Ézs 10,1-4 Jogtalan rendeletek és Isten haragja „Jaj a hamis határozatok határozóinak, és a jegyzőknek, a kik gonoszt jegyeznek. Hogy elriaszszák a gyöngéket a törvénykezéstől, s elrabolják népem szegényeinek igazságát, hogy legyenek az özvegyek az ő prédájok, és az árvákban zsákmányt vessenek. S vajjon mit míveltek a meglátogatásnak és a messzünnen rátok jövő pusztulásnak napján? Kihez futtok segítségért, és hol hagyjátok dicsőségeteket? Bizony csak: a foglyok alá hanyatlanak és a megölettek alá hullanak; mindezekkel haragja el nem múlt, és keze még felemelve van.” Bevezetés A karácsonyi alkalommal láttuk azt, hogy milyen uralkodó, milyen Király lesz az Úr Jézus Krisztus. Csak négy vagy öt verset elolvasnék a 72. zsoltárból ezzel kapcsolatosan (innen olvastunk karácsonykor is): „Hadd ítélje népedet igazsággal, és a te szegényeidet méltányossággal. [...] Legyen bírája a nép szegényeinek, segítsen a szűkölködőnek fiain, és törje össze az erőszakoskodót. [...] Mert megszabadítja a kiáltó szűkölködőt; a nyomorultat, a kinek nincs segítője. Könyörül a szegényen és szűkölködőn, s a szűkölködők lelkét megszabadítja; Az elnyomástól és erőszaktól megmenti lelköket, és vérök drága az ő szemében” (Zsolt 72,2.4.12-14). Ez a Krisztus Király, a Messiás Király. Ez a krisztusi lelkület. És Izrael királyainak is és vezetőinek is ilyennek kellett volna lenniük, de nem ilyenek voltak. És tulajdonképpen minden vezetőnek ilyennek kellene lenni, Isten gondolata szerint, de nem ilyenek. És amit itt olvastunk az Igében, ennek pont az ellenkezője, amit tettek, a szegénnyel, az árvával, az özveggyel, a nyomorulttal. Ennek az lesz a következménye: jaj, mert jön Istennek az ítélete! Nézzük meg most az Igének az üzenetét részletesebben, és elsősorban a szellemi életünkre vonatkoztatva ezeket a dolgokat. De először mégis szólnék külső dolgokról is. Gonosz törvények, rendeletek Mik voltak ezek a jogtalan rendeletek, amiket hoztak abban az időben Izraelnek a vezetői és bírái? Katolikus fordítás így hozza az első verset, hogy „jaj, azoknak, akik gonosz törvényeket hoznak, és aláírják az elnyomó rendeleteket.” És aztán a 2. verstől részletezi, hogy milyenek voltak ezek a gonosz törvények és elnyomó rendeletek. Miért voltak ezek gonoszak vagy jogtalanok, ahogy ebben a fordításban van? Azért, mert ellentétesek voltak Isten törvényével, Isten akaratával és Isten szeretetével. És bármilyen törvényt is hoz, akármilyen emberi jogforrás, a legfőbb jogforrás Isten. Minden, ami azzal ellentétes, jogtalan. Akárhogy üti rá az ember a pecsétjét, hogy jogos. Az utolsó szót Isten mondja ki. Ami egyezik az Ő akaratával, rendben van, ami nem, az jogtalan. És miért voltak ezek jogtalanok? Miért nem egyezett Isten akaratával? Például azt olvassuk a Mózes 2. könyvének a 22. részében: „A jövevényen ne hatalmaskodjál, és ne nyomorgasd azt... [Ez egyértelmű. Na, most bármilyen rendeletet hozott akármilyen magas fórum, ha ezzel ellentétes volt, jogtalan volt, mert Isten akaratával ellentétes. Így folytatja] Ha nyomorgatod azt, és hozzám kiált, meghallgatom az ő kiáltását. És felgerjed haragom, és megöllek titeket fegyverrel, és a ti feleségeitek özvegyekké lésznek, a ti fiaitok pedig árvákká” (2Móz 22,21-24). És itt, Ézsaiásnál is, ugyanezt mondja az Úr. Vagy a fogságba mentek közé kell odatérdepelnetek, vagy a fegyverrel megölöttek között kell elhullnotok. Vagy ugyanitt, a Mózes 2. könyvében, azt olvassuk: „A te szegényednek igazságát el ne fordítsd az ő perében. A hazug beszédtől távol tartsd magad, és az ártatlant s
az igazat meg ne öld: mert én nem adok igazat a gonosznak. Ajándékot el ne végy: mert az ajándék megvakítja a szemeseket, és elfordítja az igazak ügyét” (2Móz 23,6-7). Ami ezzel ellentétes, Isten szemében jogtalan dolog, és ha mégis teszi az ember, akkor ennek meg lesz mindig a következménye. Isten minden szintű vezető embertől ezt kívánja, legyen az országnak vezetője, egy város vezetője, egy munkahelynek a vezetője. Egy családnak a vezetője, vagy két ember közül egyik, amelyik érettebb a másinál, és mintegy a vezetője. Mindenkitől ezt kívánja, hogy a rábízottaknak keresse a javát. Persze, megjegyzem, hogy nem a rábízott tudja eldönteni igazából, hogy mi szolgál az ő javára, mert mikor a gyermekeinket megfenyítjük, akkor ők úgy gondolják, hogy jogtalan. A szülő tudja, hogy ezt kell tenni, hogy ember legyen belőle. Ha bárki olyan rendeleteket hoz, vagy úgy gondolkozik, vagy úgy tesz, ami ezzel szemben áll, akkor Isten valamikor felelősségre fogja ezért vonni. Ezt gondoljuk meg! Miért enged Isten igazságtalanságot? A másik, amit ezzel kapcsolatban idetennék, hogy látjuk az Igéből, hogy Isten tudott ezekről a dolgokról. Látta ezeket a dolgokat, mindegyiket, ami történt. És ma is látja. Szerte az egész világon mindent lát. Sokan felteszik a kérdést, hogy miért enged meg Isten igazságtalanságokat, jogtalanságokat, nyilvánvaló gaztetteket? Nagyon megrendítő, ha meggondoljuk, így van megírva: „Ezért ifjaiban sem gyönyörködik az Úr, s árváin és özvegyein sem könyörűl; mert mindnyájan istentelenek és gonosztevők, és minden száj bolondságot beszél” (Ézs 9,17). Isten, amikor ilyen dolgokat enged meg, valahogy szeretné a tudomásunkra hozni azt, hogy nincs előtte egyetlenegy igaz ember sem. Hogy némuljon el az ifjú is, az özvegy is, az árva is, amikor jogtalanság éri, hogy vajon én mindent az Isten tetszésére, és akarata szerint tettem? És akkor el kell ismernie az embernek, hogy óh, én nyomorult ember, én is vétkeztem az Isten törvénye ellen, én is a halált érdemelném tulajdonképpen. Ott Izraelben ilyen volt az árva is, az özvegy is, s valóban mindenki megsértette Isten törvényét, és minden száj bolondot beszélt. Isten azért engedte meg ezeket a jogtalanságokat, hogy nyilvánvalóvá legyen mindenki előtt, milyen súlyos következményei vannak, amikor az ember eltér Isten gondolatától és útjától. És azért is, hogy meglássák, hogy az egyetlen megoldás visszatérni Istenhez. Megtérni, Hozzá kiáltani, és Tőle várni minden megoldást. Ma is így van. Sokan háborognak, hogy miért enged meg Isten ezt, miért enged meg Isten azt? A mi népünk is, a magyar nép rengeteget háborog. Jó lenne, ha néha gondolna ez a nép a saját himnuszának egy sorára például, hogy „Haj, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben”, ha már nem olvasnak Igét. Közbelép Isten majd? Igazságot fog szolgáltatni Isten még ezen a földön is? Bizony, nagyon sokszor Isten még ezen a földön is közbelép, és igazságot szolgáltat. Ahogy itt olvastuk az Igében, a 3. versben, hogy jön majd a megtorlás napja, és eljön messziről az ítéletidő. Mikor jön el, és hogyan jön el? Majd amikor Ő jónak látja, és úgy, ahogyan Ő jónak látja. A népek életében is így van, de az egyéni életünkben is így van. Tudom, hogy egyénileg is a világban az embert éri sokféle sérelem. De ha megtanulja a leckét, hogy én sem vagyok ártatlan, én sem érdemlek jobbat, csak a halált, akkor már közelebb van a megoldásnak az ideje. Amikor egy hívő ember megtanulja azt, hogy feltétlenül bízzon Istenben. A hívő ember életében általában nem úgy van, hogy valami nagy gonoszságot követett el, és na, hát akkor Isten megmutatja, lát téged, és ezért. Hanem a hívő ember életében úgy van, hogy tanuljon meg feltétlenül bízni Istenben akkor is, ha nem érti, ami történik vele. Amikor egy ember teljesen Istenre tudja bízni az ügyet, hogy Ő mindenből jót hoz ki, akkor közel van a megoldás. Vagy amikor már nem akarunk semmit mi magunk megoldani. Mert megértettük azt, hogy Isten kezében van az egész életünk, és különösen nem akarunk mi bosszút állni. Mert megértettük azt, hogy „enyém a bosszúállás, én megfizetek. Ezt mondja az Úr.” És odabízzuk minden dolgunkat az igazságosan ítélőre. Na, ezek a külső dolgokra vonatkoztak.
Jogtalan rendeletek – szellemi értelmeben Most nézzük meg, hogy mit jelent szellemileg jogtalan rendeleteket hozni, és terheket rakni az emberekre. Ebben élenjártak az Úr Jézus Krisztus idejében az írástudók és a farizeusok. Elolvasom a Máté evangéliuma 23. részből: „Mert ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjokkal sem akarják azokat illetni” (Mt 23,4). Hogy mik voltak ezek a súlyos és elhordozhatatlan terhek? Még elolvasom az Apostolok Cselekedeteinek a 15. részéből: „Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá, így tanítják vala az atyafiakat: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem idvezülhettek. Mikor azért Pálnak és Barnabásnak nagy háborúsága és vetekedése lőn azok ellen, azt végezék, hogy Pál és Barnabás és némely mások ő közűlök menjenek fel az apostolokhoz és a vénekhez Jeruzsálembe [...] Most azért mit kísértitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk? Sőt inkább az Úr Jézus Krisztus kegyelme által hiszszük, hogy megtartatunk, miképen azok is” (ApCsel 15,1-2.10-11). Mi volt ez az elhordozhatatlan iga? A törvénynek az igája. És akkor is, meg most is, az Ige hirdetőinek, Isten népe vezetőinek, a gyülekezeti véneknek nagyon kell vigyázni arra, hogy semmiféle törvény vagy rendelet igáját ne tegyék rá a testvérek nyakára. Se a Mózesi törvény egyetlen pontjának az igáját se, se egyetlen gyülekezeti szabályt, vagy valamilyen elvárásnak az igáját. Mert a mi feladatunk az igehirdetéssel is, magatartásunkkal, dolgokhoz való hozzáállásunkkal, ugyanaz, amit itt olvastunk a Cselekedetek 15,11-ben, hogy sőt inkább hisszük, hogy az Úr Jézus Krisztus kegyelme által tartatunk meg. Ez a feladatunk. Megértetni azt mindenkivel, hogy a hívő élet nem abból áll, hogy Isten elvárásokat mond, és nekünk teljesíteni kell. A hívő élet nem az, hogy Isten parancsokat ad, és nézi, hogy ki tudja teljesíteni, vagy ki nem. Hiszen, az ószövetségi törvény is csak a Krisztusig adatott. Míg eljön a Mag. Nekünk azt kell hirdetnünk, hogy Isten ajándékot adott nekünk, kimondhatatlan ajándékot, az Úr Jézus Krisztust, és nem Ő vár tőlünk valamit, hanem mi kapunk Tőle valamit. Azt kell megértetni, hogy Isten nem vár tőlünk bizonyos parancsoknak a teljesítését, mert hiába is várná. Az egész ószövetség bizonyította, hogy hiába várnám de meg is van írva, hogy nem azért adatott az ószövetség sem. Hiszen Isten törvényének nem tudunk engedelmeskedni úgy, ahogy születtünk. Nem tehetjük, nem ez a természetünk, hanem Ő ad: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülöttjét adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Azt kell megértetni a testvérekkel, hogy a hívő élet nem szabályokból és parancsokból áll, hanem a hívő élet Krisztus élete bennünk. Szabályokkal lehet jó modorú embereket nevelni, aranyos embereket, így kívülről. De nem lehet új életet adni. Új életet csak kegyelemből elfogadni lehet, az Isten kezéből. És sok embernek a bele nevelt jó modor egy idő után nagyon természetellenessé válik, az az ember képmutatóvá válik, és egyszer kitör. A krisztusi élet bennünk természetes élet. Míg ott van a régi, meg-megbotolhatunk, de az isteni természet részese lenni, erről szól a hívő élet, a keresztyén élet. Én kérem Istent, mindig az a kérés van a szívemben, most is, hogy óvjon meg engem attól, hogy bárkire is törvények vagy szabályok igáját rakjam. Jóakaratból se, jó szándékból se tegyem ezt. Talán kecsegtet sokszor, hogy rövidtávon eredményt lehetne ezzel elérni, de hosszútávon semmit nem ér el az ember. Kérem Istent, hogy a szavaim és az életem Krisztust hirdesse, az Ő kegyelmét, Aki egyedül képes Isten minden törvényét, elvárását csak betölteni. A szeretett Fiút hirdessem, mert csak Őbenne gyönyörködik egyedül az Atya. Mit tesztek, ha eljön az ítélet? A 3. versben három kérdést tesz fel Isten a népnek. Mind a hárommal szeretnék külön-külön foglalkozni. Az első kérdés az, hogy, de mit tesztek majd a megtorlás napján, amikor megjön
messziről az ítéletidő? Jelzem, hogy itt nem az utolsó ítéletről van szó, hanem arról volt szó ott Izráelben, hogy ezeknek a bűnöknek egyszer meg lesz a következménye, Isten ítéletet fog tartani, eljön az ítéletidő. Tehát arról van szó, amikor Isten már itt a földön, számon kér bizonyos dolgokat. Mit tesz az ember majd a megtorlás napján, amikor hirtelen eljön az ítéletidő? Első kérdés ezzel kapcsolatban, hogy tehet valamit az ember, amikor Isten felemeli az ítélő kezét? El tudjuk fordítani a felemelt karját? Egy gyermek tud valamit tenni, amikor már sokszori figyelmeztetés ellenére mégis rosszalkodik, és azt mondja a szülő, na, most pedig fiam idegyere, és megkapod a magadét. Nem tudja elhárítani. Ezek a fenyítő ítéletek megelőzhetők, elkerülhetők, ha Isten figyelmeztetőszavára megtér az ember. De ha nem tér meg, nincs olyan ügyes ember, aki kibújhatna Isten keze alól, vagy nincs olyan erős, aki össze ne törne az Isten keze alatt. Mit tesztek majd, amikor ez eljön? Nem tudunk mit tenni. De meg lehetne előzni: Térjetek meg! Ugyanakkor ez a kérdés rámutat arra is, hogy valamit mégis tehetünk, amikor már nem előztük meg a bajt, konok volt a szívünk, nem tértünk meg, hogyha beleesünk az Isten, fenyítő kezébe. Mit tehetünk? Az ember, Isten fenyítőkeze alatt kétféleképpen viselkedhet. Úgy, mint az Úr Jézus keresztje mellett az a két lator is kétféleképpen viselkedett. Benne voltak az ítéletben, mind a kettő. Az egyik kemény maradt, végeredményben vádolta Istent. Így ne viselkedjünk, ezt ne tegyük! Ennek halál a vége. De a másik lator először is elismerte: mi méltán. Az Úr Jézus semmi gonoszt nem tett, mégis oda került, mi is itt vagyunk, de mi méltán. Ez az első, amit tehetünk. Elismerjük, hogy méltán van rajtunk az ítélet. A második, amit ez a lator mondott, hogy: Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a Te országodba. Oda fordult az Isten Fiához. Nem tudta, hogy hogyan, és mi módon, és miért lehet még az ő számára irgalom. De mégis azt mondta, Te Király vagy, eljössz a Te országodba, emlékezzél meg rólam. És nagyon biztató volt az Úr Jézusnak a válasza: „bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban”. Meg kellett halnia, nem szállhatott le a keresztről, nem folytathatta ezt az életet, alatta maradt annak az ítéletnek. De ilyen súlyos földi ítéletekben, amikor az ember szinte rá van kényszerítve, hogy nincs más út, vagy Krisztushoz fordulok, vagy Krisztus ellen fordulok, akkor odafordulhat az Úrhoz, és ez örök életet szerez neki. Ha Krisztusra bízza rá teljesen az életét. Mit tesztek majd a megtorlás napján? Senki meg ne keményítse a szívét, hanem mindenki tudja azt, hogy Nála van a kegyelem, Nála van az üdvösség. Őhozzá lehet kiáltani, amikor már igazán nyomorult és szegény az ember. Mit olvastunk a Messiás Királyról? Meghallgatja a nyomorultaknak a kiáltását. Kihez fordultok segítségért? Az a baj, hogy amikor Isten embereken keresztül fenyít vagy ítél meg valakit vagy valakiket, akkor az ember csak a másik embert látja, akin keresztül Isten fenyít. Nem látja mögötte Istent. És úgy gondolja, hogy akkor az ellen az ember ellen kérhetek segítséget egy másik embertől. Így volt Izráelben is. Sokszor nem látták, meg nem hitték el, hogy amikor jön egy ellenség, Szíria, vagy Asszíria, akkor Isten áll mögötte, Isten hozza rájuk. Sokszor fordultak Egyiptomhoz segítségért. No, de ha egyszer Isten hoz valakit, ha csak az a nép vagy ember csak vessző, csak bot Istennek a kezében. Hozhatunk mi az ellen emberi segítséget? Kihez fordultok segítségért? Fordulhatunk valakihez is? Ez nagyon haszontalan és hiábavaló. Meg van írva: nincs erő, nincs hatalom, nincs bölcsesség az Úr ellen. De különös módon valakihez mégis fordulhatunk, még ekkor is. Úgy, ahogy a lator fordult Istenhez, amikor Isten fenyít, vagy az Ő keze alatt vagyunk, vagy az Ő haragja alatt vagyunk. Nagyon különös, hogy akkor is fordulhatunk Istenhez. Egri testvér mondta el, hogy ha meg akartani fenyteni a gyerekeit, fogta a nadrágszíjat, „na, gyere ide fiam”, és a gyerekek elszaladtak, vagy el akartak szaladni. Na, persze, hát megkapta a karját, és nagyobb távolságból jókat lehetett odasózni neki. De volt egy fia, amelyik, hogyha azt mondta neki, no, gyere ide, és megkapod a magadét, akkor átkarolta a lábát, odabújt,
szinte belebújt az apjába. Azt mondja, nem volt szívem megverni, de még ha akartam volna, se tudtam volna ütni, mert egészen ott volt! Valahogy így van az Isten. Hogy nem fordulunk senki máshoz segítségért, de Őt ragadjuk meg, Őhozzá térünk, Őbenne bízunk. Tudjuk, hogy nem rak felettébb terhet ránk, mint amennyit elviselhetnénk. Annyit ad csak, amennyi szükséges. Nem cséplő szánkával csépelik a fekete köményt, és nem szekér kerekével tapodják az illatos köményt. Hanem pálcával és bottal. És még a búzán is, ámbár hajtja rajta szekere kerekét, és lovait, de szét nem töreti. Ézsaiás próféta könyvének a 26. részében azt olvassuk: „Oh Uram! A szorongásban kerestek Téged, és halk imádságot mondtanak, mikor rajtuk volt ostorod” (Ézs 26,16). Ez egy nagy lehetőség mindannyiunknak. Isten fenyítette őket, Isten kezében volt az ostor. Mégis hozzá fordultak, és halkan Őhozzá könyörögtek. Hová fordultok segítségért? Nincs más segítségünk, csak Istennél van. Nincs senki másnál. Hol hagyjátok kincseiteket? Vagy a Károli fordítás szerint dicsőségeteket. Mikor eljön Isten ítélete, akkor ezt hol hagyjátok? Gondolom, ezt azért kérdezi Isten, mert minden jogtalanság, ami itt le van írva, hogy árvák, özvegyek sanyargatása, olyan rendeletek, ami csak terheli a népet, mindez azért volt, mert akik hatalmasak voltak, még több pénzt, még több vagyont akartak maguknak szerezni. Vagy még több dicsőséget, még több nagyságot. De amikor Isten ítélete lesújt, akkor amiért törekedett az ember, a pénz, a vagyon, vagy dicsőség, annak egyszeriben vége lesz. Nem tudja megmenteni az sem, amit összegyűjtött, vagy amit elért. Nagyon sok példa van erre a történelemben is, sok példa van erre a környezetünkben is. Hát csak éppen megemlítem, nem nagyon lényeges, de itt van most legutóbb ez a Szaddam Husszein, aki tudjuk, hogy mennyi mindent összeharácsolt. És most, amikor elfogták, egy kis lyukban, még akkor is volt nála egy táskában hétszázötvenezer dollár. Hát ez mondjuk több mint százötven millió forint. Ezen kívül sokkal, de sokkal több volt neki, csak utólag már annyi maradt nála. Nem mentette meg se ez, se a többi, és ő sem tudott megmenteni semmit. Ezt se, és semmit. Talán az életét se. Ha minket sújt Istennek a keze, engedjük ki önként a kezünkből, amit szorongattunk. Engedjük ki a szívünkből, amihez ragaszkodtunk. És hogyha kiengedtük, ha üres a kezünk, meg üres a szívünk, akkor Isten a kegyelmét bele tudja tölteni. De amíg ragaszkodunk, még adni se tud, pedig Ő szeret. Legyen minden kincs és dicsőség, ahogy Pál apostol mondja, ami egykor nyereségek voltak a számomra, kár és szemét. Csak Te maradj meg, Uram, nekem! Minden más semmit nem ér, csak Te egyedül! Mikor múlik el Isten haragja? Arra szeretnék még kitérni befejezésül, amit a 4. versben olvastunk: Aki nem térdel a foglyok közé, a megöltek között esik el. Mindezzel nem múlt el haragja, keze még ki van nyújtva. Ebben a versben már 5. alkalommal olvassuk szó szerint ugyanezt Ézsaiás könyvében, hogy mindezekkel haragja el nem múlt, keze még felemelve van. Feltehetnénk a kérdést: hát nem múlt el Isten haragja azzal, hogy itt a népnek egy része fogoly lett? Aki pedig nem lett fogoly, azt megölték fegyverrel? Hát nem mulasztotta el Istennek a haragját a sok halott, a sok nyomorult fogoly? Nem mulasztotta el. Vagy olvasunk korábban arról, hogy a 9. rész 19. versében: „A seregek Urának haragja miatt kiégett a föld, és a nép a tűznek eledele lőn…” Nem mulasztotta el Isten haragját, hogy felperzselték az egész országot? Tűz martaléka lett a nép? Hát még mindig haragszik Isten? Nem, ez nem mulasztotta el Isten haragját. Keze még mindig felemelve van. És akkor feltehetnénk azt a kérdést, hogy hát soha nem múlik el Istennek a haragja? Meddig haragszol még? - kérdezi egyszer Istentől a próféta. És ahogy lapozzuk tovább Ézsaiás könyvét, azt olvassuk: „És így szólsz ama napon: Hálákat adok néked, oh Uram! Mert jóllehet haragudtál reám, de elfordult haragod, és megvígasztaltál engemet!” (Ézs 12,1). Károliban: elfordult a te haragod, elmúlt a te haragod. Mikor lesz az a
nap, amikor elmúlik Isten haragja? És mi miatt múlik el Isten haragja? Az a nap akkor volt, amikor a golgotai kereszten meghalt a mi Urunk. Akkor múlt el Isten haragja. De ott volt haragjának egy utolsó, rettenetes nagy lobbanása. Ézsaiás próféta könyvének az 54. részében azt olvassuk: „Búsulásom felbuzdultában [itt volt a túláradó harag] elrejtém orczámat egy pillantásig előled…” - ez akkor volt, amikor felkiáltott az Úr Jézus: Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet? Túláradó harag. De utána „...örök hűséggel irgalmazok neked, mondja megváltó Urad” (Ézs 54,8). És érdekes itt tovább olvasni az Igét: „Mert úgy lesz ez nékem, mint a Noé özönvíze; miként megesküvém, hogy nem megy át többé Noé özönvíze e földön, úgy esküszöm meg, hogy rád többé nem haragszom, és téged meg nem feddelek. Mert a hegyek eltávoznak, és a halmok megrendülnek; de az én irgalmasságom tőled el nem távozik, és békességem szövetsége meg nem rendűl, így szól könyörülő Urad” (Ézs 54,10). Azt mondja, úgy, mint Noé özönvize idején. Az Isten haragja volt a bűn ellen a Noé özönvize is. Eláradt a bűn, és azt mondta Isten: eltörlöm. És mikor az özönvíznek vége volt, és Noé kiment a bárkából, a tiszta állatokból vett áldozatot, épített egy oltárt, és áldozott Istennek. Azt olvassuk, hogy megérezte az Úr a kedves illatot, és akkor azt mondta: nem átkozom meg többet a földet az emberért. Mi volt Noé áldozata a Golgota áldozatához képest? Mi volt az a kedves illat, ami ott felszállt, ahhoz képest, ami a Golgotáról szállt fel Istenhez? Noé áldozatát is csak azért tudta elfogadni Isten kedves illatul, mert már a Krisztus áldozatát látta. Különben eszem én a bakok húsát, bikák vérét iszom-é? Kell az Istennek? Övé minden. De arra emlékeztette, arra a kedves illatra, majd amikor az Ő Fia áldozza oda engedelmességből az Ő életét. És akkor Isten azt mondta: nem, többet nem haragszom. Megbékélt Krisztusért Ezt így fogalmazza meg az Ige a 2. Korinthusi levél 5. részében: „Mindez pedig Istentől van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az ő bűneiket, és reánk bízta a békéltetésnek ígéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel. Mert azt, a ki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk ő benne” (2Kor 5,18-21). Ezt jelentette Krisztus áldozata: Isten nem haragszik többet. Isten teljesen megbékélt, mert Krisztus vére eltörölte a bűneinket. Testvérek, olyan nehezen érti meg ezt a bűnös ember! Én is nehezen értettem meg. Mert át vagyunk itatva azzal, hogy valamit én is akarnék tenni, hogy ne csak kegyelem legyen. Nekem is legyen benne valami érdemem. Nekem is legyen benne valami részem. Nem lehet benne. Ha egy kicsi részünk lenne benne, elrontaná az egészet. Én biztatok mindenkit, aki ezzel küszködik, hogy de rossz vagyok, de nyomorult vagyok, hogy lehet megoldás az életemben? Hogy lehetek én Isten gyermeke? Hogy lehet nekem bűnbocsánat? Hogy lehet nekem üdvösségem? Isten mindent megtett. Isten megbékélt. Nincs már mit hozzátenni. Csak elrontanánk, ha tennénk hozzá valamit. Krisztusban megbékéltette a világot, nem tulajdonítván nekik az ő bűneiket. És Ő kér. Ő kér. Mit kér? Te is békülj meg Vele! Nem nagy dolgokat kér: tartsd be a törvényt! Legyél jó! Igyekezz! - nem ezt kéri. „Én, szeretlek téged. Én nem haragszom rád. Te se haragudj rám. Légy békességben velem! Higgy nekem!” Befejezés Ézsaiás próféta könyvének az 57. részéből még felolvasok egy kis szakaszt befejezésül: „Mert nem örökké perlek, és nem mindenha haragszom, mert a lélek előttem megepedne, és a leheletek, a kiket én teremtettem. Mert a telhetetlenségnek vétkéért haragudtam meg, [ez volt ott Izráelben, nagy harácsolás, haszonlesés. Minden rossz gyökere a pénz szerelme.] és megvertem őt, elrejtém magamat és megharagudtam; és ő elfordulva, szíve útjában járt. [Így
jártunk Krisztus nélkül, a magunk esze után.] Útait láttam [mondja Isten, mikor a magunk esze után jártunk. Mondhatnánk, mikor esztelenségben jártunk. A bűnök útján. Láttam az útjait. És most figyeljünk:], és meggyógyítom őt; vezetem őt, és vígasztalást nyujtok néki…” (Ézs 57,16-18). Hát, amikor Isten büntetést hoz ránk, amiről olvastunk most, azt is csak egy célból hozza: hátha megtörik a szívünk. És hátha megértünk valamit abból, hogy hova visz a mi magunk esztelen útja. De Ő így tekint ránk: láttam az útjait, mégis meggyógyítom, vezetem őt, vigasztalással fizetek neki és gyászolóinak. Megteremtem ajkán a hála gyümölcsét. Békesség, békesség, közel és távol, ezt mondja az Úr. Én meggyógyítom őt. Legyen áldott Isten, hogy megbékélt a Krisztusért! Annyira, hogy Atyánk lett, és annyira, hogy például már ezt olvassuk, itt, ebben a részben: „Mert így szól a magasságos és felséges, a ki örökké lakozik, és a kinek neve szent: Magasságban és szentségben lakom, de a megrontottal és alázatos szívűvel is, hogy megelevenítsem az alázatosok lelkét, és megelevenítsem a megtörtek szívét” (Ézs 57,15). Legyen áldott Isten, hogy nem rejtőzködik már el, nem haragszik ránk! Sőt, Ő jön és Ő vigasztal, a minden vigasztalásnak az Istene. Méltán haragudott, és mégis, bár Őt érte sérelem, nem minket, hanem Őt, mégis Ő tette meg felénk az első lépést, meg a többit is. Figyeltük Ézsaiásnál? Látom útjait. És mégis Ő jön, hogy meggyógyítson, és megvigasztaljon. Látott minket, mégis Isten jött alá Krisztusban ide közénk. Őt érte a sérelem, mégis Ő fizette ki a békességünk árát. Békességünk büntetése rajta van. Őt érte sérelem, mégis Ő kér minket. Mintha az Isten kérne miáltalunk, béküljetek meg az Istennel. Ő a Teremtőnk, mégis, most csak emberi szóval tudom mondani, Ő alázkodik meg, és azt mondja: „Emberek, én nem haragszom, én mindent kifizettem. Béküljetek meg velem, mert én már megbékéltem veletek”! Legyen áldott a mi Urunk, Jézus Krisztus, Aki mindezt a nagy árat hajlandó volt kifizetni ott a Golgotán! Ámen. Debrecen, 2003. december 28.
