Európa jövıjérıl Marján Attila, Brüsszel, 2009

Európa jövıjérıl Marján Attila, Brüsszel, 2009.

Az európai kontinens és az Európai Unió sorsáról, jövıjének lehetséges alakulásáról számtalan teória létezik. Ezek általában egymásnak gyökeresen ellentmondanak és a spektrum az Európa új aranykorát beharangozóktól az öreg kontinens teljes és végleges lehanyatlását elırevetítıkig terjed. Egyrészt ezeknek a teóriáknak az ismertetésére, másrészt a saját elırejelzéseinek közlésére tesz kísérletet a szerzı az alábbi tanulmányban. Víziók Európa jövıjérıl A nagy birodalmak és hatalmak jobb esetben turistalátványosságként végzik. Spanyolország, Hollandia kiváló példák erre. Vajon Európa lesz ilyen szerencsés, (vagy szerencsétlen – attól függıen, honnan nézzük)? Vajon a világ legélhetıbb kis szeglete lesz: egy geopolitikai szempontból irreleváns, de nyugodt jólétet árasztó skanzen? Vagy sokkal rémisztıbb sors vár rá? Nézzük most, mit mondanak errıl a különbözı szerzık és gondolkodók! Az európai szuperhatalom teóriája talán a legoptimistább a számos témába vágó közül. Ez nem is csak egy tőrhetıen jól teljesítı Európát vizionál, hanem egyenesen egy globális szuperhatalmat, amely meghaladja az Egyesült Államok nemzetközi jelentıségét is. Az elmélet szószólója – az egyébként brit születéső, de Amerikában élı - John McCormick professzor, aki szerint Európa könnyedén, erılködés nélkül fogja „meghaladni” Amerikát a világpolitikai versenyben. McCormick elismeri ugyan, hogy a világtörténelem során senkinek nem volt olyan mérető katonai arzenálja, mint az Egyesült Államoknak, aki egymaga annyit költ a hadiiparára, mint az összes többi ország együttvéve. Az amerikai elnök tekintélyéhez csak a Római Birodalom császárainak tekintélye volt mérhetı. Az amerikai a világ legnagyobb és leginnovatívabb gazdasága, Amerikában vannak a világ legjobb egyetemei és ráadásul a fél világ baseball sapkában jár és amerikai slágereket énekel. De, mint mondja ez a hatalom mind a katonai erın alapul, ami a posztmodern korban már képes garantálni a globális hegemóniát. Az új kor új eszközöket igényel a geopolitikai érdekérvényesítésben. Ebben a korban pontosan azok a nem katonai képességek a siker zálogai, amikkel Európa, az Európai Unió rendelkezik. A meggyızés, példamutatás, diplomácia, a nemzetközi intézményekben való együttmőködés hatásosabb mint a katonai erı alkalmazása. Az EU felemelkedését három nagy geopolitikai folyamat tette lehetıvé és fogja kiteljesíteni: Európa gazdasági megerısödése és folyamatos politikai integrációja, az USA gazdasági problémáinak felerısödése, illetve sorozatos katonai kudarcai, valamint a globalizáció, ami leértékeli a nemzetállamokat és a hagyományos, hidegháborús geopolitikai megközelítést. A hidegháború végével feleslegessé vált az amerikai védelmi ernyı Európa számára, ráadásul az USA folyamatosan elszigetelıdik a világ többi részétıl. Vagyis a világnak egy olyan szuperhatalomra van szüksége, amelyik nem a katonai erıre, hanem a kooperáció elvére és gyakorlatára épül, röviden az európai szuperhatalomra. Egy másik, közel ennyire optimista teória Mark Leonardé, aki szerint a 21. század Európa százada lesz. Európa a bölcs tanítója lesz a feltörekvı Kínának, aki megtanulja majd Európától azokat a dolgokat, amelyek elengedhetetlenek egy békés új világrend kialakításához, úgymint: tolerancia, a mások tisztelete, a kompromisszumkészség, a jog uralma az erı felett, a kooperáció, és a tárgyalásos vitarendezés. A 21. század tehát Európáé lesz, mert intellektuális vezetıje, pontosabban iránymutató mestere lesz a jövı kétségtelenül legnagyobb hatalmának, a gyorsan emelkedı Kínának. A katonai vállalkozásaiban kimerülı és az arrogáns politikájával a nemzetközi porondon egyre szalonképtelenebb Egyesült 1

Államok pedig kénytelen lesz vagy követni az európai utat az új világrendben, vagy tehetetlenül nézi majd nemzetközi profiljának és presztízsének erodálódását. Akad olyan szerzı is, aki temeti az amerikai álmot, mint egy balul sikerült múltbeli illúziót és az mellett érvel, hogy az igazi és értékes – európai – álom hamarosan átfogja venni a helyét. Talán nem haszontalan megjegyezni, hogy Jermy Rifkin Az európai álom címő könyve még a gazdasági válság elıtt jelent meg, vagyis ha a szerzı a válság után fejezi be valószínőleg még radikálisabb megállapításokat tartalmazott volna. Rifkin ténykérdésként kezeli, hogy Európa fogja vezetni a világot anyagi, politikai és erkölcsi értelemben. Ennek legfıbb oka, hogy az amerikai álom – amire az egész amerikai társadalom épült – egy zsákutca, mivel annak az alapja a gátlástalan individualizmus és az anyagi javak felhalmozásáért folyatott versengés. A tágabb értelemben vett emberi jólét és szolidaritás ebbe a világba nem fér bele, éppen azért az a világ a múlté. Az új világ álma Európa álma, aminek lényege a közösségi kapcsolatoknak az egyéni autonómia fölé helyezése, a kulturális autonómia az asszimiláció helyett az életminıség javítása a meggazdagodás helyett, a fenntartható fejlıdés és nem a termelıkapacitások bıvítése a haszon érdekében, a nemzetközi kapcsolatokban pedig az erı egyoldalú alkalmazása helyett a globális együttmőködés. Ezeket az értékeket hordozza Európa és ezekkel az értékeket fogja az egész világba sugározni. Léteznek természetesen kevésbé lírai és árnyaltabb illetve sokkal pesszimistább Európajövıképek is. David C. Calleo a Washingtoni Johns Hopkins Egyetem professzora egy jóval kiegyensúlyozottabb jövıképet valószínősít és alapvetıen az Egyesült Államok és Európa összefogásának szükségességét hangsúlyozza a jövı stabil világrendjének megteremtése és Kína illetve Oroszország emelkedésének megfelelı geostratégiai kezelése érdekében. Ehhez az összefogáshoz az amerikaiak részérıl sokkal kooperatívabb hozzáállásra, az európaiak részérıl pedig sokkal nagyobb nemzetközi áldozatvállalásra lenne szükség, vagyis arra, hogy Európa hagyjon fel végre a kényelmes potyautas pozíciójával, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy ha a világban baj van, az amerikaiaknak kell rendet tenniük – így vagy úgy. Röviden: a Nyugat két hatalmának égetı szüksége lesz egymásra. Az általam „skanzen-elméletnek” nevezett teória ugyan nem jósol fényes jövıt az öreg kontinensnek geopolitikai szempontból, de katasztrofális gazdasági visszaeséssel sem számol. Ha ez a szcenárió valósulna meg, az európai népesség nem szenvedne jelentıs életszínvonal visszaesést, a kontinens gazdasága nem roppanna össze, jóllehet bekövetkezne némi visszafejlıdés. Az egyre öregebb európai népesség viszonylag békésen fogadná el a csendes pangást a kontinens geopolitikai marginalizálódását és életszínvonalának visszaesését. Európa szerény jómódban döcögı kulturális emlékmő, de egyben egy viszonylag jelentıs lecsatlakozás is lenne az Észak-Amerika és Kína között húzódó 21. századi geopolitika és világgazdasági autópálya mellett. A szintén általam „árnyék-elméletnek” nevezett teória az elızı negatívabb változata. Ha ez valósulna meg, Európa szintén irreleváns szerepet játszana geopolitikailag, de a társadalom életszínvonala sokkal drámaibb mértékben zuhanna, mégpedig azért mert az európai gazdaság az új gazdasági világrendbıl kimaradna, erısen visszaesne a globális gazdaságba integráltsága, nem csak geopolitikai, de gazdasági szempontból is árnyékba kerülne. Egy radikális és rendkívül negatív szcenárió szerint Európa egyszerően feloldódik az iszlámban, vagyis képtelen lesz ellenállni az észak-afrikai bevándorlás okozta társadalmi, kulturális átrendezıdésnek. Ez az „Eurábia” néven ismertté vált koncepció eleinte egy szélsıséges összeesküvés-elméletre alapuló nézet volt, aminek a lényege, hogy Európa és az 2

arab országok összefognak Izrael ellehetetlenítésére és Európa iszlámosítására, ami végül Európa totális iszlám szolgaságba taszítását eredményezi. Az európai társadalmak iszlamizálódásával fenyegetı szerzık azzal érvelnek, hogy több nyugat-európai országban a mohamedán lakosság aránya már most 2-8 százalék között váltakozik. Franciaországban él a legtöbb moszlim, itt az arányuk eléri a 10 százalékot. Számos nyugat-európai országban a gyermekek 15-20 százaléka moszlim. Európának saját toleranciája, értékrelativizmusa és puhasága lesz a veszte. Feladja tradicionális elveit és értékeit, amin nem csak a kereszténységet kell érteni, hanem a demokrácia, a jogállamiság a törvény elıtti egyenlıség, a véleményszabadság, a tolerancia és a szolidaritás elveire épülı értékrendszerét is. A leglesújtóbb vízió szerint Európa már jelenleg is süllyed és egy dekadens és jelentéktelen "országgá" válik gyors ütemben. Hosszabb távon pedig biztos halálra van ítélve katasztrofális demográfiai kilátásai és saját puhasága miatt. Ma a világ népességének több mint 11 százalékát adja Európa, 2050-ben már csak a 7 százalékát, az iszlám vallásúak száma a következı három évtizedben megháromszorozódik. A kontinens nem csak marginalizálódik, de el is szegényedik, és egyre nehezebben tudja majd megoldani energiaellátását, háborús konfliktusok alakulnak ki a peremvidékein és a kontinens meghatározó országai közti kohézió végleg felbomlik. Európa egyszerően a történelem szemétdombjára kerül. Az mindenestre nem fikció, hanem ténykérdés, hogy Európa elıtt hatalmas kihívások tornyosulnak. Elég, ha a nemzetközi verseny erısödése, a nemzetközi erıviszonyok átrendezıdése, a terrorizmus fenyegetésére vagy a klímaváltozás gondjaira gondolunk. A sort, folytathatjuk az Európa-szerte várható szociális feszültségekkel a társadalom vészes öregedésével, a kontinens növekvı energiafüggésével, vagy akár az európai integráció jövıjéhez kapcsolódó bizonytalansággal. A nyugati világ hanyatlása? Európa alkonya sokak szemében része egy másik, jóval általánosabb hanyatlásnak a nyugati kultúra hanyatlásának. A nyugatot, és benne Európát elárasztotta az elidegenedés, az abszurd, a posztmodern tagadás, az egzisztencializmus nyafogása, a nihilizmus és általában a tagadás szelleme. A tudás, a tudomány, az intézmények, a társadalmi kohézió, a politikai, a nemzetközi szervezetek, a globalizáció és az Európai Unió tagadása. A kiteljesedett emancipáció elvezetett egyrészt a nyugati értékek, a nyugati világszemlélet megtagadásához, de legalább is a vele szembeni közönyhöz, másrészt mindenfajta tekintély vagy objektivitás elutasításához. Keresni sem kell, szinte belebotlunk az alábbihoz hasonló statisztikákba: 1972-ben a brit gyerekek kevesebb, mint egytizede nıtt fel egyszülıs családban, ma már minden negyedik, és ma már a születések majdnem fele történik házasságon kívül. Elég felütni a nyugati kultúra másik felében manapság “Európáról” szóló bestsellereket, és rögtön szembesülünk az Amerikában egyre inkább teret nyerı vélekedéssel: Európa túl szofisztikált és túl puha, napjai meg vannak számlálva: a nyugati kultúra szülıanyja végnapjait éli. Még ha nem is osztom ezt a mélységes pesszimizmust, lehetetlen nem észrevenni a figyelmeztetı jeleket a mai nyugati társadalmakban. A civilizációknak nincsenek világos területi határvonalaik, folyamatosan változnak és alakulnak, születnek, diadalmaskodnak, majd elbuknak. Huntington népszerő paradigmája szerint a jövıt a hagyományos nemzetállami szembenállás helyett a különbözı civilizációk konfliktusainak fejleményei fogják meghatározni. Amennyiben Huntingtonnak igaza van – és amit látunk, nem csupán a kolonizáció végetértével bekövetkezı globális helykeresés idıszaka, amelyben korábban alárendelt civilizációk önmagukat keresik – akkor a nyugati 3

civilizáció számára kritikus idık jönnek. A nyugati civilizáció egy Nyugat-Európából induló, majd az Észak-Amerikát, és a világ egyéb részeit (pl. Ausztrália) meghódító kultúrkör, amely a 700-as évek környékén alakult ki. A nyugati civilizációt közös eszmék, értékek és fejlıdési irányok determinálják, nem pedig a benne részes népek, vallások vagy földrajzi területek. A nyugati civilizáció jellemzıi a jog uralma, az egyház és az állam szétválasztása, a katolikus és protestáns gyökerek, az érdekképviselet, a képviseleti demokrácia, az individualizmus, majd késıbbtıl az iparosodottság, a városias életforma, a magántulajdon szentsége, a modernitás, a társadalmi mobilitás, az önszervezıdés, az emancipáció, a jólét, a magas színvonalú oktatás és a demokrácia. Más civilizációkban is (iszlám, kínai, indiai, japán) is tetten érhetı a fenti ismérvek egyike-másika, de így együtt nem. Ez teszi a nyugatot Nyugattá. A Nyugat civilizációs hatalma csúcsán – Huntington szerint - akkor volt, amikor a nagyhatalmak a világ jelentıs részét gyarmati megszállás alatt tartották. Azóta a nyugati civilizáció számos tekintetben (terület, relatív katonai és gazdasági erı, jóléti felsıbbrendőség) folyamatosan szorul vissza, amivel párhuzamosan erısödik az iszlám és a kínai civilizáció. A Nyugatot és benne Európát tehát két – saját magát egyaránt felsıbbrendőnek tartó – civilizáció is fenyegeti, amely számos nyugati értéket - mint például az individualizmus, vagy a demokrácia – elutasít. Az egyre markánsabb öntudatra ébredı iszlám kultúrával a konfliktusok sem kizárhatók a jövıben, amelyhez képest a nyugati liberális demokrácia és a marxista ideológia közötti ellentétek futó kalandnak bizonyulhatnak – írja Huntington. Érdekes adalék, hogy egy 2006-os felmérés szerint a megkérdezett brit moszlim fiatalok harmada helyeselte a 2005. júliusi londoni metrórobbantásokat. Huntington Kína felemelkedését is alapvetıen fenyegetésnek véli, hiszen – szerinte – Kínát szinte minden arra predesztinálja, hogy birodalomként viselkedjen, és a Vilmosi Németország felemelkedéséhez hasonló, sıt azok erısségét jóval meghaladó baljós hullámokat vessen a világban. Amerika érdeke ezért megakadályozni, hogy egyetlen hatalom dominálja Ázsiát, ahhoz hasonlóan, ahogy sikerült megakadályozni a 20. században Németország európai dominanciáját. A nagy kérdés, hogy képes-e a Nyugat ellenállni ennek a kettıs szorításnak? A Nyugat ugyan valószínőleg elveszti hegemón globális státuszát (vagyis megszőnik a fejlett Nyugat és a többi civilizációra alapuló felosztás a köztudatban és a gyakorlatban is), de értékei és intézményei már jelentıs mértékben átjártak egyes rivális civilizációkat (természetesen nagy különbségek vannak ebben a tekintetben), hirtelen trónfosztása elképzelhetetlen. A hanyatlás legfontosabb jelei – véleményem szerint, és ezt történelmi példák is igazolják - nem a területi vagy demográfiai fogyatkozás, hanem a "társadalmi hanyatlás", aminek számos indikációja lehet, mint például a munkamorál csökkenése, a növekvı társadalmi érdektelenség, a közügyek és ellenségesség a közteherviselés iránt, a politikai vezetés egyre növekvı cinizmusa és korrupciója, az adott civilizáció alapértékeinek leértékelıdése, megkérdıjelezése, a társadalom intellektuális hanyatlása. Talán érdemes folytatni a párhuzamot a már sokat emlegetett Római Birodalommal, ezúttal a bukást illetıen. Elıre kell bocsátani, hogy a Római Birodalom Európa területén alakult ugyan ki, de szellemisége egyáltalában nem felelt meg a második világháború utáni önkéntes együttmőködésre és a szabad piacok létrehozására alapuló európai integráció szellemiségének. Róma egy katonai erıvel összetartott, és nagy részben az erıforrások eltulajdonításával és hódításokkal építkezı, valódi birodalom volt. Sokan egyébként éppen ennek - vagyis annak, hogy nem volt normális költségvetési rendszere, bevételei a hódításoktól és a környezı népek kirablásától függtek, ami a jelentıs saját ipar és technológiai fejlesztés létrejöttét is meghiúsították - tulajdonították azt, hogy végül darabjaira esett és köddé vált. A Birodalom elképesztı összegeket kellett, hogy áldozzon saját határainak fenntartására, amit csak barbár zsoldosok fegyverbe állításával, és az adók egekbe emelésével 4

tudott megtenni. Az emberek kezdték elveszteni hitüket a Birodalomban, amelyben egyre gyakoribbak voltak az éhínségek, terjedt a korrupció és a dekadencia, nıttek a társadalmi és regionális különbségek, a munkanélküliség, az infláció. A Birodalom elvesztette kohéziós erejét gazdasági, politikai és lelki értelemben egyaránt. A germánok – akik közül számtalan szolgált elızıleg a római hadseregben - megjelenése betetızte a folyamatokat. A letargiába süllyedt birodalom polgárai már nem is tudták, hogy igazából miért kellene megvédeniük a roskatag és egyre nehezebben értelmezhetı Birodalmat. 476-ban egy germán hadvezér Odoaker letaszította trónjáról az utolsó nyugati császárt, Romulus Augustulust. Az utakat benıtte a gaz, a városok elnéptelenedtek, a kereskedelem lehanyatlott, a kézmővesek bezárták mőhelyeiket, a mezıket nem vetették be többé, a vidéket ellepték az útonállók és a kalózok. Eközben csendben folyt a keresztény vallás megállíthatatlan térhódítása. Robert Harris könyvében érdekes párhuzamot vont Róma és az Egyesült Államok között: idıszámításunk elıtt 68-ban terrortámadás érte az addig sérthetetlennek hitt Rómát. Néhány akkori terrorista lángba borította a Birodalom kereskedelmi hatalmának szimbólumát, az ostiai kikötıt, megrongálta a konzuli flottát és elrabolt két szenátort. A római nép reakciója a pánik volt, és az, hogy rendkívüli hatalommal ruházták fel Pompeius Magnust, hogy folytassa le a "terror elleni háborút". Mindez természetesen az állampolgári jogaik önkéntes megkurtítását jelentette, valamint azt, hogy megnyílt az út a demokrácia visszaszorulása és a hatalom centralizálása elıtt. Európa jövıjének megítélése természetesen nem egységes az Egyesült Államokban, de némi túlsúlyban vannak a negatív vélemények. Ráadásul a szükség órájában – az Amerika elleni terrortámadás után - Európa nagy része hátat is fordított Amerikának – vélik sokan a tengerentúlon. Állítólag Condoleezza Rice 2003-ban azt tanácsolta Bush elnöknek, hogy "büntesse meg Franciaországot, nézzen keresztül Németországon és bocsásson meg Oroszországnak". A nyugati kultúra két fellegvárának további, eddig különösebb feszültséget nem okozó, de a jövıben könnyen kényessá váló kérdése Kína eltérı megítélése lehet. Veszélyes lehet ugyanis, ha Amerika és Európa egymással rivalizáló Kína-politikát folytatna, vagyis, ha a nyugat két felét megosztaná a Kínához való viszonya. Ennek bekövetkeztére jó esély van, hiszen Amerika inkább veszélyként, Európa inkább lehetıségként látja Kína felemelkedését. Természetesen nem véletlen, hogy ez így van, de eljöhet a pont, amikor Európának választania kell, és ez egy rendkívül megosztó választás lehet. Ezért lenne szükség a két nyugati hatalom között egy megfelelı párbeszédre ebben a vonatkozásban (is). Ezzel együtt az optimista 'A' terv nyilvánvalóan az, hogy Kína az új világrend békés és szolidáris tagja lesz majd, amely valószínőleg Európával szemben kevésbé lesz kemény, mint a globális hegemónnak számító Amerikával szemben. Európa már kétszer rátörte az ajtót a kínaiakra: a 15-16 században a kínaiak unott érdektelenséggel fordultak el a barbár európai misszionáriusoktól. A 19. században aztán katonák érkeztek Európából, akik porig alázták a büszke kínaiakat. Remélhetıleg a felek tanultak a leckébıl most, hogy Kína kopogtat a nyugat ajtaján. Ázsiának szembe kell nézni saját konfliktusaival is. Kína mellett még két nagyhatalom aspirál regionális és részben globális kulcsszerepre. Európa egyesítésének alapmotívuma a francia-német rivalizálás pacifikálása volt. Ez amerikai segítséggel néhány évtizede alatt sikerült is, a kínai-japán, illetve kínai-indiai szituáció pacifikálása sokkal több idıt vehet igénybe, ha egyáltalán sikerül. Az európai minta – az erıs regionális integráció – adott, és követésre érdemes Eurázsia másik felén is. Az ázsiai országok fejlıdése felemás, valamelyikük a demokrácia, valamelyikük (ez a többség) a gazdasági liberalizáció útját járta és járja be a második világháború után. Alapvetıen az utóbbi csoport bizonyult sikeresebbnek. A gazdasági reformok és a 5

modernizáció, az ország felkészítése a globalizációra könnyebben ment a kvázi önkényuralmi rezsimeknek, hiszen a demokráciát bevezetı országok a gyenge intézmények, az ingatag gazdaság és a civil társadalom hiánya miatt vagy igen gyengén fejlıdtek, vagy kaotikus állapotok alakultak ki a társadalomban. Ennek ellenére a nyugati értékek átvétele – természetesen mindig a helyi sajátosságok figyelembe vételével – egész Ázsiában megfigyelhetı. A világ sokáig harmadik világként elkönyvelt részei elképesztı iramban fejlıdnek, vagy legalább is változnak. Dubai, Szaud-Arábia, Katar ezermilliárd dolláros építési projektek helyszínei. De nem mind arany, ami fénylik! A divatos – a jövı feltörekvı gazdasági nagyhatalmait megjelölni hivatott – BRICs (Brazil, Russia, India, China – Brazília, Oroszország, India, Kína) országcsoport távolról sem vonható egy kalap alá: Kína és India befektet a jövıbe, világverı vállalatai vannak és jól használja intellektuális kapacitásait, ezzel szemben a másik két ország alapvetıen a magas nyersanyagárak okozta aranyéletet élvezi. De az tény, hogy a század közepére a gazdaságilag legfontosabb hat ország közül csak egyetlen lesz a nyugati civilizáció tagja. Mire számíthat Európa ebben a helyzetben? Az a kontinens, ahol a történelem során messze a legtöbb nagyhatalom esett egy négyzetkilométerre. Tudjuk, hogy fontos európai sajátosság a pluralizmus és a sokszínőség, amelynek történeti gyökerei vannak. Ismert, hogy a kontinens egyesítése politikailag sosem sikerült, vagy csak igen rövid ideig tartó hódítások idejére. Egyetlen hatalom sem volt képes dominálni a kontinenst, és ennek következményeit – pozitívokat és negatívokat – egyaránt, a mai napig érezzük. Ennek oka részben a töredezett földrajzával, a számtalan geológiailag elkülönült és egymástól különbözı földrajzi adottságú területi egységgel magyarázható. A hegységek által szabdalt síkságok, a zárt magaslatokat váltó nagy kiterjedéső erdıségek lehetetlenné tették a kontinens tartós katonai egyesítését, és elısegítették tucatnyi közigazgatás, kultúra kifejlıdését. Ez pedig versenyt indukált, ami igen fontos az európai civilizáció sorsának alakulása szempontjából. A kontinensen folyamatosan létezı versenyhelyzet több globális nagyhatalmat is kitermelt Európában, akik különbözı évszázadokban voltak képesek dominálni a világot, és a 19. század végére Európa visszavonhatatlanul ott hagyta a kulturális kéznyomát az összes kontinensen. Európát katonai értelemben pont azért nem lehetett legyızni, mert sohasem volt egységes, sıt az európai nagyhatalmak voltak a világtörténelem legnagyobb “bajkeverıi”, és számtalan háborút viseltek egymással szemben. Az Oszmán Birodalom és a Szovjetunió megjelenése volt talán a legfontosabb két kivétel, ami bizonyos mértékben egységesítette Európát a külvilággal szemben. A szovjet fenyegetés egyébként már a második volt, ami a keleti nagyhatalom irányából jött, hiszen a 19. század elsı feléig, a krími háborúig a rendkívül gyorsan fejlıdı birodalom potenciális veszélyforrásként jelentkezett a nyugat számára. Aztán a Nyugat, Anglia vezetésével hihetetlen gyorsan leírta ezt a fenyegetést: a nyugati gazdasági fejlıdés megszégyenítette az oroszt. Az angol egy fıre jutó GDP a kétszerese volt az oroszének 1830-ban, fél évszázaddal késıbb már a négyszerese. A 20. század szovjet imperializmusa, és a hidegháború azután újra jelentısen átrendezte az európai viszonyokat. A 20. század második felére világossá vált: a széttöredezett Európa többé nem elıny, hanem hátrány. A nemzetközi viszonyok az utóbbi két évtizedben kétszer is jelentısen megváltoztak, de nem csak geopolitikai értelemben, hanem abban az értelemben is, hogy mi a fontos a nemzetközi kapcsolatokban. A változások egyik kiváltója természetesen a kétpólusú világ és a hidegháború megszőnése volt, ami a hatalmi viszonyok átrendezıdése mellett a fókuszokat is átrendezte: a katonai, erıpolitikai szempontok mellé, vagy akár elé is felzárkóztak civil szempontok is (emberi jogok, terrorizmus, környezet, klíma, stb.). A másik sokk a 6

hagyományos, nemzeti és katonai szövetségi alapú geopolitikának a turbóglobalizáció volt, amely gazdasági szempontokat és a gazdasági élet szereplıit tolta a nemzetközi kapcsolatok elıterébe. Ennek megfelelıen nem csak bizonyos doktrínák, de intézmények is - mint a nyugati fegyverbarátság szimbólumának számító NATO – helyüket keresik. Az európaiak kérdése természetesen az, hogy hol a helye Európának ebben az új nemzetközi doktrína-, intézmény-, és kapcsolatrendszerben. Elfogadva azt, hogy a nyugati kultúra óhatatlanul visszaszorulóban van és lesz a következı évtizedekben - ami elvezethet ahhoz a globális felismeréshez, hogy nem lesz többé globális kultúra – Európa sok tekintetben nyerhet az új rendben. A hidegháború nyers katonai erıre alapuló világában, legerısebb nemzete gyakorlati kettéosztottsága mellett, óhatatlanul és látványosan alárendelt szerepre volt kárhoztatva. Az új világban egyrészt az erıpolitikai szempontok relatív leértékelıdése és egyéb, puhább szempontok elıtérbe kerülése miatt, másrészt egy egyre nagyobb regionális szövetséggé válása következtében - amely ráadásul már nem is megosztott a két világ között – hosszú távon kedvezı lehet számára. Ennek a potenciálnak a kiaknázásához azonban a mainál sokkal nagyobb egységet kellene demonstrálnia a külpolitika frontján. Az európai integráció ráadásul egyedülálló lesz a világon a maga nemében. Nem hiszek azokban az utópiákban miszerint a világ önszervezıdı regionális szövetségek halmaza lesz, sem abban, hogy létrejön egy valós tartalmú globális államszövetség. Mindez pedig természetesen tovább növeli relatív súlyát és potenciális szerepét a nemzetközi porondon, egy olyan idıszakban, amikor az összes energiaforrások háromnegyedét rejtı Eurázsia egyre fontosabb része lesz a világnak. Mindez persze mit sem változtat a tényen, hogy nincs európai identitás, sıt azt a régi nemzeti identitásokra alapozva nem is lehetne felépíteni, pont azért, mert az éppen a közös identitás kialakulása ellen hatna. A britek számára a mai napig fontos történelmi emlék a franciákkal vívott száz éves háború, ahogy a franciák számára a verduni vérszivattyú. Ezeket a kulturális emlékeket csak nagyon lassan lehet meghaladni és egy „közös európai emlékezet” részévé tenni. A közös nyelv hiánya is kényes kérdés. Világos, hogy közös nyelv nélkül, de legalábbis egy domináns, mindenki által beszélt nyelv nélkül nincs identitás. Ez a nyelv pedig csak az angol lehet, ami egyszer majd csatornája lehet egy közös európai közéleti térnek, és a médiának is. Sajnos a trendek nem kedvezık: a háború utáni generációk számára sokkal fontosabb volt az összeurópai eszme, mert saját háborús tapasztalatai értették meg vele, hogy mi lehet az együttmőködés alternatívája. A késıbbi – és az integrációból immár jóval többet profitáló generációk – ezt már nem érzik át, és kész tényként kezelve az európai integráció jótéteményeit, egyre szkeptikusabbak vele szemben. Amerika a második világháború után a "szabad világ" mőködését a jog uralmának, a szabadságnak és a nemzetközi együttmőködésnek a szellemiségére alapozta. Ezeknek az eszméknek a vonzereje legalább akkora nyomást helyezett a berlini falra, mint a csillagháborús rakéták. A birodalmak – még a legsikeresebbek is – elıbb-utóbb elbuknak A sikeres eszmék nem. Mi vár az európai integrációra? Olyan sok minden történt és fog történni hamarosan a világban, hogy a steril tudományos tézisek a világrend kormányzati és politikai jövıjérıl egyszerően eltörpülnek azok mellett az akut és a mindennapjainkat ezernyi módon befolyásoló problémák mellett, mint például a globális felmelegedés, a népvándorlás, a megaterrorizmus vagy az egymilliárd ázsiai, aki a globális munkaerıpiacra lép. Ezek közé a kérdések közé tartozik számunkra - európaiak számára – saját regionális integrációnk jövıje.

7

Az EU jelenleg távolról sem egy állam, nincs poltikai és katonai hatalma sem, és az érdekek széttartása miatt nem minısül komoly globális tényezınek. Az európai önkép a puha erırıl talán csak a katonai gyengeség megideologizálása, de mindaddig, amíg komoly nemzetközi konfliktusra nem kerül sor mindenképpen hasznos és mőködıképes doktrína. Nem világos még az sem, hogy a két hermafrodita nászából - vagyis a föderáció jegyeit mutató konföderáció - az EU és a tőzzel-vassal nyugatosított mohamedán ország, Törökország egyesülésébıl mi fog kisülni. Ahogy az sem, hogy az integráció eddigi motorjának számító francia-német tengely visszanyeri-e valaha is egykori fordulatszámát és persze jelentıségét. Valószínőleg ez már csak egy kisebb, "mageurópa" kontextusban következhetne be. Többször említettem már, hogy a mai napig nem tisztázott, hogy mi az EU jövıképe Ez egy hatékony fegyver volt az integráció lassú, de állandó építıinek kezében, hiszen definiálatlanságával és kétségtelen "unalmasságával" nem ingerelte a mélyebb integrációt ellenzı tagállamokat. Sokakban éppen ezért alakult ki a "lopakodó Brüsszeltıl" való félelem, amely lassan, de kíméletlen következetességgel és elszántsággal növeli föderatív hatalmát az idık során, csakúgy mint földrajzi kiterjedését, hiszen a jóslatok szerint 2020-ra 33 EU-tag lesz. Az EU útelágazáshoz érkezett. Sorsát egyrészt a föderalizmus híveinek és a nemzetállamokban gondolkodóknak a küzdelme, másrészt a gazdasági modernizációra való képesség és különbözı európai modellek versengése, illetve a liberális modell elıretörése, harmadrészt pedig az EU intézményeinek hatékonysága és társadalmi elfogadottsága fogja determinálni. Kívülrıl pedig a globális verseny, a Kínához, Amerikához és Oroszországhoz való viszonya, és a könyv elején ismertetett globális folyamatokra adott válaszai alakítják majd a jövıjét. A hogyan továbbot illetıen több alternatíva is reális lehet. A késıbbi részekben ismertetendı kétsebességes, hálózat és rugalmas Európa-modellekre többé kevésbé rímelnek az Economist Intelligence Unit gondolatkísérletei is. A legvalószínőbbnek tartott forgatókönyv az, hogy az integrációs folyamat lelassul, de vissza semmiképpen sem fejlıdik. A föderalizmus hívei és annak ellenzıi közötti küzdelem folytatódik, de nem hoz eredményt. Az EU intézményei tartózkodnak új politikák kidolgozásától, de a meglévı jogszabályokat széles körben alkalmazzák. A gazdasági és a szociális kérdéseket érintı döntések többségét továbbra is nemzeti szinten fogják meghozni. Némi idı elteltével az EU alkotmányának egyes elemei elfogadásra kerülnek, menedzselhetıbbé, hatékonyabbá téve ezáltal a kibıvített Uniót. Sokkal kevésbé reálisak azok a spekulációk, hogy az EU vagy annak jelentıs politikái megszőnnek, azaz, hogy a korábban az EU-ra ruházott hatalom egy része visszaszállna a tagállamokra, kivéve azokat a területeket, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az egységes piac mőködéséhez, de ezen túlmenıen a további piaci liberalizáció megrekedne. Ebben a szcenárióban a költségvetést megkurtítanák, a kiadásokat a GDP 0,5%-a alá szorítják vissza és leépítenék a bürokrácia egy részét is. A leépülésnek lehet egy „anarchista” forgatókönyve is, amely azonban még valószínőtlenebb. Az egységes piac alapját képezı szabályokat figyelmen kívül hagyják, a szabályok betartásának felügyeletével megbízott intézmények megbénulnak. Nem kizárt egy többszintő „erıd-Európa” kialakulása, amely során a „szociális Európát” zászlajukra tőzı tagállamok egy csoportja az érvényben lévı szerzıdések alapján létrehozza Európa szorosan egybeforrt magját, amelyet egy lazábban integrált réteg vesz majd körül. A maghoz tartozó csoport olyan protekcionista intézkedéseket hoz, amelyek lehetetlenné teszik a vállalatok számára az áttelepülést és új minimálbér szintet is megszab. Az adórendszerek harmonizációjának jegyében a társasági adókulcsokat közelítik egymáshoz. A munkaerı 8

szabad áramlásával kapcsolatos átmeneti intézkedések idıben elnyúlnak, tartalmukat tekintve még szigorúbbá válnak. Végül a „fınixmadár forgatókönyv”, vagyis Európa újbóli megtáltosodása az integráció újabb jelentıs mélyülése, új tényleges európai politikák kialakítása szintén igen valószínőtlen. Ha erre sor kerülne akkor az alábbi elemek kerülhetnének bele a közösségi kalapba: a szociális védelemre vonatkozó minimum követelmények, megegyezés az adóelkerüléssel szembeni közös fellépésrıl és a társasági adókulcsok minimális szintjérıl, a belsı piac további elmélyítésérıl és a kötelezı közösségi szabályok újabb gazdasági és pénzügyi területekre való kiterjesztésérıl. Egy állandó átalakulásban lévı és ezernyi veszélynek kitett "hermafrodita" jövıbeli sorsának alakulása persze sokak érdeklıdését felkelti – az amerikai nemzetbiztonsági szervek sem minısülnek kivételnek. De ık is csak rendkívül széttartó alternatívákat képesek felvázolni, nagyjából a "bármi lehetséges" összegzéssel. De azért annak a szcenáriónak adják a legnagyobb esélyt, hogy az európai integráció egy súlyos szociális válság miatt - ami a bevándorlás, az öregedés és a gazdaság versenyképességének további romlása okán következik majd be – Európa szétesik. Számtalan egyéb – közte több elképesztıen utópisztikus - jövımodell létezik az EU-sorsáról, amiket most röviden ismertetek. Az egyik ilyen a "gyızedelmes piacok" modellje, amelyben megvalósul a globális szabadpiac az USA vezetésével, az EU szerepe megszőnik és szép lassan kimúlik. A nemzetközi rend fı szereplıi a nemzetközi vállalatok, a fıszabály a verseny, a társadalmi egyenlıtlenségek jelentısek, az államok szerepe korlátozott. A "száz virág" szcenárióban, ahol a régiók és kistérségek erısödnének meg rendkívüli módon, szintén megszőnne az EU, mivel képtelen lenne a regionális önszervezıdések ellenkezésén keresztülvinni centralizációs politikáit. A "turbulens szomszédság" modellben az EU feloldódna az Afrikából és keletrıl érkezı tömegek nyomása alatt. Terrorizmus, polgárháborúk, szervezett bőnözés és a szélsıjobb hatalomba kerülése jellemzi. Nem csak az intézmények, de maga az európai civilizáció is visszaszorulna. A "kreatív társadalom" modell a neve ellenére szintén nem lenne maga a földi paradicsom, mert ez a világ állandó társadalmi izgatottsággal, globalizáció- és kapitalizmus ellenes tüntetésekkel lenne terhelt. Az EU fejlıdése és bıvülése megfagyna. Végül persze létezik egy pozitív jövıkép is, amely egy jól mőködı és sikeres EU-ról szól, amely idıben képes volt felvenni a kesztyőt, modernizálni a gazdaságát, lefaragni a fenntarthatatlan jóléti államot, megfelelıen kezelni a bevándorlást és a szomszédságpolitikát. A Copenhagen Institute for Futures Studies négy különbözı európai jövıképet vázolt fel. Az egyik az "együttmőködı nemzetállamok" modellje, amelyben nagyjából a mai szituáció folytatódik: fokozottabb gazdasági és gyenge politikai és külpolitikai, illetve szociálpolitikai együttmőködés. A tagállamok hatalma erıs marad az Unión belül, ami erısíti a protekcionizmust és megnehezíti a további bıvítéseket. A másik modell - "Európa korróziója" - tulajdonképpen az európai integráció és a monetáris unió szétesését takarja. A tagállamok kisebb és lazább szövetségekben mőködnek tovább, Brüsszel szerepe megszőnik. Egyes országok jól jönnek ki a szakadásból, mások mély gazdasági és társadalmi válságba zuhannak. Az "összefonódás Európa" fantázianevő modellben a tagállamok szerepe lassan eltőnik, az európai népek kulturálisan is integrálódnak. Az együttmőködés alapja nem nemzeti alapú lesz, hanem városok, régiók, civil szervezetek, vállalatok összefonódásain alapul majd. Az EU szerepe ennek a boldog, békés, önszervezıdı világnak a koordinációja lenne. Aztán

9

persze létezik az "európai állam" ideája is, ami nevéhez híven egy föderáció, közös elnökkel és parlamenttel. Az EU valódi globális nagyhatalommá válik. Nehéz bármelyik szcenárióra azt mondani, hogy reális lenne. Léteznek még a fentieknél is avantgardabb elképzelések például egy Új Nyugati Birodalomról, amely a nyugati civilizáció régióit egyesíti egy több kontinensre kiterjedı államban a rivális civilizációk elleni hatalmi helyzet fenntartása érdekében. Számomra – és ez kizárólag szubjektív választás kérdése és fikció – a késıbb részletesebben elemzett "hálózat Európa" látszik a legvalószínőbb végkifejletnek, feltéve, ha addig Európa nem omlik össze. Ebben a modellben az európai integráció határai már túlnyúlnak a földrajzi Európán, „Brüsszel” koordinatív és alapszabályokat lefektetı központ lenne, amely köré számos alregionális együttmőködés csoportosulna, de lenne egy központi "mageurópa", amely monetáris és politikai unió is lenne egyben közös elnökkel és parlamenttel.

10