A római közigazgatás továbbélése a barbár királyságok területén – Királyságból birodalom: a frank kor központi szervei és közigazgatási rendszere
Európai közigazgatás- és alkotmánytörténet II.
germán társadalmi elemek A germán népek társadalmának túlnyomó részét az ún. közszabadok (liberi) alkották, akik termelő munkával (állattenyésztéssel, földműveléssel) foglalkoztak; felnőtt férfi tagjaik háborúban katonáskodtak; a népgyűlés tagjaként pedig részt vettek a közügyek intézésében. Az idők folyamán e réteg fölé nőtt a germán nemesség, melyet a pogány isteni eredetű ősöktől való származás mellett a fölhalmozódó nagyobb vagyon s a hadvezetésben, a közügyek irányításában öröklődően kiemelkedő szerep illetett meg. Vezető funkciói kötelezettségekkel és felelősségvállalással is jártak; így pl. e nemesi nemzetségek várai egyszersmind mentsvárak is voltak,melyekbe veszélyesetén a környéken élők - szabadok és nem szabadok - menedéket találtak.
Közülük kerültek ki a kisebb-nagyobb vezető tisztségviselők, köztük a legelsők is: a királyok és a hercegek. E tisztségek rendszerint egyazon nemzetségen belül maradtak, mondhatni öröklődtek. A személyes szabadságot, egyszersmind nemzetséghez tartozást élvező két szabad elem - tehát a közszabadok és a nemesek - alatt helyezkedtek el a szolgák és a félszabadok.
germán társadalmi elemek (2) A társadalomképből látható, hogy 1. a germán (kori) társadalomban az alapvető különbség a (személyes) szabadság létében vagy nemlétében állt; 2. csak a szabadok - közszabadok és nemesek - tartozhattak nemzetségbe, ami a katonáskodás és a közszereplés útját is megnyitotta számukra. Mindkettő nem csupán jogot, de kötelességet is jelentett. A germán társadalmi és közszervezet személyi közösségek egymásra épülő rendje volt, melyek nem nélkülözték a területiséget sem, hiszen egy adott időpontban mindig meghatározható volt az a szállásterület, amelyen a közösség élt. E közösségi szintek az alapegységektől, a házközösségektől (több generációs nagycsaládoktól), a nemzetségen át a népig (népiség, törzs) terjedtek.
a törzs A legfelsőbb szint: a nép törzsként határozható meg, inkább kis törzs, résztörzs. Szállásterülete viszonylag kicsiny volt. Különben aligha működhettek volna intézményei. Központi szerve a népgyűlés (Ding) volt. Ennek valamennyi, közügyekre jogosított – fegyverképes – felnőtt férfi tagja volt. A rendes népgyűlés (echtes Ding) havonta ült össze, a megjelenés jog és kötelesség volt. A testület hadiszemle is volt, amely béke idején a harci szellem fönntartását szolgálta. Az összejöveteleken a tagok nemzetségek, nagycsaládok (házközösségek) szerint gyülekeztek. A népgyűlés hatásköre korlátlan és teljes volt: a fiatalokat fölvette tagjai sorába, ítélkezett, választott, döntött háború és béke kérdésében. A rendszerint a király (herceg) által előterjesztett javaslatról egyhangúlag döntött: azt vagy az ellenvetést kifejező morgással elvetette, vagy fegyvercsörgetéssel elfogadta.
a király A nép (törzs, résztörzs) vezetői a nemesek sorából való fejedelmek vagy vezérek (principes) voltak; nemesi nemzetségek fejei, akik az előidőkben mintegy tanácsban irányították a közügyeket, hajtatták végre a népgyűlés döntéseit. Közülük emelkedett ki eredendően hadvezéri jelleggel legtöbb népnél az egyetlen (esetleg a két) király, némely népeknél pedig a herceg. Több volt mint vezető: pogány szakrális jelkép, a nép egységének s sikerének kifejezője nem csupán a maga személyében, hanem isteni eredetűnek tartott s ekként tisztelt és félt teljes nemzetségével egyetemben. A királyi tisztség utódlása nemzetségen belül történt. A nemzetség erre alkalmas felnőtt férfi tagjai közül a nép (populus) választott, nyilvánvalóan a nemzetségek előzetes megegyezése alapján, esetenként az előző király kívánságát is meghallgatva a népgyűlési szokás szerint egyhangúlag.
a király (2) A király elsősorban hadvezér volt, akár a népek közötti háborúban, akár kalandozó vállalkozásokban. Béke idejében a – nemesi nemzetségfőkből álló fejedelmi tanácsra is támaszkodva, amelyet különösen nem nélkülözhetett a népgyűlés elé kerülő határozati javaslatok előkészítésében – vigyázott a nép belső rendjére, békéjére. Vezette a népgyűléseket, ítélkezett a népgyűléssel együtt, végrehajtotta a döntéseket. Az istenséggel neki tulajdonított kapcsolat volt a nép – nemesek és közszabadok: urak és parasztok – boldogulásának záloga. A királyt a nép, miként megválasztotta, hadi vereség vagy éhínséggel járó rossz termés esetén el is mozdította székéből. Ez esetben – fokozott figyelemmel az alkalmasságára (idoneitas) – új királyt választottak, rendszerint változatlanul ugyanazon nemzetségből (strips regia).
„népi alkotmány” E „királyi alkotmánnyal” bíró germán népek mellett voltak olyan népek is, melyeknél a király intézménye hiányzott; ezeket „népi alkotmány” keretében élőkként jellemezhetjük. A népgyűlés mellett náluk csupán a nemesi nemzetségfőkből (principes) álló fejedelmi tanács működött, s csak háború idejére szoktak hadvezért herceget (herizogo, dux) választani, mégpedig az erre legalkalmasabb személyt. A nemesi vezetők - élükön a királlyal vagy a herceggel - tartottak kíséretet. Ennek tagjai fegyverforgatásra képes, saját családot még nem alapított, többnyire fiatal férfiak voltak, akik rendszerint más törzsből származtak. Uruknak életre-halálra hűségesküt tettek. Az úr házközösségébe jutottak, ami védelmet is jelentett számukra; kiterjedt rájuk uruk hatalma; ellátást, ruházatot s fölszerelést, hadi mént innen kaptak, melyhez zsold (stipendium) is járulhatott.
nemzetségek Bizonytalanok lehetünk az alsóbb szervezeti szintek létével és funkciójával kapcsolatban. Bár az egykori germán népek (törzs, civitas) kicsiny szállásterületeket foglalt el, ezekben a részegységeknek vagy alárendelt szerveknek a szerepe szükségképpen kisebb, de mégsem elhanyagolható volt. A territoriális jellegű kerületek valószínű léte mellett, jelentősége volt a – területiséggel is bíró – vérségi-rokonsági kapcsolatokon alapuló nemzetségnek, amely együttélési kört jelenthetett.
nemzetségek (2) A germán nemzetségek közszerepe: a) A nemzetség olyan békeközösség, amely tagjai békét és ezáltal a jog és szabadság élvezetét szavatolja; ellenben idegenek, nem szabadok, kitaszítottak ezt nem élvezhetik. b) A nemzetség olyan védelmi közösség, amely a támadó nemzetségével szemben a jogszerű bosszú intézményeivel (Fehde, Rache) megvédi tagjait. Perben maga a nemzetség vádol, esküszik; fogadja a megítélt bírságot és vérdíjat. Ezt a sorsközösséget csak magát a népet sértő súlyos bűncselekmények bonthatják meg: békevesztés (Acht). e) A nemzetség jogközösség, amely megnyilvánul – egyebek mellett – az eljegyzésnél és az esküvőnél, az öröklésben, a gyámságban, valamint az alacsonyabb szintű bíráskodásban. d) A nemzetség mint védegység is megjelenik; a fegyverképes férfiak keretében vesznek részt a hadi szemlei funkciót is ellátó népgyűléseken s szállnak hadba. e) A nemzetségek tagjai együtt telepednek meg, lévén agrártermelők, kisebb-nagyobb falvakban, így települési közösséget is alkotnak.
törzsi királyságok A korábbi Pars Occidentalis sok törzsi királyságra bomlásával az uralkodói hatalom alapvetően szétszórttá vált. Még az olykor aprócska királyságokon belül is teljesen ismeretlen volt a centralizáció fogalomköre. Az új gondolkodásmód és mentalitás szerint a közhatalmat több autonóm személy, több helyen és különféle szinteken gyakorolhatja többféle embercsoport felett, mégpedig anélkül, hogy e hatalomnak valamely központi uralkodótól kellene származnia. Volt tehát egy király, de funkciója abból állt, hogy a többi uralkodó személyeket összetartsa és őket az adott etnikai csoport egésze törekvéseinek megvalósítása érdekében mozgósítsa. A királyság eredetét tekintve törzsi volt, vagyis egy bizonyos embercsoporthoz kötődött bárhol élt is az. Területi jellegű uralommá csak később vált, amikor a korábbiakban szabadon vándorló germán népek letelepedtek és többé már nem vándorló lakosokká váltak.
Heerkönig A germán királyok kezdetben ideiglenes katonai vezetők voltak (Heerkönige), akiket egy-egy hadjárat időtartamára választottak. Békeidőben az etnikai csoportnak nem is volt állandó uralkodója, s a politikai döntéseket a nobiles vagy a vének, vagy akár a szabadok gyűlései hozták. Ezek a Heerkönige a nagy népvándorlás idején váltak állandó uralkodóvá, ami nem meglepő, hiszen ezek a törzsek folytonosan háborúskodtak hol a rómaiakkal, hol egymás között. Azonban a királynak nem volt abszolút hatalma. Bár olykor úgy tűnt, hogy a terror és a hadisikerek sajátos kombinációjával minden ellenfelüket megtörik, az alapeszme mégis az maradt, hogy a királynak tiszteletben kell tartania alattvalói jogait, és magának is a törzs ősi, szent szokásainak megfelelően kell élnie. E szokásokat pedig a király is csak értelmezhette vagy kiegészíthette, s még ilyen esetben is csak a nép egyetértésével.
germán királyságok A népvándorlás során a Nyugatrómai Birodalom területén egy sor germán királyság jött létre: • Észak-Afrikában a vandáloké (429-534), • Aquitániában (418), majd Hispániában (507-711) a vizigótoké • Hispániában a szvébeké (411-585), • Galliában a burgundoké (443-534) • Galliában a frankoké (486-), • Itáliában Odoaker királysága (476-493), majd • ugyanott az osztrogótoké (493-555), végül • a langobardoké (568-774).
A Frankok Királysága kivételével egyik sem bizonyult tartósnak.
n
Római Birodalom - barbárok A Római Birodalom területére betelepült germánok elég hamar asszimilálódtak, nyelvileg beolvadtak a római lakosságba. Ez azért történhetett meg, mert a római, illetve romanizált népesség sokszoros számbeli fölényben volt a betelepülő germánokkal szemben. A barbár királyságokat alkotó gentes létszáma a legtöbb esetben százezer alatt maradt, s csak a legnagyobb népek lélekszáma haladta meg a százezret. A népvándorlásban részt vevő valamennyi germán nép együttes létszáma nem érte az egymilliót, míg a Nyugatrómai Birodalom lakossága 400 körül meghaladta a 20 milliót. Sűrűbb germán népesség csak a két határfolyó, a Rajna és a Duna mellékén települt meg, délebbre csak elszórt szigeteket alkottak a germán települések.
Római Birodalom – barbárok (2) I. Ha felfordulással, néhol komoly pusztítással járt is a germánok vándorlása és betelepülése a birodalom területére, kétségtelenül nem azzal a szándékkal érkeztek, hogy megdöntsék Rómát. pl. Theoderik osztrogót királyról írták: „gondosan vigyázott, hogy fenntartsa az igazságszolgáltatást, szilárd alapon őrizte a törvényeket, megvédte az országot és biztonságban megőrizte a köröskörül élő barbárokkal szemben". II. A római felfogás szerint a barbárok törvény nélkül élnek, s azáltal válnak barbár gentesből állami életre alkalmas néppé (populus), hogy joggal élnek, azaz alávetik magukat a jognak, az írott törvényeknek. Ezt megvalósítani: ez Róma hivatása a barbárokkal szemben. A római császár feladata, hogy a limesen túli barbárokat beillessze az isteni uralom földi rendszerébe, az imperiumba. A barbárokat meg kell nyerni, meg kell őket téríteni a római kultúra számára.
germán királyok - római alattvalók A barbár királyoknak a császárok különféle római címeket (magister militum, patricius, consul) adtak, kitüntető jelvényeket, díszruhákat küldtek nekik, s azok büszkén vallották magukat a konstantinápolyi császár alattvalóinak, főtisztviselőinek, az ő nevében gyakorolták hatalmukat; a 6. század közepéig pénzeiken ott szerepelt a császár képmása és neve, saját monogramjuk legfeljebb az érem hátán volt látható, okleveleikben pedig a római datálást használták (a consuli évek szerint).
Amíg csak a császár névleges, elvi felsőbbségéről volt szó, addig nem merült fel probléma, de midőn a császár ténylegesen érvényesíteni akarta hatalmát a barbár királyságok területén (pl. I. Iustinianus), akkor fegyverrel ellenálltak. Egy idő után pedig a császár hatalmának ez a szimbolikus, névleges elismerése is megszűnt.
hospitalitas A rómaiak „vendégként" (hospes) fogadták a barbárokat, akik általában szövetségesként (foederati) telepedtek római területre. A „vendégjog” (hospitalitas) alapján a római birtokosok – elsősorban a nagy birtokosok – megosztották földjüket, marháikat és a birtokukon dolgozó munkaerőt (colonusokat és rabszolgákat), sőt házukat is a jövevényekkel. Az osztozás mértéke változó volt: pl. Itáliában Odoaker katonái, majd a keleti gótok mindenből egyharmad részt kaptak, a vizigótok viszont kétharmad részt. A germán telepesnek jutott részt sorsnak nevezték. A sors csak bizonyos idő elteltével (a vizigótoknál 50 év után) vált a germán teljes tulajdonává. A bíróság előtt a római birtokos képviselte az egész birtokot, s csak ő fizetett földadót, természetesen csak a saját része után. Egyes forrásokból úgy tűnik, hogy főleg a germán előkelők (optimates) osztoztak a rómaiakkal, ők kaptak sorsot, s ők ültettek birtokukra egyszerű germán katonákat, közszabadokat. Ily módon a római lakosság közt kis csoportokban szétszóródott germánok beilleszkedtek a római agrárrendszerbe, s ez megkönnyítette asszimilációjukat.
Az állami birtokok és a császári birtokok, valamint a lakatlan területek a germán királyok tulajdonába kerültek.
szegregáció A legtöbb barbár királyságban úgy oldották meg a germánok és rómaiak együttélését, hogy minden vonatkozásban elválasztották őket egymástól. (Ez a dualizmus legteljesebben az itáliai osztrogót királyságban és az afrikai vandál királyságban valósult meg.) A germánok saját nemzetségi, illetve katonai szervezetükben éltek, saját népi joguk szerint, saját vezetőik, bíráik alatt. Többnyire településeik is elkülönültek a rómaiakétól. A rómaiak számára továbbra is érvényben maradt a római jog, tovább működtek a római intézmények és a római tisztviselők. Külön törvénykönyvet adtak ki a rómaiak és külön a germánok számára. A legtöbb királyságban tilos volt a germánok és rómaiak házasodása. A germánok katonáskodtak, s nem fizettek adót. A rómaiak viszont tovább fizették a régi adókat, de nem lehettek katonák. A római nagybirtokos arisztokrácia megőrizte gazdasági hatalmát, s hamarosan politikai pozíciókra is szert tett a germán király szolgálatában. Az egyházi vezetők, a püspökök csaknem kizárólag közülük kerültek ki.
összeolvadás A barbár királyságok egy része rövid életű volt. Azokban, amelyek hosszabb ideig fennálltak, nem lehetett sokáig fenntartani a római és a germán népesség teljes elkülönítését. A 7. században mindenütt megindult a két népesség összeolvadása. Ezt nagyban megkönnyítette, hogy a 6. században a burgundok és a vizigótok, majd a 7. században a langobardok is szakítottak az arianizmussal, és áttértek a katolikus vallásra. A frankok az 5. század végén eleve a katolikus vallást vették fel. A házasodási tilalmat és az egyéb elkülönítő intézkedéseket is feloldották. A 7. században a vizigótoknál és a langobardoknál megszűnt a jogi dualizmus, s az egész ország területére érvényes egységes törvénykönyvet adtak ki. Az összeolvadás a hatalmi elit szintjén ment végbe leggyorsabban: a germán nemzetségi arisztokrácia és a királyi kíséret tagjaiból, valamint a római nagybirtokosokból új, egységes vezetőréteg alakult ki.
összeolvadás (2) A 7. században felgyorsult az etnikai egybeolvadás, a germánok átvették a túlnyomó számbeli fölényben lévő római lakosság nyelvét. De nemcsak nyelvileg asszimilálódtak, hanem egy szélesebb körű, általános romanizálódás is végbement: átvették a római intézményeket, az antik kultúra elemeit. Terjedt a latin nyelv használata, a törvény-könyveket latin nyelven adták ki.
az uralkodó Az uralkodó • a rómaiak felett a császár nevé-ben, az ő helytartójaként gyakorolta a hatalmat, • a germánok számára viszont király volt, akit megválasztása után pajzsra emeltek, s a lándzsa átadásával ruházták rá a hatalmat. A germán királyok a letelepedés után igyekeztek megszabadulni a hatalmukat korlátozó törzsi arisztokráciától, egy részüket kiirtották, más részüket szolgálatukba kényszerítették. A királyi hatalom egyfelől a király rendelkezésére álló, jövedelmet szolgáltató és eladományozható földbirtokon, másfelől a kíséreten alapult.
patrimoniális királyságok A germán királyságokat patrimoniális királyságoknak tekinthetjük: Az uralmon lévő dinasztia az állam felett úgy rendelkezett, mintha magánbirtoka lenne. Nem tettek semmi különbséget a köz- és magánjövedelmek, illetve kiadások között, s ebből következett az a szokás is, hogy a király halála urán az összes javakat fiai között osztották fel. Ebből alakult ki az a rendszer is, amely hosszú évszázadokon át működött: vagyis az, hogy az uralkodók a királyságot, hercegséget vagy az országot magánbirtoknak tekintették, és nemcsak felosztották az király örökösei között, hanem részeit el is zálogosíthatták, jegyajándékként lányaiknak adományozhatták, vagy más, számukra kívánatosabbnak tartott területért elcserélhették.
az uralkodó (2) A később katolikussá lett uralkodók legfőbb támasza és szövetségese az egyház volt, amelynek közreműködésével a germán hadikirályság fokozatosan átalakult keresztény teokratikus királysággá. Ez azt jelentette, hogy a király a helyi egyház fejének tekintette magát: zsinatokat hívott össze, püspökségeket alapított és püspököket nevezett ki. A vallási életet és az egyházi viszonyokat a király által kiadott törvények szabályozták. A germánok is hittek a királyi nemzetség karizmatikus voltában, s ezt megerősítette a katolikus egyház, midőn a király hatalmát közvetlenül Isten kegyelméből származtatta.
pénzügyek Az uralkodók fő bevételi forrását a királyi uradalmakból (manor) eredő jövedelmek jelentették (manoriális gazdaság). A régi állami adó helyébe a dona (ajándékok) primitív szokásrendszere lépett, mely ajándékokat az előkelők ajánlottak fel a királynak, valamint a fodrum, a helyi népesség azon kötelezettsége, hogy a folyton úton lévő királyt mindenkor ellássa enni-innivalóval és megfelelő szállással. A különféle ősi közvetett adók, forgalmi adók és a átmenő kereskedelemre kivetett vámok rendszere azonban fennmaradt. Mivel a királyok magánpénzeit sem kezelték elkülönítve a tulajdonképpeni államkincstár összegeitől, pénzügyi szempontból sem nagyon lehetett világos megkülönböztetés a magán- és a közjog között.
hadsereg Bizonyos mértékig a magán- és közszféra elkülöníthetetlensége vonatkozott a katonai szervezetre is. A katonai szolgálat minden szabadra kötelező érvényű volt, s így a közjog szférájába tartozott. Azonban a királyok és más nagyurak Gefolgschaft-al rendelkeztek, s e fegyveres kíséret tagjai szabadon kötött megállapodás alapján léptek szolgálatukba, ezért teljes ellátást kaptak és zsákmányt biztosító hadivállalkozásokat ígértek számukra. Ezek a magánmilíciák, melyek jól ismertek a germán ókorból és jól tudtak alkalmazkodni a kora középkor bizonytalanságaihoz, a nemzeti hadsereg keretein teljesen kívül működtek.
a Vizigótok Királysága (507-711) A vizigótok az 5. század elején Gallia déli részén, Aquitániában hozták létre szövetséges királyságukat, Tolosa (Toulouse) székhellyel. A hospitalitas alapján települtek le, a földek, állatok, colonusok, rabszolgák kétharmad részét sajátítva ki maguknak. Jogi és vallási tekintetben egyaránt élesen elkülönültek a római lakosságtól, az összeházasodás tilos volt. A római lakosság nem katonáskodhatott, de egyébként élhette tovább a maga életét a római jog szerint, saját bírái és tisztviselői alatt. Eurich király (466-84) felmondtaa foedust a császárral 466-ban, kinyilvánítva ezzel a gót királyság önállóságát. Ő foglaltatta írásba a vizigót szokásjogot (Codex Euricius, avagy Lex Visigothorum, 475 k.). Ezt követte II. Alarich (484-507) alatt a római lakosság jogainak kodifikálása (Breviarium Alaricianum, avagy Lex Romana Visigothorum, 506).
a Vizigótok Királysága (2) A politikai konszolidáció nem lehetett teljes és végleges, míg a királyság germán és római lakosságát vallási ellentét állította szembe egymással. Miközben az ország lakosságának 95%-át kitevő rómaiak katolikusok voltak, a gótok az ariánus vallást követték. A letelepedés után kialakult az ariánus tartományi egyház, amelynek feje a király volt: ő nevezte ki a püspököket, zsinatokat hívott egybe, amelyen a világi előkelők is részt vettek. I. Rekkared király (586-601) 587-ben áttért a katolikus hitre, s 589ben a III. toledói zsinat véglegessé tette a katolikus vallás győzelmét.
a Vizigótok Királysága (3) A katolikus vallás egyeduralma idején is fennmaradt az egyház és az állam szoros kapcsolata. A püspököket a király nevezte ki, aki fontos állami feladatokat is rájuk bízott, elsősorban a bíráskodás ellenőrzését. A püspökök fontos szerepet kaptak az államvezetésben, mint a király tanácsadói. A király hívta össze az országos zsinatokat, ő szabta meg a tárgyalandó témákat, s a zsinati határozatok megerősítése is az ő joga volt. Az egyházi zsinatokon részt vettek a világi előkelők is, s a zsinatok nemcsak vallási, hanem világi ügyekkel is foglalkoztak, szinte az országgyűlés szerepét töltötték be. Az országos zsinat határozta meg a királyi hatalom gyakorlásának és legitimációjának feltételeit is. A 7. században fokozatosan megerősödött a királyi hatalom, amely leszámolt a nemzetségi, születési arisztokráciával. A hagyományos vizigót nemesség létszáma erősen megfogyatkozott, s egy új nemesség alakult ki a királyi szolgálat alapján.
a Vandálok Királysága (429-534) A vandálok Geiserich királyuk (428-77) vezetésével 429-ben keltek át Hispániából Afrikába, s 439-ben a főváros, Karthágó elfoglalásával befejezték ennek a gazdag, termékeny és sűrűn lakott tartománynak a meghódítását. A vandálok nem a hospitalitas alapján települtek le, hanem Karthágó környékéről elűzték a római birtokosokat (a colonusok és a rabszolgák maradhattak), s itt egy zárt vandál településterületet alakítottak ki (sortes Vandalorum). Ezen területen kívül meghagyták a római közigazgatást és a római tisztviselőket. A római kultúra is tovább virágzott a vandál uralom alatt. Geiserich erős királyi hatalmat épített ki, megtörte a nemzetségi arisztokrácia hatalmát. Csak a király tarthatott fegyveres kíséretet. Pénzein a római császárok mintájára a dominus és augustus címet használta. A trónutódlásban bevezette a senioratus elvét: a királyi nemzetség legidősebb tagja örökölte a királyságot.
a Burgundok Királysága (443-534) A Burgundok Királysága a 443-ban a rómaiakkal kötött foedus alapján jött létre Gallia keleti-délkeleti vidékein. A király a rómaiak számára császári tisztviselő, magister militum és patricius volt, a germánok számára pedig "a mi király urunk" (dominus noster rex).
Már 466-ban felmondták a foedust és Dél felé terjeszkedtek. A hospitalitas alapján a római birtokoshoz beszállásolt burgund a szántók kétharmad, a rabszolgák és colonusok egyharmad részét, a rétek, legelők, erdők, és a házak felét kapta meg. A római lakosság és a burgundok elkülönítését itt hajtották végre legcsekélyebb mértékben. A rómaiak is katonáskodhattak, s a vegyes házasságot is engedélyezték. Bár külön törvénykönyv szabályozta a burgundok (Lex Gundobada, avagy Lex Burgundionum) és a rómaiak (Lex Romana Burgundionum) jogviszonyait, a burgundok jogában igen erősen érvényesültek a római jogi hatások.
a Burgundok Királysága (2) A 31 grófság minden közigazgatási egységében (pagus) egy burgund és egy római gróf (comes) bíráskodott együtt, az előbbi a burgundok, az utóbbi a rómaiak felett. A burgundok azok közé a germán népek közé tartoztak, amelyek viszonylag gyorsan romanizálódtak. Már a 4. században a limes mentén éltek, közvetlen érintkezésben, kereskedelmi kapcsolatban a rómaiakkal, s a tartós intenzív érintkezés fogékonnyá tette őket a római kultúra és életmód iránt. A romanizációt megkönnyítette, hogy a 6. század elején áttértek az arianizmusról a katolikus vallásra. 534-ben országuk végérvényesen a frankoké lett. A frankok tiszteletben tartották a burgundok jogát és intézményeit, s Burgundia regnumként tagolódott be a Frankok Királyságába.
az Odoaker uralma Itáliában (476-493) A szkir származású Odoaker, akit a germánokból álló hadsereg 476-ban Itália királyává kiáltott ki, a római senatusszal a nyugati császári jelvényeket Konstantinápolyba küldette azzal, hogy nincs szükség nyugati császárra, mert Itáliát Odoaker a keletrómai császár nevében fogja kormányozni. Ezért a senatus a patricius címet kérte számára. Odoaker lényegében érintetlenül meghagyta a római közigazgatást, jogrendszert, a politikai intézményeket, az adórendszert A római tisztviselők a helyükön maradtak, a senatust is tiszteletben tartotta. Ariánus létére türelmes volt a katolikusok iránt, sőt igyekezett is kedvezni az egyháznak.
az Osztrogótok Királysága (493-555) Az osztrogótok itáliai királyságát Nagy Theoderich (471-526) teremtette meg, aki népével 489-ben benyomult Itáliába, legyőzte Odoakert, majd a főváros, Ravenna megszerzése után a hadsereg Itália királyává kiáltotta ki. A császár consul és patricius címet adományozott és bíborruhát küldött neki, sőt, fiává is fogadta. Bár címeivel a távoli császárral való egyenrangúságot sugallta alattvalóinak, nem tartotta magát feljogosítva törvények (lex) alkotására (ez a császár joga volt), csak rendeleteket (edictum) adott ki. Theoderich nagyvonalú külpolitikát folytatott: a barbár királyokat egy szövetségi rendszerbe próbálta összefogni. Ezt házassági politikával vélte megvalósíthatónak.
az Osztrogótok Királysága (2) Az osztrogótok a hospitalitas alapján települtek meg Észak-Itáliában, a Pó-síkságon, valamint Rómától keletre. Ahol megtelepültek, ott a földek, állatok és a munkaerő egyharmadát sajátították ki. A gót Itáliában következetesen megvalósították a római és a germán népesség elkülönítését. A gótok katonaként éltek, saját joguk, szokásaik szerint, saját katonai bíráik és tisztjeik, az „ezredesek” (millenarii) parancsnoksága alatt. A római lakosság számára tovább működött a római hivatalszervezet, a hagyományos római tisztségekkel. Rómában megmaradt a senatus, de hatásköre csak a városi ügyekre terjedt ki, a vidéki városokban, a civitasokban tovább működtek a magistratusok. A római közigazgatási beosztás továbbra is érvényben maradt: de a provinciák és a civitasok élére Theoderich gót comeseket nevezett ki. A comes Gothorum katonai parancsnok, a polgári közigazgatás feje és bíró is volt egy személyben, bár ez utóbbi minőségében elsősorban a gótok felett bíráskodott, de ha vita támadt egy gót és egy római között, akkor is ő ítélkezett, római jogi szakértők közreműködésével. A grófok a római közigazgatási apparátus működését is ellenőrizték. A provinciák római közigazgatásának élén a tartományi bírák (iudices provinciarum) álltak, az egész ország közigazgatását a praefectus praetorio irányította.
az Osztrogótok Királysága (3) A római lakosság tovább fizette az addigi adókat, bár Theoderich némiképp módosította az adórendszert: csökkentette az egyenes adókat, s felemelte a fogyasztási adókat. A király jövedelmeinek zöme azonban nem az adókból származott, hanem a hatalmas királyi birtokok jövedelméből. Itália területének egyharmada a király birtoka volt. A királyi udvar székhelye Ravennában volt. A királyi tanács tagjai túlnyomórészt gótok voltak, de néhány római is akadt köztük. Az udvari tisztségek betöltőit is comesnek nevezték. Egyes művelt rómaiak magas funkciókat töltöttek be a király körül. 553-ban Itália ismét római praefectura lett.
az Langobardok Királysága (568-774) A langobardok 568-ban nyomultak be Itáliába, s néhány év alatt elfoglalták Észak-Itáliát. 616-tól Pavia lett a langobard királyok székhelye. A 7. században fokozatosan előrenyomultak dél felé, megszállták Közép-Itália belső területeit, majd eljutottak délre is, ahol Beneventumban létrejött az egyik legjelentősebb, legerősebb langobard hercegség.
az Langobardok Királysága (2) A langobardok ellenségként, rabolva, pusztítva érkeztek Itáliába, megsemmisítették a római közigazgatási intézményeket. A langobardok nemzetségek (farák) szerint települtek le Itáliában, s a nemzetségek vezetőiből lettek a hercegek, a duxok. Mintegy 35 ilyen hercegség alakult ki, s a hercegek a maguk területén közigazgatási és katonai vezetők, valamint bírák voltak egy személyben. Északon sok kisebb területű hercegség létezett, délen két nagy: a salernói és a beneventumi. A hercegek székhelye egy-egy város volt, a kisebb városokban állomásozó germán katonaság pedig a comes vagy marchio parancsnoksága alatt állt, aki egyúttal a közigazgatást is irányította. A királyi tisztviselőket gastaldusoknak hívták. Ők igazgatták a királyi birtokokat, bíráskodtak, s ha a királyi hatalom elég erős volt, ellenőrizték a hercegeket. Olyan területeken, ahol nem alakult ki hercegi hatalom, ők gyakorolták a hercegek funkcióit. A meghódított területek igazgatását is gastaldusokra bízták.
az Langobardok Királysága (3) A barbár királyságok közül a langobardoknál volt a legerősebb a politikai és társadalmi szervezet germán jellege. A nemzetségi szervezet itt élt legtovább, s a hercegségekben korlátozta a királyi hatalmat. A király csak személyes kíséretére (gasindi) és saját nemzetségére támaszkodhatott. Nagyon későn, csak a 8. században jelentek meg rómaiak a királyi udvarban, s ekkor alakult ki a király körül egy etnikailag kevert arisztokrácia. A római közigazgatási szervezet teljes felszámolása miatt a római lakosság is a langobard tisztségviselők fennhatósága alá tartozott. Csak a városokban maradtak meg alsóbb szintű római tisztviselők. A langobardoknál nem került sor az állami és egyházi szervezet olyan szoros egybekapcsolódására, mint a vizigótoknál vagy a frankoknál. A püspököknek nem voltak világi, politikai feladataik, az egyház nem kapott különleges jogokat, privilégiumokat, viszont a király sem szólt bele az egyházi ügyekbe. 774-ben Nagy Károly hódoltatta a langobárd államot.
a Frankok állama (486-) A két frank törzs azokból a germán népelemekből alakult ki az 5. században, melyek szállásterületei részint a későbbi Németalföldön (Salier=száli), részint a római limes-központ Köln környékén, a Rajna mentén voltak (Ribuarier=ribuari). Hozzájuk kapcsolódtak még a mai Hessen területén élők is (Chatten). A száli frankok kiemelkedő királya Klodvig (481-511) volt, aki a legendás Merovech száli (rész-)királyra visszavezetett Meroving-dinasztiából származott. Klodvig vezetésével a száliak 486-ban megsemmisítő győzelmet arattak Gallia provincia utolsó római helytartója fölött, s ezzel olyan szállásterületre tettek szert, melyből kiindulva fokozatosan kiterjesztették hatalmukat más germán törzsi államokra, „birodalmakra” is.
n
Meroving-kor A Gallia meghódításával kialakult frank „nagybirodalom” központja megőrizve a provinciális administratio maradványait - Reims lett. De a kezdetben a frankok állama sem volt területi állam. A frankok ugyan felhagytak a nomád életmóddal és letelepedtek az ókor Galliájának területén, uralmuk alá véve más germán törzsek birtokait is, a Meroving király még egy nép uralkodója volt – rex Francorum – s nem egy országé. A király és törzsének tagjai (ősi elnevezéssel vérrokonai - kinsmen) közötti személyes kapcsolat még fontosabb volt, mint egy pontosan körülhatárolt, általuk elfoglalt terület földrajzi kritériuma. A hódítások sem vezethettek teljesen egységes államterülethez. A fejlődésbeli különbségek megmaradtak. Klodvig megkeresztelkedése (498) révén népével, sőt népeivel együtt a Róma központú katolikus – egyetemes – egyházhoz csatlakozott.
a Meroving-család A frankok politikai szervezetében a király jelentette az állandó főpillért. A monarchia örökletes volt. (A királyokat hagyományos módon választották, de a mondai Merovech király dinasztiája már annyira megszilárdította magát, hogy a választási elemet erősen elhalványította, bár teljesen nem szüntette meg a királyi család leszármazása iránti tisztelet és hűség, melyet az ógermán istenségektől eredeztették. Vagyis egy olyan dinasztiának tekintették, amely szerencsét hozott népére, s ezzel kiérdemelte fenntartását.)
A Meroving családot szentként tisztelték, és szentségüket primitív módon hosszú hajuk szimbolizálta. (Ebből következett, hogy amikor az utolsó Meroving királyt, III. Childerichet 751-ben letették a trónról és egy apátságba zárták, hosszú haját is levágták.)
öröklési gyakorlata Germán jog szerint a király valamennyi fiát jogosultnak tartották az öröklésre. Ezért – ha többen voltak – egyenlő arányban (aequa lantia = "egyenlő lándzsa") örökölték a királyságot. Fiú utódok híján a király testvére vagy testvérei örököltek. Mindegyikük frank királyi címet (rex Francorum) viselt. E többes öröklés nem a jogok, hanem csupán a hatalom gyakorlásának megosztását jelentette; e részkirályok „testvéri közösséget” (corpus fratrum) alkotva a birodalom egészét illető ügyekben – elvileg – együttesen határoztak és cselekedtek. A birodalomrészek nem jelentették a birodalom felosztását, ismétlődéseik mégis történet-földrajzilag számon tartott elkülönülésekhez vezetettek a Nyugat (Neustria) és a Kelet (Austrasa), valamint a két déli birodalomrész: a nyugati gót eredetű Aquitania és Burgundia között.
Kr. u. 600 körül
a király Jogi értelemben a királyi autoritás központi eleme a bannum, vagyis az a jog volt, hogy a király parancsolhatott és tilthatott és bírságolhatott, vagyis hatalmat gyakorolt. Ez a bannum azonban nem volt teljesen személyes, sem korlátlan, mivel mindig meg kellett szerezni a populus Francorum hozzájárulását. A nép viszont nem az államnak és alkotmányának, hanem uralkodója személyének tartozott hűséggel. Ez volt a mindennél fontosabb fidelitas követelménye, ami azt is jelentette, hogy a leggyalázatosabb bűnnek az infidelitast, a személyes hűtlenséget tekintették, melynek büntetése száműzetés és vagyonvesztés volt.
bannum A kiadott királyi parancsok és tilalmak (bannum) három alfaja ismert: a) A békeparancs kivette a bosszú (Fehde) mint egyébként a jogellenes cselekmények normális megtorlása alól az özvegyeket és árvákat, az egyháziakat, a kereskedőket; továbbá a templomokat és egyházi javakat, az utakat, erdőket, a vizeket, a halászatot és a vadászatot. b) A ,,rendeleti", azaz törvényhozási jogánál fogva a király általánosan kötelező normákat állíthat föl: törvényeket hozhat. Ezek részint a népjogok megerősítését, részint kiegészítését szolgálták. A népjogokat egyoldalúan ezek sem változtathatták meg. c) A király végrehajtó hatalma a „közigazgatási parancsban” nyilvánult meg. Ezt tovább is adhatja, delegálhatja tisztségviselőinek, pl. a grófoknak. Ez utóbbinak a szankciója – bírságpénze – a királyi parancsénak általában csak negyede.
jogfejlődés A frank királyok a germán korból megőrizték az uralkodásnak az érintettekhez való kötődését. Nem voltak egyeduralkodók. Híveik és alattvalóik tanácsai és egyetértése nélkül nem gyakorolhatták hatalmukat. Az ősi szokásjog a királyra nézve is kötelező érvényű volt. A királynak sem volt joga változtatni rajta, mivel olyan örök és pontosan rögzített norma volt, melyet halandó nem változtathatott meg. A király nem volt és nem is lehetett igazi törvényhozó. Mindemellett volt szerepe a jogfejlődésben, mivel ő hívta össze a populus Francorumot, hogy törzsi törvényeiket írásban is fektessék le, s neki volt felhatalmazása arra is, hogy nemzete szokásait értelmezze és kiegészítse.
jövedelmek a király elsősorban uradalmainak jövedelméből élt, mely birtokok a Gallia meghódítása során elfoglalt hajdani római köz-, vagyis állami földekből álltak. Ez és a kor kezdetleges, csaknem pénzforgalom nélküli gazdasága arra kényszerítette a királyt és udvarát, hogy országán belül körbevándorló életmódot folytasson, amikor is egyik vidékről a másikra utazott, és az adott terület mezőgazdasági terményeit fogyasztotta el. Ez alkalmasint azt is jelentette, hogy birodalmának nem volt igazi székhelye sem. A pénzverés volt az állam egyik fontos attribútuma, mely azonban kikerült a közvetlen királyi ellenőrzés alól. (A pénzverés tehát magániparrá vált, mely számos vállalkozó kezébe kerülve igen jövedelmező üzletággá fejlődött. Az érmék hitelét immár nem a császár képmása, hanem annak a neve biztosította, aki az adott pénzverdét működtette.)
A pénzverés csak a Karoling-korban vált ismét kizárólagos királyi joggá.
comes palatii regis A király mindenkori tágabb környezete, az udvariak (aulici, palatini) köre palotáról palotára folyvást változott. Együttesen a comes névvel is illethették őket; a király által fölkért tanácsadőkat pedig conciliariusoknak nevezték. A palotagróf (comes palatii regis) a 6. században tűnt föl először a királyi udvar egészének vezetőjeként, ám már e század végén a maior domus föléje kerekedett, így az ő funkciója a királyi udvari bíróságra, valamint eseti feladatok ellátására szorult vissza. Hivatala nem kötődött egy-egy királyi palotához, hanem folytonosan állandó volt: mindig ott járt el, ahol éppen a király tartózkodott. Hivatala sem élethossziglan nem szólt, sem örökletessé nem vált. A király hol rövidebb, hol hosszabb időközönként váltotta. A 7. század végén egyidejűleg több palotagróf is működött, egyikük alárendeltségében. A bíráskodásban való részvétel köztük részint törzsi alapon, részint turnusok – törvénykezési időszakok – szerint oszlott meg.
maior domus A Meroving-korban a királyi udvar egyik tisztségviselője az a maior domus (háznagy: udvarnagy), aki nem tagja a négy germán eredetű fő tisztségviselők körének. E tisztség eredetileg maior néven a házi szolgák főnöke volt úri udvarokban; neki felel meg egyébként az öregszolga (Seneschall) is a frank királyi udvarban. A maior domus regiae – a királyi udvarnagy – több államalkotó germán népnél ismeretes volt; nagyobb jelentőségre és ismertségre azonban csak a frankoknál tett szert. A kialakult birodalom részek – részbirodalmak (Neustria, Austrasia, Burgundia) királyi udvaraikban külön-külön „udvarnagyi hivatallal" (maiorum domatus palatii) bírtak akkor is, ha a királyi hatalom egy kézben összpontosult. A maior domusok súlya és helyzete időről időre és birodalomrészenként változott. A királyi alárendeltségből egyre inkább „kiküzdötték” magukat: a nemesség szócsöveként és vezetőjeként léptek fel, afféle közvetítői szerepben, s aztán mind a király( ok), mind a nemesség fölébe kerekedtek.
maior domus (2) Keleten (Austrasia) az idősebb Pippintől († 640) kezdve egyre nőtt a maior domus szerepe, nem annyira kíséretének ereje, mint inkább birtokainak növekvő nagysága folytán. A 7. század második felében „középső” (Amulfinger) Pippin után tisztségük ténylegesen öröklődővé vált. A 7-8. század fordulóján az Amulfingerek megszerevték a nyugati részbirodalom e tisztét is, s király melletti tényleges hatalmuk a Frank Birodalom egészére kiterjedt („a háznagyok központi igazgatása”). Ekkortól nem a háttérbe szoruló Meroving-király, hanem ők maguk testesítették meg a birodalom egységét. A maior domus interregnum idején (737-743) ténylegesen is uralkodott. E folyamatot tetőzte be 751-ben az uralkodóház-váltás: a kisebbik Pippin királlyá választása és fölkenése. (Ő és utódai soha többé nem töltötték be a maior domusi hivatalt)
„igazgatás” A királynak tett szolgálatok fejében birtokadományban részesült új, szolgáló nemesség tekintélyét és jogállását már nem származása, hanem pusztán vagyona adta. E szolgálat hadi és hivatali volt; hatalommal és további gyarapodással járt. Bizonyos vezető funkciókat a nagyföldbirtokos arisztokrata családok láttak el, akik az uralkodó személyes szolgálatába álltak, s beléptek annak comitatusába, vagyis kíséretének tagjai közé. a helyi kerületek vezetőiként működő királyi tisztviselőket (pagi comitetes - területi tisztségviselők) a helyi urak és földbirtokosok köréből toborozták, ezek felett azonban a monarchia ellenőrzése korlátozott volt. E tisztségviselők semmiképpen sem lehettek a kormányt pusztán kiszolgáló „kreatúrák", mivel társadalmi funkciójuk szerint nemcsak a helyi potentes szerepét kellett betölteniük, hanem jelentős függetlenséget, mégpedig anyagi függetlenséget is élvező egyénekként is kellett szerepelniük, mely utóbbit földbirtokaik biztosították.
területi egységek A Frank Birodalom tagozódása területi volt ugyan, ám szerepe volt • a népi-törzsi elemeknek, • a kialakult feudális társadalmi rétegeknek, • a földbirtoklásnak és az ahhoz fűződő jogoknak, • a különböző szintű és jellegű személyi közösségeknek.
a római provinciai közigazgatás megmaradt elemeinek az átvétele magában Gallia egykori területén erősítette ugyan a frank királyság territoriális jellegét, ám a Rajnától keletre a népi (törzsi) szemlélet uralkodott, különösen azon germán – későbbi német - törzseknél, melyek frank királyi alávetésbe kerültek.
birodalomrészek A királyi hatalom gyakorlásának részbeni megosztása, valamint más germán törzsek alávetése „magasabb” területi és népi egységekre: birodalomrészekre/részbirodalmakra (A) és az azokon kívül maradt törzsi hercegségekre (B) tagolták a birodalmat. (A)Neustria, Austrasia, Burgundia s Aquitánia (B) Alemannia, Bajorország, Türingia, Szászország - a keleti birodalomrészhez kapcsolódóan.
n
törzsi hercegségek A törzsi hercegségekbe csatlakoztatásuk után a frank király nevezett ki hercegeket a frank nemesség nagyjai köréből, akik e törzsek egykori királyainak (hercegeinek) funkcióit vették át, különösen a hadvezetés terén. Ezek egyre nagyobb önállóságot élveztek; még tisztségüket is örökletessé tették, amihez nagyban hozzájárult a Meroving királyok viszonylagos gyengesége mellett az is, hogy új törzsük elkülönülési törekvéseit ugyancsak kihasználhatták. Éppen ezért ezeket frank kori törzsi hercegségeknek nevezzük. A király kinevezte hercegnek már-már alkirályokként vezették hercegségüket; egyebek mellett törzsi gyűléseket is tartottak, melyek nem csupán hadiszemlék voltak, hanem rajtuk történt a népjogi gyűjtemények összeírása, megerősítése is. Ezen az elkülönülésnek Nagy Károly vetett véget.
comitatus - comes A frank királyság valóságos és mindennapos igazgatási egységei a grófságok (comitatus) és őrgrófságok (marca, Mark) voltak. Az intézmény talán késő római eredetű: A comes a késő római korban magas császári udvari hivatalt viselő személy és provinciába kiküldött, különleges felhatalmazású, magas rangú tisztségviselő egyaránt lehetett. Utóbb a különböző hatáskörű helyi hivatalnokokat is e névvel illették. Átvették a római területeken szerveződött germán államok is. Itáliában, Hispániában és Galliában az 5. századtól találkozni a comes civitatis-szal, aki egyegy városban és környékén bírói és katonai hatásköröket gyakorolt. A nyugat-római birodalom szétesése idején vált gyakorlattá az addig jól elkülönített hatáskörök egyesítése egy-egy, még éppen lokális hatalmánál fogva - az állam folytonosságát őrző tisztségviselő kezében. A frank kézre került Galliában ezek átfogó szervezetéről így sem beszélhetünk; ám az éppen föllelhetők annál inkább átvehetők voltak, mivel a frank állam kötelékébe immáron a római (provinciai) lakosság is belekerült. A területiség eredendően csakis rájuk kellett, hogy vonatkozzon, hiszen ők nélkülözték a germán jellegű törzsi-nemzetségi közösségi kötelékeket.
comes A 6-7. században a comesek (comites) a királyi udvarban (comes palatii) és a „vidéki", nem városias területeken is megjelentek. Mind a két szinten a király – a királyság – tisztségviselőiként, átfogó hatáskörrel. A „vidéki” comesek nem csupán képviselték a királyt, de – átruházott formában - gyakorolták is a királyi hatalmat, különösen a békefenntartás, a gonosztevők üldözése és az özvegyek meg árvák védelme terén. Voltak közelebbről meg nem határozott hatáskörű helyetteseik (comites vicarii), s nem egyszer előfordult, hogy többüket egy-egy herceg (dux) fogta össze.
A comes erdetileg királyi uradalmi gazdasági és katonai vezető volt; hatalmát azonban e feladatkörök ellátására alapozva fokozatosan kiterjesztette ki a pénzügy, az igazgatás és különösen a bíráskodás terére.
a Karoling Birodalom A 8. század második és a 9. század első felében a frankok, immár a Karoling-dinasztia uralma alatt, olyan birodalmat alapítottak, amely a nyugati kereszténység nagyobb részét egyetlen államba egyesítette. A királyság Austrasia néven ismert keleti, nem romanizált részéből származó vagyonos vezető család tagjaiként a Karolingok már jóval a 8. század dereka előtt jelentős politikai és katonai szerepet játszottak (maior domus-ként). Ám csak 751-ben, a pápaság támogatásával végrehajtott államcsíny révén III. Pippin személyében nyerték el a királyi méltóságot.
a Karoling Birodalom (2) A birodalom virágkorát Nagy Károly († 814) uralkodása és utóda, Jámbor Lajos († 840) uralmának első éveiben érte el. A hatalmas összetett birodalom létrehozását a régi frank tartományokon belüli királyi hatalom megerősítése tette lehetővé. Ehhez hódításokra, terjeszkedés kellett: • a szászokat meghódították és erőszakos módszerekkel megkeresztelték; • Nagy Károly meghódította a regnum Langobardorumot is, mely azonban oly módon maradt meg önálló királyságként, hogy perszonálunióval kötődött a frank monarchiához.
császárság – neorómai birodalom A Karoling Birodalom szakított a frankok ősi törzsi-nemzetségi szemléletével, és egy - mindmáig páratlan – szupranacionális politikai otthont épített a nyugat-európai kontinens népei számára. A Római Birodalom nem merült feledésbe. Fennmaradt a vélemény, miszerint a különböző népek e nagy közössége számára a birodalmi keret igen szükséges, sőt egyenesen természetes volt. E nézet fényében válik igazán érthetővé annak fontossága, hogy Ill. Leó pápa, 800 karácsony napján Rómában császárra koronázta Nagy Károlyt. Ez az aktus a frankok és a longobardok királyának, s a latin egyház prorektorának a nemzetek feletti vagy akár egyetemes jelentőségét ismerte el. De Nagy Károly gondolatvilágában inkább egy keresztény, semmint egy római birodalom élt.
a király A királyság örökletes volt. A király rnegszentelt személy volt: III. Pippin idejétől kezdve a frankok uralkodóit, sőt még a királyi hercegeket is az egyház szabályosan felkente, s ennek révén közvetlen kapcsolatba kerültek Istennel, és a világi halandók felé emelkedtek. A király csak Istennek felelős, hatalma elvben korlátlan. Övé az uralkodói hatalom - a bannum - teljessége: a parancsolás, a tiltás és a büntetés hatalma. Mindemellett a kormányforma személyes jellegű volt,. Feladata a közbéke fenntartása, az egyház, az özvegyek és árvák, s általában a gyengék védelme. Valamennyi felnőtt férfi alattvalója általános hűségesküt tett Károlynak, aki ezt az eskütételt többször megismételtette. Ez is hangsúlyozz az uralom személyes jellegét.
a király (2) A Karoling-dinasztia vallásos inspirációi elődeiénél mélyebbek voltak: a keresztény hit terjesztése és a római egyház védelme náluk központi kérdés volt. E dinasztia királyai Isten kegyelméből uralkodónak tekintették magukat, akik Istennek tartoznak felelősséggel. Nagy fontosságot tulajdonítottak gyengébb alattvalóik – a nők, az árvák és a szegények – védelmének, kivált a szegényekének, akiket állandóan fenyegetett a potentes zaklatása és elnyomása, vagy is azoké a hatalmasoké, akik földjeiket és szabadságukat veszélyeztették.
generalis conventus Bár elvben mindenben a király döntött, a szokásjog megkívánta, hogy döntései előtt meghallgassa az udvari tisztségviselők, a tanács és a birodalmi gyűlés véleményét. Az általános birodalmi gyűlés (placitum generale, generalis conventus) rendszerint az az évi hadjárat előtt gyűlt össze elvileg tagja volt minden szabad, fegyverforgató férfi, ezért rendszerint összekapcsolódott a seregszemlével. Korábban márciusban tartották (márciusi mező), 755-ben viszont áttették májusra mert a hadseregben megnőtt a lovasok száma, ezért meg kellett várni a fű kizöldülését.
Itt hirdették ki az uralkodó rendeleteit, amelyek ezáltal törvényerőre emelkedtek. E törvények neve a leggyakrabban capitulare, de szerepelnek capitulum, decretum, edictum néven is. „A törvény a nép hozzájárulásával és az uralkodó akaratából születik" – mondja az egyik kapituláre. Nagy Károly gyakran egy második általános gyűlést is tartott, amelyen csak a birodalom vezető tisztviselői és főpapjai vettek részt. (populus Francorum)
törvényhozás A királyi törvényalkotást tehát a kapitulárék formájában élesztették újjá, melyek a különböző világi és spirituális ügyekről hozott törvények és iránymutató utasítások igen jelentős gyűjteményét alkották. Ezeket különösen Nagy Károly császárrá koronáztatása után adták ki nagyobb számban, de már a 9. század vége előtt, a frank birodalom utódállamaiban megszűntek. Voltak ugyan tervek, hogy a germán népek törvényeit írásba foglalják, s hogy ezzel javítsák a meglévő törvények szövegeit, sőt egységesítsék e törvényeket, de e terveket végül is nem sok siker koronázta.
palatium A központi kormányzatnak sokáig nem volt állandó székhelye. A királyi udvar – a palota (palatium) – állandóan járta a birodalmat, hol az egyik, hol a másik királyi birtokon szállt meg egy-két hónapra. A Karoling-család birtokai több száz különböző birtoktestből (fiscus, Pfalz) álltak, ezeken nagyszámú, nagyrészt fából épült palota állt. (Ezek a családi birtokok zömükben a Szajna és a Rajna közötti területen feküdtek). Nagy Károly uralkodásának vége felé az aacheni palota – amelynek kápolnája ma is látható – egyre inkább állandó székhellyé vált.
palatium (2) A királyi udvar, a a király körül állandóan szolgálatot teljesítő, őt mindenhová elkísérő tisztviselőkből állt. De ordine palatii című irat felsorolja a tisztviselőket jól látszik, hogy a tisztségek a királyi házban végzett valamilyen konkrét feladatból, szolgálatból fejlődtek ki. • az udvartartás élén a palotagróf (comes palatii) állt, aki a királyt a bíráskodásban is segítette, sőt helyettesítette is. • a senescalcus ("öreg szolga", később: sénéchal) az ellátás, élelmezés főnöke volt; • a pohárnokmester (magister pincernarum) az italokért felelt; • a kamarás (camerarius) a kincstárra felügyelt, az ő beosztottai voltak a sacellarii; • az istállógróf (comes stabuli, francia: connétable, constable) hatáskörébe tartoztak a lovak és a kocsik, s ő szervezte az udvar utazásait, • a marsallok (marescalcus, francia: maréchal) segítségével.
consilium A királyi tanács (consilium) ekkor még az uralkodó informális tanácsadó testülete volt, állandó szervezet nélkül, azok a főtisztviselők, arisztokraták, főpapok és nagyhűbéresek (vassi dominici) vettek benne részt, akik éppen az udvarban tartózkodtak.
palotagróf(ok) A Karoling-korban, a comes palatii a királyi udvari kápolnát vezető főkáplánnal került egy szintre, aki az egyházi ügyek legfőbb udvari intézője volt; ő pedig a legfőbb hivatalviselő lett. Egyrészt az udvartartást vezette, másrészt ő készítette elő a világiak ügyeit a király elé. Ezek az ügyek pedig messze túlmutatva az udvaron, már-már afféle birodalmi „első miniszteri” rangba emelték. Harmadrészt bíráskodott: Nagy Károly alatt az udvari bíróságból ténylegesen birodalmi illetékességű palotagrófi bíróság lett; a király ugyanis csak a politikailag jelentős ügyeket, így különösen a nagyvazallusok pereit tartván fönn a maga ítélkezésére, utasította a palotagrófot a kisebb hatalmúak és szegények ügyeiben való eljárásra A palotagróf ítélkezésében mintegy méltányosságból enyhítette a pogány népjogok szigorú szankcióit. Saját kancelláriája alakult ki, az ítéletlevelek hitelesítését szolgáló külön királyi bírói pecséttel.
palotagrófok (2) A kialakult gyakorlat szerint aztán törzsi alapon több palotagrófot is kinevezett a király, ám közülük az első birtokolta e pecsétet; a többiek mintegy az ő megbízottjaiként járhattak csak el. A palotagrófok kiváló jogismerettel bírtak elméletben és gyakorlatban egyaránt. A királyi udvar mellett a 9. században némely törzsi területen (birodalomrészen ) – így Aquitániában, Itáliában, Bajorországban, Svábföldön – elkülönült palotagrófok jelentek meg, akik mintegy királyi helytartókként tevékenykedtek az udvari palotagróféval azonos hatáskörben. A belőlük önállósuló törzsi palotagrófságok a 10. századtól a német államfejlődés fontos tényezői lesznek.
missi Az uralkodót a hatalmas kiterjedésű birodalom kormányzásában a királyi küldöttek (missi dominici) segítették. Ezek a király által bizonyos rendszeres vagy alkalmi feladatok elvégzésére, a helyi kormányzatok (a grófok) ellenőrzésére kiküldött és utasítással ellátott tisztviselők voltak. Idővel kialakultak állandó missuspárok (rendszerint egy gróf és egy főpap), s ezek számára egy meghatározott, több grófságból álló működési terület volt kijelölve (missaticum), amelyet évente be kellett járniuk. E személyeket a király küldte ki helyi bírónak és adminisztrátornak, hogy a király nevében ellenőrizzék, tiszteletben tartják-e a törvényeket, s hogy újabb rendelkezéseket vezessenek be és magyarázzák el azok értelmét.
írásbeliség A kormányzás hatékonyságának növelésére mind a közigazgatási, mind a bírósági gyakorlatban be kívánták vezetni az írásbeliséget. A tömeges írástudatlanság körülményei között azonban ez igen nehéz feladat volt. Nehézséget támasztott az is, hogy írásban csak a latin nyelvet használták helyi germán vagy román nyelvek helyett, s így nemcsak az írás művészetét kellett elsajátítani, hanem a latint is jól meg kellett tanulni.
Az írásbeliség Nagy Károly idején, különösen a koronázás után, kimutathatóan nagy haladást ért el, de mivel a hivatalos dokumentumokat leíró és pecséttel ellátó királyi írásműhelyekben csak igen kis számú hivatalnok dolgozott, arra int, hogy az írásos dokumentumok számát nem szabad túlbecsülnünk.
írásbeliség (2) A királyi írásbeliség letéteményesei a Meroving-korban világi udvari hivatalviselők: a referendariusok voltak, akik alatt notariusok (jegyzők) ügyködtek. A Karoling-korban az udvari kápolna egyházi férfiai (capellani) vették át e szerepet az immáron királyi kancelláriának (cancellaria regis) nevezett hivatalban, élükön az archicapellanussal, a fökáplánnal. A kancellár (cancellarius) a frank időszakban bírósági és grófsági jegyzőként tűnt föl – a 9. században egyházi hivatalviselők oklevél-kiállítója, jegyzője lett. A közigazgatási írásbeliség ismételt bevezetésének része volt a levéltár (archivum palatii) létrehozatala is.
jövedelmek Rendszeres közadót már nem szedtek. A király és az udvar fő jövedelmi forrása a királyi birtokok hatalmas komplexuma (fiscus, villa) volt, amelynek kezelését a Capitulare de villis szabályozta. Ezenfelül • a pénzverés, • a vámok (teloneum) hoztak némi jövedelmet, • ehhez járult a bíróságok által kiszabott bírságok kétharmad része (fredus), valamint • a függő országok és népek évi adóját is, amelyet gyakran természetben róttak le; • nagy bevételre tett szert a különböző bérletekből, szolgáltatásokból, valamint hadizsákmányokból; • az általános gyűlésen megjelent előkelőknek ajándékot kellett hozniuk az uralkodó számára (dona annualia).
jövedelmek (2) A monarchia pénzügyei elsősorban a földvagyonon alapultak. A köz- és a magánjövedelmek és -kiadások között nem tettek megkülönböztetést, az államkincstár egybeesett a király saját „pénztárcájával„: mind az udvartartás, mind a kormányzás költségeit a királyi uradalmak bevételeiből fedezték. A királyi uradalmak hatalmasak voltak, lévén a Karoling család az ország legnagyobb földbirtokosa, s tekintettel arra is, hogy e család jobban vezetett és irányított volt, mint a Meroving-ház. Jóval kevesebb földön adtak túl visszafordíthatatlanul, mint elődei, mivel a Karolingok a földbirtokokat ideiglenesen bocsátották vazallusaik rendelkezésére, s végső soron az ilyen birtokok felett is végig a maguk kezében tartották az ellenőrzést.
pénzügyek A pénzverés királyi jog lett. Károly pénzreformot hajtott végre birodalmában. A 8. század elejére az aranypénz eltűnt, helyét a csökkenő áruforgalom számára megfelelőbb, kisebb értékű ezüstpénz foglalta el. Károly ezüstdénárokat és féldénárokat veretett. s a 13. századig ezen alapult egész Európa pénzrendszere. Károly a pénzverő műhelyeket állami felügyelet alá helyezte. A pénz ebben az időben nem csupán fizetőeszköz volt, hanem általános értékmérőül is szolgált. A különböző termékek, szolgáltatások, adók értékét dénárban határozták meg, de többnyire természetben, terményekkel fizették vagy ledolgozták.
a Karoling grófságok Nagy Károly idején teljesedett ki a gróf és a grófság intézményrendszere; ha nem is vált – különösen keleten nem – teljes és átfogó, minden törzsre kiterjedő hálózattá. Ahol megszervezték a királyi hatalom kiterjesztése igényének intézményesített formáját jelentette. A birodalom minden részén a nagy kiterjedésű királyi birtokok központjaira, valamint ezek hadköteles telepeseire épült. Innen sugárzott ki a comesek hatalma – benne a bíráskodási hatáskör – a velük határos nem királyi területekre s azok nemeseire, süllyedő félben lévő közszabadjaira. A comes illetékessége személyi és területi keretek között nyilvánult meg. Az alárendelt személyi kör biztosabb volt, mint a terület, bár ez utóbbi is időben előre haladva egyre jobban körülhatárolódott. A comes tevékenységének személyi és területi hatókörét (illetékességét) az annak központját alkotó királyi uradalmakból és ezek népességéből kiinduló fokozatus bővülés jellemezte. Ahol viszont magánföldesúri és egyházi birtokok királytól nyert immunitasába – adózási és bírói mentességébe – ütközött, oda be nem hatolhatott be.
grófságok A comest az uralkodó nevezte ki, s bármikor visszahívható volt. (Az ismert grófok többsége austrasiai volt, s mintegy fele rokonságban állt a Karolingokkal. )
A gróf a király megbízottja, képviselője volt, s a grófság területén a király nevében ő gyakorolta a bannumot, azaz • • • •
kihirdette és végrehajtotta a törvényeket, fenntartotta a rendet, bíráskodott és hadba hívta a fegyverforgató szabad férfiakat.
A tisztség ellátásáért a gróf • birtokot kapott (beneficium, honor), amely nem volt örökölhető. • őt illette a bírságok, vámok egyharmada, valamint • a beszállásolás joga (descensus).
grófságok (2) A comes kinevezését – bármikori visszavonásig – a saját kezelésébe került „szolgálati birtokkal” együtt a tehát királytól nyerte el. Általában nemesek kapták e hivatalt, ám Nagy Károly – a királyhoz való kötődést erősítendő – idegeneket, sőt szolgákat is megbízott vele. Mégis e hivatal – mindinkább előkelő nemesi családokban a hűbériség keretében – öröklődővé vált. A nemesség hatalmát erősítette, egyelőre a királyi befolyás és hatalomgyakorlás egyidejű fönntartásával. A grófság kisebb területi egységekre, századokra (centena) és vicariákra oszlott, élükön a centenarius, thunginus vagy vicarius nevű, a grófnak alárendelt tisztviselőkkel. A grófokat a központi kormányzat a missi dominici útján ellenőrizte.
őrgrófságok A birodalom határvidékein létesült őrgrófságok (marca) élén álló grófok vagy őrgrófok (comes marchae, marchia, Markgraf) szélesebb hatáskörrel, különleges felhatalmazással bírtak a külső támadással szembeni hatékonyabb védekezés érdekében. Nagyobb kiterjedésük és fokozott védelmi jelentőségük emelt ki ezeket a grófságok közül; váraik is voltak, ami egyébként a grófságok esetén a frank korban nem volt szokásos. Az őrgróf hatásköre a gróféhoz (comes) volt hasonló. De katonai hatásköre jelentősebb volt: parancsnoksága alá tartoztak az őrgrófság kereteibe tartozó grófok, az általuk vezetett katonasággal együtt. A frank kori őrgrófságok: a breton, a hispán, a bajor (788), a „pannóniai” (796), az északbajor, a szorb és az észak-elbai voltak.
n
hercegségek A forrásokban van utalás nagyobb területi egységekre, hercegségekre (ducatus) is, melyek élén a herceg (dux) állott. A hercegségek a késő Karoling-korban, a 9. században jutnak jelentős szerephez • A 8-9. században fontos szerepet játszott a Neustria nyugati felében elterülő Ducatus Cenomanicus, amelyet az uralkodó fivére vagy legidősebb fia kapott hercegségül (789-ben az ifjabb Károly), s a 9. században lényegében azonos volt a Szajna és a Loire közötti területtel. • A régebbi jelentős hercegségeket, Aquitániát és Gascogne-t Károly felszámolta, s 781-ben királyságot (regnum) alakított ki belőlük fia, Lajos számára. • Az Itáliai Királyság élére pedig Pippint, majd annak halála után fiát, Bernhardot állította. A két királyság természetesen a birodalom része maradt, s királyaik alá voltak rendelve Károlynak. • Bretagne és Beneventum csak laza hűbéres viszonyban volt a birodalommal, s belső autonómiával rendelkezett.
egyházi immunitas Nagy Károly idején az egyházi (püspöki, apátsági) birtokok immunitast élveztek, ami annyit jelentett, hogy arra a területre királyi tisztviselő nem léphetett be, s mentes volt minden közteher (adó, vám) alól, sőt, a királyi, illetve a kincstári jövedelmeit (például a fredust) is a birtokos élvezte. Mivel egyházi személy bizonyos világi tevékenységeket nem gyakorolhatott, az immunitasszal rendelkező egyházi birtokokon ezeket a funkciókat (hadba hívás, bíráskodás, birtokkezelés stb.) laikusokra, un. advocatusokra (német Vogt, francia avoué) bízták, akik ennek révén egyre nagyobb hatalomra tettek szert.
államszervezet - hűbériség Nagy Károly a hűbériséget beépítette az államszervezetbe, ezzel ezt az eredetileg magánjogi viszonyt közjogi, államjogi tényezővé emelte. Ahogy a birodalom a hódítások nyomán növekedett, egyre inkább szükség lett rá, hogy az uralkodó a kormányzást segítő munkatársait a személyes hűség kötelékeivel is magához kapcsolja. A királyi tisztviselők (grófok, missi), a püspökök és az apátok a király hűbéresei, vazallusai (vassi dominici, vasalli regis) lettek, • vazallusi hűségesküt tettek, • s szolgálatukért – általában 30 telek (mansus) nagyságú – földbirtokot, (beneficium) kaptak. A királyi vazallusok pedig a tőlük függő, alacsonyabb rangú tisztviselőkkel léptek hűbéri kapcsolatba (vassi comitis). A hivatali hierarchia ily módon hűbéri lánccá alakult át. A királyi vazallusok egy része katonai szolgálatot (várőrség, kíséret) teljesített ellátás ellenében. Károly 802-ben, midőn ismét általános hűségesküt vett alattvalóitól, azt kívánta, hogy mindenki olyan hűséggel viseltessék az uralkodó iránt, mint a hűbéres hűbérura iránt.
hadseregszervezet A frank hadseregben már Martel Károly bevezette a hűbériséget: a nehézpáncélos lovasok a hűbérbirtok (beneficium) jövedelméből szerelték fel magukat. Nagy Károly idején a hadsereg magját a király hűbéresei és azok vazallusai alkották, de még fennállt a szabad férfiak általános hadkötelezettsége is. A gyakorlatban azonban nem lehetett minden szabad férfit hadba hívni. A 9. század elején a birodalomnak négy hadserege, illetve „hadkiegészítési területe” volt: Mindegyik 6-10 ezer gyalogost, és 2-3000 lovast állított ki (ebből kb. 800 volt a nehézpáncélos lovas). Az egész birodalom együttes hadereje elérhette az 52 ezres létszámot (40 ezer gyalogos, 12 ezer lovas), de szükség esetén, ha „általános mozgósításra” került sor, ez a szám 100 ezer gyalogosra és 35 ezer lovasra emelkedhetett.
államszervezet – hűbériség (2) A földadományozás anélkül tette a király számára lehetővé egy lovashadsereg felállítását, hogy a királyi uradalmakat véglegesen el kellett volna idegeníteniük. Azt is lehetővé tette, hogy hatalmas, soknemzetiségű birodalmuk vezető személyeit a monarchiához köthessék azzal, hogy királyi vazallussá fogadták őket. A világi tisztségviselők, s Jámbor Lajos óta a főpapok is, királyi vazallussá lettek oly módon, hogy az állami és egyházi tisztségüket, illetve hivatalaikat a koronától kapott hűbérként töltötték be, egyben az adott tisztséggel járó földet is ily módon birtokolták. Az eredetileg hűbérben kapott birtok tehát nem volt örökölhető, s az úr, ha hűbéresét valami módon elvesztette, a birtokot visszavette, s ha úgy akarta, valamely más, tetszése szerinti személynek adományozhatta.
államszervezet – hűbériség (3) E rendszert nem törvényhozás útján, hanem a szokás alapján munkálták ki, s a rendszer későbbi fejlesztése is a szokások megváltozásán alapult, illetve az tette szükségessé: • a vazallusok, akik családjuk helyzetét véglegesen meg akarták szilárdítani, addig gyakoroltak állandó és olyan nagy nyomást uraikra, míg a hűbérbirtok is örökletessé nem vált. • továbbá a vazallus eredetileg csak egy urat szolgálhatott, azt, akitől hűbérbirtokát kapta, ám a hűbérbirtokosokban is feltámadt a földéhség, mely e téren is változásokhoz vezetett, s új szokások alakultak ki, velük fokozatosan új szokásjog lépett életbe, mely már lehetővé tette, hogy egy vazallus egyszerre több úr hűbérese lehessen, akikről több hűbérbirtokot élvezett.
államszervezet – hűbériség (4) A feudalizmus terjedése a közjogra is erősen kihatott, megváltoztatta a király alkotmányos helyzetét, aki egy kettős, ellentmondásos szerepbe került: 1. Mint király továbbra is Isten kegyelméből uralkodó személy maradt, aki népe vezetője, törvényalkotója és legfelsőbb bírája volt, mint feudális nagyúr olyan szerződéses kapcsolatban állt hűbéreseivel, amely a szabad akarat kölcsönös kinyilvánításán és az abban lefektetett szintén kölcsönös jogokon és kötelességeken alapult. A király/feudális hűbérúr kötelességekkel tartozott vazallusainak, s ha e kötelességeit nem teljesítette, ezzel önmaga ruházta fel vazallusait ellenállási vagy engedetlenségi joggal. 2. A másik fontos következmény pedig az volt, hogy a világi közhivatalok is örökletessé váltak, mivel eredetileg ezeket is hűbérben adták, a hűbér pedig örökletessé vált. Ez könnyen vezethetett a helyi tisztségviselők függetlenségének növekedéséhez: ugyanis azok, akiknek tisztsége immár örökletes volt, nagyobb függetlenséget élveztek, mint kinevezett vagy bármikor elmozdítható kollégáik.
A kohézió növelése érdekében fogant feudalizmus így magában hordozta a gyenge állam csíráit. S ahogy a királyi hatalom ellentmondásos szerepbe került, úgy vált a feudalizmus is kétélű karddá.
felhasznált irodalom RUSZOLY József, Európai jog- és alkotmánytörténelem, Szeged, 2011, 225-246. CAENEGEM, Raoul C., Bevezetés a nyugati alkotmányjogba, Budapest, 2008, 57-81. KATUS László, A középkor története, Budapest, 2001, 41-45, 53-69, 123-129.
