Ez 46,1-24 A fejedelem és az áldozatok rendje „Ezt mondja az Úr Isten: A belső pitvar kapuja, mely keletre néz, zárva legyen a dologtevő hat napon, szombatnapon pedig nyissák ki, és újhold napján is nyissák ki. És a fejedelem jőjjön be a kapu tornáczának útján kívülről, és álljon a kapu félfája mellé, és mikor a papok megáldozzák az ő égőáldozatát és hálaadóáldozatait, ő leborulva imádkozzék a kapu küszöbén, azután menjen ki, a kaput pedig ne zárják be estvéig. És leborulva imádkozzék az ország népe ugyanannak a kapunak bejáratánál a szombatokon és az újholdnak napjain az Úr előtt. Az égőáldozat pedig, melyet a fejedelem vigyen az Úrnak szombatnapon, hat ép bárány és egy ép kos legyen; És az ételáldozat: egy éfa a kos mellé; és a bárányok mellé ételáldozatul, a mit keze adhat, s az olajból egy hín az éfához. Az újhold napján pedig egy ép, fiatal bika és hat bárány és egy kos, mind épek legyenek. És a bika mellé egy éfát és a kos mellé egy éfát tegyen ételáldozatul; és a bárányok mellé azt, a mi kezétől telik, s az olajból egy hínt az éfához. És mikor bemegy a fejedelem, a kapu tornáczának útján menjen be, és ezen az úton menjen ki. Mikor pedig a föld népe megyen be az Úr eleibe az ünnepeken, a ki az északi kapu útján ment be, hogy leborulva imádkozzék, a déli kapu útján menjen ki; a ki pedig a déli kapu útján ment be, az az északi kapu útján menjen ki; ne térjen vissza azon kapu útjához, a melyen bement, hanem az annak ellenében valón menjen ki. A fejedelem pedig, mikor bemennek, közöttök menjen be, és mikor kimennek, együtt menjen ki velök. És az ünnepeken és a szent egybegyűléseken legyen az ételáldozat egy éfa egy bika mellé és egy éfa a kos mellé, és a bárányok mellé, a mit keze adhat, s az olajból egy hín az éfához. Továbbá, mikor a fejedelem szabad akaratból tesz égőáldozatot, vagy hálaadó áldozatokat, szabad akaratból az Úrnak, nyissák ki néki a kaput, mely napkeletre néz, és ő vigye égőáldozatát és hálaadó áldozatait, mint a hogy szombat napon szokta tenni, és azután menjen ki, és zárják be a kaput kimenése után. És egy esztendős ép bárányt áldozz égőáldozatul naponként az Úrnak; minden reggel áldozz azzal. És ételáldozatot tégy hozzá minden reggel: egy hatodrész éfát, és az olajból a hín harmadrészét a liszt megnedvesítésére, ételáldozatul az Úrnak; örökre állandó rendelések ezek. Hozzátok azért a bárányt és az ételáldozatot és az olajat minden reggel állandó égőáldozatul. Ezt mondja az Úr Isten: Ha a fejedelem ajándékot ad valamelyik fiának a maga örökségéből, az az ő fiaié legyen tulajdonul örökségképen. De ha örökségéből valamelyik szolgájának ad ajándékot, az a szabadság esztendejéig lesz azé, azután visszaszáll a fejedelemre; csak az ő öröksége lesz az ő fiaié. És a fejedelem el ne vegyen a nép örökségéből, hogy nyomorgatással kivesse őket tulajdonukból; a maga tulajdonából adjon örökséget fiainak, hogy az én népem közül senki el ne széledjen a maga tulajdonából. És bevitt engem ahhoz a bejárathoz, mely a kapu mellett oldalaslag vala, a kamarákhoz, a papok szenthelyéhez, melyek északra néznek, és ímé, ott egy hely vala leghátul nyugotra. És monda nékem: Ez a hely, a hol a papok főzzék a vétekért és a bűnért való áldozatot, és a hol süssék az ételáldozatot, hogy ne kelljen kivinniök a külső pitvarba a nép megszentelésére. És kivitt engem a külső pitvarba, és elhordoza engem a pitvar négy szegletén, és ímé, a pitvar mindenik szegletében egy-egy pitvar vala. A pitvarnak négy szegletében zárt pitvarok valának, negyven sing hosszúságúak és harmincz sing szélesek; egy mértéke vala a négy szegleten való pitvaroknak. És falazások valának bennök köröskörül mind a négy körül, és a falazások alatt konyhák valának csinálva köröskörül. És monda nékem: Ez a főzőház, a hol főzzék a háznak szolgái a nép véres áldozatát.”
Bevezetés Fejedelemről, és az Úrnak való áldozatról olvastunk ebben a részben. Részben szeretném elmondani a próféciai vonatkozását ennek az igének, amelyik, mint láttuk, a nagy nyomorúság idejére, az antikrisztusi korra vonatkozik, és természetesen a tanulságokat is levonnánk, ami most a mi számunkra a fontos. A keleti kapu Először arról olvastunk, hogy amikor a fejedelem áldozatot visz, akkor hogy és mint menjen a keleti kapuhoz. Ez az a keleti kapu, amiről korábban azt olvastuk, hogy ott ment be az Úr az Ő dicsőségével a templomba. Majd amikor bement az Úr, Ezékielt visszavitte oda, hogy nézze meg a kaput, és látta, hogy be van zárva. Akkor azt olvastuk erről a kapuról: „És monda nékem az Úr: Ez a kapu be lesz zárva, meg nem nyílik és senki rajta be nem megy, mert az Úr, az Izráel Istene ment be rajta, azért be lesz zárva. A fejedelem pedig [aki a fejedelem] benne üljön, hogy kenyeret egyék az Úr előtt; e kapu tornáczának útján menjen be és ennek útján menjen ki” (Ez 44,2-3). Vagyis, az Úr azt mondta, hogy ezen nem mehet be senki, mert Ő ment be rajta, és be is kell zárni. De voltak napok, amikor megnyitották ezt a keleti kaput. Így olvastuk ebben a 46. részben: „Ezt mondja az Úr Isten: A belső pitvar kapuja, mely keletre néz, zárva legyen a dologtevő hat napon, szombatnapon pedig nyissák ki, és újhold napján is nyissák ki” (1. vers). Mi ebből a tanulság? Miért kellett bezárni, és miért kellett kinyitni szombatnapon és újholdkor? Az, hogy be kellett zárni, azt fejezi ki, hogy az ószövetségi alapon senki nem mehet be oda, ahol Isten van, azon az úton, amit Ő megszentelt. Nem ismerősek ezek a szavak? Azon az úton, amelyet Ő szentelt élő út gyanánt. Tehát az Ószövetségben, ami csak árnyéka a következendőnek, a Krisztusnak, még nem lehetett bemenni a krisztusi úton, amelyet Ő szentelt meg. Mégis miért lehetett kinyitni a kaput? És mégis miért mehetett el a fejedelem a küszöbig? De csak a küszöbigm át nem léphette a küszöböt. Azt olvastuk, hogy az ajtófélfához kellett támaszkodni, onnan kellett végignézni az áldozatot. Ott kellett imádkozni, leborulva a küszöbnél, de be nem léphetett. Ugyanott kellett visszamenni is. Mikor nyitották ki, és miért? Nézzük meg, hogy ezek mit jelentenek. Mikor nyitották ki? Szombaton és újholdkor. Mit jelent a szombat? A nyugodalmat, amikor Isten megnyugodott az Ő cselekedeteitől. Vagyis próféciailag azt jelenti ez, hogy már közel van a nyugalom ezer esztendeje, az ezeréves királyság. Akkor majd megnyílik az út, mert Krisztus nyitja meg, mert Ő jön ide, és Ő ismerteti meg az Atyát. De most még csak ennek a küszöbén vagyunk, az antikrisztusi korban. Csak kinyílott valami, de be még nem lehetett menni. És mi ebből a tanulság most a mi számunkra? Hogy az Istennel és a Jézus Krisztussal való belső és zavartalan közösséget, örömet, közelséget addig nem érzi meg senki, és nem élvezi senki, amíg be nem megy a nyugodalomba, míg meg nem nyugszik a saját cselekedeteitől, és míg nem bízza az életét teljesen rá az Úrra. Akkor tudja meg, hogy mit jelent a nyugalom, és az Isten közelsége. Akkor nyílik ki a kapu. Aztán újholdkor is ki kellett nyitni. Az újhold egy új hónap kezdete; egy újnak a kezdete. Hát az új Izrael népének az életében az ezeréves királysággal kezdődik. Kinyílott, de még nem mehetett be a fejedelem. Majd akkor bejön a fejedelem. Mit jelent a mi számunkra? Hogy semmiféleképpen nem nyílik ki Istenhez az út csak azok számára, akik új életben járnak, vagy új teremtések a Krisztusban. Aztán miért nyílott ki a kapu szombatnapon és újholdkor? Mit kellett akkor csinálni? Akkor kellett a fejedelemnek áldozatot hozni. Emlékszünk rá, az előző részben arról volt szó, hogy a nép a fejedelemnek adta oda az áldoznivalót, és a fejedelem vitte az egész nép nevében az
áldozatot. Vagyis azt jelenti ki ezzel az Úr, hogy az a kapu, ahol be lehet menni Isten közelébe, csak az áldozatért nyílik kim ami látható, hogy Jézus Krisztus áldozatára mutat. Itt az antikrisztusi korban azonban nem fogadták még el Jézus Krisztus áldozatát. Mert az antikrisztusi korban a zsidó nép még nem fogadja el Krisztust. Ezért is nem mehetett be a fejedelem. Úgyhogy valami csak megnyílik, de nem teljesedik be. Most a mi számunkra arról beszél ez az Ige, hogyha mi elfogadtuk a Jézus Krisztus áldozatát, akkor nekünk nemcsak, hogy a kapu kinyílik, hanem be is mehetünk azon az úton, amelyet Ő szentelt új és élő út gyanánt, éppen az Ő testének a feláldozása által, tehát a golgotai keresztáldozata által. Csak ezen az alapon, Krisztusért járulhat bárki Isten elé. A saját maga jócselekedetei, gondolatai, életvitele alapján nem. Ki a fejedelem? Végül arról hadd szóljak, hogy hát mit jelképez, kit jelképez az a fejedelem, aki vitte az áldozatot, és aki előtt kinyílt ez a kapu. Tudjuk, hogy a zsidó nép hogy várja Jézus Krisztust? Mint királyt, mint fejedelmet. Ez a fejedelem itt Jézus Krisztust jelképezi, és arról beszél ez az egész esemény, hogy az antikrisztusi korban is várják. De az Úr, Jézus Krisztus nem lép be abba a templomba. Miért? Több ok miatt sem. Az egyik ok az, hogy a nép még mindig az ószövetségi áldozat alapján áll, és nem fogadja el az Ő egyetlen áldozatát. De azért sem lép be, mert arról beszélt az Úr Jézus, hogy én az Atya nevében jöttem, és nem fogadtatok be. Majd valaki más jön a maga nevében, azt befogadjátok, mert oda majd az Antikrisztus lép be, és őt befogadják. De valamiről szól nekünk ez. Aki most elfogadja élete Urának, fejedelmének Jézus Krisztust, az bemehet. Nemcsak távolról láthat valamit a kapuból, hanem átlépheti a küszöböt, és bemehet. Tehát akinek új élete van, aki újat kezdett, aki bement a nyugodalomba, és akinek az Ura Jézus Krisztus. Csak az áldozatért nyílik meg a kapu Most ez a rész egy másik eseményről is szól. „Mikor pedig a föld népe megyen be az Úr eleibe az ünnepeken…” (9. vers). Ha megfigyelték a testvérek, szombatnapon és újholdkor kinyílt a keleti kapu, elment a fejedelem a küszöbig. És a nép meddig mehetett? Ők is csak a küszöbig. Elolvasom még egyszer az Igét: „…ő leborulva imádkozzék a kapu küszöbén, azután menjen ki, a kaput pedig ne zárják be estvéig. És leborulva imádkozzék az ország népe ugyanannak a kapunak bejáratánál a szombatokon és az újholdnak napjain az Úr előtt” (2-3. vers). Vagyis, mivel a fejedelem az egész népért vitte az áldozatot, elment a kapu küszöbéig, leborult, imádkozott, és visszament. Be nem mehetett. Nem kellett bezárni egész szombatnapon és egész újhold napján a kaput. És mindenki jöhetett a küszöbig, mindenki imádkozhatott, de mindenkinek vissza kellett menni, be nem léphetett senki. Olvasunk itt egy másik verset is: „Továbbá, mikor a fejedelem szabad akaratból tesz égőáldozatot, vagy hálaadó áldozatokat, szabad akaratból az Úrnak, nyissák ki néki a kaput, mely napkeletre néz, és ő vigye égő-áldozatát és hálaadó áldozatait, mint a hogy szombat napon szokta tenni, és azután menjen ki, és zárják be a kaput kimenése után” (12. vers). Akkor már nem kellett egész nap nyitva tartani. Miért? Mert akkor nem a nép nevében vitte az áldozatot, csak a maga nevében. És amikor ő elvégezte, be is kellett zárni. Most ezzel azt szeretném újból aláhúzni, hogy a kapu csak az áldozatért nyílt meg annak, aki vitte az áldozatot, akiért vitték az áldozatot. Ha a népért vitték, az egész nép előtt kinyílott. Ha csak a fejedelemért, akkor a fejedelem előtt. Hangsúlyozom újra, hogy nem nyílik meg semmi másért Istenhez az út, egyedül csak Krisztus áldozatáért. Csak annak, aki ezzel az áldozattal megy, aki elfogadja önmagára nézve, hogy énértem is van az áldozat, mintegy én is viszem a Krisztus áldozatát.
Az északi és a déli kapu Azonban amit az előbb olvastam a 9. versben, hogy mikor a föld népe megyen be az Úr eleibe ünnepeken, akkor ez egy másik esemény. Úgy látszott, voltak olyan ünnepek, amikor a föld népe bemehetett az Úr elé. De egy érdekes módon mehettek be. Biztos feltűnt mindenkinek, hogy miért ez a rendelkezés, hogy aki bemegyen a déli kapun, az az északin menjen ki. Aki meg az északin ment be, az a délin menjen ki, senki nem mehet vissza ugyanazon a kapun, mint amin bejött. Mit jelent ez, amikor valaki bemegy itt, és átalellenében kimegy? Vagy fordítva? Az azt jelenti, hogy átment a házon. Nem mehetett ki és be ugyanazon a kapun. Nem volt ki- és bejárása ugyanazon a kapun. Nem emlékeztet ez bennünket valamire? Hogy kijár és bejár? Vagy nem járhat ki és nem járhat be ugyanazon a kapun? Az Úr Jézus beszélt erről, hogy Ő a jó Pásztor, és az Ő juhai kijárnak, bejárnak, és legelőt találnak. Itt az antikrisztusi korban a zsidó nép nem ismeri fel, vagy nem fogadja el nemcsak a Fejedelemnek Jézus Krisztust, hanem Pásztorának sem. Mert Jézus Krisztus mindig Pásztor-Fejedelem, akii nem uralkodik a nyájon, hanem legelteti és védi a nyájat. És csak aki elfogadja Urának és Pásztorának, annak van kijárása, bejárása, és legelője. Mégpedig milyen legelő? Hogy mondja a 23. zsoltárban? Füves legelőkön nyugtat, és csendes vizekhez terelget. Hát éppen ezt nem fogják megérni az antikrisztusi korban, a füves legelőt és a csendes vizeket, mert nem kell Krisztus. Csak átszaladnak, átsietnek, átfutnak, a nélkül, hogy igazán bensőségesen találkozhatnának Istennel, ahol dús legelőre és csendes élő vízre találnának. Ebből mi is tanulhatunk valamit. Vajon nem hasonlít sok embernek az élete ehhez? Hogy mint a mindennapi életben csak elszaladunk események mellett, a nélkül, hogy mélyen megértenénk, vagy átélnénk, vagy átéreznénk. Sokan csak így elszaladnak Isten mellett is. Valamit látnak, hallanak, valami megérinti őket, de nem tapasztalják meg, hogy mit jelent a füves legelő, meg a csendes víz. Vagy egy másik oldalról is megközelíthetjük ugyanezt. Ha valaki csak átmegy azon a házon, átjáró ház neki, nem lakik ott, csak átjár rajta. És mit mond a 23. zsoltárban Dávid, aki azt mondja, az Úr az én Pásztorom? Az Úr házában lakozom hosszú ideig. Neki nem átjáró ház az Úr háza, hanem lakhely. Nekünk is, ha nemcsak egy ilyen sietős átjárás az Úrral való közösség, hanem együtt lakozás, akkor tapasztaljuk meg, annak az áldásait, és akkor vágyunk igazán a mennyei hajlékokba, vele lakozni szüntelenül. Hosszú ideig, örökké. Együtt a néppel Van egy különös dolog itt feljegyezve. Amikor a nép megy, akkor a fejedelem a néppel együtt menjen be, és a nép között menjen ki. Ez Istennek a csodálatos Önmaga meghajlásáról és megalázásáról beszél: hogy Jézus Krisztusban együtt jár az Ő népével még akkor is, hogyha ez a nép haszontalan, és nem értette meg az Urat. Mintegy a fejedelem alkalmazkodott a néphez, az Úr parancsára. Ha a nép bemegy, menj be, ha a nép kimegy, menj ki. Együtt a néppel. Ugye, emlékszünk arra, amikor a nép a pusztában vándorolt? Engedetlenek voltak, lázadoztak, bosszantották az Urat. De az Úr mégis köztük járt. Ez egyrészt nagyon jó, mert „Isten közelsége oly igen jó nekem.” (Zsolt 73,28). Másrészt biztosan azt is tudjuk, hogy aki engedetlenkedik, azt kívánja, hogy bárcsak ne lenne ott az Úr! Aki engedelmességben jár, annak pedig mindig az a szíve vágya, hogy bárcsak mindig látnám az Urat! Talán egy zsoltárt hadd idézzek még ezzel kapcsolatosan: „Hová menjek a te lelked elől, és a te orczád elől hová fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem. Ha azt mondom: A sötétség bizonyosan elborít engem és a világosság körülöttem éjszaka lesz, A sötétség sem borít el előled, és fénylik az éjszaka, mint a nappal; a sötétség olyan, mint a világosság” (Zsolt 139,7-12). Különböző hangsúllyal lehet ezt a zsoltárt átélni. Az engedetlen úgy éli át, hogy hová menjek
az Úr elől? Jaj, akárhová megyek, úgyis utolér mindenhol. Nem lehet elbújni, akármilyen sötétben járok is, akármilyen messzire megyek. Az engedelmes szív pedig azt mondja: nem juthatok olyan helyzetbe, hogy kiessek az Úr látószögéből, kiessek az Úr kezéből, vagy eltűnjek az Úr szeme elől. Nincs olyan sötétség, és nincs olyan távolság. A Fejedelem Krisztus ott járt az Ő népe közt, és ott jár majd az antikrisztusi kor nehézségei között is. Ha a nép nem tudja, akkor is. És ott jár a mi nehézségeink között is, a mi nehéz utunkban is. Ha nem tudjuk, akkor is. Csak aki tudja, az nem fél. A fiak öröksége A harmadik rendelkezése Istennek a fejedelemmel kapcsolatosan, a fejedelem öröksége és ajándéka. Amikor a fiának ad valamit, az ő gyermekeinek, úgy olvastuk, hogy a nála maradt örökségben. De mikor a szolgáinak ad valamit, akkor az nem marad ott a szolgának örökségnek, hanem így olvastuk: „De ha örökségéből valamelyik szolgájának ad ajándékot, az a szabadság esztendejéig lesz azé, azután visszaszáll a fejedelemre; csak az ő öröksége lesz az ő fiaié” (17. vers). Tehát az Ige különbséget tesz fiú és szolga közt. Ennek nagy jelentősége van szellemileg is a mi számunkra. A Galata levélben azt olvashatjuk erről: „Hogy a törvény alatt levőket megváltsa [Krisztus], hogy elnyerjük a fiúságot. [Hogy ne szolgák legyünk, hanem fiak.] Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Lelkét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által” (Gal 4,5-7). Egy dolgot említenék meg ezzel kapcsolatosan. Miről beszél az nekünk, hogy a szolga a szabadság esztendejében vissza kell, hogy adja? Nem tudom pontosan, mire céloz itt az Ige, talán az ötvenedik esztendőre, a kürtölésnek az esztendejére, mert akkor minden birtok vissza kell, hogy szálljon az eredeti tulajdonosára. Különösen, ha szellemileg magunkra vonatkoztatjuk, másképpen is lehet érteni. Szabadulás ennek a földnek és testnek a kötelékéből. Jelenti a halált is, az eltávozást is innen. És ha meghalt a szolga, visszaszállt a fejedelemre. Nem hagyhatta örökségül az ő fiainak. És miről beszél ez nekünk? Hogy Isten, a nagy Király, a Fejedelem, nemcsak az Ő gyermekeinek ad valamit, hanem ad mindenkinek, ad a szolgáknak is. De amit a szolgák kapnak, az mind itt marad, mind visszaszáll, semmit nem örökségképpen hagy, semmit nem vihetnek el. Mert mit kapnak a szolgák? Földi dolgokat, ideig való dolgokat, e világi dolgokat. Mert az után is vágynak. És ha letelik az idő, akkor azt itt kell hagyni. De mit kapnak a fiak, milyen örökséget? Hol van a mi országunk? Azt mondja, a mennyekben van, ahonnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk. Ami a szolgálatunkhoz kell, körülmények, anyagiak, idő, pénz, erő, mi is mindent leteszünk. Ez csak a szolgálathoz kellett. De amit kaptunk Krisztusban örökséget - hogy olvastuk az Igét? Örökösei Istenne, hogy örökösök legyünk az örök élet reménysége szerint. Azt nem hagyjuk, mert az maga a Krisztus. És az a miénk lesz, mert fiak vagyunk. De csak a fiak örökölnek, a szolgák nem. Mit adunk? Aztán még egy tanulság van abból a mi számunkra. „És a fejedelem el ne vegyen a nép örökségéből, hogy nyomorgatással kivesse őket tulajdonukból; a maga tulajdonából adjon örökséget fiainak, hogy az én népem közűl senki el ne széledjen a maga tulajdonából” (18. vers). Tehát a fejedelem örökséget, ajándékot csak a maga tulajdonából adhatott, a népéből nem, csak a magáéból. És ez így van most is. Krisztus milyen örökséget adott, és Isten milyet adott? A magáéból. Krisztus abból adott, amit Ő szerzett meg a tulajdon vére által. Nem más küszködött érte, nem a másé volt. A mi számunkra pedig az ebből a nagyon megszívlelendő, hogyha mi is adunk ajándékot bárkinek, a magunkéból adjunk, ne a máséból. Ne az olcsóból, ne az ingyenből. Mert van ennek egy mély szellemi mondanivalója. Amikor adunk, Istennek adunk. Mert ha embereknek adunk is, az ér valamit, ha úgy adjuk, mintha Istennek adnánk. És
Istennek nem az ajándék hiányzik, nem a pénz, az anyagiak. Istennek nem hiányzik, minden az Övé. Hanem Isten a szívet nézi, hogy mennyit vagyunk képesek áldozni, letenni, lemondani. Krisztus az egész életét letette. Nagyon szép példa erre Dávid. „És monda Araunak: Mi az oka, hogy az én uram, a király az ő szolgájához jő? Felele Dávid: Azért, hogy megvegyem tőled e szérűt, és oltárt építsek ezen az Úrnak, hogy megszünjék a csapás a nép között. Monda Arauna Dávidnak: Vegye el hát az én uram, a király, és áldozza fel, a mi néki tetszik. Ímhol vannak az ökrök az áldozathoz; a boronák és az ökrök szerszámai pedig fa helyett; Arauna mindezt, óh király, a királynak adja. És monda Arauna a királynak: A te Urad Istened engeszteltessék meg általad. Monda pedig a király Araunának: Nem, hanem pénzen veszem meg tőled, mert nem akarok az Úrnak, az én Istenemnek ingyen való áldozatot áldozni. Megvevé azért Dávid azt a szérűt és az ökröket ötven ezüst sikluson. És oltárt építe ott Dávid az Úrnak, és áldozék egészen égő és hálaáldozattal; és megkegyelmeze az Úr a földnek, és megszünék a csapás Izráelben” (2Sám 24,21-25). Mennyire becsüljük az Urat? Még egy néhány gondolatot elmondanék az áldozatokról. Részletesen elsorolja itt az Ige, hogy mit, mennyit és hogyan kell feláldozni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy itt is figyeljék meg a testvérek, megint dominál a hatos szám. Míg az Ószövetségben, a Mózes törvényénél, ahol az áldozatokat elrendeli az Úr, a hetes szám van. Ugye, erről volt szó, a hetes az isteni tökéletesség száma, a hatos pedig a gonosznak a száma. Mert az antikrisztusi korról szól.) De most főleg egy másik dologra szeretnék kitérni, ami ennek a résznek a végén van. Az Úr két áldozat bemutató helyet, vagy az áldozat sütéséhez és főzéséhez való helyet mutat meg a prófétának, az egyik belül van, a belső udvarban, a másik kívül van, a külső udvarban. Ami belül van, ott azt az áldozatot főzték, ami a papoké, ami kívül van, azt az áldozatot, ami a népé; és élesen el kellett különíteni. A belső papok áldozatából semmi ki nem kerülhetett, nehogy megszentelje a népet. Erről már volt szó korábban. Mi a tanulság a számunkra? Nekünk egy áldozatunk van, egyetlenegy áldozatunk, Jézus Krisztus. De most is különbözőképpen becsülhetjük ezt az áldozatot. A papok nagyra becsülték Istent, és megszentelték. A nép kevésbé. Még a Léviták is kevésbé, ezt láttuk. És ezért épp annak az áldozatnak bent örülhettek közel az Úrhoz, a szentek szentjéhez. Aki ma is nagyra becsüli Jézus Krisztus áldozatát, az közelebb van az Úrhoz, örvendezhet az Úrnak. Aki kevesebbre becsüli, az messzebb van az Úrtól. Nem az áldozat nagyobb vagy kisebb, mert az egy, hanem arról van szó, mi hogy becsüljük ezt az áldozatot. És ezzel nagyon szorosan összefügg a szolgálat. Mert akik bent áldoztak, bent ették az áldozatot, azok bent szolgáltak a szentélyben az Úrnak. Akik pedig oda nem mehettek be, kint ették az áldozatot, és ott szolgáltak az Úrnak. Ezt a szolgálatot láttuk korábban. Amennyire mi becsüljük az Urat, az Úr is úgy becsül meg bennünket. Itt nem személyválogatásról van szó, vagy nem arról, hogy az egyik nagyobb kegyelemben vagy kisebb kegyelemben részesül, mert egy az Úr, egy az áldozat, ami értünk adatott, egy a menny. De milyen közel vagyunk-e az Úrhoz? Hogy mondja az Úr? Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is. És aki nekem szolgál, megbecsüli az Atya. De a szolgálat mindig az áldozat megbecsülésével van kapcsolatban. Csak úgy tudok az Úrnak szolgálni, ha Krisztus szerelme szorongat. Az Ő nagy áldozata, szeretete szorongatm és úgy vélekedek, hogy ez után nem magamnak élek. És a belső pitvarban a szolgálat nemcsak kiváltság, hanem nagyobb teher, nagyobb felelősség is. De nagyobb öröm is!
Befejezés Az Úr áldjon meg bennünket, hogy megértsük és megszívleljük, kinek-kinek mi az üzenet ebből az Igéből! Talán csak még egyet említenék meg: A fejedelem nem lépett át a küszöbön. Nagyon sok szív úgy van, mint ez a templom. Már csak egy lépés kellene, hogy belépjen a szívébe, életébe a fejedelem, az Úr. Azt az egy lépést kellene csak megtenni. De azt az egy lépést valami miatt nem teheti meg. Amíg mindent fel nem adunk az életünkben, szívünkben, amíg ki nem szolgáltatjuk az Úrnak, addig nem lép be. De ha feladjuk magunkat, akkor belép, és csak akkor tudjuk Őt nagyra értékelni. Amikor pedig Őt nagyra értékeljük, az Ő áldozatát, akkor mi is egyre inkább közelebb kerülünk Hozzá. Ámen. Debrecen, 1989. október 25.
