Ézs 55,6-9 Keressük az Urat, hívjuk, térjünk Hozzá!

Ézs 55,6-9 Keressük az Urat, hívjuk, térjünk Hozzá! „Keressétek az Urat, a míg megtalálható, hívjátok őt segítségűl, a míg közel van. Hagyja el a gonosz az ő útát, és a bűnös férfiú gondolatait, és térjen az Úrhoz, és könyörűl rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővelkedik a megbocsátásban. Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” Bevezetés Láttuk már eddig Ézsaiás próféta könyvében, hogy milyen sok evangélium van benne, újszövetségi értelemben is. Az Ószövetségnek egyik nagy evangélistája Ézsaiás próféta. Ő a Krisztus evangéliumát hirdeti. Tulajdonképpen azt, hogy a megmentés, az üdvösség csak majd a Messiásban, Jézus Krisztusban lesz. Ő még előre tekintett. Így utólag már teljesen világos, hogy mit mondott. Ismétlem, a Krisztus evangéliumát, az üdvösség evangéliumát hirdeti, nem azt az evangéliumot, ami a Gyülekezetről, Krisztus testéről szól. A megmenekülést hirdeti, az üdvösséget Jézus Krisztusban. Az előző versekben szó volt arról, hogy majd a Messiás hozza az igazi vizet, az élet vizét, a bort és a tejet (Ézs 55,1). Ő adja majd a kenyeret is (Ézs 55,2), Ő „amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá” (Jn 6,50). A zsíros falatokat is adja, hogy „gyönyörködjék lelketek kövérségben” (Ézs 55,2), ami a bőséget jelenti. Ahogy az Úr Jézus mondta, hogy „azért jöttem, hogy életünk legyen, és bővölködjenek.” A víz és a kenyér életet ad. Ezek a zsíros falatok bővölködést jelentenek. Keressük az Urat! Most arról olvastunk, hogy az Istennel való kapcsolatunknak, van egy másik oldala is, mint amiről eddig szó volt. Eddig ugyanis azt olvastuk, hogy: „óh, mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre” (Ézs 55,1). Gyertek, nem kerül semmibe, ingyen vegyétek, felkínálja az Úr. Ingyen az életet, a kenyeret, a vizet, csak el kell jönni, és el kell fogadni. Most azonban részben másról van szó, amikor így olvastuk például, hogy „keressétek az Urat, amíg megtalálható, hívjátok Őt segítségül, amíg közel van” (6. vers). Nemcsak Ő keresett bennünket, nemcsak Ő jött el, hanem azt mondja, hogy mi is keressük Őt. Nekünk is van felelősségünk. Van, aki azt mondja erre, hogy az ember nem képes keresni Istent. Meg is van írva, hogy: „Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse Istent” (Róm 3,11). Sokan itt megállnak. Ha nincs, aki keresse, én sem keresem, majd megkeres Isten. Ebben elringatják magukat, hogy jól van, majd megkeres Isten, ha úgy gondolja, ha úgy akarja, és addig élem a világomat. Ez nem így van, ez téves. Azt a példát lehetne hozni, hogy mikor egy juh elvész, akkor nyilván nem tud hazatalálni, nem tudja megkeresni a pásztorát. Egyet tud csinálni az elveszett juh is, bégetni tud. Ezzel ad hangot annak, hogy ő is keresi a pásztort. Csak ő már nem tudja, merre menjen, nem tudja, mit tegyen. Valami ilyesmi az, hogy nincs, aki keresse, nem tudja senki megkeresni Istent. Nem tud Istenhez találni, mert már nagyon belegabalyodott a bűneibe, a saját útjába. Legalább annyit tud, hogy kiált, és vágyik a szabadítás és a pásztor után. Ha elolvassuk tovább az előző verset, akkor arról beszél, hogy a törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy test sem. Nincs módunkban a magunk cselekedeteink által Istenhez jutni. Annyi módunk van, hogy vágyunk, és ami rajtunk áll legalább, kiáltunk az Úrhoz. Ha egyszer Isten Igéje azt mondja, hogy keressük Őt, akkor ezt nem hiába mondja. Igaz, hogy Ő előbb keresett, ahogy meg van írva, hogy „azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse, és megtartsa, ami

elveszett.” Ugyancsak az evangéliumban azt is mondja az Úr Jézus, hogy „kérjetek, és adatik néktek. Keressetek, és találtok. Zörgessetek, és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” Ez azt jelenti, hogy, ha valaki vágyik az igazi életre, a mennyei békességre, tisztaságra, szentségre, mindarra a gazdagságra, amit az Úr Jézus Krisztusban ad Isten, akkor keresse Ő is az Urat. Kívánja ő is, ami rajta áll, tegye meg ő is. Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan kereshetjük az Urat a gyakorlatban? Bontsuk kétfelé ezt a kérdést. Mit tehet az, aki még nem Isten gyermeke? Tehát nem hívő ember, nincsen még békessége az Úr Jézus Krisztusban, nincs bizonyossága az üdvösség felől, aki még a bűnnek a megkötözöttje. Hol keresse ő az Urat? Nyilván, hogy nem a szórakozóhelyeken, nem a filmekben, nem szennyes tartalmú könyvekben, nem a televíziós műsorokban, nem az okkult dolgokban, vagy agykontrollban, vagy ilyesmikben. Ott nem találja meg. Ott legfeljebb az ördöggel találkozik. Istent csak Jézus Krisztus által lehet megtalálni. Sehogy másképpen nem lehet. „Senki nem mehet az Atyához, csak énáltalam.” Jézus Krisztusról pedig a Biblia beszél. Azt mondja az Úr, hogy „azok rólam tesznek bizonyságot.” Tehát először is a Bibliában kell keresni. Nem magáért a Biblia betűiért, hanem Krisztusért, akiről szólnak a Biblia betűi. Azok között is kell keresni, akik már megtalálták az Urat (azok tudnak utat mutatni), hívő emberek között. Ugyancsak, amikor szól az Ige valahol, amikor szellemi igehirdetések vannak, olyanok szólnak, akikre Isten bízta rá az Ő Igéjét. Evangéliumi könyvekben is lehet keresni az Urat. Akik már Isten gyermekei, azoknak kell-e keresni az Urat? Sokan azt mondják, már nem. Az emberi logika is azt mondja, ha már egyszer valakit megtaláltam, már nem kell keresni. Ez emberi logika, de különös módon Isten Igéje még a hívőknek is beszél arról, hogy keressük Őt. Először, azt mondja Dávid: „Helyetted mondja a szívem: Az én orczámat keressétek! A te orczádat keresem. Oh Uram! Ne rejtsd el orczádat előlem; ne útasítsd el szolgádat haraggal […] Egyet kérek az Úrtól, azért esedezem: hogy lakhassak az Ő házában, nézhessem az Ő szépségét, gyönyörködhessem az ő templomában” (Zsolt 27,8-9.4). Nyilván Istenben, nem magában a templomban. Amikor azt mondja az Úr Dávidnak, aki megértette, hogy keresse Isten arcát, akkor erre úgy felel, hogy keresem Uram, de Te ne rejtsd el az arcodat előlem! Mikor rejti el Isten az arcát? Ha valami olyasmi van az életünkben, amivel Ő nem tud közösséget vállalni. Tehát a mi keresésünk, a hívő emberek keresése azt jelenti, hogy nem nyugodhatunk bele abba, hogyha valami megzavarja az Úrral való kapcsolatunkat. Ha már nem látjuk az Ő arcát, nem olyan bensőséges köztem és az Úr között a kapcsolat, ebbe nem nyugodhatunk bele. Ha ezt akármilyen gondatlanság, lazaság, rendetlenség, bűn okozta, akkor nem nyugodhatok bele, míg ez el nincs rendezve. Ezzel keresem az Úrnak az arcát. Dávid, amikor a Júda pusztájában volt azt monta: „Isten! Én Istenem vagy te, jó reggel kereslek téged; téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, a melynek nincs vize” (Zsolt 63,2). Azt mondja itt, hogy jó reggel kereslek téged, és éjszaka „őrváltásról őrváltásra rólad elmélkedem” (Zsolt 63,7). Tehát keresi reggel, keresi éjszaka is, és azt is mondja, hogy: „ragaszkodik hozzád az én lelkem” (Zsolt 63,9). Ez a keresése a hívő embereknek egy ilyen ragaszkodást jelent. Nem adom alább, minthogy Isten arcát szeretném látni. Nem adhatom alább. Nem elég csak, hogy Igét olvasok, nem elég az, hogy sok mindent tudok az Úrról, nem elég az, hogy imádkozom. Nekem belső szemeimmel szellemileg látni kell az Urat. Ez azt jelenti, hogy tudom, hogy közel van hozzám az Úr, és én is közel vagyok Hozzá. Semmi nincs kettőnk között, ami megzavarná a vele való kapcsolatot. Ha mégis van, akkor eltávolítom azt. Ezzel keresem az Urat. Mondok újszövetségi Igéket is: „Annak okáért, ha feltámadtatok a Krisztussal [tehát hívőknek szól], az odafelvalókat keressétek, a hol a Krisztus van, az Istennek jobbján ülvén” (Kol 3,1).

Nyilván ebben, hogy odafelvalók, ebben a legfontosabb Krisztus és Isten. Azt keressük, Vele foglalkozzunk, ne a földiekkel. Persze, földi dolgaink is vannak, el kell végezni a munkánkat, de a szívünk nem szabad, hogy ahhoz kötődjön, vagy ahhoz ragaszkodjunk, hanem az Úrhoz, ahogy Dávid mondta: „ragaszkodik hozzád az én lelkem” (Zsolt 63,9). Lássuk azt, hogy: „Nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük” (Zsid 13,14). Ez a jövendő, mindaz, amit Krisztusban kaptunk, ami már most is a miénk. Már most is gyönyörködhetünk benne, és most is egyre jobban megismerhetjük. Majd mikor ettől a testtől megszabadulunk, akkor lesz teljesen a mienk a maga valóságában. Az, hogy „nincsen itt maradandó városunk”, azt is jelenti, hogy nem a földhöz vagyunk kötve, ezért a mennyeieket, Krisztust keresse a hívő ember. Most keressük! Aztán úgy olvastuk: „keressétek az Urat, amíg megtalálható” (6. vers). Ebben benne van az, hogy nyilván nem lesz mindig megtalálható. Nem mindig fogja majd mondani, amit olvastunk, hogy: „oh, mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre, és vegyetek ingyen” (Ézs 55,1). Nem mindig lesz megtalálható az irgalmas és kegyelmes Isten. Jézus Krisztus sem lesz mindig megtalálható, úgy, mint aki ingyen kínálja önmagát, mint kenyeret és mint az élet vizét. Ennek lejár az ideje. Egyéni életünkben biztosan lejár az ideje, amikor valaki meghal. Ezt soha nem tudjuk, hogy mikor következik be. Nem csak az idősek, vagy a betegek halhatnak meg. Nem tudjuk mikor jön el az ideje, és akkor már nem tudjuk megtalálni. Most kell megtalálni. „Keressétek az Urat, amíg megtalálható” (6. vers). Az egész emberiség történetében egyszerre lejár ez az idő, amikor elragadtatik a Gyülekezet, és beköszönt a nagy nyomorúság, az Antikrisztusnak az ideje. Akkor olyan iszonyú lesz a hitetés, és annyira démonizált lesz az egész világ, annyira más idők lesznek, nem hirdettetik már ez az evangélium, hogy: „oh, mindnyájan, akik szomjúhoztok, jertek e vizekre”. Még akik abban az időben élnek, elfogadhatják az Úr Jézust, de már más alapokon. Nagyon sokan mártírhalált kell, hogy haljanak, mert az Antikrisztus pusztít mindenkit, aki nem imádja őt. „Keressétek az Urat, amíg megtalálható” (6. vers). Keressük most szívből, és szorgalmasan. Emlékszünk a szerecsen komornyikra? Feljött Jeruzsálembe. Szerzett magának Szentírás tekercset. Ézsaiás tekercse biztos megvolt neki, mert azt olvasta. Nem is értette, mégis olvasta. Sőt, még reménye se volt, hogy majd megérti, mert Filepnek azt mondta: „Mi módon érthetném, ha valaki meg nem magyarázza?” Mégis olvasta, kereste. Isten látta ezt a keresést. Hosszú ideig kereshette, és nagy árat fizetett a keresésért. Akkor Isten odaküldte Filepet, és megmagyarázta, és végül megtalálta, akit keresett. Emlékszünk Kornéliusra? Sokat imádkozott, alamizsnát osztott. Nem ezért kapott üdvösséget. Végeredményben az Úr kereste meg őt is, de a szívében lévő keresést értékelte Isten. Pál apostol is ír arról, hogy: „akik jócselekedetekben való állhatatossággal, dicsőséget, tisztességet és halhatatlanságot keresnek, azoknak megfizet örök élettel” (Róm). Kornélius egy példa rá: ezt kereste, jókat cselekedett, alamizsnát osztott, sokat imádkozott. Ez nem ért volna semmit önmagában, ha Isten el nem küldi hozzá Pétert, aki aztán elvezette Jézus Krisztushoz, és így talált üdvösséget. Isten értékelte ezt a keresést. Azért mondja nekünk is az Ige: „keressétek az Urat, amíg megtalálható. Hívjátok segítségül, amíg közel van” (6. vers). Talán még egy Igét elolvasok a keresésről: „Én az engem szeretőket szeretem, és a kik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak” (Péld 8,17). Mit jelent ez a szorgalmasan keresés? „Boldog ember, aki hallgat engem, az én ajtóm előtt virrasztván minden nap, az én ajtóim félfáit őrizvén” (Péld 8,34). Ez egy olyan kép, mint amikor valaki nem tud bemenni egy ajtón ahhoz, akit keres, de ottmarad. Ott virraszt, az ajtófélfákat őrzi, hogy ha mégis kijön az, akit keres, akkor tudjon vele beszélni. Nem sajnál fáradságot és időt. Ez a szorgalmas keresés, így meg lehet találni. Így folytatja: „Mert a ki megnyer engem, nyert életet, és szerzett az Úrtól jóakaratot. De a ki vétkezik ellenem, erőszakot cselekszik az ő lelkén; minden, valaki engem

gyűlöl, szereti a halált!” (Péld 34,35-36). Aki gyűlöli az Urat, az nem keresi, hanem kerüli, de, azt mondja, az az ember „szereti a halált”. Mit nem jelent ez az Ige? Most térjünk rá az Igének a másik felszólítására: „…hívjátok őt segítségűl, a míg közel van” (6. vers). Mit jelent ez a felhívás? Mit nem jelent Őt segítségül hívni? Nem jelenti azt, amit elég sokan gyakorolnak, hogy a céljaikat, terveiket elmondják Istennek, és azt várják, hogy segítsen azt megvalósítani. Mintegy kívánságlistát tesznek Isten elé, és úgy gondolkoznak, hogy Isten azért van, hogy segítsen, hogy ez az életemben mind megvalósuljon. Beszéltem már ilyenekkel - most különösen valakire gondolok -, aki nagyon sokszor elmondta, hogy ő rengeteget imádkozik. Én is imádkozzak érte, és kérjem Istent, sok mindenre, például ilyenekre: legyek egészséges, legyen jó állásom és szép karrierem, találjak magamnak feleséget, szépet és jót, legyen családom, ügyes gyerekek, stb. Mindeddig Isten még nem adta meg neki. Egyszer azt mondta nekem, hogy egy kicsit haragszok Istenre. Annyit imádkoztam már, és még mindig nem adta meg. Sőt, mást adott, betegséget. Meg vagyok sértődve, hogy én, aki annyit imádkoztam ez lett belőle. Vegyük figyelembe, amit olvastunk: „…nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útaitok az én útaim, így szól az Úr! Mert a mint magasabbak az egek a földnél, akképen magasabbak az én útaim útaitoknál, és gondolataim gondolataitoknál!” (8-9. vers). Figyeljük ezt a kívánságlistát, hogy mire vonatkozik! A földi életre. Megkérdeztem ezt a valakit: és ha letelik a földi élet, és minden így lenne, ahogy kívánod, de azután letelik, mi lesz veled az örökkévalóságban? Isten gondolatai magasabbak, és Ő nem ezt a hetven-nyolcvan évet tartja csak szem előtt, hanem az örökkévalóságot. Nem hetven-nyolcvan évig tartó zökkenőmentes életet akar nekünk adni, úgy, ahogy mi elképzeljük. Örök életet akar adni. „Azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” Nem nyolcvan évre, hanem: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát azért adta, hogy aki hisz benne, annak örök élete legyen”, nem nyolcvan évig tartó földi boldogsága. Ezt a hetven-nyolcvan évet Isten úgy gondolja, hogy legyen ez az örökkévalóság elnyerésének az ideje. Éppen azért olyanokat ad, ami ezt elősegíti. Sokszor a betegség, a csalódás, vagy a fájdalmak segítik elő. Sokszor csak utólag látjuk meg, hogy miért voltak azok, amik történtek. József testvérei is csak utólag látták meg, hogy miért került József Egyiptomba, pedig elég nehéz volt rabbilincsbe verve, fájdalmasan elszakítva, elárulva, eladva. Mi is sokszor utólag látjuk meg. Isten gondolatai ehhez kötődnek: örök élet, örök boldogság; mennyeit akar adni, nem földit. Hogy „hívjátok segítségül az Urat, amíg közel van” (6. vers), ez nem jelenti azt a kétségbeesett jajveszékelést, amit szoktak az emberek tenni akkor, amikor hirtelen nagy baj van az életükben. Amikor egy pillanat alatt úgy látszik, hogy talán még az életük is végveszélyben van, és akkor azt mondják: jaj, Istenem, jaj, Istenem, csak most az egyszer segíts meg! Nem, nem ezt jelenti. Ez a jaj, Istenem, csak egy olyan kimondott valami, amit maga az ember sem gondol igazán komolyan. Hány olyanról tudunk, amikor nagy veszélyben azt mondja, hogy jaj, Istenem, csak most szabadíts ki, és akkor én… és akkor fogadalmat tettek, hogy mit fognak tenni. Mikor aztán jóra fordult a sorsuk, mintha semmit nem mondtak volna, úgy elfelejtették. Azt olvassuk, hogy: „mint a romlott fog, és kimarjult [tántorgó, gyenge] láb, olyan a hitetlennek a bizodalma a nyomorúság idején” (Péld 25,19). Ennyi, nem sokat ér. Azt mondja az Írás: „Mivelhogy hívtalak titeket, és vonakodtatok, kiterjesztém az én kezemet, és senki eszébe nem vette” (Péld 1,24). Erről olvastunk: „gyertek e vizekre, adok ingyen” (Ézs 55,1). Azt mondja, hogy van, akit Isten hív, még a kezét is kiterjeszti, kitárt karral fogadná, de „senki eszébe nem vette”. Vannak emberek, akik nem törődnek ezzel. „És elhagytátok minden én tanácsomat, és az én feddésemmel nem gondolatatok: [a következmény ez:] Én is a ti nyomorúságtokon nevetek,

megcsúfollak, mikor eljő az, a mitől féltek. Mikor eljő, mint a vihar, az, a mitől féltek, és a ti nyomorúságtok, mint a forgószél elközelget: mikor eljő ti reátok a nyomorgatás és a szorongatás. Akkor segítségűl hívnak engem, de nem hallgatom meg: keresnek engem, de meg nem találnak. Azért, hogy gyűlölték a bölcseséget, és az Úrnak félelmét nem választották. Nem engedtek az én tanácsomnak; megvetették minden én feddésemet. Esznek azért az ő útjoknak gyümölcséből, és az ő tanácsokból megelégednek. Mert az együgyűeknek pártossága megöli őket, és a balgatagoknak szerencséje elveszti őket. A ki pedig hallgat engem, lakozik bátorságosan, és csendes lesz a gonosznak félelmétől.” (Péld 1,25-33). Tulajdonképpen itt is ezt írja le az Ige: „Ne tévelyegjetek, Istenből nem lehet gúnyt űzni. Amit vet az ember, azt aratja is.” (Gal 6,7). Vannak események, amiket Isten meg kell, hogy engedjen, mert másképp nem tanuljuk meg az Ő félelmét. Amikor sokat figyelmeztet, kér bennünket, fülünk botját se mozdítjuk, na, azt mondja az Úr, akkor esztek annak a gyümölcséből, amit munkáltatok, amit vetettetek, le kell aratni. Akkor hiába kiabálunk, nem hallgat meg. Nem hallgat meg. Nem azért, mert nem szeret, hanem, hogy lássuk meg, hogy milyen gonosz utat választottunk magunknak. Gondoljuk meg máskor, hogy hallgatunk-e az Úrra. Mit jelent hívni az Urat? Tehát nem ezt jelenti az, amit olvastunk, „hívjátok Őt segítségül, amíg közel van” (6. vers). Ha nem így, akkor mit jelent segítségül hívni? Azt jelenti, hogy amikor valaki rájön arra, őszintén, a szíve mélyén, hogy alapvetően elrontottam az életemet, a kárhozat felé rohanok. Elismeri, hogy nem is érdemlek mást. Azt, hogy sok bajom van, magamnak kerestem. Nem Istent hibáztatom, magamat hibáztatom. Én vagyok az oka, én mentem bele. Ugyanakkor felmerül az ember szívében is, hogy belementem, de kimenni már nem tudok. Akkor egy reménysugár gyúl a szívében, mert hallotta valamikor, hogy az Isten mégis ki tud szabadítani. Akkor Istenhez fordul, hogy szabadíts meg engem ebből Istenem. Nem csak a pillanatnyi veszélyből, nem csak egy kellemetlen helyzetből, nem csak azért, hogy földi veszteségeim ne legyenek nagyok, vagy ne nagyon szégyenüljek meg az emberek előtt. Nem ezért. Hanem azért, hogy el ne vesszek, mert kárhozatban vagyok. Mikor valaki ezért kiált, azt jelenti Istennek a segítségül hívása. Nagyon szépen kifejezi ez, amit így olvassuk: „Körűlvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem; nyomorúságba és ínségbe jutottam. És az Úrnak nevét segítségűl hívám: Kérlek Uram, szabadítsd meg az én lelkemet! […] Megszabadítottad lelkemet a haláltól, szemeimet a könyhullatástól és lábamat az eséstől” (Zsolt 116,3-4.8). Igen, amikor valaki ilyen szabadulásért kiált, hogy a lelkem szabaduljon meg, az életem, nem csak a földi haláltól, hanem az örök haláltól. A pokol kötelei, mikor körülvesznek, és annak a szorongattatásai. Olvasunk olyan igeverset, amikor azt mondja, idézve egy ószövetségi Igét: „Mert minden, aki segítségül hívja az Úr nevét, [az Urat] az megtartatik” (Róm 10,13). Sokszor csak ennyi van előttünk. Sokszor másoknak is csak ennyit mondunk. Én magam is nagyon sokszor csak ennyit mondok, hogy, hát hívd segítségül az Urat, mert meg van írva „valaki segítségül hívja […] megtartatik”. Más is van itt írva, elolvasom: „…nincs különbség zsidó meg görög között; mert ugyanaz az Ura mindeneknek, a ki kegyelemben gazdag mindenekhez, a kik őt segítségül hívják. Mert minden, a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik. Mimódon hívják azért segítségül azt, a kiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, a ki felől nem hallottak? Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkűl?” (Róm 10,12-14). Figyeljük ezt az Igét? Milyen módon hihet az ember abban, akiről nem hallott? Hogyan hallana a nélkül, hogy hirdetnék neki a Jézus Krisztus felől való dolgokat, az Igét. Milyen módon hirdethetné valaki, ha el nem küldték? Tulajdonképpen e mögött az van, hogy nem tudjuk igazából segítségül hívni az Urat, amíg meg nem ismerjük. Nem tudjuk megismerni, ha nem jelenti ki magát nekünk, nem fedi

fel magát előttünk. Ha nem ismerjük meg Őt valamennyire, hogy bízhatnánk Benne? Hogy kérünk mi segítséget valakitől, akit nem ismerünk, akiben nem bízunk? A mai világban olyan sok szomorú tapasztalat van, hogy valaki segítséget kér az úton, elakad, és akkor kifosztják. Olyantól kérünk segítséget, akit ismerünk, hogy megbízható. Istent sokan nem ismerik. Úgyhogy ez a segítségül hívás annak, aki nem ismeri az Igét, nem ismeri az Ige által Jézus Krisztust, csak ilyen, amit az előbb elmondtam, hogy jaj, Istenem, csak most az egyszer segíts meg. Nincs mögötte tartalom. Akiben hiszünk, ha hiszünk Istenben, akkor hívjuk Őt segítségül. „Hívjátok segítségül, amíg közel van” (6. vers). Ebben is benne van, hogy eljön az idő, amikor már nem lesz közel. Most még közel van. Jézus Krisztus egészen közel hajolt hozzánk. Különösen közel hajolt a megtört szívűekhez: „Közel van az Úr a megtört szívekhez, és megsegíti a sebhedt lelkeket [...] Közel van az Úr minden őt hívóhoz…” (Zsolt 34,19; 145,18). Közel van. Ha most ilyen megtört és megalázott szívvel nem kell az Ő hívása, ha elvetjük, akkor egyszer majd nem Ő lesz közel, hanem már csak a nyomorúság lesz közel. Néhány igeverset elolvasok: „Az éneklőmesternek […] Dávid zsoltára. Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava. Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg; éjjel is és nincs nyugodalmam. […] Ne légy messze tőlem, mert közel a nyomorúság, és nincs, a ki segítsen” (Zsolt 22,1-3.12.). Látjuk, az Úr Jézusról szól ez a zsoltár. A kereszten hívja segítségül az Urat, és nincs segítség. Távol van. Nincs közel az Őt hívóhoz, hanem távol van. Helyette mi van közel? Közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen. A bűn miatt így cselekedett Isten Jézus Krisztussal, a mi bűneink miatt. Ha valaki nem teszi a bűneit Jézus Krisztusra, nem fogadja el, hogy a kereszten őérte is meghalt, ezt nem veszi komolyan, akkor azzal az emberrel ugyanez fog történni, ami itt az Úr Jézussal történt. Egyszer majd eljön az idő, hogy kiált, és hívná Istent, de nincs felelet. „Távol van a megtartásomtól jajgatásom szava” (Zsolt 22,2). Közel a nyomorúság, és nincs, aki segítsen. Most, most kell hívni. „Hívjátok segítségül, amíg közel van. Keressétek, amíg megtalálható!” Az Urat hívjátok segítségül, amíg közel van. Az Úr gondolata Még röviden a másik két felhívásról szólnék. „Hagyja el a gonosz az ő útját, és a bűnös férfiú a gondolatait” (7. vers). Az ember útja és gondolata szorosan összetartozik. Izrael népe nem jó úton jár gondolatainak nyomán (Ézs 65,2). Ez így van. Először kigondol az ember valamit, rosszat, és aztán megteszi, elindul azon az úton. Először a gondolkozásunk romlik meg, azután a cselekedeteink, végül a cselekedetekből összeáll egy út. Az út, amerre megyünk, ami a célunk, a törekvésünk. A rossz gondolatnak, rossz cselekedeteknek, rossz útnak a vége a kárhozat. Most ismét ide hozom a 8-9. verset. Istennek is vannak gondolatai, meg útjai, de azok mások, mint az emberé. Magasabbak. Mérhetetlenül magasabbak, mint amennyire magasabb az ég a földtől (9. vers). Az embernek a gondolatai nagyon földhöz tapadtak. Az útjai is. Földhöz tapadt, tisztátalan, bűnös, sőt, Jakabnál azt olvassuk, hogy ez a bölcsesség, ami testi, földi, emberi, az egyúttal ördögi is. Isten gondolatai ezzel szemben mennyeiek, tiszták és szentek. Isten jót gondolt felőlünk. Még akkor is, ha nehézséget enged az életünkben: „Mert én tudom az én gondolataimat, a melyeket én felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak gondolata, hogy kívánatos véget adjak néktek” (Jer 29,11). Amikor azt mondja itt az Ige, hogy „hagyja el a bűnös az ő útját és gondolatait” (7. vers), akkor ebben az van benne, hogy nekünk nem elég beismerni azt, hogy rossz úton járunk, és rossz gondolataink vannak. Ez nem elég. Nem elég, hogy szánom-bánom, hanem azt el is kell hagyni. Mit jelent ez: elhagyni? A régi kapcsolatokat fel kell számolni. Amik rossz kapcsolatok, bűnös kapcsolatok. A bűnös életmódnak hátat kell fordítani. Amikor a rossz gondolatok jönnek, foglyul kell ejteni. Nem kell róla meditálni, nem kell forgatni, hanem

abbahagyni. Isten gondolatain elmélkedni. Dávid írta, hogy „mily nagyok a Te gondolataid, oh, Isten. Mily nagyok azoknak summája.” Tehát ez a mi feladatunk. „Hagyja el a bűnös az ő útját”. Nem lehet mondani, hogy megmutatta nekem az Úr, hogy rossz ez az út, de nekem nincsen erőm. Csak tegyük meg az első lépéseket, majd az Úr ad erőt elhagyni azt az utat. Csak akarjuk. Térjünk az Úrhoz! A másik, ami ebben az igeversben van: „térjen az Úrhoz, és könyörül rajta” (7. vers). Térjen az Úrhoz. Ez több mint, amit az emberek szoktak mondani, ha valaki rossz úton jár, hogy: térj már észhez, vagy térj magadhoz! Szokták mondani, hogy térj már jobb belátásra. Ezek mondjuk jó dolgok, de az Ige ettől többet mond. Térj az Úrhoz. Nem magunkhoz, az Úrhoz. Ez a megtérés. A megtérés először is bűnismerettel jár: beismerem, bűnös vagyok, rossz úton járok, rossz felé haladok. Azután bűnbánat. Nem elég csak beismerni. Van sok ember, aki beismeri: ez nem jó, de nem bánja. Ugyanott folytatja, amikor beismeri is. Sőt, vannak, akik még kérkednek is a bűneikkel, Sodoma módjára. Tudjuk, még vannak, akik fel is vonulnak, ország világ előtt kikiabálják a bűneiket. Nem bánják, kérkednek vele. A harmadik lépés a bűnnek a bevallása. Dávid azt mondja: „vétkemet bevallám néked.” Azt mondom, nem takarom el. Bevallom bűneimet az Úr előtt. Ha embereknek vétettem, azok előtt is. Negyedik lépés a bűn elhagyása. Amit itt olvastunk az előbb, hogy „hagyja el a gonosz az ő útját”. Nem csak beismerem, szánom-bánom, bevallom, hanem el is hagyom. A következő a megtéréshez illő gyümölcsök cselekvése. Ezt mind Keresztelő János mondta, aki a megtérésnek az evangéliumát hirdette. A megtérésnek van egy másik neve is a Bibliában, görögül a metanoia, ami magyarul megváltozott gondolkozást jelent. Ugyanaz, amit itt olvastunk, hogy hagyja el a bűnös férfiú a gondolatait, változzon meg a gondolkozása. Kövesse Isten magasabb rendű gondolatait. Ő hogy gondolkozik a bűn felől, az ember felől, a földi élet felől, az anyagi dolgok felől, a jövendő világ felől, a menny felől. Ezt kijelenti az Igében. Ezekről gondolkozzunk! „Továbbá, Atyámfiai, amik csak igazak, amik csak tisztességesek, amik csak igazságosak, amik csak tiszták, amik csak kedvesek, amik csak jó hírűek; ha van valami erény és ha van valami dicséret, ezekről gondolkodjatok. Amiket tanultatok is, el is fogadtatok, hallottatok is, láttatok is én tőlem, azokat cselekedjétek; és a békességnek Istene veletek lesz.” (Fil 4,8-9). (Csak megjegyzem, most erről nem szólok semmit, hogy a megtérés nagyon fontos, de nem elég. Még újonnan is kell születni. Ez lehet egyszerre a megtéréssel, lehet külön is, de a megtérés és az újonnan születés, mind a kettő fontos. Megtérés önmagában nem elég!) Most azt mondja itt az Ige, hogy Isten a hozzá térőkön, akik hozzá térnek, könyörül, és megbocsájt nekik. „Térjen az Úrhoz, és könyörül rajta, és a mi Istenünkhöz, mert bővölködik megbocsájtásban” (7. vers). Isten bővölködő Isten. A megbocsájtásban is bővölködő. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan sok bűn, amit meg ne bocsátana. Nincs annyira nagy bűn, amit nem bocsátana meg. Nincs annyira undok bűn, amire nem lenne elég az Úr Jézus vére. Nincs olyan, mert bővölködik az Úr. Túlárad minden bűnön. Minden bűntől nagyobb, és túláradó az Ő megbocsátása. Isten előtt az Úr Jézus áldozata igen-igen nagy. Felmérhetetlenül nagy. Őérte bocsátja meg a bűnt a hozzá térőknek. A hozzá térő elismeri egyrészt, hogy bűnös, és ennek kárhozat a vége. Másrészről azt is elismeri, hogy Jézus Krisztus áldozata eltörli az ő bűneit. Olvassuk azt Istenről, hogy „nem gyönyörködöm a bűnösök halálában, hanem, hogy megtérjen és éljen” (Ez 33,11). Isten nem úgy van, hogy azt lesi, hogyan tud egy embert a pokolba dobni. Nem, nem ezt nézi. „Azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön.” Azért tűr, és azért vár, és azért hirdettetik az Ige, mert nem gyönyörködik Ő a bűnös ember halálában. De lesz halál annak, aki nem tér az Úrhoz. Ő azt akarja, hogy megtérjen az ember, és éljen.

Befejezés Olvassuk, hogy az Úr könyörülő. Nagyon könyörülő. „Mint az atya a fiakhoz. Olyan könyörülő az Őt félők iránt. Tudja a mi formáltatásunkat, megemlékezik róla, hogy por vagyunk” (Zsolt 103). Tudja, hogy kik vagyunk, s milyen gyengék vagyunk, és hogy eladattunk a bűnnek. Amikor egy szív Hozzá jön, így összetörve, megoldásért, könyörül rajta. A bűneit háta mögé, a tenger mélyébe veti. Itt is használ egy ilyen kifejezést, mint az ég meg a föld. Azt mondja itt az Úr, hogy: „amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az Ő kegyelme az Őt félők iránt” (Zsolt 103,11). Igen, Isten gondolatai és útjai is magasabbak, mint a mienk (8. vers), mint az ég a földtől, de az Ő kegyelme is ilyen nagyon nagy az Őt félők iránt. Ámen. Debrecen, 2008. július 20.