Ézs 9,8-12 Kevélység, felfuvalkodottság és ítélet „Beszédet küldött az Úr Jákóbnak, és leesett Izráelben, [eljutott Izráelhez]. Hogy megértse az egész nép: Efraim és Samaria lakosa, a kik ezt mondják Kevélyen és felfuvalkodva: Téglák omlottak le, és mi faragott kőből építünk; fügefák vágattak ki, és mi czédrusokat ültetünk helyökre! De az Úr ellenök hozza Reczin szorongatóit, és ellenségeiket rájok uszítja; A Sziriabeliek elől, és a Filiszteusok hátul, s falják Izráelt feltátott torokkal. Mindezekkel azonban haragja el nem múlt, és keze még felemelve van.” Bevezetés Ézsaiás próféta írásaira jellemző az, hogy váltakozva beszél Isten irgalmáról és Isten ítéletéről. Ennek a résznek az elején Isten irgalmáról szólt, a messiási uralomról, amikor Krisztus eljön, és Dávid trónját felemeli és megerősíti jogosság által. Azt mondja, hogy a seregek Urának buzgó szerelme, szeretete műveli ezt. És akkor utána jön ez a szakasz, amit olvastunk, és ez a rész végig, meg a következő rész is Istennek az ítéletéről szól. Irgalom és ítélet váltakozása Csak megemlítem például, hogy ez így van máshol is Ézsaiás könyvében. A 4. rész végig a jövendő dicsőségről beszél, szintén az ezeréves királyságról, és akkor jön az 5. rész, ahol hat jajt mond Isten Igéje, hogy kiknek jaj. És itt az 5. rész 25. versében említi először ugyanazt, amit itt is olvastunk az Igében, hogy mindezekkel haragja el nem múlt, és keze még felemelve van. Sőt, sokszor még egy versen belül is van ez, hogy ítélet és irgalom. Például a 6. rész 13. versében: „És ha megmarad még rajta egy tizedrész, ismétlen elpusztul ez is; [ez ítélet] de mint a terpentinfának és cserfának törzsük marad kivágatás után: az ő törzsük szent mag lészen!” Ez meg a kegyelem. Ebből mi megtanulhatunk egy fontos dolgot. Azt, hogy az Úr így szokott szólni, és ma is így szól Istennek az Igéje. Hol olyan az Ige, mint az emésztő tűz, mint a sziklazúzó pöröly, ahogy Jeremiás próféta mondja, hol pedig olyan Istennek az Igéje, hogy vigasztal. Mint ahogy Ézsaiásnál később írja: mint az anyja vigasztalja a fiát (Ézs 66,13). Mindkettőre szükség van. Ugyanígy beszél az Ige az Újszövetségben is erről, például a 2. Timótheushoz írt levél 3. részéből, ahonnan a konferencián is olvastunk Igét, azzal fejeződik be: „A teljes írás Istentől ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre” (2Tim 3,16). És a következő részből: „Hirdesd az ígét, állj elő vele alkalmatos, alkalmatlan időben, ints, feddj, buzdíts teljes béketűréssel és tanítással” (2Tim 4,2). Tehát Isten ma is így szól, és ezért fontos tudni az Ige hallgatóinak is, hogy ne válogassunk az Igék között. Volt az Ószövetségben, amikor válogattak az Igék között. Emlékszünk rá, mikor a királynak Mikeás prófétát említették, hogy még őt is kérdezze meg, hogy elmenjen-e a harcba? Ó, azt nem kérdezem, mert ő mindig súlyos Igéket mond. Rosszat mond, ítéletet mond. De bizony az volt az igaz. Az az egy volt igaz, amit általa üzent az Úr. Tehát, mindegy, hogy Isten mit üzen: int, fedd, ítéletet hirdet, nehéz dolgokat mond, vagy vígasztal, tanít, felemel, bátorít vagy biztat, ahogy jön Istennek az Igéje, hogy üzen nekünk, úgy fogadjuk el szelíden a beoltott Igét, mert arra van szükségünk. De szól ez az igehirdetőknek is, hogy mind a kettőt mondani kell. Nemcsak a kegyelmet, nemcsak az irgalmat, hanem az ítéletet is; és nemcsak az ítéletet, nemcsak a feddést, hanem az Isten irgalmát és szeretetét is. Sokszor még egy igeszolgálaton belül is.
Az északi királyság példája Miért említi Ézsaiás próféta ebben a felolvasott kis szakaszban az északi királyságot? Tudjuk, hogy abban az időben már régen kétfelé szakadt Izrael, az északi királyság a tíz törzs. Ezt az északi királyságot szokta nevezni az Ige, mint itt is, Jákóbnak vagy Izraelnek (8. vers), vagy Efraimnak (9. vers), és ennek az északi királyságnak volt a fővárosa Samária. Miért szól az északi királysághoz, hiszen Ézsaiás próféta a déli királyságban volt, Jeruzsálemben, Júdában, és nekik kellett, hogy Isten üzenetét mondja el? Azért, hogy a déli országrész tanuljon abból, amit Isten tett az északi országrésszel. Vagyis, az északi országrész, Izrael, a tíz törzs bálványimádó lett, elhajlott Istentől. Isten sok prófétát küldött hozzájuk, ott munkálkodott közöttük Illés, Elizeus, Ámós, Hóseás próféta. De nem hallgattak ezekre a prófétákra, és ennek az lett a következménye, hogy elpusztult ez az északi királyság, fogságba jutott, szétszóratásba, és meg is szűnt nemsokára ez a királyság, a tíz törzs. Mind a mai napig úgy szét vannak szórva, hogy csak Isten tudja, hol van a tíz törzs a nagyvilágban. A déli királyság, Júda és Jeruzsálem előtt elrettentő példa kellett volna, hogy legyen, ami északon történt. Úgy kellett volna gondolkozniuk, hogy mi is elpusztulunk, hogyha nem engedelmeskedünk az Úrnak. Nekünk is végünk lesz, ha nem hallgatunk Istenre, ha nem járunk az Ő útjain és az Ő tanácsában. Ebből számunkra is van egy nagy tanulság. Az, hogy mi is okuljunk másoknak a hibájából, mások bűnéből, és abból, ahogy másokkal bánik Isten. Okuljunk a Bibliában leírt történetekből is. Egyik helyen azt mondja a zsoltáros: Ne legyetek oktalanok, mint a ló, meg az öszvér. Akit úgy kell, hogy a gazdája húzza magához zablával meg kantárszárral, és mégsem akar hozzá közelíteni. Hogy lássuk meg az Igében, hogy mi a következménye, ha valaki eltávolodik Istentől, nem közeledik hozzá. Ne legyünk oktalanok, okuljunk belőle! De okuljunk a mindennapi életnek a történéseiből is. Hogyha látunk valakiket, akiknek az életében bűnök vannak, hogy ezeknek a bűnöknek mindig megvannak a saját következményei. És okuljunk abból, hogy ha egyszer Isten ezek ellen a bűnök ellen felemeli a kezét. Mint ahogy az északi királyságban sokszor felemelte Isten a kezét. Okuljunk a környezetünknek az életéből is, sőt, a testvéreknek az életéből is. Meg a magunk korábbi életéből is, amit elkövettünk, hogy milyen súlyos következményei vannak a meg nem ítélt bűnnek, haragtartásnak, kapzsiságnak, dicsőségvágynak, vagy bárminek. Tanuljunk belőle, még egyszer ne essünk bele abba! Azt mondja egy közmondás, hogy más kárán tanul az okos. Ezt így az Ige nem mondja, de hasonlóképpen van Isten Igéjének is az üzenete, hogy amik meg vannak írva az Igében, azok a tanulságunkra, okulásunkra vannak megírva. Például: „Mindezek pedig példaképen estek rajtok; [Izrael népén] megírattak pedig a mi tanulságunkra, a kikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10,11). És a 15. versben ugyanitt azt mondja: „Mint okosokhoz szólok, ítéljétek meg ti a mit mondok.” Hát legyünk okosok, és tanuljunk, okuljunk abból, amik megírattak a mi tanulságunkra. És a 22. versben azt olvassuk: „Vagy haragra ingereljük az Urat? Avagy erősebbek vagyunk-é nálánál?” Tekinthetünk az északi tíz törzsre: haragra ingerelték az Urat. És vajon ők erősebbek voltak az Úrnál? Nem az lett a következménye, amit Isten előre megmondott? Láthatjuk mind a mai napig, hogy mi történt velük. És ebből kellett volna okulni a déli királyságnak is. De sajnos nem okultak belőle, és egy bizonyos idő múlva ugyanabba az ítéletbe jutottak. Kevély gondolatok Hogyan is gondolkoztak az északi királyságban az emberek? Így olvastuk: „…ezt mondják kevélyen és felfuvalkodva: Téglák omlottak le, és mi faragott kőből építünk; fügefák vágattak ki, és mi czédrusokat ültetünk helyökre!” (9-10. vers). Kevélyek voltak és felfuvalkodottak. És azért beszéltek így, hogy leomlottak a téglák, de mi helyette faragott kőből sokkal szebbet, sokkal jobbat fogunk építeni. Cédrusok, vagy fügefák, más fordítás szerint vadfügefák vágattak ki. Hát kétféleképpen is lehet érteni, hogy az élőfát kivágták, és cédrusokat ültetünk
helyette, de van olyan fordítás, ami nem azt mondja, hogy ültetünk helyette, hanem azt mondja, hogy pótoljuk. És arra is lehet gondolni, hogy azoknak az épületeknek, amik téglából épültek, a gerendázata csak vadfügefából volt, de azt mondták, hogy most már mi felépítjük faragott kövekből, és gyönyörű cédrus gerendákkal fogjuk pótolni a vadfügefa gerendákat, vagy azt a fát, ami addig volt. Mindegy, hogyan értették, vagy gondolták, de az van benne: Leomlott? Isten megbüntetett bennünket? Isten megengedte, hogy ez történjen? Összeszedjük magunkat, és mi még sokkal szebbet építünk! Fel fogjuk építeni, még jobbat fogunk építeni. Mi volt az a téglaomlás vagy vadfügefa kivágás, amire itt céloznak, hogy téglák omlottak le, és mi faragott kőből építünk? Erről olvashatunk a Királyok 2. könyvének a 15. részében: „Pékának, az Izráel királyának idejében…” Ugye emlékszünk még rá, ez a Péka pontosan egyidőben élt Ézsaiás prófétával. Olvastunk itt az Ézsaiás könyvének a 7. részében az 1. versben: „És lőn a Júda királyának, Akháznak, az Uzziás fiának, Jóthám fiának napjaiban, eljöve Reczin, Szíriának királya, és Remaljának fia, Pékah, Izráelnek királya Jeruzsálem ellen, hogy azt megostromolja; de nem veheté be azt.” Na, ennek a Pékahnak, Izráelnek a királyának az idejében. Folytatom tovább: „…jött el Tiglát-Piléser, Assiria királya, és foglalta el Hijont, Abélt, Beth-Maakát, Jánoát, Kédest, Hásort, Gileádot, Galileát és a Nafthali egész földét, [jó nagy darabot elfoglalt az északi királyságból. És akkor így folytatja:] és hurczolta el őket Assiriába” (2Kir 15,29). Ez volt az első asszíriai fogság. Ez még nem a teljes összeomlás volt, még csak a nép egy részét vitte el, még csak az országnak egy részét foglalták el. Még csak az ország egy részét pusztította el. És akkor erre mi volt a népnek a felelete? Hát leomlottak a téglák, de mi felépítjük! Szebbet építünk, jobbat építünk, majd mi megmutatjuk. Ez kevély, öntelt és dölyfös beszéd volt. Nem így kellett volna ehhez viszonyulni. Hanem alázatosan úgy kellett volna viszonyulni, hogy Istenünk, betelt az, amit üzentél a próféták által. A bűnünknek ez lett a következménye. Most megalázkodunk, és kérjük a Te kegyelmedet. Mert mi nem tudjuk magunkat megszabadítani. Mi nem tudjuk felépíteni, de még ha felépítjük is, Te lerombolod. Ez az alázatos beszéd lett volna. De ők kevélyen szóltak: majd mi felépítjük. Azt gondolták, hogy ez a hanyatlás, ez az első asszíriai fogság, és az a veszteség, ami érte őket, csak átmeneti. Büszke önbizalommal azt hitték, hogy mindent újjáépíthetnek. Sőt, jobbá és szebbé teszik az országot, mint valaha is volt. Isten válasza De erre mit szólt Isten? „De az Úr ellenük hozza az ellenség, Reczin szorongatóit, és ellenségeiket rájuk uszítja, a Szíriabeliek elől, és a Filiszteusok hátul, és falják Izraelt feltátott torokkal...” (11-12. vers). Semmi nem lett az újjáépítésből, hanem még nagyobb romlás, és még nagyobb veszedelem lett. A Szíriabeliek egy része szövetségese volt Izráelnek, de a másik része ellenük támadt, és jöttek a Filiszteusok is. Ezek nem úgy jöttek, hogy maguktól, hanem azt mondja az Ige, hogy rájuk uszította az Úr. Indította az Úr őket, megengedte nekik, hadd menjenek, hadd pusztítsák Izraelt! És nem volt a felépítéshez sem idejük, sem alkalmuk, sem erejük, mert jöttek a Filiszteusok, meg a Szíriabeliek. Ez nem az az idő volt, amikor másodszor jött Asszíria, mert az majd tizenegy évvel később történt, és akkor teljesen elpussztult az ország. Ez volt a második asszíriai fogság, a szétszóratás, ami után meg is szűnt az északi királyság. De még ezt megelőzően jöttek a Filiszteusok és a Szíriabeliek is, és mikor Isten ezeket rájuk hozta, még akkor sem alázkodtak meg. Tanulság Ez nagy tanulság a mi számunkra, és most erről szeretnék a továbbiakban szólni, hogy mire tanít minket Isten ez által. Egy mondatban is megmondhatnám: arra tanít bennünket, hogy alázkodjunk meg, amikor az Ő keze rajtunk van, ne kevélykedjünk, mert Isten a kevélyeknek ellene áll, de az alázatosaknak kegyelmet ad. De azért szeretném egy kicsit részletesebben
elmondani, példákkal az Igéből és a mindennapi életből, mert a tanulságunkra írattak meg. Nemcsak ez az egy történet, hanem a többi is, ami az Igében van. Először talán megemlítenék még a Példabeszédek könyvének a 16. részéből két verset: „A megromlás előtt kevélység jár, és az eset [az elesés] előtt felfuvalkodottság. Jobb alázatos lélekkel lenni a szelídekkel, mint zsákmányon osztozni a kevélyekkel” (Péld 16,18-19). Ezt az ószövetségben is tudni kellett, mennyivel inkább tudni kell nekünk most, hogy ha valaki kevély, utána biztos, hogy megromlás jön. Ha valaki felfuvalkodik, biztos, hogy utána el fog esni, és romlás következik. És jobb alázatos lélekkel a szelídekkel lenni, mint bármennyi gazdagságot, zsákmányt, hírnevet vagy akármit szerezni együtt a kevélyekkel. Még egy másik Igét is elolvasok a Példabeszédek könyvéből: „Az embernek kevélysége megalázza őt; az alázatos pedig tisztességet nyert” (Péld 29,23). Ez ugyanaz, amit Péter leveléből az előbb idéztem, hogy Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád. Hogyha valaki kevély, ez a kevélység mindig meg fogja szégyeníteni, mindig meg fogja alázni. Mert Isten úgy intézi a dolgokat, hogy a kevély ember essen orra, törjön össze. Megalázza Isten. Utálatos Isten előtt a kevély, öntelt, felfuvalkodott ember. Na, most nézzünk akkor igei példákat. Ezek ismert igei példák, én hosszan nem is akarok ezekről beszélni, csak éppen megemlítem, hogy lássuk, hogy mindig ugyanígy következik be minden kevélység után összetöretés, de minden megalázkodás után felemelés jön. Nabukodonozor Elsőnek említeném Nabukodonozor királyt. Szerdánként van szó Dániel könyvéről. Nabukodonozort Isten emelte trónra, csak nem tudta, pedig sokszor üzent neki Isten. És azt is megüzente előre neki Isten, hogy ha nem jár alázatban, Isten meg fogja alázni. Kivetik az emberek közül, megőrül. Füvet fog enni, mint a vadállatok, megnőnek a körmei. Nem hitte el. És miután ezt Isten megüzente neki, tizenkét hónap telt el, s egyszer a palotája tetején sétált. Szétnézett Babilon városán, és a következőt mondta: Nem ez-e az a nagy Babilon, amit én építettem, az én dicsőségemre? (Itt is az építkezés. Majd mi építünk.) Ő is öntelten: én építettem, az én dicsőségemre. És akkor egy szózat jött az égből, és azt mondta neki, hogy neked szól Nabukodonozor király: Elvétetett tőled a birodalom, kivetnek az emberek közül. Abban az órában betelt rajta. Igen megalázta Isten, de amikor eltelt a megaláztatásnak az ideje, és ez a király visszakapta az értelmét, és feltekintett az égre, tovább nem volt kevély. Megalázkodott. És elolvasom azt az egy verset szó szerint, amit mondott: „Most azért én, Nabukodonozor, dicsérem, magasztalom és dicsőítem a mennyei királyt: mert minden cselekedete igazság, és az ő utai ítélet, és azokat, a kik kevélységben járnak, megalázhatja” (Dán 4,34). Mondott még más nagyon szép dolgot is, most nem térek erre ki. Aki kevély, megalázza Isten, de aki megalázkodik, azt felemeli. És ezt a Nabukodonozort is visszaültette az ő királyi trónjára. Belsazár Az 5. részben egy másik példát olvasunk, Belsazár királyról, aki szintén felfuvalkodott. Kevélyen odahozatta az Úr házának az edényeit, tudta pedig, hogy az Izrael Istenének az edényei, szent edények, tudta, mert Nabukodonozor, az ő elődje, az apja nem csinált ilyet. De ő odahozatta a lakomára, és a feleségeivel meg ágyasaival, meg a főembereivel tivornyázott, ivott, és amikor már lerészegedtek, abból akart inni. Az Úr házának a szent edényeiből. És akkor egy kézírás megjelent a falon. Rögtön megjelent a kézírás. Senki nem tudta elolvasni. De megérezte Belsazár király, hogy ez valami rettenetes ellene szóló írás lehet, mert úgy olvastuk az Igében, hogy a derekának az inai megoldódtak, és a térdei összeverődtek. Ez az ember a félelmében reszketett, pedig még nem tudta pontosan, mi van odaírva. Amikor jött Dániel, és elolvasta, akkor megmondta neki, hogy ez van odaírva: Megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. Véget vet Isten a te királyságodnak. És miért vetett véget vajon?
Nabukodonozornak nem vetett véget. Miért nem adott neki Isten lehetőséget a megtérésre, mint ahogy Nabukodonozornak adott? Megvan a magyarázat: „És te, Belsazár, az ő fia, nem aláztad meg a szívedet, noha mindezt tudtad...” Mindazt tudtad, ami Nabukodonozorral történt. Mindazt tudtad, hogy hogy alázta meg Isten, és hogy az egyetlen lehetőség, ha megalázkodik Isten előtt. Te ezt tudtad. De ennek ellenére „…felemelkedtél az egek Ura ellen, és az ő házának edényeit elődbe hozták, és te és a te főembereid és a te ágyasaid bort ittak azokból; és az ezüst- és arany-, ércz-, vas-, fa- és kőisteneket dicséréd, a kik nem látnak, sem nem hallanak, sem nem értenek; az Istent pedig, a kinek kezében van a te lelked, és előtte minden te útad, nem dicsőítetted. Azért küldetett ő általa ez a kéz, és jegyeztetett fel ez az írás” (Dán 5,22-24). Még ugyanazon éjszakán megölték Belsazár királyt, és vége volt nemcsak neki, hanem az egész babiloni birodalomnak. És feltámadt a méd-perzsa birodalom. Testvérek, a történészek írhatnak dolgokat, hogy, mint, milyen gazdasági helyzet, milyen társadalmi mozgások voltak, stb. Nem ott dőlnek el a dolgok, azok másodlagosak. A dolgok ott dőlnek el Isten színe előtt. Nem tűri Isten a felfuvalkodott, gőgös embert, legyen az bárki. Egy ideig tűri Isten, mert hosszútűrő, de egy idő múlva, bárki legyen is az, Isten megalázza. És attól függően jön a megalázás, vagy fenyítés, vagy büntetés, amennyit tudott. Aki többet tudott, többet kíván Isten tőle. A farizeusok és az írástudók Hadd említsek meg még egy másik történetet is az Igéből, most már az Újszövetségből. Az Úr Jézus sokat fedte az írástudókat és a farizeusokat, többek között azért is, mert nagyon önteltek és felfuvalkodottak voltak. Sokat képzeltek magukról, sokkal többet, mint akik valójában voltak. A Máté evangéliumának a 23. részében például ezt mondja az Úr Jézus róluk: „Minden ő dolgaikat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek: mert megszélesítik az ő homlokszíjjaikat, és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét” (Mt 23,5). A homlokszíjjak imaszíjjak voltak, hogy ők milyen hűségesen imádkoznak Istenhez. Köntöseiknek a pereme, annak is vallási mondanivalója volt, most nem térek ki rá, azt is megszélesítik: lám, mi milyen hűségesen követjük Istent. De ezt csak azért, hogy az emberek lássák. Nem, hogy Isten lássa. Mert Isten a szíveket nézi, nem a köntösünket nézi, nem a ruhánkat nézi, a szívünket nézi. „És szeretik a lakomákon a főhelyet, a gyülekezetekben az elől ülést” (Mt 23,6). Nem annyi volt ott az elől ülés, mint most mondjuk a testvéreknek, hogy üljenek előre, mert hátul szoronganak, hanem ott az elől ülés valami rangot jelentett. Most nem jelent semmi rangot. „A piacokon való köszöntéseket, és hogy az emberek így hívják őket: Mester, Mester!” Mt 23,7). Vagy tanító. Vagy atya. Azt mondja: ti ne hívassátok így magatokat. Ezzel fejezi be az Úr Jézus: „Mert a ki magát felmagasztalja, megaláztatik; és a ki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Mt 23,12). Legyen előttünk példa, ami az írástudókkal és a farizeusokkal történt. Mi történt velük? Az Úr Jézus, aki mindenkihez olyan nagy kegyelemmel és szeretettel szólt, nekik ennyit mondott: Jaj nektek! Megalázta őket Isten. Majd a következő kis szakaszban Ézsaiásnál olvasni fogunk a nép vezetőiről, hogy hogyan alázta meg őket Isten? Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik. Testvérek, ne tegyünk mi semmit azért, hogy az emberek kedvében járjunk! Pál apostol azt mondja, hogy: csak hogy neki kedves legyek. Mármint Istennek, az Úr Jézus Krisztusnak. Őneki, aki vizsgálja a szívünket. Csak Ő előtte találtassam olyannak, amilyennek Ő szeretne engem látni. A vámszedő és a farizeus példája Még egyet az evangéliumokból, ismerős: a vámszedő és a farizeus. A vámszedő felment a templomba, és nem merte még a tekintetét sem felemelni az égre, mert tudta, hogy bűnös. Csak annyit mondott: Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek! És ott a farizeus, aki elsorolta Isten előtt, hogy ő milyen kiváló. Isten előtt sem tudta már, hogy senki, annyira beleszokott
abba, hogy az emberek előtt ő valaki, hogy úgy gondolta, Isten előtt is valaki. És kezdte sorolni, hogy ő milyen kiváló. És ugyanezzel zárja az Úr Jézus azt a szakaszt: aki magát felmagasztalja, megaláztatik. Megalázta Isten azzal, hogy nem hallgatta meg az imáját. Nem jutott el Istenig az az ima. Nem ment alá úgy, hogy megigazult volna, hogy haszna lett volna abból, hogy megállt az Isten előtt. Nincs senkinek semmi haszna abból, ha úgy megy Isten elébe, hogy érdemesült vagyok arra, hogy meghallgass, vagy szóba állj velem. Csak aki úgy megy Isten eleibe, hogy nincs semmi, amit hoznék, nincs érdemem, nincs jóságom, csak orcám pirulása az enyém. Istenem, légy irgalmas nekem. Annak hasznos, ha megáll Isten előtt, az megigazulva megy el. A másik pedig, aki öntelt és felfuvalkodott, az nem megy el megigazulva, hanem majd Isten meg fogja alázni. Birodalmak és kevély szívek megalázása Most szeretnék a mindennapi életből is idehozni példákat. Az ószövetségi példát egy világbirodalomnak a bukásával kezdtem, hát előttünk is összeomlott egy világbirodalom. Emlékszünk még ugye arra, amikor építették a szocializmust, a kommunizmust, és hányszor mondták azt, hogy majd mi felépítjük a jólétet, a boldogságot ezen a földön. Nem kell nekünk Isten segítsége, itt lesz majd a mennyország ezen a földön. Ezt hányszor mondták így, ahogy az Igében olvastuk Ézsaiás prófétánál, hogy leomlottak a kövek, leomlott a régi, de mi majd jobbat építünk, szebbet építünk, igazságosabbat építünk. Boldogságot építünk. És előttünk lett semmivé, és omlott össze. De minden birodalom így jár. Mert az, amit Isten mutatott Nabukodonozornak és Dániel prófétának, az az arany állókép, ami a világbirodalmakat jelenti, amit egy kő leütött, és porrá zúzta, és a szél elvitte, ennyit jelent Isten előtt minden emberi világbirodalom, amelyik Őnélküle, sőt, Isten ellenére, emberi gőgből, felfuvalkodottságból akar építkezni. Megy egy ideig, de aztán Isten csúffá teszi, és csak nevet rajta: nézzétek meg, mit tudtok építeni. De így van ez egyes emberek életében is, aki felfuvalkodik, és megítél például másokat. Én úgy sokszor figyelem, mondjuk, például a fiatalok elindulnak az életben. Jellemző a fiatalokra, persze, bizonyos fokig jó is, hogy úgy indulnak el, hogy mi azért másképpen akarjuk, mint ahogy a szüleink vagy ahogy az öregek. Mi majd szebbet, jobbat, boldogabbat fogunk. Másképp rendezzük be az életünket. Ez eddig rendben is van. De amikor felfuvalkodva indul el egy fiatal, mindegy, fiú vagy lány, vagy fiatal házaspár, úgy, hogy megítéli a szüleiket, hogy milyenek, hogy csinálták a mi szüleink. Hogy jártak el, ez sem volt jó, az sem volt jó, majd mi megmutatjuk. Majd mi faragott kőből építünk. Majd mi göcsörtös fügefák helyett szál cédrusokból. Általában meg lehet figyelni, hogy alázza meg Isten. Nem tűri az ilyen kevélyt. Nem tűri, aki megítéli a szüleit, vagy megítéli az előtte levő nemzedéket. Emlékszünk rá, mit mondott Illés próféta, amikor egyszer ő is odajutott, hogy elmenekült az országból, és ott a Berseba pusztájában leült, és azt mondta: Elég, Uram, vedd el a lelkemet. Nem vagyok jobb az én atyáimnál. Azért, ha nem is ilyen elkeseredett állapotban, de magunkat megalázva oda kell eljutnunk, hogy nem vagyunk különbek. Legfeljebb nagyobbak a lehetőségeink, de nem vagyunk különbek. Sem az atyáinknál, sem a nagyszüleinknél, sem az előttünk járó idősebbeknél, nem vagyunk különbek. A jellemünk, a bensőnk, a tartásunk, a bölcsességünk, a gondolkozásunk nem különb. Megállunk-e, ha az Úr szól? Aztán szeretnék arra kitérni, hogy hányszor van az a környezetünkben, hogy látjuk, hogy valakit ér egy-egy veszteség, vagy balszerencse, vagy összeomlás, vagy betegség. Vagy akármi ilyen, amikor azt kellene megtudni abból annak az embernek, hogy az Isten szólt hozzám, hogy álljak már meg az utamon. Hogy eddig mindig csak elfelé mentem tőle, eddig mindig csak világiak után mentem. Eddig mindig csak a földiekkel törődtem, és nem törődtem a mennyeiekkel. Nem törődtem a lelkemmel, az üdvösséggel, Istennel, az odafelvalókkal, és
akkor Isten egyszer csak megállít egy embert, mint ahogy az északi királyságot is megállította. Akkor az ember, ha alázatos, akkor így gondolkozik: Megállok Uram, mert megállítottál. Hadd értsem meg, hogy mit akarsz nekem mondani. Belátom, hogy eddig csak földiekkel törődtem, és Te egy pillanat alatt véget is vethetsz az életemnek. Éppen most kérdeztem Lukács Laci testvért, temetésen voltak Erdélyben. Annak a Benedek Péter testvérnek, aki volt itt a télen, január, február vagy március környékén, hirtelen meghalt a felesége. Kérdezem, hogy mi baja volt? Mondja, trombózisa volt, kórházban kezelték, hazaengedték, azt mondták, hogy most már rendben van. És akkor egyszer csak hirtelen rosszul lett, bevitték, és nem tudtak segíteni rajta. Most ezt nem azért hozom példának, én nem tudom, hogy ennek a testvérnőnek az élete hogy volt, mint volt. Ezt csak arra hozom példának, hogy ennyi az ember élete: ma van, holnap nincs. Vagy, ahogy az előző órán olvastuk a 103. zsoltárból: olyan, mint a fű. Ha az Úr ráfuvall, vége van. Nincs többé. Egy másik zsoltár azt mondja: visszaveszi a leheletét, és kimúlnak. Péter azt mondja: mint a pára. Ennyi. Tehát, amikor megállít az Úr egy tragédiával, egy halálesettel a környezetünkben, rokonságunkban, egy nagy veszteséggel, vagy a saját betegségünkkel, akkor meg kellene állni. Nem azt mondani, hogy nem baj, túlvészeljük majd, és megyünk tovább, építünk tovább, sőt, még jobbat, sőt, még nagyobbat. Eddig csak valamilyen vályogtéglából sikerült építenem, de ez után faragott kövekből, cédrus deszkákkal és gerendákkal. Nem. Nehogy felfuvalkodjunk! Hanem mondjuk azt: Uram, szóltál hozzám. Olyan ez, mint mikor azt mondja a királyi menyegzőnek a példázatában, hogy menjetek ki a keresztutakra, és hívjatok be a keresztutakról. Istenem, keresztezted az utamat, elém álltál. Egyszer eleibe állt Isten angyala Bálám szamarának, nem volt kitérés, meg kellett állni. Most Uram, megállok. Nem akarok most már földi dolgokkal foglalkozni, csak a legszükségesebbel. Odafelvalókkal akarok törődni. Belátom, hogy vétkeztem. Belátom, hogy rosszra fordítottam az energiámat, időmet, gondolataimat. És akkor Isten kegyelmet ad. De aki felfuvalkodva azt mondja, hogy nem baj, mi történt, leomlottak a téglák, majd én különbet fogok építeni, kivágták a fákat, én szebbeket fogok telepíteni. Az az ember Istennel fogja szembe találni magát, olyan Istennel, aki meg fogja alázni. Van persze olyan is, fordítottja is, amikor valakit ér Istennek a keze, és ott marad elterülve, annyira lesújtja. Az ilyennek abban mutatkozik meg az önteltsége és a kevélysége, hogy ott marad elterülve, és nem kiált Istenhez. Nem bízik Benne, nem kéri alázatosan Istennek a kegyelmét, hogy emelje föl, hanem dacosan vagy elkeseredve ott fekszik tovább. Mikor nem múlik el az Úr haragja? Befejezésül szeretnék kitérni még erre az utolsó mondatra: „Mindezekkel azonban haragja el nem múlt, és keze még felemelve van” (12. vers). Ezt olvastuk korábban is, az 5. részben, ebben a részben háromszor fordul elő, és még a 10. rész 4. verse is ugyanezt mondja: mindezekkel haragja el nem múlt, és keze még felemelve van. Mit jelent ez? Akkor nyilván azt jelentette Izráelben, az északi királyságban, hogy azzal, hogy az Úr rájuk küldte a Filiszteusokat, meg a Szíriabelieket, ezzel még nem lett vége Isten fenyítésének, és haragjának. A következő szakaszokban elmondja, hogy mi következik még. De felmerül a kérdés, hogy a mi életünkben, ha Isten felemeli a kezét, mert haragszik valami bűnre, ami ott van az életünkben, haragszik a gondolkozásmódunkra, mert nem helyes, akkor mikor múlik el Isten haragja? Mikor ereszti le Isten a kezét? A Példabeszédek könyvében a következőt olvassuk: „A ki a feddésekre is nyakas marad, egyszer csak összetörik, gyógyíthatatlanul” (Péld 29,1). Bizonyára emlékeznek még többen a testvérek közül arra, amikor szó volt az uralkodói megbocsátásról. Tehát arról, hogy Isten megbocsátja az embernek a bűneit, de az Ő uralkodói, királyi mivolta, van olyan eset, amikor nem engedheti azt meg, hogy következmények nélkül maradjon a bűn. Nem azt jelenti, hogy
nem bocsátja meg. Úgy megbocsátja örök megbocsátással, hogy nem kell a kárhozatra menni érte. De mint király, mint uralkodó, nehogy semmibe vegyük az Ő szentségét és az Ő tekintélyét, következményei lesznek a bűneinknek. Na, erről szól a Példabeszédek könyve, hogy aki a feddésekre is nyakas marad, egyszer csak Isten összetöri gyógyíthatatlanul. És itt is az Igében erről van szó az északi országrésszel, Izráellel kapcsolatban. Sokáig figyelmeztette őket Isten, sokáig feddette őket, a feddésekre is nyakasok maradtak, és akkor most eljött az idő, amikor Isten összetöri gyógyíthatatlanul. Annakidején szó volt arról, hogy Isten nehezen emeli fel ezt a kezét, amivel összetör bennünket. Sokáig tűr, sokáig figyelmeztet, sokáig vár. De ha egyszer felemelte Isten a kezét, nem fordítja el, míg csak véghez nem viszi azt, hogy összetörjön gyógyíthatatlanul. Ez történt Izráelben. Ezért mondja ötször egymás után: nem múlt el a haragja, keze még felemelve van. Majd a legvégén rátérünk arra, hogy mégis milyen magatartást tanúsítsunk ahhoz, hogy Isten a kezét minél hamarabb levegye, minél hamarabb elmúljon a haragja. De amíg el nem végzi a munkáját, nem fogja leereszteni a kezét, nem múlik el a haragja. Befejezés Amit most ide szeretnék tenni, az három következtetés vagy megszívlelendő dolog ebből az Igéből. Az első az, hogy ne várjuk meg soha, míg Isten felemeli ránk a kezét, előzzük meg ezt, hallgassunk rá. Hallgassunk Isten Igéjére. Vegyük a szívünkbe, és úgy járjunk el, ahogy megértette velünk Isten, hogy helyes. Ne várjuk meg, amíg fenyít bennünket! A másik: okuljunk másoknak a fenyítéséből. Akár a Bibliában van leírva, akár a környezetünkben van, okosak legyünk, és vegyük a szívünkre, mert hogyha Isten azoknak nem kedvezett, ha nem engedte, hogy azok sárba tapossák az Ő dicsőségét és szentségét, ha azokak nem engedte, hogy az Ő méltóságát ne emeljék magasra, nekünk sem fogja engedni. És a harmadik, ami a legfontosabb: Ne kevélykedjünk, ne legyünk soha önteltek! Ne legyünk magabízók, hogy majd én megmutatom. Hanem alázatosak legyünk. Mert Isten a kevélyeknek ellen áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad. Ámen. Debrecen, 2003. november 30.
