattanásokat, puffanásokat hallunk üldözőink hamarosan utolérnek minket. - Odanézzetek! - harsogja Timas, és jobb felé mutogat. Semmit sem látok, csak egy halom sziklát, de a mi számítógépes zsenink nem szokott a levegőbe beszélni. Miközben Timas nyomában futunk, azért imádkozom, hogy valóban olyan remek térképolvasó legyen, amilyennek mondta magát. Nem pillantok hátra, de hallom, hogy a fenevadak közelednek. Azokhoz a példányokhoz, amelyek az erődtől üldöznek minket, újabbak csatlakoznak, és üvöltő, vinnyogó kórusuk olyan hangzavart kelt, amely még egy atomrobbanás zaját is elnyomná. A nyakamban érzem forró leheletüket. Remélem, csak képzelődöm. Timas odairamodik az egyik sziklához, megfordul, majd egy bombát hajít át a fejünk felett, és eltűnik a látóterünkből. A robbanás és a vérfarkasok sivalkodása muzsika füleimnek. Amint azonban én is a sziklához érek, a vidámságom úgy zsugorodik össze, mint egy virág szirma, amelyet egy kandalló közepére dobtak. Timasnak nyoma sincs, és egy másodpercig azt hiszem, szétszaggatta az egyik bestia. Ekkor azonban csontos karja előbukkan egy lyuk mélyéről, és int nekünk. Cápa a következő, leereszkedik a lyukba Timas mellé. Én is megérkezem a sziklában tátongó repedéshez, amely elsőre nem tűnik mélyebbnek egy méternél. Közelebbről megvizsgálva kiderül, hogy az alja mélyebben helyezkedik el, állni is lehet

benne. Inkább tűnik egyfajta alagútnak, mint barlangnak, de emiatt tényleg nem fogok panaszkodni. Cápa úgy vágódik elő a lyuk belsejéből, akár a krampusz a varázsdobozból. A fejünk felett tüzet nyit a vérfarkasokra. Hörgést, morgást hallok, alig néhány centiméternyiről. Sokkal közelebb vannak hozzánk, mint hittem. Őrült üvöltéssel átölelem Meera derekát, és belehajítom a lyukba. Zuhanás közben beüti a fejét a nyílás oldalába, és felsikolt fájdalmában. Nem baj, itt legalább biztonságban van a vérfarkasoktól. Meera után Prae ugrik le, én pedig majdnem összeütközöm Stephennel, akivel egyszerre próbálunk benyomakodni. Megtorpanunk, és nevetséges udvariaskodásba kezdünk, éppen csak karnyújtásnyira a haláltól: „Csak utánad..." Valószínűleg elevenen felfalnának a vérfarkasok, ha Stephen végül nem engedne előre. Meera és Prae már mélyebbre hatolt a barlang belsejébe. Timas néhány robbanószerkezetet erősít a bejárat falára. Most kivételesen nem vigyorog. Az arckifejezése alapján még azt is hihetném, hogy kissé zaklatott állapotban van. Cápa izmos teste deréktól fölfelé még mindig kitüremkedik a lyukból, és ordítva üríti bele a tárát a vérfarkashordába. Stephen háttal esik a lyukba, és még zuhanás közben is tüzel. Sikerül kinyírnia egy bestiát, amely majdnem leharapja Cápa fejét. - Hátra! - kiáltja Timas. Cápa azonnal visszahúzódik a barlangba. Liam, aki eddig a barlang szájánál fedezett minket, végül szintén leugrik, de félúton a levegőben megáll: a lábát elkapták kint, tehetetlenül kapálózik a karjával. Kétségbeesetten próbál szabadulni, Cápa pedig átkozódva ragadja meg mindkét kezét, és hatalmas erőfeszítéssel kísérli meg behúzni hozzánk. Liam jajgat és kiabál. - Tarts ki! - kiáltja Stephen, és golyózáport zúdít kifelé Cápa és szerencsétlenül járt bajtársa mellett. Liam lejjebb csúszik pár centimétert, már épp úgy tűnne, hogy Cápának sikerül megmentenie, amikor egyszer csak felrántják a barlangból. Egy pillanatra elvakít a napfény, aztán a barlang bejáratában vérfarkasok tucatjainak vicsorgó pofája jelenik meg. Dühödten harapnak egymás felé, mert mindegyikük elsőként akar behatolni. Mielőtt a vérfarkasok rendezhetnék soraikat és benyomulhatnának a barlangba, Timas elkiáltja magát: - Mindenki a földre! Miközben hasra vetem magam, látom, ahogy megnyomja a kis detonátor gombját. Ezután rettenetes robbanás rázza ki belőlünk a lelket is, a bejárat teteje beomlik, maga alá temeti a fenevadakat, minket pedig befalaz és éjfekete sötétségbe taszít.

* Hosszú percekig senki sem szól egy árva szót sem. Nem is lennénk képesek beszélni, mivel a levegő megtelt porral és törmelékkel. Elkúszunk a berobbantott rész közeléből, hogy rendesen tudjunk lélegezni, az arcunkat a kabátunkkal, a trikónkkal takarjuk el, csak kevés levegőt szívunk be egyszerre. A barlang egyre alacsonyabb, egy idő után már csak görnyedten araszolunk előre. Kimerülten lerogyunk, és megvárjuk, amíg kitisztul a levegő. Hullafáradt vagyok. Legszívesebben így, ülve elaludnék. Cápa töri meg a csendet. Köhécsel, kiköp valamit, és megkérdezi: - Hányan maradtunk életben? - Én még élek - válaszol jókedvűen Timas. - Én is - zihálja Prae D'Alecheu. - Én is - morog Stephen, akit eléggé lesújthatott Liam halála, mert jó barátok voltak. - Én is megvagyok - motyogom az arcomra szorított trikómon keresztül. Még nem merem anélkül beszívni a levegőt. - Én sem haltam meg, de úgy érzem, a bordáim felt eltörött - panaszkodik Meera. - Mi a fenének dobtál be a barlangba, Grubbs? - Próbáltalak megmenteni. - Tudok én vigyázni magamra! - csattan fel a nő. - Hálátlan tehén! - Hímsoviniszta disznó! Hirtelen mindkettőnkből kitör a röhögés. - Remek - nyugtázza Cápa. - Remélem, van valakinél elemlámpa. - Mindenki lapít. - Fantasztikus! Ezek szerint itt ragadtunk ebben a... Egyszer csak fény gyúl a vaksötétben. Visszatűröm a trikómat a nadrágomba, és a halovány világosságra meredek. Timas ultramodern fegyvere a forrása, a kis monitorja árasztja a fényt. Magában dünnyögve Timas elvégez pár beállítást, és a fény felerősödik, megvilágítja a környezetünket. A hórihorgas fiatalember felpillant, és ránk villantja szokásos vigyorát, amely a pislákoló fényben még különösebbnek hat. - Emlékeztess majd, ha vége ennek az egésznek, hogy meg kell csókoljalak - jelenti ki vigyorogva Cápa. - Csatlakozom az előttem szólóhoz - teszi hozzá Meera. - De én komolyan mondom.

Timas csak megvonja a vállát, jelezvén, hogy nem nagy ügy, aztán felemeli a fegyverét, hogy jobban lássunk. Szűk és kényelmetlen barlangban vagy alagútban - attól függ, minek akarjuk nevezni - vagyunk. Jóval alacsonyabb, mint a bejáratnál volt, és a sötétben nem látjuk a végét. A kőzetek érdesek, belefúródnak a bőrünkbe. A talaj homokos és éles kövekkel teli. Poros és nyirkos a robbanástól. Boldog vagyok, hogy élek és vérfarkasmentes övezetbe jutottam, ezért nem zavar mostoha környezetünk, sőt szinte tetszik! - Milyen hosszú lehet ez a járat? - kérdezi Cápa. - Erről nincs információm - mondja Timas, és leteszi világító fegyverét. - Várjatok meg itt! Elkúszik tőlünk, mi pedig óvatosan lélegzünk, mert tudjuk, spórolnunk kell a levegővel. Már két perce van távol... három perce... négy... Timas nemsokára visszamászik, anélkül, hogy hallanánk. Ha akar, tökéletesen nesztelenül képes mozogni. Megint kézbe veszi a mordályát, majd az ölébe helyezi, és közli: - Van egy jó meg egy rossz hírem. A barlang megközelítőleg harminc méter hosszú, de nem egy falban végződik, hanem van egy kis rés a teteje és az alja között. Befúj rajta kintről a szél, ezért nem kell félnünk a megfulladástól. - Ez aztán a jó hír! - lelkendezik kissé gúnyosan Cápa. -És mi a rossz? - A barlang alja nem szilárd - Timas a homokkal, kövekkel és törmelékkel borított talajt kapirgálja. - Vagyis? - türelmetlenkedik Cápa. - A szigetnek ezen a részén számos kis barlang és alagút található. Fogalmam sincs, mekkora a mi barlangunk végében lévő nyílás, mert ezt nem jelzik a térképek, de ha elég nagy vagy tovább szélesíthető, akkor a vérfarkasok megérzik a szagunkat, és beássák magukat hozzánk. - Ha a lyuk kicsi, akkor eltorlaszolhatjuk - veti fel Cápa. - Igen, de ez nem tartja vissza őket sokáig. Mint már utaltam rá, a talaj nem szilárd. A karmukkal viszonylag rövid idő alatt utat vájhatnak. Az első behatoló bestiát lelőhetjük, a testével pedig elfedhetjük a bejáratot. Sajnos a talaj nagyon vékony ezen a vidéken, így a társai a tetem alatt is átfurakodhatnak. Remélhetőleg erre nem kerül sor. - Tegyük fel, hogy mégis ez történik - morogja Cápa, és tekintete rajtam állapodik meg. - Mi lesz az ablakkal, amit ígértél? - Máris munkához látok. - Nekitámaszkodom a falnak, és fejkörzéssel megtornáztatom elzsibbadt nyakamat. Ölni tudnék egy kis fájdalomcsillapítóért. - Szeretnéd, ha befognánk a szánkat és békén hagynánk? Csak szólj! - mondja Cápa.

- Nem szükséges. - Behunyom a szememet, és a bensőmből varázsenergiát merítek. A többiek heves vitába bonyolódnak a helyzetünket illetően, de az én elmémig már nem hatolnak el a külvilág hangjai. Az ablakok kinyitásának többféle módja létezik, minden mágus és varázsló a saját szájíze szerint cselekszik. Van, aki emberáldozatot mutat be, vagy egyenesen önmagát áldozza fel. Mások csak varázsigéket alkalmaznak. Egy nagy erővel rendelkező mágus fél nap alatt nyit ki egy ablakot, függetlenül a helytől, másoknak ellenben akár több napig is eltarthat. Rám eddig összesen kétszer hárult az ablaknyitás feladata. Először akkor csináltam ilyet, amikor Beranabus barlangjában voltam, aki akkoriban kezdett kutatni Árny után. Másodszor a Démonvilágban nyitottam ki egy ablakot. Mindkét alkalommal rengeteg varázsenergia állt rendelkezésre, és néhány óra leforgása alatt elértem a célomat. Most azonban lassú és nehéz lesz. Cápának azt mondtam, pár óra, és megleszek vele, de az is lehet, hogy... ...hét vagy nyolc óráig tart majd - fejezi be meglepetésemre a gondolatmenetemet a Kah-Gash hangja. - Hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? - morgom halkan. Nem leszel kész időben - folytatja a Kah-Gash, figyelmen kívül hagyva a szemrehányást. - Mire gondolsz? A vérfarkasok egy óra múlva már a nyakatokon lesznek. Szagot fogtak, és az eszesebb teremtmények egy része már keresi a másik bejáratot. Megfogják találni. Elkáromkodom magam, aztán megkérdezem a Kah-Gasht, tud-e segíteni. Magatokon kell segítenetek - válaszolja tipikus, titokzatoskodó modorában. - Először is tűnjetek el innen! Később elmondom, ami még rátok tartozik. Meg kell bíznotok bennem! Rögtön teljesítsétek a parancsaimat! Nagyon szorít az idő. - Akkor miért nem mondasz el mindent most? - zsörtölődöm, de a Kah-Gash elhallgat. Sóhajtok, és kinyitom a szememet. Azon morfondírozom, nem kellene-e mégis kinyitnom inkább egy ablakot. Beranabusnak elege lett a Kah-Gashból. Nem tudja, mi használjuk-e őt, vagy ő használ-e fel minket. Talán megpróbál átverni. Esetleg azt akarja, hogy itt haljak meg, és így Juni ezüsttálcán nyújthatná át a lelkemet újdonsült urának. Miközben rágódom, hogyan döntsek, belefülelek a többiek beszélgetésébe. Prae éppen azt ecseteli, miképpen vesztette el a hatalmát, és hogyan ejtette át Antoine Horwitzer. - Bizonyos kísérletekről én is tudtam, de arról fogalmam sem volt, hogy Antoine ilyen messzire ment. Akkor kezdtem gyanakodni, amikor kiderült, hogy vadászni tanítja a falkákat. Ennek semmi köze sem volt az ellenszer kifejlesztéséhez. Mélyen beleástam magam ebbe a szövevényes ügybe, majd az igazgatótanács elé tártam a balsejtelmeimet. - Hadd találjam ki! - vág közbe Meera. - Elárultak téged?

- Nem hiszem, hogy mindannyian benne voltak - vonja össze a szemöldökét Prae -, de a legtöbb tanácstag Horwitzert támogatta. Alig kaptam észbe, máris idezsuppoltak erre a szigetre, ahol az utóbbi egy hónapot vagy nem is tudom, mennyi időt töltöttem. - Dervish úgy vélte, a Bárányok velejükig romlottak - idézi fel emlékeit Meera. - Ezért igyekezett minél távolabb tartani magát tőlük. Arra viszont sohasem gondolt, hogy a Démonvilággal szövetségre léphetnek. - Erről én semmit sem tudtam - tiltakozik Prae. - Dervish egyszer sem beszélt nekem a démonokról, bár számtalanszor könyörögtem neki, hogy ossza meg velem az információit. Ha kicsit többet árul el, talán... - Ne merészeld! - kapja fel a vizet Meera. - Nem Dervish a hibás. Ha nem is táncoltál úgy, ahogy Antoine fütyült, mégsem ellenkeztél vele, amikor nem ütköztek az érdekeitek. Saját bevallásod szerint egyes kísérletekről tudomásod volt. Jól sejtem, hogy a tenyésztési programról is értesültél? - Igen, de arról nem, hogy ennyi bestiát hoztak létre, ráadásul genetikailag manipuláltakat. - De a lényeget tudtad. A projekt legfőbb célkitűzéseivel egyetértettél. Vagy tévedek? - Több példányra volt szükségünk a kísérletekhez - sóhajtja Prae. - Szerinted mi mást tehettünk volna ilyen helyzetben? - Gondolom, a lányodat nem engedted szaporodni. - Mit tudsz Peruláról? - kérdezi Prae izgatottan. - Semmit - válaszolja Meera. - De rajta, ugye, nem kísérleteztetek? A saját lányod persze eltérő bánásmódban részesült. A haladásért csupán mások életét áldozzátok fel, a szeretteiteket megkímélitek. Prae gyötrődő tekintettel mered Meerára, és különös módon sajnálatot érzek a Bárányok elárult vezére iránt. Érzem, hogy lelkiismeret-furdalása van. Azt hitte, a tudomány nevében végez erkölcsileg igazolható kísérleteket. Azóta megtapasztalta a dolog hátulütőjét. Antoine Horwitzer sohasem ragadhatta volna magához a hatalmat, ha Prae nem készíti elő neki akaratlanul a terepet. Nagyon sok mindenért terheli a felelősség. Azonban jelenleg ez a legkisebb gondunk. Ha a vérfarkasok beássák ide magukat, az ártatlanok és a bűnösök egyaránt elvesztek. Döntenem kell, megbízom-e a Kah-Gash-ban, vagy sem. Mivel nincs sok választási lehetőségem, megfogadom a tanácsát. - Nem tudok ablakot nyitni. A társaim döbbenten bámulnak rám. - Mi a baj? - lihegi Meera. - Juni varázslata akadályoz meg benne?

- Nem erről van szó. Egyszerűen nincs rá elég időm. A vérfarkasok hamarosan megtalálják a másik bejáratot. Egy órán belül itt lesznek. - Ez igen különös feltételezés - mondja Timas. - Mire alapozod? - Mágiára - vetek sokatmondó pillantást Cápára. - Egy óránk van csak hátra. Ilyen gyorsan nem tudok kinyitni egy ablakot. - Akkor is próbáld meg! - horkan fel Cápa. - Csak az erőmet pazarolnám - rázom meg a fejemet. - Másképp kell elmenekülnünk innen. - Nincs más lehetőség - feleli ridegen. - Amikor ezt a nyavalyás barlangot választottuk a többi javaslat ellenében, te maradtál az utolsó reményünk. - Nem hiszem, hogy rengeteg vérfarkas gyűlne össze a túlsó oldalon. Csak a legokosabbaknak jut eszükbe másik bejáratot keresni. Az ostobább bestiákkal nem fogják tudatni, ha ráakadtak, mert egyedül akarnak végezni velünk. Ha ezt a néhányat ki tudnánk cselezni... - Micsoda? - Cápából gúnykacaj tör elő. - Szépen kiröppenünk innen és egy percen belül már találunk is egy másik barlangot? - Nincs másik barlang a közelben - közli Timas. - Na látod! - vágja rá Cápa. - Viszont közel vagyunk a tengerhez - teszi hozzá rögtön Timas. - Három-négy percnyi futással elérhetjük. A sziklák itt sokkal alacsonyabban helyezkednek el, mint az erőd körül. Leugorhatunk róluk, és talán túléljük a zuhanást. Ide nem látni el az erődből, úgyhogy átúszhatnánk egy másik szigetre. - És ott már lenne időm ablakot nyitni! - lelkesedem. - Nem tetszik az ötlet - makacskodik Cápa. - Itt kellene maradnunk, az eredeti tervnek megfelelően. Nem lehettek benne biztosak, hogy megtalálják a... Egy velőtrázó üvöltés, amely a barlang legszűkebb pontja felől harsan fel, belé fojtja a szót. Pár másodperc múlva kaparászás hangjai ütik meg a fülünket. Távoli hangok, de nem sok jót ígérnek... - Egy óra... - emlékeztetem morcosan társaimat. Cápa felsóhajt, és felhúzott szemöldökkel mered Timasra. - Van még robbanószered? - Egy kevés. Végszükség esetére tartogattam. - Remek - Cápa megropogtatja az ujjperceit. - Azt hiszem, szükségünk lesz rá.

Nincs menekvés Várjuk, hogy ideérjenek. Rettenetes itt ülni tétlenül, miközben a felénk alagutat ásó vérfarkasok zaja egyre hangosabban, egyre közelebbről hallatszik. Szuszognak és vinnyognak, keservesen és éhesen. Egyedül az vidít fel minket némileg, hogy nincsenek túl sokan. Úgy tűnik, igazam volt, amikor feltételeztem, hogy az okosabb példányok maguk akarnak kicsinálni bennünket. A gond csak az, hogy az okosabb példányok egyben erősebbek, gyorsabbak és veszélyesebbek is a társaiknál. Ennek ellenére szívesebben küzdünk meg egy maroknyi termetes észlénnyel, mint az ostobábbak egész seregével. Cápa nemrég ellenőrizte, mennyi lőszerünk és fegyverünk maradt. Mindenkinél egy puska van, egyiknek sincs tele a tára. A pisztolyok sem tartanak már ki sokáig. Többé nem verhetjük vissza a vérfarkasokat úgy, hogy össztüzet zúdítunk rájuk. Ha több tucat bestiával kell elbánnunk, amíg eljutunk a tengerig, egy szempillantás alatt elfogy a lőszerünk, és kezdődhet a kézitusa... Miközben várakozunk, Timas puskájának fénye kialszik, és koromfekete sötétség borul ránk. Szerencsére Timas már elhelyezte a robbanószerkezeteit, így a terveinket ez döntően nem befolyásolja, csak az idegeinket viseli meg. A bennem lakozó vérfarkast felvillanyozza torz rokonainak közelsége. Néha késztetést érzek arra, hogy átássam magam az ő oldalukra, és csatlakozzam lelki társaimhoz. Beteges kísértés kerít hatalmába. Olykor végezni akarok Meerával, Cápával és a többiekkel. Olyan érzés ez, mint egy szikla vagy egy magas épület tetején állni és lepillantani a feneketlen mélységbe. Néha az jár az eszemben, hogy milyen volna leugrani, zuhanni és szétloccsanni, megtapasztalni a halál csöndjét. Az énem egyik része szeretné teljesen átadni magát az ösztöneinek... Sohasem hallgattam erre a belső hangra, és most sem fogok. Kitartok. Összpontosítok. Várok. * Már a szagukat is érezzük, és halljuk nehézkes lihegésüket. Egészen a barlang legalsó pontjáig kúsztunk le. Véleményem szerint jobb lenne távolabb kerülni a robbanástól, de Timas állítólag tudja, mit csinál. - Az időzítés a lényeg - ecseteli. - Vállalni kell a kockázatot, hogy mi is megsérülünk. A hangokból ítélve a vérfarkasok már alig egyméternyire vannak tőlünk. Az egyik talán már át is dugta a fejét a mi oldalunkra, aztán szépen átpréseli magát hozzánk. Ebben a vaksötétben nem lehet megmondani. Sürgetem Timast, hogy hozza azonnal működésbe a bombákat, mert nemsokára késő lesz, de csak hümmög és fütyörészik, és vár... vár... Amikor már azt hiszem, az idegeim túlfeszített húrként pattannak el rögtön, Timas ezt suttogja:

- Hunyjátok be a szemeteket, fogjátok be a fületeket, és szorítsatok! Két másodperccel később a kövek kirobbannak a bestiák irányába. Rám is hull némi törmelék, amely pár karcolást ejt rajtam. A barlangot elönti a fény. Kinyitom a szememet, de a porfelhő miatt nem látok el messzire. - Menjünk! - köhécsel Timas. Négykézláb araszolunk, amíg ki nem tudunk egyenesedni, azután görnyedten rohanunk tovább. Futás közben lépten-nyomon húscafatokba, csontokba, belekbe és szőrcsomókba botlunk. Mindent vér borít, a talaj életveszélyesen csúszós lett tőle. Korog a gyomrom, reggel óta nem ettem. A farkasénem szívesen belakmározna az itt heverő maradványokból. Kibotorkálunk az alagútból: Cápa halad az élen Stephen-nel, Meera és én követjük, a sort Timas és Prae zárja. A napfény fantasztikus élményt nyújt a barlang sötétje után, de nincs időnk gyönyörködni benne. Néhány vérfarkas tántorog kábultan a közelben, a bundájuk vértől mocskos, és kábultan rázzák a fejüket. Szerencsére nincsenek sokan, a többség a barlang másik végében maradt. - Gyerünk - szisszen ránk Cápa. - Irány a... Balról vészjósló morgás üti meg a fülemet. Megperdülök, és egy vérfarkast pillantok meg, amely épp akkor ugrik felénk. Egy szikla mögött rejtőzködött, és hamarosan három társa is előbukkan. A ravasz bestiák csapdát állítottak nekünk! Az első vérfarkas Cápán landol, és kiüti a kezéből a fegyverét. Cápa rámordul a vicsorgó fenevadra, megragadja a fejét, és jobbra-balra csavargatva próbálja eltörni a szörnyeteg nyakát, mielőtt az szétmarcangolná az arcát. Stephen végzetes hibát követ el: ahelyett, hogy a másik hárommal foglalkozna, megcélozza a Cápával viaskodó példányt. Két vérfarkas ugrik rá, épp akkor, amikor elsüti a puskáját. Felsikoltana, de már el is tűnt a bestiák gyűrűjében, amelyek karmai és agyarai megcsillannak a napfényben, mielőtt felhasítanák a bőrét. Még kiáltani sem tudott. A negyedik vérfarkas felénk közelít. Meera felemeli a fegyverét, mire a farkas megtorpan és ránk bámul - tisztában van vele, mit fog rá a lány, és mekkora kárt tehet benne. Körbepillant. Stephen golyója a szíve fölött sebezte meg a Cápára támadó fenevadat, de a sérülése nem halálos. Még mindig küzd az exkatonával, begurult vele az alagútba. Cápa előrántotta a kését, és a bestia torka felé hadonászik vele. A minket kiszemelő vérfarkas a könnyebbik megoldást választja. Ő is Cápa után veti magát, és még beljebb szorítják a barlangba. Meera tüzet nyit rá, de nem találja el. Végül a nyomába ered, hogy segítsen Cápának. - Tűnjetek innen a fenébe! - üvölti Cápa. A könyökével bezúzza az egyik vérfarkas arcát, a másikat pedig a derekánál ragadja meg. Forog vele, aztán elhajítja. - Menjetek! -

kiáltja ismét nekünk. Az eldobott bestia talpra szökken, és megint ráveti magát. - Gyertek - szól Timas, és megérinti a vállamat. - De... - ellenkeznénk rögtön Meerával együtt. - Maradtok és meghaltok - válaszolja higgadtan Timas -, vagy futtok az életetekért. Választhattok. - Eliramodik, Prae D'Alecheu pedig követi. Két vérfarkas még mindig Stephen holttestét marcangolja, a másik kettő Cápát szorítja egyre beljebb a barlangba. Rajtuk kívül nem látunk többet, a kábán támolygókat nem számítva. Viszont csupán másodpercek kérdése, és elárasztják a környéket a robbanás és az üvöltések hangjára idetóduló társaik. Anélkül, hogy tudatában lennék a mozdulataimnak, már szedem is a lábamat, amely gyorsabban reagál, mint az agyam. Cápa a vezérünk, és parancsot adott a menekülésre. Bolondok lennénk, ha nem teljesítenénk, márpedig Cápa nem kedveli a bolondokat. Utoljára azt látom, amint a nagydarab exkatona elszántan birkózik az egyik vérfarkassal, míg a másikat a késével próbálja sakkban tartani, és közben kénytelen egyre beljebb hátrálni az alagútba. Nemsokára a robbanás által felvert por homályába vész a fenevadakkal együtt. Gyűlölettel és félelemmel teli kiáltással megragadom Meerát, és Timasék után eredünk. Cápa nélkül minden reménytelennek tűnik. Azt hittem, ő esik el közülünk utolsóként. Ha ő nincs velünk, elvesztünk. De a végsőkig harcolt, ezért tartozunk neki annyival, hogy a lehető legjobb formánkat nyújtjuk. Ha elbukunk, legalább ugyanolyan bátran haljunk meg, mint ő. * A tenger hívogató, sós illata csapja meg az orromat menekülés közben. Mögöttünk üvöltések harsannak, a vérfarkasok a nyomunkban loholnak. Mivel jókora előnyre tettünk szert, ötvenszázaléknyi esélyünk van túlélni a hajszát. - Erre gondoltam - zihálja Timas, miközben felfelé kínlódunk egy meredek emelkedőn. - Ha felérünk a tetejére... onnan már csak körülbelül... hatvanméternyi utat kell megtennünk... esetleg pár méterrel többet... a tengerig. - A háta mögé pillant, és a látványtól elkomorul az arca. - Nem érünk oda. El fognak kapni. - Meg kell... próbálnunk - lihegem. A tüdőm majd szétdurran, a lábamat alig érzem. - Valakinek itt kell maradnia... fedezni a többieket - nyögi Timas. - Megállok fenn... és feltartom őket... - Nem! - kiáltja Meera. - Már így is túl sok embert vesztettünk.

- Ha nem fedezlek titeket, mind meghalunk - jelenti ki tárgyilagosan Timas. - Majd csinálom én - ajánlkozik elfúló hangon Prae, aki néhány lépéssel lemaradt mögöttünk. - Én vagyok a leglassabb, másrészt az én vérfarkasaimról van szó. - Én viszont jobb lövő vagyok - ellenkezik Timas. - Hasznosabb, ha én fedezlek titeket. - A francba is... - dohog Prae. - Maradjunk le mindketten, és haljunk meg együtt! - Ahogy gondolod - egyezik bele Timas. Mindjárt felérünk a lejtő tetejére. Timas előrelökdös és buzdít. - Pár lépés... és ott vagytok. Ne lassítsatok, ne nézzetek hátra! Fussatok, ugorjatok, ússzatok! Meera... sajnálom... hogy nem lesz semmi a csókból, amit ígértél. - Ne izgulj - feleli Meera. - Hazudtam. Nem csókoltalak volna meg. - A hórihorgas fickó képe megnyúlik a csalódottságtól, mire Meera nevetve vigasztalja. - Csak vicceltem! Timas arca ismét felderül, és vigyorog, mint a vadalma. Vidáman búcsút int nekünk, aztán megfordul, és a puskát a válláról leakasztva tüzet nyit üldözőinkre. Prae is fél térdre ereszkedik, és lőni kezd. Tucatnyi vérfarkas van a sarkunkban, a falkát a termetesebb, fejlettebb példányok vezetik. Meera után futok felfelé az emelkedőn. A sziklaszirt hívogatóan meredezik előttünk. A szívem majdnem kiugrik a helyéről. Beérem Meerát. Sikerülni fog! Nem érdekel, ha beadjuk a kulcsot zuhanás közben, vagy hogy esetleg nincs dagály, sem az, ha elsodornak minket az áramlatok. Legalább nem ezen az átkozott szigeten halunk meg... Vérfarkasok. Balról és jobbról is özönlenek a szirt felé. Két csapatra oszlottak és megelőztek minket. Az eszesebb példányok valószínűleg kitalálták, mire készülünk. Ahelyett hogy Timasra és Prae-re vesztegették volna idejüket és energiájukat, körbevettek minket. Rémülten figyeljük, amint elzárják előlünk a szirt felé vezető utat áthatolhatatlan, hármas sorokba rendeződve. Egyesek oldalt maradnak, így balra és jobbra sem menekülhetünk. Megállunk. Meera az előttünk tornyosuló teremtményekre szegezi a fegyverét, aztán gyors fejszámolás után végül leereszti. Rám néz, és vállat von. Keserűen egymásra mosolygunk. Szeretném megölelni, de nincs hozzá erőm. A kimerültségtől meggörnyedünk, a térdünkre támaszkodva zihálunk. Úgy lihegünk, akár a szomjas kutyák. A vérfarkasok bekerítettek, és már csak arra várunk, hogy megadják nekünk a „kegyelemharapást"...

A fenevad Az egyik vérfarkas felüvölt, úgy tűnik, parancsot harsog a falkának. A tőle balra és jobbra, valamint előttünk és mögöttünk

lévő csapatokból egy-egy példány szintén velőtrázó ordítást hallat. Amint a vonítások hangja elhal, olyan csend áll be, amely talán még az eddigi zajongásuknál is félelmetesebb. Hozzászoktam már ezeknek a bestiáknak a vad csaholásához, a némaságukat ezerszer rémisztőbbnek találom. Hirtelen neszezést hallok. Valakik közelednek. Felkapom a fejemet, és hátrafordulok. Timas és Prae jön felfelé az emelkedőn. A ravaszon az ujjuk, de nem tüzelnek. Megtorpannak, amikor meglátnak minket és a vérfarkasok sorfalát. Prae zavartnak tűnik. Lassan körbefordul, végigpillant a torz lényeken, aztán megindul felénk. Timas fedezi, hátrál mellette, a fegyverét mindvégig célra tartja. A másik oldalról fenevadak követik őket, egészen a lejtő tetejéig, ott viszont lemaradnak, miután a falkavezér a szirt közeléből rájuk mordul. - Ez fantasztikus! - ámuldozik a hozzám és Meerához csatlakozó Prae. - Van egy vezetőjük. Még azok is engedelmeskednek neki, amelyek nem estek át különféle beavatkozásokon. Más domináns példányokat is látok a falkavezéren kívül. - A nagyobb termetű vérfarkasokra mutat. Olyan izgatott lesz a felfedezéstől, hogy megfeledkezik a félelméről. - Ha nem a saját szememmel látnám, el sem hinném. Erről szerintem még Antoine sem tud. A kísérletei túl jól sikerültek, a bestiák igazi falkává váltak. - Örömkönnyek csillognak a szemében. - Mi történik, ha megöljük a vezérüket? - kérdezem. - Feloszlik a csapat? - Természetesen nem - feleli Prae. - Egy másik domináns hím lép a helyébe. Vagy nőstény. Lehet, hogy a nőstények fejlettebbek - sóhajt fél. - Bárcsak lenne időm alaposabban tanulmányozni őket. A falka vezére, az egyik legtermetesebb, sötétszürke bundájú fenevad megint felüvölt, mire a falka elkezd körülzárni minket. Néhány kisebb vérfarkas felénk lendül, de szinte azonnal a földre rántják és elpáholják vagy megölik őket a domináns példányok. A többi ezek után nem mer ellenszegülni, zárt alakzatban közelednek. - A középen lévőkre lőjetek, így megpróbálhatunk áttörni - mondja Timas, még mindig háttal nekünk. - Össztüzet zúdítunk rájuk. Ha sikerül néhány méteres rést ütni a sorfalon, van esélyünk átjutni rajta. - Én készen állok - válaszolja Meera, és felveszi a földről korábban elhajított fegyverét. - Reménytelen... - motyogja Prae, de azért ő is célba veszi a vérfarkasokat. Állítsd meg őket! - csendül fel bennem hirtelen a Kah-Gash hangja. - Állj! - kiáltom. A társaim értetlenül merednek rám, én pedig egy kézmozdulattal csendre intem őket, mielőtt megszólalnának. A belső hangra koncentrálok. Ha a barátaid tüzet nyitnak, elszabadul a pokol, és mind meghaltok. Ezek a bestiák jól szervezett falkát alkotnak. Ezt az erényüket kell ellenük felhasználnod.

- Hogyan? - kérdezem hangosan. Az ő módszerükkel harcolj ellenük. - Nem tudom, mire gondolsz. Hát mindent nekem kell a szádba rágni? - sóhajt fel megvetően a hang. Mielőtt közbevághatnék, kurtán csak ennyit mond: Szabadítsd rájuk a vérfarkast! - Miféle vérfarkast? - értetlenkedem. A benned lakozót, te idióta! - Nem... Nincs időnk vitatkozni. Megmondtam, hogy vakon engedelmeskedned kell nekem. Egyre közelebb jönnek. Engedd szabadjára a farkasénedet, hadd tomboljon kedvére. Bízz bennem! Habozom. A bőröm alatt rejtőző vérfarkastól mindig is tartottam. Nagy erőfeszítésembe került elfojtanom a késztetéseit. Rémálmaimban rendszeresen kiszabadult, és óriási ribilliót csinált, mindenkit leöldösött körülöttem. Semmiképp sem akarom, hogy ezek a sötét álmok megvalósuljanak. A Kah-Gash jól tudja ezt. Éppen ő segített minél mélyebbre eltemetni magamban a vérfarkast, mert egyedül nem voltam képes megtenni. Vajon most miért mondja azt, hogy engedjem szabadjára a bennem rejlő szörnyeteget? Ez is csak Árny mesterkedése lenne? Nem a Démonvilág érdekeit szolgálom azzal, ha...? Az utolsó lehetőséged - figyelmeztet a Kah-Gash, amikor a bestiák már csak hat-hét méternyire vicsorognak tőlünk. Halkan elkáromkodom magam, aztán varázserőmmel lenyúlok a lelkem mélyére, és lerombolom az összes akadályt, amelyet az utóbbi egy év során gondosan felépítgettem. A falak, amelyek megvédtek vérszomjas farkasénemtől, leomlanak, a bestia bilincsei lehullanak. A bennem lakozó fenevad igencsak meglepődik, csapdát gyanít. A biztatásomra azonban teljes erővel tör a felszínre, és örömteli üvöltéssel robban elő. A testemet forróság önti el, a bőröm megfeszül, a csontjaim szinte megrepednek, elcsúsznak egymáson, fel és le mozognak. Összeesem, a földre zuhanok, és sikítozom fájdalmamban. A szenvedés ködén át látom és hallom, hogy Meera kiáltozva próbál segíteni, Timas pedig azt bömböli, adjam ki a tűzparancsot. Megrázom a fejem. A szemem elnehezül, vér önti el a számat. Felemelem egyik remegő kezemet, és csak bámulom. A körmeim meghosszabbodnak, az ujjaim befelé görbülnek, és szőrcsomók jelennek meg köztük. Az ájulás környékez, alig érzékelem a külvilágot. Az ínyem felreped, a fogaim megnőnek, az ajkam megvastagodik és kiszélesedik. Köhögök, mert a tüdőm is átalakul, a szívem gyorsabban ver. Az izmaim megdagadnak, elszakadnak, majd újból összeforrnak. Fehér zaj tölti be a fülemet, szinte megsüketít, aztán elhal, és a hallásom élesebb, mint korábban bármikor. - Grubbs vérfarkassá változik! - rikoltja Timas, aki ezúttal tényleg pánikba esik. Rám fogja a fegyverét.

- Ne! - harsogja Meera, és a csövénél fogva félrelöki a puskát. Megint látok. A színek másmilyenek, nem olyan élénkek, mint régen, de a látóterem megnövekedett, és mindent élesebben érzékelek, mintha nagyítóval nézném a világot. Meera és Timas veszekednek, Prae D'Alecheu engem bámul tátott szájjal. A vérfarkasok megtorpantak, és ők is rám merednek. Egyesek idegesen kaparják a földet, legszívesebben rögtön belénk mélyesztenék a fogaikat, de nem mozdulnak, mert felnek a domináns példányoktól. Örvendező, győzelmes, erőszakos üvöltés harsan. Az izmok összehúzódnak a nyakamban, és csak most veszem észre, hogy belőlem szakadt fel ez a rettenetes kiáltás. Amint eljutott a tudatomig ez az információ, felpattanok, megfeszítem a karjaimat, és szemügyre veszem új testemet. A ruhám cafatokban: lepotyog rólam, miközben feltápászkodom. Meztelen vagyok, de nem izgat. Mi szüksége lenne egy állatnak ruhára? Vadul és diadalittasan ismét felvonítok, aztán kiszúrom a falkavezért a tömegben. Torokhangon rámordulok, és elindulok felé. Kihívóan vicsorgok rá, egyértelmű a szándékom. A bestia haragos képet vág, de érzem a tanácstalanságát. Nem tudja, ember vagyok-e, vagy pedig farkas. A szeme összeszűkül, és egy hatalmas vonítással rám támad. Óriási példány, a karja akár egy fatörzs, de csak kicsivel nagyobb nálam. Szilárdan megvetem a lábam, és egy hirtelen mozdulattal a vállamat beledöföm a fenevad mellkasába. A falkavezér a földre zuhan. Fajtársai nyüszítenek és csaholnak. Amikor felkászálódna, teljes erőből fejbe rúgom. Megint elesik. Rávetem magam, mielőtt újra megpróbálna felállni. A torkába harapok. Vér ömlik a számba, mohón vedelem. A bennem lakozó vérfarkas kezdettől fogva csak erre várt. Képes lennék estig itt guggolni és kortyolgatni a bestia vérét. A többi domináns fenevad azonban másként gondolja. Az egyik úgy véli, legyőzhet engem, előreiramodik, és belemar a karomba. A fogai mélyen belefúródnak a húsomba. A fájdalom tompa sikolyát hallatva megszabadulok a halott vérfarkastól, kirántom a karomat az új támadó szájából, és lefejelem a merész szörnyeteget. Betört koponyával dől el. Most egy másikon van a sor, őrült lendülettel ront nekem. A nyakánál és a combjánál fogva a magasba emelem, majd a falka bámészkodó tagjai közé vágom. Alig ér földet, máris darabokra tépik a testvérei... A negyedik kihívóm lép előre: neki van a legszélesebb válla és a legméretesebb agyarai. Egy ingerült nőstény. Ha valódi vezető lenne, mindig is ő irányította volna a hordát. Szerintem ő a sziget legerősebb teremtménye, de hiányzik belőle a kellő bátorság. Csak azért akar megküzdeni velem, mert úgy érzi, ez a kötelessége; csak úgy válhatok a falka vezérévé, ha egyenként legyőzöm a domináns példányokat. A nőstény felé ugrom, mire az ököllel fejbe csap. Nevetve megsorozom - kezem olyan sebességgel röpköd, mint soha

ember koromban. Kihívóm kábán hátrább botladozik tőlem. Megragadom a kobakját, hátranyomom, majd fogaimat a torkára szorítom, és... fenyegetően felmordulok. A nőstény vérfarkas nyüszít. Ismét morgok, a nyivákolás abbamarad. Elengedem, és arrébb taszítom. A bestia lehajtott fejjel áll, behódol. Először a domináns vérfarkasokra vetek átható pillantást, majd az alacsonyabb rendűekre. Elbömbölök egy kérdést, de nem válaszolnak. Visszatérek az eredeti falkavezér hullájához, és tovább falatozom a nyakából. Olyan görnyedt pózt veszek fel közben, amelyben könnyű célpont vagyok a horda számára, de a fenevadak nem mozdulnak, és ebből megértem, hogy nem akad több kihívóm. Kiegyenesedem, és győzelemittasan végigtekintek mindenen, ami körülvesz: a meghunyászkodó vérfarkasokon, az áldozataimon és a három ijedt emberi lényen. Öröm és erő tudata tölt cl. Felemelt fejjel, hosszan és hangosan üvöltök az égre, és a többi bestia engedelmesen és tiszteletteljesen vonít vissza nekem. Most már én vagyok a falkavezér.

Pálfordulás - Grubbs? - zihálja az egyik nő rémülten. - Te vagy az? Értetlenül bámulok rá. Nincs itt semmiféle Grubbs. A vérfarkasoknak nincs nevük. Az efféle címkék az emberi gyengeség jelei. Meg kellene ölnöm azért, mert így mert szólítani. - Grubbs? - szólít meg újra, és bátortalan lépést tesz felém. Egy fenevad felüvölt, és ettől a nő visszariad. Dühösen rámordulok a bestiára - meg tudom védeni magam, ha kell. A leteremtett vérfarkas lehajtja a fejét, és vinnyogni kezd. Rajta tartom a szememet ezen a nőn. Korog a gyomrom. A korábbi falkavezér vére olyan édes még az ajkamon, mint a méz. Vajon mennyivel édesebb egy puha húsú emberi lényé? - Meera! - kiált rá a másik nő a társára. - Ne menj közel hozzá! Talán... - Grubbs nem fog bántani engem - válaszolja magabiztosan a Meerának nevezett. Az arroganciája feldühít, és már emelem is a mancsomat, hogy szétszabdaljam az arcát. Senkinek sincs joga helyettem dönteni. Ez a nő végzetes hibát követett el. Ha ezek után megkímélem az életét, a többiek azt fogják hinni, ők is megúszhatják. Meg kell ölnöm a falka érdekében, mert a rendet csak így tarthatom fenn. - Ne hülyéskedj - mondja Meera, és félszeg mosollyal nézi felemelt kezemet. - Nem fogsz megtámadni. Mit szólna Dervish, ha ilyet tennél? Emlékszel Dervishre, ugye? Bizonytalanul morgok, a kezemet úgy tartom a levegőben, akár egy lesújtani kész kalapácsot. Dervish. Oltalmazóm és

nevelőm volt, amikor oltalomra és nevelésre volt szükségem. Még a legvadabb bestiák is tisztelik azokat, akik gondoskodtak róluk. Dervish viszont nincs itt. Bajba került. Segí... - Tegyétek le a fegyvereteket! - adja ki az utasítást Meera, majd ledobja a sajátját, és keresztbe fonja a karját. - Biztos vagy benne, hogy helyesen cselekszel? - kérdezi a magas férfi. - Mit veszthetünk? A pasas megvonja a vállát, és leteszi a fegyverét. A másik nő is követi a példáját, bár vonakodva. Mindhárman reszketnek, az én jóindulatomtól függ az életük. A falka csak az én döntésemre vár. Érzik az emberek szagát, és a nyáluk szinte kicsordul a vágytól - ahogy az enyém is. Ha megtagadom tőlük a finom falatokat, annyi a pozíciómnak. Egy vezérnek mindig a falka javát kell szolgálnia. Az énem jobbik része életben hagyná a triót, de a kegyelem olyan luxus, amelyet nem engedhetek meg magamnak. Itt az ideje kiverni a fejemből az emberi múltam emlékeit, és... Ne légy bolond! - szólal meg egy hang. A szememet dühödten forgatva keresem azt, aki így mer beszélni velem. Hamarosan rájövök, hogy a hang a belsőmből jön. Ember és vérfarkas keveréke vagy; varázserő birtokosa, aki új szabályokat alkothat. - A testvéreim éhesek - felelem halkan. - Nekem is üres a hasam. Ennünk kell. Rengeteg ennivalót találtok máshol - adja tudtomra a hang ravaszul, és végigfuttatja az agyamon az erőd belsejének képét. Igazi farkasvigyor terül szét a képemen. Rárivallok a falkámra. Kétkedően vizslatnak, ezért újból velőtrázó üvöltést hallatok, fűt-fát ígérek nekik, mert tudom, hogy azonnal ellenem fordulnak, ha nem teljesítem az óhajaikat. Végre ők is izgatott vonításokkal viszonozzák a javaslatomat. A hátul lévők megindulnak az erőd felé. Néhány másodperc múlva majdnem minden vérfarkas visszarohan a szirtről a szárazföld belsejébe, mert nem szeretnének utolsóként érkezni a lakomára. Csak a fejlettebb példányok közül maradnak velem többen, mert megtiltom nekik, hogy a fajtársaik után loholjanak. Ezek, a legerősebb és legokosabb bestiák fogják alkotni a magánhadseregemet. Visszautaznak velem rendet teremteni, cserébe oroszlánrészt kapnak a zsákmányból. Ismét a zavartan tébláboló emberekhez fordulok, és lágyan dörmögve megpróbálok kommunikálni velük. Az arckifejezésük alapján semmit sem értenek abból, amit közölni akarok velük. Szigorú összpontosítással újraformázom a hangszálaimat, és az arcomat hasonló vonásokkal látom el, mint amilyenekkel régebben rendelkezett. A fogaim megváltoznak, az ajkam lágyabb lesz. Teljes mértékben uralom ezt a testet. Hirtelen ráébredek, hogy erre mindig is megvolt a lehetőségem. Már születésemtől fogva tetszés szerint formálgathattam volna magamat, ha nem félek annyira attól, hogy mi lesz belőlem. Több vagyok, mint pusztán hús és csont. Lélek vagyok, energia, erő. Az alakváltás számomra nem jelent akadályt. - Grubbs? - szólít meg Meera, és a tekintetemben emberi érzések után kutat.

- Igen közel jártál ahhoz, hogy felfaljalak - mormogom, miközben sötét pillantást vetek rá. Meera láthatóan megkönnyebbül. - Megint önmagad vagy! - És átöleli kiszélesedett, megnyúlt, szőrös és torz testemet. - Mi történt? - érdeklődik Prae, aki ijedtséggel vegyes kíváncsisággal mér végig. - Előtört belőled a vérfarkas? - Én magam engedtem szabadjára a farkasénemet. - Ember vagy fenevad vagy? - kérdezi illedelmesen Timas. - Mindkettő. - Egylépésnyit hátrálok Meerától. A tekintete megállapodott az alsótestemen, és felhúzott szemöldökkel mered rá. Nem pirulok el, hiszen a vérfarkasok nem ismerik a szégyen fogalmát, viszont felveszem a földről korábban elhajított farmeremet, és a derekamra kötöm. - Nincs túl sok időnk - vetem oda foghegyről. - Sietnünk kell. - Ezek szerint most már nem ugrunk le a szirtről - jegyzi meg fanyarul Meera. - Nem - felelem kurtán, majd Timasra pillantok. - Vissza tudsz minket juttatni az erődbe? - Igen. El fog tartani egy darabig, de... - Csipkedd magad! - horkanok rá. - Éhesek vagyunk. - A társaim döbbenten bámulnak utánam, ahogy az éhségtől hajtva leügetek a magaslatról. * Még soha nem élveztem az életet ennyire. Tudom, hogy borzalmasan nézek ki, semmivel sem vagyok szebb azoknál a vérfarkasoknál, amelyek a parancsnokságom alatt állnak. Nem érdekel! Sohasem törődtem igazán a külsőségekkel. A sokévnyi stressz után, amelyben az ember- és a farkasénem, valamint a Kah-Gash közti küzdelem miatt részem volt, végre sikerült meglelnem az örömteli egyensúlyt. Vagyok, aki vagyok: nem ember, nem vérfarkas és nem varázsló, hanem egyszerűen csak ez. Mindhárom fura keveréke, egyedien torz és lenyűgöző figura. Életemben először teljesnek érzem magamat. Meera, Timas és Prae idegeskednek miattam, és meg is van rá minden okuk. Ha ellenük fordulnék, ahogy az majdnem megtörtént, esélyük sem lenne a menekülésre. Nem fogom megtámadni őket, hisz ők a szövetségeseim. Bár már nem érzem, hogy szükségem lenne rájuk - kivéve Timast, mert ő segít behatolni az erődbe -, a barátságuk nagyon fontos nekem. Továbbá, amint arra a Kah-Gash szíveskedett felhívni a figyelmemet, annyi más legyilkolható préda van még a világon. Az emberek próbálnak lépést tartani velem, de nem lassítok a kedvükért. Ha lemaradnak, az az ő bajuk. Én irányítom a vérfarkasokat, de az ösztöneim azt súgják, nem kell sok ahhoz, hogy megszűnjön felettük az uralmam. Hacsak nem őrzöm

meg az abszolút felsőbbségemet, elveszítem őket. Alig várom, hogy a fogaimat Juni Swan nyakába mélyeszthessem. Csak a bosszú foglalkoztat, Dervishre és az őt fenyegető veszélyre egy kósza gondolatot is alig pazarolok. Meg kell ölnöm azt az áruló nőstény szörnyeteget, most kizárólag ez számít. Miután leszaggattam a húst a csontjairól, és meghemperegtem a vérében, jöhet a többi feladat. Esetleg. Amennyiben nem döntök úgy, hogy itt maradok Farkassziget urának. * Az erőd. Timas elmélyülten babrál a biztonsági berendezéssel. Érzem a bent kuksoló katonák félelmének szagát. Tudják, hogy idekint vagyunk. A legjobb technikusaik azon dolgoznak, hogy kicselezzék Timast. Macska-egér játékot űznek vele; sőt inkább olyan ez az egész, mint egy vérre menő sakkmérkőzés. Timas sorra áttöri a védelmi vonalaikat, köröket ver rájuk. Csak idő kérdése, és túljár az eszükön. Hihetetlenül fejlett szaglásom és hallásom segítségével nyomon követem az erődben tartózkodók mozgását. Felsorakoznak a szűk folyosókon, ellenőrzik a fegyvereiket. Hajlandók bárkire golyózáport zúdítani, aki beteszi a lábát az épületbe. Rendkívül zaklatottak. Ha az építészek az erődnek erre a belső részére is terveztek volna olyan nyílásokat, mint a külsőre, akkor már simán leszedhettek volna minket. Egy ilyen jellegű támadásra azonban senki sem számított. Azt hitték, bőven elég lesz a külső falat megerősíteni. Ha az ellenség mégis bejut a falon belülre, akkor az őröknek az erődbe vezető összes bejáratot le kell zárniuk, menekülés esetén pedig a komplexum mögött található motorcsónakokat használhatják. Végül is agyatlan vérfarkasoknak valóban semmi esélyük sem volt kijátszani a biztonsági rendszert. A katonák nyugodtan elhúzhatnák a csíkot, mielőtt bevesszük az erődöt, de azt a parancsot kapták, hogy a végsőkig tartsanak ki. Junit nem érdeklik a veszteségek. Talán még a saját emberei halálában is örömét leli. Az áruló szörny még mindig itt van. Jellegzetes, rothadó bűzt áraszt magából. Az erőd mélyén vár ránk. Fogalmam sincs, miért. Talán azt képzeli, legyőzhet. Valóban bolond, ha ezt hiszi. Néhány vérfarkas felüvölt, a többiek pedig csatlakoznak a kórushoz. Egyre nyugtalanabbak. Közel állnak ahhoz, hogy fellázadjanak, hamarosan senki és semmi sem tarthatja már vissza őket. Odahajolok Timashoz, és ezt suttogom a fülébe: - Még pár perc, és elszabadul a pokol. - Egy ilyen melót nem lehet elsietni - válaszolja Timas a maga higgadt modorában. - Olyan gyorsan csinálom, ahogy csak tudom. - Márpedig sietned kell - förmedek rá a számítógépes zsenire. - Ha a vérfarkasok begőzölnek, nem fogják követni az

utasításaimat. Először engem tépnek szét, aztán te következel. - Akkor reménykedjünk, hogy az idő nekünk dolgozik - kuncog Timas. - Hagyd békén - dorgál meg Meera. - Zavarod a munkában. - Ugyan, dehogy - vesz védelmébe Timas. - Nem okoz gondot egyszerre többfelé figyelnem. - Szerinted tudják, hogy itt vagyunk? - kérdezi Prae, fülét a falhoz tapasztva. Felmordulok az ostoba kérdés hallatán, ám rögtön eszembe jut, hogy ő nem rendelkezik olyan éles érzékszervekkel, mint én. - Tudják - felelem. - Várnak minket. - Le fogják mészárolni a csapatunkat - mondja halkan, miközben a vérfarkasokat tanulmányozza. - Igazi vérfürdő lesz. - Sokan esnek majd el - bólogatok helyeslően -, viszont nem mindenki. Legyőzzük őket. - De milyen áron... - sóhajtja Prae. - Tényleg megéri? És ha fognánk a csónakokat és egyszerűen csak meglépnénk innen? - Újabb alakulatok jönnének a szigetre - mondja Meera. - A levegőből lelövöldöznék a vérfarkasokat, és mindet kiirtanák. Nem hagyhatják őket életben azután, hogy tudomást szereztünk a Farkassziget létezéséről. Így legalább van némi esélyük a fenevadaknak. - Gyűlölöm ezt az egész helyzetet - motyogja Prae. - Nem akartam, hogy idáig fajuljon. Életeket akartam menteni, nem pedig egy tömeggyilkosság felelősévé válni. - Nem kellett volna csatlakoznod a Bárányokhoz - gúnyolódik Meera. Mielőtt Prae visszavághatna, Timas halkan füttyent. - Nincs időnk efféle szurkálódásra. Hamarosan feltárulnak a pokol kapui. Megnyom egy gombot, mire szétcsúsznak a falat alkotó acéllemezek. A farkasok felvonítanak, és előreszaladnak. Ugyanebben a pillanatban felugatnak a fegyverek, és a levegő megtelik a friss vér illatával.

Mit hoz a jövő? Vérfarkasok tucatjait mészárolják le másodpercek leforgása alatt, Juni Swan katonáinak össztüze cafatokra szaggatja a húsukat. A vér szaga azonban csak még jobban megvadítja a társaikat, köztük engem is. Nem állunk meg, átugrálunk a

vonagló haldoklók és a hullák felett, mit sem törődve a veszéllyel, a golyókkal. Egyetlen bestia sem fordul meg és iszkol el. Egy vagyok a falkából, nem tudok uralkodni az ösztöneimen, mindent kockára teszek azért, hogy az elsők közt ontsak embervért. Kész őrület. Vissza kellene fognom magam, és a többiekre hagyni a piszkos munkát, de néhány őrült pillanatra elvesztem az önkontrollt. Az élen vágtatok, üvöltök és bömbölök, és ugyanolyan jó célpontot jelentek ellenségeinknek, mint a többi fenevad. Rávetjük magunkat a rémült katonákra, beléjük harapunk, kitépjük kezükből a fegyvert, faljuk puha és édes húsukat, leszopogatjuk ízletes csontjaikat. A fegyverropogás zajába farkasüvöltések és emberi halálsikolyok vegyülnek. A katonák elmerülnek a vérfarkas áradatban, és mielőtt észbe kapnék, már végére is értem a csatatérnek, a folyosó üresen kong előttem. Gyorsan megfordulok, és visszavetem magam a küzdelembe újabb áldozatokat szedni. Részese akarok lenni a barbár, véres lakomának. Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. Csupán másodpercek. Vagy percek. Csak a gyilkolásra és a zabálásra összpontosítok. A világom hatalmas véróceánná változik, amelyben friss hús, törékeny csontok és étvágygerjesztő belsőségek úszkálnak. Kegyetlenül, farkas módjára gyilkolok, nem is számolom, hány embert ölök meg. Az elzuhanó holttesteket egy szempillantás alatt marcangolják szét a vérfarkasok, az utolsó darabokat is eltüntetik. Amint a vérszomjam alábbhagy - amikor már megtelt a hasam -, megint képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni. Kiköpöm a fogaim közé ragadt húst. Merő vér vagyok, a fülem és a fejem zúg. Bámulom vöröslő, torz kezemet, és várom, hogy rám törjön a bűntudat és elfogjon az undor. De semmi ilyesmi nem történik. Nem érzek semmit. Ebben az új formámban nincsenek illúzióim. Gyilkos vagyok, függetlenül attól, démonokat, vérfarkasokat vagy embereket gyilkolok-e. A Démonvilágban varázslat segítségével öltem halomra az ellenségeimet. Most a kezemet és a fogaimat használom ugyanebből a célból. Az embereket sem sajnálom jobban, mint a démonokat. Egy olyan bestia, mint én, nem tesz különbséget áldozat és áldozat között. Tekintetem Meerát, Timast és Prae-t kutatja. Az ajtóban látom meg őket, a döbbenettől sápadtan, kővé dermedve állnak. Még az általában közönyös Timas is zaklatottnak tűnik. Rájuk vigyorgok, majd a kezemmel megtörlöm a számat, utána pedig tisztára nyalom az ajkamat. - Sajnálom, hogy nem tudlak megkínálni titeket semmivel - röhögök harsányan. - Grubbs... te... ez... - Meera nem találja a megfelelő szavakat. - Azt tettem, amit kellett - morgom. - Igazságos küzdelem volt. - De élvezted! - háborodik fel Meera. - Nevetve öldösted az embereket. És ahogy megittad a vérüket...

- Szomjas voltam - vonom meg a vállamat. Mielőtt Meera bármit is mondhatna, magam mellé rendelem a fejlett vérfarkasokból álló csapatomat. Néhány kiválasztott példány nem jelenik meg - meghaltak. A legtöbb viszont körém gyűlik: hátborzongatóan vicsorognak, az állukról vér csepeg. - Keressük meg Junit! - adom ki a parancsot, és átmászunk a tetemek halmain. * Nem minden katona halt meg az összecsapás során. Néhányan elpucoltak, amint kiderült, hogy vesztésre állnak. Most az épületben loholnak, nyomukban a kiéhezett vérfarkasokkal. Nem tudom, mit képzelnek. Nem bújhatnak el sehová. Vége. Levadásszák őket a fenevadak, és ágyékuktól a nyakukig felhasítják őket a karmukkal. A futkározással csak némi sportot visznek a mészárlásba, de meg nem menekülhetnek. Nehéz ellenállni a kísértésnek, hogy együtt űzzem az ellenséget a falkával. Juni csak egy ember - ha egyáltalán annak lehet még nevezni. Annyi másikat lehet még üldözőbe venni és megölni. Nagy erőfeszítésembe kerül kordában tartani ragadozó énemet. Győzködöm magamat, hogy Junit megéri elkapni, az ő halála több tucat másik emberénél mennyeibb örömöt fog okozni. Ebben azért nem vagyok száz százalékig biztos. Talán boldogabbá tenne, ha szabad folyást engednék vadállati vágyaimnak, és addig öldökölnék, amíg lehet. Meera, Timas és Prae elveszi a hullák fegyvereit. Nekem nem kell fegyver. Régebben a varázserőmre és az ügyességemre hagyatkoztam. Most a karmaimat és a fogaimat használom - sokkal jobb módszer. Pár farkas sóvárgóan szimatolja körbe Timasékat, de a velem tartó fejlett példányok elzavarják őket. Néhány nap múlva már nem lesznek ilyen engedelmesek. Jelenleg bőven van mit enni, úgyhogy könnyű szívvel megkegyelmeznek ezeknek a két lábon járó csemegéknek. Folytatjuk utunkat az épület belsejében. Juni édesen bűzlő izzadságának szaga tölti be az orromat. Remélem, félelmében verejtékezik, mert tudja, hogy csapdába esett, nem menekülhet, és retteg a találkozásunktól. Ha most esetleg mégsem félne, akkor biztosan fog, amikor majd végzek vele. Nem hagyom, hogy úgy haljon meg, hogy nem ismeri azt az érzést, milyen egy nála is rémisztőbb, torzabb és gonoszabb lény markába kerülni. Miközben a tartózkodási helye felé közeledünk, mintha széllökés érne az erőd folyosóján. Bizsergés járja át a testemet. Beleivódik a pórusaimba, feltölt energiával. Varázslat.

Hálásnak kellene lennem az extra erőért, de nem vagyok. Az, hogy az épületet áthatja a varázslat, csak egy dolgot jelenthet: megnyitottak egy ablakot. Nem száll inamba a bátorságom, bármi jöjjön is át rajta - akármennyi démonnal elbánok -, de nem akarom, hogy Juni az orrom előtt oldjon kereket abba a gusztustalan világba, amit az otthonának nevez. - Gyorsan! - harsogom. Előrerohanok, a vállammal betaszítok egy ajtót, és Juni szagát követve végigszáguldok a folyosón. - Grubbs! - kiáltja Meera. - Várj! Ne menj utána egyedül! Semmi sem állíthat meg. Másodpercekkel később, szinte őrjöngve a gondolattól, hogy nem élhetek a bosszú lehetőségével, betörök egy újabb ajtót, és abban a szobában találom magam, ahol Prae D'Alecheu ült gúzsba kötve. Az ablak az iroda végében lebeg, örvénylő vörös fénnyel világít. Felé vetem magam, mert követni akarom Junit, pedig tudom, hogy az életemmel játszom. Ugrás közben egy hatalmas energiahullám söpör el. Csontig hatoló fájdalmat érzek, és felsikoltok. Tántorogva felkecmergek, és ekkor veszem észre, hogy átvertek. Juni még itt van, mindvégig az ajtó bal oldalánál állt. Könnyedén kiszúrhattam volna, ha figyelek, de rövid időre cserbenhagytak az érzékeim. Most tehát nála az előny. Mialatt felé vánszorgok, egy varázsigét motyog, mire a padló felrobban a lábam előtt. A szilánkjai a hasamba, a mellkasomba és az arcomba fúródnak. Ösztönösen elrántom a fejemet. A tenyeremet üvöltve a szememre szorítom. Nem veszek tudomást a húsomba vájó fájdalomról, amelyet a szilánkok okoznak, hanem a gennyes kelésekkel teli, vérfoltos, oszló húsú Junira koncentrálok. Őrült mosoly ül az arcán. Mögötte, az ajtóban Meerát és a többieket pillantom meg, akiktől egy áttetsző varázsfal választ el minket. A vérfarkasaim az akadály felé kapnak, de nyers erővel nem hatolhatnak át a Juni által létrehozott varázsburkon. - Azt hitted, itt hagylak anélkül, hogy elköszöntem volna tőled? - vihog Juni. - Megöllek! - vicsorgom. - Letépem a fejedet a nyakadról, és... - Kérlek, fogd vissza magad! - szakít félbe Juni. - Ki nem állhatom a közönségességet! - Egy kézmozdulattal még beljebb varázsolja a húsomba fúródott szilánkokat. Fuldokolva térdre esem: már csak néhány másodperc, és átlyukasztják a szívemet és az agyamat! Ugye nem haragszol, ha kipróbálok valamit? - duruzsolja bensőmben a Kah-Gash. A szilánkok kiszakadnak a testemből, és Junira záporoznak. Ez igencsak meglepi. Rémült visítással fedi el a szemét, ugyanúgy, mint korábban én. Egy pillanatra védtelenné válik. Frissen kifejlődött lábizmaim segítségével elrugaszkodom, és Junira vetem magam. A földre döntöm, és karmaimat bűzös,

rothadó hasába döföm. Felnyög, a pupillája kitágul, és vicsorogva agonizál. Az egész öklömet belevájom a húsába, majd megragadom és kirántom a kezem ügyébe kerülő belső szerveit. Véres bélcsíkok toccsannak a padlóra, győzelemittas kacajt hallatok. Juni felordít, aztán kezével eltakarja a hasán tátongó lyukat. Varázsenergiával telik meg a levegő, és a seb azonnal begyógyul. Teszek rá. Amíg lábadozik, a fejét veszem kezelésbe, fogaimat a jobb füle mögötti csontba vájom, és kezdem átrágni magam az agya felé. Az áruló újabb sikolyai kéjes elégedettséggel töltenek el, legszívesebben félrehúzódnék, hogy figyelhessem az arcát. Ám ez a torz lény rendkívül veszélyes, ezért nem hagyhatok neki időt felocsúdni. A legjobb, ha gyorsan szétrágom a fejét, és harcképtelenné teszem. Forróság önti el a fogaimat az erőlködéstől, amint megpróbálok minél mélyebbre harapni. Már majdnem átvágtam a koponyáját, mindjárt elérek az agyához. De a forróság a számban elviselhetetlenné fokozódik. Végül egy haragról és fájdalomról árulkodó vonítással eleresztem áldozatom fejét. Juni rögtön a torkomnak esik, frissen kinőtt körmét belemélyeszti az államba, miközben a másik kezével egyre erősebben szorítja a nyakamat. Őszinte megdöbbenésemre az ujjai egyre jobban kiszélesednek, megnyúlnak, körülfolyják a nyakamat. Felüvöltenék, de a hangszálaim felmondták a szolgálatot. Könyökömmel oldalba vágom Junit. Több bordája is reccsenve eltörik. Felhorkan, de nem ereszt el. Röhög, és az arcomhoz nyomja a sajátját. A bal szemét kiszúrtam, de mialatt gúnyosan méreget, visszanő. - Azt gondoltad, megölheted a te édes kis Junidat? - rikoltja. - Azt hitted, egy ilyen kiskölyök legyőzheti a fekete mágia nagyasszonyát? - Ujjai még szorosabbra záródnak a torkomon. - És most hogyan látod a helyzetet, Grubitsch? Bár zihálok, sikerül megragadnom a nyakamra kulcsolódó kezét, és az ujjaimat varázserővel feltöltve áttörök a rám fonódott hús- és csontcsapdán. Kiszabadulok, és öklömmel az arcába sújtok. Az orra eltörik, vér, genny és ragacsos takony spriccel rám. - Pokolian nézel ki - jegyzem meg kajánul. - Te beszélsz? - érkezik a riposzt Junitól, aki őszinte megvetéssel futtatja végig tekintetét deformált tagjaimon. Egy ideig csak vicsorgunk egymásra, és erőt gyűjtünk a továbbiakhoz. - Még nincs késő - dorombolja Juni. - Csatlakozz hozzánk! Megöltél egy csomó szánalmas emberi lényt, rátaláltál igazi énedre. Tarts velem! Hagyd magad mögött emberi erkölcseid haszontalan maradékát. Velünk örökké gyilkolhatsz. Egy egész világnyi ember csak arra vár, hogy lemészároljuk és halálra kínozzuk őket. Te lehetnél a dicsőséges vérfarkas

istenség! - Fogadni mernék, hogy még téged is megkaphatnálak - jegyzem meg komoran. - Talán - mosolyog a szörnyeteg. - Vész herceg a gazdám, de te lehetnél a párom. Bármikor levethetem ezt a visszataszító külsőt, és olyan nővé változhatok, amilyenre csak vágysz. Az én világomban semmi sem lehetetlen. - Csak egy gond van - sóhajtom. - Micsoda? - érdeklődik Juni. - Az, hogy gyűlöllek! - sziszegem, és rávetem magam. Öklömmel oda csapok, ahol korábban Juni orra volt. Azt tervezem, hogy az ujjammal kitágítom a lyukat, és szép lassan kikanalazom az agyát, de Juni gyorsabb nálam. Lebukik, aztán hatalmasat rúg a gyomromba. Azért kungfura tényleg nem számítottam! Hátrarepülök, és óriási csattanással ütődöm a falnak. A fejem bereped, és a nyakamat is majdnem kitöröm. Juni már azelőtt rajtam terem, mielőtt elvágódnék. A keze jár, mint a motolla, szüntelenül csépel. Ordítani szeretnék, de csak károgni tudok a meglepetéstől. Amint feltűnik a nyaka a nagy kavarodásban, megkísérlem elkapni. Juni résen van, ellöki a karomat, majd az egyik kézfejét ledugja a torkomon. Miközben fulladozom, millió voltnyi feszültség érzetét keltő varázsenergiát lő a testembe. Némán sivalkodom, majd elernyed a testem. Juni újabb energialöketet ad. Aztán még egyet. Ömlik a vér az orromból, a számból, a fülemből, még a szememből is. Vörös ködön át figyelem az eseményeket. Szeretnék erőt meríteni magamból, szeretnék visszavágni, de sajnos romokban heverek. Mivel lassan már annak sem vagyok tudatában, hogy a varázslat ellen puszta kézzel semmire sem megyek, Juni felé lendítem a karomat. Nevetve kikerüli az ütést, kirántja a karját a számból, és körbeölel. Úgy szorít, akár egy óriáskígyó. - Szegény Grubbs - gúnyol, és kitörli a vért a szememből. - Nem tudsz bánni a varázserőddel, igaz? Bátor és jó harcos vagy, de tapasztalatlan. A gazdám óva intett tőled, de én tudtam, hogy legyőzlek. Amikor a katonák és a vérfarkasok is kudarcot vallottak, úgy döntöttem, magam végzek veled. Vért köpök az arcába. Félúton megállítja a levegőben, a gyöngyöző cseppek a szemem előtt lebegnek. Előredől, kinyújtja a nyelvét, és felnyalja a vöröslő buborékokat, mintha csak valami különleges évjáratú bort ízlelgetne. - Most pedig meghalsz - közli. - Az arca közönyt tükröz, a tekintetéből eddig sugárzó gyűlöletet és őrületet a profik számító hidegsége váltja fel. Lankadtan szabadulni próbálok. Nem megy. Ez nem történhet meg! Én vagyok a falkavezér, a Kah-Gash része. Sokkal szilajabb démonokat is legyőztem már Vész hercegnek ennél a nyomorult szolgájánál. Normális esetben a hulláján ugrálnék, nem a szorításától fulladoznék.

- Adj egy csókot! - duruzsolja Juni, és az enyémhez nyomja az arcát. - Az utolsó leheleteddel együtt a Kah-Gasht is kiszívom belőled. Mindent elveszek tőled, én foglak birtokolni. Talán azt hiszed, eljött a vég, pedig ez csupán a kezdet. Hatalmam van a halál felett. Örök időkön át fogom pengetni lelked húrjait, és minden egyes pengetés sikolyok ezreit csalja majd elő a torkodból. Rácuppan a számra, és az utolsó oxigéntartalékomat is kiszívja a tüdőmből. A testem petyhüdtté válik, az érzékeim kihunynak. Olyan érzés lesz úrrá rajtam, mintha Juni egy hosszú alagúton keresztül szippantana magába mindenestől. Nem tudok ellenállni. Tehetetlen vagyok, a sorsom megpecsételődött. Ekkor, minden látható ok nélkül, abbahagyja életenergiám felemésztését, és úgy bámul rám, mint akit hátba szúrtak. A szívemben újjáéled a remény. Valakinek sikerült áthatolnia a burkon, és Juni mögé lopakodva lesújtott rá, mialatt velem foglalatoskodott. Átpillantok a válla fölött, hátha meglátom a megmentőmet, de sehol senki. Juni elenged, és egy lépést hátrál. Vonásai kisimulnak. Mosolyog! Aztán hahotázni kezd, és ez a kacagás sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint bármelyik ütése. Őrült örömmel rikoltozik, fel-alá ugrál, oszladozó húsa cafatokban hullik le róla. - Ó, Grubbs! - sivítja. - Legdrágább kincsem! Milyen elragadó! Milyen ironikus! A világ megmentője... az emberiség védelmezője. Egy frászt! Lerogyok a földre, küszködve szívom be a levegőt, és értetlenül meredek Junira. Végképp megbolondult volna? Egy idegösszeomlásnak köszönhetem az életemet? - Látomásom volt, Grubbs! - lelkendezik Juni, és az ablak felé hátrál. - Amikor Beranabus segédje voltam, állandóan vízióim támadtak. A jövőbe látok, Beranabus ezért tartott nagyra. Vész herceget is így szolgálom, amióta csatlakoztam hozzá. Így tudtam meg azt is, hogy a barlang újból megnyílik Carcery Vale-ben, és még időben cselekedhettünk. Az a látomás, amelyben most részem volt, a legélesebb mind közül. Te játszottad benne a főszerepet. A közeli jövőről van szó... a nagyon közeliről. Te voltál a leghatalmasabb; olyan erővel töltekeztél fel, amellyel úgy taposhatsz el engem is, akár egy bogarat. Juni átdugja az egyik kezét az ablakon, amelynek már pulzál a széle. Nemsokára becsukódik, de addig semmiképp, amíg nem árulja el, miről szólt a látomása. - Láttam elpusztulni a világot - suttogja. - Felrobbant. A tengerek kiszáradtak, a vulkánok kitörtek, a föld megnyílt, és minden a mélybe hullt. Öregek és fiatalok, rosszak és jók - mind meghaltak. Tűzgömb szállt fel a bolygó szívéből, felemésztette a planétát, és a hamuját szétszórta az űrben. Ezután a tűz terjedni kezdett, más univerzumok, világok, napok, galaxisok felé vette az útját... Te is ott voltál! - szipogja a boldogságtól meghatottan. - De nem próbáltad megállítani. Nem

tudtad... nem akartad... mert te uraltad a káoszt! Nem a Démonvilág fogja elpusztítani az univerzumodat, Grubbs - te magad teszed meg! Amint elhangzott szájából a rettenetes jóslat, kislányos kuncogással átszökken az ablakon. Vadul bömbölve vonszolom magamat utána, de még félúton sem járok, amikor az ablak eltűnik. Arcomat a hideg, kemény, véráztatta padlóra hajtom, és sírva fakadok.

Az ördög a részletekben rejlik Amint a varázsenergia hatása megszűnik, az elbarikádozott ajtónyílás enged az ostromnak. Meera, Prae és a vérfarkasok benyomulnak a szobába. Timas azon a lyukon keresztül mászik be, amelyet korábban Pip lőtt a falba. A közelben kellett lennie, mialatt Junival küzdöttem. Ez elég nagy merészségre vall - könnyedén megtámadhatta volna az egyik fenevad -, de szerencsére ép bőrrel megúszta. Sajnos nem sokat tehetett értem. Juni azt a bejáratot is blokkolta. - Grubbs - kiáltja Meera, és odafut hozzám. - Úristen! Hogy vagy? Szánalmasan nyögdécselek, és egy olyan ablak felé nyújtom a kezemet, amely már nincs sehol. Juni jóslata visszhangzik a fülemben. Nem lehet igaz! Csak gúnyolódott velem, ez csupán egy szörnyűséges játék része. Esélyem sem volt menekülni, de ő megkegyelmezett nekem, pedig könnyedén megölhetett volna. Azért kímélt meg, mert látta a jövőt, amelyben én fogom a világot elpusztítani. Így minden értelmet nyer. Sokkal többet érek neki élve, mint holtan. Én megtehetem azt, amire sem ő, sem Vész herceg, sem pedig Árny nem képes. - Megsebesültél - állapítja meg Meera, aki körülöttem sürgölődik. - Meg kell gyógyítanod magadat. - Hagyjatok békén! - kiáltom, és átkozódva verem a padlót. - Fogytán a varázsenergia - sziszegi Meera. - Használd, különben meghalsz! - Rendben - motyogom. - Akkor meghalok. Így legalább nem semmisíthetem meg a világot. - Grubbs! - csattan fel a nő. - Ne beszélj hülyeségeket! Gyógyítsd meg magadat, mégpedig most rögtön! Elkeseredett sóhajjal vérző sebeimre, törött bordáimra és megszaggatott belső szerveimre összpontosítom minden erőmet. Talán tényleg jobb lenne, ha eltűnnék a föld színéről, de nem tudom eldobni az életemet. Nem vagyok valami nagy hős. - Mi történt? - kérdi Timas. - Hát nem hallottad? - zihálom, miközben épp a mellkasomon és a gyomromon dolgozom. - Hirtelen csend lett, mintha valaki lehalkította volna a tévét.

- Mi is ugyanezt érzékeltük - szól Meera. Tehát Juni nem akarta, hogy a többiek is hallják, mit jövendöl nekem, mert akkor esetleg úgy döntenek, hogy az emberiség érdekében végeznek velem. Meg kellene mondanom nekik az igazat. Biztos vagyok abban, hogy legalább egyikük azonnal golyót röpítene a fejembe, amint megtudná, mekkora veszélyt jelentek. Ez nem volna más, mint az öngyilkosság egy formája, amihez egyáltalán nem fűlik a fogam, ezért inkább nem kötöm az orrukra, mit jósolt Juni. - Csak a szokásos marhaságokkal traktált - mormogom. - Azt mondta, azért kímél meg, mert Vész herceg személyesen kíván kinyírni. - Különös - jegyzi meg Timas. - Úgy tűnt, szívesen venné, ha a vérfarkasok kiontanák a beled. - Talán tudta, hogy megmenekülök. Mindent elrendeztek. Engem sohasem akart megölni, csak titeket, és így örömét lelhette volna a fájdalmamban. Timas kétkedően megcsóválja a fejét, de nem szól többet. Tovább gyógyítom magamat, Meera pedig közelről figyel, nehogy bármelyik fertályamról is megfeledkezzem. Az erő gyors ütemben csökken, de az életveszélyes sérüléseimet sikerül mind ellátnom. Megmaradok. A vérfarkasok - öt tartózkodik velünk a szobában - a fal mentén szaglásszák a padlót. Morognak, én viszont egy határozott vakkantással lecsendesítem őket. Hegyezem a fülemet, és hamarosan motoszkálás neszét hallom. Valaki sietősen el akar kúszni. Nagy fájdalmak közepette feltápászkodom, de amint kiegyenesedtem, szilárdan állok a lábamon. - Timas, azokon a térképeken láttál alagutat vagy bármi hasonlót, amely ebből a szobából vezet ki? - Nem - válaszolja Timas, és a bestiák mellé furakszik. - Akkor nem voltak olyan részletesek, mint amilyennek hitted őket - jelentem ki. - Igazad lehet - ismeri be a falat tapogatva. - Van itt egy titkos átjáró. Ha adtok pár percet, biztosan megtalálom a módját, hogy... Rámordulok a vérfarkasokra, mire a legnagyobb hatalmas ütést mér öklével a falra. Negyedszeri próbálkozásra beomlik, és a többi fenevad segítségével kitágítja a rést, amely mögött egy kis átjáró tárul fel. A vérfarkas, amelyik olyan jól bánik az öklével, rögtön mászna is át a repedésen, de a parancsomra megtorpan. Előrecsoszogok, és belebámulok a félhomályba. Nem látom az előlünk iszkoló fickót, de érzem a szagát. Ismerős, kellemes illat. Gonosz vigyor ömlik el az arcomon. - Utánam! - mondom halkan, majd négykézlábra ereszkedem. Én kúszom az élen, jóval sebesebben, mint az előttünk

haladó pasas. Lassan beérem, és egyre hangosabb morgásokat hallatok, hogy tudja, a nyomában vagyok. Félelmének szaga szinte megrészegít. Egy nagy garázsszerűségben kötünk ki, amely az erőd hátsó végére nyílik. Itt számos csónak áll a fal mellett, de megrongálták őket, a feneküket kilyukasztották, hajózásra egyik sem alkalmas. Juni így akarta rábírni a katonáit, hogy a végsőkig kitartsanak. Megfutamodásra nem volt lehetőség. Antoine Horwitzer az egyik tönkretett csónakot próbálja kínkeservesen kihúzni a partra. Érzem és hallom a tengert, a partnak csapódó hullámokat, a sirályok vijjogását. Antoine zokog, a zakója a fél vállán lóg, az inge csíkokra szakadt a testén, a nadrágja mocskos. Tudnia kell, hogy sehová sem mehet azzal a csónakkal, már csak a kétségbeesés hajtja. Amint a többiek is feltűnnek mögöttem, a kezemmel megálljt parancsolok nekik. Antoine még nem vett észre minket. A fejét leszegi, és fájdalmas erőfeszítéssel kísérli meg munkára bírni izmait, amelyeket valószínűleg hosszú évek óta nem terhelt meg így. Lenyűgöz a látvány, ahogy azt a csónakroncsot vonszolja. Egy pillanatra megfeledkezem Juni Swanról és az ő rettenetes próféciájáról, és egyszerűen csak élvezem a műsort. Amikor már csak egyméternyire van a parttól, diszkrét köhintéssel hívom fel magunkra a figyelmét. Megdermed. Felnyög, és nagyot ránt a csónakon. Nem néz ránk. - Antoine. - Hahotázom, amint felé ballagok. Hátranéz, felméri, milyen messze van még a víztől. Izmai elernyednek, amint belátja, hogy nincs remény a menekülésre. Először üres tekintettel mered rám, aztán egyre jobban elkerekedik a szeme, amint fokozatosan kirajzolódnak előtte vértől áztatott végtagjaim és testem, karmaim, termetes szörny alakom és farkasarcom. - Mi történt magával? - lihegi. - Tudja, a kamaszkor - kuncogok. Füttyentek a vérfarkasoknak, mire azok szétszóródnak, Meera, Timas és Prae pedig felzárkózik mögém. Antoine felsikolt, amikor észreveszi a fenevadakat. Megperdül, rohan, a tengerbe akarja vetni magát. A levegőben még akad némi varázsenergia. Ebből merítek, és pont elrugaszkodás közben állítom meg az igazgatót. Vadul kapálózik egy helyben lebegve, de aztán rájön, nincs semmi értelme. Feladja, és szembenéz velem. - Meg fogom ölni - morgom, miközben vészjóslóan közeledem felé. - Juni meglépett, ezért magán vezetem le a bennem felgyülemlett összes feszültséget. Lassú és fájdalmas halála lesz. Ezzel fizet azért a sok életért, amelyet tönkretett, és a barátaim meggyilkolásáért. - Én nem öltem meg senkit! - visítja.

- Nem, a maga fajtája sohasem szennyezi be a kezét - gúnyolódom. - Másokra bízza a piszkos munkát, csak tervezget és utasításokat ad. - Kérem - Antoine sír, és térdre veti magát -, ne tegye! Nincs semmi értelme megölnie. Állítson inkább bíróság elé, hadd foglalkozzanak velem az illetékes hatóságok. Maga nem gyilkos, a lelkében nincs gonoszság. Ne... - Nézzen rám! - mennydörgöm. - Azt hiszi, maga lesz az első, akit ma kikészítek? Nem voltam gyilkos, de azzá tett. Szörnyeteg lettem, és éhes vagyok. - Meera! - vinnyogja Antoine. - Prae! Könyörgök... Önök civilizált emberek, segítsenek... - Nem tehetjük - veti oda Prae. - Még akkor sem, ha szeretnénk. Nekem személy szerint egyébként nincs kifogásom ellene, hogy Grubbs kibelezze magát... Nem tudjuk befolyásolni, ő egy a maga teremtményei közül. Segített a létrehozásában, tehát jusson vele dűlőre maga... Antoine hitetlenkedve mered Prae-re. Közelebb húzódom, és felkészülök a gyilkolásra. Antoine tekintete megkeményedik. - Ne olyan hevesen, szőrmók barátom! - mondja hűvösen. Láthatóan visszanyerte a lélekjelenlétét. - Gondoljon a többiekre! - Kire céloz? - Például a bácsikájára - közli halkan, mire tétovázni kezdek. Antoine felkel a földről, és leporolja a nadrágját meg az ingét. Végigpillant rendetlen ruházatán, majd lesimítja a haját, és lezserül így szól: - Azt hiszem, lesz munkája a szabómnak, miután hazatértem... - Öt másodperce van arra, hogy elmondja, mit tud Dervishről - figyelmeztetem. - Ó! Annál jóval több idő áll a rendelkezésemre - vigyorog Antoine. - A nagybátyja élete nagy veszélyben forog. Már mialatt beszélgetünk, megindult ellene a támadás. Öt másodpercnél jóval... - Azonnal mondja meg - üvöltöm -, vagy kínzással szedem ki magából! - Természetesen beszélnék, ha megkínozna - folytatja simulékony modorban Antoine. - De meddig is tartana a dolog? Igyekeznék minél tovább bírni, csak hogy borsot törjek az orra alá. Nem tudom, meddig állnám a fájdalmat, de pár percen keresztül biztosan. El szeretné pazarolni ezeket a drága perceket? Szenvedek a vágytól, de nem haraphatom át a torkát. Tisztában van azzal, mennyire fontos nekem Dervish. Nincs kedvem alkuba bocsátkozni ezzel az alattomos kígyóval, de az idő ellenem dolgozik. - Mit akar az információért cserébe?

- Az életemet - válaszolja Antoine. Káromkodom, de végül beleegyezem. - Oké. Nem ölöm meg. Most pedig beszéljen! - Csak lassan a testtel... Szeretnék még néhány részletet tisztázni, mielőtt bármit is felfednék maguk előtt. Kérek egy csónakot, amelynek nincs lyuk a fenekén, egy iránytűt, egy térképet és... - Kizárólag az életét kapja! - csattanok fel. - Ha nem mondja el azonnal, amit tud, mégis megkínzom. Antoine idegesen megnyalja az ajkát, végül rájön, hogy nincs más választása: ki kell terítenie a lapjait. - Csapdát állítottak a bácsikájának és a társainak. A Bec nevű lányt akarták, de a nagybátyja és Beranabus is fontosak voltak nekik. Juni nem avatott be a tervébe, de abból, amit sikerült kiderítenem, azt a következtetést vontam le, hogy a csapda működött. Beranabust megölték, de... - Nem! - sikítja Meera, azzal Antoine és közém pattan. - Beranabus nem lehet halott! - Juni szerint az - feleli nyugodtan Antoine. - De... - kezdi Meera. - Hagyd a fenébe! - vágok közbe. - Ha Beranabus meghalt, rajta már úgysem segíthetünk. Hadd mondja el ez a féreg, amit Dervishről tud. Meera kelletlenül visszahúzódik. - Bec és a bácsikája elmenekült - folytatja Antoine. -A támadásra egy nagy hajón került sor. Elhagyták, mielőtt elsüllyedt volna, és most a tengeren sodródnak egy mentőcsónakban. Juni tajtékzott a dühtől. Amikor lehiggadt, azt az utasítást adta nekem, hogy küldjek fél egy helikoptert, amely majd megtalálja a csónakot, és befejezi a munkát. A helikopter személyzetének végeznie kell Dervishsel, de Becet élve kell visszahozniuk. Nem bíztam semmit a véletlenre, ezért három különböző felszállóhelyről három gépet indítottam útjára három különböző irányba. Az elsőről úgy hat perc múlva pillantják meg a bácsikáját - ellenőrzi az időt karóráján az igazgató. - Hívja vissza őket! - sziszegem. - Innen nem áll módomban - vigyorog önelégülten Antoine -, de ha volna szíves velem fáradni az ideiglenes irodámba... Remegek a haragtól és a gyűlölettől. Bárcsak kitéphetném a nyelvét, és lenyelhetném egészben - akkor aztán tutira eltűnne a képéről az az ostoba mosoly. Sajnos amíg Dervish nincs biztonságban, nála az előny. Kis ideig még kénytelen leszek elviselni a pöffeszkedését. Már épp azon volnék, hogy kövessem az irodájába, amikor Timas megszólal: - Sehova sem kell mennetek. Van adóvevő az egyik csónakban, a fal egyes pontjaiba pedig telefont és számítógépeket

építettek be. Innen is kapcsolatba léphetünk a külvilággal. - Az irodámban maradt ez-az, amire szükségem van - veti közbe Antoine. - Például mi? - érdeklődik Timas vidáman. Antoine elvörösödik. Látom rajta, hogy sántikált valamiben, az iroda csak ürügyként szolgált volna. Azt hitte, átverhet minket, és meglóghat. - Ne szórakozzon velünk! - mondom neki. - Az egyetlen reménye az, ha Dervish életben van, és szükségünk lesz magára, hogy megvédjük. Ha bármiféle mesterkedésen kapom, az alkut semmisnek tekintem, és maga meghal. - Jöjjön velem - szól Timas, és Antoine-t a könyökénél fogva maga mellé húzza. - Együtt fogunk dolgozni. Csak közölje, mit hogyan csinált és miképp kell visszacsinálni. A többi az én dolgom. - De... a felszerelésem... - nyögi Antoine erőtlenül. - Itt megvan minden, ami kell - Timas ezzel kiveszi az adóvevőt a csónakból, és nyomogatni kezdi a gombjait. Antoine szomorú sóhajtással kiveri a fejéből, amit tervezett, leül Timas mellé, és beszélni kezd. * A másodpercek gyorsan telnek. Valami azt súgja, máris késő. Antoine Bárányai nyilván kedvező széljárást fogtak ki, és mostanra már ráakadtak Becre, lelőtték Dervisht, és a hulláját a tengerbe lökték cápaeledelnek. Felkészülök a legrosszabbra és arra, hogy a hír hallatán széttépem Antoine-t. Énem farkasrésze alig várja ezt a pillanatot; nem érdekli Dervish, csupán a gyilkolás és a zabálás. Az indulataim ködén át látom Antoine-t és Timast; az előbbi kódokat és parancsokat sorol fel. Meera és Prae hallgatja, de én túlságosan zavart vagyok, hogy figyeljek rá. Egyre türelmetlenebb vagyok, amióta átváltoztam. Megint eszembe jut Juni jóslata. Elhessegetem magamtól a gondolatot. Elpusztítani a világot? Nevetséges. Pedig nem is az... A Carcery Vale melletti barlangban töltött éjszaka óta tudom, hogy képes vagyok elpusztítani nem csupán a világot, de az egész univerzumot is. Beranabus szerint a Kah-Gasht fel lehet használni a Démonvilág ellen, de ettől még démonfegyver marad. Miért fordulna azok ellen, akik készítették? Bárcsak itt volna velünk a mogorva varázsló, nagyon jól jönnének a tanácsai. Antoine állítása szerint halott, megölték egy hajón. Letörtnek kellene éreznem magam. Sohasem csíptem az öreget undok és kiállhatatlan viselkedése miatt, de már több mint ezer éve védelmezte ezt a világot, és az utóbbi hónapokban ő volt a mentorom. A halálhírének szíven kellett volna ütnie, én viszont csak aggodalmat érzek - miért hagyta magát csapdába ejteni épp most, amikor a legnagyobb szükség lenne

rá? - Készen vagyunk - Antoine elfordul az adóvevőtől, és csúfondáros arckifejezéssel néz rám. - Mire jutottatok? - kérdezem Timastól. - A kivégzőosztagot mentőosztaggá változtattuk. Eredetileg Tanítványokat akartam a helyszínre küldeni, de inkább a Bárányokat használtuk, ha már amúgy is a közelben voltak. Felvették a túlélőket a helikopterre, és most visszarepülnek velük a szárazföldre, de nem abba a városba, ahol Junival lenne találkozójuk. - Dervish? - motyogom, rettegve a választól. - Mindhármuk állapota elég rossz, de legalább életben vannak. - Ki a harmadik? - kíváncsiskodik Meera. - Kirilli Kovacs, egy Tanítvány. Ismered? - Meera tagadólag rázza a fejét. - Ő is Beckel és Dervishsel volt a hajón. - Sharmila? - Halott - közli Timas -, ahogy Beranabus is. Kernelt is annak hiszik, de róla nem tudni biztosan. Több száz ember veszett oda az utasok és a legénység tagjai közül. - Szép munkát végeztek - vet megvető pillantást Meera Antoine-ra. - Ne engem hibáztasson azért, ami a hajón történt - dohog Antoine. - Semmi közöm hozzá - fáradt mosolyt villant rám. - A helikopter személyzete kizárólag az én jelenlétemben ereszti szabadon a fedélzetén lévő barátaikat. Ennyi óvatosság belefér. Mereven bámulok Antoine-ra. - Dervish biztonságban van? - kérdem Timastól. - Igen. - Akkor itt végeztünk. Még mindig nem pislogok, Antoine-on úrrá lesz az idegesség. - Ugye nem feledkezett meg az ígéretéről? - nevet erőltetett könnyedséggel. Lassan megrázom a fejem, és arcomon igazi farkasvigyor terül szét. - Tehát ön szavatartó ember? - köti az ebet a karóhoz Antoine. - Nem vagyok ember - válaszolom halkan -, de állom a szavamat. - Miután még jobban elsápad, hozzáteszem: - Azt mondtam, nem ölöm meg, és nem is fogom. Antoine arcán széles mosoly ömlik el. Önbizalma és arroganciája egy csapásra visszatér. Egy lépést tesz előre, hogy

átvegye az irányítást. Én viszont felemelem torz, félig emberi kezemet, és megállítom. - Azt mondtam, én nem ölöm meg - ismétlem meg az előbbi kijelentésemet -, de értük nem felelhetek - mutatok az öt vérfarkasra. Antoine erőtlenül nevetgél, azt hiszi, viccelek. Végül mélyen a szemembe néz, és ráébred, hogy halálosan komolyan beszélek. - Nem! - károgja. - Ezt nem teheti! A bácsikáját megölik, ha nem leszek ott magukkal. - Benne van a pakliban - kuncogok, majd csettintek a nyelvemmel, mire a fenevadak hegyezni kezdik a fülüket, és a torkukból félelmetes örömüvöltés tör fel. - Könyörgök! - Antoine zokog, és rémülten hátrál. - Megtettem, amit kért... megtettem mindent... együttműködtem... Hátat fordítok neki, és farkasszemet nézek Meerával, Timasszal és Prae-vel. - Biztosan ezt akarod? - kérdi Meera, mialatt a vérfarkasok egyre közelebb mennek a nyüszítő, kegyelemért fohászkodó Antoine-hoz. - Igen. - Ez aljas és szívtelen cselekedet - olvassa a fejemre bűnömet Meera -, amely örökre megbélyegzi a lelkedet. Talán bánni fogod, amikor... - Amikor mi lesz? - fortyanok fel. - Amikor ismét emberré válok? Amikor legyőztük a Démonvilágot, és kéz a kézben elautózunk a naplementébe? Erre nem kerül sor. Most már ez vagyok, szokjatok hozzá... Kilépek a helyiségből, és semmi mást nem érzek, csak halovány örömöt amiatt, hogy Dervish él. - Nincs már lelkem, talán nem is volt soha - mondom Meerának. - Egyedül azt sajnálom, hogy nem ölhetek meg még több Antoine-hoz hasonló fickót. Vissza sem nézve távozom. Hallom Antoine halálsikolyait, és vadállat módjára elvigyorodom, amint megérzem az áruló vérének szagát. Feltartom a fejemet, és kéjes élvezettel szippantom be a levegőt. A szemem összeszűkül, a nyálam kicsordul, a gyomrom korog. Mennyei illat, finom falat!

Az utolsó emberig Azonnal le akarok lépni a szigetről, fogni egy motorcsónakot és visszahajózni a civilizációba, újra együtt lenni Dervishsel,

de előtte még el kell rendeznünk ezt-azt. Bármennyire is szeretnék már lelépni, nem kívánok félmunkát végezni. Először Timas vezetésével átfésüljük az erődöt, túlélők után kutatunk. Fogalmam sincs, megölném-e vagy inkább foglyul ejteném őket, viszont mivel egyet sem találunk, ez a kérdés megválaszolatlan marad. A vérfarkasok hálásan üvöltenek mindenütt, ahol elhaladok, mert korábbi gazdájuk meglehetősen mostoha bánásmódban részesítette őket. Azt hiszik, hogy ezután mindig így lesz: katonák tucatjait falhatják fel minden áldott nap. Sajnos csalódni fognak bennem. Esetleg összegyűjthetném Antoine további tettestársait, és elküldhetném őket a szigetre - gyorskajaházhozszállítás Grubbs Grady módra! Amint meggyőződtünk róla, hogy az erőd tiszta, Prae megkér, hogy parancsoljam ki a vérfarkasokat, mert vissza szeretné állítani a védelmi rendszert. - Minden megváltozott - sóhajt, és végigsimít őszes haján. - Nem vihetjük vissza a példányokat. Többé nem kísérletezem velük, nem kezelem őket rabszolgaként. Viszont itt sem hagyhatjuk őket. Éhen halnának. - Párat elviszek magammal - felelem, és a társaim mind értetlenül bámulnak rám. - A támadások nem értek véget, Juni másokat küld ellenünk. Újra és újra harcolnunk kell majd, ezt pedig szívesebben tenném a falkámmal, mint nélkülük. - És hogyan fogod irányítani őket? - kérdezi Meera. - El a szigetről... be a városba... nem kutyák, ezt ne felejtsd el. - Pedig pont kutyaként fogok bánni velük - jelentem ki. - Néha persze hagynom kell őket ölni, de amennyi akció vár ránk, ez nem okoz problémát. Nem viszem magammal mindet, csak a legfejlettebbeket. Harmincat, negyvenet... maximum ötvenet. - Szerintem ez nem jó ötlet - csóválja a fejét Meera. - Szerintem pedig az - horkantom. - Egyszerű emberek nem tudják megölni a démonokat, de ezeket a fenevadakat megfertőzte a démonvér. A varázsenergia áthatja őket. Bármilyen teremtményeket küldjön is ellenünk Vész herceg, végezni fognak velük. Úgyhogy velem jönnek. - És a többivel mi lesz? - teszi fel a kérdést Prae, mielőtt Meera folytathatná a vitát. - Ha kitereled őket az erődből, rendbe tudom hozni a falat. Itt maradok, gondoskodom az ellátásukról, rendelek nekik eledelt, mindent megteszek, hogy az életüket kényelmesebbé tegyem. Ez lesz az új küldetésem. Igyekszem jóvátenni a hibákat, amelyeket elkövettem. - Azt hiszed, sikerül? - kérdezem. - Antoine nem egyedül dolgozott. A Bárányok elárultak téged. Úgy véled, megint magad mellé állíthatod őket? - Pontosan tudom, kiket szervezett be Antoine - feleli Prae haragtól vörös arccal. - Amelyik még él, azt magam leplezem le, aztán gatyába rázom a Bárányokat. Emlékeztetem őket az eredeti feladatunkra, arra, hogy gyámolítanunk kell

azokat, akik a vérfarkasátok hatása alá kerültek. Tovább fogunk kutatni az ellenszer után, de a tenyésztés és a hazugságok időszaka véget ért. Ráadásul most már nem kell a kezelhetetlenné váló példányokat elpusztítanunk - inkább a szigetre hozzuk őket. - Üdülőhely vérfarkasoknak? - kuncogok. - Őrültségnek hangzik, de miért ne? Régebben nem is álmodhattunk ilyesmiről, a példányok darabokra tépték volna egymást. A változásoknak azonban pozitív vonzata is lett, a genetikailag módosított bestiák kordában tartják majd a „normális" társaikat. A többi a mi dolgunk. Etetjük és megvédjük őket a külvilágtól, és évente új tagokkal frissíthetjük az állományt. Tetszik nekem a vérfarkas vadaspark ötlete. - Rendben. Kiadom a visszavonulási parancsot, és megkezdheted a munkát a falon. Viszont jegyezd meg, ha nem bánsz velük rendesen, visszajövök. Megértetted? - A lányom is egy közülük - válaszolja határozottan Prae. - Jól fogok bánni velük. - Ezután távozik Timasszal, aki a számítógépeknél fog segíteni neki. Én pedig megadom a jelet a vérfarkasoknak, hogy indulhatnak kifelé. * Miközben a fenevadak távoznak az épületből, kiválogatom a kínálatból a legerősebbeket és legeszesebbeket. Rámordulok azokra, amelyek megtetszenek, mire ők engedelmesen hozzám baktatnak, és felsorakoznak mögöttem. Sejtelmük sincs, mi a szándékom, de bíznak bennem, és türelmesen várják az utasításaimat. Összesen harminchetet választok ki. Nagydarab, izmos és látványosan ronda teremtmények. Ez a történelem legfurcsább magánhadserege, én azonban meg vagyok győződve róla, hogy nem hagynak cserben. Együtt kinyírunk minden démont, amelyet Vész herceg és Árny ellenünk uszít. Megfürdünk a vérükben, alaposan meghízunk a húsuktól, a fogainkat pedig a csontjaikon fenjük majd élesebbre. Farkasseregemhez képest Cápa piszkos tizenkettője csupán óvodásokból álló kiscsoportos különítmény. Amikor eszembe jut az exkatona, a szám fanyar mosolyra húzódik: Cápa élvezte volna a végjátékot, a mészárlást és a véráztatta diadalt. Megértette volna, miért ölettem meg Horwitzert. Az egy féreg volt, amelyet el kellett taposni. Meera szörnyetegnek tart, amiért a halálba küldtem, de Cápa ugyanígy járt volna el a helyemben, ahogy Beranabus és Dervish is. Egy évvel ezelőtt... pontosabban néhány órával ezelőtt még másképp döntöttem volna. Naiv gyerek voltam, szilárdan hittem a becsületben. Már nem hiszek. Háborút folytatunk, az emberi faj túlélése a tét, a győzelem a legfontosabb. Ha gyilkos

bestiákká kell válnunk ahhoz, hogy visszaverjük a démonok támadását, ám legyen! Nem engedhetjük meg magunknak a lelkifurdalás luxusát. Nekünk, akik a világ megmentéséért harcolunk, felül kell emelkednünk azokon az erkölcsi normákon, amelyek szerint azok élnek, akikért küzdünk. Amint az utolsó, jóllakott vérfarkas is - egy félig lerágott emberi lábat húzva maga után - kívülre kerül, jelzek Prae-nek és Timasnak. Megnyomják a megfelelő gombokat, mire az erődöt körülvevő acélfal lemezei a helyükre csúsznak, és a Farkassziget tágas térségei eltűnnek a szemünk elől. Amint a zár a helyére kattan, a szívem elszorul. Szeretnék együtt futni odakint az ujjongó vérfarkasokkal, de első a kötelesség. Az én helyem nem itt van, hanem távol ettől a szigettől. - Gyerünk! - kiáltok Meerának és Timasnak. - Engedjük vízre a csónakokat, és húzzunk innen a fenébe... - Ha szükséged lenne segítségre a Bárányok szortírozásánál, csak hívj fel - mondja Meera Prae-nek. - Megteszem, ami tőlem telik. - Köszönöm. Azt hiszem, egyedül is boldogulok, de azért fontolóra veszem az ajánlatodat. Sok szerencsét ahhoz, amire készültök, bármiről legyen is szó. Úgy sejtem, a mi gondjaink eltörpülnek a tieitek mellett. Remélem, hogy... - Várjatok! - intem csendre őket, és megtorpanok a szikla szélénél. Pár csónakot darabokra téptek a vérfarkasok, amíg arra vártunk, hogy Timas kinyissa az erőd kapuját, a legtöbb viszont épségben van. Az egyiket leengedték, és egy kötéllétra lóg ott, ahol a csónak korábban állt. Előrekúszom, és lenézek a szirtről. A vízre bocsátott csónakban egy férfi hever; a hátán fekszik, mintha csak napozna. - Nem lehet igaz! - ordítom. - Ki az? - kiáltja Meera, de nem is kell válaszolnom. Megragadom a kötéllétrát, és ugrálva törtetek lefelé. Timas és Meera is a nyomomban van, de az izgalomtól nem tudok másra koncentrálni, csak a csónakban lévő emberre. Mielőtt az utolsó létrafokra lépnék, fentről még vetek egy pillantást az alakra, és rögtön elkomorulok. Biztosan tévedtem, csak azt láttam, amit látni akartam. Vagy ha tényleg ő az, akkor már halott. Ám amikor egyik kezét reszketve a magasba emeli üdvözlésünkre, tudom, hogy csakis ő lehet, és tényleg él. - Cápa! - üvöltöm, és örömtől sugárzó arccal ugrom be a csónakba. - Milyen furán... nézel ki - zihálja Cápa, és gyanakvóan méreget. - Hogy kerültél ide? A barlang... a vérfarkasok... - Micsoda?! - háborog az exkatona, mialatt Timas és Meera is bemásznak a csónakba, és úgy bámulják, akár egy kísértetet. - Azt hittétek... nem tudok... elbánni pár... vérfarkassal... egyedül? - De hogyan... - csóválja a fejét Meera.

- Mondjuk valóban bajban lettem volna... ha nem űzitek ki őket a környékről - motyog Cápa. Felül, előrehajol és felszisszen. - Amikor kijöttem a barlangból... és nem találtam sehol senkit... nem volt nehéz elbicegni idáig... és leengedni egy csónakot. Meg akartam nézni... mi folyik az erődben... de azzal... sokat kockáztattam volna. Egyébként meg azt gondoltam... gyorsan kell majd... megpattannotok. Számtalan sebből vérzik, a bal fülét leharapták. A jobb szemét alig látom; kész csoda, hogy nem vesztette el, mert az arcáról azon a részen szinte mindenhonnan lekarmolták a húst. Bal keze négy ujjáról hiányzik az utolsó ujjperc, jobb kezéről pedig az egész hüvelykujja és a mutatóujja fele. Ahogy még jobban előrehajol, a hátán egy csúnya lyukat pillantok meg. Timas szintén észreveszi, és letérdel Cápa mellé, hogy közelebbről szemügyre vegye a sérülést. - A belső szerveid egy része kitüremkedik - közli a maga szenvtelen modorában Timas, és már nyomná vissza az említett belsőségeket a helyükre. - Hagyd csak békén a szerveimet! - morogja Cápa, és rácsap Timas kezére. - Te valóságos csoda vagy - kuncogok, majd megfogom a kötéllétrát. - Kötözzétek be - utasítom Meerát és Timast. Én addig kiválasztom a motorcsónakokat a vérfarkasoknak. - A vérfarkasoknak? - sandít rám értetlenül Cápa. - Néhányat magunkkal viszünk. Én vagyok az új vezérük. - Alig várom, hogy beszámolj mindenről - mondja szárazon Cápa. - Csak tartsd őket távol tőlem! - Minél öregebb vagy, annál gyávább leszel - vigyorodom el, aztán felsietek a létrán. Mielőtt hallótávolságon kívülre érnék, még hallom, amint Cápa azt kérdezi Meerától és Timastól: - Szóval melyikőtök tud bánni a tűvel és a cérnával?

Búcsúzás Azt a dalt dúdolom magamban, amelyet Dervish szokott, amikor felönt a garatra: „Suhanj, kis csónakom, akár egy szárnyra kelt madár." Némileg megváltoztatom a szövegét: „Suhanj, kis vérfarkasom..." Nem szeretem a motorcsónakokat. Túl lassúak. Útra kelhettünk volna a helikopterrel is, amelyet a megérkezésünkkor a szigeten találtunk - biztosan elő tudtuk volna keríteni a hiányzó részeit -, de abba nem zsúfolhattuk bele valamennyi vérfarkas haveromat. Ráadásul Cápa nincs olyan helyzetben, hogy pilótásdit játsszon. Timas és Meera bekötözte a legcsúnyább sebeit, de folyton elbóbiskol, néha magánál van, néha nincs. Elájul, aztán felriad, amikor egy nagyobb hullám

oldalba löki a csónakot. Cápával és tizenhárom vérfarkassal ülök a csónakban. A barátom csupa vér, és úgy bűzlik, mint egy romlott húsdarab. Közte és a bestiák között foglalok helyet, mivel azok rögtön rávetnék magukat, és befejeznék a munkát, amelyet a testvéreik kezdtek el. Timas és Meera külön csónakban utazik, mindegyikükkel tizenkét vérfarkas. Meera képtelen megnyugodni, állandóan hátrapillant, mert meg akar győződni arról, nem lopakodtak-e mögé a fenevadak. Timas viszont úgy fest, akár a legelégedettebb hajóskapitány. Vidám dalokat énekel álmélkodó szőrös útitársainak, és arra buzdítja őket, hogy a refrént együtt kornyikálják. Néhány véletlenszerű üvöltésen kívül azonban nem sikerül többet kihoznia alkalmi nótapartnereiből. Nem hiszem, hogy a közeljövőben vérfarkaskóros tűnne fel a színen... - Nem tetszik, ahogy bámulnak - motyogja Cápa. Pár perce még eszméletlen volt, úgy tűnik, megint felocsúdott. - Mintha az ebédjüknek tekintenének. - Ne izgulj - felelem. - Már megebédeltek, sőt vacsoráztak is. Majd reggelire fogyasztanak el. - Milyen vicces fiú vagy te... - zihálja Cápa, és újból elveszti az eszméletét. Ellenőrzöm Cápa állapotát, aztán Timasra összpontosítok, aki az előttünk haladó csónakban áll. Azt mondja, pontosan tudja, merre megyünk, mert rengeteg könyvet olvasott a hajózásról meg a tengerekről. Nem is olyan régen még komolyan aggódtam volna, ha ilyen helyzetbe kerülök, de most már bízom a csodabogárban. Ha Alaszkában eltévednénk egy hóviharban, inkább követném Timas Brausst, mint egy eszkimót. * Timas végül elvezet minket a szárazföldig, és bár a kikötés nem zajlik zökkenőmentesen, sértetlenül megússzuk. Miközben partra vezényeljük a vérfarkasokat, Timas igen büszkének látszik, amire meg is van minden oka. Egy mentőautó vár ránk. Tolószékbe rakjuk Cápát, és begurítjuk a jármű hátuljába. Kinyitja a szemét, miután felpakoltuk; morgolódik, fel akar állni. - Nyugi - csitítom le, és szépen visszalököm a székbe, majd belecsatolom. - Nem megyek kórházba! - harsogja. - Veled megyek segíteni Dervishnek. - Nem vagy harcképes állapotban - felelem. - Teszek rá. Akkor is veled tartok. Ha tetszik, ha nem. - Azt mondtad, hogy nyugdíjba vonulsz, miután megpattantunk a Farkasszigetről - emlékezteti Meera. - Azt mondtam, fontolóra veszem a lehetőséget.

- Hát akkor fontolgasd útban a kórház felé - és Meera ezzel a csípős megjegyzéssel rávágja a mentőautó ajtaját. A káromkodásától hangos a környék, amíg a sofőr be nem kapcsolja a szirénát. - Örülök, hogy nem leszek ott, amikor befejezik a műtétjét - sóhajtok fel. - Én is - válaszolja Meera, és rám mosolyog. - Hogy érzed magad? - Éhes vagyok - vágom rá, majd rákacsintok, amikor meglátom riadt arckifejezését. - Tényleg azt hiszed, hogy tudod őket irányítani? - kérdi Meera, miközben betereljük a vérfarkasokat az értük küldött teherautókba, amelyek a legközelebbi reptérre szállítják őket, ahol egy külön az utazásukhoz átalakított gép vár rájuk. - Gyerekjáték lesz - vigyorgok önelégülten. Timas a teherautóknál vár minket. Egy szót sem szól, mialatt a vérfarkasok sorban felszállnak, csak a közelben marad, arra az esetre, ha szükségem lenne rá. Amikor az utolsó ajtót is rájuk zártuk, megköszörüli a torkát: - Szeretném szemmel tartani Cápát. Amint felépül - vagy már jóval előtte -, rögtön akcióba akar majd lépni, és segítség nélkül nem fog boldogulni. Én többet tehetek érte, mint te. - Rendben - és baráti mosoly kíséretében megrázom a kezét. Persze nem túl erősen, mert nem akarom eltörni az ujjait. - Köszönünk mindent, Timas. Nélküled nem jutottunk volna ki a szigetről. - Tudom - feleli, majd Meerához fordul. - Itt az ideje beváltani az ígéretedet. - Miféle ígéretet? - lepődik meg a nő. Timas átöleli, és hátradönti. - Egy csókot a te drága hercegednek - duruzsolja, és fölé hajol. Meera úgy tesz, mintha küzdene ellene, de végül olyan csókot kap tőle Timas, amely még Cápa átkozódásánál is jobban felforrósítja a levegőt. Igazi retro mozis smár ez, csak jóval nedvesebb és nyelvesebb... - Hagyjátok már abba! - mordulok rájuk. A páros kiegyenesedik, az arcuk kipirult. - Ez finom volt - lihegi Timas. - De még mennyire! - ért egyet vele Meera, és ad egy puszit az orrára. - Folyt. köv. - dorombolja, majd egy szupermodell természetes kecsességével ellejt. - Viszlát - motyogom. - A mielőbbi viszontlátásra - bólint Timas, és ő is elindul, közben csettintget az ujjaival, akár egy jampec. * Meera a reptér felé vezető úton végig a mobiltelefonján csüng, Tanítvány-társaival értekezik. Az arca aggodalmat tükröz,

miután az utolsó beszélgetést is befejezte. - Rossz híreket kaptál? - kérdezem. - Három potenciális átkelésről számoltak be - válaszolja. - Mindhármat nagyvárosokba tervezik, és az ablakok negyvennyolc órán belül kinyílnak, hacsak nem találjuk meg az ezért felelős mágusokat, és nem állítjuk meg őket. - Három egyszerre - morfondírozom. - Ez nem lehet véletlen. - Nem bizony - dohog Meera. - Az egyik ráadásul ott fog kinyílni, ahol Bec és Dervish tartózkodik. - Tehát Juni már tudja, hogy Antoine kudarcot vallott. - Reméltem, hogy több időnk lesz, de úgy tűnik, nincs - sóhajtja Meera. - Intézkedem a kimenekítésükről, amilyen hamar csak lehet. - Nem - jelentem ki határozottan. - Hadd jöjjenek csak a démonok! Majd én elbánok velük. Legalább letesztelhetem rajtuk a vérfarkashordámat. - Biztos vagy benne, hogy ez jó döntés? - Meera a homlokát ráncolja. - Juni és a gazdái a Kah-Gash részeit akarják. Ha te és Bec ugyanott vagytok, két legyet ütnek egy csapásra. Talán nem kellene a közelébe merészkedned, amíg... - Nem menekülök tovább! Harcolni támadt kedvük? Olyan harcot kapnak, hogy azt egyhamar nem felejtik el! - Juni egyszer már legyőzött téged - figyelmeztet Meera. - Többé nem fog - suttogom. Nem azért mondom, mert úgy gondolom, hogy fölé kerekedhetek. Juninak nem áll már szándékában legyőzni engem. Kellek neki az univerzum elpusztításához. - Grubbs? - szólít Meera halkan. - Miért nem csinált ki téged Juni? Nem válaszolok. Az jár a fejemben, amit a mutáns szörny jósolt. Nem azon töprengek, igaz-e, hanem azon, miképp és mikor fog bekövetkezni. - Grubbs! Mi a baj? Megrázom a fejem. - Nem érdekes... Jössz? Meera felsóhajt. - Nem. Szeretnék, de máshol van rám szükség. A többi városban nagyobb hasznomat veszik. Segítek megtalálni és megölni a mágusokat, vagy visszaverni az átkelő démonok seregét. Az elkövetkezendő napokban nagyon keményen kell dolgoznunk, hogy megakadályozzunk egy akkora méretű mészárlást, amelyhez képest a farkasszigeti veszteségeink csupán cseppek a tengerben. - Jövök, amint tudok - ígérem. - Mondd meg a Tanítványoknak, ha a démonok mégis áttörnek, én is ott termek. Amint lerendeztem azokat, amelyek Bec és Dervish életét veszélyeztetik, oda megyek, ahol szükség van rám, és viszem a

vérfarkasaimat is. Most már bátran harcolhatunk ellenük, nincs mitől félnünk. - Te idióta! - kacarászik Meera. - Dehogy nincs. - Szorosan magához ölel, majd lábujjhegyre állva egy puszit nyom durva, szőrös arcomra, ügyet sem vetve a karmaim közé ragadt emberhúsra és a vértől bűzös leheletemre. Amikor elenged, kihúzom magam. Legszívesebben megkérném, jöjjön velem. Felszednénk Dervisht meg Becet, aztán elhúznánk valami jó kis lakatlan szigetre, olyanra, ahonnan jövünk. Az apokalipszis közeleg. Egyszerűbb volna békésen kivárni a végét, élvezni a hátralévő időt, és aztán vidáman távozni az élők sorából. Csakhogy én Grubbs Grady vagyok. Varázsló. Vérfarkas. Kah-Gash. Nem futamodom meg. - Add át üdvözletemet Dervishnek - szipogja Meera, és távozik. A repülőig már egyedül teszem meg az utat. Utoljára azt látom, ahogy bemászik egy katonai dzsipbe, miközben folyamatosan telefonál, és így, a háborúra készülődve sokkal szebb, mint valaha. Önironikus mosollyal elrebegek egy imát. Akármilyen isten lakozik is az égben, azért könyörgök hozzá, hogy ha meg kell halnom, Timas Brauss ajkaként szülessek újjá... Ezután nyugodt szívvel kutathatom fel félholt bácsikámat. Remélem, nem dobja fel a talpát, amíg el nem búcsúzom tőle.

Itt a vég, úgy látom, kedves, jó barátom! Dervish nem hajlandó kórházba menni. Előfordulhat, hogy őt és Becet ismét démonok támadják meg, ezért nem akar olyan középületben tartózkodni, ahol ártatlanok is tűzvonalba kerülhetnek. A Tanítványok csapata létrehozott egy ideiglenes egészségügyi központot egy elhagyatott épületben a város egyik romos negyedében, és odaszállították a bácsikámat, Becet és a többi túlélőt. Antoine Horwitzer katonái várnak rám, amikor megérkezem. Állig felfegyverkezve őrködnek a folyosón, és sötét pillantásokat vetnek a másfajta uniformist viselő emberekre; azokra, akik a Tanítványok szolgálatában állnak. A levegő feszültségtől terhes. A Bárányok parancsnoka odajön hozzám, és hidegen végigmér. - Hol van Horwitzer? - kérdezi gorombán. - Meghalt. - Maga ölte meg? - Nem - füttyentek, mire feltűnnek a színen a vérfarkasok. - Ők tették. A tiszt arca hamuszürkévé válik. Katonái felemelik a fegyverüket, és a mieink, akik a Bárányoknál is rémültebbnek

látszanak, követik a példájukat. - Választhat - mondom nyugodtan. - Harcolnak és meghalnak, vagy leeresztik a fegyvereiket, és kisétálnak innen. Horwitzernek vége, a Bárányok vezérét ismét Prae D'Alecheu-nek hívják. Adják meg magukat, és nem esik bántódásuk. A tiszt idegesen megnyalja kiszáradt ajkát. - Biztonságban akarunk elvonulni az embereimmel - dadogja -, és ígéretet kell kapnom arra, hogy... - Nincs időm ígérgetni - rivallok rá. - Dobják el a fegyvereiket, és húzzanak a francba, vagy készüljenek a harcra! A tiszt végigtekint a nyálukat csorgató vérfarkasokon, és hamar levonja a megfelelő következtetéseket. Leereszti a pisztolyát, és a társainak is ezt parancsolja. Ráüvöltök a fenevadakra, és azok utat nyitnak a katonák előtt, akik így békésen el tudnak vonulni. Amint távoztak az épületből, behívom a vérfarkasokat, őket állítom a helyükre, és megkérdem a Tanítványok embereit, hogy melyik kórteremben fekszik Dervish. A katonák be vannak rezelve - megszimatolom a félelmüket -, de az egyikük odavezet a szobához, míg a többi helyén marad, és fészkelődve szemmel tartja a vérfarkasokat. Dervish kényelmesen elterülve pihenget; trikót és farmert visel, zokni és cipő viszont nincs a lábán. A karjában infúzió, és egy monitorra is rákapcsolták. Töprengve bámulja a plafont. Bec az ágya mellett ül egy székben, lehajtott fejjel szundikál. Neki is infúziót adtak. Egy másik ágyban egy alaposan bekötözött férfi ül, és a kacarászó nővérekkel tréfálkozik. Néhány ujja hiányzik a bal kezéről. Cápára emlékeztet. - ...és nem ijedtem meg pár büdös zombitól - harsogja a fickó büszkén. Nyilván ő Kirilli Kovacs. - Elevenen megsütöttem őket varázslattal. Ha nem lettek volna olyan sokan, egy karcolás nélkül megúszom, de sajnos több ezren jöttek ellenünk. Valósággal elárasztottak engem és a társaimat. Úgy tűnt, elvesztünk, de nem estem pánikba. Dervishsel és a lányokkal utat törtünk magunknak. - Megmentette a társai életét - lelkendezik az egyik nővér. - Így igaz - vágja rá a férfi álszerény mosollyal. Megköszörülöm a torkomat. Dervish arca felderül, amint meglát. Bec felkapja a fejét, és döbbenten tanulmányozza eltorzult testemet. Kirilli Kovacs haragosan méreget, amiért félbeszakítottam, de aztán Dervishre pillant, és halkabban folytatja a nővérkéknek tartott élménybeszámolót. - Bocs, hogy nem hoztam csokit - mondom a bácsikámnak, és az ágyához lépve gyengéden megfogom a kezét. Erősen megszorítja vele az enyémet. Én lágyan viszonzom a szorítást, nem akarok fájdalmat okozni neki. Érdeklődve végigmér. - Kissé mintha megváltoztál volna... - állapítja meg. - Másképp fésülöm a hajamat - nevetek.

- Ó! Én inkább arra gondoltam, hogy egy méterrel magasabb lettél, jóval szélesebb is, úgy nézel ki, mint egy vérfarkas, és a derekadat övező ruhadarab kivételével teljesen meztelen vagy. De igazad van, a frizurád sem a régi... - A tiéd sem az - mormogom a hat lila végű, punkosan meredező ősz tincset vizslatva, amelyek legutóbbi találkozásunk alkalmával még nem voltak a fején. - Nagyon szép séró. Kész anarchista lettél. Egymásra fintorgunk. Dervish úgy fest, mint aki a halál torkából tért vissza, és én sem vagyok sokkal jobb bőrben. Összeillő párost alkotunk. - A szíveddel minden oké? - érdeklődöm. Elengedem a kezét, és kissé hátrább lépek. - Aha. - Hazudik - szól közbe Bec, és az infúzióval a karjában feltápászkodik a székből. - Hallottunk az átalakulásodról. Meera azt mondta, másokat is hozol magaddal. - Kint várnak. Mi a helyzet a szívével? - Átültetésre lesz szükségem - közli Dervish. - Esetleg jelentkezel donornak? - Vissza kell térnie a Démonvilágba. - Bec nem vesz tudomást a bácsikám szellemeskedéséről. - Az orvosok megtettek minden tőlük telhetőt, de ha itt marad... - Szomorúan megrázza a fejét. - Ki tudsz nyitni egy ablakot? - kérdezem tőle. - Most semmiképp sem. Nagyon gyenge vagyok még. Gyorsan kifundálok egy tervet. - Juni tudja, hogy ide hoztak titeket. Valahol a városban nemsokára kinyílik egy ablak, amelyen démonok özönlenek majd át. A levegő tele lesz varázsenergiával, amivel feltöltekezhettek, így nyithattok egy saját ablakot, és eltűnhettek innen. - Én is beleszólhatok azért? - kotyog közbe Dervish. - Nem! A bácsikám kuncog, majd kijelenti: - Nem megyek innen sehová. - Vidd el valami biztonságos helyre - kötöm Bec lelkére. - Ha életben maradok, én is... - Nem hallottátok, amit az előbb mondtam? - szakítja félbe a beszélgetésünket Dervish. - Nem megyek sehová! - Dehogynem mész! - mondom gorombán. - Ha itt maradsz, meghalsz. - És? - Csak ne kezdd újra! - morgom. - Nincs időnk az ostoba önfeláldozós monológodat hallgatni. Fogod magad, vagy legalábbis azt a rothadó félhullát, ami maradt belőled, és elhúzol a Démonvilágba!

- Már azóta ezen töröm a fejem, amióta megmentettek minket - mondja Dervish, és mosolyog. - Tudsz róla, hogy Beranabust és Sharmilát megölték? - Igen. - Kernelről nincs információnk - folytatja Dervish. - Nyoma veszett. Sok vért találtak és szétmarcangolt húscafatokat, de ezekről nem sikerült megállapítani, kihez tartoznak. Talán meghalt, talán él - Dervish megvonja a vállát, a fájdalomtól egy pillanatra eltorzul az arca, aztán megint elernyed. - Én akarom megválasztani a halálom helyét és módját. Beranabusnak és Sharmilának szerencséje volt, gyorsan halhattak meg a saját világunkban. Járhattak volna sokkal rosszabbul is: a démonokéban évszázadokon át kínozhatták volna őket, mielőtt brutális kegyetlenséggel végeznek velük, távol az otthonuktól és szeretteiktől. - Ez benne van a pakliban - válaszolom határozottan. - De nem az enyémben! - csattan fel Dervish. - Én befejeztem. Minden erőmmel az ügyünket szolgáltam, és ha lenne még a testemben egy szikrányi élet, harcolnék tovább. De most már semmire sem vagyok jó. Elfáradtam, felkészültem a halálra. Természetesen küzdeni fogok én is, ha támadnak a démonok, de amint visszavertük őket, szeretnék találni egy kellemes és nyugodt helyet, ahol háborítatlanul távozhatok az élők sorából. - Ne beszélj osto... - kezdek üvöltözni vele. - Grubbs - vág a szavamba halkan. - Szerintem kiérdemeltem a jogot, hogy magam döntsek a halálomról. Egyetértesz? Megtörten bámulok rá. Csak ő maradt nekem, apámként tekintek rá. A gondolat, hogy elveszíthetem... - Ha a sors kegyes hozzám, elélhetek még pár hónapig - folytatja Dervish -, de ennél többet nem remélhetek. A testem elfáradt, lejárt az időm. Annyi mindenen mentem keresztül, annyi démonnal harcoltam és annyi csatában vettem részt... Csoda, hogy eddig kihúztam... - De nekem szükségem van rád. - Elcsuklik a hangom. - Nincs - feleli mosolyogva. - Ha abban a hitben ringatnám magam, hogy ez igaz, talán visszatérnék a Démonvilágba és tovább küzdenék. De már senkire sincs szükséged többé; láttam rajtad, amint beléptél. Megtaláltad az utadat, és ezen egyedül kell végigmenned. Beranabus is így tett. Kernel is. És Bec is. Dervish Becre pillant. - Nem Grubbs az egyetlen, akit fáj itt hagynom - motyogja, és a sápadt, elcsigázott lány gyengéden rámosolyog. Szeretném meggyőzni, rávenni, hogy változtassa meg az elhatározását, de sajnos igaza van. A szemében ott bujkál a halál,

minden egyes lélegzetvétel nehezére esik. Nem akarja folytatni, a túlvilág szólítja. Megkönnyebbülés lesz számára, ha elmegy. Felsóhajtok, és haldokló nagybátyám mellé telepszem az ágyra. - Ha azt hiszed, sírni fogok, és olyasmiket mondok majd, hogy „Szeretlek!", akkor nagyot tévedsz. - Ez meg sem fordult a fejemben - kontráz Dervish. - Amilyen állapotban vagy, már az is örömmel tölt el, ha nem falsz fel, mielőtt kilehelem a lelkem. - Nem ennélek meg. Jobb az ízlésem. Mindketten felkacagunk. Bec tétovázik, de aztán belőle is kitör a nevetés. A hangja ilyenkor nagyon hasonlít Bill-E-ére, ezért olyan érzésem támad, mintha megint ott lennék a testvéremmel és a bácsikámmal Dervish dolgozószobájában, és gondtalanul viccelődnénk. * A hátralévő időt beszélgetéssel töltjük. Dervish és Bec elmondja, mi történt velük, amióta utoljára találkoztunk, hogyan találták meg Junit egy hullákkal teli luxushajón, hogyan fedezték fel a varázserejű mágneskövet, amelynek segítségével Árny átjött a mi világunkba, és hogyan vesztette életét Beranabus, miközben megsemmisítette a követ, és visszaűzte Árnyat a saját fertelmes univerzumába. - Hősies, hozzá méltó halált halt - mondja Bec gyászosan mosolyogva. - Nem hiszem, hogy csendesen akart volna elmenni. Ezután Bec felfedi előttem Árny kilétét: ő maga a Halál. Nem a sakkozó, modoros, kifinomult Halál, akit abban a régi, feliratos filmben láttam, amelyet Dervishsel néztünk meg egyszer. Nem a szexi, együtt érző és humoros Halál, akit Bill-E képregényeiből ismertem meg. Ez egy fenyegető és rosszindulatú erő, amely gyűlöl mindent, ami él és mozog, és ki akar irtani minket. - Hogyan harcolhatunk a Halál ellen? - kérdezem. - Megölhetjük egyáltalán? - Nem hiszem - válaszolja Bec. - De van fizikai megjelenési formája. Ha elpusztítjuk az árnyakból álló testét, talán a lelke titkát is feltárjuk. Azt mondtad, nem volt mindig öntudata. - Abból, amit megtudtam róla, arra következtetek, hogy nem - bólint Bec. - Szóval ha darabokra szaggatjuk, akkor újra az lesz belőle, ami korábban volt? - Talán - válaszolja Bee, nem sok meggyőződéssel.

- Lehetnék én a beépített ember - mondja félig-meddig viccelődve Dervish. - Amint a Halál magához ragadott, az ő vonalai mögött dolgozhatok, és szállíthatom nektek az infókat. - Nem is rossz ötlet - tűnődöm. - Mit gondolsz, Bec? A Halál megőrzi a holtak lelkét, az elhunytak spirituális maradványait abban az árnyfelhőben? - Nem. Most lelkeket használ, de ez nem volt mindig így. Régebben csak egy erő volt, úgy működött, akár a guillotine pengéje. Kinyírta, akit kellett, és kész. Megvakarom torz fejemet. - Nekem ez magas. Nincs több kérdésem. Megölöm vagy megcsonkítom. - Szerinted képes leszel rá? - kérdi Bec kétkedőn. - Naná! És szerinted? Bee szótlanul vállat von. Arckifejezése arról árulkodik, hogy szerinte elvesztünk. Szentül hiszi, hogy nekünk annyi. - Hé! - fortyanok fel. - Ne feledd, mi vagyunk a Kah-Gash, bármilyen akadályt leküzdünk. Ha a Halál olyan hatalmas lenne, nem lenne szüksége Vész herceg és csatlósai támogatására. Legyőzhetjük őket, ezt biztosra veheted. Becről Dervishre pillantok, aztán megint Becre. - Emlékszel, mit prédikált Beranabus? Úgy gondolta, az univerzum bajnokokat teremtett, akik megütköznek a gonosz erőkkel. Tehát mi nem torzszülöttek vagyunk, hanem gondosan kiválasztott harcosok. Régen bolondnak véltem emiatt, de rájöttem, igaza volt. Nézz csak rám! Megfeszítem domborodó izmaimat, és felfedem a karmaimat. - Ez nem lehet a véletlen műve. Nem találomra váltam vérfarkassá, mert épp nem volt jobb dolgom. Engem kiválasztottak, ezért alakulok át. Az univerzum olyan erőt adott nekem, amiről tudta, hogy szükségünk lesz rá. Talán benned is lakozik hasonló erő, csak nem fedezted még fel. Ha kell, átváltozunk, alkalmazkodunk a körülményekhez. Árnynak esélye sincs ellenünk. Bec kétkedően néz rám. - Mi van Kernellel? Őt nem készítette fel az univerzum. Halott. - Nem tudhatod - ellenkezem. - Talán ő is átalakult, ahogy én, és fénnyé változott. Bec vihog, én kényszeredetten mosolygok. Képmutatónak érzem magam, hamis reményt próbálok csepegtetni belé, miközben folyton Juni jövendölése jár a fejemben. Elmesélem nekik a kalandjaimat, beszélek Cápa piszkos tizenkettőjéről, Timas Braussról, Antoine Horwitzerről, a szigetről.

A mondókám harmadánál tartok, amikor Dervish ujjai rángatózni kezdenek. Egy másodperc múlva érzem magunk körül a varázslatot. Kinyílt egy ablak, és a levegő megtelik varázsenergiával. - Később befejezem a történetet - sóhajtom, felpattanok, és lustán vigyorgok, miközben a varázslat áthatja pórusaimat, és feltölt energiával. - Feltéve, hogy lesz „később" - morogja Dervish, aztán kihúzza karjából az infúziót, lekapcsolja magát a gépről, és feláll. Kirilli Kovacs és a nővérek körénk sereglenek, és követelik, Dervish azonnal feküdjön vissza. - Csendet! - harsogja a nagybátyám. - Démonok jönnek. Azt akarjátok, hogy csak heverésszek, mialatt lemészárolnak titeket? A nővérek rémülten összenéznek, aztán hátrébb húzódnak. Dervish megmozgatja lábujjait, megigazgatja furcsa hajzatát, aztán rám kacsint. - Várom a parancsait, kapitány! Épp visszavágnék egy hasonlóan gúnyos megjegyzéssel, amikor ráeszmélek, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Azt akarja, én vezessem őket. Ez most fordul elő először. Eddig mindig csak másokat követtem: a szüleimet, aztán Dervisht, majd Beranabust és Cápát. Most viszont nekem kell meghoznom a döntést, fegyverbe hívni a népet és halálba küldeni a többieket. Meglepő módon nem tétovázom. Dervish nem tévedett, amikor azt mondta, nincs szükségem többé gyámolításra. Készen állok arra, hogy én legyek a vezér. Mi több, az akarok lenni! - Elbánunk velük - közlöm. - Visszük a vérfarkasokat és a katonákat is. Nem tudjuk, kivel vagy mivel találjuk szemben magunkat - démonokkal, fegyveresekkel, esetleg magával Árnnyal. Épp ezért minden eshetőségre fel kell készülnünk. Megindulok az ajtó felé, Dervish és Bec követ. Hallom, amint az egyik nővér sok szerencsét kíván, de nem nekünk, hanem Kirilli Kovacsnak. Megtorpanok, és hátranézek. Kovacs az ágyán fekszik, nyakig betakarózva. Úgy fest, mint aki pillanatokon belül kidobja a taccsot! Nyilván azt remélte, szépen kisétálunk anélkül, hogy észrevennénk, utána pedig megjátszhatja az ártatlant, akinek fogalma sem volt a távozásunkról. - No, mi van? - kérdezem. Dervish mesélte, hogy Kirilli Kovacsban nem teng túl a harci kedv, de ha nem mondta volna, akkor is elég lenne egyeden pillantást vetnem a fickóra ahhoz, hogy tudjam, gyáva nyúl, akár Tanítvány, akár nem. - Nem mész velük, Kirilli? - kérdezi az egyik nővér a homlokát ráncolva. - Dehogynem - hebeg a szerencsétlen. - Csak azt gondoltam... szóval... még lábadozom... - Sérült kezét mutatja nekem, és mosolyog. - Én a halálos ágyamról keltem fel - háborodik fel Dervish. - Te meg néhány hiányzó ujj miatt cserbenhagynál

minket? - Nem! - kiáltja Kovacs a nővérek vádló tekintetét látva. - Csak azt akartam mondani... - Az arca elkomorul. Megvető pillantást vet rám, és egy perc alatt „felépül". Lehengerlő mosollyal fordul a nővérek felé. - Azt akartam mondani, hogy nem mehetek háborúba hiányos öltözékben. Bár az öltönyöm nincs a legmegfelelőbb állapotban, mégis hálás lennék, hölgyeim, ha előkerítenék, és így daliás vitézként menthetném meg a világot. Az ápolónőknek tetszik ez a szöveg, és rögtön hozzák is Kovacs öltönyét. Ami nem más, mint egy igen rossz állapotban lévő bűvészjelmez, kopott arany- és ezüstcsillagokkal. Akárhogy is, el kell ismernem, büszkén viseli a rongyait. Leporolja, letörli róla a vért, aztán képzeletbeli kalapját megemeli a nővérek felé. - A mielőbbi viszontlátásra, hölgyeim... Ezután az ápolónők helyeslő morajától kísérve elmasírozik mellettem, bátorítóan rám mosolyog - mintha épp biztatásra volna szükségem -, és úgy lép ki a kórteremből, akár egy politikus, akit egy különösen fontos államügy szólít el csodálói köréből. * Én a vérfarkasokat terelem össze, Dervish pedig a katonákat. Néhány ugató hanggal a fenevadak tudomására hozom, hogy harcolni fogunk. Válaszul víg üvöltésbe fognak. Izgatottan hagyom el az épületet, egyáltalán nem érdekel, miféle ellenséggel találkozunk majd. Juni szerint én jelentem a legnagyobb veszélyt az emberiség számára. Ha ez igaz, tényleg csak magamtól kell félnem... Dervish, Bec és Kirilli ötven katonával jönnek mögöttem. Kirilli foga vacog az ijedtségtől, de megembereli magát, és gyűjti a varázsenergiát a kezében. Nem számítok rá, de talán hasznunkra lehet. Bec inkább rezignáltnak tűnik, mint rémültnek. Próbál hinni abban, hogy győzhetünk, és hogy nem csak ezt, de a későbbi csatákat is megnyerjük. Ám a szíve mélyén érzi, megpecsételődött a sorsunk. Mindent meg fog tenni, ami tőle telik, de igazából kizártnak tartja, hogy a Halál felett győzelmet arathatunk. Dervish mosolyog. Nemsokára amúgy is meghal, mi a fenének aggódjon? Ő választotta meg a halála módját és helyét, és a harcmező mellett döntött. Ha meghal, hazai földön hal meg. Csak ez fontos neki. A katonák feszültek, bár némelyikük jobban uralkodik az indulatain a többinél. Ismerik valamennyire a démonokat, tudják, hogy nem képesek megölni a szörnyeket, legfeljebb kicsit lelassíthatják őket. Ez nem az ő napjuk, én pedig mélyen átérzem helyzetük kilátástalanságát. De a Tanítványok jól választottak. Ez a csapat az utolsó vérig fog harcolni, mindenki az életét

adja, ha kell. Végigtekintek vérfarkasaim hordáján, és gyilkos mosolyra húzódik az ajkam. Azok közül, akik velem tartanak, ők fogják a legnagyobb ribilliót okozni. Ha az ellenségeink nem tudnak farkas kísérőimről, nagyon csúnya meglepetés fogja érni őket. A démonok megszokták, hogy könnyedén elbánnak a földiekkel. Az emberek többsége képtelen végezni velük, és csak ritkán kerülnek szembe egyszerre a Tanítványok nagyobb seregével. Harminchét vérfarkassal viszont egészen más az ábra! Beleszimatolok a levegőbe. Hallom a távolból a rémült sikolyokat. Alig bírom türtőztetni magam, de halogatom a támadás idejét, mert Juni rettenetes próféciájára gondolok. Végül kiverem a fejemből, velőtrázó üvöltést hallatok, és elindítom a vérfarkasokat. A horda közepén szaladok a démonok felé. Dervish, Bec, Kirilli és a katonák a nyomunkban vannak. Farkas módjára vicsorgok, nem érdekelnek többé a jóslatok. Vége a világnak? Ám legyen! A pokolba is, legyek én, aki elpusztítja. Mit számít? Senki sem él örökké. Ha az emberiségnek pusztulnia kell, hát pusztuljon és legyen átkozott! Befordulunk a sarkon. Mindenütt emberek menekülnek őrjöngő démonok elől. Hatalmas csatakiáltással vezénylek támadást fura seregemnek. Amint rávetjük magunkat a démonokra, még utoljára elvigyorodom a gondolatra, hogy egyvalamit mégis garantálhatok: ha Juninak igaza van, és az a sorsom, hogy elpusztítsam a világunkat, az nem bummal vagy nyüszítéssel fog megsemmisülni, amint azt a nagy költő, T. S. Eliot gondolta, hanem ezer démon halálsikolyával és egy dacos, vad, szilaj farkasüvöltéssel.