Evelyn Lau Szökevény

Evelyn Lau Szökevény Egy utcagyerek naplója

Fordította: Nagy Veronika

Konkrét Könyvek

2005

2

Köszönjük a Canada Council for the Arts támogatását

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Evelyn Lau: Runaway – Diary of a Street Kid HarperPerennialCanada, 2001 Runaway: Diary of a Street Kid, Copyright © 1989 by Evelyn Lau Hungarian edition © Konkrét Könyvek Kft, 2005 Hungarian translation © Nagy Veronika, 2005

Szerkesztette Földes Zsuzsanna Felelős kiadó Nóvák Erik

www.konkretkonyvek.hu

Nyomta a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Rt Felelős vezető Mádi Lajos vezérigazgató

ISBN 963 86486 9 4

3

A pszichiáteremnek, aki vigyázott rám, és Fred Kernernek, aki hitt ebben a könyvben

4

Prológus Hatéves koromban döntöttem el, hogy író leszek. Az elhatározás nemcsak múló hóbort volt, tudtam, hogy az írás olyasvalami, amit jól tudnék csinálni, és örömömet lelném benne. Hatéves koromra igazi könyvmoly lettem – az olvasás olyan volt számomra, mintha egy fantáziavilágban élnék; ez jelentette számomra a menekülés egyetlen módját. Úgy hittem, hogy ha írok, másoknak is lehetővé teszem, hogy átéljék, amit én érzek, azt, hogy ha kinyitják valamelyik könyvemet, ők is eltűnhetnek egy kis időre. Számomra már akkor fontos volt, hogy el tudjak szakadni a valóságtól. Vancouverben születtem, kínai bevándorlók gyermekeként. Félénk befelé forduló gyerek voltam, rendkívüli érzékenységgel fordultam a környezetem feszültségei és érzései felé. A szüleim szigorúak voltak, túlságosan féltettek, és gyanakvóan figyelték a családot körülvevő ismeretlen társadalmat. Már az óvodában elvárták tőlem, hogy kimagaslóan teljesítsek, mivel úgy vélték, előre megtervezett orvosi vagy jogi karrieremnek ez az első lépcsőfoka. Nem nagyon engedték, hogy a szomszéd gyerekekkel töltsem az időmet, következésképp folyamatosan a könyveket bújtam. Apám rengeteg időt töltött velem ezekben a korai években. Nagyon közel álltunk egymáshoz, nyugodt és gyengéd volt és megadta mindazt a gondoskodást, amire szükségem volt. Anyám apró, vékony nő volt, energikus és ideges, állandóan fel-alá cikázott a házban, főzött takarított, és minden különösebb ok nélkül felhúzta magát. Néha az éjszaka közepén elkezdtek veszekedni apámmal. Ez mindig megrémített – féltem, hogy anyám a végén megsérti apámat, vagy elüldözi otthonról. Egy kicsit később, az általános iskolában kezdtem úgy érezni, hogy minden oldalról nyomás nehezedik rám. A szüleim elvártak tőlem, hogy én legyek az iskola legjobb tanulója, sőt a tanárok közül is többen csalódottságuknak adtak hangot, ha nem sikerült megszereznem a legjobb jegyeket. Ilyenkor anyám megharagudott. Minden délután behívott a nappaliba, ahol a kanapén ülve, idegesen csapkodta a tenyerét egy vonalzóval, és arra kényszerített, hogy soroljam el a válaszokat a tankönyvben feltett kérdésekre. Hisztérikus lett a csalódottságtól, ha nem a megfelelő választ adtam. Rettegtem ezektől a délutáni felelésektől, és egyre jobban féltem az emberektől, különösképpen a szüleimtől. Úgy menekültem előlük, hogy derűs kis bejegyzéseket írtam a naplómba, és különböző regényalakok személyiségét öltöttem magamra. A külvilág szemében nem tűntem lázadónak. Sohasem árulhattam el, ha dühös voltam, mivel ez büntetést vont maga után. Ehelyett inkább fájdalmasan érzékennyé váltam mindenre, ami körülöttem történt – mégsem tűnt úgy, hogy képes vagyok megvédeni magamat a sérülésektől. Egyszer ötödikes koromban, az egyik vizsgán 89%-ot értem el. Ezzel a szégyellni való eredménnyel nem mehettem haza, ezért idegességemben azt mondtam az egyik barátomnak, hogy megölöm magam. Az egyik tanár meghallotta ezt, és megszervezett egy találkozót az iskola egyik pszichiáterével, de nem voltam képes rá, hogy bármit is elmondjak neki. Megkérdezte, hogy találkozhatna-e a szüleimmel – az anyám bement hozzá, de hazafelé menet megígértette velem, hogy senkinek nem mesélem el, mi történt. Félt, hogy szégyent hozok a családra. Tízéves voltam, amikor az apám elveszítette az állását. Ez volt gyermekkorom egyik legszörnyűbb élménye, mert ez jelentette apámtól való váratlan elkülönülésem kezdetét. Visszahúzódott magába, hajnalig dolgozott az alagsorban, állásinterjúkra járt, minden erejével azon volt, hogy ennivalót varázsoljon az asztalunkra, ezért rövid megbízásokat szerzett, amik néhány hétig lekötötték, mielőtt újra az utcára került. Sohasem sikerült újra a közelébe kerülnöm, részben azért, mert úgy gondolta, elég idős vagyok ahhoz, hogy az anyám viseljen értem felelősséget. Anyám dühödten látott hozzá feladatához. Ezután már ritkán láttam az 5

apámat – köszöntünk ugyan egymásnak, amikor hazaért a munkából, de ez volt minden. A feszültség együtt erősödött az egyre nagyobb pénzhiány és a ház, valamint az autó fenntartásának költségei miatt. A biztonság csapdái. Az anyám szemrehányásokat tett apámnak, amiért nem képes rendesen eltartani a családját, amikor pedig a hagyomány szerint ez lett volna a szerepe. Anyám tehetetlen volt apám helyzetével szemben, de nem így érzett, ha rólam volt szó, ezért az összes energiáját rám összpontosította. Biztos akart lenni abban, hogy helyrehozom a hibáikat. Az általános iskola utolsó évében a serdülőkor keményen beütött az osztálytársaimnál, ezzel egy időben az öltözködés lett egymás megítélésének egyetlen szempontja. A szüleimnek nem jelentett volna nehézséget, hogy vegyenek nekem egy farmernadrágot és egy melegítőfelsőt. Ehelyett azonban mindennap nevetséges göncökben jelentem meg az iskolában, amiket anyám a ruhásládája mélyéről ásott elő, világoszöld trapéznadrágok és hasonlók. Attól a pillanattól kezdve, hogy feltűntem az iskolaudvaron, egészen addig, amíg hazaindultam, kegyetlen gúnyolódások céltáblája lettem. Minden éjjel azért imádkoztam az ágyamban, hogy bárcsak meghalnék álmomban, és akkor nem kellene újra keresztülmennem ezeken a dolgokon. A szüleim eleresztették kéréseimet a fülük mellett. Ez az év olyan hosszú volt, mint egy egész élet. Gyerekként nagy tapasztalatra tettem szert egyfajta tudathasadásos állapot előidézésében, de abban az évben tökélyre fejlesztettem ezt a képességemet. Elképzeltem, hogy egy tengeralattjárón élek, mélyen az óceán fenekén, mindenkitől távol. Annyira erősen próbálkoztam, hogy teljesen megdöbbentem, amikor ezek a képzelgések nem váltak valóra. Ritkán maradtam a testemben, inkább egyre távolabbra és távolabbra sodródtam tőle. Szinte sohasem szólaltam meg az órákon, mert a félelem megbénított, a jegyeim ennek következtében erőteljesen leromlottak, anyám aggodalma pedig egyre nőtt. A hálószobámba zárt, és a két tanítási nap közötti időszakot a könyveim fölött görnyedve töltöttem. Ez volt az a hely, ahol az írásaim – novellák, versek, valamint két könyv hosszúságú kézirat formájában – alakot öltöttek. A középiskola bizonyos szempontból könnyebb volt. Szereztem néhány barátot, részt vettem a békemozgalomban, a nevem minden évben szerepelt a dicsőséglistán, irodalmi folyóiratok közölték írásaimat, és több irodalmi pályázatot is megnyertem. A szüleim képtelenek voltak elfogadni, hogy írok, és részt veszek a békemozgalomban. Az írást csak akkor engedélyezték, ha kizárólag csillagos ötösöket hoztam haza, és egészen addig, míg tizennégy évesen meg nem szöktem nem engedtek ki a házból, csak ha iskolába vagy zongoraórára kellett mennem – még hétvégenként vagy tanítás után sem. Engedelmesen a hálószobámba vonultam és nem mozdultam ki, több hónapig tartó depresszióba süllyedtem és csak az könnyítette meg a helyzetemet, hogy titokban tovább tudtam írni, a matekfüzetem alatt rejtegetve az írásaimat. Anyám nesztelenül lopózott be a szobába, hogy leellenőrizze, rendesen csinálom-e a házi feladatomat; a tankönyvet megdöntve tartottam az egyik kezemben, miközben a másikkal írtam. Amint meghallottam a lépéseit, azonnal lecsaptam a könyvet. Emiatt aztán folyamatos rettegésben éltem, ez egyfajta megszoksz-vagy-megszöksz reakció volt mindarra, ami körülöttem zajlott. Ezzel egy időben bulimiás lettem, amit a szüleim képtelenek voltak felfogni; annak a súlyos stresszbetegségnek a tünetei is ekkor jelentkeztek először, ami miatt mind a mai napig gyógyszeres kezelésre szorulok. Hihetetlen mély depressziós periódusok követték egymást, egyre lejjebb és lejjebb csúsztam, és már képtelen voltam visszatérni. Olyan érzés volt, mintha egy felhő alatt élnék. Gyakran játszottam az öngyilkosság gondolatával, de nem tudtam mit kezdeni azzal az érzéssel, hogy ha tényleg megtenném, mekkora csalódást és mennyi szenvedést okoznék a szüleimnek. Az egymás után érkező postai küldemények egy másik problémát vetettek fel, és a veszekedés, ami a szökésemet siettette szintén a levelek miatt robbant ki. A postával többnyire

6

az elutasításokat hírül hozó papírfecnik érkeztek, a levélváltások a különböző szerkesztőkkel, akik szívélyes megjegyzéseket fűztek az oldal aljára odafirkantott szavakhoz: „tizenhárom éves”, illetve néha egy-egy visszajelzés, hogy elfogadták, amit küldtem, meg egy-két csekk. Ezekben az időkben az anyám már rettegésben tartott, amikor dühkitörései voltak, kiabált velem, leszidott, és állandóan az orrom alá dörgölte, hogy nem érek semmit, és semmire sem vagyok jó. Igazi mintagyerek lett belőlem – sohasem jártam el szórakozni, segítettem a házimunkában, nem volt fiúm és barátom is kevés, jó jegyeket hoztam haza az iskolából, sohasem nyúltam drogokhoz vagy alkoholhoz. Irodalmi díjakat nyertem, de a szüleim inkább megharagudtak, mint hogy büszkék lettek volna rám, és leszidtak, amiért nem a házi feladatommal foglalkoztam. Sohasem éreztem, hogy szeretnek, vagy hogy valaha is elégedettek lesznek velem, ők vagy bárki más a világon. És ez volt az egészben a lényeg. Az érzés, hogy bármit teszek is, sohasem tudom majd igazolni a létezésemet és azt, hogy a lányuk vagyok. Néha, amikor a szüleim nem voltak otthon, sikítozni kezdtem, és képtelen voltam abbahagyni. Rosszabb volt, mint bármi, amit el tudtam képzelni, órákon és órákon át nem tudtam kilépni a hálószobámból. Az anyám nem hagyott volna békén, apám pedig mintha nem lett volna ott. Elérkeztem arra a pontra, hogy mindent képes lettem volna feladni, ami megszokott volt a számomra, az írást is beleértve, csak hogy megszökhessek. Nem terveztem meg előre; az egyik nap egyszerűen megtettem. Valahogy éreztem, ha nem tenném meg, akkor vagy megölném magam, vagy megőrülnék. Ezek a naplóbejegyzések életemnek a szökésemet követő két évéről adnak számot. Bizonyos szempontból ez sem különbözik azoktól a megsemmisített naplóktól, amelyek megelőzték – ez is a túlélésről szól. Talán nehéz elhinni, de mindent, ami ez alatt a két év alatt történt velem, könnyebb volt elviselni, mint azt, hogy otthon éljek, és ez az oka annak, hogy soha nem tértem vissza.

7

Első rész 1986. március 22. – június 18.

Március 22. Reggel van, egy ifjúsági újság szerkesztőségében vagyok. Tegnap szöktem meg otthonról, az iskola könyvtárából hívtam fel a srácokat az újságnál, és könyörögtem nekik, hogy fogadjanak be egy kis időre. A kulcsra zárható szekrényből kiürítettem az elrejtett feljegyzéseimet, végigvonszoltam őket a folyosón, aztán az egészet kidobtam a szemétbe, és hallgattam, ahogyan a papír lezúdul a kuka fenekére. Egészen biztos, hogy nem jöhetnek velem – az iskolatáskám már így is tele volt versekkel és történetekkel, volt még nálam egy könyv a könyvpiacokról, egy váltás ruha meg tíz dollár. A nappaliban húzom meg magam, messze az ablaktól, a hegyeket nézem, és megpróbálom meggyőzni magamat, hogy ez előtt a nap előtt nem léteztem, hogy a szüleim nem is várják serdülő lányukat haza az iskolából. A padlón kuporgok, és erősen koncentrálok erre a fantáziaképre: Sohasem történt meg, a mai napig nem jöttem világra. A srácok az újságnál megpróbálnak lelket önteni egymásba, megpróbálják megakadályozni, hogy összeomoljunk, Tommy a szárnyai alá vett, és úgy tűnik, felfogta, hogy most szükségem van valakire magam mellett. Úgy tesz, mintha élvezné a helyzetet, és gyakran fordul felém megnyugtató mosollyal az arcán. Don melegszívű és vicces srác; a kanapén ülve történeteket mesél, közben a karjaival hadonászik. A konyhában, a tűzhely előtt áll, szürke pulóvert visel, úgy tűnik, mintha ő lenne a ház ura – miközben nézem, úgy érzem, biztonságban vagyok. De Don és a barátnője Crystal már elmúltak tizenkilenc évesek, ezért megvádolhatják őket, hogy menedéket nyújtanak egy szökött gyereknek. És mindezt olyasvalakiért teszik, akit még soha életükben nem láttak. Crystalra pillantok, és látom a ráncokat a homlokán, látom, hogy arra vár, mikor kopogtat a rendőrség az ajtón.

Este Ma eldöntöttük, hogy le kell lépnem Vancouverből, és a part felé kell vennem az irányt. Az újságíró srácoknak van egy Joe nevű haverjuk, aki azon a környéken él egy faházban. A rendőrség már számos emberrel érintkezésbe lépett, akik valamilyen kapcsolatban állnak az újsággal, és miután leléptünk, megjelentek a háznál. Komppal mentünk Joe faházához. Féltem ettől az utazástól; a házban, elrejtőzve a fény elől nagyobb biztonságban éreztem magam. Tommy most itt van velem, a konyhaasztal fölé hajol, és verseket olvas fel. Úgy érzi, kötelessége itt maradni annak ellenére, hogy már így is túl sokat tett értem beleértve az ellógott főiskolai óráit a vizsgaidőszak küszöbén. Joe öreg hippi, derékig érő hajjal meg egy válla köré csavart rojtos kendővel. A faházban van egy fa tűzhely, de nincsen meleg víz, fűtés vagy hűtőszekrény. A házhoz tartozó hatalmas, burjánzó kertben szellemsátrak kísértenek, amelyekben Joe barátai szokták a nyarakat tölteni. Elképesztő, egy faházban élni, biokoszton, mindenhol fák, ameddig a szem ellát, egy kis patak, csirkék. Azért éjszakánként nagyon hideg van itt. Joe a szokásos dumával próbált biztatni: – Segíts azoknak, akiknek szükségük van a segítségre; és fogadd el a segítséget, ha neked van rá szükséged. Azt mondta, itt biztonságban leszek, ameddig csak maradok. Rámutatott, hogy természetesen további négy évig nem tud támogatni, de simán költözhetek az egyik 8

biztonságos helyről a másikra. Hogy mennyi ideig? Még mindig dédelgetek bizonytalan elképzeléseket arról, hogy lelépek az Államokba; végül is mindegy, ha már ezt a tartományt úgyis el kell hagynom. Tommy és Joe arra a meggyőződésre jutottak, hogy beszélnem kellene a szüleimmel, de nem teljesen értik, miről van szó. Miért kellett volna ennyi szenvedést okoznom nekik azzal, hogy megszöktem otthonról, ha képesek lettünk volna beszélni egymással? Azon tűnődöm, látom-e még valaha a barátaimat a suliból és az utcát, ahol eddig éltem. Vajon lesz-e még olyan pillanat az életemben, amikor elég bátorságot érzek majd magamban ahhoz, hogy újból kimerészkedjek a világba? Reggel attól a gondolattól, hogy képtelen leszek folytatni az írást, nyomott hangulatba kerültem. Még mindig beadhatom az írásaimat különböző magazinokhoz meg pályázatokra, félretéve a pénzt a bélyegre, de mivel nincsen címem, sosem fogom megtudni, hogy elfogadták-e, amit elküldtem nekik. És mi lesz, ha egy idő után feladom az elhatározásom, és megelégszem ezzel a furcsa irománnyal vagy a naplófeljegyzésekkel?

Március 24. Végre kezdek megnyugodni, habár lelkiismeret-furdalásom van, amiért elégedettséget érzek, és közben azon jár az eszem, vajon a szüleim most min mennek keresztül. Tommyt mulattatja a gondolat, hogy mit szólnának a szüleim a faházhoz és a lakóihoz: „Felforgató és tisztátlan – drogok, hippiételek és hosszú haj!” Ez a legmerészebb rémálmaikon is túltesz. Ezek az emberek bíznak egy anarchista forradalomban. Amikor aggódni kezdtem, hogy megakasztom az újságok politikai aktivitását azzal, hogy magamra terelem a hatóságok figyelmét, mindannyian azt felelték, semmi gond, ez a tapasztalat csak felkészíti őket a forradalomra. Legalább tudják majd, mit kell tenniük, ha fogságba esnek. – Tarts ki, amíg az anarchista forradalom véget nem ér, azután már szabad leszel – mondta az egyikük. Komolyan gondolják, és ez a szép benne.

Este Tommy arcán csendes rosszallás tükröződik, miközben figyeli, ahogyan életem első jointján osztozom Joe-val. Annyira hideg van itt. A kurva életbe, ezt hallgasd: Amerika és Líbia ma megtették, és fegyverekkel, rakétákkal meg minden szarral egymásnak estek. Tommy egy másik törvényhatóság területéről feladja a leveleimet, amit az iskolai barátaimnak meg néhány író barátomnak küldök. Tegnap Tommyval kézzel kimostunk egy fürdőkádnyi ruhát; ma összegereblyéztük a kertet. Bámulatos ez a srác, Joe-nak igaza van: A HIPPI FÍLNG MINDIG DÍVIK!

Március 25. Tegnap Tommy megjegyezte, hogy szerinte még mindig az lenne a legjobb megoldás, ha megpróbálnék egyezségre jutni a szüleimmel, és aztán hazamennék. Tudtam, esztelenség volt visszautasítani a lehetőségét annak, hogy megbeszéljük a dolgokat, de azzal is tisztában voltam, hogy ha megpróbáltam volna beszélni velük, dühvel és még szigorúbb szabályokkal viszonozták volna a kísérletet. Nem mehetek vissza, de így sem fog senki hinni nekem; titokban mindenki abban bízott, hogy néhány héten belül megváltozik a hozzáállásom a dolgokhoz. Kezdtem úgy érezni, hogy sarokba szorítanak, különösképpen Tommy. Amikor Joe hazaért, megölelt és azt mondta, úgy nézek ki, mint aki nagyon szomorú, és mindjárt elsírja magát. Miután Tommy lefeküdt (ma korán reggel visszament Vancouverbe; tegnap lekéste az utolsó buszt), elkezdtem inni. Végül előbukkantak a könnyek, miközben az iskolai

9

barátnőmre, Patriciára gondoltam meg a sok kellemetlenségre, amitől megmentett, az érettségére, a kiegyensúlyozottságra, amit abból merítettem, hogy körülötte lehettem. Még elköszönni sem tudtam tőle. És az írásnak is vége. A feljegyzések, amiket ki kellett dobnom egy kukába, mert nem fértek el az iskolatáskámban. A jövő, amit ugyanezzel a mozdulattal kihajítottam – milyen egyszerűen tűnt el minden. Aztán Don és Crystal, akiket arra kényszerítettem, hogy elviseljenek, és most Joe… Órákig zokogtam először, mióta elhagytam az otthonom. Joe bejött a konyhába, a karjaiba zárt és úgy ringatott, mint egy kisbabát aztán az ágyhoz vezetett. Nem szólalt meg, kivéve, amikor azt dörmögte hipnotizáló hangon, hogy minden rendben lesz, minden. Ezt újra és újra elismételte, amíg végül abbahagytam a rázkódást aztán adott egy jóéjtpuszit, és otthagyott, én pedig kimerülten álomba zuhantam a gyűrött takaró alatt.

Március 26. Úgy érzem, mintha megerőszakoltak volna. Gyűlölöm magamat, gyűlölöm a férfiakat, undorodom tőlük – ezek a szokatlan érzések kavarognak bennem. A múlt éjjel éhgyomorra ittam – és az italtól rosszul lettem, szédültem. A faház üres volt Joe ágyának szélén ültem, beszélgettünk. Végül megkérdeztem, hogy aludhatok-e a padlón a szobájában, mivel ott minden este tüzet rak, miközben az én szobám elviselhetetlenül hideg. Egy matracot és néhány takarót hozott, aztán megölelt, és megkérdezte, hogy nem aludnék-e inkább vele. Először jó ötletnek tűnt. Nagyon egyedül éreztem magam, és szükségem volt egy ágyra, ahol nem fagyok meg, és egy hálótársra az oldalamon. (Talán tényleg túl naiv voltam, amikor elhittem, egy lány bemászhat egy férfi ágyába éjszakára, és nem kell attól félnie, hogy nem hagyják békén. De hogyan is érthettem volna ezt meg?) Joe levetkőzött, én pedig ledobtam magamról a kabátomat fáradt voltam, és forgott velem a világ, a párnába temettem magamat De akkor Joe lehúzta a bugyimat, és elkezdte felderíteni altestemet a mocskos ujjaival. Fájt, és rémültem felocsúdtam a kábulatból, rászóltam, hogy hagyja abba, de nem állt le. Aztán a kezemre meg a lepedőre élvezett. Azért hagytam, hogy azt tegye, amit tett, mert arra számítottam talán megengedi, hogy tovább maradjak nála? De most már le akarok lépni.

Március 27. Nem tudok mit kezdeni azzal, ami Joe és köztem zajlik. A múlt éjjel lefeküdtünk, aztán ma reggel megint. Fáj. Azon gondolkodtam, hogy mi lehet olyan jó a szexben. Az én hibám; nem bírom elviselni a gondolatot, hogy egyedül kell aludnom. Joe most a szobájában van, alszik, korábban a kertben dolgozott. A ma reggeli aktus lesz az utolsó. Eddig megpróbáltam nem megbántani azzal, hogy leállítom, de nem igazán rajongok a fájdalomért.

Március 29. Mit tartogat a jövő? Elmenekültem – de hová? Vicces, de még mindig szeretném vinni valamire. Talán magam elől szeretnék leginkább megszökni; felölteni egy maszkot, ami rám olvad. Röhejes, ahogyan Joe tutira veszi, hogy az érzelmi kötődés kizárólag a szexuális kapcsolat után jöhet szóba, előtte soha. A hangjában meglepődés vibrál, amikor elismeri, hogy kezd megszeretni. (Ó, mily' nemes gesztus!) Csak a személyiségemet kell eladnom, illetve ahogyan valaki egyszer megjegyezte, a seggemet. De ez soha nem fog bekövetkezni. Önmagamat csak mint embert vagyok hajlandó odaadni, nem úgy, mint egy testet.

10

Éjjel Délután megérkezett Tommy. Azt mondta, nagyjából minden rendben ment; leadta a leveleket, és fölhívta a szüleimet. Az apám elment hozzájuk a levelemért. Elmesélte Tommynak, hogy a volt főnöke fizet neki egy hirdetést a Vancouver Sunban a főbb hírek között, amiben arra kérnek, hogy menjek haza. Az apámat közben hívták dolgozni, de nem akart menni. Hirtelen elöntött a düh. Teljesen fölöslegesen pazarolja az idejét és az energiáját! Joe ágyára vetettem magam, teljes hangerőre állítva a zenét, és üres tekintettel bámultam a falat, miközben a zene szétcseszte a koponyámban tátongó űrt. Tommy bejött, és leült mellém, de hamar kiment, mert nem törődtem vele, teljesen elvesztem a duzzogásban. Később halkan újra bejött, lekapcsolta a zenét. Zokogtam, hogy hagyja. Mire közölte, hogy Crystal van a telefonnál; a rendőrség rájött, hogy ő és Don bújtattak engem. Kiderült, hogy a leveleket odaadták Crystal nővérének, hogy postázza őket. A hatórás hírekben leadtak egy összeállítást az eltűnésemről, amelyben részleteket is mutattak a leveleimből, azt a benyomást keltve, hogy elraboltak. Crystal nővére bepánikolt, és ment a rendőrségre. Azt hittem, ilyesmi csak a rémálmaimban fordulhat elő. Crystal arra kérte Tommyt mondja meg nekem, hogy nem az én hibám, hogy ő és Don akkor is segítettek volna, ha előre tudják, hogy így végződik. Ami azóta történt, arra csak homályosan emlékszem. Épp most hallottam az egész történetet, leadták a késő esti híradóban – a szüleim úgy állították be, mintha elraboltak volna. Tommyt emberrablással vádolják. Nemrég beszélt az ügyvédjével telefonon, Joe összevissza mászkál a faházban, lázasan próbálja elrejteni a füvet… nekem végem. Mindannyiunkat le fognak tartóztatni. Mindenki nyakig ül a szarban miattam. Nehéz tisztán látni. Tommy anyja kiborult és el fogja árulni a rendőröknek, hol vagyunk, ha megkérdezik. Meg kellene ölnöm magam, Joe azt akarja, hogy lelépjek. A rendőrök bármelyik percben itt lehetnek – a híreket az egész tartományban leadták. Az emberek felismertek a parton. Fogalmam sincs, mit tegyek, hogyan éljem ezt túl. Tommy egy cetlit tesz elém az asztalra: „Aki elbotlik abban, ami mögötte van, az nem látja, hogy mi van előtte.” Én nemcsak egyszerűen elbotlottam, hanem összeestem, és magammal rántottam még, isten tudja, hány embert. Fölhívtam Patriciát Azt mesélte, hogy a rendőrök felkeresték néhány barátunkat és hogy mostanra már szinte az egész suli tudja. Fölhívtam Crystalt és üvöltöttem, hogy sajnálom, hogy Donnak és neki el kell hinnie, hogy nagyon sajnálom. Azt várják tőlem, hogy holnap visszatérjek Vancouverbe Tommyval, a belvárosi Segélyszolgálathoz. Gyűlöllek, Joe, de ez az egyetlen módja, hogy tisztázzam ezt az egész szart. Valószínűleg bedugnak majd egy intézetbe. Össze vagyok törve, de még mindig elég önző vagyok. Nem bírok visszamenni, szembenézni a szüleimmel, és aztán (saját belátásom szerint – erről biztosítanának) hazamenni vagy az állam gondozásába. Kurva Joe. Neki csak az számít hogy tűnjek el, csak ennyi. Nem mehetek haza, de annak sem lenne semmi teteje, ha itt maradnék, és arra várnék, hogy értem jöjjön a rendőrség. Még csak el sem szökhetek innen, mert nincs hova mennem, mindenhol utolérnek. Szóval választhatok: állami gondozás, öngyilkosság, vagy megpróbálok megint meggyőzni valakit, hogy fogadjon be. Az utóbbi megoldás tetszene a legjobban, ami megint csak azt mutatja, hogy mennyire önző vagyok. Hajnali két óra van, Tommy valószínűleg még mindig ébren van, és a plafont bámulja. Egy pár órával ezelőtt még az asztalnál ültünk, és beszélgettünk. Mondtam, hogy nem akarok

11

visszamenni Vancouverbe, hanem egy másik búvóhelyet szeretnék, Joe erre közbevágott, hogy ha igazán törődnék Tommyval, ahogy mondom, akkor nem lennék ilyen csökönyös Vancouverrel kapcsolatban! – Ó, istenem, nézd, sajnálom. Ezt nem kellett volna – fűzte hozzá azonnal, ahogy Tommy szemében megcsillant a harag. Összevissza rohangáltunk felborítva mindent, mindennek nekimentünk, téves számokat hívtunk. Kiábrándító, hogy mindez csak miattam van. Király lenne, ha olyasvalakiért történne, aki megérdemli, de mindez csak miattam van. Bűntudatom van, és félek, de nem tudok dönteni. A legjobb menekülés az öngyilkosság. De olyan sok minden van, amit még nem éltem át, amit nem tudok itt hagyni. Rettegek a feketeségtől.

Március 29. Ma reggel nagy nehezen lenyeltem harminc aszpirint, amit a fürdőszobaszekrényben találtam, miközben Tommy az ajtó előtt tipródott, hogy rám törje-e, vagy csak paranoiás. Bob Dylan éppen azt énekelte, hogy „It's All Over Now, Baby Blue”, amikor bementem a szobámba, és lefeküdtem. Egy óra múlva felébredtem; az aszpirin nem tette meg a hatását. Kiderült, hogy az, hogy egy másik biztonságos házban rejtőzzek el, nem szerepelt a lehetőségek között. Mindenki, akit fölhívtunk, nemet mondott. Joe, miközben egyik oldaláról a másikra fordult az ágyban, azt mormogta, hogy nem helyesli a döntésemet, miszerint megpróbálok bujkálni a rendőrök és a szociális gondozók elől, és hogy szerinte ez „butaság”. Már mindent megszerveztek: Joe elvisz engem és Tornmyt a félötös vancouveri komphoz, mi pedig egyenesen a Segélyszolgálat felé vesszük az irányt. Teljesen le voltam törve. Azon tűnődtem, vajon nem surranhatnék-e ki mégis az ajtón, amikor éppen nem néznek oda, és nem stoppolhatnék-e el valami távoli helyre, vagy egyszerűen nem tűnhetnék-e el Tommy mellől, útban Vancouver felé a buszút alatt. Aztán megcsörrent a telefon. Egy riporter volt az a Province-tól szurkálódó, csökönyös kérdésekkel felfegyverkezve. Egy „magát megnevezni nem akaró” férfi telefonált be az újsághoz, és ő adta meg Joe címét és telefonszámát. Dühömben köpködve hadartam bele a kagylóba, majd rácsaptam a telefont. Tommyval felkapaszkodtunk Joe teherautójára, majd nemsokára a komphoz vezető földutakon zötykölődtünk hármasban. Útközben Tommy a kezembe csúsztatott húsz dollárt, Joe pedig a lehúzott ablaknál elkezdte énekelni, hogy „Om Mani Padhme Hum”, egyre emelkedő hangja beleveszett a szélbe. Tommyval bátortalanul csatlakoztunk hozzá, próbáltunk megnyugodni. Joe alig bírta visszafogni magát annyira lázba hozta annak az eshetősége, hogy egy riporter meginterjúvolja, és végre hangot adhat anarchista elképzeléseinek. A rendőrség a kompkikötőben várt ránk. Joe megölelt; Tommyval egy rendőrautóhoz vezettek minket. Más körülmények között jól szórakoztam volna – mindenki, aki a kompra várt, az ablaküvegre tapadva bámult minket. A rendőrőrsön egy fehér szobába zártak bennünket, ahol a vakító neonfényben egy asztal árválkodott. A tabletták tombolni kezdtek a gyomromban. Végül be kellett számolnom Tommynak a túladagolási kísérletemről; cserébe beavatta a rendőröket. Az egyikük kidülledt szemekkel bámult rám, és szarkasztikusan megkérdezte: – Ha tényleg bevettél harminc aszpirint, hogyhogy nem heversz ájultan a padlón? Nem hitt nekem! Tommyval kifizettettek valami közlekedési kihágást, aztán elengedték. Egyedül maradtam, bevezettek a cellákhoz, a cipőmet a kabátomat és a táskámat egy szekrényben kellett hagynom. Ahogy megérintettem a hajamat és a bőrömet megijesztett a tapintásuk, mintha zsírral kentek volna be.

12

Két rendőr kísért, egy borostás, piros arcú és egy dülledt szemű, aki belecsúsztatott egy kulcsot az egyik cellaajtó zárjába. A cellában két priccs volt zöld matracokkal, egy fémmosdó és egy fémvécé. Behúzták az elképesztő rácsszerkezetet és rám zárták. Leültem a közelebbi priccsre, és észrevettem, hogy a cellának nincs ablaka, és levegő is csak alig. Egy nő megmotozott, húsos kezeivel végigkutatta a zsebeimet, a zoknimat és a melltartómat, majd a rácson kívül föl-alá mászkált, rengett rajta a háj, és engem figyelt. Simán megfojthatott volna a mellei között. Előhozott egy csomag meglehetősen réginek tűnő gumimacit „húsvéti ajándék a lányomnak” felkiáltással, és megkínált három szintetikus macival. Később, amikor győzött az émelygés, és a mosdóhoz kellett rohannom, a hányás gumicukorszínű volt, és eltömítette a lefolyót. A neonfények belém ivódtak. Másoknak valahogy sikerült üzeneteket vésni a falakra és a priccsek szélére: „ROHADT DISZNÓK”, míg én csak ültem, lebénulva, mozdulatlanul. Nem működött a vécé; nem működött a csap. A fények és a visszaforgatott levegő nekem csapódtak; a fülemben tomboló üresség csengő pontok tömegévé vált. A fények durvának, olajosnak és embertelennek tűntek. Egyetlen szippantás a friss levegőért és egy darabka barátságos kék égboltért az egész világot odaadtam volna. Megpróbáltam fölállni, és közben hatalmas durranással bevágtam a fejem a priccs fémszélébe. Lélegzetvisszafojtva vártam a vádakat – még egy öngyilkossági kísérlet? Mid marad még, amikor valaki a bizalom utolsó szikráját is kioltja benned? Kilátástalanul. Csapdába ejtve egy kísérletbe, sarokba szorítva. Nézzétek, Anyu és Apu, bezárták a kislányotokat. Fehér falak, fehér plafon, fehér zümmögés a fülemben. A falfirkák és a karcolások az ágyon hiábavalók: hajtűművészet. A csöngés fülemben nem akart szűnni; a kis fehér tabletták nem akartak lenn maradni. Kicsivel később elaludtam a meztelen fényben, az epeszínű matracon, a véres, összehányt padló fölött… Pokoli látomás.

Április 2. A rendőrség föltett a vancouveri kompra egy szociális gondozó kíséretében, akit Michaelnek hívtak. Este van, és egy vancouveri ideiglenes otthonban vagyok, ahol tinédzsereket szállásolnak el. Rachellel vagyok egy szobában, aki tizennégy éves – hosszan beszélgettünk a sötétben fekve, mielőtt elaludtunk; Istenről gondolkodott, meg hogy van-e valami a halál után. Próbaidőn van itt, és addig marad, amíg meg nem kell jelennie a bíróságon, és amíg a szociális gondozója talál neki egy állandó otthonban helyet. Rachel egy darabig barátokkal lakott, mielőtt gondozásba vették volna. – De átcsesztek, összevissza hazudoztak, és azzal fenyegetőztek, hogy beverik a pasim pofáját. Az egyik „barátja” elvitte egy sikátorba, és kézfejen szúrta. Volt egy mély vágásnyom a tenyerén, ahol kezdett elfertőződni, és befeketedni. Rachel anyja mindeközben lelépett Kaliforniába, sorsára hagyva a lányát. Másnap reggel arra ébredtem, hogy Rachel az ágya szélén ülve cseréli a kötést a kezén. – Jó reggelt – Szia. – Hogy van a kezed? – Jól – válaszolta végül, mintha meglepte volna, hogy bárki is törődik ezzel. *** A Vancouver Sun címlapszenzációja voltam a New Look rovat főcímei alatt. Kiforgatták a szavaimat a távolsági hívásból, szétcincálták, mint a karamellás cukrot a sok elektromos

13

impulzust, ami a stúdióban bejutott a riporter fülkéjébe. Denny Boyd∗ szavai: „Soha nem találkoztam még gyerekkel, aki így tudott volna írni” – ez volt az egyetlen kedves megjegyzés. Kivették a szavakat a számból, és kiakasztották őket száradni a sötétkamrába, kicsépelték belőlük a fekete tintát Ellopták a szavaimat az erőtlenségig kivéreztették őket gumibottal verték őket, amíg a cellapadlóra nem kerültek, bezárva a saját gumimaciszínű hányástócsájukba. Hazugságok. Színesre festett szalagcímek („Hajsza a fiatal nő után”); gondosan szedett sorkizárt cikkek. Úgy kutatott a riporter a szavaim között, ahogy egy régi kínai dajka kutatna a gyermeke hajában, kicsipkedve a tetveket. A nyomdafesték megfogja az ember kezét, és befeketíti a háziasszonyok körmeit. *** Fölhívok egy jó barátot, Patriciát, a ragacsos, kólafoltos padlójú szuterénből, ahol az asztalt langyos kólával teli üveg körül cigihamu borítja. Azért hívom, hogy elmeséljem neki, mi újság, és megkérdezzem, vele mi van. Amikor őt kérem a telefonhoz, finoman azt válaszolja: – Most nincs itthon. – Pat, megismerem a hangod. – Mi folyik itt? – Tudom – sóhajtja kifejezéstelen hangon, majd elmeséli, amióta a rendőrség fölhívta őket, hogy ott vagyok-e, a szülei egyfolytában üvöltöznek vele. Azt akarják, hogy soha többé ne beszéljen vagy találkozzon velem. Patricia hangja élettelen, és udvarias maradt az egész beszélgetés alatt. Én pedig próbáltam vidám maradni, és a végén hozzátettem, hogy remélem, nem okoztam neki túl sok bajt, de ő nem biztosított efelől, ahogy azt hallani szerettem volna. – Hát remélem – ez volt minden, amit válaszként odavetett. Az egyhetes kóla visszafolyik a nyitott üvegbe. Fölszaladok a zöld szőnyeggel borított lépcsőkőn, föl a félhomályban, föl az ideiglenes otthonba, távol az iskolában töltött évektől távol a családomtól és a barátaimtól.

Április 3.



May Wongot Jelölik ki nekem szociális gondozónak, mert ő beszél kantonul. Miközben George Orwell 1984-ét nézzük a tévében, azt magyarázom Rachelnek, mennyivel jobban szeretném, ha Michael lenne a számomra kijelölt szociális gondozó. Ő volt az, aki értem jött a partra, hogy visszahozzon Vancouverbe, aki kézen fogott a leszálló éjszakában, amikor kiszálltam a rendőrautóból. Lehet, hogy őt csak az újonnan érkezőknél alkalmazzák, hogy derűjéből mindenki részesüljön, aki tönkrement életéből megérkezik ide. Ezt a fajta törődést nem szabad kisajátítani. Michael apró termetű volt, amikor elém jött a komphoz, szinte teljesen elveszett a kabátjában – fáradt világoszöld szemekkel, barátságos arccal. Az aszpirin okozta émelygés homályán és az eltorzult képeken áthatolva bevitt a kórházba, a falnak támaszkodva várta hajnali kettőkor, hogy a nővér megjelenjen, és vért vegyen tőlem, hogy megnézzék, mennyit ártottak a tabletták. A nővér ampullákat töltött meg a karomból vett vérrel, majd kilöttyintette, és a vérem a padlóba vakolt nedves virágként terült szét a lábam előtt. Michael ezüstkeretes szemüvege csillogott az elsuhanó sötétben, a barna bőrüléses állami kocsiban. Farmer volt rajta betűrve a bőr bokacsizmájába. Úgy éreztem, barátra leltem benne – de ennyit érnek a barátok. Ezt nézzétek, elmegyek, a földön csúszva Patricia szüleihez, akikkel soha nem találkoztam, a lábuk elé vetem magam, és a bokájukra kulcsolom kezem. Mi félnivalójuk lenne ettől a

Valós személy.

14

roncstól? Ez itt az a szajha, aki „rossz irányba akarta terelni” a lányukat, aki ide hozta a rosszfiúkat a társadalom oszlopos tagjainak ajtaja elé. Míg a többi szociális gondozó mind arra próbál rávenni, hogy beszéljek, ami lehetővé tenné nekik, hogy eláruljanak, Michael csak ül csöndben, és kinyújtja felém a kezét, hogy megmelengessen. Cseszek az orvosokra meg a lázlapjaikra, a diagnózisukra, az ő mérgük kering lassan az ereimben. Az ő diagnózisuk akár a pszichiátriára is juttathat. TALÁN NEM TASZÍTOTTAK KI ELÉGGÉ A SZÜLEIM? Michael mellett tisztának érzem magam és biztonságban vagyok – nagyon régen nem éreztem magam ilyen tisztának. Mintha biztosítana arról, hogy valódi vagyok, és hogy minden rendben van; egyáltalán nem vagyok elveszett és otthontalan. De végül ő is csak egy arc lesz a tömegből, egy arc azok közül, akikhez ragaszkodom krízishelyzetben. Nincs többé egy biztos pont, amihez visszatérhetek. És Michael is elhátrál előlem, ő is eldől a többi dominóval, ő is csak egy bábu, akit elmozdítottak az utamból a sakktáblán.

Április 4. Nem tudtam, hogy a nárciszok már kinyíltak, kishúgom, Karen. Mostanra biztosan teljesen ellepték a kertet nagy csomókban, szemet gyönyörködtető sárga virágkötegek. Úgy kezelsz, mint egy magatehetetlen beteget, a virágok szárát zsebkendőbe csavarod, úgy hozod, és nekem szégyenkezve kell elvennem tőled. Úgy érzem a szüleimnek megint sikerült úgy beállítaniuk, hogy én voltam a kegyetlen és a rossz ebben a szökésben. Az asztalra fektetem a nárciszt. Hosszú, egészséges zöld szára van, finom kankalinsárga szirmokban fodrosodik ki. Jól mutat az asztalon, mintha oda tartozna; ha egy kicsit távolabb megyek, úgy tehetek, mintha nem is az enyém lenne. A családi beszélgetés. Itt vagyunk a konyhaasztal körül a konyhában, amit a „mama” alaposan kitakarított erre az alkalomra. Az apám kezet ráz vele – nagyon aprónak tűnik, még az apám mellett is, túlméretezett szemüveggel a fején. Michael nem veszi le a szemét Karenről, ami traumaként ér; meg akarom marni a sápadt kis kezet, ami a térdemen szalad fölfelé, mint egy pók. Bazd meg, kis kurva, te is az összeesküvés része vagy: – Nézd, a kishúgod hogy szeret; hogy lehetsz ilyen hűvös vele? Lehetek, és leszek is… Nem, forró vagyok, elönt a forróság a helyzet nevetségessége miatt. Föl akarok állni, és ráborítani az asztalt a krémszínű terítővel ezekre az emberekre; Michael gyönyörű zöld szemét akarom látni, ahogy tágra nyílik a csodálkozástól, ahogy meglepetésében kissé eltátja a száját a gondosan nyírt szakáll alatt, a szüleim arcába akarok nevetni… de nem teszem; magamban tartom, a számat rágom, hogy ne törjön ki rajtam a hisztéria vagy a kétségbeesett röhögés. Egy másik szociális gondozó az ideiglenes otthonból az árnyékom jobbról, Michael pedig a biztos pont a bal oldalamon, ujjai idegesen összefonva az ölében – idegességének egyetlen jele. Megkönnyebbülés tudni, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki stresszelt. Az asztalon van egy cukortartó, egy hamutartó elnyomott csikkekkel és hamukupacokkal, fel akarom borítani ezt az asztalt micsoda megkönnyebbülés lenne! Szeretlek titeket Mami és Papi, a kislányotok szeretné hallani, hogy nevettek, hát nem értitek? Nem fájt, nem fájt, köszönöm a lekvárt, görcsös kezetek az öletekben… Szóval, kibújtak a nárciszok.

Április 5. A gumiszobában mindig reggel van. Emlékszem, hogy a váróban mennyire felsőbbrendűnek éreztem magam, leírtam a pszichiátriai betegeket, mint őrülteket akikhez soha semmi közöm nem lesz. Volt egy cingár,

15

zsíros hajú kínai nő, egy magában motyogó kaukázusi nő parókaszerű hajjal, amit ideges mozdulatokkal simított ki a szeméből. Kattantak. Én kijutok innen; én a külvilághoz tartozom. Aztán odaadják a halványkék kórházi ruhát, és forogni kezd velem a világ. A folyosó végén az ajtó zárva; a vécé ajtaját pedig nem lehet zárni. Valaki egyfolytában a bordáimnak veri a szívemet. Parókahaj közli velem, hogy itt az osztályon csakis a kaja élteti az embereket – a várakozás a reggelire, az ebédre és a vacsorára. Elvadult gyerekekké válunk itt, kórházfolyosókon mászó kísérleti nyulakká változott gyerekekké. A kínai nő odarohan hozzám szőrös sárga papucsában, ami önkéntelenül is a Big Birdre emlékeztet (egy újabb módja a páciensek megalázásának), belém kapaszkodik, és éles arcával könyörög: „Ne bántsd őt! Kérlek, ne bántsd!” Az ügyeletes őr leránt a földre, annyira megszokott már a mozdulat, hogy nincs szüksége indokra. Érzem magam alatt a követ; a félelem annyira elönt, hogy szinte már felszabadulok tőle. Nekiiramodok a mosdó felé – elárultak, mind, ahányan voltak, mind átvertek; a pszichiáterek, a szociális gondozók és a segítők. Megbíztam bennük, félretéve az ügyvédem figyelmeztetését, hogy hagyjak egy kis helyet a jónak az emberekben. (A barátaim egy feminista ügyvédet szereztek nekem, aki figyelmeztetett „Ne hagyd, hogy pszichiáterhez vigyenek. Az bevitet egy pszichiátriára; és soha nem szabadulsz ki onnan”) Egy nővér benyomja a mosdó ajtaját, aztán bejön még egy; fehér ruhás nővérek árasztják el a mosdót motyogva, és éles tárgyak után kutatva a zsebeimben. Rugdosok, sikítok, kiabálok kiszakítva korábbi szabadságomból. Inkább élnék az utcán, csillogó fekete és neonszínű pocsolyákban állva – legalább szabad lennék. Miközben megpróbáltam lazán kisétálni az ajtón – azonnal acélkemény kezek ragadtak meg, és a gumiszobába vittek, ledobtak a matracokra, mint egy zsák krumplit. Bent magas betonfalak a betonon matracok és a légkondi halk zümmögése. Ablaktalan, fényes helyiség, az ajtó fölött egy kamerával, ami állandóan figyel, és persze az elkerülhetetlen fémmosdóval és vécével a sarokban. Egyetlen társam egy 1984-es Reader’s Digest, amit már olvastam. A szomszéd szobák egyikében egy férfi megállás nélkül üvölt, fejét a falba veri; rendőrök érkeznek a váróba, újabb üvöltő, harapó embereket vonszolva magukkal. A kórház egyetlen homályos folt, amit az ajtón lévő nyíláson keresztül látok – a szemüvegemet ugyanis elvették, a nővér szerint ugyanis még megpróbálnám lenyelni. Milyen étvágygerjesztő. A 4-es számú gumiszobát szétrepesztik a sikolyaim. Még több vérvétel, piros folyadék bugyborékol fölfelé tűkön keresztül a karomon lévő lyukból. Még több kivizsgálás, a kezek szaladnak végig a mellemen, a gyomromat tapogatják. Kék sampont adnak, kis műanyag pohárban, hogy menjen színben a kórházi pizsihez. Ellenállásom abban merül ki, hogy nem vagyok hajlandó fölvenni a gyapjúköntöst és az amorf zoknikat. Elárultak. Csak egyszer telefonálhattam, miután sikerült kikönyörögnöm a bizonytalan nővértől, Crystal születésnapjára hivatkozva. Az ajtómon lévő feliraton az állt NEM FOGADHAT LÁTOGATÓT, NEM TELEFONÁLHAT, NEM LÉPHET BE A SAJTÓ. Az egyik nővér bevallotta, hogy Tommy fáradhatatlanul telefonál. Crystal-nak könyörgök a telefonban, hogy segítsen rajtam; hogy tehetik ezt valakivel, aki tizennégy éves. Mielőtt letennénk, a barátnője, Franny kiabál bele a telefonba: „Szeretünk!” Segít ez rajtam idebent? Tegnap este még minden rendben volt a „mamával” az otthonból vásárolni mentem, aztán reggel ébredés után sminkeket cserélgettünk. Ahogy egy tinédzser élete normál esetben kinéz. Ma reggel a szüleimmel való találkozásra készültünk, meg akartuk győzni őket, hogy hagyjanak állami gondozásban. Ehelyett a mellém kirendelt szociális gondozó egy tanácsadó irodájába vitt, ahol a pszichiáterek már előre eldöntötték, hogy beutalnak. A szüleim később bejöttek a kórházba, de nem bírtam találkozni velük. ***

16

Most a megfigyelési osztályon vagyok. Ez a következő lépés, miután az ember a nyugalom maszkját ölti magára. Ezen az osztályon olyanok az emberek, mint a halottak; de ez talán még rosszabb, mint a halál. A tévé egyfolytában megy – ez élteti őket meg a kaja. Lehet csöngetni, meg gombnyomásra odahívni egy nővért. Egy siketnéma és vak nő egész álló nap a thorazine csoszogó táncot járja, módszeresen, kora reggeltől lefekvésig. A csoszogás egyébként csoporttevékenység itt az osztályon, hála a fura papucsoknak. Nemsokára jajgatásba megy át. Próbálom visszatartani a könnyeimet, de nem tudom, az elpocsékolt bizalom túlságosan fájdalmas… az örökkévalóságig bezárva egy pszichiátriai osztályra. Még Tommy is azt mondta, hogy az, hogy visszamegyek Vancouverbe, nem jelenti a jogaim feladását – ha erre gondolok, úgy érzem, ő is elárult. Olyan sok fal van itt: falak, amik bezárnak, elválasztanak, elzárnak. Amikor egy-egy pillanatra megengedik, hogy kilépjek, a bejárat melletti cserjést látom, magyalbokrokat. Ez minden, amit a megfigyelési osztály betegei láthatnak? Ilyen közel a külvilághoz! Mégis a kórházi öltözék marad, a karomon lévő műanyag szalag eltéphetetlen, akar egy pár bilincs. Csak egy gondolat fogja össze az agyam cikázó darabkáit – Michael. Ez mind nem történt volna meg, ha neki lett volna szava az ügyben! Emlékszem arra az estére, amikor a komphoz mentünk, miután kiengedtek a rendőrségi cellából, a rendőrautó hátsó ülésén. Újra látni szeretném; ő nem bánt volna így velem. Ugye nem?

Április 6. Műanyag pohárba pisilek, vizeletmintának: sötétpiros, megint itt vannak azok a napok. Az itteni betétek hosszúak és hihetetlenül keskenyek és a régi módszerrel, egy övvel kell magunkra erősítem. Ma van a menstruációm második napja, és ilyen körülmények között szinte mozdulatlanul kell ülnöm – mivel nem használhatunk alsóneműt –, attól tartok, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet egy élénkvörös csík a kórházi nadrág világoskék anyagán. Ó, Michael! Merre vagy? Hol az a gyönyörű arcod, a fátyolos tekinteted a beesett, piros szemekkel? Az orvosom egyfolytában sorolja nekem az ellenérveket: gyerekei vannak valószínűleg felesége is, csak zavarod – mindenkit zavarsz! Mindent megtesznek velem, amit Michael szerint nem lenne szabad: csapdába csalnak, sarokba szorítanak, bűntudatot ébresztenek. Az ágyam körül sárga függöny lóg. Ebben a vidám sárga dobozban ébredek. Itt a betegek megállás nélkül a kajáról beszélnek, hangosan panaszkodnak, ha nem elég, ami a tálcájukon van, a mellettük ülő tányérjáról lopkodnak. Addig tömik ezeket a betegeket gyógyszerrel, amíg apatikusan csoszognak végig a napokon, nem is látnak, teljesen befelé fordulnak, a fejükben szóló zenére táncolnak. Még most is én szeretnék lenni a mesebeli herceg, aki felébreszti ezeket a Csipkerózsikákat lenyugtatózott apátiájukból. Hagyjátok, hogy üvöltsenek! Hagyjátok, hogy harcoljanak! Együtt összezúzhatnánk az üveget, és kiszabadulhatnánk ebből a levélnehezékbe zárt világból, kitódulhatnánk a kék ég alá, az utcákra. Bárcsak elég optimista lennék ahhoz, hogy elhiggyem, kijutok erről a helyről. Elvágtak minden kommunikációt. Tegnap éjjel feszülten vártam az ágyamban, hogy a nővérek végre lelépjenek, remélve, hogy odarohanhatok a telefonhoz, és beszélhetek végre az ügyvédemmel. De mielőtt elmentek, elsuttogták az éjszakásnak az útmutatót minden beteghez, rólam sem feledkeztek meg: – A lány… nem fogadhat látogatókat, nem telefonálhat… – minden oldalról be vagyok kerítve. A szemben lévő ágyon fekvő nő öreg, göndör ősz haja van, és egész éjjel horkol, időnként fájdalmas köhögésbe torkollva. A kínai nő meg van róla győződve, hogy hétfőn kiengedik, de még mindig sikítozik álmában. A férje naponta többször is bejön hozzá, behozza a két gyereküket – a kicsit a múltkor a kezembe vettem, körülbelül három hónapos lehet igazi

17

vasgyúró. Az anyja haza akar menni. A legtöbben haza akarunk menni. Miért kell nekem ezek szerint a szabályok szerint játszani, ha nincs velem semmi gáz pszichésen? HOGY HIHETEM EZEK UTÁN, ILLETVE HOGYAN HIHETNÉ BÁRKI, HOGY NORMÁLIS VAGYOK? A normális annyira megfoghatatlan fogalom, nem lehet definiálni. Az sem segít túlságosan, hogy az ügyem nem a családsegítő szolgálathoz tartozik többé, hanem az itteni pszichiáterekhez. *** Éppen most beszéltem egy másik pszichiáterrel, aki azt mondta, May és a többiek az aszpirinnal történt öngyilkossági kísérletem miatt hozattak ide. Ha már három orvos azt állapítja meg valakiről, hogy be kell feküdnie, az ember minden követ megmozgathat, nincs az az erő, amivel a döntésüket meg lehetne másítani, legalább két hétig. Még az ügyvédem sem tud segíteni. Be kell bizonyítanom, hogy lenyugodtam, és hogy elég összeszedett vagyok ahhoz, hogy kiengedjenek, és hogy képes vagyok értelmes döntéseket hozni. Nem tudod elképzelni, hogy mennyire felbőszít a tény, hogy az engedelmesség álarcát kell viselnem. Csöndben kell lennem. Békés gondolatokra kell összpontosítanom: zöldellő dombok, csörgedező kék patakok. Gyerünk Ev, meg tudod csinálni Az ég szerelmére, hiszen normális vagy.

Április 7. Kalitkám rácsai közé ékelődve állok, kék pizsamás alak a szélben. Gyönyörű kint. Ahogy a megfigyelési osztály ajtajában állok, a bőrömet simogatja a szellő, mint egy parfüm, ami száraz és finom, mint a babahintőpor. Kavarog körülöttem a levegő, átfúj a ruhám vékony anyagán, összekócolja a hajamat. Könnyű, pihe-puha, játékos szellő. Az árnyékban állok, egy lépésnyire a napfénytől, de ez az a lépés, ami tilos, ez az a lépés (figyelmeztetnek szigorúan a nővérek), amire izmos, felfegyverzett férfiak jelennek meg, hogy elvigyenek. Ezt igazán nem szeretném, igaz? Nem bírnám ki még egyszer a gumiszobát. Milyen éles a kontraszt, ahogy a kórház betonfala belehasít a tavaszi égbolt szívébe, és kékre vérezteti. A rozsdásodó kerítés mentén magyalbokrok nőnek. Mezítláb végigsétálhatnék a betonon, kitáncolhatnék a szabadba magasba emelt kezekkel, arctalanul. Rendbe fognak jönni a dolgok, még akkor is, ha a pszichiáterek azt mondják, hogy nem találkozhatom az ügyvédemmel a korom miatt. De biztosan dolgozik még az ügyemen… Miután beszéltem a pszichiáterekkel, rájöttem, hogy túlságosan össze voltam zavarodva pénteken. Nem tudtam, hogy mivel a szüleim szerződése a gyermekjólétiekkel pénteken lejárt a gyermekjólétieknek nincs többé beleszólásuk a dologba. Más szóval ismét a szüleim játékszere lettem, kedvükre tönkretehetnek. Ez a felismerés pár órával ezelőtt hasított belém. Úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb barom a világon, hogy ennyire elszúrtam a dolgokat. Talán ha leültem volna a szüleimmel pénteken, rávehettem volna őket hogy adják beleegyezésüket, hogy hosszabb időre a gyermekjóléti szolgálat vegyen gondozásába. Most viszont úgy fest a helyzet, hogy vagy maradok a megfigyelési (és végül a serdülő-) osztályon a pszichiátrián, vagy hazamegyek. *** Egyszer csak mindenféle előzetes bejelentés nélkül megjelenik kedves apukám, azt gondolja, hogy bekattantam, de majd a pihenés, a kaja és a kemény munka az iskolában rendbe hoz. Ez iróniával vegyes szomorúsággal tölt el. Nagyon furcsa ezekben a lehetetlen helyzetekben lenni állandóan – úgy érzem magam, mint egy tévédráma meghurcolt hősnője. Jobb kedvem van, mert telefonált az egyik tanárom, és megengedték, hogy visszahívjam. Jól éreztem magam attól, hogy elmeséltem neki, mi történt, és ő láthatólag örült neki, hogy

18

„bekattantam”. Az igazgatóhelyettes bement hozzá előző nap, és elmesélte neki, hogy befektettek egy pszichiátriára, ő együtt érez velem, mert tudja, hogy egész életemben a kínai jó kislány voltam, aki a szülei által felállított összes karikán átugrott, és örül, hogy végre kitörtem ebből. Elcsukló hangon bevallja, hogy csodál engem ezért. Hihetetlenül sokat segít hogy tudom, van aki mellettem áll. Ha ebből az egészből tanultam valamit az az, hogy soha ne tegyek az életben semmi olyat, ami kórházba vagy börtönbe juttathat. Egyszerűen nem éri meg.

Április 8. A levélnehezéket újra fölfordították; a lefelé görbülő égen kell egyensúlyoznom, hó hull a földről. Ez egy műanyag világ, kókuszszínű hópelyhekkel, megszürkítette őket a polcon töltött idő. Délben megérkeztek a szüleim a kórházba; még a balsejtelmeim ellenére sem voltam felkészülve arra, ami ezután következett. A főorvos mérték utáni öltönyben és kifényesített cipőben (tudhattam volna; senkiben nem szabad megbízni, aki mérték utáni öltönyt és kifényesített cipőt visel) bevitt egy külön szobába, és közölte, hogy a gyermekjóléti szolgálat úgy határozott, hogy nem foglalkozik tovább az ügyemmel, mert úgy érzik, otthon a helyem. Az arcában annak ellenére, hogy napbarnított volt és nem kifejezetten kellemetlen, volt valami megdöbbentő merevség, mintha kőből lett volna kifaragva, ajkai kígyókként tekeregtek az álla fölött. Bevittek a tárgyalószobába, amit körben tükrök borítottak, és az orvos kijelentette, hogy nem vagyok őrült, a gyermekjóléti szolgálat nem akar az ügyemmel foglalkozni, úgyhogy ő visszaenged a szüleim felügyelete alá. Lassan belebújok az utcai ruháimba; a sportcipőm még mindig sáros a sétától, amit Joe-val tettem az erdőben. Megmondom a nővérnek, hogy nem vagyok hajlandó hazamenni, és kész; miért kell a szüleimnek ezen keresztül menni? Szinte szívesebben maradnék ezen a szaros osztályon, mint hogy otthon éljek, és nem értem, hogy miért tesznek így ki, amikor az orvosok csak arra vártak, hogy felszabaduljon egy ágy a serdülőrészlegen. A családommal elsétálunk a legközelebbi kávézóba, még a kórház területén. Az anyám hozott nekem ruhákat és kaját. Ez a gesztus teljesen meghat, vérzik tőle a szívem. Azonnal felugróm az asztaltól, amint kapunk egy helyet. – Ki kell mennem a mosdóba. Elsietek a kávézóban üldögélő üres arcok mellett, ki a kórház előcsarnokába, aztán futásnak eredek. Nincs túl sok esélyem egyetlen fillér nélkül, mégis, nem tehetek mást! Végigszaladok a Broadway utcán, félrelökve a tágra nyílt szemű, tátott szájú gyalogosokat – mennyire kicsi az esélye, hogy nem fognak megállítani. Lassítok, fájdalmasan zihálok, sikátorokon, mellékutcákon kanyargok: nem is vettem észre, hogy ennyire nem vagyok formában. A sportcipőim betontömbökként nehezednek a lábamra, a szívem zakatol, a kis zöld emberke incselkedve táncol a jelzőlámpán. Egy férfi köszön rám. Nem néz ki rosszul, enyhe akcentusa van; lehet, hogy megérezte a kétségbeesésem. Utánam jön egy sikátorba, és hirtelen megcsókol, annyira megszorongatja a jobb mellemet, hogy amikor lenézek a pólóm véres. Egy emeletes ház föld alatti parkolója felé vonszol. Úristen! Sehol senki a környéken, de ez nem történhet meg, fényes nappal van! És a kitűnő tanulókat soha nem erőszakolják meg. Itt kéne meghalnom egyedül? Egyfolytában sikítok a sportcipőm belemélyed a betonba, ahogy belök egy sarokba, egy kuka mögé. A szemem vadul kutat valaki után, bármelyik ablakban, de minden ablak csak üres, szürke üvegfelület fémkerettel. A félelem elektromos sokként ráng végig a testemen, elönti az agyamat. Ez nem lehet igaz. Valaki egyfolytában sikít… a férfi egy sóhajtással elenged; újra futni kezdek. Végre beérek az ifjúsági újsághoz, jó pár mérföldre a kórháztól.

19

Az adrenalin elöntötte a lábamat és nem esik nehezemre felismernem a házat, amiből dübörög a zene. Bekopogok, de az ajtó nyitva. Bent van Tommy, és biztonságban vagyok. Azonnal eltűnünk a házból (valószínűleg itt keresne legelőször a rendőrség), követjük a Skytrain útját, a legközelebbi parkig. Csillog a víz, sötétszürkén hullámzik. Szabad vagyok; nincs többé kórházi ruha! A fű annyira zöld, hogy szinte félek rálépni. Kacsák billegnek a vízen a távolban, mint a csalimadarak. Egy férfi csalit szerel fel egy diarylandes tejeszacskóból a botjára, bedobja a tóba, és érdektelenül visszapillant a padra, ahol Tommyval üldögélünk. Bementünk a belváros keleti részébe, egy szociális irodába. Nemrég megérkezett az ügyvédem. Mélyen ülő szeme van, mosolygós, és elegáns sötét színű ruhát visel. Vajon segít majd, vagy ő is kidob, mint a gyermekjólétiek? Most már az ő székében ülök, az ő irodájában – az ég kezd besötétedni, olyan lehorzsolt színe van a város körvonalai felett. A falakon Közép-Amerika és az Amnesty International poszterei: az amnestys poszteren egyetlen szék látható egy cellában, az ablakon rácsok, a széken pedig egy lánc van átvetve. Bambusz tekereg keresztül a gyűrött fekete-fehér poszteren, élénken, zölden. A falakat borostyán futja be, a levelek, mint megannyi könyörgő kéz. Nem hagytak magamra a pszichiátrián. Az ügyvédem arra készült, hogy ma bíróságra menjen a főorvossal, hogy engedélyezzék neki a látogatást, hogy beszélhessen az ügyfelével. A kórháznak, úgy tűnik, nem volt joga ahhoz, hogy megtagadja tőlem, hogy beszéljek az ügyvédemmel, és beijedtek – ezért a hirtelen elbocsátás ma reggel. Korábban az volt a terv, hogy egypár napig még a megfigyelőosztályon tartanak, amíg fel nem szabadul egy hely a serdülőknél. Tommy elment, hogy szerezzen nekem szállást ma éjszakára. Zuhanyozni szeretnék, meg egy tiszta inget – nem bírom nézni azt a vérfoltot… Tommy és Crystal részletes leírást készítettek részvételükről az ügyemben. Az ügyvédem az elmúlt napokban késő éjjelig dolgozott az ügyön, rengetegszer járt a kórházban. Remegni kezdek, és nem bírom abbahagyni. A gyermekjólétiek befogadnának, ha még egy olyan tíztizenötször megszöknék – hát persze, jó mókának tűnik.

Április 16. Tegnap beszéltem Michaellal telefonon. Csak egy hang volt a falra szerelt kagylóban, rossz volt a vonal, recsegett, sípolt – de Michael volt az. Azt mondta, roppant szarul érezte magát, amikor meghallotta, hogy beutaltak a kórházba; pont előző nap mondta a főnökének, hogy szerinte annál rosszabbat nem is tehetnének velem, mint hogy bedugnak egy pszichiátriára. Meg akart látogatni a kórházban, de a kollégák nem engedték, és ha túlzottan belekeveredett volna a főnöke és May kívánsága ellenére, akkor az állását veszélyeztette volna. – És akkor a végén téged hibáztattalak volna miatta. Örülök, hogy végül nem tettem meg, amit annyira szerettem volna. Az apámnak igaza volt abban, amit az utolsó levelében írt: „Életed végéig szenvedni fogsz a tetteid következményeitől.” De nem úgy, ahogy ő értette. Attól fogok a legjobban szenvedni, hogy nem fogom tudni meghálálni azt a sok jót annak a sok embernek, akik az elmúlt hetekben egyfolytában segítettek.

Április 26. Lanáéknál lakom. Egész nap egyedül voltam itthon, miközben kint mindent eláraszt az eső. Úgy érzem, soha többé nem leszek boldog. A fejem majd szétreped a dühtől; egész nap ugyanaz megy, és depressziós vagyok… lehet, hogy vissza kéne mennem a pszichiátriára.

20

Micsoda gondolat. El kell menekülnöm az emberek elől – istenem, én lehetek az egyik legboldogtalanabb gyerek a környéken. Tegnap az étkezőasztal mellett ülve Lana apja rászegezte a tekintetét a pólómra. A dühtől eltorzult arccal üvölteni kezdett, rám parancsolt, hogy azonnal vegyem le. – Jobban megbíztam benned annál, semhogy ilyen istenkáromló dolgot vegyél magadra az én házamban! Nem bírtam megszólalni, és levettem a pólót (olyanok voltak ráírva, mint „Kibaszott 86-os Expo”, „Kibaszott szegénység”, „Kibaszott kormány” stb.), és elfeledkeztem a lázadásról, csak a szégyen könnyeire tudtam figyelni. Senki nem tudja megadni nekem azt a biztonságot, amit eldobtam magamtól. Biztonságban akarok lenni, de számomra nem létezik olyan, hogy biztonság; szeretetet akarok, nem megtűrést, sajnálatot.

Május 9. A dolgok nincsenek rendben; rendbe jönnek még valaha egyáltalán? Az élet kínszenvedés, egy bizarr véletlen baleset következménye. Ez a bolygó, ami kering itt az univerzumban kéken és zölden, véletlen baleset műve volt. Nem kellett volna létrejönnie. Legalábbis nem kellett volna benépesülnie. Crystal barátnőjével, Frannyvel és még egypár emberrel iszogattunk. Kezdek szakértője lenni az ivásnak, folyékony arany, ami lecsúszik a torkomon. Máshogy nem tudok boldog lenni. A belvárosban odajön egy férfi Expo-kitűzővel. Behív egy bárba. Túl tompán ahhoz, hogy felfogjam a dolgokat, követem őt meg a vágyamat még egy italra. Azt hiszi, kurva vagyok, ez a huncut szemű, akinek a tekintete csalogat, leigáz. Expoönkéntes, és részegségében azt gondolja, Veronicának hívnak. Hirtelen közli, hogy feleségül akar venni, szüksége van valakire; felteszem a lábam, és nagyon sajnálom. Azon tűnődőm, mi történhetett vele, ami ide juttatta, a hogyan és a miért izgat. A pénztárcájára mutatva azt hazudja, hogy van ötszáz dollárja szexre. Hazaindulok, otthagyom a szemüvege mögött guvadó szemekkel, miután nem bírtam leírni a nevem. Magára hagyom a bárban, hogy egy Veronica nevű lány homályos mása rátaláljon, és kárpótolja. Haza, oda, amit ebben a hónapban így nevezek – megint egy új barát fogadott be –, lomhán csoszogok a zöld konyhakövön. Van még sör a hűtőben. Nekicsapok egy üveget az asztal lábának, és ezer darabra törik, áttetsző barna szilánkok röpködnek szerteszét a konyhában, szivárványszínű üvegszilánkok hullanak a szemem előtt. Valaki bejön, miközben a nagyobb darabokkal a falra célzok, elvágódok, ahogy az üveg reccsen és csörömpöl, ő pedig összesöpri, mind egy szálig, miközben én a padlón fekszem, és arra gondolok: – Most megcsináltam. MOST TÉNYLEG MEGCSINÁLTAM.

Május 11. Tegnap éjfél után a belváros keleti részén mászkáltam, azokon az utcákon, ahol nők árulják a testüket, ahol a férfiak megállnak a sötétben villódzó lámpájú, kivehetetlen autóikkal. Az éjszaka szendvicsében sétáltam, elsuhanva a lányok hívogató mosolya és a lassító autók között. Hideg éjszaka van, a járdát fehér por borítja. Próbáltam hívni Michaelt, az egyetlen embert, akivel tudok beszélni, de: – Sajnos Michael egy ügyféllel beszél, nem tud a telefonhoz jönni. Látom magam előtt, ahogy a Segélyszolgálatnál egy székben ülve, kezét a térde között nyugtatva aggodalmasan néz.

21

A helyi közösség megpróbálja kilakoltatni a bérlőket az utca túloldalán álló házból, mert egész éjjel üvölt a zene. „Fehér hippik, nem politizálnak, csak isznak meg drogoznak” – állítják a barátaim hálóingben álldogálva, miközben a nappalinkban dübörög a zene azokból a hangszórókból, amiket a hippik cipeltek föl a tetőre. Hajnali kettőkor kibotorkálok a házból, és bekopogok a hippik ajtaján. Az életem így is tele van katasztrófákkal, azt csinálnak velem, amit akarnak, nem érdekel. A félig nyitott ajtón át gyanakvó arcok bámulnak kifelé. Benyomakodom, és beesek az előszobába, ahol egy hatalmas kést pillantok meg, ami egy faládán hever, pont előttem. – Ki vagy? És mit akarsz itt, ember? A házból dől a fűszag. Egypáran gitárokon nyekeregnek a mögöttem lévő szobában, de a srác, aki hozzám beszél, azonnal rájuk vágja az ajtót. Kikerekedett szemmel, rezzenéstelen arccal kérdeznek ki ezek az emberek, akik cigányoknak nevezik magukat, attól tartanak, hogy razziázni jöttem. A kutyájuk odajön hozzám, és azonnal barátkozni akar. Egy Dave nevű srác a kezembe nyom egy sört; tizenkilenc, de többnek néz ki, ahogy hosszú barna haja a vállára omlik. Megkérdezi, hogy nagyon ki vagyok-e, mire én odahuppanok mellé: – Nem, de nincs egy kis füved? Még nem bízik bennem teljesen, az arca gyanakvóan komor. – Nincs, öregem, nincs fű. A többiek továbbra is ki-be járkálnak, de ő gondoskodik rólam, valahogy olyan apáskodó. Az a véleményük, hogy a politika időpocsékolás; Dave azt mondja, hogy élni kell, élni. – Ki nem szarja le a Szexpót? Igazuk lehet, nem tehetek semmit. Ha nem tetszik, hogy nap mint nap tízezer dollárnyi tűzijátékot lőnek föl, miközben mások éheznek, miért nem teszem azt, hogy egyszerűen nem veszek róla tudomást? Dave barátja a lépcső tetejéről vizslat. – Szóval most egyedül vagy, egy halálfej van a pólódon, velünk lógsz – és azt hiszed, hogy felnőtt vagy, mi? Kinevetnek. – Gyere föl, ha akarsz, de először mindannyiunkat le kell szopnod – figyelmeztet Dave barátja, mindannyian mosolyognak, én pedig a fejemet rázom, aztán együtt nevetünk. A padlásukat egy villódzó lámpa világítja meg, ami éjjel egyszer csak a padlóra zuhan, vaksötétben hagyva minket. A lépcső sötét és szűk, és fönt teljes hangerővel megy a zene, gitárok, ruhák, hamutartók és sörösüvegek hevernek mindenhol. Takarókat tűztek fel a plafonra, a matracokon, a padlón különböző dolgok hevernek. Nagyon vad! Spiritualisták, és LSD-t nyomnak, hogy találkozzanak Istennel. Dave haverja elkezd pánikolni, hogy „ha a rendőrök megjelennek itt, hogy téged keresnek, összeszarom magam”, de mégis bevennének a zenekarba, csak „túl fiatal” vagyok. Szól a zene, és Dave haverja gyakorlott mozdulatokkal csíkozza fel a kokainkupacot, ezüstösen csillog az éles borotvapenge. Ártalmatlan hó az üvegen. Körbeadják a sört, hab úszik a zavaros folyadék tetején. Nagyon boldog vagyok, tetszik itt. Dave csupa mosoly, a barátai is, és tudom, hogy elfogadtak. Dave különösnek tart, amiért értékelem, amit mond: – Nem olyan vagy, mint az a bige a múltkor, aki bejött, lenyúlta az összes hasist, aztán jointokat sodort magának, megitta a sörünket, és elszívta a ciginket, kérdezés nélkül. Annyira betéptünk, hogy nem bírunk megszólalni. Az egyik srác egy matracon ül, teljesen magába fordulva, teljesen üresnek tűnik, és nagyon rossz bőrben van. Elterültem a földön, képtelen vagyok megmozdulni, egyszerre szeretnék aludni és hányni. Az émelygés savanyú íze felér a számba, forog velem a világ, és vissza kell jutnom a barátaimhoz, de ajkaim nem tudják megformálni, hogy „sziasztok”. A zene kezd elviselhetetlenné válni, és túl sok kupac hasis vár még az asztalon. A fejünk hátrabillen, a szemünk félig behunyva, a szánk elnémult.

22

Azt hallucinálom, hogy az emberek körülöttem mind a fejemben vannak, és a fejem annyira tele lesz a testükkel, hogy majdnem szétrobban. Hogyan élhetne egyszerre több ember a fejedben? Nincs elég hely. Sikerül megmozdítanom az ajkaimat és szólok, hogy lelépek – már majdnem öt óra van. Dave kikísér az ajtóhoz, én pedig ránézek, és rájövök, hogy mennyire megkedveltem ezt az érzékeny embert, akinek megismertem. A kibukott középiskolás és drogdíler, aki ki akar törni az életéből. Valami meleg, érett törődést érzek benne. Finoman egymáshoz érünk, és a lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra, és hogy ne szívjam mellre a dolgokat, aztán már kint is vagyok a verandán, botladozom a barátságtalan reggelben. – Nem mindennap esik meg, hogy valaki betoppan hozzád hajnali kettőkor, és leül az előszobában. Nem, öregem, ilyen nem történik mindennap. Fura.

Május 25. Az utcai lámpából úgy loccsan a fény az útra, mint a tojássárgája; befolyik a spalettákon keresztül a szemetesbe. Eső zuhog ezekből a lámpákból, narancsos, ezüstszínű víz. Hideg van, sötét és zuhog az eső odakint. A Segélyszolgálatnál ülök a családi tárgyalóban, szemben velem Michael. A tapéta virágmintájáról és a párnázott székekről egy másik éjjel jut eszembe, réges-régen. Michael az egyik lábát átveti a széke támláján, máshogy néz ki, mint amikor legutóbb találkoztunk – vagy egyszerűen csak más, mint az én emlékképeim. A póló, amit visel túl feszes, látszanak a kis hurkák a hasán, és nagyon sápadt. Michael kicsit nevetségesen néz ki, de tudod, mit?, nem érdekes. Csak ritkán mosolyog, és nem nyúl felém, hogy megérintsen. Azon tűnődöm, hogy mennyire használtam el. Péntek este van. Kint álltam az esőben, keresgéltem a száraz szegleteket a Segélyszolgálat környékén. Végül megnyomtam a kaputelefont bemondtam a nevem mire ők azt válaszolták, hogy be vannak zárva. – Be kell jönnöm – Hány éves vagy Evelyn? – Tizennégy. Csönd, majd Michael szalad az ajtóhoz. Nyolcórás műszakjának nagy részét velem tölti, és én, mint általában, most is elrontom. Csak ülők itt a vizes cipőmben, ami rátapad a lábamra, és nézek kifelé. Nagy erőfeszítés a depresszió ködén keresztül megszólalni – a szavak apró darabokban, hosszú szünetek után jönnek csak. Michael megvárja, amíg egy mondat lassan kijön a számon, őt nézem és arra várok, bárcsak egy mosoly kékre színezné a szemét, de amikor megtörténik, gyorsan elillan, szétmállik, mint a fűrészpor. Tovább zagyválok, miközben másokat elküldenek a kapuból. Egyes nőket azért hoznak be, mert elhagyták a gyereküket, másokat mert megerőszakolták őket. Én pedig itt ülők, és Michael közelségére vágyom az ő melegségére, de legfőképpen a mosolyára, amitől visszatérne a törődés az arcára. Nem kell sok ahhoz, hogy valaki többé ne törődjön másokkal, ezt tudhattam volna. Egyáltalán nem kell sok. A szeme előtt elhúztak egy függönyt. Az éjszakai műszak során egy embert elutasítanak a kapuban. Bent kellett volna lennie a szállóján 2.30-ra, de most már három óra van, és szeretné meghúzni magát a Segélyszolgálat üres, kivilágított irodájában Visszaküldik a zuhogó esőbe. – Csak egypár órát kell már sétálnia, mielőtt kinyitunk reggel. – mondja neki egy szociális gondozó. Ez feldühít. Vajon milyen állapotban volt ez az ember? Mi van, ha megkéselik vagy megverik ez alatt a „pár óra” alatt? – Majd én elmegyek helyette. Kérlek, Michael, engedd be, és én elmegyek, rendben?

23

Az egyik segítő bedugja a fejét az ajtón, és meghallja a javaslatomat. Elneveti magát, próbál összekacsintani Michaellel, aki nem mosolyog, és nem próbál rajtam viccelődni, csak ül itt csendben. Hirtelen szavaim hamisan lógnak a levegőben, az álaggodalom hangja, és ráébredek, hogy mennyire fáradt vagyok. Michael lefirkant valamit a jegyzettömbjébe. Miért van nála egyáltalán jegyzettömb? Ő is próbál pszichológust játszani? Szeretném, ha a Segélyszolgálatnál az aktám továbbra is jó fényt vetne rám. Itt ülök, és tördelem a kezemet az ölemben, a szemét fürkészem, és úgy látom, hogy felhős, sötét a tekintete. Ez egy koporsó, ez a szoba. Türelmesen hallgat, de nem kellene itt ülnie és hallgatnia engem, mert amit mondok, még csak nem is érdekes, egyszerűen gondolatok, amik kibuggyannak belőlem. Győzköd, hogy hadd helyezzenek ideiglenes gondozásba, csak a hétvégére, és hosszas rágódás után belemegyek. Azt mondja, hogy örül, de a szemében nem látok örömöt. Az arca márványfehér, a szeme fáradt, de nem barátságosan fáradt – nem hát, ha egyszer én tettem őket ilyenné. Kihasználtam őt is, mint ahogy mindenki mást. Összerándul, és elhúzódik, gyűrött, a szeme ki van vörösödve. Átkísérnek egy másik szobába; kint már világos van. Hajnalban az ég kékes árnyalatú volt, most viszont szürke, és a nyitott ablakot eső áztatja. Itt hideg van, de ez legalább ébren tart. Miközben az apámmal beszélek telefonon, és azt magyarázom neki, hogy be kéne jönnie, hogy aláírja a 48 órás hétvégi gondozásba vételi beleegyezést, zúdul be az eső az iroda ablakán. Fáradt a hangja, öregebbnek tűnik, mint amikor utoljára beszéltem vele. (Rendben, már ez is az én hibám?) Kéri, hogy adjam neki Michaelt, én pedig a másik melléken hallgatom a beszélgetésüket, hallom, ahogy magyarázza Michaelnek, hogy még csak tizennégy éves vagyok, és hogy kihasználnak, hogy senki nem fogad be egy tizennégy éves lányt csak úgy, anélkül hogy kérne cserébe valamit. Michael halkan mormogja, hogy „persze, persze” újra és újra, túl fáradt ahhoz, hogy újabb szónoklatba kezdjen, szeme körül vörös karikák. Mielőtt kerítene nekem valakit, aki átkísér az ideiglenes otthonba, hazamegy, elköszönünk, és ahogy ránézek, arra gondolok, hogy szeretem.

Június 1. Az Új Kezdet nevű lányotthonban lakom. Éjjelente fekszem, és figyelem a forgalmat az utcán. Csak négyszög alakú fényeket látok az elmenő kocsikból, ahogy elhúznak az ágyam fölött a plafonon. A ventilátor áporodott levegőt fúj az arcomba; az a kevés cuccom, ami van, egy kupacban hever egy polcon. A kamionok és buszok zaja elnyomja az alattam lévő szobából jövő Top 40 zenéjét: „I just wanna use your love tonigh / I don't wanna lose your love tonlght…” Gyűrött takarók alatt fekszem. A ventilátor hangja sipít a fülemben, elfújja a hajamat az arcomból. Hát nem lesz vége? Itt hunyorgok a lap fölött, ebben a szobában, ahol minden fény az egyetlen csupasz villanykörte, ami a foltos omladozó plafonon lóg. A félig nyitott ablakon keresztül látom a fekete hegyeket. Egyik este, amikor a belváros keleti részén mászkáltam részegen, miután engedély nélkül távoztam az ideiglenes otthonból, fölhívtam Michaelt otthon. Nem mondtam semmit, csak sírtam nagyon feldühítette, végül rám parancsolt, hogy mondjak végre valami értelmeset és ne raboljam itt az idejét. Aztán elvonszoltam magam a Co-Op Rádióig egy újabb sört szorongatva, ültem és sírtam, amíg valaki ki nem dobot.t Megpróbáltam, tényleg mindent megtettem, hogy egyfolytában részeg legyek, vagy legalább másnapos, de nem volt könnyű; nem akarták hagyni. Ellopták a sört, amit az ágyam alatt rejtegettem, és felsöpörték a szőnyegről az aranyló üvegszilánkokat.

24

Valaki látott inni és drogokat vásárolni a belváros keleti részén, és fölhívta az apámat, aki fölhívta a Segélyszolgálatot. Ők pedig kiküldtek egy szociális gondozót az ifjúsági újsághoz. Másnap reggel, amikor hazaértem a barátaimhoz, mindenki nekem ugrott, és leordította a fejemet annak ellenére, hogy olyan másnapos voltam, mint még soha; aztán amikor beszéltem a suliból a tanácsadóval sírógörcsöt kaptam, ő pedig lenyomoztatta a hívást és rám küldte a rendőröket. Megérkeztek, lecsörtettek a lépcsőn a szuterénbe, ahol ittam és zokogtam. Az egyik rendőr megfenyegetett, hogy eltöri a kezemet bár egy pillanat törtrészéig leesett a maszkja, megérintett, és hozzám fordult. – Nézd, nekem nem mindegy, hogy mi lesz veled. Talán el kellett volna fogadnom ezt a törődést, de olyan begyakorolt szövegnek hangzott, ezért úgy döntöttem, hogy nem veszem be, aztán hirtelen ezüstkarikák fogták körbe a csuklómat, ahogy kivittek a sötétbe, tulajdonképpen a délutáni napfényre, és odaszíjaztak egy hordágyhoz. A nevetés kerülgetett, amikor kinyitottam a szemem, és az l-es számú gumiszobában találtam magam, a kórházban, mielőtt betoltak és leraktak a matracokra, a mentősök a címemet kérdezték. – Bármilyen címet. Persze a szülei címe is jó. Csak valaki fizesse ki a fuvart. Ez a szoba csak abban különbözött a 4-es számútól, hogy a vécé és a mosdó a jobb sarokban volt, nem a balban (persze megint nem volt víz), levették rólam a takarókat, fáztam. Megint a kék pizsama volt rajtam az ingről hiányzott az egyik gomb. Egy doki mindenféle helyeken belém dugdossa az ujját, azt hiszi, nem vagyok magamnál, egészen addig, amíg a fájdalomtól fel nem sikoltok, hogy „Takarodjon!”, mire felnevet, és kisurran az ajtón. Forró arcomat a párnába temetem, amíg be nem jönnek a nővérek, hogy az egyik tűt szúrjon belém, míg másik kettő fölöslegesen lefog. A tű megremeg, majd belém fúródik, bárcsak lenyugtatóznának, akkor legalább végre elmenekülhetnék. Kristin, a Segélyszolgálat munkatársa jött be értem, de fél órán keresztül csak a rózsaszín bokáját láttam, ahogy arcomat a kezembe temetve zokogtam. A váróban ültem a földön, már a saját ruháimban, amikor egy kék pizsamás fiatal beteg a pszichiátriáról letérdelt mellém, és kedvesen simogatni kezdett. Olyan gyönyörű volt. Vajon tönkreteszik itt bent? *** Kristin hozott be az Új Kezdetbe, és most itt vagyok, ebben a lepattant kék szobában, amin eredetileg egy tizenkét éves lánnyal osztoztam, aki sminkkel tizenhatnak néz ki. Ő is nemrég távozott engedély nélkül az ideiglenes otthonból csakúgy, mint én, mert egy idő után már semmi nem számít, már nem érdekel, hogy kit bántasz meg azzal, amit teszel, sőt igazából minél több embert meg akarsz bántani, mert ez az egyetlen eszközöd, ami maradt. Amikor elment, a cuccait itt hagyta, a szoba közepén, rám mosolygott, és távozott. Csak az emléke maradt, ahogy ül az ágyam végében, és elmeséli az életét, ami a szex, a drogok és a pia körül forog, a közlekedési lámpa fénye megvilágítja az arcát Szóval megint az utcára került ez a tizenkét éves lány, de túl fáradt vagyok hozzá, hogy őt sirassam.

Június 7. Hajnali két óra van, a buszpályaudvarnál vagyok. Crystal az ifjúsági újság épületének a verandáján áll, haja ráömlik fehér vállára. Karját összekulcsolja maga előtt, és elkeseredve néz. Arcvonásai szürkék a villanykörte élénk fényében. Megléptem az Új Kezdetből ezúttal nincs hova mennem. Nem bírtam tovább, hogy egy szám legyek a szociális segélyszolgálat adatbázisában. Nem bírtam elviselni a reménytelen szerelmes dalokat egész éjjel, meg a többi lányt, akik egész reggel a sminkjükkel foglalkoztak.

25

A ma estét borostás férfiak társaságában töltöm, akik az előttem lévő szemetesben kukáznak. Valahogy osztozunk az izzadságszagban és a halk kétségbeesésben. Közben két idegen áll meg egy autóval, és kérdezgetni kezdenek, hogy elvigyenek-e, meg hogy leszopnám-e őket, és mindenfelé dudálás hasít bele az éjszakába. – Jó lesz, bébi, gyere, szopd le a farkam! – kiáltja a sofőr fátyolos szemmel. Ránézek meg a hosszú szőke hajú barátjára, a kerítésen keresztül, táskákkal a kezemben. Egy pasi letolja előttem a nadrágját, keményen küzd a cipzárral. A szél port fúj a szemembe, vég nélkül. Ma van a szalagavató három középiskolában is a kerületben, és mindenki részeg vagy be van tépve. A lányok szemberöhögik a Halált, hajukat vadul kócolja a szél a limuzinokban, a srácok pedig férfinak érzik magukat az öltönyükben. Biztos vagyok benne, hogy a buszpályaudvaron lévő férfiak nem érzik magukat ennyire felnőttnek. Föl-alá csoszognak a használt edzőcipőikben, de a helyezkedés személytelen marad. Azon tűnődőm, vajon az emberek az autóikban belegondolnak-e valaha, hogy mennyire nagy biztonságban vannak a folyó vizükkel, meg a vécéjükkel, meg a fürdőszobájukkal, ahol minden reggel megmoshatják az arcukat, belőhetik a hajukat, kisminkelhetik magukat, és elindulhatnak otthonról, miközben úgy néznek ki, mint bárki más. Egy férfi köp és köhög a mögöttem lévő padon, füstfelhőket ereget az arcomba, ezek apró késekként fájdalmasan hasítanak fejembe. Lehet, hogy át kellett volna másznom azon a kerítésen, meg kellett volna basznom azt a roppant helyes szőke srácot, de az utcai lámpák magányos holdak a sikátor fölött. Nincs senki, akit ilyenkor fölhívhatnék, senki, aki még nem fáradt bele, hogy különböző helyzetekből kihúzzon. A beton fölött egy chipses zacskót sodor a szél. Most egy étteremben vagyok; legalább meleg van. Szegény May; nem hiszem, hogy azok az órák, amiket az én ügyemen dolgozott, túl sokat számítanának. Kijelöltek egy másik szociális gondozót is az ügyemhez, Franket. Az itteni személyzet éppen most rúgott ki egy szakadt, foltos ruhájú csövest, aki minden este megjelenik itt az étteremben, hogy ledobja magát egy székre, és megpróbáljon aludni. Könyörgök nekik, hogy hagyják, hadd maradjon itt, de nemet mondanak, majd bemennek a konyhába pletykálni. Vajon a dühöm felmelegíti ezt az embert? Egy bogárszemű fickó sétál körbe egy szál pólóban, bizonytalanul a buszpályaudvaron, és a srácok, akik beszóltak, utánam kiabálnak a szélbe, hogy „Kurva!”, amikor látják, hogy nem mozdulok. Tudod, néha eltűnődöm a dolgokon, főleg amikor eszembe jut, hogy kevesebb mint három hónapja még kitüntetett tanuló voltam, és etalonnak számítottam. Aludni akarok. Máshogy alakultak volna a dolgok, ha Tommy itt lenne, ahelyett hogy hét hónapot tölt Ontarióban? Ráébredek, hogy a türelme és a józan esze javítana a dolgokon. Barátságos kutyakölyökszeme még mindig elbújhatna Michael szeme mellett, még ha kicsit belefásult is a túl sokat látott képbe, ahogy piszkos csavargókat rúgnak ki, vissza az éjszakába. Az étterem bezár, és átvonulok az éjjelnappali kávézóba, ahol újra látom a csavargót, aki kávézik és remeg. A bárpultnál mellettem ülve, puhatolódzva megkérdezi: – Megfoghatom a lábad? – és ráteszi az ujjait a lábamra, valami furcsa kötelességtudattal, mintha kötelező lenne neki azért, mert nő vagyok. Fáradtan csóválom a fejem. Csöndben visszahúzza az ujjait, és nem próbálkozik újra.

Június 14. Most négy sráccal lakom együtt, akiket egy barátom révén ismertem meg, aki kiszúrt a buszon. Tegnap este nyomtunk egy kis T'ai Chi LSD-t – senki nem szólt, hogy angyalpor van benne –, amit a barátjuk, Ken szerzett. Ők már rég rajta tripeztek, mire hazaértem, hogy én is a nyelvemre helyezzem a bogyót; úgy döntöttünk, hogy elmegyünk az italboltba, aztán hazafelé megállunk a parkban, hogy megnézzük a naplementét.

26

Mire elindultunk otthonról, Ken már alig tudott járni, görnyedezett a járdán, öveges szemmel bámulta a szandálját. Meg kellett volna ijednem az állapotától, de azt hittem, én immúnis vagyok a súlyos tripekre – hiszen végül is az LSD-vel való első kalandom pár héttel ezelőtt nagyon szelíd volt. Átsétáltunk a parkon a Commercial Drive-ig, a bevásárlóutcáig. Fokozatosan nőtt bennem az izgalom, egyre jobban tudatában lettem a körülöttünk lévő tájnak. A tó kemény üvegként csillogott, a dombok finoman elgurultak. Olyan volt mintha beléptem volna egy gyerekkönyvbe, amiben kartonfigurák ugrálnak ki, ha kinyitja az ember a lapokat. Kellemes érzés áradt szét bennem, ahogy a pasztellszínekben elmosódott látóhatárt bámultam. A cucc igazán csak akkor ütött be, amikor elértünk a Commercial Drive-ra. Egy kereszteződésben álltunk, és az autók hömpölyögtek végig az úton egyre súlyosabban hullámozva. Egy Labatt’s sörösdoboz integetett felénk a sötétedő égbolton, és az iskolatársaim ugrottak elő a sarkokról. Egy olyan döbbenetes valóságba kerültem, ahol a tárgyak jól kivehetően mozogtak; nem tudtam elhinni, hogy a többi ember nem ezt látja. Olyan kirakatok előtt haladtunk el, ahol a tányérokon a minta örvénylett és forgott; a kanapék a bútorboltokban rózsaszínűen és vajszínűen izzottak; és a járda gurulni kezdett alattam. Az épületek felénk hajlottak, a levegő, mint ezernyi színes jégcsap csillogott. A drog fullasztó hullámokban hatott, a rosszullét határára sodort, aztán épp az utolsó pillanatban abbamaradt. Nehezen egyensúlyoztam a vadul hullámzó járdán. A szembejövők pedig rettentő mókásak voltak – testük vonalai össze-vissza görbültek, egyik percben elhíztak, a másikban pedig anorexiásak lettek. Hisztérikus nevetés rázott még akkor is, amikor észrevettem, hogy Ken szemei fehér csillogó körökké tágultak. Azt mondta, hogy vért lát a szembejövő lányok száján. Dülöngélve végigbotladoztunk a bevásárlóutcán, az üzletekben vadul villódzó fények között, az égen feltűnően csillogó Labatt's sörösdoboz alatt, miközben az emberek a biliárdszalonokban darabosan mozogtak, mint a robotok. A forgalmat mindenhol folyamatosan villogó rendőrségi fények szegélyezték, amitől a veszélyérzetem egyre nőtt. Nagyon beütött a cucc, és teljesen lenyűgözött, hogy mi mindenre képes az a kis téglalap alakú papírdarabba áztatott anyag, amit a nyelvemre tettem. Boldogan ébredtem rá, hogy mostantól máshogy fogom járni az utcákat. Felfedeztem a legjobb fegyvert az unalom ellen. Pusztán attól is kifeküdtem, ha a levegőt néztem, ami csak úgy duzzadt a csillogó szivárványoktól és a görbe színsugaraktól. Mintha a legbizarrabb cirkuszban lettem volna; az egyetlen bajom az volt, hogy sehol nem időzhettem kedvemre, mert a srácok egyfolytában rángattak tovább. Annyi látnivaló volt, minden állandó mozgásban és változásban volt. Nem is panaszkodtam a rám törő rosszulléthullámok miatt, leizzadva levegő után kapkodtam, és zavartan vettem tudomásul, hogy alig állok a lábamon. Ahogy haladtam előre a tripben, minden háztömbnél egy újabb világba érkeztem, még a levegő is megváltozott sötétebb lett, vagy kivilágosodott, tele hallucinációkkal. A forgalomból felszálló szmog örvénylő ködként lebegett fölöttünk; a lámpák zöldre váltottak, miközben valójában pirosak voltak; az emberek a járdán az egyik percben ott voltak, a másikban felszívódtak. Buszok kígyóztak végig az úton, fényárban úszva; hangosan kinevettem az utcasarkon kólát szürcsölő tinédzsereket. A bárok és éttermek fényei elkezdtek villódzni, és a vendégek gonosz vigyorral az arcukon vérrel csordultig töltött kelyhekkel koccintottak. A világ kész őrültekháza lett. Kint vártam, amíg a többiek bementek egy italboltba. Kezdtem aggódni, de nem szóltam senkinek – egyre durvább rosszullétek törtek rám; a járda továbbra is felemelkedett, és hullámzott. Úgy éreztem, kezd kicsúszni a kezemből a dolog. Egyre gyorsabban törtek rám a különböző világok látomásai, egyik prizma csapdájából a másikba kerültem. Az épületek kidomborodtak, szinte szétrobbantak a széleken, az égbolt dühöngő tengerré változott, fortyogott, bugyborékolt.

27

Mire a srácok kijöttek a boltból, kezdtem teljesen szétcsúszni. Visszafordultunk a park felé, és egy üveget nyomtak a kezembe. Összement majd megnőtt; kilapult és feldagadt. A fű tele volt gyíkokkal, amik a lábam után kapkodtak, és tüskés farkú, apró szörnyekkel, amik a faágakról csaptak le rám. Ez már messze volt attól, amilyen finoman a trip kezdődődött. Időnként teljes sötétségbe kerülök, olyan pillanatok ezek, amikor nincs semmi zaj vagy kép, aztán hirtelen visszatérek, hogy elborzadva bámuljam a gyíkokat, és hogy kötelességtudóan kortyoljak egyet az ujjaim között hullámzó üvegből. Elfelejtettem, hogy kik ezek az emberek, akik előttem botladoznak. Egyszer csak, egy sötét fázis után azon kaptam magam, hogy az üvegemet bámulom, és azt motyogom, hogy „sajnálom Michael”. Ezt még egypárszor elismételtem, majd mindenkitől bocsánatot kértem, aki segíteni próbált. Csak álltam a járda közepén, és egészen addig folytattam ezt, amíg a srácok közül valaki rám nem kiabált, hogy siessek már, mire pont annyira sikerült kibillennem, hogy egypár lépést megtegyek. Hirtelen egy másik térben találtam magam, a teljes sötétség birodalmában, ahol csak hirtelen zuhanyként leömlő fényeket láttam, szalagokként pörögtek körülöttem. Foglyul ejtett ez a mágikus éji lepel, és elvesztem a redői között. Eltűntek a srácok, eltűnt a járda; csak lebegtem a szikrák között, mint egy álomban… Amikor magamhoz tértem, halott voltam. A valóságban elértük a parkot, de én a Skytrain alatt haltam meg. A Skytrain rám zuhant, mégsem éreztem fájdalmat, csak a feltámadó szelet és a vonat durván becsapódó hangját. Először nem volt rossz. De amikor kinyitottam a szemem, lenéztem és láttam, hogy vérben úszik a pólóm, az én véremben! A tó a távolban csillogott, én pedig megpróbáltam eljutni oda, mert kék és rózsaszín volt, és el akartam merülni a színekben. Az egyik srác elmesélte később, hogy amikor végre sikerült félig a hátukon, félig vonszolva hazacipelniük, körbe-körbe mászkáltam, magamban motyogva. Egy biciklis sokáig üldözte őket, mert azt hitte, meg akarnak erőszakolni. Amilyen hülye vagyok, másnap reggel az első gondolatom az volt, hogy bármi történt is tegnap este, újra LSD-zni fogok. Végül is nem kattantam be, nem igaz? És a tegnap estinél rosszabb tripem már nem lehet. Biztos voltam benne, hogy a legközelebbit már jobban fogom tudni kezelni, most, hogy már tudom, mire számítsak.

Június 18. A mai nap újabb lecke volt megszégyenítő helyzetekből. Életemben először mentem el az Ételbankba, a St. Jude-templomba, a Renfrew utcában. Emlékszem, volt egy idő, amikor még otthon laktam, és ahogy a szüleimmel elhajtottunk az ilyen ételosztások mellett, végignéztem a sorban állókon, dühtől könnyes szemmel. Volt idő, amikor még mindennek fölötte álltam, és reméltem, hogy egy nap majd megváltoztathatom ezeket a dolgokat. Átsétálok a füvön a templomhoz. Néhányan a járda szélén hevernek ócska kabátban és hosszú, zsíros hajjal. Itt üldögélnek, és összemocskolják a füvet. Három gondosan sminkelt lány nyomakszik át a sorban állókon, kényelmetlen arckifejezéssel. A levegő alkoholtól bűzlik. A templom egyik bejáratánál férfiak ülnek a lépcsők alatt, kivillan a szemük fehére, ahogy érdektelenül fölpillantanak. Az egyikük botladozik, és nekem jön; egy nő felnevet, és megragadja a karját. Mindenféle nők vannak itt, festett szőkék; rikító zöld poliészternadrágot viselők; sovány, beesett szemű gyerekeket cipelők. Ó, Michael, ennek nem lett volna szabad megtörténnie! Ha a szegénységben van bármi báj, az számomra elveszett. Nagyon messzire kerültem attól a pillanattól a kórházban, éjjeli kettőkor, amikor karcsú, farmerba bújtatott lábaddal, bőrcsizmában támasztottad a falat. Kitöltöm a regisztrációs lapot, hamis címet adok meg, és igazolom magam. – Csak tizennégy éves vagy? – kérdezi. – Igen – felelem, és a „Miért?” kimondatlanul is ott lóg a levegőben.

28

A templomban vágni lehet a cigarettafüstöt. Beesett arcú önkéntesek felkötött hajjal, nehézkesen mozognak ebben a ködben, a körülöttük lévő gyűrött élelmiszeres zacskók tengerében. Fáradtak, néha megvető pillantásokat vetnek felénk. Kilyukasztott narancssárga jegyemet szorongatva várakozom az egyre növekvő tömegben. A templom előtti füvet ellepték az emberek. Egy csoport izzadságtól nedves hajú indián egymásba kapaszkodva áll, és piaszagot áraszt. Felsorakoztatnak minket, mint egy marhacsordát, végig a járdán. Csoportokba verődve és magányosan álldogálunk a felhőfoltos kék ég alatt. Furcsamód van ebben az egészben valami összetartás. Bent vagyok. Egy nő átnyújt nekem egy zacskó élelmiszert. Sorban megyünk végig az asztalok mellett, miközben az önkéntesek további csomagokat dobálnak bele a zacskóinkba. Üres „köszönöm”-mel reagálok minden csomagra, nem vesznek róla tudomást néha egy nő bátorítóan rám mosolyog, de gyakrabban ütközöm merev arcok kemény pillantásaiba. Kijövök az üres napfényre, és a srácok csatlakoznak hozzám. A kaja már a hűtőben van, tej, sárgarépa meg mindenféle régi nyalóka… Nem bírok enni belőle, mindet nekik adom. Tegnap megláttam a szememet a tükörben, és hátrahőköltem, majd újra belenéztem. Egy drogos túlságosan csillogó szemeit láttam. Ebben a házban mindenki napi huszonnégy órában hasist szív. Soha nem utasítottam vissza drogot azóta, hogy Joe-nál az első jointtal megkínáltak, de tegnap este, amikor a kanapén feküdtem, és aludni próbáltam, Dave jött oda hozzám egy kis hasissal. Átadta a pipát; amikor megráztam a fejem, addig piszkált, amíg végül megadtam magam. Még mindig érzem a hasis füves, karcos ízét a számban. A szemhéjam elnehezült, és kapar a torkom, jól van, tévedtem, bevallom, nem kellett volna drogokkal kezdenem.

29

Második rész 1986. június 22. – szeptember 14.

Június 22. Kim, egy író, akivel barátok útján kerültem kapcsolatba, pénzt küldött nekem, hogy elmenjek Ottawába. Onnan majd a barátnője és ő megszervezik, hogy átköltözhessek Boston egyik külvárosába, ahol ők laknak. Bőröndjeim összecsomagolva állnak a nappaliban. Azért nem fogom elfelejteni ezeket a srácokat; szinte egy család lettünk. Az egyikük kifújja a füstöt, és rekedt hangon megszólal: – Ugyan nem ismerlek mega jól, mégis az életünk részévé váltál, soha nem fogunk elfelejteni. Mindig eszünkbe fog jutni, hogy merre jársz, és mi lehet veled. Ránézek, és arra gondolok, milyen kedvesek a maguk drogos módján. Másnap reggel Led Zeppelinre ébredek, megint hallom a szavait a kora reggeli levegőben, és nem bírom megállni sírás nélkül. Nem tudom, mit fogok csinálni négyezer mérföldnyire bárkitől is, aki törődik velem, de talán ott máshogy mennek majd a dolgok Talán ott majd magam mögött hagyhatok mindent, ami bánt, drogok nélkül. De nem akarok elbúcsúzni ezektől a srácoktól, és szinte azt kívánom, bárcsak valaki odaláncolna egy ágyhoz vagy valami máshoz.

Június 30. Olyan volt átutazni az országon, mintha egy föciórán használt térképen utaztam volna. A városok, amelyeknek a nevét be kellett magolnom a vizsgákra, megelevenedtek, benépesültek. Albertában és Saskatchewanban a Sziklás-hegység lassan besüppedt a földbe, és ellaposodott. Crystal, aki az ablakban állva maga köré kulcsolt kezekkel szokta bámulni a hegyeket, itt nem érezné magát biztonságban. Az autópályát fák szegélyezték, és eszembe jutott, hogy milyen volt a pszichiátrián a szökésről álmodozva tengetni napjaimat. Michaelt akartam látni a kabátjába burkolózva. Nem bántam volna, ha őrült vagyok egy normális világban, amíg ő mellettem van. Tavak tűntek fel a sík vidéken, vizüket sűrű turmixszerűre kavarta fel a szél. A fák csapkodtak a sziklákon és az ég olyan mélyre süllyedt, hogy felnyúlhattam volna, hogy a hüvelyk- és a mutatóujjammal kicsippentsek egy darabot a felhőből, és zsebre vágjam. Kim és Ruth megérkeztek az ottawai buszpályaudvarra. Kim magas volt, borostás, kopaszodó, barna hajjal és hosszú karokkal (a bal karja leégett útközben, ahogy jöttek, hogy „megmentsenek”). Ruth alacsony volt, szőke haja végtelen hosszan lobogott. Hirtelen egy nő robban be a New Yorkba tartó buszba. Izmos, sűrű göndör haja van, szürke egyenruhát és a csípőjén pisztolyt visel. – Oké, emberek, itt az amerikai határőrség. Mindenki szálljon le a buszról! Fogják a csomagjaikat, és álljanak sorba lent! – karjai parancsolóan a magasba lendültek, amint a határon a neonlámpán felvillant a STOP jelzés. Egy pillanatra elfogott a rémület, és a térdem rogyadozni kezdett, de mire bekísérnek minket a határállomásra, a nevetés kerülget. Nem nagy ügy az egész. Az egyik hely ugyanolyan elbaszott, mint a másik; nekem mindegy, a jövőmet úgyis annak az aszpirines üvegnek az alján hagytam Joe fürdőszobaszekrényében. A hamis amerikai középiskolai diákigazolvány mindkét vámosnak megfelel: – Milyen volt a hétvége Kanadában a barátoknál? Szóval New Yorkban laksz? Én is lementem a múlt hétvégén vásárolni.

30

New Yorkban Kim magához szorít és érzem, milyen szikár, a kocsiban várakozó Ruth pedig felugrik, és az öklével diadalittasan a plafonra csap. – Győztünk! – kiáltják izgatottan. De kivel szemben? Próbálok mosolyogni, de inkább grimasszá torzul ajkaimon a mosoly. Lehet, hogy a hatóságokkal szemben győztünk, de semmi nem változott. Férfiak mászkálnak az amerikai hőségben, és a töküket vakarják.

Július 2. A születésnapom. Eszembe jutnak a régi születésnapok, amikor izgatottan ébredtem, cikisen korán, és mindig sütött a nap. Kiugrottam az ágyból, ledobtam magamról a takarót. Volt torta, és egy napig mindenki mosolygott. Egy napig senki sem volt dühös. De emlékszem az utóhatásokra is, például amikor ötéves voltam – anyám a csillogó konyhapadlót söpörve üvöltözik velem valami miatt. Én pedig szomorúan azt kívánom, bárcsak mindennap születésnapom lehetne, és senki sem üvöltözne velem. Eszembe jut az is, ahogy engedelmesen összekuporodom a nappaliban a kandalló előtt, apám lábánál. A szülők Istenek voltak, nem igaz? Megmondtam Kimnek tegnap, hogy ma leszek hivatalosan tizenöt. – Süssünk tortát? – kérdezte nevetve. – Vagy elvigyünk valahova vacsorázni? Csak azt nem tudom, van-e itt a környéken olyan hely, ahol szívesen ennél. Még nem kezdődött meg a gyógyulás. Még mindig a korábbi születésnapokon rágódom, és emlékezem, hogy valaha mi volt az otthonom. Nem illik itt születésnapot ünnepelni, távol a családtól és a barátoktól. Kim a számítógép előtt ül, monoton punkzene üvölt a lemezjátszóról. Dühödt hangok szlogeneket skandálnak. Este a Taj Mahalban rögzített meditációs zenére próbálom elringatni magam, próbálok lebegni a hangokkal, de csak forgolódom a melegben a kutya kanapéján. Michaellel álmodom, beszélgetünk, aztán fölébredek, és arra gondolok, hogy a közelében kellene lennem. Milyen nap van ma? Szerda? Kitudom, hogy mikor dolgozik, aztán lemegyek a Segélyszolgálatba. Miután fölébredek, és a domború tapétát bámulom, rájövök, hogy egyáltalán nem sétálhatok csak úgy el a Segélyszolgálathoz; négyezer mérföldre van innen.

Július 6. Unatkozom. Amerika utcáin sétálgatok, farmerkabáttal a vállamon, idegenként a helyi nagymamáknak, akik a gondosan nyírt gyepre néző verandáikon üldögélnek. Sűrű a levegő, a vállamra nehezedik, ahogy elsétálok az egyforma házak mellett, egyik olyan, mint a másik a műanyagnak látszó fák alatt. Csak kevesen engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy kövessék az ösztöneiket, mert leköti őket a család, a munka és más kötelezettségek. De engem nem köt semmi. Túlságosan fontos számomra, hogy mozgásban maradjak, továbbálljak egyik helyről a másikra, kiélvezve ezt a szabadságot. Két egeret nézek a ketrecükben, és azon tűnődőm, hogyan bírnak ki éveket ebben a harmincszor harmincas börtönben, egész életüket vékony fémrácsok mögött töltve, őrülten hajtva a kereket. Mégis ha kiengedném őket, meghalnának. Vajon ezt tettem magammal? A szüleim háza börtön volt; szétfeszítettem a rácsokat, és kiszöktem a világba. Egy csupasz, nyers világba, védelem nélkül. Soha nem gondoltam bele, hogy a ketrec rácsai többet jelenthetnek puszta korlátnál. Még mindig úgy gondolom, hogy jobb „idekint” meghalni, mint egyedül és becsavarodva elpusztulni egy szobában. Fáj a fejem a nyomott levegőtől; nem bírom ezt a hőséget. Megint egy szörnyű éjszakának nézek elébe.

31

Július 7. Egyszer volt, hol nem volt, volt egy ember, akit Michaelnek hívtak. Szociális gondozó volt egy Segélyszolgálat nevű huszonnégy órás ügyeletet tartó segélyszervezetnél. Aztán volt egy gyerek, aki otthagyta az otthonát meg az életét és csak érte élt, róla írt egészen addig, amíg nem létező közönsége egy emberként hatalmas ásításban tört ki. Nem baj. Csak arról fantáziál, hogy egy nap hús-vér közönsége lesz, és firkálmányai megjelennek egy könyv lapjain, nyomtatásban. Rengeteg naplót írt hatéves kora óta, de megszökött otthonról és megsemmisítette azt a sok tintával teleírt kötetet. Most azzal próbálja kárpótolni magát, hogy lejegyzi a felfedezéseit és a csalódásait a tanulás fokozatos folyamatát, ahogy szétesik, de nincs más motivációja, mint hogy az írás számára az élet, az írás az, amitől úgy érzi, tartozik valahova, önmagához. Szeretem Kimet és Ruthot, de jó pár dologgal nem tudok mit kezdeni itt – a hőséggel, az allergiámmal, azzal, hogy nincsenek barátaim, és nem vagyok senki ebben a kicsi külvárosban. Ülök itt ebben a házban, és engedelmesen megpróbálok minél kevesebbet kimenni az utcára, nehogy elkapjanak. Semmi varázslatos nincs abban, ha az ember illegális bevándorló; a varázs hamar megtörik a lélekölő hétköznapokban. *** Megint részeg vagyok. Nem annyira, hogy ne tudnék írni, de elég részeg vagyok ahhoz, hogy a kreativitásomat elvesszem, ennek ellenére a kezem mozog a papíron. A szobában mentaillat van, olyan, mint amilyen anyám kertjében. Rémálmaim voltak tegnap éjjel, a szüleim üldöztek; nem adták föl, bármilyen gyorsan futottam, bármilyen hangosan sikítottam is. Zuhanok, zuhanok; bárcsak lenne itt valaki velem.

Július 8. Ma a bevásárlóközpontban megállítottam az egyik biztonsági őrt. Fiatal volt, homokszínű hajjal és halvány tükörszürke szemekkel, keményített fehér inget viselt, és pisztoly lógott az oldalán. Negyedórája állt az egyik üzletnél, és a pult mögött álló lánnyal beszélgetett. Odamentem hozzá, és megkérdeztem, hol találom a legközelebbi rendőrőrsöt. Tekintete azonnal rám szegeződött: – Mi történt? Hogy mi történt? Hát az egész három hónappal ezelőtt kezdődött. A távolság semmi másra nem volt jó, mint hogy kiderüljön, a határok és a mérföldek sem tudnak megfékezni, vagy csillapítani azt a dühöt, ami a testem korlátait feszegeti, és ki akar törni. Hiba volt megtenni ezt a hatalmas távolságot, mert emiatt a legyőzhetetlenség, a hatalom és az ellenállás több lett, mint puszta illúzió, szinte valósággá vált. May volt az, aki megkérdezte, hogy miért olyan fontos nekem a hatalom. Mire a fejemet ráztam, és gyorsan témát váltottam, tévedett – nem akartam mást, csak szabadságot. Hogy mi történt? Szétcsesztem az agyamat, a testemet és a kapcsolataimat; és valahol útközben, túl messzire mentem. Ez minden. Egy darabig azt hittem, ennél mélyebbre már nem zuhanhatok, de nem igaz; amikor az ember eljut erre a pontra, rájön, hogy ez egy feneketlen kút, és csak zuhan, és zuhan. Előttem az egész élet, szabályok, határok és lelkiismeret nélkül. Hát ez történik, ha áttöröd a korlátaidat. Mára van kitűzve a tárgyalás, ami a gyámságomról dönt majd, és el tudod képzelni, ahogy a gúnyos May Wong várja a családügyi bíróságon, hogy lecsaphasson rám. Hogy döntött a bíró? Durva vagy még durvább közül választhat az állam vagy a szüleim. De hálás lennék, ha gyámság alá kerülhetnék; nem lenne több kellemetlen meglepetés – sikátorokban a mellemet

32

szorongató, kukák mögé rángató férfiak. NEM AKAROK TÖBB SIKÁTORT AZ ÉLETEMBEN. – Mi történt? – kérdezte a biztonsági őr, és aggodalom villant föl világos szemében. – Nem történt semmi – vágtam rá gyorsan. Arcizmai ellazultak, és a legközelebbi kijárat felé irányított: balra, aztán jobbra, át a híd alatt, aztán megint jobbra. Meggondoltam magam, és leültem a bevásárlóközpontban, a naplóbejegyzéseimet kezdtem olvasgatni. Kim ma este gyanakvóan méregetett és megkérdezte: – Ugye nem akarod föladni magad? Nehéz volt a szemébe nézni, de megtettem, felnevettem, és megráztam a fejem. – Úristen, dehogyis! Persze hogy nem.

Július 9. Egy részem visszavágyik azokra a nyári délutánokra, amikor Laná-val árokba dobtuk az iskolatáskánkat és elterültünk a járda melletti füvön. Azokra a nyári napokra, amikor átdobtam magam az elülső udvarunk kőkerítésén, és a kutyával játszottunk. Arra gondolok, ha mindenki úgy viselkedne, ahogy én, senki nem csinálna meg semmit. Mégis meg kell kérdőjeleznem az építés célját, ha úgyis minden le lesz rombolva – ha nem az atomháború miatt, akkor az emberiség által kiötlött számos egyéb pusztító tevékenység következtében. Semmi sem tart örökké (kivéve a halált). A temető egyszerű hely. Egyszer, amikor még kicsi voltam, kicsattanó pirospozsgás, egy temető közelében jártam nyári iskolába. Az órák után az anyámmal sétáltam kézen fogva az autóhoz, a bokrokból támadó szúnyogokat csapkodtam. Valaha szerettem őt. Régen tényleg szerettem. Szerettem a szüleimet. A kora gyerekkori emlékeim olyanok, mint a fényképek: a kocsi hátsó ülésén a kánikulában hűsítő limonádét iszom, egy csíkos sátor előtt állok a Belügyminisztériumnál; egy kék vattacukorral pózolok a vásárban. Elkapott pillanatképek, albumba rendezve. De már megtanultam, hogy az olyan dolgok, mint a fényképek, nélkülözhetőek, és túl nehezek ahhoz, hogy magunkkal vigyük őket. Minden átmeneti, lehet, hogy még ezek a gondolatok is ezen a papíron a rekkenő hőségben. Nem is gondolatok, csak ujjmozdulatok. Érvényes ez? Ugyanolyan itt, ebben a külvárosban, mint Vancouverben, azzal a különbséggel, hogy itt nincs mit csinálni, és nincs senki, akivel együtt lóghatnék. Nem túl biztató. Talán azért jöttem ide, mert kerestem valamit, de nem találtam meg, és hányok magamtól.

Július 10. Crystalra gondoltam, és arra milyen kemény volt, és elsírtam magam. Egyszer arra biztatott, legyek erős, és hihetetlen melegséggel ölelt át. Beszáguldott a konyhába, haja lobogott hosszú fekete kabátja fölött, amin fényes politikai kitűzők csillogtak, ledobta a kajás szatyrot, és vadul megölelt „Öregem, de örülök, hogy látlak!” Hogy mi történt? Hiányzik Tommy, a türelme, az öröm és a melegség a szemében. Tommy, aki azt akarta, hogy csukják le őt is, abba a cellába, ahova engem, kint a parton, hogy ne kelljen egyedül lennem. De a rendőrök nincsenek itt, amikor szükségem lenne rájuk, bezzeg amikor nem volt rájuk szükség, akkor ott ólálkodtak a kompnál. Így megy ez. Azt hiszed, hogy nyertél, csak mert megúsztad a piálást a drogozást meg az illegális határátlépést, de ezek látszólagos győzelmek. Ott köröznek körülötted, hogy lecsapjanak rád, amikor a legkevésbé számítasz rá, és hogy arcul csapjanak. Nem jönnek értem emberek mentőautókkal hajnali kettőkor, hogy a vállamra tegyék a kezüket és megakadályozzák, hogy teljesen összeomoljak. Nincsenek szociális gondozók sem, hogy megmentsenek saját magamtól.

33

Michael. Sajnálom, hogy felépítettem magamban valakit, aki sohasem létezett. Szembejött velem valaki, még az elején, aki történetesen te voltál. Nem is ismertelek mint embert, csak egy voltál az állami szolgálat alkalmazottai közül. Kristin mindent világossá tett számomra, amikor azt mondta, hogy neki számít, mi lesz velem, és ugyanazon a halk begyakorolt hangon, amit te használtál, amikor azt mondtad, hogy fontos vagyok neked. Talán behunyt szemmel és összeszorított foggal mondtad. Hány embernél vetetted már be ezt a mondatot? A te fáradt szemeden és mosolyodon keresztül fogott meg a rendszer, de ez volt az utolsó alkalom. SOHA TÖBBÉ.

Július 11. Kim összevonja a szemöldökét és tekintete belém fúródik a konyhaasztal fölött – Tudod, hogy szabadon hazamehetsz, amikor csak akarsz. Akár most is indulhatsz. Ruth hallgat, szórakozottan kevergeti a fagyiját. Hirtelen lendülettel kanalazok bele a saját fagyikelyhembe. Kim szemeit mintha vékony hártya borítaná, kifürkészhetetlenek. – Hát, egy-két éven belül biztos visszamegyek. De nem most. Szeretnék a lehető legtávolabb maradni a rendszertől. Nevetnek, és a pillanat (a lehetőség) elszáll. A Harvard Square-on vagyunk ma este. Csillagok lengedeznek gúnyosan az egyetem és a színes fények fölötti égbolton. Poharak csörrennek, és egész tömeg gyűlik össze, hogy élő zenét hallgasson, mámorító parfümillat száll a lila levegőben. Hosszú hajú srácok mennek végig a kikövezett járdán szakadt farmerban, békejellel a térdükön; gyöngyökkel körbefont lányok és szantálfaillat kíséretében. Aztán idősebb férfiak sétálnak el mellettem lassan fémkeretes szemüvegben és bozontos szakállal, rojtos sálakba burkolt hosszú hajú idősebb nőkkel. Az éjszakai levegő zenével és várakozással teli. Mindenütt pezseg körülöttem az élet, szinte engem is magával ragad, de végül csak kívülről szemlélem. Az éjszakát ellepik a csillagok és nevető emberek tömegei, ígéretesen csillogó szemek előtt bor örvénylik a poharakban. Az egész olyan volt, mint egy olcsó romantikus regény, legszívesebben betéptem volna, de nem volt semmi pénzem. Lehet, hogy végül díler leszek, abból fogok élni, hogy drogot árulok, aztán írok az egészről egy bestsellert, és boldogan élek, amíg meg nem halok. Hiányzik Vancouver, az üveges tekintetű arcok, akiktől hasist szoktam venni a buszmegállókban. Hiányzik a Segélyszolgálat nyújtotta biztonság, és talán még egy Michael nevű szociális gondozó is, aki egyfajta fény volt az éjszakában.

Július 16. Tegnap este a közelben lévő térről felhívtam a rendőrséget amerikai akcentussal, és elmeséltem nekik, hogy a téren találkoztam egy lánnyal, aki azt mesélte, hogy Kanadából szökött át. Leírtam a ruházatát, aztán letettem a kagylót, és leültem az üres tér közepén. Néhány percen belül egy rendőrautó parkolt le előttem, és kipattant belőle egy fiatal rendőr. Napbarnított volt és ikonszerű mosoly ült az arcán. – Beszélni szeretnék veled – kezét megnyugtatóan a vállamra tette. Furcsán éreztem magam, lebegőn és üresen. Az arcomat fürkészte, és néhány percig kérdezgetett, de én fáradt voltam, és hallgattam. Ahogy valaki a Segélyszolgálatnál megállapította, csak szórakozom. A zsaru kivételesen türelmes volt, amíg el nem küldtem a francba, mire megragadta a kezemet, és megbilincselt valami furcsa, szomorúsággal vegyes dühvel a tekintetében. A rendőrőrsön órákon át ültünk és beszélgettünk egy őrmesterrel. A rendőr továbbra is biztatóan mosolygott az őrmester pedig atyai hangon beszélt, de nehéz volt kiötölnöm a hazugságokat. Hogy kerültem Bostonba? Hol laktam? Mióta voltam ott? A válaszaim tele voltak időbeli csúsztatásokkal, de ügyet sem vetettek rá. Végül is az egész olyan volt, mintha csak az élet

34

dolgairól beszélgettünk volna. A rendőrnek aztán el kellett mennie, de az őrmester maradt, kávét, és fánkot hozott. Fölhívta a Segélyszolgálatot Vancouverben, de legalább ma estére mindenképpen kellett valami helyet találnia nekem. Rengeteg segélyszervezetet fölhívott, de nem járt szerencsével, legfőképpen azért, mert a nem idevalósiakkal nem foglalkoznak. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk az asztal fölött, és megrázta a fejét. Aztán sikerült beszélnie egy Janet nevű nővel egy Bridge Over Troubled Waters nevű szervezetnél, ami otthonról meglépett gyerekekkel, kábítószer- és alkoholproblémákkal meg ilyesmikkel foglalkozik. Külön hangsúlyozta neki, hogy nem szeretnék csoportos otthonba menni, hanem önálló szállást vagy önkéntes befogadó családot szeretnék. Miközben Janetre vártunk, az őrmester elment, és egy Bostoni Rendőrség feliratú pólóval tért vissza. Az óvatos mosoly, amivel felém nyújtotta, kicsit nevetségesen hatott pufi arcán. – Szeretném, ha nem felejtenél el minket. Úgyhogy itt ez a kis ajándék, emlékül a bostoni rendőrőrstől. Nem tudtam, hogy sírjak-e, vagy nevessek. Elvettem a pólót, és megköszöntem az őrmesternek. Janet fiatal volt, szókimondó, és a békemozgalom oszlopos tagja. Egy önálló szállást adó házhoz hajtottunk Boston egyik külvárosába. A házban tizenkét férőhely volt; tízen laktak benne. Már mindenki aludt, úgyhogy lezuhanyoztam, és gyorsan ágyba bújtam, hálásan a tiszta ágyneműért. Nem is zavart, hogy minden tulajdonom az írásaim, a hátamon lévő ruhák, és két LSD-bélyeg volt, amit Kimtől loptam. A rózsaszín ágytakarón ülve szárogattam a hajam, hunyorogva a vaksötétben. A szomszéd házban még égtek a lámpák; az ágyam feletti szúnyoghálón keresztül láttam. A szomszéd szobába nyíló ajtó mögött felsírt egy kisbaba. Kimre és Ruthra gondoltam, és féltem – visszatértek a szökésem utáni érzések, a fájdalom és a bűntudat. Nehezen aludtam el. Másnap reggel az otthon vezetője ébresztett fél nyolckor, begyógyult szemmel. Nagy zsibongás volt a fürdőszoba előtt, és találkoztam a többi gyerekkel. Két lánynak kisbabája volt, az egyiknek lány, a másiknak fiú, egyik sem volt még egyéves, göndör hajú bébik voltak, nyál csorgott lefelé csupasz felsőtestükön. A házinéni öreg volt és barátságtalan, de rendet tartott. Fél kilenckor fölhívtam Kimet, hogy szóljak neki, minden rendben van; szörnyű volt hazudnom neki. Hangja nyugodt volt, és fel akarta hívni a Segélyszolgálatot, hogy meggyőzze őket hadd maradjak még az Államokban egy darabig. Egy lány jött értem, aki a Bridge Over Troubled Waters rehabilitációs programjában vett részt és az volt a feladata, hogy az otthonról megszökött gyerekeket elhelyezze. Busszal meg metróval bementünk Boston belvárosába; elmesélte nekem, hogy három évig élt az utcán, saját szavaival élve ivott és drogozott. A Bridge-ben megismerkedtem Allannel, Janet társával, aki szintén szökött gyerekekkel foglalkozott. Kint kellett maradnom az előtérben három sráccal, akik közül az egyik sűrű barna fürtjeivel Tommyra emlékeztetett, bár a tekintetében nem volt semmi kölyökkutyaszerű szelídség; szakadt fekete ruhákban volt, és láncok lógtak rajta. Négyesben várakozva a drogokról meg az utcai életről beszélgettünk. A göndör hajú fiú, akiről közben kiderült, hogy csak tizenöt éves, bár többnek nézett ki, fürtjei alól érdeklődve nézett. Döbbenetesen lágy hangja volt. A három srác másfél hetet illetve pár hónapot töltött az utcán. Arról beszélgettünk milyen drogokat lehet kapni Vancouverben. Legbelül hihetetlenül szomorú voltam, és segíteni szerettem volna nekik, különösen a Tommy-arcú srácnak. De ehelyett együtt nevettem velük nőgyűlölő vicceiken; nevettem, és biztonságban éreztem magam messze a Segélyszolgálattól. Frank telefonált Vancouverből. Bementem Janet irodájába, és felvettem a kagylót. Bár a hangja nem volt tisztán érthető a távolság miatt, az üzenet az volt. A Boston Commont

35

bámultam az ablakon át. Egy villamos döcögött el éppen, miközben összeszorított ököllel arra gondoltam, és nem először, hogy bárcsak az a harminc aszpirin megtette volna a hatását. Frank először is szárazan megjegyezte, hogy a repülőjegy Vancouverbe 613 dollárba kerül, és hogy tutira nem fogja kicsengetni a pénzt azért, hogy megint meglépjek. A jegy nagy részét a szüleim fogják kifizetni. – Rengeteg gyerek van, akinek szüksége van a segítségemre, úgyhogy nem fogom a fejemet a falba verve vesztegetni az időmet, ha neked nincs rá szükséged. Elmondta, hogy a tárgyalást elnapolták augusztus 5-ére, mert személyesen kell jelen lennem – lehetőleg egy darabban. Megint mondtam, hogy szeretnék egy otthonba kerülni, de hallani sem akart róla. Azt mondta, egy órát ad, hogy eldöntsem vissza akarok-e menni Vancouverbe; az Államokban nem jár hosszú távon ellátás egy Kanadába tartozó gyereknek. Azt hiszem, kénytelen leszek visszamenni… gyengéden megsimítom a mellem fölött lévő LSD-bélyeget.

Július 17. Az éjszakákat az otthonban töltöttem, a napközben pedig a Bridge-ben voltam, ahol hosszasan beszélgettünk Allannel és Janettel. Mind a ketten kitartóan foglalkoztak velem, mostanra úgy érzem, képes leszek visszatérni Vancouverbe anélkül, hogy becsavarodnék. Janet és Allan megadták nekem azt a támogatást, ami hiányzott. Ők nemcsak kioktattak; ők elkezdtek intézkedni – meg vannak győződve róla, hogy megérdemlem a segítséget, és szerintük el kell kezdenem meggyőzni a vancouveri gyermekjólétieket arról, hogy nem térhetek vissza a szüleimhez.

Július 18. Ma reggel benyaltam a bélyeget, mielőtt átmentem volna az otthonból a Bridge-be. Ijesztő, hogy a drogok mi mindenre képesek – a gyógyulástéglák, amiket Allan és Janet segítségével felépítettem, leomlottak. Mindez egy darabka LSD-be áztatott papír hatására. Nevetséges, hogy milyen mohón nyalogattam az ujjaimat, miután benyomtam a lecsót. Rendben odaértem a Bridge-be. Az otthonbeli apa elvitt a metróhoz, ahonnan egyenesen a Boston Commonhoz mentem. Útközben találkoztam egy lánnyal, akit tegnap az előtérben láttam, mindketten a Bridge-be készültünk, de előtte még tettünk egy kört a belvárosban, a „csatatéren”, a piroslámpás negyedben, ami a kínai negyed mellett fekszik közvetlenül, és ahol tegnap valami részeg megdobált sörösüvegdarabokkal. Tele volt prostikkal és dílerekkel. A kapualjak bűzlöttek; szerencsétlen sorsú nők várták a vágytól csillogó szemű férfiakat. Építőmunkások dohányoztak a hömpölygő porfelhőkben, és mustrálták az arra elhaladó lányokat; a forró, szennyezett levegő felkavarta a piszkot, és szemétdarabokat sodort a szél a lábunkhoz. Akkor kezdett beütni a cucc, amikor már az előtérben vártunk. Éreztem, ahogy jön: a gombóc a torkomban, a mellkasom elnehezült. Nemsokára a szemközti falon lévő Lifesaver kirakó cukorkái nagy kövér hernyókként tekeregni kezdtek. Megmondtam a lánynak, hogy be vagyok tépve, és ő azonnal vette az adást. Janet bejött, és beterelt az irodájába. Megkérdezte, hogy vagyok, mire mondtam, hogy jól, aztán hirtelen kitört belőlem a sírás. Berohantam a vécébe, de egypár percen belül kirángatott onnan, és átsétáltunk a Boston Commonhoz. Egy kőszobor lábánál üldögéltünk, és fékezhetetlen röhögőgörcs tört rám; Janetre támaszkodva tudtam csak visszamenni a Bridgebe. Minden túl fényesnek, túl színesnek tűnt, ahogy a szemem előtt vibrált. Saját kérésemre magamra hagyott az egyik szobában, és arcomat az ablakra tapasztva bámultam kifelé. Az ablaküveg kidomborodott, és attól féltem, hogy ki fog törni, és apró szilánkokban aláhullik a járdára. Janet megint bejött, miközben egy képet bámultam, amin virágok voltak kosarakban

36

egy üvegházban. Szirmaik és leveleik hullámzó táncot jártak; erőlködnöm kellett hogy le tudjam venni róluk a szemem. Átmentünk az irodájába, lekuporodtam egy székbe, és hisztériás rohamot kaptam. Arcomat a karomba temettem és rendőröket láttam, kék egyenruhában, akik körbevettek, hol integettek, hol nevettek, hol pedig gumibotokkal rontottak rám. Sikítottam, hogy senki nem kényszeríthet, hogy visszamenjek Vancouverbe. Senki nem vehet rá, hogy egy rakás faszfej szociális gondozóval kelljen beszélnem, arra pedig végképp nem, hogy a szüleimmel. Bejött Allan, és átterelt a fogászati klinikára, ahol nyugi volt, de a kórházi falak újabb dührohamot váltottak ki belőlem. Amikor visszakerültem az irodába a hullámzó virágokkal, és Janettel arról zagyváltam valamit, hogy szeretnék ártani Maynek – olyan kicsi –, és aztán megölni magam. A drog elhallgattatta a józan megfontolásokat, a lelkiismeretemet. Céltudatosan fürkésztem az ereket a csuklómon. A cucc hatására nagyon erősnek láttam a csuklómat; mintha csak egy darab húst kellene átmetszenem. De Janet nem akart eltűnni. Közben kitakarítottak, és hatalmas csönd lett – egészen addig, amíg meg nem jelent két mentős az ajtóban, olajzöld egyenruhában. Ez betett. Mögöttük még több egyenruhás ember érkezett, köztük néhány rendőr. Teljesen begőzöltem. Bekerítettek az ablaknál, a fűtőtest előtt, és hatalmas rugdosódás, karmolás és üvöltözés kezdődött. Jó páran kellettek hozzá, hogy rá bírjanak tenni egy hordágyra; megbilincseltek, és szorosan lekötöztek. Az egyik rendőr „kicsit durvább volt a kelleténél”, ahogy Janet fogalmazott később; az egyik mentős bocsánatot kért a nevében. Később tele volt sebekkel és ütésnyomokkal a karom és a combom, és csöpögött a vér a jobb könyökömből. A mentő fényei narancssárgán villogtak. A fejem üres volt; néha elfeledkeztem róla, hogy Janet ott van velem, és azt hittem egy szobában vagyok, nem egy mentőautóban, és most ébredtem egy furcsa rémálomból. Bevittek a traumatológiára. Most este van, és egész nap itt voltam; Janet velem maradt egészen vacsoráig. Hé, hányan beszélgettek már úgy egy pszichiáterrel, hogy közben LSD-tripen voltak, és sikerült eltitkolniuk? Nem könnyű, az biztos. Egyfolytában elvesztem a szavaim labirintusában, és gyakran elfelejtettem a kérdéseket, amiket feltett. A beszélgetés végén a pszichiáter rám nézett: – Fergeteges vagy. Bárcsak más körülmények között találkoztunk volna – felállt és kisétált én meg ott maradtam tátott szájjal. Minden könyörgésem és tiltakozásom ellenére legalább még egy éjszakát a kórházban kell maradnom. Egész nap nem voltam vécén, mert oda is követ egy nővér – az ember tényleg elgondolkodik néha. Hihetetlenül unalmas itt bent róni a köröket. Megpróbálják rábírni Franket, hogy jöjjön le értem Bostonba, mert nem mernek egyedül fölültetni a gépre. Fáradt vagyok. Egy kép pörög le újra és újra az agyamban egy gyerek színes építőkockái leomlanak a földre. Valószínűleg nem találkozom többet Allannel, és az utolsó szavam hozzá az volt, amikor a többiekkel együtt elküldtem a francba.

Július 20. Már órák óta repülök; a nővér reggel hatkor ébresztett, de fél órát kellett várnom a rendőrökre, és éjszaka többször fölébredtem a nővérek műszakváltásaira meg az elemlámpákkal mászkáló orvosokra. Itt ülök elkülönítve egy hangos öregasszony mellett, aki egyfolytában beszélgetni próbál, és hányok attól, hogy egyfolytában figyelnek és kísérgetnek. Egy nővér, egy rendőr és egy biztonsági őr kíséretében érkeztem a repülőtérre. Egyfolytában köröztek körülöttem, egy előttem, egy mögöttem és egy agy kicsit távolabb. Legszívesebben belevágtam volna egy bárdot a volán mögött ülő biztonsági őr húsos kopasz fejébe, és elképzeltem, ahogy mindenfelé spriccel a vér meg az agya.

37

Elhagytuk Chicagót, ahol jó pár stewardess gondoskodott róla, nehogy meglépjek. A dühöm valószínűleg át fog csapni félelembe, mire Vancouverbe érünk, de ez nem fog megakadályozni semmiben. Ahogy Ruth tanácsolta, ha túl sok kérdést tesznek föl, egyszerűen húzódjak be egy sarokba, és kuporodjak össze magzatpózba. Úgysem fognak tudni bűntudatot ébreszteni bennem. Idegesít, hogy itt kell lennem ezen a gépen, ahol túlsúlyos, virágos poliészternadrágot viselő nők próbálnak belekukkantani, mit írok. Elegem van azokból az emberekből, akik azt mondják: „segíteni szeretnénk”, aztán hirtelen megölelnek, majd ellöknek maguktól. Hányok tőlük! Hányok attól is, hogy nem mehetek ki egyedül vécére. Nincs szükségem drogokra; nincs szükségem semmilyen mankóra.

Július 21. Négy hónapja jöttem el otthonról. Rég volt. A szociális gondozók szavai kavarognak a fejemben: „Evelyn, nem gondolod, hogy ideje hazamenni?” De nem mehetek vissza; ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudok, úgyhogy ehhez ragaszkodom. Éppen a mosdóban voltam, amikor bemondták, hogy közeledünk a Richmond repülőtér felé, és hogy csatoljuk be a biztonsági öveket. Egy pillanatra elfogott a pánik, aztán odamentem az egyik vészkijárathoz. És rátapadtam a kerek ablakra. A kék égbolton vékonyka felhők úsztak a ritkás levegőben. Alattunk egy földszínekből kirakott puzzle hevert. A pszichiátriai osztálytól való félelem mindig ott lappang majd a tudatom mélyén – a négy fal, kamerák, tűk és a fémvécé. Soha nem múlik el. Mindig eszembe jut, hogy vannak olyan helyek, ahol, bármerre fordulsz, steril falakba ütközöl, és ahonnan nincs menekvés, csak a halálba. Egy stewardess szűk szoknyában és magas sarkú cipőben lekísért a gépről, át a vámvizsgálaton. Idegesen kerestem a menekülési útvonalat; tőle nem lett volna nehéz meglépni, de a repülőtér tele volt emberekkel és biztonsági őrökkel. Az értem küldött szociális gondozó még nem érkezett meg, úgyhogy a vám egyik várótermében helyeztek el. Föl-alá mászkáltam miközben a tiszt utálattal nézett erősen sminkelt szemével. Nyugtalanul leültem, és szóba elegyedtem a másik emberrel a szobában egy harmincas évei végén járó, alacsony figurával, aki a kabátjába burkolózva, fékezhetetlenül rázta a lábait. Később örültem a jelenlétének, mert az ő helyzete újra feldühített, kiszorítva a félelmet. A Fülöp-szigeteken élt, és egy hamis igazolvánnyal próbált bejönni Vancouverbe, ahol elkapták. Nem sokkal később megjelent egy vámtiszt, és bejelentette, hogy egy rendőrségi cellában fogja tölteni a következő huszonkilenc órát, amíg visszaküldik a Fülöpszigetekre. A velem szemben ülő férfi keskeny arca elsötétült a rémülettől. Hirtelen felvillant bennem egy szikra, majd vulkánként fortyogott bennem a düh – felvillantak a tengerparti rendőrségi cella képei, a hányás a mosdóban, a vakító fények. Agyam dühödten pörgött, és odavágtam a rendőrnek, hogy fogalma sincs róla, milyen bezárva lenni. Kell, hogy legyen valami más megoldás. Mit szólna egy motelhoz? Vagy egy…? – Pofa be! A stewardess egy idő után megtalálta a Segélyszolgálat munkatársát, aki mint kiderült, már órák óta várt, csak rossz koordinátákat kapott, és rossz helyen várakozott. Elköszöntem a váróban reszkető alacsony embertől, ő pedig hálálkodott – ami megmelengette a szívemet, bár nem tehettem érte semmit. A szociális gondozó a Seymour House-ba vitt, ami egy ideiglenes csoportos otthon. Én is csapkodhattam volna a kocsi tetejét, ahogy Ruth tette, diadalittasan. Milyen meggondolatlan részükről, milyen könnyen meg fogok lépni.

38

Este Videót néztem az emeleten, és elálmosodtam a sötéttől meg a repülőúttól. Akár le is fekhettem volna, és találkozhattam volna Frankkel másnap reggel. Talán bent maradtam volna a rendszerben. De valami lázadozott bennem. Megígértem, hogy éjfélre visszajövök, lementem, elköszöntem, és az ajtó felé slisszoltam, amikor a gyermekgondozó megállított, és megkérdezte, hogy mikor szeretnék reggel kelni. Reggel. Miért van másoknak normális életük? Miért tudják, hogy milyen lesz, amikor reggel kinyitják a szemüket? Miért nem szöknek meg, mint én? Megrándítottam a vállam, és azt feleltem, hogy valószínűleg fent leszek, mire Frank telefonál, aztán kisétáltam a verandára, és becsuktam magam mögött a súlyos fehér ajtót. A tiszta frissítő éjszakai levegő erőt adott, úgy éreztem, megint rendbe jöttem. Először diadalittasan kuncogva felhívtam Kimet és Ruthot felébresztve őket (megfeledkeztem az időeltolódásról). Nem voltak igazán elragadtatva, de mindenesetre biztattak. Aztán egy újságíró barátomhoz mentem, aki a város nyugati részén lakott. Mielőtt leléptem Bostonba, azt mondta, hogy soha nem szeretne az utcán látni, és hogy a lakása ugyan nem túl nagy, de ellakhatok nála egy darabig. Hogy a függetlenségemet bizonyítsam, ellettem volna az utcán aznap éjjel, de nagyon szerettem volna megmosakodni. Szóhoz sem jutott, amikor meglátott az ajtaja előtt. Ledobtam magam a kanapéjára, amit keleti virágminták díszítettek, és elmeséltem neki nagy vonalakban, hogy mi a helyzet. Az iránti aggodalma, hogy az utcára kerülök, hirtelen elpárolgott, most hogy ténylegesen ott voltam a lakásán. Fekete szemével kerülte a tekintetemet és óvatosan mozgatta piros ajkait a két testvére nála tölt egy hetet, és nincs több hely. Megrándítottam a vállam, és rávágtam, hogy úgysem vagyok fáradt. Mellesleg a tökéletes kis lakása teljesen kiidegelt; olyan volt mintha egy babaházban lennék, ahol nem nyúlhatok semmihez, mert attól kell félnem, hogy összetöröm. Azt javasolta, menjek haza a szüleimhez. Aztán megjöttek a testvérei, és kínos csöndben üldögéltünk, amíg fel nem pattantam a kötelező: „ami azt illeti, elég késő van, azt hiszem, mennem kell” dumával. A barátom az ajtóban állt és elnézően mosolygott. Most mitévő legyek? Gyors léptekkel megindultam a belváros felé, és szidtam magam, amiért arról ábrándozom, hogy Michael egyszer csak elhajt mellettem az állami kocsival, és mellette majd biztonságban érzem magam. Felültem egy buszra, és az egyik politikai aktivista mamájának lakása felé indultam. Egy öreg fákkal körülvett házban lakott. Hajnali két óra volt éhes voltam, koszos, botladozva sétáltam át a lépcsőkhöz vezető gyepen, mindenfelől pókhálókba akadtam. Egy ősz hajú asszony nyitott ajtót gyanakvóan hunyorgott, amíg rá nem jött, ki lehetek. A házban hatalmas kupi volt a macskája egyből belém harapott, amikor meg akartam simogatni. Miután megetetett, és meglehetősen anyai módon viselkedett, lefeküdtem a kanapéra, belefáradva, hogy állandóan törjem a fejem. Másnap, reggeli után felhívtam Kimet; miután letettem a kagylót, valószínűleg még percekig álltam a kétségbeeséstől és a döbbenettől leesett állal. Elújságolta, hogy Ruth átrepült a Nyugati partra, és estére Vancouverben lesz. Ezt nevezem csapdába esésnek! Hirtelen eszembe jutott Allan, ahogy az otthon lépcsőjén állva azt tanácsolja, közöljem az emberekkel, mit szeretnék. És tessék, Ruth útban volt, hogy „megmentsen” engem, és visszacsempésszen az Államokba, amikor elsősorban előlük menekültem. Ez már sok. Tátott szájjal álltam, és némán rábólintottam, hogy találkozom Ruthszal, kicsit később a belváros keleti részén. Azt hiszem innentől kezdve hagynom kell, hadd sodorjanak magukkal az események.

Július 25. Meg vagyok őrülve, hogy a legnagyobb lelki nyugalommal cseszem el az életem? Szokatlan nyugalom szállt meg, ami nem volt normális.

39

Napokkal ezelőtt (úgy tűnik, rég volt már) elvánszorogtam a belváros keleti felébe. Ruth tényleg ott volt, haja félig eltakarta, ahogy magabiztosan kimagaslott az utcát ellepő csavargók közül. Megrohantak az érzések, odakiáltottam neki, és átszaladtam az úton. Lassan elindult felém, majd odajött, a legcsekélyebb jelét sem mutatva, hogy felismert volna. Legszívesebben megöleltem volna, de ő távol tartotta magát tőlem, amíg el nem értünk a bérelt autóhoz, ahol azonnal hisztizni kezdett a rémülettől, hogy a rendőrök kiszúrtak minket. A Trans-Canada autópályán mentünk végig éjfélig; a szüleim el lettek volna ragadtatva, hogy milyen jól navigálok. Ruth egyre paranoiásabb lett. Panaszkodott, hogy mennyire magányos Kim nélkül, hogy mi lesz, ha letartóztatnak minket, hogy miért vagyok ilyen nyílt a hatóságokkal, és hogy mennyire le van törve. Nem voltam abban a helyzetben, hogy lelket öntsek belé. Az egyik pihenőhelyen ragaszkodott hozzá, hogy dobjam ki a cuccaimat, a rajtam lévő ruhákat meg a naplóimat is beleértve. Az utóbbiakat sikerült elrejtenem. Beterelt a mosdóba, hogy vegyem föl az ő ruháit én pedig hülyén éreztem magam, amikor belebújtam egy rövid kék szoknyába meg egy olyan pár cipőbe, ami jó pár számmal kisebb volt, mint a méretem. Egyfolytában Allan tanácsa járt a fejemben, azzal kapcsolatban, hogy közöljem az emberekkel, mit szeretnék, de a gondolat, hogy közöljem Ruthszal, nem szeretném végigcsinálni mindezt, túl megalázó volt. Azzal mentegettem magam, hogy a legutóbbi fejleményekben nem játszottam semmilyen aktív szerepet. Később Ruth annyira behisztizett, hogy visszamentünk egészen a pihenőhelyig, ahol a cuccaimat kidobtuk, mert meg volt győződve róla, hogy a mögöttünk parkoló kisteherautóban ülő fickó figyelt minket, és elment a cuccaimmal a rendőrségre. Nem volt más választásom, vigasztalni kezdtem a „megmentőmet”. Persze hogy nem találtuk ott a cuccaimat, mivel a kukát azóta kiürítették. Egy motelban szálltunk meg. Ruth azonnal elaludt, én pedig átpakoltam a cuccainkat, hogy úgy nézzen ki, mintha barátokat látogattunk volna meg Kanadában. Másnap reggel folytattuk az utunkat az autópálya menti gyorsbüfékben ettünk. Ruth vezetett, miközben én a térképekkel birkóztam mellette. Estefelé elkezdett esni – villámok cikáztak az égen, és az ablakokon kopogott az eső. Egészen eddig tiszta volt az égbolt, egypár vékonyka ködcsík húzódott a sűrű erdőkkel borított hegyek felett. Megálltunk, és találtunk egy olcsó motelt a bár fölött elhelyezett szobákkal. Ruth mindenhonnan fölhívta Kimet, ahol megálltunk. Később rémálmaimban megjelent Kim, dühöngött az ellopott LSD-bélyeg miatt. („Azok után, amit érted tettem…”) A bárból részeg nők és férfiak dülöngéltek ki sikoltozva az esőbe; Ruth rám mordult, hogy csukjam be az ablakot. A szoba túlfűtött volt, az ablak előtt mustárszínű függönyök lógtak, és a törülközők tisztasága hagyott némi kívánnivalót maga után. Kivettem a cipőmből az igazolványt (azért rejtettük oda, hogy használtnak tűnjön), és megvizsgáltam. Ruth aznap reggel készítette, a laminált középiskolai diákon lévő arcot fürkésztem. A születési bizonyítvány hasonló volt ahhoz, amit a múltkor használtam. (Ruthnak kétszer kellett megcsinálnia a fényképes igazolványt, mert először lelaminálta mielőtt még aláírtam volna.) Délfelé megérkeztünk Calgaryba. A kocsit csak négykor kellett visszavinni, úgyhogy jártunk egyet a belvárosban. Ruth nem leplezte nyugtalanságát – egyfolytában letorkolt, hogy halkabban beszéljek. Teljesen ki volt bukva, rettegett, hogy letartóztatják. Én azonban tudtam, ha valakit itt letartóztatnak, az csakis én leszek. Este buszjegyet vettünk Winnipegbe. Bekaptam egy Dramamine-t, úgyhogy kis megszakításokkal végigaludtam az utat, de nem lettem rosszul. A hallucinációktól eltekintve, amik minden alkalommal megjelentek, amint elszundítottam kicsit az elmúlt néhány héten, nem zavar, ha őrült vagyok. Az LSD-tripekkel, a mély érzéseimmel és gondolataimmal, a kórházi tartózkodásokkal, az elzárt gyerekkorommal – mi más is lehetnék? Winnipegben megvettük a jegyeket Minnesotáig. Innen Ruthnak nem voltak határozott tervei. Mérföldnyi zöld mezők terültek el a szemem előtt, és órákig bámultam kifelé az

40

ablakon, ahogy közeledtünk az amerikai határhoz, a fejem szinte belesajdult, annyira figyeltem. Addigra elhatároztam, hogy a határon le fogok bukni. A busz szinte üres volt, úgyhogy, amikor elértük a határt, nem kellett leszállni. Egy határőr felszállt, vékony, őszülő középkorú emberke volt. Első ránézésre szelídnek tűnt, de ahogy közelebbről szemügyre vettem, láttam, hogy szigorú ráncok húzódnak az arcán. Elsuhant a többi utas mellett; úgy tettem, mintha ideges lennék, a kezemet tördeltem. Miközben a vámnyilatkozatot töltöttem ki, egyfolytában rajtam tartotta a szemét, egy E-t firkantottam az aláírás helyére, majd gondosan odaírtam, hogy „Susan Young”. A véletlen baklövés után felpillantottam rá, ő pedig elkérte az igazolványomat. Odanyújtottam a fényképpel ellátott kártyát, és biztos voltam benne, hogy fel fog neki tűnni a hanyagul kivágott karton, de úgy tűnt, nem gyanakszik, bár megforgatta, majd kissé vonakodva visszaadta. – Szóval a neved Susan Young, mi? – kérdezte gúnyosan. Egy szó nélkül megfogta a táskámat és idegesen turkálni kezdett benne. Kinyitotta a sminkestáskát amiben a pénzt és a buszjegyet tároltam, kivette az esőkabátot ami alá a többi ruhát tettem, és végigtapogatta a táska belső borítását. Hoppá, kábítószer sehol. Egy utolsó gyanakvó pillantást vetett rám, majd sarkon fordult és visszament az irodájába. A buszsofőr visszaült az ülésbe, és beindította a motort Én pedig leizzadva ültem, és gépiesen visszatettem az igazolványt a táskámba. Az éjszaka beszivárgott az ablakon. Éjfél után Észak-Dakotába értünk, Fargóba; a buszpályaudvar tele volt és Ruth ügyet sem vetve rám, nyílegyenesen a telefonfülke felé vette az irányt. A buszpályaudvar mögött olcsó pornómozik voltak, és részeg, eszelős tekintetű férfiak támolyogtak el mellettem. Hirtelen visszapillantottam, és bár biztosra vettem, hogy az utasok látnak, eltűntem az éjszakában. Két háztömbnyire, egy sikátorba értem. Bemásztam egy kuka és az épület fala közé, megpróbáltam megbújni egy szék és egy doboz rohadó szőlő között. Egy pár percet vártam így a szőlőkön taposva, a szemétbűzben, aztán átvágtam az utcákon, és beosontam egy szürke épület előtti kapualjba. Árnyékok; zihálva kapkodtam a levegőt arcomat a hűvös kőfalnak nyomtam. Az utcák csöndesek lettek, pirkadt. Úgy tizenöt perc múlva átvágtam a füvön, bementem egy másik épület mögé – az a gyerekkori álmom jutott eszembe, hogy egy örökzöld fa ágainak rejtekében fogok élni. Egy parkolóba értem, ahol két rendőrautó állt. Fölnéztem, és a rendőrőrs neontáblájába ütközött a pillantásom. Elgondolkodtam, csak egy pillanatra, letéptem a táskámról a címkét, és bementem a rendőrségre. A zord fehér folyosó neonfényben úszott, és az ügyeletes tiszt odajött hozzám. Megkérdeztem, hogy van-e egy hely itt Fargóban, ahol lezuhanyozhatnék, és elalhatnék ma éjjel – mondjuk, egy hostel vagy ilyesmi. Gyanakodva méregetett, aztán bevitt egy szobába, ahol kitöltött egy nyomtatványt. Válaszoltam a kérdéseire, próbáltam természetesnek tűnni annak ellenére, hogy mindent ott helyben találtam ki. Fölhívta az önkéntes otthonokat, de elutasítottak, mert nem volt rólam elég információ. – Az egyetlen hely, ahol elszállásolhatlak ma éjszakára az a fiatalkorúak javítóintézete. Egy másik rendőr kikísért egy autóhoz; fáradt és koszos voltam, és csak biztonságra vágytam. Lejjebb csúsztam az ülésen, amikor a rendőrautóval elhajtottunk a buszpályaudvar mellett, és kilestem a hátsó ablakon. Ruth a pályaudvar előtt állt, kezében a táskájával. Ahogy elhajtottunk mellette, remegett, mint egy gyertyaláng a távolban. Megérkeztünk a javítóintézetbe, ami egy lapos, masszív téglaépület volt. A rendőr vihogva biztosított róla, olyan lesz, mint egy motel, azzal az apró különbséggel, hogy be leszek zárva. Egy csapat légy támadott meg bennünket, mielőtt a második ajtón bejutottunk, ahol egy nő üldögélt a felvételi irodán, és feltett egy sor kérdést, leginkább orvosi természetűeket. Egy másik szobában azon vitatkoztak, hogy itt tarthatnak-e a javítóintézetben, a kérdést azonban

41

lezártnak tekintették, amikor egy rendőr könnyedén bejelentette, hogy lehet, hogy nem mondok igazat, és a legjobb lesz, ha addig itt tartanak, amíg elő nem kerítik a szüleimet. Na tessék, gondoltam elkeseredve. Aztán a falnak kellett támaszkodnom, hogy megmotozzanak, majd vetkőznöm kellett a zuhanyhoz. Oda kellett adnom nekik a táskámat, benne a naplóimmal és a két hamis igazolvánnyal (az egyik a bostoni útról maradt), amelyeken az állt, hogy a nevem Kathy Wong, illetve Susan Young, bármennyire is próbáltam elszedni tőlük. Végül beraktak egy L jelzéssel ellátott cellába. Olyan volt, mint a gumiszoba, csak itt fehérek voltak a falak, és meglehetősen nagy ablaka volt, volt benne egy műanyag szék, egy asztalnak szánt deszkalap és egy fémtálca a mosdó fölött (amit pedig tükörnek szántak). Az ablak hihetetlenül karcos; az ajtó rikító narancssárga, ami üti az epezöld matracot. A műanyag zöld matracon feküdtem, amikor egy gondozó hangja hasított bele a csöndbe, a falba épített hangszórón keresztül. Nyugtalanul fölültem. – Kathy, Kanadából jöttél? Miközben az összekuporodott árnyékomat néztem a falon, megkérdeztem: – Miért? – Kanadából jöttél? Hazudtál nekünk meg a rendőröknek. Kathy, nem igaz? Ez nagyon súlyos dolog. Nyilván átkutatták a táskámat. Hirtelen csönd lett, majd újra megszólalt: – Susan Young. Nem is Kathy a neved, nem igaz, Susan? Aztán csak úgy záporoztak a sarokba szorító kérdések. A cellában sötét volt, csak az utcai lámpától szűrődött be valamennyi fény, a dupla üvegű ablakon keresztül; csönd volt az egymás szavába vágó hangokat leszámítva, hajnali kettőkor, egy észak-dakotai cellában.

Július 26. Éjjelente a gondozók elemlámpákkal mászkálnak körbe a javítóintézetben. Időnként felvillan egy narancssárga gömb az ajtónyíláson, szemembe világít; aztán egyre halkuló léptek vesznek bele a sötétségbe. Tegnap reggel 6.45-kor keltettek, és kitereltek reggelizni. Van még rajtam kívül egy tizenhat éves lány, aki egyfolytában vakarózik. Már jó pár hete itt van, de hétfőn kiengedik egy csoportos otthonba. Legalább van társaságom. Napi öt teljes órát töltünk a cellánkba zárva („a börtön nem azért van, hogy jól érezzétek magatokat” – magyarázza az egyik gondozó): egy órát reggeli után, egyet ebéd előtt, egyet délután, egyet vacsora előtt és egyet vacsora után. Unott, álmos szemekkel vonszoljuk vissza magunkat a celláinkba, könyvekkel a hónunk alatt, hogy kibekkeljük az egy órát. Olvasok, nyújtózkodom, vagy csak bámulok kifelé a betörhetetlen ablakon. Az ablak egy parkolóra néz, ahol egy rendőrautó és a seriff furgonja áll, meg egy fákkal szegélyezett utcára. Néha elbiciklizik erre egy idősebb ember, vagy elsétál egy rendőr barna papírzacskóban lóbálva az ebédjét. Délelőtt megérkezik a próbaidős tiszt egy másik nő kíséretében, és átvisznek egy külön szobába, hogy kérdésekkel bombázzanak, összekuporodok egy fotelben, és helyzetembe beletörődve őszinte válaszokat adok. A nő rám mosolyog, de az izmos próbaidős tiszt arca rezzenéstelen marad. A kihallgatás végén szúrósan megjegyzi: – A saját érdekedben remélem, hogy igazat mondtál – még hozzáteszi, hogy a tárgyalásomra hétfőn vagy kedden kerül sor, aztán a feljegyzéseivel együtt távozik. Még több óra a cellában. Amikor bezárnak, nem vihetünk magunkkal tollat. Meglátogatott egy segítő a Red River Runaway nevű fargói, szökött gyermekekkel foglalkozó szolgálattól. Ez egy keresztény szervezet, úgyhogy végül Istenről kezdett beszélni. Amilyen érzékeny vagyok, könnyek gyűltek a szemembe, és ha kicsit tovább beszélt volna, megtérített volna. Végigcsinálta a hatvanas évek lázadó, drogos korszakát, könnyed mosolyát mostanra sűrű szakáll fedte. A szája két sarkánál mély gödröcskék voltak, és olyan emberi volt.

42

Az egyik segítő szólt, hogy ma lesz a tárgyalás. Felpattantam, és követtem a kijárat felé zokniban, de csalódottan vettem észre, hogy nem kell kimennünk az épületből. Egyszerűen végigsétáltunk egy rövid szőnyeggel borított folyosón, aztán bemutattak egy ügyvédnek – idősebb férfi volt, ritkás, hátranyalt hajjal, bevezetett egy szobába, becsukta az ajtót, és elém tett egy papírt, hogy írjam alá. Pár lépéssel arrébb volt egy tárgyalóterem, hozzáépítve a javítóintézethez. Leültünk, én, a próbaidős tiszt és egy segítő, majd belépett a bíró. A tárgyalás rövid volt. Kétszer kellett megszólalnom, egyszer meg kellett erősítenem, hogy igen, Evelyn Lau a nevem, majd hogy nem, nem vagyok Kathy Wong, sem pedig Susan Young. Aztán mindenki egyöntetűen és nyomatékosan egyetértett abban, hogy ez a gyerek maradjon a javítóintézetben, amíg meg nem szervezik a visszautamat Vancouverbe. Az apám telefonált délután. Nem akartam beszélni vele, de a gondozó vigyorogva a kezembe nyomta a kagylót, és hozzátette: – Jobban teszed, ha beszélsz vele, ha valaha is ki szeretnél innen kerülni. Egyszerűen nem bírok mit kezdeni a szüleimmel! Mit mondhattam volna neki? Hangjában düh és zavarodottság hallatszott. Düh, amiért már megint leléptem, alighogy visszavittek, és hogy egy javítóintézetben voltam; zavarodottság amiatt, ahogy a dolgok alakultak. Felajánlotta, hogy eljön értem, és együtt hazarepülünk, mert különben szerdáig kell várnom a Segélyszolgálatra. – Nem akarok hazamenni – ismételtem el a milliomodik alkalommal. – Miért? Sóhajtottam. – Túl fogom élni. – Rendben – mondta nehézkesen, és letette a kagylót.

Július 30. A gép megállt, és legnagyobb meglepetésemre senki nem kísért át a vámvizsgálaton. Egy pár utast követtem, beálltam a sorba, aztán észrevettem Franket. – Szia, Evelyn. Egyből felismertem összetéveszthetetlen nyers vonásairól. Miközben átsétáltam az útlevélvizsgálaton, próbáltam az arcomról eltüntetni a pánik jelelt, majd némán elindultam a kijárat felé. Frank megállt, és leültetett az egyik falhoz rögzített műanyag székre. Elmondta, hogy a szüleim két üvegajtóval kijjebb várnak rám, és hogy be fogunk menni a gyámügyi szolgálathoz, hogy egy nagy közös megbeszélést tartsunk. Kis csoportban kisétáltunk Frank kocsijához a tűző napon. Hosszú és nagyon csöndes séta volt. Puhatolózásképpen megtudakoltam Franktől, hogy hol akar elhelyezni, mire ő élesen azt válaszolta, hogy minél több információt adnak ki, annál jobban összekeveredem. Karen, a kishúgom odaszaladt mellém, és megragadta a kezemet. A hátsó ülésen gubbasztottam az anyám és Karen közé szorulva. Az út az irodába évekig tartott; üres tekintettel bámultam ki az ablakon. Frank időnként hátrapillantott rám a visszapillantó tükörben, de a napszemüvege elrejtette a szemében az együttérzést. Apa egész úton hallgatott az első ülésen, Karen azonban anyám biztatására helyette is beszélt. Rámosolyogtam copfos kishúgomra, aki lelkesen mesélt a barátai születésnapi bulijairól és az úszásórákról. Az út nem akart véget érni. Néha össze kellett szorítanom a kezemet – különben felpattantam volna, és Frank nyaka köré szorítottam volna. Miért tette ezt velem? Anyám odahajolt hozzám, és hangosan megkérdezte, hogy megjött-e rendesen, amire legszívesebben mindannyiukat megfojtottam volna, és megfogadtam magamban, hogy soha többé nem megyek sehova anyag nélkül. Soha. Megérkeztünk, de a dolgok nem fordultak jobbra. A megbeszélés Frank irodájában nagyon sokáig tartott; hál' istennek leginkább Frank és köztem zajlott, a szüleim csak zavart közönségként voltak jelen.

43

Először is Frank kijelentette, az, hogy átszöktem Bostonba és Észak-Dakotába, nem vall ép elmére. Vitába szálltam vele azzal érvelve, hogy amióta eljöttem otthonról, látni szerettem volna Bostont (ami igaz volt), és hogy másodszor pedig egy nagyobb városba készültem, Minneapolisba (mi szintén igaz). Frank szarkasztikus hangon elismerte, hogy a kiruccanások célja a menekülési vággyal fűszerezett városnézés volt. Valósággal nekem támadt, hogy az adófizetők meg a gyámügy pénzén utazgatok és telefonálgatok: – Fogalmad sincs, hány embert kell ahhoz megmozgatni, hogy visszahozzunk valahonnan. Tisztában vagy vele, hogy több mint ötszáz dollárt költöttünk csak a távolsági beszélgetésekre? És mostanra mindenki, aki csak ismer a szolgálatnál, meg van róla győződve, hogy nem tudsz saját döntéseket hozni, és nem vagy képes kezelni az életed. – Jaj. Frank kijelentette, hogy a választási lehetőségek csak összezavarnak, úgyhogy majd ő eldönti, mi lesz velem. Aztán csörgött telefon, és sokáig beszélt, miközben én lesápadtam a pszichiátriai osztály puszta gondolatára. Frank visszatért a helyére, egyenes sötét tekintetét nekem szegezve, és elkezdte vázolni a tervét (túlontúl lassan, majd beleőrültem). Először is beszélnem kell egy pszichiáterrel. – Ezzel kapcsolatban nincs alku – hangsúlyozta. Ez egyáltalán nem zavart, bár úgy tettem mintha vonakodnék, hadd érezze igazi győzelemnek. Az ölébe bámult, és hirtelen rászóltam: – Nézz rám. Lassan fölemelte a fejét. – Nem kell, hogy rád nézzek – válaszolta mogorván, mint egy kisfiú. Nevetnem kellett, hogy így látom; de nevetés helyett őszintén megmondtam neki: – Elmegyek a pszichiáterhez. Tudom, hogy nem tudsz bízni bennem, és hogy azt hiszed, megint le fogok lépni, és úgy érzem magam, mint Jancsi a farkasokkal, de… – Ez sokkal súlyosabb, mint a Jancsi és a farkasok. Egy kicsit visszahőköltem, aztán megrándítottam a vállam. – Rendben, igazad van, hülyeség volt Észak-Dakotába mennem. Tényleg nagy hülyeség volt. De elmegyek a pszichiáterhez, együtt fogok működni. Folytatta a tervét. Megkérdezte, hogy az én definícióm szerint otthonnak nevezhető-e egy olyan intézmény ahol csak egy „szülő” van. – Igen – válaszoltam, és azon tűnődtem, vajon hova akar kilyukadni. – Nos, ezek szerint az Új Kezdet is egy otthon, nem igaz? A csoportos otthon vezetője talán nem számít egyedüli szülőnek? Frank megkérdezte, nem szeretnék-e inkább családban lakni, amire buzgón bólogattam, mire a szüleim felé fordított: – Itt a család. Rendben Frank, egy null oda. Ezredszerre is elismételtem, hogy nem tudok hazamenni. Végül örültem a terv eredményének. Frank úgy határozott, ha nem vagyok hajlandó hazamenni, akkor az Új Kezdetbe kell mennem. Vagy az, vagy hazamegyek. Így természetesen a csoportos otthon mellett döntöttem. Az Új Kezdetben Frank kitöltötte a felvételi nyomtatványokat. A családomnak engedélyezte a látogatást, de barátoknak nem. Amikor ahhoz a részhez ért, amelyben a gyerek személyiségét kell jellemezni, azt írta: „Furcsa!” Nem tudtam elhinni. Aztán fölállt és távozni készült, de előtte még hozzátette, hogy pénteken értem jön majd, hogy 9.30-ra elvigyen a pszichiáterhez. Eszébe sem jutott, hogy addigra már nem leszek itt?

44

Augusztus 5. Nem emlékszem az elmúlt pár napra. Alig emlékszem nevekre. Hullámzik a föld. Mindennap LSD-t nyomok, az utcán alszom, és nyugtatózom. Mintha kómában lennék a sok cucctól. Éjszaka van, a Granville utcában vagyok. Férfiak jönnek felém a sötétből; kinyúlnak, és megragadják a mellemet; beültetnek az autójukba. A lakások üresek, és bezárják maguk mögött az ajtót. Túlságosan be vagyok szakadva ahhoz, hogy óvatos legyek, bár ha a szemükbe nézek, elfog az undor, és kedvességre meg szeretetre van szükségem, nem erre! Annyira undorító. Utána elhalmoznak drogokkal. Egyszer csak a McDonald's előtt találom magam. Egyik éjjel megpillantom az egyik lányt a Changes nevű csoportos otthonból, ahol eltöltöttem egypár éjszakát, miután leléptem az Új Kezdetből, ott áll előttem, és a szája sarkából azt motyogja, hogy „hasist?”. Megismer, és beülünk a McDonald'sba, csatlakozunk egy másik lányhoz, aki napszemüvege mögé rejtőzik, meg egy pattanásos sráchoz. Rá akar beszélni, hogy menjek vissza a Changesbe, tűnjek el az utcáról. Veszek tőle még egy kis California Sun névre hallgató LSD-t; elmeséli, hogy egy srác, aki dupla adagot vett tőle valamelyik este, szívrohamot kapott, de már jól van. A szervezetem egyre jobban kikészül – az LSD-től meg a nyugtatóktól, van, hogy órákig nem bírok megmozdulni, az izmaim elernyednek. Hajnali 5-kor a Changesben találom magam, bár nem tudom, hogy kerültem oda, vagy miért. A gyermekfelügyelő a nappaliban lévő kanapén alszik, világosszőke haja szétterül a párnán. Azt hiszi, végre hazaértem, úgyhogy csak fölemeli a karját, megnézi az óráját, mormog valamit, aztán újra elalszik. Hát nem tudod, hogy segítened kell megállítani ezt az egészet? Sírva föl-alá mászkálok a házban, aztán ledobom magam a kanapéra. Másnap délben bedobtam egypár nyugtatót, és leléptem. Más is történt még, bár nem emlékszem, hogy pontosan mi és mikor. Nagyon sok autó jött, és nagyon sok cuccot nyomtam, fáradt voltam, és bárokban ittam. Bementem egy benzinkúthoz kávéért, aztán a pultossrác lakásán találtam magam, teljesen elszállva a nyugtatóktól. Kimentem az English Bayre, besétáltam a hullámokba, a hegyek körvonalai felé, a barackszínű naplementében, a hatalmas rózsaszín lepelként háborgó tenger lassan emelkedett. A hideg, nedves homokon feküdtem egyedül, és elaludtam. *** Ma van a tárgyalásom, de nem mentem el. Valahol legbelül még mindig érdekelnek az emberek, mert nagyon fáj; hogy ezt teszem. Párszor elmentem Gayle nénikémhez enni meg „kölcsönkérni” némi pénzt, koszos edényeket és ruhákat hagyva magam után. Annyira nem ilyen vagyok. De egyszerűen nem bírtam felkelni a kanapéról, hogy bármit is tegyek. Ma délután elmentem az egyik barátomhoz, és elaludtam a kanapén ülve, miközben ő beszélt hozzám. Szörnyű lázálmaim voltak, vízben lebegtem, körülöttem pedig hatalmas volt a forgalom, hajók cikáztak… Később találkoztam egy gyermekgondozóval a Seymour Houseból, és gyorsan bedobtam egy dilibogyót meg nyugtatókat. Egy parkban ültünk, elhúzódtam tőle a pad másik sarkába, azt akartam, hogy érezze magát kizárva, és hogy utáljon ezért. Azt mondta, hogy ennél mélyebbre már nem kerülhetek, és hogy segítségre van szükségem. Aztán elvitt valameddig. Minden különösebb megfontolás nélkül fölszálltam a Seymour House felé tartó buszra. A konyhában ültem, és vitaminokat szopogattam, aztán odabotorkáltam a nyitott ablakhoz, és rágyújtottam egy jointra. – Hé, nem hasist szívsz, ugye? – Nem. Lehet, hogy csak magamra akartam haragítani. És lehet, hogy ezt ő is tudta, mert nem jött oda, csak tömören annyit mondott:

45

– Ha mégis, nyomd el gyorsan, mert nagyon olyan szaga van – és egy darabig még hallottam, ahogy körbejár a házban, és kinyitogatja az ajtókat meg az ablakokat. Elnyomtam a jointot az ablakpárkányon, és reszketni kezdtem, aztán kilebegtem a saját felhőmön.

Augusztus 6. Egyedül fogok megbirkózni a problémáimmal, és gyógyultan térek majd vissza, mint azok az indiánok, akik bemennek az erdőbe, hogy böjtöljenek, és tanácsot kérjenek a szellemektől. Nos, a szellemek bennem vannak, csak ki kell szabadítanom őket. Semmi nem olyan egyszerű, különösen nem az önmegvalósítás; azok közül az indiánok közül jó páran biztosan beleőrültek a magányba. Nem vagyok kifejezetten az érzelmi stabilitás legfényesebb példája. De próbálkozom. Meg kell próbálnom megérteni, miért menekülök, mit érzek az emberek iránt, és miért félek a kötődéstől. Azért írok, mert hajnali fél négy van, fázom, és szédülök a kimerültségtől: a dolgok vibrálnak körülöttem. Azért írok, hogy ébren maradjak. Nem tudom, kiben bízhatnék meg, ha egyáltalán van ilyen, mert a férfiak csak kihasználnak, ha a belvárosban mászkálsz éjjel, és látszik rajtad, hogy éppen nem igyekszel sehova. A mellettem elhaladó autókból rám szegeződő tekintetek ijesztőek. Ki az, aki csak egy jót akar baszni, és ki az, akit a biztonságom aggaszt? Azon tűnődöm, vajon egyáltalán van-e közöttük olyan, aki az utóbbi miatt állna meg. Utálok ilyen szkeptikus lenni. Azért tudok ma írni, mert nem vettem be semmit egész nap – tényleg túlzásba vittem mostanában. Janet lelkesen megígérte, hogy harcol értem, és hogy soha, de soha nem engedi, hogy visszahozzanak Vancouverbe, ha nem működnek a dolgok. Mi történt? Becsaptam, azzal, hogy úgy tettem, jól vagyok. Magamat is alaposan átráztam. Ha ez valamit is jelent, mostanra megértettem, hogy mivel jár, ha az utcán alszik az ember. Egész nap csak a fagyos hidegre tud gondolni, meg arra, hogy hol húzódjon meg éjszakéra, és leköt az állandó harc a kimerültséggel, a kosz, ami beleeszi magát az ember húsába, és soha nem jön ki onnan igazán. Nem vagyok szabad. Bárhova megyek is, az érzéseimet és a gondolataimat láncokként cipelem magammal. Az utcán megtanulsz önzőnek lenni, amikor megtapasztalod, mennyire undorítóak bírnak lenni az emberek, és rájössz, hogy a túlélés egyetlen módja, ha mindent elveszel, amit csak bírsz. Mások tudnak magukra vigyázni, de te lehet, hogy nem vagy elég erős. Hideg van itt kint. Mi a francot akarok bizonyítani?

Augusztus 7. Tegnap éjjel elnyúltam egy busz hátsó ülésén. Az utasok jöttek-mentek, elmosódtak a szememben. Egy indián srác nehéz léptekkel odajött hozzám, és hirtelen megrázta a vállam. Felnyögtem. – Jól vagy? Én szeretek segíteni. Micsoda irónia. Pont fordítva kellett volna lennie! Én – aki meg akartam változtatni a világot – itt feküdtem elnyúlva egy busz hátsó ülésén, és valaki azt kérdezte tőlem, segíthet-e. Az éjszaka hátralevő részében kávét szürcsöltem egy fánkosnál, és időnként kimerészkedtem, hogy meglengessem a hüvelykujjamat a szinte üres út félé. Borzasztó hideg volt. A kávézóban legalább egy kicsit melegebb volt, mint kint az éjszakában. Megegyeztem magammal, hogy a hülyeségemen kívül semmi mást nem bizonyítok ezzel, és hogy találni fogok magamnak egy otthont, még ha másoktól is kell majd függnöm. Az utcán tölteni az éjszakát annyira betépve, hogy semmit nem érzékelsz, az egy dolog; tisztán ugyanez egészen más. Miért ilyen rohadt nehéz az élet? Ki kellene mosni a ruháimat. Még mindig azért büntetem magam, mert leléptem otthonról? Nehéz elhinni.

46

Annyira rohadt fáradt vagyok, hogy alig látok, és megint azt kívánom, már nem is tudom hányadszor, hogy ragadjon el a halál erről a szar helyről. Vissza szeretnék menni Bostonba, de ott nehéz beszerezni az LSD-t. Vancouverben pedig most minden mennyiségben megkapod. Mindennek ellenére mégis nagyszerű szernek tartom. Az élet elbaszott. Mint ahogy az is, hogy itt ülök, és várok. Miért van az, hogy valami vagy túl meleg, vagy túl hideg? A kövér emberek miért nem használnak dezodort? Jézusom.

Augusztus 8. – Minden egyébben segítek neked, de nem segítek meghalni – dr. Hightower, a pszichiáter, akit Frank szerzett nekem, nyájasan mosolyog rendelőjében a fehér falak között. Mára nem volt időpontom, de nem volt jobb dolgom, úgyhogy benéztem hozzá. A pácienseknek fenntartott fekete fotel nagyon puha, és hálásan süppedek bele. A doki nagydarab, joviális ember, jobban állna neki a Mikulás-ruha. A könyvespolcon pszichológiai könyvek sorakoznak; és a kötelező doboz papír zsebkendő ott virít az asztalán. A rendelő ablaka előtt csillogó bombákként cikáznak az éves légi bemutatóra készülő gépek, piros, zöld és fehér füstcsíkokat húzva maguk után, mintha fogkrémet nyomtak volna az égre. – Tudsz róla, hogy a gyámügyesek elvesztették fölötted az ideiglenes gondozás jogát? – a doki hátradől a székében. Ez váratlanul ért. Hónapokig vertem a fejem egy téglafalba, és most átszakadt az ütésektől. Már semmi nem választja el Evelynt a szüleitől. – Nem sokat tudok a dologról, de úgy tűnik, a bíró ismét a szüleidet választotta jogi gondviselőnek. Megsemmisültem. A szociális gondozók ördögszarvas, tüskés farkú kísértetei, a gondozók és társaik, akik rám telepedtek, vasvilláikkal szurkálva felém, egyetlen szempillantás alatt eltűntek. Minden elvesztette a hitelét és az értelmét. Arra gondoltam, vajon van-e valaki a Segélyszolgálatnál, aki ebben a pillanatban törli meg a homlokát, és megkönnyebbülten felkiált „Hú! Megszabadultunk tőle!” Röviden beszélgettünk, mert nem voltam bejelentkezve, aztán dr. Hightower kitessékelt a rendelőjéből. Az esőkabátomat leterítettem a lépcsőre, és aludtam egy órát. Nem büntethetem magamat azért, mert eljöttem otthonról, hiszen az igazi büntetés az lenne, ha hazamennék, és úgy tennék, mintha mindenkivel minden rendben lenne. Szerinted az utcán élni több, mint önostorozás? Ha bezárva szerettem volna tönkretenni magam, akkor visszamennék a szüleimhez, csupa ötöst vinnék haza, segítenék a házimunkában, és mosolyognék. Ékesszólóan magyaráznám, hogy a gyámügyeseknek mennyire igazuk volt és hogy a szüleim hogy megváltoztak. Janet szerint az a képességem, hogy mindent megokoljak és megindokoljak, inkább hátrány, mint előnyös adottság. Dr. Hightower visszavitt kocsival Vancouverbe, útban a kórház felé. Diplomatikus megjegyzése: „majd hívjál, hogy mikor jössz legközelebb”, először megzavart, de végül úgy döntöttem miért is ne lehetnének olyan emberi kapcsolatok, amik nem élet-halál fontosságú kérdésekről szólnak. A kocsiban azt mondtam, hogy Frank nem kedvel engem, mire dr. Hightower azt válaszolta, hogy ő is kedvel, mint mindenki más, csak mindannyiukat teljesen kiborítottam, és pillanatnyilag dühösek rám. Mostanában egy csomó buszra felszálltam, és körbe-körbe furikáztam rajtuk. Növeli azt az érzést bennem, hogy nem tartozom senkinek és semminek felelősséggel, hogy minden csak átmeneti, és hogy… „szabad” vagyok. Ma reggel elvittem egy bocsánatkérő levelet a gyámügy irodájába. Frank nyitott ajtót, és ez olyan váratlanul ért, hogy egyszerűen csak átnyújtottam neki a levelet. Később eszembe jutott, hogy valaki azt mondta, hogy én „provokáltam” ki mindent, és így visszatekintve nem is járt messze az igazságtól. Ha Frank úgy beszélt volna, mint egy seggfej, akkor talán hallgatnom kellett volna magamra.

47

– Gondolom, hallottad, hogy már nem tartozol a gondviselésünk alá – szegezte rám kérdőn a tekintetét, miközben felpattant egy asztalra, és a kezében megforgatta a levelet. – Pontosan hogy történt? – Nincs miért keseregni, ha az ember magának szúrta el a dolgokat. – Nos, elmentünk a bíróságra, hogy megmondjuk a bírónak, nem akarsz többet a gondviselésünk alá tartozni, mert minden otthonból megléptél, ahova elhelyeztünk, hogy fogalmunk sincs, hol vagy, és hogy semmi értelme, hogy mi gondoskodjunk rólad. Szóval a bíró rábólintott, hogy rendben; mostantól kezdve a szüleid gondviselésébe tartozol. Bár a tető a fejem fölött nem érdekelt, biztonságra vágytam. Volt valami, amire támaszkodhattam, egy arctalan, zselészerű „szülő”, az állam. Egy lökhárító. Nehéz lehet a gyámügynél dolgozni, ütközőpontnak lenni, gyerek és szülő, gyerek és a világ között. – Felbonthatom, mielőtt elmész? – kérdezte Frank a levelet lóbálva. Felnyitotta a borítékot és kihúzta a levelet „Kedves Frank” – olvasta hangosan, aztán felnézett, és improvizálni kezdett – Egy faszfej vagy. Ilyen ellenséges lettem volna vele? Összehajtotta a levelet, és azt mondta, hogy majd később olvassa el. Kicsit beszélgettünk, és meglepően jó volt. Egész jól éreztem magam, amikor kiléptem az irodából, és örültem, hogy Evelynnel beszélt, és nem egy adag LSD-vel meg egypár apró kerek fehér pirulával. Fölhívtam Michaelt, ami viszont nem volt ennyire felemelő. Amikor fölvette a telefont, idegesen belesóhajtott: – Ó, Evelyn – ami újabb bocsánatkérő rohamot váltott ki belőlem. Michael megkérdezte, hogy nem kellene-e megpróbálnom hazamenni. – Hát nem megy még ez az egész elég régen? Bármennyire is gyűlölőm magamat miatta, nem megyek vissza a szüleimhez. Mielőtt Michael letette volna, a várható „Tudod, hogy itt vagyunk neked, ha bármire szükséged lenne” mondattal fejezte be a beszélgetést. Nevettem, és megjegyeztem: – Ez teljesen úgy hangzott mintha egy szociális gondozó mondta volna. Hallgatása azt sugallta, AZ IS VAGYOK. Az állam gépezetében nincsenek emberek, csak egy alaktalan tömeg. Rohadékok.

Augusztus 10. Perzselő hőségben teltek a napok, gyermekláncfű-ejtőernyők szálltak a fel-feltámadó szélben. Kitört a nyár Vancouverben, én pedig Gayle nénikémnél próbáltam összeszedni magam. Nem fogok meghalni, mert elhatároztam, hogy egy könyvet fogok csinálni ebből a naplóból, és gondoskodni fogok róla, hogy nagy durranás legyen. A könyv, ami megvált majd, és ami igazolni fogja létezésemet. Az élet kezd visszazökkeni a normális kerékvágásba – korán kelek, írok, és hosszasan beszélgetek a barátaimmal telefonon. Még mindig az a célom, hogy saját lakást szerezzek. És ezért mindennap a hirdetési rovatot bújom, hogy megtaláljam azt a bizonyos állást. A dolgok nem tökéletesek, de ez a napló legalább készül. Arról fog szólni – nos, a naplóm arról szól, milyen az, ha fényes illúziókkal lépsz ki a világba, és végül a valóság káoszát találod a kezed között.

Augusztus 12. Dr. Graham, az egyik tanácsadó szerint, aki, amióta otthonról, rajta van az ügyemen, most, hogy rájöttem, nincsenek korlátok, elkezdhetek megnyugodni, megállapodni, abban a biztos tudatban, hogy bármelyik percben kitörhetek, és szabad lehetek. Ha ennek tudatában vagyok, akkor nem kell ténylegesen megtennem. Ő felismerte, hogy az utazásra szükségem volt, hogy

48

bebizonyítsam, nem léteznek számomra korlátok. A legtöbb emberrel ellentétben, mondta, kétségbe vontam a mindennapok lélekölő szürkeségének szükségességét, ezért soha többé nem nyomhatnak így el. Akár haza is mehetnék ma, hiszen bármikor leléphetnék; senki nem kényszeríthetne rám semmit. Ez az az egyensúly, amit a „normális” és a „szélsőséges” élet között meg kell találni. Én most kezdek zöld ágra vergődni vele. Dr. Graham szerint rossz döntés volt, azonban hogy nem mentem vissza az iskolába, és amikor ellensúlyozandó elmeséltem neki az álláskereső terveimet felhorkant. – Nagyszerű. Pontosan erre van szükséged: hogy az életed hátralevő részét végigdolgozd hetvenöt centes órabérért, hogy megkeresd az albérletre valót. – Furcsamód boldoggá tesz, hogy többet vár tőlem. Sok dolgom van az álláskeresés és az írás mellett. Melyik a legfontosabb? Távol tartani magamat a drogoktól? Anyagi függetlenséget szerezni? Írni? Csak azt tudom biztosan, hogy sok mindent meg kell tennem, hogy visszaszerezzem a bizalmat, amit a rendszer elvesztett bennem.

Augusztus 18. A dolgok végre jól alakulnak – találtam munkát telefonos adománygyűjtőként, vak atlétáknak gyűjtök adományokat. Még csak két napja dolgozom, de mindenkinél több pénzt gyűjtöttem, mert a munka a mindenem; eleget fizet ahhoz, hogy lakbérre teljen belőle. És akkor elköltözhetek, és néhány hónapon belül káprázatosan független leszek. Nem bukhatok el. Tegnap este fölhívtam a szüleimet (bátorságomról tanúságot téve). Hosszan beszélgettünk; az apám szuper fej volt, tanácsokkal látott el a lakásbérlést illetően, de az anyám viszont azt üvöltötte, hogy bárcsak sosem szült volna meg. Még Karennel is beszéltem egy kicsit. Szóval a dolgok nem is mennek olyan rosszul – szeptembertől még iskolába is fogok járni, mivel úgyis csak esténként dolgozom. A munka nagyon fárasztó, minden energiámat kiszívja.

Augusztus 20. Elkezdtek összekuszálódni a dolgok, amíg végül ki nem csúsztak a kezem közül. Két nappal ezelőtt annyira kifulladva jöttem haza a munkából éjjel, hogy tegnap délig aludtam, és még így is fáradtan ébredtem. A napi négy óra utazás minden energiámat elszívta. A kábítószer utáni vágy egyszerűen nem hagyott nyugodni még éjszaka sem; egyfolytában LSDről álmodoztam, és beugrott egy-egy kép. Sokat járt a fejemben a pszichiátria, és egyfolytában ment a rádió, hogy elűzze ezeket a gondolatokat. Ma este fölhívtam egy segítőt a Seymour House-ban a munkából, és majdnem egy fél órán keresztül beszélgettem vele, és vártam, hogy valaki észrevegyen. Kész voltam rá, hogy elveszítsem az állásom, és vele együtt a kitűzött céljaimat. A menedzser odajött, és jelentette a főnöknek, áthatolhatatlan füstfelhőn keresztül bámultam rá, kezemben egy csordultig telt hamutartóval egyensúlyozva. Nagyon kevés pénzt gyűjtöttem ma, és senkivel nem foglalkoztam, de leszarom, mert csak egy életem van, és nem szeretném, ha az csörömpölő telefonokról szóló rémálmokkal, felajánlási nyomtatványokkal és adományokkal lenne tele, miközben folyamatosan rugdosnak, hogy még több pénzt szerezzek, hogy kicsikarjam a munkanélküliekből az utolsó öt dollárjukat, szexi hangra váltsak, ha pasikkal beszélek, könyörögjek, sírjak… Úgyhogy felmondtam. Holnap délután találkozom dr. Grahammel, és este beugrom a Changesbe, hogy meglátogassam az ottani gondozókat. Aztán bemegyek az elvonóra; az őrület határán táncolok. Okésnak hangzik a hely – a páciensek az első héten nem hagyhatják el az épületet.

49

Jó ideiglenes megoldásnak tűnik. Nem akarom sehova elkötelezni magam, de szükségem van valami menedékre, különben megőrülök.

Augusztus 22. Tegnap volt öt hónapja, hogy eljöttem otthonról. Nem rossz: még mindig életben vagyok. Úgy döntöttem, üsse kő, és benyomtam egy bélyeget. Sokáig aludtam tegnap, aztán összecsomagoltam az elvonóhoz. Mire mindent elrendeztem, nagyon rossz kedvem lett – hányszor csomagoltam már az elmúlt néhány hónapban? Semmi különös okom nem volt arra, hogy LSD-t nyomjak, csak szerettem volna egy jót tripezni. Végül is eggyel több vagy kevesebb, már olyan mindegy – rá se rántok, hogy a mostanában kapható LSD-k tele vannak nyomva sztrichninnel. Azzal sem törődöm, hogy megjelenik előttem Janet, ahogy a kórházi ágyamnál áll, és halkan arra kér, hogy hagyjam abba az LSD-t. – Általában nem szoktam ezt mondani a gyerekeknek, de a te esetedben, azt hiszem, ez lenne a legjobb. Másfél óra múlva dr. Graham rendelőjében várakoztam, próbáltam az előttem lévő újságra összpontosítani, miközben beütött a cucc. A szívem gyorsan vert, és fájt a szemem, mintha a pupilláim szét akarták volna feszíteni, hogy kiszabaduljanak fogságukból. Elégedett voltam. A szoba hirtelen tágulni kezdett, élénk színekben játszott, mint egy látomás vagy jelenés. Minden csillogott, és fel volt nagyítva; a szemeim belesajdultak a részegítő erőlködésbe, ahogy próbáltam befogadni ezt a látványt. A beszélgetés dr. Grahammel jó volt, mint általában. Egy pillanatra elcsodálkoztam: – Tudja, lenyűgöz, hogy ilyen hosszan foglalkozik velem, mindenki más belefáradt már. – Hát mert te aaaaaannyira fárasztó vagy, Evelyn – válaszolta égre emelt tekintettel, és elégedettnek tűnt. Azt hiszem, ő megért engem. Hagyja, hogy tegyem, amit szeretnék, és nem lepődik meg, nem ítélkezik. Amikor elmeséltem neki, hogy az elvonóra készülök, nem kiáltott föl döbbenten: „Hogyhogy? Azt hittem, eleged van a kórházakból!” – Meg kell húznom magamat valahol egy időre. Elfogadta a döntésemet megrázta a fejét, aztán utamra bocsátott, hozzáfűzve, hogy: „Mindenképpen új élmény lesz, és végül is, ezért csinálom nem igaz?” Ő elfogad engem. A többi ember csak vádol, hogy szórakozom, és néha sajnos tényleg túl messzire megyek. De gyerekkoromban nem nagyon engedték, hogy játsszam. A drog nem befolyásolta a beszélgetésünket attól eltekintve, hogy kicsit lazább voltam, mint általában, bizonytalanabb, és nevetgéltem. Dr. Graham erőt adott, hogy hinni tudjak magamban. Jól éreztem magam, amikor kisétáltam tőle; a buszmegállóban kibontottam még egy csomag California Sunt, és szórakozottan mozgattam a nyelvem és a szájpadlásom között, amíg egy massza nem lett belőle. Jó volt boldognak lenni. A könyökömben a teljes nyugalom határozott, egyre erősödő érzése áradt szét, szinte fájt; alig bírtam megmozdítani a kezemet. Az LSD és a kokain ilyen hatással vannak rám. Olyan, mintha valaki kicserélte volna a csontjaimat jégkockákra. Útban a Changes felé leültem egy parkban, néhány sarokra a háztól. Az előttem elterülő füvet megsárgította a nyári nap, foltokban kilátszott a porhanyós föld. Távolabb baseballt játszottak, és a játékosok barna porfelhőket vertek föl, ahogy kiabálva, csúszkálva rohantak bázisról bázisra. A park elég nagy volt, hogy a játék hangjait távolról, a széllel érkező hangoknak halljam, keveredve a nyár egyéb hangjaival. Felhívtam az anyámat még reggel, és elmeséltem neki az elvonót. Örült, hogy bemegyek, de nem értette, azt hitte, csak beugrom az elvonóra, aztán nemsokára megyek is haza (az ő otthonába), és hogy csak a drogok változtatták az ő kicsi lányát egy szörnyeteggé. Aztán feldühödött és sikoltozni kezdett, hogy a kórházban annak idején biztos valaki más gyerekét adták neki oda; hogyan hagyhatná el a saját gyereke? De ami a leginkább elkeserített az az

50

volt, amit apáról mesélt; az észak-dakotai kiruccanásom utáni reggelen, illetve a tárgyalás napjának reggelén apa elmosta a kedvenc bögrémet abban a hitben, hogy hazamegyek. Szomorú, szánalmas. Egy fa alatt üldögéltem, és a kilométer hosszan elterülő sárga füvet bámultam, lelki szemeimmel egy megtört embert láttam magam előtt elveszve, amint szökött lánya dolgait mosogatja, mintha ez tisztára moshatná, mintha ez visszahozhatná. Fájt; nem ilyen gyereket érdemelt sokéves munkanélküliség után, egy olyan feleséggel, aki egyfolytában üvöltözött vele, magába fojtva érzéseit. Bassza meg. Anyám mindig tudta, mivel lehet rám hatni. Valahol odakint a réteken volt egy férfi, aki elvesztette a gyerekét, és szertartásosan készül a visszatértére. Pár nappal ezelőtt (mesélte anyám) elment hazulról, és több zsák iskolaszerrel tért vissza, amit nekem gyűjtögetett, mert „majd szükségem lesz rá a suliban”. Ha mind a diliházban végzik, gondoskodni fogok róla, hogy ne találkozzam váratlanul „régi ismerősökkel” – a lányuk személyében. Hajnali három után értem el a detoxikálóba, ami omladozó falak labirintusa, és túlságosan emlékeztet a javítóintézetre meg a pszichiátriára. Az ajtóban egy szék zárta el az utat; fáradtan nekitámaszkodtam, szükségem volt egy helyre, ahol elalhatok. A nővér vonakodva bevezetett a könyvtárszobába, adott egy párnát, és a kanapéra mutatott, majd leoltotta a villanyt. Hosszasan feküdtem csak, de nem bírtam elaludni, annyira lehúzott a cucc, hogy túl kimerült voltam az alváshoz. 7.30-kor keltettek a többi beteggel és már akkor tudtam, hogy nem maradok – már csak azért sem, mert a páciensek kórházkék pizsamát viseltek, amiről azonnal beugrottak a pszichiátria kusza emlékei; már csak azért sem, mert a betegek alacsony asztaloknál ülve engedelmesen ették a műanyag kinézetű reggelit, ami pedig a javítóintézetet juttatta az eszembe. Egy kicsit beszélgettem az egyik ápolóval, aztán leléptem. Egyetértettünk abban, hogy nem lenne értelme itt maradnom, mert nem csinálnám végig a fizikai megvonást – két-három hétre bent tarthatnának, és akkor sem buknék ki –, de leginkább azért nem, mert nincs bennem meg a szándék, hogy felhagyjak a drogokkal.

Augusztus 27. Tudat alatt meggyőztem magam, hogy Evelyn csak öt hónapja létezik, de egyre több emlék tör elő a gyerekkoromból. A szüleim a hálószobájukban vannak lent, és veszekszenek; a kiságyam farácsai fehérre vannak festve, a szobájukhoz vezető padlón nincs szőnyeg. Anyám üvölt, hogy bárcsak valaki máshoz ment volna hozzá. Sajnálom az apámat, aki halk hangon próbál érvelni. Amikor elkezdek sírni, apám beoson a szobába, szemüvegén megcsillan az utcai lámpa fénye. Egy darabig a karjában tart, aztán megmarkolom hatalmas, vigasztaló kezét a rácson keresztül, könyörgök neki, hogy ne menjen vissza. Sokáig marad velem, mire a sötétben megjelenik anyám, sápadtan és eltorzult arccal, és én újra rázendítek. Üvölteni kezd, hogy ha nem hagyom abba a sírást, akkor elmegy itthonról, kisétál az utcára, és soha nem jön vissza – és akkor ki fog rólam gondoskodni? Szipogva megpróbálom abbahagyni a sírást, mert az a kép, hogy egyedül vagyok védtelenül, rémisztő. Mindketten visszamennek a szobájukba. Gyerekkoromban az apám mindig közel állt hozzám, és gondoskodott rólam, mindig attól féltem, hogy az anyám addig bántja, amíg majd nem tud többé vigyázni rám.

Augusztus 30. Már nem gondolok az öngyilkosságra. Valaha ez tűnt a legjobb, illetve az egyetlen megoldásnak, de mostanra egy szörny lettem, és a szörnyek nem akarnak meghalni, nem igaz? Őket nem érintik meg a dolgok. Időm legnagyobb részében olvasok, tévét nézek, meg munkát keresek, valamint próbálok valami sulit találni. Dr. Graham szerint ez az életem egy következő szakasza, amiben

51

újjáépítem a dolgokat. „A nagy drámák időszakának vége.” Pillanatnyilag ő a legfőbb támaszom. Nem szeretnék megint egy menekülős, elbukós, felsegítős körforgásba bekerülni, mégis tegnap este elhatároztam, hogy elmegyek Calgaryba, ahol nem ismerek senkit, és nincs hol laknom. Az volt a tervem, hogy találok ott valami munkát, és ott maradok egy darabig; ha ez nem jönne össze, akkor elmegyek Ontarióba, ahol az összes kiadó székel. De volt egy-két praktikus megfontolás; hogyan leszek eléggé éber vagy fitt ahhoz, hogy munkát találjak, pénz, élelem és szállás nélkül? Különben is beiratkoztam, heti háromszor reggeli órákra egy középiskolába, és ezt nem akarom feladni. Hát nem lenne csodálatos irodalomórára járni?

Szeptember 1. A gyerekkori emlékek egyre tisztábbak. Emlékszem, mennyire lenyűgöztek a kicsi, üres, zárt helyek – mindig bezárkóztam egy szekrénybe vagy a fürdőszobába, és ahogy ott üldögéltem, azon tűnődtem, itt maradjak örökre, vagy éljek továbbra is, ahogy eddig, a szüleimmel? A válasz mindig ugyanaz volt: inkább a szekrény. Talán ezért tör rám állandóan, újra és újra a gumiszoba emléke; furcsa módon valamilyen formában a gyermekkori szabadságvágyam teljesült azzal, hogy bezártak oda. Erre tegnap este jöttem rá, amikor magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, körülnéztem, és azt mondtam magamban: „Inkább élnék itt…” Akkor rájöttem, miről szólt ez a dolog. Más dolgokat is kezdek tisztán látni, ami fájdalmas. Amikor Michaellel mászkáltunk a kórházban a szunyókáló mentősök között, az éj leple alatt eltompuló léptekkel, megköszöntem neki, hogy ott volt velem. Egy vállrándítással csak annyit mondott – Tudod, engem ezért fizetnek. Talán meg kellett volna szívlelnem a szavait. Most itt ülök Gayle nénikém nappalijában, ő és a bácsikám a konyhában vannak, és áfonyalekvárt főznek télire. Egy zöld légy mászkál egy Jack Kerouac-regény lapjain. A ház csendes, a forróságtól nehéz a levegő.

Szeptember 2. Dr. Hightower azt mondja, apám és anyám csak két ember, akik szintén Vancouverben élnek, és hogy soha többé nem kell találkoznom vagy beszélnem velük, ha nem akarok. Amitől én rettegek, az egy házaspár a fejemben, akik mindenhová követnek, követelnek, és semmi nem elég jó nekik. – Akikkel neked foglalkoznod kell, azok a fejedben lakozó szüleid. Segítek neked megszabadulni tőlük – ígéri meg. Megint egy beszélgetés a tágas fehér rendelőben, a doki biztatóan hallgat, közben néha az ablakpárkányon álló órára pillant, mialatt én fáradhatatlanul beszélek. Zűrös hetem volt, mert egyszerűbb ugyanazokat a köröket megtenni újra és újra, mint változni, érni. Néhány nappal ezelőtt még csomagoltam, hogy Calgaryba menjek – de megállított az a tény, hogy jó párszor elmenekült már, és ahogy dr. Hightower felhívta a figyelmemet rá, a dolgok változnak.

Szeptember 11. Megint egy idegesítő dolgokkal fűszerezett nap. Mindenki húzzon a francba; hogy lehetnek ilyen higgadtak. Még dr. Hightower is téved, ha azt hiszi, hogy a szüleim jelentik a problémát, amivel foglalkoznom kell. Hogyan képes ilyen önelégülten azt hinni a fényes irodájában ülve, hogy sikeres lehetek az írásaimmal, és hogy bekerülhetek az egyetemre. Nagyon rosszul látja; én inkább csak fekszem a kanapén, és bámulom a tévét. Tegnap anya és apa az egyik szünetben megjelent a suliban, zavarodott arccal a sok üvöltöző, rohangáló tinédzser között. Vézna árnyaknak tűntek. Hirtelen feltört bennem a

52

mélyen elnyomott rémület, és berohantam a következő órámra; később a rémület átalakult dühvé. Soha nem szoktam sírni, dr. Hightower, csak dühös leszek; nincs semmi értelme annak, hogy eláruljam a sebezhetőségemet. Az iskolai tanácsadó azt mondta, azért jöttek, hogy megnézzék, járok-e rendesen, és hogy megtudják, milyen óráim vannak délelőtt. FEL VOLTAM HÁBORODVA. SOHA NEM SZABADULOK MEG TŐLÜK VANCOUVERBEN. Hogyan lehet két ilyen kis embernek ekkora hatalma? Tegnap Mary nénikém telefonált, hogy átvittek hozzá pénzt bérletre, tandíjra, meg költőpénzt. – Ahogy megígérték, ha visszamész az iskolába – tette hozzá. Visszautasítottam. Ha elfogadom, az olyan lett volna, mintha megint azért járnék iskolába, hogy ők meg legyenek elégedve. Biztos vagyok benne, hogy ők nem így gondolták, de én így érezném magam tőle, rendben? Mintha a pénz lenne a csali, amit az orrom előtt lóbálnak, hogy visszatérjek a könyvekhez. A suli rohadt unalmas. LSD-re van szükségem. Meg akarom mondani dr. Hightowernek, hogy bekaphatja. Az összes pszichiáter hazudik; mindenki, aki Vancouverben akar tartani, hazudik. Egyszer szét fogom verni az irodáját és beverem azt a mosolygós Mikulás-képét. Hát nem képes végre ő és dr. Graham leszállni rólam? Végre hűl az idő; jéghideg volt, amikor hajnali ötkor elmentem sétálni, olyan volt az egész mint egy para LSD-trip. Az ég mintha lángolt és füstölt volna, az utcák pedig feketék és vizesek voltak. Egy irodában dolgozom, tizenhét évesnek adtam ki magam, egy monitort bámulok, és leveleket gépelek. Az itt dolgozó gyerekek mind éltek az utcán, vagy szociális gondozók, vagy barátok ajánlására kerültek ide. Elég nyugis munka, de az a probléma hogy nyolcvan szó per perces sebességgel gépelek, és a többi gyereket ez zavarja. Semmi nincs, ami itt tartson. El akarok menni valahova, ahol egy olyan ember, mint Allan, olvas a gondolataimban, meg tud mozgatni, és el tudja magyarázni a dolgokat, meg tudja oldani a problémáimat.

Szeptember 14. Nem bírom tovább. Itt az ideje, hogy megint útra keljek, nem feltétlenül előre, de el kell mozdulnom innen. Durva lesz, most hogy jön a tél, és hogy kell majd találnom egy helyet, ahol lakhatom. Már majdnem teljesen összecsomagoltam, és most tényleg megteszem. Hát nem érted? Ez nem folytatódhatott volna; nem így kellett történnie. Vagy elmenekülök, vagy megőrülök. Bárcsak lenne nálam valami cucc – istenem, ha lennének LSD-készleteim, akkor nem mennék sehova! Vége lenne az unalomnak! Abból állnak a napjaim, hogy nagyon korán kelek, elrohanok a suliba, aztán dolgozni, aztán hazajövök vacsorázni, ledobom magamat a tévé elé, aztán lefekszem. Mennyi esély van így bármilyen kreatív tevékenységre? Nem akarok menni, de nem maradt semmi Vancouverben. Nincsenek igazi barátaim. Véget kell vetnem ennek, hogy egy nem létező anyaméhben bujkálok. Maradni akarok, de minek? Hogy tető legyen a fejem fölött? Hogy legyen mit ennem? Miért? Vannak ennél fontosabb dolgok is: el kell menekülnöm a szüleimről szóló rémálmok elöl. A legutolsó, hétköznapi dolgok is rájuk emlékeztetnek, meg arra, milyen volt, amikor még egy család voltunk. Igen, szeretem őket, valahol legbelül annyira szeretem őket, hogy legszívesebben összeroppantanám őket a karjaimban – dr. Hightower, miért kellett ezt a felszínre hozni? Mardos a bűntudat és a fájdalom. Beszélni fogok dr. Hightowerrel és dr. Grahammel kedden, aztán elmegyek Calgaryba. Hideg lesz, de miért ne? Ennek így kell lennie.

53

Harmadik rész 1986. szeptember 17. – december 30.

Szeptember 17. Újra meg újra emlékeztetnem kell magamat arra, hogy miért is jöttem el Vancouverből; most már hülyeségnek tűnik. Nem kellett volna eldobnom magamtól a segítséget a piros arcú dr. Hightower személyében, akit elszomorított, hogy elmegyek, és amióta ismerem, először volt dühös a hangja. Megadta az otthoni számát, és biztatott, hogy hívjam föl. Úgy gondolta, túl erőszakos volt a legutóbbi beszélgetésünkkor, amikor felszínre hozta a szüleimmel kapcsolatos érzéseimet. Volt idő, amikor ez a törődés sokat számított volna, de most csak ültem a rendelőjében, és üres tekintettel bámultam miközben az járt a fejemben, hogy az egész világ egy hazugság, ő pedig bolond, hogy törődik olyasvalakivel, mint én. A busz reggel érkezett meg Calgaryba, kicsivel hat előtt. Esett az eső ebben a lapos városban; a szürke égboltra nézve nem lehetett eldönteni, hogy reggel van-e vagy este. Ma este a YWCA-nél szálltam meg, zavaros fejjel, az irrealitás tengerén lebegve. Van itt egy program, Szökött/Hajléktalan Fiatalok elnevezéssel, ami tizenhét éves korig két hétre szállást biztosít a gyerekeknek, amíg nem találnak valami munkát meg egy jobb helyet, ahol lakhatnak – de először beszélniük kell a szülőkkel. Nem engedtem, hogy fölhívják a szüleimet, úgyhogy csak egy éjszakára maradhatok itt. Van egy nagyszerű segítő, akin látszik, mennyire dühíti, hogy nem tehetnek értem többet. Végül tényleg az lett, amit akartam: teljesen egyedül vagyok. Nem is olyan csodálatos, mint amilyennek elképzeltem, valljuk be.

Szeptember 18. Az éjszaka egy részét egy Diary Queenben töltöttem egy lepukkan fickó mellett ülve, aki egy hátizsákot meg párnákat cipelt. Gondolataiba merülve üldögélt, de amikor elkezdtem beszélni hozzá csak úgy dőlt belőle a szó, súlyos akcentussal törte az angolt háromnegyed órán keresztül, szünet nélkül. Lengyelországban nőtt föl. Már majdnem húsz éve élt Kanadában, de még mindig gyűlölettel gondolt rá, mivel elveszítette a feleségét, és a rendőrök többször is „dilikórházakba” csukták. Felháborodva ismételgette, hogy miután tisztként szolgált a háborúban, mostanra házfelügyelő lett belőle. Katolikus volt, és szenvedélyesen kommunistaellenes. Előítélete remekül megmutatkozott abban, ahogy ötpercenként biztosított róla, hogy nem zavarja, hogy egy kínaival beszélget. Bár alig hagyott szóhoz jutni, mégis egészen megkedveltem ezt a dilis öregembert az őszülő szakállával, meglepően sima bőrével és ártatlan kék szemével. Zavaros monológja felgyorsult, és egyre hangosabb és gyorsabb lett, míg végül a kezével és a lábával is hadonászott a levegőben, én pedig attól féltem, hogy szívrohamot fog kapni, és kinyúlik. Nyilvánvalóan régen nem beszélgetett senkivel. A többiek az étteremben ránk bámultak, amikor az arcomba kapott a hadonászó kezével. Aztán egy idősebb nő odajött hozzám, és azt suttogta, hogy mennyire sajnál, hogy e mellett az ember mellett kellett ülnöm. A fickó nem volt olyan szegény, hogy ne kínált volna meg annyi cigarettával, amennyit csak szerettem volna, majd előkapta a pénztárcáját, és minden tiltakozásom ellenére még egy kétdollaros bankjegyet is odatett elém. Furcsa módon teljesen belopta magát a szívembe. Most úgy próbálom melegen tartani magam, hogy a belvárosban mászkálok, kezd fagypont alá süllyedni a hőmérséklet és lassan besötétedik.

Szeptember 19. 54

Tegnap este felhívtam az Anonim Alkoholistákat mert kifogytam az ötletekből. Az ügyeletes, aki fölvette a telefont úgy döntött, hogy befogad egy éjszakára, miután jó pár szociális segélyszolgálatot fölhívott, de mindenhol ugyanazt a választ kapta: Nem tudunk segíteni, tizenöt éves, és a tartomány határain kívül nem segíthetünk. A nőt Sparkynak hívták, ő meg a férje egy sarkon vettek föl a belvárosban, ahol vacogó foggal álldogáltam. Dr. Hightowernek igaza volt a fagyhalál nem olyan fájdalommentes, mint amilyennek hangzik. A házaspár egy hatalmas mezőkkel körülvett házban lakott a városon kívül. Fáradt voltam, de hajnali kettőig beszéltettek, és akkor jöttem rá, hogy rosszul döntöttem. Sparky rám parancsolt, hogy menjek haza, mert ő maga is végigcsinálta, amit én, de utólag megbánta. Cukrot lapátolt a kávéjába, és annyira felhúzta magát, hogy a férjének időnként meg kellett nyugtatnia. Vörös, hullámos haja volt, kék szeme és puffadt vörös arca, ami a piálás pusztító hatásáról árulkodott. Az apja alkoholista volt és ő tizenöt évesen lelépett otthonról, hogy a saját lábára álljon. Egy fickó megerőszakolta; strichelt, kábítószert árult. Sparky úgy érkezett Calgaryba, hogy nem ismert senkit, de akkora mázlija volt, hogy fölvette egy együtt érző taxis, akinél aztán egy évig ellakhatott. Végül Sparky levitt a földszintre, ahol azonnal elaludtam. Olyan rosszul aludtam, mint a YWCA-nél – újra meg újra rám tört az éberség meg a depresszió, aztán rémálmok gyötörtek, halálról és hajléktalanságról álmodtam. Ma délután kettőkor ébredtem föl, lezuhanyoztam, és vártam, hogy Sparky hazaérjen, közben az újságokat bújtam lehetséges állások után kutatva. Amikor betoppant, megsimogatta a macskát, majd kérdőn rám nézett, azt mondtam neki, hogy továbbra sem akarok hazamenni, de nagyra értékelem a tanácsait, és hálás vagyok, hogy befogadott éjszakára. Sparky jeges tekintettel nézett rám. Leült a konyhaasztalhoz, és öt órán keresztül dühöngött megállás nélkül, miközben én némán ültem mellette. Hát semmiből nem tanulok? Azt üvöltötte, hogy akár tetszik, akár nem, el fog vinni a segélyszolgálathoz, és gondoskodni fog róla, hogy az első busszal visszatérjek Vancouverbe. Megértem. Elég szomorú volt, hogy azokért az elveszett serdülőévekért akart adni nekem még egy esélyt, amelyeket ő maga föláldozott. De hajthatatlan volt, ki akarta venni az életem irányítását a kezemből és ő akarta vállalni érte a felelősséget, ami eleve kudarcra ítélte és feldühített. Azt mondta, hogy aznap reggel térden állva imádkozott, hogy sikerüljön rávennie, hogy hazamenjek. Úgy érezte, hogy oka van annak, hogy felbukkantam az életében, hogy Isten bízott az ő gondjaira. Nehéz volt, fáradt voltam, éhes, és nem tudtam tisztán gondolkodni. Abban a reményben, hogy boldoggá teszem, hogy meggyőzhetem róla, átment a „személyes vizsgáján”, és valami csodálatosat tett értem, beleegyeztem, hogy hazamegyek, de az volt a szándékom, hogy lelépek majd a Segélyszolgálattól, vagy ha odáig fajulnál a dolgok, leszállok a buszról, mielőtt Vancouverbe érne. Eszembe jutott, amit Allan mondott a „teli hamutartókról” (azt mondta, úgy kezelem a dolgokat, mint valaki, aki mindenütt otthagyja a teli hamutartókat a lakásban, hogy a lakótársa szedje össze utána, így jelezve, hogy haragszik rá valamiért ahelyett, hogy leülne vele, és megbeszélné). Sparky és a férje elvitt a Segélyszolgálathoz, amit Calgaryban elég nehéz megtalálni. Egy épületben van elrejtve egy fitneszterem és egy virágüzlet fölött, távol a belvárostól. Odafordultam hozzájuk, kijátszva egyik utolsó lapomat, és megköszöntem nekik, amit értem tettek, és már készültem kiszállni a kocsiból, de Sparky nem volt teljesen hülye. – Ó, nem, még nem végeztünk! Gondoskodni fogok róla, hogy fel is szállj arra a Vancouverbe tartó buszra. Bementünk a Segélyszolgálathoz. Fel-alá járkáltam az élőtérben, mint Sparky néhány órával ezelőtt, miközben követelései pisztolygolyókként záporoztak rám. Az egyik szociális

55

gondozó, akivel korábban telefonon beszéltem, kijött hozzánk. Kék szemei elkerekedtek a csodálkozástól, amikor Sparky rám mutatott, és kijelentette. – Ez a lány haza szeretne menni Bevitt minket egy másik szobába, és Sparky üvöltözni kezdett vele, hogy siessen, és azonnal indítson útnak; végül arra kértem hadd beszéljek vele kettesben. Nagyon higgadt volt, lassan, lazán gesztikulált, de nagyon meghökkentette Sparky hirtelen követelőzése. Amikor kettesben maradtunk, elmondtam neki mi történt, nem ment könnyen, mert legszívesebben boldoggá tettem volna mindenkit azzal, hogy felszállok a vancouveri buszra, aztán az első megállónál leszállok, és visszajövök Calgaryba, visszafizetem a Segélyszolgálatnak a jegyem árát, és irány az utca. Így legalább Sparky elégedett lehetett volna, hogy helyesen cselekedett. Újra az enyém lehetett volna az életem, legalábbis egy időre. Hirtelen valaki bekopogott az ajtón; a szociális gondozó kinyitotta, Sparky dühösen nézett be a szobába. – Indulunk. A szociális gondozó egy szó nélkül kiment Sparkyhoz és a férjéhez. Ennyit az újonnan felfedezett megkönnyebbülésről. Később elmagyarázta nekem, jobb volt, hogy szembenéztem ezekkel a dolgokkal. Visszahúzódtam, és néztem, ahogy a házaspár leül, és a szociális gondozó elmagyarázza nekik, hogyan érzek ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Sparky nem volt hajlandó rám nézni; arca percről percre egyre sötétebb, szinte kékesfekete lett. A férje volt az, aki miatt könnyek szöktek a szemembe, hangja tele volt aggodalommal, törődéssel, beszéd közben hosszú szüneteket tartott, elgondolkodott. Bocsánatot kért a felesége nevében, és hozzátette, ő soha nem akart kényszeríteni, hogy visszamenjek a szüleimhez, és amikor Sparky nekiesett, az én oldalamra állt. – Nézd, kedvesem, itt most nem a te érzéseidről van szó. A te nézeteidnek ehhez semmi köze. Itt most Evelynről van szó. Ez volt a legszebb, amit bárki is mondhatott volna. Bárcsak jobban megértettük volna egymást! Hamarosan elmentek, Sparky férje a legjobbakat kívánta nekem; Sparky pedig dübörgő léptekkel vonult ki az ajtón anélkül, hogy egyetlen pillantást vetett volna felém. A szociális gondozóval még egy darabig beszélgettünk, aztán kocsival elvitt a zuhogó esőben a YWCA-hez ismét, ahol elalhattam a hétvégén. – Nem fogja fölhívni a szüleimet, ugye? – kérdeztem újra meg újra, amíg az idegességtől elvörösödő arcára nem néztem. Bocsánatot kértem. – Biztosan paranoiásnak tart. – Meglehetősen. Azt mondta, ha rendszeresen felbukkanok náluk, akkor tenniük kell valamit, de ha az utcán maradok, nem fognak foglalkozni velem. Nincs szem előtt, nincs vele gond.

Szeptember 20. Megint a Diary Queenben üldögélek, ami egyike azon kevés helyeknek Calgaryban, amik éjjel-nappal nyitva tartanak, és figyelem, ahogy az óramutatók lassan éjfél felé kúsznak. Ki vagyok merülve. Hát soha nem ér véget ez az éjszaka? Még nincs is éjfél. Holnap lesz hat hónapja, hogy eljöttem otthonról, és most itt ülök, a Diary Queenben, és várom, hogy eljöjjön a reggel, bár tudom, hogy nem hoz biztonságot, menedéket. Nem hoz melegséget. Az agyam, úgy tűnik, nem nagyon képes működni. Félek. Az utcák üresek és feketék, és rendőrautók cirkálnak a belvárosban. Félek az egyedülléttől, szükségem van valakire, szükségem van egy helyre. Félek, hogy elkapnak. Hiányzik dr. Graham, az ékszerként csillogó, erőt sugárzó szemével és dr. Hightower jóindulatú, melegséget árasztó kuncogása. Csak ez a szomorúság van bennem, ami lehúz, és egyre távolabb taszít a reménytől. Ó, istenem, nem lehet igaz, hogy mindez velem történik! Büszkeség van bőven, pénz viszont egy szál se.

56

Szeptember 20. Az ősz lassan belopódzott Calgaryba, sárgára fújta a fákat és levélszőnyeggel terítette be a járdákat. Csak mentem és mentem. Éjfélkor egy éppen zárni készülő étteremben reszkettem, és próbáltam ébren maradni. Két férfi jött be, és leültek egy közeli asztalhoz, úgyhogy odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, nem tudják-e, melyik busz megy a Segélyszolgálat felé. Egymásra néztek, összenevettek – taxisok voltak, és felajánlották, hogy ingyen elvisznek, ha megvárom amíg megeszik a vacsorájukat. Csatlakoztam hozzájut és beszélgetni kezdtünk. Nem meséltem el a teljes történetet, de bevallottam nekik, hogy szállásra lenne szükségem. Ettől Henry elkezdett anekdotázni azokról az időkről, amikor szegény volt és az emberek felülmúlva önmagukat segíteni próbáltak neki – egy hippi befogadta, és nagy tál diákcsemegével kényeztette; egy hotelmenedzser egy hatalmas vihar alatt adott neki egy szobát két éjszakára, és főzött rá. Elmélázott. Fölsóhajtottam, és megígértem magamnak, hogy nem fogom hagyni, hogy a YWCA melege mágnesként magához vonzzon. Az ott dolgozók világossá tették számomra, hogy „megszoksz vagy megszöksz”. „Néha azzal segítesz a legtöbbet, ha kegyetlen vagy” – állapította meg Sparky, miközben elnyomott egy cigarettát. Beültünk Henry barátjának a taxijába, és elindultunk a Segélyszolgálat felé. Henry hirtelen odafordult hozzám, és az arcát megvilágító utcai lámpa fénye belehasított az engem körülvevő sötétségbe: – Nem voltam benne biztos, de végül úgy döntöttem, befogadlak egypár napra. Így fogom visszafizetni azoknak az embereknek a jóságát. Nagyon hálás voltam – egy ágy! Alvás. Igen, van Isten odafönt, aki vigyáz az Ő gyermekeire. Biztonságban leszek. A sofőr kétkedve Henryhez fordult, és megkérdezte, biztosan ezt akarja-e tenni; ő pedig elszántan bólintott. Aztán arról kezdtek beszélni, hol szerezhetnének anyagot, odaintve néhány srácnak, akik egy éjjelnappali előtt álltak. Henry betessékelt a saját kocsijába, egy öreg taxiba, ami a parkolóban állt. A barátja letekerte az ablakot, és nagy, komoly, barna szemét rám szegezte. – Henry nagyon jó barátom, és biztos vagyok benne, hogy vele biztonságban leszel. De ha bármi baj van, szólj nekem, rendben? Legszívesebben térdre vágtam volna magam, és hálát adtam volna az Úrnak, csak akkor nagy valószínűséggel elaludtam volna. Henryt szinte kicserélték, amikor kettesben mentünk haza felé. Sok gondja volt, ami idegesítette, de nem beszélt róluk, mert megvetette azokat az embereket, akik kitárulkoznak másoknak. Úgyhogy inkább a drogokról beszélgettünk – évente egyszer-kétszer használt LSD-t, karácsonykor kokaint szippantott, de nagyon sokat szívott és nyugtatózott. A drogok, most már biztosan éreztem, a megfelelő helyre kerültek az életemben, kikapcsolódást jelentettek, nem menekülést. Henry egy zsúfolt szuterénlakásban lakott – a földön feltornyozva Kurt Vonnegut-regények hevertek, körbe müzlisdobozok, tartalmuk kiömlött a szőnyegre. Elővett egy kempingágyat, bekapcsolta a rádiót, és elhúzott dolgozni. Kipakoltam egy-két ruhámat és bedőltem az ágyba, álomtalan mély álomba merültem, és csak egyszer ébredtem föl. Biztonságban voltam! Henry reggel nyolckor ébresztett, öt óra alvás után. Duzzogva próbáltam a párna alá bújni, de hajthatatlan volt. – Kelj föl! Munkát fogunk keresni neked. Vonakodva kimásztam az ágyból, és hideg vizet locsoltam az arcomra. Henry nyugtalanul cikázott körülöttem; valójában elég nehéz egy száznyolcvan centi körüli, százkilós fickót elképzelni, ahogy bárhol is „cikázik”. Henry rágyújtott, kávézott, és a hirdetési újságot bújta, behajlítva hatalmas izmait. Nem az a fickó, akibe szívesen belekötnél. Várt, hogy elkészüljek, föl-alá mászkált.

57

Először a Manpower irodájánál álltunk meg. Henry bement egy bárba egypár italra, amíg én begyűjtöttem a születési anyakönyvi kivonathoz és a SIN kártyához szükséges információkat és feljegyeztem a hirdetőtáblákon lévő állásajánlatokat. A bárban találkoztunk, Henry az ablaknál ült, whiskyt és sört ivott. Addig üldögéltünk ott, amíg el nem fogyott a pénze, iszogattunk, és ismerkedtünk. Az alkohol köde elmosta az éles határokat. Politikáról, az anarchizmus eszméjéről, a fehér felsőbbrendűségről és a szegénységről vitatkoztunk. Amikor áttértünk az öngyilkosság kérdésére, Henry feltette hatalmas napbarnított karjait az asztalra. Mindkét csuklója és alkarja csúnyán össze volt szabdalva. Kibámultam az ablakon. A következő megálló a fiatalkorúak foglalkoztatási központja volt, ahol kértem egy időpontot. Henry és én végül hazamentünk, beszívtunk, és magunkhoz vettünk egy kis pénzt piára. Miután túl voltam a megbeszélésen a foglalkoztatási központban, egy sztriptízbárban találtam Henryre. A középen lévő színpadot vörös lámpák világították meg; egy meztelen nő vonaglott a zenére, a mellét szopogatva, lábait széttárva. Egy vállrándítással elintéztem, úgy döntöttem, ez is csak egy újabb tapasztalat és elindultam az asztalok között, hogy megkeressem Henryt, meg is találtam nagyon részegen és nagyon lehangolva. Hangosan énekelt és az asztalt verte, de nem volt hajlandó beszélni róla, mi bántja (legalább nem én voltam az). A meztelen nő elnyúlt a színpadon, mellét a füttyögő férfiak felé tartva fölemelkedett, illegette magát, spárgázott és szétterpesztett lábakkal hempergett. Azon tűnődtem, vajon mocskosnak érzi-e magát és elkeseredetten szerettem volna megváltoztatni a dolgokat. Egy másik lány, egy csillogó rózsaszín miniszoknyás szőke magas sarkú cipőben és feszes blúzban elkezdett forogni és simogatni magát. Henry elmosódott hangon felmordult: – Húzzunk innen! – és valahogy sikerült neki hazavezetnie.

Szeptember 23. Ma kedd van. Miután hazaértünk a sztriptízbárból, tegnap délután mindketten elaludtunk – a fölöttünk lakók lármája miatt azonban kevesebb mint egy óra múlva felébredtem. Henry este 7.30-ra állította be a vekkert; miután öt percig csörgött, odamentem, és beállítottam, hogy öt perc múlva szóljon újra. Ezt vagy egy tucatszor megcsináltam, minden egyes alkalommal megkérdeztem, ébren van-e, mire ő azt motyogta, hogy „igen”, aztán újra se kép, se hang. Amikor rájöttem, hogy a vekker nem fog működni, felváltva beszéltem hozzá, rázogattam, fenyegetőztem, hogy felkapcsolom a villanyt– röviden, a „túl kedves” csoportos otthonbeli szülő szerepét játszottam. Tényleg próbálkoztam. Másfél óráig próbáltam keltegetni – végül is segített rajtam. Aztán 9-kor váratlanul egy dühödt ember kelt ki botladozva az ágyból, azt hangoztatta, hogy az én hibám, hogy nem kelt föl időben, 7.30-kor, hogy még munka előtt tudjon füvet venni a haverjától. Vitatkozni kezdtünk. Megbántott, de csekélységemre azért lehet számítani, úgyhogy végül sűrű bocsánatkérések közepette biztattam Henryt, hogy ossza meg velem az érzéseit. Azon tűnődött, hogy egyetlen ütéssel leteríthetne, aztán sarkon fordult és visszament az ágyba. Ma reggel Henry kirúgott. Megköszöntem neki a két éjszakát, amit nála tölthettem, mondtam, hogy megértem, és leléptem. Evelyn, te kis kurva. Egy biztos: nem leszek még egyszer ilyen rendes. A szociális gondozó a Segélyszolgálatnál megragadta az alkalmat. Azzal vádolt, hogy paranoiás vagyok, mert nem akartam megbízni benne, közben azon nyomban fölhívta a szüleimet. Valamint dokumentált a keresett személyek listáján. Nincs többé megértés vagy empátia. Henry. Te azt hiszed, a fű segít nekem felejteni. (De te tudtad, hogy csak szippantok egyet, mosolygok, és azt mondom, hogy megértem.) Tudod, mit? Nagyon kedveltelek. Tetszett a rengeteg könyved, a hihetetlen memóriád, az őszinteséged. Tetszett, ahogy megmutattad a

58

sebhelyeket a karodon, az, hogy az ital sebezhetővé tett. Tetszett, hogy úgy néztél ki, mint egy játék mackó a mustársárga pulcsidban, felelősségteljes és apás voltál. Azért jöttem Calgaryba, mert valami jobbat szerettem volna találni, de ugyanazok a dolgok történtek velem megint. Meglepően közel éreztem magam valakihez, és végül kiröhögtek. Istenem, iszonyú szarul érzem magam. Henry, utállak, azért, amit megígértél aztán visszavontál. Utállak, amiért úgy tettél, mintha te lennél Mr. Macsó Megmentő, aztán kidobtál az utcára megint. Nagyon megszerettelek két nap alatt, talán mert a hatalmas tested egy kisgyereket rejt, akinek szeretetre van szüksége, és aki fél beismerni, hogy igenis alkoholproblémákkal küzd; igen, az, hogy bárkit kórházba küldhetnél hat hónapra, nem jelenti, hogy te nem vagy sebezhető. Elmentem az Ételbankba két nap koplalás után, és gyűlölten magamat miatta. Utáltam, hogy meg kell osztanom az asztalomat egy tömb erjedő sajttal, fél tucat legyet hessegetve magam körül. Hogy rendezhetnek be egy Ételbankot egy bedeszkázott, fűtetlen régi boltban, ahol a polcokon fölhalmozott zacskók teli étellel a földre ömlenek, és hogyan tehetnek úgy mindemellett, mintha törődnének az ajtón becsoszogó megtört emberekkel?

Szeptember 25. Csak egy dolgot tudtam biztosan: visszamegyek Vancouverbe. Nem kudarc vagy lélekjelenlét kérdése volt többé. Az ételbankos adagon kívül nem ettem semmit napok óta, és nem aludtam rendesen. Nagyon fáztam. Olyan volt, mintha a hideg beáramlott volna a húsomon keresztül, és boldogan belém költözött volna. Elértem a mélypontot. Másnap reggel elmentem egy segítőközpontba. Sikerült besétálnom, anélkül hogy nekimentem volna a falnak, leraktam a cuccaimat és hangosan kijelentettem: – Szükségem van egy helyre, ahol alhatok. Ne mondják azt, hogy nem tehetnek semmit – most pedig aludni fogok. – Gyerünk, rohadékok, hívjátok a zsarukat, tegyetek, amit akartok, fűztem hozzá a fenyegetéshez, miközben kéjes tekintettel vizsgálgattam a piszkos padlót. A személyzet azonnal hívott egy tanácsadót és a konyhások teát kávét és szendvicset hoztak be. Miután végighallgatta a történetemet a tanácsadó fölhívott egy lelkészt, aki egy prostituáltaknak fenntartott csoportos otthont vezetett. A lelkipásztor kedves alacsony emberke volt, furcsán állt rajta a fekete csuha, kusza haja a válla alá ért. Türelmetlenül hallgatott végig (eddigre már elég összefüggéstelenül beszéltem), de nagyon sok kérdést tett föl, leginkább a drogokkal kapcsolatban. A tanácsadó elmesélte, hogy volt egy lány, akit a stricije megkért valamire, amit a lány nem akart megtenni; amikor visszautasította, a strici nekiesett az arcának, átlósan fölszabdalta arccsonttól állig. A lelkész úgy döntött, elvisz a csoportos otthonba. Kimentünk, át a közös ebédlőn, ahol több mint száz ember, főként férfiak üldögéltek az asztalok körül, és ették a kiosztott ételt. Ragacsos hajú, feldagadt arcú emberek, mások által levetett ruhákba burkolt puffadt testtel. Ha másként álltak volna a dolgok, segíthettem volna nekik… Útban az otthon felé a lelkésznek meg kellett állnia egy kórháznál, hogy egy haldoklónak feladja az utolsó kenetet; én közben a hátsó ülésen aludtam. Fölvettük a tanácsadót – és amikor beszálltak a kocsiba, azt mondták, beszéltem álmomban, és egy kérdést tisztán érthetően, sürgetve, nekik szegeztem: „Már Vancouverben vagyunk?” Szerintük ez vicces volt, de én tényleg haza akartam menni. Amikor felriadtam, és rájöttem, hogy még mindig Calgaryban vagyunk, éreztem, ahogy elborít a depresszió. A csoportos otthon, ami csak pár hónapja működött, egy régi, bedeszkázott házban volt, omladozó verandáján bútorok porosodtat. A nappali személyzet egyik tagja (akiről legnagyobb megdöbbenésemre később kiderült, hogy önkéntes) azonnal megölelt, ami annyira meglepett, hogy majdnem elbotlottam, de gyorsan kiszabadítottam magam. Egy istenverte ágyra volt szükségem, nem szeretetre vagy megértésre.

59

Meg kellett beszélnem a dolgokat az otthon dolgozójával a nappaliban, a lelkész és a tanácsadó jelenlétében. A kezdetektől fogva tisztázni akartam, hogy nem azért jöttem, hogy itt éljek, csak egy éjszakát szeretnék itt eltölteni, de az önkéntes ezt nem volt hajlandó elfogadni. A lelkész és a tanácsadó sem. Még több kérdést tettek föl, és közben a házban lakó lányok beszivárogtak a nappaliba. Megölelték és megpuszilták az önkéntest, és azt mondták neki, és egymásnak is, hogy „szeretlek”. Leesett az állam. Az önkéntes közel húzódott hozzám, és elmondta, hogy az otthonban minden a szereteten és spiritualitáson alapul – érzelmi, és nem fizikai alapon, mert az utóbbi nagyon sok szenvedést okozott már a lányoknak. Válaszként összehúztam magam a kanapé másik sarkában, összefontam magam körül a karom, és mereven bámultam magam elé. Ez biztosan csapda. Egy jamaicai lány szűk farmerben egyenesen rámászott az önkéntesre és ölelgetni, simogatni kezdte. A lelkész az órájára pillantott. Felajánlotta, hogy kölcsönad nekem a buszjegyre, „ha tényleg ezt akarod”, és a vancouveri busz nemsokára indult. A nappaliban mindenütt lányok ültek, a kanapén, a földön, egymást vigasztalták, és marasztaltak. A lelkész tiszta barna szemével nézett rám; az önkéntes a vállamat masszírozta. Egy indián lány, enyhén majmos vonásokkal, aki bár huszonegy-éves volt, nem tűnt többnek tizenhatnál, magához intett, és kérlelt, hogy maradjak. – Na, csak egypár napig próbáld ki ezt a helyet – ajánlgatta, és barna szemével komolyan nézett. Az önkéntes azt mondta róla, hogy ő a ház lelke, de most csöndes volt. Elfogott a pánik, és nem akart megszűnni. Egy hang azt búgta: EZ AZ UTOLSÓ ESÉLYED A BOLDOGSÁGRA. RAGADD MEG, EVELYN! Hónapokkal ezelőtt ezek a srácok még prostituáltak voltak, stricikkel, megkéselték és megverték őket. Hónapokkal ezelőtt dühösek és megközelíthetetlenek voltak… MENJ VISSZA, EVELYN, ODA, AHOVA TARTOZOL. MENJ VISSZA VANCOUVERBE, AHOL ANNYI LSD-T SZEREZHETSZ, AMENNYIT AKARSZ; MENJ VISSZA AZ UTCÁRA, MENJ VISSZA, ÉS PRÓBÁLD MEG MEGÖLNI MAGAD! MIVEL ÉRDEMELTED KI EZT A SZERETETET? EZ TÚL SZÉP AHHOZ, HOGY IGAZ LEGYEN. LÉGY ERŐS, EVELYN – EGYEDÜL IS MENNI FOG! Megráztam a fejem. Az önkéntes szemei visszasüppedtek az arccsontja fölötti üregekbe, és hirtelen nagyon fáradtnak tűnt. A lelkész arcáról eltűnt a fény. A tanácsadó egyszerűen dühös volt. Úgy éreztem, kudarcot vallottam, amikor beszálltunk az autóba, az indián lány pedig egyedül állt a verandán, és integetett. Senki nem szólalt meg az úton a buszpályaudvar felé. Aztán, amikor már a buszhoz álltam sorba, odafordultam a lelkészhez. – Mit gondol, miért vallottam kudarcot? Nem mosolygott, vagy ilyesmi, egyszerűen csak annyit mondott: – Lehet, hogy a miatt a lány miatt érzed ezt. Lehet, hogy ő tudta mi vár rád – az utcán –, és ezért volt olyan szomorú. Tele van vágásnyomokkal az egész teste, és… erről nem szokott beszélni, de még egy golyónyom is van rajta, abból az időből, amikor a belvárosban dolgozott. Aztán ő és a tanácsadó elmentek, és én ott álltam a kezemben a jegyemmel, és halottabbnak éreztem magam, mint valaha. Állandóan arról panaszkodsz, hogy elárulnak, Evelyn. Azt hangoztatod, hogy Calgary egy szar hely, mert az emberek átvágtak, csalódást okoztak, és cserbenhagytak. És te hány embernek okoztál csalódást? Gondolkozz el ezen kivételesen. A valóság kegyetlen, nem igaz? Szóval itt vagyok ismét Vancouverben – de hol vannak azok a csodálatos dolgok, amik miatt vissza akartál térni, Evelyn? Nem látom, hogy szaladnál az újsághoz, vagy hogy fölhívnád hőn szeretett orvosaidat – ehelyett itt üldögélsz egy fillér nélkül egy könyvtárban, és azt fontolgatod, hogy a Krisnásokhoz mész vacsoráért meg egy ágyért, ahol elalhatsz, miután

60

a napot azzal töltötted, hogy értelmetlen és elérhetetlen munka után kutattál. Mit is mondott az az önkéntes a csoportos otthonban? „Látlak magam előtt öt-tíz év múlva. Hajléktalan leszel, szatyorral a kezedben járod majd az utcákat” Akkor kinevettem, de attól, hogy nincs nálam szatyor, még nincs sok különbség. A világ meglepi az embert… Nem, Evelyn, ez nem igaz. Te mindvégig tudtad, hogy mi fog történni, nem igaz?

Szeptember 28. Egy hívő állt a Hare Krisna Központ ajtajában. A leplek alatt farmer volt rajta, arcán széles mosoly ült, és majd kicsattant az egészségtől, nem keltett visszafogott vagy aszkéta benyomást. Kétórás kántálást és felolvasást hallgattunk végig a központban: Hare Krisna, Hare Krisna, Hare Krisna, Hare Rama, Hare Rama, Rama, Rama, Hare, Hare… Az ég lassan sötétedni kezdett odakint, de a kis gyülekezet folytatta. Behunytam a szemem, és átadtam magam a hívők kántálásának, nagyon szomorú voltam, de mégis megbékéltem. Füstölők illata lebegett körülöttünk. Valaki odajött hátulról, és a nyakamba tett egy virágkoszorút. A virágok szaga bódító volt, ahogy keveredett a füstölőével. Eszembe jutott, hogy hiányzik nekem valaki, akit Apának hívnak, és aki régen felolvasott nekem, és a karjában ringatott, amikor csecsemő voltam. Pótlékképpen ránéztem a sáfrányszínű lepelbe burkolt Krisna-hívőre, aki felolvasott. A földszinti prasadam után, a matracokon ültem a hívekkel, és beszélgettünk. Hideg volt ott lent, és mindenki más elment. Az egyikük azt találta ki, hogy aludjak ott a központban aznap éjjel. Aztán fölment a többiekhez, hogy megbeszélje velük; fölmentem, hogy összeszedjem a cuccaimat és elkaptam egy-két foszlányt a beszélgetésből, hallottam, ahogy visszafogottan tiltakoztak. A srác ellenállt: – Nem őrült. A mi felelősségünk, hogy megvédjük; csak egy fiatal lány. Nem akarom, hogy vissza kelljen mennie az utcára… Megdermedtem, a hátizsákjaim fölé hajolva, fülemben visszhangoztak a szavai: „Nem őrült.” Hogyan gondolhatná bárki is…? Mélyen aludtam azon az éjjelen a pincében, egész éjjel szólt a Krisna-ének egy magnóból. Dr. Hightowerrel álmodtam; az autójában ültünk, és beszélgettünk, amikor egy rendőrautó jelent meg mögöttünk. A pszichiáterem nem szólalt meg. Amikor a rendőr elindult felénk, kitessékelt a kocsiból, és elhúzott. Az egyik hívő ébresztett délelőtt 11-kor, folyamatosan azt suttogva a fülembe, hogy: „Elnézést. Elnézést” Fölkeltem, kaptam egy prasadamot, és lezuhanyoztam. A Krisna-hívő meghagyta nekem, hogy porszívózzam ki a központot a pincével együtt, a bhakti-jóga egyik formájaképpen, ami az egyik legnagyobb szolgálat, amit Krisnának ajánlhatunk. Föl-alá mászkált, miközben mindig rajtam tartotta a szemét és a mantráját ismételgette. Persze, persze, mormogtam magamban, ahogy a matracokat és párnákat rendezgettem. A takarítás közben bejött egy Darryl nevű fickó. Harminc körüli, magas, magabiztos barna szemekkel és bajusszal. Visszataszító magabiztosság ült az arcán. Miután a hívő, aki végignézte a takarítást, vázolta Darrylnek a helyzetemet Darryl lazán végigmért, majd bejelentette, hogy befogad egypár napra. Mialatt a központ előtt üldögélve Darrylre vártam, akinek valami elintéznivalója akadt, odajött hozzám egy fickó, aki prasadamot kapott reggel, és beszélgetni kezdtünk. Hatalmas bakancs, sínadrág és két télikabát volt rajta, mindegyik tiszta sár. Bejött nekem, kivéve a Krisna-filozófiáját – a vallástól kezdett fölfordulni a gyomrom. Volt már a pszichiátrián, és sokféle drogot kipróbált – peyotét, meszkalint, speedet –, de Krisnáért le akar szokni.

61

Kis idő múlva elővett egy üvegcsét tele apró, fehér ovális pirulákkal és megkínált egypárral. Mohón elvettem tőle, és gyorsan bekaptam őket ott a lépcsőn; rossz ízű masszává váltak a számban. – Mindenki, akinek ezekből adtam, azt mondja, nagyon boldoggá tette – fűzte hozzá. Darryl felbukkant, és hazasétáltunk hozzá. Unottan hallgattam, miközben elmesélte, hogy vegetáriánus, meg hogy nem iszik, és hogy nem is él drogokkal, bár a negyedik Krisnaparancsot – a cölibátust – nem tartja be, és hogy egyszer szállást adott egy tizenöt éves lánynak, aki kurva volt: – Egy gyönyörű szőkének, és lefeküdtünk. De nem csak arról szólt a dolog, szerettük egymást. Persze. Alig figyeltem rá, mert tudtam, hogy ha kikezdene velem, le tudnám szerelni. Dinnyét ettünk, miközben Darryl a drogokról kérdezgetett, aztán levette az ingét, és betessékelt a hálószobába. Kezdtek eluralkodni rajtam a bogyók; engedelmesen lefeküdtem a matracra, ő pedig masszírozni kezdett. Teljesen elengedtem magam, alig tudtam magamról. Egy idő után levette szinte az összes ruhámat. Nem nagyon fogtam föl, hogy mi történik velem, de nem is érdekelt. Felöltöztünk, és átmentünk a nappaliba, ahol a lakótársa spagettit készített és vajas kenyeret. Ezek a tabletták! Ezektől egy percig nem éreztem kellemetlenül magam, nem voltam zavarban. Csak ültem ott, nem is figyeltem a Darryl és a lakótársa között zajló beszélgetésre, aztán mindennek nekimentem, és összevissza mászkáltam, míg végül Darryl kivitt a hidegre, és megkérdezte, mit látok. De én nem láttam semmi különöset, és makacs kérdései idegesítettek. Darryllal visszamentünk az ágyba. A tabletták és minden egyéb miatt egyfolytában arra gondoltam, bárcsak valaki más lenne. Reggel először vettem észre, hogyan is néz ki a szoba valójában – nem volt ablaka, és a tapéta mustársárga csíkok sorozata volt. Az ágy egy matrac volt a földön. Úgy éreztem, egy üres ajándékdobozban vagyok. Gyorsan leléptem anélkül, hogy Darrylnek szóltam volna (aki elvárta, hogy máris fizessem ki a lakbér rám eső részét), lenyeltem egy tablettát, amit a lakótársa adott, és amitől olyan rosszul lettem, hogy órákig utaztam a buszokon a gyomromat fogva. Fölhívtam dr. Hightowert, aki megkönnyebbülten sóhajtott föl, amikor megtudta, hogy visszajöttem Vancouverbe; felajánlotta, hogy alhatok náluk ma este, és hogy reggel majd elrendezzük a dolgokat, mert „Az orvosod vagyok, vigyáznom kell rád.” És erről van szó, nem igaz? Mindenki az ön ügyén csámcsogna, ha nem „mentene” meg engem, nem igaz, dr. Hightower?

Október 2. – Az öngyilkosságra hajlamos emberek unalmasak – mondta dr. Graham, akinek a jelenléte megbabonázott. Jó újra ebben a rendelőben lenni, együtt azzal az emberrel, aki az elmúlt fél évben mindig ott volt nekem, akire mindig számíthattam, aki nem adja föl. – Személy szerint én, ha valaki bejelentené, hogy öngyilkos akar lenni, kitárnám neki az ablakot. Természetesen szakmailag nem tehetem ezt, de tudod, tényleg annyira unalmasak. Hát igen, az öngyilkosság gondolata nem igazán kreatív vagy produktív, miután a krízis már elmúlt. Ez van, kiscsaj, itt ragadtál az életben, akár tetszik, akár nem. – Ilyen volt az első találkozásunk a Segélyszolgálatnál – emlékezett vissza dr. Graham. – Megmondtam nekik, mint ahogy most is bármikor megmondom nekik, hogy van ez a lány, aki intelligens, bár tényleg össze van zavarodva, de aki adottságait tekintve igazi harcos. Tudom, hogy te igazi harcos vagy. Újra itthon. Még ha az itthon nem is más, mint egy halványan megvilágított rendelő egy orvossal, nekem ez is elég. Bár hiányzik a szülői törődés. Amikor kisgyerekeket látok az apjukkal meg az anyjukkal, belém hasítanak az emlékek.

62

Lana apja azt mondta, hogy a barátaim azért tűntek el, mert úgy látják, mindig ugyanazokon a dolgokon megyek keresztül, újra és újra, és a felajánlott segítséget visszautasítom, az arcukba vágom. Megkértem Lana családját, hogy fogadjanak be egypár hétre, megígértem, hogy visszafizetem nekik, amint lesz munkám. Dr. Hightower egy sor otthont javasolt érzelmi problémákkal küzdő gyerekek számára. – Csalódni fog bennem, ha úgy döntök, hogy elmegyek az egyikbe, de aztán lelépek? – Evelyn, mikor csalódtam benned valaha is? Mondd meg, mikor? – Nem tudom. Talán nem mutatja ki, de biztosan csalódott. Az október nagyon furcsa hónap. Sajnálhatnám magam, és rámutathatnék, hogy hálaadáskor nem lesz semmi, amiért hálát adhatnék, kivéve talán, hogy élek. Tényleg annyira csodálatos lenne ez?

Október 4. Az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy buszmegállókban írtam, és mászkáltam. Miután két éjszakát töltöttem Crystalnál, belebotlottam Artba, akit a Changesből ismertem, és aki látogatóba jött, és meghívott, hogy ugorjak fel az új lakásába valamikor. Csekélységem természetesen kihasználta a lehetőséget és bejelentés nélkül betoppant még aznap este. A második emeleti lakó – egy szociális segélyen élő egyedülálló anya a hatéves gyerekével – látva, hogy a bejárati ajtó előtti lépcsőn reszketek, behívott a konyhájukba. A nő tizenöt évesen elment hazulról, mostanra elhízott, püffedt, nyershús-színű volt az arca, üres volt a tekintete, a haja kuszán omlott az arca köré, és samponért kiáltott. A lakásuk tele volt a Sally Arinből származó ruhakupacokkal, elromlott porszívójuk a sarokban állt és a konyhaasztal roskadozott a többhetes maradékoktól, amit az Ételbankból kaptak. Egy műalkotás volt a hely. Lesöpörtem a felismerhetetlen kajadarabokat az egyik székről, és leültem. A kislány lenyűgöző volt és nagyon intelligensnek tűnt, de az anya, ahogy Art mondaná „nem volt normális”. Az volt a mániája, hogy egy tini fiúval ossza meg a fürdőszobáját, és a legmerészebb álma az volt, hogy együtt fürödhessen vele, hogy „megőrizze az energiát”. Eléggé bejöttem neki ahhoz, hogy az éjszakát nála tölthessem a pótágyon. Elnéztem ezt az ápolatlan, löttyedt nőmaradványt, miközben vakaródzva nyújtott felém egy adag maradék zabpelyhet, ahogy a barátomról áradozott, és arra gondoltam: TIZENÖT ÉVESEN JÖTT EL OTTHONRÓL. Másnap reggel vágyának tárgya álmosan bebotorkált az előszobába fekete kalapban és arany cérnával befuttatott fekete szandálban. Art önállóan lakott – a lakbért, a főiskolát és a bérletet fizették neki minden hónapban. Hát nem lennék vajon én is ilyen jól meg egyedül? Ez az egyetlen dolog, amit még nem próbáltam; talán működne. Tegnap egy nő, a First United Church egy tagja rávett, hogy beszéljek egy utcai szociális gondozóval, ő elvitt a Segélyszolgálathoz, hogy vegyenek nyilvántartásba, és helyezzenek el a hátvégére még ha engedély nélkül távoznék is, a tény, hogy nyilvántartásba vettek, és besoroltak mint utcagyereket lehetőséget biztosítana hogy részt vegyek az Outreach programban – kapnék valamennyi segélyt, jegyeket, ruhákat, még akkor is, ha az utcán maradok. Elfordultam tőle, és kifelé bámultam az ablakon, amin keresztül, ahogy ott az irodában ültem, csak a szürke eget láttam. Kristinnel beszélgettünk a Segélyszolgálatnál, aztán elhelyezett a Changesben a hétvégére. Az általános riadóztatás szerint a segélyszolgálatosoknak valami olyan helyre kellett elhelyezniük, ahol a szociális szolgálat markában maradok, amin mind a ketten jót derültünk, de talán még ironikusabb volt az a May és Frank regionális irodájából érkezett utasítás, miszerint haza kellett volna küldeniük, ha visszajövök.

63

Október 5. Fölhívtam Kristint, hogy tudassam vele, valószínűleg nem töltöm a Changesben a hétvégét – ideges volt, de biztosra vette, hogy most megfogtak, mivel hétfőn mindenképpen az otthonban kellett lennem, hogy felvehessem a kapcsolatot valakivel az Outreachből. – Valaki érdeklődött utánad a minap – tette hozzá vidáman. – Kicsoda? – Michael. Itt van mellettem. Akarsz vele beszélni? Körülnéztem. Egy fickó vigyorgott furán a fülke előtt, és a hely tele volt csavargókkal a belváros keleti részéből, akik kávét szürcsöltek, és üresen bámultak maguk elé. – Szia, Evelyn – Michael. Dobtam egy mosolyt a másik fülke felé, aztán belelendültem a beszélgetésbe. – Hogy vagy? Végre megszerezte a szociális gondozói diplomáját, így idejének legnagyobb részében hátradőlt, és örült neki. Azon kaptam magam, hogy arról magyarázok, hogy megváltoztak a dolgok. – Azt hiszem, beláttam, hogy bizonyos dolgokat meg kell tenned ahhoz, hogy megszerezd, amit igazán szeretnél, mint például az Outreach program. Igen, azt hiszem, abban változtam, hogy nem vagyok már olyan makacs és elszánt azzal kapcsolatban, hogy mit akarok. Azt hiszem, néha kompromisszumot kell kötni. A fickó a másik fülkénél leült, és félelmetesen szuggesztív tekintettel mosolygott. Amit mondtam, csak úgy kicsúszott a számon, meglepődtem magamon; kitört belőlem a nevetés. Michael örült. – Hé, ez egészen úgy hangzik, mintha felnőttél volna. Le vagyok nyűgözve. Mielőtt letettük, még hozzáfűzte: – Tényleg sokat gondolok rád, hogy mi lehet veled. Ettől nagyon jól éreztem magam. És mellesleg, a para arc eltűnt a padról.

Október 6. A múlt éjszakát az ifjúsági újságnál töltöttem. Amikor beértem a Changeshez, ma reggel May Wong üzenete fogadott, hogy hívjam fel. Egész beszélgetés alatt azt hangoztatta, hogy még mindig ő a mellém kirendelt szociális gondozó, és hogy megakadályozhatná, hogy az Outreach embere ide jöjjön, ha akarná. May továbbá követelte, hogy jelenjek meg a bírósági tárgyaláson szerdán, kétségeket támasztott bennem és számtalan dologra magyarázatot követelt amíg teljesen össze nem zavart. A Changes gyermekügyi dolgozója esküdözött, és megígérte, hogy minden rendben lesz, hogy ő majd elintézi Mayjel. Mégis úgy éreztem legyőztek. – De nehogy lelépjél nekem – figyelmeztetett a gyámügyis. – Meglehetősen kínos, ha úgy próbálsz valakinek az ügyében közbenjárni, hogy azt sem tudod, merre jár az illető. Egy ideig egy szobában üldögéltem, aztán leléptem. Ezzel mindent elrontottam amit Kristin és a gyámügyis próbált tenni, de aztán fölemeltem a telefont és fölhívtam Mayt, aki igazolta a sejtésemet miszerint nem kellett volna megint a szociális szervezethez fordulnom. Szerinte az én hibám volt, hogy mindenki teljesen izgalomba jött a semmiért, hogy mások idejét és energiáját pocsékolom, és hogy nem lakom otthon.

Október 8. Tegnap kiderítettem, hogy az Outreach elfogadta az ügyemet és az ő gondozásukba fogok kerülni negyvenöt napra, és hogy May vagy Frank ott lesznek a családügyi bíróságon. Kristin ragaszkodott hozzá, hogy egy utcai szociális gondozó elkísérjen, hogy közvetíthessen May, Frank és a szüleim között, és beavatkozhasson, ha esetleg a bíró az Új Kezdetbe szándékozna elhelyezni.

64

Először rosszul lettem a gondolattól, hogy valaki „fogja majd a kezem”, de ahogy folytatta, egyre több értelmét láttam. May bebizonyította, hogy keveset tudok az Outreachről: „Valami olyasmibe ugrasz bele vakon, amiről semmit nem tudsz”, de az utcai gondozók ismerik a programot, és ők tudnak majd segíteni. Nagyon féltem a szüleimmel találkozni a bíróságon. Ezért csekélységem be volt rúgva, amikor aznap délután bebotladozott az utcai szociális gondozó irodájába. Kértem tőle pénzt, majd beültem a legközelebbi bárba, és lenyomtam még néhány sört. Valami srác vett nekem még egy italt, aztán előállt valami ajánlattal, tizenöt perc szexről volt szó a vécében, pénzért cserébe. Kuncogni kezdtem, és azt mondtam, pont megvan, mire ő azonnal levette a vállamról a kezét. Az utolsó pohár után hányni készültem. Nem nagyon emlékszem a taxiútra meg arra sem, hol romlottak el a dolgok. Csak azt szerettem volna elérni, hogy képes legyek szembenézni a szüleimmel. Ehelyett, amikor a kísérőm bevitt, és megpillantottam őket lehajtott fejjel, valami eltört bennem. A következő dolog, amire emlékszem, az, hogy a parkolóban vagyok, a szociális gondozó pedig masszírozza a hátam, közben a fülembe duruzsolt: – Hé, tigris, minden rendben. Nem kell bemenned oda, ez nem mehet így tovább. May mögöttem állt a karomat simogatta. Nem bírtam fölemelni a fejem. Az utcai szociális gondozó próbálta megmagyarázni nekem, hogy nem kell bent lennem a tárgyaláson; de nem értitek? Hogyan élhetek így tovább, mint egy kisbaba? Szembe kellett néznem a szüleimmel, el kellett tudnom viselni a jelenlétüket. Vissza akartam menni a bíróságra, és laza akartam lenni. Meg akartam mutatni nekik (de mindenekelőtt magamnak), hogy kezelni tudom a dolgokat és tudok erős lenni. Az történt, hogy kiestem taxiból, és be kellett hogy segítsenek a szociális gondozó irodájába, sűrű elnézések közepette, egyfolytában hajtogattam, hogy jól vagyok, egész úton. Forgott velem a világ. Mégis annak ellenére, hogy tudod-ki nagyon elcseszte, a mellém rendelt szociális gondozó Jennifer az Outreachtől holnap eljön majd hozzám. Kezdek másnapos lenni. Sikerült betörnöm az egyik barátom házába… talán maradhatok nála éjszakára.

Október 12. A gyámügyis szerint Kristin „az egyetlen jó szociális gondozó a Segélyszolgálatnál. Soha nem ég ki, és már ősidők óta ott dolgozik.” Kristin nevetett, amikor elmeséltem neki, miket mondanak róla. – Hát, nem mindig van így. Például egyik este csupa dühöngő szülő hívott föl; azt hajtogatták, hogy bérgyilkost fogadtak, mert elvettem tőlük a gyereküket! Néha tényleg nehéz; eljutok egy pontra, ahol már nem bírom tovább. De túl kell jutnod a szülők frusztrációján, és gondoskodnod kell róla, hogy a gyerek jó helyen legyen. És olyan sok dolog van, ami elkeserít. Egyik este egy barátommal sétáltunk a belváros keleti részén, és hirtelen előbukkant egy tántorgó pár a sötétből, egyenesen felénk tartottak. Nagyon részegek voltak. A nő letolta a nadrágját, pont előttünk, és a járdára vizelt, aztán próbálta visszaküzdeni magára, de csak a bugyiját sikerült felhúznia. Undorító volt. Úgy értem, ilyenkor azon kezd az ember tűnődni, hogyan alázhatják így meg magukat az emberek. Aztán kicsit később, ott volt az a fickó, akit kirúgtak egy halétteremből, és visszabotorkált, majd bedobta az ablakot egy üveggel. Az utcafronti ablak betört, és üvegszilánkok szálltak mindenfelé, beleestek a halastartályokba. A legrosszabb a dologban az a pár Expóra érkezett turista volt, akik elkezdtek kiabálni: „Nézzétek! Ingyencirkusz!” Azonnal megkedveltem Jennifert, amikor eljött értem, miután egy barátomnál töltöttem az éjszakát. Sok mindenben hasonlított Kristinre, és éreztem, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy segítsen nekem.

65

Nem találtam szállást éjszakára, úgyhogy megint kint voltam az utcán. A belváros keleti felén lődörögtem, egy férfi zuhant ki mellettem egy kocsmából. Világoskék nadrágot, arcába húzott sárga sapkát viselt és nem reagált, amikor megrázogattam. Bementem a kocsma előterébe, ahol a részeg üzletvezető fogadott, aki gúnyos mosollyal az arcán jött-ment az eszméletlen ember körül. Nem tudtam, mitévő legyek – ez az ember részegebb volt, mint bárki, akit valaha láttam. Túl sebezhető volt ahhoz, hogy magára hagyják – éjfél elmúlt, és nem volt vele senki. Valaki behúzott neki egyet a szeme közé, arcán egy kékesfekete duzzanatból vér csordogált a szája felé; a nyaka hátsó fele tele volt sebekkel; a lábszárán lévő sebből folyt a vér a jobb cipőjébe. Az arra járók a kérésem ellenére simán továbbmentek, az üzletvezető pedig csak nézett, és vihogott. Ez egészen addig ment így, amíg Franny volt barátja arra nem jött. Egy nővel volt, aki biciklit tolt. Sikerült magához térítenünk a férfit, aki fátyolos szemekkel pislogott ránk, aztán elküldött a francba. Nagyon rossz állapotban volt, túlságosan is ahhoz, hogy bármilyen erőszakos cselekedetre képes legyen, vagy hogy akár szóban meggyőzően sértegethessen bárkit. Semmiképpen nem tudott volna gyalog hazamenni bárhol lakott is. Franny volt barátja mélyen a szemembe nézett. – Van hol laknod? Kell egy hely éjszakára? Ettől majdnem elsírtam magam. A fickót azonban nem lehetett egyedül hagyni. Úgyhogy megráztam a fejem, mire a párocska elsétált a sötétben. A fickó továbbra is elküldött mindenhova, de alig bírt megmozdulni. Törökülésben ültem mellette a járdán, megérintettem, aztán sírni kezdtem. Olyan szomorú volt, hogy senkit nem érdekelt, még ha egy hülye, részeg seggfej volt is. Végül abbahagyta a „bazdmegelést”. Levettem a sapkát róla, és rám nézett. A szeme olyan volt, mint két elveszett kék felhő. – Szép a szemed – mondtam abszolút oda nem illően. Úgy éreztem, semmi nem volt hiába, amikor botladozó nyelvvel megszólalt: – Igazi… hölgy… vagy – aztán a nagy erőfeszítéstől nekiesett a kisbusznak. Ezalatt egy autó hajtott be a sikátorba, a vezetője kiszállt, és felénk tartott. Szemüveges, göndör hajú fickó volt, aggodalmas mosollyal az arcán. Az egyik szociális gondozó, aki alkalmanként a Segélyszolgálatnál dolgozott! Annyira megörültem, amikor megjelent. Elmeséltem neki a történteket és nagyon megértő volt – neki tényleg számított, ő segíteni akart. – Azt hittem, csak én vagyok ilyen hülye – nevetett, és finoman ölelt, ami nagyon jólesett. – Annyira hihetetlen volt a látvány, erre jöttem – itt feküdt ez a fickó a földön a sötétben a falnál, és itt voltál te. Meg kellett állnom. Ő is megállapította, hogy a fickó nagyon rossz állapotban van, és félóra múlva úgy döntöttünk, hívunk egy mentőt. Nem akartam, de túl nehéz volt ahhoz, hogy fölemeljük, és ott sem hagyhattuk. Miközben ott álltunk mellette egy dögkeselyű megállt, és átkutatta a zsebeit. Ott az orrunk előtt! Kunyeráló vigyorral az arcán felegyenesedett és széttárta a tenyerét. – Hé, csak egy cigit szeretnék. Valaki már valószínűleg végigkutatta a fickó zsebeit, mert teljesen üresek voltak. Végignéztük, ahogy összepisilte magát, és a saját vizeletében feküdt. Nagyon elkeserítő volt. Miközben a mentőt vártuk, egy másik részeg vonaglott, majd nyúlt el a járdán, a háztömb túloldalán. Otthagytam a többieket, és odamentem hozzá; hirtelen fölemelkedett, és meg akart ütni. Az orra habzott, és ijesztő arca körül kuszán állt a haj. Gyorsan visszamentem. A mentősök megérkeztek, hogy rendbe tegyék a fickót, és majdnem félrelöktek – a túlbuzgó nő, az irgalmas szamaritánus. Kezdett szétesni, azt kívántam, bárcsak többet tehetnék a férfiért, de aztán eszembe jutott, mennyire utáltam, ha mások tettek értem valamit – lásd pszichiátria. Senkinek sem lenne szabad keresztülmennie olyan dolgokon, mint az elvonó, pláne ha nem is akarja; ha ő egyszer eldöntötte, hogy elpusztítja magát, akkor ki vagyok én, hogy megállítsam?

66

A szociális gondozó elvitt onnan, aztán ölelgetni kezdett, magához szorított és erekciója volt. Maga felé fordította az arcom, és megcsókolt. Undorító volt. Aztán karjait a nyakam köré fűzte, és a fogai között sziszegett: – Nem engedlek el. De aztán pár perc múlva elengedett. Istenem!

Október 14. Az egyetlen ember, aki tudja, hogy kicsit haza szeretnék menni, az a személyes segítőm, Fred, aki Jenniferrel dolgozik, és gyakrabban találkozik a hozzá tartozó gyerekekkel, mint ahogy arra egy szociális gondozó ráér. Persze nem fogok hazamenni; nevetséges lenne, legalábbis most. De nagyon hiányzik sok minden, még ha csak a meleg ágy és a kaja is az, amit biztosra vehetek. Elszökni soha nem könnyű. Nem lenne jó egy kicsit nem küszködni végre? Visszamenni, és az írásaimat a matekfüzet alatt rejtegetni, takarítani, segíteni vacsorát készíteni. Nem tudom, de van valami varázslatos és semmivel nem helyettesíthető a családban. Ma este az Új Kezdetbe kellene mennem. Lehet, hogy az elmúlt egy hónap jó volt valamire – legalábbis belépett a képbe Jennifer és az Outreach. Ott volt Kristin támogatása is, ami tényleg őszinte volt, és ha valami őszinte dologra bukkan az ember, akkor ahhoz ragaszkodik. Az élet mégiscsak ajándék. Túl korai lenne még meghalni.

Október 18. – Néha egypár órára megőrülök. Dr. Hightower nevetett: – Hát, akkor te vagy az egyetlen azok közül, akiket ismerek, aki ezt meg tudja tenni. Pedig igaz. Tegnap este semmi és senki nem provokálta ki azt a hangulatot, ami rám tört. Az otthonvezető nő hétvégi helyettese zavartan figyelte, ahogy idegességemben időnként nekimentem, mert bántanom kellett valakit, bárkit, minden ok nélkül. Fölhívtam dr. Hightowert és a személyi segítőmet, Fredet. Két embert, akit bánthattam. Dr. Hightower úgy tűnt, örül, hogy hall felőlem, annak ellenére, hogy vacsoraidő volt; erre lecsaptam, és bejelentettem neki, hogy le akarom mondani a keddi időpontomat. – Miért? – Mert nem akarok elmenni. És hozzátehettem volna; „és mert nem akarom látni magát”, nem tettem. – Nos, a te döntésed. Senki nem kényszerit semmire. – Maga csak valami süket pszichiátriai értékelést akar rólam csinálni! Nem akartam többé bedőlni a játékainak. – Nem, Evelyn, én csak SEGÍTENI szeretnék. Segíteni! Miből gondolta, hogy segítségre volt szükségem. Letettem a telefont aztán fölhívtam Fredet, és lemondtam a vasárnapi programunkat, megemlítve, hogy talán az Outreach és az a tény, hogy gondozás alatt vagyok, nem a legmegfelelőbb dolog a számomra. Azt válaszolta: – Most már tudod a számomat. Egyszer már jól elvoltunk együtt, bebizonyítottuk, hogy jól kijövünk egymással. Nem számít, hogy részt veszel-e a programban vagy sem, attól mi még beszélhetünk – a vonal zörögni kezdett, és Fred szétszerelte a telefonját, hogy megnézze, mi a gond. Mielőtt még összeszerelhette volna, letettem a kagylót, és felvonultam az emeletre. Visszahívott, de meghagytam a helyettesítőnek, hogy mondja meg neki, nem akarok vele beszélni. – Evelyn? – konokul jött utánam a lépcső tetejéig. – Megmondtam neki. Azt üzeni, sajnálja, hogy ilyen sokáig tartott megszerelni a telefonját.

67

Hirtelen nagyon szomorú lettem, hogy még ő kért bocsánatot. Így akartam érezni magam: rohadtul, gyűlölve magam. Nem akartam az Új Kezdetben lenni, egyáltalán sehol sem akartam lenni. Próbáltam újra fölhívni dr. Hightowert, hogy megmondjam neki, soha többé nem akarom látni, de a felesége azt mondta, nincs otthon. Miután kiküldtem a helyettest a nappaliból, lekapcsoltam a villanyt bekapcsoltam a magnót és fél órán keresztül feküdtem a kanapén a homályban. Péntek este nyolc óra volt, úgyhogy föltettem egy kis sminket, és kiléptem az ajtón. Stoppoltam. A sötétség még nem volt teljes, csak könnyű takaróként lebegett nyugtalanul a város fölött G., a srác, aki fölvett, húszas éveinek végén, harmincas éveinek az elején járhatott, jól nézett ki, hullámos, vállig érő barna haja volt, bajsza ás nagyon kedves mosolya. Farmer volt rajta, a kocsiban pedig halmokban álltak a cigarettacsikkek és a kólásdobozok. G. azt mondta, hogy drogos volt; egy ülés alatti zsebből füvet vett elő, együtt szívtunk. Azt kívántam bárcsak meghalnánk, ahogy a kocsi összevissza kanyargott a hídon, mi pedig egymásnak adogattuk a jointot. Fölmentünk hozzá, a Davie utcában lakott. Kezdtem jobban érezni magam. A ház meglehetősen lepukkant volt; az előcsarnokban a plafonon lévő lámpákból csöpögött a víz az alájuk tett szemetesvödrökbe, a lakásajtók fölött vezetékek kúsztak. A liftek fadobozok voltak; egy karácsonyfaégő jelezte az egyes emeleteket. A lakásban G. levette a pulcsiját, és elment egy kis italért. Felhívtam dr. Hightowert és Fredet, hogy bocsánatot kérjek, és hogy újra megbeszéljem a találkozókat. Elégedetten dőltem hátra, aztán amikor G. visszatért, iszogattunk meg eszegettünk egy darabig, aztán kivertem neki egy kis anyagért cserébe. Nem sokkal ezután leléptem, és félúttól stoppolva mentem vissza. A fickó, aki fölvett, ázsiai volt, negyvenes éveinek a végén járhatott, fekete bőrkabát volt rajta. Masszív alkat, barna bőrű, és az arca gúnyos mosolyra húzódott. Az egyik percben azt mesélte, hogy nős, és gyerekei vannak, a másik pillanatban pedig átnyúlt hozzám, és megszorongatta a mellemet. – Jó nagy cickóid vannak, mi? Szép nagy cicik egy kínai lánynak. Nem jutott tovább egy-két rövid markolászásnál, mert rövid volt az út. Átkeltem az úton az Új Kezdetbe, és jót derültem magamban, hogy milyen kirobbanó volt, amikor egy kínai, akiről „senki nem gondolná”, ilyet tesz.

Október 21. – Nem voltam dühös magára a múltkori beszélgetésünk alatt. Csak bosszantott. Utána még napokig bosszantott. Dr. Hightower elgondolkodva nézett rám, és nagyon lassan beszélt. – Néha… azt hiszem, azzal váltom ezt ki belőled, hogy nem adom meg, illetve nem mutatom ki azt a szeretetet, amire szükséged van. Őszintén megmondom neked, bennem van, de nem mutathatom ki. Neked szülői gondoskodásra lenne szükséged. Azt a szerepet viszont nem vállalhatom magamra, mert nekem kell mindenki más helyett is melletted állnom. – Mindenható – fintorogtam. Az volt a helyzet, hogy leleplezte, mire volt a legnagyobb szükségem, mert olyan apás volt és ijesztő volt, hogy tisztában volt vele. Ma megint benyomtam egy egészséges adag LSD-t. „Begyógyszereztem magam”, ahogy dr. Hightower fogalmazott. Igen. Kicsit tompának érzem magam, ugyanakkor eufórikus állapotban vagyok, bár a gyomrom kicsit rossz. Semmi késztetést nem érzek, hogy folytassam az életem, vagy hogy a világ elérjen hozzám. Nem is hallucinálok – mert a legutóbbi trip még nem volt elég régen –, de meglehetősen be vagyok tépve. Csak most, hogy vége a beszélgetésnek (mialatt nagyrészt nem is szólaltam meg, nem éreztem szükségét, hogy megvitassam a dolgokat), most eszembe jut, hogy az elmúlt pár

68

napban nagyon szerettem volna átbeszélni a dolgokat dr. Hightowerrel – és ettől most nagyon magányosnak érzem magam. *** Megmondtam dr. Grahamnek, hogy nem folytatom a dolgot. Drogozni és piálni fogok életem hátralévő napjaiban. Amikor lent vagyok a cucctól, az még jobb, mint amikor fent. A mentálhigiéné vécéjében füvet szívni. Tompán. Halottan. Ki az az Evelyn? Dühítette a paranoiás, betépett, pöcre induló hangulatom. – Nem akarlak itt betépve látni! Mi van, ha mondok valamit, ami teljesen kifordítja magából az elmédet, amikor LSD-n pörögsz...? Tényleg büszke voltam rád, amikor olvastam azt a cikkedet a békemagazinban. Te egy harcos leszel, Evelyn! „Magánpszichiátere van, úgyhogy zárjuk le az aktáját” – mondták. Egy akta. Hát így gondolkodnak rólad, csak egy akta. Számomra te egy ember vagy. Osztozni akarok a frusztrációban és a csalódásban, amikor rosszul mennek a dolgok, és szeretni, és megcsókolni, amikor minden jól megy… Úgy érted, igazuk volt? Nem vagy több, mint egy háborodott, makacs tinédzser? Ugyan, Evelyn! Többre is képes vagy, mint hogy életed hátralevő részében a belvárosban lődörögj… több ezren teszik ezt… Szóval, mi szeretnél lenni? Poprajongó? Gimnazista? Utcagyerek? Micsoda? Gyerünk, válassz ebből a háromból – dr. Graham rácsapott az asztalára, és rám nézett. Igen gondoltam magamban, igazad van, aztán megpróbáltam megformálni a szavakat. Igen, utcagyerek szeretnék lenni. Névtelen akarok lenni, és üres, gondolatok nélkül. – Nem akarok lehetőségeket! – tört ki belőlem végül. – Ó, rendben, akkor tévedtünk, nem igaz? Nem akarsz semmivel sem jobb lenni, mint mások! Nekem harminc évembe került, hogy megtaláljam az utamat, de te most akarod a tiédet. Te többet láttál. Hát nem érti? Nem akarok ilyen „fogékony” lenni, nem akarok így „belelátni” a dolgokba, sem a többi blablát, ami mind csak eufemizmus a küzdelemre! MIÉRT NEM LEHETEK EGY AGY NÉLKÜLI TINÉDZSER? Dr. Graham, ahogy rám zúdította a szavakat, a cuccal együtt túl sok volt. Ott ült a szürke pulcsijában, gyönyörű volt, mint egy apa, kérlelhetetlen tekintete villámként cikázott át a ködön, hogy elérjen hozzám. Szomorú voltam és dühös, de leginkább csak be voltam tépve. Hogyan törődhetett hirtelen ennyire velem, pont ma, amikor már késő volt? Amikor már NEM ÉRHETETT el hozzám. – Örülök, hogy beszélgettünk – mondta a végén, és mosolyogni próbált. – Én is sok mindent kiadtam magamból. Csak próbált mosolyogni, mert tudta, hogy nem fogadom el. Nem bírtam! Kimentem a rendelőjéből, és stoppoltam, végül egy nagydarab olasz mellett kötöttem ki egy furgonban, aki 120 dollárt kínált a szexért, húszat egy kis smúzolásért, és nekem az jutott eszembe, hogy BASSZA MEG, DR. GRAHAM. NE FOGLALKOZZON VELEM, KÉREM, és hagytam, hogy a nagydarab büdös seggfej szétharapdálja a számat, nyalogassa a képemet, és kis híján kitépje a nyelvemet, közben végig az orvosom járta fejemben, és hogy mennyire igyekezett, hogy elérjen hozzám. Hogy neki tényleg számított. Hogy ő úgy nézett ki, mint az apám, szeretete átragyogott a dühén és a vádjain. CSAK AZÉRT DÜHÖDNEK FÖL AZ EMBEREK, MERT FONTOS NEKIK VALAMI. Hát, nem tudom; egy biztos, ma A.-val randizom, aki nagyon erőlködött, hogy megint találkozzam vele. Le tud itatni – mi rossz van abban? A férfiak mind ugyanazt akarják. Végül is, ők is csak kihasználnak?

69

Október 22. Azt hiszem, tegnap tanultam valami fontosat. Tudod, elmentem inni. Úgy értem, durván inni, többet ittam meg két óra leforgása alatt, mint valaha egy ültő helyemben. A. egy elhagyatott parkba vitt, és nézte, ahogy egyre részegebb leszek miközben dacosan dr. Grahamre gondoltam, meg arra, hogy ő mennyire aggódott értem. A város fényeitől övezett égbolt sötét volt, és a látóhatár szélén rózsaszínben játszott. A park is sötét volt, világos homokbuckák vertek csak vissza némi fényt. A pia elnyomta a fájdalmat „Gyógyszerezed magad” – ahogy dr. Hightower fogalmazott. Hát nem ironikus, hogy szinte bármit megtennék, hogy véget vessek ennek az egésznek. „Minden utcagyerek ezt akarja – tette hozzá –, véget akarnak vetni neki.” A. felajánlotta, hogy a stricim lesz. – Sok barátom van, akik szívesen csinálnák veled. És akkor lenne egy csomó pénzed szép ruhákra meg bármire, amit szeretnél. Falni kezdtük egymást, közben folytattam az ivást, és úgy tettem magamban, mintha dr. Graham ujjai és ajkai érnének hozzám. Milyen lenne vajon ezzel az ősz hajú emberrel szeretkezni, akinek csodálatos a szeme, és akivel több mint fél éve ülünk egymással szemben egy asztalnál? A. eltámogatott a buszmegállóig, és én beestem a buszba. – Minden rendben – nyugtatta meg a sofőrt. – Hát persze – válaszolta. Minden forogni kezdett. A rám meredő arcok nem jelentettek semmit; csupa apró üres folt. Kidőltem. Amikor magamhoz tértem a buszpályaudvaron, leszálltam, és kidőltem egy padon a hidegben, aztán arra ébredtem, hogy sugárban hányok a betonra. Nem érdekelt, hogy mások néztek; a büszkeség értelmét veszti, amikor az embernek fájdalmai vannak. Újra elhánytam magam, és úgy éreztem, egy fekete vízzel teli medencében kapálózom. A szomszéd padon ülő nő arca elmosódott volt mintha egy tenger mélyéről néztem volna. Segítségért kezdtem könyörögni. Egy nő hívott nekem egy taxit, valaki más pedig a mentőket hívta, egyszer csak megjelent egy mentős, és próbált rávenni, hogy menjek kórházba, de annyira még nem voltam készen. A taxis odatámogatott az autóhoz, és visszavitt az Új Kezdetbe. A kanapéra zuhantam, és az otthonvezető ott maradt velem, miközben üvöltöztem, és továbbra is forgott velem a világ. Tényleg azt hittem, meghalok, annyira fájt. Magam körül mindent a sötétség és a fájdalom zavaros keverékeként érzékeltem. Az éjszaka során legalább fél tucatszor hánytam, miközben az otthon vezetője nyugtalanul aludt a másik kanapén. Mint kiderült folyamatosan nyöszörögtem: – Fáj, fáj – és tényleg fájt. Nem igazság, hogy ennyi fizikai szenvedést és kínt kibír az ember. Ma délutánig nem bírtam megmozdulni a kanapéról (csak akkor hagyták abba a falak a forgást), hogy kióvakodjak a fürdőszobába, és lezuhanyozzak hideg vízzel. Soha többé, fogadtam meg az otthon vezetőjének meg magamnak. Egész nap és egész éjjel itthon voltam, nem mentem el a munkatréningórára, és egy baráti vacsorát is kihagytam. Felfordul a gyomrom, ha a piára gondolok. Meddig tart vajon ez a fogadalom? Talán így kellett történnie, hogy bebizonyosodjon, nem éri meg. Dr. Grahamnek igaza volt; ennél többre vagyok hívatott. Nem fogom kidobni az írásomat! Semmi más nem számít, csak az írás.

Október 26. Csak döglök itt egész nap, mint valami csavargó, akit az állam pénzel. Mondtam, a csoportos otthonok nem ösztönzik az embert arra, hogy hasznos része legyen a társadalomnak. Túl könnyű egy csoportos otthonban az élet. Túl könnyű föladni a harcot a (valós vagy képzelt) korlátok ellen, és mindent leszarva a kanapén heverni a tévé előtt egész nap, aztán este elmenni valahova. Erről szól a serdülőkor, azt hiszem. És akkor mi van? Újra meg újra megtenni ugyanazt, szociális segélyen élni egypár abortusz vagy néhány nem kívánt gyerek

70

után, autóbalesetben vagy kábítószer-túladagolásban meghalni? Minden reggel másnaposan ébredni, vagy drogoktól kikészülve. Azt hiszem, egészségesebb lett volna, ha futok, és így mutatom meg, hogy más vagyok.

Október 27. Nehéz különbséget tenni a hazugság és az igazság között, ha a hazugság nem más, mint annak a torzított változata, ami történt. Az egyik lány azzal dicsekszik, hogy a kokainfüggősége havi tízezer dollárt emészt föl, hogy több százat költ LSD-re hetente, hogy az utcán dolgozik, hogy a múltkor majdnem megkéselték, és hogy igen, ő egy drogos. Egy másik azzal vág föl, hogy hét pasija van, és hogy nem tud anélkül végigmenni az utcán, hogy ne kapna folyamatosan ajánlatokat, és hogy ő a barátnője stricije. Egy másik lány elmeséli, hogy már két abortusza volt, és hogy „jó párszor” megerőszakolták egy parkolóban (csak úgy mellékesen jegyzi meg). De engem nem érdekelnek a stricijeitek, a pasijaitok, a pasijaitokat kitartó fickók, akik elhalmoznak lopott bútorokkal. Nem érdekelnek a lábatok között markolászó alkalmi randialanyok. Nem akarom hallani, ahogy utánozzátok mások drogproblémáit és szexuális zaklatásról szóló történeteit, amikor még alig egy éve, hogy először ittatok, és az otthon vezetőjének fogalma sincs, miért is vagytok gondozás alatt. Ott vagyok én meg a tripjeim. Baromság, tényleg baromság. Hány ember szedi össze az életét egy kötegbe, hogy aztán kihajítsa. Bárcsak segítene valaki megtalálnom önmagamat. Elkerülhetetlen vajon a végzet? Dr. Graham segíteni fog? – Azt hiszem, az emberek nincsenek tisztában vele, mekkora teher neked a tehetséged, a jó képességeid – tűnődött az egyik barátom az ifjúsági újságtól, ahogy az alkonyatban sétáltunk, a Halloween rakétacukorkák pattogása közepette. Magam is csak mostanában döbbentem rá, mekkora felelősséget ró az emberre, ha van egy álma. Tegnap egy olyan pasival találkoztam, aki azt képzelte, mindenkivel azt csinál, amit akar, beleértve engem is – megfenyegetett, hogy szétloccsantja az agyamat, ha bárkinek elárulom, hol lakik. Aztán végigfogdosott, amivel dühödt öngyűlöletet ébresztett bennem. De cserébe kaptam egy gramm kokaint. Mostanában sehova nem megyek busszal, csak stoppolok dühödten, különösen sötétedés után, reménykedve, hogy a következő autóban vár a halál. Jennifer holnap elvisz, hogy találkozzam egy lehetséges nevelőszülővel. Kibírom addig? Miért olyan nehéz?

Október 31. – Kérem, segítsen! – hajnali hat óra van, az ég még sötét dr. Hightower rendelője előtt. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, amiben csak szeretnéd. – Hogyan? – Például azzal, hogy hetente egyszer beszélgetünk. Nem vihetlek haza magammal, Evelyn. Fontos, hogy nem az apád vagyok; hanem a pszichiátered. – Meg akarok halni. Bárcsak halott lennék. – Ha ezt tovább hajtogatod, nem lesz más választásom, be kell hogy zárassalak. Te is tudod. Ne kényszeríts rá, hogy olyat tegyek, amit nem szeretnék, csak hogy gyűlölhess, és hogy úgy érezhesd, a világ elárult téged. Nézd, ha kisétálnál az ajtón, és ma este tízkor öngyilkos gondolatok kerítenének hatalmukba, majd tényleg megölnéd magad, akkor a szüleid beperelnének, és valószínűleg meg is nyernék a pert. „Miért nem tett semmit a pszichiáter?” – kérdeznék az emberek. Ezt kockáztatom. – Nem adhatna valami gyógyszert? – Nem, nem vagy pszichotikus, nincs mániás-depressziód… valószínűleg felírhatnék neked antidepresszánsokat, de úgyis az lenne a vége, hogy az összeset bevennéd egyszerre. Nekem még mindig fontos vagy, attól függetlenül, hogy hogyan végzed.

71

– Még akkor is, ha nem írok? Az annyira fontos dr. Grahamnek… – Még akkor is, ha egyetlen szót sem írsz többé. – Tényleg? De hát az írás én magam vagyok. Hogyan számíthatok magának bármit is, ha már nem írok? – Akkor is fontos leszel nekem. Én az embert szeretem benned, aki mindenkin segíteni szeretne. De ez talán elég? Ki vagyok én, ha nem író? Ez mindenem, amim van – ez a gyűrött papírköteg, ami mindenhova elkísér a táskámban, lélegző szavak, az életem. Dr. Hightower kedden találkozott a szüleimmel, és azt mondta ők jobb formában vannak, mint én. *** – Miért vagy szomorú? – dr. Graham kíváncsian néz rám. Az óra hangosan ketyeg a csöndben. – Mert, mert úgy érzem, kudarcot vallottam. Düh és csalódottság, ezt a két dolgot nem bírom elviselni, ha rám irányul. De nem élhetem az életemet másokért. Dr. Graham válasza gyors: – Hiszen most pont ezt teszed, Jobban, mint valaha. Mikorra várható, hogy a Seymour utcán állva pillantalak majd meg neonszínű harisnyában, magas sarkú cipőben? Úgy érzem, én is kudarcot vallottam – folytatja, arca mosoly nélkül öregebbnek tűnik, a szeme fénylik. – Kudarcot vallottam, mert nem sikerült elérnem, hogy számítsak neked annyit, hogy ne készítsd ki magad. Nem sikerült átsegítenem téged ezen az egészen úgy, hogy közben ne vesszél el teljesen az utcán. Én mindig itt leszek neked, Evelyn, még hosszú évek múlva is. A barátod vagyok. Kivel tudsz beszélgetni, ha velem nem? Egy nap két beszélgetés túl sok volt. Esett az eső, hullottak a levelek, mintha könnyezne az ég. Egy étteremben egy öregember kivette az asztalán lévő vázából a rózsát, és megszagolta. Megfogadtam magamban, hogy soha nem leszek ilyen, öreg és magányos, szagolgatva a virágokat. Egy jogi egyetemi tanár vett föl, és vodkával tömött. Természetesen a pozíciója nem gátolta meg benne, hogy lányokat vigyen fel magához. Éjfélkor értem haza, és kisírtam magam az otthonvezető karjaiban a kanapén, sírtam dr. Graham miatt, meg minden miatt, amit tenni szerettem volna, és amit leromboltam.

November 3. A hétvégét a nevelőcsaládnál töltöttem, és beköltözöm hozzájuk. Jobb, mint ha engednék a kísértésnek, hogy megint lelépjek a tartományból. Melanie, aki hűvös és távolságtartó volt, amikor Jennifer bemutatott minket egymásnak, nem volt szimpatikus, de azért belevágtam. Melanie a barátjával és a barátja gyerekeivel él. Megmondtam Melanie-nak, hogy nem hiszem, hogy képes vagyok bármilyen kötelezettséget vállalni, mire ő tisztázta a dolgokat azzal, hogy ő pedig nem vár el semmi ilyesmit. Nagyon nehéz, mert annyi mindent kell bebizonyítanom mindenkinek; ez éltet. Kristin holnap elmegy két hétre nyaralni, vajon sikerül kitartanom, amíg visszaér? Be kell bizonyítanom, hogy jobban vagyok, és hogy anélkül is képes vagyok fejlődni, hogy először mindent jól elcsesznék. Az a célom, hogy ne úgy éljek az emberek emlékezetében, mint egy újabb serdülő, aki arra használta a képességeit, hogy manipuláljon másokat, és hogy kicsikarja a törődést, aztán amikor megkapta, amit akart, hátat fordított nekik és az arcukba vágta. Életben akarok maradni. Segíteni szeretnék az embereknek. Hogy eltereljem a gondolataimat, amennyit csak tudok, segítek az Ételbanknak. Egyszer régen hatalmas terveim voltak. Hova tűntek azok a tervek? Előre látom az elkövetkezendő hónapokat Melanie-nál lakom, tévét nézek, alszom, talán megpróbálok újra suliba járni januártól, aztán egy héten

72

belül újra kiszállok. Erre meg azt lehetne kérdezni: „Ha mindezt ilyen jól látja előre, akkor miért nem emeli föl a seggét, és TESZ ELLENE VALAMIT?” De ez nem ilyen egyszerű.

November 9. Tegnap J.-vel lógtam, elkeserítő volt. Elmentünk Chilliwackbe (imádok úgy tenni, mintha elszöknék), egy elhagyatott helyen álltunk meg a folyó mellett. Az ég egyre sötétedő kék volt és az élet egyetlen jele néhány, a hídon végigszáguldó kamion volt hallótávolságon kívül. J.ben már kezdtem megbízni, mint egy olyan barátban, aki segít nekem mindenféle szexuális ellenszolgáltatás nélkül; szellemes volt, jó volt vele együtt lógni. Aztán egyszer csak benyúlt a furgon belsejébe, és egy tucatnyi jointtal teletömött zacskót húzott elő, aztán betéptünk. Mielőtt még beleszippantott volna, már rám mászott. Ezzel mindent elrontott. Néha komolyan elgondolkodom, hogy nincs egyetlen olyan srác sem a világon, aki csak úgy barátkozna az emberrel anélkül, hogy valaha is bármilyen szexuális szolgáltatást várna el cserébe? Ahhoz, hogy kapjak még füvet el kellett viselnem a nyomulását. Nem fogok többet találkozni vele. Ez tényleg annyira durva, hogy nem szeretnék lefeküdni valakivel, akit nem szeretek, és akihez nem vonzódom fizikailag?

November 18. A mai beszélgetésünkből dr. Hightowerrel világossá vált, hogy utálom Melanie-t, és hogy csak egy hajszálon múlik, hogy ott maradok. Nem írtam eleget a nevelőotthonomról – napjaim nagyon elfoglaltak voltak, mégis végtelenül unalmasan teltek. Lehetséges ilyesmi? Amióta beköltöztem ide, az időmnek legalább ötven százalékát alvással töltöttem – ez az első dolog amiről a pszichiáter rendelőjében panaszkodom. Túlalszom magam, de soha nem érzem magam kipihentnek; visszatérő álmok mindenféle arcokkal, nincs semmi értelmük. Általában olyan barátokkal álmodom, akik távolságot tartanak, és nem hajlandóak együtt csinálni velem dolgokat. Szörnyű érzés úgy felébredni, hogy sajog a szemem, mintha egyfolytában pislogtam volna alvás közben. Szürke az ég; minden halottnak tűnik. Dr. Hightower szerint a drogok miatt vannak alvászavaraim, amiket én nem érzek ártalmasnak. Nincs mit csinálnom. Mindkét választást, az országgyűlésit és az önkormányzatit is a jobboldal nyerte meg. Hetente kétszer püfölöm az írógépet az Ételbankban, és épp most vállaltam el egy háromhetes telefonos adománygyűjtő munkát, amit egy baloldali fickó vezet: az alkalmazottak is javarészt balosok. A maradék időt alvással evéssel és tévénézéssel töltöm. Nehezemre esik olvasni, úgy tűnik, a koncentrálóképességemet felégette a lecsó. Az élet olyan szürkének tűnik, mint ennek a szobának a falai. Melanie-tól és a bonyolult házi szabályaitól a falra mászom. Néha legszívesebben beverném az arcát, mégis, ahogy azt dr. Hightower-től is kérdeztem hogyan fejezze ki az ember a haragját? Csak bűntudatom lesz tőle, ezért többet ártok vele saját magamnak, mint másnak. Mikor változik ez meg, vagy mikor lesz ennek vége?

December 4. Végre sikerült elmennem megbeszélt időpontra egy tanácsadóhoz a volt iskolámból, hogy megbeszéljük a jelentkezésemet a következő félévre. Rendben zajlott. Meg is jegyezte, hogy még a hangom is más: – Tömörebben ejted a szavakat összeszedettebb a beszéded. Amikor utoljára beszéltünk, olyan bizonytalan volt a beszéded, akadozó, mintha nagyon messziről szemlélted volna a dolgokat. Ráadásul rossz fizikai állapotban voltál – biztos voltam benne, hogy meg fogsz halni alultápláltság, a drogok, a prostitúció miatt, vagy mert öngyilkos leszel. Most legalább több reményre ad okot a helyzet. Jenniferrel is találkoztam ma. Először nehezteltem rá, egyáltalán, rosszul voltam a gondolattól, hogy megint ott vagyok az Outreach irodában, és azon filózok, hogy hova is

73

mehetnék, de nagyon biztató volt – felhívta a figyelmemet arra, hogy két hónapja nem léptem le sehonnan, sem Melanie-tól, sem az Új Kezdetből, és egész rendesen viselkedtem ez alatt az idő alatt. Nem értettem, hogyhogy nem bírál. May biztosan a plafonon lett volna a méregről. Jennifer azt ígérte keres nekem egy másik helyet, de hetekbe fog telni, míg talál valamit, és addig Melanie és az Új Kezdet között kell választanom. Hogyhogy ő nem adja föl, amikor én már ott tartok, hogy föladom?

December 25. Karácsony napja. A karácsonyeste nagyon kemény volt. Art, a haverom a Changesből átjött, de az egész olyan kellemetlen volt. Már régen nem találkoztunk, és nem nagyon volt miről beszélnünk. Végül kimenekültünk a szobám szürke börtönéből, és a városban mászkáltunk, üres vicceket meséltünk egymásnak, és nagyokat nevettünk. Az utcák üresek voltak. Egyfolytában az járt a fejemben, bárcsak Art eltűnne. Hiba volt; az, hogy karácsonyeste az utcán mászkáltam, csak növelte az elszigeteltség érzését bennem. Úgy tűnt, mindenki más otthon van a jó melegben, szeretetben. Ma korán fölkeltem, és leléptem a házból. A buszok üresek, alig egy-két ember lézeng rajtuk; az utcák gyöngyszürkék és csöndesek, kivéve a rossz hírű külvárost, ahol az utcalakók bólogattak a padokon, mint a galambok a vezetékeken. Lanánál töltöttem a napot, ahol véletlenszerűen idétlenkedtünk, összetörtünk néhány poharat, és jól éreztük magunkat. Még mindig ő az, aki mellett kisgyereknek érzem magam. A pillanat hevében ma este fölhívtam a szüleimet. Apa vette föl. Nem volt különösebben izgatott vagy feldobott, hogy telefonáltam, és megragadta az alkalmat, hogy kioktasson. Melanie barátja szerint egy balek vagyok, mert hagyom, hogy mások kioktassanak. Nos, boldog kibaszott karácsonyt.

December 30. Tudom, hogy az írásaim nagy része éretlen és önmagába forduló, és ez önmagában elegendő ahhoz, hogy bárkit lehangoljon. A depresszió egy tégla a fejed tetején, ami nyom lefelé, és a gondolataidat apró ólomrögökké zsugorítja. Félek bárkinek is megmondani, mennyire szeretem, mert akkor rájönnének, mennyire magányos vagyok. Látom magam előtt az anyámat, ahogy a konyhában áll, vékonyka nő, fel-alá rohangál, a szekrényeket mossa, söpröget, főz, mosogat – soha nem volt vége. Mindig volt valami, amit meg kellett csinálni! Nem kellemes ezekre a dolgokra emlékeznem. Ő mindent rendben tartott, mialatt mindannyian szétestünk. Emlékszem, hogy Michael hogy nézett minket, még az elején, miután leléptem otthonról, a családi konferenciaszobában, ahogy elmosolyodott, amikor az anyám bejött, és megragadott. Nem tudtam mit kezdeni mindaddig tartózkodó szüleim hirtelen érintésével, és nehezemre esett, hogy ne ugorjak hátra. Miért jött egyáltalán oda az előtérben, hogy még egy esélyt kínáljon fel: még egypár napot a családomtól távol? Bár nem gondoltam, hogy valaha is hibáztatnám ezért. Persze dr. Hightowernek igaza van. Persze hogy azt kívánom, bárcsak mindez ne történt volna meg. Még apámnak is igaza volt, amikor figyelmeztetett, hogy egy nap meg fogom bánni, még gúnyosan el is mosolyodtam, és meglobogtattam feléjük új életemet, beetettem őket, úgy tettem, mintha annyira kemény és szabad lennék. Micsoda gondosan felépített átverés. Persze hogy tévedtem, amikor bele akartam pillantani az életbe, mégis a segélyszolgálatok kerestek nekem helyet. Miért? Miért próbál Jennifer eleget tenni egy gyerek zavaros kéréseinek, aki nem akar mást, csak hazamenni?

74

Nem megyek vissza az iskolába. Figyelmesen meghallgattam Joe-t annak idején a tengerparton, amikor kijelentette, hogy az iskola rossz, és hogy ő tudja, miről beszél; ő már huszonöt éve anarchista, én pedig még csak két vagy három éve! Mindenki más a világon meg van róla győződve, hogy vissza kell mennem a suliba, hogy vigyem valamire az életben, sőt még inkább, hogy író legyek, de én egy öregedő hippire hallgatok, aki szociális segélyen él a kunyhójában, füvezik, iszik, és a hatvanas évekről álmodozik. Hát itt vagyok. Haza akarok menni. Barátokat akarok. Azt akarom, hogy szeressen valaki. Eléggé kitárulkoztam?

75

Negyedik rész 1987. január 16. – április 26.

Január 16. Van egypár kérdés, amit fel szeretnék tenni magamnak itt, ma este Mary nénikém házában, miután úgy döntöttem, hogy Melanie-tól alkotószabadságra távozom. Az elmúlt néhány napban kételyek kezdtek gyötörni. Legyünk őszinték: vajon meg tudom csinálni, tényleg író leszek? Vagy éveken át csak áltattam magam, egy olyan célért küzdtem, ami nem volt más, csak egy hiú ábránd? Gyerekként soha nem merült fel bennem, hogy ha azt várom, hogy sikeres író legyek, talán túl sokat várok, annyira eltökélt voltam. Ahogy hosszú évekig győzködöd magad, kezded elhinni – mint ahogy a szüleim tizennégy éven keresztül magyarázták, hogy nem vagyok elég jó, ma már elhiszem. Utálom ezt, mint ahogy azt is, hogy nem tudom, hová tartok valójában, még azt sem, hogy hol vagyok. Túl sokat gondolkozom ahhoz, hogy kurva vagy drogos legyek, aki egy sötét sikátorban vagy egy hotelszobában végzi, túl sok kifogásom van, hogy tanuljak, és végül egyetemre menjek. Szart sem csinálok a lófráláson kívül, egyik helyről a másikra megyek, bárkihez, aki csak befogad sajnálattal a szemében. Nem dolgozom, nem járok iskolába, nem kezdek semmit az életemmel. Az embereknek igazuk van, vannak bennem rejlő lehetőségek – öt éven belül igazi csöves válhat belőlem. Ahogy Gayle nénikém felhívta rá a figyelmemet: – A szociális segélyszolgálat csak tizenkilenc éves korodig fog támogatni. És aztán mi lesz? Segélyeken fogok élni? Hozzátette még azt is, hogy az Államokban élő, korombéli unokatestvéreim csak ötösöket visznek haza, és már azon gondolkodnak, hogy melyik egyetemre menjenek. Tessék. Tehetséges, lelkes, feltörekvő fiatal felnőttek. Mintaszerű ifjúság. Hogy férek én bele a képbe? Lehet, hogy az írás soha nem volt több, mint egy fantazmagória. A volt angoltanárom jól lehordta a legújabb „Working the Corner” című novellámat, amikor bejött a hetente kétszer megtartott óránkra. Ki mondta, hogy tudok írni? Én, természetesen Azt hittem, annyi mindent tudok, annyi minden lehet belőlem. Talán tévedtem. Lehet, hogy egy nap ijesztő öregasszony lesz belőlem, aki éppen egyik vagy másik dolog megszállottja, és aki bárkinek megállás nélkül mondja a magáét, aki hajlandó meghallgatni. Vannak ilyen emberek a külvárosban, szemeteszsákjaik tele vannak elfecsérelt lehetőségekkel. Hát nem látod: nem illek sehova. Nekem egyedül az írásom fontos ezen a világon, amit megragadok, és a sebezhető pontjaim elé tartom, mint egy pajzsot. Evelyn egyáltalán nem is él, mindig csak az írása, az írása. Talán nincs itt az ideje, hogy valaki megmondja neki, hogy amit ír, az pocsék? Szart sem ér? Nincs itt az ideje, hogy valaki megmondja neki az igazságot? Esetlenül botorkál valami zavaros, félig életszerű dologban, egy mocsárban, ahol még mindig arról ábrándozik, hogy a könyveit egy nap könyvespolcokon látja majd, és az emberek olvasni fogják, olyan könyvek lesznek, amiken az emberek elgondolkodnak, és amik érzéseket ébresztenek bennük. Belefáradtam, hogy egy álmot kergetek esztelenül. Elegem van abból, hogy nem tartozom sehova. Mi van, ha soha nem lesz belőlem semmi?

Január 17. Semmi sem változott, nem igaz? Délután öt óra körül bevettem egy csomó aszpirint (most este nyolc van). Harminc darabot nyeltem le; nem tudtam többet lenyomni. A kép a következő: állok a konyhában az egyik kezemben egy kanna narancslével a másikban egy 76

halom fehér tabletta. Egy csomó fehér pirula elszórva a pulton. Ismerős? Nevettem. Hirtelen minden nagyon éles lett körülöttem, vakító fehér. Nem fogok meghalni. Csak nagyon rosszul leszek, telefoncsörgést fogok hallani, fehér trutyi fog folyni a számból, görcsöl majd a gyomrom. A hajamból és a bőrömből olaj fog csordogálni még vagy két napig. Csak alszom és alszom. Ideiglenesen az élet háttérbe kerül majd, kiszorítja majd a fájdalom. De ez alkalommal nincs Tommy, aki rám törje a fürdőszobaajtót. Hol vannak a szociális gondozók, a komp, az az éjszaka – egy szép új világ ígérete? Csak egy segélyen élősködő vagyok, aki nem tud írni, aki egész este a tévé előtt ül, és délután háromig alszik? Nem fog sikerülni. Dr. Hightower megmondta, ha egy órán belül nem ájulok el, akkor nem fogok meghalni. Minden széthullik, értelmetlen. Még csak nem is vagyok jó író. És csak ez számít. Nem tudom szeretni magam, vagy egyenlőnek érezni magam másokkal. Semmivel és senkivel, csak a mozdulatlan tévével és a kanapéval. Mindenki másnak tervei vannak, és egyre tovább és tovább jut. Meg akarok halni, de ehelyett csak aludni fogok, titokban kialszom ezt is. A rokonok, a barátok, a kormány mind támogat, de mind vonakodva. Minden lüktet… a ház hosszú és fehér, tele van sarkokkal és folyosókkal. Sírnom kell.

Január 19. Egy darabig Jane volt a legjobb barátom a gimiben; ő az egyetlen azok közül az emberek közül, aki még szóba áll velem. Majdnem elsírtam magam, amikor odajött a telefonhoz, és megkérdezte, mit csinálok mostanában. Hogy mit hagyok ki azzal, hogy nem megyek vissza az iskolába? Mit dobtam el olyan könnyelműen magamtól – belerohanva egy hamis naplementébe –, mintha nem érne semmit? Jane egy egyetemista sráccal jár. Ő az első barátja, és mindent együtt csinálnak; együtt tanulnak, együtt járnak el. Semmi szex. Hogyhogy nekem soha nem volt még egy féligmeddig rendes pasim, aki mindenekelőtt a barátom? Mi a baj velem?

Január 27. Kétszer csörgött a telefon. Találd ki, ki volt az. Hőn szeretett apukám. Erőt vettem magamon, és első felindulásból nem csaptam le a telefont, inkább hallgattam bizonytalan, keserű hangját. Biztosan mezítláb állt a nappaliban lyukas pizsamában, a szemöldöke közti ráncok pedig egyre mélyültek. A háttérben ment a tévé; az anyám Karennel kiabált. Semmi nem változik. Elöntött a boldogság, hogy sikerült onnan elmenekülnöm. Bejelentette, hogy holnap van a kínai újévi vacsora. Minden kínai elmegy erre a vacsorára, bármilyen elfoglalt is, folytatta. Elvárta tőlem, hogy hazamenjek, és segítsek a vacsorakészítésben. Ez egyike volt azoknak a pillanatoknak, amikor magamban felkiáltottam: – Segítség, dr. Hightower! Azt mondtam az apámnak, hogy még nem tudom, megyek-e, attól függ, mi lesz szerdán este (bár amennyire tudom, még nem volt programom). Karen lecsapott a telefonra, és az iskoláról meg a karácsonyi ajándékairól fecsegett, mintha előre begyakorolta volna. Aztán anyám vette át a kagylót, és majdnem leharapta a fejemet, amikor közöltem vele, lehet, hogy más programom lesz holnap este – az elmúlt tíz hónap ellenére, a szüleim még mindig képtelenek felfogni, hogy saját életem van. Hogy egyedül veszek levegőt, hogy ki tudok menni egyedül a vécére, és (uramisten!) még az ajtón is ki tudok lépni egyedül!

77

– Mész valahova holnap este? Hova lehet ilyenkor menni? – kérdezte őszinte döbbenettel; számára tényleg nem létezett a világ a ház falain kívül. Ahova én leléptem, az a valóság számára nem létezett, csak ábrándképek voltak, légbuborékok, amiket egy ujjal szétdurrantott. Azt várták, hogy erre az alkalomra visszaváltozom kötelességtudó kislánnyá. Ahogy dr. Hightower mondta, ha visszamennék, akkor azt gondolnák: „Isten rásuhintott egyet a fejedre, és visszaváltoztatott az engedelmes kislányukká.” Rendben, ha annyira sajnálod őket, gondolj bele az én helyzetembe – anyám egész este üvöltözik, Karen szánalmasan kapkod a kezem után, apám pedig a szemöldökét ráncolja. Az anyám pattogni fog a cipőm miatt, hogy a kabátom nem elég vastag ebben a hidegben, hogy a parfümömnek milyen fura szaga van, hogy milyen rossz a hajam, hogy miért van kifestve a körmöm, de mindenekelőtt a súlyom miatt. Csak mostanában meséltem dr. Hightowernek az evési zavaraimról, amit anya és apa soha nem értettek meg, annak ellenére, hogy többször is leültettem őket és próbáltam megértetni velük, hogy bulimiás vagyok. A doki azt mondta, hogy a bulimiás gyerekek gyakran olyan családokban élnek, ahol nagy a szigor, és a betegség azt az érzést nyújtja számukra, hogy van, amit ők irányítanak. Holnap este a szüleim egyfolytában arról fognak beszélni, hogy miért nem járok iskolába, miért nincs munkám, miért nincs semmim, miért élősködöm másokon. Szerintük az is az én hibám, hogy egyáltalán megszülettem. Szart sem kapok a megaláztatáson kívül. Azt akarod mondani, hogy nem az ő hibájuk, hogy makacs vagyok és igazságtalan? Hogy soha nem próbáltam beszélni velük, soha nem próbáltam megértetni velük a dolgokat? Hát ide hallgass! Órákon át magyaráztam nekik a bulimiáról, a szörnyű zabálásokról, a kajalopásokról. Ha azt hiszed, ez könnyű volt meg vagy húzatva. Meséltem nekik arról, hogy bizonytalan vagyok, hogy hónapokon át depresszió gyötör, hogy frusztrált vagyok és dühös. Ők rám néztek és kijelentették, hogy egy mohó disznó vagyok. A szemükben ezt láttam: – Egy disznót nevelgettünk. Az anyám úgy reagált minderre, hogy minden falatot figyelt, amit lenyeltem, gondosan számon tartotta az összes kaját a házban, meztelenül nézegetett, és minden szombaton megmért. Ma levelet kaptam apámról, kezemben lobogtatva berohantam dr. Hightower rendelőjébe. Az apám kioktatott az iskoláról, a szociális segélyről (nem igazságos, hogy pénzelnek), a dohányzásról, megállapította, hogy bár nem dohányzom sokat, ebbe fogok belehalni egy nap (ha biztos lennék benne, hogy belehalok gyorsan és fájdalommentesen, akkor szétdohányoznám magam). Végre beleegyeztek, hogy hozzáférhetővé tegyék számomra a bankszámlámat, amin kb. kétszáz dollár van, ami történetesen a saját pénzem. „Sok időbe telt megspórolni ezt a pénzt nem tudom, mennyi időbe fog telni neked elkölteni” – Írja az apám vészjóslóan. Még nem is gratulált, hogy leszoktam a kábítószerről; ebben a levélben úgy utalt rá, hogy: „Ez az első lépésed, amivel megpróbálod helyrehozni, amit »elrontottál«.” Még azt is megkérdőjelezte, hogy igazat mondtam-e. Hol itt a bizalom? Nolite de bastardes carborundorum – mit sem számít ha a gazfickók nyerésre állnak. Apám egyfolytában azt hangsúlyozta, hogy „könnyű” életem van. Ó, tényleg? Könnyű élet? Hol lehet? Meg kellene keressem a cuccaim között… Oké, elég volt a nyavalygásból. Öregem, de dühös vagyok! Dr. Hightower felhívta rá a figyelmemet, hogy a szüleim olyanok, mint a Ford tábla a rendelő ablaka alatt – mindegy, mennyit beszélt hozzá vagy üvöltözött vele, a betűk mindig ugyanazok maradnak – F-O-R-D. Mindig, mindig, mindig. De hisz ez lehetetlen. Bárcsak olyan lenne az élet, mint egy tévéshow; ott legalább a végén megoldódnak a dolgok.

Február 1. Nem tudom, működni fog-e így a dolog, hogy Mary nénikémnél lakom, és egyre jobban nekikeseredek, úgy érzem, sehol nem tudok dolgozni. A nénikém állandóan megzavar. Olyan,

78

mintha újra otthon lennék, ijesztően otthon. Mary néni csak ül itt, és nézi a semmit. Egy felhőt cipel magával; nem lehet kiszámítani a hangulatát. Kitörni készülő dührohamai rám telepednek, ahogy a por is megül arcának ráncaiban. Rettegek. Úgy érzem, mintha nem hagyhatnám el a házat, bár a levegő olyan tavaszi ma, és úgy hozzám simul! Mary néni nem ad pénzt, mert attól fél, elköltőm drogokra. A rokonaim közül senki nem ad pénzt ugyanebből az okból kifolyólag – és nem látják, hogy a plafonon vagyok ettől. Sok szempontból kitagadtak a családból, és ez meghökkent, emiatt újra embernek látom őket, ez az egész pedig személyes elutasítássá válik. Kis nosztalgiával gondolok Melanie otthonára. Két hosszú hónapig az volt az otthonom. Pár nappal ezelőtt arra gondoltam, visszamegyek, de talán csak távolról tűnik olyan vonzónak. Ez nagyon jellemző rám; csak akkor kezdek megszeretni embereket és helyeket, miután otthagytam őket. Tegnap este elolvastam E. L Doctorow Lives of the Poets című könyvét egy ültő helyemben, jó pár oldalt elolvastam egy levegővel, majd feljöttem levegőért, mint egy búvár, hogy újra belemerülhessek. Fantasztikus volt újra ekkora átéléssel olvasni. Az elmúlt hetekben felváltva éreztem magam erősebbnek és őrültebbnek, mint valaha. Néha mindenre rá tudok mosolyogni, és úgy érzem, újra teljes ember vagyok, mintha dr. Hightower ott állna mögöttem, annyira közel, hogy ha hátrapillantanék, akkor ott állna, és jóságosan mosolyogna. Ilyenkor az élő világba tartozom. Máskor apró szilánkok kavarognak bennem. A fejem pici darabokra esik szét, és fennáll a veszélye, hogy megsemmisíti a gondolataimat, felszippantja őket, aztán kiköpi; belül pedig színesen csillogó törött tükör vagyok. Ilyenkor szédülök; nem bírok egy helyben megülni.

Február 3. Ma elmentem a szokásos heti dr. Hightower-adagomért. Nehezteltem rá, mert úgy tűnt, soha nem jutunk sehova a beszélgetéseink alatt; úgy éreztem, nem tesz semmit, csak ott ül a jól megszokott módon; hetente csak egyszer beszélhetek vele, meg kell osztanom a többi beteggel; és van egy saját élete is, aminek semmi köze az enyémhez. Tudod, hogy van ez. Ez a harag minden beszélgetésünk alatt bennem van, bár általában nem téma. Ma más volt a helyzet. Amikor beléptem a váróba, még hét perc volt hátra az előző időpontból, a két szobát elválasztó fehér falat bámultam, és rájöttem, hogy minden szó kihallatszik, amit odabent beszélnek. Egy házaspár volt bent. Normál esetben egy kint várakozó beteg egy-két szónál többet nem tudna kivenni egyszerre a benti beszélgetésből, de ma ez a házaspár veszekedett. Egyre dühösebb lettem. A férfi és a nő üvöltöztek – a nő azt hajtogatta, hogy nem az ő hibája, ha a férfi nem szereti a csirkét vacsorára, ezer más dolga van, főznie, takarítania kell; a férfi pedig azt üvöltötte, hogy nem, nem feküdt le X. Y.-nal –, és ott volt dr. Hightower a mindenható pszichiáter segítőkész, megértő mosolyával az arcán, amit korábban olyan kedvesnek tartottam. Most viszont dühített. Ez volt minden, amit tett, ott ült diadalmas mosollyal, mint a Mikulás. Dr. Hightower felhívta a férj figyelmét rá, hogy mint azt ő is tudja, a felesége nagyon érzékennyé szokott válni egy héttel a menstruációja előtt, mire a férfi kifakadt, hogy nincs az sehol megírva, hogy neki egy hétig pokol legyen az élete. Mindent hallottam. Azért is dühös lettem magamra, mert hirtelen a pártfogás érzése kerített hatalmába – engem, Evelynt aki mindenkit állandóan meg akart védeni, oltalmazni akart. Szerettem volna dr. Hightowert megkímélni attól a szarságtól, ami a rendelőjében zajlott annak ellenére, hogy pontosan tudtam, elég erős hozzá, hogy kibírja, százszor erősebb nálam. Dr. Hightower aztán nevetve sok boldogságot kívánt nekik, és kijöttek a váróba. Amint a házaspár elhagyta a pszichiáter rendelőjét, minden megváltozott. Mosolyogtak; a férfi viccelődött dr. Hightowerrel. Túl szépek a maszkok, amiket magunkra veszünk.

79

Félresöpörve a dühömet a történtek miatt, mivel ő nem vette észre a dolgot, megmondtam dr. Hightowernek, hogy a páciensek beszéde kihallatszott a váróterembe. Aggodalmas arcot vágott, elnézést kért, aztán behozott egy rádiót, hogy elnyomja a kiszűrődő hangokat. Azzal folytattam, hogy meséltem neki a hetemről, Mary nénikémről és a kétségeimről azzal kapcsolatban, hogy hol lakjak (semmi változás?). Vegyük ki a zárójelből, vegyük elő a problémát, és máris itt a kérdés: SEMMI VÁLTOZÁS? A lehetőségekről beszéltem neki, amik viccesek; nem mintha nem léteznének a számomra, de mindig csak ugyanazok, és egyiket sem szeretném igazán. – Mindegyik helyet utáltad, ahol eddig laktál – állapította meg dr. Hightower. Ez igaz. (De mit árul el ez a tény rólam?) Néha a lehetőségek változnak egy kicsit – szűkülnek vagy bővülnek –, de ettől még nem lesznek kecsegtetőbbek. Megállapodtunk benne, hogy az igazán nagy döntések meglehetősen értelmetlenek; a nap mint nap meghozott apró döntések határozzák meg az életünket. Aztán az iránta érzett dühömről beszélgettünk, de a beszélgetés sehova sem vezetett. Hosszú szüneteket tartottam, és még jobban feldühített azzal, hogy nem szólt közbe, és azt ismételgette, hogy „érti”. Azt akartam, hogy kérdéseket tegyen föl, de nem tette. Kigúnyoltam, hogy milyen óvatosan fogalmaz, és hogy mennyire eltorzul az arca a koncentrálástól. – Azért vagyok a legdühösebb – mondtam –, mert minden héten idejövök, azt várom, hogy ettől valami majd megváltozik, de nem. Egyszerűen csak szomorú vagyok, mert ez után a beszélgetés után, haza kell majd mennem, kibírnom egy újabb hetet, és nem változik semmi. Amikor letelt az idő, dr. Hightower elgondolkodva jegyezte meg, hogy úgy érzi, ez alkalommal nem jutottunk igazán közelebb semmihez. – Olyan, mintha drogoznánk. Úgy érzem, mintha bevettünk volna valamit, ami eddig még mindig beütött, de most mintha nem történt volna semmi. Úgy érzem, átvágtak – fűztem hozzá zárszóként mire apu-pszichiáterkém kitárta az ajtót, és kitessékelt rajta.

Február 5. Tegnap elkezdtem írni egy bejegyzést de elkeseredetten félredobtam. „Úgy érzem, elvesztettem a vidám-pocakos pszichiáteremet…” Elvesztettem, igen valójában ez történt. Tudod, milyen könnyen veszítek el mindenfélét – mit nekem egy pszichiáter? Végül is lehetett volna egy fülbevaló, egy toll vagy egy doboz gyufa is. Talán az embereket még könnyebb elveszítem. A magántanárom másfél órát volt itt, és szuper óránk volt. Hetente kétszer jön; James Joyce-ot vesszük, meg verseket. Néha verssorok cikáznak a fejemben a leglehetetlenebb időpontokban, például mosogatás közben. Olyankor azzal áltatom magam, hogy semmi sem állíthat meg abban, hogy beteljesítsem a sorsomat, és író legyek. Tegnap támadt egy nagyszerű ötletem: írni fogok egy történetet az első látogatásomról a pszichiátrián, minden apró részletet bele fogok venni, attól a pillanattól kezdve, amikor a főszereplő a váróteremben lézeng, odáig, amikor három nappal később kiengedik. Leheveredtem a padlóra egy csésze kávéval, és egy takaró alatt írni kezdtem. Néhány órával később átköltöztem a kanapéra, és folytattam az írást. Estére kész voltam negyven oldallal, és még körülbelül másfél napnyi ötletem volt. A legapróbb részletekre is emlékeztem, minden érzelgősség nélkül, vagy ahogy a tanárom nevezte „különös mesterkéltség” nélkül. De végül negyven oldal értéktelen firkálmány hevert előttem. Annyira rossz volt, hogy teljesen begurultam. Úgyhogy a mestermű most itt hever szétszórva a padlón, a „Working Corners” és a „The Waiting Room” (isten látja lelkemet) harmincadik verziója mellett. Nincs undorítóbb dolog a világon mint egy halom befejezetlen történet, egyik sem kifejezetten jó, hiába a sokadik javítás, mégis szar… És én, ahogy itt ülök a földön, vigasztalanul dohányzom, tévét nézek, és

80

azon tűnődöm, vajon nem lenne-e jó kidugni az orromat egy picit, csak hogy szippantsak egy kis friss levegőt.

Február 12. Az egyik fickó, aki fölvett ma reggel, amikor dr. Graham rendelője felé stoppoltam, középkorú volt drága kocsival, és akart tőlem egyet s mást. Előbb-utóbb nehezemre fog esni, hogy nemet mondjak. Különben is, mit is szeretnék én annyira megóvni? Ha ezek a durva, habzó szájú, zsírpárnás fickók nem lennének annyira visszataszítóak, akkor könnyű lenne. Miért önt el az értéktelenség érzése újra és újra, amikor közelebb jönnek hozzám, és szemük nem fürkészi az arcomat még kevésbé a gondolataimat? Ha férfi lennék, soha nem csábítgatnék prostitúcióra egy gyereket, még ha nagyon szegény lenne is, és stoppolna, akkor sem. Kezdem gyűlölni a férfiakat, kivéve a képzeletemben létező apafigurákat, akik gyengédek, megnyugtatóak, és semmi esetre sincsen valódi péniszük. Dr. Graham fél óra késéssel jött ki a rendelőjéből. – Sajnálom, vészhelyzet volt ez a helyes tizennyolc éves indián lány. Válságos állapotban hozták be. Meg akarta ölni magát. A rendelő világos volt, mégis bensőséges; védtelennek éreztem magam. Megkönnyebbülésemre azonnal átvette a beszélgetés irányítását, és elmondtam neki, hogy mi történt velem az elmúlt hónapokban, és sokat beszélgettünk a depresszióról. Szerinte a hangulatzavaraim külső hatások következményeképpen léptek fel; nehezen tudta megállapítani milyen mértékben biológiai természetűek. Ezen a ponton felhoztam az antidepresszánsok kérdését. A helyzet az, hogy dr. Hightower nem hajlandó gyógyszert felírni, és idáig még nem sikerült altatókhoz hozzájutnom. Elhatároztam, hogy ha egy jobb hírű magazin nem publikálja az írásaimat, vagy nem nyerek velük valami pályázaton a közeljövőben, leengedek egy csomó tablettát a torkomon, és végignézem, ahogy a valószínűleg pillanatnyi elmezavarban szenvedő Teremtő által nekem adományozott élet szertefoszlik. A gondolatok megint egyre hangosabban dübörögnek a fejemben, amíg az agyam meg nem telik egymást túlharsogó hangokkal. Dr. Graham megígérte, hogy beszél dr. Hightowerrel a depresszió kérdéséről, és kikéri a véleményét a gyógyszerekkel kapcsolatban. Annyira szerettem volna megölni magam! Dr. Graham visszatért mesteri énjéhez; szeme tiszta volt, acélszürke haja finom hullámokban omlott az arca köré. Még mindig itt volt, és nem kérdezte meg, miért tűntem el hónapokra, úgy tűnt, pontosan tudja, hogy úgy éreztem nem lesz többé szükségem rá, de tévedtem. Dr. Graham úgy gondolta, hogy az, hogy a nénikémnél lakom, csak mélyíti a depressziómat, és hogy egy csoportos otthon jobb megoldás lenne. Egy órát töltöttünk együtt, de egy szociális gondozó máris le akart csapni rám. Ő is ott volt a pszichiáterekkel, amikor tavaly áprilisban bedugtak a pszichiátriára. – Ez egy faszfej – közöltem dr. Grahammel. – Egyáltalán nem az – válaszolta összeszorított ajkakkal. – A kezdet kezdetén találkozott veled, és még mindig foglalkozni szeretne az ügyeddel. A szociális gondozó bekísért az irodájába. Már majdnem egy év telt el azóta, hogy először itt jártam, akkor May kísért be ide, gyengéden simogatott, miközben azt hajtogatta, hogy a kórházban jól ki tudom majd magam pihenni. Akkor tizennégy éves voltam, és éppen hogy csak belekóstoltam az életbe. Az élet egy dráma volt, és Evelyn volt benne a sértett hősnő. – Foglalj helyet – szólalt meg a gondozó kedvesen mosolyogva. Arcán lógott a bőr. Amikor beszélt, furcsa sípoló hangot adott ki mintha a levegőt a foga közötti réseken szívná be. De a külseje félrevezető volt, és nemsokára rájöttem, hogy a szeme erősebb, mint az enyém, és nem volt olyan nyámnyila, mint amilyennek a külseje alapján gondoltam.

81

Megint kértem, hogy adjanak nekem antidepresszánst. Igazándiból könyörögtem, hogy utaljanak be kórházba, még a legutóbbi aszpirin-túladagolási kísérletemet is elmeséltem. Kint a szürke égbolton felhők úsztak; az utca túloldalán egy nő kilógatta gyerekét az ablakon. Kezdtek leomlani bennem az öngyilkosság gátjai- nagyon sokan megölik magukat nap mint nap. Hamarosan az öngyilkosság olyan gyakori lesz, mint az influenza, mert a tabuk kezdenek eltűnni, és egyre elfogadottabbá válik. A szociális gondozónak az volt a véleménye, hogy jó barátokra lenne szükségem. Rendben, akkor menjünk el vásárolni, és vegyünk egy Legjobb Barátot. Szenvedélyesen meséltem neki az írásaimról meg a velük kapcsolatos aggályaimról és a legnagyobb problémámról: hol lakjak. Az volt a véleménye, hogy Jennifer hajlandó lenne harcolni, hogy megítéljék számomra az önálló lakhatást, mivel semmi más megoldás nem vált be eddig, és felajánlotta, hogy beszél majd vele erről. Abban a három hétben, amikor Mary nénikém üzleti úton volt, jól megvoltam egyedül. Azt mondtam neki, hogy még az iskolába is visszamennék, ha egyedül lakhatnék. Megbeszéltünk egy időpontot két hét múlva, hétfőre. Ehhez mit szólsz? Már három ember foglalkozik azzal, mi van a fejemben. Ha mégis sikerül megölnöm magam, nemcsak szegény dr. Hightower lelkén szárad.

Február 16. Gayle néni telefonált: jött nekem egy csomag az ő címére. A feladó: Alberta Poetry ∗ Yearbook . Megborzongok, és úgy érzem, meghajlok a szélben, az eső által frissen mosott ég alatt. Megnyertem a versenyt? Semmi értelme felkészítenie magát az embernek a kudarcra – bármennyire erőlködsz is, az a hülye érzés megmarad. Az eső után vízcsepp-gyémántok lógnak a csupasz ágakon. Valaki más keze kinyitja a gyűrött barna borítékot. Kíváncsian vizsgálgatom ezeket a kezeket, a lerágott, lakkozott körmöket. Mint egy fuldokló, könyörgő tekintettel kutatom az ártatlan oldalakat… És ott van. Az ifjúsági kategóriában – Evelyn Lau, harmadik helyezés a „Booby-Pin Scratches” című verssel. Egy gyermekbántalmazásról szóló vers. Hazasétálok, a magazint szorongatva, a féltékenység és a megkönnyebbülés harcolnak bennem. A szavak, amiket a magazinba írtam, reménytelenek és oda nem illőek; egy év múlva leperegnek a lapokról, hogy egy ígéretesebb tehetségnek adjanak helyet.

Február 23.



Néhány nappal ezelőtt azon kezdtem tűnődni, vajon nem azért támadtak-e ilyen érzéseim, mert dr. Hightower nyaralni készült. Holnap lesz az utolsó beszélgetésünk, és annak ki kell majd tartania egy hónapig. Őrült álmaim vannak, tele olyan részletekkel, hogy dr. Hightower elhagy engem. Korábban szinte vártam, hogy nyaralni menjen – mert jót fog neki tenni, nekem pedig lehetőségem nyílik rá, hogy egyedül birkózzak meg a dolgokkal. De mi lesz velem keddenként? Nélküle egy partra vetett medúza leszek – gerinctelen és kiszolgáltatott. Ma betoppant a magántanárom, nem sokkal azután, hogy felébredtem, és bebotorkáltam a homályos nappaliba. Jobb lett volna, ha nem is jön, mert nem igazán voltam jelen, csak odaadtam neki a leckémet, aztán kidőltem a kanapén. Ma délután meséltem dr. Grahamnek az alvászavaraimról, és ő azonnal felírt tizenkét Rivotrilt, ami altató- és izomlazító tabletta, és nagyon hasznosnak bizonyul a hasonló terápiák során. Dr. Graham nem volt a gyógyszerezés híve, és amikor végül beadta a derekát már nem tudtam annyira tisztelni. Egy tucat altató nem tud nagyobb károkat okozni, és tényleg Alberta Költészeti Évkönyv (a Ford. megj.)

82

szükségem volt rá, mégis fölfordult a gyomrom. Ezek a tabletták valaminek a kezdetét jelentették egy korlát ledőlt. Dr. Graham közölte, hogy beszélt a szociális gondozóval, aki beszélt Jenniferrel az önálló lakhatás lehetőségéről, és jó hírei voltak számomra – ha dr. Hightower beleegyezését is megszerzik, akkor meg lehetne győzni a gyámügyieket is. Dr. Graham hajlandó írni egy levelet, amelyben megállapítja, hogy egészségügyi okokból számomra az önálló lakhatás lenne a legmegfelelőbb. Most, hogy az egész megvalósulni látszott, elbizonytalanodtam – mi lesz, ha kudarcot vallok? Mi lesz, ha a depresszió elhatalmasodik rajtam? Dr. Graham figyelmeztetett, hogy mindehhez részt kell vennem egy nappali képzési programban. Lementem a földszintre a gyógyszerekért. A gyógyszerész odakiáltott nekem miközben a pult mögött sürgölődött: – Jó kezekben vagy ennél a dokinál. – Jó fej – nyugtáztam. – Dr. Graham ízig-vérig ember. Akkor azt hiszem, az ízig-vérig emberek elég furcsák, és tévedhetetlenek. Amint kiléptem az épületből, egyből jobban éreztem magam. A tizenkét narancssárga tabletta nyugtalanul mocorgott az üvegben, de az ég tündöklő kéken ragyogott, és pompázatos napsugarak hasítottak át rajta, mintha azt sugallnák: Hogyan érhetne fel a halál ehhez a csodához?

Február 27. A dolgok régóta egyre jobban szétesnek, és már nem lehet elsiklani felettük most, hogy keddenként nem találkozom dr. Hightowerrel. Beszélgetéseink soha nem műveltek velem csodát; de szükségem volt rájuk. Dr. Grahammel nem beszélhetek, mert akkor elvenné tőlem a Rivotrilt, ami az egyetlen menekülési útvonalat jelenti számomra. Az elmúlt két nap katasztrofális volt. Nincs mibe kapaszkodnom. Magamban beszélek, monologizálok: „Tarts ki, megölheted magad, miután befejezted ezt a novellát, miután kisírtad magad, miután megírtad a leckédet”, de ez csak ideiglenesen állíthatja meg a folyamatot. Megpróbáltam kérni egy időpontot dr. Hightower partnerétől; ma hívott vissza, én pedig csak megkérdeztem, hogy Dr. Hightower elutazott-e már, aztán letettem a telefont. Fölhívtam a tanácsadó-rendelő melletti gyógyszertárat, hogy beszéljek a gyógyszerésszel Azt mondtam, esszét írok a serdülőkori öngyilkosságok kevéssé kutatott témájáról, és a Rivotril nevű gyógyszer hatásai felől szeretnék érdeklődni. Ugratni kezdett, hogy gyakran felhívják a páciensek a rendelőből, hogy mi az az adag, ami elég a figyelemfelkeltéshez, de még nem szenderülnek tőle jobblétre, de én annyira meggyőző vagyok, és nyilván valóban semmi bajom. Elmondta, hogy tíz darab két milligrammos tablettától „eléggé el lehet szállni”, tizenöt tabletta már a „veszélyes szint” körül mozog. A Rivotril, folytatta, nem igazán ismert gyógyszer, eleinte főleg epilepsziás betegeknél alkalmazták, de nemrégiben hatékonynak bizonyult pszichés betegségeknél is – pánikrohamok és hangulatzavarok kezelésénél. – Biztos, hogy esszét írsz? Nem arról van szó, hogy nehéz az élet? – kérdezte kedvesen. Ó, de hát én nem húsz milligramm Rivotrilt fogok beszedni, hogy felhívjam magamra a figyelmet össze kell gyűjtenem őket, meg kell szereznem még egy heti adagot, aztán még egyet. Kettőt már beszedtem, és hatásosak voltak, két nyugodt éjszakám volt tőlük. Szerda éjjel magamtól aludtam el, ki voltam merülve, de nagyon szomorúan ébredtem… álomtöredékek kavarogtak a magányos ébrenlétben… tudod, milyen érzés ennyire szomorúnak lenni? Mintha most halt volna meg a legjobb barátod, csak még rosszabb a helyzet, mert nem ez történt, mert miközben emberek távoznak el, te mindig is egyedül voltál. Az ő létezésük tartott egy kicsit életben, ennyi.

83

Március 2. Rossz buszra szálltam úton a helyi kórházba, hogy beszéljek az ottani pszichiáterrel. Burnabyben szálltam le; addigra kellett volna a kórházba érnem. Pánikba estem; az eget világosszürke felhők borították, és elkezdett esni az eső. Néhány stoppolás után beértem a kórházba, nem lett volna nehéz megtalálnom a klinikát, de fél órán át köröztem a zuhogó esőben, sárban és fűben csúszkálva. Egyre jobban esett, és én egyre jobban elkeveredtem; semmi sem volt ismerős. Olyan volt, mint azok az álmok, amelyekben megpróbálsz eljutni egy teljesen ismerős helyre, de hirtelen megváltozik a környék, és nem találod meg. Gyakran álmodtam ezt gyerekkoromban. Egy nyári napon jöttem hazafelé az iskolából, és hirtelen minden ház megváltozott. Tudtam, hogy jó irányba mentem, és hogy nem lehetek már messze, de hogyan fogom így megtalálni, útjelzők nélkül? Végül valahogy sikerült a jó irányba fordulnom, és megtaláltam a klinikát. A mosdóban a tükörből egy ázott hajú serdülő nézett vissza rám, lángvörös arccal. Egy darabig mozdulatlanul állt ott, aztán beesett a pszichiáter rendelőjébe. Hihetetlenül csönd volt a szobában. A doki egy ráncos, barna, borzas fickó volt. Előadtam neki a történetemet. „Előszó egy terapeuta nyaralásához” címmel, de nem fűzött hozzá semmilyen kommentárt. Csak mereven nézett mélyen ülő, apró szemével, és az érzéseimről kérdezgetett; újra meg újra elmondtam, hogy hülyének és alkalmatlanak érzem magam, nagyon depressziós voltam, miért boncolgatott így, utáltam érte, nevetségesen tipikusak voltak az érzéseim, nem hagyhatta, hogy ugyanolyan állapotban sétáljak ki onnan, mint ahogy bejöttem. Biztosan úgy érezte, csak vesztegeti az idejét, mert nem tudtam jól kifejezni magam. Nem tudtam elmondani neki, mennyire szeretnék meghalni, mennyire be vagyok dilizve, vagy hogy milyen feketék lettek a napjaim. Nem tudtam sírni, sem felvágni az ereimet vagy betörni a rendelő ablakát… MIT VÁRTAK TŐLEM? A pszichiáter felhívta dr. Hightower partnerét, és megkérte, ő is nézzen meg, aztán fölállt, és várta, hogy távozzak. Úgy éreztem, én vagyok a legnagyobb csődtömeg, aki valaha élt. Isten, ha létezett, pályafutásának legnagyobb hibáját követte el azzal, hogy hagyta, hogy megszülessek. Ránéztem a töpörödött, ráncos pszichiáterre. – Nem tudna tenni valamit? – Nos, én nem vagyok rá feljogosítva, hogy gyógyszert írjak fel neked. Általánosságban annyit tehetünk érted, hogy még több terápiát biztosítunk a számodra, gyógyszert adunk, vagy beutalhatunk a kórházba. Ha adhatnék neked gyógyszert, akkor én Phenothiazint írnék föl. A Phenothiazin egy erős nyugtató, antipszichotikum, amit gyakran alkalmaznak skizofréneknél.

Március 5. Hármasban – dr. Graham, a szociális gondozó és én – bementünk a gondozó irodájába. Egymással szemben ültünk, és mindketten rám néztek. Éreztem a kezdődő pánikrohamot – már naponta többször is rám törtek ezek a rohamok. Amióta az eszemet tudom, voltak ilyen rohamaim, de régebben csak ritkán, elszórtan jelentkeztek és nem tudtam hova tenni őket – kezem-lábam remegni kezdett, kivert a víz, és úgy éreztem, nem jutok elég oxigénhez, az agyamat elöntötte a félelem, és nem hallottam semmit, gyakran meg sem bírtam szólalni. Dr. Graham és a szociális gondozó jelenléte csak fokozta a rosszullétemet. Dr. Graham arca fenyegetően nagynak tűnt, és kellemetlenül közel volt hozzám, míg a szociális gondozó szelíden figyelt. Észrevettem, hogy a székem karfáját szorongatom. Dr. Graham a szociális gondozóra nézett. – A pánikrohamok a hyperventilatio miatt vannak. A szociális gondozó egyetértett, és hozzátette, hogy amikor Dr. Hightowerről beszélek, akkor még gyorsabban kapkodom a levegőt. Nem nagyon volt rajta kívül miről beszélnem, kivéve talán a színes álmaimat arról, hogy otthon vagyok, és hogy üvöltöznek velem a

84

szüleim. Ezekben az álmokban én kezdtem a veszekedést, és az apám üvöltözött velem. Azt mondtam, hogy szerintem az apámat dr. Hightowerrel helyettesítettem be, az általános viselkedésemet pedig az iránta érzett dühömmel, amiért elhagyott. Dr. Graham bólogatott, és megjegyezte, hogy jók a meglátásaim. Egyikük sem gondolta, hogy jó megoldás lenne, ha gyógyszereznének, ennek ellenére dr. Graham noszogatásképp felírt még húsz Rivotrilt. Forgott a gyomrom – milyen halál lesz ez? Most már volt elég gyógyszerem; a halál garantált nem csak esetleges, mint az aszpirin esetében. Később elmentem az Outreach irodájába, Jennifer utánam érkezett meg, fel-alá cikázott, ledobta magáról a sálat meg a kabátot, majd leültetett maga mellé. Találkozott Melanie-val és egy segítővel együtt megbeszélték, hogy ha vissza szeretnék költözni hozzá, akkor legalább hat hónapra ott kellene maradnom. Ez alatt a hat hónap alatt, ha azt szeretném, hogy később önálló lakhatást ítéljenek meg nekem, vissza kellene mennem az iskolába nappalis diáknak, és meg kellene mutatnom, hogy mennyire összeszedett vagyok, és hogy képes lennék a saját lábamra állni. Még az orvosok ajánlásával, az iskolával és a jó magaviselettel is fennállt annak a lehetősége, hogy a gyámügy nem az önálló lakhatás mellett dönt. Mindenesetre, miután beiratkoztam az iskolába, és a gyámügyesek megkapták a leveleket, akkor Jennifer elkezdhetne lobbizni értem, és egy hónap múlva megszületne a döntés. Előre figyelmeztetett, hogy megvan a valószínűsége, hogy nemleges lesz. Ha beleegyeznek, még akkor is le kellene töltenem Melanie-nál a hat hónapot, és ha közben lelépnék, az azt jelentené, hogy nem vagyok elég felelősségteljes. Akkor is kizárólag azt hagyná jóvá a gyámügy, hogy Melanie-nál lakjam. – Szóval ha lelépnél, aztán egy idő múlva megjelennél itt nálam, minden egyes alkalommal, amikor felbukkansz, azt kellene mondanom, hogy: „Melanie. Nincs más lehetőség,” Tudom, hogy ez nagyon elkeserítően hangzik. A másik lehetőség egy csoportos otthon lenne, ahol hat másik gyerek lakik. Itt nem kellene hat hónapra elköteleznem magam, de ugyanúgy iskolába kellene járnom. Rámosolyogtam Jenniferre, mondtam neki, hogy hétfőn hívom, és elmenekültem. Már elég gyógyszer van nálam. A szakadék egyre szélesebbre tárul, teljesen fekete és feneketlen mély. Amit most írok, soha nem fog semmit sem jelenteni. Túl sok reményt fűztem az önálló lakhatáshoz. Az elmúlt hat hónapban többé-kevésbé stabil voltam; vajon ez megint megváltozik majd? Az életnek talán nem a választásokról és lehetőségekről kellene szólnia? Hát nem ez teszi a tanulás és tapasztalás folyamatává, aminek magasztosan nevezik? Egy óra késéssel érkeztem a zuhogó esőben a depressziós fiatalok csoportjának első terápiájára a helyi kórházba. Vagy egy tucat gyerek ült egy hosszú téglalap alakú asztal körül, az egyik végén egy szociális gondozóval, a másikon pedig egy pszichológussal. Hirtelen úgy éreztem, mindegyiküket gyűlölöm. El bírod képzelni, hogy mennyire? Az arcuk fiatal volt. Egymást bámulták, és időnként előrenyújtották a kezüket az asztalon sorakozó csokis sütik felé, majd lopva majszoltak. A pszichológus két szótagos szavakra korlátozta a beszédét, és a szociális gondozóval együtt állandóan azt kérdezgette: „Hogy érzed magad?” A tinédzserek lopva egymásra pillantottak, tágra nyílt szemekkel kuncogtak, és arról dumáltak, hogy miket csináltak az iskolában: hogyan tartották őket bent a szünetben, mert sutyorogtak az órán. Aztán a végén tizenöt percet azzal töltöttek, hogy megbeszélték, milyen kaját szeretnének az asztalra a terápiák alatt, mivel a kormány megdobta őket egy kis támogatással. Amikor mindenki elment, megmondtam a pszichológusnak, hogy ez a csoport nekem valószínűleg nem segítene. Ma leiszom magam. A fejemet üresnek érzem, és fáj. Mary néni hazajön holnap, és valamit tennem kell. Még soha nem éreztem magam így; a megfigyelő énem szerint döbbenetes, hogy valaki úgy érezheti, nincs a világon semmije.

85

Március 6. Ma reggel az egyik szociális gondozóval beszéltem telefonon dr. Graham rendelőjéből, amikor hirtelen megjegyezte: – Egy ideje keresünk ide valakit egy új munkakörbe. Az új munkatárs családokkal fog dolgozni. Ma reggel hallgattam meg az egyik jelöltet, aki a Segélyszolgálattól jött. Azt hiszem, ismered. – Tényleg? – kérdeztem, miközben egy újabb pohár itallal játszottam, a se kép, se hang és a fülzúgós állapot határán. – Michaelnek hívják. Furcsa, hogy mindig keresztezik egymást az útjaink. A szociális gondozó, akivel beszéltem, teljesen le volt tőle nyűgözve; Michael szerette volna otthagyni a Segélyszolgálat rendszertelen beosztását. Még sok más jelentkezőt is meg kell hallgatniuk, mielőtt a vezetés döntene, de neki tetszett Michael hozzáállása. Képzelj el, ahogy vidáman kilépek a liftből, besétálok a várószobába, és egyenesen magába Mr. Gondoskodás és Aggodalomba futok bele. Elmentem dr. Hightower társához, egy vézna fickóhoz, aki úgy nézett ki, mint egy fémfogas, amire krémszínű garbót és barna kordbársony öltönyt húztak. Ő helyettesíti dr. Hightowert a nyaralás alatt. Haja a vállát súrolta; beesett arca volt, és szemüveg mögött lapuló fátyolos szeme. Teljesen mozdulatlan szemek; esküszöm, egész idő alatt nem mozdultak meg. Csak amikor mosolygott, és az arca kinyílt, csak akkor volt benne némi emberi. Beterelt dr. Hightower rendelőjébe, és leült a pszichiáteri székbe. Semmi melegség nem volt a tekintetében, amikor egy papírlapot támasztott a combjára, és jegyzetelni kezdett. Minél többet jegyzetelt, annál gyorsabban beszéltem, amíg az egész átcsapott egyfajta versenybe, és már nem volt ideje felnézni. Kínzóan lassan kezdett beszélni, rendíthetetlen tekintettel; végül megkérdeztem, miért beszél így. – Mert te túl gyorsan beszélsz, és így próbállak lelassítani. Őszinte volt, de alig volt benne valami dr. Hightower gyengédségéből. A jegyzeteiből visszaolvasta a szavaimat – Éretlennek és egocentrikusnak tűntem. Nevettem volna, ha valaki mást hallok ilyesmiket mondani. Amikor az öngyilkosságról beszéltem, ideges lett és azt mondta, elég önző lennék hozzá, hogy megtegyem. – Pedig én úgy hallottam, hogy te olyasvalaki vagy, aki törődik másokkal, aki politikai aktivista, aki segíteni akar másokon – vádaskodott. Csak forgattam a szememet. Az emberek változnak, nem tudta? Ez valóban zavaros, mert most úgy tűnik, semmi mást nem teszek azon kívül, hogy utálom az embereket, de a törődés kimerítő. Teljesen kifacsar, különösen a jogos harag. És a férfiak disznók. Minden férfi, kivéve dr. Hightowert. A pszichiáter azt mondta, lehetnék normális, ha akarnám, és hogy ki kellene szállnom magamból. Kurtán annyit mondott, nem tudja, Hightower hogyan reagálna, ha egy betege meghalna: – Akkor is aggódik, ha megbetegednek. Ha megölnéd magad, nem tudom, mit tenne. Azt hiszem, teljesen le lenne sújtva. Azt akarta ezzel mondani, hogy egy pszichiátert érdekelne bármi is? Nem akartam, hogy az orvosok, a tanácsadók és a segítők emberiek legyenek. Az túlságosan sebezhetővé tesz. Valakit piedesztálra állítva imádni könnyű dolog; valakit csak úgy szeretni, ahogy van, az kín.

Március 9. Annyira közel van a halál. Már nem is félelmetes. Mitől kellene félnem? Néha körülnézek, és arra gondolok, lehet, hogy hiányozni fog ez a fényes kis világ az éles sarkaival, amivel túl könnyen megvághatja magát az ember, a színeivel és a szeretetfoszlányokkal, de én az eljárások és a szabályok börtönébe vagyok bezárva. Nekem valahogy nem akarnak sikerülni a dolgok, ez minden; mit is mondhatnék még?

86

A Rivotrilnak működnie kell, mert ha nem, a gyámügy biztosan nem tart majd alkalmasnak az önálló lakhatásra pszichés okok miatt, és akkor duplán megszívtam. Erre még nem is gondoltam. Ettől csak erősebb lett bennem az elhatározás, hogy ez alkalommal sikerülnie kell. Harmadszorra összejön? Nem volt sok minden, amit a mai találkozón meg kellett volna vitatnunk azzal kapcsolatban, hogy hol fogok lakni, inkább csak azt kellett megbeszélnünk, hogy mikor költözöm át Melanie-hoz, és hogy meddig kell ott maradnom. Ők ragaszkodnak a hat hónaphoz. Elkell kezdenem a sulit, mielőtt beadják a kérvényt az önálló lakhatáshoz. Túl depressziós és bénult vagyok ahhoz, hogy eltöltsön az az őrült, izgatott energia, ami egy öngyilkossági kísérlet előtt hatalmába keríti az embert. Egy őrült adrenalinfröccs, ami felemel oda, ahol senki sem érhet el. A Prism International, a British Columbia Egyetem irodalmi magazinja megvette két versemet a „The Quiet Room” és „An Autumn Photograph” címűt. Izgatottan vettem a kezembe a levelet, és hitetlenkedve nézegettem. Ez az az eredmény, amire két éve várok, és erre most meg fogok halni? Micsoda baromság lenne! Nem lehetek magamnál. Jézusom, még egy-két megjelenés vagy díj, és a végén lehet, hogy… micsoda? Ez hihetetlen. Ez azt jelenti, hogy ígéretes tehetség vagyok, lehet belőlem író. Szentségtörés lenne ezt a halálnak odavetni. Egyre gyakrabban szeretném megölni magam, de az a felem, amelyik tehetséges és író szeretne lenni, eltökélte megában, hogy tovább kell élnie. Annyi mindent kell még tennie – olyan sok könyvet kell elolvasnia, olyan sokat kell írnia, hogy el sem hinnéd.

Március 10. Michael megkapta az állást dr. Graham rendelőjében! Az egyik szociális gondozó telefonált, hogy gratuláljon az Alberta Poetry Yearbook versenyében elért harmadik helyemhez. Honnan tudta? – Kristin mesélte… majdnem mindenki tudja itt az irodában, igen, és mind nagyon örülünk neki. – Szóval, hallottam, hogy Michael jelentkezett az állásra dr, Graham rendelőjébe – válaszoltam, mert zavarba jöttem. – Igen! Meg is kapta! Akarsz vele beszélni? Pont itt van a mellettem lévő asztalnál – olyanok voltak, mint valami nagy család, ahogy mind együtt üldögéltek a fényes irodájukban. Hiányoztak. Michael fölvette az egyik telefont, és hangja, ahogy elért hozzám a vonalon keresztül, szokatlan volt, szinte zenei, kicsit határozatlan. A dolgok változnak… az érzések is. Nagyon sokat kérdezett; hat hónapja nem beszéltünk. Azt mondtam neki, jól alakulnak a dolgok – néha muszáj egy kicsit füllenteni; gyakran megteszem. Különben senki nem beszélne velem. És tényleg nem alakultak rosszul a dolgaim, kívülről nézve: kiegyensúlyozott voltam, magántanár jár hozzám, esti iskolában novellaórákra járok, és reményeim szerint önálló lakhatást fogok kapni, úgyhogy vissza kell mennem az iskolába is. Michael nagyon várja, hogy kezdhessen dr. Grahamnél a jövő hét utáni héten, és hogy családsegítő lehessen. „Nagyon jól csinálja” – mondta róla egy kollégája. Hát persze, térd között összekulcsolt kezek, szép zöld szem, mosoly – mi más kell még?

Március 11. Csak bizonyítékképpen, hogy mekkora disznók a férfiak: az írásórára jár egy srác, aki különösen érzékenynek és figyelmesnek tűnt, ma csatlakozott hozzám meg egy másik lányhoz, aki hazavitt kocsival. Az első mondata a következő volt: – Láttátok azt a kurvát, aki az egyetem előtt áll?

87

– Ó? – nagyon lelkes volt a hangja. – Igen! – folytatta kisfiús mosollyal – Láttátok? A szoknyája eddig föl volt vágva, és baromi jól állt neki. A helyzet az, hogy én felépítettem róla azt az álomképet – a művészi, kreatív és tehetséges srácról –, és ez volt az egyetlen beszélgetés, ami lezajlott köztünk. Mostanában annyira valószerűtlennek érzek mindent – semmi nem számít, semminek nincs értelme. Ki kell nyújtanom a kezem, és meg kell érintenem valamit, hogy érezzem, még mindig itt vagyok, és még akkor sem érzem valósnak. Visszahúzódom a saját gondolataimba, és körülnézek. Apró dolgokat veszek észre a világból, amiket eddig soha. Mennyire evilágiak; a halál sem lehet kevésbé izgalmas. Állandóan meglehetősen intenzív déjà vu-rohamok törnek rám, amik bizonyos jelenetek és emberek emlékeihez röpítenek vissza. Olyanok, mint amikor egy illat újra felidéz egy múltbeli eseményt; mintha megint ott lennék. Tudod, mint amit arról mesélnek, hogy az egész életed lepereg előtted, mielőtt meghalsz. Ez is olyan, csak lassítva. A világom egyfolytában változik, és én a legtöbb dologról lemondtam. Mi értelme van annak, hogy bármit is tegyek? Bár remélem, hogy még egy-két új művet létrehozok, és dolgozom majd egy kicsit önkéntesként az Amnesty Internationalnek.

Március 12. Még soha nem kívántam annyira a halált, mint most. Sóvárgok rá; teljes szívemből vágyom rá; meg kell hogy szabaduljak ettől a világtól. El kell tűnnöm! Egyre jobban összenyom, meg akar fojtani. Édes Istenem, amikor beveszem majd a tablettákat, kérlek, engedd, hogy az legyen az utolsó alkalom. Semmiképpen sem nyerhetsz, hisz tudod. Ha túl érzékeny vagy, akkor nem tudsz életben maradni; ha nem vagy túl érzékeny, akkor viszont nem tudsz írni. Azt hiszem, hisztériás vagyok. Az vajon jobb, mint a depresszió? Ilyenkor minden fényes, mint amikor be vagyok tépve; a dolgok gömbölyűek. Az életnek nincs értelme. Itt vagyunk mi jelentéktelen rohanó teremtmények, akiket embereknek neveznek, és a létünk valamiféle értelmét kutatjuk, pedig nincs neki. Csapdában vagyok. Rám törnek a régi dolgok, emlékek, napok, az életem darabkái. Minden apró kockákra hullott szét, és most falként vesz körül, és egyre jobban bezárul körülöttem. Nincs semmi. Próbáld megérteni. Próbáld meg felfogni, hogy mi történik. Semmi nincs térben. Minden áttetsző. A padló alig tart meg, még akkor is, ha leülök… Ó, istenem, még írni sem tudok. A polcok itt, ebben a konyhában fehérek és gömbölyűek; kidomborodnak, és elhajlanak. Eltorzultak, és színesek, mint a cukorkák. A tűzhely matrónásan pöffeszkedik, egy dagadt sütő, kövér anya kötényben… Egyszerűen megőrültem. Dr. Grahamhez kellett volna mennem ma, de nem mentem, mert úgy döntöttem, a terápia szart sem ér, minél többet megyek, annál jobban becsavarodom; akkor meg miért ne felejtsem inkább el az egészet úgy, ahogy van? A pszichiáterektől még jobban bedilizek, mint magamtól tenném. Túlságosan számítok rájuk, és következésképpen túl sokat vizsgálom és analizálom magam, ettől pedig egyre többet foglalkozom a problémáimmal, és egyre kevesebbet a külvilággal. Úgyhogy nem mentem el. Aztán délután elkezdtem pánikolni, de addigra már mindenki elment a rendelőből… kerülnek engem. Engem minden elkerül. Ma este a kanapén fekve írni kezdtem, egy listát készítettem a különböző lehetőségekről, hogyan szerezhetnék egy saját lakást. Teljesen MEGSZÁLLOTT vagyok. Egyfolytában ezzel foglalkozom, megállás nélkül. Nagyon logikus következtetésekre jutottam, úgy tettem, mintha lenne pénzem, amivel gazdálkodhatom. Arra a kérdésre, hogy mihez kezdek, ha nem jön össze az önálló lakhatás, azt válaszoltam: „Akkor bedughattok egy elmegyógyintézetbe az életem hátralevő részére.” És volt benne valami. Lehet, hogy egy saját lakás nem oldaná meg a legtöbb problémámat, de mégis arra hajtok, hogy igen. Legalább lenne egy esélyem! Miért

88

nem írja már meg dr. Graham azt a levelet? Miért tesz úgy, mintha csodálatosan emberséges lenne, és miért ébreszt óvatlanul hiú ábrándokat? Hat hónap terápia után sem jutottam semmire a szüleimmel. Ma este fölhívtam őket. Miközben az apámmal beszéltem, hirtelen elhagyott az erőm, és belém hasított: MI VAN, HA MINDENKI OLYAN SZEMÉT, MINT A SZÜLEIM? AKKOR MI VAN? Ez a lehető legszörnyűbb gondolat, de különben miért kezdem ennyire nem kedvelni az embereket? Miért nem mondja végre valaki meg nekem, mi folyik itt? Az anyám üvöltözött a háttérben, és eleinte még bírtam, de aztán egyre rosszabb lett, végül nem bírtam elviselni. Akkor bérelnének nekem egy lakást, ha átmegyek matekból, nem járok el esténként, szorgalmasan tanulok, és csak négyes-ötösöket hozok haza a többi tárgyból. Miért veszem ezt annyira a szívemre? Olyan lehetetlenül érzékeny vagyok. Mi baj van a fejemmel? Mit vétettek ellenem a szüleim, ha egyáltalán vétettek? Az anyám üvöltözik, az apám folyamatosan prédikál, és az életemet kritizálja… De mi van, ha ezzel nincs is semmi baj? Nem bírom tovább, összezárulnak körülöttem a falak, és gonosz dolgokat préselnek ki belőlem. Istenem, kérlek segíts! Kérlek, vigyél el innen.

Március 14. Annyi minden van, amin még mindezek után is szeretnék változtatni. Akármerre nézek, mindenhol találok valakit, aki ártatlan, jót tesz, és meghurcolják érte. Úgy tűnik, nem tartok semerre, csak futok megállás nélkül egy újabb személyiség mögé bújva, egy újabb álarc mögé rejtőzve. Haladok, de körbe-körbe, mindig ugyanoda jutok. Megpróbálok elfutni az élet elől meg a fájdalom elől, amellyel csak az igazán bátrak mernek szembenézni, és megpróbálni megváltoztatni. És ez így megy megállás nélkül: látsz valakit a lepattant külvárosban, ázottan, bármelyik városban, bármelyik utcán, és az emberek elmennek mellette. Egy idő után föladod, vagy beleőrülsz. Egyesek csodálatos dolgokat tesznek, egyszer vagy kétszer az életük során adnak valamit másoknak – szabadságot, egy reménysugarat. Mindenki máshogy méri a boldogságot. Ha mindenki lekerülne egyszer a létezés legalacsonyabb fokára, nem értenénk talán jobban meg, mi is a boldogság? Még egy lépés. Csupasz falak. Nem tartok sehova, mégis (így érzem most, és így érzem minden egyes alkalommal) magam mögött hagyok mindent. A hamutartó az ablakpárkányon árválkodik tele csikkel. A szekrényben csak egy póló lóg. A bőröndök és hátizsákok várják a reggelt. Valami jót szeretnék tenni a világban. Szeretnék saját életet nem egy véletlenszerűen választott, könnyen eldobhatót, hanem egy olyat, amiben alkothatok mások számára valami kézzelfoghatót. Nem elég, ha csak álmaim vannak, de semmi nincs a kezemben, amit odaadhatnék. Nem tudom, hogyan éljek okosan. Nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg, hogy a legjelentéktelenebb dolgok is bántsanak, hogy ne legyek túl érzékeny, azon kívül, hogy amilyen gondosan csak lehet, becsukom az ajtókat, aztán még egypárszor ellenőrzöm, hogy jól bezártam-e őket, nehogy valaki bejusson. Hogyan oldja ezt meg az ember? Azt akarom, hogy jók legyenek egymáshoz az emberek, de nem tudom, hogyan kezdjek neki, hogyan változtassak bármin is, amikor én magam sem tudok mit kezdeni másokkal meg azzal, hogy életben vagyok.

Március 15. A kínai babona szerint a jégeső balszerencsét jelez. Amikor Melanie elhajtott velem, jégeső esett. Az égen tornyosuló felhők lekicsinylően köpködték a szélvédőt. Az utcákra golyózáporként zúdult a jég: a pocsolyák vizén mintha harkályok kopogtak volna. Semmi búcsúzkodás Mary nénitől; ő újra begubózott, búcsúzóul annyit mondott:

89

– Csukd be magad után a kaput. Hallgatott. Elérzékenyültem, bűntudatot és megbánást éreztem, amiért elmegyek. Azt is lehet mondani, hogy újra meg újra megismétlem, ahogy eljöttem otthonról. Ez alkalommal szomorúan indultam el, mintha egy szentélyből távoznék visszavonhatatlanul. Egy csöndes, tiszta helyről, valahonnan, ami az elmúlt néhány héten csak az enyém volt. Most is ugyanolyan, mint amikor először mentem oda, csak most több repedés van a falon, és több firka a párnákon. A szobámban megint műanyaggal borított ágytakarók vannak. Az ágy fejénél ismét három kitömött állat díszeleg, szintén műanyag borítással. Múmiák.

Március 25. Dr. Hightower nem tűnt kipihentnek; az arca egy árnyalattal sötétebb lett, ami kicsit veszélyes külsőt kölcsönzött neki. A szeme élénk, de kevésbé homályos; lehet, hogy nem sírt annyit. Túléltem a hiányát, és most újra itt volt. Kötelességtudóan megkérdeztem, milyen volt a nyaralás, mire azt válaszolta, két hétig próbált hozzászokni, hogy újra ember lett, aztán a maradék egy hétben azon aggódott, hogy vissza kell jönnie. – Szükségem van néha egy kis szabadságra – zárta le a témát egy gyors, halvány mosollyal, majd elkezdett az elmúlt egy hónapomról kérdezni. Mostanra tutira fejből tudom a könyvespolcán lévő könyvek címét. A beszélgetéseink alatt könnyebb előrebámulni, és úgy tenni, mintha a levegőnek beszélne az ember, vagy a falnak, vagy bármilyen tárgynak a látóterünkben – az én esetemben a könyvespolcnak. Pszichológiai tárgyú könyvek csoportosítva, egy-két könyv gerince kilóg, mint egy rossz könyök. Amikor egy kínos témát érintünk, meredten nézem a könyvcímeket. Ha egyik héten bejövök, és egypár könyvet áthelyeztek, levettek vagy másokat tettek a polcra a helyükre, az nagyon zavaró. A könyvespolc legalább annyira a pszichiáterem, mint dr. Hightower; végül is ez az, amihez beszélek. Tizenöt perc sem telt még el a beszélgetésből, amikor úgy éreztem, menni akarok, ami nagyon furcsa valakitől, aki a terápia minden percét kihasználja, foggal-körömmel ragaszkodva hozzá, mintha ez lenne az egyetlen kapocs, ami az élettel összeköti. Higgadtságomat akkor kezdtem elveszíteni, amikor hihetetlenül elöntött a doktor iránt érzett szeretet. Annyira fájdalmas szeretni valakit vagy egyáltalán csak egy kicsit is kedvelni; az ilyen embereket mindig kizárom az életemből. Itt volt tehát dr. Hightower. Az utolsó ember, aki megmaradt nekem. Vázoltam neki az elmúlt hónapban történteket, és körülbelül századszorra kértem, hogy írjon föl nekem valami antidepresszánst. Több mint indokolt lett volna. Dr. Hightower semmilyen körülmények között nem akart gyógyszert fölírni, továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy a depresszióm csak külső okokra vezethető vissza, és hogy egy tucat egyéb érvet fel tud sorolni a döntése mellett. De mi van, ha mégsem teljesen külső okokra vezethető vissza? Nincs semmi, amit bevehetnék? A legátlagosabb nyugtatókkal is megelégednék; még az is jobb, mint így érezni magam. De ő erre azt mondta, hogy az egyik leghatásosabb módja az öngyilkosságnak az antidepresszánsok túladagolása. Ez hasznos információ, de nincs jelentősége jelen pillanatban. Nekiduráltam magam, és megkérdeztem, hogy halt-e már meg betege. Azt válaszolta, hogy igen, és nagyon fájdalmas volt; egyfolytában azt kérdezte magától, hogy volt-e valami, amit megtehetett volna, vagy meg kellett volna tennie, hogy megakadályozhatta-e volna valahogy. Tudtam, hogy komolyan beszél, de nem számított. Meg akartam kímélni ettől, de nem együttérzésből, hanem mert fölösleges lett volna. Nem akartam, hogy ennyire törődjön velem. Ha újra kezdhettem volna, nem kezdtem volna el a terápiát; talán akkor teljesen elszigetelhettem volna magam és senkit nem fertőztem volna meg. Közöltem, hogy szerintem, be kellene fejeznünk a terápiát; nem egyezett bele. Dr. Hightower ragaszkodott hozzá, hogy tartsuk meg a kijelölt időpontokat, és reménykedett

90

benne, hogy el fogok jönni. És bár hajthatatlan voltam a beszélgetésünk alatt abban a kérdésben, hogy fejezzük be a terápiát (végül is nem változott semmi, nem volt miről beszélnem), az, hogy ő továbbra is elérhető akart lenni számomra, zavarba ejtő volt. Hogyan fogok ellenállni a kísértésnek keddenként? Jövő héten begyűjtők még egy csomó altatót dr. Grahamtől. Milyen nehéz lesz átvergődnöm a napokon, és feladnom ezt a képzett megváltást. De le akarom kapcsolni dr. Hightowert; nem szabad, hogy azt gondolja, bármit is máshogy kellett volna tennie. Ezt csak úgy érhetem el, ha kiások egy hatalmas árkot kettőnk közé, és teljesen magamra vállalom a felelősséget. Ha nem jövök többet hozzá, akkor nem lesz semmi, amit tehetett volna. Elmentem a Zen Központba, és meditáltam. A csend itt egy célt szolgált. A ház nappaliját és ebédlőjét egybenyitották, aranybarna szőnyeg borította; a levegő füstölők illatával volt tele, szinte tapinthatóan. Hatan vettünk részt a zazenben, ami ülő meditációt jelent. Ez huszonöt perc meditációból öt perc sétából megint huszonöt perc meditációból aztán megint öt perc sétából, majd huszonöt perc meditációból, öt perc skandálásból és hajlongásból állt. Ugyanabban a pozícióban tartani magam majdnem másfél órán keresztül kínszenvedés volt. Félig nyitva kellett tartanunk a szemünket egy kis résen keresztül kellett volna néznünk a szőnyeget, de én gyakran behunytam a szemem, teljes tehetetlenségbe süppedve, a keresztbe tett lábamba nyilalló fájdalomra koncentráltam. Gondolataim közben pörögtek, és dr. Hightowerre szerettem volna összpontosítani, hogy el tudjam engedni, de a nevét mélyre temettem magamban, és nem akart előjönni. Az egyetlen gondolatom róla az volt, hogy megbízható, rendes ember, úgyhogy miért is hagynám abba a terápiát? Ez a megnyugtató gondolat ki- és beszállt belém a lélegzetvétellel. A szerzetes halványabbra állította a fényeket, és a levegő aranyszínben úszott. Három mozdulatlan fekete ruhás alak volt szemközt a szoba túloldalán. Kábán, de kíváncsian, tágra nyitottam a szememet, és megvizsgáltam őket, nem együtt, hanem egyenként, különálló személyekkén. Az ötperces sétálós rész abból állt, hogy sorban meneteltünk körbe-körbe a szobában. Idealisták voltunk, megpróbáltuk egyesíteni a világot, azt hittük, békét és boldogságot teremthetünk, ha köröket rajzolunk a kezünkkel és a karunkkal. A mögöttem lévő férfi ruhája finoman súrolta a bokámat. A kántálás után egy apró japán asztal körül ültünk, és teát ittunk. Sokkal pihentebb voltam, és sokkal tisztábban láttam a dolgokat bár nem oldódott meg semmi. Talán a meditáció még mélyebbre ásta a dolgokat, és teljes sötétségbe borította őket. Ez nem is olyan rossz, ha tényleg így van. Dr. Hightower vonzereje túl erős ahhoz, hogy ellenálljak. – Nem foglak cserbenhagyni – mondta nagyon okosan. – Nem tudsz megakadályozni abban, hogy törődjek veled. Ő túlságosan is törődik az emberekkel ahhoz, hogy ezek a szavak ne legyenek őszinték.

Március 27. Minden a stoppolással kezdődött. Miután pár percig álltam a járdaszegélyen, meghallottam egy halk hangot hátulról. – Merre mész? Elviszlek. Egy nő ugrott elő, akit csak a szemem sarkából láttam. Alacsony volt és nagyon vékony, válláig érő, sűrű barna haja nagyon töredezett volt. Széles mosolyához és hatalmas szeméhez képest túl keskeny volt az arca, szinte nem fértek el rajta a vonásai. Missionbe ment. Azt mondtam neki, elkísérem, hosszú autóút volt, a tiszta, áthatolhatatlan sötétségben. Sötétben úsztunk az autópályákon. A nőnek szüksége volt egy ismeretlenre, akivel beszelhet, aki legalább egy kis fájdalomtól megszabadítja. Az egész élettörténetét elmesélte, megállás nélkül beszélt Missionig.

91

Amikor kitett, visszamentem a Vancouver felé vezető autópályára, és egy kelet-indiai srác vett föl. A húszas éveiben járt, jól megtermett, jóképű srác volt sima arccal és helyes kis bajusszal. A szexről kezdett beszélni, és mire elértük a fő autópályát már odáig jutottunk, hogy jó párszor megkérdezte, nem feküdnék-e le vele, és én minden alkalommal visszautasítottam. Felhívta rá a figyelmemet, hogy milyen késő van, és hogy szívesen lát aznap éjszakára külön szobában. Egy kis idő elteltével beleegyeztem. A visszaúton K. elsírta nekem a dilemmáját. Szeretett volna „könnyíteni magán” lefekvés előtt, de ha én nem vagyok hajlandó leszopni vagy kiverni neki, akkor mihez kezdjen? Az egyik barátnője ugyan vár rá otthon, de ki fog akadni, ha velem jelenik meg. Eltűnődtünk ezen, én szórakoztatónak találtam ő pedig aggasztónak, miközben Mission külső részén haladtunk át. Az égen csillagok villództak. Azt tanácsoltam neki, mondjuk az igazat hogy stoppoltam, ő meg fölvett, és mivel úgy ítélte meg, hogy túl késő van, hazavitt magához. Erre azt válaszolta, hogy a barátnője nagyon féltékeny típus, és ki fog bukni, így az egyetlen megoldás az lenne, ha kiverném neki. – Mi olyan nagy szám ebben? Csak a kezed kell hozzá. Hogyan mesélhetném el az undort, amit érzek? Megkérdeztem, van-e nála otthon egy kis kokó, mivel tudtam, hogy benyomott pár csíkot mielőtt előhozakodott a kérdéssel. – Persze. De előbb meg kell szabadulnunk tőle, csak utána lehet. Hiszékeny Evelyn, aki még mindig hajlamos néha hinni az embereknek, és melegséget, együttérzést keres bennük, kiverte neki, és kevesebb mint öt perccel később ki lett rakva egy benzinkútnál, és mire megfordult, a fickónak már nyoma sem volt, ő pedig ott állt a semmi közepén. Már túl régóta történtek velem ilyen dolgok ahhoz, hogy minden egyes alkalommal úgy érezzem, elárult és összefogott ellenem az emberiség. Ez valójában csak játék. Igazságtalan játék, de az ember minden pofára esés után megtanulja elfogadni olyannak, amilyen, és megpróbál abból kiindulni. Különben felőröl, és véged. A pénztáros nem akart beengedni a benzinkúthoz. A táblára mutogatott, amin az állt, hogy éjfél után tilos a belépés, aztán látszólag zavarban, visszamenekült a bolt belsejébe, mint egy riadt állat a vackába. Az épület sarkánál egy pad állt. Leültem rá, és körülnéztem, egy kicsit megpihentem, és megpróbáltam nem törődni a maró hideggel. Az egymást keresztező autópályák nyugtalanul hömpölyögtek, mintha nem tudnák, merre tartanak. – Lekésted a buszod? Egy férfi lépett elő a sötétből, ahol megállt az autójával. Az éles fények fakóvá tették pirospozsgás arcát. Kemény és kíváncsi tekintete volt. – Nem, éppen hazafelé stoppoltam Vancouverbe, de a fickó, aki fölvett, rávett, hogy verjem ki neki, aztán itt kirakott – saját magamat is megleptem ezzel az őszinteséggel. Hát ez volt az életem valósága, egyetlen mondatba zárva. A férfi kíváncsi mosollyal méregetett; úgy tűnt tetszik neki a válaszom. – Rendben, kislány, elviszlek Pitt Meadowsig. Jobb, mint itt ülni a hidegben. Beszálltunk az autójába, és fölhajtottunk az autópályára. A halvány fényben láttam, hogy sötétbarna, göndör haja volt, bajsza, húsos ajka és undorítóan nagy orrcimpái. Nagyon durvák voltak a vonásai. Az autó elnyelte az autópálya szürke fényét, ami végtelen fonalként elmosódva kanyargott előttem. Elmeséltem neki a történetemet, és közben nagyokat ásítottam. A férfi nyilvánvaló érdektelenséggel odamordult egyet-egyet válaszképpen, de amikor nekidőltem az ablaknak, hogy aludjak egyet, beszélni kezdett. – Hát igen, én is elég problémás gyerek voltam. Egyik csoportos otthonból a másikba költöztettek, és mire betöltöttem a tizenötöt drogos lettem, és a belvárosban stricheltem. Szóval egy nevelőcsaládnál vagy. Heti tíz dollárt kapsz, mi? Rendben ha te ki tudsz jönni heti

92

tíz dollárból, akkor jó, de én személy szerint nem találkoztam még senkivel, akinek sikerült volna. Úgyhogy a következő választásod van – vagy prostituálod magad, vagy elfelejted a drogokat meg mindent, amit szeretnél és visszamész az iskolába. Vannak lányok, akik igazi aranybányának képzelik magukat. Téveszme. Az viszont igaz, aranybányává TEHETIK magukat. Lehet, hogy ridegnek és szívtelennek tűnik, amit mondok, de én legalább nem szórakozom. Én is végigjártam ezt az utat. Nagyon sok emberrel lefeküdtem életem során, nagyon sok puncit megdugtam, alkalomadtán le is szoptam ezt-azt. Csak azon múlik, el tudod-e képzelni magad ebben a közegben, meg hogy mennyit bírsz ki. Olyan mint bármilyen más munka – jól akarod csinálni, hogy amikor a sarkon állsz, akkor az emberek odajöjjenek, és fizessenek a szolgálataidért. Ki meri megmondani, hogy mi a jó, és mi a rossz? Ha el akarod érni a céljaidat az életben, akkor megszállottnak kell lenned, és mindent meg kell tenned értük. Később, amikor visszatekintesz, semmi szégyent nem érzel, semmi ilyen szarságot. Minden, amit tettél, csak víz a híd alatt, ami odajuttatott téged. Mióta vagy az utcán – egy éve? És még nem igazán keveredtél bele a prostitúcióba? Akkor mostanra meglehetősen jól kiismerted az embereket, kedvesem. Ha nem, soha nem is fogod. Szóval az emberek nem olyanok, amilyennek elképzelted őket? Soha semmi nem olyan. De te megteszed, ami a túléléshez kell, mert bármilyen szomorúan hangzik is, a világot dollárok és centek mozgatják. Az emberek elveszik egymástól, amit lehet. Ahelyett, hogy négydolláros órabérért dolgoznál, kaphatsz ötven, hatvan vagy akár hetven dollárt is egy húszperces menetért, érted, miről beszélek? Csak döntened kell, különben elvesztél. Erkölcsökkel nem viszed semmire, ha mindennek mögé akarsz nézni, mindent elemezni és boncolgatni akarsz, akkor mire eljutsz a legmélyére, bűzleni fog az egész, szart sem ér. Mindent tönkreteszel. Csak hagyd, hogy utolérjenek a különböző helyzetek, és kezdj velük valamit. A szexet kezeld pusztán fizikai dologként. Mert tényleg az – üzlet, testi kapcsolat pénzért cserébe. Nem túl nagy beavatkozás, nem mondhatod: „Hozzám értél, elraboltál valamit tőlem.” Az embereknek megvannak a maguk szükségletei, és ha azokat meg tudod adni nekik, akkor megcsináltad. Nem azt mondom, hogy menj, és kezdd el árulni magad a belvárosban. Csak annyit mondok, ezek a döntési lehetőségeid, amikkel együtt kell élned, és jobban teszed, ha minél hamarabb döntesz. Ha inkább iskolába szeretnél járni, miközben egy nevelőcsaládnál laksz, és heti tíz dollárod van, akkor rendben, járjál még hat-hét évig iskolába, ha kibírod. De ha szereted a drogokat, és ahogy mondod, saját lakást szeretnél, amilyen gyorsan csak lehet akkor strichelned kell. Most bemegyek a belvárosba, és fizetek a nőkért, mert én is csak ember vagyok. Kokainnal kereskedem. És minden a legnagyobb rendben. Nem leszek szerelmes, és nem keveredek érzelmi viszonyba senkivel. Már voltam szerelmes, és úgy döntöttem, túlságosan fájdalmas. Túl sok fájdalmat élsz át, és túlságosan becsavarodsz tőle. Amikor egy kurvával szeretkezem a belvárosban, egy illúzióval szeretkezem. Nem érint meg a dolog érzelmileg. Te még fiatal vagy, és sok időd van. A szex csak egy kis része az életnek. Senkit nem gyűlöltem, aki gyerekként megdugott; ők segítettek, hogy eljussak oda, ahol most vagyok. Egy idő után azt vettem észre, hogy páran közülük visszajárnak. Aztán azt vettem észre, hogy több a szöveg, mint a dugás. Emberek lettek számomra. De ehhez először tárgyaknak kellett lenniük – fordítva nem megy. Mindenki, akivel azonosulni tudok, utcai figura. Nem is ismerek másfajta embereket, mert a „rendes” emberek hamis értékek mögé bújnak, és attól rosszul vagyok; nincs idő az effajta játékokra. Az utca a nekem való hely, ott megértem az embereket, és ők is értenek engem, mindenki megkapja, amit akar a maga módján. Most elégedett vagyok. Mindenem megvan. De ahhoz, hogy eljussak idáig, meg kellett járnom a poklot. Ahhoz, hogy megtaláld a mennyországot, és a boldogságot, le kell feküdnöd az Ördöggel.

93

Egy kis biztatás, és máris a Trans-Canada autópályán voltunk Vancouver közelében. Hajnali három körül járt az idő, és nagyon kicsi volt a forgalom. Kiszálltam, szavai nehéz súlyként telepedtek rám. Sokkal hasznosabb és őszintébb tanácsokkal látott el, mint bárki, akivel valaha beszéltem. Álltam, és a földre szegeztem a tekintetemet. A fények és árnyak játékában arca már-már barátságosnak tetszett. – Most mit fogsz csinálni? Megvonta a vállát. – Furikázom még egy kicsit aztán valószínűleg bemegyek a belvárosba, fölszedek egy lányt. – Erőltetetten elmosolyodott. – Elég sok időt töltöttél azzal, hogy egy öreg perverzzel beszélgetsz. Ha most nem mész el, lehet, hogy teszek veled egy sor dolgot, ami nem fog tetszeni. És ezzel isten magamra hagyott a Trans-Canada autópályán. Ez a fickó mindent elmagyarázott, és én megértettem. Túl sokat tétováztam, halogattam a döntéseket, elmenekültem, naivan valami jobbat remélve. De semmi nem lesz jobb. Sötét volt. Az eget nem lehetett megkülönböztetni a földtől. Sétáltam egy kicsit, aztán megálltam, szavai összeszorították a mellkasomat. Igaza volt. Döntenem kell az életemről aszerint, mit bírok elviselni. A következő ember, aki fölvett, egy hetven körüli férfi volt. A teste töpörödött volt, az arca pedig olyan, mint a gitt, ami túl sokat volt a napon. Részeg volt. Összevissza kanyarogtunk az autópályán, aztán Vancouverben megálltunk, és üzletet kötöttünk. Megnyomott egy gombot, hátradöntötte az ülését, kigombolta a nadrágját, és azt motyogta: „Imádom… imádom…”, miközben kivertem neki. Mosolyogva néztem a szemébe, tudtam, hogy nem volt semmi rossz abban, amit tettem. Pusztán fizikai volt a kapcsolat, az én kezem és az ő pénisze; nem lopta el a lelkemet, és ez volt az egyetlen, amitől féltem, hogy miközben ezt teszem, elveszítem önmagam. Még ha ez történne is, akkor is mindegy lenne, mert ennél rosszabb már nem lehet. Senki nem büntethet meg annál jobban, mint ahogy én magamat már megbüntettem. Megragadta a fejemet, és arcomat a farkához nyomta, de ez is rendben volt, mert öreg, részeg és kiszolgáltatott volt. Bőre olyan sima volt, mint egy kisbabának. Öt perc alatt kerestem húsz, könnyen jött dollárt és amikor elélvezett a kezemre, beletöröltem az autója ülésébe.

Április 5. Minden pillanat egy újabb földrengés. Szóval megint itt vannak a hullámhegyek és hullámvölgyek. A hullámvölgyek most jóval a felszín alá süllyednek. Randevú a halállal. Nem bűn, hogy egyszer fent vagyok, egyszer lent, a kettő között tátongó űr az, ami igazán rossz. Jó néhány hetet töltöttem azzal, hogy megírjak két novellát a Burnaby Művészeti Tanács középiskolás pályázatára. Az élet filmje azonban mostanában olyan, mint egy lassított felvétel. Két napba telik, amíg felragasztom a bélyeget a borítékra. Egy újabb nap telik el azzal, hogy kiderítem, a kormány megemelte a postaköltségeket két centtel. Újabb két nap, amíg veszek egy kétcentes bélyeget. És egy hétvégém rámegy, hogy találjak egy postaládát. Minden mozdulat külön esemény, egy lezúduló lavina. A fejem, mintha kövekkel lenne tele. Hogyan is keseredhetnék el, hogy nem jött levelem, amikor akkora pszichikai rákészülést igényel, hogy megírjak egy levelet, mint másnak az érettségi dolgozat megírása. Ez nem lehet túl érdekfeszítő. De egy csomó ember megszületik és meghal, a kettő között pedig jelentéktelen életet él. Nap mint nap találkozom ilyenekkel az utcán; keresnek valamit, valamit, ami megváltoztathatná az életüket. Most tekerek egy jointot eleget firkáltam egy évre.

Április 10. Ma olyan nap van, amikor mindenkibe szerelmes vagyok, szinte még az életbe is. De ez veszélyes – minden egyes alkalommal, amikor megbíztam valakiben, átvertek. Talán túl

94

nagyok az elvárásaim. Talán nem a megfelelő emberekkel barátkozom, olyanokkal, akiknek nincsenek értékeik. De hogyan illeszkedjek be feltűnés nélkül? Vissza kellene talán mennem az iskolába, hogy a vécében kuncogjak, azt figyeljem, minden hajszálam jól áll-e, hadarva sugdolózzak ruhákról, fiúkról és a sz-e-x-ről? Vagy vessem megint bele magamat a politikába, vörös transzparenseket cipelve az utcán, homályos marxista szlogeneket üvöltve a szembejövőkre? Tegnap beszívtam, mielőtt a Zen Központba mentem volna, és meglepetten mosolyogtam Royra, a barátomra, aki már ott volt. Az első ülés alatt még be voltam tépve; az idő kitágult és beszippantott engem. A sétálás alatt nem bírtam visszafojtani a kuncogást – összevissza botladoztam, megtörve az áhítatot. Mire vége lett, már nem hatott a cucc, és biztos elrohanok a helyszínről, ha észreveszem, hogy rajtam kívül nincs más nő az asztalnál, csak négy pasi. Egy csöndes folyónak éreztem magam, akiben nyugodtan hömpölyögnek a homokszemek. Hűvös és mély. Egyszer csak a szexre terelődött a szó, az egyik férfi megkérdezte, miért engedik, hogy a nők a férfiakkal meditáljanak, vagy hogy szerzetesnek álljanak, amikor elterelik a figyelmüket. Ez eléggé felébresztett ahhoz, hogy visszavágjak, az egész meditáció lényege az egyesülés, és nem pedig hogy szétváljunk nemek szerint. Erre Roy közbevágott, hogy a férfi nem akarta elnyomni a nőket. A teázás után lerohantam a Zen Központ lépcsőin, kiégve, és a földdel éreztem magam egyenlőnek. Roy a nyomomban volt és tettetett aggodalommal nézett rám. Sétálni kezdtünk, és bocsánatot kért, amiért úgy nekem ugrott azzal kapcsolatban, amit az a fickó a nőkről mondott, majd elismerte, hogy a fickó agresszív volt. Egyetértett velem abban, hogy bármilyen szexuális vágy ébred is valakiben meditáció alatt, azt inkább el kell fogadni, mintsem elnyomni, és hogy ebből kell kiindulni. Hozzátette, hogy egy kis időre őt is teljesen beindítottam a zazen alatt, de nem lovalta bele magát. Jó érzés volt, hogy érzett valamit irántam, de kicsit össze is zavart. Roy Michaelre emlékeztetett, és ebből származtak a kételyeim: Michael, te szociális gondozó vagy, neked nem szabadna így érezned irántam… És talán Michael is bemocskolódik ebben a folyamatban, hiszen ő fölötte áll az embereknek, hozzá nem érnek föl olyan alapvető dolgok, mint a szex. Bedobtunk egypár pohárral a belvárosban; időnként elöntött a vágy és a szerelem, vajon tényleg csak olyasvalakinek tartogatom mindezt, aki hibátlan, és aki meg tudná menteni a világot? Roy erkölcsös volt, legalább ennyi – azt mondta, vonzódott hozzám szexuálisan, de soha nem nyomulna rám, amíg én nem kezdeményezek, még akkor is megpróbálna ellenállni de valószínűleg nem bírna. A szoba kezdett forogni velem. Roy elpirult. – Tudod, mit? – szólalt meg hirtelen. – Tetszel nekem. Fél kettő körül indultunk haza, vissza a Granville utcán egy esernyő alatt a zuhogó esőben. Derűs voltam, melegség áradt szét bennem, és úgy éreztem, valaki szeret. Annyira közel volt hozzám, és elfogadtam olyannak, amilyen és amilyen lehet. Busszal fölmentem a Broadwayig, aztán megálltam. Úgy döntöttem, kuncsaft után nézek, mert egy doboz cigit sem tudtam volna venni magamnak, és mi mást tehetne egy utcakölyök, mint hogy lop, drogot árul vagy önmagát? Kint álltam a Broadwayn az esőben kuncsaftra várva. Két srác vett föl, és elvittek a lakásukra Kitsilanóba, elszívtunk egypár jointot és iszogattunk. Nagyon beütött. A nappali egyre jobban forgott velem. Elfelejtettem, hogy dolgoznom kell. Hajnali három volt. Megmutattam a fiatalabbik srácnak, M.-nek egy-két írásomat, ami nálam volt; rám nézett, és annyit mondott „Ez NAGYON JÓ!” Annyira kibaszottul szépen mondta. Ez a két srác szexet akart, de kezdtek tisztelni mint embert, különösen M., úgyhogy nem volt semmi gond.

95

Április 19. Melanie-nál ég a tűz a kandallóban, lobognak és pattognak a lángok. A szüleimről kezdek beszélni – a veszekedésekről, a rohamaikról, hogy milyen volt otthon lakni. Michaelra gondolok, meg a többiekre, akik segíteni próbáltak, de nem találták meg azt a hatalmas ütésnyomot vagy sebhelyet, amire rámutathattak volna, és győzedelmesen kijelenthették volna: „Ezt tették vele, azonnal vegyék el tőlük.” Nem, ennél sokkal alattomosabb volt a helyzet. A szüleim akkor üvöltöttek velem, és akkor ütöttek meg, amikor sírtam. Az anyám nem bírta elviselni annak a lehetőségét, hogy akár egyetlen percre is, életem egyetlen aprócska pillanatáig ne legyen leckém, ne kelljen valamit tanulnom, valamit segítenem a háztartásban, hogy időm legyen magamra. Soha nem is volt. Ha öt óra tanulás után, amikor már oda-vissza megcsináltam a leckémet, két további órán át eljövendő dolgozatokra kellett tanulnom, amiket soha nem írattak meg. Ha ezen is túl voltam, újabb egy órán át a zongora fölött kellett görnyednem. És ha még ekkorra sem lett késő este, és nem jött el a lefekvés ideje, nos, akkor még mindig ott volt a konyhapadló, amit föl lehetett söpörni és mosni, az edények, amiket el lehetett mosogatni, és a szőnyegek, amiket ki lehetett porszívózni… A tűz lassan elalszik. Melanie aludni megy. Én az altatóval küszködök, ami végül leér a gyomromba. Egyre közelebb a valósághoz.

Április 21. A Broadwayn állok, a forgalmat nézem. Korán van még, hétfő este, a férfiak hazafelé tartanak a munkából, egy szeletet szeretnének maguknak egy nőből, és nem veszik észre, hogy néha mindenét elveszik. A fickó harmincéves, egy furgont vezet, gyerekesen helyes arca van, bajuszos, barna fürtök, vidám mosoly. Beszélgetünk, és tetszem neki. Tudom, hogy gyengéd lesz, és hízelgő. Vágjunk bele. Még egy matrac is van a furgon hátuljában. Kivergődik a farmerjából, és várakozva elterül a matracon. Elviccelem az időközben növekvő feszültséget, számat a péniszére nyomom, szopogatom, érzem, ahogy merevedik. Nem, nem fogom lehányni. Száját az enyémhez nyomja, a nyelve bennem, kezei föl és le húzogatják rólam a ruhát. Farka belenyomódik a torkomba, de hatalmas erőfeszítés árán visszatartom a hányást. Nyalakszom, szopogatom, a golyóit simogatom, nyalogatom, fogom a farkát, ami újra és újra belém döf. – Gyönyörű vagy – kiált fel újra és újra. – Modellnek kellene menned. Vagy legalább táncosnak. Elnevetem magam, azon tűnődőm, mit láthat. Ez egy állóképesség-próba – meddig bírja Evelyn hányás nélkül? Arra gondolok, hogy tesiórán vagyok az iskolában, és felüléseket csinálok. Csak nyomom és nyomom, és nemsokára megszólal a stopper, és kidőlhetek, és begyűjthetek egy jó jegyet a teljesítményemért. Vége. A saját hasára élvez. Aztán megölel; szeretem, ha megölelnek. Visszamászunk a furgon elejébe, és együtt elnyomunk egy spanglit. Elővesz egy gyűrött pénztárcát, és a családjáról mutogat képeket – a felesége tinédzser fiáról, aki az előző házasságából van, a kislányukról, akinek ugyanolyan gödröcske van az állán, és ugyanolyan édes loknijai vannak, mint az apjának. A felesége tartja a fotón, elegáns nő kosztümben. – Eleinte mindig le akart velem feküdni, munka után, vacsora előtt, vacsora után, este. Most már csak vasárnap hajlandó, és azt is csak kötelességtudatból. Tíz éve vagyunk házasok. A házasság nem igazán váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Az ifjúsági újságnál tett ki, ahol éppen egy megbeszélés zajlik. Tommy nyit ajtót széles mosollyal, és örömében megölel. Belekapaszkodom, és érzem benne az erőt és a szeretetet.

96

Elenged, de a kezemet még vagy egy percig fogja, és én nem akarom, hogy elengedje. Mindkét kezét megragadom, majdnem elsírom magam. – Tommy, most jövök egy kuncsafttól, utálom ezt csinálni, kérlek, ölelj meg. De hirtelen kirántja a kezét az enyémből, és berohan konyhába, hogy fölvegye a telefont, miközben Don és a többiek pedig nézik, és várnak rá. Most, hogy Tommy elment, hirtelen elönt a szomorúság, és ráébredek, nincs jogom elmesélni neki mindezt, vagy vigaszt keresni nála.

Április 22. Miközben a sarok felé sétálok, egy férfi kihajol egy kék Cadillacből, és végigmér, ahogy lassan sétálgatok. Vajon visszajön? Elérek a sarokra, várok, és igen, visszajön, lehúzza az ablakot. – Szia. – Szia. Dolgozol? Mosolygok a sötétben. Először, ahelyett hogy beszállnék a kocsiba, és hagynám, hogy ő kezdeményezzen (vagy mégsem), előrehajolok, és megkérdezem: – Szeretnél egy jó kis szopást? Evelyn? Beszállok a kocsiba. A fickó francia kanadai Montrealból, őszinte beszélgetésbe kezdek vele, ezzel védekezem az esetleges sérülések ellen. Régen díler volt, de már leszokott a cuccról, sőt a piáról és a cigiről is. A szex az egyetlen függőség, amit nem tudott legyőzni. Arról beszélgettünk, hogy hányan bántják a prostituáltakat, és ő azt mondta, hogy túlságosan is tiszteli a nőket ahhoz, hogy bántani tudná őket. Amikor a belvárosban jár, csak indián lányokkal csinálja, mert nekik tényleg a pénzre van szükségük, és nem a kokainadagjukra. Gyakran fantáziál keleti típusú nőkről, és engem is ezért vett föl. Csak azért járja az utcákat egy szopásért, mert a barátnői erre nem hajlandóak. Ragaszkodott hozzá, hogy keressünk egy csendes, romantikus helyet, úgyhogy valahol a Jericho Beach környékén álltunk meg. Néhány perce kellett volna hazaérnem; nyugodt voltam, és egyre kevésbé voltam zavarban. Talán igazam volt, talán tényleg minden egyes alkalommal könnyebb lesz. Teljesen rendben volt a dolog, a fickó hozzám sem ért. Nyugodtan elmagyarázta, hogyan szeretné, én pedig engedelmeskedtem. Nem volt követelődző. Kielégítettem; papír törlőkendőket adott, hogy megtörölhessem a kezemet aztán hazavitt. Egész jól ment. Megint engem fog keresni a Broadwayn. Azon gondolkodom, az énemnek vajon melyik része fog ezek után is ragaszkodni az álmatlansághoz és a szopásra várva sorakozó péniszekkel teli álmokhoz.

Április 24. A Main és Hastings sarka. Este van, röviddel a zen meditáció előtt. Körülnézek, hátha akad valaki, aki megment, de senki nem lát semmi rosszat. A férfi, aki fölvesz, középkorú, kövér, és Cadillacben ül. Aranyórát és övet visel. Harminc dollárt kérek egy szopásért, mire az arcomba nevet. – Ebben a negyedben tíz dollárért bárki leszop. Megborzongok a gondolatra, hogy a belváros keleti részén a lányok, legtöbbjük indián, bármennyiért hajlandóak leszopni ezeket a fazonokat. Aggodalmamat leplezve megpróbálom rábeszélni a fickót, de nagyon durva. Végül megkérem, akkor engedjen kiszállni. De most már kanos, és több pénzt is megadna, ha szőrös ujját belém dughatja. Már megmondtam, hogy nem. Vitatkozni kezd. – Tiszta a kezem, nem látod? Kurva élet. Neked szerelmet kellene árulnod, nem gyűlölködést.

97

Keserű nevetés tör ki belőlem. – Nem, nem szerelmet árulok – próbálom magyarázni neki – A szerelmet nem lehet adnivenni. Hogy mondhat ilyet? Hát nem érti? Evelyn. Ez meghaladja a képességeit. Most már elenged, de utánam kiált. – Baszd meg! Zen meditáció alatt a szerzetes hangja visszhangzik a fejemben. Könnycseppek csorognak végig az arcomon. Nem tudom megállítani a bennem motoszkáló szomorúságot, ahogy itt vagyok ezek az emberekkel együtt és mégis külön ebben a szobában meditálva. Már nem szeretnék egyesülni velük. Honnan tudhatnák, mi történik velem, hogyan osztozhatnék velük ebben? Hogyan érthetnék meg? Ahogy az arcukat nézem, rájövök, azt várnom, hogy bármelyikük is segít, túlzás lenne. A meditáció után a bevásárlóutcán találkozom Royjal, a barátommal a Zen Központból, kávézni és beszélgetni. Hanyagul vállat von, amikor elmesélem neki, mit csinálok, és közli, nem gondolhatom komolyan, hogy egy szikrányit is felette állok az ügyfeleimnek. – Semmivel sem vagy jobb, mint ők. Senki nem kérte, hogy állj ki a sarokra; ez a te döntésed. Te árulod magad; ők meg fizetnek érte. Ez ugyanannak az éremnek a két oldala – benyúl a zsebébe, elővesz egy ötcentest, és feldobja az orrom előtt. Minden agysejtemmel ellenkezem az ellen, amit Roy mondott, de rá kell jönnöm, igaza van. Ez még soha nem jutott eszembe; mindig úgy gondoltam, hogy a férfiak a gonosz, undorító lények, ők azok, akik bántják a nőket, különösen a prostituáltakat. De a pénz, amit az utcán kerestem, nem a túléléshez kell, úgyhogy milyen jogon nevezem magamat tisztának? Abban a pillanatban rájöttem, egy rakás szar vagyok. Egy kurva. Ez volt az utolsó csepp a pohárban: ugyanolyan vagyok, mint azok, akik fölvesznek az autóikkal. Könyörögve kérem Royt, hadd maradjak nála egy időre, különben megint kimennék strichelni, mert a Broadway úgy vonz, mint egy drogost a cucc. semmit nem volt még ilyen nehéz megérteni. *** Fölszaladok a lépcsőn az éjszakai munka után. Becsapom az ajtót, lerúgom a cipőmet, és bedübörgök a szobámba. Melanie utánam kiabál: HAGYD ABBA! És valami bennem is elszakad, megtörik, és azt visszhangozza, hogy igen, hagyd abba, valaki állítsa meg ezt az egészet. Egy altatós álomból ébredtem, amiben különböző típusú és nemzetiségű férfiak arcai haladtak el mellettem sorba. Néhányan kihajoltak, és intettek, én pedig engedelmesen követtem őket. Elhaladtam egy fiatal prostituált mellett, aki fehérbe volt öltözve, és parfümillatot árasztott Azon tűnődtem, hogy bír így továbbmenni. A férfiak utána fordulnak, és mustrálják. A belvárosban ültem, és figyeltem a drogkereskedést – rengetegen árulnak LSD-t és természetesen hasist. „Hasis?” – sziszegik a szájuk sarkából; néha úgy hangzik, mintha csak ennyit mondanának: „Hssss!” Hess, tűnj el, hagyd ezt abba! Csak nézem, ahogy megy a csencselés. *** A legrosszabb dolgok fényes nappal történnek a Broadwayn. Nők sétálgatnak magas sarkú cipőben, hosszú, csupasz lábakkal. Férfiak nézelődnek, hosszú a várakozás, hosszú, hosszabb, leghosszabb. Egyre frusztráltabb leszek, a gondolatok és az érzések ököllel vernek belülről, ki akarnak törni. Nem bírom ezt elviselni, mégis itt állok.

98

Megáll egy kékesszürke furgon. Nem látom a vezetőjét, mert a másik ablak ki van törve, és egy plexit tettek be a helyére. Kinyitom az ajtót. A bent ülő férfi úgy néz ki, mint Michael. El sem tudod képzelni, mennyire hasonlít rá – az arckifejezése, az illedelmessége, a vágya, hogy segítsen másokon, a tisztasága. Csak állok, és nézek rá, az egyik énem kezd ideges lenni, hogy csak állok és várok, és hogy még nem is kerestem pénzt. – Elvigyelek? Granville-ig? Miközben tovább néztem ezt a gyönyörű arcot, kéretlenül is előálltam az ajánlatommal. – Szeretnél egy szopást ezen a szép délutánon? – Tessék? – nem hallotta, mit mondtam. Kaptam egy második esélyt. – Granville-ig el tudlak vinni. – Akarsz egy kis szopást ma délután? – Jézusom, a nyelvem önállósította magát, miközben én továbbra is csak bámulom, remélve, hogy a szemem valami egész mást sugároz felé, mint az olcsó kurvás szavak, amik a számat elhagyják. Süllyedek, egyre süllyedek… Azonnal megérti. Ellentétben az összes többi emberrel, aki megállt nem tétovázik, nem gondolkodik, nem ül az arcára, az ez-egy-kicsit-drága, vagy a vajon-megadja-nekem-amirevágyom. Miközben némán tovább bámulom, megszólal: – Nem, köszönöm. Ahogy kimondja ezeket a szavakat, az arckifejezése nem változik meg, nincs benne semmi várakozás, semmi ítélkezés, semmi gúny. Csöndesen néz vissza rám, mintha még továbbra is emberi lény lennék. Utána akarok kiabálni: „Ne hagyj itt. Te vagy az első rendes pasi, akivel találkoztam, kérlek” – ehelyett azonban kétségbeesetten hallom, ahogy undorító hangon megszólalok: – Hát akkor, viszlát – aztán látom, ahogy becsukom az autó ajtaját. Elhajt. Kis híján könnyek szöknek a szemembe, itt helyben, a Broadwayn. Meg akarok halni. Nincs miért élnem, nem bírok kiszállni a prostitúcióból. Egy harmincas, öltönyös férfi vesz föl. Számítástechnikával foglalkozik. Csak tíz dollárja van. Eszembe jut, tegnap milyen együttérzéssel és szörnyülködéssel gondoltam azokra a lányokra a belváros keleti részén, akik tíz dollárért leszopnak bárkit, de ahogy haladunk a kocsival, hallom magamat, ahogy igent mondok. Behajtunk egy föld alatti parkolóba. Előveszi; elkezdem szopni. Ujjait, amennyire csak tudja, belemélyeszti a fenekembe. Kevesebb mint egy perc alatt elélvez; váratlanul ér, amikor felkiált: „Elmegyek!”, és a fejemet a péniszéhez nyomja. Hirtelen felegyenesedek, mire kitör belőle egy kiáltás, a düh és kiszolgáltatottság hangja – miközben azonnal megragadja a farkát mindkét kezével, és elélvez az alsónadrágjára és a nadrágjára. Dühös. Visszahúzódom az ülésemre, ellenőrzöm, hogy megvan-e a pénz a melltartómban, illetve kéznél van-e a kés a táskámban. Attól félek, hogy meg fog ütni, de ehelyett halott hangon megszólal: – Kiszállnál az autóból? Lelépek. Mi folyik itt? Tisztára bekattantam. Nem mintha égető szükségem lenne a pénzre; egyébként meg tudatában vagyok, mivel kerestem meg ezt a pénzt, és ezért megvetem. Hidd el, a prostitúció a poklok pokla, nincs az az erő, amivel meg tudnád győzni magad, hogy még mindig ember vagy.

Április 26. Tegnap, szombat reggel volt az idei béketüntetés. Korán keltem, de nem csatlakoztam a felvonuló tömeghez.

99

Megint kint voltam a Broadwayn, a ragyogó napsütésben. Nagy volt a forgalom, de szinte minden autó családokkal vagy párokkal volt tele. A buszok tömve vannak a felvonulókkal. Fölhívtak egypáran a barátaim közül néhány nappal ezelőtt, remélve, hogy megszervezek egy fiatalokból álló felvonulást a demonstráción belül, mert úgy érezték, a fiatalok nem képviseltették magukat eléggé. Azt is mondták, hogy szerintük a felvonulás sokkal többről szól, mint a békéről, olyan problémákról, mint a rasszizmus, a nők diszkriminációja stb. Teljesen egyetértettem velük, de már nem éreztem magam otthon a politikai aktivisták között. Sokkal inkább otthon voltam a Broadwayn, mint a béketűntetésen. A vakító verőfénytől rosszul vagyok. Nincsenek kuncsaftok. Még a belváros keleti felébe is elmentem, hogy akár csak egy olcsó kuncsaftot is találjak, de az utcákat elöntötték a kínai negyedben vásárló tömegek, elvesztem az autók és a gyalogosok forgatagában. A fejem, mintha gyapjúval lenne kitömve; nem sokkal később hazamentem. Hihetetlenül ki lehet fáradni, ahogy az ember csak ott álldogál. A kurválkodás számomra hatalmas küszködéssel jár, gondolataim egész éjjel őrülten pörögnek, és nem marad semmi másra energiám. Még a naplóírás sem az igazi. Hazamegyek, és pihenek egy kicsit, utasítom az eget, hogy sürgősen sötétedjen be, a béketüntetőket, hogy térjenek vissza közönyös életükhöz, a vásárló tömegeket pedig hogy menjenek, egyenek valamit végre. Vánszorogva eljön a szombat este. Öltözni kezdek, és most először, félreérthetetlenül kurvának öltözöm. Elárasztom a szobámat zenével, magamat pedig parfümmel, belebújok a csillogó, feszes, lila Sandex nadrágomba és egy vékony ujjatlan fölsőbe, ami a csípőmre feszül. A másik befogadott gyerek meglepetten konstatálja a változást, és kölcsönad egy pár fehér, magas sarkú cipőt, ami rá nem jó. Lázasan foglalatoskodom a hajammal és a sminkemmel, fölkapom a táskámat és bebotorkálok a nappaliba. Melanie-nak majd kiesik a szeme, de jólesően hitetlenkedik. – Ezek a te ruháid? – Aha, kivéve a cipő, azt a másik gyerektől kaptam. – Még soha nem láttalak ilyen öltözetben. Bulizni mész? – Nem Nem bírok ránézni. Tudja, hogy munkába indulok. – Mintha nem is ugyanaz az ember lennél. Eltökélten lépek ki az éjszakába. Meztelennek és tündöklőnek érzem magam, össze vagyok zavarodva, és a tudatom annyira tele van, hogy azt gondolom talán nincs is ezzel semmi baj. Amikor megjön a busz, furcsa dolog történik. Miközben nézem, ahogy megáll, azon tűnődöm, vajon felenged-e majd a sofőr, hiszen nyilvánvaló, hogy prostituált vagyok. A hirtelen megaláztatás iszonyatos. A többi utas bámul, amíg helyet keresek magamnak, közel a hátsó ajtóhoz; nincs több üres hely a buszon, csak a mellettem levő, a felszálló emberek sorra nem veszik észre. Még az a férfi is haboz, aki végül leül mellém, elindul, aztán megáll, végül leül, és vacog. Szeretném köré fonni a karjaimat, és felmelegíteni, elűzni a hideget. Két fiú pattan föl a buszra, leülnek a mögöttem lévő ülésre, és rémületemre hallom, amint az egyik magyaráz: – Nem, nem az. Aztán a másik nevet, mint aki jobban tudja: – De, de ez egy kurva. Amikor hátrafordulok, látom, hogy engem néznek. *** Az este végén megint kisétáltam a legközelebbi buszmegállóba a Broadwayn, tudtam, hogy már túl részeg vagyok ahhoz, hogy aznap este tovább dolgozzak. Alig tettem meg három lépést, amikor egy öregember állt meg egy ezüstszínű furgonnal, hogy fölvegyen. Beszálltam 100

a kocsiba, de miután furikáztunk egy kicsit, szóltam neki, hogy nem fog menni; túl sok volt, ahogy az autó zötykölődött, tengeren hánykolódó fadarabnak éreztem magam. – Ne – nyöszörgött, amikor kiszálltam a kocsiból –, ne. A Broadway és a Fraser közelében voltunk. Elbotorkáltam egypár lépésnyit a félhomályban. Két férfi ment el mellettem, és amikor megláttak, együtt érzően biztattak: – Tarts ki, kislány. A járda belső részén magas volt a szegély, de aztán az egyik bolt előtt volt egy bemélyedés. Azon tűnődtem, vajon át bírnám-e lépni, hogy leüljek oda. Végül valahogy sikerült, csillogó térdemre hajtottam a fejemet, és sírni kezdtem. Nem volt ebben semmi romantikus. Azért sírtam, mert túl részeg voltam, és rosszul éreztem magam. Túl sok nő volt az utcákon; és én nem tudtam nekik segíteni. Rengeteg férfi volt mindenfelé, és mind azt gondolták rólam, hogy kurva vagyok, és teljesen hihetetlen módon, tényleg kurva voltam. Odajött hozzám egy fickó. Negyven körüli volt, nem túl magas, fekete bőrdzsekit viselt. Azt mondta, Hank-nek hívják. Azt hittem, ő is ajánlatot tesz majd, de ehelyett körém fonta a karját, és megkérdezte, mi baj van. Azt mondta, segíteni fog, nem kellene itt dolgoznom, és hogy nemsokára vége. Zokogva azt motyogtam, hogy nem lenne szabad így látnia, hogy egy csomó gyerek van hasonló helyzetben, és hogy helyette inkább nekem kellene rajtuk segíteni. Túlságosan erősek voltak az érzéseim ahhoz, hogy szavakba öntsem őket. Annyira szerettem volna, hogy megértse: a részegségem és a szégyen ellenére elég erős vagyok ahhoz, hogy másokon segítsek. Hank elment, valószínűleg, hogy taxit hívjon. Odahívott addig egy másik embert, hogy maradjon velem. Egyszer csak hallottam, hogy valaki üvölt hátulról; az öreg a furgonnal visszajött, a vezetőülés melletti ajtó nyitva volt, a kezében pénzt lobogtatott, és üvöltött. – Látod, megvan rá a pénzem. Látod, megvan rá a pénzem. Ebben az értelmetlen káoszban csak annyit motyogtam: – Nem, rengeteg más nő van az utcán, rengeteg lány dolgozik az utcákon, itt a sarkon is rengeteget talál, menjen, szedjen föl valakit közülük – iszonyatosan elborzadtam a szavak hallatán, amik kijöttek a számon. Aztán visszajött Hank, megölelt, áttámogatott csillogóan meztelen valómban az utca túloldalára. Még mindig sírtam és még mindig nehezen tudtam járni. Egy taxi várt ránk. Beültetett hátra, és a sofőrhöz fordult. – Azt hiszem, bántalmazták. Azt mondja, a nevelőszülei kifizetik a fuvart. Próbáltam beszélni a rendőrökkel, de azt mondták, nem tehetnek semmit. Akkor rájöttem, ha a rendőröktől várnék segítséget, akkor csalódnom kellene. Ők nem segítenének. Túl sok tizenöt éves lány mászkál az utcákon minden éjjel, olyanok, akik striciknek dolgoznak, akik benne vannak a bűnügyi nyilvántartásban, akik elszöktek otthonról vagy a kitartóikkal élnek. Akik rosszabb helyzetben vannak. Kinyújtóztam a hátsó ülésen. Sírtam, mert rosszul voltam a piától. Végül odaszóltam a sofőrnek, hogy álljon meg, kinyitottam az ajtót és kidobtam a taccsot a járdára. Minden szégyenérzet nélkül; tényleg Evelyn tette mindezt? Mi történt? A sofőr egy szó nélkül odanyújtott nekem egy zsebkendőt. Elkezdtem a többi strichelő lányról magyarázni, meg hogy milyen szörnyű ez az élet. Ő továbbra sem szólalt meg. Nemsokára megérkeztünk, fölmentünk a lépcsőn, a verandára. A sofőr többször bekopogott, de Melanie nem nyitott ajtót. Hozzám fordult és kurtán, dühösen megszólalt. – Szerintem egy szavad sem igaz. Ingyen volt a fuvar. Ledübörgött a lépcsőn, visszaszállt a taxijába, és elhajtott, mielőtt bármit is mondhattam volna. Ma reggel hatkor ébredtem, álmomban dolgoztam. Nem tudtam visszaaludni, az ital savanyú íze a számban és a ruháim a múlt éjszakára emlékeztettek. A gyomrom sajgott, a

101

szoba még mindig forgott velem. Beraktam egy kis zenét, hogy eltereljem a fejemben kavargó, súlyos gondolatokat. Minden reggel az első gondolatom: „Ma dolgozol!”, és azonnal ébren vagyok, kavarognak bennem az érzések. Lefürödtem, hánytam egyet, és visszafeküdtem aludni. Este van. Délután elmentem felolvasni a Burnaby Galériába a „The Window” és a „The Waiting Room” című novelláimat. A Burnaby Művészeti Tanács által kiírt pályázaton a zsűri a harmadik helyet ítélte meg nekem, de én nem így éreztem az írásaimmal kapcsolatban. A fejemben egyfolytában az utca járt, és a rettegés, hogy ma este talán megint kimegyek. A gyomrom még mindig émelygett. A többiek, akik fölolvastak, nagyszerűek voltak, és a srác, aki az első díjat nyerte, különösen tehetséges volt. Meghallgattam őket, de teljesen fölösleges volt, mert nem tudtam azonosulni sem a gyerek, sem a felnőtt írókkal a teremben. Fásultan vettem tudomásul, hogy az írás olyasvalami, amin folyamatosan dolgozni kell, és aminek egy egész életet kell szentelni, és én jelenleg egyiket sem tudtam megtenni. Én csak egy kurva vagyok. Már majdnem este nyolc óra, egyelőre még sikerült távol maradnom az utcától. Vajon megint fölveszem azt az ijesztő szerelést, és visszamegyek a sarokra? Mi lesz velem, ha megteszem? A Broadway magához vonz, és nem ereszt. Nem tudom, mi a rosszabb, a fizikai veszélyek vagy az érzések, amikben egyre jobban elveszek, mint a ködben. Rettegek, összemosódnak a napok és az órák, és egész héten mást sem csináltam, mint dolgoztam, aztán próbáltam magamhoz térni.

102

Ötödik rész 1987. május 1. – augusztus 11.

Május 1. Megjött Jennifer várakozással teli mosollyal az arcán: szeptembertől önállóan lakhatok. Nem kapta meg az öleléseket és a köszönetet, amit annyira megérdemelt volna. Először is, mert be voltam tépve, és kicsit szét voltam esve, másodszor pedig, mert már nem hiszem, hogy az önálló lakás egy csapásra megváltoztatja majd az életemet. A valóság nem könnyű; mindennap egy újabb illúzió rombolódik le. Kisebb-nagyobb megszakításokkal kint voltam az utcán, és próbáltam egyenesbe jönni. Lehet, hogy ha pár állandó kuncsaftot tartok csak, az biztonságosabb lenne. Az egyik gazdag pasi belülről vajjal bekent óvszert húzott magára – nekem pedig nyalogatnom kellett a golyóit, miközben ő pornófotókat nézegetett, és időnként kiverte magának. Látnod kellett volna, ahogy az álló farkát sikamlós vaj borítja, és csattog a gumi alatt. A biztonság kedvéért egy húsvágó bárdot tartott magánál, amit elő is vett, hogy megmutassa – pengéje hihetetlenül éles volt és csillogott, ahogy forgatta a kezében. Egy Larry nevű fickó vett föl tegnap éjjel. Beszélgetni kezdtünk, és végül a beszélgetésért, egy kis fogdosásért és csókolózásért fizetett, nem szopásért. Persze ő nem úgy tekintette mindezt mintha pénzért tenném. Elnyomtunk egy spanglit, aztán adott két tablettát, ami segít ellazulni. Larry volt drogos. Elvált, van egy tizenéves fia, úgyhogy kétségbeesetten magányos és bizonytalan. Úgy néz ki, mint Bob Dylan. Miközben beszélgettünk, magához szorított, és könnyek szöktek a szemébe. Nem tudtam gátat szabni az egyre növekvő együttérzésemnek. Nem bírt elengedni, azt akarta, hogy én is érezzék valamit iránta, szeretetre és nem hideg szexre vágyott. Sima vékony ujjai finoman simogattak a kocsi sötétjében. Nem tudtam, mit tehetnék érte, de meghatott, mennyire szüksége volt rám. Larry azt mondta, nem bírná ki, ha visszautasítanám, és hogy neki is különlegesnek kell lennie a számomra: – Nem üldögéltél és beszélgettél így másokkal, ugye? – kérdezte félve. Pedig persze hogy igen, én is ugyanilyen keményen küzdöttem, hogy embernek nézzenek. Megbeszéltük, hogy szombat este megint találkozunk. Csak annyit tudtam tenni, hogy egész délután pszichiátereket és terapeutákat kerestem, akik segíthetnek rajta. Egyesekben akkora üresség van, és annyira nagy szükségük van a segítségedre, hogy legszívesebben az életedet adnád értük. Komolyan úgy gondolom, hogy a halállal jobban járnék, mint ezzel a világgal, amiben élek, és amin nem vagyok képes változtatni. Lehet, hogy idővel tehetnék valamit az emberekért, de a gonoszságuk elpusztít. Nehezemre esik gondolkodni; egymás után repülnek el a napok, és semmit sem írok ezen a naplón kívül. Talán a fű, a bioritmusom, a félelem és a stressz miatt van, amit a strichelés miatt érzek. Rengeteg időt töltök az ágyamon ülve, és bámulok magam elé, elmerülve a cigarettafüstben és a zenében, illetve az öltözködéssel, mielőtt elindulnék dolgozni, vagy egyszerűen csak ülök, és próbálom elfelejteni ezt a poklot. Arról álmodozom, hogy egy hippikommunában élek valahol, zenével és drogokkal körülvéve, a békéről beszélgetek, és kiégetem az agyamat LSD-vel. Ez minden, amire vágyom. Sokkal szívesebben lennék valami ilyesminek a részese, mint hogy mások szenvedésében részt vegyek, kitárulkozva, szégyenérzet nélkül. Tessék, már megint a halál gondolata foglalkoztat. De a depresszió jegét lassan felolvasztja a várost hirtelen elárasztó tavasz. Nincs bennem az az őrült energia, a halálnak az a hihetetlen 103

vonzereje, ami megelőz minden öngyilkossági kísérletet. A Rivotril tabletták még mindig itt várnak az írógépem alatti fiókban apró, mindent tudó szemekkel.

Május 2. Tegnap megint visszamentem a Broadway és a Commercial sarkára. Hideg volt; a metsző szél, mint megannyi apró kés, fúródott a karomba, és végigszaladt az egész testemen, mint a félelem. Nem nagyon akartak fölvenni, és már éppen azon gondolkoztam, hogy elmegyek a következő sarokra, mert ezen egy tapasztalt és lelkes szőkével osztoztam, aki ragadozó tekintettel nézett be minden elhaladó autó ablakán, és lazán ringatta a csípőjét. Hamar lecsapott rá valaki. Elegem volt abból, hogy ott állok az elhaladó autókból bámészkodók kereszttüzében. Egy barna autó több kört is tett a háztömb körül, végül megállt. Az első pillanattól kezdve megbíztam a fickóban; fémkeretes szemüveget viselt, őszülő barna fürtjei és szakálla volt. Barátságosnak, olyan kiöregedett hippinek tűnt. Egy szopásban megegyeztünk, és elhajtottunk egy elhagyatott városrészbe. Menet közben rágyújtott egy jointra, és odanyújtotta nekem. Majdnem az egészet elszívtam, gyors szippantásokkal vittem be a füvet a rendszerbe, megváltást remélve. Tudhattam volna, hogy a fű nagyon rosszat tesz munka közben. Mire elszívtam a jointot, addigra valami építkezésszerű helyen voltunk, előttünk egy hatalmas homokkupac magaslott, körülötte magas fű, a háttérben sínek, vonatok. Hirtelen és könyörtelenül csapott le rám a rosszullét. Homályosan érzékeltem, hogy mindjárt kidobom a taccsot Csak kapaszkodtam és kapaszkodtam fölfelé a rosszullét hullámain forogva, körbe-körbe úszva, örvénybe kerültem az égen tempóztam… aztán zuhanni kezdtem és elképzelhetetlen gyorsasággal kezdtem pörögni. A fickó közben a zenéről magyarázott. Miközben kapaszkodtam fölfelé, még sikerült tettetett érdeklődéssel bólogatnom, és valami választ motyognom, de aztán már meg sem tudtam szólalni. Kiszálltam az autóból, és hányni próbáltam, de nem ment. Hideg volt az ég, bársonyosan kéklett. Magam köré fontam a karom, és hagytam, hogy a selymes levegő megnyugtasson. Könnyek gyűltek a szemembe. Visszaszálltam az autóba, és sikerült annyit kinyögnöm, hogy nem tudok ma este dolgozni, mert rosszul vagyok. Az indoklás lehetett volna jobb is, de az erőfeszítéstől, hogy sikerüljön kinyögnöm pár szót, még mélyebbre süllyedtem a rosszullét tengerében. A fickó először szórakoztatónak találta, aztán türelmetlenkedni kezdett, végül feldühödött. – Azért jöttünk ide, hogy leszopjál, nem? – kigombolta a nadrágját, és kezemet a péniszére tette. Nekidőltem az ajtónak, hányingerrel küszködve. Megragadta a karom, és elkezdte kiverni vele, de hánynom kellett. Megragadta a nyakamat, és lenyomta a fejemet, hogy szopjam le. Azzal fenyegetett, hogy megdug, ha nem teszem meg: – Régen nem basztam már kínaival. Közben egyre mélyebbre süllyedtem a tudatom valószerűtlen útvesztőjében. Bántott. Kezem az ajtónyitót kereste, meghúztam, és kibotorkáltam az éjszakába. De ennél a homokbuckánál nem járt senki, ebben a másik világban. A fickó halkan szólongatott. Én pedig csak mentem tovább, egyre tovább a nevetségesen magas sarkú cipőmben, át a sáron, a város felé elhaladó autók lámpáinak apró fényei után kapkodva. Aztán kiabálni kezdtem. A magas, sűrű fű egy szirtben végződött; lent vonatok álltak síneken. Csapdába kerültem. Hirtelen, hevesen Istenhez kezdtem imádkozni, megformázva őt a semmiből, miközben megfordultam, és valamilyen kiutat kerestem ebből a sötétségből, bármit. A fickó kiszállt az autóból, és elindult felém. Ránéztem, majd a sziklára, tehetetlen voltam. Odakiáltott, hogy sajnálja, és hogy hazavisz. Nem lévén más választásom, vonakodva visszamentem az autójához.

104

– Úristen, te teljesen meg vagy húzatva, kislány – állapította meg, miközben összevissza dülöngéltem az autóban, hangtalanul, körbe-körbe korcsolyázva, végtelen köröket róva. Félúton hazafelé megkértem, hogy álljon meg, kiestem az autóból, és többször hánytam. Nem akart abbamaradni. Ott görnyedeztem a magas sarkú cipőmben és a csillogó nadrágomban, és kihánytam a belemet. Továbbmentünk; az út végtelennek tűnt. Azzal próbáltam kiengesztelni, hogy megígértem, legközelebb lefekszem vele, és ezzel elengedett. Senki nem volt otthon, amikor hazaértem. Bebotorkáltam a túl fényes fürdőszobába, és addig hánytam, amíg végül már semmi nem maradt bennem. Azon gondolkoztam, vajon belehalok-e, de valahogy éreztem, hogy még nincs vége, hogy a sarok még mindig hívogat.

Május 3. Larry hívott már egy fél órája várt. A hangja nagyon csalódott volt. Azt gondoltam, végül is szombat este van, és ha már úgysem halok meg, akár el is mehetnék otthonról. Elmentünk kávézni, aztán hozzá Burnabyba. Esküszöm, Larry egy két lábon járó gyógyszertár. Egy marok tablettát nyomott a kezembe: – Ezek majd megnyugtatnak – mondta, én pedig lenyeltem őket. Azonnal rosszul lettem, az autópálya vibrálni kezdett, és időnként elhomályosult. Aztán javulni kezdett a helyzet megnyugodtam és gondtalan lettem; a kezdeti aggodalmaim Larryvel kapcsolatban megszűntek. A lakásában ültünk és beszélgettünk, hozzám ért. Tetszett és nem is volt olyan eszelős, mint amilyennek első látásra gondoltam. Csak egy barátnő hiányzott neki, és azt mondta, miért nem költözöm önálló lakhatás helyett inkább hozzá – taxizik, úgyhogy alig van otthon, van egy üres szobája, és bármilyen drogot be tud szerezni. Megkérdeztem, szexről is lenne-e szó, de a legjobb válasza nem volt igazán meggyőző: – Nem is tudom. Valószínűleg azt hiszi, őrülten bele fogok szeretni egy idő után, ha kedves hozzám. Adott negyven dollárt. Hajnali ötre értem haza. Furcsamód vonzódtam hozzá – vonzott a gyengédsége, a biztonság, amit nyújtott, és a tablettái. És nem is hülye; Larry nagyon olvasott és a verseimre tett megjegyzései nem is voltak rosszak.

Május 6. Szerda. Ragyogó napsütés. Az egyik kliensem most hívott, de nagyon sűrű lesz ez a nap. Ideges vagyok, bevettem egy nyugtatót, amit Larry adott, mert annyira kész voltam ma reggel, hogy alig bírtam kiszállni a fürdőkádból. Tegnap próbáltam éretten viselkedni Larryvel. megmondtam neki, hogy nem én vagyok az, akire szüksége van, és hogy nem kellene többet találkoznunk. Nem akarom bántani, mert annyira kedves ember. Dr. Hightower szerint csak a stricim akar lenni, azzal próbál magához édesgetni, hogy ellát drogokkal, és megígéri, lakhatok nála. Larry el akar vinni Mexikóba. Dr. Hightowernek mindig igaza van, és nagyon szeretem, de mit is tehetne? Azt mondja, ismeri a Larry típusú embereket. Öt fekete srác is van a Broadwayn, aki szeretne a stricim lenni. Csak annyit kellene tennem, hogy minden este dolgozom, cserébe adnának lakást meg mindenféle anyagot. Ez súlyos. Egy állandó kuncsafttal kellene találkoznom – a vajazott gumis fickóval – ma este nyolckor. Larry nem akarja, hogy tovább csináljam ezt. Azt mondja, megadná nekem a pénzt, amit ezzel megkeresnék. De ha egyszer ő is lelép, és elvesztem az állandó ügyfeleimet, akkor mehetek vissza az utcára, és akkor mihez kezdek? Soha többet nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, mint a múltkor, amikor mögöttem egy dühös kuncsaft, előttem pedig egy sziklaszirt volt. Ma az jutott az eszembe, hogy szívesen visszamennék az iskolába, aztán férjhez mennék, és gyerekeket szülnék. Nem valami izgalmas, de legalább életben lennék, és nem lennék ennyire összezavarodva.

105

Tegnap tényleg megpróbáltam megmenteni Larryt; úgy érzi, kezd belém szeretni; de nem rám van szüksége. Azt akarom, hogy valaki verjen meg, zaklasson és bántson. Én nem tudom eléggé megbüntetni magamat – vajon miért? Dr. Hightower tényleg törődik velem és ez nagyszerű. Ha nem lennének a keddi beszélgetéseink, hol lennék most? Van még egy olyan férfi, mint ő? Kaparom a falat A fű már nem segít, csak lehúz, és felfordítja a gyomromat. Larry azt mondja, tartsak ki, és találkozzunk a buszmegállóban, hoz nekem valamit, ami „felmelegít és megnyugtat”. Azt mondja, beszerez nekem bármilyen cuccot, amire csak szükségem van, ő majd veri nekem az ütemet a csörgődobon ezeken a rázós reggeleken. Dr. Hightowernek igaza van – Larry nem jelent semmi jót; át fog cseszni. Ráadásul okos; ki tudja használni az együttérzésemet, és hogy szükségem van rá. Larry arra célozgat, hogy nemcsak a barátom és a dílerem szeretne lenni, hanem a kliensem is.

Május 7. A tabletták, amikkel Larry etet, kitörölnek bizonyos időszakokat az emlékezetemből. Sok mindenről kellene írnom, de nem tudom, hogy össze tudom-e szedni mind. Tegnap az egész délutánt és estét Larryvel töltöttem. Éppen az orvosától jött, és egy halom gyógyszer volt nála. Durva nyugtatók és egyéb narkotikumok mindenféle méretben és színben. Fényes kis teremtmények, csillogó kapszulák a tenyeremben, kerek tabletták és ovális bogyók. Nyolcat nyeltem le, mindegyikből többet. Kimentünk a tengerpartra, hogy feküdjünk a napon. Kedveltem Larryt, és kellemesen éreztem magam vele, az idő repült, hála a drogoknak. Nyugodt voltam, nem színezte be a pillanatot a múlt vagy a jelen – sőt a jövő sem. Ezzel minden rendben volt. Elővettem egy jointot és elszívtuk. De ahelyett, hogy fokozta volna a pillanatnyi állapotomat, elszédültem tőle, és forogni kezdett velem a világ. A tenger és a hajók, mintha egy képeslap lett volna előttem. Alig bírtam kimászni a sekély kis homokgödörből, amit ástam magamnak – Larrynek segítenie kellett, hogy eljussak egy fatönkök és sziklák által védett helyre, ahol összeroskadtam és öklendezni kezdtem. Nem volt sok minden a gyomromban, úgyhogy először nem jött ki semmi. Behunytam a szemem, de színes karikákat láttam magam előtt. Ha lenéztem a kagylódarabkákra, amik a partot borították, akkor egész jól voltam, de amint fölemeltem a tekintetemet és megláttam az óceánt, újra rosszul lettem. Hangokat hallottam, és azt hittem, egy gyerekkönyvet írok, egyre rosszabbul lettem. Az óceán csobogott és morajlott. Többször is hánytam. Larry nem látott oda hozzám onnan, ahol ült, de tízpercenként odajött, hogy fogja a kezem, és megkérdezze, tehet-e értem valamit, de a beszédtől csak még rosszabbul lettem. A fejemben megint megjelent az a kép, ahogy a sárban rohanok a szirt széle felé, mögöttem azzal a fickóval, úgyhogy félni kezdtem Larrytől, attól tartottam, hogy meg fog ütni, vagy ki fogja használni a kiszolgáltatottságomat. De legalábbis, hogy kifakad majd: „Undorító vagy!”, és ezzel lelép. De nem tette. Átkarolt, bár ez nem segített, és továbbra is gyengéd volt. Egy idő után elküldtem, mert úgy éreztem, nem leszek jobban, ő pedig negyven dollárt csúsztatott bele a táskámba hálából, hogy vele találkoztam, és nem az óvszereket vajjal kenegető fickóval. Meg sem tudtam neki köszönni. Kidőltem egy időre, aztán sikerült kicsit összeszednem magam, és hazasétálnom, bár tisztában voltam vele, hogy nem tudok egyenesen menni. Mire hazaértem, elmúlt a rosszullét, és boldog voltam, csodálatosan boldog. A tabletták vidáman keringtek a testemben, a levegőt puha párnának éreztem magam körül. A fellegekben jártam. Fel sem bírtam ülni, de hihetetlen boldogság öntött el. Fölhívtam Larryt, és elmondtam neki, hogy milyen sokat jelent számomra, hogy itt lehetek kiterülve a konyhaasztalon, teljesen betépve, és nem kell az utcán lennem. Larry azt mondta, szeret.

Május 10.

106

Az életem kezd nagyon bizarrá válni. Vasárnap van, és süt a nap. Egy idegen ül az írógép előtt, nem Evelyn. Az az érzésem, hogy valami szörnyűség történt, és még több szörnyűség vár rám. Semmire nem emlékszem tisztán, de az elmúlt pár napot és éjszakát Larryvel töltöttem. Egyfolytában tablettákkal tömött, hogy földobjon, vagy lenyugtasson, vagy hogy kijózanítson. Az idő legnagyobb részét ágyban töltöttük, szeretkeztünk. Azt hittem, szerelmes vagyok. Nem ettem semmit. Egyfolytában érintkeztünk, és nem merészkedtünk ki a forró napsütésbe. Metadont ittam, életemben először (nem tudta, hogy ez volt az első alkalom), és elröpített a boldogságba és a szerelembe. Mindig volt valamilyen tablettája. Larry életében először háromszor ment el egymás után. De valami nem stimmelt. A szemem egyfolytában lecsukódott, és hallucináltam. Olyan érzés volt, mint amikor nagyon fáradt vagy, és mindenféléket látsz, mielőtt elaludnál. Mintha álmodnál annak ellenére, hogy ébren vagy. Nem tudtam irányítani. Postaládákat láttam, fehér ruhás embereket… más dolgokat. Nem emlékszem. Nem tudtam olvasni vagy mozogni. Annak ellenére, hogy nem voltam álmos, a szemem állandóan lecsukódott és rám törtek ezek a hallucinációk, önálló életet élve. Óránként körülbelül egyszer, a testem görcsbe rándult a magánytól és a félelemtől, és ilyenkor magamhoz kellett szorítanom Larryt. Tegnap este, útban hazafelé, Melanie felé megint metadont ittunk. Nem tudom leírni, milyen érzés – először olyan volt, mint a kokain, de egy kicsit távolabbról érzékeled a dolgokat, mintha saját magadon kívül lebegnél. De ez alkalommal nem boldog, hanem dühös lettem. Larry továbbra is Mexikóról magyarázott, meg arról, hogy szeretők vagyunk, én pedig egyre dühösebb és dühösebb lettem, és mire a Stanley Parkhoz értünk, üvöltöttem. Dühített, hogy valaki ilyen durva életet szánt nekem, hogy prostituálnom kellett magamat, és hogy talán Larryvel is csak ez történik, hogy végre kreatív időszakom volt, amit teljesen kilúgoztak a drogok, hogy önállóságért könyörögtem, miközben valószínűleg bele fogok halni ebbe az egészbe, vagy szociális segélyen fogok élni. Kirobbant belőlem a düh. Gyűlöltem a férfiakat Larry lehajolt előttem, könnyekkel küszködve könyörgött, adjam oda neki a késemet, hogy fölvághassa a kezén az ereket, hogy bebizonyítsa, mennyire fontos vagyok neki. Dühös voltam, hogy ennyi értékes napot töltöttem vele meg a drogokkal, amikor írhattam volna, és hogy lassan oda a kreativitásom. Tényleg eltűnik. Úgy érzem, nem tudok többet írni. Belülről mar a düh, de nem tudom papírra vetni! Nagyon frusztrált vagyok. Larry tegnap hosszas nógatás után adott egy kis pénzt. Persze hogy nem szeretem. Ugyanolyan barom, mint a többiek. De azt mondja, ha tényleg akarom, belő heroinnal. Pár perccel ezelőtt egy fiú érkezett, akit Larry küldött, egy rosszul megírt verssel, amiben azt írja, szeret. Egyre több okom van meghalni. Senki nem lenne képes elviselni ezt a posványt, amiben élek. Nem tudom, hol vagyok, és mi történik velem.

Május 14. Larry telefonált tegnap azzal, hogy össze van zavarodva, ki van készülve, és találkoznunk kell. Azt beszéltük meg, hogy a buszmegállónál találkozunk, és én annyira ideges voltam, hogy remegtem, és mindennek nekimentem, ami mostanában egyre gyakrabban fordul elő velem. Hihetetlen sebhelyek vannak a lábamon. Larry fölvett, és elmesélte, mi történt. Elment az orvosához, aki ellátta az e heti gyógyszeradagjával, ő pedig mesélt neki rólunk. Rettegés futott végig rajtam. Az orvos figyelmeztette Larryt, hogy börtönbe is kerülhet, ha szexuálisan érintkezik velem, és hogy álomvilágban élünk; ez pedig a való világ, nem egy film. Larry barátai azt tanácsolták neki, hogy legyen nagyon óvatos, vagy szálljon ki a dologból. Azt is mondták, lehet, hogy én „tudat alatt” manipulálom őt, mivel az utcáról szedett föl, és

107

mindenki, akit ismertek, és ilyen fiatal utcalányokkal kezdett, bíróságon vagy börtönben végezte. Arról is meg voltak győződve, hogy kapcsolatunk nem lehet hosszú életű. A McDonald's parkolójába hajtottunk, és Larry kijelentette, hogy nem akar többé találkozni velem, esetleg alkalmanként találkozhatunk, egy másik felnőtt társaságában, mint barátok. Azzal magyarázta a higgadtságát, hogy mielőtt elindult, metadont nyomott, és el van szállva. Az elmúlt héten Larry tartott életben. Mindennap találkoztunk, és az időm legnagyobb részét vele töltöttem; emiatt függtem tőle, sőt meg is szerettem. Élveztem vele a szexet. Lehet, hogy nem voltam bele szerelmes; lehet, hogy csak a drogok miatt éreztem így. De akármi miatt történt is, nem bírok nélküle létezni. Nincsenek barátaim. Dr. Hightower mellett ő a mindenem. – Neked legalább ott vannak a drogok. De nekem mi marad? – zokogtam. Félelmetes volt a tudat, hogy nem lesz több metadon vagy tabletták, amik boldoggá tesznek, és elfeledtetik velem a dolgokat. És nem lesz Larry. Akkor hozott vissza az utcáról, amikor a helyzet kezdett veszélyessé válni, és most vissza kell majd mennem. De most, hogy nem tudtam füvet szívni anélkül, hogy rosszul lennék tőle, mi fog átsegíteni a munkán és a hétköznapokon? Az eső beesett a cédrusok ágai között. Larry sietve folytatta: – Gondoltam szükséged lehet rá – és a kezembe nyomott egy adag metadont. Kezdtem magamhoz térni, miközben fölhajtottam, de éreztem, hogy az elhagyottságveszteség komplexusom (ahogyan dr. Hightower nevezte) kezd úrrá lenni rajtam. Larry is csak egy újabb ember; ki gondolta volna, hogy ilyen vakmerően megbízom valakiben, és beleszeretek? De megígértem magamnak, hogy nem fogok foglalkozni vele. Az orvosának és a barátainak igaza volt, börtönbe kerülhet. Dr. Hightower szerint „borotvaélen táncolt”. De én is. Sokan vagyunk így ezzel; az érzelmeink és az életünk mindig törékenyek. De el tudom engedni Larryt, hogy elmondhassam magamról, már megint elhagyott valaki, és hazamehessek, hogy bevegyem az összes Rivotrilt. Ez fájdalmas. Elég energiám van hozzá, hogy megöljem magam. Larry végül meggondolta magát. – A kurva életbe. Az érzéseim nem azt mondják, hogy hagyjalak el. Szeretlek. Basszák meg mindannyian. Bementünk a McDonald'sba kávézni, és addigra beütött a cucc. Igazán boldognak éreztem magam. Derűsnek. Visszasétáltunk a kocsihoz az esőben, és furikáztunk a városban, beszélgettünk. Teljesen rámásztam, el voltam ragadtatva, megnyugodtam, és vele akartam lenni. Rosszul voltam a gondolattól, hogy vissza kell mennem Melanie-hoz; egyre dühösebb lettem amiatt, hogy ott lakom, és mindenáron el akartam költözni. Larry feltételeket szabott a kapcsolatunknak. Hallottam, amit mond, de túlságosan el voltam ahhoz szállva, hogy felhúzzam magam. Azt mondta, nem feküdhetünk többé le egymással, hogy nem hívhatom, nem nyomhatunk többé metadont, és hogy ki kell törölnöm a naplómból minden részt, ami vele kapcsolatos. Persze hogy nem szeretném, ha börtönbe kerülne, de szó sem lehet róla, hogy a naplómból bármit is kitöröljek. Kikötötte, hogy minden este, amikor együtt vagyunk, pontosan haza kell érnem, és hogy senkinek nem beszélhetek róla, kivéve dr. Hightowert, ő pedig azt fogja mondani a barátainak, hogy szakítottunk. Azt is kijelentette, hogy ha visszamegyek strichelni, akkor vége. Abban a pillanatban, ahogy kényelmesen ültem a kocsiban a zuhogó esőben, ezek a feltételek csak ártatlan szavaknak tűntek, de most dühös vagyok. Egyik szabályt a másik után kényszeríti rám. Hát nem tették még ezt elegen velem?

Május 17. Nagyon sok szarság történt az elmúlt napokban. Larry állítólag fölhívta a Segélyszolgálatot, hogy beszéljen egy gondozóval a kapcsolatunkról és a jogi

108

következményekről (hipotetikusan). A telefon az Outreach irodájában csöngött ki, mérföldekkel arrébb, és kapcsolták neki Jennifert. Fél órán keresztül beszéltek, mire Jennifer rájött, hogy rólam van szó. Amikor Larry elmesélte mindezt, azt hittem, felrobbanok. Fölhívtam Jennifert, és üvöltözni kezdtem vele; azt mondta, hogy eljátszom az esélyemet az önálló lakhatásra. Art pont nálam volt, és rajta töltöttem ki a dühömet. Nagyon sok minden történt, de nem emlékszem pontosan, milyen sorrendben; az elmúlt két hétben beszedett cuccok kitörölték a dolgokat. Mindenesetre Larry átküldte hozzám a fiát, Kirköt, hogy bocsánatot kérjen helyette, aztán együtt töltöttünk pár percet, és majdnem megütöttem. A semmiből szállt rám a düh. Meg tudtam volna ölni valakit. Kiszálltam Larry kocsijából, és bevágtam az ajtót azzal, hogy az sem érdekelne, ha soha többet nem találkoznánk. Melanie fölhívta Jennifert, hogy megkérdezze, mi a fene folyik itt, aki elmondta neki, hogy el akarok költözni, de azzal veszélybe sodornám az esélyeimet az önálló lakhatásra, és Larry sem vehetne magához lakni törvényesen. Larry azt mondta, hogy neki olyanokat mondtam, hogy Melanie rosszul bánik velem. Sok szar dolog történt. Aznap éjjel elmentem Larry lakásába, hogy cuccot szerezzek, vagy hogy szétverjem a helyet. Útközben valami fickó fölvett, és húsz dollárt fizetett, hogy nézzem, ahogy kiveri. Larry lakásában töltöttem az éjszakát, szomorúan, megszabadulva a dühömtől. Még mindig nem tudtam megbocsátani Larrynek, bár Jennifernek szerető, aggódó embernek tűnt, aki szeret. Larry azt mondta neki, hogy az ölelkezésen és a csókolózáson kívül nem történt köztünk semmi. Nagyon nehéz leírnom ezt. Melanie azt mondja, aggódik, mert szerinte drasztikus változáson mentem keresztül az elmúlt két hétben, és hogy néha teljesen ki vagyok ütve, aztán kétségbeesem. Annyira próbáltam titkolni. Egész nap nem vettem be semmit és már este van. Félek. Larry le akar lépni Mexikóba, arca felvillanyozódik, ha arra gondol, micsoda drogokat lehet ott szerezni, vagy a helyes kis mexikói nőre, aki majd gyerekeket szül neki. Végül is nem vagyok több, mint egy tizenöt éves, nevelt gyerek, akivel elszórakozik. És annyi tablettát sem hajlandó már adni. Nagyon félek. Larryt leginkább a tablettái teszik annyira ellenállhatatlanul vonzóvá, engem pedig a megszállottjává, de azért ez a dolog róla is szól. Számítok rá, és betöltöm az életében tátongó űrt a szeretetemmel és a társaságommal. De ha nem kapok tőle több cuccot, akkor nem tudom, mit fogok tenni. Nem tudom, mennyire súlyos a helyzet a drogokkal, de egyre több mindent elfelejtek, és egyre égetőbb szükségem van rájuk. Senkivel és semmivel nem törődöm, kivéve Larryt és a tablettáit. Nincs időm a barátaimra, nem csinálom meg a leckét, amit a tanárom ad föl, nem gondolok többé Jennifer érzéseire, sem az önálló lakhatásra. Ez persze nem igaz, de nincs meg bennem az erő, hogy ellenérvekkel álljak elő, pláne ha arra gondolok, hogy dolgozhatnék, és akkor azonnal lenne saját lakásom. Még dr. Hightowerre sem gondolok. El sem mozdulok a telefontól, ha Larry éppen nincs velem, csak arra várok, hogy hívjon; mintha már nem is lenne saját életem. És erre itt áll előttem lelkendezve, hogy leléphet a földi Paradicsomot jelentő Mexikóba, és azt várja tőlem, hogy együtt örüljek vele. Azt mondja, szeret, és segíteni akar nekem, de az meg sem fordul a fejében, hogy ha lelép, akkor visszamegyek az utcára, vagy meghalok. Iszonyatosan magányos leszek nélküle vagy a tablettái nélkül, mert akár az egyik, akár a másik, arról nem is beszélve, ha mindkettő eltűnik az életemből, akkor nem marad benne semmi. Nem tudok szembenézni a ténnyel, hogy Darvon, válium, metadon nélkül kelljen tovább élnem, meg az összes többi szer nélkül, aminek nem jut eszembe a neve. Nem hiszem, hogy Larry továbbra is megszállottan rajong értem. A barátai meggyőzték, hogy a tűzzel játszik, és hogy manipulálom. Lehet, hogy így kezdődött, de amikor ilyesmit teszel valakivel, mindig te bánod meg a végén. Elcsábíthattam volna Larryt szántszándékkal csak a drogokért, de most már kötődöm hozzá, és nem bírok ki nélküle egyetlen percet sem. Ha talál magának valaki mást vagy lelép, azt nem fogom tudni elviselni!

109

Nem fogom ezt így túlélni. A reggelek a legszörnyűbbek. A napok olyanok, mint a túlsúlyos nők fakó, alaktalan ruhái. Dr. Hightower azt mondja, hogy az erdő szélén áll, miközben én robogok végig egy ösvényen, ő pedig folyamatosan kiáltozik nekem: „Rossz úton jársz, Evelyn!” De mit tehetnék? Nem beszélhetek erről senkinek, mert meg kell mutatnom, mennyire összeszedett vagyok, írok, novellakurzusra járok, magántanárom van, és szeptembertől vár az önálló élet. Senki nem vette észre, hogy mindezt vékonyka cérnaszál tartja össze, és a legkisebb fuvallat összedöntheti. Larry azt mondta, este nyolckor hív, már fél nyolc van, úgyhogy nem mozdulok a telefon mellől. Ma dolgozik, de fél órára tudunk találkozni. Egyre nyersebben kérem a drogokat, ő pedig egyre nyersebben utasítja vissza a kérésemet, és egyre kevesebbet ad. Most tényleg kell valami, Larry. Kétlem, hogy drogok nélkül tudnám szeretni; ami a férfiakkal kapcsolatos érzéseimet illeti, a tablettái ellazítanak, boldog leszek tőlük, és szeretetteljes. Már majdnem két hete nem voltam senkivel, Larryt kivéve. Melanie-val nem beszélek, mert nincs értelme. Ma délután azt tanácsolta, hogy menjek elvonóba, és szálljak le a cuccról. Nem voltam vele tisztában, hogy ennyire látszik rajtam, milyen állapotban vagyok. A viselkedésemből arra következtet, hogy lövöm magam. Istenem! Próbálom elkerülni, hogy nekimenjek a tárgyaknak, de ma reggel észrevettem, hogy a kezemen megint van egy újabb horzsolás. Hogyan történhetett? Az is furcsa, hogy egyik seb vagy horzsolás sem fáj. Triviálisnak hangzik talán a többi cucc után, de minden este be kell vennem egy Rivotrilt, hogy el tudjak aludni. Mi vagyok én, egy két lábon járó tabletta? De – akkor már belemehetek minden részletbe – annyira alattomosak ezek a cuccok; eleinte azt hittem csak mókát és menekülést jelentenek Larry pirulái, nem gondoltam, hogy ennyire kétségbeesetten szükségem lesz rájuk. Most már kezdem megérteni, miért fogja magát valaki, és rabol ki egy gyógyszertárat, hogy megszerezze, amire szüksége van. Nincs az az erő, hogy végigcsináljak egy elvonókúrát, mert a drogok nélkül az életem egy sivatag lenne. Nincs semmim ezen kívül, csak az írásom és az a tablettákhoz képest semmi. Semmi. Amikor beveszem Larry tablettáit, akkor minden és mindenki megszűnik a számomra, az elégedettség és a beteljesülés biztonságos világába kerülők. Sikeresnek érzem magam; van helyem a világban. Hát nem nagyszerű? De egyre jobban elönt a félelem – Larry egyre kisebb adagokat ad, és amikor elmegy, akkor a szeretőmet és vele egy világot fogok elveszíteni –, teljesen tanácstalan vagyok, tisztában vagyok az elkerülhetetlennel, mégis túlságosan el vagyok veszve ezen az ösvényen ahhoz, hogy megforduljak, és odafigyeljek dr. Hightower kiáltásaira.

Május 19. Most értem haza dr. Hightower rendelőjéből. Nem volt jó; Larry néhány nappal ezelőtt hagyott egy üzenetet a pszichiáterem üzenetrögzítőjén, amin elmondta, hogy milyen fontos vagyok neki, és mennyire aggódik értem. Jenniferrel ellentétben dr. Hightower az első perctől kezdve nem hitt neki, mélyen a szemembe nézett, és többször elismételte, hogy ha valaha rájönne, hogy hívják Larryt, azonnal lecsukatná. Először azt hittem, viccel. Bárki bármit gondol is a kapcsolatunkról, én kedvelem Larryt. Ő is csak ember – intelligens, érzékeny emberi lény, aki szerintem jót tesz velem. Mások szemében talán nem tesz jót nekem, de bármennyire elfogult is az ítéletem, én vagyok az, aki elfogadja a drogot, sőt könyörög érte, és én vagyok az, aki annyira ragaszkodik hozzá. Bármikor elküldhetném, ha akarnám, de a tabletták miatt nem vagyok rá képes. Valószínűleg egy csomó mindenben hazudott nekem, de az én szememben akkor is csak egy ember, aki nem tett semmi rosszat, és akit vétek lenne lecsukni. Az egész beszélgetés nagyon kínos volt. Mintha a pszichiáterem és Larry álltak volna egymással szemben. Vajon ki fog nyerni? Úgy érzem, dr. Hightower már nem olyan fontos, bár az nagyon aggasztott, amikor megállapította, hogy amióta Larryvel találkoztam, a

110

rengeteg erőfeszítés árán elért közös sikereink egy része úgy, ahogy volt, eltűnt a süllyesztőben. Szerintem szadista dolog dr. Hightower részéről, hogy Larryt rács mögött szeretné tudni. Lehet, hogy még kiskorú vagyok, de nem kell úgy kezelni, mint egy kisbabát. Legtöbbször igenis tisztában vagyok vele, mi történik a kapcsolataimban, és tudatában vagyok, milyen dolgokba megyek bele. Az a helyzet, hogy per pillanat nem léteznek számomra olyan kategóriák, hogy jó és rossz – a drog boldoggá tesz, és jól érzem magam. Az idő is egyre melegebb. Melanie azt javasolta, menjek be egy pszichiátriára, és az az érzésem, dr. Hightower is kacérkodik ezzel a gondolattal. Ez nagyon aggaszt. Állandóan ki vagyok merülve, rengeteget alszom, de soha nem elég; ez a drog miatt van. Mindenki meg van róla győződve, hogy fogalmam sincs, mit teszek? Talán Larry tudatosan manipulál engem, az egésszel az volt a célja, hogy fájdalmat okozzon, és egyáltalán nem érez semmit irántam. Tisztában vagyok vele, hogy talán ez a helyzet. De változtat ez bármin is? Számomra nem, most, amikor úgyis annyira rá vagyok állva az önpusztításra.

Május 23. A találkozó Jenniferrel és Melanie-val több mint két órán át tartott. Fájt Jennifer tiszta, sápadt arcát és kék szemét látnom. Főleg Larryről és a kábítószerről beszélgettünk – jövő szerdán megint eljön, hogy megnézze, mennyit változott a helyzet. Ha nem állok le a cuccal, akkor ők ketten bekísérnek az elvonóra. Jennifernek rutinja van abban, hogy a gondozása alá tartozó gyerekek „barátait” bezárassa, akik droggal látják el, szexuálisan kihasználják vagy striciként futtatják őket. Az egyik ilyen fickó most szabadult hat hónap után az Oakalla börtönből, Jennifer börtönben szeretné látni Larryt, amennyiben nem szakítjuk meg a kapcsolatot. Megkérdeztem, mi a helyzet az önálló lakhatással. Melanie legalább megemlítette, hogy mostanában mindig időben hazaérek, és az otthoni szabályokat is jobban betartom, de Jennifer, mintha meg sem hallotta volna ezt a jó hírt. – Mi lenne, ha most azonnal lelépnék, az utcán dolgoznék, és azonnal lenne saját lakásom, akkor mi történne? Jennifer azt válaszolta, hogy az Outreach azonnal értesítené a rendőröket, akik átkutatnák azt a városrészt, ami szinte lehetetlenné tenné számomra, hogy kint álljak az utcán. Természetesen továbbra is találkozom Larryvel. Szombat reggel úgy néztem ki, mint aki a halálból tért vissza. A metadontól nem kifejezetten szépül meg az ember. Megállapodtunk, hogy azt mondom majd Melanie-nak, Jennifernek és dr. Hightowernek, hogy szakítottunk. Nem volt könnyű így dönteni; éreztem, ahogy dr. Hightower próbál a helyes útra terelni. Melanie-nak már meg is mondtam, hogy szakítottunk, mert Larryt nagyon megijesztette a börtön gondolata, főleg mert ott nem juthatna hozzá a tablettáihoz. Először hitt nekem, és büszke volt rám, de egyre nehezebben leplezem, hogy be vagyok tépve. Sokkal nehezebb dolgom lesz dr. Hightowerrel, de erre most inkább nem is gondolok. Pokolian fáj a szemem. Mostanában főleg váliumot szedtem Darvonnal és más nyugtatókkal együtt, meg gyakorlatilag bármit, amihez hozzájutottam. Larry egypár napon keresztül azt mondta, hogy soha többet nem ad nekem metadont és mást is csak ritkábban. Egyik délután két váliumot nyomott a kezembe, és hozzátette: – Ennyi volt. Amikor kiszállt az autóból sikerült még egy váliumot elvennem a kesztyűtartóból; szerencsére végül mégis adott még négy darabot. Valószínűleg egyre ellenállóbb vagyok. Alig érzek valamit annak ellenére, hogy szívok és vodkázom a tablettákra. Történt valami hihetetlen. Ez már a második év, hogy nyertem az esszé kategóriában a Canadian Author and Bookman magazin gimnáziumi és egyetemi pályázatán. A líra és próza kategóriában a győztesek mind a ketten egyetemisták. A „Streets” című esszémmel nyertem –

111

meglepő, hogy az írásaimmal még mindig érek el eredményeket, miközben minden más összeomlani látszik. A Larryvel való kapcsolatomból két vers is született, még ha ez volt az egyetlen pozitív hatása is: az egyik a „Tambourine Man” (a tablettákról), a másik a „Hanging On” (a metadonról és az öngyilkosságról). Bárcsak ne fájna ennyire a szemem. Délután találkozom Larryvel; ma éjjel nem megy dolgozni, hogy be tudja szerezni a váliumot.

Május 29. A többi gyógyszer mellé elkezdtem Mandraxot szedni (ami a Quaaludeshez hasonló, erős altató). Nagyon megrémiszt, mivé kezdek válni Az időbeosztásom Larry körül forog; most délután egy óra van, és kettőkor találkozom vele, hogy megkapjam tőle a cuccot. Amikor először vettem be Mandraxot nagyon furcsa volt. Majdnem elaludtam tőle, de ahogy behunytam a szemem, elkezdtem szédülni, mint egy körhintán, a csillámporral teli sötétségben… Minden erőmmel azon vagyok, hogy kevesebbet nyomjak. Táncolok, ahogy csak bírok – az írás és a drog vonzása között őrlődöm. Olyan szép színesek a tabletták… Betéptem. Csodálatos és sikeres író szeretnék lenni, de a hullámok összecsapnak a fejem fölött. Nemcsak szalmaszálakba kapaszkodhatom, de még így is nehéz. Dr. Hightower már nem sokat számít, és ez baj, mert ő tudna segíteni, ha hajlandó lennék együttműködni vele. Lehetne belőlem Kanada egyik leghíresebb írója, vagy egy drogos, de bele is halhatok. Ezek a lehetőségek.

Május 31. Vasárnap délután van. Gyakrabban kellene írnom ezekre a lapokra. Az írás jobb, mint a drog; szükségem van rá a túléléshez. Larry tudtán kívül kimentem a Broadwayre péntek este. Hűvös volt, és a feketeségből hirtelen szakadni kezdett az eső; nem láttam senki mást dolgozni. Jó pár váliumot beszedtem, mielőtt kimentem volna, úgyhogy nem volt semmi gáz. Nincs rossz kuncsaft. Larry holnap vesz nekem metadont a barátjától, Kyle-tól. Mióta ismerjük egymást, Larry körülbelül nyolcszor nyomott metadont, és esküdözik, hogy többször nem fog, különben újra teljesen be fog gőzölni. Tíz évig volt metadonkúrán, és mielőtt velem találkozott, már egy éve nem élt vele. Azt is megfogadta, hogy nem nyom több Mandraxot, mert utána napokig nem tiszta a tudata. Piszkál a lelkiismeretem. Nem kellene metadont nyomnom, de annyira jó érzés. Próbálok vigyázni magamra; a drogok nélkül, amik átsegítenek a napokon, megölném magam, de folytatnom kell a küzdelmet. Elfeledkeztem a halálról. Most azon vagyok, hogy hírnevet szerezzek az írásaimmal, olyan távlatokban is gondolkodom, hogy ha idősebb leszek Torontóba szeretnék költözni.

Június 5. Péntek délután van. Szerdán találkoztam Larryvel és a fiával, Kirk-kel egy kávézóban. Kirk rossz színben volt a napsütésben; állandóan sűrű fekete fürtjeit babrálta. Nagyon sápadt volt. Négy Darvont adagoltak ki nekem. Kirk elment kiváltani a receptjeit, és nyolc Darvont vett be, megfeledkezve róla, hogy korábban már négyet bekapott. Ki kellett szállnia a kocsiból hányni, mielőtt továbbmehettünk volna. Sötét napszemüvegben üldögélt a hátsó ülésen. Úgy volt, hogy kiveszünk egy videót, és fölmegyünk Larryhez, de Larry bejelentette, hogy inkább kettesben szeretné tölteni velem az éjszakát. Kirkkel mind a ketten úgy értelmeztük ezt a bejelentést, hogy dugni szeretne, és Kirk sírva fakadt. Istenem, a drog tényleg szétcseszi az embert. Kirk sokáig sírt a kristályosan csillogó, hippinapszemüveg mögött. Aztán Larry is sírva fakadt, mert ő csak sétálni szeretett volna velem. – Ki akartad engedni a gőzt – vádolta Kirk.

112

Én csak vigasztaltam mindkettőjüket. Betépve. A könnyek, a tabletták és én próbáltuk tartani bennük a lelket. Elhajtottunk egy házhoz, ahol Kirk eltűnt egy időre, és két ív bélyeggel tért vissza. Azt mondta, a hippi, akitől a cuccot vette, benyalt egyet, és egy lángoló gömböt látott az égen, majd hozzátette, szívesen visszamegy, és harminc dollárért szerez nekem tíz dupla bélyeget. Larry azzal vádolt, hogy az LSD-n kívül semmi más nem érdekel.

Június 9. Azóta, hogy szombat délután bevettem néhány Darvont, tiszta vagyok. Ma pedig már kedd van. Phű! Tényleg próbálkozom, pedig olyan, mintha egy édességboltba küldtek volna be egy csomó pénzzel, mert tele vagyok LSD-, válium-, Darvon- és Mandrax-tartalékokkal. Tegnap rémálmom volt, otthon laktam, és állandóan ugráltattak a szüleim – kényszerítettek, hogy menjek le a tengerpartra, ahol egy dr. Hightower-kinézetű férfi állt. Nem ismert meg, nem mozdult. Ott álltam, és a hullámokat bámultam. Biztos úgy érzem, dr. Hightower kezd lemondani rólam. Tegnap megint találkoztam Larryvel egypár órára. Tartott egy hosszú szünetet munka közben. Meg volt fázva, hányingere volt, és láza. Én is meg voltam fázva, és az étteremben észrevettem, hogy az arcom tűzpiros, és lángol. Larry lopott az anyjától Darvont, aki fájdalomcsillapítóként használja, és hármat nekem adott. Úgy döntöttem, nem veszem be, és betettem a táskámba. Larrytől kaptam egy fekete bőrerszényt, és abban tartottam a lakókocsija kulcsát; valamint Melanie kulcsait, két Rivotrilt, egy kis hasist meg füvet. Kezem a megszokott mozdulattal kutatta át a táskám tartalmát, de hirtelen elfogott a pánik – nem találtam az erszényt! Szerencsére a marihuánán kívül nem volt benne más drog. Visszamentünk az étterembe, és mindent átkutattunk. Kétségbe voltam esve, rettegtem, mit fog szólni Melanie, ha megtudja, hogy elveszítettem a kulcsát, pont most, amikor annyira erőlködtem, hogy bebizonyítsam, elég összeszedett vagyok ahhoz, hogy egyedül lakjam. Végigkutattuk a kocsit, Larry cuccait, az utcát; ötször kiürítettem a hátizsákomat. Másfél órán át kerestük. Kész voltam. Biztos kiesett útközben, és valaki fölvette. Végül is a belvárosban voltunk, közel Granville-hez. Hála Istennek, a többi tablettát nem abban az erszényben tartottam. Annyira el voltam keseredve, hogy mire hazaértem, üvöltöttem. Melanie meg volt lepve, hallgatott. Rájöttem, hogy sem ő, sem pedig Jennifer nem fogják elvenni tőlem a lehetőséget, hogy egyedül lakjak. Eltartott egy darabig, amíg megnyugodtam; egyszer csak kiborítottam a táskám tartalmát a nappali közepére, és üvöltözve rugdosni kezdtem a cuccaimat mindenfelé. Fél egy körül bevettem egy Rivotrilt, hogy el tudjak aludni és reggel ötkor ébredtem. Tényleg beteg vagyok, azt hiszem, influenzám van. Kurva élet, Larrynek meg kell fizetnie, amiért megfertőzött. Legalább vasárnap délután óta tiszta vagyok. Jólesik ez a tudat, még akkor is, ha ennyire le vagyok betegedve! Amikor legközelebb lecsót nyomunk, a függőhídra akarok menni. Larry kisgyerekkora óta nem járt ott. – Mi lesz, ha leesünk? – kérdezte teljes komolysággal. Nem fogunk leesni; nem, azt nem. Milyen érzés lenne – így meghalni? Persze hogy érdekel, hogy meghalok-e; úristen. De lehet, hogy Larry fog leesni Ezt szeretném? Főleg azért szeretnék tiszta maradni, mert tegnap összefutottam a volt matektanárommal, és sokat beszélgettünk. Mi a prostitúció és a kábítószer, ha nem egyenes út lefelé egy meredek lejtőn? Tudjuk. Mindent megteszek – legalábbis mindig ezt mondom. Fél órát késtem dr. Hightowertől, miután bevettem az egyik féltve őrzött Darvont. Attól elmúlt a fájdalmam, hogy egy füstös hálószobában üldögélek, szomorú Bob Dylandalokat hallgatva, teljes hangerőn, és magamat okolom Larry problémái miatt.

113

– A drogosok mindig késnek – jegyezte meg dr. Hightower. A beszélgetés után a Diary Queenben vártam Larryre. Mint általában, húsz percet késett. Remegett a keze, és mivel a maradék Mandraxát elosztogatta, adtam neki egy Rivotrilt. Mostanra viszont már annyira hozzászokott a nyugtatókhoz, hogy meg akarta kérni az orvosát, adjon neki valami mást; azt is mondta, hogy ha ezzel a lendülettel folytatja, két héten belül könyörögni fog, hogy tegyék vissza a metadonkúrára. Elmentünk Kyle-hoz és a barátnőjéhez, Wendyhez. Öt percet kellett várnunk, hogy Wendy végre pongyolában és teljesen elszállva ajtót nyisson. Kyle tisztában van vele, hogy Wendy soha nem fog tudni lejönni a metadonról, de átsegítik egymást a hullámvölgyeken, ahogy én és Larry is, azt hiszem… lefelé a lejtőn. Kyle is előbotorkált, bűzlött a marihuánától. Undorító. A lakásban hatalmas kupi volt – rúzsok és szennyes ruhák hevertek a földön, az asztalon halmokban álltak a régi újságok és a metadonadagoló poharak. Azért jöttünk, hogy Larry vegyen nekem egy kis metadont – korábban, még a kocsiban bevallotta, hogy szombaton, amikor mind a ketten Mandraxot vettünk be, ő aznap már metadont is nyomott. Kyle ledobta magát a kinyitható kanapéra, Larry pedig a földre. Egy heroinüzletről beszéltek, amin már dolgoznak egy ideje, miközben én fél füllel hallgattam őket, elnézve Larryt, ahogy unciákról, árakról, grammokról beszél, és Kyle-t, aki márványszoborarccal, elhaló hangon válaszolgat. Larry a metadon után érdeklődött, de Kyle közölte, hogy már nincs neki – mert egy órát késtünk, és azt hitte, már nem is kell Larrynek. Holnap szerez majd. Larry kétségbeesett tekintettel és egy riadt állat arckifejezésével fordult felém. Hogyan nyugtathatnám meg? Gyorsan rávágtam, hogy nem azért találkoztam vele, hogy metadont vegyen nekem, és különben sem arra használom, hogy droghoz jussak. Keresgélni kezdett a táskájában, és elővett négy Darvont, aztán kiszaladt a konyhába, és egy pohár vízzel tért vissza. Bevettem a Darvon tablettákat, nem törődve a pohár alján leülepedett fehér nyálkával. Úgy döntöttem, egyet meghagyok holnapra. Larry odakúszott elém. Üvöltött. – Vedd be a szaros cuccot! Betömöm a kibaszott szádba, ha nem veszed be. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nekem nincsenek Darvon-receptjeim, mint neki. A Valiumot elég könnyű beszerezni – és Larry százával vehet Kyle-tól –, de én fájdalomcsillapító-függő is vagyok. A fájdalomcsillapítók nemcsak a testemben, de a fejemben is enyhítik a fájdalmat Kyle Larryt nézte. A szeme hatalmasra nyílt széles arccsontja és kemény állkapcsa fölött. – Larry, mi a francot művelsz? Megőrültél? Miért próbálod droggal tömni ezt a fiatal lányt? – Csak vedd be azt a szaros tablettát, mielőtt tényleg dühös leszek! Végül föladtam, és bevettem az utolsó kapszulát. Larry megnyugodott, és azt magyarázta, hogy ő csak annyit szeretett volna, hogy beüssön a cucc, ez minden. Csak azért voltam hajlandó bevenni az utolsót, mert biztosított róla, hogy van még számomra valami a tarsolyában. Wendy besétált a nappaliba. Larry elmesélte nekik, hogy szeretném kipróbálni a heroint, csak egyszer, csak hogy megtudjam, milyen igazán elszállni. Kyle és Wendy kétségbeesetten és aggódva pillantottak rám. Kyle összeszedte magát, és mereven Larryre nézett. – Neked elment az eszed. Nem vagy tisztában vele, mit művelsz. Képes lennél beadni egy fiatal lánynak élete első belövését? Megpróbáltam elmagyarázni Kyle-nak a fű és a metadon ködén át. – Csak egyetlenegyszer akarom kipróbálni. Esküszöm. Csak érezni akarom, ahogy a tű belém fúródik. Nem értette meg. Wendy azt magyarázta, ne kezdjek el soha heroint használni. Kyle megpróbált rámutatni a kívánságom súlyos következményeire:

114

– Huszonnégy órában fogod nyomni az utcán, csak hogy megszerezd a napi adagodat. – Csak egyetlenegyszer fogom nyomni. – Mindenki ezt mondja. Elfordult, és tekintetét Larryre szegezte, és egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy Kylenak igaza lehet. Larry beadta a derekát és nem lőtt be. Igazából úgysem lennék soha heroinista. Az írás sokkal fontosabb.

Június 17. Larry egyre inkább a pszichológusaként használ, az érzelmi, szexuális és drogproblémáira. Meg van róla győződve, hogy én vagyok az oka, hogy nincs pénze – amikor megismerkedtünk, egy hétig nem ment dolgozni, aztán minden szombatot kihagyott –, engem okol az alvásproblémái miatt, és az is az én hibám, ha nem vagyok otthon, amikor hív. Ezeknek a vádaknak persze semmi értelmük, amikor egyszerűen ránézek, hogy ezt hogy érti, azzal vág vissza, hogy: „Persze te ezt nem érted, mi? Hogyan is érthetnéd? Végül is egy naiv tizenöt éves lányhoz beszélek, aki érzelmileg és szexuálisan is éretlen, és aki azonnal bemenekül egy sarokba, ha valaki körülötte kicsit is felhúzza magát!” Úgy néz ki, kapcsolatunk a végét járja. Az élet nem csak Larryről, a Darvonról és a metadonról szól. Gyakran vagyok rosszul, de az utolsó Darvont két nappal ezelőtt vettem be. Tegnap dr. Hightowerhez is pontosan odaértem, aminek mind a ketten örültünk. Megint rájöttem, mennyire csodálatos, hogy újra tudunk együtt dolgozni, hogy képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni, és hogy a drogok kezdenek kiürülni a szervezetemből. Tegnap kimentem az utcára. Bevettem két váliumot, mielőtt kiléptem volna a kapun, hogy ne féljek, de még ennek dacára is ott táncolt a tudatomban egy torkomnak szegezett kés képe. Nem volt semmi gond. Dr. Hightower mélyen a szemembe nézett, mintha belém látott volna, és megkérdezte: – A pénzen kívül miért csinálod? Egy csomó minden miatt, azt hiszem. Ez is egy formája az önpusztításnak, a múltbeli sérelmek és a kiszolgáltatottság felidézése. Egyfajta hatalom a kuncsaftok felett, az, hogy fizetniük kell érte, hogy elég vonzónak találnak ahhoz, hogy bankjegyeket húzzanak elő a pénztárcájukból, mielőtt letolnák a nadrágjukat. Az utóbbi a legelfogadottabb elmélet a pszichiáterek körében a prostikról, és azt hiszem, ez áll a legközelebb az igazsághoz. Össze tudok kaparni egy számomra kedvező, szívszorító történetet – egy igaz történetet; az önálló lakhatásra gyűjtök, meg arra, hogy egyenesbe jöjjek. De a prostitúció lassan elfeledteti veled az eredeti céljaidat.

Június 18 Larryvel azon a környéken sétálgattunk, ahol hatéves koromig laktam. Előjöttek az emlékek, ahogy a régi otthonommal szemben ültünk a lépcsőkön, és Larry átölelt, mint egy apa vagy egy pszichiáter, vagy valaki más, aki meg tud óvni a rengeteg fájdalomtól. Feltört egy emlék, ahogy nagyon kis gyerekként mászkálok egy napsütötte szobában, és egyedül vagyok a házban, sírva fakadok, mert azt hiszem, a szüleim elhagytak. Eszembe jutott egy másik eset, amikor éjfél után felriadtam a kiságyamban, mert a szüleim veszekedtek a szobájukban; rettegtem tőle, hogy az anyám a sipító hangjával és azzal a különös képességével, hogy érzelmileg megsebezzen bárkit, halálra sebzi az apámat, aki annyira közel állt hozzám, amikor kicsi voltam. Ő mindig bejött hozzám, ha meghallotta, hogy sírok, hatalmas kezét bedugta a kiságy rácsai között, és én megkapaszkodtam benne. Aztán ebbe a vigasztalásba általában berobbant az anyám, a beszűrődő fény megvilágította apám sápadt arcát, anyám pedig sikítozni kezdett, hogy ha azon nyomban nem hagyom abba, akkor ő itt hagy minket. Akkor vajon mihez fogok kezdeni egy ilyen mihaszna fickóval, aki még arra sem lenne képes, hogy gondoskodjon rólam? Akkor egyedül lennék kint a hidegben, és

115

mardosna az éhség. Az apámnak ezek után nagyon sok időbe telt megnyugtatni engem; igazából soha nem volt képes megszabadítani túlérzékeny lányát a rettegéstől.

Június 19. Larry fölhívott tegnap este, és megbeszéltük, hogy fél kilenckor találkozunk. Megmondtam neki, hogy dr. Hightowernek igaza volt, ami a kapcsolatunkat illeti, és hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha véget vetnénk neki – különösen nekem, de hosszú távon neki is. Az ő szíve valójában a kábítószerért dobogott, csak időszakosan egy tizenöt éves lányért, akinek a szerelme iránta tényleg naiv volt Minden erőmmel próbáltam rávenni, hogy szakítsunk, miután egész nap ezen gondolkodtam. El akartam hagyni Larryt. Dr. Hightower, dr. Graham, Jennifer és Melanie mind úgy gondolták, hogy a kapcsolatunk nem vezet sehova, csak egyre jobban kihasználnánk egymást. Most úgy gondolom, hogy szeretem, de jobban tenné, ha visszamenne az igazi szerelméhez, mint hogy tovább húzzuk ezeket a napokat és heteket – csak egyre nehezebb lenne mindkettőnk számára. Larry nem azért akart találkozni velem, hogy közölje: „Isten veled, örülök, hogy megismertelek.” A beszélgetés vége felé a mögöttem ülő dr. Hightower képe, akinek segítségével a szakítás gondolatát szavakba öntöttem, kezdett eltűnni, és úgy éreztem, látnom kell Larryt; istenem, mennyire látni akartam. Kapcsolatunk annyira intenzív volt, hogy nem lehetett ilyen egyszerűen véget vetni neki, úgyhogy végül engedtem Larrynek. Csalódottan, mégis várakozással telve elindultam, hogy találkozzak vele. Próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy mindent a maga idejében, meg hogy minden rendben van, és hogy mit számít a pszichiáterem, különben is, de nem tudtam többé így nézni a helyzetet.

Június 21. Larryvel két órán keresztül beszélgettünk a múltkor az autóban. Elmagyaráztam neki, miért kell azonnal szakítanunk, és hogy miért nem működne egypár hét vagy hónap múlva a dolog. Most még könnyebb lenne, mint később. Minél tovább húzzuk, Larry annál több keserűséggel gondolna rám, csak egy tizenöt éves kurva tennék a szemében, aki a pusztulásba kergette őt, a férfit, aki úgy érezte túlságosan is törődött vele. Szédelegtem, és nem akartam, hogy ez történjen velünk. Azt kívántam, bárcsak Larry kiugrott volna a vezetőülésből, hogy lefogjon maga mellett, ne engedje, hogy dr. Hightower szavai elhagyják a számat, hogy véget vessen ennek az élethalálharcnak. De Larry semmi ilyet nem tett. Neki megvoltak a tablettái meg amit csak akart, hogy elnyomja a nélkülem töltött napok fájdalmát. De nekem Larry nélkül muszáj tisztán végigcsinálnom. Ismeretlen szédülés fogott el, forogni kezdett velem a világ, aztán elveszítettem az eszméletemet. Larry végül mégiscsak kiugrott az üléséből, átszaladt az én oldalamra, és kívülről feltépte az ajtót. – Rendben, ha annyira felnőttnek érzed magad. Most mennem kell dolgozni. Azt hiszed, a pszichiátered vágja a szitut, mi? Ő megérti az embereket? Talán én kapok száz dollárt óránként, hogy veled legyek?! Üvöltött. Még mielőtt megmozdulhattam volna, vissza is ült a vezetőülésbe. A lábam mintha ólomból lett volna. Aztán az autó kerekei forogni kezdtek, majd Larry eltűnt. Tegnap reggel korán felébredtem, úgy öt óra körül, hogy hideg vizes ruhát tegyek a szememre. A metadon miatt fáj, amit Kyle-tól és Wendytől vettem, aztán még nyolcig sikerült visszaaludnom. Délelőtt tíz körül sikerült elérnem Larryt, amikor már egyáltalán nem éreztem magam a világ tetején – minden drognak megvan a maga utóhatása, és a metadon sem kivétel. A tudatom zavaros volt, és rosszul voltam. De minden rendben volt. Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan hülyén viselkedtem a múltkori szakítás alkalmával. Azonnal megbocsátott. Egész szombaton együtt voltunk – sikerült szereznem tőle három Darvont öt váliumért, aztán egy Mandraxot két Rivotrilért.

116

Nagyon rosszul voltam a metadon miatt, és pihenésre volt szükségem; nagyon fáradt voltam. Nem sokkal éjfél után lefeküdtünk, teljesen ki voltam merülve – a vergődés dr. Hightower és Larry között teljesen összezavart, és kiszívta minden erőmet.

Június 25. Fel kell tennem magamnak a kérdést, vajon van-e bármi értelme annak, hogy tovább írjam a naplómat. A drog miatt nagyon nehezen írok, ha pedig túladagolom magam, és leugrom egy hídról, akkor ezek a lapok szét fognak ázni. Csak azért dolgoztam vele ennyit, hogy kárba vesszen? Kedden Melanie-val elmentünk a szüleimhez, hogy elhozzuk a cuccaimat. Miután dr. Hightowerrel beszéltem, nem féltem a dologtól. Dr. Hightower a beszélgetés alatt csak ült a székében, mint egy darab fa, és nem volt valami segítőkész. Larry meggyőzött róla, hogy dr. Hightower semmiben nem tud nekem segíteni és nem is akar. Lehet, hogyha elhiszem Larry szavait, azzal egyben be is teljesítem őket? Dr. Hightower megállapította, hogy félek hazamenni még több mint egy év múltán is, de tényleg nem volt bennem félelem. Úgy gondoltam, mókás lesz újra besétálnom a szüleim életébe, hogy megfizessenek azért a tizennégy évért, ami alatt ezt a zavarodott emberi lényt létrehozták. Emlékszem, mennyire fáradt voltam a beszélgetés alatt, mert átvettem Larry alvási szokásait, remélve, hogy így megkönnyítem a dolgát. Túl sok a drog, túl sok a stressz, úgyhogy szaggatottan, zaklatottan alszom. Remegni kezdett kezem, amikor beléptem a régi szobámba. Dr. Hightower erre nem készített föl. A családommal való találkozás nem jelentett problémát, de újra itt lennem a régi házban lesújtó volt. Már nem ugyanaz az ember voltam, betolakodónak éreztem magam, idegennek. Jó pár váliumot be kellett kapnom, hogy kibírjam, pedig tisztán szerettem volna végigcsinálni ezt a helyzetet. Később sikeresnek tartottuk az akciót, Melanie autója csak úgy roskadozott a táskákba és dobozokba tömött cuccaimtól, győztes mosoly ült az arcomon. Csak később őrültem majdnem bele, amikor a cuccok már a szobámban voltak. Túl sok volt ez nekem. Levelek százai, visszautasító, gratuláló levelek, magazinok, amikben tizenkét-tizenhárom évesen megjelentek az írásaim. Díjak, amik a falaimat díszítették, egy halom könyv, amit újra meg újra átrendeztem; a legkisebbtől a legnagyobbig, a keményfedelestől a puhafedelesekig, a regényektől az esszékötetekig, mindent. Voltak tankönyvek és magazinok. Ott ültem a könyvek között, a rólam szóló újságcikk kivágások között, amik gúnyosan néztek rám a földről. Nem voltam semmi több, csak egy drogos, egy senki. Kudarcot vallottam. Ott hasított belém a felismerés. Nem fejlődtem eleget íróként az elmúlt egy évben – hova tűnt az eltökéltségem? Korábbi sikerek. Ez volt életem legrosszabb éjszakája. A Rivotril, a meleg tej, egy fél Mandrax és Darvon sem segített, nem jött álom a szememre. A szobám tele volt egy tehetséges, idegen fiatal lány trófeáival. Másnap kezdtem összeszedni magam. Szerda volt Larry egy kis metadonnal érkezett, ami nem volt túl erős, de csodálatos napunk volt, kint voltunk a parkban. Éppen, amikor kezdtem volna depresszióba süllyedni, akkor ütött be a cucc, elszálltam, és boldog voltam. Négy Darvont vettem tőle, aztán eszembe jutott Kyle és Wendy tanácsa, hogy mindig legyek Larryhez őszinte, és elhatároztam, hogy elmondom neki, hogy többször is kint voltam az utcán azóta is, hogy együtt vagyunk. Megbeszéltük. Larry látszólag jól viselte, azt mondta, még mindig szeret és képes így is elfogadni. Melegség áradt szét bennem ellazultam, és szerelmesnek éreztem magam. Aznap estére meghívtak, hogy olvassak föl a verseimből egy húszperces darab után. Egy nő fogadott, aki a Prism International-ben olvasta a verseimet; azt mondta, az én verseim

117

voltak hosszú idő óta a legjobbak, amit a magazinban olvasott. Valószínűleg nálam is őrültebb lehetett. A felolvasás nagyszerűen sikerült. Általában izgulok, és zavar a nézőtéren ülő emberek meredt tekintete, úgy érzem tőle, mintha egy számukra idegen nyelven beszélnék. De amikor felnéztem kusza verseimből, aznap este megértést és lenyűgözöttséget láttam a tekintetekben. A végén éljeneztek, és a nő egy rózsát nyújtott át. Az emberek odajöttek hozzám, hogy elmondják, milyen könnyen azonosultak a képekkel és témákkal, amikről írok, és hogy inspiráltam őket, hogy újra írjanak. Nagyon boldog voltam. Amikor Larry értem jött, morcosnak tűnt. Láthatólag mégsem sikerült elfogadnia, hogy visszamentem az utcára, és elment, hogy elsírja Kyle-nak és Wendynek. Hirtelen az ígéretes nyugati parti íróból visszaminősültem tizenöt éves örömlánnyá, prostivá… kurvává. Nagy zuhanás volt. Hirtelen kimerültnek éreztem magam. Az előbb szárnyaltam, de most a másik életem vette át az irányítást. Larry merevsége bántott és dühített. Nem értett semmit; mintha élveztem volna, hogy le kell szopnom idegenek farkát! Szerinted milyen érzés, ha ennyire kurvának nézik az embert? Vad zokogásban törtem ki. Dr. Hightower szerint a Mandrax pszichotikus periódusokat okoz, és pontosan így érzem én is. Tegnap reggel el voltam keseredve a kettős életem miatt, korábban, amikor elindultam otthonról, jól éreztem magam a bőrömben, most megint szarul vagyok – olyan erővel vágtam be a fürdőszobaajtót hogy a kilincs kiszakadt. Reggelente gyakran elfog a düh, és úgy sikítok, mintha egy gumiszobában lennék.

Június 27. Tudom, hogy folytatnom kell az írást, akár be vagyok tépve, akár tiszta vagyok. Lehet, hogy soha senki nem olvassa el ezt a naplót, de ebben legalább benne van az a hatalmas zavar, amit érzek. Most az írás és a drog vannak egy mérleghinta két végén; még sohasem fajultak idáig a dolgok. Nehezemre esik az írás. Az elmúlt néhány nap tele volt droggal és zavarodottsággal. Most szombat este van. Egy napot sem bírok ki cucc nélkül. Tegnap nagyon sokan voltak az utcán. Ez volt a legőrültebb éjszaka; mindenki részeg volt és mivel kitört a szünet, tele voltak az utak fiatal srácokkal, akik obszcén dolgokat kiabáltak az ember után az autókból. Egypáran osztoztunk a sarkon; rendőrök figyeltek minket. Csak egy újabb lyuk voltam, amit ki lehetett használni, nem érdekelt, hogy kuncsaftokat szerezzek, vagy hogy pénzt csináljak, csak az, hogy megalázzam magam, és hogy hátha valaki kiloccsantja az agyamat. Csak azért mentem ki, hogy bebizonyítsam, nem vagyok semmi több, csak egy kurva. Minden nő álarc mögé bújt festett szőke haj, durván sminkelt arcok. Én egyetlen kuncsaftot szereztem, könnyezni kezdtem, amikor hazavitt és közben a hatvanas évekről beszélt, és verseket olvastam föl neki. Rendes fickó volt, aki rosszul érezte magát utána, de igazából nem különbözött a többitől. Larry délben telefonált, és megbeszéltük, hogy nyolckor találkozunk. Szükségem volt valamire – miért? Mire? Benyaltam egy fél bélyeget, és vodkát ittam rá. Nagyon fájt valami. Sajnos Melanie rájött, hogy még mindig találkozom Larryvel. Szóval mi ez a fájdalom, amit meg kell szüntetnem? Odabotorkáltam Larry taxijához, és minden a legnagyobb rendben volt köztünk, de a bélyeg és a vodka együtt nagyon fájdalmas volt. Úgy éreztem, nem bírok tovább élni. A drog túl fontos lett számomra. Nem is tudom már megfogalmazni, hogy miért, csak azt, hogy ha egy percet is tisztán kell megélnem, az elviselhetetlen.

Június 29. Most hétfő este van, és már szombat óta nem szedtem be semmit. A méreg valószínűleg ürül a szervezetemből, mert a fáradtság- és a depresszióhullámoktól eltekintve minden

118

rendben van. Úgy érzem, nagyobb problémák nélkül meg fogom úszni ezt a kísérletet, ami nem egy leszokási kísérlet igazából, csak egy kis pihenő. Napfényre és szünetre van szükségem a tablettákból, amik szétnyíltak, és szétáramlottak a testemben az elmúlt két hónapban. Az ég egy kék óceán, és kezd csökkenni a hőség, bár az elmúlt pár nap csodálatos nyár volt. Erősnek kell lennem, és elhatároztam, hogy nem fogok annyit aggódni az írás miatt, legalábbis a következő pár napban – itt az ideje, hogy napozzak, és amit már régóta hanyagolok: olvassak végre egy kicsit. Ez minden íróra ösztönzőleg hat. Sok évvel ezelőtt valaki azt mondta nekem, ahhoz, hogy valakiből író legyen, nagyon keménynek kell lenni, de ezt mostanáig nem vettem komolyan. Sima útnak tűnt. A matematikatanár, aki átsegített a legrosszabb tantárgyamból a középiskolában, hatalmas segítség volt. Megint összetalálkoztam vele a buszon, és együtt töltöttünk ma egypár órát. Jövő hétfőn átjön hozzám, hogy együtt dolgozzunk. Én írni fogok, ő pedig a nyári kurzusára fog készülni. Döbbenetes, hogy mindig felbukkan valaki, hogy segítsen, pont amikor már nem bírom tovább, feladom vagy majdnem elbukom, akkor jön valaki, aki erőt ad. A tanárom fegyelmet és ihletet adott; Melanie annyira el volt ragadtatva attól, amit velem tett, hogy szerette volna alkalmazni, hogy egész nyáron foglalkozzon velem, de ő nem ment bele, mert az ellenkezne a szerződésével az iskolában. Azért kapcsolatban maradunk.

Július 1. Miután napok óta nem voltam képes egy sort sem írni, majdnem úgy döntöttem, hogy teljes munkaidőben kurva és drogos leszek. Tegnap éjszakáig tiszta bírtam maradni, de aztán a szemeim kezdtek lyukat égetni a fejemben, és nagyon durva fájdalmaim voltak – bevettem egy Darvont, néhány Rivotrilt és egy Mandraxot. De most visszatérek a rám várakozó fehér lapokhoz, miután egy váliummal lenyugtattam magam. Rendben, szóval teljes és elégedett életet szeretnék élni. De a tehetség olyasvalami, amit táplálni kell, és a drogok nem táplálják. Ne gondolj a kudarcra. Evelyn, holnap tizenhat éves leszel, ami lehet, hogy kevésnek tűnik, de itt és most nem az. Lehet, hogy nem éred meg a felnőttkort. De hát ez baromság. Igenis sikerülni fog, író leszek. A másik élet egyáltalán nem fényes vagy csillogó, amilyennek egyeseknek tűnhet, és amilyennek számomra is tűnt korábban. Ez nem egy film, amiben a hősnő nagyon tehetséges, de végül drogos lesz, és teljesen elveszíti önmagát. Hogyan lennél akkor képes belenézni a tükörbe, szembenézni magaddal? Te arra születtél, hogy írjál – ne hagyd ezt kárba veszni!

Július 7. Dr. Hightower ráncolja a homlokát, ahogy rám néz, mielőtt kimennék a rendelőjéből. Aggodalmasan végigmér. – Teljesen eltűnt a feneked! Nem tudom, mennyit fogyhattál, de kezdesz… furcsán kinézni. Talán… nem is tudom. Mindegy, egyelőre ne foglalkozz vele. Hogy nagyon le vagyok fogyva? Az elmúlt hónapokban, miután elkezdtem Darvont szedni, leadtam több mint tizenhárom kilót. Csont és bőr vagyok. A legtöbb ruhámból kifogytam, leeresztett léggömbökként lógnak rajtam. Dr. Hightower szerint az én testalkatommal nem fogyhatok ilyen sokat anélkül, hogy úgy nézzek ki, mint valami rajzfilmfigura. Ha van remény és ihlet, akkor egészséges akarok lenni, hogy tudjak írni. Talán ha írok, az jobb irányba visz, mint amerre most tartok. Bármennyire izgalmas is a drog, csak egy lényegtelen része ennek a naplónak, csak a külső borítás. Nem akarom, hogy az egész csak a drogról szóljon – a hullámhegyekről és hullámvölgyekről. De azt hiszem, túlságosan félek „normális” életet élni. Egy olyan élet sivársága nagyon könnyen depresszióhoz vezetne – és az miféle kreativitást szülne?

119

Július 10. El akarok húzni Torontóba, abba a hideg városba, amit mindenki szerint utálni fogok. Ha itt maradnék, azt túl nagy kudarcként élném meg. Mihez is kezdhetnék így – hagynám, hogy Larry beköltözzön hozzám, Larry a vézna testével és a rengeteg tablettájával? Ki akar itt kin segíteni? Legszívesebben átütnék az öklömmel egy üveget, a szilánkok beleállnának a csuklómba, én pedig kijelenthetném: „Addig nem tudok írni, amíg ez meg nem gyógyul.” Akkor minden időmet a drogozásnak szentelhetném, nem igaz? Szóval végre kiderült, hogy Evelyn egyszerűen lusta. Evelyn már nem az az ígéretes gyerek, aki naiv verseket ír egy elnökről, aki nem áll meg, hogy megszagoljon egy virágot, vagy felnézzen a hegyekre, mert túlságosan el van foglalva az atomfegyverekkel. Már nem hallani többet, hogy. „Nézzétek Evelyn Laut, annyi mindent elért, olyan tehetséges, és még csak … éves.” Körülöttem van egy világ, a felnőttek világa, amiben küszködő írók ezrei, sőt milliói élnek, és nem ártana egy pillantást vetni a konkurenciára. Kit fog vajon lenyűgözni egy gyerek írása, aki bár van tehetsége, időről időre úgy dönt, hogy inkább megszökik, prostituálja magát vagy drogozik. Legfeljebb egy unatkozó pszichiátert: „Milyen érdekes eset!” Ki mondta, hogy az írás gazdaggá tesz? Egyszerűbb a szociális segélyre építeni. Az egyetlen célom, hogy kiadják, amit írok.

Július 13. Vicces, hogy az írás közben mennyire egyenesbe jöttem magammal. Ez az írógép egyfolytában hívogat, állandóan zakatolni akar a csöndben. Nem enged pihenni; ellenáll a napsütésnek, hány, ha gyógyszert lát. Őrület. Úgy érzem, a drog nagyon sok időt elvesz, és eltompítja a kreativitásomat. Egész éjjel arról álmodom, hogy kiadják, amit írok – rövid álmok, amikben egy érdeklődő kiadó telefonál, hosszabb álmok, amelyekben egyik kiadótól a másikig rohangálok egy kézirattal, folyamatos visszautasítással találkozom, semmi bátorítást nem kapok. Nagyon ritkán hagyom el a házat, oda vagyok tapadva az írógéphez, verseket és prózát gépelek. Larry arca a lemenő nap fényében nagyon gondterhelt. – Csak amiatt aggódom, mi lesz, ha az írásaid nem futnak be. Ez a gondolat még csak meg sem fordul a fejemben. El tudod képzelni, ahogy Evelyn összehúzza magát, kivesz egy olcsó lakást és visszamegy az iskolába? Nem bírnám elviselni ezt a kudarcot, még ha mások szemében nem is lenne az.

Július 20. A múlt héten összevissza rohangáltam, mint egy mérgezett egér. A költözést tervezgettem, és írtam. Valami mindig idehajt, és nem engedi, hogy felálljak, amíg az aznapra kitűzött részeket át nem néztem. De elcsesztem. Nagyon szeretnék egy pohárka metadont, hogy megállíthassam a világot egy percre, hogy ne rohanjak be az Outreach irodába, ahol csak egy dühödt gyereket találok, akinek nincs hol laknia, az iroda zárva, nincs ott senki. Jennifer is elment már, úgyhogy holnap korán kell majd kelnem, hogy fölvegyem az előleget, aztán átvigyem a lakásba, a főbérlőnek. Ma kellett volna megkapnom a csekket. Utálom, amikor bemegyek egy masszázsra, a masszőr hozzáér az izmaimhoz, és nekem szegezi a kérdést, nem szedek-e váliumot. – Nagyon-nagyon el vannak lazulva az izmaid, de olyan természetellenesen. Ennyire nyilvánvaló? Akár föl is írhatnám a pólómra; „Drogozom – a szervezetem egy életre kikészült” Küzdök a rohadt szerek ellen, dolgozom, mint egy őrült az írásaimon (ugyanakkor próbálom feldolgozni a múltat), érzelmileg próbálom felkészíteni magamat arra, hogy egyedül fogok lakni, küzdök az utca csábítása ellen, miközben föl kell fognom, hogy

120

vissza fogok menni a középiskolába, és tudatában vagyok annak, hogy talán soha nem lesz belőlem író… Igen. Ez minden. Bedobok még egy panaszt és hozzáteszem, hogy még csak tizenhat éves vagyok. A türelmetlenségem miatt (ami a kiadók lassúságát figyelembe véve, jogos), és mert nem vagyok elég termékeny (nem jogos), kaptam egy szarkasztikus és nagyon megalázó levelet a West Coast Review szerkesztőjétől, miután meglátta, hogy a Prism International-ben megjelent a „The Quiet Room” című versem (amit ő is elfogadott, a There Once Was a Commune in My Back Yard”-dal együtt). De ha nem küldöm el egyidejűleg több magazinhoz is a dolgaimat, akkor tízszer annyi ideig tartott volna eljutnom oda, ahol most vagyok, ami be kell vallanom, még mindig nem jelenti azt, hogy túl messzire jutottam volna. Nem írok elég verset vagy novellát ahhoz, hogy hat hónapot várjak, mire kiderül, hogy egypárat elutasítottak vagy elfogadtak-e. Mindig egyszerre több helyre is beküldtem az írásaimat, és gondolhattam volna, hogy egy nap két magazin egyszerre mond majd igent ugyanarra a dologra, és akkor sarokba leszek szorítva. Így a West Coast Review már nem fogja kiadni a másik versemet és nem valószínű, hogy valaha is újra hallani akarnak rólam, csak azért kímélnek meg az egyéb szankcióktól, mivel ennyire fiatal vagyok stb., lehet, hogy nem voltam tisztában a szabá1yokkal. Miért is ne menjek ki egy kicsit az utcára? A pénzzel tudnék mit kezdeni. Larry már nem hív, és az ígérete: „Ha végre sikerül elköltöznöd, legalább még kétszáz dollárral megdoblak havonta”, nyilvánvalóan eltűnt a semmiben. Vele, a seggfejjel együtt, és különben is a legtöbb drogért fizettem; ő pedig minden szopást és háromszoros orgazmust ingyen kapott! Jézusom, de utálom ezt az egész szart, legszívesebben összeomlanék, de most nem tehetem.

Július 30. Ma több mint egy órán át voltam dr. Grahamnél, kuncsorogtam, játszottam a szavakkal, egyheti váliumadagot próbáltam kicsikarni belőle. Tántoríthatatlan volt, nem volt hajlandó fölírni nekem, bár az érvem meggyőző volt – úgy is megszerzem. És ha az utcáról szerzem meg, akkor fizetnem kell érte, ami azt jelenti, be kell dobnom magamat az utcán, meg kell küzdenem a tablettákért, és már csak kettő van belőle. Hihetetlen. Egyre csak azt hajtogatta: nem. Eldobom tőle az agyam. Nem fogok megjelenni itt a jövő héten meg az az után következőn, hogy Darvont, Mandraxot meg metadont kérjek. Mégis mit képzel? Megmondtam neki, ha ad huszonöt tablettát, egyheti adagot, kihúzom vele egy hónapig. Különben hogyan birkózzak meg olyan kimerítő helyzetekkel, mint például a szüleimmel való találkozás? – Bármit megteszek érte, dr. Graham. – (Szopást kérjél, szopást kérjél, szopást kérjél, légyszi…) – Megmondtam, hogy nem. Tudod, a határidőnaplómban összekevertem a nevedet egy másik lányéval. Indián volt hat éven keresztül foglalkoztam vele, és végignéztem, ahogy fokozatosan megy lefelé a lejtőn, Darvonnal, speeddel, váliummal meg minden egyébbel. Túladagolta magát. Amikor kiléptem a rendelőből, nem fordult felém. Bizonytalanul, de mégis hirtelen felindulásból odamentem hozzá, és megöleltem. – Köszönöm… azt hiszem. Mennyire kellhet a cucc, ha állandóan megszakítom a naplóírást, hogy feltárcsázzam Larryt? Már több mint egy órája foglalt a száma; biztosan mellétette, mert számított rá, hogy keresni fogom. Nincs Mandrax? Hogyan lehetséges ez? Sikerült elérnem Kyle-t, és késő délután vagy kora este tudunk találkozni. Metadon. Nem ez volt az, amit igazándiból szerettem volna, de megteszi, muszáj lesz. Igen. Működni fog. Késve érkezem dr. Hightower rendelőjébe – stoppolnom kellett, hogy időben hazaérjek. Egy fehér mercedeses fickó vett föl, és annak ellenére, hogy milyen zilált voltam, sortban és

121

pólóban, hogy önkéntelenül is a duzzadt szúnyogcsípéseimet vakargattam, minden áron azt akarta, hogy szopjam le. Gyorsan átbeszéltem a legmélyebb és legsötétebb dolgaimat dr. Hightowerrel, de ahogy ő fogalmazott, a saját kiábrándultságomat visszhangozta belém: – Csak elmeséled nekem ezeket a dolgokat. Csak feljegyzed ezeket a tapasztalatokat, de nem érzed át őket, nem éled át őket újra. A drog megvéd mindettől. Addig nem fogsz tudni semmi komolyat alkotni, amíg nem hagyod abba a drogozást. És istenem most jobban, mint valaha, arra volt a legnagyobb szükségem, hogy szembenézzek a gyerekkorommal, különben nem leszek képes továbblépni. Csak el kellene érnem Larryt ez minden!

Augusztus 11. – Az lett belőled, amitől az összes gondozó tartott, aki valaha foglalkozott veled vagy dolgozott az ügyeden. Amitől a leginkább tartottak. Egy drogos kurva. Dr. Graham próbált felrázni a tespedésből, fel akart dühíteni. – Az igazság fáj, nem igaz? Előtte azt hallgatta tőlem, hogy már nem érdekel az írás, életemben először nem számít. Csak a drog számít és még az sem olyan jó, mint régen – a szervezetem egyre jobban bírja a kemikáliákat. Én meg még azt gondoltam rám nem fognak úgy hatni! Újságírónak képzeltem magam, aki áll a jegyzetfüzetével az utca és a drogozás szélén, csak eljátszik velük egy kicsit, csak kísérletezget – soha nem fordult meg a fejemben, hogy nekem is ugyanolyan átlagos testem és ugyanolyan átlagos lelkem van, mint a többi embernek. Soha nem gondoltam erre. – Azok a gondozók soha nem törődtek velem. Még ha törődtek is, csak azért volt, mert megfizették őket érte. Soha nem hallgattak volna meg, ha például banki pénztárosok. Szociális gondozók voltak, akiket azért fizetnek, hogy meghallgassanak, és hogy úgy tegyenek, mintha aggódnának. A legtöbben valószínűleg nem emlékeznek rám. – És ez tényleg így volt. A beszélgetés végén megkértem, írja föl a szokásos, kétheti altatóadagomat. Dr. Graham dühtől megmerevedett arccal visszautasított. Nem ír több Rivotrilt. Istenem, ne. Hát nem veszi észre? Minden szétesik. Átvillant az agyamon a szüleimnél tett látogatás, ahogy álltam a fürdőszobájukban, és benéztem a tükörbe, bekapkodtam a gyógyszereket, az, hogy az írás nem jelentett már semmit, soha többet nem akartam írni, és hogy a drog volt az én világom, és a halálom is. Azt hittem, elájulok. Gyorsan vert a szívem, ömlött rólam a víz, de volt nálam elég gyógyszer, hogy megöljem magam. Huszonöt Rivotrilt, öt Mandraxot és öt Darvont számoltam. Összeöntöttem őket egy üvegbe. Ez elég lesz. Bedobtam az irományaimat egy szemetesbe, és elindultam a lakásom felé. A toalettasztalon egy üveg vodka és egy doboz cigaretta, mellette hamutartó. Minden készen áll. Tudtam, hogy a gyógyszerek, amiket a toalettasztalra öntöttem, elegendőek ahhoz, hogy végezzenek velem. Elkezdtem egyesével bevenni őket. Sokkal több volt az émelyítő kupac gyógyszer, mint amennyinek első ránézésre tűnt. Lenyeltem a Darvont, aztán a Mandraxot, aztán a Rivotrilokat, az utolsó szálig. Tévhit: nem terültem ki arccal a földön. Fények cikáztak a szemem előtt, valami berregett a fejem körül, de volt elég erőm, hogy bemásszak az ágyba. Felemelkedtem, mintha a lelkem el akarná hagyni a testemet, csakhogy a lelkem fekete volt és nem akart sehova menni. A tabletták harcoltak, sikítoztak és dübörögtek bennem. Nagyon fájt, annyira rosszul voltam, istenem. Nem tudom visszaadni, milyen érzés volt. Nem volt könnyű; és én még azt hittem, ha túladagolja magát az ember, az fájdalommentes halál! Ez a legszörnyűbb dolog a világon. Leginkább Jennifer arca jelent meg előttem, kék szeme, világos bőre, azok a kék szemek, amik lehetővé tették nekem, hogy ebben a lakásban lakjak, amik megállítottak az állandó szökésben, amik meghallgattak és megértettek. Nem okozhatok neki csalódást! Annyit tett értem. Aztán Larryre gondoltam, akit szeretek, aztán a szemem előtt

122

cikázó villámok, a lebegés és a borzasztó rosszullét közepette hangosan kimondtam dr. Hightower nevét. Fentről elkezdett sötétedni a világ, és nagyon megijedtem. Rettegtem. Hát nem tudod, Evelyn, hogy a halál örökre szól, nem olyan, mint a metadon, hogy csak egypár óráig tart. Kikászálódtam az ágyból, meghánytattam magam, aztán átmentem a másik bérlőhöz, aki éppen nem volt otthon, hogy telefonáljak egyet. Tárcsáztam a 911-et. Nem tudtam, mennyi gyógyszer kerülhetett a véráramba. Egyszer csak megérkezett négy rendőr, és kint egy mentő várt rám. Ezután elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem egy kórházi ágyon találtam magam az intenzív osztályon. Egy doki éppen egy szénnel felszerelt csövet próbált lenyomni a torkomon, hogy a gyomromba juttassa. Egyfolytában öklendeztem, meg húztam kifelé, de lekötöztek. Szörnyű volt, soha ne gondold meg magad, és ne futamodj meg az utolsó pillanatban, ha egyszer öngyilkos akarsz lenni. Kimosták a gyomrom szívmonitorokat helyeztek rám, és infúziós csöveket szurkáltak a karjaimba. Soha nem gondoltam volna, hogy ez történhet velem. Mindez iszonyú sötétségben, pokolban zajlott. Amikor fölébredtem, az ágynemű tele volt szénnel meg vérrel, és mindenfelé csövek álltak ki belőlem. Bódult voltam. Átvittek a pszichiátriára, a megfigyelőrészlegbe, ahol sikítozó nők és egyfolytában magyarázó férfiak voltak. Az egyik gumiszobában egy nő sírt, egy másik azt magyarázta, hogy már negyven éve itt van, és hogy csak egyvalaki engedheti ki egy kis időre, aki egy hegy tetején megnyom egy kapcsolót. Ott volt ugyanaz a babaarcú ápolónő is, aki megkérdezte, megtaláltam-e már a hitem és ugyanaz a merev arcú pszichiáter, aki a múltkor, és aki két gyakornoklány társaságában beszélgetett velem. Aztán megérkezett Melanie, és vele is beszéltek. Emlékszem, hogy tegnap dobáltam magamat az ágyban elalvás előtt, és dr. Hightowerért könyörögtem, de nem voltak hajlandóak behozni hozzám. Minden, mintha valami hülye filmben történt volna, ami szeretném, ha véget érné! Miért nem aludtam el otthon, és hagytam, hogy feloldódjanak bennem a tabletták? Miért volt ennyire fájdalmas? Miért volt minden ennyire fájdalmas? Mikor fogok végre belehalni? Nem bírom tovább; elegem van ebből az egészből. Annyira rosszul vagyok. Soha többet nem próbálkozom altatókkal, nem maradt más, csak a híd. Ó, Istenem. Ma bejött Jennifer, Melanie azt mondta neki, nem vagyok felkészülve rá, hogy egyedül éljek, azok után, ami történt, a kórházban is ezt mondták neki, és nem tudja, hogy a minisztérium jóváhagyja-e szeptember elsejétől az önálló lakhatást. Nagyon kicsi az esélye, hogy igen, kivéve ha tiszta leszek, és betartok bizonyos szabályokat. Újabb játszmák. Bárcsak meghalhatnék könnyen. Istenem, annyira fáj, ahogy le kellett nyelnem azt a csövet a szénnel, és ahogy mindenfelé fröcskölt a vér. Meg akarok halni! Erre ott ült Jennifer a kanapén, és sírt, odamentem hozzá, és azt kérdeztem magamban, hogyan vagy képes bárkivel is így törődni, kérlek, ne tedd, NE TEDD, csak neked esik bajod. Nem akartam csalódást okozni neki, mégis bántottam. Szeretném, ha boldog lenne. Azt szeretném, ha az olyan emberek, mint ő, akik egyszerűen túlságosan is törődnek másokkal, és túl sokat bántják őket, egyszerűen boldogok lennének. Annyival többet érdemel! Nagyon fáj, könnyezem és vérzem, és tényleg nem hiszem, hogy bármi is sikerülni fog.

123

Hatodik rész 1987. augusztus 14. – október 1.

Augusztus 14. Most másfajta játékokat kell játszanom, és hazudnom kell, még a pszichiátereknek is. Hogyan fajultak el ennyire a dolgok? Elönt a félelem, a kétségbeesés – és most a depresszió lassan ellep, kimerít, és hányinger kerülget. Minden rémálmom, mintha egy újabb kártyát fordítanának föl a pakliból, gyorsan, egyiket a másik után – Melanie azt hajtogatja, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy egyedül lakjak, dr. Hightower nem segít, Larry pedig csak nyomja a cuccot – egyedül vagyok, tabletták nélkül, és meg akarok halni. Már túl késő, Evelyn, megfutamodtál a kritikus pillanatban. Mindent elnyom a kétségbeesés, hogy nem költözhetek be a lakásomba szeptember elsejével, és mindez a túladagolás utáni általános gyengeséggel párosul. Annyira gyönyörűnek látom most azt a lakást. Egyszerűen imádom. Megnéztük a lakást, és láttam, ahogy Jennifer pillantása végigpásztázza, csodálatos volt Jennifer, aki lehetővé tette számomra mindezt, aki miatt meghányattam magam, és hívtam a rendőröket. Nagyon félek, hogy mi lesz velem, ha késleltetik a beköltözést, a miatt a téveszme miatt, hogy nem lennék biztonságban egyedül – mintha Melanie bármiféle védelmet nyújtana, mintha ott nem ölhetném könnyedén meg magam. Az iskola szeptemberben kezdődik, ha nem tudok beköltözni szeptembertől, akkor gyakorlatilag iskolába sem fogok tudni járni, mert az iskola, ahova beiratkoztam, a város másik végén van. Dr. Hightower beismerte, hogy taktikai kérdés az egész, mivel ha a saját lakásomban ölném meg magam az rossz fényt vetne a szociális gondozásra. Milyen szomorú. Nagyon nehéz, hogy ennyire dühös vagyok, és nem adhatom ki még csak egy részét sem, mert akkor az egész mentálhigiénés ellátórendszer mozgásba lendülne, kitátaná a száját, és elnyelne engem. Kínok közt, depressziósan vergődnék, úgy érezném, csapdába kerültem, és azt hiszem, soha többet nem lennék képes elszabadulni onnan. Most marad a rettegés, hogy minden este Melanie-hoz kell hazajönnöm, a félelmem, hogy ez ugyanolyan, mint amikor otthon laktam a szüleimmel, minden reszketeg lépésemet elborítja, amit a saját „otthonom” irányában teszek. Rettegek ezen a helyen, és rettegek Melanie-tól is, mert tudom, bármit teszek is, ő ellenezni fogja, hogy önállóan lakjak. A düh önmagát táplálja bennem, és egyre nő. Készen áll, hogy elnyelje a világot – ez a hatalmas gyűlölet, megvetés és ellenségesség. Mégiscsak a drog az, ami képes kiemelni engem innen, legalább időszakosan, ebből az állapotból, ami az idegösszeroppanás felé tendál, ebből az intenzív és elfojtott állapotból. A metadon használ ideig-óráig, de már nem elég. Tegnap hajnali háromkor arra ébredtem, hogy mindenem viszket a szertől, a rémálmok a valóság darabkáiként vesznek körül, nem tudok aludni, és félek. A lakásomban szeretnék lenni, ahol mászkálhatok fel-alá, mint egy idegbeteg háziasszony, aki sorra megérinti a körülötte lévő tárgyakat, csak hogy meggyőződjön róla, minden a helyén van, kétségbeeséssel vegyes büszkeséggel. Annyira egyedül vagyok ezzel az egésszel. Ha aznap éjjel nem futamodtam volna meg, most mindez nem történne meg. Az önálló lakás nem jövőbeli álomképként lebegne előttem. Nem bánnék ilyen felelőtlenül a droggal, nem lennék ilyen magányos és ilyen szomorú nélküle.

124

Augusztus 16. Larry az egyetlen barátom. Nem tudok sehonnan altatót szerezni, csak tőle, Mandraxot. Tegnap mind a ketten metadont nyomtunk, de nem volt elég, most, hogy nem dolgozom, még ennyit is alig engedhetek meg magamnak. Elmentünk Kyle-hoz és Wendyhez váliumért. Azok a napok, amikor nem jutok droghoz, iszonyú lassan vánszorognak, és kibírhatatlanok – egyáltalán nem vicces, hogy egy évvel ezelőtt, amikor elvonóra szerettem volna menni, dr. Graham döbbenten nézett rám. Akkor LSD-t és füvet nyomtam. Hétfőn dr. Graham rám nézett, és megkérdezte: – Miért nem mész be elvonókúrára? Nem mennék be, hacsak nem alkalmazna valaki erőszakot, egy percet sem bírok elviselni tisztán. Ugyanakkor, ha verssorok kavarognak a fejemben, akkor nem tudok verset írni. Egyáltalán nem vonz az írás, és ezzel sincs semmi baj. Ez sem bűn. Az viszont főbenjáró bűn, ha egy napig nem jutok cucchoz. Csak Larryre számíthatok, meg arra, amit ő be tud szerezni nekem, hogy normálisnak érezzem magam, sőt akár boldognak, ez az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok, ami örömet szerez. Melanie-nál lakni olyan, mintha a börtönbüntetésemet tölteném, és az sem érdekes többé, hogy író lesz-e belőlem, vagy drogfüggő. Ez sem számít; ez is nevetségesen lényegtelen, ahhoz a mindennapos küzdelemhez képest, amit a Mandrax, a metadon vagy valami más megszerzése és hiánya jelent, és ami életben tart (mert szeretnék életben maradni), és mégis elégedett vagyok önmagammal és a világgal is.

Augusztus 18. Tegnap este Larrytől hazafelé jövet pokoli hideg volt a megállóban, úgyhogy kiálltam stoppolni. Egy hosszú kék autós fickó megállt. C. a húszas éveiben volt, agyonzselézett szőke hajjal, ami a homlokába hullt, és horgas orral. A műszerfalon digitális kijelzők villogtak, az ajtókat pedig a vezető távirányítással is bezárhatta. Hosszú ujjú, halványsárga ing volt rajta. Bepattantam mellé az ülésre, és kértem, hogy a Kitsilanónál tegyen ki. C. egy darabig a város nyugati részén cirkált, nyilván a kokaindílerét kereste. Megegyeztünk, hogy leparkol valahol, és leszopom. Egy gyors kör gondoltam, és csak azon járt az eszem, hogy a pénz mindenképpen kell a metadonra. C. szintén volt állami gondozásban, csoportos otthonokban, és nevelőcsaládoknál, mostanra három autója volt, és konzumlányokat bérelt magának. Ez volt minden, amit megosztott velem. A parkolóban azt követelte, vegyem le a fölsőmet, különben nem fizeti ki a harminc dollárt. Rohadt szarrágó. Közöltem vele, hogy ruhában jobban megy, és elküldtem a francba. Addigra már nagyon akarta a dolgot, úgyhogy belement – harminc dollár egy szopásért, semmi több. C. erőszakossá vált az akció közben. Letépte rólam a melltartót. Amikor tiltakozni próbáltam, egyre csak azt hajtogatta: – Legyél jó kislány, különben elfenekellek. Utána is nyugodtan megverhetett volna. Föl-le rángatta a fejem, aztán rám mászott. Ekkor már az életemért küzdöttem. Sötét volt, és rajtunk kívül senki nem volt a parkolóban. Vonaglottam, és próbáltam ellökni magamtól, de sokkal erősebb volt, mint én. Dugni akart, én pedig féltem, hogy kés van nála. Letépte rólam a pólót, és teljesen rám mászott, összespriccelte a mellemet, a hasamat és a combjaimat. Szeretném megtagadni ezt a testet, szélnek ereszteni örökre. Undorító, hogy ez én vagyok, soha nem fogom tudni lemosni magamról a rám lövellt, lassan csordogáló fehér spermát. Abbahagytam a birkózást, és elnyugodtam, kedvesen megsimítottam a haját, cirógattam a karjait és a hátát. Azt motyogtam, hogy nagyon összenyom; megkérdeztem, visszamászna-e az ülésébe egy pillanatra. Megragadtam a táskámat, és az ajtónyitót kerestem. Amikor nem találtam, majdnem sírva fakadtam. – Be vagy zárva.

125

Klikk. Végül sikerült egy pillanattal előbb megtalálnom az ajtónyitót, mint ahogy ő lezárta volna, és kitárult az ajtó. Istenem. Ki az éjszakába. Kimásztam a kocsiból félig lehúzott pólóval és félig letépett, lifegő melltartóval. Úristen! Úristen! Nem tudtam, mitévő legyek, de csak pár utcányira voltam a Segélyszolgálattól. Elmentem oda lemosakodni. Az egyik gondozó azt kérte, írjam le, hogy nézett ki a fickó, aztán hazavitt autóval.

Augusztus 25. Már öt napja tiszta vagyok. Egy hónapnak érzem, de tudom, hogy nem drogozhatok a végtelenségig. Miközben a túl fényes napsütésben sétálok, látom magam előtt Larryt, ahogy az autójában ül, kinyitja a kesztyűtartót, elővesz egy doboz metadont, hipnotikusan lóbálja a szemem előtt ide-oda. A harmadik nap volt a legdurvább – kimerültség, depresszió, súlyos rosszulléttel és fulladásos rohamokkal párosult. Úgy éreztem, nem kapok levegőt. Annyi ember van, akit szeretnék lenyűgözni az írásommal – a lenyűgözős korszak. Újra tudok írni, és órákat ülök az írógép előtt. A fullasztó meleg dacára engedek az írás kényszerítő-hívó szavának. A mai beszélgetésem dr. Hightowerrel nagyon eredményes volt, sokkal több haladást értünk el egy óra alatt, mint amennyit az elmúlt hónapokban összesen sikerült elérnünk, amióta belevetettem magam a drogokba. Készen álltam a terápiára, az együttműködésre, nagyon büszke voltam magamra, hogy tiszta vagyok. Dr. Hightower lejegyezte, hogy mi jött ki belőlem, miután harmincöt percet beszéltünk a prostitúcióról: – ...Csak kielégítek valakit, amit gyerekként a szüleimmel szemben soha nem sikerült elérnem. Ezt én mondtam. Nem ő. Az én számból hangzott el. Csak egy mondat, néhány szó, igazán egyszerű tény, de a kezdeti eufória és büszkeség után rettegés töltött el. Kétségbeesés. Úgy éreztem, hogy miután kiöntöttem, ami bennem volt, elvesztem, teljesen lecsupaszodtam. – Tisztában vagy vele, milyen fontos az, amit most megfogalmaztál? Túl súlyos. Valószínűleg már mindenki más számára régóta nyilvánvaló volt mindez, főleg dr. Hightower számára. Azáltal, hogy leszoptam idegeneket, orgazmushoz juttatva őket, kielégítettem őket, amit gyerekként a szüleimmel szemben soha nem sikerült elérnem. Nem számított, hogy az a valaki, csak egy kliens, egy kuncsaft. Valaki volt. A legrosszabb ebben a felismerésben az, hogy tudom, soha nem voltam képes kielégíteni a szüleim vágyait, nekik megfelelni, és most már nem is leszek, soha. Az, hogy erre nincs semmi remény. Az, hogy föl kell adnom. Az, hogy dr. Hightowernek igaza volt, amikor azt mondta, semmi értelme abban reménykednem, hogy megváltoznak – mégis, tudat alatt tápláltam magamban ezt a reményt. Fogalmam sem volt, hogy ilyen dolgok bújnak meg bennem! Váliumot akarok! De nem nyúlok semmihez, esküszöm, csak Larry telefonált ma este, és szerezhettem volna metadont, megint kicsalhattam volna tőle, de ehelyett minden vibrálni kezdett körülöttem, és nagyon keményen próbáltam ellökni magamtól, hűvös voltam vele, bár ez is megviselt. Larry jól ismert hangja. A drog, amit kaphatok tőle. Mind a ketten nagyon hűvösen beszéltünk, de azért megkértem, hogy hívjon újra másnap reggel. Nem bírtam ki! Nem bírom! Annyira csábít a szer. Amikor meghallottam, hogy Kirk bejelentkezett az elvonóra, úgy éreztem, elárult, becsapott. Azt kívántam, bárcsak ne sikerülne neki, mert szeretném, ha visszatérne közénk, hiányzik a kis kommunánk, amit az elmúlt pár napban próbáltam véglegesen felszámolni. Mégis, önmagam szeretnék lenni, ha gondom van, a naplómhoz szeretnék fordulni, ki akarom írni magamból, ahelyett hogy a drog segítségével még mélyebbre ásnék a tudatalattimba. Teljesnek, egészségesnek és boldognak szeretném érezni magam, és tisztán szeretnék szembenézni a dolgokkal. Szeretném kitörölni a droggal kapcsolatos kényszerességemet, hogy ne állíthasson meg abban, hogy tehetséges emberi lényként

126

fejlődjek. A legjobbat akarom saját magamnak. Adj erőt! Istenem, és mégis azt szeretném, ha Larry holnap megjelenne egy kis metadonnal. Nagyon kívánom, meg azt az érzést, ami vele jár – hogy minden a legnagyobb rendben van velem és a világgal is. Az az érzés! Ki mondta, hogy valaha is könnyebb lesz bármi? Remélem, te, az írás segíthet rajtam. Ne gyengülj el most, amikor arra van szükség, hogy erősebb legyél, mint valaha, amikor vonzónak, ellenállhatatlannak kell lenned.

Augusztus 30. A válium ködén keresztül is kiválóan teljesítettem a mai önálló lakhatásról tartott megbeszélésen. Melanie idegesnek tűnt, és legszívesebben a kezébe nyomtam volna egy nyugtatót együtt érző tekintettel. Jennifer vázolta a Melanie-nál töltött, elmúlt öt hónap történéseit, és nem fűzött hozzá kommentárt; én pedig válaszoltam a kérdéseikre, javaslatokat tettem, magyaráztam, kifejtettem. Az egész olyan volt, mint egy fényes álom abban a vakítóan megvilágított szobában, és jól éreztem magam; minden rendben volt. Senkinek nem kellett volna semmit mondania, egymagam is megtartottam volna a megbeszélést. Még egy olyan javaslattal is előálltam, hogy az első hónapban a hétvégéket töltsem Melanie-nál, amíg kicsit hozzászokom a helyzethez. Természetesen engedélyezték az önálló lakhatást, a következő feltételekkel: a hétvégéket Melanie-nál töltöm, heti kapcsolatban maradok Jenniferrel, iskolába kell járnom, abba kell hagynom a prostitúciót, folytatnom kell a terápiát dr. Hightowerrel, folytatnom kell az írást, és be kell iratkoznom egy önvédelmi tanfolyamra. Jennifert és Melanie-t teljesen megdöbbentette a viselkedésem, ők dührohamokra, könnyekre és kirohanásokra számítottak, ők nem tudták, hogy most már mindig kéznél van a válium, ami csodákra képes, és aminek a segítségével bármit elviselek. Később azon gondolkoztam, hogy talán már nem is szeretnék egyedül lakni, talán már soha többet nem szeretnék egyedül lenni. Az alagsori lakás, amit nekem szántak, már nem tűnt olyan ellenállhatatlanul gyönyörűnek – foltos volt a szőnyeg, pókok fészkeltek a szekrényekben, és síri csönd volt. Azon tűnődtem, vajon miért küzdöttem ilyen keményen mindezért, miért láttam benne a megváltást. Larryvel már nem sokat találkozunk, én pedig úgy képzeltem el az önálló lakásomat, mint egy oázist, ahol nem fejlődni és a tanulni fogok, hanem drogozni, és végül meghalni. De elszúrtam a lehetőséget, amikor meghalhattam volna. Milyen ironikus, hogy csak a Larrytől kapott nyugtatóknak köszönhetően voltam képes ilyen hatalmas nyugalommal végigcsinálni ezt a megbeszélést. Különben elvesztem volna; kudarcba fulladt volna az egész, és talán jobb is lett volna.

Augusztus 31. Larry nem több, mint a drog áldásos hatásaival járó elkerülhetetlen kellemetlenség, az undorító csomagolás, amit türelmesen le kell venni, mielőtt az ajándékot megpillanthatja az ember. Valahol legbelül annyira gyűlölöm azért, amit velem tett, hogy a halálát kívánom, igazából meg tudnám ölni, és néha úgy tűnik, nincs messze a haláltól – egyfolytában beteg. De nem halhat meg; honnan szereznék akkor recepteket és metadont? Nem szeretnék függőnek vagy kétségbeesettnek tűnni, ha esetleg úgy hangzana mindez, mert szeretném azt hinni, hogy nem ez a helyzet. Holnap szeptember elseje, beköltözöm, kár lenne tagadni, hogy még mindig úgy tekintek erre a lépésre, mint ami meg fogja változtatni az életemet, hogy ez az út az üdvösség felé, és hogy új életet fogok kezdeni.

Szeptember 1. Szóval úgy érzem, ma fel kellene mutatnom valamit, az önálló életem első napján. Ezért írom ezt a kötelező naplóbejegyzést. Igazából nem erről van szó, csak arról, hogy el vagyok keseredve, mert motoszkált bennem egy történet, és lázasan írtam, mielőtt összetéptem. Túl merész volt. Még nem állok készen, vagy ez is csak egy újabb kibúvó? Több mint egy éve

127

nem írtam egyetlen novellát sem, csak egy fura vázlatot. A legutóbbi ötletemet egy álmomból szedtem, dr. Hightower szerint megvan benne minden egy jó kis történethez. De nagyon megrémiszt a gondolat, hogy valami olyat írjak, ami valójában egy kisebb könyv. Próbálom bemagyarázni magamnak, hogy ez nem érdekes, de sajnos nagyon is az; pont ez a gond. Nem hiszem, hogy valaha újra prostituálom magam, miután dr. Hightowerrel felfedtük az indítékokat. Az ötlet egyre elképzelhetetlenebb: Evelyn, a prostituált? Nem, ez a két dolog nem illik össze, miért is próbálkoznék tovább? Nincs kedvem írni. Sajnálom, talán máskor. Csak beköszöntem, hogy szóljak, minden rendben, és talán lesz belőlem valami, nem ígérek semmit, de talán. Mindent meg fogok tenni.

Szeptember 3. Megint nem bírtam ki hat napnál tovább tisztán: Dr. Graham felvilágosított, hogy nem a harmadik nap a kritikus pont, a metadon esetében legalábbis – hanem a hatodik, hetedik és nyolcadik nap. Én meg naivan azt hittem, hogy hetente egyszer engedélyezhetek magamnak egy adagot, és nem leszek függő. Dr. Graham pedig azt mondta, ha hetente akár egyszer is nyomok metadont, a testem továbbra is a rabja lesz. Tegnap nem volt különösebben nehéz napközben; csak az a tény, hogy a metadon elérhető számomra, az győzött le végül este. Egyébként nagyon jól megvagyok ebben a lakásban, hálás vagyok a helyért, és sokkal nagyobb lendületet érzek, hogy folytassam az írást. Teljes embernek érzem magam, és elégedettséggel tölt el, hogy sikerül egyedül meglennem. Biztonságban érzem magam, úgy érzem, ez itt az én helyem, semmilyen tekintetben nem érzem magam elszigetelve vagy bebörtönözve. De pár órát leszámítva nem aludtam négy napja. Nincs Rivotril. Nyugtalan vagyok, fáj a fejem, és szűnni nem akaró rosszullét kerülget. Aggódom, hogy nincs elég pénzem; de ha elkapnának az utcán, elbúcsúzhatnék ettől a lakástól, bár amúgy is elborzaszt a gondolat, hogy újra kimenjek az utcára. Larry nálam maradt éjszakára, és négy órát sikerült aludnom. A metadontól jól éreztem magam, ellazultam és kiteljesedtem, de a pupilláim már nem is tágultak ki tőle úgy, ahogy szoktak. Adott még négy Mandraxot, két nyugtatót és két Darvont. Bejelentette, hogy bűntudata van, amiért metadont ad nekem, de vajon nem csak azért mondta mindezt, mert nem fizettem érte? Úgy néz ki azonban, nem fog visszaállni a metadonkúrára: – Ha visszaállnék a metadonra, az olyan lenne, mintha egy fűtött takaróba csavarva álldogálnék a hóviharban, de nem lenne hova mennem. Néha teljesen elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Talán tényleg nem tudok mit kezdeni a felnőttléttel. A szüleim ellopták a gyerekkoromat és a serdülőkorom nagy részét is; most már nem vagyok igazán tinédzser, és nem is voltam soha. Ez kemény. Remélem, hogy hamarosan elkezdek komolyan írni, például az angolórákon az iskolában, és hogy a negatív dolgok fokozatosan eltűnnek az életemből; olyan akarok lenni, mint egy kígyó, amelyik kibújik a régi bőréből. És mindenekfölött, remélem, hogy dr. Hightower segítségével képes leszek összeegyeztetni a gyermekkori élményeimet a jelennel – tagadás és hárítás nélkül –, és kifejlesztem azt az önbecsülést, ami mindig is hiányzott belőlem.

Szeptember 6. Ha nem lennék ennyire szomorú, az egész nem lenne ilyen szörnyű. Gyakran találkozom a szüleimmel, részben azért, hogy a húgomat, Karent lássam, részben, hogy összeszedjem a maradék holmimat, részben pedig így büntetem magamat. Ha csak arról lenne szó, hogy dühös vagyok, mert az anyám nem változott semmit és az apám változatlanul hallgat, akkor az egész még elviselhető lenne. De az anyám folyamatosan apró, szánalmas gesztusokkal fejezi ki a szeretetét; az apám pedig megértő hallgatással próbálkozik. Ez teljesen kikészít. Legszívesebben megölnék valakit vagy megsemmisítenék valamit, miközben magamat is

128

megölöm. Elviselhetetlen szomorúsággal tölt el, amikor látom, ahogy a szüleim próbálják visszafogni magukat, nehogy valami rosszat tegyenek, amivel újra elidegenítenek maguktól Mégis minden próbálkozásuk átlátszó, ügyetlen, csak még jobban leleplezi, amit takargatni próbálnak. Erőfeszítéseik hiábavalóak, de mégiscsak próbálkoznak, és ez végtelenül elszomorít, akkora szomorúság van bennem, ami a leghatalmasabb tüzekben és óceánokban ég és hullámzik. Szeretném megóvni, karjaimba zárni őket, és teljes önfeláldozó szeretettel szeretni őket. De nem tudom, mert nincs bennem olyan. Világosan az arcukra van írva, hogy reménykednek; talán szívük minden percben a torkukban dobog, és csak egy elfogadó gesztusra várnak tőlem. Néha megölelem őket, lazán, de csak ha be vagyok tépve. És a legtöbbször ez a helyzet. Vesztettem a droggal szembeni küzdelemben, egyelőre. Néha annyira ki vagyok ütve a nyugtatóktól, korán reggel annyira tántorgok és dülöngélek, hogy Karenre kell támaszkodnom, de a szüleim soha nem veszik észre. Tudatlanságuk, az igazsággal szembeni hihetetlen ellenállásuk megvédi őket – és nem is szeretném áttörni ezt a falat, mert annyira jól védi őket. Megmondtam Larrynek, hogy utálom, és meg akarom ölni, de egyre több időt töltünk együtt. Muszáj. Nem bírok meglenni nélküle, a testem valamiféle űr bennem, vágyik rá – talán ő maga is csak egy tátongó űr, de ha nálam van, és tiszta vagyok, akkor nem bírom elviselni. Úgyhogy a drog az, ami Larry karjaiba hajt és eltávolít a tisztánlátástól. Megint túl sokszor nyomtam metadont, tegnap még csak ki sem tágultak tőle a pupilláim. Dupla adagot fogunk bevenni. Tegnap éjjel három órát aludtam, véresre vakartam magamat. Nem tudom, mitévő legyek. Hihetetlenül tanácstalan vagyok, kétségbe vagyok esve, és teljesen legyengít, hogy nem alszom. Larry átjön ma este munka után, körülbelül egy óra múlva. Az asztalomon ég a villany, és írok, keresgélem a szavakat abban az üres zabkásában, ami az agyam helyén van. A hétvégét kötelességtudóan Melanie-nál töltöttem, legalábbis egy részét, eleget ahhoz, hogy teljesítsem, amire köteleztek, és amiről mindannyian tudjuk, hogy nem több, mint puszta gesztus. Utáltam. Nagyon kényelmetlen volt, mivel ilyenkor az írógépem, a könyveim meg minden egyéb a lakásomban maradt. Ez csak ront a helyzeten, a depresszió szélére sodor. Az egyik régi, állandó kuncsaftom felhívott Melanie-nál szombat reggel, és hosszas kertelés után, miután világosan megmondtam neki, hogy: „Már nem űzöm az ipart”, beleegyeztem: száz dollárért egy szopás nála. Nem a pénz miatt tettem, csak egy darab papír. Ellen tudtam volna állni, ha nem kérdezem meg, miért szeretné annyira, és ő nem válaszolta volna, hogy: „Mert te olyan különleges vagy.” Még mindig kaptam valami után, ami az identitásomat meghatározta volna ebben a káoszban, úgyhogy belementem, és R. elvitt magához, rumos kólát ittunk, és elszívtuk a meglepetését, amit ellenállhatatlan gyermeki örömmel nyújtott át nekem: – Egy joint, amit az édesemnek tartogattam. Nem utasíthattam vissza, és szokás szerint gyorsan bekaptam egy Gravolt a fürdőszobában, hogy megelőzzem a gyomorforgató, fojtogató hányingert, ami egyébként hullámokban tört rám. R. kövér és aránytalan volt, és nagyon beindult tőlem, mert egyből a lényegre tértem, nem kortyolgattam az italomat és rebesgettem a szempilláimat, mi értelme? Dr. Hightower kíváncsi lesz, vajon miért mentem bele, hiszen nem vagyok többé prostituált és már nincs szükségem erre az énképre. De az ismerős dolgok még mindig biztonságot jelentenek. Még ha ez a fajta biztonság keskeny, ingoványos talajt jelent is – mint például R., a fehér zsírpárna, aki a vízágyán hempereg velem, és alig várja, hogy megdughasson. Legurítottam magamról, mint egy strandlabdát – nem lehet, terhes leszek, tudod. Egy nap valaki majd nem ijed meg ettől a szótól. De akkor nem lesz több ilyen nap; az ilyet úgy hívják, egyedi eset; valószínűleg soha többet nem fog megtörténni.

129

A legközelebbi beszélgetésen túlságosan be leszek tépve ahhoz, hogy folytathassuk a terápiát dr. Hightowerrel, nem lesz semmi jelentősége; nem érzek késztetést vagy kíváncsiságot. Ha be vagyok tépve, annyira visszaesem, hogy szinte már értelmét veszti az egész pszichoterápia. Azon gondolkodom, hogy egyszerűen föladom. Egyre fárasztóbb; nincs mi ellen küzdeni. Azok, akiket még érdekel, hogy festenek a dolgok, azok elégedettek: Úgy tűnik, Evelyn jobban van; egyedül lakik; találkozik a szüleivel, iskolába jár. És tényleg ezek a dolgok történnek velem, de Istenem, ha tudnád, mekkora bennem a düh és a kétségbeesés, mennyire rosszul vagyok, és kimondhatatlanul szomorú, ami nagyon ijesztő, de egyszerre jobb is, mint az az üresség, ami apatikusan elárasztja az agyamat. Ez minden. Napról napra élek, és arra várok, hogy valami felrobbanjon bennem vagy a világban, vagy összeálljon, és ott maradjon a járda szélén, miközben a háttér, az álomképek elhaladnak mögötte… Meg akarom lepni Larryt, bele akarok vágni egy kést, véget vetve ezzel az egésznek, hogy fölépíthessek valami újat.

Szeptember 8. „Mert ugyan ki szeretne szomorkodni, amikor örülhetne is?” – ahogy „Alice” írta a naplójában, a Go Ask Alice című könyvben. Például én. Eltompítva. Ezt kerestem egész életemben; most ébredek rá meglepetten, hogy miért vonzódom annyira a nyugtatókhoz. Tegnap egész jó volt a délelőtt a suliban, először tiszta ideg voltam, de aztán sikerült megtalálnom a megfelelő hozzáállást, hála dr. Hightower felkészítésének. Nem olyan, mint tavaly, amikor teljesen távolságtartóan mentem oda, gyűlöltem a tekintélyparancsoló tanárokat, az utcai életemet pajzsként magam előtt tartva. Az iskolai közösség végül is nem is olyan borzasztó, összefutottam Lénával, és beszélgettünk egy kicsit, egypár emberrel jóba lettem, önmagamat adtam, nem zárkóztam el. Úgy viselkedem, mint egy átlagos tinédzser. Egész normális benyomást keltek.

Szeptember 9. Angolórán mindennap tíz percet a naplóírásnak szentelünk, úgyhogy mostantól kezdve azok közül is be fogok ide írni néhányat. „A tanárok ugyanazt mondják, mint a pszichiáterek. »Ne cenzúrázzátok a gondolataitokat. Ez akár terápia is lehet néhányatok számára. Leírhatjátok az álmaitokat is.« Hátralép, és kitárja a karjait. Nevetés. Talán leírhatnám, mennyire kétségbe vagyok esve, vagy azt a kínzó gondolatot, hogy az iskola nem sokkal elviselhetőbb, mint amilyen volt, és hogy ki kell jutnom innen! Válium! Fölhívhatnám Larryt ebéd előtt, és idejöhetne anélkül, hogy kérdéseket tenne föl, vagy fölösleges, jelentéktelen szerelméről biztosító gesztusok nélkül egy kis üveg metadonnal. Boldogan és sebezhetetlenül lebeghetnék át a fizika- és a franciaórán. Más nem nagyon számít. A drog és az iskola között nem kellene egy pluszjelnek lenni (különben is mivel lenne ez egyenlő?), de most van szükségem valamire, égető szükségem van rá – és ki állíthat meg? örvénylik előttem a papír. Semmi eget rengető új gondolat, megmondtam, hogy a drog unalmas téma lesz. Kíméletlenül beszivárog a gondolataimba. Tudatosan tengernyi keserű, szörnyű ízű, sárga folyadékról álmodozom, ami Kyle-tól és Wendytől származik, és ami elönti ezt a világos összefirkált asztalt ezeket a szűz lapokat, a kék körmeimet… engem. Engem! El akarok merülni benne. A drog nem ihlet meg egyáltalán. Az első néhány joint után, az első két-három LSD-trip után, az első kísérlet után a metadonnal nem marad semmi, amiről írni lehetne, és ami bárkit is érdekelne. Micsoda önhittség azt gondolni, hogy bárki is elolvasna egy naplót, amiben a fiatal szerző megállás nélkül összefüggéstelenül zagyvál a drogról. Dühítené az olvasót. Én azonban

130

nem vagyok dühös, csak sóvár. Annyira kellene valami! Szívesen benyalnék egy bélyeget, ha az mindent eltüntetne, de tapasztalatból tudjuk, hogy ez nem vezetne semmi jóra. A hátizsákomban van Mandrax, válium és LSD az ebédre szánt mogyoróvajas szendvics mellett, és azt akarom, hogy a tinédzserek röntgenszemei betépve lássanak. Hol tudnám ezt ennél jobban megvalósítani? Kifogytam az ötletekből, a taktikákból, az ihletből. Az öngyilkosság gondolata széles vászonként borul fölém, fullasztóan és visszavonhatatlanul” Ma nagyon kemény volt, bár most, hogy már éjjel egy óra van, és még mindig hat a metadon, nem érzem annyira durvának, minden egyes leütés az írógépen egy újabb sokk a rendszernek. Nagyon sok minden történik, és ez ijesztő. Most hogy újra iskolába járok, megint szembe kellett néznem a beilleszkedés problémájával és az egyetlen társaság, akikkel bármi közös van bennünk, azok a rockerek. Amikor „cinikusnak” neveztek – vajon gondolták volna, hogy a cinizmussal a félszegségemet a magányomat leplezem? Be akarok illeszkedni, és elkezdtem ezekkel a fekete bőrdzsekis srácokkal lógni, akik imádják a heavy metalt, utálják a homokosokat és a strébereket, akik keresztbe tesznek másoknak, és akik nem tudnak három szót elmondani anélkül, hogy bele ne tennék, hogy „bazdmeg” csak a miheztartás végett. Valószínűleg nagyobb konformisták, mint bárki más, de az egyikük nagyon megszeretett. Alig bírtam ki a mai napot többször is sírva fakadtam, amikor senki nem látta; majd' meghaltam egy kis metadonért! Nagyon rosszul voltam, és végül bevettem egy váliumot. Az órák hosszúak és nehezek, a fizikát és a franciát teljesen elfelejtettem, ne felejtsük el, mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára tizedikes voltam, másoknak egy egész élet. A szünetekben, az ebédidőben és az órák után újdonsült barátommal töltöttem az időt, hallgattam, ahogy ő és a haverjai a heavy metalról, a drogról és nevetgélve öngyilkosságról magyaráznak. Tudtam, hogy azonnal kiközösítenének, ha az értelem, a kreativitás vagy a belátás legapróbb szikráját megvillantanám, ha azt mondanám: „Nincs nálam semmi” ahelyett hogy „Lófasz sincs nálam”. Úgyhogy Evelyn azt mondta, „lófasz sincs nála”, és elfogadták. Ez volt az igazi kínszenvedés. Ettől az egésztől annyira forog a gyomrom, hogy még az írógép billentyűit is majdnem lehányom, ahogy papírra vetem ezeket. Jézusom. De az én előéletemmel nem tudnék sehova máshova beilleszkedni, másokkal beszélgetni, közös pontokat találni. De be kell látnom, ez így nem mehet tovább. Számomra az, hogy tőmondatokban beszéljek, hogy teljesen elnyomjam az egyéniségemet hányingerkeltő, belülről mardos. Fizikailag rosszul vagyok tőle. Nem tudom, mitévő legyek. Az iskola pokol, és az az ironikus az egészben (nem mintha tudnék rajta nevetni), hogy mindennap be kell vennem valamit, hogy kibírjam. Holnap ebédszünetben értem jön Larry, elmegyünk, szerzünk váliumot. Istenem segíts rajtam, kérlek.

Szeptember 10. „Az emberek nyüzsögnek a teremben. Mindegy, hogy mit írok, a tanárok csak a mennyiségre mennek, nem a minőségre. Ki vagyok éhezve a tanulásra, az iskola azonban puszta időpocsékolás. Nem tudom, hogyan viselkedjek, a metadon miatt egyre nehezebb fenntartanom a látszatot. Egyszer a régi iskolámban, egy fizikaórán az egész osztály az ablakban tolongott, hogy végignézze, ahogy egy gyereket letartóztatnak a suli előtt, mert marihuánát árult. Rugdalózott a kék kezek között. Akkor ez nem jelentett nekem semmit. A villódzó fények halkan zümmögtek, mintha együttérzésből tennék. A tanár kiment a teremből, egypár gyerek hátrafordult, és hangosan beszélgetni kezdett. Kezd nagyon elegem lenni ebből, bár vonzódik bennem valami a tankönyvekhez, olyan lelkesen vetem rájuk magam, mint kutya a csontra. Mégis, inkább utálom ezt az egészet, több anyagra van

131

szükségem, hogy megbirkózzam vele – Larrytől kaptam tegnap egy Mandraxot és három nyugtatót. Kuncogás. Suttogás. A metadon nyomokat hagyott rajtam – vörös csíkok (véraláfutások?), duzzanatok, vékony csíkok, ahol túl durván vakaróztam álmomban. A mértéktelenül beszedett méreg beszivárgott a pórusaimba. Kicsöngetnek. A diákok már percekkel ezelőtt rajtra készen álltak, és most egyetlen, mindent elsöprő hullámként vágódnak ki az ajtón. Egyedül maradok az angolteremben, próbálom befejezni, mit is?” Ha a lakásom nem dobna így föl, megint az öngyilkosságon törném a fejem, ehelyett itt ülök lüktető fejfájással, kicsit berúgva. Ma megtaláltam a saját szekrényemet, az új barátommal nem bírtunk magunkkal matekórán; összevitatkoztam ma a tanárral a nemek szerinti megkülönböztetésről, mert egy „lányok a fiúk ellen” versenyt vezetett a táblán. Később zavarba jöttem, mert nem emlékeztem, miket mondtam neki. Nagy szerencse kell hozzá, hogy bármiből is átmenjek az angolon kívül. Jennifert nem sikerül elérnem; akár vissza is mehetnék az utcára dolgozni, nem mintha bárkit is érdekelne. Igazából senkit nem érdekel; meg akarok ölni valakit, de tudom, ha bárki is meghal Evelyn miatt, az maga Evelyn lesz.

Szeptember 15. Öt hónapot vett el az életemből. Öt hónapot vett el a válium-, Mandrax- és metadonfüggőség. Eleinte a metadon háromnapos repülést jelentett, mostanra viszont nem több, mint apró hangulatváltás, kikapcsolódás. Azért szedem, hogy tudjam folytatni, hogy fenntartsam azt, ami mostanra a „normál” állapotommá vált, hogy megelőzzem a fájdalmat és a kellemetlenségeket, a pánikot – vagy hogy írnom kelljen, öt hónap veszett el az életemből, és ezért dühös vagyok. Nem fogom így folytatni, nem, mert ott tartok, hogy egy egyperces szóbeli beszámoló az angolórára a következő bejegyzéshez vezet a határidőnaplómban: Válium! De nem vagyok hajlandó engedni, és ennyire igénybe venni a szervezetemet, azt a sok erőt, életerőt, az egészséges énemet, amelyik írni szeretne. Túl sok a mellékhatás – elfelejtett beszélgetések, eltűnt idő, indokolatlan ellenségesség, rosszullét, kétségbeesés, hihetetlen szorongás, álmatlanság. A lakásom tele van Mandraxszal, váliummal és a furcsa, Darvonnal teli üvegcsékkel, és én megtartom őket, nem húzom le a tartalmukat a vécén, de nem túl nagy a készlet, és nem fogom elherdálni. Larryt leépítem. Erős és egészséges leszek; az időt, amit ő lopott el tőlem a tablettákkal és a metadonnal a lassú öngyilkossággal töltött időt tanulással, írással, alvással és barátokkal fogom kitölteni. Abbahagyom a metadont. Nem találkozom többet Larryvel. Kevesebb cuccot fogok beszedni, ami érdekesebb témák felé tereli majd a drogtól uralt gondolataimat. Ez nem elvonás – hanem az utat lezáró barikádok lerombolása, ez az út a fejlődés felé, amire hivatott vagyok: hogy sikeres író legyek. Dr. Hightower ma megértette velem. Kezdek felnőni. Visszamentem az iskolába, ez tölti ki napjaim legnagyobb részét és nem dolgozom már az utcán. Van egy barátságos lakásom, ami csak az enyém. Azt mondta, nem azért találkozom Larryvel, hogy megszerezzem a drogot; azért drogozom, hogy Larryvel találkozhassak. Ez először mélységesen felháborított, de aztán megértettem, mire gondol. Larry biztos pont volt az életemben az elmúlt öt hónapban; biztonságot jelentett számomra, megbízhattam benne, és ismerős terep volt. Legalább annyira ráakadtam, mint a drogra, mert az ujjaim köré csavartam. Hatalmam volt fölötte, amire titkon vágytam. Nagyon hasznos társaság volt számomra Larry, szerető, terapeuta és egyfajta boldogság forrása. Az utóbbi időben egyre többször akartam visszautasítani a metadont de mégis mindig bevettem, mert attól féltem, különben elveszítem Larryt, mivel tisztán nem bírtam elviselni. Ha pedig elveszítem őt, akkor nem juthatnék metadonhoz akkor, amikor tényleg szükségem

132

van rá, amikor bepánikolok. Úgy volt, hogy ma este metadont nyomunk, de úgy érzem, nincs rá szükségem. Biztonságban érzem magam. Lehalkítottam a telefont. Elmegyek a zen buddhistákkal meditálni. Dr. Grahamtől kaptam egypár Rivotrilt, hogy elnyomják a szorongást, ez majd elnyomja a válium, a fű és a Mandrax iránti őrült vágyat, aminek engednem kell hajnali fél öt körül, lehetetlenné téve ezzel, hogy beérjek a reggeli óráimra. Nem fogok metadont nyomni ma este, és nem lesz szükségem őt váliumra, hogy egy percre ki merjek állni az angolórán az osztály elé, nincs szükségem arra, hogy Larry lehúzzon, aki egyre inkább csak egy jelkép, és egyre kevésbé valós személy, nincs szükségem arra, hogy egy sehova nem vezető útra lépjek. Evelyn író marad, és teljes ember lesz, nem egy összetört, darabjaira széthullott valaki. Még csak bosszút sem kell állnom Larryn. Öt hónap, az majdnem egy fél év az életemből, és elég volt a bénultságból. Nem akarok úgy tenni, hogy könnyű lesz, de folytatni fogom az életemet, Larry és metadon nélkül.

Szeptember 16. Jelképes öngyilkosság volt minden egyes tabletta, minden pohár metadon. Hányszor hevertem álmatlanul éjszakánként, és vágytam arra, hogy egy pisztolyt tarthassak a fejemhez, és visszatérhessek csillogva, pörögve a dolgok eredeti rendjéhez. Ahhoz a rendhez, amitől a születéssel válik meg az ember. „A kezdeti lelkesedés után lelkileg és fizikailag is meg kell küzdeni a dolgokkal. Larry eltűnt az életemből, örökre, ÖRÖKRE, ugye te is hallod, te, aki itt szenvedsz az angolteremben, és majd megfulladsz? Mivel tudod, hogy elégedett, és beszédes lennél, ha megkaptad volna a szükséges metadonadagodat, és az lenne a jelen? Elszíva a jövőt, és a sorsodat szénfeketére festve. Nincs más út. Ahogy dr. Graham megállapította, most vagy később, egypár hónappal később azonban csak nehezebb lenne. Jó leszek magamhoz, megbocsátok magamnak, mert amikor először kapcsolatba kerültem a tablettákkal – fizikai kapcsolatba, tabletták a markomban –, nem tudtam. Tényleg nem tudhattam. Larry rosszabbat érdemelt volna annál a finom búcsúnál, amivel megváltam tőle; sokkal rosszabbat. Remélem, a pokolba kerül! Úgyis a poklot éli meg itt, a Földön is, mint mások is oly sokan. Remélem, fájdalmas lesz a halála, mert tudom, hogy gyáva, és mindig is az volt, egy vesztes, aki soha nem bírt felülemelkedni a kábítószer kínálta kifogásokon. Nem fogok más Larryket keresni; nem vagyok hajlandó ugyanazt a rémálmot végigélni, csak egy másik emberrel, egy másik droggal. A kis fekete hang a fejemben az mondogatja, hogy nem is volt rémálom, volt benne öröm, szembe tudtam nézni dolgokkal, sikereket értem el. A gyengédsége és az, hogy ott volt nekem. A hang azt mondja, hogy nem fogadott volna tapsvihar és dicséret a felolvasóesten, ha nem nyomtam volna előtte metadont, és nem lettem volna tőle elég nyugodt a felolvasáshoz. Nem akarom így befejezni ezt a naplóbejegyzést. Most már szabad vagyok. Tér lesz körülöttem (nem űr), az a tér, amit Larry foglalt el, és amit most kreativitás fog kitölteni. Larry megszűnt számomra létezni mint ember, most már csak egy név – egy a sok száz kitartó, drogkereskedő közül, akik rengeteg ócska, ezerszer látott filmet rendeztek, amikben megölték a színésznőket”

Szeptember 21. „Hirtelen elönt minden. A vakító fények a homlokomon táncolnak, és nyaldossák az izzadságot. Villódzó fénygiliszták melegszenek a plafonon a fénycsövekben, ficánkolnak, és le akarnak mászni a tábláról, hogy befészkeljék magukat a falakon lógó poszterek közé. Nem velem kéne mindennek történnie. Miért büntetnek még mindig? A fények a szemed előtt villognak, és fluoreszkáló szempillák alól nézed a papírt. Ha egyszer rákattansz valamire, ami kiment ebből, akkor azt többé nem engeded el! Ezek a tinik itt ismeretlen lények; nem kellett

133

volna így idejönnöd. Hogyan tudnál anélkül létezni, hogy betépsz? Nem engedhetem, hogy mindez megtörténjen; túl sok kísérletet tettem már arra, hogy integrálódjak, forró könnyek csorognak a szememből, a szopás és a mellbe baszás, amire túl élénken emlékszel, és ő, erős szálú, szőke hajjal. Hirtelen mindent ellep a hó. Túlságosan reszketek belül. Csillog a hó. Az LSD-nek a tanár kávéjában kellett volna lennie, nem az enyémben. Nem akartad megint büntetni magad. Le voltál bénulva, mint egy hihetetlenül nagy, behavazott pók, amit lefújtak méreggel. Egy vakító fénysugáron írok, olyan vagyok, mint egy magányos bomba kint az óceánon. Hogy menjek így haza azok után, ami itt történik, ahogy körülvesz minket ez az ezüstös bundaként csillogó fehér fény, körülzár vagy felfed? Ez a serdülők világa, és én olyan hosszú ideje már olyan keveset láttam belőle, hogy nem szabadna itt lennem. Nem értem a humorukat, a kegyetlenségüket és a külsőségeket, nem bírom elviselni, ahogy kinéznek, ki kellene vágni a szemüket. Hogyan lehetnék nyugodt, amikor serdülők vesznek körül? Az egész életem egy alagsori lakásban zajlik. Ha valami történik ezzel a lakással nekem végem. Teljesen ettől az alagsori lakástól függök. Nagyon félek, hogy elveszik tőlem az otthonomat! Inkább egymilliószor erőszakoljanak meg, mint hogy elvegyék tőlem; ami azt illeti, ha valami végül rosszul sül el, úgyis ez fog történni. Megint kint leszek az utcán, kint, a sarkon. Honnan kerültek ide ezek a fagyiszivárványok? Ez nem a valóság ebben a teremben. Miért engedik ezek az emberek, hogy ízekre boncolják és megvizsgálják őket, mintha nagyon apró dolgok lennének egy mikroszkóp alatt, mindannyian megpróbálnak magukba fordulni, védekezőn és elzárkózva, hogy biztonságban lehessenek. Amit te nem veszel észre, Evelyn, az az, hogy csak a te szemedben lep el mindent a hó és a reszkető szivárványok. Minden annyira más, de senki nem veszi észre. Gyűlöllek téged, aki azt hiszed, hogy ítélkezhetnek feletted, mert egy percre ki kellett állnod az angolórán az osztály elé. Azok a színessel teleírt lapok, amik ez alatt a lap alatt vannak, valóságosabbak számomra, mint az az egy perc az osztály előtt. Ami kezd igazán kikészíteni az az a kérdés, hogy miért is vagyok itt ebben a túlságosan megvilágított teremben; miért olyan sűrű itt a csönd, hogy szinte tapintható? Hogyan történhetett, hogy az alagsor többet jelent számomra, mint egy életet? De ehhez több tér kellene a világegyetemből, mint amennyi nekem valaha is lesz, tér, amit megtölthetek szivárványokkal és gilisztákkal. A fényfoltok töredezett prizmaként sugároznak. Ti mind túlságosan be vagytok zárva a testetekbe. Ti itt a 11-es angolteremben. Lányok, voltatok már valaha odakint hogy leszopjatok egy öregembert, lássátok a mindent eltakaró sötétség mögött rejtőző undorító dolgokat magas sarkú cipőkben botladozva? Túlságosan ijesztő, nemde, ahogy a férfiak megállnak az autóikkal, a nők pedig behajolnak, és fizetniük kell azért a boldogságért, ami után mindannyian kapkodunk: ami megmutatja az utat a neonsötétben. Amikor megáll egy autó, mindig reménykedsz, hogy ez most más lesz, hogy ebből most kiszáll majd valaki, és megölel, és abbahagyod a reszketést. Túl sok minden robban ki belőlem, eszembe jut az öngyilkosság, a gyógyszerek a pipereasztalon. Ezek az emberek nem voltak ott. Haza kell mennem; szívesebben dolgoznék az utcán, hogy megtartsam, dugnék, dugnék, dugnék azokkal az idős emberekkel, csak hogy megtarthassam azt a teret. Istenem, segíts, ATTÓL FÉLEK, VISSZA FOGOK MENNI AZ UTCÁRA, HOGY MEGTARTSAK EGY ILLÚZIÓT… Az emberek viccelődnek az erőszakkal. Próbáld ki te. Próbáld ki, milyen egy autóban küzdeni azért, ami az életedből még megmaradt a Mandrax mocsarán keresztül, és hirtelen ráébredni akár meg is halhatnál… Basszus, szívesebben tölteném a napjaimat az utcán, mint ebben az osztályteremben, hogy fenntartsam a lakásomat. Ismerős közegben könnyebb… egyikőtök sem tudja… a két világ, amikben élek, túl messze van egymástól. Most a kettő között állok, két lábbal a földön, nem akarok úgy meghalni, hogy tele van szar dolgokkal az életem. Nem kellett volna visszajönnöd

134

az iskolába. Mehettél volna inkább az utcára, a való világba, hogy túléld, és fenn tudd tartani magad, ki tudd fizetni a lakbért, és más lehess, ÍRÓ LEHESS. Meglett volna rá az idő, a hely és az eszközök, mert mindenki tudta, hogy máskülönben belehalsz, és láttak benned valamit, amit nem hagyhattak meghalni. De ez az iskola előcsarnokában könnyen elpusztulhat, itt széttapossák. Nem szabad, hogy betolakodjanak. Túl sokat látnak belőlem. Bármilyen testi behatolást el bírok viselni, de ezt nem. Ez mindennél rosszabb. Néha azt gondolom, inkább lazulnék odakint, ahol senki sem lát. Túl sokat látnak itt belőlem. Evelyn kimegy, hogy megkeresse a helyet, ahol senki sem látja, ahol elbújhat, és talán igazán önmaga lehet: a lány a napsütésben. Az írás sokkal jobb, mint a szex: a toll és a papír egyesülése. Körülöttem mindenütt mozgó testek.”

Szeptember 24. Tegnap megszabadítottam magamat minden szellemi és érzelmi szenvedéstől, amikor eldöntöttem, otthagyom az iskolát. Dr. Hightower próbált lebeszélni róla, mondván, hogy miután már annyiszor megpróbáltam visszatérni az iskolába, ha most megint otthagyom, az nagyon rosszat tenne az önbecsülésemnek, és eléggé összezavarna ahhoz, hogy elveszítsem a lakásomat, megint csoportos otthonba kerüljek, elszökjek, öngyilkosságot kíséreljek meg (netalán tán még sikerrel is járjak), és végül kórházba kerüljek. Ne! Meghallgattam a tanácsait, és bár úgy léptem ki a rendelőjéből a napsütésben, hogy maradok a suliban, mégsem bírtam tovább. Nehezemre esett beilleszkedni, és anélkül, hogy álarcokat öltsék, nem is sikerült. Ez volt a legfőbb ok. Aztán ott volt a hosszú tanítási idő meg a sok munka. Az LSDtripem a hét elején rávilágított egy-két dologra: gyakran egyszerűen azért akarom megölni magam, mert nem tudok beilleszkedni sehova. Sok embert beengedek az életembe, kinyílok nekik, de ez után a kezdeti bizalom után visszahúzódom. Ne lássák, milyen bizonytalan vagyok belül. Soha nem tudják meg, ki is vagyok valójában. Kedden dr. Hightower helyeslése mellett fölhívtam a rendőrséget és kijött hozzám egy rendőr, hogy jegyzőkönyvbe vegye, mi történt Larryvel. Larry talán most is ugyanazt teszi egy arra hajlamos gyerekkel vagy egy nővel, amit velem tett. Dr. Hightower arra is fölhívta a figyelmemet, hogy Larry orvosát figyeli a rendőrség – mert túl sok gyógyszert ír föl a drogos betegeinek, akik, mint ahogy azt tapasztalatból tudom, eladják a receptjeik egy részét. De nemcsak ezek miatt adtam meg Larry teljes nevét a maga gyenge valóságában kiejtve a számon. Hanem mert igenis szükségem van valamiféle bosszúra – az írás, az álmaim és amiatt, aki vagyok. Erőszakot tett rajtam. A rendőrség valószínűleg nem fog tudni semmit tenni, de hátha kisül belőle valami. Tegnap éjjel elmentem Larry lakásához. Túl nagy ahhoz, hogy szétverjem. Mellesleg nem tudok igazán senkinek ártani. Az ottlét szomorúságot és vágyat ébresztett bennem; halványan felsejlett az a sok éjszaka, amit ott töltöttem a kanapén és a hálószobában betépve. Akkor maga volt a Paradicsom. Módszeres kíváncsisággal mentem végig a lakáson, kihúzogattam a fiókokat benéztem a kanapék alá. Fényképeket találtam Larryről és a volt barátnőjéről, szerelmes levelezőlapokat; megpróbáltam belenézni ki is volt az a nő előttem, aki szintén otthagyta, ő is biztonságot és gyengédséget keresett, ami eltávolítja a táncosnőként és kurvaként élt életétől. A lakásban volt két tévé, egy videó, kazetták meg egy csomó könyv, amit személyesen tönkretehettem volna, de nem tettem. Gyerekes lett volna. Miután elhatároztam, hogy otthagyom az iskolát, megnyugodtam, boldognak éreztem magam. Hirtelen megint egy kreatív, független időszak következett, amikor kiélvezhettem a lakásom, írhattam, olvashattam. Az iskola belekényszerített az ivásba (igen, már korán reggel). Elég nehéz úgy figyelni vagy dolgozatot írni, hogy nem tiszta a fejed, félig lecsukódik

135

a szemed, és egyik óráról a másikra tántorogsz. Úgy döntöttem, az egészségem fontosabb, mint az iskola. Mégis nagyon felzaklat, hogy e miatt a döntésem miatt, elveszíthetem a barátaimat és rokonaimat, mert kudarcként könyvelik el. Jennifer tegnap jött vissza a szabadságáról, de még nem volt ideje visszahívni engem, úgyhogy továbbra is várom, hogy beszéljünk. Lehet, hogy vannak más lehetőségek – például levelező képzés –, de a legnyugtalanítóbb kérdés az, vajon a gyámügyesek magamra hagynake, ha megtudják, hogy nem járok iskolába, és nem fizetik tovább a lakásomat. Havonta pár napot dolgozhatnék az utcán, és akkor lenne pénzem lakbérre meg kajára; van még pénzem a bankban is, amit a prostitúcióval szedtem össze. Megesküdtem, hogy addig nem nyúlok a pénzhez, amíg nem lakom végre egyedül, és égető szükségem nem lesz rá. A legrosszabb esetben is nyerhetnék ezzel legalább két hónapot, hogy átgondoljam a dolgokat, és kitaláljak valamit, bár valószínűleg már sokkal előbb visszatérnék az utcára. De most nyugodt vagyok. Amíg nem tudom, hogy mik a lehetőségeim, minek aggasszam magam?

Október 1. Belefáradtam, hogy minden miatt engem emésszen a bánat és a bűntudat. Az alkohol nem tesz termékennyé vagy nagyszerűvé. Nem tudok normális lenni íróként; még csak a többi elborult íróhoz sem hasonlítok. Rosszul vagyok az üres írólapoktól, de másom sincs. Ki akarok szabadulni innen, bevenni egy-két Mandraxot hátha az segít, és valami éles, fényes tárggyal föl szeretnék vágni valami puha, hajlékony dolgot – egy torkot. Szeretnék belemártani valakibe egy kést, aki nem én vagyok, de nincs hozzá bátorságom. Ki az, akit nem mersz megsebezni? Ő miért fontosabb, mint te? Felemészt a düh. Gyűlölőm a férfiakat. Soha többet nem bírnék strichelni, mert az mindent elrontana, mintha lenne bármi, amit el lehet rontani, mekkora hazugság, micsoda öncsalás, baszd meg, Evelyn, te kis kurva, te picsa, te rohadt kis faszszopó. Gyűlölöm ezt a világot, és benne az embereket, ki akarok szállni. Ki akarok szállni, és eltűnni, ki a francot érdekel, hova, ez az egész egy nagy szar, minden irányból szart dobnak az arcomba, azt hiszed, biztonságban vagy, egy pillanatra leengeded magad körül a falat és tessék, azonnal megkapod az arcodba. Mindig ez történik. Már nem vagyok betépve, hogy mindezt ne lássam. A valóság ocsmány. Nem tudom, hogy sírjak-e (mintha ez még lehetséges lenne egyáltalán), megvágjam magamat egy kicsit, sikítsak, vagy felgyújtsam a házat. Pár héttel ezelőtt stoppoltam, és fölvett egy fickó. J. úgy nézett ki, és úgy is beszélt, mint a pszichiáterem, intelligens volt jó meglátásokkal, megnyugtató, egy igazi barát akiben megbízhatsz. Amikor ma este fölhívott, és elújságolta, hogy van egy közös „barátunk'', nem tudtam rájönni, ki lehet az. Kiderült, hogy egy lány az Új Kezdetből, aki emlékezett rám, bár nem laktunk egy szobában. Egyszer találkoztam vele, amikor egy alkalommal visszamentem az otthonvezetőhöz – vékony, szőke lány volt Talwin- és Ritalin-függő, és strichelt. J. nyolc hónapja ismerte – ugyanúgy találkoztak, ahogy mi – és kétszer lefeküdtek. Úgy tűnik, a lány barátként tekint rá, bár szerintem túlságosan be van tépve állandóan, semhogy igazán számítson neki a dolog, vagy hogy különösebb figyelmet fordítson rá ez a fiatal, tizenöt éves kiscsaj. Ma éjjel J. be volt rúgva, és teljesen rám mászott, én pedig nyeltem, utáltam az egészet, őt, mert megint azt gondoltam, hogy szerethet valaki, megint ugyanaz a szar. Ez a szar duma nem fog most bejönni arról, hogy mekkora szüksége van rám, istenem, kinek van erre szüksége, mert nekem biztos nincs. Egy újabb Larryt szeretnél talán? Erről van szó? Okosnak és gyönyörűnek szeretnéd érezni magad a sarkon? Baszd meg, Evelyn, menj, áss egy gödröt és feküdj bele! Hatalmas falakat emeltem közém és J. közé, mert megbízhatónak tűnt, barátságosnak, ó, hát persze, túlságosan is megértőnek, csak nézd meg Larryt – MINDEN FÉRFI EGYFORMA. Én pedig el fogok futni, mindent magam mögött hagyva, találok egy gazdag könyvkiadót, aki majd szeretni fog, bárkit, istenen, bárkit, aki kivételesen nem hazudik, de hogyan tudnám én

136

ezt megállapítani? Hogyan? Majdnem két éve, hogy kint van az utcán, és ez a szajha még mindig bízik az emberekben, még mindig nem tudja megállapítani ki a seggfej, és ki rendes félig-meddig – ez lehet, hogy azért van, mert egy rendes sincs köztük. Vegyél bárkit, bízz meg benne, és azonnal ki fog használni. Próbáld ki! Istenem, gyűlölöm a férfiakat. Utálom az életet.

137

Hetedik rész 1987. október 9. – december 20.

Október 9. Tegnap bebújtam az alagsori szomszédom, Ed ágyába, és ott töltöttem az éjszakát. Egy nap bele fogom írni egy regényembe vagy novellámba, ha sikerül végre párbeszédeket írnom. Teljesen lenyűgözött – saját bevallása szerint is sebezhető és bizonytalan, mégis őszinte az érzéseivel kapcsolatban. És az őszintesége ellenére Ed megközelíthetetlen. Amikor napszemüveg mögé rejtőzik, mintha elvágták volna; nem tudom, miben rejlik a titka. Barátként tekint rám, és úgy tűnik, nem akar lefeküdni velem. Ez frusztrál, és hülyén érzem magam tőle (főleg miután bemásztam az ágyába – ennyi erővel akár ajánlatot is tehettem volna neki), bár tudom, ha a kapcsolatunk szexuális természetűvé válna, nehéz lenne itt lakni, és azonnal elveszítené a megközelíthetetlenségét, amit annyira vonzónak találok benne. Nézett, ahogy aludtam, szokatlan volt számára, hogy valakivel megossza a franciaágyát. Hajnali ötkor fölébredtem, de mozdulatlanul feküdtem tovább, az ágy rázkódott, ahogy Ed nyugtalanul forgolódott. Néha hozzám bújt végigsimította a testemet. Almosan, de diadalittasan arra gondoltam, aha, szóval mégis el lehet csábítani, legalábbis tudat alatt – de amikor észrevette, hogy ébren vagyok, és beszélgetni kezdtünk, azt mondta, csak megpróbált arrébb tolni, és hogy sajnálja. Atyaúristen, mennyire idegesítő. Amikor újra felébredtem, fél kilenc volt és Ed a kezemet fogta, de ez is biztos csak azért történt, mert rátettem álmomban, vagy ilyesmi. Hát akkor talán maradjunk a barátságnál, mint Tommyval, amikor nálam alszik? Be kell vallanom, ez piszkálja az egómat, mintha nem lennék számára elég jó vagy elég vonzó. Tényleg a Broadway sarkán állva tudom csak bebizonyítani, hogy nem vagyok annyira ronda? Tegnap elmentem a King Edward középiskolába az eredményeimért, és örömmel láttam, hogy átmentem a matekvizsgán, és alig volt hibám az írás- és olvasásvizsgában. Az eredményeket el kellett vinnem az Alapfokú Képzési és Fejlesztési Program (BTSD, Basic Traning and Skills Development) igazgatójának, hogy kiderítsem, mikor iratkozhatok be, ő pedig el volt ragadtatva az eredményeim láttán. – Akár holnaptól járhatnál az egyetemre. Jobban sikerült az angolod, mint az itt végző hallgatók kilencven százalékának. A bóknak mindig örülök, de attól még nem adják ki a könyveimet, és nem lesz kifizetve a lakbérem, illetve a kajám. Izgatott voltam, de úgy éreztem, kudarcra vagyok ítélve. A program igazgatója fölhívta Jennifert, és szólt neki, hogy nem kell felvételiznem, de ez mit sem változtatott a helyzetemen: Evelyn még csak tizenhat éves, azzal a kikötéssel lakhat egyedül, hogy visszamegy az iskolába, Evelyn szeretne egyetemre vagy főiskolára járni, de lövése sincs a matekhoz és a fizikához. Leküldött egy tanácsadóhoz, hogy beszéljek vele, és a következőkben állapodtunk meg: Október 26-ától december elejéig járni fogok a King Edwardba nappali képzésre, ez azt jelenti, hogy egyévnyi matekot és egyévnyi fizikát besűrítenek – ezt kapd ki – egy hónapba. Továbbá írok egy rezümét, amelyben felsorolom, hol jelentek meg eddig írásaim, a kiadókat stb., majd felkeressük a Langara Főiskola dékánját, hogy rendkívüli felvételért folyamodjunk hozzá. Annak reményében, hogy engedélyezik, hogy januártól járhassak az elsősök óráira. Ez nagyon sok. Mintha hirtelen felnőnék; egy percig sem gondoltam komolyan, hogy sikerülni fog bejutnom a főiskolára. És lehet, hogy tényleg nem fog, lehet, hogy lehetetlenné teszem saját magamnak. A prostitúció egyszerűbb, és a lakbért is ki lehet belőle fizetni. Dr. Hightower továbbra is azt hajtogatja, hogy szerinte úgy érzem, nem érdemlem meg, hogy 138

taníttassanak. Mi van, ha egyszerűen a lustaság tart vissza? Senki sincs elragadtatva az ötlettől, hogy főiskolára járjak kilencedikes létemre, legkevésbé Jennifer, akinek kezd már elege lenni belőle, hogy egyfolytában leveleket ír különböző ellenőröknek az önálló lakhatásom jogosságát igazolandó. Nemsokára szerez majd nekem egy személyi gondozót, aki heti tíz órát tölt majd velem. Erős a kísértés, hogy megnehezítsem a dolgát, akárki lesz is az.

Október 10. Melanie megjósolta, hogy nehéz életem lesz. Ő is és dr. Hightower is ellátott egy praktikus tanáccsal, amikor beköltöztem a saját lakásomba: soha ne feküdj le senkivel, akivel egy házban laksz. A szorongásmentes állapot nem tarthatott örökké. Tegnap benyaltam egy dupla bélyeget. Az ok nem volt túl jó: úgy volt, hogy Jennifer nemsokára átjön a személyi gondozóval, és dühös lettem, hogy ezt a korábban nem létező feltételt hozzácsatolták a megegyezéshez; dühös voltam az Eddel töltött éjszaka miatt is – nagyon megtépázta az egómat, rondának és visszautasítottnak éreztem magam; amit magamban „szabadságnak” tituláltam, arról kiderült, hogy írói válság. Nagyon megrémisztett az egy hónapba sűrített matek-fizika terv, és még jobban az a gondolat, hogy a kilencedik osztály elvégzése után a Langarára menjek. Úgy döntöttem, lemegyek, sétálok egy nagyot. Két óra múlva idegesen visszafordultam, mert többet agyaltam, mint amennyit hallucináltam. Az LSD felszabadította bennem a dühöt és a félelmet, még nem voltam öngyilkos hangulatban, de nagyon feldühödtem – egy kicsit haragudtam Edre, nagyon haragudtam magamra, dühös voltam a korom miatt, az állami gondozás túlzó védelme miatt, Jennifer viszonylagos tehetetlensége miatt, és a Langara Főiskolát megcélzó terv miatt. Ledobtam magam egy székre Ednél, és közöltem vele, hogy be vagyok tépve. Éppen akkor ébredt föl, és láthatólag idegesítette, hogy megint hozzá rohanok segítségért. Hát nem volt elég, hogy egyszer, ugyan nem tudatosan, de már megmentette az életemet? (Ha nála nincs telefon, amikor túladagoltam magam, akkor nem tudtam volna fölhívni a rendőrséget.) De nem tágítottam. Megérkezett a főbérlő, és visszakísért a saját lakásomba. Nálam elmosódtak a színek. Nem tudtam fókuszálni. Legalább a lakásban rend volt. – El kell ismerni, nagyobb tisztaság van, mint bármelyik előző lakónál – állapította meg. Azt hiszem, ha nem ez a helyzet, akkor és ott, azonnal kirúg. Nyilvánvaló volt, hogy be vagyok tépve vagy megőrültem, kezdtek kicsúszni a kezemből a dolgok. Elterültem az ágyamon, és befogtam a számat. Miután a főbérlő lelépett, átverekedtem magam Edhez, az ő ágyára. Nagyon kellemetlenül érezte magát, a szoba túlsó felén borotválkozott és pakolászott, biztonságos távolságban tőlem. Minden vibrált és forgott körülöttem és bennem. A testem sikított a fájdalomtól. Gyűlöltem a lakásomat, az írást és hogy megint iskolába kell majd járnom. – Ha ezt az éjszakát túlélem, akkor mindent ki fogok bírni – állapítottam meg. Tudtam, hogy az LSD miatt rosszabbnak látom a dolgokat, mint amilyenek valójában, de ez a tudat önmagában nem volt elég ahhoz, hogy átvészeljem az éjszakát abban bízva, hogy másnap minden jóra fordul. Az életem ostobának, haszontalannak és teljesen, teljesen elviselhetetlennek tűnt. Még soha nem voltam ennyire biztos benne, hogy másnap is ugyanilyen lesz minden, az alvás nem fog változtatni semmin. Ed végül odaült az ágyam szélére, én pedig átkaroltam. Egymás mellett feküdtünk az ágyon, és elmotyogtam neki, milyen zavaros képeket látok; Ed tévét nézett, céltalanul váltogatta a csatornákat, és átölelt. Körém fonta a karjait. Beszélgettünk, aztán végül dugtunk. Én voltam a harmadik nő, akivel Ed lefeküdt. Az első alkalommal részeg volt egy bulin, még a nevét sem tudta a lánynak, és soha többet nem látta; másodszor józan volt, de nem találkoztak többször az után az éjszaka után. Most pedig ügyetlen, zavarba ejtő és vicces volt.

139

Ed más volt, mint az a rengeteg fickó, akit az utcán szedtem föl; hozzájuk képest egy kisfiú volt. Legnagyobb megkönnyebbülésemre. Utána beszélgettünk. Nem vagyok hozzászokva a meztelen test látványához, csak részleteiben szoktam látni – egy kar, arc, kéz vagy pénisz. Az egész egyben döbbenetes. Nem volt ezzel semmi gond, még akkor sem, ha Ed elveszítette a megközelíthetetlenségét azzal, hogy lefeküdt velem. Félt a visszautasítástól, féltékeny volt a barátaimra, például Tommyra, akiket meg szoktam ölelni és puszilni, és még arra is gondolt, hogy feleségül vesz, ha esetleg elvennék tőlem a lakást (LÁM, EVELYN MÉGIS TUDJA, HOGYAN LEHET ÉLETBEN MARADNI EBBEN A VILÁGBAN. TUDJA, HA NEM AZ ÍRÁS, AKKOR A TESTE SEGÍTSÉGÉVEL.) Persze ezek a fejlemények problémát jelentettek. A barátaink, az érdeklődési körünk és az életstílusunk nagyon különbözött – ő félénk, visszahúzódó, és nincsenek ambíciói. Olyan közelségben élünk, hogy nem tudtuk kikerülni egymást. – Ez nem újdonság neked, igaz? – kérdezte Ed, arra célozva, hogy lefekszem valakivel, akit alig ismerek. Hát bizonyos szempontból igenis szokatlan, mert Ed a maga tapasztalatlanságával és szégyenlősségével más, mint a többi férfi, akivel dolgom volt. Szeretné, ha lenne ebből a dologból valami; azt hiszem, nem ugrálhat az ember csak úgy be meg ki valakinek az ágyába, mintha mi sem történt volna, ha közös vele a fürdőszobája és az előszobája. Nyugtalan vagyok, és azt hiszem, meg is bántam volna, ha nem tudnám, hogy ha nem fekszem le vele, akkor még jobban kikészítettem volna, és még undorítóbbnak érezném magam. Az élet zavaros. A szorongásom majdnem visszaállt az eredeti szintre, attól eltekintve, hogy érzem, megint hárítok. Az aggasztó az a dologban, hogy megint ismétlődnek a dolgok – keményen küzdöttem és dolgoztam, hogy elköltözhessek, független lehessek, és erre most szinte együtt élek Eddel. Felnőttként kell végre viselkednem; végül is ez az én életem.

Október 11. Egyes embereket lassanként kell felfedezni. Néha jobb lenne, ha az emberek magukon hagynák a ruhát, és csak a szükséges helyen húznák le a cipzárt; a ruhák megvédenek. A legrosszabb az, amikor ott áll előtted valaki meztelenül és nem igazán tudod, hogy néz ki – hirtelen idegennek látod, betolakodónak; és begubózol. Hol van Larry? Hány Darvon és hány pohár napon fölmelegedett, rózsaszín, émelyítő metadon olvad bele ebbe a szertefoszló képbe? Larryvel együtt lenni nagyon megerőltető élmény volt olyan, amilyenre már nincs szükségem, mert a lakásommal jobb embereket és jobb életet is kaptam. Most hogy újra ismerkedem az egészséggel, túlságosan belebetegszem, ha rágondolok. (Hány olyan betegség van, amit nem önmagának idéz elő az ember? Kirkkel mindketten hipochonderek voltunk, eldobtuk magunkat Larry orra előtt, hogy tabletták és metadon szivárványözönét zúdítsa ránk.) Hol van az a nő a képekről, akit Larry szintén megmérgezett a gyengédségével? Soha nem találkoztam vele, így rejtély maradt számomra a nő, aki elmenekült Larry vadul kapkodó karmaiból nyolc év után egészben. Még most, ahogy ezt írom, most is úgy érzem, hiányzik – hiányzik az a kegyes halál, amit ő kínált nekem. „Ne ballagj csöndben bele amaz éjszakába ∗ Tombolj, dühöngj, ha jő a fény halála…”



Fölösleges méreg volt össze kell hasonlítani, mennyi egészséget nyertünk a dologból és mennyi betegséget és aztán rá kell jönni, hogy semmilyen szempontból nem érte meg. Vas István fordítása.

140

Tapasztalat volt az biztos, de abban úgy érzem, nincs hiány, legalábbis az ilyen tapasztalatokban éppen nincs. Egyáltalán, miért gondolok Larryre a ragyás arcával és a veséje miatt a felkarjára lerakódott dudorokkal, és a mi kis csereüzletünkre számtalan szopás azokért a kis üvegekért tele vizeletszínű folyadékkal, amitől napokig nyugodt és erőtlen voltam? Tényleg abban reménykedett, hogy ez egy életre szól? Milyen furcsák a férfiak, és még náluk is furcsábbak a nők, akik hajlandóak ezzel együtt élni, ebben a csalóka selyemhernyógubó által nyújtott biztonságban. Talán tévedett. Talán Bob Dylan „Tamburindobos”-a sem volt heroindíler. Larry mindenbe és mindenkibe belelátta a drogokat. Nem akarok több visszautasító levelet kapni nagynevű magazinoktól, amelyekben dicsérik a verseimet, de olyanokat kérnek, amelyek nem kábítószeres élményeket mesélnek el. Először unottan, majd kétségbeesetten lapozgatok az írásaim között, és rájövök, nincsenek olyan kiadatlan verseim, amelyek ne a droggal foglalkoznának. Képes voltam-e valaha ránézni arra az emberre, akivel rendszeresen lefekszem, és elfogadni őt? Természetesen nem, ha egy öreg drogosról, egy kidudorodó nadrágos, arctalan kuncsaftról van szó. Az igazi kapcsolatok tekintetében szűz vagyok. Néha visszatekintve hihetetlennek tűnik számomra, hogy egész gyerekkoromban nem drogoztam, nem szedtem aranyos kis váliumtablettákat, hogy átsegítsenek a kríziseken, hogy elfogadtassanak másokkal, amikor én soha nem voltam képes elfogadni magam. Házasodjunk össze, kedves írógép; maradj velem ezekben az években, ami Melanie szerint, nehéz időszak lesz. „Ne ballagj csöndben bele amaz éjszakába…” A szavaim és az érzéseim fényesek lesznek, és soha nem ballagnak csöndben az éjszakába.

Október 20. Dr. Hightower úgy gondolta, hogy ma nagyon tisztán és pontosan sikerült valamit megfogalmaznom, és arra kért, mindenképpen írjam bele a naplómba: „Arra van szükségem, hogy tudjam egy férfiról, hogy le akar feküdni velem.” Arról beszélgettünk, milyen kellemetlen számomra a szexuális érintkezés, és hogy mennyire nincs kapcsolat számomra a szex és a szerelem között. Először történt, hogy elsírtam magam a rendelőjében az alatt a látszólag jelentéktelen vallomás alatt, miszerint az anyám kiskoromban rendszeresen úgy ment vécére, hogy nem csukta magára az ajtót, és közben beszélt hozzám, úgyhogy ott kellett állnom az ajtóban, és néznem, ahogy vizel. Gyerekként ez felkavart, és undorított; emiatt a nemi szerveket, különösen a nőieket valami mocskos dologgal azonosítom. Most sem vagyok hajlandó tudomást venni a vaginám létezéséről, félresöpröm ezt a tényt, mint valami szörnyű és undorító dolgot. Általában mielőtt bárkivel szexuálisan érintkeztem volna, gyorsan bekaptam egy Darvont, mert nem izgulok föl, és emiatt fáj. Amikor Eddel csinálom, akkor is fáj, de szükségem van rá, hogy valaki átöleljen, és ezt jogos ellenszolgáltatásnak tartom. Nem. Tudom, de nem akarom beismerni az igazságot. Nagyon nehezen tudom összeegyeztetni a szexualitást és az intimitást; csak fekszem, és számolom a perceket, hogy mikor lesz már vége, reménykedve, hogy hamarosan. Számomra valószínűleg az lenne a legszörnyűbb dolog a világon, ha bele kellene néznem a másik ember szemébe szex közben, hogy lássam a sebezhetőséget, a meztelenséget, a bizalmat a tekintetében, és ő is lásson engem így kitárulkozva vagy színlelés közben. A testem össze van törve, a vaginám a legsúlyosabban, ahogy dr. Hightower megállapította. Nagyon nehéz lesz elérnem, hogy legalább félig teljes szexuális életem lehessen. Egy emberélet elegendő lesz vajon hozzá?

Október 23.

141

Némának érzem magam. Az ujjaim lázasan írnak, vagy teljes bénultság ül rajtuk. Imádkozom, nem segítségért, valami másért. Talán csak megpróbálok minden mást kizárni, az ima puszta őrületében. Az utolsó pár alkalom, amikor Eddel szexuálisan érintkeztünk, borzasztó volt. Mérföldekre kellett lennem tőle, visszavonhatatlanul el kellett távolodnom ahhoz, hogy le tudjam szopni. Az után a rengeteg névtelen pénisz után, amit a számba tömtek, hogyan történhetett meg ez újra? Pontosan úgy éreztem magam, mint a prostitúcióban, és nem értettem, miért nincs pénz a dologban, és Ed miért néz rám ilyen gyöngéd tekintettel, azok után, hogy ez történt. De hogyan is várhattam volna el tőle, hogy megértse, milyen szörnyű dolgokon mentem keresztül minden egyes alkalommal, ha szexre került sor köztünk – megértse a dühömet, az iszonyt és azt a hihetetlen tűrőképességet? Tegnap nagyon szomorú és dühös voltam, gyűlöltem Edet azért, ami a normális férfivágy benne, ugyanakkor még mindig szerettem ezen kívül minden egyébért. Nem tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Kétszer is fölhívtam Larryt és metadonért könyörögtem, hihetetlen módon feladva minden büszkeségemet. Nem érdekeltem annak ellenére sem, hogy minden saját magam által fölállított szabályt megszegve, elmeséltem neki, hogy amikor szüksége lett volna rám áprilisban, akkor én próbáltam elérni, de még így sem volt hajlandó semmit sem tenni az érdekemben. Larryt abszolút nem érdekelte, mi történt velem, pedig még azt is kerek perec kijelentettem, hogy vagy ad metadont, vagy azonnal visszamegyek az utcára. Ez is lepergett róla. Meglehetősen gyenge fenyegetés volt és máskor is megesett már, hogy hazudtam neki. Valószínűleg már az arcomra sem emlékezett, annyira nem voltam neki fontos. Aztán zokogva magyaráztam a néma kagylóba, hogy szükségem van rá, hogy mindig is szükségem volt rá – és a nála töltött éjszakákra, a gyengéd érintésére, az egyetlen dologra, ami segíthet rajtam. Rászántam magam, fölöltöztem, és elindultam az utcára. Elhatároztam, hogy megbüntetem magam, és a legegyszerűbb módszer az volt, ha tisztán dolgozom az utcán. Ez az állapot azonban ismeretlen volt számomra. Elfelejtettem, hogyan kell kurvaként viselkedni – nem hasonlítottam egyáltalán ahhoz, amire emlékeztem, vagy amiről az emberek álmodoznak. Mégis rákényszerítettem magamat, hogy kimenjek az utcára kés és bérlet nélkül, teljesen kiszolgáltatva magam a férfiak kénye-kedvének. A fickó, aki fölvett útban a Broadway és a Commercial felé, huszonhét év körüli volt, hullámos, sötétbarna hajjal és pisze orral. Egy Corvette-ben ült. Elfelejtettem, hogyan kell mosolyogni, mit kell mondani, és teljesen kitárulkoztam neki, mintha egy közeli barát lenne. Elkövettem azt a hibát, hogy elmeséltem neki, félek, és magányos vagyok; elkövettem azt a hibát, hogy teljesen megbíztam egy kuncsaftban, abban reménykedve, hogy nem lesz képes visszaélni ekkora bizalommal; elkövettem azt a hibát, hogy az utcán próbáltam barátokat találni. D. csak nagyon sokára ment el, amikor leszoptam, és közben egyfolytában markolászott a kezével. Nem számított, olyan volt, mint egy rossz LSD-trip, amikor azt kívánod, bárcsak ne vettél volna be semmit, csak rosszabb, mert ez maga volt a valóság. Volt egy kuncsaftom, és ez volt az egyetlen dolog, ami számított; eléggé megaláztam és bemocskoltam magam. Megkértem D.-t, hogy vigyen haza, de olyan barátságos és megértő volt, hogy nem szóltam semmit, amikor vett egy üveg bort, és elindultunk hozzá. D. egy richmondi lakásban élt. Úgy tűnt, legalább annyira szüksége van valakire, akivel beszélgethet, mint nekem. A kanapén ültünk, és D. azt mondta, igazi barátra lelt bennem – és igen, én annyira naiv és bizakodó voltam, hihetetlen módon még ilyen sok utcán töltött idő után is, hogy úgy döntöttem, hiszek neki, és nem tiltakoztam, amikor átkarolt. D. letépte rólam a ruhát, és megerőszakolt. Tudtam, hogyan úszhatom meg a legkevesebb fájdalommal, nem sikítottam, és nem rugdostam. Eltoltam magamtól, de nem mentem vele semmire; kitartóan próbáltam lebeszélni, de az sem vezetett sehova:

142

– Ezt talán most nem kéne, D., ne, most ne. Engedj el. Kérlek. Ezt most nem lehet – ne! – Eddigre már a szexuális problémáimat is elmeséltem neki; talán titkon nekrofil volt, ki tudja? Ha a rohadék teherbe ejtett, azt soha nem élem túl. Soha. Utána nem nagyon jött ki hang a torkomon, de sikerült meggyőznöm D.-t arról, hogy kedvelem, és hogy szombaton találkozom vele, de nem, ma nem maradhatok; nem, vezetés közben nem szopom le. Végül hazavitt. Hálát kell adni az élet apró ajándékaiért. Nagyon ijesztő volt. A szüleim mellett jól megtanultam, hogy ha együttműködöm, nem esik bántódásom, ha némán engedelmeskedem, akkor látható sebhelyek nélkül megúszom a dolgot – csak belül fogok vérezni. Éjfél volt. Bekopogtam Ed ajtaján, mert nem bírtam egyedül lenni, bebújtam az ágyába. Sokkos állapotban voltam, teljesen megbénultam. Azt vártam, hogy megüssön, kidobjon, és üvöltözzön velem, ehelyett átölelt, bár tudtam, hogy nem érti a helyzetet, nem is érthette meg soha, de legalább nem változtatta azonnal pokollá az életemet. Csak nagy sokára sikerült elaludnunk. Ma reggel, amikor megszólalt az ébresztőóra, Ed megérintett, aztán a következő pillanatban már fölöttem volt, és halkan megkért: – Szorítsd össze a melleidet – hangja egyáltalán nem hasonlított annak a szőke férfinak a hangjához, aki egy autóban, egy parkolóban a melleim közé préselte a péniszét, dühödten mozgatta fel-alá, követelőzött, fenyegetőzött, és rám élvezett. Ed nem tudott róla, és nem is tudhatott róla, de újra átéltem egy nemi erőszakot. Istenem, gondoltam kábultan, miközben testem apró darabokra hullott szét és örökre eltűnt. Ó, Istenem! Valahogy nem lepődtem meg rajta, hogy Ed a péniszéhez tette a kezemet és megfogdosott, miután megerőszakoltak. Tegnap az ágyában fekve arra gondoltam, bárcsak sikerült volna megölnöm magam két hónapja a tablettákkal. Nem tudom, mihez kezdjek a testemmel azon kívül, hogy engedelmesen elmosogatok, kitakarítok és kimosok. Félek. Föl fogom hívni dr. Hightowert, kerülni fogom Edet, senki nem tudhat erről a gyámügyeseknél, ami azt jelenti, hogy erősnek kell lennem, nagyon erősnek, végig kell csinálnom. Most is itt ülök az írógépnél, és úgy kell tűnnie, mintha össze lennénk nőve, legalábbis egyelőre.

Október 29. Elmeséltem Ednek egy csomó dolgot, amiről dr. Hightowerrel beszéltünk a legutóbbi alkalommal. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy megijeszt a kapcsolatunk, az ismerős dolgok pedig biztonságot jelentenek számomra, és én csak az utcán fölszedett férfiakat ismerem, hogy a prostitúció miatt nem tudtam nagyon beleélni magam ebbe a kapcsolatba; a stricheléstől úgy érzem, én irányítom a dolgokat. Számomra ijesztő egy rendes kapcsolat, amiben meg kell osztani az élményeket, fel kell tárni az érzékeny pontokat, és együtt kell csinálni mindenfélét. Mielőtt eljöttem otthonról nem igazan fejlődtek ki a társas érintkezéshez szükséges képességeim, mert a szüleim soha nem engedtek el sehova, utána pedig folyamatosan olyan helyzetekben találtam magam, ahol legfeljebb azokat a társas érintkezési formákat sajátíthattam el, hogy hogyan drogozzunk együtt, és hogyan lehet a kuncsaftokat befolyásolni. Hogyan csinálhatnék bármilyen normális programot, mint például elmenni megnézni egy filmet anélkül, hogy nyugtatókat szednék be, hogy átvészeljem az estét? De Ed ezeket a magyarázatokat nem érti. Nem hibáztatom. Ő máshogy látja a dolgokat, mint dr. Hightower. Szerinte egyszerűen önpusztító hajlamaim vannak, és kész. Mégis szükségem lenne rá, hogy megértse, mert az sokat segítene nekem! Bárcsak megértené. Bárcsak ne kellene betépnem vagy innom ahhoz, hogy mosolyogni, beszélgetni, tettetni tudjak. Tegnap elmentünk Steve-vel, a személyi gondozómmal a Langarára, hogy beszéljünk az angol tanszék vezetőjével. El volt ájulva a dossziémtól, és azt mondta, érzése szerint be kellene iratkoznom az első évfolyamra, de aztán a felvételi iroda vezetője megállapította, hogy

143

nem vagyok elég idős hozzá, és hogy a tizenkettedik osztály után jöhetek csak főiskolára. Steve, miután eljöttünk, elmondta, hogy nagyon vissza kellett magát fognia, hogy ne beszéljen vissza neki. A váliumtól bénultan még csak nem is sírtam. Úgy tűnt, a felvételi iroda vezetője szerint az élet kemény, és csak úgy lehet benne egyről a kettőre jutni, ha az ember minden szabályt betart függetlenül attól, mennyire alkalmazhatatlanok. De megígérte, hogy beszél a dékánnal, és együtt eldöntik majd. Az jutott eszembe, hogy abbahagyom a naplóírást és visszamenekülök a drogba és a prostitúcióba, ebbe a jól ismert életformába. Aztán amikor már mindennek vége, valaki írhat majd egy zárszót hozzá, mint a Go Ask Alice-ban, meghaltam – baleset volt, vagy előre megfontolt? –, valaki más pedig kiadhatná, és szenzációs siker lehetne. Tegnap este tizenegykor mentem ki az utcára. Mindent eláztatott az eső; az utak olajosan, feketén csillogtak. Nem féltem, a második válium után már nem.

November 11. A menstruáció legalább egy ideig távol tart majd az utcáktól. Dr. Hightower szeretné tudni, miért folyik ez még mindig, azt mondja, pszichésen lustává kezdek válni – különböző technikák segítségével el tudom viselni a mindennapi problémákat, de nem vagyok hajlandó a mélyükre nézni. Ő nem akarja erőltetni, már attól is boldog, hogy legalább nem azon kell aggódnia hétről hétre, vajon életben vagyok-e még. Amióta az életem egész hétköznapivá és csöndessé vált, már nincsenek öngyilkossági gondolataim – kivéve azt a részt, amikor leszáll az éj, és a város fényei táncolni kezdenek. A prostitúcióban vezetem le a gőzt, a válium pedig a jutalom, hogy megint sikerült végigcsinálnom egy újabb napot. Az egészben az a legironikusabb, hogy akik az utcákat róják fiatal lányokat keresve, hogy igazolják a férfiasságukat és azt, hogy vonzóak, jó páran olyanok, akiket elvileg tisztelnünk kell, tanárok, üzletemberek, jogászok. Nem hajlandóak tudomásul venni, hogy az egész csak színjáték, pedig valahol belül mind tudják. Nagyjából rendben vannak a dolgok. Vajon mit fog mondani a Langara dékánja holnap, mit döntöttek az ügyemben? Vajon pont olyan magasra helyezik majd a lécet, ahova már nem birok fölugrani? És akkor mi lesz? Bár a prostitúció kezd az életem részévé válni, egészen elfogadhatóvá tettem magamnak, mégsem hiszem, hogy kényszerűségből tudnám csinálni. Az nem lenne jó. Attól percek alatt megöregednék.

November 14. Most már tudom, hogy leginkább azért dolgozom az utcán, mert ott vagyok valaki. Erre igazán nem számítottam, hiszen mindig úgy éreztem, a kuncsaftok úgy bánnak velem, mint egy darab hússal, de mostanra kiderült számomra, hogy az utca az egyetlen hely, ahol értékelnek. Különben senki vagyok. Egy fiatal, küszködő író – egy kurva. Egy kurva, aki pénzt keres, kielégíti az ügyfeleit, és akit dicsérnek. Végre teljesen elfogadnak. Ez az a reakció, amit az írásommal is szeretnék elérni, de ott még nem történt meg, és talán soha nem is fog. Egyre frusztráltabb vagyok; a menekülés az, amikor azt mondhatom magamnak, hogy nemcsak egy talán-semmire-nem-viszi író vagyok, hanem aktív prostituált! Ebben most tényleg sikeres vagyok!

November 18. Dr. Hightower szerint itt lenne az ideje, hogy mások érzéseire is gondoljak néha: – Teljesen el voltál merülve a saját dolgaidban, amivel nincs is semmi gond, mert még mindig keresed az identitásodat. Ő nem tart önzőnek. Annyira el voltam foglalva a saját magam megismerésével, hogy nem vettem az erőfeszítést, hogy bárki mást megismerjek. Szerinte már háromszáz százalékkal

144

jobban teljesítek, mert nem menekülök el a különböző helyzetek elől, de még mindig úgy viselkedem mindenkivel, akivel találkozom, mintha a szüleim lennének. Hosszasan beszéltem Edről. – Néhány év múlva valószínűleg majd azt mondja a feleségének vagy a barátnőjének: „Egyszer volt egy barátnőm, aki teljesen kattant volt, és kurva.” Nem. Nem fog ilyeneket mondani. – Igen. Valószínűleg úgy fogja elmesélni, hogy: „Néhány évvel ezelőtt jártam egy csajjal, egyáltalán nem értettem meg, de nagyon jó ember volt.” Ez még rosszabb, bizonyos szempontból még szomorúbb. Ed látványosan visszahúzódott. Nem hibáztatom. Bizonyos szempontból tényleg jól mennek a dolgok. Amikor a King Edward-ban összefutottam Arttal, azt mondta, úgy nézek ki, mint egy föiskolás. Ez jó hír. Az iskola kezd vonzóvá válni, valamivé, ami az utcán töltött éjszakáktól merőben különböző életformát és stabilitást kínál, nem enged szétesni. Még a házi feladatomat is megcsinálom mostanában, és nem csak a buszon ülve! Úgy terveztem, ma este dolgozom, és nyugtalan lettem, amikor F. hívott, és felajánlotta, hogy elvisz kocsival, és figyel rám, amíg dolgozom. Stricit akart játszani. Nem tudtam, mibe keveredem bele, de úgy elöntöttem, nem kezdek el belelátni semmit, csak úgy tekintek rá, mint egy barátra, aki vezetni tanít, és elvisz ide-oda. Sajnos mire fölöltöztem, és F. bekopogott értem, Ed pont a hallban volt, és mosott. Ha nem akar együtt lenni velem, az az ő dolga – én igenis kiállok az utcára, és ez most szerves része az életemnek. Nem fogon mindezt föladni Ed miatt, mert akkor csak megvetném ezért, úgy érezném csapdába csalt. Próbált rábeszélni, hogy inkább kérjek tőle pénzt, de ne menjek az utcára, de így legalább megmarad az egyéniségem és a függetlenségem, különlegesnek és erősnek érzem magam, ami eleinte nem volt jellemző. Akkor mindig szarul éreztem magam. Most épp ellenkezőleg – a férfiak az utcán megbecsülnek, és erősnek érzem magam. Dr. Hightower azt mondja, hogy nagyon-nagyon magányos életet választok ezzel, de egyelőre egész jól sikerül kézben tartanom a dolgokat. F. leparkolt a Broadway mellett, ott, ahol a legtöbb kuncsaftot föl szoktam szedni, nagyon jó volt a forgalom ezen az estén. Nem telt el sok idő, és átléptem a százdolláros határt, és az első két fickó Mercedest vezetett. A második már egyszer fölszedett hónapokkal ezelőtt, amikor még Larryvel voltam. Úgy tűnt már nagyon régen volt, amikor sikerült beazonosítanom, az is eszembe jutott, hogy a tőle kapott pénz egyenesen Larry konyhaasztalára került cserébe egy pohárka metadonért. Mennyivel egészségesebb vagyok most. Egy kicsit dumáltam egy másik prostival, aki aztán elment egy fickóval, aki korábban engem is megkörnyékezett. Az a csaj idősebb volt, mint én, Talwin- és Ritalin-függő volt, de most éppen viszonylag tiszta. A Broadwayn álldogáló nők melegen föl voltak öltözve, a „munkaruhájuk” fölé esőkabátot vettek, ami azt jelentette, hogy nekem sem kell megfagynom, nyugodtan fölvehetek egy dzsekit és kivillanthatom alóla a melleimet. Ma jó pasikat fogtam ki, gyors körök voltak, és fiatal volt még az este. F. vett nekem egy pár neccharisnyát, én pedig engedelmesen fölvettem, amikor visszaértünk hozzám. Elkezdett csókolgatni, és a mellemet fogdosta, megint ugyanabba a kellemetlen helyzetbe hozott – nem akartam nyíltan visszautasítani, és ezzel megbántani, úgyhogy csak tűrtem passzívan, hogy levegye a bugyimat, és fejét a lábaim közé temesse. Hamarosan meg kell tanulnom nemet mondani. Az a baj, hogy nem akarok senkit megbántani, és reménykedem benne, hogy abbahagyják a dolgot, még mielőtt a péniszükkel behatolnának. Jogos a dühük és a vádjaik, hogy szűzkurvát játszom, és csak etetem őket. Szeretem a melegséget és a testi kontaktust szexmentesen, mostanra eljutottam oda, hogy a saját testemet szexmentesnek tekintem, és nem tartom „magánterületnek”, úgyhogy, ha valaki a mellemet és a vaginámat fogdossa, az teljesen rendben van.

November 23.

145

Tommy tegnap megint nálam maradt éjszakára, úgyhogy átmentem Edhez, és vele aludtam. Csókolgatni és simogatni kezdtük egymást, és Ed belém dugta az ujjait, túl mélyen, és túl sokáig. Először fájdalmas volt, aztán egyre rosszabb lett, elviselhetetlenül fájt. Nem látta a könnyeimet. – Így jobb? – kérdezte ártatlanul, én pedig kipréseltem magamból egy igent. Iszonyúan szenvedtem és megint azt élem át, amit Joe-val a parton, és amit otthon is rendszeresen: Soha nem vagyok képes visszaszólni, mindig csak magamban sikítok. Belül felgyűlnek ezek a sikolyok, és megfojtanak, de nem tudok megszólalni. Akkor sem tudtam semmit mondani, amikor apám megvert, mert szociológiaóra helyett elmentem egy bírósági tárgyalásra, amikor az anyám keresztkérdésekkel bombázott a házi feladatommal kapcsolatban, mint egész kiskorom óta mindig, órákon át, vég nélkül, szünet nélkül, amíg mindent betéve nem tudtam. Volt nála egy vonalzó vagy csak a puszta keze, és egyfolytában mondta, én pedig meg sem szólalhattam. Olyan érzés volt, mint amikor az utcán állok, és belül sikítok, miközben azt magyarázom egy kuncsaftnak, hogy milyen szép nagy farka van, és hogy ekkorát még soha nem láttam. Hirtelen kimentem a fürdőszobába, mire visszajöttem, már félálomban volt. A fájdalom színek formájában kiült a testemre: a mellkasom narancssárga és zöld volt, a kezem és a lábam piros és kék. Úgy éreztem, mintha valaki egy késsel fölhasított volna, de jobb megállni egy szó nélkül, mert ha beszéltem volna róla, akkor még jobban fájt volna – ezt már gyerekkoromban megtanultam. A gyomromban forgó kardok miatt alig kaptam levegőt, és ahogy az álom határán lebegtem, a testem hirtelen görcsbe rándult, fölébresztve Edet. Óvatosan átkarolt, és azt gondolta, a metadontól van. Valami, valahol kivert egy biztosítékot, és minden ok nélkül hisztérikusan rázni kezdett a nevetés, öt percig tartott, aztán elaludtam.

December 1. Ed azt mondta, szeret. Az ágyban feküdtünk, rám nézett, és megszólalt: – Szeretlek. Én a szokásos, romantikus, Evelyn-féle válasszal reagáltam rá; elnevettem magam, és tárgyilagosan ennyit mondtam: – Ó, igazán? Nahát, minő meglepetés. Hogyhogy? Hogyan vagy képes rá? – Csak szeretlek, és kész – kívülről nem látszott rajta a meghökkentség, de belül biztos ledöbbent. Minden dologból kihátrálok, ami megpuhítana, ami azt jelentené, hogy össze kell kapcsolódnom valaki mással. Mert bennem él az a másik én, a kemény, akit nem lehet megpuhítani. Az egyik énem csak a felszínen létezik. Az igazi ronda, és nem szeretetre méltó. Ed tett egy hatalmas lépést e felé az énem felé, felém. Gondolatban visszavonultam, rémülten hátrapillantottam, és futni kezdtem. Semmi mást nem kellett mondania ahhoz, hogy megijesszen. Fújt a szél, szinte fölemelte a járókelőket a földről, kicsavarta a testüket. Egy szembejövő nő odaszólt a mellette sétáló férfinak: „Meg kellett volna halnia.” Elkaptam ezt a mondatot, és magamba rántottam a levegőből. Igen, régen meg kellett volna halnia. Már réges-régen meg kellett volna ölniük. Kezdtem becsavarodni. El szerettem volna stoppolni valahova messzire, valami meleg helyre, elmenekülni a karácsony elől, amikor a legtöbb barátom elutazik, akik itt maradnak, azokkal pedig azért nem lehetek együtt, mert akkor túlságosan kitárulkoznék. Megint elérkezett az a zord hideg időszak az évben, amikor minden melegen, fényesen ki van világítva, és én egyedül vagyok. Én a napon szerettem volna ülni egy padon, megsülni a napsütésben, vékonyan, törékenyen, betépve. Ki akarom szőkíteni a hajam, szikárrá és kifejezéstelen tekintetűvé akarom éheztetni magam. Azt kívántam, bárcsak egy másik gyerekprostituált lehetnék, akit az egyik nap holtan talál valaki, egy idegen, és akit szertartás

146

nélkül temetnek el. Új nevet szerettem volna – egy monogram is megteszi. Akkor minden rendben lenne, a többi magától kitörlődne. Késő délután értem haza, és benyomtam két bélyeget. Nagyon megijesztett Ed vallomása. Nagyon nagy szükségem volt rá, hogy saját életem legyen, mindenki másétól függetlenül; hevesen szerettem volna érintkezni, de csak ritkán. El akartam menni valami meleg helyre, de nem tudtam, ott mihez kezdenék egyedül. Tudni akartam, ki is Ed valójában. Azt akartam, hogy elpusztítson. El akartam pusztítani saját maga által. Vissza akartam vágni a betolakodónak, aki azt merte mondani, hogy szeret. Belekevertem egy bélyeget egy csésze gyógyteába, és bevittem Ednek. Soha nem nyomott még lecsót. Hasist szívott már, és egyszer gombázott is, de eddig terjedtek a tapasztalatai a drogokkal. Amikor belekevertem a bélyeget a teába, és vártam, hogy föloldódjon, eléggé be voltam tépve, de nem ezért tettem. Ed volt, ahogy dr. Hightower fogalmazott, a kísérleti nyulam. Minden gyanakvás nélkül itta meg a teát. Én közben kuncogtam, mert beütött a cucc, aztán futólag elfogott a szomorúság. Ed még a bélyeg maradványát is kihalászta a csészéből, és elszopogatta, mert azt hitte teafű. Az egyik felem azt gondolta, nem is lesz semmilyen hatással rá a cucc, nem lehet. Kis idő múlva Ed gyanakvóan rám nézett. – Kicsit émelyeg a gyomrom. Biztos nem volt ebben semmi, csak tea? – Persze. Hogy van a fejed? – Már nem fáj, de émelygek, és kicsit tompának érzem magam. Nagyon furcsa érzés. Mindenhol bizsergek. Biztos, hogy nem tettél bele semmit? – Tudod, hogy nem tennék ilyet – vigyorogtam. Végre érzi! Hosszú este elébe nézünk. Pár perc elteltével megint megszólalt: – Figyelj, Evelyn, nem fogok haragudni, ha megmondod az igazat. Tényleg furcsán érzem magam. Mintha a hasistól tépnék; könnyűnek és gyengének érzem magam. Akkor viszont dühös leszek, ha rájövök, hogy beletettél valamit, de letagadod, úgyhogy inkább most mondd meg. – Oké – ránéztem és nem tudtam magamba fojtani a nevetést az idegességtől és az izgalomtól. – LSD-t tettem a teádba. Ed először nagyon feldühödött, aztán azt mondta: – Hát mindegy, végül is már nem tehetünk semmit. Szárnyaltam, ő volt a gyengébb. Kíváncsian vártam, mi sül ki ebből, a személyiségének milyen rejtett részeit fogja fölfedni a cucc, milyen igazságokra derül majd fény. Most én irányítottam, és ha nem is tudatosan voltam kegyetlen, mint ahogy utólag tűnik, végig tisztában voltam ezzel. Éreztem, hogy kedves és segítőkész leszek, de én fogok irányítani. Ed röhögőgörcsöt kapott. Valójában örült neki, hogy így belekényszerítettem, hogy kipróbálja az LSD-t. Ez persze csak egy bizonyos pontig volt elfogadható számomra – az nem lehet, hogy csak jó tripen lesz, mert az meghiúsítaná az eredeti célomat. Ha bosszúra szomjaznék, egyszerűen odaadhattam volna neki a teát, aztán elmehettem volna otthonról, de azzal sem értem volna el semmit. Mialatt Ed vég nélkül kuncogott, én csak néztem, és gondolkodtam. Az ágyán feküdtünk, és Ed valamifajta csodálattal ért hozzám – a testem melegebbnek és puhábbnak tűnt. Ezzel ellentétben az ujjait hidegnek éreztem, és elhúzódtam. Azt mondta, nagyon fölizgult, ez olyasmi volt, amire nem számítottam. Egymásnak ellentmondó beszámolókat hallottam arról, milyen szexuális élményeik voltak a férfiaknak LSD-trip közben – az egyik variáció szerint rémálomszerű volt, a nő bőre életre kelt s a többi; a másik verzió szerint pedig gyönyörű, teljességgel lenyűgöző élmény volt. Minthogy én voltam az, aki beletette az LSD-t a teájába, nem tudtam hogyan reagáljak Ed hirtelen fellángolására – attól féltem, úgy látja majd, mintha önálló életet élne a bőröm, és undorodni fog, és természetesen meglátja igazi énemet, a

147

csúfságot, ami a felszín alatt rejtőzik, és ami olyan könnyen előbukkan. Végül rázni kezdtem a fejem, nemet intve, amikor megkért, vegyem le a pulcsimat, és közöltem, hogy szerintem ez nem a legjobb alkalom. Ed azonban ragaszkodott hozzá, és nemsokára mindent levett rólam. Csókjai és érintése hidegek voltak. Ellenkezésem dacára fölém ágaskodott, és meg akart erőszakolni – később döbbenten mesélte, hogy valójában élvezte, hogy átveszi az irányítást, hogy ő lehet az agresszor. Megpróbálta, de nem hagytam. Újra és újra elmondtam neki, hogy nem akarok lefeküdni vele, de ő ragaszkodott hozzá, ki-be csúszkálva bennem. Elfordítottam a fejem, és sírtam. Aztán azt mondta, hogy inkább verjem ki neki ahelyett, hogy próbál megdugni – ezeket a szavakat használta –, ami túlságosan úgy hangzott, mintha egy pasi lett volna az utcáról. Húsz dollárért verjem ki. Erőszakkal megállíthattam volna ahelyett, hogy csak próbáltam ellökni magamtól. Haraphattam, karmolhattam és rúghattam volna, átvergődhettem volna a lakás másik felébe, de akkor lehet, hogy erőszakossá vált volna, és nem szerettem volna, hogy ezt tegye velem vagy magával. De amellett, hogy ettől féltem – annyira elveszítette már a fejét, hogy brutális is lehetett volna –, látni szerettem volna, mit képes megtenni, mennyire erősek az érzelmei és az elvei, mennyire tisztel engem valójában. Úgyhogy elvégeztem az utolsó kísérletet. Ed, akinek elvei voltak, és aki igazán törődött velem, nem hagyta abba, nem bírta abbahagyni. Tovább dugott, miközben én tovább sírtam, ellöktem magamtól, és kértem, hogy álljon le. Később Jennifert láttam magam előtt, sápadt arcát, kéken sminkelt szemét, el akartam mondani neki az igazat, és kérni, hogy segítsen. Azon kaptam magam, hogy hiányzik Melanie és az a kis felelősség, amit megkövetelt tőlem, amíg nála laktam, Melanie, aki meghallgatott, és aki ismert engem, akit nagyon erősnek láttam, ahogy állt a világos konyhájában. Mindezek mellett, az LSD és Ed egy percre teljesen eggyé olvasztott azzal a kislánnyal, aki régen voltam, mielőtt eljöttem otthonról. Magam előtt láttam a tíz-tizenkét éves Evelynt, ahogy a zongoraszéken ül az erkély előtt, a függöny mögött megbújva, miközben kint sétálnak az emberek az utcán. Az a kislány én voltam. Én voltam az a rejtegetett kínai kislány, akit a többiek kinevettek, és könyörtelenül szívattak az iskolában. Akit vertek a szülei, abban a reményben, hogy így jobb élete lesz. Ott ültem a zongoraszéken, és meg voltam róla győződve, hogy nincs olyan férfi, aki hajlandó megérinteni, főleg nem gyengéden. Ed meghazudtolta ezt. Az utcán bebizonyítottam, hogy a férfiak szeretnek, szeretnek, szeretnek, ha kiöltözöm, és kifestem magam, és már ez is egy kicsit megdönteni látszott az elméletemet, bár ez egyúttal dacolás is volt; arra használtam, hogy kigúnyoljam azt a kislányt, megpróbáljam megölni, kétségbeesetten próbáltam megölni, örökre eltüntetni. Anélkül, hogy rájöttem volna, mennyire szép, a kétségbeesésemből született meg az írás. A drog és a prostitúció segítségével gyorsan elrejtettem, de a máz, amivel eltakartam, annyira vékony volt, hogy néha átlátszott az arca, és mások is észrevették. Próbáltam erőszakos életet élni, és ezzel bebizonyítani, hogy ő nem valóságos, nem létezik, és nem is létezett soha, de ő mindig ott volt, mindig én voltam az. Rájöttem, hogy az életem egy hazugság volt. A legutóbbi beszélgetésünk során dr. Hightowerrel nagyon sok mindent tisztáztam magamban, és most már képes vagyok elfogadni azt, ami a múlt héten történt és azt is, ami tegnap este. Sikerült újra eggyé válnom azzal a kislánnyal hosszabb időre, és éreztem azt a hatalmas és feneketlen fájdalmat, amit ő érzett. Tudom, hogy soha nem fogom tudni megölni őt. Most már csak emlékeznem kell. Dr. Hightower zárszava a következő volt. – Megpróbálhatod feltérképezni és megismerni a saját pszichédet, de nem rombolhatod le valaki másét. Egyszer még megbocsátható, de ne tedd meg kétszer. Ezt most a pszichiátriától és a pszichológiától függetlenül mondom neked – nem sűrűn mondok ilyeneket, de most olyan kategóriákról beszélünk, mint jó és rossz. Soha ne tegyél többet ilyet.

148

December 7. A középiskola helyett a prostitúciót választottam. Ahelyett, hogy a szüleimmel éljek a prostitúciót választottam. Dr. Hightower azt mondja, hogy az a szenvedés, amin azóta mentem keresztül, hogy eljöttem otthonról, az sokkal kisebb, mint az, amin otthon kellett keresztülmennem – és tényleg, össze sem lehet hasonlítani. Gyakran tűnődőm rajta, hogy bírta az a kislány, aki én voltam, azokat a hosszú órákat az ablak előtt, az asztalánál, egyre jobban magába zárkózva. Nem csoda, hogy visszahúzódó lett, és nagyon fiatalon különc. Egyesek azt gondolják, különleges vagyok. Én nem tudom, hogy fogjam föl, azonkívül, hogy ez olyasvalami, ami elválaszt a többiektől, és mássá tesz. Ha az ember nagyon más, az azzal jár, hogy nem tartozik sehova igazán, nehéz elérni, hogy elfogadják, ugyanakkor biztonságot is jelent. Most csak apró darabkái vannak a pokolnak az életemben, amíg otthon laktam az egész élet egyetlen hatalmas, mindent elnyelő pokol volt. Be voltam zárva egy szobába, kifelé bámultam az ablakon. Tegnap megint felismertem egy darabka poklot, ahogy egy étteremben ültem és békacombot ettem neccharisnyában. Egy hatalmas zsírpárna mellett üldögéltem, akit egy óriási strandlabdává lehetett volna összegyúrni, hogy aztán odagurítsa az ember, ahova csak akarja. Megrándult az arcom, amikor egy újabb italt rendelt. Villámként hasított belém a tudat, hogy ez is egy darabka pokol, hirtelen tökéletesen tisztán. R.-rel voltam, az egyik állandó kuncsaftommal, sajgó szemmel próbáltam fókuszálni, és próbáltam rendet tenni a fejemben. A két menet nem volt pokol: amikor leszoptam a vízágyán, és később újra a tévében lihegő kikölcsönzött pornóvideó előtt. Az könnyű volt. Istenem, ez legalább egy olyan dolog, amihez nem kell értelem (bár eldicsekedhetnék vele, hányszor esett volna bántódásom, ha nem lettem volna képes kiszámítani, mit kell mondanom egy adott fickónak, mit szeretne hallani). Nem, ez tényleg nem volt pokol; ezeket a meneteket a házimunkához lehetne hasonlítani, mintha porszívózni kéne, vagy mosogatni. Még annál is egyszerűbb. Ami pokoli volt az a ráfordított idő, energia és apró gyengédség. A színlelés. Tegnap hét órát töltöttem R.-rel. Ölelni, a karjait simogatni, a jól begyakorolt szenvedéllyel megcsókolni és „kedvesem”-nek szólítani, az volt a pokol. Az árulkodó szituáció, az maga volt a pokol ott az étteremben – mert ugyan mi másért lenne egy fiatal ázsiai lány egy meglehetősen túlsúlyos, középkorú fehér férfival? Istenem, annyira nyilvánvaló, annyira nevetséges így utólag, miután a másnaposság elmúlt és a ruháim, amik az ő kölnijétől bűzlöttek, már a szennyesben vannak. Most már kifejezetten viccesnek tűnik, valami furcsa, szomorú és bizarr módon. Az eső, a tél szürkesége miatt mindig ilyen hangulatba kerülök – elveszett, magányos és melankolikus leszek, és vágyódom valami után. Egy szélbe kiáltó hang után. Az étteremben mosolyogva azon gondolkodtam, milyen varázslatos lenne mindez, ha egy könyvkiadó ülne mellettem helyette. Azt hiszem. Az is vicces, hogy a prostitúcióból szerzett pénz mennyire nem jelent semmit, és mennyire kevés dolgot veszek belőle. Persze jól jön. Kellemesebbé tehetem vele az életemet, csak ezért éri meg leszopnom valakit. A színjáték az, ami nehéz, a kétségbeesés néha, hogy magam szeretnék lenni a fény és az élet a koromsötétben. Igen. És az igazság fáj, az igazság, hogy a prostitúcióval keresett pénz értéktelen, értelmetlen, ha tizenöt dollárt kapnék egy versért, gazdagnak érezném magam, és nyárba borulnának a napjaim, minden csupa zöld lenne, és napsütés. Ez az a fajta pénz, amit szeretettel keresek meg, ez az, amikor egész embernek, egészségesnek és gyönyörűnek érzem magam.

December 8. A saját világomban élek. Nagyon bonyolult hely, tele van bezárt ingerekkel, és elárasztják a gondolatok. Nagyon ijesztő belegondolni, hogy a világon mindenkit ehhez hasonló hatalmas gömb vesz körül. Akár egyetlen ilyen világ megértéséhez is valószínűleg egy egész élet szükséges. Dr. Hightowernek ez a munkája.

149

Olyan vagyok, mint egy orosz matrioskababa. Azok a nő alakú, fából készült babák festett arccal. Egy vonal szeli ketté őket. A vonal mentén szét lehet szedni őket, és belül egy másik baba van, ugyanúgy néz ki, mint az első, csak kisebb. Egyesével szétnyitod őket, és belül mindig ott egy következő baba – egészen addig, amíg el nem érsz a közepére, a tömör fából készült nőig, akinek az arca már egy kicsit elmosódott. Mindig meglep és csalódottá tesz, hogy nincs még egy és még egy újabb baba a végtelenségig, amíg az utolsó már olyan pici nem lesz, hogy szinte mikroszkopikus méretű. Dr. Hightower szerint legalább két személyiségem van – én és a kislány. Én az ő képzeletének a szülöttje vagyok. Nagyon sokat dolgoztam rajta, hogy megteremtsem magamat sok ágyban, zongoránál és íróasztal mellett töltött órámba telt. De még nem vagyok kész. Soha nem vagyok tökéletesen más ember, és ez állandó frusztrációt táplál bennem. Folyamatosan valaki más szeretnék lenni, valaki, aki tökéletes, ez mozgat. Mégis folyamatosan kapcsolatban kell maradnom a kislánnyal azáltal, hogy átélem a fájdalmát, és ezt a fajta, betolakodásból és elnyomásból származó fájdalmat legkönnyebben az utcán találom meg. Igen, létezik rosszabb, mint leszopni egy idegent, és én tizennégy évig éltem benne otthon. Kapcsolatban kell maradnom azzal a lánnyal és a szenvedésével, mert különben elveszítem az írás képességét, amit ő táplált és szorgalmazott bennem olyan vadul, és amit a szülei mindketten tiltottak. Az írást, ami miatt az apja kék-zöldre verte, vonalzót ragadva ütötte a karját, miközben ő engedelmesen ült a zongoránál, amíg már a szemébe toluló könnyektől nem látta a billentyűket, a zongora fölötti lámpa gyenge fényét, kottái a szemében úszó tavak vizében úsztak… Dr. Hightower megkockáztatta, hogy én a kislány álmait teljesítem be, az ő szabadságról alkotott képe az, hogy az utcán legyen. Ez az igazság. Nem tehetek mást, meg kell élnem ezt az álmát annak ellenére, hogy veszélyes. Egy álomképpel nem lehet vitatkozni. Tudom, hogy a ruhám és a sminkem alatt ronda vagyok, és nem tudom elfogadni, amit dr. Hightower annyira biztosan állít, bár próbálom: hogy még akkor is gyönyörű voltam. Dehogyis, hát hogyan gondolhatja így? Nem látott akkor. Bujkálnom kellett. Tehetetlen voltam. Mindig arról ábrándoztam, bárcsak elég szép vagy legalábbis elfogadható lennék ahhoz, hogy kurva lehessek, hogy ennyivel mélyebbre kerüljek, mint az osztálytársaim, ugyanakkor túl is lépjek rajtuk azáltal, hogy volt merszem megtenni valamit, amire egyikük sem lett volna képes, hogy ne érhessenek el hozzám – és akkor sajnálhatnák. És így büntettem őket azért, amit tettek. Nem azzal, hogy író vagyok – az más ügy, amiatt gúnyolhatnak, ugyanúgy, ahogy a ruháim és az eszem miatt is. Azáltal, hogy kurva lesz belőlem, szégyentelen leszek, ők pedig félnek a hatalmamtól. Irigykednek a pénzemre és a csodálatra, amivel körülvesznek. Olyasvalakivé válok, akinek soha nem mernének visszabeszélni. Az egyik volt osztálytársam meglátott egy héttel ezelőtt az utcán. Nem bírta leplezni a kíváncsiságát. – Evelyn, te vagy az? Éppen munkába indultam, stoppoltam, nem zökkentett ki a lelki nyugalmamból. – Ó, szia, Jackie. Hogy s mint? – Jársz iskolába? – Aha, a King Edbe. Felzárkóztató órákra járok. – Ugyanabba az évfolyamba jársz, mint én, nem? – Nem, ez egyfajta felzárkóztató program. Nem vettem a fáradságot, hogy elmagyarázzam. Attól féltem, hogy a pár centiméter vastag külső réteg eltűnik rólam, és meglátja az igazi énemet. Szeretnék egész ember lenni. Nem mertem elhinni, hogy a kislányban is volt bármi, ami szép. Fogalmam sincs, hogy nézett ki. Talán a fájdalom és a valahova tartozás kétségbeesett vágya tette csúnyává, meg az, hogy az anyja mindig elmondta neki, milyen ocsmány a teste. A meggyőződés, hogy nincs ember a Földön, aki ne undorral bírna csak hozzáérni.

150

Ezen tűnődöm, miközben Jackie rám néz. – De gondolom, a jegyeid nem olyanok, mint régen. A szemei beszédesek. Emlékszel? Én tudom, ki voltál. Én a kislánnyal együtt jártam iskolába. – Nem – utasítottam vissza kérdő tekintetét. Elment. Diadalittasan álltam, mert nem repedt szét az álarcom. Ha még mindig olyan éretlen volt, mint két évvel ezelőtt – nem igazságos részemről, de mindig ugyanolyannak látom az osztálytársaimat, mint amilyenek akkor voltak, amikor otthagytam őket –, akkor másnap bemegy a suliba, és pletykálni kezd, suttogni fognak rólam: – Találd ki, kivel találkoztam tegnap este! Emlékszel Evelynre? Igen, EVELYNRE! Találd ki, mi volt rajta! Találd ki, éppen mit csinált! A győzelem ízét éreztem, mert tudtam, pontosan ezt fogja tenni. Kint lenni az utcán egyszerre vicces és szomorú. Ezen tűnődöm, miközben próbálom elűzni a félelmemet, hogy kimenjek az utcára dolgozni ma este. Látni akarom. Érezni akarom ezt a lányt, aki bennem növekszik, és akire egyre jobban figyelek, és aki egyre inkább levetkőzi a rondaságát, ahogy dr. Hightowerrel fokozatosan megismerjük. Nem értem teljesen – ez azt jelenti, hogy egyelőre még nem tudok megbízni a szavaiban. De egész lényében érzem. Bennem van, egyre inkább előtör, zavartan és hitetlenkedve látom, hogy nem is olyan ronda.

December 9. Hajnali öt óra van. Egész éjjel fönt voltam. Odakint locsogva esik a fekete eső, mintha az egész világ egy hatalmas fekete óceán lenne. Az ablak nyitva van, hogy egy darabka reggel bekúszhasson rajta. Én pedig az ég felé gomolygó cigarettafüstben üldögélek. Próbálom integrálni magam. Milyen szép és értelmetlen szó. Megint a matrjoskababák jutnak eszembe, akik szó szerint tele vannak magukkal. Pár órával ezelőtt elmentem dolgozni, nem volt bennem félelem. Már nincs mitől félnem odakint, mert ez itt, az otthonom; valamilyen oknál fogva itt vagyok a leginkább egyben. Mindenhol máshol bizonytalan vagyok, attól félek, hogy az álarcom lehullik, azon tűnődöm, vajon hányan látnak át rajta nap mint nap, és elszégyellem magam. Odakint, az utcán nem kell szégyenkeznem. Bárhogy beszélhetek és viselkedhetek az idegenekkel; csak velük engedheti ezt meg magának az ember. Odakint tökéletesen láthatatlan vagyok. Rengeteg rendőrautó pásztázott föl-le a Broadwayn. Dr. Hightower szerint biztosan tudják, ki vagyok, van rólam személyleírásuk. Vitatkoztam vele, mondván, hogy természetesen nincs nekik; nem vagyok hivalkodó. Dr. Hightower azt mondja, megint meg akarják tisztítani az utcákat. Csak két menetet nyomtam le. A második egy teljesen betépett fickó volt, és együtt felszívtunk egy kis kupac kokaint, szétterítettük, és felcsíkoztuk azt a fehér halmot. Talán ezért nem tudok elaludni, de nem gond; amikor kezdtem lejönni róla, és még többre vágyni, tudtam, hogy nem lesz több. Betéptem tőle, de aztán jött a paranoia és a kellemetlen, de hála istennek csöppet sem drámai utóhatás. A kokain keserű volt, ahogy szétáradt az orrcimpáimban és a torkomban. A fickó a furgon hátuljában feküdt, és azt akarta, hogy én irányítsak, teljesen elengedte magát, a kezemre és a számra bízva mindent. Ha óvatos lettem volna, akkor nem másztam volna be egy sötét furgon hátuljába egy őrült drogossal. De nem igazán érdekelt. Nem tudom, mi véd meg engem, talán az, hogy már nem érdekel. Mielőtt eljöttem volna a Broadwayról, jó páran szerettek volna elmenni velem, de mindet elutasítottam, és láttam néhány régebbi kuncsaftomat is elhajtani. Magamban mindig úgy gondolok rájuk, mintha ide lennének ragadva a Broadway és a Commercial sarkára, autóikkal róva az újabb és újabb köröket mintha egy mágnes vonzaná őket ide, és nem tudnának ellene

151

semmit tenni. Olyan emberekkel találkozom odakint, akikkel nem szeretnék. Lehet, hogy már leselkedik rám a baj, de egy-két karcolást elviselek; hihetetlenül szerencsés voltam eddig. Jól vagyok. Az emberkísérletnek Eddel vége. Nem szeretjük egymást, de biztonságot jelentett számomra, ő volt a „barátom”, akivel magabiztosan riogattam a kuncsaftokat; ő volt a szomszéd, aki megvéd a lehetséges veszélytől a nem létező, mégis megkérdőjelezhetetlen erejével. Ez a része nagyon jó, de egyébként ez a dolog kettőnk között nem működik. Sokat otthagyok magamból az utcán, így neki már nem marad sok minden. Órákkal ezelőtt lefeküdtünk. Érzések nélkül tettem, úgyhogy nevetségesen sivár volt. Én akartam, hogy ilyen legyen; azt akartam, hogy legyen erekciója, aztán tegye belém a péniszét. Egy péniszt, nem Edét vagy bárki másét. A behatolás rendben volt. Szavak nélkül is megállapítottuk, hogy nem érzünk semmit egymás iránt. Én irányítom a kapcsolatot, de nincs semmi értelme. Mindkettőnknek jó tapasztalat, semmi több. Ed inkább maszturbál, mint hogy olyasvalakivel feküdjön le, aki nem akarja, és nem reagál semmit – csodás, de ebből is látszik, hogy nincs köztünk semmi. Annyira kevés közös van bennünk. Azt hiszem, továbbra is törődni fogunk egymással, még ha csak minimálisan is, és talán nem fogjuk egymást bántam. Én, a hihetetlen kurva. Elsírtam magam a nyolcadik osztályos évkönyvemen. Majdnem mindenki, aki beleírt, azt írta, hogy mennyire intelligens vagyok, vagy megköszönte – ez volt csak az igazi pofon, a végső szarkazmus –, hogy súgtam neki. Néhányan azt írták, hogy őrizzem meg a mosolyomat, azt a mosolyt, ami valójában egy elgyötört grimasz volt. Végignéztem az arcukat, olyan fiatalok voltak és tiszták. Nem nekik akarok visszavágni, hanem annak, aki akkor voltam, és aki legbelül még mindig vagyok – ez a szörnyű igazság. Elég fájdalmas volt. Azt akartam, hogy lássanak drogoktól szétcsúszva, kurvaként. Azt akartam, lássák, hogy egyedül élek. Sokáig azt akartam, hogy mindenki, aki a múltamhoz tartozik, hülyének nézzen, és úgy lássa, kudarcot vallottam. De mire jó mindez? Inkább úgy érzem, elárultak a felületességükkel és a klikkjeikkel és így tovább. Ugyanolyan kétségbeesetten szerettem volna elfogadtatni magam, mint bárki más. Mostanra messze túl vagyok ezen, és nagyon fáj, ha belegondolok, hogy soha nem volt igazán gyerekkorom vagy serdülőkorom. Azt kérdem, miért, de nem hibáztatom a szüleimet, akik nem tudták, és nem értették… inkább magamat. Azt az embert, akit ők hoztak létre. Most tudnék aludni. De már reggel van. Szeretném tudni, mi fog történni most?

December 10. Ed pár nap múlva elutazik, a családjával tölt két hetet. Karácsony körül gyakran rájövök, mennyire nem strapáltam magam, hogy igazán jól megismerjem a barátaimat. Ismerek én egyáltalán valakit is? Van akár egy kulcslyuknyi rálátásom arra a világra, amiben ők léteznek? Érzelmileg Eddel nagyon féloldalas volt a kapcsolatunk; sokkal többet tud rólam, a belső dolgaimról, a titkaimról, mint én róla. Önként nem árul el magáról semmit, sem érzelmeket, sem mást. Dr. Hightower korábban egypár alkalommal éles ésszel, kedvesen rám nézett és megszólalt. – Nem kellene annyira félned tőle, hogy nevetségessé válsz. Igen. Ettől legalább annyira félek, mint a szextől. Az első szexuális élményeim Joe-val fájdalmasak voltak. Nagyon sokáig rettegtem attól, hogy lefeküdjek valakivel, aztán, amikor megtörtént, akkor be voltam tépve. Milyen ironikus, hogy nem is fájt, valójában azt sem tudtam, mi történik. Arra sem emlékszem, kivel volt. Meg akarom menteni azt a lányt, aki csapdába került a Larryvel való kapcsolatban. Nagyon dühít, hogy egy elvileg-felelősségteljes-felnőtt-ember mit tett velem, nem is a drogra gondolok, hanem elsősorban arra, amit a fejemmel művelt. Ami a legjobban megközelíti az otthon átélt fájdalmat, az a strichelés. Ahogy lassan sikerül összeraknom magam, ahogy összeolvadnak az arcaim, úgy törnek elő a dolgok. Például belém hasított a kristálytiszta

152

felismerés, hogy amióta csak eljöttem otthonról, mind a mai napig attól félek, hogy vissza fognak kényszeríteni. Semmi értelme azzal érvelni, hogy senki sem kényszeríthetne vissza oda; sem azzal, hogy ha vissza is mennék valami bizarr ötlettől vezérelve, egészen máshogy viselkednék. Valami miatt az újbóli elnyomástól való rettegés mindvégig bennem volt és még mostanra sem múlt el igazán. A prostitúció egyfajta reakció erre a félelemre, bár most már túl hideg van ahhoz, hogy az utcán álljak, és csak egypár gondosan kiválasztott pasival találkozom. Még mindig nem hoztam haza senkit. Ez tiltott terület, még ha ez azzal a következménnyel jár is, hogy egyetlen kuncsaftom sem lesz egész télen. Elkerülhetetlen volt, hogy az utcán megkeresett pénz egy részét kábítószerre költsem anélkül, hogy függő lennék. Anélkül, hogy rabszolgává válnék. Mindkettőt ismerem már, és nem hagyom, hogy a férfiak az utcán teljesen felemésszenek. Soha nem fognak tudni rávenni, hogy nekik dolgozzam; én a saját elveim szerint élek. Ez az én világomban normális: szexuális kegyek pénzért cserébe és kábítószer. Biztonságban érzem magam azzal kapcsolatban, amit teszek, jobban, mint valaha; szinte erőlködnöm kell, nehogy túlságosan elbízzam magam azt a képességemet illetően, hogy kiismerem a férfiakat, és biztonságban játszadozhatom. Mindig ironikusnak találom, ha belegondolok, hogy milyen könnyen együtt tudok élni a prostitúcióval, ugyanakkor micsoda stresszben vagyok, ha egy baráttal megyek valahova. Hogyan fogadhatnám el, hogy a kurválkodás csúnya dolog, amikor közben bókokkal halmoznak el, és állandóan hívogatnak a pasik? Hogyan tehetném, amikor a kislány még azon is tűnődött néha, vajon lesz-e a világon olyan ember, aki rá gondol majd, miközben maszturbál? Fogalma sem volt, hogy néz ki egy pénisz, vagy hogyan maszturbál valaki, de ez nem volt érdekes. Soha nem gondolta volna, hogy egypár éven belül férfiak százai fizetnek majd azért, hogy hozzáérhessenek. Most már utálja, de mindennek megvan a maga ára; anélkül nem nyerhet az ember, hogy valamit ne veszítene közben. Úgy érzem, hatalmas iramban haladok előre. Új érzések törnek elő belőlem; valami forrong bennem. Meglehetős biztonságban érzem magam, és nem akarom, hogy ezt a biztonságot bármi is veszélyeztesse.

December 11. Már nincs szükségem váliumra ahhoz, hogy dolgozzak. Úgy tűnik, anélkül is magamra tudom venni a fagyott járdán magas sarkú cipőben kopogó kurva szerepét, hogy tablettákat szednék; automatikus kapcsolás egy másik kedélyállapotba. De valójában bárki képes úgy kinézni, mint egy kurva, ha a megfelelő ruhákat magára veszi, és elegendő sminket ken fel magára, és ez rácáfol a férfiak bókjaira. Talán túlságosan is az életformámmá kezd válni a prostitúció? A klienseim néha még mindig megjegyzik, hogy én nem vagyok olyan kemény, és hogy olyasvalakit találni az utcán, mint én, az olyan, mint ha egy drágakőre bukkantak volna. Nem tudom, még mindig bóknak tekintem-e ezt, de ez nem is fontos. Mindenesetre ez a biztonság fokmérője. Túl hideg van, és nem lehet már sokáig álldogálni a sarkon. Ma egy állandó kuncsafttal kezdtem délután. Nincs túl sok állandó kliensem, mert egy idő után mind többet akarnak; nem elégszenek meg azzal, ha leszopom őket, megfogdoshatnak, megnyalogathatnak, és belém mélyeszthetik az ujjaikat, amíg már fáj. Be akarnak jönni a lakásomba, le akarnak feküdni velem. Bár óvatlannak tűnhetek, érzelmileg és pszichológiailag nagyon óvatos vagyok a férfiakkal – de ez sem tarthat örökké; néhányan közülük intelligensek, és manipulálni akarnak. Ezektől kell tartanom, nem azoktól, akik furcsának tűnnek vagy fizikailag erősebbnek. Boldog vagyok. Keményen dolgozom, de amikor az állkapcsom sajog, vagy a kezem nem bírja tovább, amikor egy pasinak csak nagyon sokára sikerül elmennie, mindig azt mondom magamnak, hogy ez sokkal jobb, mint a házat porszívózni a szüleimnek – ami a szabad napi

153

programom lenne; és este be lennék zárva a szobámba, hogy tanuljak, a változatosság kedvéért. Egyre több testrészem válik le rólam. A csókolózással nincs baj, az is csak egy feladat, ha nem ébreszt újabb érzelmeket, vágyakat. A szopás pusztán üzlet, pénz egy meglehetősen nevetséges szolgáltatásért cserébe. A mellemet már régen amputálták – annyit fogdossák, szorongatják, nyomkodják a pasik. Már nem tartoznak hozzám. Lapos vagyok, és aszexuális. A következő, ami leválik rólam, a vaginám lesz, kutakodó ujjaik miatt. Lehet, hogy soha nem is tartozott hozzám, lehet, hogy az anyámé – dr. Hightowerrel azon szoktunk tűnődni, vajon amikor az utcán vagyok, nem az anyám teste-e az, amit a kliensek bemocskolnak. Aztán ott vannak a győzelmek. Amikor a Broadwayről hazafelé stoppoltam, fölvett ez a fiatal, nagyon jóképű srác, azzal a menő autóval. A jóképű pasik megijesztenek, mert ők veszélyeztetik a csúnya kislányról kialakított képet. Olyan váratlanul bukkannak föl; tőlük soha nem számítok ajánlatra. Érzelmileg nem túl biztonságos terep; tudtam, ha egy iskolába jártunk volna, ő azok közé tartozott volna, akik kigúnyoltak – ettől erősnek éreztem magam, ugyanakkor meg is ijesztett. Ez alapjaiban rengette meg az identitásomat nem illett össze azzal a tudattal, ki is vagyok legbelül.

December 14. Hirtelen nagyon erősen vágyom a kokainra. Könnyedén el tudnék képzelni valakit egy hatalmas zsák kokainnal, aki semmi mást nem csinál az életben, mint ül, és fölszippant egyegy csíkot. Ahhoz nem kell gondolkodni; ahogy a fehérség felkúszik az orromba, boldog kétségbeesést érzek, légies vagyok. Tegnap este megkértem Edet, hogy ha még egyszer azon kap, hogy kokaint nyomok, vegye el tőlem, és húzza le a vécén – de ő szerda reggel elutazik. Azt hiszem, végeztem az utcával. Tegnap esett a hó. Tegnap volt az első vizsgám biológiából a King Eden, és valószínűleg megbuktam.

December 15. Pár óra múlva megyek dr. Hightowerhez, mitől estem ennyire szét? Talán azért nyomom a kokaint, mert félek tőle, hogy eggyé olvadjak a kislánnyal? Nem vagyok képes tisztán gondolkozni; egyfolytában csöpög az orrom, és minden lélegzetvételnél fáj. Tegnap átmentem egy barátomhoz, nem volt nálam elég pénz, de ő kiegészítette nekem, és egy másik barátjával hármasban elterítettünk egy-egy kis fehér kupacot egy tálon, és felszippantottuk. Ed holnap elutazik, de engem nem érdekel. Azt hiszem, legyőztem azzal, amikor megkértem, hogy vegye el tőlem a kokaint és húzza le a vécén, ezáltal az ő vállára téve a felelősséget. Miért elemzem magamat egyfolytában? Semmi értelme. Micsoda pokol.

December 18. Egy összetekert bankjegy. Piperekészlet, nyitva, két tükörrel – az egyik egy négyzetbe nyomja bele az arcát, a másik pedig kör alakúra nagyítja. A négyzet alakú tükör össze van kenve valami fehér porral, és apró kristálydarabkák lógnak rajta. A borotvapenge a piperekészlet mellett hever, az éle annak is fehér. A kellékek az ágy mellett hevernek. A tükrök hívogatón várakoznak, az egyik kerek, a másik szögletes. Egyik sem túl biztató, és nem néz beléjük, amikor egy újabb csíkot szippant fel az orrába. Nem nézi meg a tükörben homályos tekintetét. Sem piros, kidörzsölt orrát. Csak reménykedik benne, hogy a bal orrlyuka még kitart egy darabig. A zacskó már majdnem kiürült. Kivégzi, mielőtt reggel lesz. Hajnali négy óra van – egy újabb álmatlan éjszaka. Nem idegeskedik. Nem tudja, miért nem egyes szám első személyben ír, bár gyakran így is gondolkozik. Szereti magát elképzelni, mint egy tragikát egy fiatal, intelligens lányt, aki prostituált és drogos lesz. Illik hozzá, és nagyon drámai. Hirtelen rájön,

154

hogy mindig voltak, akiket szeretett volna szenvedni látni, de a való életben szinte soha nem árt senkinek. El akar bukni. Meg akarja adni magát és be akarja fejezni a harcot. Megenyhülve az írásra gondol, meg arra, vajon miért jelentett ilyen sokat neki. Hirtelen teljesen tisztán beléhasított egész életének az iróniája. Olyan sok férfi álmodik róla, de aki neki egy kicsit is fontos, a felé nem képes kimutatni sem az örömét sem az érdeklődését. Nem tud nyögni vagy könyörögni, ahogy azt a többi férfinak engedelmesen teszi a telefonban, néha nem bírja megállni nevetés vagy könnyek nélkül. Adja alájuk a lovat, miközben arról fantáziálnak, hogy ők dominálnak, vagy hogy brutálisak, és fájdalmat okoznak. A telefonon keresztül teljesen megalázkodik, amit az életben soha nem tenne, ők hisznek neki. Annyira szeretnének hinni. Ő Éva az eredendő bűnben, a csábító, az ezerarcú asszony. Nem tudják, hogy ilyen fiatal; és nem is érdekelné őket, ha tudnák, akkor sem. Jobban megy neki a telefonos szex, mint azt valaha gondolta volna. Félreteszi a bűntudatát. Titokban nevet rajtuk, és sírni is szokott. Mert igenis szeretné, ha lenne benne valaki. Valaki, aki szereti, de még ez sem lenne elég jó. Szeretné magát eléggé szeretni ahhoz, hogy a saját bőrében akarjon lenni. Mindenféle magazinok. Egy női akt, amit oda képzelt helyette a férfi, amikor vele szeretkezett. Az a fiókja alján heverő, gyönyörű poszter a magazin közepén – egy nő széttárt lábakkal, kócos fekete hajjal, zöld szemekkel. Gondosan és óvatosan a fiók aljára helyezett nő, kisimítva. Ugyanebben a fiókban óvszerek, ő ebbe a fiókba nyúlt óvszerért miközben én minderről mit sem tudva hevertem az ágyon. Azt hiszem, most ő nyert. Sírok a fehér csíkok fölött. Vágyódom a zöld szemek után, és beleőrülök. A napjai elvesztették a formájukat Az idő múlását a vágy jelzi egy újabb csík után. Azon gondolkodik, vajon jó színész lett-e. Azon tűnődik, mit tegyen, ha visszajön. Tudja, hogy össze fogja magát szedni; és talán ez az igazi tragédia. Már túl van azon, hogy elszökjön, és ami a legszomorúbb, túl van azon is, hogy öngyilkosságot kíséreljen meg. Persze leginkább akkor kapcsol át ebbe a gondolkodás és létezés egy teljesen másfajta módjába, amikor nem bírja elviselni a gondolatait. Még mindig nem szereti magát. Azon tűnődik, vajon mikor kezd majd el fájni. Elismeri, hogy a fájdalom már most is égető. Elhasználtnak érzi magát. Tudja, hogy ezzel nincs egyedül. Megszegte az elveit a munkája miatt, ahol arra buzdít, hogy a nőket tárgyként kezeljék, és bátorítja a férfiak erőszakos szexuális fantáziáit. Már csak annyit tud tenni, hogy nem gondol rá. Ez egy személyes háború, és bár ő politikus személyiség, pillanatnyilag más dolgok kerültek előtérbe a politikával szemben. Tudja, hogy a férfi számára fontos. Tudja, hogy mivel fél, senki sem szeretheti igazán, és hogy saját maga miatt fajultak idáig a dolgok. Tudja, hogy többet érdemel, és ezzel a tudattal párhuzamosan egyre kevesebbet akar. Szeretne eltűnni, mielőtt visszajön. Nagyon tetszene neki a melodráma iránti vonzalma miatt, ha a hátralévő kevesebb mint két hétben, minden nyomot eltűntetne maga után a lakásból, és eltűnne, úgyhogy mire visszaérne, a lakás üresen állna. Olyan lenne, mintha soha nem is létezett volna. Nem tudná, hol keresse. Beleőrülne. De persze ez nem kivitelezhető, nem valós. Szeretné, ha szeretnék. Szeretne képes lenni rá, hogy szeresse saját magát. Adni akar az embereknek, kinyilvánítani éleslátását, és elkötelezetten írni. Egészséges szeretne lenni. Azt szeretné, ha elfogadnák. Azt szeretné, ha a fél énje meghalna. Már nem tudja olyan könnyen eldönteni, melyik fele, vagy hogy tényleg olyan éles-e a határvonal. Azt szeretné, ha a férfi, aki a zöld szemű nővel szeretkezett, miközben ő hevert alatta szétterpesztett lábbal, nagyon-nagyon sokáig szenvedne, de már elveszítette az irányítást. Azon gondolkodik, miért érdekelte egyáltalán. Egyéb, rossz helyeken, teljes mértékben az ő kezében vannak a dolgok. Azon tűnődik, néha miért nem érdekelte eléggé. Nem tetszik neki, és nem is érti azt a gyors változást, ami végbemegy benne. Egy másik testet szeretne, egy másik arcot… más szemeket. Úgy érzi,

155

elvesztett valamit, ami soha nem is volt igazán az övé, ami még rosszabb, mint ha egyszerűen elvesztette volna. Mert így még azzal is hülyét csinált magából, hogy valósnak gondolt valamit, ami nem volt az. Nem tudja, most melyik énjébe bújjon, ezért valószínűleg a lehető legrosszabb megoldást fogja választani, egyszerre lesz mindegyik. Úgy érzi, nem bírná elviselni, hogy újra hozzá érjen, de ez hazugság, mert simán el bírná viselni, hogy bárki hozzáérjen, hiszen a teste nem igazán az övé. Mindig a rendelkezésére állt. A melleivel, a vaginájával. Azt gondolta, ő is mindig számíthat rá, sőt sokkal jobban, mint fordítva, mert úgy tűnt neki köszönheti az életét, de most már tudja, hogy nélküle is túlélte volna. Eddig mindig mindent túlélt bár egy kicsit kiégett, beleöregedett és belebolondult.

December 20. Álmatlan éjszakák, összemosódó napok, amelyeken az egyetlen mértéket a tükrön kikészített csíkok jelentik. Az ujjaim remegnek a billentyűkőn. Istenem, naplóm, te olyan sokat jelentesz nekem – segíts, hogy tanuljak, írjak, és távol tudjam tartani magam a drogtól. Az elmúlt hét teljesen beteges volt. Nagyon félek magamtól, az érzéseimtől meg az egyedülléttől. Mindent betölt a paranoia. Félek a haláltól, attól hogy nem ismerem a saját érzéseimet – azokat a cérnaszálakat, amik engem mint személyiséget összetartanak. Az örökkévalóságtól. Most végre újra megértem, mit éreztem azon az augusztusi éjszakán, amikor bevettem azt a rengeteg tablettát. Vissza akarok menni ezeken az oldalakon keresztül, hogy elráncigáljam onnan azt a lányt, mert szeretem, és ha ilyen mértékben szenvedni látom, fizikailag és érzelmileg is, az fáj. Ráébredek, hogy mégis szükségem van rá, hogy helyrejöjjenek a dolgok, és azt csak úgy érhetem el, ha vigyázok magamra. Mostanában nem nagyon jeleskedtem ebben, kicsinek érzem magam, és félek. Ez is része a személyiségem integrálásának, gyerek vagyok, egyedül lakom, nem vagyok több tizenkét évesnél, és nem tudok megbirkózni a dolgokkal. Olyan, mintha valami kettéhasadna bennem. Egyben kell tartanom magam. Olyan vagyok, mint az a kisgyerek házban ahol születtem, aki egyik délután arra ébredt, hogy nincsenek ott a szülei, újra átélem azt a rettegést a meggyőződést, hogy elhagytak. Hogyan bírta volna ez a gyerek ki a prostitúció rémségeit, az LSD-tripeket és a nyugtatókat? Meg kell győznöm magamat arról, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki végigcsinálta mindezt, és aki korábban ismeretlen dolgokban bizonyult okosnak, például hogy hogyan kell kezelni a férfiakat és a drogokat. Jól tudok szopni. Nem, ne gondolj erre; túlságosan félsz a férfiaktól. Minden rendben van. Nyugodj meg, csak a kokain teszi. Ha nem akarod elismerni és elfogadni azt a kislányt, akkor csak szólj dr. Hightowernek, hogy lassítson. Neki tudnia kellett volna. Előre kellett volna látnia mindezt és nem lett volna szabad ennyire erőltetnie. Le kell állnia egy kicsit, hogy rendbe szedjen. Jézusom! Annyira be vagyok tépve, hogy hallucinálok. Ne hagyd, hogy túl gyors legyen az egyesülés.

156

Nyolcadik rész 1988. január 4. – január 20.

Január 4. Elértem a szakadék szélére. Az írás nem megy, a Langarában pénteken kezdődnek az órák, a King Edben az óráim véget értek. Kezdek tényleg becsavarodni, és dr. Hightowerrel csak pénteken tudok beszélni. Nem emlékszem, hogy érzelmileg valaha keresztülmentem volna ilyen nehéz időszakon. Segítségre van szükségem, bármilyen formában is. Tegnap összetörtem egy csomó mindent a konyhában, és üvegszilánkok hevertek szétszórva a szőnyegen, a mosogatóban, a pulton. Elmentem otthonról, és céltalanul stoppolni kezdtem. Egy Spencer nevű fickó vett föl; annyira okos, és annyira érzi, hogy mire van szükségem, hogy katasztrofális következményei lehetnek. Nagyon könnyen manipulálhatna, ha akarna. A lakásából gyönyörű a kilátás, alul elterül a város, és a hegyek kékje övezi az erkélyét. Hajnali kettőig maradtunk nála, amikor már ragaszkodtam hozzá, hogy induljunk. Spencer le akart velem feküdni, de nem erőltette; semmi problémája nem volt a korkülönbség miatt, és azt mondta, elvesz feleségül. Már ott tartottam, hogy semmi nem érdekel. Miért is ne? Miért ne lakjak egy felhőkarcoló tetején, úgy téve, mintha az írásom juttatott volna el idáig, mintha az álmaimat sikerült volna valóra váltanom. Mindegy, milyen álarcot öltök, utálom magam érte. Spencer azt mondta, azért kötelezte el magát amellett, hogy szeret, mert nekem szeretetre volt szükségem. Beleegyeztem, hogy ma este elmegyek vele vacsorázni, és utána nála alszom. Megmondtam, a testem nem az enyém. Tudom, hogy Spencer cserben fog hagyni; úgy tekintettem rá, mint egy őrangyalra, aki kitárja a sportautója ajtaját, és hív, hogy szálljak be, legyek részese ennek a tündérmesének. De a tündérmesékben a férfiaknak nincs péniszük. Az apámnak, a terapeutámnak kellett volna lennie. Kiábrándult, csalódott vagyok. Itt lenne az ideje, hogy elköltözzek, de nem szeretném föladni a lakásomat; egy olyan helyre költöznék szívesen, ami teljesen steril, amit semmi dekoráció nem tud földobni, mert ez tükrözné legjobban azt, ami bennem van. Ma este Spencer csodálatos lakásában fogok aludni, és azt fogom képzelni, hogy az írógép előtt töltött, hosszú órák árán jutottam el oda, nem pedig a mellettem elsuhanó autók felé integetve. Soha nem gondoltam volna, hogy a prostitúció pótcselekvés lesz az írás helyett.

Január 5. Ahogy kint álltam a Broadwayn a szürkületben, a férfiak gyakran megálltak, és azt mondták: – Azért akarlak téged, mert neked olyan tiszta az arcod, nem olyan, mint a többi lánynak, akik nagyon rossz bőrben vannak. Tudom, hogy te tiszta vagy, elég rád nézni. Én magam is mindig immúnisnak tartottam magamat a betegségekkel szemben. Dr. Hightower szerint ez nagyon veszélyes kényszerképzet. Most már kezdem belátni, hogy igaza volt. Gyerekes hittel azt képzeltem, hogy sebezhetetlen vagyok. Tegnap a klinikán kiderítettem, hogy R. megfertőzött Trichomonasszal. Nem nagy ügy, de váratlanul ért, és az egész immunitásomba vetett jól felépített hitemet lerombolta – ez a hit azon alapult, hogy csak azért, mert én más vagyok, automatikusan védve is vagyok. Ezenkívül R. is az ő kislányának hívott, az egyetlenjének, és gyakran mondta, hogy szeret. Egy újabb elhibázott lépés: megint megbíztam valakiben, akiben nem kellett volna, mostanra már igazán tudhatnám, hogy nem szabad bízni. Annyira fáj, hogy védekezésképpen

157

meg kell keményítenem magamat, nemcsak érzelmileg, hanem fizikailag is; a bizalom volt az egyetlen védekezési eszközöm, de gyengének bizonyult. Elmentem a gyógyszertárba kiváltani a gyógyszereket. A nő a pult mögött megállás nélkül a gyerekéről beszélt, akit megkínoztak az iskolában, cukkolták az uzsonnásdoboza és az orra miatt. A büfében az egész focicsapat körülállta, és kigúnyolta. A történetnek ezen a pontján összeomlottam. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül zokogni kezdtem – az emberek kegyetlensége miatt. Spencer eljött értem. Addigra már összeszedtem magam, elrejtőztem. Fölvidított aztán rám nézett, és megkérdezte, mit szeretnék a kapcsolatunktól, hozzátéve, hogy legyek teljesen őszinte. Döbbenten néztem rá. Spencer azt mondta, vannak barátai, akik akar száz dollárt is fizetnének egy szopásért; tizenhat éves vagyok, és ázsiai, ami nagy előny. Azt mondta, ezek az emberek tiszták. Azt mondta, akár tízezer dollárt is kereshetnék havonta, ha szeretnék, és hogy rosszul gondolom, ha azt hiszem, hogy csak az utcán állva lehet pénzt keresni, ötven dollárért leszopva bárkit. – Miért érnéd be ennyivel? Legalább kétszer annyit kereshetnél. Én már elköteleztem magam amellett, hogy szeretni foglak, és segíteni fogok neked, ha ilyenfajta segítségre vágysz. Mit szeretnél Evelyn? Azt mondtam neki, hogy amíg be nem futok íróként egy újságnál vagy magazinnál szeretnék dolgozni. Ha ez nem megy, akkor maradok a szopásnál. Spencer azt válaszolta, hogy számos újság szerkesztőjét ismeri, és ha írok négy cikket egy bizonyos témában, el tudná intézni, hogy bejuttasson hozzájuk. Ekkor belém hasított a felismerés, és ki is mondtam: – A szopás könnyebb. Most vallottam ezt be először valakinek. Azt mondtam Spencernek, hogy szeretnék találkozni a barátaival, és szeretném, ha törődne velem, de azt akarom, hogy mindenért fizessen, ami köztünk történik. Egyetértett. Miután ebben megállapodtunk, elmentünk vacsorázni, aztán fölmentünk hozzá, és azonnal ágyba bújtunk. Levetkőztem és kinéztem a hegyekre, a fényekre és az autókra. Itt fönt az ember úgy érezte, felette áll mindennek. Megpróbáltam belevésni a fejembe ezt a képet. Ami ezután következett az valószínűleg életem legnehezebb szopása volt, mert körülbelül fél óráig visszatartotta; a szám és a nyelvem nagyon hamar elfáradt. Végül elment. Lenyeltem, és a mosdókagyló fölött öklendeztem. Megdolgoztam a pénzemért. Most már itthon vagyok. Spencernek szexuálisan hatalma van fölöttem. Szerinte csodálatos elmém és gyönyörű testen van, intelligens, fiatal és vonzó vagyok. Nincs semmi, amit ne tehetnék meg. Spencer ráébresztett mennyi korlátot emeltem saját magam elé, amikor korábban már azt gondoltam, minden korlátot áttörtem és átléptem. Megijeszt.

Január 13. Tegnap este átmentem Spencerhez taxival, mert esett az eső. Azt gondoltam, lefekszem vele váliumtól kábán. Utána eszembe jutott az egyetlen alkalom, amikor nem jött össze egy kuncsafttal. Még nagyon az elején volt, amikor az a marihuánás fickó nézte, ahogy elnyomok egy jointot. Aztán futásnak eredtem kint az éjszakában, a reflektor fényében, a sáros fűben. A szirt szélénél megálltam. Lenéztem. Előttem a szirt, mögöttem a férfi. Akkor legalább volt mentségem, még kezdő voltam még voltak érzelmi fenntartásaim a prostitúcióval kapcsolatban. Azóta nagyon sok idő eltelt Ahogy azokon a hirdetőtáblákon áll mindenfelé a városban, a buszmegállókban: „Egyes gyerekeket már csak hajszálak választanak el attól, hogy otthonosan mozogjanak az alvilági életben” Így van. Én már otthon érzem magam. Egyedül vagyok a frusztrációmmal és az alkalmatlanságommal. Nincs mentség. Újra összeálltam egész emberré; valójában az átalakulás után még nem volt semmi bajom, de aztán a hálószobában előtört a kislány, és átvette az irányítást. Nehéz ezt leírni. Lefeküdtünk az

158

ágyra, és csókolni, ölelgetni kezdtük egymást. Fáradt voltam a válium miatt, meg mert nem aludtam eleget. Miután teljesen kiürült az agyam, és nem éreztem semmit e pillanatnyi helyzettel kapcsolatban, a kislány én lettem. Elárasztotta a testemet, ő uralta a gondolataimat és az érzelmeimet; nem voltam képes lefeküdni Spencerrel. Azt is alig bírtam elviselni, hogy hozzám érjen, mert úgy éreztem, a kislányt tapogatja. A kislány hihetetlen kínokat élt át amiatt, hogy ilyen helyzetbe került. Nem tudott vele mit kezdeni – túl fiatal volt ahhoz, hogy lefeküdjön valakivel, a prostitúcióról nem is beszélve! Sehogyan sem sikerült visszavennem az irányítást, bárhogy próbálkoztam. Isten a tanúm, hogy próbálkoztam, de őt nem lehetett meggyőzni. Annyira elmerült a fájdalomban, annyira leblokkolta, hogy észre sem vett; Spencer karjaiban, a fájdalom tengerében úszott a vízágyon. Nem engedte, hogy megtegyem. Kint a nappaliban megint én voltam jelen, nevettem, miközben Spencer megbilincselt. Végül Spencer nem fizetett semmit, én pedig végtelenül dühös voltam magamra. Kerülnöm kellene Spencert, mert közel jár hozzá, hogy belém szeressen. Ha viszonzom az érzelmeit, azt szeretné, ha odaköltöznék hozzá, azt mondta. Ebben az üzletágban, ha a férfiak egyszer azt hiszik, beléd szerettek, annyira elszáll a képzeletük, hogy meg lesznek róla győződve, te is viszonzod az érzéseiket és akkor a pénznek lőttek. Elszáll az ablakon keresztül. Mert azt hiszik, hogy te is élvezed, hogy a kapcsolat a kölcsönös szeretetre épül, nem a pénzre. Spencer zseniális és nagyon intuitív; egyből megértette a kislány és az alvilági tinédzser kettősségét. Ha fiatalabb lenne, és ha nem ilyen körülmények között találkoztunk volna, akkor képes lennék beleszeretni. De jelen körülmények között ez az egész csak szenvedést okoz a kislánynak; lehet, hogy az ő fölbukkanása egyfajta figyelmeztetés.

Január 14. Inkább nem is akarok arról írni, mi történt tegnap este. Tudod, hogy a prostitúció biztonságot jelentett számomra. Most egyszerre nem tudok dolgozni, és úgy érzem, elvesztem. A hatalom és az álmodozás olyan élvezetes volt. Mi történt? Ha ez az, amit dr. Hightower el szeretne érni, akkor lehet, hogy nem kellene tovább járnom hozzá. Talán mégis abban az állapotban kellene leélnem az életemet, amit ő magánynak nevez – szörnyű választás, de ez legalább megóvna. Igen, a prostitúcióval legalább azt sikerült elérnem, hogy életemben először úgy érezhettem, tartozom valahova, egy csoporthoz. Nagyon ritkán nevezhetem magam írónak anélkül, hogy ne nevetnének ki, mert tizenhat éves vagyok. Ahogy egy barátom megállapította tegnap, én a marginalitás peremén vagyok. „Úgy értem, ha még az írók sem fogadnak el, akkor hová fordulhatnál?” Magány. Ha a kislányt meggyilkolhatnám, akkor visszamehetnék dolgozni. Akkor ott feszíthetnék Spencer vízágyán, a város fölött. Úszhatnék a sötétségben, a fényözön fölött. Minden fölött. De még Spencer is azt mondta, adnom kell egy esélyt a kislánynak hogy fölnőhessen, és belém olvadhasson, különben mindig ott küzdene a felszín alatt ijedten, sértetten próbálna kitörni. Hihetetlen kimerültséget érzek, ha a tegnap estére gondolok, ha fölveszem a szerelésemet, hogy kimenjek az utcára. Tegnap tiszta voltam, stoppoltam. Egy fickó fölvett és azt mondta, elvisz a sarokra, ahol állni szoktam, csak útközben megálltunk egy barátjánál, kiszállt, engem pedig otthagyott a kocsiban. Vártam rá egy kicsit, majd kiszálltam, és elindultam az esőben. A kislány egyre jobban előbújt, folyamatosan próbáltam megállítani, de nem lehetett elnyomni. Most nem voltak fájdalmai, csak félt, és undor fogta el. Attól féltem, elhányja magát, ha egy pénisz kerül a szájába. Ennek ellenére makacsul folytattam a stoppolást; fölvett egy másik fickó, és elvitt a sarokra, ahol állni szoktam, de előtte megkérdezte, elszívnék-e vele egy jointot. A kislány kapva kapott az alkalmon, és még mielőtt megállíthattam volna, igent mondott. Ez garantálta, hogy ne kelljen dolgoznia.

159

Inkább émelygett, hányt és hallucinált a fűtől, mint hogy valakinek a farkát szopja az utcán. De én még most is kitartottam. Kimentem a sarokra. Körülbelül két percig bírtam az esőben és a hidegben. Nem járkáltam peckesen, nem illegettem magam; nem találtam a helyem, csak álltam betépve, halálkomolyan. Nem tudtam eljátszani a szerepemet. Elindultam a buszmegálló felé. A kislány egész úton hazafelé magát nézte, és azon tűnődött, miért van ilyen nevetséges cuccokban. Borzasztóan érezte magát. Borzasztóan éreztem magam. Nem akarom, hogy dr. Hightower vagy bárki más megfosszon ettől a foglalkozástól, ami furcsa módon értelmet ad az életemnek, mert egyfajta védettséget biztosít, és úgy érzem, tartozom valahova. Nagyon fáraszt a küzdelem ezzel a kislánnyal, aki folyamatosan változik bennem.

Január 20. Apapótlék. Egy nem megfelelő, érzelmileg törékeny apafigura. Larry csak pár évvel volt fiatalabb, mint az apám. Testfelépítését tekintve ugyanolyan csont és bőr volt. De az apámat gyerekként szenvedélyesen szerettem, minden erőmmel. Bíztam benne, támaszkodhattam rá, és nagyon sok örömet szerzett nekem. Larryvel is ez volt a helyzet eleinte, gyerekes volt, ahogy nem vettem figyelembe, hogy gyógyszerekkel töm; elhittem neki, hogy boldoggá tesz, miközben valójában megbénította a fejlődésemet. Aztán jött a fordulat, amikor az apám munkanélküli lett, magába zárkózott, megközelíthetetlenné vált, sötétté és gondterheltté. Úgy döntött, mivel én is nő vagyok, innentől kezdve az anyám feladata a gondomat viselni. Megzavarodtam, mint amikor Larry elkezdett visszahúzódni, tudat alatt játszani velem. Kétségbeesetten próbáltam visszakapni azt a rengeteg örömöt és szeretetet, amit szinte tapintani lehetett. És aztán a vég. A szökésem otthonról, mintha hátba szúrtam volna az apámat. Az összes jelképes dolog: ugyanezt a mozzanatot próbáltam feleleveníteni a Stanley Parkban Larryvel, hogy ő végezzen saját magával. Világossá tettem az apám számára, hogy mit nyújtott számomra, miben osztoztunk gyerekkoromban, amit aztán ugyanúgy elvettem tőle, amikor rájött, hogy magamra hagyott. Végül mindkettejüket bántottam. Larryt azonban nem sikerült hosszú ideig vagy mélyen megsebeznem a drogtól eltompult érzelmei miatt. Ugyanakkor az apámmal is ez volt a helyzet nem volt hajlandó megváltozni, vagy elfogadni az új életemet. Nem mehettem oda hozzá, hogy a fülébe üvöltsem: „A lányod egy kurva.” Még ha megtenném is, az agya leállna, nem lenne hajlandó megérteni a bejövő üzenetet, ugyanúgy védve lenne. Összehasonlítás, gondolj az összehasonlításra. A hasonlóságokra. Most pedig itt van Spencer, és miért vannak vajon ilyen erős érzelmeim vele kapcsolatban? Nem csak arról van szó, hogy ő rendelkezik azokkal az anyagi dolgokkal, amikre mostanában egyre jobban vágyom – miért vágyom rájuk egyáltalán? Minden elvemmel ellenkezik, mindennel, ami boldoggá tesz, mindennel, amit igazán fontosnak tartok. Nem csak arról szól ez, hogy amikor az ember fölébred, kisétálhat az erkélyre, és egész Vancouver a lába előtt hever, hogy eltölt annak az érzése, hogy az egész várost könnyedén meghódíthatnád, és hogy a világ tetején vagy. Ez többről szól. Hát Spencer talán nem pont az ideális apát testesíti meg az elegáns ruháival, azzal, hogy pontosan tudja, mi történik itt és most (nem egy másik évszázadban vagy egy másik kultúrában él), a humorával, az intelligenciájával, azzal, hogy úgy játszik velem, mint egy kisgyerekkel, az éleslátásával és azzal, hogy elfogad. De nem, igazából nem fogad el. Megint meg kell vívnom ugyanazt a csatát, hogy elfogadtassam magamat az apámmal olyannak, amilyen vagyok, megint ott a konkurencia (azt akarom, hogy csak az enyém legyen, féltékeny vagyok az anyámra vagy bárki másra, akivel osztoznom kell a figyelmében), minden szerepet magamnak akarok az életében. És Spencer, Spencer apró szeretetdarabkákat húz el az orrom előtt, aztán visszaveszi őket. Megígéri, hogy fölhív, de mégsem teszi. Megígéri, hogy átjön hozzám, én várom, ő pedig nem jön. Aztán amikor végre tényleg találkozunk, akkor hálás vagyok neki, mert a várakozás

160

annyira megnövelte az igényemet iránta; olyan, mintha ő lenne arra hivatva, hogy megmentsen az életem sötét küzdelmeitől. Nagyon fontos lett nekem, egyre fontosabb. Minden kis morzsa szeretetért hálás vagyok neki. Hálás vagyok a simogatásért, a csókokért, azért, hogy az ölében nyugtathatom a fejemet a kanapén ülve a tévé előtt, szükségem van rá, hogy elárasszon testének közelségével és melegségével. Amikor végre találkozunk, kétségbeesetten ölelgetem. Féltékeny vagyok rá, hogy megosztja a figyelmét köztem és mások között, teljesen összezavar, hogy egyik percben én vagyok a létezésének középpontjában, a másik percben pedig napokon keresztül felém se néz. Nem tudom, hányadán állunk, és e miatt a bizonytalanság miatt egyfajta megerősítésre várok. Egyenlőségre. Nem ráncigálom az orránál fogva, ahogy kellene, a ravasz női praktikákkal, amíg mindenét nekem nem adja, és csodálattól elvakultan nem hever a lábamnál. Nem vagyok képes erre a mindennél erősebb érzelmi szükségleteim miatt. Ehelyett ő teszi mindezt velem! Spencer iszonyú intelligens; erre már az elején rájöttem. Direkt csinálja? Ha igen, sikerülni fog neki, és a végén mindenemet neki adom azért a biztonságért, hogy velem legyen, a közelemben, hogy megvédjen a testével. Mennyi mindent lennék hajlandó föláldozni azért, hogy érzelmileg és pszichésen biztonságban érezzem magam? Hát nem áldoznék föl mindent? Spencer osztatlan figyelméért versengek. Ugyanannyira szükségem van rá, mint amennyire az apám figyelmére volt szükségem gyerekként, amikor a pizsamája után kaptam nem engedtem, hogy kimenjen az anyámhoz, miután lefekvés előtt elárasztott a szeretetével, amikor egy csomó mesét olvasott fel nekem. Féltem egyedül maradni. Féltem az üresség és az elhagyatottság érzésétől, ami keresztülhasított rajtam, mint a fájdalom, ahogy ott feküdtem a sötétben, és nem jött álom a szememre. Ezek az érzések a mai napig megmaradtak. Larry és Spencer, apám törékeny és erős fele. Spencert saját gyerekkori szememmel nézem, és felnagyítom az erejét. Nagyon veszélyes játékot űz velem, akár tud róla, akár nem. Újra átélem, milyen volt ott feküdni az ágyamban; emlékszem az éjjeliszekrényre az ágyam mellett, a lámpára, a könyvekre, az asztal sötét lakkján lévő karcolásokra. Az apámat annyival nagyobbnak látom magamnál bő pizsamájában, vastagon erezett kezében színes könyvekkel. Tudom, milyen érzés könyörögni a fényért, hogy maradjon, és árasszon el, ugyanakkor végignézni, ahogy kisétál az ajtón.

161

Epilógus Először megdöbbentett az ötlet, hogy írjak egy zárszót ehhez a könyvhöz, amiben összefoglalom, mi történt velem, amióta végeztem az utcával. Őrlődtem a között, amit az emberek hallani szeretnének – végeztem az utcával, leszoktam a kábítószerről, az élet csodálatos –, és az igazság között. Aztán újra elolvastam az egész könyvet, és rájöttem, mennyire igyekeztem minden naplóbejegyzést a lehető legőszintébben papírra vetni, mert úgy éreztem, tartozom ezzel magamnak meg bárkinek, aki ezt a könyvet elolvassa, és rögtön tudtam, nem írhatok félrevezető befejezést. Számos kérdés, ami a múlt évben felmerült, még mindig foglalkoztat. Az egyik az a kép, amit magamról alakítottam ki, a „kurvából lett író”. Hogyan fogja ez a kép befolyásolni a későbbi írásaimat és azt, hogy milyen ember lesz belőlem? Nagyon sokan szinte meg vannak sértve, hogy nem repesek az őrömtől mindennap, most hogy a „múltamat” végre lezártam, és kiadják a könyvemet, amikor még csak tizenéves vagyok. De nem tudom mosolyogva szépen összekulcsolni a kezemet az ölemben, és egyfolytában azt hajtogatni, mennyire tökéletes minden. Soha nem akartam, hogy ez a könyv azt érje el, hogy beskatulyázzanak mint „Evelyn Lau, a jó útra tért utcagyerek”. Az az érzésem, hogy a legtöbben ezt a címkét megnyugtatóbbnak éreznék, de ez nem én vagyok. Néha annyira közel érzem magamhoz ezt a naplót mintha az életemet is kiadnám vele. Nincsenek könnyű válaszok, de remélem, hogy ha ez a könyv megjelenik, akkor senki nem fog többé végigmérni, és megkérdezni, milyen érzés volt prostituáltnak lenni. Bár tudom, hogy ez még rengetegszer elő fog fordulni. Már egy éve nem járok ki az utcára. Annyira más most az életem, mint amilyennek a naplómban tűnik – normák és új szabályok szerint élek. De bizonyos szempontból ugyanolyan; az emberek mindenhol ugyanolyanok. Soha nem lehet két tapasztalatot összehasonlítani, és azt mondani, az egyik jobb volt, mint a másik; az ember mindenből tanul, tanul az emberektől, akikkel körülveszi magát. De a tapasztalás olyan, mint a tudás; soha nem lehet kitörölni, ha egyszer átélted vagy megtanultad. Ez a könyv nagyon sokat kivett belőlem, gyakran többet, mint amennyit képes voltam adni. Kiskorú lévén számos jogi csatát kellett megvívnom a kormánnyal a könyv kiadását illetően. Emiatt újra a nyugtatókhoz nyúltam. Még mindig küzdök a droggal, bár sokkal jobb a helyzet, mint a múltban volt. Néha az a két év, amit ebben a naplóban lejegyeztem annyira távolinak tűnik, hogy szinte fikciónak érzem. Máskor világosan látom, mennyit tanultam mindebből, és hogyan formáltak ezek az élmények azzá, aki ma vagyok. Ez a könyv egy kilencszáz oldalas kéziratként indult, aztán körülbelül a harmadára csökkentettem – meg vagyok elégedve a végső változattal, bár az újraolvasás, az újragépelés és a vele való foglalkozás során újra átéltem az élményeket. Voltak napok, amikor úgy éreztem, mégsem akarom kiadni, attól tartva, hogy olyanfajta figyelem középpontjába kerülhetek, amit nem szeretnék. De mindent beleadtam ebbe a könyvbe, és hiszek benne; a többi nem olyan fontos. Az egyik legmegdöbbentőbb élmény számomra az a felismerés volt, hogy azért szeretnék sikeres író lenni, mert arra a szeretetre és elfogadottságra éheztem, ami feltételezésem szerint ezzel jár. Sokáig azt hittem, ha kiadják egy könyvemet, azzal mintha egy új családot kapnék, egy olyat, amilyenbe tartozni szerettem volna. Ez az érvelés figyelemre méltó hasonlóságokat mutat azokkal az okokkal, amelyek miatt az utcán kezdtem dolgozni – hogy elfogadjanak, és otthonra leljek. Mindkét elképzelés illúzió. Az elmúlt év nagyon izgalmas volt, mert valóra vált az álmom, és néhányan nagyon sokat segítettek azoknak az elkerülhetetlen traumáknak a feldolgozásában, amik azzal járnak, ha az embernek teljesül egy álma. Mások, sokan, nem tudtak mit kezdeni a ténnyel, hogy nem vagyok többé az áldozat szerepében, hogy az írásból élek, és keményen dolgozom. De nem 162

akartam mégsem megfutamodni, nem félelemből és nem is amiatt, hogy amire egész életemben vártam – hogy kiadják egy könyvemet –, beteljesült, hanem mert rájöttem, hogy soha semmi nem olyan, mint amilyennek az ember elképzeli. Nem tudom, ezután mit fogok csinálni. Azt hiszem, azt várják majd tőlem, hogy újabb könyveket írjak, de más lehetőségek is vannak. Az elmúlt évben elvégeztem egy forgatókönyv-írói tanfolyamot, és számos prózai művem és versem megjelent. Szeretnék újságírással foglalkozni, vagy esetleg valami olyasmivel, aminek semmi köze az íráshoz. Talán egypár év múlva egyetemre akarok majd járni. Amit semmiképpen nem akarok, az az, hogy mások akarata nyomást gyakoroljon rám; próbáltam, de így senki sem lehet elégedett. Ez a könyv életem egy szakaszáról szól, és remélem, meghatározó élmény lesz azok számára, akik elolvassák. Azt gondolom, hogy végül mindannyian azzá válunk, amivé lennünk kell; nem színlelhetünk mások kedvéért. Néha egyszerűen folytatnunk kell az életet, ahogy nekünk tetszik, és én is ezt fogom tenni.

163

Köszönetnyilvánítás Szeretném köszönetemet kifejezni mindazoknak, akik segítették a Szökevény végső formába öntését és megjelentetését: – a Canada Council Explorations Programjának a nagylelkű anyagi támogatásért, – az ügynökömnek, Denise Bukowskinak az észrevételeiért és a kitartásáért, – a szerkesztőmnek, Nancy Flightnak, a szerzőt és a kiadót egyszerre elkápráztató zsonglőrmutatványáért, – John Nicollsnak, Douglas Chalke-nak, Robert Harlow-nak és számtalan segítőmnek, akik nem sajnálták idejüket és tanácsaikat, miközben megpróbáltam rendezni a jogi problémákat, – Brian Burke-nek, a befejezés ellenére, hathatós támogatásáért és – Sue Nevillnek, aki mostanra a barátom lett, és nem érezte szükségét annak, hogy ismerje a múltat. Szintén szeretném hálámat kifejezni a számos szerkesztőnek, akik nem hagyták elkallódni a többi írásomat és új lehetőségeket nyitottak meg számomra, amíg ezen a könyvön dolgoztam.

164