Ézs 57,16-21 I. 16-17. vers Isten haragja és a telhetetlenség „Mert nem örökké perlek, és nem mindenha haragszom, mert a lélek előttem megepedne, és a leheletek, a kiket én teremtettem. Mert a telhetetlenségnek vétkéért haragudtam meg, és megvertem őt, elrejtém magamat és megharagudtam; és ő elfordulva, szíve útjában járt. Útait láttam, és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vígasztalást nyujtok néki és gyászolóinak, Megteremtem ajkaikon a hálának gyümölcsét. Békesség, békesség a messze és közel valóknak, így szól az Úr; én meggyógyítom őt! És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, a mely nem nyughatik, és a melynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” Bevezetés Legutóbb a 14-15. vers alapján arról volt szó, hogy hol lakik az Úr? Magasságban és szentségben, de a megrontott és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítse őket. A most felolvasott kis szakaszból először röviden, mint próféciáról szólok, aztán pedig bővebben a nekünk szóló személyes üzenetről. Nem lesz rá idő, hogy az összes igeversről szóljak, csak a 16-17.-ről, majd legközelebb pedig a többiről. A prófécia A próféciák általában többször teljesednek be, ez a prófécia is. Az első beteljesedése Ézsaiás után százegynehány évvel, a babiloni fogságban jött el, illetve a hetven éves babiloni fogság utáni szabadulással. Ugyanis amikor azt olvassuk, hogy „telhetetlenség vétkéért haragudtam meg, és megvertem őt” (17. vers), ez a megharaguvás, és ez a megverés bekövetkezett a babiloni fogságban. Elrejtette magát Isten, elment a templomból. A nép is elfordult, szíve útjában járt. Istennek ez a haragja nem tartott örökké. Ahogy olvastuk: „nem örökké perlek, nem mindenha haragszom” (16. vers). Hetven évig tartott csak, azután visszahozta a népet. „Útait láttam, meggyógyítom őt, vezetem őt, és vígasztalást nyújtok neki és gyászolóinak, és megteremtem ajkaikon a hálának gyümölcsét. Békesség, békesség a közel és távol valóknak” (18-19. vers). Mindezt csak azok tapasztalták meg, akik hittek az Úrban. A hitetlenek nem, mert ők: „olyanok, mint a háborgó tenger, amely nem nyughatik, és melynek vize iszapot és sárt hány ki” (20. vers), nincs békességük. Azután másodszor beteljesedik majd (ez még mindig a jövőben van), a nagy nyomorúság idején, és az ezeréves királyságban. Isten haragja és népének a megverése a telhetetlenség vétkéért itt éri el a csúcspontját. A nagy nyomorúság ideje alatt. Ez valóban Isten haragjának a napja lesz. Erről is sok Igét olvastunk, hogy az Úr, amikor haragszik. Ez sem tart örökké. Még hetven évig sem. Csak kétszer három és fél évig tart. A választottakért rövidíti le az Úr ezt az időt, mert különben úgy lenne, ahogy olvastuk: „a lélek előttem megepedne, és a leheletek, akiket én teremtettem” (16. v.). Senki nem menekülne meg. Aztán ez után fog bekövetkezni az igazi nagy gyógyulás: „Utait láttam, és meggyógyítom őt” (18. v.). Amikor Isten beviszi a maradékot, akik hisznek benne, akik hisznek, a hitetlenek nem, és gyógyulást, vigasztalást, békességet nyújt nekik és vezeti őket az ezeréves királyságban. A hitetlenek, ahogy a két utolsó vers mondja, azok háborognak, elvesznek, nem lesz békességük (20-21. v.). Isten haragja Nézzük most ennek az Igének a személyes üzenetét. Két dolgot emelnék ki: Istennek a haragját és a telhetetlenségnek a vétkét. Azt mondja, hogy: „A kik között forgolódtunk egykor
mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban, cselekedvén a testnek és a gondolatnak akaratját, és természet szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is” (Ef 2,3). Az ember haragnak a fia. Így születik. Mindaddig, amíg Istennel meg nem békül. A hívő ember is a harag fia volt, és aki még nem békült meg Istennel, még nem hívő, az most is a haragnak a fia. Miért voltunk, vagy vannak most is haragban Istennel az emberek? A bűneink miatt. Mi a haragunkat azzal fejezzük ki Isten felé, hogy hátat fordítottunk neki. Nem törődünk vele, nem érdekel, nem figyelünk Rá, nem engedelmeskedünk, nem hallgatunk rá, szavát se akarjuk hallani. Pedig az van megírva Istenről, hogy Ő késedelmes a haragra. Akkor is, amikor mi ilyenek vagyunk, és gyalázzuk Őt. Nem tartja meg haragját örökké (16. vers), pedig Ő a megsértett. Mi sértettük meg. Ennek ellenére Ő békülni akar. Nagyon sokat tett ezért, hogy békesség legyen az ember között, és Isten között. Elolvasom ezt a kis részt: „Mindez pedig Istentől van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, a ki bűnt nem ismert [Krisztust], bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne” (2Kor 5,18-21). Aki ezt a békejobbot, az Úr Jézus Krisztust elutasítja, azon Isten haragja marad. Nincs más megoldás, hogy Istennel rendezzük a dolgainkat, és ne legyünk többé haragosok. Így mondta az Úr Jézus: „A ki hisz a Fiúban, örök élete van; a ki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36). Erről beszél az Ige: „Avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát [ezt, amit Krisztusban felkínált, és tett], és nem tudván, hogy az Istennek jósága téged megtérésre indít? De te a te keménységed és meg nem tért szíved szerint gyűjtesz magadnak haragot a haragnak és az Isten igaz ítélete kijelentésének napjára” (Róm 2,4-5). Istennek a haragja rettenetes. Ezt mi nem tudjuk felfogni, milyen. Itt-ott az Ige valami halvány betekintést enged, hogy milyen az, amikor Isten haragszik. Például elolvasok néhány igeverset: „Buzgón szerető és boszúálló Isten az Úr, bosszúálló az Úr [Látjuk ezt a két végletet? Buzgón szerető és bosszúálló Isten.] és telve haraggal; bosszút áll az Úr az ő ellenségein, és haragot tartó az ő gyűlölői ellen. Hosszútűrő az Úr és nagyhatalmú, és nem hagy büntetlenül. Szélvészben és viharban van az Úrnak útja, és lábainak pora a felhő” (Náh 1,2-3). Jó lenne azért, ha a mai ember is elgondolkozna, amikor itt napról napra halljuk, hogy ilyen hurrikán, meg olyan hurrikán, ilyen szélvész, olyan eső van. Azt mondja itt, ez csak az Ő lábnyoma, és szélvészben van az Úrnak az útja. „Megfeddi a tengert és kiapasztja azt, és minden folyamot kiszáraszt. Elfonnyad a Básán és a Kármel, és a Libánon virága elfonnyad. A hegyek reszketnek előtte, és a halmok szétmállanak. Tekintetétől megrendül a föld, és a világ, és minden, a mi rajta él. Ki állhatna meg haragja előtt, és ki birhatná ki búsulásának tüzét? Heve szétfoly, mint a láng, és a kőszálak is szétporlanak tőle. Jó az Úr, erősség a szorongatás idején, és ő ismeri a benne bízókat. De gáttörő árvízként pusztít annak helyén, és gyűlölőit setétség üldözi” (Náh 1,4-8). Látjuk? Egyik részt a jóság, akik bíznak Benne, akik Krisztusért, Krisztus által jönnek Hozzá, de másrészről, azt mondja, hogy mint a gáttörő árvíz, úgy pusztít. Ilyen az Ő haragja. Irgalmas Isten Azt is olvashatjuk viszont az Igében, ahogy itt is Ézsaiásnál, hogy nem tartja meg haragját örökké. Nem örökké perlek, nem mindenha haragszom, mert a lélek előttem megepedne (16. vers). Egyrészt azért teszi, mert az Úr Jézusra tekint, aki minden ember bűnéért elszenvedte már Isten haragját. Másrészről azzal indokolja, hogy nem perel örökké, hogy „a lélek előttem megepedne, és a leheletek, akit én teremtettem” (16. vers), vagyis ránk is néz, emberekre,
hogy nem bírnánk el. Mondja is, hogy: „tudja a mi formáltatásunkat, és megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt 103,14). Mikeás próféta könyvében is, pedig ez ószövetség, már erről beszél: „Kicsoda olyan Isten, mint te, a ki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét? Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban! Hozzánk térvén, könyörűl rajtunk; eltapodja álnokságainkat. [Nem minket.] Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnüket! Hűséget mutatsz a Jákóbnak, irgalmasságot Ábrahámnak, a mint megesküdtél atyáinknak még az ősidőkben” (Mik 7,18-20). Hozzánk az Úr Jézus Krisztusért mutatja Isten ezt az irgalmasságot. Csak Ő érte. Mindez, hogy Isten irgalmas és kegyelmes Isten, azonban nem jelenti azt, hogy akkor nyugodtan vétkezzünk. Még a hívőknek is mondja: „Vagy haragra ingereljük az urat? avagy erősebbek vagyunk-é nálánál?” (1Kor 10,22). A hívők azzal ingerlik haragra, amikor azt gondolják, hogy lehet enni az Úr asztaláról is, meg az ördögök asztaláról is. Lehet kettős életet élni, lehet bűnökben élni - azt mondja: nem, nem lehet! Ne ingereljük haragra, mert nem vagyunk erősebbek Nála! Telhetetlenség Most hadd térjek rá a telhetetlenségnek a vétkére. Azt mondja, hogy „a telhetetlenség vétkéért haragudtam meg” (17. vers). Ezzel ingerelte Izráel népe haragra. Mi is haragra ingereljük az Urat a telhetetlenséggel. Azt olvastam, valaki azt írta, hogy a telhetetlenség az olyan gőzgép, amelynek a kazánját az ördög fűti, amíg csak teljesen tönkre nem teszi az embert. Ebben van igazság, de azért még ezt is vegyük figyelembe, hogy: „Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága” (Jak 1,14). Ne kenjünk mindent az ördögre! Először a szívünkben van a kívánság valami után, amit nagyon szeretnénk. Ha erről nem akarunk lemondani, ragaszkodunk hozzá, akkor ezt meglovagolja az ördög, és fűti. Végül, mint a gőzgép, egyszer aztán szét is robbanunk. Tönkretesz bennünket. A telhetetlenség az életünknek minden területén jelentkezhet, testi, lelki, szellemi területen. Csak néhányat említek. Evés, ivás területén: „akiknek istenük a hasuk” (Fil 3,19). Mit együnk? Mit igyunk? Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk… Akik dőzsölnek, italoznak, mulatoznak telhetetlenül, mert nem telnek be soha. A másik terület a szexualitás. Most különösen olyan időket élünk. „A kiknek szemei paráznasággal telvék, bűnnel telhetetlenek; elhitetik az állhatatlan lelkeket, szívök gyakorlott a telhetetlenségben, átok gyermekei” (2Pt 2,14). Aztán a pénz, a gazdagság. Az Úr Jézus a gazdag emberről mond egy példázatot, akinek bőven termett a földje, és lerombolta a csűreit. Ez a példázat azzal kezdődik, hogy: „Monda neki egy a sokaság közűl: Mester, mondd meg az én testvéremnek, hogy oszsza meg velem az örökséget. Ő pedig monda néki: Ember, ki tett engem köztetek bíróvá vagy osztóvá? Monda azért nékik: Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az ő élete” (Lk 12,13-15). Utána mondta a gazdag emberről való példázatot. Jött egy ember, aki szerette volna, ha testvére megosztja vele az örökséget. Sokan a telhetetlenség miatt pereskednek, például az örökségért is. Összekülönböznek, vagy haragszanak egymásra egy élen át. Nyilván az Úr belelátott ennek az embernek a szívébe, és látta, hogy ennek az örökség nem létszükséglet. Nem úgy van, hogy a nélkül éhen hal, vagy mezítelenkedik, vagy nincs tető a feje fölött. Telhetetlen volt, még az is kellett volna neki. Azért mondta neki: nem osztok, nem bíráskodok fölöttetek, de utána már mindenkinek mondta: „eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővölködésben van az embernek az élete” (Lk 12,15). Nem ez az élet, hogy minél több vagyonunk vagy pénzünk legyen. A telhetetlen emberre az a jellemző, hogy annak semmi nem elég. Azért telhetetlen, nem telik be. Bármennyit kap, semmi nem elég. Olyan, mint a Seol, ehhez hasonlítja az Ige. Nagyon jellemző és találó ez a hasonlat. Olvasunk erről: „És bizony a bor is megcsal: felgerjed a férfiú és nincsen nyugalma; ő a ki tátja száját, mint a
Seol, és olyan ő, mint a halál: telhetetlen, és magához ragad minden népet és magához csatol minden nemzetet. Avagy nem költenek-é ezek mindnyájan példabeszédet róla, és találós mesét reá, mondván: Jaj annak, a ki rakásra gyűjti, a mi nem övé! De meddig? És a ki adóssággal terheli magát!” (Hab 2,5-6). Itt beszél olyan telhetetlenről, aki iszik, részeges, soha nem elég. Tátja a száját, hogy még, még. Meg olyanról, aki rakásra gyűjt, nem számít, hogy a másé. Ez, mint a Seol, mint a halál, a pokol, telhetetlen az is, mindent magához akar ragadni. Igen, az ördög szeretné, ha mindenki oda jutna. Azt mondja, hiába gyűjt rakásra, meg hiába van akármi, amivel telhetetlenkedik. Legyünk megelégedettek! Felteszi a kérdést: „De meddig?” (Hab 2,6). Egyszer majd begyűjti a Seol, a halál és a pokol őt is, és vége. Egyszer vége a földi életünknek. Gondoljunk erre, hogy ilyen a telhetetlenség, mint a Seol, a halál, a pokol. Az ilyen ember soha nem megelégedett, és éppen ezért soha nem is örül igazán. Úgy gondolja, ha ezt vagy azt elérem, vagy már az enyém lesz, majd boldog leszek. Nem lesz boldog, mert akkor megint még kell neki majd valami más. Soha nem hálás senkinek, mert azt nézi, akinek még több van nála is. Még kellene ez, még kellene az. „De valóban nagy nyereség az istenfélelem, megelégedéssel. Mert semmit nem hoztunk a világra, világos, hogy ki sem vihetünk semmit […] Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyednek a hittől [Nem csak a hitetleneket kísérti meg, hívőket is, és a hittől tévelyednek el.], és magokat általszegezték sok fájdalommal. De te, óh Istennek embere, ezeket kerüld…” (1Tim 6,6-11). Pál apostol ezt nem csak leírta, hanem ő így is élt, ebbe be is pillanthatunk, például: „Felette igen örültem pedig az Úrban, hogy immár valahára megújultatok az én felőlem való gondviseléstekben; mely dologban gondoskodtatok is, de nem volt alkalmatok. Nem hogy az én szűkölködésemre nézve szólnék; mert én megtanultam, hogy azokban, a melyekben vagyok, megelégedett legyek. [Itt a megelégedettség.] Tudok megaláztatni is [Ebben is megelégedett. Megaláznak? Elfogadom.], tudok bővölködni is, mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít. […] Megkaptam pedig mindent [A Filippibeliek küldtek, amikor tényleg szükségben volt.], és bővölködöm; beteltem, vévén Epafróditustól, a mit küldöttetek, mint kedves jó illatot, kellemes, tetsző áldozatot az Istennek” (Fil 4,10-13.18). Ennek örült legjobban. Nem annak, hogy neki küldtek, és nem szűkölködik annyira, hanem, hogy Istennek kedves az, amit tettek. Ő megtanulta, hogy megelégedett legyen, és hálás is volt. Súlyos bűn a telhetetlenség A telhetetlenség Isten szemében igen súlyos bűn. Ahogy olvastuk: haragra gerjeszti Istent, ha látja, hogy egy ember telhetetlen (17. vers). Mi nem úgy vagyunk a gyerekeinkkel? Mindent megadunk a gyerekeinknek. Mindent. Tényleg, a szülő dolgozik, érte dolgozik, csak azon van, hogy neki adja. Amikor a gyermek kritizál, meg telhetetlen, hogy csak ennyi, meg csak annyi, még ez is kell, az is, akkor a szülő is haragszik. Haragra gerjed. Isten is mindent megtesz értünk, de mindent (még kitérek néhány dologra, hogy mi mindent), és akkor telhetetlenkedik az ember. Haragra ingerli. Ezen túlmenően a telhetetlenség egy olyan bűn, amit Isten a paráznasággal, bálványimádással, részegséggel, és a többi olyan bűnnel sorol együvé, amikre azt mondja, hogy akik ezt cselekszik, Isten országának örökösei nem lesznek. Elolvasom az Igét: „Avagy nem tudjátoké, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek; se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, Se lopók, se telhetetlenek, se részegesek, se szidalmazók, se ragadozók nem örökölhetik Isten országát” (1Kor 6,9-10). Tehát e felett nem lehet csak úgy legyinteni. Aki telhetetlen, megharagítja az Urat, és nem örököli Isten országát.
Ez a telhetetlenség mindnyájunkat megkísért, a hívő embert is. Azt mondja a zsoltáríró: „hajtsd szívemet a te bizonyságaidhoz, és ne a telhetetlenségre” (Zsolt 119,36). Érezte magában: hajlamos vagyok a telhetetlenségre. Azt kérte az Urat, hogy Őfelé hajtsa a szívét. Sámuel fiairól is olvassuk, hogy amikor megvénhedett, a fiait tette bíróvá, de a fiai ajándékot fogadtak el, elferdítették az igaz ítéletet. Így írja az Ige, hogy Sámuel fiai telhetetlenség után indultak (1Sám 8,3). Telhetetlenség - pedig az apjuktól nem ezt látták. Sámuel szent ember volt. Élete végén azt mondta, hogy: tegyetek bizonyságot ellenem, kinek vettem el bármit, aranyát, vagy ökrét, vagy szamarát? Nem volt telhetetlen, de a fiai telhetetlenek lettek. Azt kell látnunk, hogy napjainkban is vannak jól induló hívő emberek, az Ige szerint szorgalmasak, gondot viselnek a családjukról, takarékosak, az Úr dolgaival törődnek, odafelvalókkal. Egyszer csak, ahogy telik az idő, azt látjuk, hogy a szorgalomból munkamánia lesz, a takarékosságból fösvénység, a családnak a gondviseléséből kapzsiság, telhetetlenekké válnak. Telhetetlenek. Ez aztán szellemileg tönkreteszi őket, mert Isten haragja ott lesz rajtuk. A telhetetlenség következményei Nézzük meg egy kicsit bővebben, hogy mi lesz a telhetetlenség következménye most olyan szempontból, amit itt leír az Ige Ézsaiás próféta könyvében. Azt olvastuk: „telhetetlenség vétkéért haragudtam meg [most jön a következmény] és megvertem őt, elrejtém magamat, megharagudtam, és ő elfordulva szíve útjában járt” (17. vers). Vegyük sorba. Isten haragja az első, ami a telhetetlenség következménye. Erről az előbb bővebben szóltam, most csak annyit mondok, hogy kár felcserélni Isten jóindulatát haragjára, a miatt, hogy mi valami után nagyon vágyunk. Inkább mondjunk le róla, mert az Úr jóindulata mindennél többet ér. A következő: „megvertem őt”. Ha Isten haragszik, megver. A szülő is megveri a gyerekét, ha megharagítja. Az ószövetségben a megverés lehetett betegség, halál vagy ellenség kezébe jutás. Például a következőt mondja: „Megver téged az Isten Égyiptomnak fekélyével, és sülylyel, [ez a kelés, ez a másik fordítás azt mondja, hogy kelés] varral és viszketegséggel, [rühösséggel] a melyekből ki nem gyógyíttathatol. Megver téged az Úr, tébolyodással, vaksággal és elme-zavarodással” (5Móz 28,27-28). Elég sok elmezavarodott, megtébolyodott ember van, és mindig csodálkozom, hogy a rühösség újból és újból visszajön, meg egyéb betegségek is. Egyszerűen nem tűnik el, „ki nem gyógyíttathatol”. Azt olvassuk: „És az Úrnak haragja felgerjede Uzza ellen, és őt megveré [Miért? A kezét rátette a frigyládára.], s meghala ugyanott az Isten előtt” (1Krón 13,10). Tehát betegség, halál jár annak nyomán, mikor az Úr megver. „És azonnal megveré őt [Heródest] az Úrnak angyala, azért, hogy nem az Istennek adá a dicsőséget; és a férgektől megemésztetvén, meghala” (ApCsel 12,23). Most is megfenyíthet az Úr betegséggel, hogy megtanítson bennünket, hogy ne legyünk telhetetlenek. Ez az Ő jósága, ha még fenyít. Ahogy mondja, az Ige: atyáink tetszésük szerint fenyítettek, Ő pedig javunkra, hogy szentségében részesítsen (Zsid 12,10). A harmadik következmény, hogy elrejtette Isten magát az ember elől, akire haragszik: „elrejtém magamat”. Ez nagyon súlyos. Nehezebb, mint egy betegség, vagy egy szerencsétlenség, amikor Isten elrejti magát. Bármilyen betegségben, nyomorúságban, akármiben is vagyunk, ha Isten nem rejti el az arcát, ott van velünk, számíthatunk rá. Ő megnyugtat, felemel, megvidámít, és „mindenre van erőnk.” Ha még el is rejti az arcát, az maga a pokol, a kétségbeesés, a nyomorúságnak a legmélye. Dávid ezt nagyon jól tudta. Bár igen sok szenvedésen ment át, de azt mondta: „Ne rejtsd el orczádat előlem; ne útasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene!” (Zsolt 27,9). Sokszor rimánkodott ezért Dávid. A legtöbbet jelentette neki Istennek a jelenléte: „És ne rejtsd el orcádat a te szolgádtól, mert szorongattatom nagyon. Siess hallgass meg engem […] lelkem, mint szomjú föld, úgy eped utánad […] Ne rejtsd el orczádat előlem,
hogy ne legyek hasonló a sírba szállókhoz” (Zsolt 69,18; 143,6-7). Azért mondom, hogy ez a halál, ez a pokol, ha Isten elrejti arcát. A sírba szállóhoz hasonló lesz az ember. Emlékezzünk rá, hogy úgy lett új életünk is, hogy egyszer csak felragyogott előttünk Isten arca Jézus Krisztusban. Ahogy olvassuk: „Mert az Isten, a ki szólt: setétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arczán való világoltatása végett” (2Kor 4,6). Ez Isten részéről a következmény a telhetetlenségre: megharagszik, megver, és elrejti az arcát. És mit tett az ember? Az ember oldaláról nézve is van következménye a telhetetlenségnek. Ezt pedig így olvastuk: „és ő elfordulva szíve útjában járt” (17. vers). Engedi Isten, hogy az ember járjon a saját szíve kívánságai után, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ő is elfordul Istentől. Amikor egy ember elfordul Istentől, és megy a maga szíve után, az tévelygő, veszedelembe vezető út. Már ha nem az Úr arca vezet, akkor biztos, rossz helyre megyünk. Ugyanitt, ahol az előbb olvastam, hogy: „epedek, mint a szomjú föld, ne rejtsd el orcád, mert akkor a sírba szállóhoz leszek hasonló […] Mutasd meg nékem az útat, melyen járjak…” (Zsolt 143,7-8). Nagyon jól tudta Dávid, ha nem mutat az Úr utat, akkor eltévelyedik, és megy a halálba. Isten azt mondja, hogy megharagítottál, járd akkor a magad útját. Nem mutatom meg az utat, elrejtem az arcomat, nem láthatsz. Megengedem, hogy te is elfordulj, menj a magad útján. Ez borzasztó. Olvasunk arról, amikor Mózes ott volt a hegyen: „Most azért ha kedvet találtam szemeid előtt, mutasd meg nékem a te útadat, hogy ismerjelek meg téged, hogy kedvet találhassak előtted. És gondold meg, hogy e nép a te néped. És monda: Az én orczám menjen-é veletek, hogy megnyugtassalak? Monda néki Mózes: Ha a te orczád nem jár velünk, ne vígy ki minket innen. Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról-é, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, a mely e földnek színén van. Monda azért az Úr Mózesnek: Megteszem ezt is a mit kívántál; mert kedvet találtál szemeim előtt, és név szerint ismerlek téged” (2Móz 33,13-17). Miért ment velük az Úr arca? Kedvet talált Mózes Isten szemei előtt. Így mutatta az utat, hogy velük járt. Mondja is Mózes: így vagyunk megkülönböztetve minden más néptől, hogy velünk jársz. A te arcod. Azt mondja Isten: az arcom menjen veletek? Tudjuk, hogy az arca Krisztus Jézus. Azt mondja Mózes: Igen. Ha nem jön velünk a te arcod, akkor ne vígy ki minket innen. Velük ment az Isten arca, az Úr Jézus. Így olvassuk: „A kőszikla követte őket, ez a kőszikla pedig Krisztus volt” (1Kor 10,4). Abból ittak, amikor semmi vizük nem volt. Velük járt. Mózes Isten előtt élte az életét, és éppen ezért látta az utat. Látta az Isten útját. A nép nem látta. Az van megírva: „Megismertette az ő utait Mózessel; Izráel fiaival az ő cselekedeteit” (Zsolt 103,7). Izrael fiai csak Isten cselekedeteit látták. Az Ő karját, ami sokszor ölte, és sokszor megáldotta őket. Nem ismerték az utat, mert nem ismerték Krisztust. Befejezés A telhetetlenség nagy bűn, amint láttuk. Csak szellemi életben nem jó a beteltség. Ezek földi dolgok, amiket felsoroltam. Földi dolgokban rossz a telhetetlenség, a szellemi dolgokban pedig rossz a beteltség. Például amilyen állapotban a laodiczeai gyülekezet volt. „Gazdag vagyok, meggazdagodtam. Semmire nincs szükségem.” Pál apostol az anyagiakra mondta, amit küldtek neki adományt, hogy megkaptam mindent, beteltem. Nincs semmire szükségem. Amikor valaki szellemileg mondja, hogy beteltem, semmire nincs szükségem, ez már baj. Ez már laodiczeai állapot. Azt mondja az Úr: „de nem tudod te, hogy te vagy a nyomorult, a nyavalyás, a vak, a szegény, és a mezítelen.” Pál apostol szellemileg nem volt betelt. Olvastuk a kenyértörésen, előző órán, hogy már öreg volt, amikor azt mondja: „csak hogy megismerjem Őt.” Még jobban kívánta megismerni. Nem mondta, hogy ó, eléggé ismerem már, beteltem. Ezzel nem volt betelve.
Vagy szomorúan mondja Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek: „Immár beteltetek, immár meggazdagodtatok, nálunk nélkűl uralkodásra jutottatok; vajha csakugyan uralkodásra jutottatok volna…” (1Kor 4,8). Rossz szellemi állapotban volt a korinthusi gyülekezet, de ők úgy gondolták, hogy ők nagyon jó állapotban vannak, mert tudnak nyelveken szólni, nyelveket magyarázni, csodák történnek, stb. Azt mondja Pál apostol, bárcsak úgy lenne, de elmondja nekik, hogy bizony nyomorúságban vannak, gyermekek a hitben. Testiek. Versengés, és egyéb mindenfajta bűn volt köztük. Tehát a szellemi életben ne legyünk ilyen beteltek, mindig vágyjunk jobban megismerni Őt. A külső dolgokban, anyagiakban, földi dolgokban, ne legyünk telhetetlenek. Az legyen a szívünkben, ami a zsoltáríró kérése volt: „Hajtsad szívemet a te bizonyságaidhoz, ne a telhetetlenségre.” Ne csak kérésként legyen a szívünkben, hanem erre is törekedjünk teljes szívvel! Ámen. Debrecen, 2008. szeptember 14.
