Ez 8,1-18 Bálványimádás Izraelben „És lőn a hatodik esztendőben, a hatodik hónapban, a hónap ötödik napján: én ülök vala házamban, és Júda vénei ülnek vala előttem és esék reám ott az Úr Istennek keze. És látám, és ímé vala mintegy tűznek formája, derekának alakjától fogva lefelé tűz vala, és derekától fogva fölfelé vala mint a fényesség, mint az izzó ércz. És kinyújta egy kézformát, és megragada engem fejem üstökénél fogva, és fölemelve vitt engem a lélek a föld és az ég között, és bevive engem Jeruzsálembe isteni látásokban a belső kapu bejáratához, a mely északra néz, a hol vala helye a bosszúság bálványának, a mely bosszúságra ingerel vala; És ímé ott vala Izráel Istenének dicsősége, a látás szerint, a melyet láttam a völgyben. És monda nékem: Embernek fia! emeld föl csak szemeidet észak felé. Fölemelém azért szemeimet észak felé: és ímé északra az oltár kapujától áll vala a bosszúság ama bálványa a bejáratnál. És mondá nékem: Embernek fia! látod-e mit cselekesznek? A nagy útálatosságokat, melyeket Izráel háza itt cselekszik, hogy eltávozzam az én szenthelyemtől. De még egyéb nagy útálatosságokat is fogsz látni. És vive engem a pitvar bejáratához, és látám, és ímé egy lyuk vala a falban. És mondá nékem: Embernek fia! ronts csak át a falon! és átronték a falon, és ímé egy ajtó vala ott. És mondá nékem: Menj be és lásd meg a gonosz útálatosságokat, a melyeket ezek ott cselekesznek. Bemenék azért és látám, és ímé az útálatos csúszó-mászó állatoknak és barmoknak mindenféle képei és Izráel házának minden bálványai vannak bevésve a falon köröskörül. És hetven férfiú Izráel házának vénei közül (ezek közepette Jaazanjáhu, a Sáfán fia) áll vala előttök, mindenik a maga tömjénezőjével kezében, s a füstölőszer felhőjének illata száll vala fel. És mondá nékem: Láttad-é, embernek fia, Izráel házának vénei mit cselekesznek a sötétben, kiki az ő képes házában? mert azt mondják: Nem lát minket az Úr, elhagyta az Úr ezt a földet. És mondá nékem: Még egyéb nagy útálatosságokat is fogsz látni, miket ezek cselekesznek. És vive engem az Úr háza kapujának bejáratához, a mely északra van, és ímé ott asszonyok ülnek vala, siratván a Tammúzt. És mondá nékem: Láttad-é, embernek fia? még egyéb, ezeknél nagyobb útálatosságokat is fogsz látni. És bevive engem az Úr házának belső pitvarába, és ímé az Úr templomának bejáratánál, a tornácz és az oltár között vala mintegy huszonöt férfiú, kik hátokkal az Úr templomára és orczájokkal keletre fordultak, s ezek kelet felé leborulva imádták a napot. És mondá nékem: Láttadé, embernek fia? avagy kevés-é Júda házának ily útálatosságokat cselekedni, a milyeneket itt cselekedtek? hogy még a földet is betöltik erőszakossággal, és engem megint haragra ingerelnek, ímé, hogy tartják a venyigét orrukhoz! Én is búsulásom szerint cselekszem, nem fog kedvezni szemem, sem meg nem szánom őket; s ha kiáltanak füleimbe nagy felszóval, nem hallgatom meg őket.” Bevezetés Az Úr Ezékiel prófétának bemutatta, hogy abban az időben is milyen nagy bálványozás folyt Jeruzsálemben az Ő népe között. Tehát látnia kellett a prófétának, hogy nem csak régen az atyák ideje alatt, az elmúlt időkben, hanem most, akkor is ugyanúgy folyik az utálatos bálványozás, éspedig nem csak úgy általában, vagy ki-ki a saját házánál, hanem ezek a bálványok mind ott voltak az Úr templomában, annak a pitvarában, az Úr házának a falába vésve, tehát ott, ahol az Úr lakott őközöttük.
Fényesség, világosság Először foglalkozzunk talán azzal, hogyan is mutatta meg ezt az Úr a prófétának, hogy jelent meg az Úr. A próféta nem látott kimondottan alakot. Egy helyen ki is jelenti már Mózesnél Isten, hogy ki a tűz közepéből szólt Isten, alakját nem láttad, ezért ne is csinálj semmiféle faragott képet. Itt sem látott a próféta alakot, hanem csak sejtette, hogy ember formája lehet, mert van dereka, és kinyúlt egy kézforma. Tehát olyan, mint egy kéz, amelyik őt megragadta hajánál fogva. De az egész isteni megjelenésből egy nagyon szembetűnő dolog volt, hogy nagy fényesség volt, olyan, mint a tűz, és olyan volt, mint az izzó érc. Az Úrnak ebben a megjelenésében mindjárt benne van az, hogy Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség, és ahová Ő bevilágít, ahol Ő megjelenik, mindent napvilágra hoz. Így hozta napvilágra a próféta előtt, és a prófétán keresztül előttünk is, hogy mi történt Izráelben, mi történt az Úr házában. Ez az izzófényű érc, érc vagy réz, mindig az ítéletnek a jele. Ebben benne van az, hogy az Úr, ha a bűnöket világosságra hozza, meg is ítéli. Nem maradhat meg az Ő szentségében semmiféle bűn. Látni A másik, amit szeretnék megemlíteni, hogy az Úr, mikor megvilágította és elvitte a prófétát látásban Jeruzsálembe, akkor a prófétának megmutatta, hogy mi történik ott. A prófétának látnia kellett. Nem megmagyarázta neki, hogy ez meg ez történik, nem elképzelni kellett a dolgokat, és nem az értelmével felfogni, hanem egyszerűen látni. Különben a prófétának (a testvérek tudják, Sámuel könyvében van megírva) régen az volt a neve, hogy a néző. Akinek Isten világosságot ad, megnyitja a szemét, hogy nézzen és lásson. Lásson bele titkokba, mert bár volt, ami eléggé nyíltan ment, de ezek a bálványozások általában titokban folytak. Látjuk itt, ahogyan leírja, hogy ez a hetven férfi sötétben, ki-ki a maga képes házában végezte a bálványimádást. Tehát Isten feltárta a próféta előtt, hogy lássa világosan. És ez olyan dolog, hogy ma is, amikor Isten valakinek az életébe bevilágít, nem kell megmagyarázni semmit, nem kell meggyőzni semmi felől, egyszerűen látja, hogy mi van. Világosság gyúl, és látja, miben is vagyok, mit csinálok, mi történik, mi van az én szívemben. És a prófétáknak most is, az Újszövetségben is Isten egy ilyen szolgálatot adott, hogy nem a próféta érdeméből, hanem egyszerűen Isten rajta keresztül láttatja, világosságot gyújt, hogy az ember Isten fényénél és világosságánál döbbenjen rá, lássa meg, hogy mi van. Nem kell meggyőzni, nem kell megmagyarázni. Hogy mondja a Korinthusi levélben? Hogy ha bemegy közétek egy hitetlen és avatatlan, mindenektől megfeddetik és megítéltetik, és arcra borulva imádja az Istent. Hogy feddetik meg, és hogy ítéltetik meg? Egyszerűen abban a szent légkörben, és abban a világosságban rádöbben, és lát. Meglátja, hogy kicsoda ő. Az Úr nem hagyta el a népet A következő dolog, ami nagyon feltűnt ebből a részből nekem az, hogy akik bálványimádók voltak, azok ezt mondták: Nem lát minket az Úr, elhagyott minket az Úr. Elhagyta az Úr ezt a földet. És ugyanakkor azt olvastuk, hogy amikor Ezékielt megragadta Isten, és látomásba elvitte oda a jeruzsálemi templomhoz: „És ímé, ott vala Izráel Istenének dicsősége, a látás szerint, a melyet láttam a völgyben” (4. vers). Tehát amit ő korábban látott a völgyben, emlékszünk erre, amikor megjelent neki Isten a kérubokkal és a forgó kerekekkel. Izrael Istenének a dicsősége ott volt a templomban, mégpedig nagyon különös helyen. Az előző vers úgy fejeződik be, hogy elvitt a belső kapu bejáratához, amely északra néz, ahol volt helye a bosszúság bálványának, és ímé ott volt Izrael Istenének dicsősége. Tehát egyrészt azt mondták a bálványimádók: elhagyott az Úr, nem lát az Úr, elhagyta ezt a földet, és ugyanakkor a próféta látta, hogy nem hagyta el az Úr, ott volt Izrael Istenének a dicsősége. És feltehetnénk a kérdést: Az Úr a bűneik ellenére nem hagyta el ezt a népet? Miért nem hagyta el ezt a népet, hiszen annyi utálatosságot cselekedtek? Annak, hogy Isten ott volt, sokrétű
üzenete van. Először is beszéljünk Isten hűségéről, aki elhívta ezt a népet, és aki ígéretet tett Ábrahámnak, s ígéretét megtartotta mind egész eddig. Sőt, amikor nagyon súlyosan megfenyítette a népet Nabukodonozor által, akkor sem hagyta el őket, akkor is hagyott még Isten maradékot. De van ennek egy másik üzenete is. Nagyon sok ember valahogy úgy gondolkozik most is, mint ahogy gondolkoztak ezek a bálványimádók: nem lát Isten, elhagyott Isten. És ezt két különböző hangsúllyal mondhatja az ember. Mondhatja zúgolódva: hát nem látja Isten, hogy mi történik ezen a földön? Hát nem látja Isten ezt a sok igazságtalanságot? Hát szemet huny Isten? Hát elhagyott Isten? Hát nem kél fel Isten? Meddig tűri ezt? Nem látja Isten az én helyzetemet, az én nyomorúságomat? Miért hagyott el engem? Hát így, ilyen panaszos hangsúllyal, zúgolódva. Mondhatja az ember más hangsúllyal is. Úgy, hogy élhetem a magam bűnös életét és útját, ahogy akarom, úgysem lát az Úr. Elhagyott az Úr, nem törődik velem, azt csinálok, amit akarok, úgysem lát Isten. Úgy gondolom, hogy azok, akik ott a bálványt imádták, inkább ezzel az utóbbi hangsúllyal mondták ott a sötétben, hogy nem lát az Úr, tehetünk, amit akarunk. Közben az Úr ott volt, az Úr mindent látott, és láttatta a prófétával, és kijelentette, egészen még nekünk is, napjainkig is. A bosszúság bálványa Nézzük meg most ebből az Igéből ezt a négyféle bálványimádást, amit megmutatott az Úr a prófétának. Az első bálvány, amit bemutatott, ez a bizonyos bosszúságnak a bálványa. „És monda nékem: Embernek fia! emeld föl csak szemeidet észak felé. Fölemelém azért szemeimet észak felé: és ímé északra az oltár kapujától áll vala a boszúság ama bálványa a bejáratnál. És mondá nékem: Embernek fia! látod-e mit cselekesznek? A nagy útálatosságokat, melyeket Izráel háza itt cselekszik, hogy eltávozzam az én szenthelyemtől…” (5-6. vers). Az első kérdés, ami felmerült, hogy mi lehetett ez a bosszúságnak ama bálványa? Úgy is fordítják, hogy bosszúság vagy féltékenységnek a bálványa. Vagy egyik helyen úgy is fordítják, hogy az Istent ingerlő bálvány, Istent bosszúra, haragra ingerlő bálvány. Az én látásom szerint ez a bálvány a Jeremiás könyvének a 15. részében, és a Királyok könyvében van leírva. Először a Jeremiás 15-ből olvasom el a 4. verset: „Bújdosókká teszem őket e földnek minden országában Manasséért, Ezékiásnak, Júda királyának fiáért, azok miatt, a miket ő Jeruzsálemben cselekedett.” Most nem olvasom el a többi verset, nyilvánvaló, hogy Istennek valami nagyon fájt, és valami nagyon ingerelte azt, azok közül, amit Manassé cselekedett Jeruzsálemben. És ezért mondja azt, hogy bújdosókká teszem őket e földnek minden országában. És tudjuk, hogy Jeremiás is ugyanezekről az időkről szólt. Most nézzük meg a Királyok 2. könyvében, hogy mi volt ez, ami ennyire fájt neki, és ingerelte az Urat. Manassé „újra megépítette a magaslatokat, a melyeket Ezékiás, az ő atyja lerontott, és oltárokat emelt a Baálnak, és állított Aserát, mint a hogy Akháb, az Izráel királya cselekedett volt, és imádta az összes mennyei seregeket és azoknak szolgált. És oltárokat is épített az Úr házában, a mely felől azt mondotta volt az Úr: Jeruzsálemben helyheztetem az én nevemet! Oltárokat épített az egész mennyei seregnek, az Úr házának mind a két pitvarában. És átvivé a fiát a tűzön, és igézést és jegymagyarázást űzött és ördöngösöket és titokfejtőket tartott; sok gonosz dolgot cselekedék az Úr szemei előtt, hogy őt haragja ingerelje. És az Asera-bálványt a melyet készített, bevitte abba a házba, a mely felől azt mondotta volt az Úr Dávidnak és az ő fiának, Salamonnak: Ebben a házban és Jeruzsálemben, a melyet magamnak választottam Izráelnek minden nemzetségei közül, helyheztetem az én nevemet mindörökké. [...] Ők azonban nem engedelmeskedtek, mert tévelygésbe ejté őket Manasse, hogy még gonoszabbul viseljék magokat azoknál a pogányoknál, a kiket az Úr kivesztett az Izráel fiai elől” (2Kir 21,3-7.9). Úgy gondolom, hogy ez a bosszúság bálványa, ami haragra ingerelte az Urat, ez az Asera-bálvány volt, ami itt a 7. versben van leírva, amelyet készített Manassé, és
bevitte az Úr templomába. Izrael fiai pedig hagyták; Manassé meghalt, de meghagyta a fia, és az után jött Jósiás király, az unokája, aki minden bálványt elrontott, de úgy látszik, visszaállították, mert vétekbe ejtette őket Manassé, és a szívük ezekhez a bálványokhoz húzott. Ott volt ez a bálvány abban a házban, ami az Úrnak a temploma, ami az Úr nevéről neveztetik. Miért volt ott az a bálvány? Először talán elolvasnék a Mózes 5. könyvéből két igeverset, amelyik arról szól, hogy az Úr mit mondott ezekről a bálványokról, már előre: „Ne járjatok idegen istenek után, azoknak a népeknek istenei közül, a kik körültetek vannak; (Mert az Úr, a te Istened féltőn szerető Isten te közötted)…” A féltőn szerető, vagy féltékenyen szerető Isten. Ez azt jelenti, hogy mint ahogyan a férj féltékenyen szereti a feleségét, olyan féltékenyen szeret minket Isten. „…hogy az Úrnak, a te Istenednek haragja fel ne gerjedjen rád, és el ne törüljön téged a föld színéről” (5Móz 6,14-15). Mégis ott volt ez a bálvány, mert nem szerették az Urat, nem ragaszkodott hozzá a szívük, hanem mást szerettek. Ezékielnél nagyon sokszor hozza ezt a példát a férjről meg a feleségről. Mást szeretett Izrael népe, nem az Urat. Van itt egy nagyon érdekes, fontos kifejezés, amikor azt mondja, hogy a bosszúság bálványa azért van, hogy „eltávozzam az én szenthelyemtől” (6. vers). Vagyis, így kezdődött: nem nézte már jó szemmel Izrael népe, kellemetlen, terhes volt már az ő számára, hogy ott lakik az Úr, mert nem volt jó az Úr társaságában. Már Ézsaiásnál ilyeneket ír a próféta pedig (Ézsaiás jóval korábban prófétált, bár főleg Izraelben, de Júdában is), hogy ezt mondja Izraelnek a népe: „vigyétek el előlünk Izráelnek Szentjét!” (Ézs 30,11). Nem kellett már nekik az Úr, nem érezték jól magukat Isten társaságában. De jól érezték magukat a bálvány társaságában, és megtűrték, bevitték azt a bálványt, hogy hátha az Úr majd otthagyja őket. Hátha ezzel úgy haragra ingerlik az Urat, hogy elmegy az Úr. Nem kell az Úr! Testvérek, ez a gondolkozás ma is ismerős. Különösen a vallásos embereknél, akiknek van valami közük Istenhez, akikhez már szólt Isten, akik már valamit tapasztaltak Isten szeretetéből és közelségéből, de a szívük mégis a világhoz és a bűnhöz húz. Így gondolkoznak: bárcsak ne állna Isten az utamba, hogy azt tehetném már végre szabad szívvel, amit akarok. Hogy ne szólna, ne figyelmeztetne, hogy ne lenne rossz lelkiismeretem, hogy végre szabadon adnám oda magam a bűnnek, meg a vágyaimnak, a kívánságomnak, meg a világnak, és azt tehetném, amit akarok. Vigye már el valaki Izrael Szentjét, hogy hagyna már az Úr magamra! Ha nem is mondják ezt ki, de ez van a szívükben: hogy szolgálhatnám az én bálványisteneimet. Hát így kezdődött. Titkos bálványimádás, titkos bűnök Aztán nézzük, hogy, hogy folytatódott. Mi volt a második bálvány? „És vive engem a pitvar bejáratához, és látám, és ímé egy lyuk vala a falban. És mondá nékem: Embernek fia! ronts csak át a falon! És átronték a falon, és ímé egy ajtó vala ott. És mondá nékem: Menj be és lásd meg a gonosz útálatosságokat, a melyeket ezek ott cselekesznek. Bemenék azért és látám, és ímé az útálatos csúszó-mászó állatoknak és barmoknak mindenféle képei és Izráel házának minden bálványai valának bevésve a falon köröskörűl. És hetven férfiú Izráel házának vénei közül… [ott állott a maga tömjénezőjével a kezében]. És mondá nékem: Láttad-é, embernek fia, Izráel házának vénei mit cselekesznek a sötétben, kiki az ő képes házában? Mert azt mondják: Nem lát minket az Úr, elhagyta az Úr ezt a földet” (7-12. vers). Úgy mondanám, hogy ez a bálványimádás kinek-kinek a testre szabott bálványa. Mert úgy olvastuk itt, hogy az a hetven férfiú ki-ki a saját bálványimádó fülkéjében volt, és a falba bevésett egy bálványképet, és mindenki a saját maga bálványképével volt elfoglalva, annak áldozott, annak füstölt. Hát vannak ilyen testre szabott bálványok, aminek az ember titokban, a sötétben
hódol, amit titokban, a sötétben imád. Úgy mondhatnánk, hogy ezek a titkos bűnök, amiket az ember úgy csinál, hogy lehetőleg mások ne lássák, sötétben, bezárkózva. Hol volt ez a bálványkép sorozat a falon? Hogy jutott be a próféta? Úgy, hogy volt ott először egy fal, amin volt egy lyuk, és azt mondta az Úr, hogy rontson át rajta. Átment, és talált egy ajtót. „Menj be az ajtón!” Az ember elzárkózik falak mögé, ajtók mögé, sötétségbe, hogy az ő titkos bűneit véghezvihesse, de az Úr előtt nincsen fal. Isten előtt minden falon lyuk van. Ezt jó, ha megjegyezzük! Isten minden falon átlát, előtte nincsen zárt ajtó. Isten előtt minden ajtó nyitott ajtó, ugyanúgy, ahogy az Úr Jézus átment a zárt ajtón és a falakon. És ha még a szívünk legbelsejébe zárjuk bele a mi titkos bálványképünket, oda is belát az Úr, és oda is van bejárása az Úrnak. Egy dolog őrizhet meg bennünket ezektől a titkos bálványoknak, titkos bűnöknek az imádásától: hogyha a mi templomunk falába - mert ugye a ti testetek a Szent Szellem temploma - ott legbelül Krisztus képe van bevésve, nem valami más bálványnak a képe. Krisztus képe, amiről a 2. Korinthusi levélben így ír az Ige, hogy nem kőbe van vésve, hanem a szívek hústáblájára, nem tintával, hanem az élő Istennek a Szellemével. Ha oda be van vésve a Krisztusnak a képe, és Őt imádjuk, csak ez tud bennünket megőrizni attól, hogy mást imádjunk rajta kívül. A Római levél 1. részéből elolvasnám azt az Igét, ami felfedi azt a titkot, hogy miért jut oda az ember, hogy ilyen csúszó-mászó bálványképeket imádjon. „Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett. Magokat bölcseknek vallván, balgatagokká lettek; És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával. Annakokáért adta is őket az Isten szívök kívánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; Mint a kik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, a ki mind örökké áldott. Ámen” (Róm 1,21-24). Mi volt tehát az ok? Istent megismerték, de nem dicsőítették, mint Istent. Mi többet ismertünk meg Istenből, mint amit a természeti világból minden ember megismerhet. Ezért mondta, hogyha valaki csak a természeti világból ismeri Istent, felcserélheti az Isten dicsőségét csúszó-mászó állatok képmásával. De ha valaki Krisztusban ismerte meg Istent, ha valakinek Krisztus képe van a szívében, az nem cseréli fel Őt senkivel és semmivel. Tammúz Tammúz pogány isten volt babiloni és szír-föníciai istenség, majd később az egyiptomiak is átvették. Ez a Tammúz a pogány népek tavasz istene volt. Amikor elmúlt a tavasz, és beköszöntött a nyár, és ugye lehullottak a virágok, jött a nagy hőség, és ott különösen keleten nagyon hamar ki is száradt szinte az egész növényzet, akkor azt mondották ezek a pogány népek, hogy meghalt Tammúz, az alvilágba szállt Tammúz. És akkor elkezdték siratni, egy gyásznapot ültek a Tammúz isten tiszteletére, és siratták őt. Elment az alvilágba, de majd jön, majd a következő tavasszal jön, és akkor a tenyészetet, az ébredést Tammúz majd ismét elrendezi. Gondolkoztam ezen, vajon mi a tanulság ebből a mi számunkra, és különösen ez a megjegyzés, hogy minden más bálványimádásnál férfiak voltak, itt pedig asszonyok, és ezek is az Úr házának a pitvarában. És mi a modern Tammúz imádás vagy Tammúz siratás? Én úgy látom, ma is meg van ez, és ma is elsősorban az asszonyoknál. Amikor elmúlik a tavasz, a szépség, a fiatalság, az üdeség, akkor nagyon sok asszony elkezd sírni. Oda a szépség, oda a fiatalság! Na de aztán nem maradnak annyiban, hogy csak sírnak, hanem aztán megpróbálnak mindent megtenni, hogy azért mégse múljon el a fiatalság és a szépség. Jön a cicoma, kozmetika, kenőcs, ékszerek, sok minden, hogy megmaradjon a fiatalság. Áldoznak Tammúznak, a tavasz istennek, a bálvány istennek, a testnek. Hát jó ezen is elgondolkodni. Mert minek a tavasz a természetben? Hogy örök tavasz legyen? Ha örök tavasz lenne, nem
ennénk kenyeret, és nem innánk bort. Most azért hozom kimondottan a kenyeret meg a bort, mert ennek mély szellemi jelentése van. Lássuk meg abban az Úr kezét, hogy testi életünkben is, és egész életünknek ez a rendje, hogy múlik az ifjúság, és múlik a tavasz. De nem hiábavaló a nyár és az ősz sem, és a télnek is meg van az értelme. Ha valaki harminc-, negyven- ötvenéves korában azzal van elfoglalva, hogy hogyan tudná visszasiratni a tavaszt, a fiatalságát, az közben elmulasztja, amit akkor tehetne az Úr szolgálatára. Mert amíg azzal vagyok elfoglalva, hogy a pogány Tammúznak, a testnek, a fiatalságnak, a szépségnek áldozzak és szolgáljak, addig nem tudok az Úrnak szolgálni, és az Úrnak áldozni. Ezen, jó elgondolkodnunk. A természet imádata A negyedikféle bálványimádás a 16. versben van feljegyezve: „És bevive engem az Úr házának belső pitvarába, és ímé az Úr templomának bejáratánál, a tornácz és az oltár között vala mintegy huszonöt férfiú…” Erről a huszonöt férfiúról később is szó esik. Vannak-e modern napimádók? Vannak. Talán nem az égen, a nap előtt, de úgy általában a természet előtt, a természeti világ előtt hajlanak meg. Az Úr előre gondolt erre a napimádatra. El is olvasnám, amikor a törvényt adta Isten, így szólt: „Ne csinálj magadnak faragott képet, és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd, és ne tiszteld azokat…” (2Móz 20,4-5). Megemlíti, hogy amik az égben vannak. Olvasok egy másik Igét is. „Hogyha találtatik közötted valamelyikben a te kapuid közül, a melyeket az Úr, a te Istened ád néked, vagy férfiú vagy asszony, a ki gonoszt cselekszik az Úrnak, a te Istenednek szemei előtt, megszegvén az ő szövetségét; És elmegy és szolgál idegen isteneket, és imádja azokat, akár a napot, akár a holdat, vagy akármelyet az égnek seregei közül, a melyet nem parancsoltam; És megjelentetik néked, és meghallod: jól megtudakozd; és hogyha igaz, és bizonyos a dolog, és megtörtént ez az útálatosság Izráelben: Akkor vidd ki azt a férfiút vagy azt az asszonyt, a ki azt a gonoszságot mívelte, a te kapuidba, (a férfiút vagy az asszonyt) és kövezd agyon őket, hogy meghaljanak. Két tanú vagy három tanú szavára halállal lakoljon a halálra való; de egy tanú szavára meg ne haljon. A tanúk keze legyen első rajta, hogy megölettessék, és azután mind az egész nép keze. Így tisztítsd ki magad közül a gonoszt” (5Móz 17,2-7). Előre látta az Úr, előre figyelmeztette, hogy a nap előtt is, a csillagok előtt is, a hold előtt is meg ne hajoljanak. Érdekes, ahogy itt leírja az Ige, hogy úgy hajlottak meg a nap előtt kelet felé, hogy közben hátuk az Úr felé nézett. Mindig, ma is, ebben a korban is, ha egy ember a természet felé fordul, és természetimádó lesz, azzal egyúttal hátat is fordít az Úrnak. Hogy olvastuk a Római levélben? Akik a teremtett dolgokat imádták és tisztelték a teremtő helyett. Aki a teremtett dolgok előtt hajlik meg, az hátat fordít Istennek. Mik ezek a természetimádók? Hát ugye, mondjuk, a hívő ember azt már tudja, hogy a természetben is Istennek a kezét, Isten ujját, Isten munkáját látja. De azért vannak a mi életünkben is dolgok, amikor a természeti emberünket nem akarjuk a halálba adni, mert értékes és becses a számunkra, és meghajlunk előtte. A természetünkből fakadó, testi, földi, születésünkből adódó természetes képességek, természetes adottságok, természetes jó tulajdonságok, tettrekészség, és sok mindent el lehetne még mondani. De ezt is csak az Úr világosságában lehet megérteni, hogy mi az, amire az Úr azt mondja, hogy ez csak a te természetedből fakad, te ezt add halálba, hogy Isten legyen minden mindenekben. Hogy a Krisztus képe ábrázolódjon ki, és aztán ne a természeti ember, hanem Isten dicsőíttessék! Egy ószövetségi példát nézzünk meg. Ábrahám, amíg fiatalember volt, és természetes úton is születhetett gyermeke, addig nem kapott gyermeket. Illetve, amelyiket kapta, szerezte magának, abból sok baja is lett mind a mai napig. De amikor már a természet szerint nem volt remény sem Ábrahámnak, sem Sárának, akkor ígéretből kapott egy gyermeket, amin aztán végig Istennek az áldása volt. Ilyen az, amikor az ember a maga ügyeskedésével, a maga
természeti erejével, képességeivel, be akar segíteni az Úrnak. Ezzel mindig hátat fordít Istennek, és meghajlik a természet előtt. Befejezés Azzal fejezném be, hogy az Úr féltőn, féltékenyen szerető Isten. Majd látni fogjuk, hogy annyira nem kívánta Izrael népe, annyira bosszantotta, és annyira nem szerette már, hogy ott van az Úr, hogy végül az Úr el is hagyta a templomot, és elment onnan. De nem azt jelenti, hogy Izrael népe megszabadult Tőle. Amikor elment az Úr, ennek nem az lett a következménye, hogy most már aztán eláradhat a bűn, csinálhatjuk úgy, ahogy mi szeretnénk, hanem jött az ítélet. Amíg az Úr ott volt a jeruzsálemi templomban, nem lehetett elpusztítani a templomot és Jeruzsálemet. De az Úr otthagyta, mert a nép ezt akarta. Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy különösen azoknál a fiataloknál, akik hívő családban, gyülekezetben nőttek fel, ha nem akarják az Urat választani, lesz az életükben, mikor kívánva kívánják, hogy bárcsak hagyna már magamra az Úr. Nekem is van egy öcsém, aki egyszer azt mondta édesanyámnak, hogy mondja már meg az Istennek, hogy szálljon le róla. Kívánta, hogy bárcsak ne foglalkozna már vele Isten. De jaj az embernek, ha már nem foglalkozik vele! Jaj volt Jeruzsálemnek, amikor már elhagyta az Úr az Ő templomát. De azért Izrael népével ott volt, a Kébár folyó mellett megjelent, és a völgyben megjelent Ezékielnek. Teljességgel nem hagyta el Isten az Ő népét, de Jeruzsálemet teljesen rommá tették, amikor eltávozott onnan. Az Úr most is féltékenyen szeret, most is féltőn szerető Isten Ő. És amilyen rettenetes Isten nélkül az ítéletre menni, olyan gyönyörűséges az Úrral járva leélni az életet. Amikor az ember nem a bálványok előtt, hanem Isten előtt hajlik meg, és Istent imádja. Ámen. Debrecen, 1988. augusztus 31.
