ETIKA BENEDICTUS DE SPINOZA AZ ETIKA ELSŐ RÉSZE ISTENRŐL DEFINÍCIÓK
1. Önmagának okán azt értem, aminek lényege magában foglalja a létezést; vagyis azt, aminek természete csak létezőként fogható fel. 2. Azt a dolgot mondjuk a maga nemében végesnek, amelyet más, ugyanolyan természetű dolog határolhat. Például végesnek mondunk egy testet, mert mindig fölfogunk más, nagyobb testeket. Ugyanígy egy gondolatot egy másik gondolat határol. Ellenben gondolat nem határol testet, sem test gondolatot. 3. Szubsztancián azt értem, ami magában van és magában fogható fel, azaz aminek fogalma nem szorul rá más dolog fogalmára, hogy abból alakítsuk ki.
4. Attribútumon azt értem, amit az értelem észrevesz a szubsztancián, mint olyat, ami a szubsztancia lényegét alkotja. 1 1 Per attributum intelligo id, quod intellectus de substantia percipit, tanquam ejusdem essentiam corutituens. Az egész spinozai filozófia lényegét érintő, nem csupán a megfogalmazásmód kétértelműségéből fakadó értelmezési, illetve fordítási probléma az, hogy a tanquam kifejezést „mintha" vagy „mint" értelemben fogjuk fel. Ehhez kapcsolódik az a második nehézség, hogy hogyan kell értenünk az intellectus szerepét. Ha lehetségesnek tartjuk, hogy Spinoza különbséget tegyen pusztán emberi, jelenségeket megragadó, s isteni, magában való dolgokat megragadó értelem között, akkor a tanquam mintha lesz, az intellectus pusztán emberi értelem, az attribútum pedig a magában való dologként felfogott szubsztancia jelensége. Ha azonban abból indulunk ki - mint mi magunk is -, hogy Spinozától idegen efféle kettősség bevezetése az intellectus fogalmába, s ha nem hajlunk rá, hogy a szubsztancia-attribútum kettősséget kantiánusan értelmezzük, akkor a tanquam mint lesz, az intellectus egyszerűen a harmadik megismerési mód fakultása értelmében vett értelem (lásd 2T40 M2, illetve az ötödik részt), az attribútum fogalmát pedig inkább karteziánusan értelmezzük A vitát és az itt képviselt álláspontot illetően lásd Boros 72. o.
5. Moduszon a szubsztancia affekcióit értem, vagyis azt, ami másban van, s e más révén fogjuk is fel. 6. Istenen a feltétlenül végtelen létezőt értem, azaz a végtelen sok attribútumból álló szubsztanciát, amelyek mindegyike örök és végtelen lényeget fejez ki. 2 {46} Magyarázat
Azt mondom: feltétlenül végtelen, nem pedig a maga nemében. Ami ugyanis csak a maga nemében végtelen, arról végtelen sok attribútumot tagadhatunk [NS: azaz elgondolhatunk végtelen sok attribútumot, melyek nem tartoznak természetéhez] 3. Ami ellenben feltétlenül végtelen, annak lényegéhez tartozik mindaz, ami lényeget fejez ki, és semminemű tagadást nem foglal magában. 7. Szabadnak mondjuk azt a dolgot, amely egyedül természetének szükségszerűségénél fogva létezik, s amelyet egyedül önmaga determinál cselekvésre. Szükségszerűnek ellenben, vagy helyesebben kényszerítettnek mondjuk azt a dolgot, amelyet másvalami determinál bizonyos és meghatározott módon való létezésre és működésre. 2 A mondat zárlata a következő: quorum unumquodque aeternam, et infinitam essentiam exprimit. A névelő hiánya a latinban most itt értelmezési problémát jelent. A De nagelate schriften s minden általam ismert fordítás határozatlan névelőt hoz, Gueroult pedig érveket sorol föl e megoldás mellett (Gueroult I. 51. o.). Saját álláspontom mindazonáltal az, hogy határozatlan névelőt keli alkalmazni akkor, ha a definíciót általános értelemben, nem a sajátosan spinozai koncepció szerint olvassuk. Az általános olvasat itt azért képzelhető el, mert Spinoza csak az első tételekben fogja bizonyítani azt, hogy csak egy szubsztancia lehetséges. Ez a sajátosan spinozai szubsztanciafogalom azonban már aligha enged meg többlényegűséget a szubsztanciában. Lásd 1T34. 3 Az NS kezdetű betoldásokban olyan kiegészítéseket adok meg, amelyeket a De negelate schriften tartalmaz, s amelyeket Akkerman és Curley is vagy spinozai, vagy Spinoza által elfogadott magyarázatnak tekint. Lásd erről még a bevezetést is.
8. Örökkévalóságon magát a létezést értem, amennyiben úgy fogjuk föl, hogy az örök dolog puszta definíciójából szükségszerűen következik. Magyarázat
Mert az ilyen létezést éppúgy örök igazságként fogjuk föl, mint egy dolog lényegét, s ezért nem magyarázhatjuk a tartam vagy az idő által, még ha a tartamot kezdet és vég nélküliként fogjuk is fel. AXIÓMÁK 1. Minden, ami van, vagy magában van, vagy másban. 2. Ami más által nem fogható föl, azt önmaga által kell fölfognunk. 1
3. Bármely adott, meghatározott okból szükségszerűen következik okozat, s megfordítva, ha egyetlen meghatározott ok sincs adva, lehetetlen, hogy okozat következzék.
4. Az okozat ismerete az ok ismeretétől függ, s azt magában foglalja. 5. Azok a dolgok, amelyekben nincs semmi közös, nem is érthetők meg egymásból, vagyis egyikük fogalma sem foglalja magában a másiknak fogalmát. 6. Bármely igaz ideának meg kell egyeznie ideátumával. 4 {47} 7. Ami fölfogható nem létezőként, annak lényege nem foglal magában létezést. 4 Idea - ideatum. Noha Spinoza nem mindig következetes a terminushasználatban, mégis fontos különbségre figyelmeztet azáltal, hogy objectum helyett ideatumról beszél. A figura ethyrnologica ebben az esetben arra utal, hogy idea s az idea által megjelenített dolog voltaképp nem két egymással „szemben álló" (ob jedum) dolog, tárgy, hanem egy dolog két különböző aspektusból tekintve. Ez a spinozai parallelizmus-vagy inkább identitástézis értelme. Fontos megfigyelni a 2D4 s a hozzá tartozó magyarázat fogalomhasználatát. 1. TÉTEL
A szubsztancia, természeténél fogva, előbb van affekcióinál. Bizonyítás Ez nyilvánvaló a 3. és az 5. definíció alapján. 2. TÉTEL Két szubsztanciában, amelyeknek különböző attribútumaik vannak, semmi közös nincs. Bizonyítás Ez ugyancsak a 3. definíció alapján válik nyilvánvalóvá. Mert mindegyiknek magában kell léteznie, s mindegyiket önmaga által kell fölfogni, vagyis egyiknek fogalma sem foglalja magában a másiknak fogalmát. 3. TÉTEL Oly dolgok közül, amelyekben nincs semmi közös, az egyik nem lehet oka a másiknak. Bizonyítás Ha nincs bennük semmi közös, akkor (az 5. axióma szerint) meg sem érthetők egymásból, s ennél fogva (a 4. axióma szerint) az egyik nem lehet oka a másiknak. Ezt kellett bizonyítanunk. 4. TÉTEL Két vagy több különböző dolog vagy a szubsztanciák attribútumainak, vagy a szubsztanciák affekcióinak különbözőségénél fogva különbözik egymástól. Bizonyítás Minden, ami van, vagy magában van, vagy másban (az 1. axióma szerint), vagyis (a 3. és 5. definició szerint) az értelmen kívül csak szubsztanciák vannak, és affekcióik. Az értelmen kívül tehát semmi sincs, ami által több dolog megkülönböztethető egymástól, csak a szubsztanciák, vagy, ami (a 4. definició szerint) ugyanaz: attribútumaik és affekcióik. {48} E. k. b. 5. TÉTEL A természetben nem lehetséges két vagy több ugyanolyan természetű, vagyis attribútumú szubsztancia. Bizonyítás Ha több, egymástól különböző szubsztancia léteznék, ezeknek vagy az attribútumok különbözőségénél fogva, vagy az affekciók különbözőségénél fogva kellene különbözniük egymástól (az előző tétel szerint). Ha csupán az attribútumok különbözőségénél fogva különbözniük egymástól, ezzel elismerjük, hogy ugyanolyan attribútumú szubsztancia csak egy van. De ha affekcióik különbözőségénél fogva különböznek egymástól, akkor - mivel a szubsztancia, természete szerint, előbb van, mint affekciói (az 1. tétel szerint) - csak figyelmen kívül kell hagyni az affekciókat, és magában, azaz (a 3. definíció és a 6. axióma szerint): igaz módon kell tekinteni a szubsztanciát, s akkor az nem fogható fel mástól különbözőnek, azaz (az előző tétel szerint) nem lehetséges több szubsztancia, hanem csak egy. E. k. b. 6. TÉTEL Egy szubsztanciát nem hozhat létre más szubsztancia. Bizonyítás A természetben nem létezhetik két ugyanolyan attribútumú szubsztancia (az előző tétel szerint), azaz (a 2. tétel szerint) olyan két szubsztancia, amelyben van valami közös. Ennél fogva (a 3. tétel szerint) az egyik nem lehet oka a másiknak, vagyis egy szubsztanciát nem hozhat létre más szubsztancia. E. k. b. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy egyetlen szubsztanciát sem hozhat létre semmi más. A természetben ugyanis nincsen semmi a szubsztanciákon és affekcióikon kívül, amint ez nyilvánvaló az 1. axióma és a 3. és 5. definíció alapján. Ámde szubsztancia (az előző tétel alapján) nem hozhatja létre. Tehát egyetlen szubsztanciát sem hozhat létre semmi más. E. k. b. Más bizonyítás 2
Ez könnyebben is bizonyítható az ellentétes állítás képtelenségéből. Mert ha valami létrehozhatna szubsztanciát, akkor e szubsztancia ismerete okának ismeretétől függne (a 4. axióma szerint), s ennél fogva (a 3. definíció szerint) nem volna szubsztancia. 7. Tétel A szubsztancia természetéhez hozzátartozik a létezés. {49} Bizonyítás Mivel szubsztanciát nem hozhat létre semmi más (az előző tétel következtetett tétele szerint), ezért önmagának oka lesz, azaz (az 1. definíció szerint) lényege szükségképp létezést foglal magában, vagyis természetéhez hozzátartozik a létezés. E. k. b. 8. TÉTEL Minden szubsztancia szükségképpen végtelen. Bizonyítás Egyazon attribútumú szubsztancia csak egyetlenegy van (az 5. tétel szerint), és természetéhez hozzátartozik a létezés (a 7. tétel szerint). Létezése tehát, természeténél fogva, vagy véges lesz, vagy végtelen. De véges nem lehet. Mert akkor (a 2. definíció szerint) egy másik, ugyanolyan természetű szubsztanciának kellene határolnia, amelynek szintén szükségképpen kellene léteznie (a 7. tétel szerint). Ennél fogva két ugyanolyan attribútumú szubsztancia léteznék, ami pedig képtelenség (az 5. tétel szerint): A szubsztancia, tehát mint végtelen létezik. E. k. b. 1. megjegyzés Minthogy a véges lét valójában valamely természet létezésének részleges tagadása, a végtelen lét pedig annak feltétlen állítása, ezért már magából a 7. tételből is következik, hogy minden szubsztanciának végtelennek kell lennie. [NS: Mivel ha föltennénk, hogy van véges szubsztancia, részlegesen megtagadnánk a létezést tőle, ami (a 7. tétel szerint) képtelenség.] 2. megjegyzés
Nem kételkedem, hogy mindazoknak, akik zavarosan ítélnek a dolgokról, s nem szokták meg, hogy első okaikból ismerjék meg őket, nehéz lesz fölfogni a 7. tétel bizonyítását. Hiszen ők nem különböztetik meg a szubsztanciák módosulásait maguktól a szubsztanciáktól, s nem tudják, hogyan jönnek létre a dolgok. Innen van, hogy kezdetet tulajdonítanak a szubsztanciáknak, ahogyan a természeti dolgokban látják. Mert aki nem ismeri a dolgok igazi okait, összezavar mindent, s az elme minden ellenkezése nélkül azt hiszi, hogy a fák ugyanis beszélnek, mint az emberek, hogy az emberek éppúgy formálódnak kövekből, mint magból, s azt képzeli, hogy bármily alak bármily más alakká változhatik. Így azok is, (5) s akik az isteni természetet összezavarják az emberivel, könnyen tulajdonítanak Istennek emberi affektusokat, főleg, amikor azt sem tudják, {50} hogyan keletkeznek az affektusok az elmében. De ha az emberek a szubsztancia természetére ügyelnének, a legkevésbé sem kételkednének a 7. tételben; sőt a tétel axióma volna mindenki előtt, s a közös fogalmak közé sorolnák. Mert szubsztancián azt értenék, ami magában van és magából fogható fel, azaz aminek ismeretéhez nincs szükség más dolog ismeretére; módosuláson pedig azt, ami másban van, s aminek fogalmát annak a dolognak fogalmából alkotjuk meg, amelyben benne van. Ezért lehetnek igaz ideáink nem létező módosulásokról is: mert noha nem léteznek valósággal az értelmen kívül, lényegük olyképp foglaltatik másban, hogy e más által felfoghatók. 5 Wolfson II. 242. sk. o. ez utalások számos lehetséges forrását megjelöli.
A szubsztanciák igazsága ellenben az értelmen kívül csak önmagukban van, mert önmaguk által fogjuk fel őket. Aki tehát azt mondja, hogy a szubsztanciáról világos és elkülönített, azaz igaz ideája van, de emellett kételkedik abban, hogy létezik-e ez a szubsztancia, az bizony mintha azt mondaná, hogy igaz ideája van, s mégis kétségben van, nem hamis-e (ezt belátja mindenki, aki elég figyelmes). Vagy ha valaki azt állítja, hogy a szubsztanciateremtés által lesz, ezzel azt állítja, hogy a hamis idea igazzá lett, holott ennél képtelenebb dolog bizonyára nem gondolható el. S ezért szükségképpen el kell ismernünk, hogy a szubsztancia létezése, miként lényege, örök igazság. Ebből pedig még más módon is kikövetkeztethetjük, hogy ugyanazon természetű szubsztancia csak egyetlenegy van, s azt hiszem, érdemes ezt itt meg mutatni. De hogy bizonyos rendhez tartsam magam, meg kell jegyeznem a következőket. 1. Minden dolog igaz definíciója csakis a definiált dolog természetét foglalja magában és fejezi ki. Ebből következik az, hogy 2. semmiféle definíció nem foglalja magában, és nem fejezi ki az individuumok bizonyos meghatározott számát, mert hiszen nem fejez ki mást, mint a definiált dolog természetét. Például a háromszög definíciója nem fejez ki mást, mint egyszerűen a háromszög természetét, de nem a háromszögek bizonyos számát. 3. Meg kell jegyeznünk, hogy minden létező dolognak szükségképp van bizonyos oka, amelynél fogva létezik. 4. Végül megjegyzendő, hogy ennek az oknak, amelynél fogva valamely dolog létezik, vagy benne kell foglaltatnia magában a létező dolog természetében és definíciójában (tudniillik, ha természetéhez tartozik a létezés), vagy rajta kívül kell lennie. Ezekből következik, hogy ha a természetben az egyedek bizonyos száma létezik, szükségképpen okának kell lenni, miért léteznek {51} azok az egyedek, s miért nem létezik sem több, sem kevesebb. Ha például a természetben húsz ember léteznék (a nagyobb világosság kedvéért fölteszem, hogy 3
egyszerre léteznek, s azelőtt mások nem léteztek a természetben), nem lesz elég (tudniillik ahhoz, hogy megokoljuk, miért húsz ember létezik) általánosságban mutatni fel az emberi természet okát, hanem ezenfelül fel kell majd mutatni annak okát is, miért nem létezik sem több, sem kevesebb húsznál; mert hiszen (a 3. pont szerint) mindegyikük számára szükségképpen lennie kell egy oknak, amiért létezik. Ámde ezt az okot (a 2. és 3. pont szerint) nem foglalhatja magában az emberi természet, mert hiszen az ember igaz definíciója nem foglalja magában a húszas számot; s ezért (a 4. pont szerint) az az ok, amelynél fogva húsz ember létezik, s következésképpen ami miatt minden egyes létezik, szükségképpen az egyes embereken kívül van; s ennélfogva feltétlenül arra kell következtetnünk, hogy mindannak, amiből több egyed létezhetik, szükségképpen külső oka van a létezésre. Mivel mármost a szubsztancia természetéhez (amint már ebben a megjegyzésben kimutattuk) hozzátartozik a létezés, definíciójában benne kell foglaltatnia a szükségszerű létezésnek, s így már puszta definíciójából létezésére kell következtetnünk. Ámde definíciójából (amint már a 2. és 3. pontban kimutattuk) nem következhet több szubsztancia létezése; így hát szükségképpen az következik belőle, hogy csak egyetlenegy ugyanazon természetű szubsztancia van, amint a tételben állítottuk. 9. TÉTEL Minél több realitása, avagy léte van valamely dolognak, annál több attribútum illeti meg. Bizonyítás Ez nyilvánvaló a 4. definíció alapján. 10. TÉTEL Egy szubsztanciának minden egyes attribútumát önmaga által kell felfogni. Bizonyítás Az attribútum ugyanis az, amit az értelem észrevesz a szubsztancián mint olyat, ami a szubsztancia lényegét alkotja (a 4. definíció szerint); s ezért (a 3. definíció szerint) önmaga által kell felfogni. E. k. b. Megjegyzés {52} Látható ebből: ha két attribútumot valósággal különbözőnek fogunk is fel, azaz az egyiket a másik segítsége nélkül, ebből mégsem következtethetünk arra, hogy két létezőt, vagyis két különböző szubsztanciát alkotnak. Mert a szubsztancia természetéhez hozzátartozik, hogy minden egyes attribútumát maga az attribútum által fogjuk fel, mert hiszen minden attribútum mindig egyszerre volt meg benne, s egyik nem hozhatta létre a másikat; hanem mindegyik kifejezi a szubsztancia realitását, vagyis létét. Korántsem képtelenség tehát, hogy egy szubsztanciának több attribútumot tulajdonítsunk. Sőt a természetben semmi sem világosabb annál, hogy minden egyes létezőt valamelyik attribútum felől kell fölfognunk, s hogy minél több a realitása vagy léte, annál több az attribútuma, amely mind szükségszerűséget, vagyis örökkévalóságot, mind pedig végtelenséget fejez ki; következésképpen semmi sem világosabb annál, hogy a feltétlenül végtelen létezőt (amint a 6. Definícióban mondottuk) olyan létezőként kell meghatároznunk, amely végtelen sok attribútumból áll, melyek mindegyike egy bizonyos örök és végtelen lényeget fejez ki. Ha pedig most azt kérdezi valaki, hogy tehát milyen jelről ismerhetjük fel a szubsztanciák különbségét, olvassa el a következő tételeket, amelyek azt mutatják, hogy a természetben csak egyetlenegy szubsztancia van, amely feltétlenül végtelen, s ezért hiába keresnénk azt az ismertetőjelet. 11. TÉTEL Isten, vagyis a végtelen sok attribútumból álló szubsztancia, amelyek mindegyike örök és végtelen lényeget fejez ki, szükségképpen létezik. Bizonyítás Ha valaki tagadná ezt a tételt, gondolja el, ha lehetséges, hogy Isten nem létezik Tehát (a 7. axióma szerint) lényege nem foglal magában létezést. Ámde ez (a 7. tétel szerint) képtelenség. Tehát Isten szükségképpen létezik. E. k. b. Más bizonyítás Minden dologra nézve meg kell tudnunk jelölni az okot vagy alapot, hogy miért létezik, vagy miért nem létezik. Ha például a háromszög létezik, alapjának, vagyis okának kell lenni, hogy miért létezik; ha pedig nem létezik, {53} ugyancsak alapjának, vagyis okának kell lenni, amely megakadályozza, hogy létezzék, vagy megszünteti létezését. Ennek az alapnak vagy oknak pedig vagy benne kell foglaltatnia a dolog természetében, vagy rajta kívül kell lennie. Például, hogy miért nem létezik négyszögű kör, annak alapját a négyszögű kör természete mutatja: ez ugyanis ellentmondást foglal magában. Másfelől, hogy miért létezik a szubsztancia, az ugyancsak ennek puszta természetéből következik: ugyanis létezést foglal magában (lásd a 7. tételt). Ám hogy miért létezik egy kör vagy egy háromszög, vagy miért nem létezik, ennek alapja nem e dolgok természetéből következik, hanem az egyetemes testi természet rendjéből. Mert ebből kell következnie annak, hogy vagy szükségszerű, vagy lehetetlen, hogy a háromszög most létezzék, De mindez magától értetődik. Mindebből következik, hogy az a dolog létezik szükségképpen, amelynél semminemű alap vagy ok nincsen, amely megakadályozná létét. Ha tehát nem lehetséges oly alap vagy ok, amely akadályozza vagy megszünteti Isten létezését, akkor teljességgel arra kell következtetnünk, hogy Isten szükségképp létezik. De ha volna ilyen alap vagy ok, ennek vagy magában Isten természetében, vagy rajta kívül, azaz más természetű, más szubsztanciában kellene lennie. Mert ha ugyanolyan természetű volna, ezzel máris elismernénk Isten létezését. Ámde más természetű szubsztanciában nem volna semmi közös Istennel (a 2. 4
tétel szerint), ezért létezését sem nem tételezhetné, sem meg nem szüntethetné. Minthogy tehát az alap vagy ok, amely Isten létezését megszüntethetné, az isteni természeten kívül nem lehet, az oknak vagy alapnak, ha Isten csakugyan nem létezik, szükségképp az ő saját természetében kellene lennie, mely természet ennél fogva ellentmondást foglalna magában. De ezt a feltétlenül végtelen és legtökéletesebb létezőről állítani képtelenség, vagyis sem Istenben, sem Istenen kívül nincs semminemű ok vagy alap, amely megszüntethetné létezését, s ezért Isten szükségképpen létezik. E. k. b. 6 Curley változtatja a Gebhardtnál olvasható, lehetne szerkezet a NS-re támaszkodva volnára. Lásd Curley 1985, 417. o.
Más bizonyítás Nem létezhetni: tehetetlenség, míg létezhetni: hatóképesség (ez magától értetődik). Ha tehát az, ami most szükségképpen létezik, mind csupán véges létező, akkor a véges létező hatóképessége nagyobb a feltétlenül végtelen létezőénél, ám ez (mint magától értetődik) képtelenség. Tehát vagy semmi sem létezik, vagy a feltétlenül végtelen létező is szükségképpen létezik: Ámde mi létezünk, éspedigvagy magunkban, vagy másban, ami szükségképpen létezik (lásd az 1. axiómát és a 7. tételt). Tehát a feltétlenül végtelen létező, azaz (a 6. definíció szerint) Isten, szükségképpen létezik. E. k. b.{54} Megjegyzés Ebben az utolsó bizonyításban azért akartam Isten létezését a posteriori kimutatni, hogy a bizonyítás könnyebben érthető legyen, de nem azért, mintha nem lehetne ugyanazon az alapon a priori is következtetni Isten létezésére. Minthogy ugyanis képesnek lenni a létezésre: hatóképesség, ebből következik, hogy minél több realitás illeti meg valamely dolog természetét, annál több ereje van önmagától a létezésre. Ezért a feltétlenül végtelen létezőnek, vagyis Istennek, feltétlenül végtelen hatalma van önmagától a létezésre, minélfogva feltétlenül létezik. Mégis sokan talán nem fogják könnyen átlátni e bizonyítás evidens voltát, mivel megszokták, hogy csakis olyan dolgokat szemléljenek, amelyek külső okokból erednek. Itt azt tapasztalják, hogy azok a dolgok, amelyek gyorsan kelétkeznek, azaz amelyek könnyen léteznek, könnyen el is vesznek; s viszont azt hiszik, hogy az olyan dolgok jönnek nehezebben létre, azaz nem léteznek annyira könnyen, amelyekhez felfogásuk szerint több dolog tartozik. Azonban, hogy ezen előítéletektől megszabadítsam őket, nem tartom szükségesnek itt kimutatni, milyen értelemben igaz a mondás: ami hamar támad, hamar múlik, s azt sem, hogy tekintettel az egész természetre, minden egyformán könnyű-e vagy nem. Elég csak annyit megjegyeznem, hogy nem oly dolgokról beszélek, amelyek külső okokból keletkeznek, hanem egyedül a szubsztanciákról, amelyeket (a 6. tétel szerint) semminemű külső ok nem hozhat létre. Az olyan dolgok ugyanis, amelyek külső okokból keletkeznek, akár sok részből állnak, akár kevésből, mindazt a tökéletességet, vagyis realitást, amely bennük van, a külső ok erejének köszönik, s ezért létezésük egyedül a külső ok tökéletességéből ered, nem pedig az övékből. Ellenben ami tökéletesség a szubsztanciában van, azt nem külső oknak köszöni, s ezért létezésének is puszta természetéből kell következnie, ami ennél fogva semmi egyéb, mint lényege. A tökéletesség tehát nem szünteti meg a dolog létezését, hanem ellenkezőleg, tételezi azt. A tökéletlenség ellenben megszünteti azt, s ezért semminek létezéséről nem lehetünk bizonyosabbak, mint a feltétlenül végtelen, vagyis tökéletes létezőnek, azaz Istennek létezéséről. Minthogy ugyanis lényege kizár minden tökéletlenséget, s magában foglalja az abszolút tökéletességet, ezzel megszünteti a kételkedés minden okát Isten létezésére nézve, s a legfőbb bizonyosságot szolgáltatja róla. Ez, úgy hiszem, világos lesz mindenki előtt, aki csak némileg is idefigyelt. 12. TÉTEL {55} A szubsztanciának egyetlen attribútumát sem foghatjuk föl igaz módon úgy, hogy abból a szubsztancia osztható volta következnék. Bizonyítás Mert azok a részek, amelyekre az így felfogott szubsztancia oszlana, vagy megtartják a szubsztancia természetét, vagy nem. Az első esetben minden egyes rész (a 8. tétel szerint) szükségképp végtelen és (a 7. tétel szerint) önmagának oka kellene, hogy legyen, s (az 5. tétel szerint) külön attribútumból állna; az egy szubsztanciából tehát több szubsztancia alakulna, ez pedig (a 6. tétel szerint) képtelenség. Tegyük hozzá, hogy a részekben (a 2. tétel szerint) nem volna semmi közös egészükkel, s az egész (a 4. definíció és a 10. tétel szerint) a részek nélkül létezhetne és, volna fölfogható. Ennek képtelenségét mindenki belátja. Ha pedig a második esetet vesszük szemügyre, azt tudniillik, hogy a részek nem tartják meg a szubsztancia természetét, akkor, ha az egész szubsztancia egyenlő részekre oszlana, elvesztené a szubsztancia természetét, s megszűnne létezni. Ez pedig (a tétel szerint) képtelenség. 13. TÉTEL A. feltétlenül végtelen szubsztancia oszthatatlan. Bizonyítás Mert ha osztható volna, a részek, amelyekre oszlana, vagy megtartanák a feltétlenül végtelen szubsztancia természetét, vagy nem. Az első esetben több ugyanolyan természetű szubsztancia volna, ez pedig (az 5. tétel 5
szerint) képtelenség. Ha a második esetet vesszük szemügyre, akkor (mint fent {NS 12. tétel}) a feltétlenül végtelen szubsztancia megszűnne létezni. Ez (a 11. tétel szerint) szintén képtelenség. KÖVETKEZTETETT TÉTEL
Ezekből következik, hogy egyetlen szubsztancia sem osztható, következésképpen a testi szubsztancia sem, amennyiben szubsztancia. Megjegyzés Hogy a szubsztancia oszthatatlan, azt egyszerűbben is megérthetjük már annak alapján is, hogy a
szubsztancia természete csak végtelenként fogható föl, s hogy a szubsztancia egy részén csakis véges szubsztanciát érthetünk, ez pedig (a 8. tétel szerint) nyilvánvaló ellentmondást tartalmaz. {56} 14. TÉTEL Istenen kívül nem lehet és nem is gondolható el semminemű szubsztancia. Bizonyítás Minthogy Isten a feltétlenül végtelen létező, amelyről semminemű, a szubsztancia lényegét kifejező attribútumot nem lehet tagadni (a 6. definíció szerint), Isten pedig szükségképpen létezik (a 11. tétel szerint), ezért, ha volna valamilyen szubsztancia Istenen kívül, azt Istennek valamely attribútumával kellene magyarázni, s így két ugyanolyan attribútumú szubsztancia léteznék, ez pedig (az 5. tétel szerint) képtelenség. Ezért Istenen kívül semminemű szubsztancia nem lehet, s következőleg nem is gondolható el. Mert ha elgondolható volna, szükségképp mint létezőt kellene gondolni, ámde ez (e bízonyítás első része szerint) képtelenség. Istenen kívül tehát nem lehet és nem gondolható el semminemű szubsztancia. E. k. b. 1. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből a legvilágosabban következik először is, hogy Isten egyetlen, azaz (a 6. definíció szerint) a természetben csak egy szubsztancia van, s ez feltétlenül végtelen, amint a 10. tétel megjegyzésében már jeleztük. 2. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Következik másodszor, hogy a kiterjedt dolog és a gondolkodó dolog vagy Isten attribútumai, vagy (az 1. axióma szerint) Isten attribútumainak affekciói. 15. TÉTEL Minden, ami van, Istenben van, s Isten nélkül semmi sem lehet és nem is fogható föl. Bizonyítás Istenen kívül nem lehet és nem fogható föl semminemű szubsztancia (a 14. tétel szerint), azaz (a 3. definíció szerint) olyan dolog, amely önmagában van, és önmaga által fogható föl. A moduszok azonban (az 5. definíció szerint) szubsztancia nélkül sem nem lehetnek, sem föl nem foghatók, tehát ők csak az isteni természetben lehetnek, és csak belőle foghatók föl. Ámde szubsztancián és moduszon kívül {57} nincs semmi (az 1. axióma szerint). Tehát [NS: minden Istenben van, és] Isten nélkül semmi sem lehet és nem is fogható föl. E. k. b. Megjegyzés Vannak, akik azt képzelik, hogy Isten az emberhez hasonlóan testből és elméből áll, s szenvedélyeknek van alávetve. Hogy ezek az emberek mily távol van Isetan ages ismeretétől, az eléggé kiviláglik abból, amit már eddig bebizonyítottunk. De róluk nem szólok. Mert mindazok, akik csak némileg is elinélkedtek az isteni természetről, tagadják Isten testiségét. S ezt igen jól bizonyítják is azzal, hogy testen valamely hosszú, széles és mély, bizonyos alak által határolt mennyiséget értünk, márpedig Istenről mint a feltétlenül végtelen létezőről ilyet állítani a legnagyobb képtelenség. Közben mégis, más érveikből, amelyekkel ugyanezt törekszenek bizonyftani, nyilvánvalóvá válik, hogy a testi, vagyis kiterjedt szubsztanciát teljességgel távol tartják az isteni természettől, s azt állítják, hogy Isten teremtette ezt a szubsztanciát. Hogy milyen isteni hatalom teremthette azt, éppenséggel nem tudják, ez pedigvilágosan mutatja, hogy maguk sem értik, amit mondanak. Én azonban, legalábbis ítéletem szerint, eléggé világosan bebizonyítottam (lásd a 6. tétel köv. tételét és a 8. tétel 2. megjegyzését), hogy egyetlen szubsztanciát sem hozhat létre vagy teremthet másvalami. Továbbá a 14. tételben bebizonyítottuk, hogy Istenen kívül szubsztancia nem lehet és föl sem fogható. Ebből pedig arra következtettünk, (7) hogy a kiterjedt szubsztancia Isten végtelen sok attribútumának egyike. De hogy még jobban megmagyarázzam a dolgot, meg fogom cáfolni az ellenérveket, amelyek mind a következőkre mennek vissza: először, véleményük szerint, a testi szubsztancia, amennyiben szubsztancia, részekből áll; ezért tagadják, hogy végtelen lehet, (8) s következésképpen, hogy Istenhez tartozhat. Ezt sok példával magyarázgatják, közülük egyet-kettőt megemlítek. Ha a testi szubsztancia, mint mondják, végtelen, gondoljuk el, hogy két részre oszlik; minden egyes rész vagy véges lesz, vagy végtelen. Ha véges, akkor a végtelen két véges részből tevődik össze, ez pedig képtelenség. Ha a részek végtelenek, akkor oly végtelennel van dolgunk, amely kétszer nagyobb más végtelennél; ez szintén képtelenség. Továbbá, ha egy végtelen mennyiséget egy láb hosszúságú részekre osztunk, akkor végtelen sok ilyen részből fog állni; éppígy akkor
is, ha egy hüvelyk hosszúságú részekre osztjuk; ennél fogva az egyik végtelen szám tizenkétszer akkora lesz, mint a másik végtelen szám. 7 Gebhardt itt idézi a NS utalását a 14. tétel 2. megjegyzésére. Curley ezt elhagyja, mondván, hogy a NS egy korábbi kéziratra támaszkodhatott, amelyben még jogos volt a hivatkozás, ám az OP kéziratában, a szóban forgó állítást Spinoza csak a II. rész 2. tételében bizonyítja. 8 Vö. Arisztotelész Physica. III. 5.; ill. De caelo. I. 5-7.; valamint Descartes: A filozófia alapelvei. I. 26-27.
Végül, ha {58} elgondoljuk, hogy valamely végtelen mennyiség egyik pontjából két vonal indul ki, mint AB és AC, amelyek a kezdetnél bizonyos 6
B A C
kép
meghatározott távolságra esnek egymástól, s ha e két vonalat meghosszabbítjuk a végtelenig, bizonyos, hogy a távolság B és C között folyton növekszik, s végül meghatározottból meghatározatlanná válik. Minthogy tehát ezek a képtelenségek, mint hiszik, abból fakadnak, hogy egy végtelen mennyiséget vesznek föl, ebből arra következtetnek, hogy a testi szubsztancia szükségképpen véges, következésképpen nem tartozik Isten lényegéhez. A második érvet ugyancsak Isten legfőbb tökéletességéből merítik. Isten ugyanis, így szólnak, mint a legfőbb tökéletességű létező, nem szenvedhet; a testi szubsztancia ellenben szenvedhet, mert hiszen osztható; ebből következik, hogy a testi szubsztancia nem tartozik Isten lényegéhez.(9) Ezeket az érveket találom a különböző szerzőknél, melyekkel azt törekszenek bizonyítani, hogy a testi szubsztancia nem méltó az isteni természethez, s nem is tartozhat hozzá. 9 Vö. Descartes: A filozófia alapelvei.
Ámde aki jól figyel, I. 23. azt találja majd, hogy minderre már meg is feleltem. Ezek az érvek ugyanis egyedül azon a feltevésen alapulnak, hogy a testi szubsztancia részekből tevődik össze, ennek képtelenségét pedig már kimutattam (a 12. tételben és a 13. tétel köv. tételében). Aki továbbá jól meggondolja a dolgot, látni fogja, hogy mindazok a képtelenségek (ha ugyan képtelenségek, de erró2 most nem vitatkozom), amelyekből arra akarnak következtetni, hogy a kiterjedt szubsztancia véges, legkevésbé sem egy végtelen mennyiség feltevéséből következnek, hanem abból a feltevésből, hogy a végtelen mennyiség megmérhető és véges részekből tevődik össze; ezért az ebből adódó képtelenségekből csak arra lehet következtetni, hogy a végtelen mennyiség nem mérhető meg, s nem tevődik össze véges részekből. Ez pedig ugyanaz, amit már fent (12. tétel stb.) bebizonyítottunk. Ezért a nyíl, amelyet reánk irányítanak, valójában őket találja. Ha tehát ebből a képtelenségükből mégis arra akarnak következtetni, hogy a kiterjedt szubsztanciának végesnek kell lennie, valójában csak úgy tesznek, mint az, aki azt képzeli, hogy a körnek megvannak a négyszög tulajdonságai, s ebből arra következtet, hogy a körnek nincs középpontja, amelyből ha a kör kerületéhez vonalakat húzunk, ezek egyenlők egymással. Mert a testi szubsztanciát, noha csakis végtelenként, csakis egyetlenként és csakis oszthatatlanként lehet fölfogni {59} (lásd a 8., 5. és 12. tételt), ők véges részekből összetevődőként, sokaságként és oszthatóként fogják föl, hogy azután ebből végességére következtessenek. Így mások is, miután azt találták ki, hogy a vonal pontokból tevődik össze, már sok érvet tudnak találni annak bizonyítására, hogy a vonal nem osztható a végtelenségig. És valóban, az az állítás, hogy a testi szubsztancia testekből, vagyis részekből tevődik össze, éppoly képtelenség, mint az, hogy a test síkokból, a síkok vonalakból, a vonalak pedig pontokból tevődnek össze. S ezt el kell ismerniük mindazoknak, akik tudják, hogy a világos érvelés csalhatatlan, s főképpen azoknak, akik tagadják, hogy van üres tér. Mert ha a testi szubsztancia olyképpen volna osztható, hogy az egyes részek valósággal elkülönülnének, miért ne semmisülhetne meg egyik rész, mialatt a többi, mint előbb, kapcsolatban marad egymással? S miért kell valamennyinek olyképp illeszkednie egymáshoz, hogy ne maradjon üres tér? Hiszen az egymástól Valósággal elkülönült dolgok közül egyik meglehet a másik nélkül, és megmaradhat a maga állapotában. Minthogy tehát nincs üres tér a természetben (erről más helyen),(10) hanem valamennyi résznek olyképpen kell egymáshoz illeszkednie, hogyne legyen üres tér, ebből is következik, hogy a részek valósággal nem különíthetők el egymástól, azaz hogy a testi szubsztancia, amennyiben szubsztancia, oszthatatlan. Ha mármost azt kérdezi valaki, miért hajlunk természettől fogva annyira a mennyiség felosztására, azt felelem neki, hogy kétféleképpen fogjuk fel a mennyiséget: tudniillik elvontan vagy felszínesen, mint amikor képzeljük, vagy pedig mint szubsztanciát, ez pedig egyedül az értelem által történik. Ha tehát úgy vesszük szemügyre a mennyiséget, amint a képzeletben van - s ezt gyakran és könnyen tesszük -, akkor azt találjuk, hogy véges, osztható, és részekből tevődik össze. Ha azonban úgy vesszük szemügyre, amint az értelemben van [NS: a képzelet segítsége nélkül], s mint szubsztanciát fogjuk föl - s ez igen nehéz -, akkor, amint már eléggé bizonyítottuk, végtelennek, egyetlennek és oszthatatlannak fogjuk találni. S ez nyilvánvaló lesz mindenki előtt, aki különbséget tud tenni képzelet és értelem között, főképpen, ha tekintetbe vesszük azt is, hogy az anyag mindenütt ugyanaz, s a részek csak annyiban különböztethetők meg benne, amennyiben az anyagot különbözőképpen afficiáltnak gondoljuk, s ennélfogva részei csak modálisan, nem {60} pedig valósággal választhatók szét. Például a vizet, amennyiben víz, oszthatónak, s részeit egymástól elkülöníthetőknek gondoljuk, de nem amennyiben testi szubsztancia, mert ennyiben nem különíthető el, s nem is osztható. Továbbá a víz, amennyiben Víz, keletkezik és elenyészik, ám amennyiben szubsztancia, nem keletkezik, s nem is enyészik el. S ezzel, azt hiszem, megfeleltem a második ellenvetésre is: mert hiszen ez is azon alapszik, hogy az anyag, amennyiben szubsztancia, osztható, és részekből tevődik össze. De egyébként sem tudom, hogy az anyag miért ne volna méltó az isteni természethez, mert hiszen (a 14. tétel szerint) Istenen kívül nem lehet semmi szubsztancia, amelytől szenvedhetne. Minden, mondom, Istenben van, s mindaz, ami történik, egyedül Isten végtelen természetének törvényei szerint történik, s lényegének szükségszerűségéből következik (amint mindjárt kimutatom). Ezért semmiképp sem lehet azt mondani, hogy Isten mástól szenved, vagy hogy a kiterjedt 7
szubsztancia nem méltó az isteni természethez, még ha föltesszük is, hogy osztható, amíg csak elismerjük, hogy örök és végtelen. De most erről elég ennyi. 10 Vö. Descartes: A filozófia alapelvei. II. rész III. tétel.
16. TÉTEL Az isteni természet szükségszerűségéből végtelenül sok módon (11) végtelenül sok dolognak kell következnie (azaz mindennek, ami a végtelen értelem köréhez tartozhat). Bizonyítás E tételnek mindenki előtt nyilvánvalónak kell lennie, aki meggondolja, hogy az értelem bármely dolog adott definíciójából több tulajdonságra következtet, amelyek valóban szükségszerűen következnek belőle (tudniillik magából a dolog lényegéből), mégpedig annál több tulajdonságra, minél több realitást fejez ki a dolog definíciója, azaz minél több realitást foglal magában a definiált dolog lényege. Minthogy pedig az isteni természetnek feltétlenül végtelen sok attribútuma van (a 6. definíció szerint), melyek mindegyike a maga nemében végtelen lényeget fejez ki, ezért ennek szükségszerűségéből végtelenül sok módon végtelenül sok dolognak kell szükségképpen következnie (azaz mindennek, ami a végtelen értelem köréhez tartozhat). E. k. b. 11 Infinita infinitis modis. A modis voltaképp fordítható a spinozai értelemben vett modusznak is, ám én úgy vélem, természetesebben illeszkedik a mondat kontextusába az általános mód jelentés. Vö. Gueroult I. 260. o.
1. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy Isten a hatóoka minden dolognak, amely a végtelen értelem köréhez tartozhat. {61} 2. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Másodszor következik, hogy Isten önmaga által való ok, nem pedig esetleges ok. 3. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Harmadszor következik, hogy Isten feltétlenül első ok. 17. TÉTEL Isten csakis saját természetének törvényei szerint és senkitől sem kényszerítve cselekszik. Bizonyítás A 16. tételben az imént kimutattuk, hogy egyedül az isteni természet szükségszerségéből, vagy (ami ugyanaz) egyedül természetének törvényeiből, végtelenül sok dolog következik feltétlenül, míg a 15. tételben azt bizonyítottuk, hogy Isten nélkül semmi sem lehet, és semmi sem fogható föl; ennél fogva semmi sem lehet rajta kívül, ami őt cselekvésre determinálná vagy kényszerítené. S ezért Isten egyedül saját természetének törvényei szerint és senkitől sem kényszerítve cselekszik. E. k. b. 1. KÖVETKEZTEI'EIT TÉTEL Ebből először is az következik, hogy Istent saját természetének tökéletességén kívül semmiféle ok nem indítja cselekvésre sem kívülről, sem belülről. 2. KÖVETKEZTEI'EIT TÉTEL Másodszor az következik, hogy egyedül Isten szabad ok. Mert egyedül Isten létezik kizárólag saját természetének szükségszerűségénél fogva (a 11. tétel és a 14. tétel 1. köv. tétele szerint), és egyedül ő cselekszik csupán saját természetének szükségszerűségénél fogva (az előző tétel szerint). Ezért (a 7. definíció szerint) egyedül Isten szabad ok. E. k. b. Megjegyzés Mások (12) azt hiszik, hogy Isten azért szabad ok, mert szerintük előidézheti, hogy mindaz, amiről azt mondottuk, Isten természetéből következik, azaz ami Isten hatalmában van, ne történjék meg, vagy hogy azt ne hozza létre. 12 E másokról lásd Wolfson I. 308-319. o. és Gueroult I. 272-295. o. Ámde ez éppen olyan, mintha azt mondanák, Isten előidézheti, hogy a háromszög természetéből ne következzék három szögének egyenlő volta két derékszöggel; vagy {62} hogy egy adott okból ne következzék okozat; ez pedig képtelenség. Továbbá alább ettől a tételtől függetlenül kimutatom majd, hogy Isten természetéhez nem tartozik sem értelem, sem akarat. Tudom ugyan, hogy többen azt hiszik, be tudják bizonyítani, hogy Isten természetéhez hozzátartozik a legfőbb értelem és a szabad akarat; mert, mint mondják, nem ismernek tökéletesebbet, amit Istennek tulajdoníthatnának, mint azt, ami bennünk a legfőbb tökéletesség. Továbbá, ámbár Isten szerintük valóban a legfőbb értelemmel bír, mégsem hiszik, hogy létezővé teheti mindazt, amit valósággal megért, mert úgy vélik, hogy ily módon megsemmisítik Isten hatalmát. Ha, mint mondják, megteremtett volna mindent, ami értelmében van, akkor már nem teremthetne többet, ez pedig szerintük ellenkezik Isten mindenhatóságával; ezért inkább azt állítják, hogy Isten közömbös minden iránt, s csak azt teremti meg, aminek teremtését valamely feltétlen akarattal elhatározta. De azt hiszem, eléggé világosan kimutattam (lásd a 16. tételt), hogy Isten legfőbb hatalmából, vagyis végtelen természetéből végtelenül sok dolog végtelenül sok módon, azaz minden dolog szükségszerűen áradt ki, vagyis mindig ugyanazzal a szükségszerűséggel következik, mint ahogy a háromszög természetéből öröktől fogva örökké következik, hogy három szögének összege egyenlő két derékszöggel. Ezért Isten mindenhatósága öröktől fogva meg volt teljes valóságában, s örökké meg fog maradni ugyanolyan valóságosnak. Ilyképpen pedig, legalábbis véleményem szerint, Isten mindenhatóságát sokkal tökéletesebbnek láttatjuk. Sőt úgy látszik (ha szabad nyíltan szólnom), épp az ellenvélemény képviselői tagadják Isten mindenhatóságát. Kénytelenek ugyanis bevallani, hogy Isten végtelen sok dolgot gondol, amelyet pedig sohasem fog megteremthetni. Mert különben, ha tudniillik megteremtene mindent, amit megért, szerintük kimerítené 8
mindenhatóságát, s tökéletlenné tenné magát. Hogy tehát Istent tökéletesnek állíthassák, kénytelenek azt is állítani, hogy nem teheti meg mindazt, amire hatalma kiterjed. Azt hiszem, ennél képtelenebb és Isten mindenhatóságával inkább ellenkező feltevést kitalálni sem lehet. Továbbá, már itt is szeretnék mondani valamit az értelemről és az akaratról, amelyet általában Istennek tulajdonítunk: (13) ha ugyanis Isten örök lényegéhez hozzátartozik értelem és akarat, ezen a két attribútumon bizonyára egészen mást kell érteni, mint amit közönségesen értenek rajta az emberek. Mert annak az értelemnek és akaratnak, amely Isten lényegét alkotná, teljességgel különböznie kellene a mi értelmünktől és akaratunktól, s legfeljebb csak a {63} névben egyezhetnének: éppen csak annyira, amennyire a kutyacsillag és a kutya, mint ugató állat egyezik egymással. Ezt a következőképpen bizonyítom: ha az értelem hozzátartozik az isteni természethez, akkor nem lehet, hogy, miként a mi értelmünk (amint a legtöbben tartják), természeténél fogva kövesse a megismert dolgokat, vagy egyidejű legyen velük, mert hiszen Isten okságilag megelőz minden dolgot (a 16. tétel 1. köv. tétele szerint); hanem ellenkezőleg, a dolgok igazsága és valóságos lényege azért olyan, amilyen, mert ilyképp létezik Isten értelmében objektív módon. Ezért Isten értelme, amennyiben úgy fogjuk föl, hogy Isten lényegét alkotja, valójában a dolgok oka: mind lényegüknek, mind létezésüknek. Észrevették ezt, úgy látszik, azok is, akik azt állították, hogy Isten értelme, akarata és hatalma egy és ugyanaz a dolog. Minthogy ilyképpen Isten értelme egyetlen oka a dolgoknak, éspedig (mint kimutattuk) lényegüknek létezésüknek is, neki magának szükségképpen különböznie kell a dolgoktól mind lényeg, mind létezés tekintetében. Mert az okozat épp abban különbözik okától, ami az okból benne van [NS: ezért nevezzük épp egy ilyen okozatának].(14) Például az ember oka egy más ember létezésének, de nem lényegének, mert ez utóbbi örök igazság; ezért a lényegre nézve teljesen egyezhetnek egymással, a létezésre nézve azonban különbözniük kell. Ennél fogva, ha az egyiknek létezése megszűnik, még nem szűnik meg a másiké is, ám ha az egyiknek lényege megsemmisülhetne, s hamissá válhatnék, akkor a másiknak lényege is megsemmisülne [NS: és hamissá válnék]. Ennélfogva annak a dolognak, amely valamely okozat lényegének is, létezésének is oka, különböznie kell az ilyen okozattól mind lényeg, mind létezés tekintetében. Ámde Isten értelme a mi értelmünk lényegének is, létezésének is oka: Isten értelme tehát, amennyiben úgy fogjuk föl, hogy az isteni lényeget alkotja, a mi értelmünktől mind lényegre, mind létezésre nézve különbözik, és egyes-egyedül a névben egyezhet vele. Ezt akartuk kimutatni. Hasonló a bizonyítás az akaratra vonatkozóan is, amint azt mindenki könnyen beláthatja. 13 A többes szám első személy megtévesztő lehet, hiszen Spinoza itt egy olyan nézetet idéz Fel, amelyet ő maga nyilvánvalóan nem oszt. Lásd Gueroult I. 277 282. o. 14 Problematikus állítás, mert ellentmondani látszik e rész 5. axiómájának, illetve 3. tételének Vö. még 63. és 64. levél, illetve Gueroult I. 286-295. o., valamint Boros 89-94. o.
18. TÉTEL Isten minden dolognak immanens, nem pedig tranziens oka. Bizonyítás{64} Minden, ami van, Istenben van, s mindent Isten révén kell fölfogni (a 15. tétel szerint); s ezért (e rész 16. tételének 1. köv. tétele szerint) Isten az oka azoknak a dolgoknak, amelyek benne vannak. Ez az első. Azután, Istenen kívül nem lehetséges szubsztancia (a 14. tétel szerint), azaz (a 3. definíció szerint) olyan dolog, amely Istenen kívül, önmagában van. Ez a második. Isten tehát minden dolognak immanens, nem pedig tranziens oka. E. k. b. 19. TÉTEL Isten, vagyis Istennek minden attribútuma, örök. Bizonyítás Isten ugyanis (a 6. definíció szerint) az a szubsztancia, amely (a 11. tétel szerint) szükségképpen létezik, azaz (a 7. tétel szerint) amelynek természetéhez hozzátartozik a létezés, vagyis (s ez ugyanaz) amelynek definíciójából következik, hogy létezik, s ennélfogva (a 8. definíció szerint) örök. Isten attribútumain pedig azt kell értenünk, ami (a 4. definíció szerint) kifejezi az isteni szubsztancia lényegét, vagyis azt, ami hozzátartozik a szubsztanciához: éppen ezt kell, mondom, maguknak, az attribútumoknak magukban foglalniuk. Ámde a szubsztancia természetéhez (amint már bebizonyítottam a 7. tételből) hozzátartozik az örökkévalóság. Az attribútumok mindegyikének magában kell tehát foglalnia az örökkévalóságot, s ezért minden attribútum örök. E. k. b. Megjegyzés Ez a tétel teljességgel nyilvánvaló abból is, ahogyan Isten létezését bizonyítottam (11. tétel). Ebből a bizonyításból, mondom, világos, hogy Isten létezése, valamint lényege örök igazság (lásd Descartes: A filozófia alapelvei című írásom 19. tételét). Azután még más módon is bebizonyítottam Isten örökkévalóságát. De ezt nem szükséges itt megismételni. 20. TÉTEL Isten létezése és lényege egy és ugyanaz. Bizonyítás Isten (az előző tétel szerint) és minden attribútuma örök, azaz (a 8. tétel szerint) attribútumainak mindegyike létezést fejez ki. Ugyanazok az attribútumok tehát, amelyek (a 4. definíció szerint) Isten örök lényegét fejtik ki, kifejtik egyszersmind örök létezését is; vagyis épp {65} az, ami Isten lényegét alkotja, egyszersmind Isten létezését is alkotja. Ezért létezése és lényege egy és ugyanaz. E. k. b. 1. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebbó1 következik, először, hogy Isten létezése, csakúgy, mint lényege, örök igazság. 2. KÖVETKEZTETETT TÉTEL 9
Következik, másodszor, az, hogy Isten, vagyis Istennek minden attribútuma változhatatlan. Mert ha megváltoznának a létezés tekintetében, meg kellene változniuk (az előző tétel szerint) a lényeg tekintetében is, azaz (amint magától értetődik) igazból hamissá kellene válniuk. Ez pedig képtelenség. 21. TÉTEL Mindennek, ami Isten valamely attribútumának feltétlen természetéből következik, mindig és végtelenül kell léteznie, vagyis éppen ez által az attribútum által örök és végtelen. (15) Bizonyítás Gondoljuk el, ha lehetséges (ha tagadjuk ezt a tételt), hogy Isten valamely attribútumában ennek az attribútumnak feltétlen természetéből következik valami, ami véges, és aminek határolt létezése vagy tartama van, például Isten ideája (16) a gondolkodásban. Ámde a gondolkodás, minthogy feltevésünk szerint Isten attribútuma, természeténél fogva szükségképpen (a 11. tétel szerint) végtelen. Ugyanakkor azonban föltesszük, hogy amennyiben rendelkezik Isten ideájával, véges. Ámde (a 2. definíció szerint) végesnek csak akkor gondolható, ha maga a gondolkodás határolja. De nem a gondolkodás, amennyiben Isten ideáját alkotja, mert ennyiben, feltevésünk szerint, véges; tehát a gondolkodás, amennyiben nem alkotja Isten ideáját. Ám ennek a gondolkodásnak mégis (a 11. tétel szerint) szükségszerűen léteznie kell. Van tehát olyan gondolkodás, amely nem alkotja Isten ideáját, s ezért Isten természetéből, amennyiben feltétlen gondolkodás, nem következik szükségkép pen Isten ideája. (Ugyanis úgy fogjuk fel, hogy alkotja is és nem is Isten ideáját.) Ez azonban ellenkezik hipotézisünkkel. Ezért ha Isten ideája a gondolkodásban, vagy bármi (egyre megy, mit veszünk fel, mert hiszen a bizonyítás egyetemes) Istennek valamely attribútumában, ez attribútum feltétlen természetének szükségszerűségéből következik, annak szükségképp végtelennek kell lennie. Ez volt az első. 15 A végtelen moduszokról szóló tanítás egyike a leghomályosabbaknak Curley joggal jegyzi meg, hogy még annak a mindenki által elfogadott tézisnek sincs igazi szövegszerű evidenciája, mely szerint minden attribútumban van egy közvetlen s egy közvetett végtelen modusz. A további fő szöveghelyek e tanítás vizsgálatához a következők: 64. levél, Rt I. 8-9. Lásd még Boros 81-87. o. 16 Idea Dei in cogitatione. Genitivus subjectivusról van itt szó, arról az ideáról, amely Istenben (ti. a gondolkodás attribútumában) van, nem pedig genitivus objectivusrál, azaz arról az ideáról, amelyet Istenről alkot a véges emberi gondolkodás.
Azután annak, ami ily módon valamely attribútum természetének {66} szükségszerűségéből következik, nem lehet határolt (NS: a létezése vagy] a tartama. Mert ha ezt tagadjuk, tegyük fel, hogy Istennek valamely attribútumában van egy dolog, amely valamely attribútum természetének szükségszerűségéből következik, például Isten ideája a gondolkodásban; erről pedig tegyük föl, hogy valamikor nem létezett, vagy nem fog létezni. Minthogy azonban a gondolkodás, feltevésünk szerint, Isten attribútuma, ezért (a 11. tétel s a 20. tétel 2. köv. tétele szerint) mind szükségképpen, mind változatlanul kell léteznie. A gondolkodásnak tehát Isten ideájának határolt tartamán túl (mert hiszen feltevésünk szerint valamikor nem létezett, vagy nem fog létezni) Isten ideája nélkül kell majd léteznie. Ámde ez ellenkezik hipotézisünkkel, amely szerint, ha adva van a gondolkodás, szükségképp következik belőle Isten ideája. Isten ideájának tehát a gondolkodásban, vagy bárminek, ami Isten valamely attribútumának feltétlen természetéből következik, nem lehet határolt tartama, hanem éppen ezen attribútum által örökkévaló. Ez volt a második. Jegyezzük meg, hogy ugyanezt kell állítanunk minden dologról, amely Isten valamely attribútumában Isten feltétlen természetéből szükségképpen következik. 22. TÉTEL Mindannak, ami Isten valamely attribútumából annyiban következik, amennyiben ez oly módosulás által módosult, amely szükségképpen és végtelenül létezik ugyanazon attribútum által, szintén szükségképpen és végtelenül kell léteznie. Bizonyítás E tétel bizonyítása ugyanazon a módon történik, mint az előző tételé. 23. TÉTEL Minden modusznak, amely szükségképpen és végtelenül létezik, szükségképpen vagy Isten valamely attribútumának feltétlen természetéből kellett következnie, vagy valamely attribútumból, amely olyan módosulás által módosult, amely szükségképpen és végtelenül létezik. Bizonyítás A modusz ugyanis másban van, s fölfogni is e másból kell (az 5. definíció szerint), azaz (a 15. tétel szerint) egyedül Istenben van, és egyedül Isten révén fogható föl. Ha tehát a moduszt szükségképpen {67} létezőnek és végtelennek gondoljuk, akkor mind a kettőt szükségképpen Isten valamely attribútumából kell kikövetkeztetni vagy felfogni, amennyiben úgy fogjuk föl ezt az attribútumot, hogy kifejezi a létezés végtelenségét és szükségszerűségét, vagy (ami a 8. definíció szerint ugyanaz) örökkévalóságát, azaz (a 6. definíció és a 19. tétel szerint) amennyiben feltétlen módon tekintjük. Annak a modusznak tehát, amely szükségképpen és végtelenül létezik, Isten valamely attribútumának feltétlen természetéből kellett következnie, mégpedig vagy közvetlenül (lásd erről a 21. tételt), 10
vagy valamilyen módosulás közvetítésével, amely az attribútum feltétlen természetéből következik, azaz (az előző tétel szerint) amely szükségképpen és végtelenül létezik. E. k. b. 24. TÉTEL Az Istentől létrehozott dolgok lényege nem foglal, ja magában a létezést. Bizonyítás Ez nyilvánvaló az 1. definícióból. Mert az, aminek természete (ha tudniillik magában tekintjük) magában foglalja a létezést, önmagának oka, és egyedül saját természetének szükségszerűségéből létezik. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy Isten nemcsak annak oka, hogy a dolgok létezni kezdenek, hanem annak is, hogy megmaradnak létezésükben, vagyis (hogy skolasztikus kifejezést használjak) Isten a dolgok létoka. Mert akár léteznek a [NS: létrehozott] dolgok, akár nem léteznek, valahányszor lényegüket nézzük, azt találjuk, hogy nem foglal magában sem létezést, sem tartamot. Ezért sem létezésüknek, sem tartamuknak nem lehet lényegük az oka, hanem egyedül Isten, mert egyedül az ő természetéhez tartozik a létezés (a 14. tétel 1. köv. tétele szerint). 25. TÉTEL Isten nemcsak a dolgok létezésének, hanem lényegének is hatóoka. Bizonyítás Ha ezt tagadjuk, akkor Isten nem oka a dolgok lényegének, s ennélfogva (a 4. axióma szerint) a dolgok lényege Isten nélkül fogható fel. Ámde ez (a 15. tétel szerint) képtelenség. Tehát Isten a {68} dolgok lényegének is oka. E. k. b. Megjegyzés Még világosabban következik ez a tétel a 16. tételből. Ebből ugyanis az következik, hogy az adott isteni természetből kell a dolgoknak mind lényegét, mind létezését szükségképp kikövetkeztetni. S hogy röviden szóljak, abban az értelemben, amelyben Istent önmaga okának mondjuk, egyszersmind minden dolog okának kell mondanunk. Még világosabbá válik ez a következő következtetett tételből. KÖVETKEZTE TETT TÉTEL Az egyes dolgok nem egyebek, mint Isten attribútumainak affekciói, vagyis moduszok, amelyek által Isten attribútumai bizonyos és meghatározott módon fejeződnek ki. A bizonyítás nyilvánvaló a 15. tételből és az 5. definícióból. 26. TÉTEL Azt a dolgot, amely valamely működésre van determinálva, szükségképpen Isten determinálta így; az a dolog pedig, amelyet Isten nem determinált, maga nem determinál, ja magát működésre. Bizonyítás Az, aminél fogva azt mondjuk, hogy a dolgok valamely működésre vannak determinálva, szükségképpen valami pozitív (ez magától értetődik); ezért lényegének is, létezésének is Isten a hatóoka természetének szükségszerűségénél fogva (a 25. és a 16. tétel szerint). Ez volt az első. Ebből a legvilágosabban következik a tétel második része is. Mert ha egy dolog, amelyet Isten nem determinált, önmagát determinálhatná, a tétel első fele hamis volna. Ez pedig, amint kimutattuk, képtelenség. 27. TÉTEL Az a dolog, amelyet Isten valamely működésre determinált, maga nem teheti magát indeterminálttá. Bizonyítás Ez a tétel nyilvánvaló a 3. axiómából. 28. TÉTEL Minden egyedi dolog, vagyis minden dolog, amelynek létezése véges és határolt, csakis akkor létezhetik és determinálható működésre, ha létezésre és működésre valamely más ok determinálja, amelynek létezése ugyancsak véges és határolt; ám ez az ok ismét csak akkor létezhetik és determinálható működésre, ha valamely más ok determinálja létezésre és működésre, amelynek létezése szintén véges és határolt, és így tovább a végtelenig. Bizonyítás Mindent, ami létezésre és működésre van determinálva, Isten determinált így (a 26. tétel és a 24. tétel köv., tétele szerint). Ámde aminek létezése véges és határolt, azt nem hozhatta létre Isten valamely attribútumának feltétlen természete. Mert ami Isten valamely attribútumának feltétlen természetéből következik, a végtelen és örök (a 21. tétel szerint). Annak tehát Istenből vagy Isten valamely attribútumából kellett következnie, amennyiben valamely modusz által afliciáltnak tekintjük; mert a szubsztancián és a moduszokon kívül nincs semmi (az 1. axióma s a 3. és 5. definíció szerint), a moduszok pedig (a 25. tétel köv. tétele szerint) csak az attribútumok affekciói. Ámde Istenből vagy Isten valamely attribútumából, amennyiben ezt örök és végtelen módosulás afficiálta, szintén nem következhetett (a 22. tétel szerint). Annyiban kellett tehát következnie, vagy létezésre és működésre determináltatnia Istentől vagy valamely attribútumától, amennyiben ez oly módosulás által módosul, amely véges és határolt létezésű. Ez volt az első. Azután ezt az okot, vagyis ezt a moduszt (ugyanazon az alapon, amelyen ennek a tételnek első részét már bebizonyítottuk), újra más olyan oknak kellett determinálnia, amelynek létezése 11
ugyancsak véges és határolt, ez utóbbit (ugyanazon az alapon) ismét másnak, s mindig így tovább (ugyanazon az alapon) a végtelenig. E. k. b. Megjegyzés Minthogy Istennek bizonyos dolgokat közvetlenül kellett létrehoznia - tudniillik azokat, amelyek szükségszerűen következnek feltétlen természetéből -, más dolgokat (17) pedig ezeknek az elsőknek a közvetítésével - amelyek azonban Isten nélkül sem nem lehetnek, sem föl nem foghatók-, ebből először is az következik, hogy Isten a tőle közvetlenül létrehozott dolgoknak feltétlenül legközelebbi oka, nem pedig, mint mondani szokták, (18) saját nemükben legközelebbi oka. Mert Isten okozatai okuk nélkül sem nem lehetnek, sem föl nem foghatók (a 15. tétel és a 24. tétel köv. tétele szerint). Másodszor következik, hogy Isten tulajdonképp nem mondható az egyes dolgok távoli okának, hacsak nem azért, hogy megkülönböztessük őket azoktól, amelyeket közvetlenül hozott létre, vagy helyesebben, amelyek feltétlen természetéből következnek. Mert távoli okon az olyan okot értjük, amely az okozattal semmi módon nincs összekapcsolva. Ám de minden, ami van, Istenben van, s olyképpen függ Istentől, hogy nélküle sem nem lehet, sem föl nem fogható. 17 E mondattal kapcsolatban két dolgot kell megjegyezni. Az első az, hogy a más dolgok (et alia) emendatio a NS alapján (SO II. 352. sk. o.). A másodika mondat értelmezésére vonatkozik. Gebhardt és Wolfson a mondat első felét a közvetlen, a második felét a közvetett végtelen moduszokra való utalásként értelmezi, míg Gueroult és Curley amellett érvel, hogy az első utalása közvetlen és közvetett végtelen moduszokra céloz, a második pedig a véges moduszokra.
29. TÉTEL A természetben nincs semmi esetleges: minden az isteni természet szükségszerűségétől kapja determináltságát bizonyos módon való létezésre és működésre. Bizonyítás Minden, ami van, Istenben van (a 15. tétel szerint): Isten pedig nem mondható esetleges dolognak. Mert (a 11. tétel szerint) szükségszerűen és nem esetlegesen létezik. Azután az isteni természet moduszai szintén szükségszerűen, nem pedig esetlegesen következtek belőle (a 16. tétel szerint), éspedig akár amennyiben (a 21. tétel szerint) feltétlenként, akár amennyiben (a 27. tétel szerint) (19) bizonyos módon cselekvésre determináltként tekintjük az isteni természetet. Továbbá, Isten e moduszoknak nemcsak annyiban oka, amennyiben egyszerűen léteznek (a 24. tétel köv. tétele szerint), hanem annyiban is (a 26. tétel szerint), amennyiben valamely működésre determináltként tekintjük őket. Mert ha Isten nem determinálta őket (ugyanazon tétel szerint), akkor lehetetlen, nem pedig esetleges, hogy saját maguk determinálják magukat, s megfordítva (a 27. tétel szerint), ha Isten determinálta őket, akkor lehetetlen, nem pedig esetleges, hogy saját maguk índeterminálttá tegyék magukat. Ennél fogva az isteni {71} természet szükségszerűsége determinál mindent, de nem csupán létezésre, hanem bizonyos módon való létezésre és működésre is, és semmi sem történik esetlegesen. E. k. b. 18 Spinoza itt minden bizonnyal A. Heereboordnak, a korabeli protestáns skolasztika egyik képviselőjének okságelméletére céloz. Lásd Gueroult I. 255. o.; Boros 89. sk o. 19 Mind az OP, mind a NS a 27. tételre utal. Gueroult szerint ez évidemment une erreur, Curley pedig ennek nyomán megváltoztatja a szövegbeli utalást. Mivel azonban mindkét elsődleges szövegforrás 27-et hoz, nem tartanám szerencsésnek a szövegbeli változtatást.
Megjegyzés Mielőtt továbbmegyek, e helyütt ki akarom fejteni, vagy, helyesebben, figyelmeztetni akarok rá, mit kell értenünk a „létrehozó természeten", s mit a „létrehozott természeten" (20) Mert az eddigiekből, azt hiszem, kitetszik már, hogy létrehozó természeten azt kell értenünk, ami önmagában van, s amit önmaga révén fogunk föl, vagyis a szubsztanciának olyan attribútumait, amelyek örök és végtelen lényeget fejeznek ki, azaz (a 14. tétel 1. köv. tétele és a 17. tétel 2. köv. tétele szerint) Istent, amennyiben szabad okként tekintjük. Létrehozott természeten pedig mindazt értem, ami Isten természetének, vagyis Isten bármely attribútumának szükségszerűségéből következik, azaz Isten attribútumainak valamennyi moduszát, amennyiben oly dolgokként tekintjük őket, amelyek Istenben vannak, s Isten nélkül nem lehetnek, s föl sem foghatók. 20 Natura narturans és Natura naturata. Szemere Samu a teremtő s a teremtett természetfordítást választotta, nyilvánvalóan azért, hogy a jelzett szóból képzett folyamatos, illetve befejezett melléknévi igenevet, mint jelzőt nagyjából reprodukálja a magyar szövegben is. Megfeledkezett azonban arról, hogy „teremteni" a magyarban a latin creare fordítása, márpedig a spinozai fogalompár kifejezetten a „teremtő-teremtmény" fogalompár kizárása céljából született meg. Curley megtartja a latin kifejezéseket, Appuhn Nature Naturante-ot és Nature Naturée-t ír, Baensch naturende Naturt és genaturte Naturt alkalmaz. Vagyis más nyelveken sem könnyű megtalálnia helyes megoldást. Lásd még Boros Gábor: Spinoza: Etika. In: 33 híres bölcseleti mű. Budapest, Móra, 1995, 162. skk.
30. TÉTEL Az értelemnek, akár aktuálisan véges, akár aktuálisan végtelen, (21) Isten attribútumait és Isten affekcióit kell tartalmaznia, és semmi mást. 21 Intellektus actu finitus, aut actu infinitus. Gueroult-t megelőzően a fordítók egyöntetűen a Szemere Samu által is követett-s általunk itt átvett-megoldást alkalmazták, azaz a mondatot hallgatólagosan Intelledru, actu frnitus, aut actu infinitus kezdetűnek tekintették. Gueroult-s őt követve Curley-a tétel megfogalmazását a 31. tételéhez közelítik (Intellectus adu, sive is finitus sit, sive infinitus.), s ennek megfelelően az ő fordítási javaslatuk a következő. „Az aktuális értelemnek, akár véges, akár végtelen.„
Bizonyítás 12
Az igaz ideának meg kell egyeznie ideátumával (a 6. axióma szerint), azaz (amint magától értetődik) amit az értelem objektív módon (22) tartalmaz, annak szükségképp meg kell lennie a természetben. Ámde a természetben (a 14. tétel köv. tétele szerint) csak egy szubsztancia van, tudniillik Isten, s csak azok az affekciók, amelyek (ugyanazon tétel szerint) Isten nélkül nem lehetnek, s föl sem foghatók. Az értelemnek tehát, akár aktuálisan véges, akár aktuálisan végtelen, Isten attribútumait és Isten affekcióit kell tartalmaznia, semmi mást. E. k. b. 22 Objective. Az „objektív" terminus jelentése a XVII. században a mai jelentés ellentéte. „Objektív realitáson" valami mentálisat kell értenünk, vagy az ideát, amennyiben tárgyra vonatkozik, vagy az elmén kívüli tárgy ideabeli realitását. Az objektív realitás ellentéte a „formális realitás”, ami annyiban illet meg egy dolgot, amennyiben a neki megfelelő természetben létezik. A Föld, mint a Naprendszerben keringő bolygó, formális realitás, az ideámban megjelenő Föld ellenben objektív. A Föld ideája formális realitás, amennyiben, mint elmém, gondolkodásom moduszát tekintem, ám amennyiben a „Föld" nevű kiterjedt dolgot reprezentáló ideaként tekintem, annyiban azt mondjuk, objektív realitása van. Ám ezzel még semmit nem mondtunk arról, létezik-e a „Föld" nevű kiterjedt dolog.
31. TÉTEL Az aktuális értelmet, akár véges, akár végtelen, miként az akaratot, a vágyat, a szeretetet stb. is, a létrehozott természethez, nem pedig a létrehozó természethez kell sorolni. Bizonyítás {72} Az értelmen ugyanis (amint magától értetődik) nem a feltétlen gondolkodást értjük, hanem csak a gondolkodásnak bizonyos moduszát, amely különbözik olyan más moduszoktól, mint a vágy, a szeretet stb. A gondolkodásnak ezt a moduszát ennél fogva (az 5. definíció szerint) a feltétlen gondolkodás által kell fölfogni, tudniillik (a 15. tétel és a 6. definíció szerint) Isten valamely attribútuma által, amely a gondolkodás örök és végtelen lényegét fejezi ki, olyképp kell fölfogni, mint ami ez attribútum nélkül nem lehet, s föl sem fogható. S ezért (a 29. tétel megjegyzése szerint) a létrehozott, nem pedig a létrehozó természethez kell azt sorolni, miként a gondolkodás többi moduszát is. E. k. b. Megjegyzés Nem azért beszélek itt aktuális értelemről, mintha megengedném, hogy van potenciális értelem is. De mivel el akarok kerülni mindennemű zavarosságot, csak olyan dologról akartam beszélni, amelyről a lehető legvilágosabb ideánk van, tudniillik magáról a megértésről, amely minden másnál világosabb előttünk. Mert nem érthetünk meg semmit úgy, hogy az ne járulna hozzá a megértés tökéletesebb megismeréséhez. 32. TÉTEL Az akarat nem nevezhető szabad oknak, hanem csak szükségszerű oknak. Bizonyítás Az akarat csupán a gondolkodásnak bizonyos modusza, csakúgy, mint az értelem; ennél fogva (a 28. tétel szerint) bármely egyes akarás csak úgy létezhetik és determinálható működésre, ha valamely más ok determinálja, ezt ismét más, s így tovább a végtelenig. Mert ha feltesszük, hogy az akarat végtelen, akkor is Istennek kellett azt létezésre és működésre determinálnia, nem annyiban, amennyiben Isten feltétlenül végtelen szubsztancia, hanem amennyiben megvan az az attribútuma, amely a gondolkodásnak végtelen és örök lényegét fejezi ki (a 23. tétel szerint). Bárhogy fogjuk is fel, tehát az akaratot, akár végesnek, akár végtelennek, mindenképp okot követel, amely létezésre és működésre determinálja; s ezért (a 7. definíció szerint) nem nevezhető szabad oknak, hanem csak szükségszerű vagy kényszerített oknak. E. k. b. 1. KÖVETKEZTETETT TÉTEL {73} Ebből következik, először is, hogy Isten nem az akarat szabadságától vezérelve működik. 2. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Másodszor az következik, hogy akarat és értelem úgy viszonyulnak Isten természetéhez, mint a mozgás és nyugalom, és általában, mint az összes természeti dolgok, amelyeket (a 29. tétel szerint) Istennek kell bizonyos módon való létezésre és működésre determinálnia. Mert az akaratnak, mint minden másnak, okra van szüksége, amely bizonyos módon való létezésre és működésre determinálja. S noha az adott akaratból vagy értelemből (23) végtelen sok dolog következik, azért még éppoly kevéssé mondhatjuk, hogy Isten akaratának szabadságából cselekszik, mint ahogyan azért, mert a mozgásból és nyugalomból is következnek dolgok (hiszen ezekből is végtelen sok dolog következik), nem mondhatjuk, hogy Isten a mozgás és nyugalom szabadságától vezérelve cselekszik. Ezért az akarat nem tartozik inkább Isten természetéhez, mint a többi természeti dolog, hanem éppúgy viszonylik hozzá, mint a mozgás és nyugalom és minden más, amirí5l kimutattuk, hogy az isteni természet szükségszerűségéből következik, s hogy ugyanez determinálja bizonyos módon való létezésre és működésre. 23, Ex data voluntate, sive intellectu infinita sequantur. A szokásos „egy adott akaratból” fordítás helyett azért választottam a határozott névelőst, mert értelmezésem szerint Spinoza itt, mint a végtelen moduszokról beszél az értelemről és akaratról. Ezt valószínűsíti a mozgás-nyugalommal vont analógia, s az az állítás is, hogy végtelen sok dolog következik belőlük.
33. TÉTEL A dolgokat Isten semmilyen más módon és más rendben nem hozhatta létre, mint ahogyan létrehozta. Bizonyítás Minden dolog ugyanis szükségszerűen következett Isten adott természetéből (a 16. tétel szerint), és az isteni természet szükségszerűségétől kapta determináltságát bizonyos módon való létezésre és működésre (a 29. tétel 13
szerint). Ha tehát a dolgok más természetűek lehetnének, vagy más módon volnának determinálhatók működésre, úgy, hogy a természet rendje másnemű volna, akkor Isten természete is más lehetne, mint amilyen valójában; ám így (a 11. tétel szerint) ennek is léteznie kellene, s következőleg két vagy több Isten is lehetne, ez pedig (a 14. tétel 1. köv. tétele szerint) képtelenség. Tehát a dolgokat Isten semmilyen más módon és más rendben stb. E. k. b. 1. megjegyzés {74} Minthogy napnál világosabban kimutattam, hogy egyáltalában semmi sincs a dolgokban, aminél fogva esetlegesnek mondhatnánk őket, most néhány szóval meg akarom magyarázni, mit kell az esetlegesen értenünk; de még ez előtt megmagyarázom, mit kell a szükségszerűn és a lehetetlenen értenünk Szükségszerűnek vagy lényegénél, vagy okánál fogva mondunk egy dolgot. Valamely dolog létezése ugyanis vagy a dolog lényegébo"1 és definíciójából, vagy az adott hatóokból szükségszerűen következik Ugyanezekből az okokból, mondunk azután lehetetlennek egy dolgot; tudniillik vagy, mert lényege, azaz definíciója ellentmondást tartalmaz, vagy, mert nincs semmiféle külső ok, amely ily dolog létrehozására volna determinálva. Esetlegesnek azonban csupáncsak ismeretünk hiányosságára való tekintettel mondunk egy dolgot. Mert az olyan dolgot, amelyről nem tudjuk, hogy lényege ellentmondást tartalmaz-e, vagy amelyről biztosan tudjuk ugyan, hogy nem tartalmaz ellentmondást, de létezéséről mégsem állíthatunk semmi bizonyosat, mert az okok rendje rejtve van előttünk: az ilyen dolgot sohasem tekinthetjük sem szükségszerűnek, sem lehetetlennek, s ezért vagy esetlegesnek, vagy lehetségesnek nevezzük 2. megjegyzés Világosan következik az előzőekből, hogy Isten a dolgokat a legfőbb tökéletességgel hozta létre, mert hiszen szükségképpen következtek az adott legtökéletesebb természetből: S emiatt nem is éri Istent semminemű tökéletlenség vádja, mert épp tökéletessége kényszerített bennünket erre az állításra. Sőt ennek ellenkezőjéből világosan következnék (amint az imént kimutattam), hogy Isten nem a legnagyobb mértékben tökéletes. Mert hiszen ha a dolgok más úton jöttek volna létre, Istennek másféle természetet kellene tulajdonítanunk, eltérőt attól, amelyet, a legtökéletesebb lényt vizsgálván kénytelenek vagyunk neki tulajdonítani. Nem kételkedem azonban, hogy sokan képtelenségként vetik el ezt a véleményt, s nem hajlandók közelebbről megvizsgálni, éspedig azért nem, mert megszokták, hogy Istennek másnemű szabadságot tulajdonítanak, nagyon eltérőt attól, amelyet (a 7. definícióban) jellemeztünk; tudniillik feltétlen akaratot. De nem kételkedem abban sem, hogy ha elmélkednének a dologról, és helyesen mérlegelnék bizonyításaink sorát, végül teljesen elvetnék azt a fajta szabadságot, amelyet most tulajdonítanak {75} Istennek, nemcsak mert gyerekes, hanem azért is, mert nagy akadálya a tudománynak Nem is kell itt megismételnem azt, amit a 17. tétel megjegyzésében mondottam. De kedvükért mégis kimutatom még a következőt: ha megengedjük is, hogy Isten lényegéhez hozzátartozik az akarat, Isten tökéletességéből mindamellett mégis az következik, hogy nem teremthette más módon és másrendben a dolgokat. Ezt könnyű is lesz kimutatnunk, ha először is megvizsgáljuk azt, amit maguk is megengednek, hogy tudniillik csak Isten rendelésétől és akaratától függ, hogy minden dolog az, ami. Mert különben Isten nem volna minden dolog oka. Az után, hogy Isten minden határozatát Isten maga öröktől fogva szentesítette. Mert különben Istent tökéletlenséggel és állhatatlansággal lehetne vádolni. Mivel mármost az örökkévalóságban nincs mikor, előtt, után, ebből, tudniillik magából Isten tökéletességéből, az következik, hogy Isten soha nem határozhat, és soha nem határozhatott mást, vagyis Isten nem volt a maga határozatai előtt, s nem lehet nélkülük. De azt mondják, ha föltesszük is, hogy Isten a dolgok más természetét alkotta volna meg, vagy hogy öröktől fogva mást határozott volna a természetről és ennek rendjéről, ebből még nem következnék semmiféle tökéletlenség Istenre nézve. Ám ha ezt mondják, ezzel megengedik, hogy Isten megváltoztathatja határozatait. Mert ha Isten mást határozott volna a természetről és rendjéről, mint amit határozott, azaz ha mást akart és gondolt volna a természetről, akkor szükségképpen más értelme lett volna, mint most, s akarata is más lett volna, mint most. Ha pedig szabad másnemű értelmet és másnemű akaratot tulajdonítani Istennek anélkül, hogy lényege és tökéletessége bármiképp megváltoznék, miért ne változtathatná most meg határozatait a teremtett dolgokra nézve, s miért ne maradhatna mégis éppoly tökéletes? Hiszen lényege és tökéletessége szempontjából mindegy, hogyan gondoljuk el értelmét és akaratát a teremtett dolgokra és rendjükre vonatkozóan. Azután meg valamennyi filozófus, akit ismerek, megengedi, hogy Istenben nincs potenciális értelem, hanem csak aktuálisan. Minthogy pedig Istennek sem értelme, sem akarata nem különbözik lényegétől - ezt is megengedik mindnyájan -, ezért ebből is következik, hogy ha Istennek valósággal más értelme és más akarata lett volna, lényege is szükségképpen más volna; s ennélfogva (amint kezdettől fogva következtettem) ha Isten másként alkotta volna meg {76} a dolgokat, mint ahogyan most vannak, akkor Isten értelme és akarata, azaz (amint megengedik) lényege szükségképpen más volna [NS: mint most]. Ez pedig képtelenség. 24 Lásd például Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról. III. AT 47.
Minthogy tehát Isten nem teremthette a dolgokat más módon és más rendben, e megállapítás igazsága pedig Isten legfőbb tökéletességéből következik, valóban semmiféle józanész nem képes velünk elhitetni, hogy Isten nem akar mindent, ami értelmében van, ugyanazzal a tökéletességgel megteremteni, amellyel megérti. Ámde azt fogják mondani, a dolgokban nincs sem tökéletesség, sem tökéletlenség, hanem az, amiért tökéletesnek vagy tökéletlennek, jónak vagy rossznak mondjuk őket, egyedül Isten akaratától függ. Ezért, ha Isten akarta volna, megtehette volna, hogy az, ami most tökéletesség, a legnagyobb tökéletlenség volna, és megfordítva. Ámde mi 14
egyéb ez, mint nyílt állítása annak, hogy Isten, aki azt, amit akar, szükségképpen megérti, akaratával megteheti, hogy másképp értse a dolgokat, mint ahogyan érti. Ez (amint az imént kimutattam) nagy képtelenség. Ezért érvelésüket ellenük fordíthatom ilyenképpen. Minden Isten hatalmától függ. Hogy tehát a dolgok másként viselkedhessenek, Isten akaratának is szükségképpen másként kellene viselkednie; ámde Isten akarata nem viselkedhetik másként (amint az imént teljes világossággal kimutattuk Isten tökéletességéből). Ennél fogva a dolgok sem viselkedhetnek másként. Megvallom, ez a vélemény, amely mindent Isten valamilyen közömbös akaratának vet alá, s amely szerint minden Isten tetszésétől függ, (25) kevésbé tér el az igazságtól, mint azoknak a véleménye, akik azt állítják, hogy Isten mindent a jónak szempontjából tesz. Mert ezek, úgy látszik, föltesznek valamit Istenen kívül, ami nem függ Istentől, amire Istenalkotás közben, mint egy mintaképre tekint, vagy ami felé, mint valami cél felé törekszik. De ezzel valójában nem tesznek egyebet, mint hogy Istent a végzetnek vetik alá, aminél nagyobb képtelenséget pedig nem lehet állítani Istenről, akiről kimutattuk, hogy első és egyetlen szabad oka valamennyi dolog lényegének és létezésének. Tehát nem szükséges, hogy e képtelenség megcáfolására pazaroljam időmet. 25 A legkézenfekvőbb itt Descartes-ra gondolni, például a hatodik sorozat ellenvetésre adott válaszokra, AT 435. sk. o. E nézet vehemens kritikáját illetően lásd Leibniz Metafizikai értekezését.
34. TÉTEL Isten hatóképessége maga Isten lényege. Bizonyítás {77} Mert Isten lényegének puszta szükségszerűségéből következik, hogy Isten oka önmagának (a 11. tétel szerint) és (a 16. tétel s ennek köv. tétele szerint) minden dolognak. Isten hatóképessége tehát, amelynél fogva ő maga és minden dolog van és cselekszik, maga Isten lényege. E. k. b. 35. TÉTEL Mindaz, amit Isten hatalmában lévőként fogunk föl, szükségszerű. Bizonyítás Mert mindannak, ami Isten hatalmában van (az előző tétel szerint), úgy kell benne foglaltatnia lényegében, hogy ebből szükségszerűen következzék, s ezért szükségszerű. E. k. b. 36. TÉTEL Semmi sem létezik, aminek természetéből valamilyen okozat ne következnék. Bizonyítás Minden, ami létezik, Isten természetét, vagyis lényegét fejezi ki bizonyos és meghatározott módon (a 25. tétel köv. tétele szerint), azaz (a 34. tétel szerint) minden, ami létezik, Isten hatóképességét, amely minden dolog oka, fejezi ki bizonyos és meghatározott módon, és ezért (a 16. tétel szerint) mindenbe valamilyen okozatnak kell következnie. E. k. b. FÜGGELÉK Az eddigiekben kifejtettem Isten természetét és tulajdonságait: hogy szükségszerűen létezik; hogy egyetlen; hogy egyedül. természetének szükségszerűségénél fogva van és cselekszik; hogy minden dolognak szabad oka, s hogy mi módon az; hogy minden Istenben van, s úgy függ tőle, hogy nélküle semmi sem lehet, és semmi föl nem fogható; s végül, hogy Isten mindent előre meghatározott, ám nem az akarat szabadságától, vagyis abszolút tetszésétől vezérelve, hanem Isten feltétlen természetéből, vagyis végtelen hatóképességéből fakadóan. Igyekeztem tavábbá mindenütt, ahol alkalmam nyílott rá, eltávolítani azokat az előítéleteket, amelyek meggátolhatnák bizonyításaim megértését. Minthogy azonban még sok előítélet megmaradt, amely ugyancsak, sőt a legnagyobb mértékben meggátolhatta és meggátolhatja, hogy az emberek felfoghassák a dolgoknak általam kifejtett kapcsolatát, ezért érdemesnek láttam, hogy itt az ész vizsgálata alá vonjam őket. És minthogy valamennyi előítélet, {78} amelyet itt tárgyalni szándékozom, attól az egytől függ, hogy tudniillik az emberek általában fölteszik, hogy a természeti dolgok mind, csakúgy, mint maguk az emberek, valamilyen célból cselekszenek, sőt bizonyosnak veszik, hogy Isten maga mindent valamilyen cél felé irányít - hiszen azt mondják: Isten mindent az emberért alkotott, az embert pedig azért alkotta, hogy Istent tisztelje -, ezért tehát mindenekelőtt ezt az egy előítéletet veszem majd szemügyre. (26) Először azt keresem majd, mi az oka annak, hogy a legtöbben belenyugszanak ebbe az előítéletbe, s mindnyájan természettől fogva annyira hajlandók azt elfogadni. Azután kimutatom majd hamisságát, s végül azt, hogyan származtak belőle az előítéletek a jóról és rosszról, az érdemről és bűnről, a dicséretről és gáncsról, a rendről és zavarról, a szépségről és rútságról s más effélékről. Ám nem itt van a helye annak, hogy levezessük ezeket az emberi elme természetéből. Itt elég lesz, ha azt veszem alapul, amit mindenkinek el kell ismernie, ugyanis azt, hogy az emberek valamennyien a dolgok okainak ismerete nélkül születnek, s hogy mindenkiben megvan a vágy a maga hasznának keresésére, s ennek tudatában is van. Mert ezekből először az következik, hogy az emberek szabadnak vélik magukat, hiszen tudatuk van akarásaikról és vágyaikról, míg az okokra, amelyek vágyakozásra és akarásra késztetik őket, mivel nem ismerik őket, álmukban sem gondolnak. Másodszor az következik, hogy az emberek mindent valami cél érdekében tesznek, tudniillik azért a haszonért, amelyet megszerezni vágynak. Innen van, hogy a végzett dolgoknak mindig csak célokat kívánják tudni, s mihelyt megtudták, megnyugszanak, nyilvánvalóan azért, mert nem találnak okot további kérdezősködésre. Ha pedig ezeket a célokat nem tudhatják meg másoktól, csak az marad hátra számukra, hogy önmaguk felé forduljanak, és oly célokra gondoljanak, amilyenek őket szokták hasonló dolgokra determinálni, s így szükségképpen a maguk gondolkodásmódja szerint ítélik meg a mások gondolkodásmódját. Minthogy továbbá magukban és a külső világban sok eszközt találnak, amely nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy hasznukat elérjék - úgy találják például, hogy a szem látásra, a fogak rágásra, a növények és állatok táplálékul szolgálnak; a Nap arra való, hogy világítson, a tenger arra, hogy halakat tápláljon [NS: és hasonlóan majd minden dolog esetében, melyek 15
természetes okait illetően kételkedni nincs okunk] -, ezért minden természeti dolgot mintegy eszköznek tekintenek a maguk hasznára. S mivel tudják, hogy ezeket az eszközöket készen találták, nem pedig maguk készítették őket, okuk volt azt hinni, hogy valaki más készítette azokat az eszközöket az ő használatukra. Mert miután a dolgokat eszközöknek {79} tekintették, nem hitték, hogy azok önmaguk készítették magukat, hanem azokból az eszközökből, amelyeket maguknak szoktak készíteni, azt kellett következtetniük, hogy van a természetnek egy vagy több, emberi szabadsággal fölruházott kormányzója, akik az emberek minden szükségletéről gondoskodtak, s mindent az ő használatukra alkottak. S e kormányzók gondolkodásmódját is, mivel soha semmit nem hallottak róla, a maguk gondolkodásmódja szerint kellett megítélniük Ennélfogva azt állították, hogy az istenek mindent az emberek hasznára intéznek, hogy ezzel lekötelezzék maguknak az embereket, s ezek viszont a legnagyobb tiszteletben tartsák őket. 26 E teleologikus előítélet középkori megjelenésér&1 lásd Wolfson I. 442--440. o.; arról, hogy ez az érvelés bizonyos értelemben még Descartes ellen is irányul, lásd Gueroult I. 398-400. o.
Ezért történt, hogy ki-ki a maga gondolkodásmódja szerint az istentiszteletnek más-más módját gondolta ki, hogy Isten őt jobban szeresse a többieknél, s az egész természetet az ő vak ösztönének és telhetetlen kapzsiságának javára igazgassa. Ily módon ez az előítélet babonává változott át, s mély gyökeret vert az elmékben. Ez volt az oka annak, hogy az emberek legfőbb törekvése minden dolog célokainak megismerésére és megmagyarázására irányult. De míg azt igyekeztek kimutatni, hogy a természet nem tesz semmi hiábavalót (azaz semmi olyat, ami nem az emberek hasznára szolgál), úgy látszik, csupán azt mutatták ki, hogy a természet meg az istenek éppoly esztelenek, mint az emberek. Mert lássuk csak, mire jutottak! A természetben sok hasznos jelenség mellett sok károst is kellett találniuk, viharokat, földrengést, betegségeket stb., s ezeket abból származtatták, hogy az istenek [NS: akiket önmagukhoz hasonlónak tekintettek) haragra gerjedtek, mert az emberek megsértették őket, vagy a kultuszban vétkeztek ellenük. S noha a tapasztalat mindennap megcáfolta ezt, és számtalan példával mutatta, hogy hasznos és káros dolgok különbség nélkül érik a jámbort csakúgy, mint az istentelent, az emberek mégsem tudtak szabadulni a meggyökerezett előítélettől. Mert könnyebb volt számukra ezt is a többi ismeretlen dolog közé számítani, amelyek hasznát nem ismerték, s megmaradni a tudatlanságnak meglévő, velük született állapotában, mint azt az egész épületet ledönteni, s újat kieszelni. Ezért bizonyosnak mondották, hogy az istenek ítélkezései messze meghaladják az ember fölfogóképességét, s ez bizonyára már egymaga is azt okozhatta volna, hogy az igazság mindörökre rejtve marad az emberiség előtt, ha a matematika, amely nem célokkal foglalkozik, hanem csak az idomok lényegével és tulajdonságaival, az igazság más normáját nem mutatta volna meg az embereknek. S a matematikán kívül más okokra is rá lehetne mutatni (felsorolásuk itt felesleges), amelyek lehetővé tették, hogy az emberek (NS: noha az egész emberi nemhez viszonyítva csak igen kevesen] felfigyeljenek {80} ezekre az általános előítéletekre, s eljussanak a dolgok igaz megismeréséhez. Az eddigiekben eléggé kifejtettem, amiről elsősorban szólni akartam. Azt kimutatni, hogy a természetnek nincsen semmiféle maga elé tűzött célja, s hogy valamennyi célok csak az emberek kitalálása, nem kell sok szót vesztegetni. Mert azt hiszem, ez eléggé nyilvánvaló azokból az alapokból és okokból, amelyekből ezt az előítéletet származtattam, valamint a 16. tételből s a 32. tétel következtetett tételeiből is, s azon kívül mindazokból a tételekből, amelyekben kimutattam, hogy minden dolog a természetnek bizonyos örök szükségszerűsége és legfőbb tökéletessége szerint megy végbe. Még hozzáteszem azt is, hogy ez a célról szóló tanítás teljesen feje tetejére állítja a természetet. Mert ami valójában ok, azt okozatnak tekinti, és viszont. Azután ami természete szerint korábbi, azt későbbinek veszi. S végül azt, ami a legfőbb és legtökéletesebb, a legtökéletlenebbre változtatja. Mert (mellőzve a két előbbit, mivel maguktól nyilvánvalók) amint a 21., 22. és 23. tételből nyilvánvaló, az az okozat a legtökéletesebb, amelyet Isten közvetlenül hoz létre, s valamely dolog annál tökéletlenebb, minél több közbenső okra van szükség létrehozásához. Ha azonban azok a dolgok, amelyeket Isten közvetlenül hozott létre, azért lettek, hogy Isten elérje a maga célját, akkor a végsők, amelyek kedvéért az elsők létrejöttek, szükségképpen a legkiválóbbak lennének. Azután ez a tanítás megszünteti Isten tökéletességét. Mert ha Isten egy cél kedvéért cselekszik, szükségképp olyasmire törekszik, amit nélkülöz. S ámbár a teológusok és metafizikusok különbséget tesznek a szükségből fakadó cél és a hasonlósági céli (27) között, mégis elismerik, hogy Isten mindent önmagáért, nem pedig a teremtendő dolgok végett tett. Hiszen a teremtés előtt nem mutathatnak rá Istenen kívül semmi olyasmire, ami végett Isten cselekednék, s így szükségképp kénytelenek elismerni, hogy Isten nélkülözte és kívánta azokat a dolgokat, amelyek kedvéért eszközöket akart készíteni. Ez magában világos. Azt sem kell itt említetlenül hagynunk, hogy e tanítás hívei, akik a dolgok céljainak megjelölésével szellemüket akarták fitogtatni, e tanításuk bizonyítására új érvelési módhoz folyamodtak, tudniillik nem a lehetetlenségre, hanem a tudatlanságra való visszavezetéshez. Ez arra vall, hogy nem volt más eszközük-tanításuk bizonyítására. Mert ha, példának okáért, a háztetőről kő esett le valakinek a fejére, s megölte őt, akkor a következőképp fogják bizonyítani, hogy a kő avégett esett le, hogy az embert megölje: ha Isten akarata szerint nem ebből a célból esett volna le, hogyan hathatott volna véletlenül össze annyi körülmény (mert gyakran sok körülmény hat egyszerre)? {81} Azt fogod talán válaszolni: azért történt így, mert szél fújt, s az ember épp arrafelé járt. De azt kérdezik majd: miért fújt akkor a szél? S miért járt épp akkor arrafelé az az ember? Ha most azt feleled: azért támadt a szél, mert az előző napon, amikor még szélcsend volt, a tenger háborogni kezdett, az illetőt pedig meghívta barátja; akkor újra kérdezik majd, mert a kérdezésnek se vége, se hossza: miért háborgott a tenger, s miért kapott az ember épp akkor meghívást? És így tovább kérdezik majd vég nélkül az okok okait, amíg Isten akaratához, azaz a tudatlanság azilumába nem menekül az ember. Éppígy ámulnak, ha az emberi test alkotmányát látják. S mivel e nagy művészet 16
okait nem ismerik, arra következtetnek majd, hogy a szervezet nem mechanikus úton jött létre, hanem isteni vagy természetfeletti művészet alkotta meg, s oly módon rendezte be, hogy az egyik rész ne sértse a másikat. (28) És innen van, hogy aki a csodák igazi okait kutatja, s a természet dolgait, mint tudós megérteni, nem, pedig mint balga bámulni igyekszik, azt mindenütt eretneknek és istentelennek tartják az olyanok, akiket a tömeg mintegy a természet és az istenek tolmácsaiként imád. Mert tudják, hogy a tudatlanság megszűntével megszűnik az ámulat is, azaz egyetlen eszközük érvelésükhöz és tekintélyük megóvására. De nem folytatom ezt, s rátérek arra, amit harmadsorban akarok itt kifejteni. 27 Lásd Wolfson I. 432. o. 28 Wolfson (I. 434-436. o.) Maimonidészen keresztül Cicero De Natura Deorumjáig vezeti vissza ezt az érvet.
Miután az emberek elhitették magukkal, hogy minden, ami történik, őértük történik, minden egyes dologban azt kellett a legfontosabbnak ítélniük, ami rájuk nézve a leghasznosabb, s azt kellett a legbecsesebbnek tartaniuk, ami a legkellemesebben érintette őket. Ezért kellett a dolgok természetének magyarázatára oly fogalmakat alkotniuk, mint jó, rossz, rend, zavar, meleg, hideg, szépség és rútság, s minthogy szabadoknak tartják magukat, ebből fakadóan alakultak ezek a fogalmak: dicséret, gáncs, bűn és érdem. Az utóbbiakról később, az emberi természet vizsgálata után szólok, (29) az előbbieket azonban itt akarom röviden kifejteni. Mindazt ugyanis, ami az egészséget és az Isten tiszteletét szolgálja, az emberek jónak nevezték, ami pedig ezzel ellenkezik, azt rossznak. És mivel azok, akik nem értik meg a dolgok természetét, hanem csak képzelik a dolgokat, nem állítanak semmit a dolgokról, a képzeletet pedig értelemnek {82} veszik, ezért szilárdan hiszik, hogy rend lakozik a dolgokban, holott nem ismerik sem a dolgok, sem önmaguk természetét. Mert ha a dolgok olyanok, hogy amikor érzékeink megjelenítik őket, könnyen el tudjuk őket képzelni, s ennél fogva könnyen emlékezünk is rájuk, akkor azt mondjuk, hogy a dolgok jól rendezettek, míg ellenkező esetben azt mondjuk, hogy rosszul rendezettek, vagyis zavarosak. S minthogy mindenekfölött azok a dolgok kellemesek nekünk, amelyeket könnyen el tudunk képzelni, ezért az emberek a rendet jobban szeretik a zavarnál, mintha a rend a természetben a képzeletünkre való vonatkozás nélkül is volna valami. S azt mondják, Isten mindent rendben teremtett, s ekként Istennek képzeletet tulajdonítanak anélkül, hogy maguk tudnának róla - hacsak nem teszik fel, hogy Isten, előre gondoskodva az emberi képzeletről, olyképpen rendezett el minden dolgot, hogy a legkönnyebben lehessen elképzelni; s talán fenn sem akadnak azon, hogy végtelen sok dolog van, amely erősen meghaladja képzeletünket, s igen sok, amely ezt, gyengeségénél fogva, összezavarja. De erről elég ennyi. A többfogalom pedig szintén nem egyéb, mint az elképzelés módjai, amelyek különféleképpen afficiálják a képzeletet, ám a tudatlanok mégis a dolgok fő attribútumainak tekintik őket. Mert, amint már mondottuk, azt hiszik, hogy minden dolog értük jött létre; s valamely dolog természetét jónak vagy rossznak, épnek vagy rothadtnak és romlottnak mondják a szerint, hogyan afficiálja őket. Például, ha a mozgás, amelyet a szemmel észrevett tárgyak közölnek az idegekkel, az ember jóérzését szolgálja, akkor azokat a tárgyakat, amelyek azt okozzák, szépnek mondják, ha az ellenkező mozgást támasztják, rútnak. Azokat azután, amelyek az orron át ingerlik érzékünket, illatosnak vagy bűzhödtnek mondják, azokat, amelyek a nyelven át, édesnek vagy keserűnek, jóízűnek vagy ízetlennek stb. Azokat pedig, amelyek tapintás révén, keménynek vagy lágynak, érdesnek vagy simának stb. Végül azokról a tárgyakról, amelyek a fülre hatnak, azt mondjuk, hogy zajt ütnek, hangot adnak, vagy harmóniát keltenek. Ez utóbbi annyira elragadta az embereket, hogy azt hitték, Isten is gyönyörködik a harmóniában. Sőt olyan filozófusok is vannak, akik meg vannak győződve, hogy az égitestek mozgása harmóniát hoz létre. Mindez eléggé mutatja, hogy ki-ki agyának alkata szerint ítél a dolgokról, jobban mondva képzelete affekcióit tartja a dolgoknak. Ezért nem csoda (hogy futólag erre is kitérjünk), hogy, amint tapasztaljuk, annyi vita támadt az emberek között, s e vitákból végül a szkepticizmus. Mert ámbár az emberek teste sok dologban egyezik, a legtöbb dologban {83} mégis különbözik, s így az, ami az egyiknek jó, a másiknak rossz, ami az egyiknek rendezett, a másiknak zavaros, ami az egyiknek kellemes, a másiknak kellemetlen, s így van ez a többi dologra nézve is. De ezeket elhagyom itt, egyrészt mert nem ez a helye, hogy tüzetesen szóljak róluk, másrészt, mert mindenki eléggé tapasztalta őket. Hiszen úton-útfélen halljuk: ahány ház, annyi szokás; mindenki a saját feje után jár; minden embernek más az ízlése: ezek a szólások eléggé mutatják, hogy az emberek agyuk alkata szerint ítélnek a dolgokról, s inkább elképzelik, mintsem értik a dolgokat. Mert ha megértették volna a dolgokat, ezek, mint a matematika tanúsítja, ha nem nyernének is meg maguknak mindenkit, de legalább mindenkit meggyőznének. Látják tehát, hogy mindazok a fogalmak, amelyekkel a tömeg szokta a természetet magyarázni, csupán az elképzelés moduszai, s nem valamely dolog természetét, hanem csupán a képzelet alkatát mutatják, S mivel nevük van, mintha csak a képzeleten kívül is létezők volnának, nem az ész, hanem a képzelet létezőinek nevezem őket, s ezért mindazok az érvek, amelyeket hasonló fogalmakból kovácsolnak ellenünk, könnyen visszautasíthatók. Sokan ugyanis így szoktak érvelni: ha Isten legfőbb tökéletességű természetének szükségszerűségéből következett minden, honnan van mégis annyi tökéletlenség a természetben? Ilyen a dolgoknak a bűzhödésig való rothadása, a dolgoknak undort keltő rútsága, a zűrzavar, a rossz, a bűn stb. De, amint az imént mondottam, könnyű ezeket megcáfolni. Mert a dolgok tökéletességét egyedül a maguk természete és hatóképessége szerint kell értékelni. A dolgok nem azért többé vagy kevésbé tökéletesek, mert az emberek érzékeit gyönyörködtetik vagy sértik, vagy az emberi természetnek javára válnak, vagy vele ellenkeznek Azoknak pedig, akik azt kérdezik, miért nem teremtette Isten úgy az embereket mind, hogy egyedül az ész szavának engedelmeskedjenek, csupán azt felelem: azért, mert 17
elég anyaga volt ahhoz, hogy mindent megteremtsen, a tökéletesség legmagasabb fokától a legalacsonyabbig; vagy megfelelőbb kifejezéssel szólva, mert természetének törvényei oly átfogók voltak, hogy elegendők voltak mindannak létrehozására, amit valamely végtelen értelem felfoghat, amint a 16. tételben bebizonyítottam. Ezek azok az előítéletek, amelyeket itt jelezni kívántam. Ha még akad más effajta, bárki némi elmélkedéssel helyesbítheti őket. Az első rész vége AZ ETIKA MÁSODIK RÉSZE
AZ ELME TERMÉSZETÉRŐL Áttérek mármost annak kifejtésére, aminek Isten, vagyis az örök és végtelen létező lényegéből szükségképpen következnie kellett. Nem tárgyalok azonban mindent. Hiszen amint az 1. rész 16. tételében bebizonyítottuk, végtelen sok dolognak kell belőle végtelen sok módon következnie. Csak azt adom elő, ami mintegy kézen fogva elvezethet bennünket az emberi elmének és legfőbb boldogságának megismeréséhez. DEFINÍCIÓK 1. Testen azt a moduszt értem, amely Isten lényegét, amennyiben kiterjedt dologként tekintjük, bizonyos és meghatározott módon fejezi ki. Lásd az 1. rész 25. tételének köv. tételét. 2. Valamely dolog lényegéhez tartozónak azt mondom, ami ha adva van, szükségszerűen tételeződik a dolog, és amit ha elveszünk, szükségszerűen megszűnik a dolog; vagyis azt, ami nélkül a dolog - s viszont, ami a dolog nélkül - sem nem létezhet, sem föl nem fogható. 3. Ideán az elme fogalmát értem, amelyet az elme azért alkot, mert gondolkodó dolog. Magyarázat Inkább fogalmat mondok, mint észrevevést, mert az észrevevés szó {85} mintha arra utalna, hogy az elme szenved a tárgytól. A fogalom ellenben, úgy tűnik, az elme cselekvését fejezi ki. 4. Adekvát ideán azt az ideát értem, amelynek megvan az igaz idea minden tulajdonsága, vagyis belső jegye, amennyiben magában, a tárgyra való vonatkozás nélkül tekintjük. Magyarázat Belső jegyet mondok, hogy kizárjam a külsőt, tudniillik az ideának ideátumával való egyezését. 5. A tartam a létezés meghatározatlan folytonossága. Magyarázat Meghatározatlan folytonosságot mondok, mert a létező dolog saját természete semmiképpen sem határozhatja meg, de a hatónk sem, mert az a dolog létezését szükségszerűen tételezi ugyan, de nem szünteti meg. 6. Realitáson és tökéletességen ugyanazt értem. 7. Egyedi dolgokon olyan dolgokat értek, amelyek létezése véges és meghatározott. Mert ha több individuum egyetlen cselekvésben olyképpen hat össze, hogy valamennyien egyszerre egyetlen okozat okát alkotják, ennyiben ezeket összességükben egy egyedi dologként tekintem. AXIÓMÁK 1. Az ember lényege nem foglal magában szükségszerű létezést, azaz a természet rendje szerint éppúgy megtörténhetik, hogy ez vagy az az ember létezik, mint az, hogy nem létezik. 2. Az ember gondolkodik. (NS: vagy másként: tudjuk, hogy gondolkodunk. ] (1) 3. A gondolkodásnak olyan moduszai, mint a szeretet, kívánság vagy bármi más, amit a lélek affektusának nevezünk, csak akkor vannak jelen, ha ugyanabban az individuumban megvan a szeretett, kívánt stb. dolog ideája. Idea ellenben akkor is lehetséges, ha nincs jelen a gondolkodásnak semmilyen más modusza. {86}
4. Érzékeljük, hogy egy bizonyos testet2 sokféle módon ér hatás. 5. Más egyes dolgokat, mint testeket és a gondolkodás moduszait, nem érzékelünk és nem veszünk észre. (A posztulátumokat lásd a 13. tétel után.) 1 Gebhardt azon a véleményen van, hogy a holland fordításnak egy korábbi kézirat szolgált alapul, amelybe Spinoza maga írta bele az axióma kiegészítését, melyet később, a végleges kézirat elkészítésekor kihúzott, mert e kiegészítés „eine Restridion seiner Lehre" volt (SO II. 343). Akkerman, s az ő nyomán Curley, ellenben úgy véli, hogy e kiegészítés azoktól a tanítványoktól származott, akik Spinoza távollétében maguk olvasták s értelmezték az Etika éppen elkészült és latinról sebtében hollandra fordított részleteit. Ráadásul nem is saját maguk találták ki az értelmező félmondatot, hanem odamásolták Descartes A filozófia alapelvei című műve 1/8-as szakaszának végéről. S hogy a történet kerek legyen, ama Descartes-mű ötvenes évekbeli fordítását ugyanaz a Glazemaker készítette, aki végül az Etikát a NS számára lefordította - a korábbi fordítástöredékek felhasználásával. Én magam egyrészt Akkerman-Curleyvel együtt nem értem, miféle „restrikciót" jelentene a kiegészítés Spinoza tanítása szempontjából, másfelől azonban Akkerman történetében túl sok önkényes föltevést látok ahhoz, hogy teljesen meggyőzzön. Mivel azonban a történeti-nyelvi háttér beható ismeretének hiánya számomra lehetetlenné teszi az érdemi vitát, csak annyit tennék hozzá, hogy azért nem tekinteném Spinozától oly mértékben fii%etlennek a kiegészítést, mint amennyire Akkerman javasolja (lásd Akkerman 1980, 97-100. és 145-14á o.). Különösen a 4. axiómával való párhuzamosságot tartom elgondolkodtatónak. 18
1. TÉTEL A gondolkodás Isten attribútuma, vagyis Isten gondolkodó dolog. Bizonyítás Az egyes gondolatok, vagyis ez és az a gondolat, olyan moduszok, melyek Isten természetét bizonyos és meghatározott módon fejezik ki (az 1. rész 25. tételének köv. tétele szerint). Istent megilleti tehát egy attribútum (az 1. rész 5. definíciója szerint), amelynek fogalmát az összes egyes gondolatok magukban foglalják, s amelynek révén fel is fogjuk őket. A gondolkodás tehát Isten végtelen számú attribútumának egyike, amely Isten örök és végtelen természetét fejezi ki (lásd az 1. rész 6. definícióját), vagyis Isten gondolkodó dolog. E. k. b. Megjegyzés Nyilvánvaló ez a tétel abból is, hogy képesek vagyunk elgondolni egy végtelen gondolkodó létezőt. Mert úgy látjuk, minél több dolgot képes gondolni valamely gondolkodó létező, annál több realitást, vagyis tökéletességet tartalmaz. Az a létező tehát, amely végtelen sok dolgot végtelen sok módon képes gondolni, a gondolkodás erejére nézve szükségképpen végtelen. Minthogy tehát, mikor pusztán csak a gondolkodást vesszük szemügyre, egy végtelen létezőt gondolunk el, a gondolkodás (az 1. rész 4. és 6. definícója szerint) szükségképp Isten végtelen számú attribútumának egyike, amint állítottuk. 2. TÉTEL A kiterjedés Isten attribútuma, vagyis Isten kiterjedt dolog. Ezt a tételt ugyanazon a módon bizonyítjuk, mint az előző tételt. 3. TÉTEL Istenben szükségszerűen megvan a maga lényegének ideája, valamint mindazoké a dolgoké, amelyek szükségszerűen következnek lényegéből. Bizonyítás Isten ugyanis (e rész 1. tétele szerint) végtelen sok dolgot végtelen sok módon képes gondolni, vagyis (ami az 1. rész 16. tétele szerint ugyanaz) meg tudja alkotni saját lényegének ideáját és mindazokét a dolgokét, amelyek ebből szükségszerűen következnek. Ámde mindaz, ami Isten hatalmában van, szükségszerűen létezik (az 1. rész 35. tétele szerint). Tehát szükségképpen van ilyen idea, éspedig (az 1. rész 15. tétele szerint) egyedül Istenben. E. k. b. Megjegyzés A tömeg Isten hatalmán Isten szabad akaratát érti, s jogát mindenre, ami van, amiket ennélfogva közönségesen esetlegesnek tekintenek. Hiszen azt mondják, Istennek hatalma van mindent lerombolni és megsemmisíteni. Isten hatalmát továbbá igen gyakran a királyok hatalmával hasonlítják össze. Ezt azonban megcáfoltuk az 1. rész 35. tételének 1. és 2. köv. tételében. Az 1. rész 16. tételében kimutattuk, hogy Isten ugyanazzal a szükségszerűséggel cselekszik, amellyel önmagát megérti; azaz ahogyan az isteni természet szükségszerűségéből következik (amint egyhangúlag állítja mindenki), hogy Isten megérti önmagát, ugyanazzal a szükségszerűséggel következik az is, hogy Isten végtelen sok dolgot végtelen sok módon cselekszik. Kimutattuk azután az 1. rész 34. tételében, hogy Isten hatalma nem egyéb valóságosan cselekvő lényegénél, s ezért éppoly lehetetlen azt elgondolnunk, hogy Isten nem cselekszik, mint azt, hogy Isten nem létezik. Ha ezt tovább folytathatnám, még azt is ki tudnám itt mutatni, hogy az a hatalom, amelyet a nagy tömeg Istennek tulajdonít, nem csupán emberi hatalom (ez azt mutatja, hogy Istent a nagy tömeg embernek vagy emberi alakban gondolja), hanem még tehetetlenséget is foglal magában. De nem akarom {88} ugyanazt a dolgot annyiszor szóvá tenni. Csak arra kérem újra meg újra az olvasót, hogy mindazt, amit erről a tárgyról az 1. részben a 16. tételtől a rész végéig elmondtam, ismételten mérlegelje. Mert senki kellőképpen meg nem értheti azt, amit mondani akarok, ha teljességgel nem tartózkodik attól, hogy Isten hatalmát összezavarja a királyok emberi hatalmával vagy jogával.
4. TÉTEL Isten ideája, amelyből végtelen sok dolog végtelen sok módon következik, csak egyetlen lehet. Bizonyítás A végtelen értelem csak Isten attribútumait és affekcióit foglalja magában (az 1. rész 30. tétele szerint). Ámde Isten egyetlen (az 1. rész 14. tételének 1. köv. tétele szerint). Isten ideája tehát, amelyből végtelen sok dolog végtelen sok módon következik, csak egyetlen lehet. E. k. b. 5. TÉTEL Az ideák formális létét illetően Istent csak annyiban fogadjuk el oknak, amennyiben, mint gondolkodó dolgot tekintjük, nem pedig amennyiben valamely más attribútum által fejjük ki. Azaz mind Isten attribútumainak, mind az egyes dolgoknak az ideái esetében nem magukat az ideák ideátumait, vagyis az észrevett dolgokat fogadjuk el előidéző oknak, hanem magát Istent, amennyiben gondolkodó dolog. Bizonyítás Nyilvánvaló ez már e rész 3. tételéből. Mert ott arra a következtetésre jutottunk, hogy Isten a maga lényegének ideáját s mindazét, ami szükségszerűen következik belőle, pusztán annak alapján képes megalkotni, hogy gondolkodó dolog, nem pedig annak alapján, hogy saját ideájának a tárgya. Ezért fogadjuk el oknak az idea formális léte kapcsán Istent, amennyiben gondolkodó dolog. Másként is bizonyítható ez a következő képpen: az ideák formális léte a gondolkodás modusza (ez magától értetődik), azaz (az 1. rész 25. tételének köv. tétele szerint) olyan modusz, amely Isten természetét annyiban fejezi ki bizonyos módon, amennyiben Isten gondolkodó dolog, s ezért (az 1. rész 10. tétele szerint) nem foglalja magában Isten semminemű más attribútumának fogalmát; 19
következőleg (az 1. rész 4. axiómája szerint) nem valamely más attribútumnak, hanem egyedül a gondolkodásnak okozata. Ennél fogva az ideák formális léte {89} kapcsán Istent csak annyiban fogadjuk el oknak stb. E. k. b. 6. TÉTEL Minden egyes attribútum moduszainak Isten csak annyiban oka, amennyiben azon attribútum felől tekintjük, amelynek moduszai, nem pedig amennyiben valamely más attribútum felől tekintjük. Bizonyítás Minden egyes attribútumot ugyanis magában, más attribútumok nélkül fogjuk fel (az 1. rész 10. tétele szerint). Ezért minden egyes attribútum moduszai a saját attribútumuknak, nem pedig valamely másiknak fogalmát foglalják magukban. Ennélfogva (az 1. rész 4. axiómája szerint) Isten csak annyiban okuk, amennyiben azon attribútum felől tekintjük, amelynek moduszai, nem pedig amennyiben más amibútum felől tekintjük. E. k. b. KÖVETTKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy azoknak a dolgoknak formális léte, amelyek nem a gondolkodás moduszai, nem azért következik az isteni természetből, mert Isten előbb megismerte a dolgokat, hanem az ideák tárgyai ugyanazon a módon és ugyanazzal a szükségszerűséggel következnek és vezethetők le attribútumaikból, mint amellyel az ideák, amint kimutattuk, következnek a gondolkodás attribútumából. 7. TÉTEL Az ideák rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolata. Bizonyítás Nyilvánvaló ez az 1. rész 4. axiómájából. Mert minden, valamilyen ok által előidézett dolog ideája annak az oknak ismeretétől függ, amelynek az illető dolog az okozata. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy Istennek [NS: aktuális,] a gondolkodásban kifejeződő hatóképessége egyenlő aktuális cselekvő hatóképességével. Azaz mindaz, ami Isten végtelen természetéből formális módon következik, Isten ideájából ugyanabban a rendben és ugyanúgy kapcsolódva következik Istenben objektív módon. Megjegyzés {90} Mielőtt továbbmegyünk, vissza kell itt emlékeznünk arra, amit fentebb kimutattunk. Eszerint ugyanis mindaz, amit a végtelen értelem mint olyat észlelhet, ami a szubsztancia lényegét alkotja, csupán egyetlenegy szubsztanciára vonatkozik. Ebből következően a gondolkodó szubsztancia és a kiterjedt szubsztancia egy és ugyanaz a szubsztancia, amelyet majd az egyik, majd a másik attribútum felől fogunk föl. Így a kiterjedés modusza és e modusz ideája is egy és ugyanaz a dolog, de kétféleképpen kifejeződve. Úgy látszik, meglátták ezt már mintegy ködön át egyes héberek (3) is, akik azt állítják, hogy Isten, Isten értelme és az általa megértett dolgok egy és ugyanaz. Például a természetben létező kör és e létező kör ideája, amely ugyancsak Istenben van, egy és ugyanaz a dolog, amely csak különböző attribútumok révén nyer kifejtést. Ennélfogva, akár a kiterjedés attribútumában gondoljuk el a természetet, akár a gondolkodás attribútumában, akár valamely más attribútumban, egy és ugyanazt a rendet, vagyis az okoknak egy és ugyanazt a kapcsolatát, azaz a dolgoknak ugyanazt az egymásutánját fogjuk találni. S ezért mondottam, hogy Isten csak annyiban oka például a kör ideájának, amennyiben az
gondolkodó dolog, és a körnek csak annyiban oka, amennyiben az kiterjedt dolog, mert a kör ideájának formális létét csupán a gondolkodásnak egy másik moduszából mint legközelebbi okból foghatjuk fel, azt megint valamely másból, s így a végtelenig. Úgyhogy ameddig a dolgokat a gondolkodás moduszaiként tekintjük, az egész természet rendjét, vagyis az okok kapcsolatát egyedül a gondolkodás attribútumából kell kifejtenünk; amennyiben pedig a kiterjedés moduszaiként tekintjük őket, az egész természet rendjét is egyedül a kiterjedés attribútumából kell kifejtenünk; s ugyanez áll a többi attribútumról is. Ezért a dolgoknak, amint magukban vannak, valójában annyiban oka Isten, amennyiben végtelen sok attribútumból áll. Egyelőre ezt nem tudom világosabban megmagyarázni. (4) 3 Wolfson (II. 26. o.) Maimonidészt idézi: Moreiv Nebukirn. I. 68. Lásd még Gueroult II. 85. o.-t is, ahol utalás történik az elgondolás arisztotelészi gyökereire, valamint középkori továbbélésére. 4 Gueroult nyomán Curley 2T21M-re és 3T2M-re utal, mint olyan szövegrészekre, ahol Spinoza további magyarázatot ad.
8. TÉTEL A nem létező egyedi dolgok, vagyis moduszok ideáinak éppúgy benne kell foglaltatniuk Isten végtelen ideájában, mint ahogy az egyedi dolgok, vagyis moduszok formális lényegei benne foglaltatnak Isten attribútumaiban. {91} Bizonyítás
Ez a tétel nyilvánvaló az előbbiből, de még világosabban megértjük az előző megjegyzésből. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy ameddig az egyedi dolgok csupán annyiban léteznek, amennyiben benne foglaltatnak Isten attribútumaiban, objektív létük, vagyis ideáik is csak annyiban léteznek, amennyiben Isten végtelen ideája létezik. Amikor pedig az egyedi dolgokról azt mondják, hogy nemcsak annyiban léteznek, amennyiben benne foglaltatnak Isten attribútumaiban, hanem annyiban is, amennyiben azt mondják róluk, hogy tartamuk van, ideáik is magukban foglalják azt a létezést, amelynél fogva azt mondják róluk, hogy tartamuk van. Megjegyzés Ha valaki e dolog bővebb magyarázatára példát kíván, nemigen tudok olyannal szolgálni, amely az itt szóban forgó, igen sajátos dolgot adekvát módon megérteti. Mégis megpróbálom, hogy a dolgot lehetőség szerint világossá tegyem. 20
A körnek az a természete, hogy a benne egymást metsző összes egyenes vonalak részeiből alkotott téglalapok egyenlők egymással. A körben tehát végtelen sok, egymással egyenlő téglalap foglaltatik. De bármelyikükről is csak akkor mondhatjuk, hogy létezik, ha a kör létezik, s éppúgy
bármelyik téglalap ideájáról is csak annyiban mondhatjuk, hogy létezik, amennyiben a kör ideájában foglaltatik Gondoljuk el mármost, hogy a végtelen sok téglalap közül kettő létezik, ugyanis az E és D egyenesek részeiből alakulók. Akkor bizonyára ideáik sem csak annyiban léteznek, amennyiben pusztán a kör ideájában foglaltatnak, hanem annyiban is, amennyiben azoknak a téglalapoknak a létezését magukban foglalják. S épp ezáltal különböznek a többi téglalap többi ideájától. (5) 9. TÉTEL Bármely valósággal létező egyedi dolog ideájának Isten nem annyiban oka, amennyiben végtelen, hanem amennyiben úgy tekintjük, hogy egy valósággal létező egyedi dolog más ideája afficiálta, melynek oka ugyancsak Isten, {92} amennyiben valamely más, harmadik idea afficiálta, s így tovább a végtelenig. 5 Euklidész: Elemek III. 35.: „Ha egy körben két húr metszi egymást, akkor az egyiknek a részei által közrefogott téglalap egyenlő a másiknak a részei által közrefogott téglalappal." (Vagyis a mindkét korábbi fordításban szereplő „derékszög" nyilvánvalóan téves, és „téglalappal" helyettesítendő.) A tétel megfogalmazása érthetőbbé válik, ha Curleyhez hasonlóan Euklidészt követve további jeleket vezetünk be. HaAC és BD két, egymást E pontban metsző húr az ABCD körben, akkor az AE és EC által közrefogott téglalap egyenlő a DE és EB által közrefogott téglalappal. W. Röd kiadatlan levélbeli interpretációvázlata nyomán Spinoza mondandóját a következőképp lehet rekonstruálni. A kör definíciójából (mely Spinoza szerint a kör természetét írja le) és több más tételbő1 (pl. a Pitagorasz-tételből) következik az egymást metsző húrok metszetei által közrefogott téglalapok egyenlősége. Ez azt jelenti, hogy mind az ideáknak, mind a moduszok lényegének bennefoglaltságát Isten ideájában Spinoza geometriai tételeknek a kör definíciójában való „bennefoglaltságával„ - vagyis egy következményviszonnyal - igyekszik szemléletessé tenni. Ez teljesen összhangban van azzal, hogy Spinoza azt állítja, végtelen sok dolog végtelen sok módon következik Istenből, s egyúttal azt is világossá teszi, hogy Spinozánál a szubsztanciát logikai rendként kell fölfogunk-ami, persze nem jelentheti azt, hogy megfeledkezünk a szubsztancia másik aspektusáról, az e rendnek megfelelően kifejeződő hatóképességről. Lásd erről Boros 94. skk.
Bizonyítás Egy valósággal létező egyedi dolog ideája: a gondolkodás egyedi modusza, mely különbözik a többitől (e rész 8. tételének következtetett tétele és megjegyzése szerint); ennél fogva (e rész 6. tétele szerint) Isten csak annyiban oka, amennyiben gondolkodó dolog. Ámde (az 1. rész 28. tétele szerint) nem amennyiben feltétlenül gondolkodó dolog, hanem amennyiben úgy tekintjük, hogy a gondolkodásnak más [NS: meghatározott] modusza afficiálta, melynek oka ugyancsak Isten, amennyiben egy más [NS: meghatározott] modusz afficiálta, s így tovább a végtelenig. Ámde az ideák rendje és kapcsolata (e rész 7. tétele szerint) ugyanaz, mint az okok (6) rendje és kapcsolata. Valamely egyedi idea oka tehát egy másik idea, vagyis Isten, amennyiben úgy tekintjük, hogy egy másik idea afficiálta, s ez utóbbinak ismét Isten az oka, amennyiben egy másik idea afficiálta, s így tovább a végtelenig. E. k. b. 6 NS: „a dolgok rendje és kapcsolata". Ez a megfogalmazás sokkal jobban illeszkedik mind a 7. tétel megfogalmazásához, mind a spinozai mondandóhoz, mely arra épül, hogy a véges ideák okai a többi véges ideák.
KÖVETKEZTETETT TÉTEL Mindannak ismerete, ami valamely idea egyedi tárgyában történik, csak annyiban van meg Istenben, amennyiben megvan benne ugyanannak a tárgynak az ideája. Bizonyítás Mindarról, ami valamely idea tárgyában történik, van idea Istenben (e rész 3. tétele szerint), nem amennyiben végtelen, hanem amennyiben úgy tekintjük, hogy egy dolog más ideája afficiálta (az előző tétel szerint). Ámde (e rész 7. tétele szerint) az ideák rendje és kapcsolata ugyanaz, mint a dolgok rendje és kapcsolata. Annak ismerete tehát, ami valamely egyedi tárgyban történik, csak annyiban lesz meg Istenben, amennyiben megvan benne ugyanannak a tárgynak az ideája. E. k. b. 21
10. TÉTEL Az ember lényegéhez nem tartozik hozzá a szubsztancia léte, vagyis a szubsztancia nem alkotja az ember formáját. Bizonyítás A szubsztancia léte ugyanis (az 1. rész 7. tétele szerint) szükségszerű létezést foglal magában. Ha tehát az ember lényegéhez hozzátartoznék a szubsztancia léte, akkor a szubsztanciával együtt szükségszerűen {93} adva volna az ember is (e rész 2. definíciója szerint), s következőleg az ember szükségszerűen léteznék; ez pedig (e rész 1. axiómája szerint) képtelenség. Tehát stb. E. k. b. Megjegyzés Bizonyíthatjuk ezt a tételt az 1. rész 5. tételével is, tudniillik azzal, hogy nincs két ugyanolyan természetű szubsztancia. Minthogy pedig több ember létezhetik, ezért az, ami az ember formáját alkotja, nem a szubsztancia léte. Nyilvánvaló ez a tétel ezen kívül még a szubsztancia többi tulajdonságából is, ugyanis abból, hogy a szubsztancia a maga természete szerint végtelen, változhatatlan, oszthatatlan stb., amint ezt mindenki könnyen beláthatja. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy az ember lényege Isten attribútumainak bizonyos módosulásaiból áll. Bizonyítás Mert a szubsztancia léte (az előző tétel szerint) nem tartozik az ember lényegéhez. Ez tehát olyasvalami (az 1. rész 15. tétele szerint), ami Istenben van, s Isten nélkül nem lehet és föl sem fogható, vagyis (az 1. rész 25. tételének köv. tétele szerint) affekció, vagyis modusz, amely Isten természetét bizonyos és meghatározott módon fejezi ki. Megjegyzés Valóban mindenkinek el kell ismernie, hogy Isten nélkül semmi sem lehet és nem is fogható föl. Mert mindenki elismeri, hogy Isten egyetlen oka minden dolognak, éspedig mind a dolgok lényegének, mind létezésének; azaz, hogy Isten a dolgok oka nemcsak, mint mondani szokták, létrejövésük, hanem létük tekintetében is.(7) Ámde a legtöbben azt mondják: valamely dolog lényegéhez az tartozik, ami nélkül a dolog sem nem lehet, sem föl nem fogható; ennélfogva vagy azt hiszik, hogy Isten természete hozzátartozik a teremtett dolgok lényegéhez, (8) vagy azt, hogy a teremtett dolgok Isten nélkül lehetnek vagy fölfoghatók, vagy ami még valószínűbb, maguk sem látják világosan a dolgot. Oka ennek, úgy hiszem, az, hogy nem tartották meg a filozófálás rendjét. Mert az isteni természetet, amelyet mindenekelőtt kellett volna szemügyre venniük, mivel első mind a megismerés, mind a természet tekintetében, a megismerés rendjében utolsónak vették, a dolgokat pedig, amelyeket az érzékek tárgyainak nevezünk, mindennél előbbrevalónak tartották. (9) Ezért történt, hogy míg a természeti dolgokat szemlélték, az isteni természetre gondoltak legkevésbé, s amikor később az isteni természet szemléletére adták magukat, legkevésbé gondolhattak első kitalálásaikra, amelyekre a természeti dolgok megismerését építették, mert hiszen ezek nem segíthették ólcet az isteni természet megismerésében. Nem csoda tehát, ha itt-ott ellentmondanak önmaguknak. De
nem folytatom. Mert itt csak okát akartam adni annak, miért nem mondtam, hogy valamely dolog lényegéhez hozzátartozik az, ami nélkül a dolog sem nem lehet, sem föl nem fogható; azért, mivel az egyedi dolgok Isten nélkül nem lehetnek s föl sem foghatók, ám Isten mégsem tartozik lényegükhöz. Ellenben azt mondtam, hogy valamely dolog lényegét szükségszerűen az alkotja, ami, ha adva van, a dolog is tételeződik, s aminek megszűntével a dolog is megszűnik, vagyis az, ami nélkül a dolog, s viszont, ami a dolog nélkül sem nem lehet, sem föl nem fogható. 7 Descartes: Meditationes de prima philosophia. „Quintae Responsiones": „Amikor tagadod, hogy» folyamatosan rászorulunk az első ok ránk hatására ahhoz, hogy fennmaradjunk «, akkor olyasmit tagadsz, amit valamennyi metafizikus nyilvánvaló dologként állít [...] Isten a teremtett dolgok oka, éspedig nemcsak létrejövésük tekintetében [secundum fieri], hanem létezésük tekintetében is [secundum esse]. Ezért mindig ugyanazon a módon kell hatását kifejteni az okozatokra, hogy fönnmaradjanak" (Saját fordításom.) AT VII. 369. o. 8 Wolfson többek közt Johannes Scotus Eriugenát említi: De divisione naturae. I. 3. Lásd Wolfson II. 38. o. Abból a ténybb7, hogy Spinoza nem ért egyet annaka vonalnak a képviselőivel, amely a középkorban folytonosan a panteista eretnekség gyanújába keveredett, nyilvánvaló, hogy ha beszélhetünk spinozai panteizmusról, akkor annak más jellegűnek kell lennie. Vö. Gueroult I. 222. Skk 9 Ez a szemrehányás egyformán vonatkozik a skolasztikusokra és Descartes-ra, amiként ezt Leibniz egy cédulája alapján tudhatjuk, amely Leibniznek a Spinoza-körhöz tartozó von Tschimhausennel folytatott beszélgetését idézi föl. „A filozófusok közönségesen a teremtményekből indulnak ki, Descartes az elmével kezdte, ő maga pedig [ti. Spinoza) Istennel." Vö. Boros 63. skk.
11. TÉTEL Az első, ami az emberi elme valóságos létét alkotja, semmi más, mint valamely valósággal létező egyes dolog ideája. Bizonyítás
Az ember lényege (az előző tétel köv. tétele szerint) Isten attribútumainak bizonyos moduszaiból áll, éspedig (e rész 2, axiómája szerint) a gondolkodás moduszaiból. Az idea azonban (e rész 3. axiómája szerint) természet szerint előbbre való a gondolkodás valamennyi többi moduszánál: ha adva van, a többi modusznak (amelyeknél ugyanis az idea természet szerint előbbre való) is meg kell lennie ugyanabban az individuumban (10) (ugyanezen axióma szerint). Ennél fogva az idea az első, ami az emberi elme létét alkotja. Ámde nem egy nem létező dolog ideája. Mert akkor (e rész 8. tételének köv. tétele szerint) az ideáról, magáról sem lehetne mondani, hogy létezik. Így tehát egy valósággal létező dolognak lesz az ideája. De nem végtelen dologé. Mert a végtelen dolgoknak (az 1. rész 21. és 22. tétele szerint) szükségszerűen mindig létezniük kell. Ámde ez (e rész 1. axiómája szerint) 22
képtelenség. Az első tehát, ami az emberi elme valóságos létét alkotja, valamely valósággal létező egyes dolog ideája. E. k. b. 10 NS: „a többi modusznak az ideával egy dolgot kell alkotnia.„
KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy az emberi elme Isten végtelen értelmének része. És ennélfogva, amikor azt mondjuk, hogy az emberi elme észreveszi ezt vagy azt, akkor csak annyit mondunk, hogy ez vagy az az idea megvan Istenben, ám nem amennyiben végtelen, hanem{95} amennyiben az emberi elme természete által fejtjük ki, vagyis amennyiben az emberi elme lényegét alkotja. Amikor pedig azt mondjuk, hogy Istenben megvan ez vagy az az idea, de nemcsak amennyiben az emberi elme természetét alkotja, hanem amennyiben az emberi elmével egyszerre valamely más dolog ideája is megvan benne, akkor azt mondjuk, hogy az emberi elme a dolgot csak részben, vagyis inadekvát módon fogja fel.
Megjegyzés Olvasóim itt bizonyára fennakadnak, és sok mindenféle juthat eszükbe, ami megállítja ólcet. Kérem azért, hogy lassú lépésben jöjjenek velem tovább, s ne mondjanak ítéletet az eddig mondottakról addig, amíg mindent el nem olvastak. 12. TÉTEL Mindazt, ami az emberi elmét alkotó idea tárgyában végbemegy, az emberi elmének észre kell vennie, vagyis a dolog ideája szükségszerűen meglesz az elmében: azaz ha az emberi elmét alkotó idea tárgya egy test, akkor e testben nem mehet végbe semmi, amit az elme észre nem vesz (NS: vagyis amiről nincs idea az elmében]. Bizonyítás Mert mindannak ismerete, ami bármely idea tárgyában végbemegy, szükségszerűen megvan Istenben (e rész 9. tételének köv. tétele szerint), amennyiben Istent ugyanazon tárgy ideájától afficiáltnak tekintjük, azaz (e rész 11. tétele szerint) amennyiben valamely dolog elméjét alkotja. Mindannak ismerete tehát, ami az emberi elmét alkotó idea tárgyában végbemegy, szükségszerűen megvan Istenben, amennyiben az emberi elme természetét alkotja, azaz (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) annak a dolognak ismerete szükségszerűen meglesz az elmében, vagyis az elme azt észreveszi. E. k. b. Megjegyzés Ez a tétel nyilvánvaló lesz e rész 7. tételének megjegyzéséből is, sőt belőle még jobban megérthető. Lásd ezt. 13. TÉTEL {96} Az emberi elmét alkotó idea tárgya a test, vagyis a kiterjedésnek bizonyos, valósággal létező modusza, és semmi egyéb. Bizonyítás Ha ugyanis a test nem volna az emberi elme tárgya, akkor a test affekcióinak ideái nem annyiban volnának meg Istenben (e rész 9. tételének köv. tétele szerint), amennyiben a mi elménket, hanem amennyiben valamely más dolog elméjét alkotja; azaz (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) a test affekcióinak ideái nem volnának meg elménkben. Ámde (e rész 4. axiómája szerint) a test affekcióinak ideái megvannak bennünk. Az emberi elmét alkotó idea tárgya tehát a test, mégpedig (e rész 11. tétele szerint) a valósággal létező test. Továbbá, ha a testen kívül másvalami is az elme tárgya volna, akkor, minthogy (az 1. rész 36. tétele szerint) semmi sem létezik, amiből valamilyen okozat ne következnék, e tárgy valamely okozatának ideája (e rész 12. tétele szerint) szükségszerűen meg kellene, legyen elménkben. Ámde (e rész 5. axiómája szerint) ilyen ideánk nincs. Elménk tárgya tehát a létező test, és semmi egyéb. E. k b. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy az ember elméből és testből áll, s hogy az emberi test, amint érzékeljük, létezik. Megjegyzés Ebből nemcsak azt érthetjük meg, hogy az emberi elme egyesítve van a testtel, hanem azt is, mit kell értenünk az elme és a test egységén. De adekvát módon, vagyis elkülönítetten csakis az értheti ezt meg, aki előbb testünk természetét is megismeri adekvát módon. Mert amit eddig kimutattunk, nagyon is általános, s nem tartozik inkább az emberre, mint a többi egyedi dologra, amelyek mind, noha különböző fokban, lelkesek. Mert Istenben szükségszerűen van egy idea minden dologról, olyan idea, amelynek oka Isten, csakúgy, mint ahogyan megvan benne az emberi test ideája is. S így azt, amit az emberi test ideájáról mondottunk, szükségképp el kell mondanunk bármely dolog ideájáról is. De azt sem tagadhatjuk, {97) hogy az ideák éppúgy különböznek egymástól, mint a tárgyak, hogy az egyik idea különb a másiknál, több benne a realitás, aszerint, hogy az egyiknek tárgya különb a másik tárgyánál, és több realitást tartalmaz; s ennélfogva, hogy meghatározhassuk, mennyiben különbözik az emberi elme a többiekétől, s mennyiben különb a többiekénél, szükséges, hogy - mint mondottuk - megismerjük tárgyának, azaz az emberi testnek természetét. Ezt itt nem tudom kifejteni, ám ahhoz, amit bizonyítani kívánok, nem is szükséges. Általánosságban mégis azt mondom: minél alkalmasabb másoknál valamely test arra, hogy több dolgot egyszerre cselekedjék és szenvedjen el, elméje is annál alkalmasabb a többinél arra, hogy több dolgot egyszerre vegyen észre; s minél inkább függnek csupán önmagától az egyik test cselekvései, s minél kevésbé hatnak közre más testek a cselekvésében, elméje annál alkalmasabb az elkülönített értelmi belátásra. Ezek alapján tehát megismerhetjük az egyik elme különb voltát a többinél. Láthatjuk továbbá, miért van csak igen zavaros ismeretünk testünkről, s még több mást, amit a következőkben akarok levezetni az eddig mondottakból. Ezért 23
érdemesnek tartottam, hogy ezeket pontosabban megmagyarázzam és bebizonyítsam. Ehhez azonban az szükséges, hogy előrebocsássak néhány dolgot a testek természetéről.(11) 1. AXIÓMA Minden test vagy mozog, vagy nyugszik. 11 Spinoza a következőkben röviden vázolja fizikáját. A nagy kézikönyvek megfelelő fejezetein kívül fontos segítség e vázlat megértéséhez a következő két tanulmány: D. R. Lachterman: „The Physics of Spinoza's Ethics." In: R W. Shahan és J. I. Biro (szerk.): Spinoza. New Perspectives. Norman, Oklahoma, University of Oklahoma Press, 1978, 71-111. o.; W. N. A. Klever: „Moles in Motu: Principles of Spinoza's physics." In: Studia Spinozana 4 (1988) 165-195. o.
2. AXIÓMA Minden test majd lassabban, majd gyorsabban mozog. 1. SEGÉDTÉTEL A testek mozgás és nyugalom, gyorsaság és lassúság, nem pedig a szubsztancia tekintetében különböznek egymástól. Bizonyítás Fölteszem, hogy e tétel első része magától értetődik. Az pedig, hogy a testek szubsztancia tekintetében nem különböznek egymástól, nyilvánvaló az 1. rész 5., valamint 8. tételéből. Még világosabban kitűnik abból, amit az 1. rész 15. tételének megjegyzésében mondottunk. 2. SEGÉDTÉTEL {98} Némely dologban valamennyi test megegyezik egymással. Bizonyítás Valamennyi test megegyezik ugyanis abban, hogy egyazon attribútum fogalmát foglalják magukban (e rész 1. definíciója szerint). Az után abban, hogy majd lassabban, majd gyorsabban mozoghatnak, s hogy egyáltalán, majd mozoghatnak, majd nyugalomban lehetnek. 3. SEGÉDTÉTEL Valamely mozgó vagy nyugvó testet szükségképpen valamely más testnek kellett mozgásra vagy nyugalomra determinálnia, ezt a testet szintén valamely más test determinálta mozgásra vagy nyugalomra, azt újra más, s így tovább a végtelenig. Bizonyítás A testek (e rész 1. definíciója szerint) egyedi dolgok, amelyek (az 1. segédtétel szerint) mozgás és nyugalom tekintetében különböznek egymástól; ennél fogva (az 1. rész 28. tétele szerint) mindegyiket szükségszerűen valamely más egyedi dolognak kellett mozgásra vagy nyugalomra determinálnia, ugyanis (e rész 6. tétele szerint) valamely más testnek, amely (az 1. axióma szerint) ugyancsak mozog vagy nyugszik. Ámde ez a test is (ugyanazon az alapon) csak úgy mozoghatott vagy nyugodhatott, ha más test determinálta mozgásra vagy nyugalomra, ezt a testet pedig (ugyanazon az alapon) megint más, és így tovább a végtelenig. E. k. b. KÖVETKEZTETTETT TÉTEL Ebből következik, hogy egy mozgásban levő test addig mozog, amíg más test nyugalomra nem determinálja, s a nyugvó test is addig van nyugalomban, amíg más test mozgásra nem determinálja. Ez magától értetődik. Mert ha fölteszem, hogy például A test nyugalomban van, s figyelmen kívül hagyom a többi, mozgásban levő testet, A testről csupán azt mondhatom majd, hogy nyugalomban van. Ezért ha utóbb megesik, hogy A test mozgásba jön, ez bizonyára nem azért történhetett meg, mert nyugalomban volt; ebből ugyanis semmi más nem következhetett, mint az, hogy A test nyugalomban van. Ha, ellenkezőleg, föltesszük, hogy A mozog, akkor, ameddig {99}csupán arra ügyelünk, semmi mást nem állíthatunk róla, mint azt, hogy mozog. Mert ha utóbb megesik, hogy A nyugalomban van, ez bizonyára nem azért történhetett meg, mert mozgásban volt; a mozgásból ugyanis semmi más nem következhetett, mint az, hogy A mozog. Olyasmi által történik meg tehát, ami nem volt A-ban, azaz egy külső ok által, amely (NS: a mozgó testet, A-t) nyugalomra determinálta. 1. AXIÓMA Azok a módok, amelyek szerint egy test valamely más testet afficiál, az afficiált test természetéből és egyúttal az afficiáló test természetéből következnek; úgyhogy egyazon test különbözőképpen mozog a mozgató testek természetének különfélesége szerint, s megfordítva, különböző testeket egyazon test különbözőképpen mozgat. 2. AXIÓMA Ha egy mozgásban levő test beleütközik egy nyugvó testbe, amelyet nem tud helyéből kimozdítani, akkor visszaverődik, hogy folytassa mozgását, s a szög, amelyet a visszaverődő mozgás vonala alkot a nyugvó test síkjával, amelybe ütközött, egyenlő lesz azzal a szöggel, amelyet a beeső mozgás vonala alkot ugyanazzal a síkkal.
24
Ennyit a legegyszerűbb testekről, azokról tudniillik, amelyek csupán mozgás és nyugalom, gyorsaság és lassúság tekintetében különböznek egymástól. Áttérünk most az összetett testekre. DEFINÍCIÓ Mikor több egyforma vagy különböző nagyságú testet más testek olyképp szorítanak össze, hogy egymást érintik, vagy ha ugyanolyan vagy különböző sebességgel mozognak olyképpen, hogy ezt a mozgásukat {100} bizonyos meghatározott módon közösen alakítják ki és tartják fönn, akkor azt mondjuk, hogy ezek a testek egyesültek egymással, s mind együttesen egyetlen testet, vagyis individuumot alkotnak, amely a testeknek ezen egyesülése által különbözik a többitől.
3. AXIÓMA Minél nagyobb - vagy minél kisebb - felülettel érintkeznek egymással egy individuumnak, vagyis összetett testnek részei, annál nehezebben - vagy könnyebben - kényszeríthetők helyzetük megváltoztatására, következésképpen annál könnyebben vagy nehezebben érhető el, hogy maga az individuum más alakot öltsön. Eszerint azokat a testeket, amelyeknek részei nagy felületen érintkeznek egymással, keményeknek nevezem, azokat pedig, amelyeknek részei kis felületen, lágyaknak; azokat végül, amelyeknek részei mozgásban vannak egymás között, folyékonyaknak. 4. SEGÉDTÉTEL Ha egy több testből álló testtől vagy individuumtól különválik néhány test, s ugyanakkor ugyanannyi más, ugyanolyan természetű test lép helyükbe, az individuum megőrzi előbbi természetét alakjának minden változtatása nélkül. Bizonyítás A testek ugyanis (az 1. segédtétel szerint) szubsztancia tekintetében nem különböznek; az pedig, ami egy individuum formáját alkotja (az előző definíció szerint), a testek egyesüléséből adódik. Ez azonban (a feltevés szerint) megmarad, noha a testek változása folytonos. Az individuum tehát mind a szubsztancia, mind a modusz tekintetében megőrzi előbbi természetét. E. k. b. 5. SEGÉDTÉTEL {101} Ha az individuumot alkotó részek nagyobbakká vagy kisebbekké válnak, de mégis oly arányban, hogy valamennyiük között a kölcsönös mozgás és nyugalom aránya ugyanaz marad, mint azelőtt, akkor az individuum megtartja előbbi természetét alakjának minden változása nélkül. Bizonyítás Ennek a bizonyítása megegyezik az előző segédtételével. 6. SEGÉDTÉTEL Ha bizonyos testek, amelyek az individuumot alkotják, arra kényszerülnek, hogy bizonyos irányú mozgásukat másfelé irányítsák, de úgy, hogy képesek mozgásukat folytatni és ugyanazon a módon, mint előbb, közösen alakítani ki és tartani fönn, akkor az individuum megtartja természetét alakjának minden változása nélkül. Bizonyítás Ez önmagában világos. Hiszen a feltevés szerint megtartja mindazt, amiről a definíciójában mondtuk, hogy formáját alkotja. 7. SEGÉDTÉTEL Akár mozog a maga egészében, akár nyugalomban van, akár az egyik irányban mozog, akár a másikban, az ekképp összetett individuum továbbra is megőrzi természetét, ha minden egyes rész megtartja a maga mozgását, s ezt, mint azelőtt, a többi résszel közvetíti. Bizonyítás Ez nyilvánvaló az individuum definíciójából. Lásd ezt a 4. segédtétel előtt. Megjegyzés Látjuk tehát ebből, mily sokféle módon afficiálható az összetett individuum, s mégis megőrizheti a
maga természetét. Ámde eddig olyan individuumot gondoltunk el, amely oly testekből tevődik össze, melyek csak mozgás és nyugalom, gyorsaság és lassúság tekintetében különböznek egymástól, azaz olyanra, amely a legegyszerűbb testekből tevődik össze. De ha most egy más típusú individuumot {102} gondolunk el, olyat, amely több, különböző természetű individuumból tevődik össze, azt találjuk, hogy még több más módon afficiálható, s mégis megtartja természetét. Minthogy ugyanis minden egyes része több testből van összetéve, minden egyes része (az előző segédtétel szerint) saját természetének minden változása nélkül majd lassabban, majd gyorsabban mozoghat, 25
s következőleg mozgását majd gyorsabban, majd lassabban közölheti a többivel. Ha továbbá az individuumoknak egy harmadik nemét gondoljuk el, amely e második nemű individuumokból tevődik össze, azt fogjuk találni, hogy még sokkal több más módon afficiálható, természetének minden változása nélkül. S ha így tovább folytatjuk a végtelenig, könnyen megértjük, hogy az egész természet egyetlen individuum, amelynek részei, azaz valamennyi test, végtelen sok módon változnak anélkül, hogy az egész individuum bármiképp megváltoznék. (12) Bővebben kellett volna ezeket kifejtenem és bizonyítanom, ha legfőképpen a testről akartam volna értekezni. De mint már mondottam, más a szándékom, s csupán azért szóltam ezekről, mert belőlük könnyen levezethetem mindazt, aminek bizonyítását célul tűztem ki magam elé. POSZTULÁTUMOK 1.Az emberi test igen sok (különböző természetű) individuumból tevődik össze, amelyek mindegyike nagyon összetett. 2.Az individuumok közül, amelyekből az emberi test összetevődik, némelyek cseppfolyósak, mások lágyak, végül mások kemények. 3.Az emberi testet alkotó individuumokat, s következőleg magát az emberi testet a külső testek igen sokféle módon
afficiálják. 4. Az emberi testnek a maga fenntartásához igen sok más testre van szüksége, amelyek folyamatosan mintegy újra létrehozzák. 5. Ha az emberi test cseppfolyós részét egy külső test úgy determinálja, hogy sűrűn nyomást gyakoroljon egy másik lágy részre, akkor megváltoztatja e lágy rész síkját, s mintegy ott hagyja a nyomást okozó külső test bizonyos nyomait. 6. Az emberi test igen sokféleképpen mozgathatja a külső testeket, és igen sokféleképpen rendezheti el részeiket. 12 A 64. levélben Spinoza ezt az „individuumot" a „világegyetem arculatának" nevezi, s a közvetett végtelen moduszokhoz sorolja. Lásd Politikai tanulmány és levelezés, 285. o.
14. TÉTEL Az emberi elme alkalmas sok dolog észrevevésére, éspedig annál alkalmasabb, minél többféle módon lehet testének részeit elrendezni. Bizonyítás Az emberi testet ugyanis (a 3. és 6. posztulátum szerint) igen sokféle módon afficiálják külső testek, úgy rendezvén el részeit, hogy igen sokféle módon afficiáljon külső testeket. Ámde az emberi elmének észre kell vennie mindent, ami az emberi testben történik (e rész 12. tétele szerint). Az emberi elme tehát alkalmas igen sok dolog észrevevésére, mégpedig annál alkalmasabb stb. E. k. b. 15. TÉTEL Az idea, amely az emberi elme formális létét alkotja, nem egyszerű, hanem igen sok ideából tevődik össze. Bizonyítás {104} Az idea, amely az emberi elme formális létét alkotja (e rész 13. tétele szerint), a test ideája, amely (az 1. posztulátum szerint) igen sok nagyobb összetett individuumból tevődik össze. Ámde minden egyes individuumnak, amely a testet alkotja, szükségszerűen megvan az ideája Istenben (e rész 8. tételének köv. tétele szerint); az emberi test ideája tehát (e rész 7. tétele szerint) a részeket alkotó testek igen nagyszámú ideájából tevődik össze. E. k. b. 16. TÉTEL Bármilyen módon afficiálják is külső testek az emberi testet, e mód ideájának magában kell foglalnia az emberi test és egyúttal a külső test természetét. Bizonyítás Mert mindenfajta affekció, amely valamely testet ér, az afficiált test természetéből s egyúttal az afficiáló test természetéből következik (a 3. segédtétel köv. tétele utáni 1. axióma szerint). Ezért ideájuk (az 1. rész 4. axiómája szerint) szükségképp magában foglalja mindkét test természetét. Ennél fogva bármily módon afficiálja is egy külső test az emberi testet, az affekció ideája magában foglalja mind az emberi test, mind a külső test természetét. E. k. b. 1. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, először, hogy az emberi elme igen sok test természetét veszi észre a maga testének természetével együtt. 2. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Következik, másodszor, hogy a külső testekről bennünk lévő ideák inkább a mi testünk alkatát jelzik, mintsem a külső testek természetét. Ezt megmagyaráztam sok példán az első rész függelékében. 17. TÉTEL Ha az emberi testet affekció éri oly módon, hogy az magában foglalja valamely külső test természetét, akkor az emberi elme ezt a külső testet valósággal létezőként, vagyis számára jelenvalóként fogja szemlélni mindaddig, amíg a testet nem éri oly affekció, amely kizárja ugyanannak a külső testnek létezését, vagyis jelenvalóságát. Bizonyítás 26
Ez nyilvánvaló. Mert mindaddig, amíg az emberi testet ilyen affekció éri, az emberi elme (e rész 12. tétele szerint) a testnek ezt az affekcióját fogja szemlélni, azaz (az előző tétel szerint) meglesz benne egy valósággal Létező, meghatározott módon végbemenő affekció ideája, amely magában foglalja a külső test természetét; azaz olyan idea, amely nem kizárja, hanem tételezi a külső test természetének létezését, vagyis jelenvalóságát. Ennél fogva az elme (az előző tétel 1. köv. tétele szerint) a külső testet valósággal létezőként, vagyis jelenvalóként fogja szemlélni mindaddig, amíg a testet nem éri oly affekció stb. E. k. b. KÖVEKEZTETETT TÉTEL {105} Az elme azokat a külső testeket, amelyek az emberi testet egyszer már afficiálták, még ha nem léteznek is, s nincsenek jelen, mégis szemlélheti úgy, mintha jelen volnának. Bizonyítás Ha külső testek olyképpen determinálják az emberi test folyékony részeit, hogy sűrűn ütődnek a lágyabbakhoz, akkor megváltoztatják e lágy részek felszínét (az 5. posztulátum szerint). Ezért van (lásd a 3. segédtétel köv. tétele után a 2. axiómát), hogy innen másképp verődnek vissza, mint azelőtt, s hogy később is, ha önálló mozgásukkal ezekhez az új felületekhez ütődnek, éppúgy verődnek vissza, mint akkor, amikor külső testek hajtották őket ama felületek felé, s következőleg, hogy az emberi testet, miközben így visszaverődve folytatják mozgásukat, ugyanazon a módon afficiálják. Ennek az affekciónak gondolata pedig ismét meglesz az elmében (e rész 12. tétele szerint), azaz (e rész 17. tétele szerint) az elme a külső testet ismét jelenvalóként fogja szemlélni, mégpedig annyiszor, ahányszor az emberi test folyékony részei önálló mozgásukkal ugyanazokhoz a felületekhez ütődnek. Ezért, még ha a külső testek, amelyek az emberi testet egyszer afficiálták, már nem léteznek is, az elme mindannyiszor jelenvalóként szemléli majd őket, valahányszor megismétlődik a testnek ez a cselekvése. E. k. b. Megjegyzés Látjuk tehát, hogyan lehetséges, amint gyakran megtörténik, hogy olyan dolgokat, amelyek nincsenek, jelenvalóként szemlélünk. Lehet, hogy ennek más okai vannak; de nekem itt elég, hogy egy olyan okra mutattam rá, amellyel úgy tudom megmagyarázni a dolgot, mintha az igazi okot jelöltem volna meg. S nem hiszem, hogy távol állok az igazi októl, minthogy mindazok a posztulátumok, amelyeket felállítottam, aligha tartalmaznak olyasmit, amit ne igazolna a tapasztalat; ebben pedig nem szabad kételkednünk, miután megmutattuk, hogy az emberi test, amint érzékeljük, létezik (lásd e rész 13. tétele után a köv. tételt). Ezen kívül (az előző köv. tétel és e rész 16. tételének 2. köv. tétele szerint) világosan megértjük, mi a különbség például Péter azon ideája között, amely Péter saját elméjének lényegét alkotja, s ugyancsak Péter ideája között, amely másvalakiben, teszem Pálban, van. Mert amaz közvetlenül fejti ki Péter testének {106} lényegét, s csak addig foglal magában létezést, amíg Péter létezik. Emez azonban inkább Pál testének alkatát, mintsem Péter természetét mutatja, s ezért, amíg Pál testének ez az alkata fennmarad, Pál elméje Pétert, még ha nem létezik is, jelenvalóként fogja szemlélni. Továbbá, hogy megtartsuk a megszokott kifejezéseket, az emberi testnek azokat az affekcióit, amelyeknek ideái úgy jelenítik meg a külső testeket, mintha számunkra jelenvalóak volnának, a dolgok képeinek fogjuk nevezni, noha a dolgok alakját nem mutatják. S amikor az elme ily módon szemléli a testeket, azt fogjuk mondani, hogy képzeli őket. Itt pedig, hogy rámutassak mindjárt a tévedés mibenlétére, szeretném megjegyezni, hogy az elme elképzelései, magukban tekintve, nem tartalmaznak semminemű tévedést; vagyis az elme azért, mert elképzel valamit, még nem téved. Csak akkor téved, amennyiben úgy tekintjük, hogy híjával van oly ideának, amely kizárja azoknak a dolgoknak a létezését, amelyeket jelenvalóként képzel el. Mert ha az elme, mialatt a nem létező dolgokat jelenvalónak képzeli, egyúttal tudná, hogy ezek a dolgok valójában nem léteznek, ezt a képzelőképességet bizonyára természete erényének, nem pedig hibájának tulajdonítaná, főleg akkor, ha ez a képzelőképesség egyedül természetétől függne, azaz (az 1. rész 7. definícója szerint) ha az elmének ez a képzelőképessége szabad volna. 18. TÉTEL Ha az emberi testet egyszer két vagy több test egyszerre afficiálta, s később az elme valamelyiket elképzeli közülük, rögtön emlékezni fog a többire is. Bizonyítás Az elme (az előző köv. tétel szerint) azért képzel el egy testet, mert az emberi testet egy külső test nyomai ugyanúgy afficiálják, és részeit ugyanúgy rendezik el, mint akkor, amikor némely részeire hatást gyakorolt az a külső test. Ámde (a feltevés szerint) a test akkor oly állapotba jutott, hogy az elme egyszerre két testet képzelt el; tehát most is kettőt fog egyszerre elképzelni, és az elme, amikor az egyiket elképzeli közülük, rögtön emlékezni fog a másikra is. E. k. b. Megjegyzés {107} Ebből világosan megértjük, mi az emlékezet. Nem más ugyanis, mint olyan ideák bizonyos kapcsolata, amelyek az emberi testen kívül levő dolgok természetét foglalják magukban, olyan kapcsolat, amely az elmében az emberi test affekcióinak rendje és kapcsolata szerint jön létre. Azt mondom, először, hogy csupán olyan ideák kapcsolata, amelyek magukban foglalják az emberi testen kívül levő dolgok természetét, nem pedig olyan ideák kapcsolata, amelyek kifejtik ugyanazon dolgok természetét. Mert ez ideák (e rész 16. tétele szerint) valójában az emberi test affekcióinak ideái, amelyek mind az emberi test, mind a külső testek természetét magukban foglalják. Azt mondom, másodszor, hogy ez a kapcsolat az ember affekcióinak rendje és kapcsolata szerint alakul, hogy megkülönböztessem az ideáknak attól a kapcsolatától, amely az értelem rendje szerint történik. 27
E rend szerint az elme a dolgokat első okaikból fogja föl, s ez a rend valamennyi emberben azonos. Világosan megértjük ebből azt is, hogyan jut az elme az egyik dolog gondolatáról azonnal egy másik dolog gondolatára, holott ez utóbbi egyáltalán nem hasonlít az előbbire. Így például egy ókori római ember a pomus szót hallván rögtön egy gyümölcsre gondol, holott a gyümölcsnek semmi hasonlatossága nincs a pomus szó hangzásával, s nincs is más közösségük, csak az, hogy ez a két dolog gyakran afficiálta ugyanannak az embernek a testét, azaz, hogy az az ember gyakran hallotta a pomus szót, amikor a gyümölcsöt is látta. Így mindenki az egyik gondolatról a másikra jut aszerint, amint kinek-kinek megszokása a dolgok képeit elrendezte testében. Mert, például, a katona, ha lónyomokat lát a homokban, a ló gondolatáról rögtön a lovasnak, majd a háborúnak s hasonlóknak a gondolatára jut. A paraszt ellenben a ló gondolatáról az ekének, a szántóföldnek stb. gondolatára fog jutni. S így mindenki aszerint, amint a dolgok képét egyik vagy másik módon szokta összekötni és egybekapcsolni, egy bizonyos gondolatról hol erre, hol arra a gondolatra jut. 19. TÉTEL Az emberi elme magát az emberi testet csak azon affekciók ideái, által ismeri meg, s magáról e test létezéséről is csak azon affekciók ideái, által tud, amelyek a testet érik. Bizonyítás Az emberi elme ugyanis (e rész 13. tétele szerint) az emberi test ideája, vagyis ismerete, amely (e rész 9. tétele szerint) megvan Istenben, amennyiben valamely egyes dolog más ideája által afficiáltnak tekintjük; vagy mivel (a 4. posztulátum szerint) az emberi testnek igen sok testre van szüksége, amely azt folyton mintegy újra létrehozza, s az ideák rendje és kapcsolata ugyanaz, mint az okok (13) rendje és kapcsolata (e rész 7. tétele szerint), ezért ez idea meglesz Istenben, amennyiben igen sok egyes dolog ideája által afficiáltnak tekintjük őt. Istenben tehát megvan az emberi test ideája, vagyis Isten megismeri az emberi testet, amennyiben igen sok más idea afficiálta, de nem amennyiben az emberi elme természetét alkotja; azaz (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) az emberi elme nem ismeri meg az emberi testet. Ellenben a test affekcióinak ideái megvannak Istenben, amennyiben az emberi elme természetét alkotja, vagyis az emberi elme észreveszi ugyanazokat az affekciókat (e rész 12. tétele szerint), s következésképpen (e rész 16. tétele szerint) magát az emberi testet is, mégpedig (e rész 17. tétele szerint) mint valósággal létezőt; az emberi elme tehát csak ennyiben veszi észre magát az emberi testet. E. k. b. 13 NS: „a dolgok".
20. TÉTEL Istennek az emberi elméről is van ideája, vagyis ismerete, amely ugyanazon a módon következik Istenben, s ugyanazon a módon vonatkozik Istenre, mint az emberi test ideája, vagyis ismerete. Bizonyítás A gondolkodás Isten attribútuma (e rész 1. tétele szerint); ennél fogva (e rész 3. tétele szerint) ennek az attribútumnak, valamint az attribútum összes affekciójának s következésképp (e rész 11. Tétele (14) szerint) az emberi elmének az ideája is szükségképpen megvan Istenben. Azután az nem következik, hogy az elmének ez az ideája, vagyis ismerete annyiban van Istenben, amennyiben Isten végtelen, hanem csak annyiban, amennyiben valamely egyes dolognak más ideája afficiálta (e rész 9. tétele szerint). Ámde az ideák rendje és kapcsolata ugyanaz, mint az okok (15) rendje és kapcsolata (e rész 7. tétele szerint); az elmének ez az ideája, vagyis ismerete tehát ugyanazon a módon következik Istenben és vonatkozik Istenre, mint a test ideája, vagyis ismerete. E. k. b. 14 Curley Gebhardt nyomán - a 11. tétel következtetett tételét adná meg referenciaként, s erre jó oka van. 15 NS: „a dolgok”
21. TÉTEL {109} Az elmének ez az ideája ugyanazon a módon egyesült az elmével, mint ahogyan maga az elme egyesült a testtel. Bizonyítás Hogy az elme a testtel egyesült, azt abból mutattuk ki, hogy tudniillik a test az elme tárgya (lásd e rész 12. és 13. tételét). Ezért ugyanazon az alapon az elme ideája szükségképpen ugyanazon a módon kell hogy egyesült légyen tárgyával, azaz magával az elmével, mint ahogyan maga az elme egyesült a testtel. E. k. b. Megjegyzés Ezt a tételt sokkal világosabban megértjük abból, amit e rész 7. tételének megjegyzésében mondottunk. Mert ott kimutattuk, hogy a test ideája és a test, azaz (e rész 13. tétele szerint) az elme és a test egyazon individuum, amelyet majd a gondolkodás, majd a kiterjedés attribútuma felől fogunk fel. Ezért az elme ideája és maga az elme egy és ugyanaz a dolog, amelyet egy és ugyanazon attribútum, tudniillik a gondolkodás attribútuma felől fogunk föl. Az elme ideájának, illetve magának az elmének léte ugyanazzal a szükségszerűséggel következik Istenben, éspedig ugyanabból a gondolkodásban megnyilvánuló hatóképességből. Mert valójában az elme ideája, azaz az idea ideája nem más, mint az idea formája, amennyiben az ideát a gondolkodás moduszaként, tárgyra való vonatkozás nélkül tekintjük. Mihelyt ugyanis valaki tud valamit, ezáltal már azt is tudja, hogy ezt tudja, s egyszersmind azt is tudja, hogy tudja, amit tud, s így a végtelenig. De erről majd később. 22. TÉTEL Az emberi elme nemcsak a test affekcióit veszi észre, hanem ezeknek az affekcióknak ideáit is. Bizonyítás 28
Az affekciók ideáinak ideái ugyanazon a módon következnek Istenben, és ugyanazon a módon vonatkoznak Istenre, mint maguknak az affekcióknak ideái. Ez éppúgy bizonyítható, mint e rész 20. tétele. Ámde a test affekcióinak ideái az emberi elmében vannak (e rész 12 tétele szerint), {110} azaz (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) Istenben, amennyiben az emberi elme lényegét alkotja. Ez ideák ideái tehát Istenben lesznek, amennyiben megvan benne az emberi elme ismerete, azaz ideája, azaz (e rész 21. tétele szerint) magában az emberi elmében, amely ennél fogva nemcsak a test affekcióit veszi észre, hanem ezeknek ideáit is. E. k. b. 23. TÉTEL Az elme csak annyiban ismeri meg magát, amennyiben észreveszi a test affekcióinak ideáit. Bizonyítás Az elme ideája, vagyis ismerete (e rész 20. tétele szerint) ugyanazon a módon következik Istenben, és ugyanazon a módon vonatkozik Istenre, mint a test ideája vagy ismerete. Minthogy azonban (e rész 19. tétele szerint) az emberi elme nem annyiban ismeri meg magát az emberi testet, azaz minthogy (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) az emberi test ismerete nem annyiban vonatkozik Istenre, amennyiben Isten az emberi elme természetét alkotja, ezért az elme ismerete sem annyiban vonatkozik Istenre, amennyiben az emberi elme lényegét alkotja; s ezért (e rész 11. tételének ugyanazon köv. tétele szerint) az emberi elme ennyiben nem ismeri meg önmagát Azután, azoknak az affekcióknak ideái, amelyek a testet érik, magukban foglalják magának az emberi testnek természetét (e rész 16. tétele szerint), azaz (e rész 13. tétele szerint) megegyeznek az elme természetével. Ezért ez ideák ismerete szükségképpen magában foglalja az elme ismeretét. Ámde (az előző tétel szerint) ez ideák ismerete megvan magában az emberi elmében. Az emberi elme tehát csak ennyiben ismeri meg magát. E. k. b. 24. TÉTEL Az emberi elme nem foglalja magában az emberi testet alkotó részek adekvát ismeretét. Bizonyítás Az emberi testet alkotó részek csak annyiban tartoznak magának az emberi testnek lényegéhez, amennyiben mozgásukat bizonyos meghatározott szabály szerint közösen alakítják ki (lásd a def níciót a 3. segédtétel köv. tétele után), és nem amennyiben individuumokként, {111} az emberi testre való vonatkozás nélkül tekinthetők. Mert az emberi test részei (az 1. posztulátum szerint) igen összetett individuumok, amelyeknek részei (a 4. segédtétel szerint) elválaszthatók az emberi testtől anélkül, hogy természete és formája megváltoznék, s mozgásukat (lásd a 3. segédtétel után az 1. axiómát) más testekkel közösen, más szabály szerint is kialakíthatják; ezért (e rész 3. tétele szerint) minden egyes rész ideája, vagyis ismerete meglesz Istenben, éspedig (e rész 9. tétele szerint) amennyiben úgy tekintjük őt, hogy valamely egyes dolognak más ideája afficiálta; ez az egyes dolog pedig a természet rendje szerint előbbre való a résznél (e rész 7. tétele szerint). Ugyanezt kell mondanunk, ezen kívül az emberi testet alkotó individuum minden egyes részéről is. Ezért az emberi testet alkotó minden egyes résznek ismerete megvan Istenben, annyiban, amennyiben a dolgok igen sok ideája afficiálta őt, nem pedig amennyiben csak az emberi testnek ideája van meg benne, vagyis az az idea (e rész 13. tétele szerint), amely az emberi elme természetét alkotja. S így (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) az emberi elme nem foglalja magában az emberi testet alkotó részek adekvát ismeretét. E. k. b. 25. TÉTEL Az emberi test egyetlen affekciójának ideája sem foglalja magában valamely külső test adekvát ismeretét. Bizonyítás Kimutattuk (lásd e rész 26. tételét), hogy az ember affekciójának ideája annyiban foglalja magában a külső test természetét, amennyiben ez a külső test az emberi testet egy bizonyos módon meghatározza. De amennyiben a test oly individuum, amely nem vonatkozik az emberi testre, ideája, vagyis ismerete annyiban van meg Istenben (e rész 9. tétele szerint), amennyiben Istent valamely más dolog ideája által afficiáltnak tekintjük, amely (e rész 7. tétele szerint) természeténél fogva előbbre való ama külső testnél. Ezért a külső test adekvát ismerete nincs meg Istenben, amennyiben megvan benne az emberi test affekciójának ideája, vagyis az emberi test affekciójának ideája nem foglalja magában egyetlen külső test adekvát ismeretét sem. E. k. b. {112} 26. TÉTEL Az emberi elme külső testeket csupáncsak a maga affekcióinak ideái, által vesz észre valósággal létezőként. Bizonyítás Ha valamely külső test semmiképpen nem afficiálta az emberi testet, akkor (e rész 7. tétele szerint) az emberi test ideáját, azaz (e rész 23. tétele szerint) az emberi elmét sem afficiálta semmiképpen sem ama test létezésének ideája, vagyis az emberi elme semmiképp sem veszi észre ama külső test létezését. Amennyiben azonban valamely külső test valamilyen módon afficiálja az emberi testet, annyiban az elme (e rész 16. tétele és ennek köv. tétele szerint) észreveszi a külső testet. E. k. b. KÖVETKFZTETETT TÉTEL Amennyiben az emberi elme elképzel egy külső testet, annyiban nincs adekvát ismerete róla. Bizonyítás Amikor az emberi elme a maga teste affekcióinak ideái, által szemléli a külső testeket, akkor azt mondjuk róla, hogy elképzeli őket (lásd e rész 17. tételének megjegyzését); az elme (az előző tétel szerint) más módon nem is 29
képzelhet el külső testeket valósággal létezőként. Ennél fogva (e rész 25. tétele szerint) amennyiben az elme elképzel testeket, nincs adekvát ismerete róluk. E. k. b. Bizonyítás Az emberi test bármely affekciójának ideája annyiban foglalja magában az emberi test természetét, amennyiben magát az emberi testet egy bizonyos módon afficiáltnak tekintjük (lásd e rész 16. tételét). Ámde tm3} amennyiben az emberi test individuum, amely sok más módon is afficiálható, ideája stb. Lásd e rész 25. tételének bizonyítását. 27. TÉTEL Az emberi test egyetlen affekciójának ideája sem foglalja magában valamely külső test adekvát ismeretét. Bizonyítás Az emberi test bármely affekciójának ideája annyiban foglalja magában az emberi test természetét, amennyiben magát az emberi testet egy bizonyos módon afficiáltnak tekintjük (lásd e rész 16. tételét). Ámde tm3} amennyiben az emberi test individuum, amely sok más módon is afficiálható, ideája stb. Lásd e rész 25. tételének bizonyítását. 28. TÉTEL Az emberi test affekcióinak ideái, amennyiben csak az emberi elmére vezetjük vissza őket, nem világosak és elkülönítettek, hanem zavarosak. Bizonyítás Az emberi test affekcióinak ideái ugyanis magukban foglalják mind a külső testeknek, mind magának az emberi testnek természetét (e rész 16. tétele szerint); ámde magukban kell foglalniuk nemcsak az emberi testnek [NS: mint egésznek], hanem e test részeinek a természetét is. Mert az affekciók annak módozatai (a 3. posztulátum szerint), ahogyan az emberi test részeit, s következőleg az egész emberi testet hatás éri. Ámde (e rész 24. és 25. tétele szerint) a külső testeknek, valamint az emberi testet alkotó részeknek adekvát ismerete nem annyiban van meg Istenben, amennyiben őt az emberi elme által afficiáltnak, hanem amennyiben más ideák által affciáltnak tekintjük. Az affekciók ez ideái tehát, amennyiben egyedül az emberi elmére vonatkoznak, olyanok, mint az előtételek nélküli zárótételek, azaz (mint magától értetődik) zavaros ideák. E. k. b. Megjegyzés Ugyanezen a módon bizonyítjuk, hogy az emberi elme természetét alkotó idea egymagában tekintve szintén nem világos és elkülönített, amiként az emberi elme ideája sem az, s az emberi test affekciói ideáinak ideái sem azok, amennyiben egyedül az elmére vezetjük vissza őket. Ezt mindenki könnyen beláthatja. 29. TÉTEL Az emberi test egyetlen affekciója ideájának ideája sem foglalja magában az emberi elme adekvát ismeretét. Bizonyítás Az emberi test affekciójának ideája ugyanis (e rész 27. tétele szerint) nem foglalja magában magának a testnek adekvát ismeretét, vagyis nem fejezi ki adekvát módon a test természetét; azaz (e rész 13. tétele szerint) nem egyezik meg adekvát módon az elme természetével. {114} Ezért (az 1. rész 6. axiómája szerint) ez idea ideája nem fejezi ki adekvát módon az emberi elme természetét, vagyis nem foglalja magában adekvát ismeretét. E. k. b. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy az emberi elmének, valahányszor a természet közös rendje szerint fogja fel a dolgokat, sem önmagáról, sem a maga testéről, sem a külső testekről nincs adekvát ismerete, hanem csak zavaros és csonka. Mert az elme csak annyiban ismeri meg önmagát, amennyiben fölfogja a test affekcióinak ideáit (e rész 23. tétele szerint). Testét azonban (e rész 19. tétele szerint) csupán az affekciók azon ideái, által fogja fel, amelyek által (e rész 26. tétele szerint) a külső testeket is. Ezért amennyiben ezekkel az ideákkal rendelkezik, sem önmagáról (e rész 29. tétele szerint), sem a maga testéről (e rész 27. tétele szerint), sem a külső testekről (e rész 25. tétele szerint) nincs adekvát ismerete, hanem (e rész 28. tétele és ennek megjegyzése szerint) csak csonka és zavaros. E. k b. Megjegyzés Kifejezetten mondom, hogy az elmének sem önmagáról, sem a testéről, sem a külső testekről nincs adekvát ismerete, hanem csak (NS: csonka és] zavaros, valahányszor a természet közös rendje szerint fogja fel a dolgokat, azaz valahányszor külső körülmény, a dolgok véletlen találkozása készteti egy-egy dolog szemügyre vételére, s valahányszor nem belső körülmény, vagyis több dolognak egyszerre való szemlélése készteti a dolgok egyezéseinek, különbségeinek és ellentéteinek megértésére. Mert valahányszor ezen vagy más módon, belső körülménytől nyeri meghatározottságát, világosan és elkülönítetten szemléli a dolgokat - amint alább ki fogom mutatni. 30. TÉTEL Testünk tartamáról csak nagyon inadekvát ismeretünk lehet. Bizonyítás {115} Testünk tartama nem függ sem lényegétől (e rész 1. axiómája szerint), sem Isten feltétlen természetétől (az 1. rész 21. tétele szerint). Hanem (az 1. rész 28. tétele szerint) létezésre és működésre oly okok determinálják, amelyeket bizonyos és meghatározott módon való létezésre és működésre ugyancsak más okok determináltak, ezeket újra mások, s így tovább a végtelenig. Testünk tartama tehát a természet közös rendjétől és a dolgok alkatától függ. Hogy pedig miként vannak a dolgok megalkotva, annak adekvát ismerete annyiban van meg Istenben, amennyiben megvannak benne az összes dolgok ideái, s nem csupán az emberi test ideája (e rész 9. 30
tételének köv. tétele szerint). Ezért testünk tartamának ismerete Istenben teljességgel inadekvát, amennyiben úgy tekintjük őt, hogy csupán az emberi elme természetét alkotja, azaz (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) ez az ismeret elménkben teljességgel inadekvát. E. k. b. 31. TÉTEL A rajtunk kívül levő egyedi dolgok tartamáról csak tejességgel inadekvát ismeretünk lehet. Bizonyítás Minden egyedi dolgot ugyanis, csakúgy, mint az emberi testet, szükségképp valamely más egyedi dolog determinál bizonyos és meghatározott módon való létezésre és működésre, ezt újra más dolog, s így tovább a végtelenig (az 1. rész 28. tétele szerint). Minthogy pedig az egyedi dolgoknak e közös tulajdonsága alapján az előző tételben bebizonyítottuk, hogy testünk tartamáról csak teljességgel inadekvát ismeretünk van, ugyanerre a következtetésre kell majd jutnunk az egyedi dolgok tartamáról is, hogy ugyanis róla is csak teljességgel inadekvát ismeretünk lehet. E. k. b. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy valamennyi egyedi dolog esetleges és romlandó. Tartamukról ugyanis nem lehet semminemű adekvát ismeretünk (az előző tétel szerint), s épp ezt kell értenünk a dolgok {116} esetlegességén és romlásuk lehetőségén {116}(lásd az 1. rész 33. tételének 1, megjegyzését). Mert (az 1. rész 29. tétele szerint) ezen kívül nincs más esetleges dolog. 32. TÉTEL Az összes idea igaz, amennyiben Istenre vezetjük vissza őket. Bizonyítás Az összes idea ugyanis, amely Istenben van, teljesen megegyezik ideátumával (e rész 7. tételének köv. tétele szerint), s ezért (az 1. rész 6. axiómája szerint) valamennyi igaz. E. k. b. 33. TÉTEL Semmi pozitívum nincs az ideákban, aminél fogva tévesnek mondjuk őket. Bizonyítás Ha ezt tagadná valaki, gondolja el, ha lehetséges, a gondolkodásnak olyan pozitív moduszát, amely a tévedésnek vagy hamisságnak formáját alkotja. A gondolkodásnak ez a modusza nem lehet Istenben (az előző tétel szerint); Istenen kívül pedig ugyancsak nem lehet és nem fogható fel (az 1. rész 15. tétele szerint). Ennél fogva semmi pozitívum nem lehet az ideákban, aminél fogva tévesnek mondjuk őket. E. k. b. 34. TÉTEL Minden idea, amely bennünk feltétlen, vagyis adekvát és tökéletes, igaz. Bizonyítás Amikor azt mondjuk, hogy adekvát és tökéletes ideánk van, nem mondunk egyebet (e rész 11. tételének köv. tétele szerint), mint azt, hogy Istennek, amennyiben elménk lényegét alkotja, adekvát és tökéletes ideája van, s következőleg (e rész 32. tétele szerint) nem mondunk egyebet, mint hogy az ilyen idea igaz. E. k. b. 35. TÉTEL A hamisság a megismerés hiányában van, amelyet az inadekvát, vagyis csonka és zavaros ideák foglalnak magukban. Bizonyítás {117} Semmi pozitívum nincs az ideákban, ami a hamisság formáját alkotja (e rész 33. tétele szerint). Ámde a hamisság nem állhat a teljes hiányban (mert hiszen az elmékről mondjuk, hogy tévednek és csalatkoznak, nem pedig testekről), de éppúgy nem állhat a teljes tudatlanságban sem; mert más a tudatlanság, és más a tévedés. Ezért a megismerés hiányában áll, amelyet a dolgok inadekvát megismerése, vagyis az inadekvát és zavaros ideák foglalnak magukban. E. k b. Megjegyzés E rész 17. tételének megjegyzésében kifejtettem, miképpen áll a tévedés a megismerés hiányában. Azonban e dolog bővebb magyarázatára példát mondok. Az emberek ugyanis tévednek, amikor azt hiszik, hogy szabadok [NS: azaz azt gondolják, hogy - szabad akaratuk révén - akár megtehetnek egy dolgot, akár nem]. Ez a vélemény egyedül azon alapul, hogy tudatában vannak ugyan cselekedeteiknek, de nem ismerik az okokat, amelyek determinálják őket. Szabadságuk ideája tehát az, hogy egyetlen okát sem ismerik cselekedeteiknek. Ha ugyanis azt mondják, hogy az emberi cselekedetek az akarattól függnek, ezek puszta szavak, amelyek mögött nincs idea. Mert hogy mi az akarat, és hogyan mozgatja a testet, azt egyikük sem tudja. Akik azzal kérkednek, hogy tudják, s a lélek székhelyéről és lakásáról képzelődnek, azok rendszerint nevetségesek vagy bosszantók. Így amikor a Napot nézzük, s azt képzeljük, hogy körülbelül kétszáz lábnyira van tőlünk, ez a tévedés nem magában ebben az elképzelésben van, hanem abban, hogy amikor ezt így képzeljük, az igaz távolságot és e képzelésünk okát nem ismerjük. Mert amikor később megtudjuk, hogy 600 földátmérőnél nagyobb távolságban van tőlünk, mégis azt fogjuk képzelni, hogy közel van hozzánk; hiszen nem azért képzeljük közelinek a Napot, mert nem ismerjük igazi távolságát, hanem azért, mert testünk affekciója magában foglalja a Nap lényegét, amennyiben a Nap a testünket afficiálja. 31
36. TÉTEL Az inadekvát és zavaros ideák ugyanazzal a szükségszerűséggel következnek, mint az adekvát, vagyis világos és elkülönített ideák. Bizonyítás Az ideák mind Istenben vannak (az 1. rész 15. tétele szerint),és amennyiben Istenre vezetjük vissza őket, igazak (e rész 32. tétele szerint) és (e rész 7. tételének köv. tétele szerint) adekvátak. Ezért csak annyiban inadekvátak és zavarosak, amennyiben valakinek egyedi elméjére vezetjük vissza őket (Lásd erről e rész 24. és 28. tételét). Ezért az összes idea, mind az adekvátak, mind az inadekvátak (e rész 6. tételének köv. tétele szerint) ugyanazzal a szükségszerűséggel következnek. E. k. b. 37. TÉTEL Az, ami minden dologban közös (lásd róluk fent a 2. segédtételt), s ami egyformán megvan úgy a részben, mint az egészben, nem lényege semmilyen egyedi dolognak. Bizonyítás Ha valaki ezt tagadja, gondolja el, ha lehetséges, hogy az valamely egyedi dolognak, például B-nek lényege. Ennél fogva (e rész 2. meghatározása szerint) B nélkül sem nem lehet, sem föl nem fogható. Ámde ez ellenkezik feltevésünkkel. Tehát nem tartozik B lényegéhez, s más egyedi dolgoknak sem alkotja lényegét. E. k. b. 38. TÉTEL Azok, amik minden dologban közösek, s egyformán megvannak a részben és az egészben, csakis adekvát módon foghatók föl. Bizonyítás Legyen A olyasmi, ami minden testben közös, s ami egyformán megvan minden test részeiben és az egészben. Azt mondom mármost, hogy A csakis adekvát módon fogható föl. Mert ideája (e rész 7. tételének köv. tétele szerint) szükségképp adekvát lesz Istenben, amennyiben megvan benne mind az emberi test ideája, mind a test affekcióinak ideái, amelyek (e rész 16., 25. és 27. tétele szerint) részben magukban foglalják mind az emberi test, mind a külső testek természetét; azaz (e rész 12. és 13. tétele szerint) ez az idea szükségképp adekvát lesz Istenben, amennyiben az emberi elmét alkotja, vagyis {119} amennyiben rendelkezik azokkal az ideákkal, amelyek az emberi elmében vannak. Az elme tehát (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) A-t szükségképp adekvát módon fogja föl, mégpedig amennyiben akár önmagát fogja föl, akár a maga testét, akár bármely külső testet. A más módon nem is fogható föl. E. k. b. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebbő1 következik, hogy vannak olyan ideák, vagyis fogalmak, amelyek valamennyi emberben közösek. (16) Mert (a 2. segédtétel szerint) az összes test megegyezik bizonyos dolgokban, s ezeket (az előző tétel szerint) mindenki szükségképp adekvát módon, vagyis világosan és elkülönítetten kell, hogy fölfogja. 39. TÉTEL Ami közös és sajátos van az emberi testben és bizonyos külső testekben, amelyek az emberi testet afficiálni szokták, továbbá e testek mindegyikének részeiben csakúgy, mint az egészben, annak ideája is adekvát lesz az elmében. Bizonyítás Legyen A az, ami közös és sajátos az emberi testben és bizonyos külső testekben, s ami egyformán megvan az emberi testben és ugyanezekben a külső testekben, s végül egyformán megvan mindegyik külső test részeiben csakúgy, mint az egészben. Ezen A-nak lesz adekvát ideája Istenben (e rész 7. tételének köv. tétele szerint), éspedig annyiban is, amennyiben az emberi test ideáival, s annyiban is, amennyiben a feltételezett külső testek ideáival rendelkezik. Tegyük fel most, hogy egy külső test annak révén afficiálja az emberi testet, ami vele közös, azaz A révén. Ekkor ennek az affekciónak az ideája magában foglalja majd A tulajdonságot (e rész 16. tétele szerint), s ezért (e rész 7. tételének ugyanazon köv. tétele szerint) ennek az affekciónak ideája, amennyiben magában foglalja az A tulajdonságot, adekvát lesz Istenben, amennyiben az emberi test ideája afficiálta őt, azaz (e rész 13. tétele szerint) amennyiben az emberi elme természetét alkotja. S ennél fogva (e rész 11. tételének köv. tétele szerint) ez az idea az emberi elmében is adekvát. E. k. b. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik, hogy az emberi elme annál alkalmasabb több dolognak adekvát módon való fölfogására, minél több közössége van testének más testekkel. {120} 16 A közös fogalmak hagyományos elméletének sajátosan spinozai aspektusát különösen G. Deleuze hangsúlyozza ki. Vö. Spinoza et le probléme de l'expression. Paris, Minuit, 1968, 252-267. o.
40. TÉTEL Mindazok az ideák, amelyek az elme adekvát ideáiból következnek, szintén adekvátak. Bizonyítás Ez nyilvánvaló. Mert ha azt mondjuk, hogy egy idea az emberi elme adekvát ideáiból következik, akkor nem mondunk egyebet (e rész 11. tételének köv. tétele szerint), mint hogy magában az isteni értelemben van olyan idea, amelynek oka Isten, nem amennyiben végtelen, de nem is amennyiben igen sok egyes dolog ideája afficiálta őt, hanem csupán amennyiben az emberi elme lényegét alkotja. 32
1. megjegyzés (17) Itt kifejtettem azoknak a fogalmaknak okát, amelyeket közös fogalmaknak neveznek, s amelyek észérveink alapjai. De néhány axiómának vagy fogalomnak más okai vannak, s ezeket jó volna e módszerünkkel megmagyarázni; mert kitűnne belőlük, mely fogalmak hasznosabbak a többieknél, s melyek azok, amelyeknek alig van valami hasznuk Azután az is, kitűnne, mely fogalmak közösek, s melyek csupán azok számára világosak és elkülönítettek, akiknek nincsenek előítéleteik, s végül melyek vannak rosszul megalapozva. Kitűnne ezen kívül, honnan eredtek azok az úgynevezett másodlagos fogalmak, s következőleg azok az axiómák, amelyek rajtuk alapulnak; s más dolgok is, amikhez valamikor mindezekről elmélkedve eljutottam. De minthogy ezeket egy más értekezésnek szántam, meg azért is, hogy e tárgy túlságos terjengősségével unalmassá ne váljak, elhatároztam, hogy ezúttal itt nem folytatom. Mégis, hogy semmi olyasmit el ne hagyjak, amit tudni szükséges, röviden előadom az okokat, amelyekből az úgynevezett transzcendentális kifejezések eredtek, mint amilyenek a „létező", a „dolog", a „valami". Ezek a kifejezések úgy keletkeztek, hogy az emberi test, minthogy határolt, csak bizonyos meghatározott számú képet tud magában egyszerre elkülönítetten megalkotni (hogy mi a kép, azt megmagyaráztam e rész 17. tételének megjegyzésében); ha a képek száma túllépi e határt, a képek kezdenek összezavarodni. Ha pedig a képeknek ezt a számát, amelyet a test még képes egyszerre elkülönítetten megalkotni magában; a ténylegesen létrejövő képek száma messze meghaladja, akkor valamennyi kép teljesen összezavarodik. {121} Minthogy így áll a dolog, e rész 17. tételének köv. tételéből és 18. tételéből világos, hogy az emberi elme annyi testet képes egyszerre világosan elképzelni, ahány kép egyszerre alakulhat testében. Mihelyt azonban a képek teljesen összezavarodnak a testben, az elme is valamennyi testet zavarosan, minden megkülönböztetés nélkül fogja elképzelni, s mintegy egyetlen attribútumban fogja összefoglalni, tudniillik a „létező", a „dolog" stb. attribútumában. Levezethető ez abból is, hogy a képek nem mindig egyformán elevenek, s még más, ezekhez hasonló okokból, amelyeket itt nem kell kifejteni, mert arra a célra, amelyre törekszünk, elegendő egyet szemügyre vennünk Valamennyi ugyanis oda lyukad ki, hogy ezek a kifejezések a legnagyobb mértékében zavaros ideákat jelentenek. Hasonló okokból keletkeztek továbbá az úgynevezett egyetemes fogalmak, mint „ember", „ló", „kutya" stb.; mivel ugyanis az emberi testben például az embereknek oly sok képe alakul ki egyszerre, hogy nem haladják ugyan meg teljesen a képzelőerőt, de mégis annyira, hogy az egyeseknek csekély különbségeit (tudniillik minden egyesnek színét, nagyságát stb.) és meghatározott számát az elme nem képes elképzelni, s csupán azt képzeli el elkülönítetten, amiben mind megegyeznek, amennyiben a testet afficiálják; éppen ez afficiálta ugyanis a legerősebben a testet, tudniillik minden egyes egyed ennek révén afficiálta. Így aztán ezt fejezi ki az elme az ember névvel, s mondja ki állítmányul végtelen sok egyedről. Mert, amint mondottuk, az egyes emberek meghatározott számát nem tudja elképzelni. De meg kell jegyeznünk, hogy ezeket a fogalmakat nem ugyanazon a módon alkotja meg mindenki, hanem azok mindenkinél mások és mások aszerint, hogy mi afficiálta a testet sűrűbben. Ezt azután az elme könnyebben képzeli el vagy idézi emlékezetébe. Például azok, akik az ember termetét nézték gyakrabban csodálattal, egyenes termetű élőlényt értenek emberen; akik pedig valami mást szoktak benne szemlélni, más közös képet alkotnak róla, például azt, hogy az ember nevető állat, kétlábú tollatlan állat, eszes állat; s így egyebekben is mindenki a maga testének adott állapotához képest alkotja meg a dolgok egyetemes képeit. Ezért nem csoda, hogy a filozófusok között, akik a természeti dolgokat egyedül a dolgok képeivel akarták megmagyarázni, oly sok vita keletkezett. 17 Ennek a megjegyzésnek sem az OP-ban, sem a NS-ben nincs száma. Akkerman (82. o.) úgy véli, hogy a megismerési módok felosztásával foglalkozó 2. megjegyzés későbbi hozzátoldás az eredetileg egy megjegyzéshez, s ezért a későbbi, számozatlan visszautalások a 40. tétel megjegyzésére az 1. megjegyzésre vonatkoznak. Ez azonban kétségesnek látszik mind a 3PIB, mind a 427B esetében.
{112} 2. megjegyzés Az eddig mondottakból világosan kitűnik, hogy sok mindent veszünk észre, s egyetemes fogalmakat alkotunk 1. olyan egyes dolgok alapján, amelyeket érzékeink megcsonkítva, zavarosan és rend nélkül jelenítenek meg értelmünk előtt (lásd e rész 29. tételének köv. tételét); ezért az ilyen észrevevéseket bizonytalan tapasztalati ismeretnek szoktam nevezni; 2. jelek alapján, például abból, hogy bizonyos szavak hallása vagy olvasása közben visszaemlékszünk a dolgokra, s bizonyos ideákat alkotunk róluk, hasonlókat azokhoz, amelyek által elképzeljük a dolgokat (lásd e rész 78. tételének megjegyzését). A dolgok szemléletének ezt a két módját ezen túl az ismeret első nemének, véleménynek vagy képzeleti képnek nevezem. 3. Végül annak alapján, hogy rendelkezünk közös fogalmakkal és a dolgok tulajdonságainak adekvát ideáival (lásd e rész 38. tételének köv. tételét, a 39. tételt, köv. tételével együtt, és a 40. tételt). Ezt észnek és az ismeret második nemének nevezem. Az ismeret e két nemén kívül, amint a következőkben kimutatom, van még egy harmadik is, amelyet intuitív tudománynak fogunk nevezni. A megismerésnek ez a neme Isten bizonyos attribútumai valóságos lényegének adekvát ideájától a dolgok [NS: formális) lényegének adekvát ismeretéhez halad tovább. Mindezt egyetlen példával akarom megmagyarázni. Adva van például három szám; keresni kell a negyediket, amely úgy viszonylik a harmadikhoz, mint a második az elsőhöz. A kereskedők habozás nélkül megszorozzák a másodikat a harmadikkal, s a szorzatot osztják az elsővel; mert tudniillik még nem feledték el, amit tanítójuktól hallottak minden bizonyítás nélkül, vagy, mert ezt sokszor tapasztalták egyszerű számoknál, vagy, mert tudták Euklidész Elemei 7. könyve 19. tételének bizonyítása, tudniillik 33
az arányszámok közös tulajdonságai alapján. De a legegyszerűbb számoknál nincs szükség erre. Ha például az adott számok 1, 2, 3, akkor mindenki látja, hogy a negyedik arányszám 6, mégpedig sokkal világosabban, mint az előbb, mivel az első számnak a másodikhoz való viszonyából egyetlen intuíció révén következtetünk a negyedikre. (18) 41. TÉTEL Az ismeret első neme a hamisság egyetlen oka, a második és harmadik neme azonban szükségképpen igaz. Bizonyítás {123} Az ismeret első neméhez, miként az előző megjegyzésben mondottuk, mindazok az ideák tartoznak, amelyek inadekvátak és zavarosak; s ezért (e rész 35. tétele szerint) ez az ismeret a hamisság egyetlen oka. Az ismeret második és harmadik neméhez pedig, mint mondottuk, az adekvát ideák tartoznak; s ezért (e rész 4. tétele szerint) ez az ismeret szükségképpen igaz. E. k. b. 18 A mondat zárlata a NS-ben: „mivel csak az első két szám esetében fennálló különös arányra kell gondolnunk, nem pedig az arányban álló számok egyetemes tulajdonságára".
42. TÉTEL Az ismeret második és harmadik neme, nem pedig az első, tanít meg bennünket az igaznak a hamistól való megkülönböztetésére. Bizonyítás Ez a tétel magában nyilvánvaló. Aki ugyanis különbséget tud tenni az igaz és a hamis között, annak szükségképpen adekvát ideája van az igazról és a hamisról, azaz (e rész 40. tételének 2. megjegyzése szerint) az igazat és a hamisat az ismeret második és harmadik neme révén ismeri. 43. TÉTEL Akinek igaz ideája van, tudja is, hogy igaz ideája van, s nem kételkedhetik a dolog igazságában. Bizonyítás Igaz az olyan ideánk, amely Istenben, amennyiben az emberi elme természete által magyarázzuk, adekvát (e rész 11. tételének köv. tétele szerint). Tegyük fel, tehát, hogy Istenben, amennyiben az emberi elme természete által magyarázzuk, A adekvát idea van. Istenben mármost ennek az ideának is szükségképp megvan az ideája, amelyet ugyanazon a módon vezetünk vissza Istenre, mint az A ideát (e rész 20. tétele szerint, amelynek bizonyítása egyetemes (NS: s az összes ideára alkalmazható).Ámde feltevésünk szerint az A ideát annyiban vezetjük vissza Istenre, amennyiben az emberi elme természete révén fejtjük ki; az A idea ideáját is ugyanazon a módon kell tehát visszavezetni Istenre, azaz (e rész 11. tételének ugyanazon köv. tétele szerint) A ideának ez az adekvát ideája meglesz ugyanabban az elmében, amelyben A adekvát idea van. Ezért akinek adekvát ideája van, vagyis (e rész 34. tétele szerint) aki igazán ismer egy dolgot, annak egyszersmind ez ismeretéről is adekvát ideával, vagyis igaz ismerettel {124} kell rendelkeznie, azaz (amint önmagától nyilvánvaló) egyúttal bizonyosnak is kell benne lennie. E. k. b. Megjegyzés E rész 21. tételének megjegyzésében kifejtettem, mi az idea ideája. De meg kell jegyeznünk, hogy az előző tétel már magában eléggé nyilvánvaló. Mert mindenki, akinek igaz ideája van, jól tudja, hogy az igaz idea a legfőbb bizonyosságot foglalja magában. Hogy ugyanis az embernek igaz ideája van, ez épp azt jelenti, hogy a dolgot tökéletesen, vagyis a legjobban ismeri. Ebben igazán nem kételkedhetik senki, hacsak azt nem hiszi, hogy az idea valami néma dolog, akár a festmény egy táblán, nem pedig a gondolkodás modusza, azaz maga a megértés. S kérdem: ki tudhatja, hogy megért egy dolgot, ha már előbb nem érti a dolgot? Azaz ki tudhatja, hogy bizonyos egy dologban, ha már előbb nem bizonyos benne? Azután, van-e világosabb és bizonyosabb dolog az igaz ideánál, hogy az igazság mértékéül szolgáljon? Valóban, ahogyan a fény nyilvánvalóvá teszi önmagát és a sötétséget, úgy az igazság is mértéke önmagának és a hamisnak. S ezzel, azt hiszem, megfeleltem a következő kérdésekre is. Ha tudniillik az igaz idea [NS: nem annyiban, hogy a gondolkodás moduszának mondjuk, hanem] csak annyiban különbözik a hamistól, amennyiben megállapítjuk róla, hogy egyezik ideátumával: nincs-e több valóság vagy tökéletesség az igaz ideában, mint a hamisban (mert hiszen csak külső jegyben különböznek [NS: s nem belső jegy által]), s következőleg nincs-e több valóság vagy tökéletesség az olyan emberben, akinek igaz ideái vannak, mint az olyanban, akinek csak hamis ideái vannak? Azután, honnan van az, hogy az embereknek hamis ideáik vannak? S végül honnan tudhatja az ember biztosan, hogy olyan ideái vannak, amelyek egyeznek ideátumukkal? Ezekre a kérdésekre, mondom, azt hiszem, megfeleltem már. Mert ami a különbséget illeti az igaz és hamis idea között, e rész 35. tételéből világos, hogy az igaz úgy viszonyul a hamishoz, mint a létező a nem létezőhöz. A hamisság okait pedig igen világosan feltártam a 19. tételtől a 35.-ig s ennek megjegyzésében. Kitűnik ezekből az is, mi a különbség az olyan ember között, akinek igaz ideái vannak, s az olyan között, akinek csak hamis ideái vannak. Ami végül az utolsó kérdést illeti, honnan tudhatja az ember, hogy olyan ideája van, amely egyezik ideátumával, eléggé kimutattam: csakis onnan, hogy oly ideája van, amely egyezik ideátumával, vagyis hogy az igazság önmagának mértéke. Tegyük {125} még hozzá, hogy elménk, amennyiben igaz módon észleli a dolgokat, része Isten végtelen értelmének (e rész 11. tételének köv. tétele szerint), ezért épp annyira szükségszerű, hogy az elme világos és elkülönített ideái igazak legyenek, mint hogy Isten ideái azok legyenek 44. TÉTEL 34
Az ész természetéhez az tartozik, hogy a dolgokat ne esetlegesekként, hanem szükségszerűekként szemlélje. Bizonyítás Az ész természetéhez tartozik, hogy igaz módon fogja fel a dolgokat (e rész 41. tétele szerint), tudniillik (az 1. rész 6. axiómája szerint) úgy, amint magukban vannak, azaz (az 1. rész 29. tétele szerint) nem, mint esetlegeseket, hanem mint szükségszerűeket. E. k b. 1. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Ebből következik: pusztán a képzelettől függ, hogy a dolgokat, úgy a múlt, mint a jövő tekintetében, esetlegesekként szemléljük. Megjegyzés Hogy ez miként történik, megmagyarázom néhány szóval. Fentebb (lásd e rész 17. léteiét és köv. tételét) kimutattuk, hogy az elme még a nem létező dolgokat is mindig jelenvalóként képzeli el, amíg csak oly okok nem lépnek fel, amelyek kizárják jelenvalóságukat. Azután (e rész 18. tételében) kimutattuk, hogy ha az emberi testet egyszer két külső test egyszerre afficiálta, s az elme később egyiküket elképzeli, mindig emlékezni fog a másikra is, azaz mind a kettőt jelenvalóként fogja tekinteni, hacsak oly okok nem lépnek fel, amelyek kizárják jelenlétüket. Azon kívül senki sem kételkedik abban, hogy az időt is képzeljük, annál fogva, hogy egyes testekről azt képzeljük, hogy lassabban vagy gyorsabban, vagy épp akkora sebességgel mozognak, mint mások. Tegyük fel mármost, hogy egy fiú tegnap először reggel Pétert látta, azután délben Pált, este pedig Simont, s ma {126} reggel újra Pétert. E rész 18. tételéből kitűnik, hogy mihelyt megpillantja a reggeli világosságot, csakhamar látja a Napot is, amint befutja az égnek ugyanazt a részét, mint az előző napon, vagyis elképzeli az egész napot, s a reggellel együtt Pétert, a déllel együtt Pált, s az esttel együtt Simont, azaz Pál és Simon létezését a jövőre vonatkoztatva fogja elképzelni; s viszont, ha este Simont látja, Pált és Pétert a múltra fogja vonatkoztatni, ugyanis a múlt idővel együtt képzeli el őket; s mindezt annál biztosabban, minél gyakrabban látta őket ugyanabban a sorrendben. Mert ha megesik egyszer, hogy egy este Simon helyett Jakabot látja, akkor másnap reggel az estére gondolva majd Jakabot, majd Simont fogja elképzelni, de nem mind a kettőt egyszerre. Mert feltevésünk szerint este csak az egyiket látta a kettő közül, nem pedig mind a kettőt egyszerre. Képzelete tehát ingadozni fog, s a jövő esti időre gondolva, majd ezt, majd amazt fogja elképzelni, azaz egyiknek megjelenését sem fogja biztosnak látni, hanem mind a kettőét esetlegesnek S a képzeletnek ez az ingadozása ugyanaz lesz, ha oly dolgok, elképzeléséről van szó, amelyeket ugyanilyen módon a múltra vagy a jelenre vonatkozóan szemlélünk. Ennél fogva a dolgokat mind a jelenre, mind a múltra vagy a jövőre vonatkozóan esetlegesként fogjuk elképzelni. 2. KÖVETKEZTETETT TÉTEL Az ész természetéhez tartozik, hogy a dolgokat valamiképp az örökkévalóság szemszögéből fogja föl. Bizonyítás Az ész természetéhez tartozik, hogy a dolgokat szükségszerűként, nem pedig esetlegesként szemlélje (az előző tétel szerint). A dolgoknak ezt a szükségszerűségét azonban (e rész 41. tétele szerint) az ész igaz módon észleli, azaz (az 1. rész 6. axiómája szerint) úgy, amint magában van. De (az 1. rész 16. tétele szerint) a dolgoknak ez a szükségszerűsége maga Isten örök természetének szükségszerűsége. Az ész természetéhez tartozik tehát, hogy a dolgokat az örökkévalóságnak e szemszögéből szemlélje. Tegyük hozzá, hogy az ész alapjai oly fogalmak (e rész 38. tétele szerint), amelyek azokat fejtik ki, amik közösek minden dologban, s amik (e rész 37. tétele szerint) egyetlen egyes dolog lényegét sem fejtik ki. Ezért őket minden időbeli vonatkozás nélkül, de valamiképp az örökkévalóság szemszögéből kell felfogni: E. k. b. 45. TÉTEL {127} Bármely testnek vagy valósággal létező egyes dolognak ideája szükségképp magában fogja, ja Isten örök (19) és végtelen lényegét. Bizonyítás Bármely valósággal létező egyes dolog ideája szükségképp magában foglalja ennek a dolognak mind lényegét, mind létezését (e rész 8. tételének köv. tétele szerint). Ámde az egyes dolgok (az 1. rész 15. tétele szerint) nem foghatók fel Isten nélkül. Mivel azonban (e rész 6. tétele szerint) okuk Isten, amennyiben abban az attribútumban tekintjük, amelynek moduszai maguk a dolgok, ezért ideáik (az 1. rész 4. axiómája szerint) szükségképp magukban foglalják attribútumuk fogalmát, azaz (az 1, rész 6. deffinicója szerint) Isten örök és végtelen lényegét. E. k. b. Megjegyzés Létezésen itt nem a tartamot értem, azaz a létezést, amennyiben elvontan és mintegy a mennyiség egy fajaként fogjuk fel. Mert itt magáról a létezés természetéről szólok, amelyet azért tulajdonítunk az egyes dolgoknak, mivel Isten természetének örök szükségszerűségéből végtelen sok dolog végtelen sok módon következik (lásd az 1. rész 16. tételét). Beszélek, mondom, magáról az egyedi dolgok létezéséről, amennyiben Istenben vannak, Mert noha mindegyiküket valamely más egyes dolog determinálja bizonyos módon való létezésre, mégis, az az erő, amellyel mindegyik fennmarad a létezésben, Isten természetének örök szükségszerűségéből következik. Lásd erről az 1. rész 24. tételének köv. tételét. 19 Curley itt Gueroult-nak az 1D6 kapcsán már említett gondolatmenetét követve határozatlan névelőt alkalmaz: "Isten egy örök és végtelen lényegét." Ennek a teljességgel agrammatikus megoldásnak csak az lehet az indoka, hogy az attribútumok által kifejezett lényegét külön-külön isteni-szubsztanciális lényegnek nevezzük Én a magam részéről ezt az elgondolást grammatikailag és filozófiailag is képtelennek, látom. 35
46. TÉTEL Isten örök és végtelen lényegének ismerete, amelyet minden idea magában foglal, adekvát és tökéletes. Bizonyítás Az előző tétel bizonyítása egyetemes, s akár részként, akár egészként tekintünk egy dolgot, ideája is, akár mint egészé, akár mint részé (az előző tétel szerint), magában foglalja Isten örök és végtelen lényegét. Ezért az, ami Isten örök és végtelen lényegének ismeretét adja,{128} minden dologban közös, s egyformán megvan a részben és az egészben, s ennél fogva (e rész 38. tétele szerint) ez az ismeret adekvát lesz. E. k. b. 47. TÉTEL Az emberi elmének adekvát ismerete van Isten örök és végtelen lényegéről. Bizonyítás Az emberi elmének (e rész 22. tétele szerint) oly ideái vannak, amelyek alapján (e rész 23. tétele szerint) önmagát és a maga testét (e rész 19. tétele szerint) és (e rész 16. tételének 1. köv. tétele és a 17. tétel szerint) a külső testeket valósággal létezőként veszi észre. Ennél fogva (e rész 45. és 46. tétele szerint) adekvát ismerete van Isten örök és végtelen lényegéről. E. k. b. Megjegyzés Látjuk ebből, hogy Isten végtelen lényege és örökkévalósága mindenki előtt ismeretes. Minthogy pedig minden Istenben van, s mindent általa fogunk fel, azért ebből az ismeretből igen sok adekvát ismeretet tudunk levezetni, s így megalkothatjuk a megismerésnek azt a harmadik nemét, amelyről e rész 40. tétele 2. meg jegyzésében szóltunk, s amelynek kiválóságáról és hasznáról az ötödik részben lesz alkalmunk szólni. Hogy azonban az embereknek Istenről nincsen ugyanolyan világos ismeretük, mint a közös fogalmakról, az onnan van, hogy Istent nem tudják elképzelni, mint a testeket, s hogy az Isten nevet oly dolgok képeivel kötötték össze, amelyeket látni szoktak. Ezt, persze, aligha kerülhetik el az emberek, mivel külső testek folytonosan afficiálják őket. S valóban, a legtöbb tévedés egyedül abban van, hogy a neveket nem helyesen alkalmazzuk a dolgokra. Ha ugyanis valaki azt mondja, hogy a kör középpontjától a kerületéhez húzott vonalak nem egyenlők, bizonyára, legalább abban a pillanatban, mást ért körön, mint a matematikusok. Így amikor az emberek számolási hibát követnek el, más számok vannak a fejükben, mások a papiroson. Ezért, ha elméjüket nézed, valójában nem tévednek; mégis úgy tetszik, mintha tévednének, mert azt hisszük, hogy azok a számok vannak a fejükben, amelyek a papiroson vannak. Ha nem így volna, nem hinnénk, hogy tévednek; mint ahogy nem hittem, hogy az az ember téved, aki a minap azt kiáltotta, hogy házának udvara a szomszéd tyúkjára {129} repült, mert egészen jól megértettem, mit akart mondani. S a legtöbb vita abból támad, hogy az emberek nem helyesen fejezik ki gondolataikat, vagy helytelenül értelmezik más ember gondolatait. Mert amikor a leghevesebben ellentmondanak egymásnak, valójában vagy ugyanazt gondolják, vagy különböző dolgokra gondolnak, úgyhogy amit másban tévedésnek vagy képtelenségnek hisznek, nem az. 48. TÉTEL Az elmében nincsen feltétlen, vagyis szabad akarat, hanem az elmét ennek vagy annak akarására olyan ok determinálja, amelyet ugyancsak más ok determinált, ezt újra más, s így a végtelenig. Bizonyítás Az elme a gondolkodásnak bizonyos és meghatározott modusza (e rész 11. tétele szerint), s ezért (az 1. rész 17. tételének 2. köv. tétele szerint) nem lehet cselekedeteinek szabad oka, vagyis nem lehet meg benne az akarásnak és nem akarásnak feltétlen képessége, hanem ennek vagy annak akarására (az 1. rész 28. tétele szerint) szükségképp olyan ok determinálja, amelyet ugyancsak más ok determinált, s ezt újra más stb. E. k. b. Megjegyzés Ugyanezen a módon bebizonyítható, hogy az elmében nincs feltétlen képessége a megértésnek, kívánásnak, szeretésnek stb. Ebből következik, hogy ezek és hasonló képességek vagy teljességgel fiktív dolgok, vagy csak metafizikai létezők vagy univerzálék, amelyeket különös létezőkből szoktunk alkotni. Ezért az értelem és akarat úgy viszonylik ehhez vagy ahhoz az ideához, illetőleg ehhez vagy ahhoz az akaráshoz, mint a kőség ehhez vagy ahhoz a kőhöz, vagy mint az ember Péterhez és Pálhoz. Annak okát azonban, hogy miért hiszik szabadnak magukat az emberek, kifejtettük az első rész függelékében: De mielőtt továbbmegyek, meg kell itt jegyeznem, hogy akaraton az állítás és tagadás képességét értem, nem pedig a kívánságot; (20) mondom, azt a képességet értem rajta, amellyel az elme az igazat vagy hamisat állítja vagy tagadja, nem pedig a kívánságot, {130} amellyel az elme a dolgokra törekszik, vagy elutasítja őket. Ámde miután bebizonyítottuk, hogy ezek a képességek egyetemes fogalmak, amelyek nem különböznek azoktól az egyedi fogalmaktól, amelyekből alakítjuk őket, most már azt kell vizsgálnunk, vajon az egyes akarások egyebek-e, mint maguk a dolgok ideái. Vizsgálnunk kell, mondom, van-e az elmében másnemű állítás és tagadás, mint az, amelyet az idea, amennyiben idea, magában foglal; lásd erre nézve a következő tételt, valamint e rész 3. definícióját is, nehogy a gondolkodás képekkel azonosíttassék. Mert az ideákon nem képeket értek, amilyenek a szemfenéken és - ha úgy tetszik - az agy közepén alakulnak, (21) hanem a gondolkodás fogalmait értem rajtuk (NS: vagy egy dolog objektív létét, amennyiben az csak a gondolkodásban áll]. 20 Mivel az akaratot Spinoza a 3T9M-ben éppenséggel a kívánsággal hozza párhuzamba, ezért hagyományos kérdés, hogy vajon nem kellene-e a szöveget olyképp emendálni, hogy az „itt" az akarat meghatározására vonatkozzék, ezáltal hangsúlyozva annak ideiglenes jellegét. Ez a megoldás ugyan sem az OP-nak, sem a NS-nek nem felel meg, ám a gondolatmenetet tekintve mégis jogosultnak tűnik. 36
21 Nyilvánvaló utalás Descartes tobozmirigy-hipotézisére, noha persze Descartes maga minden alkalmat megragadva tiltakozik az ellen, hogy az ideákat testi képekként próbáljuk fölfogni. A tobozmirigy-hipotézist lásd az Értekezés a módszerről ötödik részében, illetve A lélek szenvedélyei I. 31 32.-ben.
49. TÉTEL Az elmében nincs másnemű akarás, vagyis állítás és tagadás, mint az, amelyet az idea, amennyiben idea, foglal magában. Bizonyítás Az elmében (az előző tétel szerint) nincs meg az akarásnak és nem akarásnak feltétlen képessége, hanem csupán egyes akarások vannak, tudniillik ez vagy az az állítás, ez vagy az a tagadás. Gondoljunk el, tehát egy-egyes akarást, tudniillik a gondolkodásnak egy moduszát, amellyel az elme azt állítja, hogy a háromszög szögeinek összege egyenlő két derékszöggel. Ez az állítás magában foglalja a háromszög fogalmát, vagyis ideáját, azaz a háromszög ideája nélkül nem fogható föl. Mert egyazon dolog, akár azt mondom, hogy A fogalom szükségképp magában foglalja B fogalmat, akár azt, hogy A nélkül B föl nem fogható. Ez az állítás továbbá (e rész 3. axiómája szerint) a háromszög ideája nélkül nem is lehetséges. Ez az igenlés tehát a háromszög ideája nélkül sem nem lehet, sem föl nem fogható. Azután a háromszögnek ez az ideája szükségképp magában foglalja ugyanezt az állítást, tudniillik azt, hogy szögeinek összege egyenlő két derékszöggel. Ezért megfordítva is, a háromszögnek ez az ideája nem lehet és nem fogható föl e nélkül az állítás nélkül. Ennél fogva (e rész 2. deffinicója szerint) ez az állítás a háromszög ideájának lényegéhez tartozik, s nem más, mint maga az idea. S amit erről az akarásról mondottunk (mert hiszen tetszésünk szerint választottuk ezt a példát), azt bármelyik akarásról elmondhatjuk, azt ugyanis, hogy nem egyéb, mint maga az idea. E. k. b. {131} KÖVETKEZTETETT TÉTEL Akarat és értelem egy és ugyanaz. Bizonyítás Akarat és értelem nem más, mint az egyes akarások és ideák (e rész 48. tétele és ennek megjegyzése szerint). Ámde az egyes akarás és az egyes idea (az előző tétel szerint) egy és ugyanaz. Akarat és értelem tehát egy és ugyanaz. E. k. b. Megjegyzés Ezzel megszüntettük az okot, amelyből rendszerint származtatják a tévedést. (22) Fent azonban kimutattuk, hogy a hamisság csupán abban a hiányban van, amelyet a csonka és zavaros ideák foglalnak magukban. Ezért a hamis idea, amennyiben hamis, nem foglal magában bizonyosságot. Amikor tehát valakiről azt mondjuk, hogy belenyugszik a hamis ideákba, s nem kételkedik bennük, azzal még nem mondjuk, hogy bizonyos bennük, hanem csupán azt, hogy nem kételkedik, vagy hogy azért nyugszik bele a hamisba, mivel nincsen semmi oka arra, hogy képzelete ingadozzék [NS: vagy hogy kételkedjék]. Lásd erre nézve e rész 44. tételének megjegyzését. Feltéve tehát, hogy egy ember még annyira ragaszkodik is a hamis ideákhoz [NS: hogy semmiképp sem tudjuk kételkedésre bírni], mégsem fogjuk soha azt mondani róla, hogy bizonyos bennük. Mert bizonyosságon valami pozitívumot értünk (lásd e rész 43. tételét s ennek megjegyzését), nem pedig a kételkedés hiányát. A bizonyosság hiányán ellenben a hamisságot értjük. De az előző tétel bővebb magyarázata végett még néhány dologra föl kell hívnom a figyelmet. Továbbá válaszolnom kell még azokra az ellenvetésekre, amelyek e tanításunk ellen tehetők. S végül, hogy eloszlassak minden aggályt, érdemesnek találtam, hogy rámutassak e tanítás némely hasznára. Némely hasznára, mondom; mert a legfontosabbak jobban megérthetők abból, amit az ötödik részben fogok elmondani. 22 Spinoza itt nyilvánvalóan elsősorban Descartes-ra gondol, aki a tévedést véges értelem és végtelen akarat szerepének elkülönülésével, az ítélés aktusában az akaratnak az értelem belátta dolgokon túlterjedésével, magyarázta. Lásd Elmélkedések az első filozófiáról. IV. rész; illetve Boros 1992, 36. o.
Kezdem tehát az elsővel: figyelmeztetem az olvasókat, nagyon gondosan különböztessék meg az ideát, vagyis az elme fogalmát ama dolgok képeitől, amelyeket képzelünk. Szükséges azután, hogy különbséget tegyenek az ideák és ama szavak között, amelyekkel a dolgokat megjelöljük. Mivel ugyanis ezt a hármat, a képeket, a {132} szavakat és az ideákat, sokan vagy egészen összezavarják, vagy nem különböztetik meg egymástól elég gondosan vagy elég körültekintően, azért az akaratról szóló elméletünk teljesen ismeretlen maradt előttük, holott ismeretére igen nagy szükség van mind az elmélkedés, mind az élet bölcs elrendezése szempontjából. Mindazok ugyanis, akik azt hiszik, hogy az ideák oly képek, amelyek a [NS: külső] testeknek ránk gyakorolt hatásából támadnak bennünk, elhitetik magukkal, hogy azoknak a dolgoknak az ideái, [NS: amelyek nem képesek nyomot hagyni agyunkban, vagyis] amelyeknek hasonlatosságára nem tudunk képeket alkotni [NS: az agyunkban], nem ideák, hanem csak képzelődések, amelyeket szabad önkényből gondolunk ki. Az ideákat tehát mintegy táblára rajzolt néma festményeknek tekintik, s ezzel az előítélettel eltelve, nem látják, hogy az idea, amennyiben idea, állítást vagy tagadást foglal magában. (23) Azután azok, akik a szavakat összezavarják az ideákkal - vagy éppen az állítással, amelyet az idea magában foglal -, azt hiszik, hogy akarhatnak valamit azzal szemben, amit érzékelnek, amikor puszta, szóval állítanak vagy tagadnak valamit. Ezektől az előítéletektől azonban könnyen megszabadulhat mindenki, aki a gondolkodás természetére figyel - amely a legkevésbé sem foglalja magában a kiterjedés fogalmát -, s aki ezért világosan megérti, hogy az idea (minthogy a gondolkodás modusza) nem valamely dolog képe, sem nem szó. Mert 37
a szavak és képek lényege tisztán testi mozgásokból áll, amelyek a legkevésbé sem foglalják magukban a gondolkodás fogalmát. 23 A 43. tétel megjegyzéséhez hasonlóan Spinoza abban marasztalja el Descartes-ot, amitől ő, Descartes, szüntelenül óvja olvasóját: hogy összekeveri az agyban kialakuló - testi jellegű - képet a tulajdonképpeni értelemben vett ideával.
Elégedjünk meg e néhány figyelmeztetéssel ezekre a dolgokra nézve. Most áttérek az előbb említett ellenvetésekre. Az első az, hogy biztosra veszik, hogy az akarat tovább terjed, mint az értelem, s ezért különbözik tőle. Az ok pedig, amiért azt hiszik, hogy az akarat tovább terjed az értelemnél, a következő: azt tapasztaljuk, mondják, hogy nincs szükségünk a hozzájárulás megadásának, vagyis az igenlésnek, illetve a tagadásnak nagyobb képességére, mint amekkorával most rendelkezünk, hogy még végtelen sok más dologhoz adhassuk hozzájárulásunkat, amelyeket most nem fogunk föl; de a megértés nagyobb képességére igenis szükségünk van. Az akarat tehát abban különbözik az értelemtől, hogy ez véges, amaz ellenben végtelen. Másodszor azt az ellenvetést lehet tenni, hogy a tapasztalás, úgy látszik, semmit nem tanít világosabban, mint azt, hogy ítéletünket felfüggeszthetjük, hogy ne adjuk hozzájárulásunkat azokhoz a dolgokhoz, amelyeket észreveszünk; igazolja ezt az is, hogy senkiről sem mondjuk, hogy csalódik, amennyiben észrevesz valamit, hanem csak annyiban, amennyiben megadja vagy nem, adja meg hozzájárulását. Például aki szárnyas lovat képzel, ezzel még nem engedi meg, hogy van szárnyas ló, azaz azért még nem csalódik, {133} hanem csak akkor, ha egyszersmind meg is engedi, hogy van szárnyas ló. A tapasztalat tehát, úgy látszik, semmit nem tanít világosabban, mint azt, hogy az akarat vagy a hozzájárulás képessége szabad, és különbözik a megértés képességétől. Harmadszor azt az ellenvetést lehet tenni, hogy az egyik állításban, mint látszik, nincs több realitás, mint a másikban; azaz, mint látszik, nincs nagyobb erőre szükségünk, ha igaznak állítunk valamit, ami igaz, mint ahhoz, hogy igaznak állítsunk valamit, ami hamis. Ámde [NS: az ideákkal más a helyzet, mivel) azt vesszük észre, hogy az egyik ideának több a realitása, vagyis tökéletessége, mint a másiknak; mert amennyivel némely tárgy kiválóbb a másiknál, ideája is annyival tökéletesebb a másiknál. Ebből is világosan látszik, hogy van különbség akarat és értelem között. Negyedszer a következő ellenvetést lehet tenni: ha az ember nem szabad akaratából cselekszik, mi történik akkor, ha egyensúlyban van, mint Buridan (24) szamara? Éhen-szomjan vész? Ha ezt megengedem, úgy tetszik majd, hogy szamárra vagy emberi szoborra gondolok, de nem emberre; ha pedig tagadom, ez annyit tesz, hogy önmagát determinálja, s következőleg megvan a képessége, hogy oda menjen, ahová akar, s azt tegye, amit akar. Ezeken kívül talán még más ellenvetést is lehet tenni, de minthogy nem tartozom felsorolni mindazt, amit bárki álmodhat, csupán az említett ellenvetésekre igyekszem válaszolni, mégpedig a lehető legrövidebben. Az elsőre vonatkozóan ezt mondom: megengedem, hogy az akarat tovább terjed az értelemnél, ha értelmen csupán a világos és elkülönített ideákat értik, de tagadom, hogy az akarat tovább terjed az észrevevéseknél vagy a fölfogás képességénél. S valóban nem látom be, miért kell az akarás képességét inkább végtelennek mondani, mint az érzékelés képességét. Mert ahogyan az akaratnak ugyanazzal a képességével végtelenül sok mindent tudunk állítani (persze egyiket a másik után, mert egyszerre nem tudunk végtelenül sok mindent állítani), ugyanúgy az érzékelésnek ugyanazzal a képességével végtelenül sok testet tudunk érzékelni, vagyis észrevenni (ugyanis egyiket a másik után). Ha azt mondják, hogy végtelenül sok dolog van, amit nem tudunk észrevenni, azt felelem, hogy azokat a dolgokat semmiféle gondolkodással, s következőleg az akarás semmiféle képességével nem tudjuk elérni. De azt mondják, ha Isten úgy akarná, hogy azokat is észrevegyük, bizonyára nagyobb észrevevő képességet kellene nekünk adnia, mint amekkorát adott, de nem nagyobb akaróképességet; ez éppen olyan, mintha azt mondanák, ha Isten úgy akarná, hogy végtelenül sok más létezőt {134} ismerjünk meg, akkor szükséges volna ugyan, hogy nagyobb értelmet adjon nekünk, de nem, hogy a létezőnek egyetemesebb ideáját adja annál, amit
adott, e végtelenül sok létező átfogására. Kimutattuk ugyanis, hogy az akarat egyetemes létező, vagyis oly idea, amellyel az összes egyes akarásokat magyarázzuk, azaz azt, ami valamennyi akarásban közös. Ha tehát valaki azt hiszi, hogy az összes akarásoknak ez a közös, vagyis egyetemes ideája képesség, akkor nem lehet csodálni, ha azt mondják, hogy ez a képesség az értelem határain túl a végtelenig terjed. Mert az egyetemes éppúgy áll egyről, mint többről, mint végtelen számú individuumról. 24 Johannes Buridanus (megh. 1360 táján) az Occam utáni korszak egyik jelentős gondolkodója, logikával és fizikával foglalkozott elsősorban. 1340-ben a párizsi egyetem rektora volt, s ebbéli minőségében nevét összefüggésbe hozták az abban az évben kiadott nominalizmusellenes dekrétummal. Ennek ellenére inkább volt Occam nézeteinek továbbfejlesztője, mint konzervatív kritikusa. Neki szokás tulajdonítani - noha minden alap nélkül - annak a szamárnak a példáját, aki egyenlő távolságban két szénacsomótól éhen vész, mert nem képes választani.
A második ellenvetésre azt felelem: tagadom, hogy szabadon gyakorolhatjuk hatalmunkat ítéleteink felfüggesztésére. Mert ha azt mondjuk, hogy valaki felfüggeszti ítéletét, ezzel csak azt mondjuk: az illető látja, hogy a dolgot nem adekvát módon veszi észre. Az ítélet felfüggesztése tehát valójában észrevevés, nem pedig szabad akarat. Hogy ezt világosan megértsük; gondoljunk el egy fiút, aki elképzel egy lovat, és semmi mást nem vesz észre. Minthogy ez az elképzelés magában foglalja a ló létezését (e rész 17. tételének köv. tétele szerint), s a fiú nem vesz észre semmi olyat, ami megszünteti a ló létezését, a lovat szükségképp, mint jelenlevőt fogja tekinteni, s nem is kételkedik majd létezésében, noha nem bizonyos benne. Hiszen ezt naponta tapasztaljuk álmainkban, pedig nem hiszem, hogy van, aki úgy véli, hogy míg álmodik, szabadon gyakorolhatja hatalmát arról való ítéletei felfüggesztésére, amit álmodik, s hogy megteheti, hogy ne álmodja, amiről azt álmodja, hogy látja. 38
Mindamellett megesik, hogy álmunkban is felfüggesztjük ítéletünket, tudniillik akkor, amikor azt álmodjuk, hogy álmodunk. Továbbá, megengedem, hogy senki sem csalódik, amennyiben észrevesz valamit, azaz megengedem, hogy az elme elképzelései önmagukban tekintve nem foglalnak magukban semmiféle tévedést (lásd e rész 17. tételének megjegyzését); de tagadom, hogy az ember semmit sem állít, amennyiben észrevesz valamit. Mert mi egyéb szárnyas lovat észrevenni, mint állítani azt, hogy a lónak szárnya van? Mert ha az elme nem venne észre semmi mást a szárnyas lovon kívül, akkor ezt jelenlevőnek tekintené, s nem volna oka kételkedni létezésében, s képessége sem, hogy hozzá ne járuljon helyeslésével, hacsak a szárnyas ló képe oly ideához nem kapcsolódik, amely megszünteti épp ennek a lónak létezését, vagy az elme azt nem veszi észre, hogy a szárnyas lónak benne levő ideája inadekvát; s akkor vagy szükségképp tagadja annak a lónak létezését, vagy szükségképp kételkedik benne. {135} Ezzel, azt hiszem, megfeleltem a harmadik ellenvetésre is, tudniillik: az akarat egyetemes valami, amit az összes ideáról állítunk, s csupán azt jelöli meg, ami közös minden ideában, azaz az állítást, amelynek adekvát lényege ezért, amennyiben így elvontan gondoljuk, szükségképpen megvan minden egyes ideában, s csupán ebben a tekintetben ugyanaz valamennyiben; de nem amennyiben úgy tekintjük, hogy az idea lényegét alkotja. Mert ennyiben az egyes állítások éppúgy különböznek egymástól, mint maguk az ideák. Az az állítás például, amelyet a kör ideája foglal magában, éppúgy különbözik attól, amelyet a háromszög ideája foglal magában, mint ahogyan a kör ideája különbözik a háromszög ideájától. Azután feltétlenül tagadom, hogy éppen akkora gondolkodásban kifejeződő hatóképességre van szükségünk, ha igaznak állítjuk azt, ami igaz, mint akkor, ha igaznak állítjuk azt, ami hamis. Mert ez a két állítás, ha jelentését tekintjük, úgy viszonyul egymáshoz, mint a létező a nem létezőhöz. Az ideákban ugyanis nincs semmi olyan pozitívum, ami a hamisság formáját alkotja: (Lásd e rész 35. tételét és ennek megjegyzését, s e rész 47. tételének megjegyzését.) Ezért itt különösen figyelmeztetnem kell arra, milyen könnyen csalatkozunk, ha az egyetemest összezavarjuk az egyessel, s az észbeli és elvont létezőket reális létezőkkel. Ami végül a negyedik ellenvetést illeti, erre azt mondom: teljességgel megengedem, hogy ilyen egyensúlyi helyzetben egy ember (aki ugyanis semmi mást nem vesz észre, mint szomjúságot és éhséget, s olyan ételt és italt, amely egyenlő távolságban van tőle) éhen és szomjan fog veszni. Ha azt kérdezik, nem kell-e az ilyen embert inkább szamárnak tartanunk, mint embernek, azt mondom, nem tudom, valamint azt sem tudom, minek tartsuk azt, aki felakasztja magát, s minek tartsuk a gyermekeket, ostobákat, őrülteket stb. Végül hátravan még, hogy jelezzem, mily hasznos ennek az elméletnek ismerete a gyakorlati életben. Ezt könnyen megértjük a következőkből. Először arra tanít, hogy mi csupán Isten intésére cselekszünk, hogy az isteni természet részesei vagyunk, mégpedig annál inkább, minél tökéletesebbek a cselekedeteink, minél jobban és jobban értjük meg Istent értelmünkkel. Ez az elmélet tehát azon felül, hogy előidézi a lélek megnyugvását, azzal is jár, hogy megtanít arra, miben áll igazi boldogulásunk, vagyis legfőbb boldogságunk, tudniillik egyedül Isten ismeretében. {136} Ez késztet bennünket arra, hogy egyedül azt cselekedjük, amit a szeretet és kötelességérzet sugall. Világosan megértjük ebből, mennyire eltávolodnak az erény igaz értékelésétől azok, akik azt várják, hogy erényükért és jócselekedeteikért, akárcsak a legsúlyosabb szolgaságért, Isten őket a legfőbb jutalmakkal fogja kitüntetni, mintha az erény és Isten szolgálata nem épp maga a boldogság és a legfőbb szabadság volna. Másodszor arra tanít, hogyan kell viselkednünk a sors változásai közepette, vagyis azzal szemben, ami nincs hatalmunkban, azaz oly dolgokkal szemben, amelyek nem következnek természetünkből. Arra tanít ugyanis, hogy a sorsnak mindkét arcát nyugodt lélekkel várjuk és viseljük el, hiszen minden Isten örök határozatából következik ugyanazzal a szükségszerűséggel, amellyel a háromszög lényegéből következik az, hogy szögeinek összege egyenlő két derékszöggel. Harmadszor: hasznára van ez az elmélet a társas életnek, amennyiben azt tanítja, hogy senkit ne gyűlöljünk, ne vessünk meg, ne gúnyoljunk ki, senkire ne haragudjunk, és senkit ne irigyeljünk. Ezen kívül annyiban is, amennyiben azt tanítja, hogy mindenki elégedjék meg azzal, amije van, segítsen felebarátján, nem asszonyos könyörületességből, részrehajlásból, sem pedig babonából, hanem egyedül az észtől vezetve, tudniillik ahogyan az idő és a körülmények megkövetelik, miként azt a negyedik részben (25) megmutatom. Negyedszer: végül hasznára van ez az elmélet az állami közösségnek, amennyiben arra tanít, hogyan kell a polgárokat kormányozni és vezetni, tudniillik úgy, hogy ne szolgaságban éljenek, hanem szabadon cselekedjék a legjobbat. S ezzel elmondottam azt, amit ebben a megjegyzésben el akartam mondani, s így most befejezem ezt a második részt. Azt hiszem, elég részletesen, s amennyire a tárgy nehézsége megengedi, világosan kifejtettem benne az emberi elme természetét és tulajdonságait, s elmondtam oly dolgokat, amelyekből sok jeles, igen hasznos dologra és szükséges tudnivalóra lehet következtetni. Kitűnik ez majd részben a következőkből. 25 Az OP és a NS harmadik részről beszél itt, ám ez nyilvánvalóan arra az időszakra volt érvényes, amikor a mű a mai három utolsó része egy részt alkotott. 39
A második rész vége
JOHN LOCKE ÉRTEKEZÉS AZ EMBERI ÉRTELEMRŐL ELSŐ KÖTET ELSŐ KÖNYV
BEVEZETÉS I §. Az értelem vizsgálata szórakoztató és hasznos Minthogy az értelem emeli az embert a többi élőlény fölé s adja elsőbbségét és uralmát felettük, már e kiválósága miatt is bizonyára megérdemli, hogy vizsgálatára munkát fordítsunk. Az értelem, akár a szem, miközben minden egyebet megmutat és észrevétet velünk, nem észleli önmagát; bizonyos mesterkedés és vesződség kell ahhoz, hogy megfelelő távlatba állítsuk és önmagának tárgyává tegyük. De bármily nehézségek álljanak is a kutatás útjában, bármi legyen is az, ami homályban tart bennünket önmagunk előtt, bizonyos vagyok benne, hogy mindaz a fény, amellyel saját elménkbe világíthatunk, minden ismerkedés, amellyel saját értelmünk felé fordulhatunk, nemcsak rendkívül szórakoztató, hanem nagy előnyökkel is jár, mert gondolatainkat más dolgok kutatásában is irányítja. 2. §. A szándék Minthogy tehát szándékom felkutatni az emberi tudás eredetét, bizonyosságát és terjedelmét, egyszersmind a hit, a vélemény és a helyeslés alapjait és fokozatait, most nem fogok az elmére vonatkozó fizikai meggondolásokba bocsátkozni; vagy annak vizsgálatával bajlódni, miben áll elménk lényege; szellemünk miféle megmozdulásai vagy testünknek mely módosulásai révén jutunk érzékszerveinken át érzetekhez, értelmünkben ideákhoz; és hogy alakulásukban ezek az ideák mind, vagy csak némelyek, függetlenek-e az anyagtól. ezekre a spekulációkra, bármilyen érdekeseknek és szórakoztatóknak ígérkeznek is, itt nem térek ki, mert kívül esnek mostani szándékomon. Jelen célomnak megfelelően elegendő lesz megvizsgálnom az ember megkülönböztető képességeit úgy, amint ő azokat az útjába került tárgyakkal való érintkezésében használja. Úgy vélem, nem egészen hasztalanul dolgoztam ez alkalomból felmerült gondolataimon, ha ezzel a világos, történelmi módszerrel némileg számot tudok adni arról, hogyan jut el értelmünk a dolgoknak birtokunkban levő eszméjéig, meg tudom állapítani tudásunk biztosságának némely mértékét, és meg tudom találni az emberek oly változatos, oly különböző és teljesen ellentmondó meggyőződéseinek alapjait. E meggyőződéseket néha oly magabiztosan és önhitten fejtik ki, hogy ha valaki áttekintené az emberiség véleményeit, megfigyelné ellentétes voltukat és ugyanakkor szemlélné azt az előszeretetet és elfogultságot, amellyel az emberek magukévá teszik őket, azt a határozottságot és mohóságot, amellyel hozzájuk ragaszkodnak, talán elég oka volna azt gyanítani, hogy vagy nincs a világon igazság, vagy nincs az emberiségnek elegendő eszköze arra, hogy biztos tudást szerezzen róla. 3. §. A módszer Érdemes tehát felkutatni a határvonalat tudás és vélemény között, és megvizsgálni, hogy olyan dolgokban, amelyekről nincs biztos tudásunk, milyen eljárásokkal kellene szabályoznunk helyeslésünket és mérsékelni meggyőződéseinket. Ebből a célból a következő módszerrel fogok élni: I. Felkutatom az eredetét azoknak az ideáknak, eszméknek, vagy nevezzük őket bármi más néven, amelyeket az ember megfigyel, és tudja róluk, hogy elméjében vannak, továbbá az utakat, amelyeken az értelem azoknak birtokába jut. II. Megkísérlem kimutatni, hogy amaz ideák révén az elmének miféle tudása van, valamint azt, hogy ez a tudás milyen biztos, mennyire evidens és milyen terjedelmű. III. Némileg behatolok a hit és a vélemény természetének és alapjainak felkutatásába. Ezen azt a helyeslést értem, amellyel valamely tételt igaznak fogadunk el, mikor igazságáról nincs még biztos tudásunk. Itt alkalmunk lesz megvizsgálni a helyeslés okait és fokozatait is. 4. §. Hasznos tudnunk megértésünk határait Ha az értelem természetének ilyen vizsgálatával fel tudnám ismerni értelmi képességeinket, hogy azok egy áltatán mennyire terjednek, egyáltalán mely dolgokkal arányosak és hol hagynak bennünket cserben, úgy hiszem, ez azzal a haszonnal járna, hogy az ember rászoktatná szorgos elméjét arra, hogy óvatosabb legyen, amikor megértését túlhaladó dolgokkal bajlódik, továbbá arra, hogy álljon meg, amikor pányvájának végére ér, és nyugodjon bele, hogy nem tudhat meg olyan dolgokat, amelyeknek vizsgálata után azt találja, hogy túl vannak képességeinek határain, Így talán nem lennénk oly vakmerők, hogy egyetemes tudást színlelve olyan kérdésekét vessünk fel és oly dolgok vitatásával gyötörjük magunkat is, másokat is, aminőkre értelmünk nem alkalmas, amelyekről nem alkothatunk elménkben tiszta és világos képet, vagy amelyeket (amint ez talán nagyon is gyakran történik) egyáltalán nem is ismerünk. Ha megtalálhatjuk értelmünk látóhatárát, ha tudjuk, meddig terjednek bizonyosságot szolgáltató képességei, és mely esetekben tud csupán vélekedni és találgatni, akkor megelégedetünk azzal, ami ebben a létben számunkra elérhető. 40
5. §. Képességünk megfelel állapotunknak és érdeklődéseinknek Bár értelmünk befogadóképessége a dolgok óriási terjedelméhez képest nagyon is szűk, mégis elég okunk van magasztalni lényünk jóságos alkotóját a nekünk adományozott tudás arányaiért és fokozataiért, amely oly magasan áll e földihajlék többi lakosának tudása felett. Van okuk az embereknek arra, hogy megelégedjenek azzal, amit Isten számukra alkalmasnak talált, mert megadta nekik, mint Szent Péter mondja, xxxxxxx xxx xxx xxxxxxxx ami csak szükséges az élet kényelmére és az erényekben való tájékozódásra. És hozzáférhetővé tette számukra mindazt, ami ennek az életnek szolgálatában áll, valamint azt az utat, amely egy jobb élethez vezet. Bármennyire elégtelen is a tudásuk minden dolog egyetemes és tökéletes megértésére, nagy fontosságú érdekeiket mégis biztosítja az, hogy elegendő világosságuk van alkotójuk megismerésére és kötelességeik meglátására. Az ember elég anyagot találhat arra, hogy fejét foglalkoztassa, hogy kezét változatosan, örömmel és elégedetten használja, hacsak nem akar vakmerően szembeszállni saját alkatával és nem akarja eldobni az áldást, amellyel tele van a keze, mert az a kéz nem elég nagy ahhoz, hogy mindent felmarkoljon. Nem sok okunk lesz elménk szűkös volta miatt panaszkodni, ha csupán arra használjuk, ami hasznunkra lehet, mert erre a munkára elménk nagyon is képes. Megbocsáthatatlan és egy szermind gyermekes makacsság volna, ha lebecsülnénk tudásunk előnyeit és csak azért nem tökéletesítenénk e tudást azokra a célokra, amelyekre adatott, mert vannak egyes dolgok, amelyek kívül esnek hatáskörén. Egy lusta és önfejű szolgálónak, aki gyertyafénynél nem végzi el munkáját, nem szolgálhatna mentségül az, hogy nem volt ragyogó napsütés. A bennünk meggyújtott gyertya eléggé rávilágít minden szándékunkra. Elégedjünk meg azokkal a felfedezésekkel, amelyeket ennél a fénynél tehetünk. Értelmünket akkor használjuk helyesen, ha minden tárgyat oly módon és oly arányban kezelünk, amint az képességeinkhez illik, és olyan alapon, amelyen számunkra az hozzáférhető. Önkényesen vagy mértéktelenül ne követeljük a bizonyítást és ne kívánjuk a bizonyosságot ott, ahol csak valószínűséget találhatunk, mikor ez már elegendő arra, hogy minden ügyünket irányítsa. Ha hitetlenek akarunk lenni minden dologgal szemben csak azért, mert minden dolgot nem tudhatunk biztosan, akkor körülbelül oly bölcsen fogunk cselekedni, mint az, aki azért nem akarná használni a lábát és azért ülne egy helyben, míg ott nem vész, mert nincs szárnya a repülésre. 6. §. Kékességünk ismerete gyógyszer a szkepticizmus és a restség ellen Ha ismerjük saját erőnket, jobban fogjuk tudni, hogy a siker reményében mit vállalhatunk. Ha jól áttekintettük saját elménk erőit, és némileg felbecsültük, mit várhatunk tőlük, akkor nem leszünk hajlandók tétlenül vesztegelni, egyáltalán nem állítván munkába gondolatainkat azon való kétségbeesésünkben, hogy semmit sem tudunk, sem nem teszünk mindent kérdésessé, és nem mondunk le minden tudásról pusztán azért, mert némely dolog nem érthető. Nagy haszna van a hajósnak abból, ha ismeri mélységmérőjének hosszúságát, ha nem is mérheti meg vele az óceán összes mélységeit. Jó, ha tudja, hogy feneket ér azokon a helyeken, amerre elhaladnia kell és megóvja a hajót attól, hogy zátonyra fusson, amely esetleg tönkreteheti. Nem az a feladatunk, hogy minden dolgot megismerjünk, hanem csak azokat, amelyek magatartásunkat illetik. Ha rátalálhatunk mindazokra a rendszabályokra, amelyekkel egy eszes teremtmény - abban az állapotban, amelyben az ember a világon él kormányozhatja és kellene is kormányoznia véleményeit és azokból folyó cselekedeteit - akkor nincs miért nyugtalankodnunk azon, hogy néhány más dolog kiesik tudásunk kereteiből. . 7. §. Mi adott alkalmat e tanulmányra ? Ez adta az első indítást ennek az értelemről szóló tanulmánynak megírására. Mert azt gondoltam, hogy ama kutatásoknak, amelyekbe az emberi elme nagyon szívesen bocsátkozik, az első lépése áttekinteni saját értelmünket, megvizsgálni saját erőinket és belátni azt, hogy mire alkalmasok. Úgy vélekedtem, hogy míg ezt meg nem tettük, rossz végén fogjuk meg a dolgot; és hasztalan keressük a bennünket legjobban érdeklő igazságok nyugodt és kétségtelen birtokában rejlő kielégítést, ha a lét hatalmas óceánján úgy szabadjára eresztjük gondolatainkat, mintha ez az egész mérhetetlenség értelmünknek kétségtelen és természetes tulajdona volna, és semmit sem tartalmazna, ami kivétel lehetne döntései alól, vagy kisiklanék belátásunk kereteiből. egy nem csoda, ha az ember, amikor kutatásait képességein túlterjeszti és gondolatait oly mélységekbe bocsátja, ahol már szilárd talajt nem találhat, olyan kérdéseket vet fel, olyan vitákat szaporít, amelyek soha semmiféle világos eredményre nem vezetnek és csupán arra valók, hogy táplálják, növeljék és végül tökéletes szkepticizmussá erősítsék kétségeit. Holott ha jól megvizsgálnánk értelmünk befogadóképességét, ha egyszer felfedeznénk tudásunk terjedelmét és megtalálnánk a látóhatárt, amely elválasztja a dolgok megvilágított tájékaitól a homályosakat, a számunkra érhetőtől a nem érthetőt, az ember talán kevesebb aggállyal törődnék bele az egyik területen bevallott tudatlanságába, és talán több nyereséggel és megelégedéssel használná gondolatait és szavait a másikon. 8. §. Mit jelent az idea kifejezés? Ennyit tartottam szükségesnek elmondani arról, mi adta az ösztönzést ehhez az emberi értelemre vonatkozó vizsgálódásomhoz. De mielőtt áttérnék arra, amit erről a tárgyról elgondoltam, már itt a bevezetésben elnézést kell kérnem olvasómtól az idea szónak ebben az értekezésben oly gyakori használatáért. Minthogy ez a műszó nézetem szerint a legalkalmasabb mindannak megnevezésére, amit az ember gondol, bármi legyen is gondolkodásának tárgya, ezzel szoktam kifejezni mindazt, amit káprázaton, eszmén, fajon vagy bármi máson értünk, ami az elmét gondolkodás közben foglalkoztatja. Ez az oka annak, hogy nem kerülhettem ki gyakori használatát. 41
Azt hiszem, mindenki könnyen hozzájárul ahhoz a megállapításomhoz, hogy, ilyen ideák vannak az emberek elméjében; mindenki rájuk talán önmagában és mások szavai és tettei mindenkit meggyőznek arról, hogy a többi emberekben is előfordulnak. Vizsgálódásunk első tárgya tehát az lesz, hogy az ideák miképpen kerülnek az elmébe. I. FEJEZET NINCSENEK VELÜNKSZÜLETETT ELMÉLETI ELVEK I. §. Annak magyarázata, hogy milyen íton jutunk valamely tudás birtokba, elegendő bizonyíték arra, hogy az nem velünkszületett Némely embernek határozott véleménye, hogy az értelemben vannak bizonyos veleszületett elvek; bizonyos elsődleges ismeretek, xoevai i`vvocac, bélyegek, mintha bele volnának ütve az ember elméjébe, amelyeket a lélek létének legkezdetén kap és magával hoz a világra. Ahhoz, hogy az elfogulatlan olvasót meggyőzzem e feltevés hamisságáról, elegendő volna csupán megmutatnom (amit, remélem, e tanulmány következő részeiben meg is fogok tenni), hogy az emberek pusztán természetes képességeik használatával, bármiféle velükszületett benyomások segítsége nélkül, hogyan juthatnak el mindahhoz a tudáshoz, amely birtokukban van, és hogyan juthatnak a bizonyosságig minden ilyen eredendő eszme vagy alapelv nélkül. Azt képzelem ugyanis, hogy mindenki könnyen elfogadja, mily téves dolog volna a színek ideáit veleszületettnek feltételezni egy olyan teremtményben, amelynek Isten látást és képességet adott arra, hogy a külső tárgyakról a színeket szemével felfogja. Nem kevésbé volna ésszerűtlen különböző igazságokat természettől nyert benyomásoknak és velünkszületett betűjeleknek nézni, mikor pedig észrevehetünk magunkban azoknak könnyű és biztonságos megismerésére való képességeket, amelyek úgy megvilágítják őket, mintha eredetileg az elménkbe volnának vésve. De minthogy az igazság keresésében kritika nélkül senki sem követheti saját gondolatait, ha azok a járt utaktól a legkevésbé is eltérnek, tehát leszögezem azokat az okokat, amelyek kétséget ébresztettek bennem a fenti véleménnyel szemben. Szolgáljon ez mentségül tévedésemért, ha esetleg tévedésben volnék; ennek eh öntését azokra bízom, akik velem együtt hajlandók ott karolni fel az igazságot, ahol rátalálnak. 2. §. Általános helyeslés, a nagy érv Semmit sem tekintenek általánosabban bitorvosnak, mint azt, hogy vannak olyan elméleti és gyakorlati elvek mert mind a kettőről van szó -,amelyeket az emberiség egyetemesen elfogad. Ezeknek tehát - így érvelnek szükségképpen állandó bélyegeknek kell lenniük, melyeket az ember lelke létének kezdetén kap, és oly szükségszerűen és valóságosan hoz magával a világra, mint bármelyik más benne rejlő képességet. 3. §. Az egyetemes helyeslés semmiről sem bizonyítja, hogy velünkszületett Ennek az egyetemes helyeslésből merített érvnek - még ha ténylegesen igaz volna is, hogy vannak igazságok, melyekben az egész emberiség egyetért - az a baja, hogy ez sem bizonyítaná őket velünkszületetteknek, mihelyt bármi más utat-módot lehetne találni, amelyeken át az emberek ezekben egyhangú helyeslésre juthatnak; és azt hiszem, ilyen út lehetséges. 4. §. „Ami van, az van" és „Lehetetlen, hogy ugyanaxa dologlegyem is, meg ne is Legyen" erre nézve nincsen egyetemes helyeslés De ami még rosszabb, ez az általános helyeslésből merített érv, amelyet a velünk született elvek bizonyítására használnak, számomra inkább azt látszik bizonyítani, hogy ilyen elvek nincsenek. Mert egy olyan elv sincs, amelyet az egész emberiség egyetemesen helyeselne. Az elméletiekkel fogom kezdeni, és első például hozom a bizonyításnak ezeket a nagyra tartott elveit: „ami van, az van" és „lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is legyen". Valamennyi között még ezek tarthatnak igényt leginkább a velünkszületettségre. Mint egyetemesen elfogadott marimáknak, annyira általánosan elfogadott jó hírnevük van, hogy kétségkívül különösen hangzanék, ha bárki is kételkedni látszanék bennük. És mégis bátorkodom kijelenteni, hogy ezek a tételek az egyetemes helyesléstől annyira távol állanak, hogy az emberiség jó része még csak nem is tud róluk. 5. §. Nincsenek természettől az elmébe vésve, mert gyermekek, idióták stb. nem ismerik Mert először is világos, hogy sem a gyermeknek, sem az idiótának nincs róluk a legcsekélyebb fogalma vagy gondolata sem. Ez a hiány már egymagában elég arra, hogy megdöntse azt az általános helyeslést, amelynek szükségképpen együtt kellene járnia minden velünkszületett igazsággal. Szerintem közel áll az ellentmondáshoz azt állítani, hogy olyan igazságok vannak a lélekbe vésve, amelyeket az elme nem vesz észre, vagy nem ért meg. A bevésettség, ha egyáltalán jelent valamit, nem lehet egyéb, mint az, hogy bizonyos igazságokat észrevehetőkké tesz. Mert bevésni az elmébe bármit is anélkül, hogy az elme észrevenné, számomra alig érthető. Ha tehát a gyermeknek és az idiótának lelke van, elméje van, rajta ezekkel a bevésődésekkel, akkor elkerülhetetlenül észre kell venniük, szükségképpen ismerniük és helyeselniük kell ezeket az igazságokat. Ha pedig ezt nem teszik, világos, hogy nincsenek ilyen bevésődések. De ha ezek nem a természettől belénk írt ismeretek, akkor hogyan születhettek velünk? És ha bevésett ismeretek, hogyan lehetnek ismeretlenek? Azt mondani, hogy valamely ismeret az elmébe van vésve és ugyanakkor azt mondani, hogy az elme nem tud róla és még soha észre sem vette, annyi, mint ezt a bevésődést semmivé tenni. Semmiféle tételről nem mondható, hogy az elmében van, ha az elme 42
arról még sohasem tudott. Mert ha ez csak egyről is elmondható, akkor ugyanebből az okból minden igaz tételről, amelyet az elme valaha is képes lesz helyeselni, elmondható, hogy benne van az elmében, bele van vésve. Ha ugyanis olyasmiről, amit az elme sohasem tudott, állítható, hogy az elmében van, ez csak oly értelemben lehetséges, hogy az elme képes azt megismerni, és az elme minden igazsággal így van, amit csak valaha majd megismer. Sőt lehetnek így az elmébe vésve olyan igazságok is, amelyeket az elme sohasem ismert és nem is fog megismerni. Élhet az ember soká, végül meg is halhat anélkül, hogy valaha is tudomást szerzett volna sok igazságról, amelyeket elméje képes lett volna bizonyossággal megismerni. Ha tehát a tudás képessége volna az a természettől vett bevésés, amelyért síkraszállnak, akkor eszerint minden igazság, amelynek megismerésére csak valaha is eljutunk, valamennyiünkkel velünk született volna. Így ez az egész dolog semmi egyéb, mint egy nagyon pontatlan beszédmód, amely, miközben úgy. tesz, mintha az ellenkezőt állítaná, nem mond semmi egyebet, mint amit azok mondanak, akik tagadják a velünkszületett elveket. Mert, gondolom, senkisem tagadta soha, hogy az elme képes különböző igazságokat megismerni. A képesség, mondják, velünkszületett, a tudás szerzett. De akkor miért ez a nagy küzdelem a velünkszületett marimákért? Ha lehet igazságokat az értelembe vésni anélkül, hogy azokat észrevegyük, akkor nem vagyok képes semmiféle különbséget látni, amely az elme által megismerhető igazságok között eredetük szempontjából fennállhatna. Vagy mind velünkszületett, vagy mind szerzett, hasztalanul próbálkozik az ember azzal, hogy megkülönböztesse őket. Az tehát, aki az értelemmel veleszületett igazságokról beszél (bármily meghatározott igazságfajokat ért is), nem gondolhatja, hogy olyan igazságok vannak az értelemben, amelyeket az sohasem vett észre, és most sem tud róluk semmit. Mert ha ezek a szavak: „benne vannak az értelemben" egyáltalán jelentenek valamit, csak azt jelentik, hogy megértetnek; az értelemben lenni és meg nem értetni, az elmében lenni és soha észre nem vétetni ugyanaz, mint azt mondani, hogy valami benne is van és nincs is benne az elmében vagy az értelemben. Ha tehát e tételek: „ami van, az van" és: „ lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is legyen", természettől van belénk vésve, akkor nem lehetnek ismeretlenek gyermekek, csecsemők és mindazok számára, akiknek lelkük van, tehát értelmükben hordozzák és elfogadják ezeknek igazságát. 6. §. Válasz arra, hogy ezeket az emberek ismerik, mihelyt eszük használatáig jutnak Ennek megkerülésére az a szokásos válasz, hogy ezeket az igazságokat minden ember akkor ismeri meg és akkor hely esti, amikor eljut eszének használatáig, és ez elegendő arra, hogy velünkszületett voltukat beigazolja. Válaszolok. 7. §. A válasz folytatása Kétes jelentésű kifejezések, amelyeknek alig van valamelyes értelme, világos érveknek tűnnek azok szemében, akik, mert elfogultak, nem vesznek fáradságot még annak megvizsgálására sem, amit saját maguk mondanak. Mert ahhoz, hogy e választ jelen témánkra csak tűrhető értelemben is alkalmazhassuk, két dolog közül kell az egyiket jelentenie: vagy azt, hogy mihelyt az ember használni kezdi az eszét, ezeket a velünkszületetteknek feltételezett bejegyzéseket felismeri és figyelemmel kíséri, vagy pedig azt, hogy az embereket eszüknek használata és gyakorlása segíti ezeknek az elveknek felfedezésében és biztos elsajátításában. 8. §. Hogy az ész felfedezi őket, nem bizonyítja, hogy velünk születtek Ha úgy értik, hogy a7 ember eszének használatával fedezheti fel ezeket az elveket és ez elegendő arra, hogy velünkszületettségük bebizonyuljon, akkor érvelésmódjuk a következőképpen áll: minden igazság, amelyet az ész képes számunkra biztossággal feltárni, és amelynek szilárd helyeslésére késztet, természettől van elménkbe vésve; mert az az egyetemes helyeslés, amelyet ezeknek ismertetőjeléül hoznak fel, nem több, mint annyi, hogy az ész használata révén képesek vagyunk eljutni ezeknek biztos tudásához és helyesléséhez; és akkor nem lesz különbség a matematikusok marimái és a belőlük levezetett teorémák között. Valamennyit egyformán velünkszületetteknek kell elfogadnunk, mert mind az ész használatával tett felfedezések, igazságok, amelyeknek megismerésére az eszes teremtmény bizonyára eljut, ha gondolatait helyesen alkalmazza. 9. §. Hamis az, hogy az ész felfedezi őket De hogyan tarthatják szükségesnek ezek az emberek az ész használatát a velünkszületetteknek gondolt elvek felfedezéséhez, mikor az ész, ha ebben nekik hihetünk, semmi egyéb, mint az a képesség, amely ismeretlen igazságokat von le már ismert elvekből vagy tételekből? Meri bizony ára sohasem gondolhatjuk velünkszületettnek azt, aminek felfedezéséhez eszünkre van szükségünk, hacsak, amint mondottam, nem akarjuk velünkszületetteknek gondolni mindazokat a biztos igazságokat, amelyekre az ész majd valaha is megtanít. Ugyanúgy gondolhatnánk az ész használatát szükségesnek ahhoz, hogy felfedeztesse a szemünkkel látható tárgyakat, mint az észt vagy annak használatát ahhoz, hogy megláttassa az értelemmel azt, ami eredetileg bele van vésve, de nem lehet ott az értelemben, mielőtt az észrevenné. Szóval az ésszel fedeztetni fel az így bevésett igazságokat annyi, mint azt mondani, hogy az ész használata felfedez valamit az embernek, amit az ember már előzőleg tudott. Azt állítani, hogy ezek az igazságok az emberrel veleszülettek, hogy eredetileg, már eszének használata előtt, beléje vannak vésve és mégsem tud róluk, míg eszének használatára nem jut - valóban ugyanannyi, mint azt mondani, hogy az ember ezeket az igazságokat ugyanabban az időben ismeri is, meg nem is ismeri. l0. §. E két marima felfedezésében okoskodást nem használunk 43
Talán azt mondják majd, hogy a matematikai bizonyítások és más igazságok, amelyek nem születtek velünk, első hallásra nem találkoznak helyesléssel és ebben különböznek e maximáktól, valamint egyéb velünkszületett igazságoktól. A későbbiekben lesz alkalmam az első hallásra történő helyeslésről részletesebben szólni. Egyelőre csak annyit jegyzek meg - egyébként igen készségesen -, hogy ezek a marimák e tekintetben valóban különböznek a matematikai bizonyításoktól. Az egyiknek okoskodásokat használó észre van szüksége ahhoz, hogy bebizonyosodjék és helyeselhessük. A másikat, mihelyt átláttuk, a legcsekélyebb okoskodás nélkül azonnal elfogadjuk és helyeseljük. Mindazonáltal engedelmet kérek, hogy megjegyezzem, mennyire nyilvánvaló ennek a kibúvónak gyengesége, amely ezeknek az általános igazságoknak felfedezéséhez az ész használatát kívánja. Be kell ismernünk ugyanis, hogy ebben a belátásban az ész használatának semmi része sincsen. És remélem, hogy akik így válaszolnak, nem lesznek elég vakmerőek azt állítani, hogy ennek a maximának felismerése: lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is legyen, eszünkkel végzett dedukció. Ez ugyanis annyi volna, mint semmissé tenni a természetnek az általuk annyira magasztalt kegyességét azzal, hogy ezeknek az elveknek megismerését gondolkodásunk munkájától teszik függővé. Mert minden okoskodás keresés, kutatás, ami fáradságot, szorgalmat kíván. Hogyan is lehetne bármilyen tűrhető értelemben feltételezni, hogy amit a természet eszünk megalapozásául és irányítójául már belénk vésett, annak felfedezéséhez eszünk használatára volna szükségünk? 11. §. Még ha így volna is, az sere bizonyítaná, hogy velünkszületettek Akik fáradságot vesznek arra, hogy némi figyelemmel gondolkozzanak az értelem műveletein, azt fogják találni, hogy az a készséges helyeslés, amellyel az elme valamely igazságot fogad, nem függ sem valami velünkszületett bejegyzéstől, sem az ész használatától, hanem az elmének egy bizonyos képességétől, amely, amint később látni fogjuk, mindkettőtől egészen különböző. Így tehát e maximákkal szemben tanúsított helyeslésünk megszerzésében az észnek nem lévén semmiféle szerepe, teljesen hamis az a kijelentés, hogy az emberek akkor ismerik meg és helyeslik őket, amikor az ész használatáig jutnak - ha ezt úgy értjük, hogy az ész használata segít bennünket e maximák felismerésében; és ha igaz volna, akkor pedig azt bizonyítaná, hogy e marimák nem velünkszületettek. 12. §. Nem ugyanakkor jutunk eszünk használatához, amikor e maximák megismeréséhez Ha ezeknek ismeretén és eszünk használatával bekövetkező helyeslésünkön azt értjük, hogy ez az az időpont, amikor az elme tudomásul veszi őket, és ezenkívül azt, hogy mihelyt a gyermekek eszük használatáig jutnak, eljutnak oda is, hogy ezeket a maximákat megismerjék és helyeseljék - ez is hamis és felületes. Először is hamis, mert világos, hogy ezek a marimák nincsenek meg az elmében oly korán, mint az ész használata. Hamis tehát az ész használatának bekövetkezését mint a marimák felfedezésének időpontját tüntetni fel. Az ész használatának hány példáját figyelhetjük meg a gyermeknél jóval korábban, mintsem bármiféle tudomása is volna erről a marimáról: lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is legyen? És az írástudatlanok, valamint a vademberek nagy része még eszes korában is éveket tölt el anélkül, hogy erre vagy más hasonló általános tételekre valaha is gondolt volna. Megengedem, hogy ezeket a velünkszületetteknek vélt általános és elvontabb igazságokat az emberek nem ismerik fel addig, amíg el nem jutottak eszük használatáig. Hozzáteszem azonban, hogy még későbben sem. És pedig azért, mert addig, amíg az ember eszét nem kezdi használni, ezek az elvont általános ideák nem alakulnak ki, holott róluk szólnak azok az általános maximák, amelyeket tévesen velünkszületetteknek gondolnak. Pedig ezek valójában felfedezések, olyan igazságok, amelyek ugyanazon az úton kerültek az elmébe, s ugyanazokkal a lépésekkel érhetők el, mint számos más tétel, amelyeket a legkülöncködőbb elme sem tételezne fel velünkszületetteknek. Remélem, hogy e tárgyalás folyamán mindezt megvilágítom. Elfogadom tehát, hogy az embereknek már ezen általános igazságok felismerése előtt kell eszük használatáig eljutniuk, de tagadom, hogy az emberek eszük használatával egyidejűleg jutnának ezeknek felfedezésére. 13. §. Ezzel nincsenek megkülönböztetve egyéb megismerhető igazságoktól Közben jegyezzük meg, hogy ez a mondás: az emberek akkor ismerik meg és helyeslik ezeket a maximákat, amikor eszük használatáig jutnak, valóságban nem jelent többet, mint azt, hogy eszünk használatát megelőzőleg sem nem tudjuk, sem fel nem ismerjük őket, hanem lehetséges, hogy valamikor későbben, az élet folyamán majd helyeseljük; de hogy mikor, az bizonytalan. Ez megeshetik minden megismerhető igazsággal. Ezek a maximák tehát semmiképp sincsenek előnyben a többi igazsággal szemben, sem nem különböznek tőlük abban, hogy csupán akkor ismerjük fel őket, mikor eszünk használatához jutunk; ezzel nem az nyert bizonyítást, hogy e maximák velünk születtek, hanem ennek éppen az ellenkezője. 14.. §. Még ha ugyanabban az időben jutnánk is eszünk használatához, mint e maximák felfedezéséhez, az sem bizonyítaná, hogy velünk születtek De másodszor, még ha igaz volna is, hogy felismerésük és helyeslésük időpontja szigorúan egybeesik eszünk használatának kezdeteivel, az sem bizonyítaná, hogy velünk születtek. Ez az érvelésmód éppen olyan felületes, mint amilyen hamis maga a feltevés. Mert miféle logika volna az, amely szerint valamely eszme eredetileg, természettől fogva azért volna az elmébe vésve már kialakulásának legelején, mert először akkor vesszük észre és akkor helyeseljük, amikor az elmének egy bizonyos képessége, amelynek egészen különálló tartománya van, működésbe lép? Így a beszélni kezdés - ha ezt tételeznénk fel annak az időpontnak, amelyben ezeket a marimákat legelőször helyeseljük (ezt az időpontot ugyanannyi joggal választhatnánk, mint azt, amelyben az ember először jut eszének használatához) - velünkszületettségére ugyanilyen jó bizonyíték volna, mintha azt mondanánk, hogy 44
azért születtek velünk, mert helyeseljük őket, mihelyt eszünk használatához jutunk. Egyetértek a velünkszületett elvek e híveivel abban, hogy az elme nem ismer általános és önmagukban evidens maximákat addig, míg el nem jut az ész használatáig. Tagadom azonban, hogy az ész használatának kezdete volna éppen az az időpont, amelyben először vesszük észre őket. És még ha ez volna is éppen az az időpont, tagadom, hogy ez bizonyítaná velünkszületett voltukat. Mindaz, amit csak némi igazsággal is belegondolhatunk abba a kijelentésbe, hogy az emberek helyeslik e maximákat, mihelyt eszük használatához jutnak, nem több, mint ennyi: az általános elvont ideák kialakítása és az általános nevek megértése az észbeli képességet kíséri és vele együtt növekedik; a gyermekeknek általában nincsenek ilyen általános ideáik, sem meg nem tanulják az azokat jelentő neveket, míg jó darabig nem gyakorolták eszüket megszokott, sajátlagosabb ideákon, és míg képesekké nem váltak másokkal közös mindennapi beszélgetéseikben és cselekvéseikben arra, hogy ésszerű társalgást folytassanak. Ha ezeknek a marimáknak az ész használatával együtt bekövetkező helyeslése más értelemben is igaz lehet, akkor óhajtanám, hogy mutassa azt meg valaki, vagy legalábbis mutassa meg, hogy akár ebben, akár más értelemben ez hogyan bizonyítja e maximák velünkszületettségét. 15. §. Lépések, melyekkel az elme különböző igazságokhoz jut Az érzékek először sajátlagos ideákat bocsátanak be, és bebútorozzák velük a még üres szobát. Az elme fokozatosan megszokja egyiket-másikat, ezek az emlékezetbe költöznek és neveket kapnak. Azután az elme továbbmegy, elvonatkoztatja őket és fokról fokra megtanulja az általános nevek használatát. Így telik meg az elme ideákkal, szavakkal, vagyis nyersanyaggal, amelyen diszkurzív képességét gyakorolhatja. Az ész használata napról napra láthatóbbá válik, amint ez az anyag, amely munkát ad neki, egyre növekedik. De bár az általános ideák birtokbavétele és az általános szavak, valamint az ész használata rendesen együtt növekednek, mégsem látom be, miképpen bizonyítaná ez a tény azoknak az ideáknak velünkszületett voltát. Bizonyos igazságok ismerete, megengedem, nagyon korán ott van az elmében, de oly módon, amely megmutatja, hogy nem velünkszületettek. Mert ha figyelmesen vizsgálódunk, azt találjuk, hogy ez a tudás nem velünkszületett, hanem szerzett ideákra vonatkozik; először külső dolgokból származókra, amelyekkel a gyermekeknek legelőször van dolguk, s amelyek a leggyakrabban hatnak érzékeikre. Az így szerzett ideákról az elme, mihelyt emlékezetét használni kezdi, és mihelyt képes határozott ideákat befogadni és megtartani, valószínűleg azonnal felfedezi, hogy közülük némelyek megegyeznek, mások különböznek. De akár akkor történik ez, akár máskor, az az egy bizonyos, hogy jóval előbb, mintsem a gyermek a szavak használatáig vagy addig a fokozatig jutna, amelyet rendszerint az ész használatának nevezünk. Mert a gyermek, még mielőtt beszélni tudna, már épp olyan bizonyossággal feltétlenül ismeri a különbséget az édes és a keserű ideája között, vagyis azt, hogy az édes nem keserű, mint amilyen biztosan tudja később, mikor már beszél, hogy az üröm és a cukorka nem ugyanaz a dolog. 16. §. A velünkszületetteknek feltételezett igazságok helyeslése a bennük foglalt szavakhoz tartozó ideák tisztaságán és világosságán alapul, nem pedig azon, hogy velünk születtek A gyermek nem tudja, hogy 3 + 4 = 7, míg nem tanul meg hétig számolni és amíg nincs meg az egyenlőségről való ideája. Ha az megvan, akkor mihelyt megmagyarázzák neki ezeket a szavakat, készségesen elfogadja, vagy inkább felfogja ennek a kijelentésnek igazságát. De sem nem azért kész helyeselni ezt, mert ez velünkszületett igazság, sem nem azért hiányzott addig ez a helyeslése, mert még nem jutott el eszének használatáig. Hanem a tétel igazsága akkor jelenik meg neki, amikor kialakította elméjében azokat a tiszta és világos ideákat, amelyeket ezek a nevek jelentenek; és akkor ennek a tételnek igazságát ugyanazon az alapon és ugyanazoknak az eszközöknek árán tudja, mint amely alapon és eszközök árán már előbb tudta, hogy a pálca és a cseresznye nem egy és ugyanaz a dolog. És ugyanezeken az alapokon ismeri fel később ezt a tételt: lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is legyen, - amint ezt a továbbiakban teljesebben megmutatjuk. Tehát minél később jut el valaki azokig az általános ideákig, amelyekre a maximák vonatkoznak, minél később tudja meg azoknak az általános neveknek jelentését, melyek helyettük állanak, minél későbben tudja összerakni elméjében azokat az ideákat, melyeket azok a nevek jelentenek: annál később következik be az is, hogy helyesli azokat a maximákat, amelyeknek műszavai az ideákkal együtt épp oly kevéssé születtek velünk, mint egy macska vagy egy menyét ideája. Be kell várnia, míg az idő és a megfigyelés ezeket vele megismerteti, akkor e maximák igazságát már az első alkalommal átlátja, mihelyt elméjében a megfelelő ideákat összeteszi, és észlelheti, hogy aszerint egyeznek-e vagy nem, amint ez azokban a tételekben kifejezésre jut. Ezért az ember ugyanúgy magától értetődően tudja azt, hogy 18 meg 19 az 37, mint azt, hogy 1 meg 2 az 3. A gyermek azonban mégsem tudja az egyiket oly korán, mint a másikat. Ez persze nem az ész használatának hiányából fakad, hanem abból, hogy azok az ideák, amelyeket a 18, 19, és 37 jelölnek, nincsenek meg olyan korán, mint amelyeket az 1 a 2 és a 3 képviselnek. 17. §. Azt, hogy velünk születtek, nem bizonyítja az sem, hogy mihelyt kimondották és megértjük, azonnal helyeseljük Minthogy a kibúvóként használt egyetemes helyeslés még az ész használatának bekövetkezésekor sem áll fenn és nem alkalmas arra, hogy vele megkülönböztessük egymástól a velünkszületetteknek vélt igazságokat más, később szerzett és tanult igazságoktól, a maximáknak nevezett igazságok számára azzal törekedtek az általános helyeslést biztosítani, hogy - úgymond - ezeket általánosan helyeslik, mihelyt a kijelentés elhangzott és a benne 45
foglalt szavakat megértették. Mert látják, hogy minden ember, még a gyermek is, mihelyt a szavakat meghallja és megérti, azonnal helyesli e maximákat, azt gondolják, hogy ez már elegendő velünkszületettségük bizonyításához. Abból, hogy az emberek soha el nem mulasztják kétségtelen igazságoknak ismerni el őket, mihelyt a szavakat megértették, azt akarják következtetni, hogy e tételek - amelyekhez az elme minden tanítás nélkül, már az első kijelentés hallatára azonnal hozzájárul, helyesli és később sohasem vonja kétségbe őket - bizonyára már kezdettől fogva az értelemben voltak. 18. §. Ha az ilyen helyeslés a velünkszületettség jele volna, akkor az, hogy egy meg kettő az három, hogy az édes nem keserű és ezer más hasonló mind velünkszületett volna Erre válászul azt kérdezem, hogy egy kijelentésre adott készséges igenlés annak legelső hallatára, azonnal a szavak megértése után, vajon biztos jele-e a velünkszületett elvnek? Ha nem, akkor az ilyen általános helyeslést hasztalanul hozzák fel bizonyítékul. Ha azt mondják, hogy ez a velünkszületettség jegye, akkor meg kell engedniük, hogy minden olyan tétel velünkszületett, amely első hallásra általános helyeslést talál, és akkor bőségesen el leszünk látva velünkszületett elvekkel. Mert ugyanezen az alapon, ti. az első hallást és a szöveg megértését azonnal követő helyeslés alapján, amelyből kiindulva ezeket a maximákat velünkszületetteknek akarják minősíteni, el kell fogadniuk, hogy a számokban kifejezett bizonyos tételek is velünkszülettek. Így: egy meg egy az kettő, kettő meg kettő az négy, és hasonló, számokra vonatkozó tételek egész sokaságának, amelyeket első hallásra, a kifejezés megértése után mindenki azonnal helyesel, egyformán helyet kell kapniuk a velünkszületett maximák között. És nem is csupán a számoknak és a róluk alkotott tételeknek kiváltsága ez; hanem a természetfilozófia és a többi tudományok is mind szolgáltatnak ilyen tételeket, melyek biztos helyesléssel találkoznak, mihelyt megértették őket. Az, hogy két test nem lehet egy szerre ugyanazon a helyen, olyan igazság, amelyen senki sem akad fenn inkább, mint azon a maximán, mely szerint lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is legyen, v agy hogy a fehér nem fekete, vagy: a négyzet nem kör, vagy: a sárgaság nem édesség. Ezek és még millió más hasonló kijelentés, legalábbis annyi, ahány világos ideánk van, mind olyanok, amelyeket minden ember elméjének, ha ismeri a szavak jelentését, első hallásra szükségképpen el kell fogadnia. Ha azok az emberek hívek volnának saját szabályukhoz és valóban a velünkszületettség jelének tartanák az első hallást és a szavak megértését követő általános helyeslést, akkor meg kellene engedniük nemcsak annyi velünkszületett tételt, ahány tiszta ideánk van, hanem annyit, ahány olyan kijelentés mondható, amelyekben egymástól különböző ideák közül egyiket a másikról tagadjuk. Mert minden tétel, amelyben valamely ideát tagadunk egy tőle különböző másikról, bizonyára első hallásra, a szavak megértése után azonnal helyeslést talál ugyanúgy, mint ez az általános tétel: lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is, vagy ami ennek alapja és a kettő közül könnyebben érthető: ami ugyanaz, az nem különbözik. Így ebből az egyetlen fajtából számtalan velünkszületett kijelentéssel fognak rendelkezni, hogy a többit ne is említsük. De minthogy egy tétel sem lehet velünkszületett anélkül, hogy az ideák, amelyekről szól, ne volnának szintén velünkszületettek, ez annyi, mint feltételezni, hogy minden szín, hang, íz, alak stb. ideája velünk született; ennél pedig semmi sem mondhat jobban ellent az észnek és a tapasztalásnak. Megengedem, hogy az egyetemes, készséges hozzájárulás a tételhez már első hallásra és azonnal a szavak megértése után a magátólértetődés ismertetőjele. A magátólértetődés azonban, mivel nem velünkszületett benyomásokon alapul, hanem valami máson, amint ezt későbben meglátjuk, olyan tételeket is megillet, amelyeket még senki sem volt elég hóbortos velünkszületetteknek tekinteni. 19. §. Ilyen kevésbé általános tételek az egyetemes maximák előtt már ismeretesek Ne mondják azt sem, hogy azokat az inkább sajátos, magától értetődő állításokat, amelyeket első hallásra helyeslünk, mint például, hogy 1 meg 2 az 3, és hogy a zöld nem vörös, azoknak a velünkszületetteknek tekintett általánosabb tételeknek következményeként nyerjük, amelyeket velünkszületett elveknek tekintenek. Mert bárki is, aki hajlandó megfigyelni, mi történik az értelemben, bizonyára azt találja majd, hogy ezeket és a hasonló, kevésbé általános tételeket bizonyossággal ismerik és szilárdan helyeslik olyanok, akik azokról az általános maximákról semmit sem tudnak. Ezek tehát korábban megvannak az elmében, mint azok az úgynevezett alapelvek, és így nem köszönhetik az utóbbiaknak azt a helyeslést, amellyel már első hallásra találkoznak. 20. §. Válasz arra, hogy az egy meg egy az kettő stb. kijelentések sem nem általánosak, sem nem hasznosak Ha azt mondják, hogy az ilyen tételek, mint 2 meg 2 az 4., a piros nem kék stb. nem általános maximák és nincs is valami sok hasznuk, azt válaszolom, hogy ez semmit sem jelent a meghallást és megértést követő egyetemes helyesléssel való érvelésre nézve. Ha ugyanis ez a velünkszületettségnek biztos jele volna, akkor bármelyik kijelentést, amelyet mindenki helyesel, mihelyt meghallja és megérti, éppen olyan velünkszületett tételnek kellene elismernünk, mint ezt a maximát: lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is, mert ezen az alapon mind egyformák. Ami pedig azt a különbséget illeti, hogy ez általánosabb, az ezt a maximát a velünkszületettségtől még jobban eltávolítja. Mert az általános és elvont ideák első megértésünk számára még idegenebbek, mint azok az ideák, amelyek inkább sajátlagos és önként érthető tételekben fordulnak elő, és ezért hosszabb idő telik el, míg a növekvő értelem helyesli és elfogadja őket. Ami pedig ezeknek az annyit magasztalt maximáknak hasznosságát illeti, ezt talán nem látjuk majd akkorának, mint általában gondolják, ha a kérdést a maga helyén alaposabban megfontoljuk. 46
21. §. Az, hogy ezek a maximák néha nem ismeretesek, mielőtt kimondatnának, bizonyítja, hogy nem velünkszületettek Nem végeztünk azonban még azzal a helyesléssel, amely a tételek első hallásakor és a bennük előforduló nevek megértése után azonnal bekövetkezik. Vegyük figyelembe először is azt, hogy a helyeslés nem a velünkszületettség jele, hanem éppen az ellenkezőnek bizonyítéka. Feltételezi ugyanis, hogy olyanok, akik, bár értenek és tudnak egyéb dolgokat, ezeket az elveket nem ismerik mindaddig, amíg ki nem jelentették őket előttük, és hogy valaki előtt ezek az igazságok ismeretlenek lehetnek mindaddig, amíg másoktól nem hallja őket. Ha ugyanis velünk születtek volna, mire való őket kijelenteni avégből, hogy egyetemes helyesléssel találkozzanak, mikor annak révén, hogy természetes és eredeti bejegyzés folytán ott vannak az értelemben - amennyiben egyáltalán vannak -, már előre ismereteseknek kellett lenniük? Vagy talán az, hogy kimondják őket, az elmében világosabbra vési őket, mint a természet már tette? Ha igen, akkor ez azzal járna, hogy az ember, mikor már így megtanították, jobban tudja ezeket, mint előzőleg tudta. Ebből pedig az következnék, hogy ezeket az elveket mások tanítása bennünk világosabbá teheti, mint a természet maga az eredeti bejegyzéssel tette. Ez azonban rosszul fog összeilleni a velünkszületett elvekre vonatkozó véleménnyel, és nagyon kevéssel járul hozzá ezeknek az elveknek tekintélyéhez. éppen ellenkezőleg, alkalmatlanná teszi őket arra, hogy minden egyéb tudásunk alapjait szolgáltassák, mint ahogyan ezt róluk állítják. Nem lehet tagadni, hogy az emberek sok ilyen magától értetődő igazságot akkor ismernek meg, amikor azokat kijelentik előttük. De világos, hogy ilyenkor mindenki azt találja magában, hogy most ismerkedik meg egy tétellel, amit eddig nem tudott és amelyet ezentúl már nem von kétségbe. Nem azért, mert az veleszületett, hanem mert az e szavakba foglalt dolgok természetének megfontolása nem tűrné, hogy- másképpen gondolkodjék, akárhogyan és akármikor kerülne sor arra, hogy eszmélődjék e dolgokról. És ha minden, amit első hallásra, a szavak megértése után azonnal helyeslünk, velünkszületett elvnek tekintendő, akkor minden jól megalapozott és egyes esetekből szabállyá általánosított megfigyelésnek is ugyanígy velünkszületettnek kell lennie. Ezzel szemben bizonyos, hogy nem mindenki, hanem csak éleselméjű fők tesznek szert először ezekre a megfigyelésekre és alkotnak belőlük általános tételeket, melyek nem születtek velünk, hanem előző ismeretekből és egyes példákon való eszmélődés alapján keletkeztek. Ha e tételeket jó megfigyelő emberek alkották, akkor ezeknek hallatára a nem megfigyelő emberek sem tagadhatják meg helyeslésüket. 22. §. Ezeknek implicit tudása a kimondatás előtt vagy azt jelenti, hogy az elme képes megérteni őket, vagy egyáltalán nem jelent sémmit Ha azt mondják, hogy az értelemnek ezekről az elvekről implicit tudása van, de az első hallást megelőzőleg ez a tudás még nem explicit (amint ezt mondaniuk is kell azoknak, akik azt akarják állítani, hogy- ezek az értelemben vannak, mielőtt megtudnánk őket), akkor nehéz lesz felfogni, mit értenek olyan elven, amely implicite van az értelembe vésve, hacsak nem azt, hogy az értelem képes felfogni és határozott helyesléssel fogadni az ilyen tételeket. És akkor minden matematikai bizonyítást, akár az első elveket, az elmébe vésett és veleszületett bejegyzésnek kell tekintenünk. Azonban tartok tőle, hogy ezt alig fogadnák el azok, akik nehezebbnek találják egy tétel. bizonyítását, mint a bebizonyított tételnek elfogadását. És kevés matematikus lesz kész elhinni, hogy az ábrák, melyeket rajzol, csupán másolatai azoknak a veleszületett jegyeknek, amelyeket a természet vésett elméjébe. 23. §. Az első hallásra való helyeslés érve azon a hamis feltevésen alapul, hogy előzőleg nem történt tanítás Attól tartok, hogy van az előbbi érvnek egy másik gyöngéje is. Arról szeretne meggyőzni bennünket, hogy azért kell velünkszületetteknek gondolnunk azokat a maximákat, amelyeket az emberek már a legelső hallásra elfogadnak, mert ezzel olyan tételeket helyeselnek, amelyekre nem tanították őket, s amelyeket nem valamely érvnek vagy bizonyításnak ereje révén, hanem a kifejezések puszta magyarázata és megértése révén fogadnak el. Úgy látom, hogy ezen érv mögött az a tévedés, az a föltevés lappang, hogy az embereknek semmit sem tanítanak s az emberek semmit sem tanulnak de novo, amikor valójában valami olyanra tanítják őket s olyasmit tanulnak, amiről előzőleg nem tudtak. Pedig először is világos, hogy tanulták a szavakat és jelentésüket, mert egyik sem született velük. De jelen esetben ez még nem az egész szerzett tudás; maguk az ideák, amelyekről a tétel szól, ugyanúgy nem születtek velük, mint az ideák nevei; csak későbben váltak sajátjukká. Ha tehát mindazokban a kijelentésekben, amelyeket első hallásra helyeslünk, sem a kijelentés szavai, sem az ilyen meg ilyen ideákra való illeszkedésük, sem maguk az ideák, melyeket a szók jeleznek, nem születtek velünk, szeretném tudni, mi marad e tételekből, ami velünk született? Örömmel fogadnám, ha bárki is mondana olyan tételt, amelynek akár szavai, akár ideái velünk születtek. Fokozatosan jutunk ideákhoz és nevekhez, és fokozatosan tanuljuk meg egymással való sajátos kapcsolatukat. Azután már első hallásra helyeseljük a már tanult jelentésű szavakból álló tételeket, amelyekben a kapcsolt ideák megegyezését vagy meg-nem-egyezését észrevehetjük, ha egybevetjük őket. Bár más kijelentéseket, amelyek magukban véve ugyanolyan bizonyosak és világosak, de amelyek olyan ideákról szólnak, amelyeket nem kaptunk meg oly korán és olyan könnyen, ugyanakkor nem vagyunk képesek helyeselni. Mert igaz ugyan, hogy a gyermek gyorsan egyetért az ilyen állítással, mint: az alma nem tűz, ha a megszokás megadta és tisztán elméjébe véste ennek a két különböző dolognak ideáját, és ha meg is tanulta az alma és a tűz szavakat, melyek ezeket jelentik, mégis talán csak évekkel később fogja ugyanez a gyermek helyeselni ezt a tételt: lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is. Mert a szók talán éppen olyan könnyen megtanulhatók, de 47
minthogy jelentésük tágabb, átfogóbb és elvontabb, mint azokhoz az érzékelhető dolgokhoz kapcsolt neveké, amelyekkel a gyermeknek dolga van, tovább tart, amíg megtanulja pontos jelentésüket, és több időbe kerül, amíg elméjében kialakítja azokat az általános ideákat, amelyeket a szavak jelentenek. Amíg ez meg nem történt, hasztalan próbáljuk akármelyik gyermekkel is elfogadtatni az ilyen általános kifejezésekből álló tételeket. Mihelyt azonban megszerezte azokat az ideákat és megtanulta neveiket, már bátran egyetért mind az egyik, mind a másik imént említett állítással és mindkettővel ugyanabból az okból, azért ti., mert úgy találja, hogy elméjében azok az ideák aszerint egyeznek vagy nem egyeznek meg egymással, amint az azokat jelentő szavakkal a tételben egyiket a másikról állítjuk vagy tagadjuk. De ha olyan szavakból álló tételeket hozunk elébe, amelyek elméjében még meg nem levő ideákat jelentenek, az ilyen állításokra, magukban véve akármennyire szemmel láthatólag igazak vagy hamisak is, nem válaszol sem igenlőleg, sem tagadólag, hanem csupán tudatlannak mutatkozik. A szavak ugyanis csak üres hangok mindaddig, amíg nem válnak ideák jeleivé; tehát csak annyiban lehet rájuk helyesléssel válaszolnunk, amennyiben megfelelnek bennünk élő ideáknak, ezen túlmenően nem. De minthogy annak megmutatására, hogy milyen léptekkel és milyen módon jut elménkbe a tudás, és melyek a helyeslés különböző fokainak alapjai, csak a következő tárgyalásunkban kerül a sor, legyen elég itt csupán érintenünk, mint azoknak az okoknak egyikét, amelyek bennünk a velünkszületett elvekkel szemben kétséget támasztottak. 24. §. Nem születtek velünk, mert nincs rájuk nézve egyetemes helyeslés Hogy ezzel az általános helyeslésből vont érvvel végezzünk, egyetértek a velünkszületett elvek védelmezőivel abban, hogy amennyiben ezek az elvek velünk születtek, általános helyeslésben kell részesülniük. Mert az, hogy valamely igazság velünkszületett legyen, és mégse helyeselje mindenki, számomra éppen olyan érthetetlen, mint az, hogy valaki tud egy igazságot és ugyanakkor mégsem tudja. De akkor saját bevallásuk szerint azok az igazságok nem lehetnek velünkszületettek; mert nem fogadják el őket azok, akik nem értik e kifejezéseket; sem jó része azoknak, akik értik, de sohasem hallottak vagy gondolkoztak ezekről a tételekről. Ez pedig, gondolom, legalább az emberiség fele. De még ha jóval kevesebben volnának is, akkor is elegendő volna ez az egyetemes helyeslés megdöntésére, és ha e tételek csupán csak a gyermekek előtt volnának ismeretlenek, már az is megmutatná, hogy nem születtek velünk. 25. §. E maximák nem első ismereteink De annak a vádnak elkerülésére, hogy csecsemők előttünk ismeretlen gondolataira hivatkozva érvelek, és abból következtetek, ami akkor megy végbe értelmükben, mikor még ki sem fejezik magukat, hozzáteszem, hogy ez a két általános tétel nem olyan igazság, amelyet a gyermeki elme legelőször vesz birtokába és nem is előzi meg az összes szerzett és jövevény ismereteket. Pedig így kellene lennie, ha velünkszületettek volnának. Nem számít, hogy meg tudjuk-e határozni vagy nem, de bizonyára van egy időpont, amelyben a gyermekek elkezdenek gondolkodni, erről szavaik, tetteik biztosítanak bennünket. Ha tehát képesek gondolkodni, tudni, helyeselni, lehete ésszerűleg feltételezni, hogy ne tudnának azokról az eszmékről, amelyeket a természet vésett elméjükbe, feltéve hogy volnának ilyenek? Az ésszerűségnek legkisebb látszatával elképzelhető-e, hogy észreveszik a kívülről jövő benyomásokat és ugyanakkor ne m tudnak azokról a jegyekről, amelyeknek bevéséséről a természet maga gondoskodott? Befogadhatják-e és helyeselhetik-e a jövevényismereteket, s ugyanakkor lehetséges-e, hogy ne ismerjék azokat, amelyekről felteszik, hogy a természet szőtte bele lényük kezdeteibe, véste bele kitörölhetetlen betűkkel, hogy alapja és vezére legyen minden szerzett tudásuknak és minden jövendő okoskodásuknak? Ez annyi volna, mint ráfogni a természetre, hogy céltalanul fáradozik; vagy legalábbis hogy nagyon rosszul vés, ha betűit nem tudják elolvasni azzal a szemmel, amely más dolgokat nagyon jól lát. Egész helytelenül tételezik fel, hogy az igazság legvilágosabb részei és minden tudásunk alapjai azok, amiket nem legelőször ismerünk fel és amelyek nélkül sok egyéb dolognak kétségtelen tudásával rendelkezhetünk. A gyermek bizonyára tudja, hogy a dajka, aki táplálja, nem a macska, amellyel játszik, sem a mumus, amelytől fél; hogy az üröm vagy a mustár, amelyet visszautasít, nem az alma vagy a cukor, amiért nyafog. Ez bizonyos és minden kétséget kizár. De akad-e valaki, aki azt mondaná, hogy mindez annak az elvnek következményeként történik, amelynek értelmében lehetetlen, hogy ugyanaz legyen is, meg ne is? Hogy a gyermek ezen az alapon ért egyet ezekkel és ismereteinek egyéb adataival? Vagy hogy a gyermeknek erről a tételről csak valamelyes eszméje vagy megértése van abban az életkorban, amelyben mégis világos, hogy már igen sok igazságot ismer? Arról, aki azt mondja, hogy a gyermekek ezeket az általános és elvont gondolatokat a szopós üveggel és a csörgővel kapcsolják, talán joggal gondolható, hogy véleményét több szenvedéllyel és buzgalommal, de kevesebb őszinteséggel és igazsággal képviseli, mint a gyermekek. 26. §. Tehát nem születtek velünk Van tehát számos általános tétel, amely állandó és készséges helyesléssel találkozik, ha felnőtt emberek hallja:, akik már eljutottak az általánosabb és elvontabb ideák s a hozzájuk tartozó nevek használatához, de minthogy e tételek nincsenek meg az első években, amikor a gyermek már tud egyet-mást, nem tarthatnak igényt egyetemes helyeslésre értelmes személyek részéről, s így semmiképpen sem tételezhető fel, hogy velünk születtek. Lehetetlen ugyanis, hogy bármely velünkszületett igazság - ha volna ilyen - ismeretlen legyen bárkinek is, aki valami egyebet már tud. Ha tudniillik vannak velünkszületett igazságok, kell lenni velünkszületett gondolatoknak is, mert az 48
elmében az olyan igazság semmi, amire az elme sohasem gondolt. Világos tehát, hogy ha lennének az elmében melünkszületett igazságok, szükségképpen ezekre kellene legelőször gondolnunk, ezek jelennének meg legelőször. 27. §. Nem születtek velünk, mert a legkevésbé feltűnőek ott, ahol agy, arni velünkszütetett, a legvilágosabban megmutatkozik Azt már eléggé bizonyítottuk, hogy a szóban forgó általános maximákat a gyermekek, az idióták és az emberiség nagy része nem ismeri, világos tehát, hogy nem találkoznak általános helyesléssel és nem is általános benyomások. De van ebben egy további érv az ellen, hogy velünkszületettek volnának: az, hogy ha ezek a bejegyzések velünkszületettek és eredeti vésetek volnának, legszebben és legvilágosabban azokban a személyekben kellene megjelennüik, akikben pedig semmiféle nyomukat nem találjuk. Véleményem szerint ez erős valószínűség arra, hogy nem születtek velünk, hiszen éppen azok ismerik őket a legkevésbé, akikben, ha welünkszületettek volnának, a legerősebben és legelevenebben kellene mutatkozniuk. A gyermekek, a vademberek, az idióták és analfabéták elméjét a legkevésbé rongálta meg a szokás vagy a másoktól kölcsönzött vélemények. Tanulás és nevelés még nem öntötte új formákba természetes gondolataikat, sem betanult és idegen tanok nem zavarták össze természetírta szép bejegyzéseiket. Ésszerű volna tehát azt képzelni, hogy az ő elméjükben ezek a velünkszületett eszmék tisztán, minden szemnek nyilvánvalóan mutatkoznak, mint ahogyan ez bizonyos a gyermekek gondolatairól. Nagyon is elvárható volna, hogy ezeket az elveket a gyöngeelméjűek tökéletesen ismerjék, mert azok az elvek a szóban forgó feltevés szerint közvetlenül a lélekbe vannak belevésve. Nem függhetnek tehát a test alkatától vagy szerveitől, attól, amit az idiótákat a többi embertől elválasztó egyetlen különbségnek vallanak. E meggyőződés képviselőinek elveiből arra következtethetnénk, hogy mindezeknek a velünkszületett fénysugaraknak - ha volnának ilyenek - azokban kellene teljes ragyogásukkal mutatkozniok, akikben nincs semmi fenntartás, semmi mesterkélt rejtegetés, és így éppoly kevéssé maradhatnánk kétségben jelenlétük felől, mint amennyire kétségtelen, hogy megvan bennük az élvezet szeretete és a fájdalomtól való irtózás. Dehát vajon miféle átalános maximákat találunk gyermekekben, idiótákban, vademberekben, műveletlenekben? A tudásnak miféle egyetemes elveit találjuk meg bennük? Kevés eszméjük van, azok is szűk körűek, csak azokból a tárgyakból származnak, amelyekkel a legtöbbször volt dolguk, és amelyek érzékszerveikre a leggyakrabban és a legerősebben hatottak. A gyermek ismeri dajkáját és bölcsőjét, s egy kissé előrehaladottabb korban fokozatosan megismeri játékait. A fiatal vadember feje pedig a törzs megszokásainak megfelelően bizonyára szerelemmel és vadászattal van tele. Attól tartok azonban, hogy aki egy tanulatlan gyermektől vagy az erdők vadembereitől várná a tudományok elvont maximáit és híres alapelveit, az hamar rájönne, hogy tévedett. Ilyenfajta általános érvényű kijelentések ritkán hangzanak el az indiánok kunyhóiban, még kevesebb található a gyermekszobákban, és legcsekélyebb nyomuk sincs az idióták elméjében. Az ilyen tételek a tanult nemzetek iskoláinak és akadémiáinak nyelvéhez és tevékenységéhez tartoznak, ahol hozzászoktak az efféle tudós társalgáshoz, és gyakoriak a viták. Ezek a maximák alkalmasak a szakszerű érvelésre és hasznosak mások meggyőzésében, de nem nagyon vezetnek az igazság felismerésére vagy tudásunk előbbrevitelére. Arról azonban, hogy ismereteink tökéletesítéséhez milyen kevéssé j árulnak hozzá, bőven lesz alkalmam beszélni a 4. könyv 7. fejezetében. 28. §. Összefoglalás Nem tudom, milyen képtelenül hangzik mindez a bizonyítás mesterei előtt. Első hallásra valószínűleg alig lesz, aki elfogadja. Egy kis fegyverszünetet kell tehát kérnem az előítélettől, és némi haladékot a kifogásokkal szemben, amíg e tárgyalás folyamán végig nem hallgatnak. Azután nagyon szívesen vetem magam alá a j obb megítélésnek. És minthogy pártatlanul keresem az igazságot, nem fogok elszomorodni, ha meggyőznek arról, hogy túlságosan szerettem saját elgondolásaimat; erre, elismerem, mindnyájan hajlandók vagyunk, ha szorgalmunk és tanulmányaink révén a munkába nagyon belemelegedtünk. Mindent összevéve, semmi okot sem találok arra, hogy ezt a két híres elméleti maximát velünkszületettnek gondoljuk. Nem találnak egyetemes helyeslésre; és az a helyeslés, amellyel általában találkoznak, nem más, mint az, amelyben különböző és nem velünkszületetteknek tartott tételek ugyanúgy részesülnek. Az a helyeslés pedig, amelyben részesülnek, másképpen keletkezik, nem természetes bevésődés eredménye, amint ezt a következő fejtegetésben meg fogom mutatni. Ha pedig a tudásnak és a tudománynak ezeket az első elveit nem találtuk velünkszületetteknek, akkor (úgy vélem) egyetlen elméleti maximának sem lehet több igénye arra, hogy velünkszületettnek minősítsük. II, FEJEZET NINCSENEK VELÜNKSZÜLETETT GYAKORLATI ELVEK I. §. Nincsenek olyan világos és oly általánosan elfogadott erkölcsi elvek, mint a fentebb említett elméleti maximák Ha már az előző fejezetben tárgyalt elméleti maximák sem találkoznak az emberiség általános helyeslésével, mint azt fentebb már bebizonyítottuk, sokkal inkább látható, mennyire hiányzik ez az egyetemes elfogadtatás a gyakorlati elvek esetében. Azt gondolom, nehéz volna csak egyetlenegy olyan erkölcsi szabályra is akadnunk, amely igényt tarthatna oly általános és készséges helyeslésre, mint ez: Ami van, az van; vagy olyan nyilvánvaló igazság volna, mint ez : lehetetlen hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is. Ebből pedig világos, hogy ezek a gyakorlati szabályok a velünkszületettségre való jogcímtől még távolabb esnek; és a kételkedés abban, hogy ezek 49
az elmének veleszületett benyomásai volnának, még erősebb az erkölcsi elvekkel, mint az elméletiekkel szemben. Nem mintha egyáltalán kétségbe vonnánk igazságukat; egyformán igazak, csak nem egyformán nyilvánvalók. Az elméleti maximák magukkal hozzák evidenciájukat; de az erkölcsi elvek okoskodást, megtárgyalást kívánnak és az elmének bizonyos munkáját igazságuk bizonyosságának kiderítésére. Nem feküsznek nyitva, mint az elmébe írt természet adta betűk, amelyeknek - ha megvolnának - önmagukban láthatóaknak kellene lenniük és saját fényükben kellene minden ember számára bizonyosakká és ismertekké válniuk, mint ahogy annak igazságát, hogy a háromszög szögeinek összege két derékszög, csökkenti az, hogy nem oly nyilvánvaló, mint ez: az egész nagyobb, mint a rész, és nem is olyan alkalmas arra, hogy első hallásra helyeslést váltson ki. Elég, hogy ezeket az erkölcsi szabályokat be lehet bizonyítani, tehát saját hibánk, ha nem jutunk el azoknak biztos tudásáig. De az a tény, hogy sok ember nem tud róluk, és a helyeslés késedelmessége, amellyel mások fogadják őket, szembeszökően bizonyítja, hogy nem születtek velünk, és kutatás nélkül belátással fel sem ismerhetők. 2. §. A hit és az igazságosság nem minden embernek atapelve Arra nézve, hogy egyáltalán van-e olyan erkölcsi elv, amelyben minden ember egyetért, csak azokra hivatkozom, akik legalábbis mérsékelten járatosak az emberiség történetében, és kissé túlnéztek saját kéményeik füstjén. Hol van az a gyakorlati igazság, amelyet kételkedés vagy kérdésessé tétel nélkül egyetemesen elfogadnának, ahogy kell, ha az velünk született? Igazságosság és a szerződések megtartása az, amiben, úgy látszik, minden ember egyetért. Ez olyan elv, amelyről úgy gondolják, hogy kiterjed egészen a tolvajok tanyájáig és a legnagyobb gonosztevők bandájáig, mert még azok is, akik a legjobban kivetkőztek az emberiességből, egymással szemben megtartják a hűség és az igazságosság szabályait. Megengedem, hogy a banditák maguk közt így cselekednek, de anélkül, hogy e szabályokat a természet velükszületett törvényének tartanák. Mint kényelmi szabályokat gyakorolják, amelyek saját közösségeiken belül célszerűek; de az már képtelenség, hogy az igazságosságot mint gyakorlati elvet fogadná el az, aki utonállótársaival szemben tisztességesen cselekszik, de ugyanakkor kifosztj a vagy megöli az első becsületes embert, akivel találkozik. Az igazságosság és az igazság a társadalom közös kötelékei; ezért még rablók és banditák is, akik az egész külső világgal szakítanak, maguk közt kénytelenek megtartani a hűség és a méltányosság szabályait, másképpen nem tudnak együtt maradni. De akad-e olyan ember, aki azt mondaná, hogy akik csalásból és rablásból élnek, azoknak velükszületett elvei vannak az igazságról és az igazságosságról, s hogy elfogadják és helyeslik ezeket az elveket? 3. §. Ellenvetés. Bár az emberek gyakran tagadják, gondolatilag mégis elfogadják őket. Válasz Talán majd azt hozzák fel, hogy elméjük hallgatólagos helyeslése elfogadja azt, aminek tetteik ellentmondanak. Azt válaszolom először is, hogy én az emberek tetteit mindig gondolataik legjobb tolmácsának tartottam. De mert bizonyos, hogy a legtöbb ember gyakorlata és némely ember nyílt hitvallása is vagy kérdésessé tette, vagy tagadta ezeket az elveket, lehetetlen azt következtetnünk, hogy ezek az elvek velünk születtek. Másodszor, nagyon különös és ésszerűtlen dolog olyan gyakorlati elveket tételezni fel, amelyek csupán meggondolásban végződnek. A természet adta gyakorlati elvek cselekvésekért vannak; a tettek egyöntetűségét, nem pedig igazságuk elméleti elfogadását kell eredményezniük, másként hasztalan különböztetjük meg őket az elméleti maximáktól. A természet, elismerem, beleoltotta az emberbe a boldogság vágyát és a szenvedéstől való irtózást: ezek valóban gyakorlati elvek, amelyek, mint ez gyakorlati elvektől elvárható, folytonosan hatnak tetteinkre és szüntelenül befolyásolják minden cselekedetűnket, állandóan és egyetemesen megfigyelhetők minden személyen és minden életkorban. De ez a jóra irányuló vágy és hajlam nem az igazságnak az értelemre gyakorolt benyomása. Nem tagadom, hogy vannak az emberi elmébe vésett természetes hajlandóságok, s hogy kezdve az érzés és az észrevevés első eseteitől, vannak bizonyos dolgok, amelyeket az elme szívesen fogad, s mások, amelyeket elutasít; dolgok, amelyek felé hajlik és mások, amelyektől menekül. De ebben semmi sincsen az elmére írt veleszületett jegyekből, amelyeknek majd cselekvéseinket szabályozó tudásunk alapelveivé kellene válniuk. Az értelemre gyakorolt természet adta benyomások annyira távol vannak attól, hogy ez a hajlam megerősítené őket, hogy éppen érvet szolgáltat ellenük. Mert ha értelmünkbe bizonyos természet adta jegyek volnának írva, akkor szükségképpen észre kellene vennünk magunkban állandó működésüket, tudásunkra gyakorolt befolyásukat ugyanúgy, mint ahogyan észrevesszük az akaratunkra és vágyainkra hatókat, amelyek sohasem szűnnek meg állandó rugók és motívumok gyanánt hatni tetteinkre, és szüntelenül érezzük parancsoló szavukat. 4. §.. Az erkölcsi szabályok bizonyítékra szorulnak, tehát nem születtek velünk Még egy ok, amely kétséget kelt bennem mindenféle velünkszületett gyakorlati elvet illetőleg. Szerintem nem lehet kimondani egyetlenegy erkölcsi szabályt sem anélkül, hogy az ember joggal ne kérné annak megokolását. Ez pedig tökéletesen nevetséges és képtelen dolog lenne, ha e szabályok velünk születtek volna, azaz maguktól értetődőek lennének. Pedig minden velünkszületett elvnek ilyennek kellene lennie, és nem volna szabad igazságának bizonyítására érvet vagy helyeslésének elnyerésére megokolást igényelnie. Józan eszében kételkednénk, ha valaki annak a tételnek megokolását kívánná, vagy akár kínálná, mely szerint: lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is. Magával hozza ez a tétel saját világosságát és evidenciáját, s nincs szüksége semmi más bizonyítékra. Aki megérti a kifejezéseket, az a maximát vagy magáért a maximáért fogadja el, vagy semmi más nem tudná azt elfogadtatni vele. De mondjuk valakinek azt a leginkább elismert erkölcsi szabályt, hogy úgy kell cselekednünk, amint kívánjuk, hogy velünk cselekedjenek. Mondjuk ezt olyan embernek, aki még 50
sohasem hallotta, de képes felfogni az értelmét. Nem kérdezhetné-e a képtelenség minden látszata nélkül, hogy ugyan miért? És aki állította, nem volna-e kénytelen kimutatni az igazságát és ésszerűségét? Ez pedig világossá teszi, hogy a szóban forgó igazság nem született velünk. Mert ha velünk született volna, akkor nem igényelhetne és nem is kaphatna semmiféle bizonyítékot, hanem legalábbis mihelyt elhangzott és megértették - mint kérdésessé nem tehető, kétségbevonhatatlan igazságnak, szükségképpen helyeslést és beleegyezést kellene kiváltania. Ezeknek az erkölcsi szabályoknak igazsága tehát nyilvánvalóan bizonyos előzményeken alapul, amelyekből le kell vezetni őket, ez pedig nem lehetne így, ha akár velünkszületettek, akár maguktól értetődőek volnának. 5. §. Példák a szerződések megtartására Az, hogy az embereknek meg kell tartaniuk megállapodásaikat, bizonyára nagy és tagadhatatlan erkölcsi szabály. De ha egy keresztényt, aki a másik életben vár boldogságot vagy szenvedést, megkérdeznek arra nézve, hogy miért kell az embernek szavát megtartania, azt a megokolást fogja adni, hogy Isten, akinek hatalma van az örök élet és örök halál felett, ezt kívánja tőlünk. Ha Hobbesnak egyik követőjét kérdezzük meg, azt válaszolja, hogy azért, mert a közösség kívánja és mert I,eviathan megbüntet, ha nem tesszük. És ha megkérdezték volna az egyik régi pogány filozófust, azt felelte volna, hogy azért, mert becstelen, mert alatta van az emberi méltóságnak és ellentmond az erénynek, az emberi természet legmagasabb rendű tökéletességének, hogy másképpen cselekedjék. 6. §. Az erényt általában helyeslik, de nem azért, mert velünkszületett, hanem mert hasznavehető Ebből természetszerűleg következik az erkölcsi szabályokra vonatkozó emberi vélemények nagy változatossága aszerint, hogy kinek-kinek a boldogság mely nemeire van kilátása vagy milyet akar elérni; ez a változatosság nem állhatna fenn, ha a gyakorlati elvek velünk születtek volna és közvetlenül Isten keze írta volna azokat az elmébe. Megengedem, hogy Isten léte oly sokféleképpen nyilvánvaló, és az engedelmesség, mellyel neki tartozunk, annyira megfelel az ész világosságának, hogy az emberiség nagy része tanúságot tesz a természettörvényről; de mégis azt gondolom, meg kell engednünk, hogy az emberiség részéről számos erkölcsi szabály találkozhatik nagyon általános helyesléssel anélkül, hogy akár ismernék, akár elfogadnák az erkölcsiség igazi alapját; ez az alap pedig csak olyan Isten akarata és törvénye lehet, aki látja a sötétben tévelygő embert, és kezében a jutalom, a büntetés, valamint elegendő hatalom arra, hogy számadásra hívja a leggőgösebb bűnözőt. Mert ha Isten, aki elválaszthatatlanul kapcsolta az erényt a közösség boldogulásához, aki szükségessé tette annak gyakorlását a társadalom fennállásához, és láthatólag jótékony hatásúvá mindazokra nézve, akikkel az erényes embernek dolga akad, akkor nem csodálatos, hogy mindenkinek nemcsak megengednie, hanem ajánlania és magasztalnia kell ezeket a szabályokat mások előtt, akik részéről e szabályok megtartásából bizonyosan előnyökhöz juthat. Érdekből is, meggyőződésből is szentnek nyilváníthatja e szabályokat, mert ha egyszer ezekre rátapostak, és profanizálták őket, az ember maga sem lehet sem épségben, sem biztonságban. Bár ez semmit sem vesz el abból az örök erkölcsi kötelezettségből, amelyet ezek a szabályok nyilvánvalóan jelentenek, mégis mutatja, hogy az a külső elismerés, amellyel az emberek szavai ezeknek az elveknek adóznak, nem bizonyítja, hogy velünk születtek. Sőt még annyit sem bizonyít, hogy az emberek belsőleg, saját elméjükben, ezekkel mint cselekedeteik sérthetetlen szabályával értenek egyet. Azt találjuk ugyanis, hogy az önérdek és ennek az életnek kényelmei sok embert bírnak rá e szabályok külső elismerésére és helyeslésére, holott cselekedeteik eléggé bizonyítják, milyen keveset törődnek a törvényhozóval, aki e szabályokat előírta és a pokollal, melyet büntetésül rendelt azoknak, akik megszegik őket. 7. §. Az emberek cselekedetei arról győznek meg bennünket, hogy az erény szabálya nem a legelső alapelvük Mert ha nem akarunk udvariasságból túlságos hitelt adni a legtöbb ember nyilatkozatainak, hanem cselekedeteiket fogadjuk el gondolataik tolmácsául, azt találjuk, hogy e szabályok iránt nem él bennük valami nagy bensőséges tisztelet, sem pedig azoknak bizonyosságáról és kötelező voltáról táplált teljes meggyőződés. Ezt a nagy erkölcsi elvet: Cselekedjél úgy, amint akarod, hogy veled cselekedjenek, inkább ajánlják, mintsem megtartják. De ennek a szabálynak megszegése nem lehet nagyobb bűn, mint amilyen őrültségnek tartanánk arra tanítani másokat, hogy ez nem erkölcsi szabály, nem is kötelező, s mint amennyire ez a tanítás ellentétben állana azokkal az érdekekkel, amelyeknek az emberek áldoznak, mikor ezt a szabályt maguk megszegik. Lehet, hogy itt majd a lelkiismeretet hozzák fel érvül, mint ami megakadályozza bennünk az ilyen szabálysértéseket, és úgy gondolják, hogy ezzel a szabálynak belsőleg elrendelt és kötelező volta meg van mentve. 8 §. A lelkiismeret nem bizonyítéka semmiféle velünkszületett erkölcsi szabálynak Így válaszolok. Nem kételkedem abban, hogy szívekbe írt szabályok nélkül is sok ember juthat el ugyanazon az úton, amelyen más dolgokról is tudomást szerez, különböző erkölcsi szabályok helyesléséig, és kötelező voltukról így is meggyőződhetik. Mások is juthatnak ugyanerre a meggyőződésre nevelésük, társaságuk és országuk szokásai alapján. Ez a meggyőződés, bárhogyan szerezték is, munkába állítja a lelkiismeretet, ami nem egyéb, mint véleményünk vagy ítéletünk saját tetteink erkölcsileg helyes vagy erkölcstelen voltáról. És ha a lelkiismeret velünkszületett elvek bizonyítéka volna, akkor ellentétes meggyőződések is lehetnének velünkszül.etett elvek, mert ugyanazzal a lelkiismereti adottsággal az egyik ember törekszik arra, amit a másik elkerül. 9. §. Példák minden önvád nélkül véghezvitt szörnyűségekre 51
De nem látom be, hogy bizalommal és megnyugvással bármikor bárki is miképpen szeghetné meg ezeket az erkölcsi szabályokat, ha velünk születtek volna és elménkbe volnának írva. Nézzünk egy hadsereget, amikor várost fosztogat, és lássuk, vajon az erkölcsi szabályoknak miféle betartása vagy milyen lelkiismeretesség nyilatkozik meg az ott elkövetett gyalázatosságokban. Rablás, gyilkolás, erőszaktétel, ezek az emberek kedvtelései, ha felszabadulnak a büntetés és a megrovás alól. Nem voltak-e egész nemzetek, még a legcivilizáltabbak is, akiknél rendes gyakorlat volt a gyermekek kitétele, hogy éhségtől vagy vadállatoktól odavesszenek, és ez éppen olyan kevéssé vont maga után elitéltetést vagy lelkiismeretfurdalást, mint az, hogy nemzették őket? Nem teszik-e némely országban a szülés közben meghalt anyával közös sírba az élő csecsemőt? Vagy elemésztik, ha valami állítólagos asztrológus azt mondja, hogy rossz csillagzat alatt született? És nincsenek-e helyek, ahol egy bizonyos életkorban minden önvád nélkül megölik vagy kiteszik az elöregedett szülőket? Ázsiának egy részében a beteget, ha állapota reménytelen, még mielőtt meghalna, kiviszik, leteszik a földre, otthagyják szélnek, viharnak prédájául, hogy elvesszen segítség és könyörület nélkül. A mengreleknél, akik keresztény hitet vallanak, az. a szokás, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül, élve eltemetik gyermekeiket. Vannak helyek, ahol saját gyermekeiket megeszik.s A karibiek kiherélik gyermekeiket, hogy meghízlalják és megegy-ék őket. És Garcilasso de la Vega beszél egy perui népről, ahol az e célból ágyasuknak használt fogoly asszonyok gyermekeit meghizlalják és megeszik, és ha az asszony már túl van a fogamzási időn, őt is megölik és megeszik. Az az erény, amellyel a tupinambók megérdemelni vélték a paradicsomot, a bosszúállás volt, és minél több ellenség megevése. Még Isten nevét sem ismerték, nem volt semmiféle isteneszméjük sem vallásuk, sem istentiszteletük. A törökök által kanonizált szentek olyan életet folytattak, hogy illően nem is lehet elbeszélni. Erre vonatkozó érdekes helyet Baumgarten utazásából (amelyet nem egykönnyen lehet beszerezni) itt eredeti nyelven, egész terjedelmében közlök. „Ibi (sc. prope Belbes in Aegypto) vidimus sanctum unum Saracenicum inter arenarum cumulos, ita ut ex utero matris prodiit nudum sedentem. Mos est, ut didicimus, Mahometistis, ut eos qui amentes et sine ratione sunt, pro sanctis colant et venerentur. Insuper et eos qui cum diu vitam egerint inquinatissimam, voluntariam dérmum poenitentiam et paupertatem, sanctitate venerandos deputant. Ejusmodi vero genus hominum libertatem quandam effraenem habent, domos quas volunt intrandi, edendi, bibendi, et quod majus est, concumbendi; ex quo concubitu si proles secuta fuerit, sancta similiter habetur. His ergo hominibus, dum vivunt, magnos exhibent honores; mortuis vero vel templa vel monumenta extruunt amplissima, eosque contingere ac sepemaximae fortunae ducunt loco. Audivimus haec dicta et dicenda per interpretem a Mucrelo nostro. Insuper sanctum illum, quem eo loco vidimus, publicitus apprime commendari, eum esse hominem sanctum, divinum ac integritate precipuum; eo quod, nec foeminarum unquam esset, nec puerorum, sed tantum modo asellarum concubitur atque mularum. (Belbesben - Egyiptomban - láttunk egy szaracén szentet egy homokrakáson olyan meztelenül ülni, ahogyan az anyaméhből kibújt. Úgy hallottuk, a mohamedánoknál az a szokás, hogy az együgyűeket és őrülteket szenteknek tekintik és tisztelik. Azokat is, akik sokáig elvetemült életmódot folytattak, de aztán önként vállaltak vezeklést és szegénységet, tiszteletre méltóknak tartják szentségük miatt. Az ilyen szentek korlátlan szabadságot élveznek; kedvük szerint térhetnek be a házakba, ehetnek, ihatnak, sőt együtt hálhatnak az asszonyokkal, és ha ennek következményei mutatkoznak, a gyermek is szentnek számít. Ameddig ezek az emberek élnek, minden tiszteletet megadnak nekik, és a legnagyobb boldogságnak tartják, ha hozzáérhetnek és ha holttestét eltemethetik. Hasonló dolgokat hallottam a mi Mucrelusunk tolmácsolásában. Egyébként azt a szentet, akit ott láttunk, kiváltképpen istenes és különlegesen igaz embernek dicsérték, mert sem asszonyokkal, sem fiúkkal nem hódolt az érzékiségnek, hanem csak nőstényszamarakkal és öszvérkancákkal)." [Peregr. Baumgarten. II. könyv. I. fej. 73. 1.] A törököknek ezeket a kiváló szentjeit illetőleg Pietro della Valle 1616. január 25-iki levelében többet olvashatunk. Hol vannak tehát azok a velünkszületett elvek az igazságosságról, jámborságról, háládatosságról, méltányosságról, szemérmességről? Vagy hol van az az egyetemes helyeslés, ami biztosít arról, hogy vannak ilyen bennünk fogant szabályok? Párbajgyilkosságok, amikor a divat tiszteletre méltóvá teszi, minden lelküsmeretfurdalás nélkül mennek végbe; sőt sok helyen az ebbeli ártatlanság a legnagyobb gyalázat. És ha körülnézünk, hogy az embereket olyanoknak lássuk, amilyenek, azt találjuk, hogy ugyanannak az elkövetését vagy elmulasztását az egyik helyen lelkiismeretfurdalás követi, másutt pedig érdemnek tekintik. 10. §. Az emberek gyakorlati elvei ellentétesek Aki gondosan végignézi az emberiség történetét, bepillant a különböző törzsek életébe, és pártatlanul vizsgálj a cselekedeteiket, annak meg kell győződnie arról, hogy alig van szavakba foglalható erkölcsi elv, avagy elgondolható erényszabály - (csupán azokat véve ki, amelyek föltétlenül szükségesek a társadalom összetartására, és amelyeket a különböző társadalmak közötti viszonylatokban már szintén elhanyagolnak) -, amelyet akár itt, akár ott, egész társadalmak általános divatja szerint valahol ne mellőznének vagy el ne ítélnének, mert az illető társadalmakban azzal egészen ellentétes gyakorlati elvek és életszabályok uralkodnak. 11 §. Egész nemzetek vetnek el bizonyos erkölcsi szabályokat Lehetséges, hogy itt majd ezzel az ellenvetéssel kerülök szembe: az, hogy a szabályt megszegik, nem szolgálhat érvül annak bizonyítására, hogy a szabályt nem ismerik. Megengedem, hogy ez az ellenvetés jogosult ott, ahol az emberek, bár megszegik, de nem tagadják meg a törvényt; ahol a szégyentől, megrovástól, büntetéstől való félelem a rettegés bizonyos jeleit válja ki. Azt azonban lehetetlen elképzelni, hogy egész nemzet nyilvánosan 52
elvessen és megtagadjon olyasvalamit, amit annak a nemzetnek minden tagja biztossággal és csalhatatlanul törvénynek ismer. Hiszen ezt olyan embereknek kellene tenniük, akiknek ezt a szabályt a természet elméjébe véste. Lehetséges, hogy némelyek sokszor csak azért vallanak bizonyos erkölcsi szabályokat, amelyeket titkos gondolatukban nem tartanak igazaknak, hogy megőrizzék jó hírüket és a közbecsülést azok között, akik az illető szabályok kötelező voltáról meg vannak győződve. De az el nem képzelhető, hogy egész emberi társadalom nyilvánosan és bevallottan megtagadjon és elvessen olyan életszabályt, amelynek törvény voltáról csalhatatlan bizonyossággal mindnyájan meg vannak győződve, és amelyről tudniuk kell, hogy mindazok az emberek, akikkel dolguk lehet, azt szintén törvénynek ismerik. Mindegyiküknek attól kell tehát félnie, hogy mások mindazzal a megvetéssel és utálattal sújtják majd azt, aki magáról kinyilvánítja, hogy nincs benne emberiesség; azt pedig, aki összezavarj a a j ónak és a rossznak, a helyesnek és a helytelennek természetes mértékeit, kénytelenek békéjük és boldogságuk nyíltan bevallott ellenségének tekinteni. Az olyan gyakorlati elvről, amely velünkszületett, mindekinek tudnia kell, hogy az igazságos és jó. Nagyon közel van tehát az ellentmondáshoz azt föltételezni, hogy egész nemzetek mind nyilatkozataikban, mind gyakorlatukban egyetértőleg meghazudtolják azt, amit a nemzet minden egyes tagja a legdöntőbb evidenciával igaznak, helyesnek és jónak ismer. Ez eléggé meggyőzhet bennünket arról, hogy semmiféle gyakorlati szabály, amelyet nyilvános helyesléssel vagy beleegyezéssel bárhol is megsértenek, nem tekinthető velünkszületettnek. De erre az ellenvetésre még valamit kell válaszolnom. 12. §. Egy szabálynak általánosan megengedett elvetése bizonyítja, hogy az nem velünkszületett Valamely szabály megszegése nem érv arra -- mondják önök -, hogy az a szabály ismeretlen. Megengedem. De az általánosan jóváhagyott megszegés - mondom én - bizonyíték arra, hogy nem velünkszületett. Vegyük bármelyiket ama szabályok közül, amelyek az emberi észből a legszembetűnőbben levezethetők, megfelelnek a legtöbb ember természetes hajlamainak, úgyhogy csak igen kevesen oly arcátlanok, hogy tagadják, vagy oly meggondolatlanok, hogy kétségbevonják. Ha egyáltalán van olyan szabály, amely természettől vett lenyomatnak gondolható, úgy vélem, egyiknek sem lehet erre a velünkszületettségre olyan jó igénye, mint ennek: szülők, őrizzétek és ápoljátok gyermekeiteket ! Ha tehát önök azt mondják, hogy ez velünkszületett szabály, kérdezem, hogyan értik ezt? Vagy úgy, hogy ez velünkszületett elv, amely minden alkalommal minden ember cselekvését kiváltja s irányítja, vagy pedig úgy, hogy olyan igazság, amelyet minden ember elméjébe vésve hordoz, tehát valamennyien ismerik és helyeslik. De a kétféle értelmezés közül egyik szerint sem lehet velünkszületett, először is, mert nem olyan alapelv, mely minden ember cselekvését befolyásolná, ezt bizonyítottam a fentebb idézett példákkal. Nem is kell olyan messze keresnünk, mint Peru és Mengrelia, hogy a gyermekek elhanyagolására, bántalmazására, sőt elpusztítására példákat találjunk, s az ilyesmit nem is csupán néhány vad és barbár nemzet módfeletti kegyetlenségeinek kell tekintenünk, ha megemlékezünk arról, hogy a görögöknél és a rómaiaknál megszokott és elítéletlen dolog volt könyörület és lelkiismeretfurdalás nélkül kitenni ártatlan gyermekeket a pusztulásnak. Másodszor, az is hamis, hogy ez minden ember előtt ismeretes velünkszületett igazság volna. Mert: Szülők, őrizzétek gyermekeiteket, ez oly távol áll a velünkszületett igazságtól, hogy egyáltalán nem is igazság. Hiszen parancs, nem kijelentés, tehát nem lehet sem igaz, sem hamis. Ha alkalmassá akarjuk tenni arra, hogy mint igaz tétel találjon helyeslésre, akkor ilyenféle kijelentéssé kell átalakítanunk: A szülőknek kötelessége őrizni gyermekeiket. De az, hogy mi a kötelesség, törvény nélkül nem érthető. Törvényt pedig nem lehet ismerni, sem föltételezni törvényhozó nélkül, illetve jutalom vagy büntetés nélkül. Lehetetlen tehát, hogy akár ez, akár más gyakorlati elv velünkszületett volna, vagyis kötelesség gyanánt elménkbe volna vésve, hacsak fel nem tételezzük, hogy ezek az ideák: Isten, törvény, kötelesség, büntetés, túlvilági élet, mind velünk születtek. Mert az, hogy a büntetés ebben az életben nem követi a szabály megszegését, és hogy ennélfogva a szabálynak nincs törvényereje olyan országokban, ahol az általánosan elfogadott gyakorlat ellene szól, az önmagában evidens. De ezek az ideák (amelyeknek egyformián velünkszületetteknek. kell lenniük, ha a kötelesség ideája velünkszületett) oly távol állanak a velünkszületettségtől, hogy tisztán és világosan sokszor még minden tudós és gondolkodó emberben sem találjuk meg őket, még kevésbé mindenkiben, aki csak megszületett és hogy az az egy (az isten-ideát értem) nem velünkszületett, úgy hiszem, a következő fejezetben majd nagyon világossá válik minden gondolkodó ember számára. 13. §. Ha lehetséges, hogy az emberek ne tudjanak arról, ami velünkszületett, akkor velünkszületett elvek igazságról nem biztosíthatnak Amit elmondottunk, abból gondolom, bízvást levonhatjuk, hogy semmiféle gyakorlati szabály, amelyet bárhol is általánosan és megengedetten áthágnak, nem tételezhető fel velünkszületettnek. Lehetetlen ugyanis, hogy az emberek szégyenkezés vagy félelem nélkül, nyugodtan és merészen megszegjenek olyan szabályt, amelyről nyilvánvalóan tudniuk kell (és így kell lennie, ha az velünkszületett), hogy Isten állította fel, és bizonyára bünteti is annak megszegését olyan mértékben, amely azt a tettes számára nagyon rossz üzletté teszi. Ilyen természetű ismeret nélkül az ember sohasem lehet bizonyos arról, hogy valami a kötelessége. A törvény nem tudása vagy a benne való kételkedés, az a remény, hogy a dolog nem jut a törvényhozó tudomására, vagy az, hogy hatalma alól a bűnös kivonhatja magát, vagy más hasonló ráviheti az embert pillanatnyi vágyának kielégítésére. De tegyük fel, hogy valaki látja a hibát és a fenyítő pálcát is vele; látja a vétekkel együtt a büntetésre készen álló tüzet; a kísértő gyönyört és a mindenhatónak láthatóan felemelt és megtorlásra kész kezét (mert így kell lennie, ha bármely 53
kötelesség is az elmébe van vésve); vajon lehetséges-e, hogy ilyen kilátásokkal, ilyen biztos tudással az ember aggodalom nélkül, vígan megszegjen olyan törvényt, amelyet kitörölhetetlen betűkkel hordoz magában és amely rámered, amikor megszegi? Vajon az emberek, amikor érzik magukban egy mindenható törvényalkotónak elméjükbe vésett rendelkezéseit, képesek-e mindezt kedélyesen és önhitten semmibe venni és lábbal taposni a legszentebb végzéseket? És végül, vajon lehetséges-e, hogy amikor valaki veleszületett törvényének és legfelsőbb törvényalkotójának Így nyíltan bizalmatlanságot szavaz, ugyanakkor a körülötte állók mind, sőt a nép urai és kormányzói is, telítve ugyanennek a törvénynek és törvényalkotónak gondolatával, csendben szemet hunyjanak anélkül, hogy nemtetszést tanúsítanának, vagy jelét adnák a legkisebb rosszalásnak? A valóság az, hogy cselekvési elvek lakoznak az emberek vágyódásaiban, de ezek oly kevéssé mondhatók velünkszületett erkölcsi elveknek, hogy teljesen saját ösztönző erejükre bízva rávennék az embert minden erkölcsiség felforgatására. Az erkölcsi törvények mint zabola és mint megszorítások vannak ezekre a mértéktelen vágyakra szerelve, s ilyenekké csak jutalmak és büntetések révén lehetnek, úgyhogy ezek túlsúlyba jutnak a törvény megszegésével járó kielégüléssel szemben, amelyet bárki is a törvény megszegésétől vár. Ha tehát valami törvényként van minden ember elméjébe vésve, akkor mindnyájuknak elkerülhetetlenül és biztossággal kell tudniuk, hogy elkerülhetetlen és biztos büntetés várj a a törvény megszegőit. Mert ha az emberek tudatlanságban vagy kétségben élhetnek arra nézve, hogy mi az, ami velükszületett, akkor hasztalanul ragaszkodnak a velükszületett elvekhez és kardoskodnak mellettük. Hiszen ezek az elvek így egyáltalán nem szolgáltatják az igényelt igazságot és bizonyosságot, és az emberek ugyanabban a bizonytalan és ingadozó állapotban vannak velük, mint nélkülük. A velünkszületett törvényt elkerülhetetlen büntetés világos és kétségbevonhatatlan tudomásának kell kísérnie, s ennek a büntetésnek elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy a törvényszegést megfossza kívánatosságától, hacsak nem akarunk a velünkszületett törvény mellett mindjárt egy velünkszületett evangéliumot is feltételezni. Nem szeretném, ha olyanformán értenének félre, mintha - mert tagadom a velünkszületett törvényt - azt gondolnám, hogy csak természettörvények vannak. Jókora különbség van a velünkszületett törvény és a természettörvény között. Az egyik valami eredetileg elménkre vésett dolog, a másik olyasmi, amit, ha nem tudunk, természetes képességeink használatával és helyes alkalmazásával megismerhetjük. És gondolom, ugyanilyen hűtelenek az igazsághoz azok, akik az ellenkező szélsőségbe esve vagy állítják, hogy vannak velünkszületett törvények, vagy pedig tagadják, hogy egyáltalán volna olyan törvény, amelyet a természet világosságánál, azaz pozitív kinyilatkoztatás segítsége nélkül megismerhetünk. 14. §. Azok, akik fenntartják, hogy vannak velünkszületett gyakorlati elvek, nem mondják meg, melyek azok Az a különbség, amely az emberek között gyakorlati elveik tekintetében fennáll, annyira nyilvánvaló, hogy, gondolom, talán nem is kell többet mondanom annak bizonyítására, mennyire lehetetlen az egyetemes helyeslésnek mint ismertetőjegynek alapján bármiféle velünkszületett erkölcsi elvet is találni. Ez pedig elegendő annak a gyanúnak ébresztésére, hogy az ilyen velünkszületett elvek feltételezése talán csak önkényesen alkotott vélemény, mert akik ezekről oly biztossággal beszélnek olyannyira fukarkodnak annak megjelölésével, hogy mely elvek volnának azok. Pedig ezt joggal követelhetnénk tőlük, ha e nézetet olyan fontosnak vélik. Ez a magatartásuk megingathatja azoknak az embereknek tudásába vagy jóakaratába vetett bizalmunkat, akik miután kifejtették, hogy Isten az emberek elméjébe véste a tudás alapjait és az élet szabályait, oly kevéssé hajlandók felebarátaik tájékoztatására vagy az emberiség megnyugtatására, hogy nem sorolják fel, melyek születtek velünk az igazságoknak ama sokféleségéből, mely embertársaikat foglalkoztatja. De igazában, ha volnának ilyen velünkszületett elvek, akkor nem volna rá szükség, hogy valaki meg is tanítsa azokat. Ha az emberek elméjükben ilyen velünkszületett, odavésett elveket találnának, könnyű volna ezeket az elveket más, később tanult és belőlük levezetett igazságoktól megkülönböztetnünk, és mi sem lenne egyszerűbb, mint megtudni, hány van, és melyek azok. Számukban nem kételkedhetnénk jobban, mint ujjaink számában. Bármelyik rendszer kész volna megadni ezek felsorolását. De minthogy senkit sem ismerek, aki róluk katalógust adott volna, nem is rosszalhatja senki, ha kétségeim vannak a velünkszületett elveket illetőleg. Hiszen még akik azt kívánják, hogy az ilyen velünkszületett tételek létezését elhigyjük nekik, azok sem mondják meg, melyek azok. Könnyű előre látni, hogy mihelyt különböző szekták emberei akarnának listát adni ezekről a velünkszületett gyakorlati elvekről, bizonyára csupán olyanokat sorolnának fel, amelyek az ő saját külön hipotézisüknek megfelelnek és alkalmasak saját iskoláik vagy egyházuk tanításának alátámasztására. Evidens tehát, hogy nincsenek ilyen velünkszületett igazságok. Sőt, az emberek jelentős része olyan távol áll attól, hogy ilyen velünkszületett elveket fedezzen fel magában, hogy megtagadják az emberiségtől a szabadságot, puszta gépekké teszik az embereket, s ezzel nemcsak a velünkszületetteknek vélt szabályokat, hanem egyáltalán minden erkölcsi szabályt félredobnak, és nem hagynak lehetőséget arra, hogy ilyesmiben higyjenek azok, akik nem tudják felfogni, miképpen alkalmazkodhatik törvényhez olyasmi, ami nem szabad cselekvő. Ezen az alapon azután minden erényre vonatkozó alapelvet szükségképpen el kell vetniük, ha nem képesek összeegyeztetni az erkölcsiséget a gépiességgel, ezeket pedig nem könnyű egy mással kibékíteni vagy összhangba hozni. 15. §. Lord Herbert velünkszületett elveinek vizsgálata 54
Mikor mindezt írtam, tudomásomra jutott, hogy Lord Herbert De Veritate című könyvében említi ezeket a velünkszületett elveket. Azonnal áttanulmányoztam, remélve, hogy egy ilyen nagytehetségű ember munkájában találok valamit, ami ezen a ponton kielégít, és véget vet kutatásaimnak. A De instinctu naturali című fejezetben, a 72. oldalon az 1656-iki kiadásban, az ő notitiae communes-ének (általános ismertetőjegyeinek) ezt a hat jegyét találtam: I. prioritas (eredetiség); 2. independentia (függetlenség); 3. universalitas (egyetemesség); 4. certitudo (bizonyosság); 5. necessitas (szükségszerűség), vagyis, amint magyarázza: faciunt ad hominis conservationem (hozzájárulás az emberek fenntartásához); 6. modus conformationis (az összhang módja), vagyis assensus nulla interposita mora (késedelem nélküli hozzájárulás). És a De religione laici című kis értekezésnek a végén azt mondja ezekről a velünkszületett elvekről: „Adeo ut non uniuscujusvis religionis confinio arctentur quae ubique vigent veritates. Sunt enim in ipsa mente coelitus descriptae nullisque traditionibus, sive scriptis, sive non scriptis, obnoxiae (Ezeket az igazságokat, amelyek mindenhol érvényesek, nem korlátozza egyes vallások érvényességi területe; hiszen az ég írta ezt a lelkekbe és nincsen szükségük sem írott, sem iratlan hagyományra.)" (3. l.) És „Veritates nostrae catholicae, quae tamquam indubia Dei emata in foro interiori descriptae (A mi katolikus igazságaink, amelyek mint Isten kétségbevonhatatlan kinyilatkoztatásai vannak bensőnkbe írva)." Így miután megadta a velünkszületett elveknek vagy közönséges eszméknek ismertető jegyeit, és azt állította, hogy azokat Isten keze véste az elmékbe, továbbmegy, hogy felsorolja őket; ezek a következők: i. Esse aliquod supremum numen (van egy legfőbb lény), 2. Numen illud coli debere (ezt a lényt tisztelni kell), 3. Virtutem cum pietate conjunctam optimam esse rationem cultus divini (a jámborsággal összekapcsolt erény a legjobb módja Isten tiszteletének), 4. Resipiscendum esse a peccatis (a bűnökből ismét észhez kell térni), 5. Dari praemium vel poenam post hanc vitam transactam (ez után az élet után van jutalom és büntetés). Bár megengedem, hogy ezek világos igazságok, és olyanok, hogy ha helyesen fejtjük ki őket, eszes teremtmény alig tagadhatja meg hozzájárulását, mégis azt gondolom, távol áll annak bizonyításától, hogy mindezek in foro interiori descripta (a bensőbe írva) velünkszületett bevésődések volnának. Mert bátorkodnom kell megjegyezni a következőket. 16. §. Ez az öt tétel vagy nem valamennyi elv, vagy több mint valamennyi - ha egyáltalán vannak ilyen elvek Először: ez az öt tétel vagy nem minden, vagy több mint minden közös eszme, melyeket Isten új j a elménkbe írt, ha egyáltalán ésszerű volna elhinni, hogy bármi is oda van írva. Mert vannak más tételek, amelyek még a szerző saját szabályai szerint is éppen úgy számot tarthatnának ilyen eredetre és ugyanúgy elfogadhatók volnának velünkszületett elvek gyanánt, mint legalábbis egyik-másik az általa felsorolt öt közül, pl. ez: cselekedjél úgy amint szeretnéd, hogy véled cselekedjenek; és ha jól meggondoljuk, talán van ilyen még néhány száz. 17. §. A feltételezett jegyek hiányzanak Másodszor : a felsorolt jegyek közül valamennyi nem található meg mind az öt tételben. Például az első, a második és a harmadik jegy nem illik tökéletesen egyikre sem, és az első, második, harmadik negyedik és hatodik jegy csak igen rosszul illik rá a harmadik, negyedik és ötödik tételre. Mert - eltekintve attól, hogy a történelem sok emberről, sőt egész nemzetekről igazolj a, hogy kételkedtek vagy nem hittek e tételek mindegyikében vagy közölök egynémelyikben nem látom, miért lehet velünkszületett elv a harmadik, ti. a jámborsággal kapcsolt erény a legjobb istentisztelés, mikor az erény mint név vagy hang oly nehezen érthető, jelentése oly sok bizonytalan értelmezésre hajlik, és a dolog, amelyet kifejez, annyira vitás és oly nehezen megismerhető. Az emberi cselekvésnek ez tehát csak nagyon bizonytalan szabálya lehet, életünk irányítására csak nagyon kevéssé használható s így éppen nem alkalmas arra, hogy velünkszületett elvnek minősítsük. 18. §. Ha velünk születtek volna, akkor is keveset érnének Vizsgáljuk meg ennek a tételnek értelmét (mert a jelentés és nem a hangzás alkotja, és kell is hogy alkossa az elvet vagy közös eszmét), ti. hogy az erény a legjobb istentisztelés, azaz Isten számára a legjobban elfogadható. Ha az erényt a legközönségesebb értelemben vesszük, vagyis azokra a cselekedetekre értjük, amelyek különböző országok véleménye szerint dicséretesek, akkor ez az állítás olyan távol esik a bizonyosságtól, hogy még csak nem is igaz. Ha azokat a tetteket számítjuk erényeseknek, amelyek Isten akaratához, Isten által előírt szabályhoz, az erénynek egyetlen és igazi mértékéhez alkalmazkodnak, vagyis ha az erény szót annak jelölésére használjuk, ami saját természetében helyes és jó - akkor az a tétel, hogy az erény a legjobb istentisztelés, a lehető legigazibb és legbizonyosabb lesz, de az emberi életre kevés haszonnal jár. Mindössze annyit jelent, hogy Istennek tetszik, ha megteszik, amit parancsol. Erről az ember bizonyára tudja, hogy igaz, de anélkül, hogy tudná, mi az, amit Isten parancsol. Így a tétel éppen olyan távol van attól, hogy cselekvéseink szabályává vagy alapelvévé lehessen, mint az előbbi esetben, és azt hiszem, egy ilyen tételt, amely nem mond többet annál, hogy ti. Istennek tetszik, ha azt teszik, amit ő maga parancsol, kevesen fognak minden ember elméjébe irt, veleszületett erkölcsi elvnek tartani (bármilyen igaz és bizonyos legyen is), mikor ilyen keveset tanít. Ha pedig valaki mégis ilyennek tekinti, akkor lesz rá oka, hogy tételek százait vélje velünkszületett elveknek, mert nagyon sok olyan akad, amelyeknek ugyanennyi jogcíme van arra, hogy velünkszületettnek ismerjük el, és amelyeket még soha senki sem tett a velünkszületett elvek sorába. 19. §. Alig lehetséges, hogy Isten bizonytalan jelentésű szavakban vésett volna elveket belénk 55
A negyedik tétel sem tanulságosabb (ti. az, hogy az embernek meg kell bánnia bűneit), míg nincs megállapítva, mely cselekvéseket vélünk bűnnek. Mert ha a peccata, bűnök, szó rendesen oly értelemben használatos, hogy általában a rossz cselekedetet jelenti, amely a tettes számára büntetéssel jár, akkor miféle nagy erkölcsi elv lehet az, amely szerint bánkódnunk kell az olyan tetten és felhagynunk azzal, ami nekünk kárt okoz, anélkül, hogy tudnánk, mely cselekedetek ilyen természetűek. Ez valójában nagyon igaz tétel, s alapos megszívlelésre és elfogadásra méltó azoknak, akikről feltételezzük, hogy megtanították őket, miféle tettek a bűnök. De sem ez a tétel, sem az előbbi nem képzelhető velünkszületettnek, sem pedig csak valamennyire is használhatónak még akkor sem, ha velünk születtek volna - hacsak minden erénynek és bűnnek pontos mértékei és határvonalai nincsenek az ember elméjébe vésve mint szintén velünkszületett elvek -, pedig ez utóbbi, úgy gondolom, nagyon is kétségbevonható. Úgy vélem tehát, hogy Isten aligha véshetett az emberek elméjébe olyan bizonytalan értelmű szavakba foglalt elveket, mint erény és bűn, amelyek különböző emberek számára különböző dolgokat jelentenek. Sőt azt sem tételezhetjük fel, hogy az ilyen elvek szavakba vannak foglalva, hiszen a szavak ez elvek legtöbbjében általános nevek, és csak az érti meg őket, aki a jelentésük alá tartozó egyes dolgokat ismeri. A gyakorlati példákban a mértéket maguknak a cselekedeteknek, valamint a szavakból elvont és a nevek ismeretét megelőző szabályoknak ismeretéből kell meríteni. ezeket a szabályokat az embernek tudnia kell, akármilyen nyelvet, angolt vagy japánt tanult is véletlenül, vagy ha egyáltalán nem is tanul nyelvet és ha, mint a süketnémák, nem is fogja megérteni soha a szavak használatát. Ha kimutatnák, hogy a szavakat nem ismerő, országuk szokásaiban járatlan emberek tudják, hogy Isten tiszteletben tartásához hozzátartozik meg nem ölni a másik embert, nem ismerni egynél több asszonyt, nem végezni magzatelhajtást, nem tenni ki a gyermeket, nem venni el a másét, ha rá is szorulunk, hanem ellenkezőleg enyhíteni és orvosolni kell mások nélkülözését, és bárhol is tettük az ellenkezőt, azt meg kell bánnunk és elhatároznunk, hogy nem cselekszünk így többé - ha, mondom, minden emberről be volna bizonyítva, hogy ténylegesen tudja és elfogadja mindezeket a szabályokat és még ezer más hasonlót, mindazokat, amelyek a fentebb használt két általános szónak, virtutes et peccata, erények és bűnök, kereteibe esnek, akkor több okunk volna arra, hogy ezeket és a hasonlókat közös eszméknek és gyakorlati elveknek tekintsük. Az egyetemes helyeslés azonban (ha volna ilyen az erkölcsi elvek esetében) olyan igazságokra nézve, amelyeknek megismerése másképpen is elérhető, alig bizonyítaná, hogy ezek az elvek velünk születtek. És ez minden, amit ebben a vitában állítok. 20.§. Ellenvetés. Velünkszületett elvek meghamisíthatók. Válasz Nem volna több súlya itt annak sem, ha ezzel a nagyon kézenfekvő, de nem valami lényeges válasszal hozakodnánk elő: megeshetik, hogy az erkölcsiségnek velünkszületett elveit szokás, nevelés, valamint azoknak általános véleménye, akikkel érintkezünk, elhomályosítja és végül egészen kikoptatja elménkből. Ha ez az állítás igaz, akkor ez teljesen megdönti az általános helyeslésre hivatkozó érvet, amellyel a velünkszületett elvekre vonatkozó véleményt próbálják bizonyítani, hacsak nem találják ésszerűnek, hogy saját egyéni meggyőződéseik vagy pártjuk tanítása általános helyeslésnek minősüljön. Ez utóbbi persze nem egyszer meg is történik, ha bizonyos emberek a helyes gondolkodás egyetlen mesterének tekintvén magukat, elvetik az emberiség többi részének állásfoglalását és véleményét mint olyant, amit nem érdemes számításba venni. És akkor érvelésük így hangzik:az egész emberiség által igaznak elismert elvek velünk születtek; azok az elvek, amelyeket a helyes észjárású emberek elfogadnak, az egész emberiség által elfogadott elvek; mi azokkal együtt, akik velünk egy véleményen vannak, helyes észjárású emberek vagyunk; ha tehát mi megegyezünk, akkor a mi elveink velünk születtek. Ez szép kis érvelés, a legrövidebb út a csalhatatlansághoz. Máskülönben ti. nagyon nehéz megérteni, hogyan lehetségesek olyan elvek, amelyeket minden ember elismer, magáénak vall és ezek közül még sincs egy sem, amelyet sok emberből ki ne törölt volna a romlott megszokás vagy a rossz nevelés. Ez pedig annyi, mint állítani, hogy ezeket minden ember elfogadja és sok ember mégis tagadja és elutasítja. És valóban, ilyen alapelvek föltételezésével nagyon kevésre megyünk. Egyformán tanácstalanok vagyunk velük és nélkülük, ha bármiféle emberi hatalom, mint tanítóink akarata, embertársaink véleménye ezeket bennünk módosíthatják vagy megsemmisíthetik. Mindezekkel az alapelvekkel és belső világosságokkal való kérkedés mellett is ugyanúgy sötétben és bizonytalanságban maradunk, mintha ilyesmi nem volna egyáltalán. Teljesen mindegy, hogy nincs-e szabályunk, vagy olyan van, amely akármerre hajlik; vagy ha a sokféle és ellentmondó szabály közül nem tudhatjuk, melyik a helyes. De a velünkszületett elvekre nézve szeretném, ha ezek az emberek megmondanák, vajon a szokás és a nevelés elködösítheti-e vagy eltörölheti-e őket? Ha nem, akkor az egész emberiségben egyformán meg kell találnunk valamennyit; világosaknak kell lenniük mindenkiben; ha pedig kívülről jött eszmékkel megváltoztathatók, akkor ott kell őket a legvilágosabbaknak és a legélesebben körvonalazottabbaknak találnunk, ahol a forráshoz a legközelebb állnak, tehát gyermekeknél, írástudatlan embereknél, akikre idegen vélemények a legkevésbé hatottak. Akármelyik lehetőséget választják is, bizonyára egyformán összeférhetetlennek fogják találni mind a látható tényekkel, mind pedig a mindennapi tapasztalással. 21.§. Ellentétes elvek a világban Készségesen elfogadom, hogy számos olyan vélemény van, amelyeket különböző országokban lakó, különböző nevelésű és vérmérsékletű emberek vitathatatlan alapelvek gyanánt egyformán elfogadnak és magukévá tesznek. ezek között azonban sok olyant találunk, amelyek sem abszurd voltuk miatt, sem egymásnak ellentmondó 56
természetüknél fogva nem lehetnek igazak. És ezek a tételek, bármily távol álljanak is az ésszerűségtől, egyikmásik helyen mégis annyira szentek, hogy még egyéb vonatkozásban egészen értelmes emberek is inkább megválnak életüktől vagy bármitől, ami a legdrágább nekik, mintsem hogy elviseljék akár azt, hogy ezek igazságában ők maguk kételkedjenek, akár azt, hogy azokat mások tegyék kérdésessé. 22. §. Rendszerint hogyan jutnak az emberek elveikhez? Bármilyen különösnek lássék is, a mindennapi tapasztalás ezt megerősíti. De talán nem tűnik majd olyan csodálatosnak, ha meggondoljuk, milyen úton-módon jön ez létre, és hogyan fordulhat elő az, hogy tanítások, amelyeknek eredete nem különb egy dajka babonájánál vagy egy öregasszony tekintélyénél, elég hosszú idő lejártával, a szomszédok helyeslése révén, vallási vagy erkölcsi elv méltóságára emelkednek. Mert azok, akiknek gondja van - mint ők mondják - j ó elvekkel nevelni a gyermeket (kevesen vannak, akiknek ne volna a gyermekek számára egy csomó alapelve, amelyekben hisznek), belecsepegtetik a még gyanútlan és elfogulatlan értelembe (mert a fehér papír mindent befogad) azokat a tanokat, amelyekről azt akarják, hogy majd vallja és megtartsa. Minthogy ezeket a gyermeknek megtanítják, mihelyt van rá felfogása, és mire felnő, megerősíti őt ebben azoknak vagy nyílt hitvallása, vagy hallgatólagos helyeslése, akikkel csak dolga van, vagy legalábbis azoké, akiknek bölcsességéről, tudásáról, jámborságáról már megvan a véleménye, és akik sohasem szenvedhetik, hogy azok a tételek másként említtessenek, mint vallásuk és viselkedésük alapelvei gyanánt -- így ezek az elvek kétségbevonhatatlan, magától értetődő és velünkszületett igazságok hírnevére tesznek szert. 23. §. Azért vélünk elveket velünkszületetteknek, mert nem emlékezünk rá, mikor kezdtük igaznak tartani őket Hozzátehetjük még mindezekhez azt, hogy amikor az így nevelt emberek felnőnek és saját elméjükre eszmélnek, semmi régebbit nem találnak ott, mint azokat a véleményeket, amelyeket akkor tanítottak meg nekik, amikor emlékezetük még nem kezdte feljegyezni cselekvéseiket, vagy megjelölni az időpontot, amelyben valami új dolog jelent meg előttük. Semmi sem zavarja tehát őket abban a következtetésben, hogy azok a tételek, amelyeknek eredetét nem találják önmagukban, bizonyára Istennek és a természetnek elméjükre vésett benyomásai, és ezeket senki nem tanította nekik. Befogadják tehát őket, tisztelettel alávetik nekik magukat, mint sokan szüleiknek; nem azért, mert ez természetes, nem is tesznek így a gyermekek ott, ahol minderre nem tanították őket, hanem azért, mert mindig így voltak nevelve; és mivel nem emlékeznek e tisztelet kezdődésére, azt gondolják, hogy mindez természettől való. 24. §. Hogyan jutunk az ilyen elvekhez tos, a szkeptikus vagy az ateista nevet, amelyekre biztosan számíthat az, akinek csak a legkisebb aggodalma is van az elfogadott véleményekkel szemben? És még jobban megretten attól, hogy ezeket az elveket kétségbevonja, ha azokat, mint a legtöbb ember, olyan mértékeknek gondolj a, amelyet Isten azért vésett az ő elméjébe, hogy az minden más véleménynek szabályozója és próbaköve legyen. Mi akadályozhatja meg, hogy szentnek tartsa őket, ha látja, hogy saját gondolatai között a legkorábbiak, és hogy mások is a legnagyobb tiszteletben tartják azokat? Ez nagyon valószínűnek látszik, és majdnem elkerülhetetlennek fogjuk találni, ha meggondoljuk az emberiség természetét és az emberi élet berendezését. Mindezek szerint a legtöbb ember nem élhet anélkül, hogy idejét foglalkozásának mindennapi teendőire ne fordítaná, sem elméjében nem lehet nyugalom bizonyos alapvetések vagy elvek nélkül, amelyekre gondolatai támaszkodnak. Alig van ember, akinek értelme olyan széjjelfolyó és oly felületes volna, hogy ne lennének tiszteletben tartott és alapelvekül szolgáló tételei, amelyekre okoskodásait építi és amelyekkel ítél igazságról és hamisságról, jóról és rosszról. De mert sokaknak nincs elég jártassága vagy nincs szabad ideje, másoknak nincs hajlandósága, ismét másokat pedig arra tanítanak, hogy ezeket a tételeket nem kell vizsgálni - csak nagyon kevesen vannak, akik tudatlanságuk, lustaságuk, nevelésük vagy meggondolatlanságuk révén ne volnának kitéve annak, hogy ezeket vakon elfogadják. 25. §. További nagyarázat
Világos, hogy így van minden gyermek és minden fiatal. És mert a megszokás ritkán mulasztja el, hogy az isteninek járó tiszteletre ne hangolja őket az iránt, ami előtt elméjüket a hódolatra és értelmüket az alárendeltségre már beidomította, egyáltalán nem csoda, ha az élet mindennapi ügyeibe bonyolódott vagy az élvezetek hajszolásába hevült felnőtt emberek sem ülnek le komolyan megvizsgálni saját nézeteiket, különösen ha egyik elvük az, hogy az elveket nem kell kérdésessé tenni. És ha volna is erre az embereknek szabad ideje, tehetsége és akarata, ugyan ki merészelné megrázni minden múlt gondolatának és tettének alapjait, és ki volna hajlandó elviselni azt a szégyent, amelyet azzal von magára, hogy mind ez ideig félreértésben és tévedésben élt? Ki az, aki elég bátor megküzdeni azzal a rosszallással, amely mindenütt készen várja azokat, akik merészkednek megtagadni országuk vagy pártjuk elfogadott véleményeit? És hol van az az ember, aki türelemmel vállalná a hóbortos, a szkeptikus vagy az ateista nevet, amelyekre biztosan számíthat az, akinek csak a legkisebb aggodalma is van az elfogadott véleményekkel szemben? És még jobban megretten attól, hogy ezeket az elveket kétségbevonja a, ha azokat, mint a legtöbb ember, olyan mértékeknek gondolja, amelyet Isten azért vésett az ő elméjébe, 57
hogy az minden más véleménynek szabályozója és próbaköve legyen. Mi akadályozhatja meg, hogy szentnek tartsa őket, ha látja, hogy saját gondolatai között a legkorábbiak, és hogy mások is a legnagyobb tiszteletben tartják azokat? 26. §. Bálványok tisztelete Könnyű elképzelni, hogyan hódolnak meg ilyen eszközök révén az emberek az elméjükben felállított bálványok előtt, és hogyan szeretik meg a rég ismert eszméket; rányomják az isteniség bélyegét képtelenségekre és tévedésekre, buzgó hívei lesznek bikáknak és majmoknak; vitatkoznak, harcolnak és meghalnak véleményeik védelmében. Dum solos credit habendos esse Deos, quos ipse colit. (Közben azt hiszi, hogy csak azok tekintendők isteneknek, akiket ő maga tisztel). Mert ha a lélek okoskodó képességei, amelyek - jóllehet nem mindig óvatosan és bölcsen, de majdnem állandóan működésben vannak - alap és támasz híján nem tudnak működni, vagy akik restségük vagy figyelmüket elvonó szenvedélyeik miatt nem hatolnak be, vagy pedig idő vagy igazi segítség híján, avagy más okból nem hatolhatnak be a tudás alapelveibe és nem követhetik nyomon az igazságot egészen annak forrásáig és eredetéig: akkor természetes és majdnem elkerülhetetlen számukra, hogy kölcsönvett elvekkel elégedjenek meg, amelyeknek az a híre, hogy más dolgoknak nyilvánvaló bizonyítékai, tehát maguk már bizonyítékra nem szorulnak. Aki ezeknek bármelyikét elméjébe fogadja és az elveket megillető tiszteletben tartja, az sohasem meri őket többé vizsgálódás tárgyává tenni, hanem rászoktatja magát arra, hogy elhigyje őket, mert azokat el kell hinni. Neveléséből vagy országának divatjából kiindulva bármiféle képtelenségeket elfogadhat velünkszületett elvek gyanánt, mert ugyanazoknak a tárgyaknak folytonos nézésétől már úgy elhomályosult a látása, hogy a saját agyában lakó szörnyetegeket az istenség képmásainak és Isten kezemunkájának nézi. 27. §. Az elveket meg kell vizsgálni Hogy ezen az úton milyen sokan jutnak olyan elvekhez, amelyeket velünkszületetteknek hisznek, az könnyen megállapítható a különböző rendű és rangú emberek által vallott, vitatott és egymással annyira ellenkező elvek sokféleségéből. És aki tagadj a, hogy ez volna a módszer, amellyel a legtöbb ember elveinek igazságáról és világosságáról meggyőződik, nem egykönnyen talál más módot arra, hogy számot adjon az egymással ellenkező nézetekről, amelyeket erősen hisznek, merészen állítanak és sokan bármikor készek vérükkel is megpecsételni. És valóban, ha a velünkszületett elveknek az volna a kiváltsága, hogy saját tekintélyüknél fogva, vizsgálat nélkül juthatnak helyesléshez, akkor nem tudom, mit nem lehetne elhinni, vagy miképpen lehetne bárkinek elveit is kétségbevonni. Ha pedig lehetséges és szükséges volna megvizsgálni és kipróbálni őket, akkor azt szeretném tudni, hogyan lehetne az első és velünkszületett elveket kipróbálni? Legalábbis ésszerű azokat a jeleket és jellemvonásokat megkövetelni, amelyek az igazi velünkszületett elveket a többitől megkülönböztetik, hogy így, az erre a kiváltságra igényt tartó elvek nagy sokaságában ilyen nagy fontosságú kérdést illetően mentes lehessek a tévedéstől. Ha ez megtörtént, akkor kész leszek magamévá tenni az ilyen örvendetes és hasznos tételeket, de addig szerényen kételkedem, mert attól tartok, hogy az az egyetemes helyeslés - az egyetlen, amit felhoznak - alig mutatkozik majd kielégítő jegynek arra, hogy irányítsa választásomat és biztosítson engem akár csak egyetlenegy elvnek velünkszületett voltáról is. Mindabból, amit mondottam, kétségtelennek gondolom, hogy nincsenek olyan gyakorlati elvek, amelyekben minden ember megegyeznék, tehát egyikük sem velünkszületett. III. FEJEZET EGYÉB MEGGONDOLÁSOK MIND AZ ELMÉLETI, MIND A GYAKORLATI VELÜNKSZÜLETETT ELVEKRŐL I. §. Az elvek nem születtek velünk, hacsak ideáik nem születtek velünk Ha azok, akik meg akarnak győzni bennünket arról, hogy vannak velünkszületett elvek, nemcsak nagyjából vizsgálták volna az elveket, hanem elkülönítve tanulmányozták volna az egyes részeket, amelyekből azok a tételek állanak, talán nem hitték volna oly biztossággal, hogy azok az elvek velünk születettek. Mert ha az ideák, amelyekből azok az igazságok alakultak, nem születtek velünk, lehetetlen, hogy a belőlük alkotott tételek vagy belőlük épített ismereteink velünk születtek volna. Ha ugyanis az ideák nem születtek velünk, akkor volt egy idő, amikor az elmében nem voltak meg ezek az elvek, amelyek így nem születhettek velünk hanem valahonnan máshonnan kellett származniok. Mert ahol maguk az ideák nincsenek, ott nem lehet semmiféle rájuk vonatkozó tudás, sem helyeslés, sem elmebeli vagy szóbeli kijelentés. 2. §. Az ideák, különösen azok, amelyek elvekhez tartoznak, nem születtek együtt a gyermekekkel Ha újszülött gyermekeket figyelmesen vizsgálunk, kevés okunk lesz azt gondolni, hogy sok ideát hoznak magukkal a világra. Mert kivéve talán az éhségnek, szomjúságnak, melegnek és bizonyos fájdalmaknak némely halovány ideáit, amelyeket az anyaméhben érezhettek, a legkisebb jele sincs annak, hogy egyáltalán volna bármiféle kialakult ideájuk; különösen nem olyan ideák, amilyenek a velünkszületett elveknek vélt általános kijelentéseket alkotják. észrevehető, hogy később fokról fokra miképpen kerülnek ideák az elméjükbe; és hogy nem kapnak sem többet, sem egyebet, mint amivel a tapasztalás és az útjukba kerülő dolgok látják el őket. Ez pedig eléggé meggyőzhet bennünket arról, hogy ezek az ideák nem az elmére vésett eredeti betűk. 3. §. A lehetetlenség és az azonosság nem velünkszületett ideák 58
Lehetetlen, hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is, - ez bizonyára velünkszületett elv, ha egyáltalán vannak ilyenek. De gondolhatja-e, vagy fogja-e mondani valaki, hogy a lehetetlenség és az azonosság két velünkszületett idea? Vajon megvannak-e az egész emberiségben, és magunkkal hozzuk-e őket a világra? Vajon elsőknek jelennek-e meg a gyermekekben minden más idea előtt? Ha velünk születtek, akkor így kell lennie. Van-e a gyermekeknek ideája a lehetetlenségről és az azonosságról, mielőtt a fehérről és feketéről, az édesről és a keserűről volna? És vajon ennek az elvnek tudása alapján következteti-e, hogy a szopókára dörzsölt ürömnek nem olyan az íze, mint amit a szopókán megszokott? És vajon az impossibile est idem esse et non esse (lehetetlenség, hogy valami legyen is, meg ne is legyen) tényleges tudása teszi-e, hogy a gyermek megkülönbözteti anyját az idegentől? Vajon ez teszi-e, hogy szereti az egyiket és fut a másiktól? Vagy az elme magát és helyesléseit olyan ideák alapján szabályozza, amelyek még sohasem voltak a birtokában? Avagy az értelem olyan elvekből von le következtetéseket, amelyeket sohasem ismert vagy sohasem értett? A lehetetlenség és azonosság szók a velünkszülettségtől annyira távol álló két ideát fednek, hogy, gondolom, értelmünkben való helyes kialakításuk igen nagy óvatosságot és figyelmet igényel. Oly távol állnak attól, hogy magunkkal hoztuk volna őket a világra, oly messze vannak a csecsemőkor és a gyermekkor gondolataitól, hogy azt hiszem, kellő vizsgálat után nem egy felnőtt emberről kiderülne, hogy nincsenek is meg ezek az ideái. 4. §. Az azonosság nem velünkszületett idea Ha az azonosság, hogy példaképpen csak ezt az egyet említsük, velünkszületett bevésés volna, és következőleg olyan világosan és nyilvánvalóan állana előttünk, mintha bölcsőnk óta ismernénk, szívesen venném, hogy akár egy hétéves, akár egy hetvenéves megoldaná nekem azt a kérdést, vajon egy ember mint testből és lélekből álló teremtmény, ugyanaz az ember-e, mikor a teste megváltozik? Hogy vajon Euphorbos és Pythagoras ugyanaz az ember-e, ha ugyanaz a lelkük, bár egész korok távolsága van közöttük? Sőt, vajon a kakas, ha ugyanaz volna a lelke mint az övék, nem volna-e azonos mind a kettővel? Így talán kiderülne, hogy azonossági ideánk nem oly kialakult és világos, mint amilyennek lennie kellene ahhoz, hogy velünkszületett ideának tekinthessük. Mert ha a velünkszületett ideák nem olyan tiszták és világosak, hogy egyetemesen ismertek és elfogadottak lehessenek, akkor nem lehetnek kétségtelen és egyetemes igazságok, hanem örökös bizonytalanságra szolgáltatnak kikerülhetetlen alkalmakat. Ha ugyanis felteszem, hogy nem mindenkinek azonossági ideája ugyanaz, mint Pythagorasé és sok ezer más követőjéé, akkor ezek közül melyik lesz az igazi? Melyik a velünkszületett? Vagy van két különböző azonosság-idea? És mind a kettő velünkszületett? 5. §. Mi teszi az ember azonosságát Azt se gondolja senki, hogy az ember azonosságára vonatkozólag most felvetett kérdések pusztán üres spekulációk. Ha azok volnának, elegendők lennének annak kimutatására, hogy az emberek értelmében nincs meg az azonosság velünkszületett ideája. Aki csak némi figyelemmel eszmélődik is a feltámadásról és meggondolja, hogy az utolsó napon az isteni igazságosság egy másik életben való boldogságra vagy szenvedésre ítéli ugyanazokat a személyeket, akik ebben az életben jót vagy rosszat cselekedtek, talán arra az eredményre jut, hogy nem könnyű eldönteni, mi teszi az embert ugyanazzá, vagy hogy miben áll maga az azonosság, és nem lesz elég vakmerő azt gondolni, hogy erről ő és mindenki, még a gyermekek is, természetüknél fogva tiszta ideát hordoznak magukban. 6. §. Egész és rész nem velünkszületett ideák Vizsgáljuk most ezt a matematikai elvet: az egész nagyobb, mint a rész. Gondolom, ezt a velünkszületett elvek közé számítják. Bizonyosan van is annyi jogcíme, mint bármelyiknek arra, hogy ilyennek véljük; pedig mégsem vélheti annak senki, ha meggondolja, hogy a benne szereplő ideák: egész és rész tökéletesen viszonylagosak. A pozitív ideák, amelyekhez tulajdonképpen és közvetlenül tartoznak, a kiterjedés és a szám. Csupán ezeknek viszonylatai az egész és a rész. Ha tehát egész és rész velünkszületett ideák, akkor a kiterjedésnek és a számnak is annak kell lennie, mert lehetetlen, hogy valamely viszonylatról ideánk legyen anélkül, hogy egyáltalán ne volna ideánk arról a dologról, amelyhez ama viszonylat tartozik és amelyen alapul. Nos, annak meggondolását, hogy az emberek elméjébe természettől be van-e vésve a kiterjedés és a szám ideája, azokra bízom, akik a velünkszületett ideák szószólói. 7. §. Az istentisztelet ideája nem velünkszületett Hogy Istent tisztelni kell, az kétségtelenül oly nagy igazság, amilyen csak emberi elmébe férhet, és a gyakorlati elvek között első helyet érdemel. Mégsem gondolható velünkszületettnek semmi esetre sem, hacsak Istenről és a tiszteletről való két idea nem született velünk. Hogy az az idea, amelyet a tisztelet szó képvisel, nincs meg a gyermekek értelmében, és elméjükre nincsen kezdettől fogva rábélyegezve, azt, úgy vélem, könnyen elismeri bárki, aki meggondolja, milyen kevesen vannak még a felnőttek között is olyanok, akiknek erről világos és tiszta eszméjük van. És úgy gondolom, hogy semmi sem lehetne nevetségesebb, mint azt mondani, hogy ez a gyakorlati elv: Istent tisztelni kell, a gyermekekkel együtt születnék, mikor a gyermekek nem is tudják, mi az az istentisztelet. De hagyjuk ezt. 8. §. Az isten-idea nem velünkszületett Ha van idea, amelyet az összes többi ideák közül velünkszületettnek képzelhetünk, akkor az isten-idea az, amely sokféle okból a leginkább ilyennek gondolható; mert nehéz felfogni, miképpen lehetnének velünkszületett erkölcsi 59
elvek egy istenség velünkszületett ideája nélkül. Törvényhozó eszméje nélkül nem lehet eszménk törvényről és kötelezettségről. Vajon a régiek között talált ateistákon kívül, akiket megbélyegeztek a történelem feljegyzései, nem fedezett-e fel az utóbbi időben a tengerhajózás egész nemzeteket, Soldania öblénél, Braziliában, Borandayban, a Caribi szigeteken stb., ahol sem vallást, sem isteneszmét nem lehetett találni? Nicolaus del Techo a Literis ex Praquaria de Caiguarum conversioné-ben e szavakat írja: Reperi eam gentem nullum nomen habere. quod Deum, et hominis animam significet; nulla sacra habet nulla idola. (Ennél a népnél olyan szót, amely Istent és az emberi lelket jelöli, nem találtam; nincsenek szent dolgai, sem bálványai). Ezek oly nemzetek köréből hozott példák, amelyekben a kulturálatlan természet magára volt hagyva, minden műveltség, fegyelem s a művészeteknek és a tudományoknak minden segítsége nélkül. Viszont találunk más nemzeteket, amelyek mindezekkel nagyon is el voltak látva, de gondolataik megfelelő alkalmazásának hiányában mégis nélkülözik az isten-ideát és az istenismeretet. Nem kételkedem abban, hogy meglepetés lesz másoknak is, mint számomra is az volt, hogy a sziamitákat ezek között találjuk. Azonban erre vonatkozólag tanulmányozzák még a francia király nemrég odaküldött követének írását, amely ennél jobbat magukról a kínaiakról sem mond. És ha nem akarunk hinni La Loubére-nek, még a Kínában tevékenykedő misszionáriusok és maguk a jezsuiták, a kínaiak nagy magasztalói is, egy emberig mind megegyeznek abban, és egyaránt meggyőznek bennünket arról, hogy a literati, vagyis a tudósok szektája, akik Kína régi vallását tartják és ott az uralkodó pártot alkotják, mind ateisták. Ha figyelemmel kísérnénk nem is oly messze levő népek életét és beszédmódját, talán nagyon is bőven volna okunk attól tartani, hogy a civilizáltabb országokban is sokan lehet nek, akiknek elméjében nincsenek az istenségről valami nagyon erős és világos benyomások, s hogy a szószékről az ateizmust illetően elhangzó panaszok nem megokolatlanok. És bár ma csak egynémely feslett, hitvány ember vallja be nagyon is arcátlanul, mégis talán többet hallanánk erről másoktól is, ha a hatóságok fegyverétől vagy az embertársak rosszallásától való félelem nem kötné meg nyelvüket, amely ha megszűnne a büntetéstől vagy a szégyenkezéstől való félelem, éppen. olyan nyiltan hirdetné ateizmusukat, mint hirdeti azt az életük. 9. §. Isten neve nem egyetemes vagy homályos jelentésű De ha volna is az emberiségnek mindenütt Istenről való eszméje (amiről ugyan a történelem ellenkezőképpen tanuskodik), abból nem következnék, hogy az isten-idea velünk született. Mert ha egyetlen nemzet sem volna található Isten neve és valamely róla való homályos eszme nélkül, ez nem bizonyítaná, hogy ezek az elmére gyakorolt természetes benyomások, semmivel sem inkább, mint a tűz vagy a nap, hő vagy a szám nevei az általuk j elölt ideák velünkszületettségét, csak azért, mert azoknak a dolgoknak neveit és ideáit ugyanolyan egyetemesen ismeri és fogadja el az egész emberiség. Sem pedig ezzel ellentétben az ilyen névnek hiánya, vagy az, hogy ilyen eszme az ember elméjében nincsen, nem szolgálhat érvül Isten léte ellen; semmivel sem jobban, mint ahogyan azt, hogy nincsen mágneskő a világon, nem lehetne bizonyítani azzal, hogy az emberiség nagy részének ilyesmiről sem eszméje, sem ilyesmit jelentő szava nincs; vagy nem lenne még látszata sem az érvelésnek, ha azt, hogy nem léteznek angyalok, azaz felettünk álló intelligenciák, azzal akarnánk bizonyítani, hogy ilyen különálló szellemiségekről sem ideáink, sem neveink nincsenek. Mert az emberek, akiket országuk közös nyelve lát el szavakkal, alig kerülhetik el, hogy bizonyos fajta ideáik is ne legyenek azokról a dolgokról, amelyeknek neveit a velük érintkezők gyakran emlegetik előttük. És ezenfelül, ha ez a név magával hordozza a kiválóság, nagyság vagy bizonyos rendkívüliség gondolatát, ha aggodalom és érdeklődés kíséri, ha az abszolút és ellenállhatatlan hatalomtól való félelem is ránehezedik az elmére, akkor az idea mélyebbre és messzebbre hatol, különösen ha olyan idea, amely megfelel az ész szokott világosságának és tudásunk minden részéből természetszerűen levezethető - mint az isten-idea. A rendkívüli hatalomnak és bölcsességnek látható jelei oly feltűnően mutatkoznak ugyanis a teremtés minden művében, hogy az az eszes lény, aki ezekről komolyan eszmélődik, elkerülhetetlenül felfedez egy istenséget. Az ilyen lény felfedezése mindazoknak elméjére, akik csak egyszer is hallottak róla, oly nagy benyomást gyakorol, e lény gondolatának és a vele való közlekedésnek oly súlyát hordozza magával, hogy különösebbnek tűnik nekem az,ha bárhol olyan állatiasságban él egy egész nemzet, hogy isteneszméje nincsen, mintsem az, ha egy nemzet ne ismerné a számokat vagy a tüzet. 10. §. Az isten-idea nem velünkszületett Ha Isten nevét a világnak bármely részében egy felsőbb, hatalmas, bölcs, láthatatlan lény megnevezésére csak egyszerűen megemlítik, az ilyen eszmének a közönséges ész elveivel való egybehangzása és az, hogy az embereknek mindig érdekükben áll annak gyakori emlegetése, szükségképpen elterjesztené azt mindenfelé és továbbvinné minden nemzedéken át; jóllehet nevének általános elfogadtatása és e névben az emberiség nemgondolkodó részének átadott tökéletlen és állhatatlan eszmék mégsem bizonyítják, hogy az idea velünkszületett. Csak azt bizonyítják, hogy azok, akik a felfedezést tették, helyesen használták az eszüket, éretten gondolkoztak a dolgok okairól s vezették azokat vissza eredetükig, és hogy a náluknál kevesebbet gondolkodó emberek, ha egyszer másoktól átvettek egy ilyen fontos eszmét, azt nem egykönnyen veszíthették el. 11. §. Isten és a tűz ideája Ennyit lehetne az isteneszméből következtetni, ha megvolna az emberiség minden törzsében, és minden ország felnőttjei általában elismernék. Mert Isten elismerésének általánossága, amint én képzelem, nem terjed ennél tovább. Ha ez elegendő arra, hogy az isten-ideának velünkszületettségét bizonyítsa, akkor elég erős arra is, hogy 60
bizonyítsa a tűz ideájának velünkszületettségét. Mert gondolom, joggal mondható, hogy nincs a világon olyan személy, akinek volna eszméje Istenről és ne volna ideája egyszersmind a tűzről is. Nem kételkedem abban, hogy ha fiatal gyermekekből álló csoportot kitennének egy olyan szigetre, ahol nincs tűz, ezeknek bizonyára semmiféle eszméjük sem volna a tűzről, sem nevük a tűzre, bármilyen általánosan elfogadott és ismeretes legyen is az a szigeten kívüli világban. Talán ugyanígy távol maradnának Isten bárminő elnevezésétől vagy eszméjétől addig, amíg közülük valaki nem használná gondolkodását arra, hogy a dolgok alkatában és okaiban kutasson, ami könnyen elvezetné Isten eszméjéhez. Ha aztán ezt egyszer a többieknek megtanította, azoknak esze és gondolkodásuknak természetes hajlandósága folytatólagosan továbbfejlesztené közöttük. 12. §. Válasz a következő ellenvetésre : Isten jóságához illő, hogy minden embernek ideája legyen Istenről, tehát ez az idea természetszerűleg belénk van vésve További érveik szerint ugyanis illő Isten jóságához, hogy bevésse az emberek elméjébe saját magának eszméjét és jegyeit, ne hagyj a őket homályban és kétségben ilyen nagy fontosságú dolgot illetően, és ezzel az eszközzel is biztosítsa magának azt a tiszteletet és hódolatot, amellyel neki olyan értelmes lény, mint az ember, tartozik; tehát Isten így is tett. Ez az érv, ha egyáltalán van ereje, sokkal többet bizonyít, mint amennyit azok várnak tőle, akik a jelen esetben használják. Mert ha azt következtethetjük, hogy Isten mindazt megtette az emberiségnek, amit csak az emberek önmaguk számára a legjobbnak ítélnek, mert jóságához illő, hogy így tegyen, akkor ez nemcsak azt fogja bizonyítani, hogy Isten bevéste az emberek elméjébe az isten-ideát, hanem azt is, hogy szép tiszta betűkkel rábélyegezte az elmére mindazt, amit az embereknek Istenről tudniuk és hinniük kell, mindazt, amit tenniük kellene, hogy akaratának engedelmeskedjenek, és hogy ennek megfelelő akaratot és érzelmeket is adott nekik. Kétségtelen, hogy az emberek számára ezt mindenki jobbnak fogja találni, mint azt, hogy tudásért a sötétben tapogatóddzanak, ahogyan Szent Pál mondj a minden nemzetről, hogy tapogatództak Isten után (Apostolok cselekedetei. i7, 27.) - továbbá azt, hogy akaratuk ütközzék értelmükkel, s hogy vágyaik keresztezzék kötelességeiket. A római katolikusok azt mondják, az embernek a legjobb, és így Isten jóságához a legjobban illő, hogy legyen egy tévedhetetlen ítélő a földi vitákban, tehát van ilyen valaki. Én pedig ugyanebből az okból azt mondom, még jobb az emberekre nézve, hogy minden ember maga legyen tévedhetetlen, és rájuk bízom annak megállapítását, vajon ennek az érvnek erejéből azt kell-e gondolniuk, hogy minden ember ilyen? Nagyon jó érvnek tartom azt mondani, hogy a végtelen jóságú Isten így cselekedett, tehát ez a legjobb. De úgy látom, hogy kissé túlságosan bízunk saját bölcsességünkben, ha azt mondjuk: ezt gondolom a legjobbnak, tehát Isten így cselekedte. A jelen kérdésben pedig hasztalan érvelek azon az alapon, hogy Isten így cselekedett, mikor megbízható tapasztalás azt mutatja, hogy nem így cselekedett. De Isten jóságának az ember nincs hiányában még a tudásnak ilyen eredeti benyomásai vagy elméjére vésett ideák nélkül sem. Mert Isten ellátta az. embert mindazokkal a képességekkel, amelyek szükségesek mindannak a felfedezéséhez, ami az ilyen lény céljainak elérésére kívánatos; és egészen bizonyosan megmutatom, hogy az ember természet adta' képességeinek helyes használatával; mindenféle veleszületett elv nélkül is eljuthat Isten és az Istenre vonatkozó egyéb dolgok ismeretéhez. Miután Isten ellátott bennünket mindazokkal a megismerő képességekkel, amelyeknek az ember birtokában van, jóságánál fogva már nem kényszerült arra, hogy veleszületett eszméket is az ember elméjébe ültessen, semmivel sem jobban, mint amennyire, mikor észt, kezet és nyersanyagot adott, nem kellett az ember számára hidakat vagy házakat építenie, amelyeket a világ jó részének népei vagy teljesen nélkülöznek, vagy rosszul vannak ilyesmikkel ellátva; ugyanúgy, amint sokan teljesen nélkülözik az isten-ideát és az erkölcsi elveket, vagy csak rosszul vannak ez utóbbiakkal ellátva. Az ok mindkét esetben az, hogy kellőképpen sohasem használták tehetségüket, képességeiket és erőiket, hanem megelégedtek országuk véleményeivel, divatjaival és egyéb dolgaival úgy, amint azokat készen találták, és nem néztek túl rajtuk. Ha Ön vagy én Soldania öblében születtünk volna, gondolataink és eszméink valószínűleg nem terjedtek volna túl az ott lakó hottentották kezdetleges ismeretein; és ha Virginia királya, Apochancana, Angliában nevelkedik, lehetett volna belőle olyan tudós pap vagy olyan jó matematikus, mint akárki itt. A különbség közötte és egy jobban nevelt angol között csak az, hogy képességeinek gyakorlása országának életmódjához, erkölcseihez és eszméihez volt kötve, és sohasem irányulhatott más, távolabb fekvő kutatások felé. És ha nem volt semmiféle isten-ideája, csak azért nem volt, mert nem követte azokat a gondolatmeneteket, amelyek rávezették volna. 13. §. Istenről a különböző emberek ideája különböző Azt megengedem, hogy - amennyiben találhatnánk az emberek elméjébe vésett ideákat - joggal várhatnók, hogy alkotójának eszméje legyen a legelső, amelyet Isten mint védjegyet művére tesz, hogy emlékeztesse az embert függésére és kötelességeire, és akkor ebben jelentkeznének az emberi tudás kezdetei. De mennyi idő telik el, arcig az ilyen eszme a gyermekben felfedezhető ! És ha még rátalálunk is, mennyivel jobban hasonlít ez a tanító véleményéhez, eszméihez, mint amennyire ábrázolja az igaz Istent? Aki figyelemmel kíséri a gyermekekben azt a haladást, amelynek folytán elméjük a birtokukban levő tudásig jut, felismeri, hogy értelmükre azok a tárgyak gyakorolják a legelső benyomásokat, amelyekkel a legkorábban és a leggyakrabban jutnak érintkezésbe. Semmi másnak a legkisebb nyomát sem fogja találni értelmükben. Alighogy megismerkednek az érzékelhető tárgyak nagyobb változatosságával, könnyű meglátni, miképpen tágulnak gondolataik odáig, hogy a tárgyak ideáit 61
emlékezetükben tartják és ügyességre tesznek szert az ideák összetételében, tágításában, majd különböző módozatú kapcsolásában. Hogy ezekkel az eszközökkel miképpen jutnak annak az ideának elméjükben való kialakítására, amellyel az emberek az istenségre vonatkozóan rendelkeznek, azt a következőkben mutatom meg. 14. §. Ellentétes és összeférhetetlen isten-ideák azonos név alatt Gondolható-e, hogy az embereknek Istenről való ideái az ő saját ujjával az emberi elmébe vésett betűk és jegyek volnának, amikor látjuk, hogy az emberek ugyanabban az országban, egy és ugyanazon néven különböző, sőt ellentétes és összeférhetetlen ideákat és fogalmakat alakítanak Istenről? A névben vagy hangban való megegyezés alig fogj a róla való velünkszületett eszmét bizonyítani. 15. §. Kezdetleges isten-ideák Miféle igaz vagy tűrhető isteneszméjük lehetett azoknak, akik az istenek százait ismerték el és tisztelték? Minden egyes istenség, amelyet egyen felül vallottak, csalhatatlan nyilvánvalósága volt róla való tudatlanságuknak, és bizonyítéka annak, hogy nincsen igazi isteneszméjük, ha abból az egység, a végtelenség és az örökkévalóság jegyei ki vannak zárva. Ha ezekhez hozzátesszük a testiség durva fogalmait, amelyek istenségeik ábrázolásában kifejezésre jutnak: a szerelmeket, házasodásokat, párosodásokat, kéjelgéseket, veszekedéseket és azokat a közönséges tulajdonságokat, amelyekkel isteneiket felruházzák, akkor kevés okunk lesz feltételezni, hogy a pogány világnak, azaz az emberiség legnagyobb részének elméjében Istenről olyan ideák volnának, amelyeket, nehogy az emberek reá vonatkozólag tévedésbe essenek, ő maga alkotott. És ha a helyeslésnek ez a sokat emlegetett egyetemessége egyáltalán bizonyít valamit veleszületett bevésésnek, az nem lesz több ennél: Isten ugyanazt a nyelvet beszélő emberek mindegyikének elméjébe vésett egy nevet a maga számára, de ideát nem; mert azok az emberek, akik a névben megegyeznek, ugyanakkor nagyon különböző felfogásokat vallanak a név jelentésére nézve. Ha azt mondják, hogy a pogány világban tisztelt istenségek nagy változatossága csak képletes mód egy felfoghatatlan lény különböző tulajdonságainak vagy gondviselése különböző ágainak kifejezésére, erre azt válaszolom, hogy azt nem akarom itt kutatni, mik lehettek ezek az istenek eredetileg; azt pedig, hogy a mindennapi ember gondolkodásában így mutatkoztak volna, senki sem fogja állítani. És aki tanulmányozza Berytus püspök utazását (XIII.fej.) - hogy más bizonyságokat ne is említsünk -, azt fogja találni, hogy a sziámiak teológiája kifejezetten vallja az istenek többségét, azaz - mint Choisy abbé még józanabbul megjegyzi - Istent egyáltalán nem ismer el. 16. §. Az isten-idea nem velünkszületett, ámbár minden négynek bölcsei rátalálnak Ha azt mondják, hogy minden nemzet bölcs embereinek megvan az istenség egységéről és végtelenségéről való elgondolása, azt megengedem. De akkor ez: Először: kizár a néven kívül minden egyébre vonatkozó egyetemes megegyezést, hiszen ezek a bölcs emberek nagyon kevesen lévén, talán csak ezer közül egy, és így ez az egyetemesség igen szűk. Másodszor: úgy látom, ez világosan bizonyítja, hogy a legigazibb és a legvilágosabb isteneszmét az ember nem magába vésve hordozza, hanem képességeinek helyes használatával, gondolkodás és elmélyedés árán szerzi. A világ bölcs és meggondolt emberei eszük helyes használatával jutottak igaz eszméikhez ebben is, ugyanúgy mint más dolgokban, ellenben a lusta és meggondolatlan emberek, akik sokkal többen vannak, eszméiket véletlenek folytán, közönséges hagyományokból, mindennapi fogalmakból merítették anélkül, hogy sokat törték volna a fejüket. És ha ok van arra, hogy az isten-eszmét velünkszületettnek gondoljuk azért, mert az minden bölcs emberben megvan, akkor az erényt is velünkszületettnek kell gondolnunk, mert az is mindig megvolt a bölcs emberekben. 17. §. Különös, alacsony és semmitmondó isten-ideákkal élnek az emberek Szemmel láthatóan így is volt ez az egész pogányságban. Sőt még az egyistenhívő zsidók, keresztények és mohamedánok között sem uralkodott annyira ez a tanítás és az Istenről való igaz eszmealkotás gondja, hogy Isten mibenlétéről valamennyien ugyanazokat az ideákat táplálták volna. Hányan vannak még közöttünk is, akikről némi kutatás után azt találjuk, hogy Istent egy égben ülő ember alakjában képzelik és még sok képtelen és meg nem felelő fogalmuk van róla ! Keresztényeknek, ugyanúgy, mint a törököknek, egész szektáik voltak, melyek azt vallották, és komolyan síkraszálltak amellett, hogy az istenség testies, és emberi alakja van. És bár kevesen vannak köztünk, akik magukat antropomorfistáknak vallják (találkoztam ugyan egynéhánnyal), mégis azt hiszem, hogy aki fáradságot vesz magának, a tudatlan és tanulatlan keresztények közt soknál találja meg ugyanezt a véleményt. Beszéljen csak falusi emberekkel, bármily életkorúak legyenek is, vagy fiatalokkal, bármily életkörülmények között éljenek is, azt fogja találni, hogy bár gyakran veszik Isten nevét ajkukra, azok az eszmék, amelyeket ehhez a névhez fűznek, olyan furcsák, alacsonyrendűek, szánalomra méltók, hogy senki sem képzeli azokat eszes emberek tanításából valóknak, és még kevésbé gondolhatják, hogy azokat Isten ujja írta elméjükbe. Azt sem látom be, mennyivel jobban csorbíthatja Isten jóságát az, hogy nem látta el az elménket isten-ideával, mint az, hogy ruhátlan testtel küld bennünket a világba, és hogy semmiféle mesterség, sem ügyesség nem születik velünk. Hiszen ellátott bennünket mindezek elsajátítására való képességekkel, csupán szorgalom és meggondolás hiánya bennünk, nem a jóság hiánya őbenne, ha ezek nincsenek birtokunkban. Hogy Isten van, az ugyanoly bizonyos, mint az, hogy a párhuzamosokat metsző egyenes alkotta váltószögek egyenlők. Nem volt még értelmes teremtmény, aki, miután őszintén nekifogott megvizsgálni ezeknek a tételeknek igazságát, kitérhetett volna a 62
helyeslés elől. Mindamellett kétségtelen, hogy sokan vannak, akik nem gondolkodtak ezekről és nem tudják sem az egyiket, sem a másikat. Ha most valaki alkalmasnak találj a ezt egyetemes helyeslésnek nevezni (ami a szónak már a legjobban tágítható értelme), készséggel megengedem; de az ilyen egyetemes helyeslés semmivel sem bizonyítja jobban azt, hogy az isten-idea velünk született, mint azt, hogy az ilyen szögeknek ideája velünk született. I8. §. Ha az Istenről való ideánk nem velünkszületett, egyetlen más ideát sem tételezhetünk fel velünkszületettnek Így, bár az Isten eszméje az emberi ész legtermészetesebb felfedezése, de az isten-idea mégsem velünkszületett - amint ez, gondolom, a mondottakból világos -, úgy képzelem, alig találhatunk más ideát, amely erre igényt tarthatna. Mert ha Isten egyáltalán tett valami bejegyzést, írt valami betűt az ember értelmére, akkor a legésszerűbb azt várni, hogy erre az önmagáról való világos és egyértelmű ideát választotta volna -, amennyire csak a mi gyenge képességeink ilyen érthetetlen és végtelen tárgyat be tudnak fogadni. De minthogy kezdetben elménk nélkülözi ezt az ideát, amelynek ismerete a legjobban érdekünkben áll, ez már erősen ellene szól minden más velünkszületett bejegyzésnek. Be kell vallanom, hogy a magam részéről, amennyire az én megfigyelésem terjed, nem találok egyet sem, és nagyon örülnék, ha eziránt bárki is jobban tájékoztatna. 19. §. A szubsztancia ideája nem velünkszületett Megvallom, van még egy idea, amely mint általában mondják, az emberiség általános hasznára válnék, ha elménkben megvolna. Ez a szubsztancia ideája, mely nincs meg, és nem is lehet meg bennünk, sem érzékelés, sem eszmélődés (reflexion) útján. Ha a természet maga láthatott volna el bennünket ideákkal, várható lett volna, hogy ez közöttük legyen, minthogy saját képességeinkkel nem szerezhetjük meg. Ellenben azt látjuk, hogy azokon az utakon, amelyeken a többi ideáink elménkbe kerülnek, ez nem kerül oda; egyáltalán nincsen róla világos ideánk, tehát a szubsztancia szóval nem jelölünk egyebet, mint egy nem tudjuk minek bizonytalan feltételezését, vagyis olyasvalamiét, amelyről nincsen semmiféle sajátlagos, különálló, pozitív ideánk, s amelyet ismert ideáink alátámasztójának, szubsztrátumának tekintünk. 20. §. Egy tétel sem lehet velünkszületett, mert egy idea sem velünkszületett Tehát bármit mondjunk is akár elméleti, akár gyakorlati velünkszületett elvekről, ugyanannyi valószínűséggel mondhatjuk, hogy valakinek 100 font sterlingnyi pénz van a zsebében - miközben tagadjuk, hogy ugyanennyi összeget kitevő pennyje, shillingje koronája, vagy bármilyen fémpénze volna -, mint amennyi valószínűsége van annak a gondolatnak, hogy bizonyos tételek velünk születtek, amikor az ideákról, amelyekre vonatkoznak, semmiképpen sem tételezhető fel, hogy velünk születtek volna. Az, hogy általánosan elfogadják és helyeslik, egyáltalán nem bizonyítja, hogy a bennük kifejezésre jutó ideák velünk születtek. Mert sok esetben, mihelyt az ideák megjelentek, az egyezésüket vagy nem-egyezésüket kifejező szavak helyeslése szükségképpen következik. Mindenki, akinek helyes ideája van Istenről és a tiszteletről, helyesli azt a tételt, hogy Istent tisztelni kell, ha ezt olyan nyelven fejezik ki előtte, amelyet megért. És minden ésszerűen gondolkodó ember, aki ma még nem gondolt erre, kész lehet e tétel helyeslésére holnap. Mindazonáltal az emberek millióiról tételezhető fel, hogy ezek közül az egyik idea, vagy mind a kettő, elméjükből hiányzik. Ha ugyanis azt még megengedjük, hogy a vadembernek vagy a legtöbb falusi embernek van ideája Istenről és a tiszteletről (bár a velük való beszélgetés erre nem nagyon bátorít fel bennünket), a gyermekek között, azt hiszem, már kevesen vannak, akikről feltehető, hogy megvolnának ezek az ideáik, nekik tehát majd valamikor későbben kell ezeknek birtokába jutniuk. Ugyanakkor kezdik majd helyeselni ezt a tételt is, amelyet azontúl már alig vonnak kétségbe. De az ilyen első hallásra való helyeslés nem bizonyítja jobban az ideák velünkszületettségét, mint azt, hogy egy vakon született (akinek hályogját holnap leveszik) veleszületetten hordozza magában a nap vagy a fény, a sáfrány vagy a sárga szín ideáját csak azért, mert mihelyt kitisztul a látása, bizonyára helyesli azt a kijelentést, hogy a nap fényes és a sáfrány sárga. Ha tehát az ilyenellő hallásra való helyeslés nem bizonyítja a benne foglalt ideák velünkszületettségét, meg kevésbé bizonyíthatja az ezekből az ideákból alkotott tétéletiét. Akinek tehát egyáltalában vannak Veleszületett ideái, nagyon örülnék, ha megmondaná, melyek azok és hány ilyen ideája van. 21. §. Nincsenek az emlékezetben velünkszületett ideák Hadd tegyem hozzá mindehhez: Ha egyáltalán vannak az elmében velünkszületett ideák, amelyekre történetesen nem gondolunk, azoknak az emlékezetben kell lakozniuk és onnan kell felidézés révén a látótérbe kerülniük. Más szóval: amikor rájuk emlékezünk, tudnunk kell róluk, hogy mint észrevevések előzőleg már az elmében voltak, hacsak nem lehet visszaemlékezni visszaemlékezés nélkül. Mert emlékezni annyi, mint valamit emlékezettel, vagyis annak tudatában észrevenni, hogy azt már előzőleg is észrevettük vagy ismertük. E nélkül, Bármely idea a kerül az elmébe, az új idea, nem emlékezetből való. Az a tudat, hogy ez már előzőleg volt az elmében, különbözteti meg az emlékezést a gondolkodásnak minden más módjától. Az az idea, amelyet az elme sohasem vett észre, sohasem volt az elmében. Bármely idea legyen is az elmében, az vagy jelenlegi tényleges észrevevés, vagy pedig volt tényleges észrevevés, és úgy van az elmében, hogy emlékezéssel újból tényleges észrevevéssé tehető. Valahányszor egy ideának tényleges észrevevése az elmében emlékezet nélkül való, az idea mindannyiszor tökéletesen újnak és az értelem előtt előzőleg ismeretlennek tűnik fel. Valahányszor az emlékezet valamely ideát 63
ténylegesen szemünk elé helyez, ezt annak tudata kíséri, hogy az illető idea myár előzőleg ott volt és az elmében nem teljesen idegen. Hogy vajon ez így van-e, arra nézve mindenkinek saját megfigyelésére hivatkozom, azután egyetlenegy példát kérek olyan ideáról, amely igényli a velünkszületettséget, s amelyet (a róla szóló minden benyomást megelőzőleg, ezután tárgyalandó módon) mindenki felébreszthet és emlékezetébe idézhet mint már megelőzőleg ismert ideát. Ilyen előzetes észrevevés tudata nélkül nincs visszaemlékezés. Bármilyen idea kerüljön is az elmébe ilyen megelőző észrevevés tudata nélkül, az nem emlékezés nem származik felidézésből, és nem lehet azt mondani, hogy már az elmében volt e mostani megjelenése előtt. Mert ami sem ténylegesen, sem emlékezetileg nincs jelen, az semmiképpen sincs az elmében, és olyan, mintha nem is lett volna ott soha. Tegyük fel, hogy egy gyermek használta szemét addig, amíg megismerte és megkülönböztette a színeket. De a hályog elzárta a fényt és ő negyven vagy ötven évig tökéletes sötétségben él. Ez idő alatt teljesen elveszti az egykor ismert színek ideáira való minden visszaemlékezését. Így járt egy vak ember, akivel egyszer beszéltem s aki gyermekkorában himlőtől veszítette el látását. éppoly kevéssé voltak a színekről eszméi, mint annak, aki vakon született. Azt kérdezem, vajon mondhatja-e valaki erről az emberről, hogy elméjében több van a színekről, mint annak, aki vakon született ? Azt gondolom, senki sem fogja mondani, hogy a kettő közül bármelyiknek is egyáltalán volna az elméjében szín-idea. Ha hályogját leválasztják, és akkor a színek ideái, amelyekre nem emlékezik, de novo jelennek meg, kigyógyított látása révén jutnak elméjébe, és nem kíséri őket valamely korábbi, hasonló megismerésnek semmiféle tudata. Ezeket a szín-ideákat most már felélesztheti, előhívhatja sötétben is. Ez esetben minde szín-ideákról, amelyek a nemlátáskor az előző megismerés tudatának kíséretében feléleszthetőek, tehát az emlékezetben találhatóak, mondható hogy az elmében vannak. Ezt annak megvilágítására használom, hogy - amennyiben bármely az elme közvetlen látása előtt nem jelentkező idea az elmében van - csak azáltal lehet ott, ha az emlékezetben van. És ha nincs az emlékezetben, nincs az elmében. Ha pedig az emlékezetben van, akkor a jelen látás elé emlékezéssel nem hozható annak észrevevése nélkül, hogy emlékezetből j ön; ez pedig annyi, hogy előzőleg már ismeretes volt, és most emlékezünk rá. Ha tehát egyáltalán vannak velünkszületett ideák, azoknak az emlékezetben kell lenniük, vagy nincsenek az elmében sehol. És ha az emlékezetben vannak, akkor föléleszthetők mindenféle kívülről származó benyomás nélkül; és bármikor is kerülnek be az elmébe, emlékezünk rájuk, vagyis magukkal hozzák annak észrevevését, hogy az elmének nem egészen újak. Ez állandó elválasztó különbség az emlékezetben, vagyis az elmében levők és az ott nem levők között. Mert ami nincs az emlékezetben, az, bármikor jelenjék is meg az elmében, tökéletesen újnak tűnik fel úgy, mint előzőleg ismeretlen. Ami pedig az emlékezetben, vagyis az elmében van, bármikor sugalmazza is az emlékezet, nem tűnik fel újnak, hanem az elme ott találja önmagában, és tudja, hogy az már előzőleg is ott volt. Ezzel ki lehet próbálni, van-e az elmében bármiféle velünkszületett idea az érzékelésből és az eszmélődésből nyert benyomások előtt. Szívesen találkoznék olyan emberrel, aki, amikor eszének használatáig jutott, vagy bármely más időben, emlékezett volna ezek közül bármelyikre is, és akinek, amióta megszületett, ezek sohasem lettek volna újak. És ha valaki azt mondja, hogy az elmében vannak olyan ideák, amelyek nincsenek az emlékezetben, óhajtanám, hogy ezt ő maga magyarázza meg, és amit mond, tegye érthetővé. 22. §. Az elvek nem velünkszületettek, mert csekély a hasznuk és csekély a bizonyosságuk A mondottakon kívül van még egy más ok is, amely kétséget ébreszt bennem az iránt, hogy akár ezek, akár más elvek velünk születtek volna. Én, aki teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a végtelen bölcs Isten mindent tökéletes bölcsességgel alkotott, nem tudok belenyugodni abba, miért kell feltételeznünk róla, hogy ő bizonyos egyetemes elveket vésett az emberek elméjébe, amikor ezek közül azok, amelyeket velünkszületetteknek állítanak és a spekulációt illetik, nem valami nagyon hasznosak, amelyek pedig a gyakorlatot illetik, nem magától értetődők, és egyik sem különböztethető meg némely más igazságtól, amelyet pedig nem tartanak velünkszületetteknek. Miféle szándékkal vésne Isten ujja betűket az elmébe, ha azok ott nem világosabbak, mint azok, amelyek később kerülnek oda, és ha nem is lehet őket azoktól megkülönböztetni? Ha valaki azt gondolja, hogy vannak olyan velünkszületett ideák és tételek, amelyek világosságuk, hasznosságuk révén mindattól megkülönböztethetők, ami az elmében már szerzett, jövevény, annak nem okoz majd nehézséget megmondania, melyek azok. És akkor mindenki alkalmas lesz annak eldöntésére, vajon azok velünk születtek-e vagy nem. Mert ha vannak ilyen velünkszületett ideák és bejegyzések, amelyek láthatólag különböznek minden más észrevevésünktől és tudásunktól, akkor ezeket mindenki igaznak fogja találni magában. E velünkszületetteknek feltételezett maximák evidenciájáról már beszéltem, hasznosságukról később még lesz alkalmam szólni. 23. §. Az emberek felfedezéseinek különböző volta képességeik különböző alkalmazásából fakad Befejezésül. Bizonyos ideák önként kínálkoznak minden ember értelmének. Némely igazságfajok bizonyos ideákból erednek, mihelyt az elme tételeket állít össze belőlük. Más igazságok előbb ideák egész sorának rendbeállítását, kellő összehasonlítását igénylik, figyelmes levezetéseket, mielőtt felfedeznők és elfogadnók őket. Az első fajtából valók egynémelyikét általános és könnyű elfogadtatásuk miatt tévedésből velünkszületettnek gondolták. De az igazság az, hogy ideák és eszmék nem születnek velünk, semmivel sem inkább, mint a mesterségek és tudományok, bár közülük némelyek valóban készségesebben kínálkoznak képességeinknek, mint mások, s ezért általánosabb helyeslésnek örvendenek, noha ez is testi szerveink vagy elmebeli képességeink 64
alkalmazásának megfelelően történik. Isten megadta az embereknek a képességeket és eszközöket, melyek kellő felhasználás esetén alkalmassá teszik őket az igazságok felfedezésére, befogadására és megtartására. Az emberiség eszméi között látható nagy különbség képességeik különböző használatából ered. Némelyek, legtöbbször azok, akik a dolgokat csak vakon átveszik, rosszul használják helyeslőképességüket. Lustán átengedik elméjüket mások rendelkezésének és uralmának olyan dolgokban, amelyekben gondos vizsgálódás volna a kötelességük ahelyett, hogy vakon, magától értetődő hittel mindent elfogadnának. Mások csak kevés dologban veszik igénybe gondolkodásukat, azzal a kevéssel kielégítően megismerkednek, azokra vonatkozólag magas fokú tudást is érhetnek el, de minden másban tudatlanok, mert más vizsgálatokra sohasem irányították gondolkodásukat. Így az, hogy a háromszög szögeinek. összege két derékszög, olyan biztos igazság, amilyen csak lehet, és gondolom, sok, elvnek számító tételnél világosabb. Mégis vannak milliók, akik, bár egyéb dolgokban járatosak, ezt egyáltalán nem tudják, mert sohasem állították munkába gondolataikat ilyen szögekre vonatkozólag. Aki pedig ezt a tételt tökéletesen ismeri, kifejezetten tudatlan lehet magának a matematikának más éppen ilyen világos és nyilvánvaló tételeivel szemben, mert azoknak a matematikai igazságoknak kutatásában gondolatait megszakította és nem jutott ilyen messzire. Ugyanígy járhatunk az istenségre vonatkozó eszméinkkel is. Mert bár nincsen igazság, amelyet az ember Isten léténél világosabban bebizonyíthatna magának, mégis - akit kielégítenek a dolgok úgy, amint ebben a világban őket maga körül találja, és amint azok az ő élvezeteit és szenvedélyeit, kiszolgálják, és aki okaik, céljaik és csodálatraméltó szerkezetüknek kissé mélyebbre menő kutatásába nem fog, s ezekre vonatkozó gondolatait nem követi nyomon szorgalmasan és figyelmesen, az sokáig élhet ilyen lénynek bármiféle eszméje nélkül. Ha pedig társalgás folyamán valaki őt ezzel az eszmével megajándékozza, azt talán hittel fogadja; de ha sohasem vizsgálta, akkor róla való tudása nem lesz tökéletesebb, mint azé, akinek elmondták, hogy a háromszög szögeinek összege két derékszög és azt csak úgy szép szóra, a bizonyítás vizsgálata nélkül elfogadta, és akkor egyetérthet e tétellel, adhatja rá helyeslését mint valószínű véleményre, de tudása annak igazságáról nincsen. Pedig ha képességeit okosan használja, azok világossá tehették volna számára ezt az igazságot. De mindezt csak úgy mellékesen mondtam el, hogy megmutassam, mennyire függ tudásunk a természet adta képességeink helyes használatától, és milyen kevéssé függ velünkszületett elvektől, amelyekről hasztalan tételezik fel, hogy irányítók gyanánt élnek az egész emberiségben. Ha ott élnének, minden ember kényszerülne tudni őket, másképpen céltalanul volnának ott. Minthogy pedig nem minden ember ismeri, s nem is tudja őketmegkülönböztetni más, szerzett igazságoktól, nyugodtan következtethetjük, hogy nincsenek. 24. §. Az embereknek saját fejükkel kell tudniuk és gondolkodniuk Vajon aki így kétségbe vonja a velünkszületett elveket, milyen megrovást érdemel azoktól az emberektől, akik képesek lesznek ezt a tudás és a bizonyosság alapjai ellen íntézett támadásnak minősíteni - nem tudom. Magam legalábbis meg vagyok győződve, hogy az út, amelyet követtem, megfelel az igazságnak, s így azokat az alapokat biztosabbakká teszi. Bizonyos vagyok benne, hogy tárgyalásaimban nem tettem feladatommá sem azt, hogy elutasítsak, sem azt, hogy kövessek bármiféle tekintélyt. Egyetlen célom az igazság volt, és ahol csak vezetőül megjelent, gondolataim pártatlanul követték, tekintet nélkül arra, hogy vannak-e valakinek lábnyomai az utamon vagy nincsenek. Nem mintha nem volnék kellő tisztelettel mások véleményei iránt, de a legnagyobb hódolat az igazságnak jár. És remélem, nem gondolják fennhéjázásnak, ha azt mondom, talán nagyobb haladást tettünk volna az ésszerű és szemlélődő tudásban, ha azt a forrásnál, maguknak a dolgoknak meggondolásában keressük, és inkább saját gondolatainkat használjuk, mint a másokét arra, hogy az igazságokra rátaláljunk. Mert azt gondolom, ugyanolyan ésszerűen remélhetnénk, hogy más ember szemével lássunk, mint azt, hogy más ember értelmével ismerjünk. Amennyit az igazságból és az okokból magunk vizsgálunk és értünk meg, annyi bennünk a valóságos és igaz tudás. Más emberek véleményeinek elménkbe való beáramlása nem tesz bennünket egy jottányival sem tudósabbá, még ha történetesen igazak is. Ami másokban tudás volt, az bennünk csak csökönyösség, mert helyeslésünket csak tekintélyes nevek tiszteletéből adjuk fel, és az igazságoknak megértésére nem saját eszünket használjuk, mint tették azok a tekintélyek, amelyeknek ők hírnevüket köszönik. Aristotelés bizonyára tudós ember volt, de senki sem gondolta soha tudósnak csak azért, mert vakon magáévá tette és bátran továbbadta volna mások véleményét. És ha őt nem mások elveinek vizsgálat nélkül való elfogadása tette filozófussá, gondolom, alig fog ez filozófussá tenni másvalakit. A tudományokból mindenkinek annyija van, amennyit valóban tud és megért. Amit csupán elhisz vagy vakon átvesz, azok csak foszlányok, és bármilyen helyesek is az egészben, amelyhez hozzátartoznak, nem növelik méltó módon annak tőkéjét, aki összeszedi őket. Az ilyen kölcsönvett gazdagság olyan, mint a tündérpénz: bár arany volt abban a kézben, amelyből származott, csak száraz falevél és hulladék, mikor használatba kerül. 25. §. Honnan van a velünkszületett ideákra vonatkozó vélemény? Mikor az emberek valami olyan általános tételre akadtak, amelyben, mihelyt megértették, már nem lehetett kételkedni, rövid és könnyű út volt azt következtetni róla, hogy velünkszületett. Ha ezt egyszer elfogadták, ez felmentette á resteket a kutatás fáradalmától, megállította a kételkedők töprengését arra nézve, amit már egyszer velünkszületettnek minősítettek. Nem csekély előnnyel járt azok számára, akik mestereknek vagy tanítóknak tartották magukat és elvek elvévé tették azt, hogy az elveket nem szabad kétségbevonni. Mert ha egyszer meg volt állapítva az a tantétel, hogy vannak velünkszületett elvek, ez követőiket az elé a szükségszerűség elé állította, hogy 65
bizonyos tanításokat ilyenekül fogadjanak el. Ez pedig annyi volt, mint őket saját eszük és ítélőképességük használatától felmenteni és arra késztetni, hogy minden további vizsgálódás nélkül puszta szavaknak higyjenek. Ebben a vak hiszékenységben jobban voltak kormányozhatók és bizonyos fajta emberek számára hasznosíthatók, akiknek megvolt az ügyességük is, a hivataluk is arra, hogy irányítsák és vezessék őket. Nem csekély hatalmat ad az embernek a másik felett, ha megvan rá a tekintélye, hogy elveket diktáljon, kétségbevonhatatlan igazságokat tanítson, és mint mester, veleszületett elv gyanánt tüntesse fel tanítványa előtt azt, ami szándékát szolgálja. Pedig ha megvizsgálják, miképpen jutottak az emberek sok általános igazság megismeréséhez, azt találták volna, hogy azok az emberek elméjében magából a helyesen meggondolt dolgoknak mivoltából keletkeznek, és azoknak a képességeknek alkalmazásával jutottak tudomásunkra, amelyeket a természet úgy alkotott, hogy kellő módon végzett munkával az igazságokat felfoghassuk és megítélhessük. 26. §. Konklúzió A most következő fejtegetések célja megmutatni, miképpen jár el ebben a munkában az értelem. Miután előrebocsátottam, hogy amaz út megtisztításához, amely a felfogásom szerint egyedül igaz elvekhez vezet, azokhoz, amelyekre felépíthetjük mindazokat az eszméinket, amelyekkel saját megismerésünkre vonatkozólag rendelkezhetünk, szükséges volt számot adnom arról, hogy a velünkszületett elvekben mely okoknál fogva kételkedem. #s minthogy az ellenük szóló érvelések közül némelyek általánosan elfogadott véleményekből származnak, kénytelen voltam bizonyos dolgokat elfogadottaknak tekinteni. Ezt alig kerülheti el valaki, ha az a feladata, hogy kimutassa valamely tétel hamisságát vagy valószínűtlenségét. Az történik a vitairatokban, ami városok ostroma alkalmával, ahol - ha egyszer a talaj erős és az ütegek fel vannak állítva - nem kell kutatni, kitől kölcsönözték, kinek a tulajdonai, csak kellően alkalmasak legyenek a mindenkori szándék keresztülvitelére. De ennek az értekezésnek következő részében, amelyben - amennyire csak tapasztalásom és megfigyeléseim segíthetnek - egyöntetű és szilárd épületet akarok emelni, remélem, olyan alapra építek, amelyet nem lesz szükséges kölcsönzött vagy kunyorált fundamentumokon álló támoszlopokkal feldúcolni. Vagy legalábbis, ha légvárnak bizonyulna, törekedni fogok arra, hogy egészen egységes és összefüggő legyen. Ezért figyelmeztetem az olvasót, ne várjon tagadhatatlanul kényszerítő bizonyítékokat, hacsak nem adják meg nekem azt a kiváltságot, amelyet mások nem ritkán igénybe vesznek - hogy elveimet maguktól értetődőknek tekintik. Akkor, nem kétlem, bizonyítani is tudok. Minden, amit azoknak az elveknek érdekében mondok, amelyekből kiindulok, csak annyi, hogy igaz vagy nem igaz voltukat illetően csupán az emberek saját elfogulatlan tapasztalásaira és megfigyeléseire hivatkozom. És ez elegendő olyan ember számára, aki csak arra tart igényt, hogy őszintén és szabadon fejtse ki saját feltevéseit egy némileg homályba burkolt tárgyra vonatkozólag, és akinek nincs egyéb szándéka, mint az igazság pártatlan kutatása. MÁSODIK KÖNYV A7 IDEÁKRÓL, I. FEJEZET AZ IDEÁKRÓI, ÁLTALÁBAN ÉS EREDETÜKRŐL 1. §. Az idea a gondolkodás tárgya Minden ember tudatában van annak, hogy gondolkodik, és hogy gondolkodás közben elméje a benne levő ideákkal foglalkozik, tehát kétségtelen, hogy az ember elméjében különféle ideák vannak, olyasmik, mint amelyeket ezek a szavak fejeznek ki, fehérség, keménység, édesség, gondolkodás, mozgás, ember, elefánt, hadsereg, ittasság és egyebek. Elsősorban tehát azt kell kutatnunk, hogy az emberek miképpen jutnak hozzájuk. Tudom, hogy egy elfogadott tanítás szerint az embernek vannak veleszületett ideái, és létének első pillanatától fogva elméjére bélyegzett eredeti jegyeket hordoz. Ezt a véleményt már bőségesen átvizsgáltam. Azt hiszem, hogy amit erről az első könyvben mondottam, azt sokkal könnyebben elfogadják majd, ha kimutatom, honnan kaphatja az értelem a birtokában levő összes ideákat, és ezek miféle utakon és fokozatokon át kerülhetnek az elmébe; ebben pedig mindenkinek saját megfigyelésére és tapasztalására fogok hivatkozni. 2. §. Minden idea érzékelésből vagy eszmélődésből (reflexion) származik Tegyük fel tehát, hogy az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem végnélküli változatosságban? Honnan veszi mindehhez az észnek és a tudásnak anyagát? Erre egyetlen szóval felelek: tapasztalásból; ezen alapul minden tudásunk; és végeredményben ebből is származik. Külső, érzékelhető tárgyakra vagy elménk belső műveleteire irányított megfigyelésünk saját észrevevésünk és eszmélődésünk (reflexion) révén látja el értelmünket a gondolkodásnak mindezzel az anyagával. Ez tudásunk két forrása; minden birtokunkban levő és minden természetszerűleg birtokunkba vehető idea ezekből fakad. 66
3. §. Az érzékelés tárgyai: ideáink egyik forrása Először: érzékeink egyes érzékelhető tárgyakkal jutnak érintkezésbe, s a dolgokról az elmének különböző határozott észrevevéseket szállítanak ama különböző módoknak megfelelően, melyekkel a tárgyak rájuk hatnak; így jutunk a sárga, a fehér, a meleg, a hideg, a lágy, a kemény, a keserű, az édes ideáihoz és mindazokhoz az ideákhoz, amelyeket érzékelhető tulajdonságoknak nevezünk. Amikor ezekről azt mondom, hogy az érzékek szállítják őket az elmének, úgy értem, hogy az érzékek a külső tárgyakból szállítják az elmének azt, ami benne azokat az észrevevéseket kelti. A birtokunkban levő ideák legtöbbjének ezen gazdag forrását, amely teljesen érzékeinktől függ és rajtuk keresztül vezet az értelemhez, érzékelésnek nevezem. 4. §. Elménk műveletei : a másik forrásuk Másodszor: a másik forrás, amelyből a tapasztalás az értelmet ideákkal látja el, saját elménk bensőnkben végbemenő műveleteinek észrevevése, amikor az elme a birtokában levő ideákkal foglalkozik. Mihelyt az elme odáig jut, hogy ezekre a műveletekre eszmél és gondolkodik rajtuk, e műveletek az értelmet egy másik ideacsoporttal látják el; ezek az ideák külső dolgokból nem származhatnának. Ilyenek az észrevevés, gondolkodás, kételkedés, elhívés, okoskodás, tudás, akarás és elménknek összes különböző tevékenységei. Amikor ezeket tudatosítjuk és önmagunkban megfigyeljük, különálló ideák gyanánt fogadjuk őket értelmünkbe ugyanúgy, mint ahogyan az előbbieket az érzékeinkre ható testektől kaptuk. Ez az ideaforrás minden embernek egészen belső sajátja. Bár nem érzék, mert a külső tárgyakkal semmi dolga sincsen, mégis nagyon hasonló az érzékhez és eléggé helyes volna belső érzéknek nevezni. Azonban míg amazt a forrást érzékelésnek neveztem, emezt eszmélődésnek mondom, mert az ideák, amelyeket szolgáltat, kizárólag olyanok, aminőket az elme úgy szerez, hogy ráeszmél önmagában végbemenő saját műveleteire. finnek a tanulmánynak következő részében eszmélődésen (reflexion) tehát azt a tudomást érteném, amelyet az elme saját műveleteiről és azoknak mikéntjéről szerez, és amelynek következtében e műveletekről az értelemben ideák keletkeznek. Ez a kettő - ti. a külső, anyagi dolgok mint az érzékelés tárgyai, és saját elménk belső műveletei mint az eszmélődés (reflexion) tárgyai - szerintem az a kizárólagos kútforrás, amelyből összes ideáink erednek. A műveletek szót itt tág értelemben használom, beleértem nem csupán az elmének az ideákra vonatkozó tevékenységét, hanem bizonyos fajta szenvedőleges érzelmi állapotokat is, amelyek néha belőlük erednek, mint pl. valamely gondolatból fakadó elégedettséget vagy bántó érzést. 5. §. Minden ideánk e kettő közül az egyikből való Úgy látom, hogy az értelemben még csak a leghalványabban sem csillanhat fel olyan idea, mely nem e két forrás valamelyikéből származik. A külső tárgyak az elmét érzékelhető tulajdonságok ideáival látják el, ilyenek mindazok a különféle észrevevések, amelyeket a tárgyak bennünk keltenek; az elme pedig saját műveleteinek ideáival látja el értelmünket. Ha ezeket az ideákat, számos módozatukat, összetételeiket és viszonylataikat teljesen áttekintettük, azt találjuk majd, hogy előttünk van egész ideaállományunk, és hogy nincsen az elménkben semmi sem, ami ne ennek a két útnak valamelyikéről került volna oda. Vizsgálja meg akárki saját gondolatait, kutassa át értelmét, és aztán mondja meg nekem, vajon mindazok az eredeti ideák, amelyeket ott talált, egyebek-e, mint vagy érzékeink tárgyai, vagy az eszmélődés (reflexion) tárgyainak tekintett elmebeli műveletek. És akármekkora tudástömegről képzeli is, hogy elméjében lakozik, mihelyt szigorúan körülnéz, meglátja, hogy nincs az elméjében egyetlenegy idea sem, amelyet ne ennek a kettőnek valamelyike vésett volna be, bár talán végtelen változatossággal keverte és bővítette őket az értelem, amint ezt majd a következőkben meglátjuk. 6. §. Gyermekeken megfigyelhető Aki figyelmesen szemléli egy újszülött gyermek állapotát, annak kevés oka lesz azt gondolni, hogy bőségesen vannak felraktározva benne olyan ideák, melyek majd eljövendő tudásának válnak anyagává. Csak fokonkint telik meg ideákkal, és bár a szembeszökő és megszokott tulaj Bonságok már akkor bevésődnek, amikor még az emlékezet nem kezdte el az időnek és a rendnek lajstromázását, mégis gyakran oly későre marad, míg bizonyos szokatlanabb tulajdonságok ott megjelennek, hogy kevés olyan ember akad, aki ne tudna visszaemlékezni az ezekkel való megismerkedés kezdeteire. És ha érdemes volna, kétségtelenül tudnánk egy gyermeket úgy irányítani, hogy mire felnő, nagyon kevés, még a közönséges ideákból is kevés legyen a birtokában. De akik beleszülettek a világba, s akik szüntelenül és különféleképpen rájuk ható testekkel vannak körülvéve, azoknak az ideák változatos sokasága vésődik be már gyermeki elméjükbe, akár gondolnak vele, akár nem. Fény és színek szorgosan jelentkeznek mindenütt, ha nyitva marad a szem; hangok és bizonyos tapintható tulajdonságok sem mulasztják el, hogy szólongassák a hozzájuk tartozó érzékeket, és belépést követelnek az elmébe. De, gondolom, mégis könnyű lesz elfogadni, hogy ha egy gyermeket olyan helyen tartanánk, ahol mindaddig, amíg felnő, sohasem látna mást, mint fehéret és feketét, annak semmiféle ideája sem volna a vörösről vagy a zöldről, akárcsak annak, aki soha sem ízlelt osztrigát vagy ananászt, nem volna ideája ezekről a sajátos ízekről. 7. §. Ideákkal az emberek különbözőképen vannak ellátva ama különböző tárgyak szerint, amelyekkel érintkezésbe kerülnek Az emberek tehát kívülről aszerint jutnak több vagy kevesebb egyszerű ideához, hogy a tárgyak, amelyekkel érintkezésbe kerülnek, változatosak vagy kevésbé változatosak-e; belülről, elméjük műveleteiből pedig aszerint, 67
hogy azokon többet vagy kevesebbet eszmélődnek-e. Mert, habár annak, aki elméjének műveleteit szemléli, azokról csakis tiszta és világos ideái lehetnek, mégis, hacsak nem irányítja rájuk gondolatait és figyelmesen nem vizsgálja őket, nem lesz elméjének minden műveletéről és mindarról, ami ott észlelhető, tisztább és világosabb ideája, mint volna valamely tájképről vagy egy órának részeiről és mozgásairól részletes ideája annak, aki nem fordítja ezek felé tekintetét és nem vizsgálja figyelemmel minden részüket. A kép vagy az óra lehet úgy elhelyezve, hogy útjába kerüljön akár mindennap. Mégis csupán zavaros ideája lesz azoknak alkotórészeiről mindaddig, míg valamennyit figyelmesen és részletesen meg nem vizsgálta. 8. §. Az eszmélődés (reflexion) ideái későbbiek, mert figyelmet igényelnek Ebből látjuk be, miért marad a legtöbb gyermeknél olyan későre, hogy saját elméjének műveleteiről ideái legyenek, és miért vannak emberek, akiknek egész életükben sincs e műveletek legnagyobb részéről tiszta vagy tökéletes ideájuk. Mert bár ezek a műveletek szüntelenül folynak, mégis - mint felszínes látványok - nem gyakorolnak elég mély benyomást ahhoz, hogy az elmében tiszta, világos, tartós ideákat hagyhassanak mindaddig, míg az értelem befelé nem fordul, önmagára nem néz, saját műveleteire nem eszmél és azokat szemlélődése tárgyává nem teszi. A gyermeket, amikor először kerül a világba, új tárgyak egész sokasága veszi körül, amely érzékei állandó szólítgatásával az elmét folytonosan maga felé vonja, hiszen új észrevételre való törekedése hajlamossá teszi őt arra, hogy gyönyörködjék az egymást felváltó tárgyak változatosságában. Így az első évek rendesen arra fordítódnak, s azzal telnek el, hogy kifelé nézünk. Az ember dolga ezekben az években az, hogy megismerkedjék azzal, ami kívül található; és mert külső érzékleteknek állandó figyelésében nő fel, ritkán van megfontoltabb bepillantása arra, ami benne magában végbemegy, amíg érettebb korba nem jut; némelyeknek pedig alig lesz valaha is. 9. §. A léleknek akkor kezdenek ideái lenni, amikor elkezd észrevenni Azt kérdezni: mikor kezdenek az embernek először ideái lenni, annyi, mint azt kérdezni, mikor kezd az ember először észrevenni, mert ideát kapni és észrevevést kapni egy és ugyanaz. Van egy vélemény, tudom, mely szerint a lélek mindig gondolkodik, és mindaddig, amíg létezik, állandóan ott vannak benne az ideák tényleges észrevevései; és hogy a tényleges gondolkodás a lélektől éppen olyan elválaszthatatlan, mint a testtől a tényleges kiterjedés. Ha ez igaz, akkor kutatni valamely ember ideáinak kezdődését annyi, mint kutatni, mikor kezdődik a lelke. Mert eszerint a lélek és ideái, akárcsak a test és kiterjedése, egy és ugyanabban az időben kezdődnének. 10. §. A lélek nem mindig gondolkodik ; ez bizonyítékokra szorul Annak a kérdésnek megvitatását, vajon a lélekről azt kell-e feltételeznünk, hogy megvan már a szervezet első kezdeteit megelőzőleg, vagy hogy azzal egyidejűleg, avagy bizonyos idővel később kezdődik-e, rábízom azokra, akik ebben a tárgyban tájékozottabbak. Én, bevallom, azok közé az eltompult lelkek közé tartozom, akik nem veszik észre, hogy ideákat mindig szemlélnének, sem a lélekre nézve nem tudják semmivel sem szükségesebbnek vélni azt, hogy mindig gondolkodjék, mint a testre nézve azt, hogy mindig mozogjon. Ideák észrevevése felfogásom szerint ugyanaz a léleknek, mint a mozgás a testnek, nem lényege, hanem egyik művelete. Tehát a lélek bármennyire sajátos tevékenységének tekintjük is a gondolkodást, mégsem kell azt is feltenni, hogy a lélek mindig gondolkozik, mindig tevékeny. Ez talán a dolgok végtelen alkotójának és fenntartójának kiváltsága, aki sohasem szunnyad, se nem alszik, de erre nem jogosult egyetlen véges lény sem, legalábbis az ember lelke nem. Tapasztalásból tudjuk: némelykor gondolkodunk, és ebből vonjuk le azt a tévedhetetlen következtetést, hogy van bennünk valami, ami gondolkodni képes. De hogy ez a szubsztancia örökösen gondolkodik-e, vagy nem, arról csak annyiban lehetünk biztosítva, amennyiben a tapasztalás tájékoztat bennünket. Mert azt mondani, hogy a tényleges gondolkodás a léleknek lényege és tőle elválaszthatatlan, annyi mint azt, ami kérdéses, bizonyítottnak venni, nem pedig ésszerűen megokolni. Pedig erre van szükség, ha a fenti kijelentés nem önmagában evidens. De annak eldöntése céljából, hogy ez: a lélek mindig gondolkozik, vajon önmagában evidens tétel-e, amelyet első hallásra mindenki helyesel - az emberiségre hivatkozom. Kétséges, vajon gondolkoztam-e egész éjszaka vagy nem. Minthogy a kérdés tényre vonatkozik, ha bizonyíték gyanánt hipotézist hoznak éppen arra nézve, ami maga a vitatandó, ezzel a bizonyítandót bizonyítottnak veszik. Ilyenképpen bármit be lehet bizonyítani, elég feltételeznem,. hogy amíg az ingája ketyeg, addig minden óra gondolkodik, s ezzel kielégítően és kétségen felül bizonyítottam, Hogy az órám egész éjjel gondolkodott. De aki nem akarja megcsalni magát, annak tényekre kell építenie hipotézisét, érzékelhető tapasztalásból kell azt merítenie és nem tételezni fel tényt hipotézise kedvéért, vagyis csak azért, mert ő így véli. Az ilyen bizonyításmód mindössze annyi, hogy én szükségképpen egész éjjel gondolkodom, mert valaki más föltételezi, hogy mindig gondolkodom, bár én magam nem veszem észre, hogy mindig gondolkodom. De az olyan emberek, akik véleményeikbe szerelmesek, nemcsak hogy föltételezik azt, ami kérdéses, hanem valótlan tényeket is hoznak fel. Miféle más módon tehetné valaki is végkövetkeztetésemmé azt hogy valamely dolog nincs, mert azt alvás közben nem érzékeljük? Nem azt mondom én, hogy az emberben nincs lélek, mert alvás közben nem tud róla, hanem azt mondom, hogy akár ébren van, akár alszik, nem gondolkodhatik anélkül, hogy ne tudna róla. Az pedig, hogy tudjunk róla, semmi máshoz nem szükséges, mint a gondolkodásunkhoz. Ehhez azonban szükséges, és mindig is szükséges lesz, amíg nem leszünk képesek gondolkodni anélkül, hogy tudnánk róla. 68
11. §. Nem mindig van ennek tudatában Megengedem, hogy az ébren levő emberben a lélek soha sincsen gondolat nélkül, mert ez az ébrenlét feltétele; de hogy vajon az álomtalan alvás nem az egész embernek, mind az elmének, mind a testnek állapota-e, azt érdemes volna az ébren levő embernek meggondolnia. Mert nehéz felfogni, hogy bármiféle dolog is gondolkodjék és ne tudjon róla. Ha az alvó emberben a lélek gondolkodik anélkül, hogy az illető tudna róla, azt kérdezem, vajon az ilyen gondolkodás alatt van-e élvezete vagy fájdalma, képes-e boldogságra vagy boldogtalanságra? Bizonyos vagyok benne, hogy nem képes, semmivel sem képesebb, mint az ágya vagy a föld, ahol fekszik. Mert boldognak vagy boldogtalannak lenni anélkül, hogy tudnánk róla, előttem teljesen tarthatatlan és lehetetlen. Ha pedig lehetséges, hogy mialatt a test alszik, azalatt a léleknek meglegyenek a maga gondolatai, örömei, érdeklődései, saját külön élvezetei vagy fájdalmai, amelyekről az alvó ember nem tud, s amelyekben nem osztozik - akkor bizonyos, hogy az elaludt Sókratés és az ébren levő Sókratés nem ugyanaz a személy, hanem a lelke, amikor alszik, és Sókratés, a testből és lélekből álló ember, amikor ébren van, két személy. Mert az ébren levő Sókratés nem tud róla, vagy nem törődik vele, hogy milyen boldogságban vagy milyen szenvedésben van a lelke; ezeket, míg ő alszik, az a lélek egymaga érzi anélkül, hogy Sókratés abból bármit is észrevenne. Nem tud róla többet, mint egy sohasem látott indiai ember boldogságáról vagy szenvedéséről. Mert ha egészen kikapcsoljuk cselekvéseink, érzékeléseink, különösen élvezeteink és fájdalmaink tudatát, és azt az érdeklődést, amely ezt a tudatot kíséri, nehéz lesz felismernünk, miben keressük a személy azonosságát. 12. §. Ha az alvó ember gondolkodik, anélkül, hogy tudná, akkor az alvó és az ébren levő ember két személy Egészséges alvás közben, mondják ezek az emberek, a lélek gondolkodik. Miközben gondolkodik és észrevesz, bizonyára képes ráeszmélni örömökre és bajokra ugyanúgy, mint bármely más észrevevésekre, és saját észrevevéseiről szükségképpen tudnia kell. De mindez egészen külön él benne. Világos, hogy az alvó ember mindezeknek nincs tudatában. Tegyük fel, hogy Kastór lelke alvás közben viszszavonult testétől - ez nem lehetetlen föltevés azoknak az embereknek, akikkel itt dolgom van, és akik oly nagylelkűen megengedik minden más állatnak a gondolkodó lélek nélkül való életet. Ezek az emberek tehát nem ítélhetik lehetetlenségnek vagy ellentmondásnak, hogy a test lélek nélkül éljen; sem azt, hogy a lélek tovább megmaradjon és gondolkozzék, hogy legyenek észrevevései, sőt boldogságról vagy boldogtalanságról szóló észrevevései a test nélkül is. Tegyük fel tehát, amint mondom, hogy Kastór lelke alvás közben a testétől el van választva és külön gondolkodik. Tegyük fel azt is, hogy gondolkodása színhelyéül egy másik ember testét választja, például Polluxét, aki éppen lélek nélkül alszik. Ha Kastór lelke tud gondolkozni, miközben Kastór alszik, és erről Kastór sohasem tud, akkor nem számít, miféle helyet választ arra, hogy ott gondolkodjék. Itt van tehát két embernek két teste, közöttük csak egy lélekkel, amelyről most feltesszük, hogy felváltva alszik és éber; s hogy a lélek még gondolkodik az ébren levő emberben, de erről az alvó ember sohasem tud, a legkevésbé sem veszi észre. Most azt kérdezem, vajon Kastór és Pollux így, csak egyetlenegy lélekkel - mely gondolkodik és észrevesz az egyikben, de erről a másik sohasem tud és nem is törődik vele - nem ugyanannyira különálló két személy-e, mint Kastór és Héraklés? vagy mint Sókratés és Platón volna? És vajon nem lehet-e az egyik nagyon boldog, a másik nagyon boldogtalan? Ugyanezzel a megokolással mondom, hogy az embert és a lelket két személlyé teszik azok, akik a lelket külön gondolkoztatják olyasmiről, amiről az ember maga nem tud. Mert azt felteszem, hogy senki sem fogja a személynek azonosságát abban keresni, hogy a lélek pontosan ugyanazokkal az anyagrészecskékkel legyen egyesítve. Ha az azonossághoz erre volna szükség, akkor testünk részecskéinek szakadatlan jövés-menésében lehetetlen volna, hogy bárki is ugyanaz a személy maradjon két napig vagy akár két egymásra következő pillanatig. 13. §. Az álmodás nélkül alvókat lehetetlen meggyőzni arról, hogy gondolkodnak Így azt gondolom, hogy minden álmos fejbiccentés megrendíti azoknak tanítását, akik azt állítják, hogy a lélek mindig gondolkodik. Legalábbis azokat, akik mindig álomtalanul alusznak, sohasem lehet meggyőzni arról, hogy gondolataik néha óraszámra jönnek-mennek anélkül, hogy ők tudomást vennének róluk; ha pedig ebből az alvó szemlélődésből felébresztik és így tetten érik őket, semmiképp sem tudnak beszámolni róla. 14. §. Hasztalan emlegetik azt, hogy az emberek álmodnak anélkül, hogy emlékeznének rá Talán azt fogják mondani, hogy a lélek még a legmélyebb alvás közben is gondolkodik, de az emlékezet azt nem őrzi meg. Azt, hogy az alvó ember lelke egyik pillanatban gondolkodással legyen elfoglalva és a következő pillanatban az ébren levő emberben már semmire ne emlékezzék, ne legyen képes felidézni mindazokból a gondolatokból egy jottányit sem, nagyon nehéz megérteni, és a puszta állításnál valami jobb bizonyítékra szorulna, ha el akarnánk hitetni. Mert minden további megokolás nélkül, egyszerűen csak azért, mert mondották neki, ki képzelhetné, hogy az emberiség legnagyobb része egész életében mindennap órák hosszat gondol valamire, amiből, még ha e gondolkodásának kellős közepén intéznek is kérdést hozzá, egyáltalán semmire sem emlékezik? Azt hiszem, a legtöbb ember alvásának nagy részét álmodás nélkül tölti el. Ismertem egyszer egy embert, akit tudósnak neveltek és nem volt rossz emlékezete, s aki elbeszélte nekem, hogy soha életében nem álmodott, míg meg nem kapta azt a lázbetegséget, amelyből éppen akkortájt, életének huszonötödik vagy huszonhatodik évében gyógyult ki. Azt hiszem, a világ több ilyen példát is szolgáltatna; legalábbis mindenki találhat ismerősei között elég olyan egyént, akik álmodás nélkül töltik legtöbb éjszakájukat. 15. §. E feltevés szerint az alvó ember gondolatainak a legésszerűbbeknek kellene lenniük 69
Gyakran gondolkodni és abból még a következő pillanatig sem őrizni meg soha semmit - a gondolkodásnak nagyon haszontalan fajtája. A gondolkodás ilyen állapotában a lélek csak nagyon kevéssé múlja felül - ha egyáltalán felülmúlja - a tükör állapotát. Ez folytonosan képek vagy ideák sokaságát fogadja be, de nem őriz meg belőlük egyet sem. Képei eltűnnek, megsemmisülnek, még nyomuk sem marad. A tükör nem jobb az ilyen ideáknak, mint a lélek az ilyen gondolatoknak. Talán azt mondják majd, hogy az ébren levő ember a test anyagiasságát veszi igénybe és használja fel a gondolkodásban, és hogy a gondolatok emlékeit azok az agyra gyakorolt bejegyzések tartják fenn, azok a nyomok, amelyeket ott a gondolkodás hagyott. De a léleknek abban a gondolkodásában, amelyet az alvó ember nem vesz észre, a lélek külön gondolkodik, és mert nem használja a testnek szerveit, nem is hagy bennük nyomokat, és következőleg emléket sem hagy az ilyen gondolatokról. Hogy ne említsem újból a két külön személy képtelenségét, amely ebből a feltevésből ered, még azt válaszolom, hogy amennyiben az elme bármely ideát képes befogadni és szemlélni a test igénybevétele nélkül, úgy ésszerű arra következtetni, hogy azt az ideát meg is tudja tartani a test segítségül vétele nélkül, máskülönben a léleknek vagy bármely különálló szellemnek kevés előnye származnék a gondolkodásból. Ha saját gondolatairól nincsen emlékezete; ha nem teheti el használatára és nem képes alkalomadtán előhívni őket; ha nem tud visszagondolni arra, ami elmúlt, és nem tudja hasznát venni korábbi tapasztalatainak, okoskodásainak, szemlélődéseinek - akkor minek gondolkodik? Akik a lelket ilyen értelemben tartják gondolkodó valaminek, azok nem teszik az sokkal nemesebb dologgá, mint azok, akiket ők maguk elítélnek amiért a lelket csupán az anyag legfinomabb részeinek tekintik Porba írt betűk, amelyeket az első szélfúvás eltöröl; atomhalmazra vagy életszellemekre gyakorolt benyomások, szakasztott olyan hasznosak és az alanyt ugyanolyan kiválónak minősítik, mint a gondolkodásba belesemmisülő lélek gondolatait, amelyek, ha egyszer elröppennek, elmentek örökre, és semmi emlékezést nem hagynak maguk után. A természet sohasem alkot kiváló dolgokat középszerűségekért vagy hasztalanul: és alig képzelhető, hogy a mi végtelenül bölcs teremtőnk olyan csodálatraméltó képességet, mint a gondolkodás, azt a képességet, amely a legközelebb áll az ő felfoghatatlan lényének kiválóságához, engedné ittlétünknek legalább negyedrészében oly lustán és értéktelenül használni, hogy állandó gondolkodás mellett a lélek egyetlenegy gondolatára se emlékezzék, és semmi jót ne tehessen vele magának vagy másoknak, sem hasznára ne lehessen vele a teremtés bármely más részének. Ha megvizsgáljuk ezt, úgy hiszem, még a tompa és érzéketlen anyag mozgását sem látjuk sehol a természetben ilyen kevéssé kihasznált és ilyen teljességgel elvetett állapotban. 16. §. E feltevés szerint a lélekben olyan ideáknak is lenni kellene, amelyek nem származnak sem érzékelésből, sem eszmélődésből (reflexion), s ennek semmi jele nincsen Az igaz, hogy némelykor, mialatt alszunk, vannak észrevevéseink, amelyeknek emlékét megőrízzük. De hogy ezek legnagyobbrészt milyen hóbortosak és összefüggéstelenek, mily kevéssé felelnek meg egy eszes lény tökéletességének, rendjének, ezt azoknak, akik az álmokat ismerik, nem kell mondanom. Nagyon szeretném, ha felvilágosítanának arról, hogy vajon a lélek, amikor külön és a testtől úgyszólván elválasztva gondolkodik, kevésbé ésszerűen tevékenykedik-e, mint amikor a testtel összekapcsolt vagy nem? Ha az így elkülönített gondolatokban kevésbé ésszerű, akkor ezeknek az embereknek azt kell mondaniuk, hogy a lélek ésszerű gondolkodása tökéletességét a testnek köszöni; ha nem, akkor csodálatos, hogy álmaink legnagyobbrészt olyan felületesek és esztelenek, és hogy a lélek nem tart meg semmit a maga ésszerűbb magánbeszélgetéseiből és elmélkedéseiből. 17. §. Ha gondolkodom anélkül, hogy magam tudnék róla, senki más sem tudhat róla Szeretném, ha azok, akik olyan merészen állítják, hogy a lélek mindig ténylegesen gondolkozik, azt is megmondanák, mely ideák vannak a gyermek lelkében a testtel való egyesülése előtt vagy annak pillanatában, még mielőtt érzékelés útján bármiféle ideákat nyert volna. Az alvó ember álmai, úgy látom, mind az ébren levő ember ideáiból vannak összeállítva, bár ezek legnagyobbrészt esetlenül kapcsolódnak. Különös, hogy a lélek, ha vannak saját ideái, amelyek nem érzékelésből vagy eszmélődésből (reflexion) származtak (aminthogy ennek lennie kell, ha gondolkozik, mielőtt a testtől bármi benyomást kapott volna), a maga külön gondolkodásaiban (amelyek annyira különállóak, hogy maga az ember nem veszi észre őket) ezen ideák közül egyetlenegyet sem tart meg - még felébredésének pillanatában sem -, és nem örvendezteti meg az embert új felfedezésekkel. Ki találhatja ésszerűnek azt, hogy a léleknek alvás alatti visszavonultságában óraszámra legyenek gondolatai és mégse világítson rá soha egyikre sem amaz ideák közül, amelyeket nem érzékelésből vagy eszmélődésből (reflexion) vett; vagy legalábbis nem őrzi meg az emlékét egynek sem, csupán azokét, amelyekre a test adott alkalmat, és így kevésbé természetszerűek a szellem számára? Különös, hogy a lélek egész emberéleten át egyetlenegyszer sem idézi fel ezeket a tisztára veleszületett gondolatokat és azokat az ideákat, melyek megvoltak benne, amikor még a testtől nem kölcsönzött semmit, hogy sohasem hoz az ébren levő ember elé egyetlen más ideát sem, mint amelyiken rajta van a lelket magábazáró edény íze, és amelyek nyilvánvalóan ebből a testtel való egyesültségből erednek. Ha a lélek mindig gondolkodik, és így vannak ideái, amelyek az egyesülés előttről valók, vagy legalábbis azelőttről, hogy a testtől bármit is kapott volna, akkor egyéb nem tételezhető fel, mint az, hogy alvás közben a benne született ideákra emlékezik; és ebben a testtel való közlekedéstől tartózkodó visszavonultságában, miközben magától gondolkodik, legalábbis olykor azok a természetesebb és vele rokon ideák foglalkoztatják, amelyek már megvoltak benne, és sem a testétől, sem az ideákon végzett elmebeli műveleteiből nem származtak. Ha az ébren levő ember ezekre sohasem emlékezik, akkor ebből a hipotézisből vagy arra kell következtetnünk, hogy a lélek 70
emlékezik olyasmire, amire az ember nem, vagy pedig arra, hogy az emlékezet csak a testtől származó ideákra vagy az elmének ezeken végezett műveleteiből származó ideákra terjed ki. 18. §. Miképp tudja valaki is, hogy a lélek mindig gondolkodik? mert ha ex nem magától értetődő kijelentés, akkor bizonyítékra van szüksége Annak is nagyon örülnék, ha megtudhatnám ezektől az emberektől, akik oly bátran kijelentik, hogy az emberi lélek - vagy ami ugyanaz, az ember - mindig gondolkodik, miképpen jutnak ennek tudomására; sőt, miképpen tudják meg, hogy sajátmagok gondolkodnak, mikor azt sajátmaguk nem veszik észre. Attól tartok, hogy ez annyi, mint bizonyosnak lenni bizonyítékok nélkül és tudni észrevevés nélkül; gyanítom, hogy ez csak valami zavaros eszme, amelyet egy hipotézis alátámasztása érdekében vallanak; és nem azok közül a világos igazságok közül való, amelyek elfogadására vagy evidenciájuk kényszerít bennünket, vagy amelyekről közönséges tapasztalás bizonyítja, hogy ezeket tagadni szemérmetlenség. Mert a legtöbb, ami erről mondható, ennyi: lehetséges, hogy a lélek mindig gondolkodik, de azt nem mindig tartja meg emlékezetében; én pedig azt mondom, ugyanennyire lehetséges, hogy a lélek nem gondolkodik mindig; és sokkal valószínűbb, hogy olykor nem gondolkodik, mint az, hogy gyakran hosszú ideig folytonosan gondolkodik, s a következő pillanatban nem tudja, hogy gondolkodott. 19.§. Nagyon valószínűtlen az, hogy valaki gondolkodással legyen elfoglalva és a következő pillanatban már semmit se tudjon belőle Feltételezni, hogy a lélek gondolkodik, az ember pedig ezt nem veszi észre, ez - amint mondottuk - annyi, mint egy emberből két személyt csinálni: és ha jól meggondoljuk ezeknek az embereknek beszédmódját, az a gyanúnk támad, hogy így is tesznek. Mert akik azt mondják, hogy a lélek mindig gondolkozik, azok, amennyire én emlékszem, sohasem mondják, hogy az ember mindig gondolkozik. Gondolkozhatik a lélek, és az ember nem? Vagy gondolkodhatik-e az ember -anélkül, hogy tudna róla? Ez talán sokakban az értelmetlen beszéd gyanúját keltené. Ha azt mondják, hogy az ember mindig gondolkodik, de nem mindig tud róla, ugyanígy azt is mondhatják, hogy a test kiterjedt, de nincsenek részei. Mert teljességgel ugyanannyira érthető, hogy a test kiterjedt anélkül, hogy részei volnának, mint az, hogy valami gondolkozik anélkül, hogy tudna róla vagy észrevenné, hogy gondolkozik. Akik így beszélnek, azok azt is ugyanennyi joggal mondhatják - ha hipotézisükhöz szükséges -, hogy az ember mindig éhes, csak nem mindig érzi: noha az éhség éppen magában ebben az érzetben áll, mint ahogyan a gondolkodás abban áll, hogy tudjuk, hogy gondolkodunk. Ha azt mondják, hogy az ember mindig tud arról, hogy gondolkozik: azt kérdezem, honnan tudják? A tudat annak észrevevése, ami az ember saját elméjében megy végbe.Észreveheti-e más ember, hogy én valaminek tudatában vagyok, ha magam nem veszem észre? Egyetlen embernek tudása sem lépheti túl itt tapasztalását. Ébressz fel egy embert mély álmából és kérdezd meg, mire gondolt ebben a pillanatban? Ha ő maga nem tud semmiről, amire akkor gondolt, akkor kiváló gondolatolvasónak kell lennie annak, aki biztosíthatja, hogy mégis gondolkozott. Nem biztosíthatná még több joggal arról, hogy nem is aludt? $z valami filozófián túli dolog; és nem lehet kevesebb, mint kinyilatkoztatás az olyan közlés, mely másvalaki számára gondolatokat fedez föl az én elmémben, amikor én magam nem találhatok ott egyet sem. Ugyancsak átható látással kell rendelkezniük azoknak, akik biztossággal látják, hogy gondolkozom, amikor azt magam észrevenni nem tudom, és ki is jelentem, hogy nem gondolkodom. Mégis látható, hogy kutyák és elefántok nem gondolkoznak, pedig annak minden elképzelhető bizonyítékát adják, kivéve azt az egyet, hogy meg is mondanák nekünk. Valaki azt gondolhatná, hogy ez már a Rózsakereszteseknél is tovább megy egy lépéssel; mert könnyebb magunkat láthatatlanná tenni mások számára, mint más gondolatát, amely az illetőnek nem látható, láthatóvá tenni magunk számára. De ez nem egyéb, mint a lelket úgy definiálni, hogy „szubsztancia, mely mindig gondolkodik", és az ügy el van intézve. Ha az ilyen meghatározásnak csak valamelyes tekintélye is lehet, akkor nem tudom, mi egyébre volna használható, mint arra, hogy sok embert meggyanúsítson azzal, hogy egyáltalán nincsen lelke, minthogy életének jó része gondolkodás nélkül telik el. Mert egyetlen előttem ismeretes meghatározás, sem semmiféle szektának feltevései nem elég erősek arra, hogy megdöntsék az állandó tapasztalást, és talán az észrevevésünk határain túlmenő tudás színlelése okoz a világban annyi lármát és vitatkozást. 20. §. Nincs idea máshonnan, mint érzéklésből vagy eszmélődésből (reflexion), ex világos, ha gyermekeket figyelünk meg Nem látok tehát semmi okot annak elhívésére, hogy a lélek gondolkoznék, mielőtt az érzékek ellátták volna ideákkal, amelyekről gondolkozzék. Amint az ideák szaporodnak és rögzítődnek, a gyakorlat révén a gondolkodóképesség minden vonalon j avul, valamint később, emez ideák összetételével és a léleknek saját működéseire irányuló eszmélődésével (reflexion) a raktár tovább nő, egyre könnyebb lesz emlékezni, képzelni, okoskodni és a gondolkodás egyéb módozatait gyakorolni. 21. §. A gyermek állapota anyja méhében Aki rászánja magát, hogy megfigyelésből és tapasztalásból tájékozódjék, és ne tegye saját hipotéziseit a természet szabályává, az az újszülöttben valami sok gondolkodáshoz szokott léleknek kevés jelét fogja találni, és még kevesebb jelét bármiféle okoskodásnak. Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy eszes lélek annyit gondolkodjék és mégse okoskodjék egyáltalán. És aki meggondolja, hogy az újszülött gyermekek Idejük legnagyobb részét alvásban töltik, alig vannak ébren, de ha vagy éhség kívánja az emlőt, vagy valami fájdalom (minden érzet között a legkellemetlenebb), vagy a testre gyakorolt valamely heves benyomás arra kényszeríti az 71
elmét, hogy észleljen és odafigyeljen, aki, mondom, ezt meggondolja, talán okot talál annak elképzelésére, hogy az anyaméhben élő magzat állapota nem nagyon különbözik a növényi állapottól; idejének legnagyobb részét észrevevés, gondolkodás nélkül tölti; nagyon kevéssé tevékeny, csak alszik olyan helyen, ahol nem kell élelmet keresnie, ahol mindig egyformán lágy és közel egyforma hőmérsékletű folyadékkal van körülvéve; ahol nincs a szem számára fény, a lezárt fül a hangokra nem nagyon érzékeny, és ahol oly kevés vagy semmi a tárgyak változatossága vagy módosulása, mely tevékenységre bírhatná az érzékeket. 22. §. Az elme annyiban gondolkodik, amennyiben erre a tapasztalásból anyagot kap Kövessünk egy gyermeket születésétől kezdve, figyeljük meg az idő okozta módosulásokat, azt találjuk, hogy amint az elmét az érzékek egyre jobban és jobban ellátják ideákkal, az mindig éberebbé és éberebbé válik. Annál többet gondolkodik, minél több gondolnivaló anyaga van. Bizonyos idő múlva kezdi ismerni a leginkább megszokott tárgyakat, amelyek így tartós benyomást gyakoroltak rá. Fokozatosan megismeri azokat az egyéneket, akikkel naponta érintkezik és az idegenektől megkülönbözteti őket. $z a jele és következménye annak, hogy kezdi megtartani és megkülönböztetni az ideákat, amelyeket neki az érzékek szállítanak. Így megfigyelhetjük, hogy az elme ezekben fokról fokra hogyan tökéletesedik, hogyan halad képességei gyakorlásában, nevezetesen ideáinak bővítésében, összetevésében, elvonatkoztatásában, a róluk való okoskodásokban és a mindezeken való eszmélődésben (reflexion); minderről később alkalmunk lesz bővebben szólani. 23. §. Az embernek akkor kezdenek ideái lenni, mikor először van érzete. -- Mit jelent az érzet? Ha most azt a kérdést vetjük fel: mikor kezdenek az embernek ideái lenni? - erre, azt hiszem, a helyes válasz ez: amikor először van érzete. Mert ha, amint látszik, az elmében semmiféle idea nincsen addig, míg az érzékek ideákat oda nem küldöttek, akkor megértem, hogy az értelemben az ideák egykorúak az érzékeléssel; ez pedig az emberi test valamely részében keltett olyan benyomás vagy mozgás, amely az értelemben bizonyos észrevevést támaszt. Ugy látszik, hogy ezeken a külső tárgyak által érzékeinkre gyakorolt benyomásokon használódik az elme először olyan műveletekre, mint amelyeket észrevevésnek, visszaemlékezésnek, meggondolásnak, okoskodásnak stb. nevezünk. 24. §. Minden tudásunk eredete Idővel az elme odáig jut, hogy ráeszmél az érzékeléssel szerzett ideákon végzett saját műveleteire és ezzel új ideaegyüttest halmoz fel magában; ezeket az eszmélődés (reflexion) ideáinak nevezem. A benyomások, amelyeket érzékeinkre külső, az elmén kívül levő tárgyak gyakorolnak, és az elme saját műveletei, melyek az ő belső, saját erőiből folynak, és amelyek, ha rájuk eszmélünk, szintén szemlélődésének tárgyaivá válnak, ezek adják - amint mondtam minden tudás eredetét. Így az emberi intellektusnak első képesség az, hogy az elme alkalmas a reá gyakorolt benyomások befogadására vagy az érzékeken át, a külső tárgyaktól eredőleg, vagy saját műveletei révén, mikor azokon eszmélődik. Ez az embernek első lépése bármely dolog felfedezése felé, és az a talapzat, amelyre mindazok a fogalmak épülnek, amelyekkel ezen a világon természetszerűleg valaha is rendelkezni fog. Mindazok a fenséges gondolatok, amelyek a fellegeket járják és eljutnak az egek magasságáig, itt kezdődnek és itt gyökereznek. Mindazokon a tág területeken, amelyeket az elme bejár, azokban a messzemenő spekulációkban, amelyekkel oly magasra látszik szállani, jottányit sem mozdul azokon az ideákon túl, amelyeket szemlélődése tárgyául az érzékelés vagy az eszmélődés (reflexion) szolgáltatott. 25. §. Az egyszerű ideák befogadásában az értelem nagyobbrészt passzív Az értelem e részben csupán passzív; és hogy minden körülmények között ezek lesznek-e a tudás kezdetei vagy nyersanyaga, az már nincsen az értelem hatalmában. Mert érzékeink tárgyai közül sok ránk erőszakolja a hozzájuk tartozó ideákat, akár tetszik nekünk, akár nem. Elménk műveletei pedig nem hagynak bennünket maguknak ezeknek a műveleteknek legalábbis bizonyos homályos eszméi nélkül. Egyetlen ember sem maradhat teljes tudatlanságban arra nézve, hogy mit művel, mikor gondolkozik. Mikor ezek az egyszerű ideák elménkbe hatolnak, ha már egyszer benyomultak, az értelem többé nem utasíthatja vissza, sem el nem változtathatja, sem ki nem törülheti őket, és nem is készíthet újakat, mint ahogy a tükör nem utasíthatja vissza, sem meg nem változtathatja, sem ki nem törülheti azokat a képeket vagy ideákat, amelyeket az elébe álított tárgyak benne létrehoznak. Minthogy a bennünket körülvevő testek különbözőképpen érintik szerveinket, az elme kénytelen befogadni ezeket a benyomásokat, és nem kerülheti el a velük kapcsolatos ideák észrevevését. II. FEJEZET
AZ EGYSZERÜ IDEÁKRÓI, 1. §. Nem összetett jelenségek Tudásunk természetének, módjának és terjedelmének minél jobb megértése céljából a birtokunkban levő ideákat illetően egy dolgot kell gondosan megfigyelnünk: azt, hogy közülük némelyik egyszerű és némelyik összetett. Habár azok a tulajdonságok, amelyek érzékeinket illetik, magukban a dolgokban annyira egyesültek, összevegyültek, hogy semmi elkülönülés, semmi távolság nincs közöttük, mégis világos, hogy az ideák, melyeket az elmében keltenek, az érzékeken át egyszerű, keveretlen állapotban lépnek be oda. Mert bár a látás és a tapintás ugyanarról a tárgyról ugyanabban az időben különböző ideákat vesz fel, az ember egyszerre lát mozgást és színt, a kéz ugyanabban a viaszdarabban lágyságot és meleget érez; de az ugyanabban az alanyban egyesített egyszerű ideák mégis ugyanoly tökéletesen különállók, mint azok, amelyek különböző érzékeken át futnak be. A hidegség 72
és a keménység, amelyet az ember egy darab jégen érez, az elmében éppen olyan különálló ideák, mint a liliom illata és fehérsége vagy a cukor íze és a rózsa illata. Semmi sem lehet világosabb az ember számára, mint ezeknek az egyszerű ideáknak tiszta és világos észrevevése. Mindegyik összetétel nélkül való, nem tartalmaz semmi egyebet, mint az elmében egy egynemű megjelenést vagy felvételt, és különböző ideákká nem szedhető széjjel. 2. §. Az elme sem nem alkothatja, sem el nem pusztíthatja őket Ezeket az egyszerű ideákat, minden tudásunk nyersanyagát, az elmének csupán az imént említett két forrása sugalmazhatja és szolgáltathatja, ti. az érzékelés és az eszmélődés (reflexion). Ha egyszer az értelem el van látva ezekkel az egyszerű ideákkal, arra már megvan a képessége, hogy ismételje, összehasonlítsa és egyesítse őket, szinte egészen a végtelen változatosságig, és így kedve szerint alkothat új összetett ideákat. De sem a legmagasabb rendű ész, sem a legszélesebb körű értelem nem képes a gondolkodás bármily elevenségével és változatosságával sem arra, hogy az -elmében olyan új egyszerű ideákat ébresszen vagy alakítson, amelyek nem az imént emutett úton kerültek oda. Az ember uralma saját értelmének e kis világában majdnem ugyanaz, mint a látható dolgok nagy világában, amelyben hatalma - bár mesterség és ügyesség támogatja - mégsem érhet el többet, mint hogy összerakja és felosztogatja a keze ügyébe kerülő kész anyagot, de nem tehet semmit a legkisebb új anyagrészecske megalkotása vagy egy már meglevő atom megszüntetése céljából. Mindenki ugyanezt a képtelenséget fogja találni önmagában, aki megpróbál elméjében bármely egyszerű ideát alakítani, amelyet nem érzékein át külső tárgyakról vagy eszmélődés (reflexion) útján saját elméjének műveleteiből kapott. Szeretném, ha valaki megpróbálna elképzelni valamely ízt, amely ínyét még sohasem érte, vagy megalkotni egy illat ideáját, amelyet még soha be nem lehelt; és ha ezt meg tudja tenni, akkor ebből azt is következtethetem, hogy vak embernek lehetnek szín-ideái vagy süket embernek határozott hang-ideái. 3. §. Csak az érzékekre ható tulajdonságok képzelhetők el Ez az oka annak, hogy bár nem hihetjük lehetetlennek, hogy Isten olyan lényt teremtsen, amelynek más szervei, módszerei vannak a testi dolgoknak az értelemmel való közlésére, mint az az öt, amennyit szokás szerint számlálunk s amelyeket Isten az embernek adott - mégis azt gondolom, senki sem tudna, akármilyen alkatú legyen is, a testekben más tulajdonságot elképzelni, mint hangokat, ízeket, szagokat, látható vagy tapintható tulajdonságokat. És ha az emberiség csupán négy érzékkel alkottatott volna, akkor azok a tulajdonságok, amelyek az ötödik érzéknek tárgyai, ugyanoly messze esnének észrevevésünktől, képzeletünktől és fogalmainktól, mint most lehetnek azok, amelyek egy hatodik, hetedik vagy nyolcadik érzékhez tartoznának, és amelyekről tagadni azt, hogy e tágas és beláthatatlan méretű világegyetem egyéb részeit lakó teremtményekben meglehetnének, nagy elbizakodottság volna. Aki nem akarja magát gőgösen minden dolgok csúcsára helyezni, hanem kész meggondolni ennek az óriási gyárnak a méreteit és azt a változatosságot, ami annak ebben a kicsiny és jelentéktelen részében található, amellyel neki magának dolga van, az hajlandó lesz elgondolni, hogy abban más lakások is lehetnek, más és tőlünk különböző értelmes lakosokkal, akiknek képességeiről neki oly kevés tudása vagy megértése van, mint egy fiókba zárt féregnek az ember érzékeiről vagy értelméről. Mert csak ilyen változatosság és kiváláság mérhető az alkotó bölcsességéhez és hatalmához. Én itt 'azt a közvéleményt fogadtam el, hogy az embernek öt érzéke van, bár talán joggal számlálhatnánk többet is; de mindegyik feltevés egyformán szolgálja jelen szándékomat. III. FEJEZET EVYETLEN ÉRZÉK IDEÁIRÓL Hogy minél jobban megértsük az érzékelésből nyert ideákat, nem lesz fölösleges azokkal a különböző utakkal való vonatkozásaikban vizsgálnunk őket, amelyeken megközelítik elménket és magukat észrevétetik velünk. 1. §. Az egyszerű ideák felosztása Először: vannak olyanok, amelyek pusztán egy érzéken át jutnak elménkbe.
Másodszor: vannak olyanok, amelyek több érzéken át jutnak az elmébe. Harmadszor: más ideák, amelyeket pusztán eszmélődésből (reflexion) nyerünk. Negyedszer: vannak olyanok, amelyek úgy jutnak az elmébe és sugalmaztatnak az elmének, hogy mind érzékelés, mind eszmélődés (reflexion) révén keletkeznek. Külön fogjuk vizsgálni őket e különböző címek alatt. Először: vannak ideáink; amelyek csupán az érzékek ideái, egyetlen érzéken át jutnak elménkbe, azon át, amely sajátosan alkalmas rá, hogy őket befogadja. Így a fény és a színek, mint fehér, piros, sárga, kék, különböző fokozataikkal, árnyalataikkal és keverékeikkel, mint zöld, skarlátvörös, bíbor, tengerzöld és a többi, csupán a szemen át lépnek be; mindenfajta zaj, hang és zengés csupán a fülön át; a különböző ízek és szagok az orron át és az ínyen át. És ha vagy e szervek, vagy az idegek, ezek a kívülről az agyba, az elme fogadószobájába - ha nevezhetem így vívő vezetékek oly rendellenessé válnak, hogy működésre képtelenek, hátsó ajtó nincsen, amelyen át az ideák bejuthatnának; nincs más módjuk, hogy szem elé kerülhessenek és az értelem észrevehesse őket. A tapintáshoz tartozók közül a legjelentékenyebbek a meleg, a hideg és a tömörség; a többi mind majdnem teljesen az érzékelhető alkatban rejlik, mint a simaság és az érdesség, vagy a részeknek több-kevesebb összetartásában, mint kemény és lágy, szívós és törékeny - mindez eléggé kézenfekvő. 2. §. Kevés egyszerű ideának van neve 73
Azt hiszem, szükségtelen volna az egyes érzékek mindegyikéhez tartozó összes egyszerű ideákat felsorolnunk; valójában ez, ha akarnánk sem volna lehetséges, mert sokkal több tartozik érzékeink legtöbbjéhez, mint ahány számára neveink vannak. A szagok változatossága olyan nagy, hogy legalább annyiféle a szag, ha nem több, mint ahányféle test van a világon - és a legtöbbnek nincs neve. Az illatos és a bűzös szavak szolgálnak közönségesen ezen ideák kifejezésére, és ez valójában alig több, mint kellemesnek vagy kellemetlennek nevezni őket, holott a rózsa illata is, az ibolyáé is egyaránt kellemes, de bizonyára két nagyon különböző idea. Az ínyünket érintő különböző ízek, melyekről ideákat kapunk, szintén nem sokkal jobban vannak nevekkel ellátva. Édes, keserű, savanyú, összehúzó és sós, majdmind olyan jelzők, melyekkel az ízeknek azt a megszámlálhatatlan változatosságát illetjük, melyeket külön-külön találunk nem csupán a teremtményeknek majdnem minden fajtájában, hanem még ugyanannak a növénynek, gyümölcsnek vagy állatnak különböző részeiben is. Ugyanezt mondhatjuk a színekről és a hangokról is. Az egyszerű ideákról itt adandó beszámolásomban tehát megelégszem azzal, hogy csak azokat sorolom fel, amelyek jelen célkitűzéseinket illetően a legfontosabbak, vagy magukban véve kevésbé hajlamosak az észrevétetésre, bár nagyon gyakran alkotórészei összetett ideáinknak, amelyek közé - gondolom - helyesen számítom a tömörséget, s ezért a következő fejezetben ezt fogom megtárgyalni.
IV. FEJEZET A TÖMÖRSÉG IDEÁJÁRÓL 1. §. Ezt az ideát a tapintástól kapjuk A tömörség ideáját a tapintásból nyerjük. Abból az ellenállásból fakad, amelyet a testekben találunk, amikor bármilyen más test be akar lépni arra a helyre, amelyet az elfoglal, mindaddig, amíg azt a helyet az illető test el nem hagyta. Nincs idea, amelyet az érzéklésből állandóbban kapnánk, mint a tömörséget. Akár mozgunk, akár nyugszunk, bármilyen helyzetben vagyunk, mindig érzünk valamit magunk alatt, mely alátámaszt és akadályozza, hogy lejjebb süllyedjünk. A testek pedig, amelyekkel naponta bánunk, észrevétetik velünk, hogy mindaddig, míg kezünk közt maradnak, legyőzhetetlen erővel akadályozzák a reájuk nyomást gyakorló kéz részeinek közeledését. Azt, ami így akadályozza két testnek közelítését, mikor azok egymás felé mozognak, tömörségnek nevezem. Nem vitatom, vajon a tömör szónak ez a jelentése közelebb áll-e eredeti értelméhez, mint az, amelyet matematikusok használnak: elegendő azt gondolnom, hogy a tömörségnek közönséges fogalma megengedi, ha nem is igazolja, a szónak ilyetén használatát. De ha bárki jobbnak találja azt áthatolhatatlanságnak nevezni egyetértek vele. Csakhogy én a tömörség szót ennek az ideának kifejezésére alkalmasabbnak találtam, nemcsak mert ebben az értelemben közönségesen használják, hanem azért is, mert valami igenlőbbet tartalmaz, mint a tagadó áthatolhatatlanság, ami talán inkább a tömörség következménye, mint maga a tömörség. Minden más idea közül ez tűnik nekem a testtel legbensőbben kapcsolatos és benne leglényegesebb ideának úgy, hogy sehol máshol, mint az anyagban nincs meg, sem bele nem képzelhető. És bár érzékeink csak akkora anyagtömegekben veszik észre, amelyek elegendők arra, hogy bennünk érzetet keltsenek, mégis, ha egyszer az elme vaskosabb érzékelhető testek révén ezt az ideát megszerezte, akkor továbbviszi, s ezt, valamint az alakot az anyagnak legkisebb létezhető részecskéihez is hozzágondolja - akárhol és akármiképpen is módosuljon az -, és elválaszthatatlanul a testhez tartozónak találja. 2. §. A tömörség tért foglal el Ez az a testhez tartozó idea, amelynek révén megértjük, hogy a test tért foglal el. Ennek a térkitöltésnek ideája az, hogy ahol elképzeljük valamely tér elfoglalását valamely tömör szubsztancia által, ezt ama tér oly mérvű birtoklásának tekintjük, hogy az onnan kizár minden más tömör szubsztanciát ; és mindig akadályozni fog bármely egymáshoz egyenes vonalban közeledő két testet az egymással való érintkezésben, hacsak el nem mozdul a kettőjük között levő helyről olyan vonalban, amely nem párhuzamos azzal, amelyben azok egymás felé mozognak. Ezzel az ideával a rendesen kezünk ügyébe eső testek eléggé ellátnak bennünket. 3. §. Különálló a tértől Ez az ellenállás, amellyel a test más testeket azon a téren kívül tart, amelyet maga elfoglal, oly nagy, hogy semmiféle erő, akármekkora legyen is, nem tudja felülmúlni. Ha a világ összes testei minden oldalról nyomnának egy csepp vizet, sohasem volnának képesek legyőzni azt az ellenállást, amelyet az a csepp, bármilyen lágy legyen is, mindaddig kifejt az ellen, hogy azok a testek egymáshoz közelítsenek, míg útjukból azt a cseppet félre nem teszik. $z különbözteti meg tömörség-ideánkat mind a tiszta tértől, amely nem képes sem ellenállni, sem mozogni, mind pedig a keménység ismeretes ideájától. Mert az ember elgondolhat két testet egymástól bizonyos távolságban úgy, hogy közelíthessenek egymáshoz bármely tömör test érintése vagy elmozdítása nélkül, amíg felületeik nem találkoznak: ezzel, gondolom, megvan a tiszta tér-ideánk tömörség nélkül. Mert (hogy ne menjünk valamely egyes testnek egészen a megsemmisítéséig) azt kérdezem, vajon nem lehet-e az embernek ideája egyetlen magányos test mozgásáról anélkül, hogy egy másik azonnal a helyére ne kerüljön? Azt gondolom, világos, hogy lehet. Az egyik test mozgásának ideája semmivel sem inkább vonja maga után egy másik test mozgásának ideáját, mint amennyire az egyik test szögletes alakjának ideája maga után vonja egy másik test szögletes alakjának az ideáját. Nem azt kérdezem, vajon úgy léteznek-e a testek, hogy az egyik testnek mozgása ne lehetne meg valóságosan a másik testnek mozgása nélkül. Erre nézve dönteni mindkét esetben annyi, mint bizonyítottnak venni a kérdést az üresség javára vagy az üresség ellen. Hanem az én kérdésem az, vajon nem lehet74
e ideánk egy mozgó testről, miközben a többi nyugalomban van? És azt hiszem, ezt senki se fogja tagadni. Ha pedig így van, akkor az elhagyott hely megadja nekünk annak a tömörség nélkül való tiszta térnek ideáját, ahová egyéb test léphet anélkül, hogy akár ellenállana ott, akár eltolódna onnan valami. Ha a pumpa szívóját meghúzzák, az a tér, amelyet előzőleg a pumpában betöltött, bizonyára ugyanaz a tér marad, akár követi más test a dugattyú mozgását, akár nem követi. Nem is jár ellentmondás azzal, hogy egy testnek mozgását ne kövesse egy másik testé, amely csak érintkezik vele. Az ilyen mozgás szükségszerűsége csak azon a feltevésen alapul, hogy a világ tele van - nem pedig a tér és a tömörség megkülönböztethető ideáin, amelyek éppen annyira különbözőek, mint ellenállás és nem-ellenállás, elmozdítás és nem-elmozdítás. És hogy az embernek van a test nélküli térről ideája, azt világosan bizonyítják maguk az űrről való viták, amint ezt más helyen megmutatjuk. 4. §. Különálló a keménységtől is A tömörséget ezzel megkülönböztettük a keménységtől is, amennyiben a tömörség a teltségben áll és így tökéletes kizárásában minden más testnek abból a térből, amelyet birtokol; a keménység azonban az anyagrészecskék erős összetartása, amely érzékelhető térfogatú tömegeket alkot úgy, hogy az egész nem egykönnyen változtatja alakját. Kemény és lágy oly nevek, amelyeket csak saját testünk alkatához való viszonyukban adunk a dolgoknak, mert általában azt nevezzük keménynek, ami nekünk inkább fájdalmat okoz, mintsem testünk bármely részének nyomása folytán alakját megváltoztatná, ellenben lágynak nevezzük azt, ami részeinek helyzetét már egy könnyű és fájdalomtalan érintéstől is megváltoztatja. De ez a nehézség az érzékelhető részek egymás közti helyzetének vagy az egész alaknak megváltoztatásában nem ad több tömörséget a világ legkeményebb testének, mint a legesleglágyabbnak; nem is tömörebb egy gyémántkő a víznél egy jottányival sem. Mert bár két márványdarabnak két lapos oldala könnyebben közeledik egymáshoz, mikor semmi egyéb nincs köztük, csak víz vagy levegő, mint akkor, ha gyémánt van közöttük, de ez nem azért van, mert a gyémánt részei tömörebbek, vagy jobban ellenállanak, mint a vízéi, hanem azért, mert a víz részei könnyebben elválaszthatók lévén egymástól, oldalmozgással könnyen eltolhatók és utat engednek a két márványdarab közeledésének. Ha azonban vissza lehetnének tartva attól, hogy ezzel az oldalmozgással helyet adjanak, akkor örökre akadályoznák a két márványdarab közeledését ugyanúgy, mint a gyémánt. Bármily erővel is lehetetlen volna legyőzni az ellenállásukat éppen úgy, amint lehetetlen felülmúlni a gyémánt részeinek ellenállását. A világ leglágyabb teste ugyanoly legyőzhetetlenül ellenállana bármely más két test összekerülésének, ha nem volna azok útjából eltávolítva, hanem ott maradna közöttük, mint a létező vagy elképzelhető legkeményebb test. Ha valaki megtölt egy hajlékony lágy testet levegővel vagy vízzel, hamar felismeri annak ellenállását. Aki pedig azt gondolja, hogy csak a kemény testek tarthatják vissza kezét attól, hogy egymáshoz érjenek, az legyen szíves próbát tenni a futballba szorított levegővel. Az a kísérlet, amelyet nekem elmondottak, és amelyet Firenzében végeztek egy vízzel megtöltött és pontosan elzárt arany gömbbel, mutatja az olyan lágy testnek a tömörségét, mint a víz. Mert az így megtöltött aranygömböt sajtóba tették, csavarok rendkívüli erejével szorították, a víz pedig utat tört a rendkívül tömör fém pórusain át, és minthogy részecskéinek szorosabb közeledésére belül nem talált helyet, mint harmat kívül került, és cseppekben hullott le, mielőtt a gömb oldalai rábírhatók lettek volna, hogy engedjenek a gép heves nyomásának. 5. §. A tömörségtől függ a lökés, az ellenállás és az elmozdítás Ez a tömörség-idea különbözteti meg a test kiterjedését a tér kiterjedésétől. A test kiterjedése nem egyéb, mint tömör, elkülöníthető, mozgatható részecskék összetartása vagy folytonossága; a tér kiterjedése pedig nem tömör, elválaszthatatlan, mozdíthatatlan részecskék folytonossága. A testek tömörségétől függnek tehát az ő kölcsönös lökéseik, ellenállásuk és elmozdulásuk. Sokan meg vannak arról győződve (megvallom, ezek közé számítom magamat is), hogy a puszta térről és a tömörségről tiszta és világos ideákkal rendelkeznek, és hogy tudnak a térre gondolni minden olyasmi nélkül, ami ott ellenállana, vagy valamely test által elmozdíttatna. Ez a puszta tér ideája, amelyről azt gondolják, hogy oly világosan van birtokukban, mint a testek kiterjedésére vonatkozó bármely idea. Egy homorú felület szemben fekvő részeinek távolsága ugyanoly világos idea a benne levő tömör részek ideájával együtt, mint anélkül. Másrészt meg vannak győződve, hogy a tiszta tér ideájától megkülönböztethetően birtokukban van olyasvalaminek ideája, ami megtölti a teret és ami más testektől eredő lökésekkel eltolható vagy ellenállhat azok mozgásának. Ha vannak mások, akiknek nincs meg ez a két elhatárolt ideája, hanem összezavarják őket, és a kettőből egyet alkotnak, nem tudom, hogy azok akiknek ugyanaz az ideájuk van különböző nevek alatt, vagy különböző ideáik vannak ugyanazon név alatt, hogyan társaloghatnak egymással. Semmivel sem jobban, mint ahogyan az az ember, aki nem lévén vak és süket, s így határozott ideái vannak a skarlátvörös színről és a trombita hangjáról, társaloghat a skarlátvörös színről azzal a vak emberrel, akit más helyen említek, s aki azt hitte, hogy a skarlátvörös szín a trombita hangjához hasonlít. 6. § Mi a tömörség? Ha bárki azt kérdezi tőlem, mi az a tömörség, tájékozódásul saját érzékeire utalom: tegyetek a kezébe egy kovakövet vagy egy futball labdát, aztán próbáltassátok meg vele, hogy kezeit összetegye és tudni fogja, mi az. Ha ő ezt nem gondolja a tömörség elegendő magyarázatának, annak hogy az mi, és miben áll, megígérem, hogy megmondom neki, mi az és miben áll, ha megmondja nekem, mi az a gondolkodás és miben áll, vagy megmagyarázza nekem, mi az a kiterjedés vagy mozgás és miben áll, ami talán sokkal könnyebb. Egyszerű ideáink olyanok, 75
amilyeneknek a tapasztalás mutatja; de ha ezen még túlmenően megkíséreljük szavakkal az elme számára világosabbá tenni őket, ez nem fog jobban sikerülni, mint az, ha azzal vesződnénk, hogy egy vak embernek a sötétséget beszéddel tegyük világossá és belemagyarázzuk a fénynek és a színeknek ideáit. Ennek okát más helyen mutatom meg. V. FEJEZET TÖBB KÜLÖNBÖZŐ ÉRZÉK EGYSZERŰ IDEÁIRÓL
Látással és tapintással szerzett ideák Azok az ideák, amelyeket egynél több érzéken át kapunk: a tér vagy kiterjedés, alak, nyugalom és mozgás, mert ezek észrevehető hatást gyakorolnak mind a szemre, mind a tapintásra. Felfoghatjuk s elménknek továbbadhatjuk a testek kiterjedésének, alakjának, mozgásának és nyugalmának ideáit mind látással, mind érintéssel. De minthogy ezekről alkalmunk lesz más helyen többet és bővebben szólni, itt csak felsorolom őket. VI. FEJEZET AZ ESZMÉLŐDÉS (REFLEXIO) EGYSZERŰ IDEÁIRÓL, 1. §. Az egyszerű ideák az elme műveletei többi ideáin Az előző fejezetben említett ideákat kívülről befogadó elme, amikor tekintetét önmaga felé fordítja, és a birtokában levő ideákon gyakorolt tevékenységét figyeli, ebből más ideákat merít, amelyek szemlélődésének éppen olyan alkalmas tárgyai, mint bármelyik a külső dolgoktól származók közül. 2. §. Az észrevevés ideáját, az akarás ideáját az eszmélődésből (reflexion) kapjuk Az elmének két főtevékenysége, melyeket a leggyakrabban tanulmányoznak és amelyek oly gyakoriak, hogy bárki, akinek kedve van hozzá, észlelheti őket önmagában, ezek: észrevevés vagy gondolkodás; és szándékolás vagy akarás. A gondolkodás képességét értelemnek hívjuk, a szándékolás képességét akarásnak, és az elmének ezt a két képességét vagy készségét tehetségeknek nevezzük. Az eszmélődésből (reflexion) származó amaz egyszerű ideák némely módozatairól, amilyenek az emlékezés, a megkülönböztetés, az okoskodás, az ítélés, a tudás, a hit stb. később lesz alkalmam beszélni. VII. FEJEZET MIND ÉRZÉKELÉSBŐL, MIND ESZMÉLŐDÉSBŐL (REFLEXION) SZÁRMAZÓ EGYSZERŰ IDEÁKRÓL 1. §. Az élvezet és a fájdalom ideái Vaunak olyan egyszerű ideák, amelyek az érzékelés és az eszmélődés (reflexion) minden útján át kerülnek az elmébe, ti: élvezet vagy öröm, és ellentéte, fájdalom vagy bántó érzés, létezés, erő, egység. 2. §. Keverednek majdnem minden más ideánkkal Öröm vagy bántó érzés, e kettő közül vagy az egyik, vagy a másik majdnem minden ideánkhoz kapcsolódik, legyenek azok akár érzékelésből, akár eszmélődésből (reflexion) valók. Alig van érzékeinknek kívülről származó illetése, alig van elménk belsejében meghúzódó gondolat, amely ne hozhatna létre bennünk fájdalmat vagy élvezetet. Az élvezet vagy fájdalom szón érteni akarnám mindazt, ami örvendeztet vagy kedvetlenít bennünket, akár saját elménk gondolataiból, akár valaminek testünkre gyakorolt hatásából fakad. Mert akár kielégítésnek, örömnek, élvezetnek, boldogságnak stb.-nek nevezzük egyfelől, akár bántó érzésnek, bajnak, fájdalomnak, gyötrelemnek, aggodalomnak, szenvedésnek másfelől, mindig csupán ugyanannak a dolognak különböző fokai, s az élvezet és fájdalom, az öröm és bántó érzés ideái közé tartoznak. Ezeket a neveket fogom az ideáknak erre a két fajtájára a legközönségesebben alkalmazni. 3. §. Mint cselekvéseink motívumai Lényünknek végtelenül bölcs alkotója hatalmat adott nekünk - aszerint, amint azt alkalmasnak gondoljuk testünk különböző részeinek mozgatására vagy nyugalomban tartására, valamint arra, hogy azoknak mozgatásával magunkat is és más velünk érintkező testeket is megmozdítsunk, ami együttvéve adja testünk minden tevékenységét. Elménknek is többféleképpen megadta a hatalmat arra, hogy ideái közül kiválassza, melyikre akar gondolni, és arra, hogy ésszel és figyelemmel ebben vagy abban a kérdésben kutasson avégből, hogy bennünket ezekre a gondolkodó és mozgató tevékenységekre hangoljon, amelyekre képesek vagyunk. Azután úgy tetszett neki, hogy különböző gondolatokhoz és érzetekhez az öröm észrevevését kapcsolja. Ha ez az öröm teljesen el volna különítve minden külső érzetünktől és belső gondolatunktól, semmi okunk sem volna előnyben részesíteni egyik gondolatot vagy cselekvést a másikkal szemben, a hanyagságot a figyelemmel, vagy a mozgást a nyugalommal szemben. És így sem testünket nem mozdítanánk, sem elménket nem használnánk, hanem gondolatainkat, ha mondhatom így, irány vagy szándék nélkül szabadon kószálni engednénk és tűrnénk, hogy elménkben az ideák mint érdektelen árnyak jöjjenek-menjenek, ahogy történetesen előkerülnek anélkül, hogy figyelnénk rájuk. Ebben az állapotban az ember, ha el is volna látva az értelem és az akarat képességével, mégis nagyon lusta 76
és tétlen teremtmény maradna, és idejét tunya, fásult álomban töltené. Ezért tetszett a mi bölcs teremtőnknek, hogy a különböző tárgyakhoz és az általuk nyert ideákhoz, valamint különböző gondolatainkhoz is valami velükjáró élvezetet fűzzön, különböző tárgyakhoz különböző fokozatokban, nehogy azok a képességek, amelyekkel bennünket megajándékozott, teljesen tétlenek és használatlanok maradjanak. 4. §. A fájdalom célja és haszna A fájdalomnak ugyanaz a hatékonysága és haszna van arra, hogy bennünket munkába állítson, mint az élvezetnek, mert éppen olyan készséggel használjuk képességeinket annak elkerülésére, mint ennek megszerzésére. Csak azt érdemes meggondolnunk, hogy gyakran a fájdalmat ugyanazok a tárgyak és ideák okozzák, amelyek élvezeteinknek is forrásai. Ez a közeli kapcsolatuk, amely gyakran fájdalmat éreztet velünk olyan érzetekben, amelyektől élvezetet vártunk, újabb alkalmat ad arra, hogy csodáljuk alkotónk bölcsességét és jóságát, aki lényünk megmaradását tartván szeme előtt, fájdalmat kapcsolt egy és más dolog megérintéséhez, hogy figyelmeztessen bennünket az esetleges ártalomra, és értesítsen, hogy vissza kell vonulnunk. De minthogy nemcsak puszta megmaradásunk volt szándékában, hanem minden részünknek és minden szervünknek tökéletességben való megmaradása is - tehát sok esetben fájdalmat is kapcsolt azokhoz az ideákhoz, amelyek örömet okoznak. Így a hő, amely egy bizonyos fokon nagyon kellemes, némi fokozódással már nem közönséges gyötrelmet okoz; és minden érzékelhetők között a leginkább tetsző, maga a fény, ha túlságos erős és túlnő a szemünkhöz mért arányokon, nagyon kínos érzettel jár. A természet igen bölcsen és kedvezően intézte, hogy mihelyt működésének hevességével valamely tárgy megzavarja az érzékelés szerveit - amelyeknek szerkezete szükségképpen nagyon kényes és érzékeny -, a fájdalom figyelmeztethessen arra, hogy visszavonuljunk, mielőtt a szerv megrongálódnék és alkalmatlanná válnék arra, hogy a jövőben tovább működjék. Az ilyen hatásokat okozó tárgyak megvizsgálása alaposan meggyőzhet bennünket arról, hogy ez a fájdalom célja és haszna. Mert bár a nagy fényesség a szemnek tűrhetetlen, a sötétségnek legmagasabb foka egyáltalán nem teszi beteggé, mert nem okozva zavaró mozgást benne, ezt a finom szervet természetes állapotában sértetlenül hagyja. De a túlságos hideg ugyanúgy, mint a túlságos meleg, szintén fájdalmas; mert mindkettő egyformán megszünteti azt a hőmérsékletet, amely az élet fenntartásához és a test különböző szerveinek működéséhez szükséges, ez pedig bizonyos mérsékelt hőfok, vagy - ha jobban tetszik - testünk észrevehetetlen részecskéinek bizonyos határok között maradó mozgása. 5. §. Másik cél Még egy okot találhatunk arra, hogy Isten miért szórt széjjel mindenfelé bizonyos élvezet- és fájdalomfokozatokat a bennünket körülvevő és bennünket illető dolgokban, és miért vegyítette ezeket majdnem mindenbe, amivel csak gondolatainknak vagy érzékeinknek dolga van. Ez az, hogy mi tökéletlenséget, kielégítetlenséget és a teljes boldogság hiányát érezvén mindazokban az örömökben, amelyeket teremtményektől kaphatunk, ez arra vezethessen bennünket, hogy a boldogságot az őbenne való örvendezésben keressük, akiben az öröm teljessége van, és aki jobbkezében örökkévaló gyönyörűségeket tartogat. 6. §. Isten jósága, mely egyéb ideáinkhoz élvezetet és fájdalmat kacsolt Bár a fentebb mondottak talán nem tehetik számunkra az élvezet és a fájdalom ideáit világosabbakká, mint saját tapasztalásunk, s ez az egyetlen mód, amelyen ezek birtokunkba juthatnak, mindazonáltal annak az oknak meggondolása, amelynél fogva ezek annyi más ideánkhoz kapcsolódnak, s amely kellő érzelmeket ébreszt bennünk minden dolgok szuverén elrendezőjének bölcsességével és jóságával szemben, nem lehet fölösleges e kutatások főcélja szempontjából; mert az ő megismerése és a feléje irányuló hódolat minden gondolatunk legfőbb rendeltetése és minden értelemnek tulajdonképpeni feladata. 7. § A lét és az egység ideái Lét és egység olyan két további idea, amelyeket az értelemnek minden külső tárgy és minden belső idea sugalmaz. Mikor ideák vannak értelmünkben, azokat úgy tekintjük, hogy ténylegesen ott vannak, hasonlóképpen a dolgokat Úgy tekintjük, hogy ténylegesen rajtunk kívül vannak; ez annyi, hogy léteznek, vagyis létük van; és bármi is, amit egy dolognak tekinthetünk - akár valóságos lény, akár idea -, az értelemnek az egység ideáját sugalmazza. 8. §. Az erő ideája Az erő is azok közül az egy szerű ideák közül való, amelyeket érzékelésből és eszmélődésből (reflexion) kapunk. Mert amikor testünk különböző részeiről, amelyek nyugalomban voltak, észleljük, hogy kedvünk szerint mozgathatók; és észleljük a hatásokat is, amelyeket a természeti testek tudnak egymásra gyakorolni s amelyekkel minden pillanatban jelentkeznek érzékeink előtt - mindkét módon az erő ideájához jutunk. 9. §. Az egymásutániság ideája Ezeken kívül van egy másik idea, amelyet - bár érzékeink sugalmazzák - állandóbban mutat meg az, ami saját elménkben megy végbe: ez az egymásutániság ideája. Mert ha közvetlenül önmagunkba nézünk és eszmélődünk a látottakon mindaddig, amíg ébren vagyunk, vagy egyáltalán van gondolatunk, ott találjuk ideáinkat, amint az egyik megy, a másik jön, megszakítás nélkül. 10. §. Az egyszerű ideák minden tudásunk nyersanyagai
77
Íme egyszerű ideáink, ha nem is valamennyi, de gondolom, legalább a legjelentékenyebbek azok közül, amelyek az elme birtokában vannak, s amelyekből minden más tudása alakul. Valamennyit csupán az előzőleg említett két módon, érzékléssel és eszmélődéssel (reflexion) képes az elme megszerezni. Nehogy valaki ezeket túl szűk korlátoknak gondolja az ember tág elméje számára, amely messzebb száll, mint a csillagok és nem fér meg a világ határai között; gondolatait gyakran még az anyag legszélső határain is túlterjeszti és az érthetetlen ürességbe tesz kirándulásokat. Mindezt megengedem, s mégis szeretném, ha valaki mutatna bármely egyszerű ideát, amely az elmébe ne a fentebb említett bejáratok egyikén át érkezett volna; vagy bármely összetett ideát, amely ne ezekből az egyszerűekből állana. Még az sem volna különös, ha ezt a kevés egyszerű ideát elegendőnek találnánk arra, hogy kielégítse a leggyorsabb röptű gondolatot vagy a legtágabb befogadóképességet; és hogy nyersanyagát szolgáltassa a változatos tudásnak s az egész emberiség még változatosabb elképzeléseinek és véleményeinek - ha meggondoljuk, hány szót lehet alakítani a huszonnégy betű különféle összetételéből, vagy ha továbbmenve egyszerűen meggondoljuk, hogy az összetételek milyen változatosságát lehet kialakítani a fentebb említett ideáknak csak egyikével, a számmal, amelynek raktára kimeríthetetlen és igazán végtelen; és micsoda tág és óriási munkaterületet szolgáltat a matematikusoknak a kiterjedés !? VIII. FEJEZET TOVÁBBI MEGGONDOLÁSOK AZ ÉRZÉKELÉS EGYSZERŰ IDEÁIRÓL 1. §. Pozitív ideák privatív okokból Az érzékelés egyszerű ideáira vonatkozólag tekintetbe kell vennünk azt, hogy minden, ami a természetben úgy van megalkotva, hogy érzékeink illetése útján az elmében észrevevést kelthet, ezzel az értelemben egyszerű ideát ébreszt; ezt pedig - bármi legyen is külső oka -,amikor arra kerül a sor, hogy megkülönböztető képességünkkel észrevesszük, az elme az értelemben levő valóságos pozitív ideának tekinti és minősíti úgy, mint akármelyik másikat, bár meglehet, hogy az alanyban fellépő puszta hiány volt az oka. 2. §. Az elmében levő ideák megkülönböztetése azoknak a dolgokban levő okaitól Így a melegnek és hidegnek, a fénynek és sötétnek, a fehérnek és feketének, a mozgásnak és nyugalomnak ideája az elmében egyformán világos és pozitív idea, mégis okaik némelyike pusztán valami hiány azokban az alanyokban, amelyekből érzékeink az ideákat származtatják. Az értelem, az ő belső látása szerint, valamennyit különálló pozitív ideának tekinti anélkül, hogy létrehozó okaikat figyelembe venné, mert ez a kutatás nem az értelemben levő ideához, hanem a rajtunk kívül létező dolgok természetéhez tartozik. Ez két nagyon különböző dolog és gondosan elválasztandó; mert más dolog észrevenni és ismerni a fehér és a fekete ideáját, és egészen más dolog vizsgálni, miféle részecskéknek miképpen kell a felületeken rendeződniük avégből, hogy valamely tárgyat fehérnek vagy feketének mutassanak. 3. §. Lehetnek ideáink anélkül, hogy ismernénk fizikai okaikat A festőművész vagy a kelmefestő értelmében, bár ezek sohasem kutatták a színek okait, éppen olyan világosan, tökéletesen és határozottan - sőt talán határozottabban is - van a fehérnek, a feketének és más színeknek ideája, mint a filozófus értelmében, aki bajlódott azzal, hogy meggondolja természetüket és azt hiszi, tudja, hogy okaikban melyik pozitív és melyik privatív; és a feketének ideája nem kevésbé pozitív az elméjében, mint a fehéré, bár lehet, hogy a külső tárgyban ennek a színnek az oka csak valami hiány. 4. §. Miért kelthet a természetben privatív ok pozitív ideát Ha jelen vállalkozásomban az volna a szándékom, hogy az észrevevés természetes okait és módjait kutassam, a következőt hoznám fel annak magyarázatául, hogy egy hiányban rejlő ok, legalábbis bizonyos esetekben, miért hozhat létre pozitív ideát; azt ti., hogy minden bennünk keltett érzet csupán az életszellemeinkben okozott mozgások különböző fokozataiból és módozataiból származik a külső tárgyak különböző ingerei folytán, s így bármely előző mozgásnak lecsökkentése épp oly szükségképpen okoz újabb érzetet, mint annak módosulása vagy növekedése; ez újabb ideát vezetne be, mely csupán életszellemeinknek az illető szervben történő mozgásváltozásából fakad. 5. §. Negatív nevek nem szükségképen jelentéstelenek Azt azonban, hogy ez így van-e vagy nem, itt nem kívánom meghatározni, csak hivatkozom mindenkinek saját tapasztalására, vajon ha valaki ránéz egy ember árnyékára - bár az nem több, mint a fény távolléte (és minél teljesebb a fény távolléte, annál élesebb az árnyék) -, nem támad-e elméjében ugyanolyan világos és pozitív idea, mint maga az ember a világos napsütésben? És az árnyék festett képe is pozitív dolog. Csakugyan vannak negatív szavaink, amelyek nem egyenesen pozitív ideák jelenlétét, hanem távollétüket jelzik, mint pl. esztelen, hangtalan, semmi stb., de ezek a szavak pozitív ideákat jelentenek, ti. az észnek, a hangnak, a létnek a távollét jelentésével kapcsolt ideáit. 6. §. Vajon származnak-e ideák valóban privatív okokból És így helyesen mondható, hogy látjuk a sötétséget. Mert vegyünk egy tökéletesen sötét üreget, amelyből semmi fény nem szűrődik ki, bizonyos, hogy annak alakja látható vagy festhető; vagy kérdezem, vajon a tinta, amellyel írok, más ideát jelent? Azok a hiányban rejlő okok, amelyeket itt a pozitív ideákhoz kapcsoltam, megfelelnek a 78
közönséges véleményeknek; de igazában nehéz volna meghatározni, vajon valósággal lehetnek-e egyáltalán ideák ilyen privatív okokból, amíg meg nincs állapítva, hogy vajon a nyugalom inkább hiány-e, mint a mozgás. 7. §. Ideák az elmében, minőségek a testekben Hogy még jobban felismerjük ideáink természetét, és értelmesen tárgyalhassunk róluk, célszerű lesz megkülönböztetni őket aszerint, hogy azok elménkben levő ideák vagy észrevevések-e, vagy pedig a testekben végbemenő anyagmódosulások, melyek ezeket az észrevevéseket bennünk okozzák, és így ne gondolhassuk amint talán szokás szerint teszik -, hogy ezek az ideák a tárgyban rejlő valaminek képei és hasonmásai volnának. Mert ezeknek az érzeteknek a legtöbbje az elmében semmivel sem hasonlít jobban valami rajtunk kívül levőhöz, mint amennyire az őket jelentő nevek hasonlítanak ideáinkhoz, amelyeket hangzásukkal mégis képesek felidézni bennünk. 8. §. Ideáink és a testek tulajdonságai Mindazt, amit csak az elme magában észrevesz, vagy ami észrevevésének, gondolkodásának vagy értelmének közvetlen tárgya, ideának hívom; és azt az erőt, amely elménkben ideát ébreszt, azon tárgy tulajdonságának nevezem, amelyben ez az erő lakik. Így egy hólabdában, amelynek ereje van arra, hogy bennünk a fehér, a hideg és a gömbölyű ideáját keltse, az ezeknek az ideáknak elmebeli felkeltésére szolgáló erőket úgy, amint aeok a hólabdában vannak, tulajdonságoknak, és úgy, ahogyan azok, mint érzetek vagy észlelések értelmünkben vannak, ideáknak nevezem. Ha ezekről az ideákról olykor úgy beszélek, mintha magukban a dolgokban volnának, szeretném, ha úgy értenének, hogy azokra a tárgyakban levő tulajdonságokra gondolok, amelyek bennünk ezeket az ideákat okozzák. 9. §. Elsődleges tulajdonságok a testekben Az így tekintett tulajdonságok a testekben először is olyanok, hogy a testtől teljesen elválaszthatatlanok, akármilyen állapotban legyen is az a test; olyanok, hogy a test bármilyen módosulásokat és elváltozásokat szenved, bármiféle erőket is fejtenek ki vele szemben, azokat állandóan megtartja; és olyanok, hogy érzékeink állandóan rájuk találnak minden anyagrészecskében, amelynek elég nagy a térfogata ahhoz, hogy észrevehető legyen, és az elme elválaszthatatlannak találja minden anyagrészecskétől, még ha ez kisebb is annál, ami egymagában érzékelhető. Végy például egy búzamagot, osszd el két részre, mindegyik résznek van még tömörsége, kiterjedése, alakja és mozgékonysága. Osszd el újra, és még mindig megtartja ugyanezeket a tulajdonságokat; és így osszd tovább, míg a részek észrevehetetlenekké válnak, akkor is kell, hogy megtartsa mindegyik mindezeket a tulajdonságokat. Mert a felosztás (ez minden, amit a malom vagy a mozsár, vagy bármely test tehet a másikkal, mikor azt érzékelhetetlen részekre bontja) nem veheti el soha a tömörséget, a kiterjedést, az alakot vagy mozgást semmiféle testtől, csupán két vagy több különálló, szétválasztott anyagdarabot készít abból, ami az imént még csak egy volt. Mindezek a különálló darabok, amelyeket most megannyi különálló testnek tekintünk, a felosztás után bizonyos számot tesznek ki. Ezeket a test eredeti vagy elsődleges tulajdonságainak hívom, amelyekről megfigyelhetjük, hogy egyszerű ideákat keltenek bennünk, mint tömörség, kiterjedés, alak, mozgás vagy nyugalom és szám. 10. §. A testek másodlagos tulajdonságai Másodszor: vannak olyan tulajdonságok, amelyek a tárgyakban igazság szerint semmi egyebek, mint erők arra, hogy elsődleges tulajdonságaikkal, vagyis érzékelhetetlen kis részeiknek térfogatával, alakjával, elrendeződésével és mozgásával bennünk különböző érzeteket ébresszenek, mint színek, hangok, ízek stb. Ezeket másodlagos tulajdonságoknak hívom. Ezekhez volna hozzáadható egy harmadik fajta, amelyről elismert dolog, hogy pusztán erő, bár a tárgyban ugyanannyira valóságos tulajdonságokat kelt, mint azok, amelyeket, hogy a közönséges beszédmódhoz alkalmazkodjam, szintén tulajdonságoknak, de megkülönböztetésül másodlagos tulajdonságoknak nevezek. Mert a tűznek az az ereje, hogy a maga elsődleges tulajdonságaival a viaszban vagy az agyagban új színt vagy új fajta sűrűséget keltsen, ugyanannyira a tűzben levő tulajdonság, mint az az ereje, hogy bennem ugyanazokkal az elsődleges tulajdonságokkal, ti. észrevehetetlenül apró részecskéinek térfogata, elrendeződése és mozgása révén, a melegnek vagy az égetésnek előzőleg még nem érzett új ideáját vagy érzetét ébressze. 11. §. Hogyan keltik ideáikat az elsődleges tulajdonságok? A következő meggondolnivaló az, hogy miképpen keltenek bennünk a testek ideákat; nyilvánvalóan lökéssel, ez az egyetlen mód, amelyről felfoghatjuk, fogy testek általa hatást gyakorolnak. 12. §. Külső mozgással és szervezetünkben végbemenő mozgással Ha tehát a külső tárgyak nincsenek elménkkel egyesítve, amikor benne ideákat keltenek, és mégis észrevesszük ezeket az eredeti tulajdonságokat olyan tárgyakban, amelyek egyenként jutnak érzékeink elé, világos, hogy azokból idegeink vagy életszellemeink révén bizonyos mozgásiak kell testünknek némely részein keresztül az agyig, az érzékelés székhelyéig jutnia, hogy kialakítsa elménkben a testekről való sajátos ideánkat. És minthogy a megfigyelhető nagyságú testek kiterjedését, alakját, számát és mozgását a látás bizonyos távolságból is észreveheti, világos, hogy a testekből bizonyos egyenkint észrevehetetlen részecskéknek kell a szemhez jutniuk, ezzel az agyhoz bizonyos mozgásokat szállítaniuk, melyek bennünk ezeket a róluk való ideákat keltik. 13. §. Hogyan keltik ideáikat a másodlagos tulajdonságok? 79
Felfogható, hogy a másodlagos tulajdonságok ideái is ugyanúgy keletkeznek bennünk, mint ezeknek az eredeti tulajdonságoknak ideái, ti, érzékelhetetlenül parányi részecskéknek érzékeinkre gyakorolt hatásai útján. Minthogy azonban nyilvánvaló, hogy vannak testek, és jó csomó test, amelyek mind oly kicsik, hogy egyik érzékünkkel sem tudjuk felfedezni sem térfogatukat, sem alakjukat, sem mozgásukat - amint ez világos a levegő és a víz részecskéiről és ezeknél sokkal kisebbekről is, a levegő és a víz részecskéinél talán annyival kisebbekről, mint amennyivel a levegő vagy a víz részecskéi kisebbek egy borsószemnél vagy egy jégesőszemnél -, tegyük fel most, hogy ilyen apró részecskék mozgása és alakja, térfogata és száma különböző érzékszerveinkre gyakorolt hatással kelti azokat a különböző érzeteket, amelyek a testek színeiről, illatairól élnek bennünk, pl., hogy az ibolya sajátos alakú, térfogatú, különböző fokban és módosulásokban mozgó, észrevehetetlen anyagrészecskéktől származó lökésekkel ébreszti elménkben ennek a virágnak kék színét és édes illatát. Nem lehetetlenebb ugyanis megérteni azt, hogy Isten ilyen ideákat kapcsoljon ilyen mozgásokhoz, amelyekben azokhoz az ideákhoz semmiféle hasonlóság nincs, mint azt, hogy a fájdalom ideáját egy testünkbe hatoló acéldarab mozgásához kapcsolja, amely ahhoz az ideához szintén semmit sem hasonlít. 14. §. Az elsődleges tulajdonságoktól függnek Amit a színekről és a szagokról mondottam, az az ízekre és a hangokra s más hasonló érzékelhető tulajdonságokra is vonatkoztatható, amelyek - bármilyen realitást adunk is tévedésből nekik - igazság szerint magukban a tárgyakban semmi egyebek, mint erők e változatos érzetek felkeltésére, és azoktól az elsődleges tulajdonságoktól, ti. a részecskék térfogatától, elrendeződésétől és mozgásától függnek - amint mondottam. 15. §. Az elsődleges tulajdonságok ideái hasonmások, a másodlagosakéi nem Ebből, gondolom, könnyű azt a következtetést levonni, hogy a testek elsődleges tulajdonságainak ideái a testekhez hasonlítanak, és mintaképeik magukban a testekben valósággal megvannak; de azok az ideák, amelyeket bennünk ezek a másodlagos tulajdonságok keltenek, a testekhez semmiben sem hasonlítanak. Magukban a testekben semmi sincsen, ami ideájukhoz hasonló volna. A testekben, amelyeket róluk elnevezünk, csupán az erő van meg arra, hogy azokat az érzeteket bennünk fölkeltsék; és ami az ideában édes, kék vagy meleg, az a testekben csupán az észrevehetetlen részecskék bizonyos térfogata, elrendeződése és mozgása magukban a testekben, amelyeket az ideák neveivel nevezünk. 16. §. Példák A lángot melegnek és fényesnek mondjuk, a havat hidegnek és fehérnek s a mannát fehérnek és édesnek, azokról az ideákról, amelyeket bennünk ébresztenek; ezeket a testekben levő tulajdonságokat általában azonosaknak tartják a bennünk levő ideáikkal, egyiket a másik tökéletes hasonmásának, úgyszólván tükörképének vélik; és a legtöbb ember nagyon különcködőnek tekintené azt, aki másképpen beszélne. Pedig mégis, ha valaki tekintetbe veszi, hogy ugyanaz a tűz, amely egy bizonyos távolságból a meleg érzetét kelti, nagyobb megközelítéskor ettől egészen különböző érzetet, fájdalmat okoz, annak meg kellene gondolnia, mi oka van azt mondani, hogy a meleg ideája, amelyet benne a tűz ébresztett, ténylegesen benne van a tűzben, és a fájdalom ideája, amelyet ugyanolyan módon ugyanez a tűz keltett benne, már nincs a tűzben. Miért van a fehérség és a hidegség a hóban, és a fájdalom nincs ott, amikor a hó kelti bennünk ezt az ideát is, azt is; s nem képes őket másképpen kelteni, mint szilárd részeinek térfogatával, alakjával, számával és mozgásával? 17 §. Csak az elsődlegesek ideái léteznek valóságosan A tűz vagy a hó részeinek sajátos térfogata, száma, alakja és mozgása valóban a tűzben és a hóban van, akár észreveszi azokat valaki érzékeivel, akár nem; tehát valóságos tulajdonságoknak nevezhetők mert azokban a testekben valósággal megvannak. De a fény, hő, fehérség vagy hidegség semmivel sincs valóságosabban bennük, mint a betegség vagy a fájdalom a mannában. Vedd el belőlük az érzetet: ne engedd, hogy a szem fényt vagy színeket lásson, a fül hangokat halljon, ne ízleljen az íny, ne szagoljon az orr - és minden szín, íz, illat és hang mint külön idea eltűnik, megszűnik, visszatér okaiba, vagyis a részek térfogatába, alakjába és mozgásába. 18. §. A másodlagosak a dolgokban csak mint az elsődlegesek módozatai léteznek Egy érzékelhető nagyságú mannadarab képes bennünk a gömbölyű vagy a négyszögletes alak ideáját kelteni; és ha egyik helyről a másikra kerül, akkor a mozgás ideáját kelti. Ez a mozgás-idea úgy ábrázolja a mozgást, amint az a mozgó mannában valóságosan van; a kör vagy a négyzet egy és ugyanaz, akár ideában, akár létezésben; akár az elmében, akár a mannában: mindkettő, a mozgás is, az alak is, valóságosan a mannában van, akár észreveszem, akár nem: ezt mindenki kész elfogadni. Ezenkívül a manna részeinek térfogatánál, alakjánál, elrendeződésénél és mozgásánál fogva képes bennünk a rosszullétnek, olykor heves fájdalmaknak vagy görcsöknek érzékletét kelteni. Azzal is mindenki készséggel egyetért, hogy a rosszullétnek, fájdalomnak ezek az ideái nincsenek a mannában, hanem reánk gyakorolt hatásának az eredményei, és nincsenek sehol, amikor nem érezzük őket. És mégis alig lehet rávenni az embereket annak elgondolására, hogy az édesség és a fehérség valójában nincsenek a mannában; csupán a manna részecskéinek mozgásával, méreteivel, alakjával végzett műveleteinek hatásai a szemre és az ínyre; mint ahogyan a manna okozta fájdalom és rosszullét bevallottan semmi egyéb, mint a manna érzékelhetetlen részeinek méreteivel, mozgásával és alakjával gyomrunkon és beleinken végzett műveleteinek hatása (mert mint bebizonyult, a test semmi mással nem gyakorolhat hatást). Mintha nem tudna a szemre és az : ínyre hatást gyakorolni, és ezzel nem kelthetne az elmében sajátos határozott ideákat, amelyek benne magában nincsenek 80
meg; éppen úgy, mint ahogyan elismerjük, hogy működik a gyomorban és a belekben, s ezzel kelt határozott ideákat, amelyek benne magában nincsenek meg. Ha pedig ezek az ideák mind a manna különböző részeinek méretei, alakja, száma és mozgása által testünk különböző részeire gyakorolt hatásaiból származnak, miért gondoljuk, hogy azok, amelyek a szem és az íny segítségével keletkeznek, inkább ott vannak valóságosan a mannában, mint azok, amelyekhez a gyomor és a belek által jutottunk. Vagy miért gondoljuk, hogy a fájdalom és a rosszullét ideái, melyek a manna hatásai, nincsenek sehol, amikor senki sem érzi őket, holott az édességről és a fehérségről, ugyanennek a mannának hatásairól, amelyeket a manna ugyanolyan ismeretlen módon okoz testünknek más részeiben, úgy gondoljuk, hogy a mannában vannak akkor is, amikor senki sem látja vagy ízleli ez némi magyarázatra szorul. 19. §. Példák Nézzük a porfírnak piros és fehér színét. Akadályozzuk meg, hogy a fény ráessék, és színei eltűnnek. A porfír többé nem kelt bennünk ilyen ideát. Ha a fény visszatér, újra ezeket a látványokat támasztja bennünk. Gondolhatja-e valaki, hogy a porfírban bármiféle valóságos változás ment végbe azzal, hogy a fény ott volt vagy nem volt ott, és hogy a fehérség és a pirosság ideái valóságosan a megvilágított porfírban vannak, mikor nyilvánvaló, hogy a sötétben nincs színe? Valójában pedig részecskéinek olyan alkata van, éjjel is, nappal is, hogy képessé teszi ezt a kemény követ a róla visszapattanó sugarak olyatén hatására, amely bizonyos pontjairól jövő sugarakkal bennünk a pirosság, és más pontjairól jövő sugarakkal a fehérség ideáját kelti. De fehérség és pirosság nincsen benne sohasem, hanem olyan belső alkata van, amelynek megvan az ereje ezeknek az érzeteknek felkeltésére. 20. §. Példák Törj meg egy mandulát, és annak tiszta fehér színe piszkos fehérré változik, édes íze pedig olajos ízzé. Miféle más valóságos elváltozást okozhat valamely testben egy mozsár ütögetése,. mint a test alkatának módosítását? 21. §. Magyarázata annak, hogy az egyik kézzel hidegnek érzett víz miért meleg a másiknak Az ideáknak e megkülönböztetése és megértése után most már beszámolhatunk arról, miképpen lehetséges, hogy ugyanaz a víz ugyanabban az időben keltheti a hideg ideáját egyik kezünk, a meleg ideáját a másik kezünk révén, holott lehetetlen, hogy ugyanaz a víz - ha ezek az ideák valóságosan benne volnának - egy és ugyanazon időben hideg is, meleg is legyen. Mert ha úgy képzeljük a meleget, hogy az kezünkben semmi más, mint idegeink legparányibb részecskéiben vagy életszellemeinkben végbemenő bizonyos fajtájú és fokozatú mozgás, akkor megérthetjük, miképpen lehetséges, hogy ugyanaz a víz ugyanabban az időben meleg érzéklését okozza egyik kezünkben és hidegét a másikban; ilyesmit az alak sohasem tesz, sohasem kelti az egyik kéz által a négyzet, a másik által a gömb eszméjét. De ha a melegnek vagy a hidegnek érzéklése nem egyéb, mint testünk parányi részecskéinek mozgásában beálló növekedés vagy csökkenés, amelyet más test részecskéi okoznak, akkor könnyű megérteni, hogy mihelyt az egyik kézben ez a mozgás nagyobb, mint a másikban, és a két kézhez olyan testet érintünk, melynek parányi részecskéiben nagyobba mozgás, mint az egyik kezünkben és kisebb mint a másik kezünkben, akkor az a test egyik kézben a mozgást növelni, a másikban csökkenteni fogja, és így okozza a melegnek és a hidegnek e két különböző érzetét, melyek ettől a mozgásállapottól függenek. 22. §. Kirándulás a természetfilozófiába A fentiekben talán kissé jobban belebocsátkoztam fizikai vizsgálódásokba, mint szándékoztam. De szükséges volt, hogy kissé megértessem az érzéklés természetét, és tisztán átláttassam a különbséget a testekben levő tulajdonságok és az elmében általuk létrehozott ideák között. Enélkül lehetetlen lett volna érthetően tárgyalni őket. Remélem tehát, hogy elnézésre számíthatok a természetfilozófiábatett kis kirándulásomért. Jelen kutatásunkban ugyanis szükséges megkülönböztetnünk a testek elsődleges vagy valóságos tulajdonságait, amelyek mindig bennük vannak (ti. tömörség, kiterjedés, alak, szám és mozgás vagy nyugalom, amelyeket némelykor észreveszünk, ti. amikor a testek elég nagyok arra, hogy egyenkint megkülönböztethetők legyenek) azoktól a másodlagos, vagyis a testeknek tulajdonított tulajdonságoktól, amelyek csak az elsődlegesek különböző összetételeinek hatóerői, amikor azok nem tisztán kivehető módon működnek. Ezzel aztán eljutunk annak megismerésére is, hogy mely ideák a hasonmásai annak, ami a róluk elnevezett testekben valósággal megvan és melyek nem. 23. §. Háromféle tulajdonság a testekben Kellő meggondolás alapján a testekben levő tulajdonságok háromfélék: Először: tömör részeik térfogata, alakja, száma, helyzete és mozgása vagy nyugalma; ezek a testekben vannak, akár észreveszszük őket, akár nem; és ha olyan méretűek, hogy felismerhetjük őket, akkor ezzel a dologról olyan ideát kapunk, mint amilyen az önmagában, amint ez a mesterséges dolgokra nézve világos. Ezeket elsődleges tulajdonságoknak hívom. Másodszor: az az erő, mely minden testben megvan, hogy észrevehetetlen elsődleges tulajdonságainál fogva mindegyik érzékünkre sajátos módon hatást gyakoroljon, és ezzel bennünk különféle színek, hangok, szagok, ízek stb. különböző ideáit keltse; ezeket rendesen érzékelhető tulajdonságoknak nevezzük. Harmadszor: az az erő, mely bármely testben megvan elsődleges tulajdonságainak sajátos szerkezeténél fogva arra, hogy olyan változást hozzon létre egy másik test nagyságában, alakjában, alkatában és mozgásában, melynél 81
fogva az másképpen hat érzékeinkre, mint hatott megelőzőleg. Így a napnak megvan az a képessége, hogy a viaszt fehérré, a tűznek az, hogy az ólmot folyékonnyá tegye. Ezeket rendesen erőknek nevezzük. Ezek közül az elsőket, amint mondottam, helyesen nevezhetjük valóságos, eredeti vagy elsődleges tulajdonságoknak, mert magukban a dolgokban vannak, akár észrevevődnek, akár nem; és különböző módosulásaiktól függenek a másodlagos tulajdonságok. A másik kettő csak erő arra, hogy különböző módon hassanak más dolgokra; ezek az erők az elsőrendű tulajdonságok különböző módosulásaiból származnak. 24. §. Az elsők hasonmások ; a másodikat csak gondolják hasonmásoknak, de nem azok, a harmadik nem is az és nem is gondolják annak Azonban, bár a tulajdonságoknak ez az utóbbi két fajtája pusztán erő, és semmi más, mint különféle más testekhez viszonyuló és az eredeti tulajdonságok különböző elváltozásaiból eredő erő, mégis általában másképpen gondolják el őket. Mert a második fajtát, ti. azokat az erőket, amelyek érzékeinken át bennünk különböző ideákat keltenek, valóságos tulajdonságoknak tekintik; olyanoknak, amelyek a bennünket így érintő dolgokban vannak; de a harmadik fajtát úgy nevezik és úgy is minősítik, mint puszta erőket, pl. a hőnek vagy a fénynek ideáját, amelyet a naptól szemünkkel vagy tapintásunkkal kapunk, közönségesen a napban levő valóságos tulajdonságoknak és a benne levő erőknél valamivel többnek gondolják. De ha a napot a viaszhoz viszonyítva nézzük, amelyet megolvaszt vagy megfehérít, akkor a viaszban keltett fehérséget és puhaságot már nem a napban levő tulajdonságnak tekintjük, hanem a nap erőivel a viaszra gyakorolt hatásoknak; holott ha ezt helyesen gondoljuk át, ezek a tulajdonságok, mint a fény és a meleg, amelyek észrevevések bennem, amikor a nap engem melegít vagy megvilágít, ép oly kevéssé vannak a napban, mint a viaszban létesített változások, amikor a nap azt megfehéríti vagy megolvasztja. Mindezek a napban levő és annak elsődleges tulajdonságaitól függő erők, ezeknek révén képes az egyik esetben úgy változtatni el szemem vagy kezem némely észrevehetetlen részeinek térfogatát, alakját, alkatát vagy mozgását, hogy ezzel bennem a fénynek vagy a melegnek ideáját keltse. A másik esetben pedig képes úgy elváltoztatni a viasz észrevehetetlen részecskéinek térfogatát, alakját, alkatát vagy mozgását, hogy alkalmasakká tegye őket a fehér és a folyékony határozott ideáinak bennem való felkeltésére. 25. §. Miért tekintjük a másodlagosakat rendesen valóságosaknak és nem puszta erőknek Annak okát, hogy miért tekintik ezeket valóságos tulajdonságoknak, amazokat pedig puszta erőknek, abban látom, hogy mivel a határozott színekről, hangokról stb. való ideáinkban semmi sincsen térfogatból, alakból vagy mozgásból, nem vagyunk képesek emez elsődleges tulajdonságok hatásainak gondolni őket, mert nem érzékeljük azt, hogy ezek működnek amaz ideák keletkezésében, és nincs is velük semmiféle látható megfelelésük vagy felfogható kapcsolatuk. Innen van, hogy olyan készségesen képzeljük azokat az ideákat magukban a tárgyakban valóságosan meglevő valamik hasonmásainak. Mert az érzékelés nem fedez föl semmit ezeknek az ideáknak keletkezésében a részecskék térfogatából, alakjából és mozgásából; sem az ész nem tudj a kimutatni, miképpen tudják a testek nagyságukkal, alakjukkal és mozgásukkal az elmében a kéknek, a sárgának stb.-nek ideáját kelteni. De a másik esetben, az egymás tulajdonságait megváltoztató testek műveleteiben világosan felismerjük, hogy az okozott tulajdonság közönségesen semmiben sem hasonlít az okozó dologhoz és ezért tekintjük azt egy erő puszta hatásának. Bár a naptól kapott meleg vagy fény ideájáról gondolhatjuk, hogy az a napban levő ilyetén tulajdonságnak észrevevése és hasonmása; de amikor látjuk, hogy a viasznak vagy egy szép arcnak színét a nap megváltoztatja, már nem képzelhetjük, hogy az a napban levő valaminek befogadása vagy hasonmása, mert azokat a különböző színeket magában a napban nem találjuk. Minthogy érzékeink két különböző külső tárgyban képesek észrevenni az érzékelhető tulajdonságok hason-lóságát vagy különbözését, eléggé készek vagyunk arra következtetni, hogy bármely alanyban keltett bármely érzékelhető tulajdonság valamely puszta erőnek a műve, és nem valamely tulajdonságnak közlése, amely valóságosan benne volna a hatóban, amikor ilyen érzékelhető tulajdonságot nem találunk abban a dologban, amely okozta. De minthogy érzékeink semmi különbséget nem tudnak felfedezni a bennünk keltett idea és az azt keltőtárgy tulajdonságai között, hajlandók vagyunk azt képzelni, hogy ideáink hasonlítanak valamihez, ami a tárgyakban van, és nem a tárgyak elsődleges tulajdonságaiba rejtett bizonyos erőktől származnak, amely elsődleges tulajdonságok a bennünk keltett ideákhoz semmiben sem hasonlítanak. 26. §. A másodlagos tulajdonságok kétfélék, először: közvetlenül észrevehetők, másodszor: közvetve észrevehetők Összefoglalásul: azokon az előbb említett és a testekben levő elsődleges tulajdonságokon, ti. a testek szilárd részeinek térfogatán, alakján, kiterjedésén, számán és mozgásán kívül minden egyéb, amivel a testekről tudomást veszünk és azokat egymástól megkülönböztetjük, csupán a bennük levő és elsődleges tulajdonságaiktól függő erő, semmi egyéb. Ezen elsődleges tulajdonságok által válnak a testek alkalmasakká arra, hogy vagy közvetlenül gyakoroljanak hatást a testünkre és ezzel keltsenek bennünk különböző ideákat, vagy más testekre gyakoroljanak hatást, megváltoztatván azoknak elsődleges tulajdonságait s így képessé tegyék őket arra, hogy bennünk a megelőzőktől különböző ideákat keltsenek. Az előbbieket, gondolom, nevezhetjük közvetlenül észrevehető másodlagos tulajdonságoknak, az utóbbiakat közvetve észrevehető másodlagos tulajdonságoknak. XII FEJEZET 82
ÖSSZETETT IDEÁKRÓL I. §. Az elme egyszerű ideákból alkotja őket Eddig azokat az ideákat vizsgáltuk, amelyeknek elfogadásában az elme csak passzív, ezek a fentebb említett és az érzékelésből vagy az eszmélődésből (reflexion) nyert egyszerű ideák, amelyekből az elme nem teremthet magának egyet sem, s nem is alkothat olyan ideát, amely ne teljesen ezekből állana. Egyszerű ideáinak befogadásában az elme teljesen passzív, viszont többféle saját tevékenységet fejt ki arra, hogy egyszerű ideáiból, minden egyébnek nyersanyagából és alapjaiból, a többi ideát kialakítsa. Az elmének ez a tevékenysége, amellyel erejét egyszerű ideáin gyakorolja, főleg ez a három: I. Több egyszerű ideát foglal együvé, így készülnek az összetett ideák mind. 2. A második: összehozni két, akár egyszerű, akár összetett ideát és úgy állítani őket egymás mellé, hogy egyszerre lássuk anélkül, hogy őket egységgé foglalnánk. Így kapja az elme az összes viszonyok ideáit. 3. A harmadik: elválasztani ezeket minden más, valóságos létükben őket kísérő ideától; ezt elvonatkoztatásnak nevezik, és így készül minden általános idea. Ez mutatja, hogy az ember ereje és annak működésmódja legnagyobbrészt azonos mind az anyagi, mind az értelmi világban; mert a nyersanyag mindakettőben olyan, hogy nincs hatalma felette, nem tudja sem megalkotni, sem megszüntetni. Minden, amit az ember tehet, annyi, hogy vagy egyesíti, vagy egymás mellé teszi, vagy egészen elválasztja őket. Itt az elsővel fogom kezdeni az összetett ideák vizsgálata során, és a másik kettőről a maguk helyén lesz szó. Minthogy egyszerű ideákat különböző összetételekben észlelünk, az elmének megvan az a képessége, hogy közülük egyszerre többet, mint egyetlen ideát egyesítve vizsgáljon, és ezt nemcsak úgy, amint ezek a külső tárgyakban együtt vannak, hanem úgy is, amint maga az elme kapcsolja őket össze. Az ilyen, több egyszerűből alakított, együvé foglalt ideákat összetetteknek nevezem, mint szépség háládatosság, ember, hadsereg, világegyetem. Ezek, bár különböző egyszerű ideákból vagy egyszerűekből álló összetett ideákból vannak egye iítve, mégis, amikor az elmének úgy tetszik, teljességükben is szemlélhetők, mint valami egész dolog, amelynek egyetlen neve van. 2. §. Szándékosan alkotja Az elmének ideái ismétlésének és összekapcsolásának ebben a képességében nagy ereje van gondolkodása tárgyainak szaporítására és változatossá tételére, végtelenül túlhaladva azon, amivel az elmét az érzékelés és az eszmélődés (reflexion) látta el, de mindez még mindig azoknak az egyszerű ideáknak korlátai közt marad, melyeket abból a két forrásból kapott, és amelyek minden alkotásának végső anyagai. Mert az egyszerű ideák mind magukból a dolgokból vannak; és ezekből az elme nem kaphat sem többet, sem egyebet, mint amit ezek neki sugalmaznak. Az érzékelhető tulajdonságokról nem lehet más ideája, mint az, ami kívülről j ön az érzékeken át, sem más ideái nem lehetnek valamely gondolkozó szubsztancia egyéb fajta műveleteiről, mint amelyeket önmagában talál; de ha ezeket az egyszerű ideákat egyszer megkapta, akkor már nincs puszta megfigyelésre korlátozva, és arra, ami kívülről kínálkozik neki. Saját erejéből rakhatja össze a birtokában levő ideákat és alkothat újabb összetetteket, amelyeket így egyesítve, készen sohasem kapott. 3. §. Vagy módozatok, vagy szubsztanciák, vagy viszonyok Az összetett ideák, bármiképpen legyenek is összefoglalva vagy széjjelszedve, még ha számuk végtelen és változatosságuk határtalan is, amellyel megtöltik és foglalkoztatják az ember gondolkodó elméjét, mégis, azt hiszem, mind visszavezethetők erre a három főalakra: 1. módozatok, 2. szubsztanciák, 3. viszonyok. 4. §. A módozatok ideái Először: módozatok. Így nevezem azokat az összetett ideákat, amelyek, bár részekből vannak összerakva, mégsem foglalják magukban azt a feltevést, hogy önmagukban fennállanak, hanem úgy tekintjük őket, mint a szubsztanciák függelékeit vagy járulékait; ilyenek azok az ideák, melyeket ezek a szók jelentenek: háromszög, háládatosság, gyilkosság stb. Bocsánatot kérek, ha ebben a módozat szót rendes jelentésétől valamennyire különböző értelemben használom, mert a rendesen elfogadott eszméktől eltérő értekezésekben elkerülhetetlen vagy az, hogy új szavakat alkossunk, vagy az, hogy régi szavakat némileg új jelentésben használjunk, és jelen esetünkben a kettő közül talán ez az utóbbi a tűrhetőbb. 5. §. Egyszerű ideák egyszerű és kevert módozatai E módozatok között van két fajta, amelyek külön meggondolást érdemelnek. Először, vannak olyanok, amelyek ugyanannak az egyszerű ideának csak változatai vagy különböző kombinációi, minden más ideának belekeverése nélkül, mint pl. a tucat vagy a húsz. Ezek nem egyebek, mint ennyi meg ennyi különálló, egymáshoz hozzáadott egység ideái, ezeket nevezem egyszerű módozatoknak, mint amelyek egyetlen egyszerű idea korlátai között maradnak. Másodszor, vannak olyanok, amelyek különböző fajta egyszerű ideákból állanak és így alkotnak összetett ideát; pl. szépség, a színnek és alaknak bizonyos együttese, amely a nézőnek örömet okoz; tolvajlás, valamely dolognak titkolt birtokcseréje a tulajdonos beleegyezése nélkül. Ezek láthatólag több különböző fajtájú idea összetételei. Ezeket kevert módozatoknak nevezem. 6. §. Szubsztanciák, egyediek, és gyűjtők Másodszor: a szubsztanciák ideái egyszerű ideáknak olyan összetételei, amelyeket önmagukban fennálló, különálló, sajátlagos dolgok ábrázolatának tekintünk. Az első és a legfőbb bennük mindig a szubsztanciának vagy feltételezett, vagy homályosan jelenlevő ideája úgy, amint van. Így ha a szubsztanciához egy bizonyos tompa 83
fehéres szín, bizonyos fokú súly, keménység, hajlékonyság és olvadékonyság kapcsolódik, akkor előttünk van az ólom ideája; vagy egy bizonyos alak ideájának összekapcsolása a mozgás, a gondolkodás, az okoskodás képességével a szubsztanciához fűzve adja az ember szokásos ideáját. A szubsztanciákról is kétféle ideánk van. Egyik az egyedi szubsztanciák ideája úgy, amint az különállóan létezik, mint az ember vagy a birka. A másik ilyenekből sok együtt, mint sereg az emberekből vagy nyája birkákból. E több szubsztanciából egybefoglalt gyűjtő ideák mindegyike éppen úgy egyenkint egy-egy külön idea, mint az embernek vagy az egységnek ideája. 7. §. Viszony-ideák Harmadszor: az összetett ideák utolsó fajtája az, amit viszonynak nevezünk, s az egyik ideának a másikkal való egyidejű vizsgálatából és összehasonlításából áll. Ennek különböző fajtái egyenként kerülnek majd sorra. 8. §. Még leghomályosabb ideáink is e két fogsásból származnak Ha fel akarjuk vázolni elménk haladását, és figyelemmel kísérjük, miképpen ismételi, adja össze és egyesíti egyszerű ideáit, melyeket az érzékelésből és az eszmélődésből (reflexion) kapott, ez messzebb fog vezetni bennünket, mint talán eleinte képzeltük volna. Azt hiszem, ha körültekintően vizsgáljuk .eszméink eredetét, még a legbonyolultabb ideáink esetében is, akármilyen távol esőnek mutatkozzanak azok az érzékektől vagy az elme műveleteitől, azt találjuk, hogy az értelem valamennyit mégis oly ideák ismétlésével vagy kapcsolásával alakítja a magának, amelyeket vagy az érzékek tárgyaitól, vagy az elme rajtuk végzett műveleteiből kapott. Még a legtágabb és legelvontabb ideáink is érzékelésből és eszmélődésből (reflexion) származnak, mert nem egyebek, mint amit az elme saját képességeinek szokásos használatával elérhet és el is ér, amikor azokat az érzékek tárgyaitól kapott ideákra vagy azokon végzett belső műveleteiből vett ideáira alkalmazza. Ezt igyekszem majd kimutatni a tér, az idő, a végtelenség ideáiról és még egynéhány más ideánkról, amelyek az említett eredeti forrásoktól a legtávolabb esőknek látszanak. XXIII. FEJEZET
A SZUBSZTANCIÁK ÖSSZETETT IDEÁIRÓL 1. §. Hogyan alakulnak ki a szubsztanciák ideái Az elme, mint mondtam, nagyszámú egyszerű ideával lévén ellátva, amelyeket - úgy amint azok külső dolgokban találhatók az érzékek szállítanak, vagy pedig saját műveleteire való eszmélés nyújtja őket, arra is felfigyel, hogy ezeknek az egyszerű ideáknak bizonyos együttesei állandóan együtt járnak. Ezekről felteszi, hogy egyetlen dologhoz tartoznak, a gyors megértés kedvéért közlésre alkalmas szavakat illeszt rájuk s így egy-egy alanyban közös néven egyesíti őket. Később figyelmetlenségből hajlandók vagyunk ezt egyszerű ideának tekinteni s így is beszélünk róla, pedig számos összevont idea szövevénye, mert amint mondottam, nem tudjuk elképzelni, hogy ezek az egyszerű ideák önmaguktól miképpen létezhessenek, s így hozzászokunk, hogy bizonyos szubsztrátumot gondoljunk hozzájuk, amelyben vannak, amelyből származnak, s amelyet ezért elnevezünk szubsztanciának. 2. §. Homályos szubsztancia-ideánk általában Így ha valaki meg akarja vizsgálni önmagában a tiszta szubsztanciának ezt az általános eszméjét, azt találja, hogy egyáltalán nincs róla más ideája, mint a bennünk egyszerű ideák ébresztésére képes tulajdonságok nem tudni miféle alátámasztójának feltételezése. E tulajdonságokat közönségesen járulékoknak nevezzük. Ha megkérdeznék az illetőt, mi az az alany, amelyben a szín vagy súly lakozik, nem tudna egyebet mondani, mint azt, hogy tömör és kiterjedt részek. )És ha azt kérdeznék tőle, mi az, amiben az a tömörség és ez a kiterjedés lakozik, nem volna sokkal jobb helyzetben a fentebb említett hindunál, akitől arra a kijelentésére, hogy a világot egy nagy elefánt tartja, azt kérdezték, hogy az elefántot mi tartja. Erre azt felelte, hogy egy nagy teknősbéka; de mikor azt kérdezték tőle, hogy ezt a széleshátú teknősbékát mi tartja, azt válaszolta, hogy olyasvalami, amiről nem tudja, hogy mi. És így itt is, mint mindenütt, ahol tiszta és világos ideák nélkül élünk a szavakkal, úgy beszélünk, mint a gyermekek, akiktől, ha ismeretlen dologról kérdezzük őket, készségesen adják azt a kielégítő választ, hogy az valami. Ez pedig valójában sem gyermekeknél, sem felnőtteknél nem jelent egyebet, mint azt, hogy nem tudjuk, mi. És az a dolog, amelyet ismerni vélnek és amelyről beszélnek, olyasmi, amiről egyáltalán nincsen pontos ideájuk, arra nézve tökéletesen tudatlanok sötétségben állnak. Minthogy tehát arról a valamiről való ideánk, amelynek a szubsztancia általános nevet adjuk, semmi egyéb, mint azoknak a tulajdonságoknak föltételezett, de ismeretlen alátámasztója, amelyeknek létét felismertük és amelyekről azt képzeljük, hogy sine re substante, alátámasztó dolog nélkül nem lehetnének, ezt az alátámasztót szubsztanciának nevezzük, ami a szónak igazi jelentése szerint annyi, mint alatta álló, alátámasztó. 3. §. A szubsztanciák nemeiről Ha így megalkottunk egy homályos és viszonylagos szubsztanciaideát általában, eljutunk az egyes szubsztanciafajok ideáihoz. Ez bizonyos egyszerű ideák olyan összetételeinek egybekapcsolásával történik, amelyeket az emberek érzékeikkel szerzett tapasztalás és megfigyelés révén együttlétezőknek észleltek, tehát azt tételezik fel róluk, hogy annak a szubsztanciának sajátos belső alkatából vagy ismeretlen lényegéből folynak. Így jutunk az ember, a ló, az arany, a víz stb. ideájához, és kinek-kinek saját tapasztalására bízom annak eldöntését, vajon van-e ezekről a szubsztanciákról egyéb világos ideáj a, mint az, hogy bizonnyos egyszerű ideák együtt vannak. A vasban vagy a gyémántban megfigyelhető ismert tulajdonságok együttese alkotja azoknak a szubsztanciáknak valódi 84
összetett ideáját, amelyeket a kovács vagy az ékszerész rendesen jobban ismer, mint a filozófus, akinek, bármilyen szubsztanciális formákról beszéljen is, azokról a szubsztanciákról nincs más ideája, mint amely a bennük feltalálható egyszerű ideák együtteséből alakult. Csupán arra kell figyelemmel lennünk, hogy az összetett szubsztancia-ideáink mindezeken az őket alkotó egyszerű ideákon kívül még mindig tartalmazzák oly valaminek homályos ideáját, amihez hozzátartoznak és amelyben léteznek. Ha tehát bármiféle szubsztanciáról beszélünk, azt mondjuk, hogy az ilyen meg ilyen tulajdonságokkal ellátott dolog. Például a test olyan dolog, ami kiterjedt, alakja van és mozogni tud. A szellem olyan dolog, amely gondolkodni tud. Így keménység, morzsolhatóság, dörzsölés által gerjeszthető erő, amely vonzza a vasat, ezekről azt mondjuk, hogy a mágneskőben található tulajdonságok. Az ilyen és hasonló beszédmódok sejtetik, hogy a szubsztanciát mindig a kiterjedésen, az alakon, a tömörségen, mozgáson, gondolkodáson vagy más megfigyelhető ideákon kívülvalónak tételezzük fel, bár nem tudjuk, hogy mi az. 4. §. A szubsztanciáról általában nincsen tisztán körvonalazott ideánk Ha tehát valamely sajátos fajta testi szubsztanciáról beszélünk vagy gondolkozunk, mint pl. a ló vagy a kő, bár a róluk való ideánk a lónak vagy a kőnek nevezett dologban egyesítve talált érzékelhető tulajdonságok különböző egyszerű ideáknak együttese vagy szövevénye csupán, mégis, minthogy nem foghatjuk fel, miképpen lehetnének meg akár egymagukban, akár egymásban, feltételezzük, hogy valamely közös alanyban vannak, amely hordozza őket. Ennek a hordozónak a szubsztancia nevet adjuk, bár bizonyos, hogy nincsen tiszta és világos ideánk arról a dologról, amelyet hordozónak feltételezünk. 5. §. A szellemi szubsztancia ideája ugyanolyan világos, mint a testi szubsztancia ideája Ugyanaz történik az elme műveleteivel, ti, a gondolkodással, okoskodással, aggodalommal stb., amelyekről azt következtetjük, hogy magukban nem lehetnek, nem is értjük, miképpen tartozhatnának testhez, vagy származhatnának testtől, s így hajlandóak vagyunk ezeket valamely más szubsztancia tevékenységeinek tartani, amelyet szellemnek nevezünk. ebből világosan látható, hogy az anyagról való ideánk vagy eszménk nem lévén egyéb, mint olyasvalami, amelyben az a sok, érzékeinket illető tulajdonság fennáll, azzal, hogy olyan szubsztanciát feltételezünk, amelyben gondolkodás, megismerés, kételkedés és mozgatóerő van, ugyanolyan tiszta és világos képzetünk van a szellem, mint a test szubsztanciájáról. Az egyikről feltételezzük (anélkül, hogy tudnánk, mi), hogy kívülről kapott egyszerű ideáink hordozója, a másikról feltételezzük (hasonlóképpen anélkül, hogy tudnánk, mi) hogy azoknak a műveleteknek hordozója, amelyeket önmagunkban belülről tapasztalunk. Tehát világos, hogy az anyag testi szubsztanciájának ideája ugyanolyan távol van fogalmainktól és megértésünktől, mint a szellemi szubsztancia vagy a szellem ideája. Következőleg ugyanúgy nem vonhatjuk le a szellem nemlétét abból, hogy nincs eszménk a szellem szubsztanciájáról, mint ahogy hasonló megokolással nem tagadhatjuk a test létét. Mert ugyanolyan ésszerű dolog azt állítani, hogy nincs test, mert nincsen tiszta és világos ideánk az anyag szubsztanciájáról, mint azt mondani, hogy nincs szellem, mert nincsen tiszta és világos ideánk a szellem szubsztanciájáról. 6. §. A szubsztanciák egyes fajtáiról alkotott ideáink Bármi legyen is rejtett és elvont természete a szubsztanciának általában, azok az ideák, amelyek egyes szubsztanciák sajátos fajtáiról élnek bennünk, nem egyebek, mint egyszerű ideák különböző összetételei. együtt vannak egyesülésüknek különben ismeretlen, de egységük fennállását megteremtő okában. Csupán egyszerű ideák ilyen együtteseivel képzelhetjük el a szubsztanciák sajátlagos nemeit, ilyenek elménkben a szubsztanciák különböző fajtáinak ideái, és ilyeneket jelzünk mások számára azoknak fajlagos neveivel, mint ember, ló, nap, víz, vas. ezek hallatára mindenki, aki érti a nyelvet, megalkotja elméjében azoknak a különböző egyszerű ideáknak összetételét, amelyekről rendesen észlelte vagy képzelte, hogy ezen a néven együtt vannak. Feltételezi róluk, hogy ismeretlen közös alanyban találkoznak össze, úgyszólván beletartoznak, de az maga semmi másba bele nem tartozik. Mindemellett nyilvánvaló az, és mindenki, aki saját gondolataiban néz utána, rá is talál arra, hogy semmiféle szubsztanciáról, legyen az arany, ló, vas, ember, kénsav, kenyér stb., nincsen más ideája, mint az, amit az érzékelhető tulajdonságokból kapott. Tehát ezzel köti össze egy szubsztrátum feltételezését, amely mintegy hordozója a tulajdonságoknak vagy olyan egyszerű ideáknak, amelyekről észlelte, hogy egymással egyesülve léteznek. Így mi más a nap ideája, mint ezeknek az ideáknak: fényes, meleg, gömbölyded, állandóan szabályos mozgású, tőlünk bizonyos távolságú, és talán még más ideáknak is a halmaza. Aki a napról gondolkozik vagy beszél, több-kevesebb pontossággal észlelte ezeket a minőségeket, ideákat vagy tulajdonságokat, amelyeknek együttesét napnak nevezi. 7§. Aktív és passzív erőik alkotják sxubsztanciákra vonatkozó összetett ideáink nagy részét Mert annak van a legtökéletesebb ideája a szubsztanciák egyes fajtáiról, aki az abban benne foglaltak közül a legtöbb egyszerű ideát gyűjtötte és rakta össze, s ezek közé kell számítanunk az aktív erőket és passzív képességeket. Ezek ugyan nem egyszerű ideák, de ebben a tekintetben a rövidség kedvéért alkalmas lesz őket közéjük számítanunk. Így az arra való erő, hogy a vasat vonzza, a mágneskő nevezetű szubsztancia összetett ideáinak egyike, és az ilyen vonzatásra való erő a vasnak nevezett összetett idea egyik része. Ezeket az erőket a 85
szubsztanciákban rejlő minőségeknek tekintjük. Mert minden szubsztancia éppen olyan alkalmas arra, hogy a benne észlelt erők révén más alanyokban némely érzékelhető tulajdonságot megváltoztasson, mint amilyen alkalmas arra, hogy bennünk a tőle közvetlenül kapott egyszerű ideákat keltse, és ezekkel az újabb és más alanyokba bevitt érzékelhető tulajdonságokkal felfedi előttünk azokat az erőket, amelyek így csak közvetve, de ugyanoly szabályszerűen érintik érzékeinket, mint ahogy érzékelhető tulajdonságaik ezt közvetlenül teszik. Például a tűz melegét és színét érzékeinkkel közvetlenül vesszük észre: ezek, ha helyesen gondoljuk meg, csupán a tűzben levő erők arra, hogy ezeket az ideákat keltsék bennünk. Szintén érzékeinkkel észleljük a faszén színét és törékenységét, ezzel a tűz másik erejének jutunk tudomására, amellyel az megváltoztatja a fa színét és összetartását. Az előbbivel a tűz közvetlenül, az utóbbival közvetve tárj a fel előttünk e különböző erőket, amelyekre mint a tűz tulajdonságainak részeire tekintünk, és így a tűz összetett ideájának részévé tesszük őket. Mindezek az erők ugyanis, amelyekről tudomást veszünk, csupán annyit tesznek, hogy módosítják azoknak a tárgyaknak néhány érzékelhető tulajdonságát, amelyekre hatnak, és így elérik, hogy azok nekünk új érzékélhető ideákat mutassanak. Ezért számítottam ezeket az erőket az egyszerű ideák közé, amelyek a különböző fajta szubsztanciák összetett ideáit alkotják, bár ezek az erők önmagukban véve igazában összetett ideák. Ebben a lazább értelemben kérem, hogy értsenek, amikor e hatóképességek közül valamelyiket azon egyszerű ideák közé sorozom, amelyeket akkor idézünk elménkbe, amikor egy-egy konkrét szubsztanciára gondolunk. Mert a bennük egyenként meglevő erőket kell tekintetbe vennünk, ha a különböző szubsztanciákról igazán tiszta eszmékhez akarunk jutni. 8. §. És miért? Azon sem kell csodálkoznunk, hogy összetett szubsztancia-ideáink nagy része erő. Főleg másodlagos tulajdonságaik révén különböztetjük meg a szubsztanciákat egymástól, és rendszerint ezek a tulajdonságok alkotják a különböző fájta szubsztanciák ideáinak jelentékeny részét. érzékeink ugyanis a testek parányi részeinek térfogatáról, elrendeződéséről és alakjáról nem értesítenek, pedig valóságos szerkezetük és különbségeik ezeken múlnak: kénytelenek vagyunk tehát másodlagos tulajdonságaikat használni jellegzetes vonásaik és jegyeik gyanánt, amelyekkel elménkben ideát alkotunk róluk és egymástól megkülönböztetjük őket. Mindezek a másodlagos tulajdonságok azonban, mint megmutattuk, nem egyebek, mint puszta erők. Mert az ópium színe és íze, valamint altató és fájdalomcsillapító hatása csupán azoktól az elsődleges tulajdonságoktól függő erő, amelyek az ópiumot alkalmassá teszik arra, hogy különböző hatásokat gyakoroljon testünk különböző részeire. 9. §. Háromféle idea alkotja összetett ideáinkat a testi szubsztanciákról Azok az ideák, amelyek a testi szubsztanciák összetett ideáit alkotják, háromfélék, i. A dolgok elsődleges tulajdonságainak ideái, amelyeket érzékeink fedeznek fel, és amelyek akkor is a testekben vannak, mikor nem vesszük észre őket. Ilyenek a testek ama részeinek térfogata, alakja, száma és mozgása, amelyek valóságosan bennük vannak akár észleljük őket, akár nem. 2. Az érzékelhető másodlagos tulajdonságok, amelyek amazoktól függenek, tehát semmi egyebek, mint ama szubsztanciák erői, amelyekkel érzékeinken át különféle ideákat keltenek bennünk. Ezek az ideák nincsenek magukban a dolgokban másképpen, mint amennyire bármely dolog is benne van az okában. 3. Az az alkalmasság, amelyet a szubsztanciában találunk arra, hogy az elsődleges tulajdonságok olyan megváltozásait okozza vagy szenvedje el, amelyeknek révén az így megváltozott szubsztancia az előbbiektől különböző ideákat keltsen bennünk. Ezeket aktív és passzív erőknek nevezzük. Mindezeknek az erőknek, amennyiben bármit észlelünk is belőlük, vagy bármi eszménk van is róluk, csupán érzékelhető egyszerű ideák az eredményei. Mert ha a mágneskőnek volna is ereje, akármiféle, a vas részecskéiben okozható módosításra, semmiféle eszménk sem lehetne annak a vasra kiható ez erejéről, ha azt a vas érzékelhető mozgása meg nem mutatná. És kétségtelen, hogy a naponta kezünkben forgó testeknek megvan az erejük, hogy ezerféle változást okozzanak egymásban, amelyeket nem is gyanítunk soha, mert érzékelhető hatásokban sohasem jelentkeznek. 10.§. Az erők alkotják a szubsztanciákról való összetett ideáink nagy részét Tehát valóban az erők alkotják a szubsztanciákról való összetett ideáink jelentékeny részét. Ha valaki meg akarja vizsgálni az aranyról való összetett ideáját, azt találja, hogy az azt alkotó ideák között sok olyan van, amely csupán erő. Ilyenek: az olvaszthatóság ereje a tűzben való fölemésztődés nélkül, vagy feloldódása a királyvízben; ezek az aranyról való összetett ideához éppen olyan szükséges részlet-ideák, mint a szín és a súly, amelyek, ha jól meggondoljuk, maguk sem egyebek, mint különféle erők. Mert igazában a sárgaság nincs ténylegesen benne az aranyban, hanem erő van az aranyban arra, hogy kellő világításba helyezve a szem segítségével ezt az ideát kelthesse bennünk. És a hő, amelyet, nem hagyhatunk ki a napról való ideánkból, nincs ott jobban a napban, mint a fehér szín, amelyet a viaszban kelt. Mindkettő egyformán erő benne, s ezek a nap érzékelhetetlen részecskéinek mozgása és alakja révén úgy hatnak az emberre, hogy benne a hő ideáját keltsék, a viaszra pedig úgy, hogy képessé tegyék azt az emberben a fehér ideájának felkeltésére. 11. §. A testek mostani másodlagos tulajdonságai eltűnnének, ha felfedezhetnénk parányi részecskéik elsődleges tulajdonságait Ha érzékeink elég finomak volnának ahhoz, hogy észlelhessük a testek parányi részecskéit és azoknak valóságos alakját, amelytől érzékelhető tulajdonságaik függnek, nem kétlem, hogy a testek egészen másféle ideákat keltenének bennünk. Ami most az arany sárga színe, eltűnne, és helyette bizonyos méretű és alakú részecskék csodálatos szövevényét látnánk. Ezt a mikroszkóp világosan felderíti előttünk; mert ami puszta szemünk számára 86
bizonyos színt eredményez, arról érzékeink finomságának e fokozásával felfedezzük, hogy egészen más, és így egy rendes látásunk számára színes tárgy parányi részeinek térfogatára és arányaira kiható változás egész más ideákat kelt látásunk számára, mint amilyeneket azelőtt keltett. A homok vagy az üvegpor, amely a szabad szemnek fehér és nem átlátszó, a mikroszkóp alatt átlátszó. És ha ugyanígy hajszálat nézünk, az elveszíti előbbi színét és nagymértékben átlátszó, bizonyos fényes, csillogó színek belekeveredésével hasonlít a gyémánt vagy más átlátszó testek fénytöréséhez. A vért a puszta szem mindig pirosnak látja. De a jó mikroszkóp, amelyben a kisebb részek is meglátszanak, megmutatja, hogy csak kevés vörös gömböcske úszik egy átlátszó folyadékban. Hogy ezek a gömböcskék milyenek volnának egy 1000-szer vagy 10000-szer jobban nagyító üveg alatt, az bizonytalan. 12. §. A szubsztanciák minőségeire és erőire vonatkozó felfedező képességeink állapotunkhoz alkalmazkodnak Emberi lényünknek és a környező dolgoknak végtelenül bölcs alkotója érzékeinket, képességeinket és szerveinket az élet szükségleteihez és az itt reánk váró teendőkhöz alkalmazta. Érzékeinkkel megismerhetjük, megkülönböztethetjük és megvizsgálhatjuk a dolgokat annyira, hogy hasznukat vehessük és különböző módon alkalmazhassuk őket életünk követelményeihez. Elegendő bepillantásunk van csodálatos eshetőségeikbe és bámulatos hatásaikba ahhoz, hogy magasztalhassuk szerzőjük bölcsességét, hatalmát és jóságát. Ilyen, jelen állapotunkhoz alkalmazkodó tudás eléréséhez nem hiányoznak a képességeink. De az nem mutatkozik, hogy Istennek szándékában lett volna mindezekről tökéletes, világos és pontos ismeretet adni, ilyesmi talán kívül is esik a véges lények felfogásának keretein. El vagyunk látva képességekkel, amelyek bár tompák és gyengék, mégis elegendők arra, hogy felismerjük a teremtményekben azt, ami bennünket a teremtőnek és kötelességünknek ismeretére vezet. Elég adottságunk van arra is, hogy életünk kényelméről gondoskodhassunk. Ebben a világban ezek a mi ügyeink. De ha érzékeink elváltoznának, gyorsabbakká, élesebbekké válnának, a dolgok megjelenése és külső képe egész más arcot fordítana felénk. És hajlandó vagyok azt gondolni, hogy ez összeférhetetlen volna létünkkel, vagy legalábbis jólétünkkel, a mindenségnek ebben a részében, ahol lakunk. Aki meggondolja, mily kevéssé vagyunk képesek jelen alkatunkkal elviselni a légkörünkben való felemelkedést, nem is sokkal magasabbra, mint ahol közönségesen lélegzünk, annak lesz oka megelégedni azzal, ahogyan e lakásunkul adott földgömbön a legbölcsebb építőművész szerveinket és a rájuk ható testeket egymáshoz alkalmazta. Ha hallóérzékünk a mostaninál csak ezerszer élesebb volna, az örökös zaj mennyire zavarna bennünket. A legnyugalmasabb visszavonultságban kevésbé tudnánk aludni vagy elmélkedni, mint most egy tengeri csatazajban. Sőt, ha érzékeink közül a legtanulságosabb, a látás, valakiben 1000-szer vagy 10000-szer volna élesebb, mint amilyen most a legjobb mikroszkópon át, akkor mostani látásának legkisebb tárgyainál milliószor kisebb tárgyak volnának szabad szemmel láthatók, és így látása közelebb jutna a testi dolgok parányi, részecskéinek, alkatának és mozgásának felfedezéséhez; valószínű hogy ideái volnának sok test belső szerkezetéről. De akkor a többi emberekétől egészen különböző világban élne. Semmi sem mutatkoznék előtte ugyanúgy, mint embertársai előtt; az összes dolgok látható ideái egészen mások volnának. Kétségeim vannak tehát az iránt, vajon ő és a többi ember egyáltalán tudnának-e a látottakról társalogni, vagy a színekre vonatkozólag egymással bármit is közölni, mikor mindezeknek látványa számukra oly teljességgel különböző. >a talán a látásnak ilyen élessége és finomsága el sem bírná az élénk napfényt, talán a nappali fényt sem. Sőt talán a tárgyaknak egyszerre csak nagyon csekély részét ölelhetné fel és ezt is csak nagyon kis távolságból. És ha az ilyen mikroszkopikus szem segítségével, ha szabad így neveznem, a közönséges embereknél jobban be is tudna hatolni a testek titkos szerkezetébe és legbelsőbb alkatába, nem sok haszna volna belőle, ha az ilyen éles látás nem tudná elvezetni őt a piacra vagy a váltóüzletbe, és ha megfelelő távolságból nem látná meg az elkerülendő dolgokat, sőt meg sem tudná különböztetni, mint mások, azokat a dolgokat, amelyeken majd cselekedni fog. Az, aki elég éleslátású volna ahhoz, hogy meglássa egy órarugó legkisebb részeinek alkatát, és megfigyelhesse, hogy a rugó mozgása miféle sajátos szerkezetből és lökésekből származik, kétségkívül valami nagyon csodálatosat fedezne fel. De ha szeme így volna alkotva, nem látná egyidejűleg az óra mutatóját és a számokat az óralapon, hogy megnézze, hány óra van, s így látásbeli élessége nem sokat használna, mert miközben felfedezné a gépezet részeinek titkát, elvesztené annak használatát. 13. §. Szellemek testi szerveire vonatkozó sejtés És itt engedtessék meg nekem egy különös ötlet (amennyiben lehet valamelyes hitelt adni olyan dolgok elmondásának, amelyekről filozófiánk nem tud számot adni). Ha van némi okunk azt képzelni, hogy a szellemek különböző térfogatú, alakú és alkatú részekből álló testeket ölthetnek, vajon az a nagy előny, amellyel velünk szemben némely szellemek rendelkeznek, nem az-e, hogy maguknak olyan érzékelő vagy észrevevő szerveket alakíthatnak, amelyek éppen jelen szándékuknak vagy a vizsgálni kívánt tárgy körülményeinek megfelelnek? Mert mennyire felülmúlna tudásban másokat az, akinek megvolna a képessége a szem szerkezetének olyatén megváltoztatására, hogy ez az egy érzék képes legyen a látásnak mindazokra a fokozataira, amelyeket az először véletlenül felfedezett optikai üvegek segítségével tanultunk meg felfogni. Minő csodákat leplezhetne le, aki alkalmazni tudná szemeit mindenfajta tárgyhoz úgy, hogy amennyiben neki tetszik, megláthassa a vérben vagy a más állati nedvekben a parányi részecskék alakját és mozgását olyan tisztán kivehetőleg, mint ahogyan máskor meglátja magának az állatnak alakját és mozgását. De ha jelen állapotunkban módosíthatatlan szerveinkkel úgy volnánk megalkotva, hogy felismerjük a testek parányi részeinek alakját és mozgását, amelyektől a most észlelt 87
érzékelhető tulajdonságok függenek, ez számunkra talán semmi előnnyel nem járna. Kétségtelen, hogy Isten úgy alkotta meg érzékszerveinket, amint az jelen életföltételeink között számunkra a legjobb. Hozzáhangolt bennünket a környezetünkben levő testekhez, amelyekkel dolgunk van. És ha a birtokunkban levő képességekkel nem is érhetjük el a dolgok tökéletes ismeretét, érzékeink a fent említett célok, legnagyobb érdekeltségeink szempontjából mégis elég jól szolgálnak bennünket. engedelmet kell kérnem olvasómtól, hogy a nálunknál felsőbbrendű lények észrevevésmódjára vonatkozó merész képzelgéseimet elébe tárom. De akármilyen különös is legyen, kétlem, hogy vajon lehetne-e az angyalok tudására nézve valami más elképzelésünk, mint amely -így vagy úgy - az önmagunkban találtakhoz és észleltekhez való viszonyításból ered. És bár meg kell engednünk, hogy Isten végtelen hatalma és bölcsessége alkothat teremtményeket ezer más képességgel és a dolgok észrevevésének ezer más módjával, mint a mieink, gondolataink mégsem léphetnek túl saját képességeinken. Még sejtéseinket sem tudjuk azokon az ideákon túlterjeszteni, amelyeket érzékelésből és eszmélődésből szereztünk. Annak a feltevésnek legalábbis, hogy az angyalok olykor testet ölthetnek, nem kell megdöbbentenie bennünket, mert a legrégibb és legtanultabb egyházatyák is hinni látszottak, hogy az angyaloknak olykor teste volt; az pedig bizonyos, hogy állapotuk, létezésmódjuk előttünk ismeretlen. 14. §. Fajlagos szubsztancia-ideáink De térjünk vissza a szóban forgó kérdéshez, a szubsztanciákról való ideáinkhoz és ahhoz, hogy miképpen szerezzük őket. Azt mondom, hogy fajlagos szubsztancia-ideáink nem egyebek, mint bizonyos számú egyszerű ideák együttesei, amelyeket egyetlen dolog egységében tekintünk. Ezek a szubsztancia-ideák, bár közönségesen egyszerű elgondolások, és neveik egyszerű szavak, mégis valójában összetettek és részekből állanak: Így az az idea, amelyet az ember hattyú néven emleget, annyi, mint fehér szín, hosszú nyak, piros csőr, fekete láb és lábszár, mindezek bizonyos nagyságban, a vízben való úszás képességével, bizonyos fajta hangadással; és az olyan embernek, aki sokat figyelte az efajta madarakat, még egyéb tulajdonságokkal is, amelyek mind érzékelhető egyszerű ideákban végződnek, és egyetlen közös alanyban egyesülnek. 15. §. A szellemi szubsztanciák ideája ugyanolyan világos, mint a testi szubsztanciákké Az anyagi, érzékelhető szubsztanciákról való összetett ideáinkon kívül, amelyekről legutóbb beszéltem, azokból az egyszerű ideákból, amelyeket saját elménk műveleteiből veszünk, mint a napról napra tapasztalt és valamely szubsztanciában együttlevő gondolkodás, megértés, akarás, tudás, mozgáskeltő erő stb. ideái, meg tudjuk alkotni az anyagtalan szellem összetett ideáját. És így, ha egybefoglaljuk a gondolkodás, észrevevés, szabadság és a magunk vagy más dolgok megmozdítására való képesség ideáit, olyan világos észrevevésünk és eszménk van az anyagtalan szubsztanciákról, mint az anyagiakról. Mert ha összefoglaljuk a gondolkodás és akarás ideáit vagy a megmozdításra s a testi mozgás megállítására szolgáló erőt, ezt belegondoljuk a szubsztanciába, amelyről hasonlóképpen nincsen tiszta és elkülönült ideánk, akkor megalkottuk az anyagtalan szellem ideáját. És ha egybefoglaljuk az összefüggő, tömör részek ideáit, a mozdíthatóság képességét, s összekapcsoljuk a szubsztanciával, amelyről szintén nincsen pozitív ideánk, megalkottuk az anyag ideáját. Az egyik éppen olyan tiszta és világos idea, mint a másik, mert a gondolkodás és a testmozgatás ideája ugyanolyan tiszta és világos, mint a kiterjedés, a tömörség és a mozdíthatóság ideája. Szubsztancia-ideánk mindkettőben egyformán homályos, vagy egyáltalán nincsen meg egyikben sem. Nem egyéb, mint egy feltételezett nem tudjuk mi, amely hordozza a járulékoknak nevezett ideákat. Csupán a kelld meggondolás hiánya folytán vagyunk hajlandók azt vélni, hogy érzékeink csak anyagi dolgokat mutatnak. Minden érzékelés, ha kellően meggondoljuk, egyformán rámutat a természet mindkét oldalára, a testire is, a szellemire is. Mert ha látás, hallás stb. révén valami rajtam kívül levő testi dologról tudok, amely érzeteim tárgya, még biztosabban tudom, hogy bennem pedig van egy szellemi lény, amely lát és hall. Rám kényszerül a meggyőződés, hogy ez nem lehet a puszta érzéketlen anyag tevékenysége, és nem is lehetne meg soha anyagtalan gondolkodó lény nélkül. 16. §. Az elvont szubsztanciáról nincs ideánk, sem a test, sem a szellem vonalán A kiterjedésből, formáltságból, színezettségből és egyéb érzékelhető tulajdonságokból összetett idea minden, amit a test szubsztanciájáról tudunk, de mindezzel ugyanolyan távol vagyunk a test szubsztanciájának ideájától, mintha semmit sem tudnánk róla. Sőt bármily megszokottnak és ismerősnek véljük is az anyagot, és bármennyi tulajdonságot észlelünk és ismerünk, s egyéb vizsgálatok alapján még találunk is a testekben - még ez sem biztosítja, hogy több vagy világosabb elsődleges ideánk lenne a testről, mint amennyi az anyagtalan szellemről van. 17. §. A tőmör részek összetartása és a Lökés a testnek két sajátos elsődleges ideája A testekben sajátos és a szellemmel szemben álló elsődleges ideák: a tömör, tehát elválasztható részek összetartása és a lökéssel való mozgásközlés képessége. Azt gondolom, ezek a testeket jellemző sajátos eredeti ideák: mert az alak csak a véges kiterjedés következménye. 18. §. Gondolkodás és mozgatóképesség a szellemnek elsődleges ideája A szellemre vonatkozó sajátos ideáink a gondolkodás és az akarat, vagyis hatalom arra, hogy gondolattal mozdítsa meg a testet, és ennek következménye a szabadság. Mert amíg a test csak lökés árán képes mozgását más testtel közölni, amelyet nyugalomban talál, az elme mozgásba hozhatja a testeket, 88
vagy tartózkodhat ettől úgy, amint neki tetszik. A létezés, a tartam és a mozgékonyság ideába mindkettőben közös. 19. §. A szellemek képesek mozogni Senki sem ütközhet meg azon, hogy a mozgékonyságot a szellemhez tartozónak tekintem. Mert nem lévén egyéb ideám a mozgásról, mint a nyugvónak gondolt lényektől való távolság megváltozása, és mert azt tálálom, hogy a szellemek, akárcsak a testek, csupán ott működhetnek, ahol vannak; és a szellemek különböző időkben különböző helyeken működnek - kénytelen vagyok minden véges szellemnek helyváltoztatást tulajdonítani (a végtelen szellemről itt nem beszélek). Mert a lelkem, ugyanúgy mint a testem, valóságos lény, s így bizonyára ugyanúgy képes távolságot változtatni valamely más testhez vagy lényhez képest, mint maga a test, tehát képes mozogni. És ha a matematikus elgondolhat egy bizonyos távolságot, vagy gondolhatja két pont távolságának megváltoztatását, akkor a távolság vagy a távolságváltoztatás bizonyára elgondolható két szellem között is; ebből felfogható a mozgások egymáshoz való közeledése vagy egymástól való távolodása is. 20. §. Ennek bizonyítéka Mindenki látja önmagában, hogy a lelke tud gondolkodni, akarni, és a testére hatni ott, ahol a teste van, de nem tud hatni olyan testre vagy olyan helyen, amely tőle 100 mérföldnyire van. Senki sem képzelheti, hogy a lelke gondolhat, vagy mozgathat egy Oxfordban levő testet, míg ő maga Londonban van; és tudnia kell, hogy lelke testével egyesítve lévén, az állandóan helyet változtat Oxford és London között lefolyó utazása alatt, akárcsak a kocsi vagy a ló, amely szállítja. Mondhatjuk tehát, gondolom, hogy a lelke egész idő alatt igazán mozgásban van. Ha pedig ezt nem fogadnák el ahhoz, hogy mozgásáról eléggé világos ideát szolgáltasson, akkor talán megadja ezt a léleknek a testtől való elválása a halálban. Mert elgondolni, hogy távozik a testből, vagyis elhagyja, anélkül, hogy ebben az elgondolásban ideánk lenne a mozgásáról, ezt lehetetlennek tartom. 21. §. Isten mozgástalan, mert végtelen Ha valaki azt mondaná, hogy a lélek nem változtathat helyet, mert nincs helye, mert a szellemek léte nem in loco, hanem ubi - azt hiszem, hogy ennek a beszédmódnak nem lesz valami nagy kelete korunkban, amely nem nagyon hajlik az ilyen értelmetlenségek megcsodálására, sem félre nem vezetteti magát velük. De ha valaki azt hiszi, hogy ennek a megkülönböztetésnek van valami értelme, és hogy alkalmazható mostani feladatunkra, arra kérem, mondja el világosan, és azután vonja le abból annak okát, hogy anyagtalan szellemek mozgásra miért nem képesek. Mozgás valóban nem tulajdonítható Istennek, de nem azért, mert Isten anyagtalan, hanem azért, mert végtelen szellem. 22. §. Anyagtalan szellemről való összetett ideánk és a testről való összetett ideák összehasonlítása Hasonlítsuk tehát össze az anyagtalan szellemről való összetett ideánkat a testről való összetett ideánkkal, és lássuk, több homályosság van-e az egyikben, mint a másikban, és melyikben van több. A testről való ideánk, amint gondolom, kiterjedt tömör szubsztancia, mely lökéssel mozgást tud továbbadni, és a lélekről mint anyagtalan szellemről való ideánk olyan gondolkodó szubsztanciának ideája, amelynek megvan az ereje ahhoz, hogy akarással vagy gondolattal a testben mozgást keltsen. Ezek, gondolom, a testnek és a léleknek egymással szembeállított összetett ideái. Vizsgáljuk most meg, melyikben van több homályosság és melyiket nehezebb megérteni. Tudom, hogy vannak emberek, akiknek gondolatai az anyagnál véget érnek, és elméjük annyira érzékeiknek van alárendelve, hogy ritkán eszmélődnek olyasmin, ami érzékeiken túl van. Ezek hajlandóak azt mondani, hogy nem értik, mi az a gondolkodó dolog, és ez talán igaz. De én azt állítom, hogy mihelyt jól meggondolják, nem érthetik meg jobban a kiterjedt dolgot sem. 23. §. Testben a tömör részek összetartását ugyanolyan nehéz felfogni, mint lélekben a gondolkodást Ha valaki azt mondja, nem érti, mi az, ami benne gondolkodik, ezzel azt mondja, hogy nem tudja, mi a szubsztanciája ennek a gondolkodó dolognak: de nem tudja jobban, mondom én, azt sem, hogy a tömör dolognak mi a szubsztanciája. Ha továbbá azt mondja, nem tudja, miképpen van az, hogy ő gondolkodik, azt válaszolom, azt sem tudja, miképpen lehet neki kiterjedése, miképpen vannak a test tömör részei úgy egyesítve vagy összetartóvá téve, hogy kiterjedést alkossanak. Mert bár a levegő részecskéinek nyomása számot adhat azoknak az anyagrészeknek összetartásáról, amelyek vaskosabbak, mint a levegő részecskéi, és pórusaik kisebbek, mint a levegő testecskéi, de a levegő súlya vagy nyomása nem magyarázza maguknak a levegőrészecskéknek összetartását, sem annak okozója nem lehet. És bár az éternek vagy a levegőben levő bármely finomabb anyagnak nyomása egyesítheti és össze is tarthatja a levegőnek, valamint más testeknek a részecskéit, de nem tud önmagának kötelékeket adni, nem tudja összetartani azokat a részeket, amelyek e materia subtilisnek legkisebb részeit alkotják. Bármily szellemesen magyaráz is ez a hipotézis, amikor megmutatja, hogy az érzékelhető testek részeit más, érzékelhetetlen külső testek nyomása tartja össze, már nem érvényes magának az éternek részeire. És amennyivel világosabban mutatja, hogy más testek részeit az éter külső nyomása tartja össze, hogy összetartásuknak és egyesültségüknek más felfogható oka nem lehet, annál inkább sötétségben hagy bennünket magának az éternek testecskéiben levő részek összetartására nézve. Ugyanis sem részek nélkül valóknak nem foghatjuk fel őket, mert testek és így oszthatók, sem azt nem értjük, részeik miképpen tarthatnak össze, mert nem áll fenn számukra az összetartásnak az az oka, amelyről azt mondjuk, hogy összetartja az összes többi testeket. 24. §. Környező fluidummal nem magyarázható De igazában semmiféle környező fluidumnak akármekkora nyomása sem lehet érthető oka az anyag tömör 89
részeit egyesítő összetartásnak. Mert bár az ilyen nyomás megakadályozná két csiszolt felületnek e felületekre merőleges irányban való elszakítását mint ahogyan ezt a két csiszolt márványfelülettel való kísérlet mutatja -, de soha, a legkisebb mértékben sem akadályozhatja meg azok eltávolítását egymástól a velük párhuzamos irányban. Mert a környező fluidum, teljes szabadsága lévén behatolni az oldalmozgás által elhagyott tér minden pontjába, nem áll jobban ellen az Így összefüggd két test ilyen mozgásának, mint amennyire ellenállna olyan test mozgásának, mely minden oldalról körül volna véve azzal a fluidummal és más testet nem érintene. Ha tehát az összetartásnak nem volna semmi más oka, a testek összes részei ilyen csúsztató oldalmozgással könnyen elválaszthatóak volnának. Ugyanis ha az éter nyomása az összetartásnak elegendő oka volna, akkor mindenütt, ahol ez az ok nem működik, hiányoznék az összetartás. És minthogy (amint megmutattuk) az ilyen oldalirányú különválasztással szemben nem tud működni, akkor bármely, az anyag valamely tömegét átmetsző képzelt síkban sem lehetne több összetartás, mint két csiszolt felületé, amely a fluidum minden képzelt nyomásának ellenében is könnyen lecsúszhatna egymásról. Következőleg bármilyen tisztának is gondoljuk a test kiterjedéséről, vagyis a tömör részek összetartásáról való ideánkat, ha jól megnézzük elménkben, okunk lesz azt következtetni, hogy éppen olyan könnyen lehet tiszta ideánk arról, hogyan gondolkodik a lélek, mint arról, hogyan kiterjedt a test. Mert ha a test nem is jobban és nem másképpen kiterjedt, mint tömör részeinek egyesülése és összetartása révén, nagyon rosszul fogjuk érteni a test kiterjedését annak megértése nélkül, hogy miben áll részeinek egyesülése és összetartása. Ez pedig nekem épp oly érthetetlennek látszik, mint az, hogy milyen módon megy végbe a gondolkodás. 25. §. Éppoly kevéssé értjük azt, hogy miképpen tarthatnak össze a részek a kiterjedésben, mint azt, hogy szellemek miképpen tudnak észrevenni vagy mozogni Elismerem, hogy a legtöbb ember rendesen csodálkozik azon, hogyan találhat valaki nehézséget abban, amiről azt gondolják, hogy naponta észlelhető. Rögtön ezzel a kérdéssel jönnek: nem látjuk-e, hogy a testek részei szorosan egymáshoz tapadnak? Van a világon valami közönségesebb? És hogy lehet ebben kételkedni? Én pedig ugyanezt mondom a gondolkodásra és a szándékos mozgásra nézve: vajon nem tapasztaljuk-e ezt minden pillanatban önmagunkban? Hát lehet ezt kétségbevonni? A tényállás maga világos, elismerem. De ha egy kissé közelebbről nézzük, és azt vizsgáljuk, miképpen áll elő, már akkor, gondolom, eltévedünk egyikben is, másikban is. Ugyanoly kevéssé értjük meg azt, miképpen tartanak össze a test részei, mint azt, miképpen érzékelünk vagy mozgunk magunk. Szeretném, ha valaki érthetően megmagyarázná nekem, hogy az arany vagy a réz részei (amelyek az imént, megolvasztott állapotban még olyan lazán voltak együtt, mint a víz vagy a homokóra homokjának részecskéi) miképpen váltak nehány pillanat alatt annyira eggyé, és hogyan függenek most össze olyan keményen, hogy az emberi karok legnagyobb ereje sem tudj a szétválasztani. Minden gondolkodó ember, azt hiszem, tanácstalanná válnék, ha akár a saját, akár másnak értelmét akarná ebben a dologban kielégíteni. 26. §. Az atomok összetartásának oka a kiterjedt szubsztanciákban érthetetlen
90
A víz nevű folyadék parányi testecskéi oly rendkívül kicsinyek, hogy sohasem hallottam valakiről, aki mikroszkópon (pedig hallottam 10000-szeres, sőt 100000-szerest meghaladó nagyításokról is) észrevette volna azokrnak határozott térfogatát, alakját vagy mozgását. Pedig a víznek részecskéi annyira lazán vannak együtt, hogy a legkisebb erő is könnyen szétválaszthatja őket. Sőt, ha örökös mozgásukat nézzük, el kell ismernünk, hogy egyáltalán semmi összetartásuk nincsen. Mégis, alig éri őket egy csípős hideg, már egyesülnek, megszilárdulnak, a kis atomok összeállnak és jelentékeny erő nélkül el sem választhatók. Aki megtalálná azt a köteléket, amely ezeket a parányi testekből álló laza halmazokat oly erősen összetartja, aki meg tudná ismertetni azt a cementet, amely ennyire egymáshoz ragasztja őket, az nagy és eddig ismeretlen titoknak jutna nyomára. És mégis, amikor idáig jutott, még mindig elég távol lenne a test kiterjedésének (amely a tömör részek összetartása) értelmes magyarázatától addig, míg meg nem tudná mutatni, miben áll azoknak a kötelékeknek vagy annak a cementnek, vagy a létező anyag legkisebb részeinek egyesültsége vagy összetartása. Ebből kitűnik, hogy ha a testnek ezt az elsődleges és nyilvánvalónak feltételezett tulajdonságát vizsgálat alá vesszük, az éppen olyan érthetetlen, mint az elménkre vonatkozó bármely dolog, és a tömör kiterjedt szubsztanciát éppen olyan nehéz felfogni, mint a gondolkodó anyagtalan szubsztanciát, bármilyen nehézségeket vonultasson is fel valaki az utóbbi ellen. 27. § A feltételezett nyomás, amelyet az összetartás magyarázatául felhoznak, érthetetlen Ha kissé még jobban kimélyítjük ezt a gondolatot, látjuk, hogy a nyomás, amelyet a testek összetartásának magyarázatául hoznak fel, éppen olyan érthetetlen, mint maga az összetartás. Mert ha az anyagot végesnek tekintjük, mint ahogy kétségtelenül az is, menjen valaki gondolatban a világegyetem legszélsőbb határaira, hogy megnézze, milyen felfogható abroncsokat vagy kötelékeket képzelhetünk ennek az anyaghalmaznak olyan szoros nyomással való összetartására, amelytől az acél az erejét, a gyémánt részei a keménységüket és feloldhatatlanságukat kapják. Ha az anyag véges, akkor kell külső határainak lenni; kell valaminek lenni, ami megakadályozza abban, hogy széjjelszóródjék. Ha ennek a nehézségnek elkerülésére valaki a végtelen anyag feltételezésének örvényébe akarja dobni magát, gondolja meg, vajon ezzel mennyi világosságot vet a test összetartására, és vajon közelebb jut-e valaha is annak érthetővé tételéhez azzal, beleolvasztja azt a legképtelenebb és legérthetetlenebb feltevésbe. Ennyire távol van a test kiterjedése (ami nem más, mint a tömör részek összetartása) attól, hogy világosabb vagy tisztábban körvonalazott idea legyen, mint a gondolkodás ideája, mihelyt természetének, okának vagy módjának kutatásába fogunk. 28. §. A mozgás közlése lőkéssel vagy gondolattal egyformán érthetetlen Egy másik ideánk a testről a lökéssel való mozgásközlés ereje; a lélekről pedig a mozgás gondolati kiváltására valóerő. Ezeket az ideákat, egyiket a testről, másikat az elméről, a mindennapi tapasztalás világosan szolgáltatja. De ha itt ismét azt keressük, hogy ez miképpen történik, megint csak sötétben vagyunk. Mert a lökéssel történd mozgásközlésről, amikor annyi mozgás vész el az egyik testből, mint amennyit kap a másik, és ez a rendes eset, nem alkothatunk más fogalmat, mint hogy a mozgás átment az egyik testből a másikba. Gondolom, ez éppen olyan homályos és felfoghatatlan, mint az, hogy elménk gondolattal miképpen indítja el, vagy állítja meg a testünket. Ezt pedig minden pillanatban tapasztaljuk. A mozgás lökésbál eredő növekedése, amelynek megtörténtét némelykor észleljük vagy véljük, még nehezebben érthető. Mindennapi tapasztalásunkban szemmel látható, hogy lökésből vagy gondolatból mozgás keletkezik, de hogy miképpen, az már alig érthető. Mindkét esetben egyformán tanácstalanok vagytunk. Mikor tehát akár testtől, akár szellemtől származtatjuk a mozgást és annak továbbadását, a szellemhez tartozó ebbeli ideánk legalábbis olyan világos, mint a testhez tartozó. Ha pedig a mozgás tevékeny erejét vizsgáljuk, vagy amint nevezhetem, a megmozdító erőt, az a szellemben sokkal világosabb, mint a testben, mert két test, amelyek nyugalmi állapotban vannak egymás mellé helyezve, sohasem ébreszti bennünk az egyikben levő és a másiknak mozgatására irányuló erőnek ideáját, hacsak nem kölcsönzött mozgás révén. Ezzel szemben az elme napról napra szolgáltatja számunkra tevékeny testmozgató erejének ideáit. Érdemes tehát meggondolni, vajon az aktív erő nem a szellem sajátos attribútuma-e, és a passzív erő nem az anyagé-e? Ezért lehetséges az a gondolat, hogy a teremtett szellemek nincsenek az anyagtól teljesen elkülönítve, mert aktívak és passzívak is egyszersmind. A tiszta szellem, Isten, csupán aktív, a tiszta anyag csupán passzív. Azokról a lényekről, amelyek aktívak és passzívak egyszerre, ítélhetünk úgy, hogy osztoznak mind a kettőben. De bármint legyen is, azt hiszem, ugyanannyi és ugyanolyan világos ideánk van a szellemről, mint a testről, mert mindkettőnek szubsztanciája egyformán ismeretlen előttünk. A gondolkodás ideája pedig a szellemben éppen olyan világos, mint a kiterjedésé a testben. És a gondolattal való mozgásközlés, amelyet a szellemnek tulajdonítunk, ugyanolyan világos, mint a lökésből származó, amelyet a test javára írunk. Állandó tapasztalás érzékelteti velünk mind a kettőt, bár szűkös értelmünk egyiket sem foghatja fel. Mert ha az elme túl akar látni azokon az eredeti ideákon, amelyeket érzékelésből és eszmélődésből nyert, s okaikba és keletkezésmódjukba akar hatolni, mindig azt látjuk, hogy nem fedez fel egyebet, mint a saját rövidlátását. 29. §. Összefoglalás Az érzékelés meggyőz bennünket arról, hogy vannak tömör kiterjedt szubsztanciák; az eszmélődés (reflexion) pedig meggyőz arról, hogy vannak gondolkodó szubsztanciák. A tapasztalás biztosit bennünket az ilyen lények létéről és arról, hogy az egyiknek ereje van arra, hogy lökéssel, a másiknak pedig arra, hogy gondolattal mozdítsa meg a testet: ebben nem lehet kétségünk. A tapasztalás, mondom, minden pillanatban szállít nekünk világos ideákat 91
mind a kettőről. De ezeken a saját forrásaikból vett ideákon már nem léphetnek túl kepességeink. Ha mélyebben akarunk természetükbe, okaikba és módjaikba hatolni, a kiterjedés természetét nem fogjuk fel világosabban, mint a gondolkodásét. Ha tovább akarnánk magyarázni őket, egyik olyan könnyen menne, mint a másik: nem nehezebb felfogni azt, hogyan képes egy ismeretlen szubsztancia valamely testet gondolattal megmozdítani, mint azt, hogyan képes egy ismeretlen szubsztancia valamely testet lökéssel mozgásba hozni. Nem tudjuk tehát jobban, miben állanak a testhez tartozó iáeák, mint azt, hogy miben állanak a szellemhez tartozóak. Ebből pedig valószínűnek látom, hogy az érzékelésből és az eszmélődésből vett egyszerű ideáink vonják meg gondolataink határait. Bármekkora erőkifejtést tegyen is az elme, ezeken nem mehet túl egyetlen jottányival sem, és ezeken túl nem fedezhet fel semmit, ha be is akarna pillantani ezeknek az ideáknak természetébe és rejtett okaiba. 30. §. A test és a szellem ideájának összehasonlítása Tehát röviden: a szellemről való ideánknak és a testről való ideánknak összehasonlításával így állunk: a szellem szubsztanciája ismeretlen előttünk, és ugyanilyen ismeretlen a test szubsztanciája is. A test két elsődleges minőségéről vagy tulajdonságáról, az összefüggő tömör részekről és a lökésről tiszta és világos ideáink vannak. Hasonlóképpen van ismeretünk, azaz tiszta és világos ideáink a szellem két elsődleges minőségéről vagy tulajdonságáról, a gondolkodásról és a cselekvés erejéről, vagyis a különböző gondolatokat vagy mozgásokat megkezdő vagy megállító erőről. Vannak még ideáink a testekben rejlő különböző tulajdonságokról, ezekről tiszta és világos ideák élnek bennünk. ezek a tulajdonságok azonban csupán az összetartó tömör részek kiterjedésének és mozgásainak különböző módosulásai. Hasonlóképpen vannak ideáink a gondolkodás különböző módozatairól, ti. az elhívésről, kételkedésről, szándékolásról, félelemről, reményről stb., mindezek a gondolkozás különböző módozatai. Ideáink vannak az akarásról és a testnek a belőle következő mozgásáról, valamint a testtel együtt magának a szellemnek a mozgásáról is: mert, amint kimutattuk, a szellem mozgásra is képes. 31. §. A szellem eszméje nem rejt magában több nehézséget, mint a testé Végül: ha az anyagtalan szellemnek ez az eszméje olykor bizonyos nehézségeket támaszt, amelyekkel nem könnyű elbánni, azért ezek miatt tagadni vagy kétségbevonni az ilyen szellemek létét nincs több okunk, mint tagadni vagy kétségbevonni a test létét azért, mert a test eszméje súlyos nehézségekkel van megterhelve, amelyeket talán lehetetlen megmagyaráznunk vagy megértenünk. Szívesen látnék a szellemről való eszménkben bonyolultabb vagy az ellentmondáshoz közelebb álló dolgot, mint amelyekkel maga a test eszméje jár. Bármely véges kiterjedésnek végtelen oszthatósága, akár elfogadjuk, akár tagadjuk, kibonyolíthatatlan, vagy megértésünkkel össze nem férő következményekre vezet, amelyek nagyobb nehézségeket és több látható képtelenséget tartalmaznak, mint bármi, ami egy anyagtalan megismerő szubsztanciá eszméjéből következhet. 32. §. Egyszerű ideáinkon túl a dolgokról semmit sem tudunk Ezen egyáltalán nem kell csodálkoznunk, mert a dolgokról csak felületes ideáink vannak, amelyeket kívülről érzékeink szállítanak, belülről pedig eszmélődő elménk szolgáltat az önmagában tapasztaltakról. Ezeken túl nincsen tudásunk a dolgokról, még kevésbé azoknak belső alkatáról és igazi természetéről, mert hiányzanak erre való képességeink. Minthogy tehát önmagunkban ugyanoly biztossággal tapasztaljuk és fedezzük fel a tudást és a szándékos mozgásra való erőt, mint ahogyan a rajtunk kívül levő dolgokban tapasztaljuk és felfedezzük a tömör részek összetartását és elkülönülését, amely a testek kiterjedése és mozgása - ugyanannyi okunk van megelégedni az anyagtalan szellemről, mint a testről való eszménkkel, és az egyiknek létével úgy, mint a másikéval. Ugyanis minthogy nem nagyobb ellentmondás az, hogy gondolkodás lehessen elkülönítve és függetlenül a tömörségtől, mint amekkora ellentmondás, hogy lehessen tömörség elkülönítve és függetlenül a gondolkodástól, mert mind a kettő egyszerű idea és függetlenek egymástól - ha mind a gondolkodásról, mind a tömörségről tiszta és világos ideáink vannak, nem tudom, miért ne ismerhetnénk el egy gondolkozó dolgot tömörség nélküli, azaz anyagtalanul létezőnek ugyanúgy, mint egy tömör dolgot gondolkodás nélküli; vagyis anyagi létezőnek. Különösen arra való tekintettel, hogy nem nehezebb felfogni azt, miképpen lehetséges a gondolkodás anyag nélkül, mint azt, hogy az anyag miképpen gondolkozhatik. Annál is inkább, mert mihelyt túl akarunk lépni ezeken az egyszerű ideákon, amelyeket az érzékelésből és az eszmélődésből kaptunk, és jobban bele akarunk merülni a dolgok természetébe, azonnal sötétségbe és homályba, zűrzavarba és nehézségek közé kerülünk, és nem fedezhetünk fel semmi mást, mint saját vakságunkat és tudatlanságunkat. De bármelyik legyen is a testről vagy az anyagtalan szellemről való két összetett ideánk közül a világosabbik, nyilvánvaló, hogy az őket alkotó egyszerű ideák mind olyanok, amelyeket vagy érzékelésből, vagy eszmélődésből nyertünk. Így vagyunk, minden más szubsztancia-ideánkkal, még magával az Isten-ideával is. 33 § Összetett ideánk Istenről Mert ha a felfoghatatlan, legfelsőbb lényről való ideánkat vizsgáljuk, azt találjuk, hogy ugyanezen az úton jutunk hozzá. Azok az összetett ideáink, amelyek Istenről és a különálló szellemekről élnek bennünk, mind az eszmélődésből vett egyszerű ideákból állanak. Abból ugyanis, amit önmagunkban tapasztalunk, szereztük a lét és a tartam, a tudás és az erő, az élvezet és a boldogság, s még sok más tulajdonság és erő ideáit, amelyeket jobb birtokolni, mint nélkülözni. Mikor a legfelsőbb lényre leginkább alkalmazható ideát szeretnénk formálni, akkor a végtelenség-ideánk segítségével mindezeket kiszélesítjük, azután összefoglaljuk, s ezzel megalkotjuk az Istenről való összetett ideánkat. Mert azt, hogy az elmének van ereje némely az érzékelésből és eszmélődésből nyert 92
ideának ily kiszélesítésére, már kimutattuk. 34 §- Istenről mint végtelenről alkotott összetett ideánk Ha azt találom, hogy kevés dolgot tudok, és hogy némelyeket, vagy talán valamennyit, tökéletlenül tudom, alkothatok magamnak kétszer annyi tudásról való ideát, ezt ismét megkettőzhetem és így tovább annyiszor, ahányszor a számhoz hozzáadhatok. Így bővítem a tudásról való ideámat, kiterjesztve annak befogadóképességét minden meglevő vagy lehetséges dologra. Ugyanezt megtehetem a dolgok tudásának tökéletesebb voltára vonatkozólag; kiterjeszkedem minden tulajdonságukra, erőikre, okaikra, következményeikre, viszonyaikra stb., míg csak mindaz, ami a dolgokban van, vagy velük viszonyban áll, tökéletesen ismertté nem válik, és így megalkotom a végtelen és határtalan tudás ideáját. Ugyanezt megtehetem az erővel is, míg el nem jutok addig az erőig, amelyet már végtelennek mondunk. Ugyanígy járhatok el a kezdet és vég nélkül való létezés tartamával, ezzel megalkotom az örökkévaló lény ideáját. Minthogy a fokozat vagy a terjedelem, amelyet az Istennek nevezett legfelsőbb lény hatalmának, bölcsességének és minden más tökéletességének (amelyről csak valamelyes ideánk lehet) tulajdonítunk, határtalan és végtelen, ezzel a legjobb ideát alkotjuk róla, amire csak elménk képes. Mindezt mondom - azoknak az egyszerű ideáknak kibővítésével tettük, amelyeket vagy saját elménk műveleteiből eszmélődés (reflexion) útján, vagy a külső dolgokból érzékeinkkel merítettünk, s ezeket annyira tágítottuk, amennyire a végtelenség fokozhatja őket. 35. §. Isten saját lényegében megismerhetetlen Mert a létről, az erőről, a tudásról stb.-ről való ideáinkhoz kapcsolódó végtelenség alkotja azt az összetett ideát, amellyel a legfelsőbb lényt, amennyire csak tudjuk, magunkiak elképzeljük. Saját lényegében (amelyet bizonyára nem ismerünk, hiszen nem ismerjük még egy kavics, egy légy vagy akár saját magunk lényegét sem) Isten egyszerű, és nem részekből áll. Mégis azt gondolom, elmondhatom, hogy nincsen róla más ideánk, mint a végtelen és örökkévaló létből, tudásból, erőből, boldogságból stb.-ből álló összetett idea. Ezek mind határozott ideák, némelyek pedig viszonylagosak lévén, más ideákból vannak összerakva, és valamennyi, amint kimutattuk, eredetileg érzékelésből és eszmélődésből való, és együttesen alakítjákmeg bennünk Istenről való ideáinkat, illetve eszméinket. 36. §. A szellemekről való összetett ideáinkban nincsen más idea, mint azok, amelyeket érzékelésből vagy eszmélődésből kaptunk Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a végtelenség kivételével nincs Istennek tulajdonított ideáink közt olyan, amely ne volna része más szellemekről való összetett ideáinknak is. Mert a testhez tartozókon kívül nem vagyunk képesek más egyszerű ideákra, mint azokra, amelyeket eszmélődés (reflexion) révén elménk műveleteiből nyerünk, s így a szellemeknek sem tulajdoníthatunk egyebet, mint amit ugyaninnen kapunk. Más alapon megkülönböztetést nem tehetünk közöttük szellemekre vonatkozó szemlélődéseinkben, mint tudásuk, hatalmuk, tartamuk, boldogságok stb. különböző mérvű terjedelme és fokozata szerint. Erre nézve mind a szellemekre, mind más dolgokra vonatkozó ideáinkban arra vagyunk korlátozva, ami érzékelésből és eszmélődésből ered, ebből tehát világos, hogy a szellemekre vonatkozó ideáinkban, akármennyivel magasabb rendűek is a testekre vonatkozóknál - még akár a végtelen ideáját is ideértve -, mégsem lehet ideánk arról, miképpen közlik gondolataikat egymással. Pedig szükségszerűen kell következtetnünk, hogy a különálló szellemek, akiknek a mienknél tökéletesebb tudása és nagyobb boldogsága van, szükségképpen tökéletesebb módon közölhetik gondolataikat egymással, mint mi, akik kénytelenek vagyunk testi jeleket, sajátos hangokat használni, amelyek tehát, mint a legjobb és a leggyorsabb közlési eszközök, egyszersmind a leghasználatosabbak is. De minthogy önmagunkban közvetlen gondolatközlésről nincs semmi tapasztalatunk, s következőleg nincs is róla semmiféle eszménk, nem lehet ideánk arról, mit érhetnek el gyorsaságban szellemek, akik szavakat nem használnak, s még kevésbé arról, hogy testetlen szellemek hogyan lehetnek urai saját gondolataiknak, hogyan képesek kedvük szerint közölni vagy elrejteni azokat - bár szükségképpen fel kell tételeznünk, hogy mindezekre van erejük. 37. §. Összefoglalás Láttuk tehát, milyen ideáink vannak mindennemű szubsztanciákról, miben állanak ezek, és miképpen jutunk hozzájuk. Mindebből pedig, azt gondolom, nagyon világos a következő: Először: a különféle szubsztanciákról való összes ideáink nem egyebek, mint egyszerű ideák együttesei, feltételezésével valaminek, amihez tartoznak és amelyben fennállanak; bár errő1 a feltételezett valamiről egyáltalán nincsen tiszta és világos ideánk. Másodszor: mindazok az egyszerű ideák, amelyek így egy közös szubsztrátumban egyesülnek, s a különböző szubsztanciákról való összetett ideáinkat alkotják, semmi egyebek, mint érzékelésből és eszmélődésből merített ideák. Még azok sem jutnak túl ezeken az egyszerű ideákon, amelyekről azt véljük, hogy a legbensőbben ismerjük őket és legközelebb állanak legjobban kiszélesített fogalmaink méreteihez. És még amelyek a legtávolabb állónak látszanak is mindattól, amivel dolgunk van, és végtelenül felül is múlják mindazt, amit önmagunkban eszmélődés (reflexion) útján észlelünk, vagy érzékeléssel más dolgokban felfedezünk - azokkal sem jutunk tovább ezeknél az egyszerű ideáknál, amelyeket eredetileg érzékelésből és eszmélődésből kaptunk, amint ezt világosan látjuk az angyalokról és különösen magáról Istenről való összetett ideáinkban. harmadszor: a legtöbb egyszerű ideánk, amelyekből a szubsztanciákról való összetett ideáink alakultak, ha 93
igazában átgondoljuk őket, csupán erők, bár hajlandóak vagyunk őket pozitív tulajdonságoknak tekinteni. Pl. az aranyról való összetett ideánkat alkotó ideák legnagyobb része: sárgaság, nagy súly, vezetőképesség, hajlíthatóság, olvaszthatóság, a királyvízben való oldhatóság, s mindezek egyesítve egy ismeretlen szubsztrátumban; és ezek az ideák nem egyebek, mint megannyi viszonyulás más szubsztanciákhoz, nincsenek valósággal magában az aranyban, bár függenek az annak belső alkatából folyó valóságos és elsődleges tulajdonságoktól, amelyeknek révén az arany képes más szubsztanciákra különféleképpen hatni, és részükről különböző hatást elszenvedni. I.FEJEZET A SZAVAKRÓL VAGY A NYELVRŐL. ÁLTALÁBAN I. §. Az ember képes tagolt hangok alakítására Isten az embert társas lénynek teremtette. Nemcsak hajlandóságot és szükségszerűséget oltott beléje arra, hogy a hozzá hasonlók társaságában éljen, hanem nyelvet is adott neki, hogy ez a társulás hatalmas eszközévé és kötelékévé váljék. Az ember szervei tehát természetszerűen úgy alakultak, hogy alkalmasak legyenek ama tagolt hangok formálására, amelyeket szavaknak nevezünk. De ez a nyelv keletkezéséhez még nem volt elegendő, hiszen a papagájok és más madarak is megtaníthatók tagolt hangok elég tiszta kiejtésére, és mégsem tudnak egyáltalán nyelvet kialakítani 2. §. E hangokat ideák jelei gyanánt használja A tagolt hangokon kívül tehát szükséges volt még, hogy az ember képes legyen ezeket a hangokat belső fogalmak jelei gyanánt használni, az elméjében levő ideákhoz tartozó jegyekül alkalmazni, s ezzel azokat mások előtt ismeretessé tenni avégből, hogy az emberi elmék gondolatai kicserélődhessenek. 3. §. E hangokat általános jelekké teszi De még ez sem volt elegendő arra, hogy a szavak oly hasznosakká váljanak, mint szükséges. A nyelv tökéletességéhez nem elég, hogy az ideák jeléül hangokat alkothassunk, hacsak ezek a hangok nem használhatók úgy, hogy több egyedi dologra illeszkedhessenek. Mert ha minden egyes dolognak megjelöléséhez külön névre volna szükség, a szavak felszaporodása összezavarná használatukat. Ennek a kényelmetlenségnek elkerülésére az általános kifejezések bevezetésével a nyelv tovább javult, mikor egyedi létezők egész sokaságának jelölésére egyetlen szót használt. A hangoknak erre az előnyös használatára csak azoknak az ideáknak a különbözése adott alkalmat, amelyeknek a szókat jeleivé tették. Azok a nevek váltak általánosakká, amelyeket általános ideák képviselőivé tettek, és azok maradtak egyediek, amelyeket egyedi ideákra alkalmaztak. 4. §. Pozitív ideák hiányának jeleivé teszi Az ideákat képviselő neveken kívül más szavak is vannak használatban; ezeket nem ideák jelölésére használják, hanem bizonyos egyszerű vagy összetett ideák hiányának, vagy egyáltalán minden idea hiányának jelölésére. Ilyenek nihil a latinban, ignorance vagy barrenness az angolban Mindezekről a tagadó vagy fosztó szavakról nem lehet tulajdonképpeni értelemben azt mondani, hogy semmiféle ideákhoz nem tartoznak, vagy semmiféle ideákat nem jelentenek, mert akkor teljesen jelentéstelen hangok volnának, hanem pozitív ideákra vonatkoznak és azok távollétét jelentik. 5. §. Végeredményben a szavak mind érzékelhető ideákat jelölő szavakból erednek Az is közelebb visz majd bennünket minden eszménk és tudásunk eredetéhen. ha felfigyelünk arra, mennyire függenek szavaink a közönséges érzéki ideáktól, és hogy még azok a szavak is, amelyek az érzékektől legtávolabb álló cselekvések és eszmék kifejezésére szolgálnak, az érzékektől erednek, és nyilvánvalóan érzéki ideákból mennek át bonyolultabb jelentésekbe olyan ideák képviselésére, amelyek már nem esnek érzékeink kereteibe. Ilyenek pl. elképzelni, felfogni, megragadni, megérteni, sugalmazni, utálat, háborgatás, nyugalom stb., ezek mind az érzékelhető dolgok műveleteiből merített és a gondolkodás bizonyos módozataira alkalmazott szavak. Első jelentésben a lélek a lélegzet, az angyal a küldött; és nem kételkedem abban, hogy ha vissza tudnánk menni a szavak forrásáig, minden nyelvben azt találnánk, hogy az érzékeink körébe nem tartozó szavak elsődlegesen érzékelhető ideákra alakultak. Ebből némileg megsejthetjük, milyen természetű és milyen eredetű eszmék tölthették meg azoknak elméjét, akik a nyelvek első kezdeményezői voltak, és hogy a természet még a dolgok elnevezésében is mily észrevétlenül sugalmazta az embereknek tudásuk forrásait és alapelveit: avégből, hogy a magukban érzett belső műveleteknek vagy egyéb, érzékeik hatókörébe nem eső ideáknak másokkal való megismertetésére azoknak neveket adjanak, a közönségesen ismert érzéki ideáktól szívesen kölcsönöztek szavakat. hogy ily módon könnyebben megértethessék az önmagukban tapasztalt és külsőleg nem látható műveleteket. Amikor aztán már voltak ismert és egyöntetűen használt neveik, amelyekkel saját elméjük belső műveleteit kifejezhették, akkor már eléggé el voltak látva arra, hogy szavak révén minden más ideájukat is közölhessék, mert azok nem lehettek egyebek, mint vagy külső, érzéki észrevevések, vagy elméjüknek ezeken végezett belső műveletei. Bebizonyítottuk ugyanis, hogy egyáltalán nincsenek más ideáink, mint olyanoly amelyek eredetileg vagy kívülről, valamely érzékelhető tárgyból, vagy saját szellemünknek valamely tudatunkban észlelt belső munkájából származnak. 6. §. A tárgyalandó anyag felosztása 94
Abból a célból, hogy a nyelvnek mint a tanulás és tudás eszközének használatát és erejét jobban megértsük, érdemes lesz meggondolni a következőket. Először: mi az, amire a nyelv használatában a neveket közvetlenül alkalmazzuk. Másodszor: mivel , minden név (kivéve a tulajdonneveket) általános, és nem ezt vagy azt az egyes dolgot jelenti, hanem dolgoknak bizonyos nemeit vagy fajait - előbb meg kell gondolnunk, hogy mik a dolgok nemei és fajai, vagy ha a latin szókat jobban szeretjük, mi az a genera és species, miben állanak és miképpen alakulnak ki. Ha eztamint kellene-alaposan megnéztük, jobban rátalálunk a szavak helyes használatára, a nyelv természetes előnyeire, hibáira és a gyógyszerekre, amelyekkel élnünk kell, hogy elkerülhessük a szavak jelentésének homályosságából vagy bizonytalanságából származó nehézségeket. Enélkül lehetetlen a tudásról csak valamelyes világossággal vagy rendszerességgel beszélni is; és minthogy a tudás tételekkel foglalkozik, éspedig a legegyetemesebbekkel, tehát szorosabb kapcsolata van a szavakkal, mint talán gyanítanánk. Ezek a meggondolások lesznek tehát következő fejezeteink tárgyai. II. FEJEZET
A SZAVAK JELENTÉSÉRŐI. 1. §. A szavak az ideák közléséhez szükséges érzékelhető jelek Bár az embernek gazdag gondolattára van, és abból magának is, másoknak is haszna és gyönyörűsége származhatik, de mindez saját bensejében él, másoknak láthatatlan és rejtett, s önmagától való külső megnyilvánulásra nem is bírható. Minthogy azonban a társadalom kényelmei és előnyei a gondolatok közlése nélkül nem biztosíthatók, szükséges volt, hogy az ember külső érzékelhető jeleket találjon. amelyek révén azok a láthatatlan ideák, amelyekből gondolatai felépülnek, másokkal közölhetők legyenek. Erre a célra mind a bőség, mind a gyorsaság szempontjából semmi sem volt alkalmasabb azoknál a tagolt hangoknál, amelyeknek könnyű és változatos alakítására az ember képesnek találta magát. Így megérthetjük, miképpen jutottak ahhoz a szavak, amelyek természetüknél fogva oly alkalmasak erre a célra, hogy az emberek ideáik jelei gyanánt használják őket. Ez nem valamiféle természetes kapcsolat révén történt, amely bizonyos tagolt hangok és bizonyos ideák között állna fenn, mert akkor az embereknek csak egyetlenegy nyelvük volna. Önkényes egyesítés volt ez, amellyel valamely szó tetszőleges módon vált az adott idea jegyévé. A szavak haszna tehát az, hogy ők az ideák érzékelhetd jegyei, és az ideák, amelyeket a szavak képviselnek, az ő sajátos és közvetlen jelentéseik. 2. §. Közvetlen jelentésükben a szavak azok ideáinak érzékelhető jelei, akik használják őket Ezeket a jegyeket az emberek vagy arra használják, hogy gondolataikat saját emlékezetük támogatására maguknak feljegyezzék, vagy arra, hogy ideáikat kivigyék és feltárják mások szeme elé. A szavak a maguk elsődleges és közvetlen jelentésükben semmi egyebet nem képviselnek, mint a beszélő elméjében levő ideákat, akármilyen tökéletlenül vagy gondatlanul vannak is az ideák összeszedve azokról a dolgokról, amelyeknek ábrázolatául tekintjük őket. Az ember azért beszél a másik emberhez, hogy megértesse magát. Beszédének az a célja, hogy a hangok mint jegyek ismertté tegyék ideáit hallgatója előtt. A szavak a beszélő ideáinak jegyei. Senki sem alkalmazhatja őket jegyek gyanánt közvetlenül másra, mint a saját elméjében levő ideákra. Mert ez annyi volna, mint saját fogalmaink jeleivé tenni és mégis más ideákra alkalmazni őket. Annyi volna, mint ugyanabban az időben ideáink jeleivé tenni és mégsem tenni azok jeleivé őket, s így valójában nem volna egyáltalán semmi jelentésük. Minthogy a szavak önkényes jelek, tehát mint önkényes jelek nem alkalmazhatók ismeretlen dolgokra. Ez annyi volna, mint a semminek jeleivé, jelentéstelen hangokká tenni őket. Az ember nem teheti szavait sem a dolgok olyan tulajdonságainak jeleivé, sem más elmékben levő olyan fogalmak jeleivé, amelyekről a saját elméjében semmi sincsen. Mindaddig, amíg nincs néhány saját ideája, nem tételezheti fel, hogy azok egy másik ember elméjében levő fogalmaknak megfelelnek. Nem is használhat 3. §. Példák A nyelv használatában ez annyira szükségszerű, hogy ebben a tekintetben a tudó és a tudatlan, a tanult és a tanulatlan (bármilyen értelmű) szavait egyformán használja. A szavak mindenkinek ajkán azokat az ideákat jelentik, amelyek elméjében vannak, és amelyeket kifejezni óhajt velük. A gyermek, aki abból a fémből, amelyről hallotta, hogy aranynak nevezik, nem figyelt meg mást, mint a fényes ragyogó sárga színt, az arany nevet csakis erre a saját szín-ideájára alkalmazza és semmi másra, tehát ugyanezt a színt a páva farkán is aranynak nevezi. Másvalaki, jobb megfigyelő, hozzáadja a fénylő sárgához a nagy súlyt, és akkor valahányszor az arany szót használja, e hangzása. neki egy fényes sárga és nagyon súlyos szubsztancia összetett ideáját jelenti. Ismét más hozzáadja ezekhez a tulajdonságokhoz az olvaszthatóság ideáját, s akkor az arany szó neki egy fénylő sárga, olvasztható és nagyon súlyos testet jelent. Ismét másvalaki hozzáteszi a nyújthatóságot. Egyformán az arany szót használják, valahányszor alkalmuk van ennek az ideának kifejezésére, de nyilvánvaló, hogy mindegyik csak a saját ideájára alkalmazhatja, és nem teheti olyan ideának képviselőjévé, amely nincsen az elméjében. 4. §. A szavakat olykor hallgatólagosan vonatkoztatjuk a mások elméjében feltételezett ideákra Bár a szavak tulajdonképpen és közvetlenül nem jelenthetnek mást az emberek ajkán, mint olyan ideákat, amelyek a beszélő elméjében vannak, a beszélő gondolatában mégis mindig még két más dologgal való rejtett vonatkozás fűződik hozzájuk. Először: feltételezik, hogy szavaik más, velük érintkező emberek elméjében levő ideáknak is jegyei. 95
Máskülönben hiába beszélnének; nem lehetne őket megérteni, ha azokat a hangokat, amelyeket valamely ideára alkalmaznak, a hallgató más ideára alkalmazná; ez annyi lenne, mintha két nyelven beszélnének. De az emberek rendesen nem vizsgálják meg, vajon a szóban forgó idea mindkettőjük elméjében ugyanaz-e vagy nem, hanem elegendőnek gondolják, hogy a szót, amint képzelik, az illető nyelvben a szerintük közönségesen elfogadott értelemben alkalmazzák. Ezzel pedig feltételezik, hogy az az idea, amelynek a szót jelévé tették, pontosan azonos azzal, amelynek az illető ország értelmes emberei azt a nevet adják. 5. §. A dolgok valóságára Másodszor: az emberek nem óhajtják azt a véleményt kelteni magukról, mintha pusztán saját elképzeléseikről beszélnének, hanem azt, hogy a dolgokról beszélnek úgy, amint azok valósággal vannak. Gyakran feltételezik tehát, hogy szavaik a dolgok valóságát is jelentik. De minthogy ez sajátosabban a szubsztanciákra és azok neveire vonatkozik - amint talán az előbbi az egyszerű ideákra és módozatokra vonatkozott -, a szavak alkalmazásának e két különböző módjával bővebben és részletezőbben majd akkor foglalkozunk, amikor a kevert módozatok és a szubsztanciák neveiről tüzetesebben beszélünk. Engedelmükkel itt csupán annyit mondok, hogy a szavak használatával történő visszaélés a szavak jelentésébe elkerülhetetlen homályosságot és zűrzavart visz, valahányszor nem az elménkben levő ideákra, hanem bármi másra vonatkoztatjuk őket. 6. §. A szavak használata könnyen ébreszti tárgyuk ideáit A szavakra nézve így a továbbiakban megfontolandó: először, minthogy a szavak az emberek ideáinak közvetlen jelei, és ezáltal azok az eszközök, amelyek révén az emberek fogalmaikat egymással közlik és elméjükben jövőmenő gondolataikat és elképzeléseiket egymásnak kifejezik, az állandó használat folytán bizonyos hangok és az általuk jelzett ideák között olyan szoros kapcsolat keletkezik, hogy a nevek hallatára az ideák majdnem olyan élénken ébrednek fel, mintha maguk az őket felkelteni képes tárgyak az érzékekre ténylegesen hatnának. Ez nyilvánvalóan így van minden kézenfekvő, érzékelhető tulajdonság és minden gyakran .és megszokottan elénk kerülő szubsztancia esetében. 7. §. A szavakat gyakran használják jelentés nélkül Meg kell fontolnunk másodszor azt, hogy bár a szavak tulajdonképpeni és közvetlen jelentése a beszélő elméjében levő idea, de bölcsőnk óta megszokott szóhasználat folytán nagyon tökéletesen megtanulunk bizonyos tagolt hangokat, és azok mindig a nyelvünk hegyén várnak és mindig kéznél vannak emlékezetünkben. Csakhogy mégsem vagyunk elég gondosak pontos jelentésük vizsgálatában és rögzítésében, s így gyakran megtörténik, hogy az emberek, még ha rá is szánják magukat a figyelmes megfontolásra, gondolataikat inkább szavakra, mint dolgokra irányítják. Sőt, minthogy sokan megtanulták a szavakat, még mielőtt megismerkedtek volna az ideákkal, amelyeket a szók képviselnek, némelyek, nemcsak gyermekek, hanem felnőtt emberek is, úgy ejtenek ki különböző szavakat, mint a papagájok, csupán mert megtanulták őket és hangzásukhoz hozzászoktak. De amennyiben a szónak haszna és jelentése van, annyiban állandó a kapcsolat hang és ideák között; mint jelzés áll egyik a másik helyett, s az ilyen illeszkedés nélkül a szó nem egyéb, mint jelentéstelen zörej. 8. §. Jelentésük teljesen önkényes, nem következménye valami természetes kapcsolatnak Hosszú és megszokott használat folytán a szavak oly állandóan és készségesen ébresztenek bizonyos ideákat, hogy az emberek hajlandók természetes kapcsolatot tételezni fel szó és idea között. Holott az, hogy a szavak csupán az emberek tökéletes önkényességgel hozzájuk kapcsolt sajátos ideáit jelentik, teljesen kiviláglik abból, hogy más emberekben (még ha ugyanazon a nyelven is beszélnek) gyakran nem váltják ki ugyanazokat az ideákat, amelyek jeleinek tekintjük őket. Minden embernek sérthetetlen a szabadsága olyan ideákat jelezni a szavakkal, amilyeneket jónak lát, hogy senkinek sincs hatalma másokat rábírni ugyanazoknak az ideáknak befogadására, mint az övéi, amikor ugyanazt a szót használják, mint ő. Maga a nagy Augustus elismerte, hogy minden világkormányzó hatalmával sem tudott egyetlen új latin szót sem alkotni. Ez pedig annyit jelentett, hogy nem jelölhette ki tetszőlegesen, mely ideáknak legyen jele alattvalóinak ajkán elhangzó és nyelvközösségükben szereplő ez vagy az a hangzás. Igaz, hogy a mindennapi használat hallgatólagos egyetértés révén minden nyelvben kisajátít bizonyos ideák jeléül bizonyos hangzásokat, s ez ennyiben korlátozza annak a hangnak jelentését, mert ha az ember nem ugyanannak az ideának jeléül használja, akkor nem beszél helyesen. Tegyük hozzá azt is, hogy mihelyt az ember szavai nem keltik a hallgatóban ugyanazokat az ideákat, amelyeket beszédében azokkal helyettesít, nem beszél érthetően. De bármi legyen is a következménye annak, hogy valaki a szavakat akár általános értelmüktől eltérően, akár attól a személyes sajátos értelemtől különbözően használja, amely a megszólított személyben él, annyi bizonyos, hogy szavainak jelentése használatuk során saját ideáira szorítkozik, és azok nem válhatnak jeleivé semmi másnak. III. FEJEZET AZ ÁLTALÁNOS KIFEJEZÉSEKRŐL 1. §. A szavak legnagyobb része általános kifejezés Minthogy minden létező egyedi dolog, talán ésszerűnek tűnnék, hogy a szavak, amelyeknek a dolgokhoz kellene alkalmazkodniuk, jelentésükben szintén egyediek legyenek. Ennek azonban éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk. A szavak legnagyobb része minden nyelvben általános kifejezés, és ez nem hanyagság vagy véletlen, hanem az ész és szükségszerűség műve. 96
2. §. Minden egyedi dolognak saját nevet adni lehetetlen Először: lehetetlen, hogy minden egyedi dolognak saját külön neve legyen. Minthogy a szavak jelentése és használata azon a kapcsolaton múlik, amelyet az elme létesít ideái és az azok jeléül használt hangok között, a neveknek a dolgokra való alkalmazásában szükségszerű, hogy az elmének a dolgokról határozott ideái legyenek, megtartsa mindegyiknek egyedi nevét az ezen ideához való sajátos hozzátartozással együtt. De az emberi képességet az már meghaladja, hogy minden egyes dologról, amellyel csak találkozik, különálló ideát formáljon és őrizzen meg. Minden madárnak, állatnak, amelyet csak valaha látott, minden fának és növénynek, amely valaha érzékeire hatott, nem képes külön helyet adni a legnagyobb befogadóképességű értelem sem. Ha megcsodáljuk egy-egy tábornok óriási emlékezetét, aki képes volt seregében minden katonáját néven szólítani, könnyen megértjük, miért nem próbálták meg az emberek sohasem, hogy nevet adjanak nyájuk minden egyes birkájának vagy a fejük felett elszálló minden varjúnak, s hogy még kevésbé próbáltak elnevezni minden falevelet vagy homokszemet, amely útjukba került. 3. §. Ha lehetséges volna is, haszontalan - Másodszor: még ha ez lehetséges volna is, haszontalan lene, mert a nyelv fő célját nem szolgálná. Hasztalan halmoznák fel az emberek az egyes dolgok neveit, ez nem állara gondolataik közlésének szolgálatában. Az emberek csak azért tanulnak neveket és használják azokat a másokkal való társalgásban, hogy megértessék magukat. Ez pedig csak akkor történik meg, ha a használat vagy megegyezés folytán az én beszédszerveimmel létesített hang az azt halló ember elméjében ugyanazt az ideát kelti, mint amelyre én az elmémben alkalmazom, amikor azt a hangot kimondom. Ez nem érhető el az olyan egyedi dolgokra alkalmazott nevekkel, amelyekről csak az én elmémben van Idea, s így nevük nem járhat jelentéssel, s nem lehet érthető más valaki számára, aki nem ismeri mindazokat az egyedi dolgokat, amelyek az én szemem elé kerültek. 4. §. Minden egyes dolognak külön nevet adni nem alkalmas tudásunk bővítésére . Harmadszor: vegyük még ezt is megvalósíthatónak - bár nem gondolom annak. Az, hogy minden. egyedi dolognak külön neve legyen, még így sem járna valami nagy haszonnal tudásunk tökéletesítésében. A tudás ugyan az egyedi dobokon alapult de általános áttekintések révén növekszik, és tulajdonképpen ezt a célt szolgálják az általános nevek alatt fajtákba sorolt dolgok. Ezek a hozzájuk tartozó nevekkel együtt bizonyos határokon belül maradnak és pillanatról pillanatra nem szaporodnak jobban, mint amennyire az elme befogadhatja vagy a. használat megkívánja őket. Ezen a ponton az emberek a legtöbb esetben megálltak, de mégsem úgy, hogy megakadályozták volna magukban az egyedi dolgoknak a hozzájuk tartozó nevek segítségével való megkülönböztetését ott, ahol a kényelem ezt követeli. Tehát saját fajukban, amellyel a legtöbbször van dolguk, és amelyből egyes személyeket gyakran van alkalmuk emlegetni, tulajdonneveket használnak és minden egyes különálló egyénnek külön elnevezést adnak. 5. §. Mely dolgoknak vannak saját neveik és miért A személyeken kívül országok, városok, folyók, hegyek és más hasonló helymegkülönböztetések ugyanebből az okból szokás szerint szintén saját nevet viselnek, ti, azért, mert olyanok, amelyeket az embereknek gyakran van alkalmuk külön megemlíteni és a beszélgetésekben úgyszólván társaik szeme elé állítani. És nem kétlem, hogy amennyiben olyan gyakran volna okunk egyedi lovak emlegetésére, mint ahányszor egyedi embereket emlegetünk, a lovak tulajdonnevei is olyan megszokottak volnának, mint az emberek nevei. Bukephalos ugyanolyan gyakran kerülne használatba, mint Sándor. Látjuk is, hogy a zsokék körében éppen úgy ismerni kell a lovak megkülönböztető tulajdonneveit, ment lovasaikét, mert gyakran .kell emlegetni ezt vagy azt a lovat, amikor az nincsen jelen. 6. §. Hogyan alakulnak az általános szavak A következő megfontolni való az, hogy miképpen jönnek létre az általános szavak. Minthogy minden létező csak egyedi dolog, hogyan jutunk általános szavakhoz, vagy hol találjuk azokat az általános természeteket, amelyeket azok a szavak feltételezésünk szerint képviselnek? A szavak úgy válnak általánosakká, hogy általános ideák jeleivé tesszük őket az úgy válnak általánosakká, hogy elválasztjuk tőlük térbeli és időbeli körülményeiket és minden más ideát amely erre vagy arra az egyedi létezésre határozhatná meg őket. Ennek az elvonatkoztató műveletnek révén alkalmassá tesszük ezeket egynél több egyed képviselésére, ezek közül mindegyik az elvont ideákkal való megegyezés folytán (mint mondjuk) ugyanabból a fajtából való. 7. §. Megmutatja az a mód, mely szerint gyermekkorunk óta bővítjük összetett ideáinkat Hogy azonban ezt kissé pontosabban levezethessük, talán nem lesz helytelen felvázolni kezdetétől fogva eszméink és neveink fejlődését, és megfigyelni, milyen fokokon haladunk át, milyen léptekkel tágítjuk ideáinkat kora gyermekségünktől kezdve. Semmi sem világosabb, mint az, hogy azokról a személyekről való ideák, akikkel a gyermek érintkezik (hogy csak ezt vegyük például), valamint maguk a személyek is mind csupán egyediek. A dajkaidea, az anya-idea jól kialakul gyermeki elméjükben, és mint róluk való elmebeli képek, csupán ezeket az egyéneket képviselik. A nevek, amelyeket először adott nekik, ezekre az egyedekre korlátozódnak, és a dada vagy mama név, amelyeket a gyermek használ, ezekre a személyekre vonatkoznak. Mikor az idő és a tágabb ismerkedés észrevétette a gyermekkel, hogy nagyon sok más dolog is van a világon, amelyek alakban és számos egyéb tulajdonságban atyjához és anyjához és azokhoz a személyekhez hasonlítanak, akiket 97
megszokott, olyan ideát alkot, amelyben úgy találja, hogy az a sok egyed mind részesedik, és ennek az ideának adja például az ember nevet. Így jut általános névhez és általános ideához. Ebben semmi újat nem cselekszik, csupán kihagyja a Péterről és Jakabról, Máriáról és Jankáról szóló összetett ideáiból azt, ami mindegyikben sajátszerű, és csakis azt tartja meg, ami mindannyiban közös. 8. §. És tovább bővítjük összetett ideáinkat a bennük foglalt további tulajdonságok kihagyásával Ugyanazon az úton, amelyen a gyermek az ember általános ideájához jut, könnyen halad tovább általános nevek és eszmék felé. Mert amikor észleli, hogy van többféle, az ő ember-ideájától különböző dolog, melyek nem foglalhatók e név alá, de ezeknek vannak bizonyos tulajdonságaik, amelyekben az emberrel megegyeznek, akkor azzal, hogy csak ezeket a tulajdonságokat tartja meg és egyesíti egy ideában, még általánosabb ideához jut. Mikor ennek nevet adott, még tágabb értelmű szót alkotott. $z az újabb idea nem valami további hozzáadással készült, hanem csupán, mint az előbb, az alaknak és az ember szóval jelzett egyéb tulajdonságoknak kihagyása révén, s csak az élettel, értékekkel, spontán mozgással ellátott test ideájának megőrzése árán, amelyeket most az állat név alatt foglal össze. 9. §. Az általános természetek nem mások, mint összetettebb ideáknak elvont rész-ideái Így alakítottak az emberek először általános ideákat és hozzájuk általános neveket. Azt hiszem, ez annyira nyilvánvaló, hogy nem kell hozzá más bizonyíték, mint az, hogy az ember nézze meg magát vagy másokat és elméik rendes eljárásait tudásuk haladásában. És aki azt gondolja, hogy az általános természetek vagy eszmék valami mások, mint ilyen egyedi létezőkben eredő összetettebb ideákból elvonatkoztatott részleges ideák - félek, hogy eltéved és nem találja őket. Mert gondolkozzék csak valaki, és aztán mondja meg nekem, mi másban különbözik az ő ember-ideája a Péterideától és a Pál-ideától, vagy az ő ló-ideája a Bukephalos-ideától, mint abban, hogy kihagyott valamit, ami az egyes egyedekben sajátos, és megtartott a különböző egyedi létezők egyedi összetett ideáiból annyit, amennyit megegyezőnek látott? Az ember és a ló neveknek megfelelő összetett ideákból kihagyta azokat a sajátosságokat, amelyekben különböznek, s csak azokat tartotta meg, amelyekben megegyeznek, azokból új külön összetett ideát alkotott s ennek az állat nevet adta. Ezzel általánosabb szót kapott, amely az emberrel együtt több más teremtményt is magában foglal. Hagyjuk ki az állat ideájából az érzékeket és a spontán mozgást, és a megmaradó összetett idea, amely a test, élet és táplálkozás megmaradt egyszerű ideáiból áll, még általánosabb lesz a még tágabb értelmű élőlény kifejezés alatt. És hogy ne időzzünk tovább ezen az önmagában oly nyilvánvaló dolgon, ugyanezzel az eljárásmóddal az elme eljut a test, a szubsztancia s végül a lény, a dolog ideájáig és olyan általános kifejezésekig, amelyek ráillenek akármelyik ideánkra. Következésképpen a genera és a species a maguk egész titokzatosságában, amellyel olyan zajt ütnek az iskolák, és amellyel az iskolákon kívül, igen jogosan, oly keveset törődnek, semmi egyebek, mint többé-kevésbé tág körű elvont ideák hozzájuk kapcsolt nevekkel. Mindebben az az állandó és változatlan, hogy minden általánosabb kifejezés olyan ideát képvisel, amely csak része azok bármelyikének, amelyek alája tartoznak. 10. §. Miért használjuk rendesen a genus-t a meghatározásokban Ez felderítheti számunkra annak okát, hogy a szavak meghatározásában, ami semmi egyéb, mint jelentésük kimondása, miért használjuk a genus-t, vagyis a legközelebbi általános szót, amely azt magában foglalja. Ez nem szükségszerűségből folyik, hanem csak azért van, hogy megtakarítsuk azoknak a különböző egyszerű ideáknak felsorolásához szükséges munkát, amelyeket a legközelebbi általános szó vagy genus helyettesít, vagy néha talán azért, hogy elkerüljük azt a szégyent, hogy erre a felsorolásra nem vagyunk képesek. Bár a genus és a differentia segítségével történő meghatározás (engedelmet kérek e műszavak használatára, mivel, ezek eredetileg latinok ugyan, de a legjobban megfelelnek az eszméknek, amelyekre alkalmazzák őket), mondom, bár a genus-szal való meghatározás a legrövidebb mód, mégis azt gondolom, kétséges, vajon a legjobb-e. Bizonyos vagyok benne, hogy nem az egyetlen mód és így nem feltétlenül szükséges. Mert a meghatározás nem lévén egyéb, mint szavakban megértetni valakivel, hogy a meghatározott kifejezés milyen ideát képvisel, a legjobb meghatározás felsorolni .azokat az egyszerű ideákat, amelyek a mehatározott szó jentésében együtt' vannak. És ha az ilyen felsorolás helyett az emberek hozzászoktak a legközelebbi általános név használatához, ez nem szükségszerűségből, s nem is a nagyobb világosság kedvéért, hanem csak gyorsaság és rövidség céljából történt. Mert azt gondolom, ha valakinek, aki tudni akarná, miféle ideát jelent az ember szó, azt mondanák, hogy az ember tömör kiterjedt szubsztancia, amelynek élete, érzékei, spontán mozgása és okoskodó képessége van, a szó jelentését kétségtelenül ugyanolyan jól megértené, és az ideát, amelyet a szó képvisel, legalábbis olyan tisztán megismerné, mintha úgy határoznánk meg, hogy az ember eszes állat, amely az állat, az élőlény és a test meghatározásai révén a felsorolt ideákra bomlik. Az ember szó magyarázatában itt az iskolák szokott meghatározásmód] át követtem, amely ha talán nem is a legpontosabb, mégis elég jól szolgálja jelen szándékomat. Ebben a példában láthatjuk, mi adott alkalmat annak a szabálynak megalkotására, hogy a meghatározásnak a genus-ból és a differentia-ból kell állnia, és arra is elég, hogy megláttassa velünk, milyen kevéssé szükségszerű az ilyen szabály, vagy milyen csekély előnnyel jár szigorú betartása. Mert amint mondottuk, a meghatározás csupán valamely szónak más szavakkal való megmagyarázása avégből, hogy annak értelme, vagyis az idea, amelyet képvisel, biztossággal ismert legyen. A nyelvek azonban nem mindig alakultak a logika szabályai szerint úgy, hogy minden kifejezés jelentését két másik pontosan és tisztán ki tudná fejezni. A tapasztalás eléggé meggyőz bennünket az ellenkezőről; azok, akik ezt a 98
szabályt megalkották, rosszul cselekedtek, amikor oly kevés ennek megfelelő meghatározást adtak. De a meghatározásokról a következő fejezetben fogunk bővebben szólni. 11. §. Az általános és az egyetemes az értelem teremtményei, és nem tartoznak a dolgok valóságos létéhez Visszatérve az általános szavakhoz, abból, amit mondottunk, világos, hogy általános és egyetemes nem tartozik a dolgok valóságos létéhez, hanem az értelemnek saját használatára szolgáló találmányai és teremtményei; csak jelekre vonatkoznak, akár ideák, akár szavak. A szavak mint mondottuk, akkor általánosak; mikor általános ideák jeléül szolgálnak és így sok egyedi dologra egyformán alkalmazhatók. Az ideák akkor általánosak, amikor úgy szerepelnek, mint sok egyedi dolog ábrázolatai. De az egyetemesség nem magukhoz a dolgokhoz tartozik, mert azok létükben mind egyediek, még azok a szavak és ideák is, amelyek jelentésük szerint általánosak. Ha tehát elhagyjuk az egyedi dolgokat, a fennmaradó általánosak csupán magunk gyártotta teremtmények, és általános természetük nem más, mint az a képesség, amellyel értelmünk látta el őket arra, hogy sok egyedi dolgot jelentsenek vagy ábrázoljanak. Mert jelentésük nem egyéb, mint viszony, melyet az emberi elme adott hozzájuk. 12. §. Az elvont ideák a genera és a species lényegei A következő dolog tehát, amelyet meg kell fontolnunk az, hogy az általános szavaknak minemű jelentése van. Nyilvánvaló, hogy nem jelentenek pusztán egyes egyedi dolgot, mert akkor nem volnának általános kifejezések, hanem tulajdonnevek, másrészt az is ugyanoly világos, hogy nem jelentenek sokaságot sem, mert akkor ember és emberek ugyanazt jelentené, és a szám szerinti megkülönböztetés, amint a grammatikusok nevezik, fölösleges volna és haszontalan. Az tehát, amit az általános szavak jelentenek, a dolgok egy bizonyos fajtája; és mindegyik általános szó azáltal jelent fajtát, hogy az elmében levő elvont idea jele, és ha a létező dolgokat avval az ideával megegyezőnek találjuk, akkor ama név alá soroljuk, ami annyit jelent, hogy ebből a fajtából valók. Világos tehát, hogy a fajták lényegei vagy (ha latinul jobban tetszik) a dolgok species-ei nem egyebek, mint ezek az elvont ideák. Minthogy valamely faj lényegének tartalmazása az, ami valamely dolgot ehhez a fajhoz tartozóvá tesz; és a névvel kapcsolt ideának való megfelelés az, ami jogot ad a névnek viseléséhez, azért ennek a lényegnek birtokában lenni, és ennek a megfelelésnek birtokában lenni szükségszerűen egy és ugyanaz: mert valamely fajból valónak lenni és e faj nevére jogosultnak lenni egy és ugyanaz. Például embernek lenni, vagy az ember nevű fajból valónak lenni, és az ember névre jogosultnak lenni egy és ugyanaz a dolog. És ismét: embernek lenni, vagy az emberfajból valónak lenni, vagy az ember lényegének birtokában lenni ugyanaz a dolog. Nos, mivel semmi más nem lehet ember, és nem lehet joga az ember névhez másnak, mint annak, ami megfelel azon elvont ideának, amelyet az ember név képvisel; és mivel semmi sem lehet ember, semminek sem lehet joga az emberi fajhoz tartozni, csupán annak, amiben megvan ennek a fajnak a lényege: ebből. következik, hogy az az Ebből pedig könnyű belátni, hogy a dolgok fajtáinak lényege, következőleg a dolgok fajtákba sorolása annak az értelemnek műve, mely elvonatkoztat és ezeket az általános ideákat létrehozza. 13. §. Az értelem művei, de a dolgok hasonlóságán alapulnak Nem szeretném itt azt a benyomást kelteni, mintha elfeledném, még kevésbé, mintha tagadnám, hogy a természet a dolgok létrehozásakor közülük többet hasonlókká tesz. Nincs ennél nyilvánvalóbb, különösen az állatfajok és minden magról terjedő dolog esetében. De mégis mondhatjuk, gondolom, hogy a fajtáknak nevek' alá sorolása az értelem műve, amely a tapasztalt hasonlóságokat általános elvont ideák alakítására és arra használja, hogy ez ideákat mint mintákat vagy formákat az elmében hozzájuk kapcsolt nevekkel együtt felraktározza (mert ebben az értelemben a forma szónak nagyon is ide illő jelentése van). Ha az egyedi létező dolgok e formákkal egyezőknek mutatkoznak, akkor belekerülnek abba a fajba, az lesz az elnevezésük, abba az osztályba sorozódnak. Mert amikor azt mondjuk: ez ember, az ló, ez igazság, az kegyetlenség, ez zsebóra, az bőrkulacs - mi egyebet teszünk, mint hogy különböző fajnevek alá sorozzuk az azokkal az elvont ideákkal megegyező dolgokat, amelyeknek ama neveket jeleivé tettük? És mi egyebek azoknak a megállapított és nevekkel ellátott fajoknak lényegei, mint azok az elmében levő elvont ideák, szinte kötelékek a létező egyes dolgok és a nevek között, amelyek alá soroztuk őket? És ha az általános neveknek van valamiféle kapcsolatuk az egyedi létezőkkel, ezek az elvont ideák alkotják az őket egyesítő közeget. Tehát a fajok általunk megkülönböztetett és elnevezett lényegei nem mások, nem is lehetnek mások, mint azok az elménkben levő pontos, elvont ideák. Következésképpen ha a szubsztanciák feltételezett valóságos lényegei különböznek elvont ideáinktól, akkor nem lehetnek azoknak a fajoknak lényegei, amelyekbe a dolgokat sorozzuk. Mert két faj ugyanoly ésszerűen lehet egy, mint amilyen ésszerűen lehetne két különböző lényeg egy fajnak a lényege. És kérdezem, miféle elváltozásokat lehetne vagy nem lehetne okozni a lóban vagy az ólomban anélkül, hogy mindegyik más fajjá ne válnék? Ha a dolgok faját elvont ideáinkkal határozzuk meg, akkor ezt könnyű megoldani. De ha valaki feltételezett valóságos lényekkel akar ebben eligazodni, akkor bizonyára eltéved. Sohasem tudhatja meg, hogy az a dolog pontosan mikor szűnik meg a ló vagy az ólom fajához tartozni. 14. §. Minden különálló elvont idea különálló lényeg Senki sem fog csodálkozni azon sem, hogy ezeket a lényegeket vagy elvont ideákat (amelyek a nevek mértékei és a fajok határvonalai) az értelem műveinek mondom, ha megfontolja, hogy legalábbis az összetett ideák különböző emberekben gyakran egyszerű ideák különböző együttesei és hogy ennélfogva az egyik ember szemében kapzsiságnak minősülhet valami, ami a másik ember szemében nem az. Sőt még a szubsztanciák elvont ideái sem állandóan ugyanazok, holott szinte magukból a dolgokból valóknak látszanak, nem azonosak még a számunkra 99
legismeretesebb fajban sem, amely hozzánk a legbensőbb közelségben áll. Nem egyszer vonták kétségbe, hogy egy asszonytól született foetus vajon ember-e, annyira, hogy még azon is vitatkoztak, vajon kell-e táplálni és megkeresztelni. Ez pedig nem volna lehetséges, ha az az elvont idea vagy lényeg, amelyhez az ember név tartozik, a természet műve volna, és nem bizonytalan és változó együttese egyszerű ideáknak, amelyeket az értelem foglal egybe és elvonatkoztatás után nevet fűz hozzájuk. Igazában tehát minden egyes elvont idea egy-egy különálló lényeg, és az ilyen különálló ideákhoz tartozó nevek lényegesen különböző dolgok nevei. Így a kör éppoly lényegesen különbözik a tojásdadtól, mint a bárány a kecskétől. És az eső éppoly lényegesen különbözik a hótól, akárcsak a víz a földtől. Az az elvont idea, amely az egyiknek lényege; nem vihető át a másikba. És így bármely két elvont idea, amelyek bármely részükben is eltérnek egymástól és két külön nevük van, két külön fajt, ha úgy tetszik, speciest alkot, amelyek éppoly lényegesen különböznek, akárcsak a két legtávolabb eső vagy legellentétesebb faja világon. 15. §. A lényeg szó különböző jelentései Minthogy azonban a dolgok lényegét némelyek teljesen ismeretlennek vélik - és nem ok nélkül -, nem lesz felesleges a lényeg szó különböző jelentéseit megvizsgálnunk. Először: a lényeg szót lehet olyan értelemben enni hogy az valaminek tulajdonképpeni lénye, amelynél fogva az ami. És így a dolgok azon valóságos, belső, de (a szubsztanciák esetében) általában ismeretlen alkat. - amelytől megismerhető tulajdonságaik függenek - volna lényegüknek nevezhető. Ez a szónak tulajdonképpeni, eredeti értelme, amint ez világos annak alakításából: essentia, első jelentésben tulajdonképpen lény. Ebben az értelemben használjuk, mikor az egyedi dolgok lényegéről beszélünk anélkül, hogy nevet adnánk nekik. Másodszor: az iskolák tanulmányai és vitái a genus és a species körül majdnem elsikkasztották a lényeg szó elsődleges jelentését. A dolgok valóságos alkata helyett e szót majdnem teljesen a genus és a species mesterséges alkatára alkalmazták. Igaz, hogy a dolgok fajairól rendesen dalóságos alkatot. tételeznek fel, - és kétségtelen, hogy kell lenni valami valóságos alkatnak, amelytől az együttlevő egyszerű ideáknak bármelyik együttese függ. De világos lévén, hogy a dolgokat fajokban vagy species-ekben aszerint sorozzuk nevek alá, amint ama nevekhez kapcsolt .bizonyos elvont ideákkal megegyeznek, mindegyik genus-nak vagy fajnak lényege végre is csak az az elvont idea, amelyet az általános vagy fajtaszerű (sorfal) név képvisel (ha megengedik, hogy így nevezzem a „sort"-ból, mint ahogy generálisnak nevezem a „genus"-ból): És azt találjuk, hogy a lényeg szó legszokottabb használatában ezt jelenti. E kétféle lényeg közül - úgy vélem - nem lenne helytelen az egyiket valóságos, a másikat névleges lényegnek nevezni. 16. §. Állandó kapcsolat a név és a névleges lényeg között A névleges lényeg és a név oly közeli kapcsolatban van egymással, hogy semmiféle dolognak a neve nem tulajdonítható semmiféle egyedi dolognak, hacsak nincs meg benne az a lényeg, amelynek révén megfelel annak az elvont ideának, amelynek az a név a jele 17. §. Az a feltevés, hogy a fajokat valóságos lényegeik szerit különböztetik meg, felesleges A testi szubsztanciák valóságos lényegét illetőien (hogy csak ezeket említsük); ha nem tévedek, kétféle vélemény található. Az egyik azoké, akik a lényeg szót egy általuk nem ismert valamire alkalmazzák; ezek bizonyos számú ilyen lényeget tételeznek fel, amelyeknek megfelelően készült minden természetes dolog, és amelyekben kifejezetten valamennyi részesül s így kerül be ebbe vagy abba a fajba. A másik, az ésszerűbb vélemény azoké, akik minden természetes dologban észrevehetetlen részecskéknek valóságos, de ismeretlen szerkezetét tételezik fel; ebből erednek azok az érzékelhető tulajdonságok, amelyek nekünk a dolgok egymástól való megkülönböztetésére szolgálnak aszerint, amint alkalmunk van arra, hogy közös elnevezések alatt fajtákba soroljuk őket. Az előbbi vélemény, amely szerint ezek a lényegek bizonyos számú formák vagy öntőminták, amelyekbe minden létező természetes dolog belekerül és bennük egyformán részesedik - úgy képzelem -, nagyon összebonyolította a természetes dolgok ismeretét. Ezzel a hipotézissel összeférhetetlen nehézségeket támasztanak a minden állatfajban gyakran születő rendellenesek, az emberi szülésekben is előforduló torzalakok; mert éppoly lehetetlen, hogy két pontosan ugyanabban a valóságos lényegben osztozó dolognak különböző tulajdonságai legyenek, mint az, hogy két ábrának, melyek a körnek ugyanabban a valóságos lényegében osztoznak, legyenek különböző tulajdonságai. De ha nem is szólna más érv ellene, az hogy megismerhetetlen lényegeket tételez fel, és mégis ezektől várja a dolgok fajainak megkülönböztetését, oly teljességgel haszontalan és használhatatlan tudásunk bármely részében, hogy ez maga is elegendő volna elvetéséhez és ahhoz, hogy megelégedjünk a dolgok fajainak vagy species-einek olyan lényegeivel, amelyek tudásunk körébe esnek. Ha komolyan meggondoljuk, azt találjuk, hogy ezek a lényegek - mint mondottam - semmi egyebek, mint azok az elvont, összetett ideák, amelyekhez külön általános neveket kapcsoltunk. 18. § A valóságos és a névleges lényeg az egyszerű ideákban és módozatokban ugyanaz, a szubsztanciákban különböző Miután a névleges és valóságos lényegeket így megkülönböztettük, további vizsgálódással azt észlelhetjük, hogy az egyszerű ideáknak és módozatoknak fajaiban ezek mindig ugyanazok, de a szubsztanciákban mindig egészen mások. Így a három vonallal bizonyos tért bezáró idom a háromszögnek mind valóságos, mind névleges lényege; nem csupán az az elvont idea, amelyhez az általános név kapcsolódik, hanem magának a dolognak igazi essentiá-ja 100
vagy lénye, az az alap, amelyből minden tulajdonsága folyik és amelyhez azok elválaszthatatlanul kapcsolódnak. De egészen másképpen áll a dolog az ujjamon levő gyűrűt alkotó anyagdarabkával, abban ez a két lényeg láthatóan különbözik. Mert észrevehetetlen részecskéinek valóságos alkatától függenek mindazok a színbeli, súlybeli, olvaszthatóságban és tűzállóképességben rejlő tulajdonságok, amelyek azt arannyá teszik, vagy feljogosítják erre az elnevezésre, amelyek tehát az ő névleges lényegét alkotják. Mert semmi mást nem lehet aranynak nevezni, mint azt, ami tulajdonságaiban megegyezik azzal az elvont összetett ideával, amelyhez ez a név kapcsolódik. De mert a lényegeknek ez a megkülönböztetése szorosabban a szubsztanciákhoz tartozik, ezt teljesebben majd akkor tárgyaljuk, mikor a szubsztanciák neveivel foglalkozunk. 19. § A lényegeket sem létrehozni, sem elpusztítani nem lehet Az, hogy az ilyen nevekkel járó elvont ideák a mondottak szerint fényegek, abból is kitűnik még, amit a lényegekről hallunk, hogy ti. ezek valamennyien létrehozhatatlanok és elpusztíthatatlanok. Ez nem lehet igaz a dolgok valóságos alkatáról, amely kezdődik és elvész a dolgokkal együtt. Minden létező dolog, teremtőjükön kívül, hajlandó a változásra, különösen az ismerős dolgok, amelyeket határozott nevek vagy jegyek alatt kötegekbe szedtünk. Így ami ma fű volt, az holnap egy báránynak a húsa, és pár nap múlva embernek lesz része. Világos, hogy mindezekben és az ezekhez hasonló változásokban a valóságos lényeg, vagyis az alkat, amelytől e különböző dolgok tulajdonságai függenek, elpusztul és velük együtt elvész. De ha a lényegeket az elmében alakult és nevekkel ellátott ideáknak vesszük, ezzel állandó azonosságukat tételeztük fel, akármilyen elváltozásoknak volnának is kitéve az egyedi szubsztanciák. Mert akármi is lesz Sándorból és Bukephalosból, az ember és a ló szavakhoz kapcsolt ideák feltevés szerint mégis azonosak maradnak. Így ama fajok lényegei egészek és romlatlanok, akármilyen változás érje is a fajnak akár egy, akár összes egyedi példányait. Így a fajnak lényege épségben és egészben marad akkor is, ha egyetlenegy egyén sincs belőle. Mert ha nem volna a világon sehol egyetlenegy kör sem (mint ahogy talán ez az idom pontosan kirajzolva nincs is meg sehol), az ehhez a névhez tartozó idea mégsem szűnne meg az lenni, ami; tovább is az a minta volna, mely meghatározná, hogy az elénk kerülő egyes idomok közül melyiknek van vagy nincs joga a kör név viselésére, és megmutatná, hogy e lényeg birtoklása révén ahhoz a fajhoz melyik tartozik. És ha nem volna és soha nem is lett volna a természetben olyan állat, mint az orrszarvú, sem olyan hal, mint egy hableány, és feltételeznénk, hogy ezek a nevek összetett elvont ideákat képviselnek, amelyekben nem volna semmi összeférhetetlenség - a hableány ideája éppen olyan érthető volna, mint az emberé, és az orrszarvúnak ideája éppen olyan biztos és állandó, mint a lóé. A mondottakból világos, hogy a lények változhatatlanságának tana azt bizonyítja, hogv azok csapán elvont a tan az ideák között megállapított viszonyon és a jelek gyanánt hozzájuk fűzött hangokon alapul, s mindaddig igaz marad, amíg ugyanannak a névnek ugyanaz a jelentése lehet. 20. § Konklúzió Összefoglalás. Ennyit akartam röviden mondani, ti. hogy az egész nagy ügyködés a genera, a species és a lényegek körül nem több a következőknél. Az emberek elvont ideákat alkotnak, s azokat a hozzájuk kapcsolt nevekkel együtt elméjükben elhelyezik. Ezzel képessé teszik magukat arra, hogy úgy szemléljék a dolgokat, s úgy beszéljenek róluk, mintha azok nyalábokba volnának kötve tudásuknak könnyebb és gyorsabb tökéletesítése és közlése céljából, ami csak lassan haladna, ha szavaink és gondolataink csupán egyedi dolgokra volnának korlátozva. IV. FEJEZET AZ EGYSZERŰ IDEÁK NEVEIRŐL 1. §. Mind az ideák, mind a módozatok, mind a szubsztanciák neveinek van valami sajátossága Bár, amint kimutattam, a szavak közvetlenül nem jelentenek semmi mást, mint a beszélő elméjében levő ideákat, szorosabb vizsgálat azt mutatja, hogy az egyszerű ideák, a kevert módozatok (amelyek közé számítom a viszonyokat is) és a természetes szubsztanciák neveinek egyenkint valami sajátos és a másik kettőétől különböző vonása van. 2. §. Az egyszerű ideák és a szubsztanciák nevei valóságos létet közölnek Először: az egyszerű ideák és a szubsztanciák nevei az elmében levő és közvetlen jelentésüket adó elvont ideákkal együtt szintén valami valóságos létet közölnek velünk, amelyből eredeti mintájuk származott. De a kevert módozatok nevei az elmében levő ideában végződnek, és a gondolatot nem viszik tovább, amint ezt a következő fejezetben jobban és bővebben meglátjuk. 3. §. Az egyszerű ideák és módozatok mindig valóságos és névleges lényeget jelentenek Másodszor: az egyszerű ideák és módozatok nevei fajuknak mindig mind valóságos, mind névleges lényegét jelentik. De a természetes szubsztanciák nevei ritkán vagy talán sohasem jelentenek egyebet, mint pusztán ama fajoknak névleges lényegét. Ezt megmutatjuk a szubsztanciák neveiről részletesen szóló fejezetben. 4. §. Az egyszerű ideák nevei meghatározhatatlanok Harmadszor: az egyszerű ideák neveit nem lehet meghatározni, az összes összetett ideákét igen. Amennyire én tudom, eddig nem figyelte meg senki, mely szavak meghatározhatók és melyek nem. Hajlandó vagyok azt gondolni, hogy ennek hiánya nem ritkán nagy pörlekedéseket és homályosságokat okoz az emberek vitáiban. Míg némelyek meghatározhatatlan kifejezéseknél meghatározásokat követelnek, mások azt gondolják, hogy nem 101
elégedhetnek meg egy általánosabb szóból és egy megszorításból álló magyarázattal (vagy mászóval élve, a genusszal és a differenciával), amikor azoknak, akik hallják, egy ilyen szabály szerinti meghatározás után sincsen világosabb fogalmuk a szó értelméről, mint amilyen annakelőtte volt. Gondolom, hogy legalábbis ez, ti. annak megmutatása, hogy mely szavak meghatározhatók és melyek nem, és hogy miben áll a jó meghatározás, nem esik egészen kívül jelen szándékunkon, és talán ezeknek a jeleknek természetére és ideáinkra annyi fényt fog vetni, hogy megérdemli a részletesebb meggondolást. 5. §. Ha minden. név meghatározható volna, az in infinitum folyamattá válnék Nem akarok itt azzal bajlódni, hogy arra a processus in infinitumra való hivatkozással - bizonyítsam be, mennyire nem lehet minden kifejezést meghatározni, amelybe szemmel láthatóan belekerülnénk, ha megengednénk, hogy minden név meghatározható. Mert ha az egyik meghatározásnak szavait egy másik meghatározással kellene meghatározni, végül hol álljunk meg? E helyett ideáink természetéból és szavaink jelentéséből mutatom ki, hogy némely neveket miért lehet, és más neveket miért nem lehet meghatározni. 6. §. Mi az a meghatározás? Azt gondolom, mindenki elismeri, hogy a meghatározás semmi egyéb, mint valamely szó jelentésének több más, nem szinonim kifejezés segítségével történő megvilágítása. Minthogy a szavak értelmét csupán azok az ideák alkotják, amelyeket jelöl vele az, aki használja őket, bármely kifejezés értelme akkor van megmutatva, vagyis a szó akkor van meghatározva, ha az az idea, amelynek a szó jeléül szolgál, és amelyhez a beszéld elméjében az tartozik, más szavak révén egy másik elme látókörében mintegy ábrázolódik, vagy megjelenítődik, s így jelentése bizonyossá válik. Ez a meghatározásoknak egyetlen haszna és célja, és ennélfogva egyetlen mértéke annak, hogy mi a jó meghatározás, vagy mi nem az. 7. §. Miért meghatározhatatlanok az egyszerű ideák Ezeknek előrebocsátása után mondom, hogy az egyszerű ideák neveit, és csakis azokat nem lehet meghatározni. Ennek az az oka, hogy mivel a meghatározás különböző kifejezései különböző ideákat jelentenek, valamennyien együttvéve semmiképpen sem képviselhetnek olyan ideát, amely egyáltalán nem összetett. Így tehát a meghatározásnak - amely tulajdonképpen semmi egyéb, mint valamely szó értelmének más olyan szavakkal való megmutatása, amelyek közül egyik sem jelenti ugyanazt a dolgot - az egyszerű ideák neveinek esetében nem lehet helye. 8. §. Példák. A mozgás skolasztikus meghatározása Ennek az ideáink és neveik körében fennálló különbségnek fel nem ismerése termelte az iskolákban azt a feltűnő játszadozást, amelyet olyan könnyű észrevenni egy-két egyszerű ideáról adott meghatározásaikban. Mert ami az ilyen ideák legnagyobb részét illeti, azokat még a meghatározás nagymesterei is szívesen érintetlenül hagyták volna csupán azért, mert lehetetlenséget találtak benne. Miféle kiáltóbb értelmetlenséget tudhatna az emberi szellem kieszelni, mint ez a meghatározás: valamely erővel rendelkező lénynek a tevékenysége, amennyiben ereje van? Zavarba hozna ez minden értelmes lényt, aki már előzőleg nem ismerte hírhedt. képtelenségéről, ha ki akarná találni, hogy egyáltalán miféle szóról lehet azt feltételezni, hogy így hangzik a magyarázata. Ha Cicero megkérdezne egy hollandust, mi az a beweeginge és saját nyelvén ezt a magyarázatot kapta volna: actus entis in potentia,, quatenus in potentia (egy létező lehetséges cselekedete, amennyire lehetősége van), kérdem, vajon elképzelhető-e, hogy ebből valaki megérthesse, mit jelent a beweeginge szó, vagy megsejtse, miféle idea van rendesen egy hollandus elméjében, és mit akarna másoknak jelezni, mikor ezt a hangot használja? 9. §. A mozgás modern meghatározásai Az újabb filozófusoknak, akik megpróbálták elvetni az iskolák zsargonját és érthetően akartak beszélni, szintén nem sikerült az egyszerű ideákat jobban meghatározni, akár okaik magyarázatával, akár más módon próbálták. Az atomisták, akik a mozgást úgy határozzák meg, hogy átmenet egyik helyről a másikra, ugyan mi egyebet tesznek, mint rokonértelmű másik szót alkalmaznak a régi helyett? Mert mi egyéb az átmenet, mint mozgás? Ha megkérdeznék tőlük, mi az az átmenet, mi egyébbel határozhatnák meg jobban, mint mozgással? Mert legalábbis olyan helyes és értelmes azt mondani: az átmenet mozgás egyik helyről a másikra, mint azt, hogy a mozgás átmenet stb. Fordítás és nem meghatározás, amikor két egyjelentésű szót egymással felcserélünk. Ha az egyiket jobban értjük, mint a másikat, akkor ez annak felfedezésére szolgálhat, hogy melyik ideát képviseli az ismeretlen szó. De ez nagyon távol áll a meghatározástól, hacsak nem akarjuk azt mondani, hogy a szótárban minden angol szó a neki megfelelő latin szónak meghatározása, és hogy motion a motus meghatározása. Ha jól meggondoljuk, a mozgás meghatározásánál nem sokkal jobb a karteziánusoké sem, mely szerint a mozgás „valamely test felületrészeinek sorozatos ráhelyezkedése egy másik testnek felületrészeire". 10. §. A fény meghatározásai „Az átlátszónak tevékenysége, amennyiben az átlátszó" szintén egy egyszerű ideának meghatározása a peripatetikusoknál. Bár ez nem képtelenebb, mint a mozgás előbbi meghatározása, mégis világosabban elárulja haszontalanságát és jelentéstelenségét. A tapasztalat ugyanis könnyen meggyőz arról bárkit, hogy egyáltalán nem értetheti meg a fény szó jelentését (amelyet meghatározni vél) a vak emberrel. A mozgás meghatározása első tekintetre nem látszik ilyen haszontalannak, mert ez a próba nem alkalmazható rá. Mivel ez az egyszerű idea a tapintás révén éppúgy bejut az elmébe, mint a látás útján, lehetetlen olyan embert mutatni, aki a mozgás ideájához semmi 102
más módon nem juthat hozzá, mint pusztán e név meghatározása által. Akik azt mondják, hogy a fény sok pici gömböcske, amelyek fürgén verdesik a szem belső falát, értelmesebben beszélnek, mint az iskolák. Azonban ezek a szavak, ha még olyan jól megértjük is azt az ideát, amelyet a fény szó képvisel, nem ismertetik meg jobban az olyan emberrel, aki már előzőleg nem ismeri, mintha azt magyaráznánk neki, hogy a fény semmi más, mint parányi tenniszlabdák gyülekezete, amelyeket egész nap tündérek vernek tenniszütőkkel némely ember homlokához, miközben mások mellett elhaladnak. Mert megengedve,. hogy a dolognak ez a magyarázata igaz, a fény okának mégoly pontos ideája sem adná meg magának a fénynek egészen sajátos észrevevésként bennünk levő ideáját, mint ahogyan egy éles acéldarab alakja és mozgása sem adná meg nekünk annak a fájdalomnak ideáját, amelyet bennünk kelteni tudna. Mert az érzet oka és maga az érzet minden ugyanahhoz az érzékhez tartozó egyszerű ideáink esetében két idea. Sőt két oly különböző és egymástól annyira távol álló idea, mint egyetlen más ideapór sem. Tehát Descartes gömböcskéi mégoly sokáig verdeshetik annak az embernek retináját, aki gutta serena folytán megvakult, sohasem lesz fény-ideája, sem semmi ezt megközelítő nem lesz az elméjében, habár mégoly jól meg is értette, mik azok a kis gömböcskék, és mi az a másik testhez való ütődés. Ezért a karteziánusok nagyon jól meg is különböztetik a fényt, amely ennek a bennünk levő érzetnek oka, az ideától, amelyet az bennünk ébreszt, s ami a tulajdonképpeni fény. 11. §. További magyarázata annak, miért meghatározhatatlanok az egyszerű ideák Egyszerű ideákat, amint kimutattuk, csupán maguknak a tárgyaknak elménkre gyakorolt benyomásaiból kaphatunk a mindegyik fajtához tartozó vezetékeken át. Ha ezen az úton nem jutnak be, akkor a világon létező összes szó sem lesz képes soha arra, hogy bármelyikük nevének megmagyarázása vagy meghatározása céljából azt az ideát támassza bennünk, amelyet a szóban forgó név képvisel. Mert a szavak, minthogy hangok, más egyszerű ideát nem hozhatnak létre bennünk, mint éppen azokét a hangokét, sem bennünk ideákat fel nem idézhetnek másképpen, mint amaz egyszerű ideákkal való közismert, önkényes kapcsolatuknál fogva. Aki másképpen gondolkodik, kísérelje meg, vajon bármiféle szó megadhatja-e neki az ananász ízét, és elláthatja-e ezen nagyhírű, kitűnő gyümölcs zamatának igazi ideájával. Amennyiben megmondják neki, hogy annak íze hasonlít bizonyos ízekhez, amelyeknek már más, előtte ismeretes, érzékelhető tárgyaktól származó ideája ott van emlékezetében, annyiban ezt a hasonlóságot elméjével megközelítheti. De ez nem annyi, mint meghatározással adni meg az ideát, hanem annyi, mint más egyszerű ideákat kelteni fel bennünk azok ismert neveinek segítségével. Ez pedig még mindig nagyon különbözni fog magának a gyümölcsnek igazi ízétől. Ugyanez áll a fényre, színekre és minden más egyszerű ideára vonatkozólag, mert a hangok jelentése nem természettől való, hanem rájuk helyezett és tetszőleges. És a fénynek vagy a pirosságnak semmiféle meghatározása nem alkalmasabb vagy képesebb ezek közül bármelyik ideának bennünk való keltésére, mint a fény vagy a piros szó hangja. Azt remélni, hogy hanggal, akárhogyan van az formálva, fény-ideát vagy szín-ideát keltünk, annyi, mint azt várni, hogy a hangok láthatók legyenek, vagy a színek hallhatók, és hogy a fül megoldja az összes többi érzékek feladatát.-Ez pedig ugyanannyi, mint azt mondani; hogy ízleljünk, szagoljunk, lássunk a fülünkkel. Az ilyen filozófia csupán Sancho Pansához méltó, akinek megvolt az a képessége, hogy hallomásból látta Dulcineát. Tehát az, aki már előzőleg nem kapott meg elméjében valamely szóval jelzett egyszerű ideát, az saját kapuján át sohasem juthat ama szó jelentésének ismeretéhez semmiféle más szavak vagy hangok révén, akármilyen meghatározási szabályok szerint legyenek is azok összerakva. Az egyetlen mód az, hogy a megfelelő tárgyat engedjük hatni érzékeire és így keltjük benne azt az ideát, amelynek a nevét már megtanulta. Egy tudományszerető vak ember, aki sokat törte a fejét a látható tárgyakon, s könyveinek és barátainak magyarázataiból is merített, hogy megértse a fények és színek gyakran útjába kerülő neveit, egy napon azzal kérkedett, hogy most már érti, mi az a skarlát. Mikor barátja megkérdezte, hogy mi az a skarlát, azt felelte, hogy olyan, mint a trombita hangja. Bármely más egyszerű idea nevéről ugyanilyen lesz a megértése annak, aki azt reméli, hogy csupán meghatározás vagy magyarázatul felhasznált más szavak révén jut hozzá. 12. §. Az ellenkezőnek megmutatása az összetett ideákra nézve egy szobor és a szivárvány példáján Egész másképpen áll a dolog az összetett ideákkal. Minthogy ezek az ideák több egyszerűből állanak, az összetételt alkotó különböző ideákat képviselő szavak alkalmasak arra, hogy az elmébe olyan összetett ideákat véssenek, aminők azelőtt sohasem voltak ott, és ezzel ama neveket megértessék. Az ilyen egy név alá foglalt ideaegyüttesek meghatározása, vagyis egy szó jelentésének több más szóval történő megtanítása már lehetséges. Megértetheti velünk olyan dolgok neveit, amelyek sohasem kerültek érzékeink hatáskörébe, s olyan ideákat alakíthat, amelyek megfelelnek a más emberek elméjében ama nevekhez fűzött ideáknak, feltéve hogy a meghatározás kifejezései közül egyik sem nevez meg olyan egyszerű ideát, amely annak, akihez a magyarázat szól, még soha sem fordult meg az elméjében; így pl. vak embernek a szobor szó más szavakkal megmagyarázható, holott a festmény szó nem, mert érzékei az alakról adtak neki ideákat, de a színekről nem, a szavak tehát nem ébreszthetnek benne ideákat. Így lett nyertes a festő a szobrásszal szemben, mikor művészetük kiválóságán vitatkoztak. A szobrász azzal kérkedett, hogy az övé többet ér, mert még akik látásukat elvesztették, azok is észrevehetik kiválóságát. A festő beleegyezett, hogy bízzák magukat egy vak ember ítéletére. Odavezették, ahol az egyik művész szoborműve s a másiknak festménye állott. Először a szobor elévitték. Végigvonta kezét az arc és a test minden felületén és nagy csodálattal magasztalta annak alkotóját. De mikor a festmény elé jutottak és arra tette 103
a kezét, azt mondták neki, hogy most érintette a fejet, azután a homlokot, a szemeket, az orrot stb.; s keze végigment a vásznon anélkül, hogy a legkisebb különbséget érezte volna: erre felkiáltott, hogy ennek a műnek valóban csodálatos és isteni remekműnek kell lennie, ha mindezeket a részeket ábrázolni tudja ott, ahol ő nem tudott sem érezni, sem észrevenni semmit. 13. §. A színek a vakonszületettnek meg nem határozhatók Ha valaki a szivárvány szót használja olyan ember előtt, aki mindazokat a színeket ismeri, de ezt a tüneményt még sohasem látta, annak a színek alakjának, nagyságának, helyzetének és rendjének felsorolásával ezt a szót olyan jól meg lehet határozni, hogy tökéletesen megérti, mi az. De ez a meghatározás, legyen az bármilyen pontos és tökéletes, vak emberrel sohasem értetheti meg a szivárványt. Mert több azok közül az egyszerű ideák közül, amelyekből az összetett idea áll, érzékeléssel és tapasztalással sohasem került eszméletébe, és így azokat semmiféle szó nem képes elméjében felébreszteni. 14. §. Összetett ideák csak akkor határozhatók meg, ha egyszerű ideáik tapasztalásból birtokunkban vannak Egyszerű ideákat, amint kimutattuk, csakis tapasztalással szerezhetünk azokból a tárgyakból, amelyeknek sajátossága, hogy ezeket az észrevevéseket felkeltik bennünk. Ha ezek ily módon elménkben felraktározódtak, és tudjuk neveiket, akkor a belőlük alkotott összetett ideák neveit meg tudjuk határozni és a meghatározásból meg tudjuk érteni. De ha bármely kifejezés olyan egyszerű ideát jelent, amely még sohasem volt annak az embernek elméjében, akkor semmiféle szó segítségével sem lehet azon név jelentését vele megismertetni. Ha valamely szó az ember számára ismerős ideát képvisel, de az illető nem tudja, hogy ez a szó annak az ideának jele, akkor ugyanazon idea más nevének használata, amelyhez ezzel az ideával kapcsolatban az illető már hozzászokott, megértetheti vele annak jelentését. De semmiféle egyszerű ideának semmiféle nevét sem lehet egyetlen esetben sem meghatározni. 15. §. Az egyszerű ideák nevei kevésbé kétséges jelentésűek, mint a kevert módozatok és a szubsztanciák nevei Negyedszer: bár az egyszerű ideák neveinek jelentését nem segíti megállapítanunk a meghatározás, ezek a nevek a kevert módozatok és a szubsztanciák neveinél általában mégis kevésbé kétségesek és bizonytalanok. Minthogy ti. csak egyetlen egyszerű észrevevést képviselnek, jelentésükre nézve az emberek legnagyobbrészt könnyű szerrel és tökéletesen egyetértenek: félreértésnek és civakodásoknak itt kevés tere van. Aki egyszer tudja, hogy a fehérség annak a színnek a neve, amelyet a havon vagy a tejen észlelt, nem hajlamos arra, hogy rosszul alkalmazza a szót, míg megvan a hozzátartozó ideája. Ha pedig egészen elveszítette azt, akkor sem a szó jelentését fogja elvéteni, hanem észreveszi, hogy a szót nem érti. Mert itt nincsen sem összetenni való egyszerű ideák sokasága, amely a kevert módozatok neveire vonatkozó kétség forrása, sem pedig valamely feltételezett, de ismeretlen valóságos lényeg bizonyos tőle függő tulajdonságokkal, amelyeknek pontos száma szintén ismeretlen, ami a szubsztanciák neveire vonatkozó nehézséget okozza. Ellenkezőleg, az egyszerű idea esetében a név teljes jelentését azonnal felismerjük, nem áll részekből, amelyekből többnek vagy kevesebbnek egybefoglalása szerint az idea változtatható volna, és így nevének jelentése homályossá vagy bizonytalanná válnék. 16. §. Az egyszerű ideáknak a línea praedicamentali-ban csak kevés fokozata van Ötödször: az egyszerű ideákra és neveikre vonatkozólag még észrevehetjük, hogy a linea praedicamentali-ban (amint nevezik) a legalsóbb fajtól a summum genus-ig csak kevés fokozata van. Ennek pedig az az oka, hogy a legalsóbb faj csupán egy egyszerű idea lévén, nem lehet belőle semmit kihagyni avégből, hogy így a különbség mellőzésével egy mindkettőjükkel közös ideában valami más dologgal megegyezhetne, s ebben az ideában közös nevük mindkettőjük genus-a legyen. Így például a fehér és a piros ideájából semmit sem lehet kihagyni avégből, hogy közös jelenséggé egyeztethessük őket, s ezzel közös általános nevet kapjanak, mint ahogyan történik, mikor az eszességnek az ember összetett ideájából való kihagyásával az állat általánosabb ideája és neve alatt az ember már egy rovatba kerül a vadállatokkal. Ha tehát unalmas felsorolások elkerülése végett rövidség kedvéért az emberek a fehéret és a pirosat több ilyen egyszerű ideával egyetlen általános név alá akarlak foglalni, akkor arra kényszerülnek, hogy ezt olyan szóval tegyék, amely csak azt a módot jelzi, amelyen ezek az ideák elméjükbe kerülnek. Ha a fehér, a piros, a sárga szókat a szín név vagy genus alá foglaljuk, ez nem jelent többet, mint olyan ideákat, amelyek az elmében csupán a látás által keletkeznek és csupán a szemen át kerülnek oda. Ha pedig még általánosabb kifejezést akarnak, amely befoglalná a színeket, a hangokat és a többi hasonló egyszerű ideákat is, akkor ezt olyan szóval érik el, amely egyetlen érzéken át elménkbe kerülő összes ideáinkat jelenti. Így a minőség mint általános szó a szokott értelemben magában foglal színeket, hangokat, ízeket, szagokat és tapintható minőségeket, eltérően a kiterjedéstől, a számtól, a mozgástól, az élvezettől és a fájdalomtól, amelyek egynél több érzéken át gyakorolnak benyomást és küldik ideáikat az elmébe. 17. §. Az egyszerű ideák nevei nem önkényesek, hanem tökéletesen a dolgok létéből vannak véve Hatodszor: az egyszerű ideák, a szubsztanciák és a kevert módozatok nevei még abban is különböznek, hogy a kevert módozatok nevei tökéletesen tetszőleges ideákat fednek; a szubsztanciák neveivel már nem egészen így vagyunk, azok, bár bizonyos tágabb értelemben de valamely mintára utalnak; az egyszerű ideák neveit pedig tökéletesen a dolgok létéből merítjük, és azok egyáltalán nem tetszőlegesek. A következő fejezetekben meglátjuk, 104
hogy ez neveik jelentésében miféle különbségeket eredményez. Az egyszerű módozatok nevei kevéssé különböznek az egyszerű ideák neveitől.
V. FEJEZET A KEVERT MÓDOZATOK ÉS VISZONYOK NEVEIRŐL. 1. §. Mint más általános nevek, a kevert módozatok is elvont ideákat képviselnek Minthogy a kevert módozatok nevei általánosak, e nevek a dolgok féleségei vagy fajai helyett állanak, amelyeknek mindegyike sajátos lényegű. Ezeknek a faj oknak sem egyebek a lényegei amint megmutattuk -, mint az elmében levő elvont ideák, amelyekhez a név kapcsolódik. Ennyiben kevert módozataink neveiben és lényegeiben nincsen több, mint amennyi bennük más ideákkal közös. De ha kissé közelebbről vizsgáljuk őket, kiderül, hogy van bennük valami sajátságos, ami talán megérdemli figyelmünket. 2. §. Az elvont ideákat, melyeket képviselnek, az értelem alakítja Az első sajátosság, amelyet megpillantunk, az, hogy az elvont ideákat vagy - ha úgy tetszik - a kevert módozatok különböző fajainak lényegeit az értelem készíti, s ebben azok az egyszerű ideáktól különböznek. Mert egyetlen egyszerű ideát sem képes az elme készíteni, csak elfogadja azokat úgy, amint őket a reá ható dolgok valóságos léte elébe állítja. 3. §. Másodszor, önkényesen, minták nélkül alakítja Azután a kevert módozatok fajainak ezeket a lényegeit nemcsak hogy az elme készíti, hanem nagyon tetszőlegesen készíti, minta nélkül, vagyis a valóságos létre való minden vonatkoztatás nélkül. Ebben különböznek a szubsztanciák lényegeitől, amelyek mindig magukban hordozzák valamely valóságos lét feltételezését, amelyből vétettek és amelynek megfelelnek. De a kevert módozatok összetett ideáiban az elme szabadságot vesz magának arra, hogy ne kövesse pontosan a dolgok létezését. Kialakít és megtart bizonyos együtteseket mint megannyi fajlagos ideát, másokat pedig, amelyek a természetben ugyanolyan gyakran fordulnak elő és a külső dolgok éppen olyan világosan sugalmazzák őket, elhanyagol és fajlagos megjelölések, sajátos nevek nélkül hagy. Nem is vizsgálja az elme a kevert módozatok ideáit, mint tette a szubsztanciák összetett ideáival, a dolgok valóságos létének szempontjából nem igazolja őket semmiféle, a természetben ilyen sajátos összetételeket tartalmazó mintával. Hogy valakinek a házasságtörés vagy vérfertőzés ideája helyes-e, annak eldöntését vajon a létező dolgok között fogja-e keresni? Vagy vajon azért helyes-e, mert valaki egy ilyen cselekedetnek szemtanúja volt? Nem. Itt csak arra van szükség, hogy az emberek egy ilyen ideaegyüttest egyetlen összetett ideává foglaljanak, amely maga az őskép és a fajlagos idea, akár elkövettek már, akár még nem követtek el in rerum natura ilyen cselekedetet. 4. §. Hogyan történik ez Hogy ezt helyesen foghassuk fel, meg kell fontolnunk, miben áll egy ilyen összetett ideának megalakítása, és hogy ez nem új idea előállítása, hanem az elme által már előzőleg birtokolt ideák összerakása. Ebben a műveletben az elme három dolgot cselekszik. i. Kiválaszt egynéhány ideát. 2. Kapcsolatot létesít köztük és egyetlen ideát alkot belőlük. g. Névvel köti össze őket. Ha vizsgáljuk az elmének ebbeli eljárását és azt, hogy benne milyen szabadságot tanúsít, könnyű lesz észrevennünk, hogy a kevert módozatok e fajainak lényegei az elme alkotásai, és hogy következőleg maguk a fajok az ember művei. 5. §. Világos, hogy önkényesen, amennyiben az idea gyakran megvan a létezés előtt Senki sem vonhatja kétségbe, hogy a kevert módozatoknak ezek az ideái az elmében minden természetes eredeti mintától függetlenül egybefoglalt ideák önkényes együttesei, mihelyt ráeszmél, hogy az ilynemű összetett ideák elkészíthetők, elvonatkoztathatók és névvel láthatók el, s így faj alakulhat, mielőtt ennek a fajnak csak egyetlen egyede valaha is mutatkozott volna a világon. Ki kételkedhetik abban, hogy a szentségtörés, a házasságtörés ideái az emberek elméjében formálhatók és megnevezhetők, s így a kevert módozatoknak ezek a fajai megalakulhatnak, mielőtt bármelyiket valaha is elkövették volna? És abban, hogy épp olyan jól lehet róluk beszélni, okoskodni és bizonyos igazságokat felfedezni addig is, amíg csupán az értelemben vannak, mint most, amikor megvalósulásuk nagyon is gyakori. Ebből pedig világos, hogy a kevert módozatok mennyire az értelem teremtményei, s hogy a valóságos igazságnak és tudásnak ugyanúgy szolgálatában állanak, mint amikor valóságban is megvannak. Abban sem kételkedhetünk, hogy törvényhozók gyakran alkottak törvényeket olyan cselekvésfajokra, amelyek csak saját értelmük teremtményei voltak, és sehol sem léteztek máshol, mint elméjükben. És azt hiszem, senki sem tagadhatja azt, hogy a feltámadás az elmében már a kevert módozatoknak egy faja volt, mielőtt megvalósult volna. 6. §. Példák: gyilkosság, vérfertőzés, ledöfés Ha látni akarjuk, hogy a kevert módozatoknak ezeket a lényegeit az elme milyen tetszőlegesen alakítja, elég megtekintenünk úgyszólván bármelyiket. Már egy csekély bepillantás meggyőz arról, hogy bizonyos szétszórt, független ideákat maga az elme kapcsol összetett ideává. Azzal, hogy az együttesnek közös nevet ad, egy bizonyos faj lényegévé teszi azt anélkül, hogy tekintettel volna a természetben meglevő bármiféle kapcsolatukra. Mert pl. micsoda mélyebb kapcsolatban van a természetben az öléssel egy ember, mint egy birka? És mégis a gyilkosság szóval az ember megölése sajátos cselekvésfajtává van téve, s a másik, a birkáé nem. Vagy miféle szorosabb természetes egységet alkot az öléssel az apa ideája, mint a fiú vagy az embertárs ideája. Mert amazok összetett ideává vannak téve és így lényegét alkotják annak a különálló apagyilkosság species-nek, a másik kettőnek 105
megölése pedig egyáltalán nem különálló species. De bár megölni az apát vagy az anyát különálló species a fiának vagy lányának megölésétől, mégis más esetekben a fia és a lánya ugyanígy belekerül ugyanabba a fajba, mint az apa és az anya, amint ez a vérfertőzés szó esetében történik. Így a kevert módozatokban az elme tetszőlegesen egyesít és alkot összetett ideákat aszerint, amint alkalmasnak találja. Más, a természetben ugyanolyan mértékben egyesült ideákat magukra hagy, nem egyesít egyetlen ideává, mert azoknak az egységeknek nincs szükségük egyetlen névre. Világos tehát, hogy az elme bizonyos számú szabadon választott ideát kapcsol, amelyek a természetben semmivel sem egységesebbek, mint mások, melyeket az elme kihagyott. Mi másért vesszük figyelembe a fegyvernek azt a részét, amely megkezdi a sebet, a ledöfésnek külön fajként való elnevezésére, és hagyjuk figyelmen kívül a fegyver alakját és anyagát? Nem mondom, hogy megokolatlanul történik, s ezt majd mindjobban meg is látjuk; de itt a saját céljait követő elme szabad választással cselekszik, és így a kevert módozatok e fajai az értelem művei. Semmi sem világosabb annál, hogy ezeknek az ideáknak alakításában az elme legtöbbször nem keres természetbeli mintákat, s nem is vonatkoztatja a kialakított ideákat a dolgok valóságos létére. Egyszerűen összetesz úgy, amint szándékainak a legjobban megfelel, anélkül, hogy bármely valóságosan létező dolog pontos utánzásához ragaszkodnék. 7. §. De a nyelv céljait is szolgálja, tehát nem vaktában készül Mindamellett, noha a kevert módozatoknak ezek az összetett ideái vagy lényegei az elmétől függenek, s az elme igen szabadon alkotja őket, mégsem teszi ezt vaktában és nem keveri minden ésszerűség nélkül. Bár ezek az összetett ideák nem mindig másolják a természetet, mégis mindig ahhoz a célhoz alkalmazkodnak, amelyért az elvont ideák alakulnak. )a bár olyan ideákból álló összetételek, amelyek eléggé lazák és önmagukban ugyanoly kevéssé egységesek, mint sok más idea, amelyeket az elme sohasem kapcsol egy ideává, mindazonáltal mindig a közlés kényelme kedvéért, a nyelv fő céljának érdekében alakítja őket. A nyelvnek ugyanis az a haszna, hogy rövid hangok segítségével könnyen és gyorsan jelölhessünk általános fogalmakat, amelyek nemcsak egyedi tárgyak bőségét tartalmazhatják, hanem összetett ideába gyűjtött, egymástól független ideák nagy változatosságát is. A kevert módozatok fajainak alkotásában tehát az emberek csak olyan összetételekre vannak tekintettel, amelyeket egymásnak emlegethetnek. Ezeket külön összetett ideákká foglalták és nevet adtak nekik ellenben mások, amelyek természettől fogva ugyanoly közel állnak az egyesüléshez, külön-külön és figyelmen kívül maradtak. Mert, hogy ne is menjünk messzebb maguknál az emberi cselekedeteknél, ha azoknak észlelhető összes változatairól különálló elvont ideákat akarnánk alakítani, számuk végtelen volna, s ez a bőség az emlékezetet céltalanul megzavarná és megterhelné. Ezekből a kevert módozatokból elég, hogy az emberek csak annyi összetett ideát alakítsanak, amennyinek ügyeik szokott keretei között alkalmuk van nevet adni. Ha pl. a megölés ideáját az apa vagy az anya ideájával kapcsolják, s ebből a fiú vagy az embertárs megölésétől különálló species-t alkotnak, ez ama bűn gyalázatosságának és az érte járó büntetésnek azon különböző foka miatt történik, amelyet az apa vagy anya gyilkosa, illetve a fiú vagy embertárs gyilkosa érdemel. Ezért tartják szükségesnek külön néven emlegetni, ez a célja e különálló összetétel megalkotásának. Viszont bár az anyának és leányának ideája a megölés ideájával való viszonyban ilyen különböző elbánásban részesül, hogy az egyik különálló és névvel jelölt elvont ideává kapcsolódik, a másik pedig nem, a nemi közösülés esetében a vérfertőzés szó alatt már mindkettő egybe van véve. S ez még mindig azért van, hogy ki lehessen fejezni egy névvel és be lehessen sorozni egy fajba mindezeket a tisztátalan keveredéseket mint olyanokat, amelyek gyalázatosabbak a többinél, és hogy el lehessen kerülni az unalmas leírásokat és körülírásokat. 8. §. Ennek bizonyítékai a nyelvek lefordíthatatlan szavai Aki különböző nyelvekben csak középszerűen is jártas, könnyen meggyőződik ennek igazságáról, mert annyira nyilvánvaló, hogy minden nyelvben van egy egész csomó olyan szó, amelynek más nyelvekben nincs megfelelője. Ez világosan mutatja, hogy az egyik országnak életmódja, szokásai alkalmat adtak bizonyos összetett ideák alakítására és elnevezésére, amelyeket más országokban sohasem foglaltak össze fajlagos ideává. Ez nem történhetett volna meg, ha ezek a fajok a természet állandó művei volnának, nem pedig az elnevezés érdekében és a közlekedés kényelme kedvéért az elme által készített és elvonatkoztatott együttesek. Törvényeink műszavai, amelyek pedig nem üres hangok, alig találnak pontos megfelelőket a spanyol vagy az olasz nyelvben, noha ezek a nyelvek egyáltalán nem szószegények. Még kevésbé lehetne őket lefordítani a karib vagy a westoe nyelvre. Ugyanígy a rómaiak versura szavának vagy a zsidók corban szavának más nyelvekben nem található megfelelője. Ennek oka a mondottakból látható. Sőt, ha ezt a dolgot kissé jobban megnézzük, és különböző nyelveket pontosan összehasonlítunk, azt találjuk, hogy bár vannak szavaik, amelyek fordítások és szótárak szerint feltételesen megfelelők, mégis tíz közül alig van egy az összetett ideák, különösen a kevert módozatok nevei között, mely pontosan ugyanazt az ideát képviselné, mint az a szó, amelyet szótárakban adnak megfelelőül. Nincsenek közönségesebb és kevésbé összetett szavak, mint az idő, a kiterjedés, a súly mértékei; a latin hora, pes, libra értelmét nehézség nélkül adják meg az angol hour, foot és pound nevek. Mindazonáltal semmi sem nyilvánvalóbb, mint az, hogy egy római egészen más ideákat fűzött ezekhez a latin nevekhez, mint egy angol a megfelelő angol szavakhoz. És ha bármelyikük azokat a mértékeket használná, amelyeket a másik nyelv nevezett így, elszámítaná magát. E bizonyítékok túlságosan láthatók ahhoz, hogy kétségbevonhassuk őket. Még inkább így teszünk az 106
elvontabb és összetettebb ideákkal, pedig az erkölcsi tárgyú értekezések legnagyobb része ilyen. E nevek között, ha az ember igen gondosan hasonlítja össze velük másnyelvű fordításaikat, alig találhatunk olyanokat, amelyek pontosan és egész jelentéskörzetükben megfelelnének az eredeti kifejezések jelentésének. 9. §. Ez mutatja, hogy a fajok a közlés kedvéért készülnek Azért megyek ennek a kérdésnek ennyire a részleteibe, mert nem szabad abba a tévedésbe esnünk, mintha a genus-ok, a speciesek és azok lényegei szabályszerűen és állandóan a természet kezéből kerülnének ki és a dolgokban valóságosan megvolnának. Ha ti. óvatosabban és körültekintőbben vizsgáljuk őket, kiderül, hogy tulajdonképpen mind az értelem fogásai olyan ideaegyüttesek könnyebb jelzésére, amelyeknek általános szóval történő közlése gyakran kerül sorra, s ez általános kifejezés alá különböző olyan egyedi dolgok sorolhatók, amelyek azzal az elvont ideával megegyeznek. Ha pedig a species szónak e kétes jelentése folytán némelyekre idegenül hatna is az a mondásom, hogy a kevert módozatok fajait „az értelem készíti", mégis azt gondolom, senki sem tagadhatja, hogy azok az elvont összetett ideák, amelyeknek ama fajlagos neveket adjuk, az elme művei. És ha igaz - aminthogy igaz is -, hogy a dolgok osztályozására és elnevezésére az elme alkotja a mintákat, még hátra van annak meggondolása, hogy ki vonja meg a fajok, vagyis a species-ek határait. Mert véleményem szerint a species és a faj szók semmi másban nem különböznek, mint abban, hogy az egyik szó latinul, a másik pedig a mi nyelvünkön van mondva. 10. §. A kevert módozatokban a név köti egybe és teszi fajjá az egyszerű ideák összetételeit Az a szoros viszony, amely a faj, a lényeg és általános nevük között, legalábbis a kevert módozatokban fennáll, későbben mutatkozik majd, amikor megfontoljuk, hogy azokat a lényegeket úgy látszik a név őrzi meg és ad nekik tartósságot. Mert az összetett ideák lazán összefüggő részeinek kapcsolata az elme műve lévén, ez a természetben semmiféle sajátos alapra nem épült egyesülés ismét megszűnnék, ha nem volna valami, ami a részeket úgyszólván összetartja és megvédi a széjjelszóródástól. Az együttest tehát az elme készíti ugyan, de úgyszólván a név teszi rá a csomót, amely összeköti őket. A különböző ideáknak micsoda óriási változatosságát tartja össze és szállítja nekünk egyetlen fajként a triumphus szó? Ha sohasem alkották volna meg ezt a nevet, vagy az teljesen elveszett volna, akkor is lehetnének ugyan leírásaink arról, hogy mi történt azon az ünnepségen, mégis azt gondolom, hogy e különböző részeket maga a hozzákapcsolt szó tartja össze egyetlen összetett idea egységében. E nélkül az idea különböző részeit semmivel sem gondolnánk inkább egy dologgá egyesítve, mint bármely más mutatványt, amely csak egyszer ment végbe és sohasem volt egy elnevezés alatt egyetlen összetett ideába foglalva. Annak megfontolását, hogy a kevert módozatokban a lényeghez nélkülözhetetlen egység mennyire az elmétől függ, és hogy ennek az egységnek folytatódása és rögzítése mennyire a hozzáfűzött és közösen használt néven múlik, azokra bízom, akik a lényegeket és a fajokat a természetben valóságosan meglevő dolgoknak tekintik. 11. §. Faj és név Ennek megfelelően, amikor az emberek kevert módozatokról beszélnek, ritkán esik meg, hogy fajnak képzelnének vagy tekintenének közülük más ideákat, mint azokat, amelyeknek nevet adtak. Ugyanis, minthogy emberek alkotják őket csupán az elnevezés kedvéért, nem irányul a figyelem olyan fajokra, nem is tételezik fel, hogy vannak, hacsak név nem kapcsolódik hozzájuk, mint annak a jele, hogy az ember itt több különálló ideát kapcsolt egy ideává, és ezzel. a névvel tartós egységet adott a részeknek, amelyek különben széthullottak volna, mihelyt az elme félreteszi ezt az elvont ideát és nem gondol rá többé. De ha egyszer név kapcsolódik hozzá, amelyben az illető összetett idea részei leszögezett és állandó egységgé váltak, akkor a lényeg úgyszólván meg van állapítva és a fajt teljesnek tekintjük. Mert ugyan mi másért terhelné meg magát az emlékezet az ilyen összetételekkel, hacsak nem azért, hogy elvonatkoztatással általánossá tegye őket? És milyen céllal tenné őket általánossá, hacsak nem azért, hogy a beszéd és az érintkezés kényelme érdekében általános nevük legyen? Így látjuk, hogy megölni egy embert karddal vagy baltával, nem számít különálló cselekvésfajtának. De ha a kard hegye hatol be először a testbe, az már külön fajnak számít ott, ahol külön neve van, mint Angliában, ahol stabbing-nek (döfés) nevezik. Más országokban azonban, ahol ez a cselekedet történetesen nem kapott fajlagos nevet, nem tekintik különálló fajnak. De a testi szubsztanciák fajainak esetében, bár a névleges lényegeket az elme alkotja, a benne foglalt ideákról mégis feltételezzük, hogy egységük a természetben is megvan, akár összekapcsolja őket az elme, akár nem. Azokat tehát különálló fajoknak tekintjük anélkül, hogy az elme bármiféle műveletet is végezne, legyen az akár elvonatkoztatás, akár az összetett ideának elnevezése. 12. §, A kevert módozatok eredetijéért nem megyünk túl az elmén; ez is mutatja, hogy ezek az értelem művei Egyértelműen a kevert módozatok fajainak lényegéről mondottakkal - azzal ti., hogy azok inkább az elme teremtményei, mint a természet művei - látjuk, hogy neveik gondolatainkat az elméig terelik és nem tovább. Ha igazságról vagy háláról beszélünk, nem képzelünk el semmiféle létező dolgot, amit felfogni szeretnénk, hanem gondolataink beletorkollanak ezeknek az erényeknek elvont ideájába, és nem néznek tovább, mint ahogyan továbbnéznek, amikor lóról vagy vasról beszélünk, amelyeknek fajlagos ideáját nem pusztán az elmébe gondoljuk, hanem magukba ama dolgokba, amelyek ezen ideák eredeti mintáit szolgáltatják. De a kevert módozatokban, legalábbis azok legnagyobb részében, amelyek erkölcsi valóságok, az eredeti mintákat az elmébe gondoljuk és 107
azokra hivatkozunk, mikor a nevek alá tartozó, egyedi lényeket körvonalazni akarjuk. Úgy gondolom, innen ered az, hogy a kevert módozatok fajainak ezeket a lényegeit sajátlagosabb néven eszméknek nevezzük el, mint amelyek egész jogosultsággal az értelembe tartoznak. 13. § Az, hogy az értelem minta nélkül készíti őket, mutatja, miért ilyen az összetételük Hasonlóképpen ebből tanulhatjuk meg azt is, hogy a kevert módozatok összetett ideái közönségesen miért alakulnak és bomlanak sokkal inkább, mint a természetes szubsztanciák ideái. Minthogy az értelem művei, és mert az értelem csak saját céljaiért és a másoknak szánt ideák kényelmesebb és rövidebb közlése kedvéért dolgozik, gyakran nagy szabadsággal egyesít elvont ideává olyan dolgokat, amelyek természetük szerint nem függenek össze, és így egyetlen szó alatt kever összetett és szétszedett ideákat nagy változatosságban. Így például a processzió név micsoda vegyülékét tartalmazza ebben az egy összetett ideában a személyek, öltözetek, gyertyák, rendek, mozgások, hangok egymástól független ideáinak, amelyeket az emberi elme önkényesen rakott össze, hogy ezzel az egyetlen névvel fejezze ki! Ezzel szemben a szubsztanciafajok összetett ideái rendszerint csak kevés egyszerű ideából állanak, és az állatfajokra nézve közönségesen csak kettő, ti. az alak és a hang alkotja az egész névleges lényeget. 14.. §. A kevert módozatok nevei mindig valóságos lényegeiket fedik, amelyek elménk művei Még valamit megjegyezhetünk a mondottakból. A kevert módozatok nevei (ha ugyan van valami meghatározott jelentésük) mindig saját fajuknak valóságos lényegeit jelentik. Ezek az elvont ideák ugyanis az elme művei, és mert nem vonatkoztatjuk őket a dolgok valóságos létére, semmi feltevésünk sincs arra, hogy ez a név bármi egyebet is jelentsen, mint csupán azt az összetett ideát, amelyet maga az elme alakított, s ez minden, amit vele kifejezni akar. Ezen múlnak a fajnak összes tulajdonságai, ezekből folyik mind, és így a valóságos lényeg és a névleges lényeg ezekben egy és ugyanaz. Hogy ennek mi köze van az általános igazság biztos tudásához, azt majd a későbbiekben látjuk meg. 15. §. Miért vannak meg rendesen a neveik már az ideák előtt? Ugyanez mutatja meg majd annak okát is, hogy legtöbbször miért vannak meg a kevert módozatok nevei, mielőtt a jelentésükül szolgáló ideák tökéletesen ismeretesek volnának. Mert rendesen csak azokat a fajokat vesszük figyelembe, amelyeknek neve van, és mert a fajok vagy inkább lényegeik az elme által tetszőlegesen alkotott elvont összetett ideák, tehát alkalmas, ha ugyan nem egyenesen szükséges neveiket már előre tudni, mielőtt még megkísérelnénk ezeket az összetett ideákat megalkotni; hacsak nem akarja valaki megtölteni fejét egy sereg elvont összetett ideával, amelyeknek mások számára nincs neve, amelyekkel tehát semmire sem lehet menni, csupán félretenni és elfelejteni. Elismerem, hogy a nyelvek kialakulásának kezdetén szükség volt az ideára még az elnevezés előtt. És még most is így van, amikor valaki új öszszetett ideát alkot, és annak új nevet adva új szót teremt. De ez már nem vonatkozik a megalkotott nyelvekre, amelyek általában igen szépen el vannak látva gyakran felidézhető és közölhető ideákkal. És kérdezem, vajon nem ez a szokásos mód, amellyel a gyermekek tanulják rneg a kevert módozatok neveit, mielőtt ideájuk volna róluk? Van-e közülük egy is, aki a dicsőség vagy nagyravágyás elvont ideáit megalkotná, mielőtt hallotta volna neveiket ? Az egyszerű ideák és szubsztanciák esetében megengedem, hogy másképpen áll a dolog. Ezeknek valóságos léte és egysége van a természetben, és hol az ideához, hol a névhez jutunk előbb hozzá, amint az éppen adódik. 16.§. Miért vagyok ebben a tárgyban olyan részletező Mindaz, amit a kevert módozatokról itt mondottunk, kevés változtatással a viszonyokra is alkalmazható. Minthogy ezt mindenki maga is megfigyelheti, megtakarítom a részletezést, különösen azért, mert amit ebben a harmadik könyvben a szavakról mondottam, némelyek talán sokkal többnek találják, mint amenynyit egy ilyen jelentéktelen téma megérdemel. Megengedem, hogy lehetett volna a dolgot szűkebbre is fogni; de hosszabban kívántam időzni olvasómmal egy olyan érvelésen, amelyet újnak és kissé szokatlannak látok (bizonyos vagyok benne, hogy nem gondoltam rá, mikor írni kezdtem ezt a könyvet), hogy annak alapjában való átkutatásával és minden oldalról való átvizsgálásával hozzáférhessek mindenkinek gondolkodásához. Alkalmat kívántam adni a legidegenkedőbbnek vagy a leghanyagabbnak is arra, hogy ráeszméljen egy általános bajra, mely annyira súlyos következményekkel jár és mégis oly kevés figyelemben részesül. Ha megfontoljuk, micsoda zűrzavar van a lényegek körül, és mi mindenféle tudás, tárgyalás, társalgás van megmételyezve és felforgatva a szavak gondatlan és zavaros használata és alkalmazása miatt, talán érdemesnek gondoljuk majd, hogy mindezt keresztülkasul megvilágítsuk. És megbocsátanak nekem, hogy hosszan foglalkoztam egy meggondolással, amelyről azt hiszem, jól az elménkbe kell vésnünk azért is, mert az embereknek efféle vétségei nemcsak hogy a legnagyobb akadályai az igazi tudásnak, hanem sokszor még tudásnak is minősülnek. Az emberek gyakran belátnák, mily nyomorúságosan kevés vagy talán semmi ész és igazság sincsen belőlük azokban a felfújt véleményekben, amelyektől dagadoznak, ha csak kevéssé is túlnéznének azokon a divatos hangzásokon, s megfigyelnék, miféle ideák vannak vagy nincsenek ama szavak mögött, amelyekkel minden tekintetben olyan jól fel vannak fegyverkezve s amelyekkel oly merészen vagdalkoznak. Úgy képzelem, hogy tettem valamelyes szolgálatot az igazságnak, a békének és a tudománynak, ha e tárgynak bárminő részletezésével rábírhatom az embereket a saját nyelvhasználatukon való eszmélődésre (reflexion), és okot adhatok nekik annak gyanítására, hogy mivel másoknál gyakori, saját maguknál 108
is előfordulhat beszédben vagy írásban nagyon jó és elfogadott szavaknak bizonytalan, alig valamit jelentő vagy egyáltalán semmit sem jelentő használata. Nem ésszerűtlen tehát óvatosan bánni velük, és nem kell elutasítani, ha mások vizsgálják őket. Ezzel a szándékkal át térek tehát arra, amit ebben a tárgyban még mondani akarok. VI. FEJEZET A SZUBSZTANCIÁK NEVEIRŐL 1. §. A szubsztanciák kőzőnséges nevei fajtákat jelentenek A szubsztanciák közös nevei, akárcsak a többi általános szavak, fajtákat jelentenek. Nem egyéb ez, mint a szót olyan összetett idea jelévé tenni, amelyben több egyedi szubsztancia megegyezik vagy megegyezhetne, s ezen egyezésnél fogva közös fogalomba tömöríthetők és egy névvel jelezhetők. Azt mondtam, hogy megegyezik vagy megegyezhetne, mert bár csak egyetlen egy nap van a világon, mégis, ha annak ideáját elvonatkoztatjuk úgy, hogy több ilyen szubsztancia is mind megegyezhetne vele (ha volna több) , ez ugyanannyira faj, mint amennyire faj volna, ha annyi nap volna, ahány csillag. Nem hiányoznak az érvek azok részéről, akik úgy hiszik, hogy van, és hogy minden állócsillag megfelelne a nap szóval fedett ideának, ha megfelelő távolságban volnánk tőle, s ez egyszersmind megmutathatja nekünk, hogy a fajták, vagy ha jobban tetszik, a genus-ok és a species-ek (mert ezek a latin szavak számomra nem jelentenek egyebet, mint a fajta szó) ember alkotta ideaegyüttesektől és nem a dolgok valóságos természetétől függenek. Nem lehetetlen ugyanis, hogy a szó tulajdonképpeni értelmében lehet valami az egyik embernek nap, és a másiknak csillag. 2. §. Mindegyik szubsztanciafajta lényege az az elvont ideánk, amelyhez a név kacsolódik Minden fajtának vagy fajnak mértéke vagy határvonala, amellyel az egyes fajta létesül és a többitől elválasztódik, az, amit lényegének nevezünk, s ez semmi más, mint az az elvont idea, amelyhez a nevet fűztük; tehát mindaz, amit ez az idea tartalmaz, az illető fajtára nézve lényeges. Bár ez az általunk ismert természetes szubsztanciáknak teljes lényege, vagyis az, aminek segítségével azokat fajtákká különböztetjük, mégis sajátos névvel névleges lényegnek nevezem, hogy megkülönböztessem a szubsztanciáknak attól a valóságos alkatától, amelytől ez a névleges lényeg és minden ilyenfajta tulajdonság függ. Ezért ezt, mint mondottuk, valóságos lényegnek nevezhetjük. Például az aranynak névleges lényege az az összetett idea, amelyet az arany szó képvisel, mondjuk: egy sárga, bizonyos súlyú, nyújtható, olvaszható, tűzálló test. Azonban a valóságos lényeg ama test észrevehetetlen részecskéinek belső alkata, amelytől azok a minőségek és az arany összes többi tulajdonságai függenek. Hogy ez a kettő mennyiben különbözik, bár mindkettőt lényegnek hívjuk, az első látásra nyilvánvaló. 3. §. A névleges és a valóságos lényeg különbözik Mert bár egy bizonyos alakú testtel összekapcsolt szándékos mozgás, érzékek és értelem az az összetett idea, amelyhez én és mások az ember nevet kapcsoljuk, és az így megnevezett fajnak ez a névleges lényege, mégis senki sem fogj a azt mondani, hogy ez az összetett idea valóságos lényege és forrása mindazoknak a műveleteknek, amelyeket az ehhez a fajhoz tartozó egyedekben találunk. Ezeknek az összetett ideánkat alkotó tulajdonságoknak megalapozása valami egészen más. Ha olyan ismereteink volnának erről az emberi alkatról, amelyből a mozgásra, érzékelésre és okoskodásra való tehetsége s egyéb képességei folynak, és amelytől az ember oly szabályszerű alakja függ, amilyen ismerete talán az angyaloknak van, és amilyen az alkotónak mindenesetre van, egész más ideánk volna az ember lényegéről, mint amilyet most tartalmaz e fajról szóló bármilyen meghatározásunk. És bármely emberi egyedről való ideánk is egészen más volna, mint most, ugyanúgy, mint:; ahogy annak ideája, aki ismeri a híres strassburgi óra minden rugóját, kerekét és teljes belső szerkezetét, különböznék egy bámuló falusinak ideájától, aki csak a mutató mozgását látja, az óra ütését hallja, és csak némely külső tulajdonságát veszi észre. 4. §. Az egyedekben nincsen semmi lényeges Ezekből kitűnik, hogy a szó közönséges használatában a lényeg fajtákra vonatkozik, és az egyedi dolgokban csak annyiban vesszük tekintetbe, amennyiben azok már fajtákba vannak rendezve. Ha félretesszük az elvont ideákat, amelyekkel az egyedeket osztályozzuk és közös nevek alatt rendezzük, azonnal eltűnik mindegyikükből bármi bennük levő lényegességnek gondolata. Nincs eszménk az egyikről a másik nélkül, s ez világosan mutatja viszonyukat. Számomra szükségszerű, hogy az legyek, ami vagyok. Isten és a természet alkotott ilyenné. De semmim sem lényeges bennem. Baleset vagy betegség jelentékenyen megváltoztathatja színemet vagy alakomat. Láz vagy elesés megfoszthat eszemtől vagy emlékezetemtől, vagy mind a kettőtől. A szélütés nem hagyj a meg sem érzékeimet, sem értelmemet, sőt talán az életemet sem. Más, alakban hozzám hasonló teremtmények több és jobb vagy kevesebb és rosszabb képességekkel lehetnek ellátva, mint én. Másoknak lehetnek érzékeik és lehet eszük egészen más alakkal és testtel, mint az enyém. Ezek közül egyik sem lényeges sem az egyiknek, sem a másiknak, vagy bármely más egyednek mindaddig, amíg az elme nem vonatkoztatja a dolgoknak bizonyos fajtájára vagy species-ére, s akkor az olyan fajtájú elvont ideának megfelelően azonnal lényegesnek találjuk. Vizsgálja meg akárki is saját gondolatait, azt találja majd, hogy mihelyt lényegest tételez fel vagy említ, azonnal valamely általános névvel jelzett fajra vagy általános névvel jelzett összetett ideára gondol, és azzal való vonatkozásban mondja lényegesnek ezt vagy azt a minőséget. Ha tehát azt kérdezik tőlem, vajon lényeges-e nekem vagy bármely más egyedi testi lénynek, hogy eszünk legyen, azt mondom rá, hogy nem. Nem lényegesebb, mint amennyire ennek a fehér dolognak, amelyre írok, lényeges, hogy legyenek-e rajta szavak vagy nem. De ha ezt az egyedi lényt az ember nevű fajba sorolom, és az ember nevet adom neki, akkor az ész már lényeges benne, feltéve hogy az ész 109
része annak az összetett ideának, amelyet az ember név képvisel. Mint ahogyan annak a dolognak, amelyen írok, mindjárt lényeges lesz, hogy szavakat tartalmazzon, mihelyt értekezésnek nevezem és ebbe a fajba sorozom. Tehát a lényeges és a nem-lényeges csupán elvont ideájukkal és a hozzájuk kapcsolt nevekkel van vonatkozásban. Ez pedig mindössze annyi, hogy mihelyt valamely egyedi dologban nincsenek meg azok a minőségek, amelyeket az az általános nevű elvont idea foglal magában, az a dolog nem sorolható az alá a faj alá, s nem nevezhető azon a néven, mert annak a fajnak az az elvont idea a tulajdonképpeni lényege. 5. §. Az egyedüli lényegek, melyeket az egyedi szubsztanciákban észreveszünk, azok a tulajdonságok, amelyek jogcímül szolgálnak arra, hogy neveiket megkapják Így ha a test ideája bizonyos emberek számára puszta kiterjedés vagy tér, akkor a tömörség a testben nem lényeges. Ha mások arról, amit testnek neveznek, olyan ideát alkotnak, hogy az tömörség és kiterjedés, akkor a tömörség a testben lényeges. Tehát azt és csakis azt tekintjük lényegesnek, ami része annak az összetett ideának, amelyet valamely fajtának a neve jelent, mert enélkül egyetlen egyedi dolog sem számítható ahhoz a fajtához, s nem nevezhető azon a néven. Ha találnánk olyan anyagdarabot, amely a vasnak minden tulajdonságát mutatná, de nem engedne a mágnes vonzásának, és a mágnes nem vonzaná, sem nem irányítaná, kétségbevonná-e valaki, hogy hiányzik belőle valami lényeges? Képtelenség volna azt kérdezni, vajon egy valósággal létező dologból hiányzik-e valami, ami benne lényeges. Vagy kérdezhetnénk-e, hogy vajon ez lényeges, azaz fajlagos különbség-e, vagy nem, mikor nekünk a lényegesnek vagy a fajlagosnak felmérésére nincs más mértékünk, mint saját elvont ideáink? A természetben levő fajlagos különbségekről beszélni az általános ideákra és nevekre való vonatkoztatás nélkül annyi, mint érthetetlenül beszélni. Mert szeretnék megkérdezni akárkit, mit tart elegendőnek két egyedi dolog lényeges természetbeli különbözésének megállapításához minden tekintet nélkül valamely elvont ideára, amelyet a faj lényegének és mértékének tekintünk? Ha az ilyen mintákat és mércéket mind egészen félretesszük, akkor a csupán önmagukban tekintett egyedi dolgoknak minden minőségét egyformán lényegesnek fogjuk találni; és minden dolog mindegyik egyedben lényeges, vagy ami még több, egyáltalán semmi sem lényeges. Mert bár ésszerű dolog lehet azt kérdezni, vajon lényeges-e a vasban a mágnesnek való engedelmeskedés, mégis azt gondolom, nagyon helytelen és jelentéstelen dolog azt kérdezni, vajon lényeges-e ez annak a sajátlagos anyagdarabnak, amellyel tollamat metszem, anélkül, hogy azt a vas névhez vagy egy bizonyos fajhoz tartozónak tekinteném. És ha -amint mondottuk nevekhez kapcsolt elvont ideáink vonják meg a fajok határait, nem lehet lényeges semmi egyéb, mint az, amit azok az ideák tartalmaznak. 6. §. Az egyedi szubsztanciáknak még valóságos lényegei is potenciális fajtákat jelentenek Igaz, hogy gyakran emlegettem egy valóságos lényeget, mely a szubsztanciákban különbözik a róluk való elvont ideáktól, amelyeket névleges lényegüknek neveznek. E valóságos lényegen valamely dolognak azt a valóságos alkatát értem, mely mindazoknak a tulajdonságoknak alapja, amelyeket a névleges lényeggel állandóan együtt s benne összesítve találunk; azt a sajátlagos alkatot, amelyet minden dolog magába zár bármely rajta kívül levőre való minden vonatkozás nélkül. De a lényeg még ebben az értelemben is valamely fajtára vonatkozik és feltételezi a species-t. Minthogy maga az a valóságos alkat, amelytől a tulajdonságok függenek, szükségképpen feltételezi a dolgoknak valamely fajtáját, mert a tulajdonságok csakis fajhoz és nem egyénhez tartoznak. Pl. feltételezzük, hogy az arany névleges lényege ilyen és ilyen sajátos színű, súlyú, formálható, olvasztható test, a valóságos lényege pedig az anyagrészeknek az az alkata, amelytől ezek a tulajdonságok és azok egyesülése függenek, s amely egyszersmind alapja a királyvízben való oldhatóságának és más, ezt az összetett ideát kísérő tulajdonságoknak. Íme lényegek és tulajdonságok, azonban mind egy fajtának, vagyis általános elvont és változhatatlannak gondolt ideának feltételezése alapján. De nincsen olyan egyedi anyagdarab, amelyhez ezek közül a tulajdonságok közül bármelyik is annyira oda volna kapcsolva, hogy benne lényeges vagy tőle elválaszthatatlan legyen. Ami benne lényeges, az mint feltétel tartozik hozzá, amelynél fogva ehhez vagy ahhoz a fajtához számítjuk. De szüntessük meg valamely elvont idea nevén való besoroztatásának gondolatát, és nincs benne többé semmi szükségszerű, semmi tőle elválaszthatatlan. Ugyanis ami a szubsztanciák valóságos lényegeit illeti, csak feltételezzük a létüket anélkül, hogy pontosan tudnánk, mik; de a faj hoz a névleges lényeg kapcsolj a őket, amelynek a valóságos lényegek feltételezett megalapozásai és okai. 7. §. A névleges lényeg határolja számunkra a fajt A következő megfontolni való az, hogy e lényegek közül melyik osztja fajtákba vagy species-ekbe a szubsztanciákat és hogy ez nyilvánvalóan a névleges lényeg. Mert ez az egyetlen, amit a fajtán a jegye, a név jelent. Lehetetlen tehát, hogy a dolgok fajtáit, amelyeket mi sorozunk általános nevek alá, bármi más határozza meg, mint az az idea, amelynek jegyéül a nevet szántuk; ez pedig, amint kimutattuk, éppen az, amit névleges lényegnek hívunk. Miért mondjuk, hogy ez ló, ez öszvér, ez állat, ez fű? Miért kerül bele valamely egyedi dolog ebbe vagy abba a fajtába, ha nem azért, mert az a névleges lényege, vagy ami ugyanaz, mert egyezik azzal az elvont ideával, amelyhez a név kapcsolódik? Szeretném, ha valaki, amikor beszélni hall, vagy maga beszél ezekről vagy más szubsztanciák neveiről, saját gondolataiban eszmélne rá, hogy ezek a szavak milyen fajta lényeget jelentenek. 8. §. A faj természete a mi alkotásunk A dolgok faja számunkra semmi más, mint a bennünk levő összetett ideák szerint és nem a bennük levő pontos, 110
határozott valóságos lényegek szerint történő besorozásuk határozott nevek alá. Ez már abból világos, hogy sok olyan, egy fajtába sorozott, közös néven nevezett s így azonos fajúnak elfogadott egyed akad, amelyeknek mégis valóságos alkatuktól függő olyan tulajdonságaik vannak, melyek ugyanannyira különböznek egymástól, mint más olyanoktól, amelyektől fajlagosan különbözőknek számítanak. Ezt mindenki könnyen megfigyelheti, akinek a természetben található testekkel van dolguk, pl. különösen kémikusok szerzik sokszor azt a sajnálatos tapasztalatot, hogy hasztalanul keresik egy darabka kénben, antimonban vagy kénsavban ugyanazokat a tulajdonságokat, amelyeket más darabokban megtaláltak. Mert bár egy és ugyanazon fajú testek, ugyanaz a névleges lényegük, ugyanaz a nevük, mindazonáltal gyakran még szigorú vizsgálatok árán is egymástól annyira különböző tulajdonságokat árulnak el, hogy meghiúsítják még nagyon óvatos kémikusok munkáját és várakozásait is. De ha a dolgok fajokká osztályozása valóságos lényegük szerint menne végbe, akkor épp oly lehetetlen volna két, egy és ugyanahhoz a fajhoz tartozó, egyedi anyagdarabban különböző tulajdonságokat találni, mint ahogyan nem lehet különböző tulajdonságokat találni két kör vagy két egyenlő oldalú háromszög között. Számunkra a tulajdonképpeni lényeg az, ami minden egyes dolgot ebbe vagy abba az osztályba, classis-ba vagy - ami ugyanannyi - ilyen vagy olyan általános név alá soroz. És mi más lehet ez, mint az az elvont idea, amelyhez a név kapcsolódik? És így igazában nem annyira az egyes dolgok mivoltával, hanem azok általános elnevezésével van vonatkozásban. 9. §. Nem pedig a valóságos lényeg vagy a részek alkata, melyet nem ismerünk Már csak azért sem sorozhatjuk és rendezhetjük a dolgokat, tehát nem is nevezhetjük el őket (ami az osztályozás célja) valóságos lényegeik szerint, mert azokat nem ismerjük. Képességeink a szubsztanciák ismeretében és megkülönböztetésében nem vezetnek meszszebb, mint addig az érzéki ideákból álló együttesig, amelyet bennük észlelünk. Ha ezek a lehető legnagyobb szorgalommal és pontossággal vannak is megalkotva, mégis távolabb esnek attól az igazi belső alkattól, amelyből ama minőségek folynak, mint amennyire a már említett falusinak ideája távol esik a híres strassburgi óra belső szerkezetétől, amelynek csak külső alakját és mozgásait látja. Nincs az a hitvány növény vagy állat, amely zavarba ne tudná hozni még a legtágabb látóhatárú értelmet is. A körülöttünk levő tárgyak megszokottsága elveszi ugyan csodálatosságukat, de nem gyógyítja tudatlanságunkat. Ha arra kerül sor, hogy megvizsgáljuk a köveket, amelyeken járunk, vagy a vasat, amellyel naponta bánunk, hamarosan rájövünk, hogy nem ismerjük alkatukat, és nem tudjuk okát adni, hogy miért találjuk bennük éppen ezeket a tulajdonságokat. Világos, hogy az a belső alkat, amelytől ezek a tulajdonságok függenek, ismeretlen előttünk. Mert - hogy ne menjünk messzebb az elképzelhető legdurvábbaknál és legfeltűnőbbeknél - a részeknek micsoda szövevénye az a valóságos lényeg, amely az ólmot és az antimont olvaszthatóvá teszi, és a fát meg köveket nem ? Mi teszi az ólmot és a vasat hajlíthatóvá, az antimont és a köveket nem? Pedig azt, hogy ezek mennyivel alatta állanak a növények és állatok finom szerkezetének és megfoghatatlan valóságos lényegének, mindenki tudja. A legbölcsebb és hatalmas Isten működése a világegyetem óriási műhelyében a legértelmesebb és a leginkább kutató természetű ember képességeit és felfogóerejét többszörösen meghaladja, mint ahányszorosan a legelmésebb ember legjobb találmányai túlszárnyalják a legtudatlanabb eszes teremtmények fogalmait. Hasztalan törekszünk tehát arra, hogy ama valóságos lényegük alapján rendezzük fajtákba és sorozzuk nevek alatt bizonyos osztályokba a dolgokat, amelyek annyira távol állanak belátásunktól és megértésünktől. A vak ember ugyanígy osztályozná a dolgokat színük szerint, s aki a szaglását elvesztette, ugyanígy különböztetné meg a rózsát illata révén a liliomtól azoknak a belső alkatoknak segítségével, amelyeket nem ismer. Aki azt hiszi hogy képes a bárányt és a kecskét ismeretlen valóságos lényegeik révén megkülönböztetni, szórakozásból kipróbálhatja ezt az ügyességét a cassiowarus és a querenchinchio fajokon, hogy belső valóságos lényegeik alapján megállapítsa e fajok határvonalait annak az érzékelhető tulajdonságokból összetett ideának ismerete nélkül, amely e fajok neve mögött áll azokban az országokban, ahol ezek az állatok találhatók. 10. §. Nem is a szubsztanciális forma, melyet még kevésbé ismerünk Azok tehát, akiket megtanítottak arra, hogy a szubsztanciák különböző fajainak megvannak a maguk külön belső szubsztanciális formái, és hogy ezek a formák különböztetik meg a szubsztanciákat igazi species-eik és genus-aik szerint, még jobban félrevezetődtek azzal, hogy a „szubsztanciális formákról" szóló teljesen érthetetlen és eredménytelen kutatásokba tévedtek, amelyekről alig van általában még csak homályos vagy zavaros fogalmunk is. 11. §. Hogy csupán a névleges lényeg az, amelynek révén megkülönböztetjük a szubsztanciák fajait, evidens abból az ideából is, melyet véges szellemekről és Istenről alkotunk Az, hogy a természetes szubsztanciák fajokba sorozása és szétválasztása az elme alkotta névleges lényegekből és nem magukban a dolgokban található valódi lényegekből ered, a szellemekről való ideáinkból is világos. Mivel az elme csupán saját műveletein való eszmélődéssel (reflexion) szerzi azokat az egyszerű ideákat, amelyeket a szellemeknek tulajdonít, a szellemről nincsenek és nem is lehetnek egyéb eszméi, mint amelyeket az önmagában talált műveletekből bizonyos lényeknek tulajdonít az anyag tekintetbevétele nélkül. És még Istenről való leghaladottabb eszménk sem egyéb, mint a magunkban találtakon való eszmélődésből (reflexion) merített azon egyszerű ideák Istennek tulajdonítása, amelyeknek jelenlétét tökéletesebbnek gondoljuk, mint hiányukat; ezeket Istennek határtalan mértékben tulajdonítjuk. Így a magunkon való eszmélődésből (reflexion) birtokunkban lévén a létezés, a tudás, az erő és az élvezet ideája - amelyekről azt találjuk, hogy jobb, ha megvannak bennünk, mint ha 111
hiányzanak, és minél többünk van belőlük, annál jobb -, ha mindezt végtelenné téve összekötjük, akkor összetett ideánk van egy örökkévaló, mindentudó, mindenható, végtelenül bölcs és boldog lényről. És bár azt mondják, hogy vannak az angyaloknak különböző fajai, mindazonáltal nem tudjuk, miképpen alakítsunk róluk külön fajlagos ideákat. Ez nem valami képzelgésből fakad, amely szerint lehetetlen volna, hogy a szellemeknek egynél több faja legyen, hanem abból, hogy nincs ilyen lényekre alkalmazható több egyszerű ideánk, sem nem vagyunk képesek többet alkotni, mint azokat, amelyeket magunkból és saját gondolkodó, örvendező, és testünk egyes részeit mozgatni tudó elménk tevékenységeiből merítettünk. Így nem tudjuk a szellemek különböző fajait fogalmilag megkülönböztetni egymástól másképpen, mint azzal, hogy a magunkban talált műveleteket és erőket nekik magasabb vagy alacsonyabb fokban tulajdonítjuk: Tehát a szellemekről nem lehetnek valami nagyon körvonalazott fajlagos ideáink, kivéve magát az Istent, akinek mind a tartamot, mind pedig ama többi ideát végtelen mértékben, a többi szellemeknek pedig korlátolt mértékben tulajdonítjuk. Nem is tudunk - amint alázattal elismerem - köztük és Isten között az olyan egyszerű ideák számában tenni különbséget, amelyek megvolnának bennünk az egyikről, és nem volnának meg a másikról, kivéve a végtelenség ideáját. A létről, tudásról, akaratról, erőről, mozgásról való sajátos ideáinkat melyek elménk működéséből származnak, a szellemek minden fajtájának tulajdonítjuk, csupán fokozati különbséggel egészen az elképzelhető legszélsőségesebbig, sőt a végtelenig, mikor, amennyire csak tehetjük, meg akarjuk alakítani az első lény ideáját. Mindazonáltal bizonyos, hogy természetének valóságos kiválóságában nagyobb távolság választja el őt minden teremtmények legmagasabbjától és legtökéletesebbjétől is, mint a legnagyobb embert, sót a legtisztább szeráfot a leghitványabb anyagrészecskétől. Következőleg véghetetlenül meg kell haladnia azt, amit róla a mi szűkös értelmünk felfoghat. 12. §. Véges szellemeknek valószínűleg számtalan faja van, folyamatos vagy fokozatos sorrendben Nem lehetetlen elgondolni, s nem mond ellent az észnek, hogy nagy számban lehetnek szellemfajok, amelyek a bennünk ideát nem keltd, de határozott tulajdonságaik révén egymástól ugyanúgy elkülönültek és sokszerűsödtek, mint ahogyan az érzékelhető dolgok az általunk ismert és megfigyelt tulajdonságaik révén válnak megkülönböztethetőkké. Számomra azért tűnik valószínűnek, hogy a felettünk álló értelmes teremtményeknek több faja van, mint az alattunk álló érzékelhető és anyagi teremtményeknek, mert az egész látható testi világban nem látunk sem szakadékokat, sem hézagokat. Az alattunk levő dolgok folyamatos sorozatán könnyű léptekkel szállunk lefelé, minden fokozat csak kevéssé különbözik a szomszédjától. Vannak szárnyas halak, amelyeknek a légi környezet nem idegen, és vannak madarak, amelyek a víz lakói, vérük hideg, mint a halaké és húsuk íze annyira hasonló a halakéhoz, hogy még a lelkiismeretileg aggályos emberek is megengedik maguknak ezen állatoknak a hal-napokon való fogyasztását. Vannak állatok, amelyek oly közeli rokonai a madaraknak és a négylábúaknak, hogy a kettő közt középen állanak. Kétéltű állatok kapcsolják össze a vízieket és a szárazföldieket. Fókafélék élnek szárazon is, tengeren is, és a delfineknek a sertéséhez hasonló meleg vére és belei vannak, hogy ne is említsük azt, amit hableányokról és tengerlakókról megbízhatóan híresztelnek. Vannak állatok, amelyek annyi tudást és értelmet árulnak el, mint némelyek, akiket embereknek mondanak, s az állat- és növényvilág oly szoros kapcsolatban áll, hogy egyikből a legalacsonyabbat, másikból a legmagasabbat véve alig veszünk észre valami nagy különbséget. És így tovább lefelé az anyag legalsóbb és legkevésbé szerves részéig mindenütt azt találjuk, hogy a különböző fajok kapcsolódnak, és csak észrevehetetlen fokozatokban különböznek. Ha megfontoljuk az alkotó végtelen hatalmát és bölcsességét, okkal gondolhatjuk a világegyetem fölséges harmóniájához és a nagy építőmester hatalmas szándékához és végtelen jóságához illőnek azt, hogyha teremtmények fajai felfelé is enyhe fokozatokkal emelkedjenek tőlünk az ő végtelen tökéletessége felé ugyanúgy, amint fokozatosan látjuk ereszkedni őket tőlünk kiindulva lefelé. Ha pedig ez valószínű, akkor van okunk arra a meggyőződésre, hogy a teremtményeknek sokkal több faja van felettünk, mint alattunk. Mert a tökéletesedés fokain sokkal távolabb vagyunk Isten végtelen lényétől, mint a létnek attól a legalacsonyabb fokozatától, amely már majdnem a semmit közelíti meg. És a fenti okoknál fogva mindazokról a különálló fajokról még sincsenek tiszta és határozott ideáink. z3. §. A faj névleges lényege, amint mi felfogjuk ; ennek bizonyítása a víz és a jég példáján De térjünk vissza a testi szubsztanciák fajaihoz. Ha megkérdeznék valakit, vajon a jég és a víz a dolgoknak két különböző faja-e, nem kétkedem benne, hogy igenlőleg válaszolna. s tagadhatatlan, hogy igaza van annak, aki két különálló fajnak mondja őket. De ha egy Jamaikában nevelkedett angol, aki talán sohasem látott jeget, s nem is hallott róla, télen Angliába kerül, s azt találja, hogy a víz, amelyet éjszakára mosdótáljába tett, reggelre nagyrészt megfagyott, s mert erre nincs birtokában külön név, azt megkeményedett víznek nevezi, azt kérdezem, vajon ez az ő számára új, a víztől különböző faj-e? És azt hiszem, erre az volna a válasz, hogy ez nem lenne számára újabb faj, akárcsak a megfagyott kocsonya nem külön faja meleg és folyékony kocsonyával szemben, vagy mint a kohóban a folyékony arany nem más faj, mint a munkás kezében levő szilárd aranydarab. Ha pedig ez így van, akkor világos, hogy a mi különálló fajaink nem egyebek, mint különálló összetett ideák, amelyekhez külön nevek kapcsolódnak. Az igaz, hogy minden létező szubsztanciának megvan a maga sajátos alkata, amelytől a rajta megfigyelhető érzékelt minőségek és erők függenek. De a dolgok fajokba rendezését (ami semmi egyéb, mint különböző címek alatt történő osztályozásuk) mi végezzük róluk való ideáink szerint. Ez ugyan elegendő arra, hogy nevek segítségével megkülönböztessük őket és beszélhessünk róluk, amikor nincsenek előttünk; mindazonáltal ha feltesszük, hogy ez valóságos belső alkatuk révén történik, és hogy a létező dolgokat a természet a valóságos 112
lényegek által különbözteti fajokká úgy, amint mi a nevek által különböztetjük őket fajokká, akkor nagy tévedésekbe eshetünk. 14. §. Bizonyos számú valóságos lényeggel szemben fennálló nehézség Ahhoz, hogy a szubsztanciális létezőket a szokott feltevés szerint különböztessük fajokká, hogy ti. a dolgoknak bizonyos pontos lényegei vagy formái vannak, amelyek révén a természet különböztet fajokká minden létező egyedet, a következő dolgokra van szükség. 15. §. Egy nyers feltevés Először: biztosnak kell lennünk abban, hogy a dolgok megalkotásában a természet mindig arra szánja őket, hogy bizonyos szabályszerűen megállapított lényegekhez jussanak, amelyeknek minden létesítendő dolog mintaképeivé kell válniuk. Ez a vélemény abban a nyers értelemben, amelyben ezt szokás szerint kijelentik, valami jobb magyarázatra szorulna, hogy elfogadható legyen. 16. §. Szörnyszülöttek Másodszor: szükséges volna tudni, vajon a természet mindig eléri-e azt a lényeget, amelyet a dolgok létesítésében elérni szándékol. A különböző állatfajokban észlelt szabálytalanságok és torzszülések mindenesetre okot adnak arra, hogy kételkedjünk vagy az elsőben, vagy mind a kettőben. 17. §. Valóban külön faj a szörnyszülött? Harmadszor: meg kellene határozni, vajon akiket torzszülötteknek nevezünk, valóban külön fajt jelentenek-e a species szó skolasztikus eszméje szerint. Mert az bizonyos, hogy mindennek; ami létezik, megvan a maga sajátos alkata. Mégis azt találjuk, hogy a torzszülöttek közül kevésben vannak meg, vagy egyben sincsenek meg azok a tulajdonságok, amelyekről feltételezzük, hogy annak a fajnak lényegéből erednek és azt kísérik, amelyből eredetüket származtatják és amelyhez leszármazásuk révén tartozni látszanak. 18. §. Valóságos lényegekről az embernek nem lehet ideája Negyedszer: ismernünk kellene azoknak a dolgoknak valóságos lényegeit, amelyeket fajokká különböztetünk és így megkülönböztetve elnevezünk, vagyis ideáinknak kellene lenni róluk. De minthogy ebben a négy pontban tudatlanok vagyunk, a dolgok feltételezett valóságos lényegei nem állanak rendelkezésünkre a szubsztanciáknak fajokká való megkülönböztetésében. 19. §. Névleges lényegeink a szubsztancikkról nem tökéletes együttesei azoknak a tulajdonságoknak, amelyek a szubsztanciák valóságos lényegeiből folynak Ötödször: ebben az esetben az egyetlen elképzelhető kiút az volna, ha - miután a dolgok különböző valóságos lényegeiből folyó tulajdonságokról a tökéletes összetett ideát kialakítottuk ezzel képesekké válnánk azoknak fajokká való megkülönböztetésére. De egyiket sem tudjuk megtenni. Mert nem ismervén magát a valóságos lényeget, lehetetlen tudnunk minden belőle folyó tulajdonságot, amelyek annyira hozzá vannak kapcsolva, hogy ha csak egyik is hiányzik közülük, biztosra vehetjük, hogy a lényeg már nincs jelen, s így a dolog már nem abból a fajból való. Sohasem tudhatjuk az arany valóságos lényegéből folyó tulajdonságok pontos számát amelyek közül ha csak egy is hiányzik, az arany valóságos lényege és következésképpen maga az arany már nincs jelen, hacsak nem ismernénk az arany . valóságos lényegét magát és nem ezzel határoznánk meg a faját. Az arany szót itt úgy kívánom érteni, hogy azzal egy sajátos anyagdarabot akarok jelezni, pl, az utoljára vert guineát. Mert ha itt a szó rendes jelentésében állam, s azt az összetett ideát fedné, amelyet én vagy akárki más aranynak nevez, vagyis az aranynak névleges lényegét, akkor ez értelmetlen beszéd volna. Ilyen nehéz megmutatni a szavak különféle értelmét és tökéletlenségét, mikor ehhez nem áll rendelkezésünkre semmi más, mint szavak. 20. §. A nevek tehát függetlenek a valóságos lényegektől Mindezekből világos, hogy a szubsztanciák fajokká való megkülönböztetése nevek segítségével egyáltalán nem valóságos lényegükön alapul, s nem is igényelhetjük, hogy belső lényeges különbségeik alapján soroljuk őket pontosan fajokba és határozzuk meg fajuk szerint. 21. §. Csupán olyan ideaegyüttest fednek, amilyet a névvel megjelöltünk De mert, amint megjegyeztük, általános szavakra van szükségünk, ha a dolgok valóságos lényegeit nem is ismerjük - tehát mindaz, amit tehetünk annyi, hogy összegyűjtünk annyi egyszerű ideát, amennyit a vizsgálat a létező dolgokban egyesítve talált, és ezekből összetett ideát alkotunk. Bár ez nem valóságos lényege semmiféle létező szubsztanciának, de mégis ez lesz a fajlagos lényeg, amelyhez elnevezésünk tartozik és amellyel felcserélhető; ezzel legalább kipróbálhatjuk ezeknek a névleges lényegeknek igazságát. Például mondjuk, hogy a test lényege a kiterjedés. Ha ez így van, akkor sohasem eshetünk abba a tévedésbe, hogy valamely dolog lényegét magának a dolognak a helyébe tegyük. Legyen például egy fejtegetésben a test helyébe téve a kiterjedés, és amikor azt akarjuk mondani, hogy a test mozog, mondjuk, hogy a kiterjedés mozog, és lássuk, hogyan fog ez festeni. Aki azt mondaná, hogy az egyik kiterjedés lökéssel megmozdít egy másik kiterjedést, már a puszta kifejezéssel is eléggé megmutatná az ilyen eszme képtelenségét. Reánk nézve minden dolog lényege az a teljes összetett idea, amelyet a név magában foglal és jelöl. A szubsztanciák esetében pedig az alkotó egyszerű ideákon kívül mindig jelen van még a szubsztanciának vagy amaz egyesülés ismeretlen alátámasztójának és okának zavaros 113
ideája. Így tehát a test lényege nem puszta kiterjedés, hanem kiterjedt tömör dolog. Tehát azt mondani, hogy egy kiterjedt tömör dolog mozog és egy másikat taszít, ugyanaz és ugyanoly érthető, mint az, hogy a test mozog vagy megtaszít. Hasonlóképpen azt mondani, hogy: egy eszes állat társalgásra képes, ugyanannyi, mint azt mondani: az ember társalgásra képes. De senki sem fogja azt mondani, hogy az eszesség társalgásra képes, mert ez nem tartalmazza az egész lényegét annak, aminek az ember nevet adjuk. 22. §. Elvont ideáink számunkra az általunk alkotott fajok mértékei ; példa az emberi faj Vannak a világon alakilag hozzánk hasonló teremtmények; de szőrösek és hiányzik belőlük a nyelv és az ész. Vannak köztünk vadak, akiknek alakja tökéletesen olyan, mint a mienk, de hiányzik bennük az ész és némelyikben a nyelv is. Amint mondják (sit fides penes authorem [szavazzunk bizalmat az auctornak], hisz nem tűnik ellentmondásnak, hogy legyen ilyesmi), vannak teremtmények, amelyeknek nyelve, esze s velünk egyébként megegyező alakja, de szőrös farka van; másoknál a hímeknek nincs szakálla, ismét másoknál a nőstényeknek van. Ha felvetnénk a kérdést, hogy ezek mind emberek-e vagy sem, hogy mind az emberi fajból valók-e, világos, hogy a kérdés csupán a névleges lényegre vonatkozik, mert azok, akikre az ember szónak, vagyis az ezzel a névvel jelölt összetett ideának meghatározása ráillik, azok emberek, a többiek nem. De ha a kutatás a feltételezett valóságos lényegre irányulna, és arra, hogy ezeknek a különböző teremtményeknek belső szerkezete és megalkotottsága fajlagosan különböző-e, akkor teljesen lehetetlen válaszolnunk, mert mindebből semmi sem lép be fajlagos ideánkba, csupán okunk van azt gondolni, hogy ahol a képességek vagy a külső alak annyira különböznek, ott a belső alkat sem lehet pontosan ugyanaz. De azt, hogy a valóságos belső alkatnak miféle különbsége alkot fajlagos különbséget, hasztalanul kutatjuk, míg a fajokra vonatkozó mértékeink ilyenek, vagyis csak saját elvont ideáink, amelyeket ismerünk, és nem az a belső alkat, amely nincsen az ideákban. Vajon az a különbség, hogy a bőrön szőr van, fajlagos belső alkat különbözésének jegye-e egy idióta és egy pávián között, amikor megegyeznek az alakban és abban, hogy az ész és a beszéd hiányzik bennük? És vajon az ész és a beszéd hiánya számunkra nem jele-e annak, hogy egy idióta az eszes embertől belső alkatában és fajilag különbözik? És így mehetnénk tovább, ha azt állítjuk, hogy fajok vagy fajták különbözését a dolgok valóságos megalkotottsága és rejtett szerkezete állapítja meg. 23. §. Az állatfajok származással nem különböztethetők meg Ne mondja senki azt sem, hogy a szaporodás képessége - az állatoknál a hím és a nőstény egyesülése útján, a növényeknél a magok révén - a feltételezett valóságos fajt körvonalazottan és teljességében fenntartja. Mert ha ezt igaznak is vesszük, a fajok megkülönböztetésében nem visz bennünket tovább a növényi és állati törzseknél. Mi legyen a többivel? De még azokban sem elegendő; mert - ha a történelem nem hazudik - voltak asszonyok, akiket páviánok termékenyítettek meg; és hogy ezen a módon miféle valóságos faj lesz a természetben, az újabb kérdés. És igazunk van, ha ezt nem tartjuk lehetetlennek, mert az öszvérek és jumartok, az egyik szamárnak és kancának, a másik bikának és kancának egyesüléséből olyan gyakoriak a világban. Láttam egyszer egy olyan teremtményt, amely macska és patkány egyesüléséből származott és megvoltak rajta mind a kettőnek világos jegyei. A természet úgy látszik, nem követte egyik fajta mintáját sem egyedül, hanem összekeverte őket. Aki ezekhez hozzáadja még a torzalakok keletkezését, amelyekkel a természetben oly gyakran találkozunk, az még az állatvilágban is nehéznek fogja találni, hogy mindegyik állatról családfával határozza meg, milyen fajból ered, és zavarba j ön a valóságos lényeget illetően, amelyről azt hiszi, hogy nemzedékről nemzedékre biztonsággal átvevődik, és hogy csak ennek a lényegnek van joga a faj nevéhez. De továbbá, ha az állatok és a növények fajait csak a fajfenntartás határozza meg, akkor vajon Indiába kell-e mennem, hogy meglássam az egyiknek hím és nőstény ősét, illetve azt a növényt, melyről a másiknak termő magvát gyűjtötték, hogy eldönthessem, vajon az egyik tigris-e, vagy a másik tea-e. 24. §. Szubsztanciális formákkal sem Mindezek alapján világos, hogy az emberek az ő különböző szubsztanciafajtáik lényegét érzékelhető minőségek maguk alkotta együtteseiből készítik, és ebben az osztályozásban a legtöbb ember egyáltalán nem veszi tekintetbe a fajták valóságos belső szerkezetét. Még kevésbé gondol szubsztanciális formákra senki más, mint az, aki a világnak ebben a részében megtanulta az iskolák nyelvezetét. És azok a tudatlan emberek, akik nem igényelnek mélyebb bepillantást a dolgok valóságos lényegeibe, s nem is zavartatják magukat a szubsztanciális formákkal, hanem meg vannak elégedve a dolgoknak érzékelhető minőségeik alapján való megkülönböztetésével, gyakran jobban tisztában vannak a dolgok különbségeivel, élesebben elválasztják azokat használatuk alapján, és jobban tudják, hogy mindegyiktől mit várhatnak, mint azok a tanult és éles elméjű emberek, akik olyan mélyen néznek bele a dolgokba és oly biztossággal beszélnek valami rejtettebbről és lényegesebbről. 25. §. A fajlagos lényegek, melyeket közönségesen az emberek alkotnak De tegyük fel, hogy a szubsztanciák valóságos lényegei felfedezhetők volnának azok számára, akik azoknak szigorú vizsgálatába fognak, még akkor sem volna ésszerű azt gondolnunk, hogy a dolgoknak általános nevek alá történő sorozását valóságos belső alkatuk vagy bármi egyéb irányítja, mint szembetűnő jelenségeik. Mert a nyelvek minden országban jóval a tudományok előtt jöttek létre. Tehát nem filozófusok vagy logikusok, vagy formákkal és lényegekkel bajlódó elmék alkották az emberek különböző nemzeteiben használatos általános neveket. Azok a többé-kevésbé tág értelmű szavak létüket és jelentésüket minden nyelvben többnyire tudatlan és tanulatlan emberektől vették, akik a dolgokat a bennük talált érzékelhető minőségek szerint osztályozták és nevezték el 114
avégből, hogy mikor azok nincsenek jelen mások számára jelezzék őket, akár fajtát, akár egyedi dolgot volt alkalmuk megemlíteni. 26. §. Tehát nagyon változatosak és bizonytalanok a különböző emberek ideáiban Minthogy így világos, hogy a szubsztanciákat névleges és nem valóságos lényegük szerint osztályozzuk, a következő feladatunk annak vizsgálata, vajon ezek a lényegek hogyan alakulnak és ki alakítja őket. Az utóbbira nézve nyilvánvaló, hogy az elme és nem a természet alkotja. Ha a természet művei volnának, nem lehetnének a különböző emberekben olyan különfélék, amilyeneknek a tapasztalat mutatja őket. Mert ha ennek vizsgálatába fogunk, egyetlen szubsztanciafaj névleges lényegét sem találjuk minden emberben azonosnak, még azét sem, amit valamennyi közül a legjobban ismerünk. Ha az az elvont idea, amelynek az ember nevet adjuk, a természet műve volna, nem lehetne a különböző emberekben annyira különböző, hogy az egyiknek animal rationale, a másiknak animal implume bipes latis unguibus legyen. Aki az ember nevet érzékekből, önkényes mozgásból és ilyen meg ilyen alakú testből álló összetett ideához kapcsolja, annak ezáltal birtokában van az ember nevű faj egyik lényege; aki további vizsgálódással hozzáadja ehhez az eszességet, annak az ember nevű fajról egy másik lényeg van birtokában. Ezen a réven egy és ugyanaz az egyed igazi ember lehet az egyiknek, és nem az a másiknak. Azt hiszem, alig akad valaki, aki az ismeretes felegyenesedett alakot az ember nevű faj lényeges megkülönböztető jelének tekintené. És mégis szembeszökő, hogy az emberek az állatfajtákat mennyire inkább azok alakjából, mint leszármazásából határozzák meg. Mert nem egyszer volt vita azon, hogy különböző emberi magzatokat meg kell-e tartani, keresztelésre el kell-e fogadni vagy sem, csupán azért, mert külső alakjuk különbözött a gyermekek rendes formájától anélkül, hogy tudták volna, vajon ezek nincsenek-e éppen úgy ellátva észbeli képességgel, mint más öntőformából kikerült gyermekek. Hiszen némelyek, bár kifogástalan alakúak, mégsem képesek egész életükben az észnek csak annyi megnyilatkozására is, mint amennyit egy majom vagy egy elefánt elárul, és soha jelét nem adják annak, hogy eszes lélek működnék bennük. Ebből pedig világosan kitűnik, hogy az emberfajban itt az egyedül hiányzó külső alakot - és nem az észbeli képességet, amelyről idejének eljötte előtt senki sem mondhatott ítéletet vették az emberi fajra nézve lényegesnek. A képzett hittudós vagy jogász ilyen alkalommal kénytelen lemondani a maga eszes állat, animal rationale formula szerinti szent meghatározásáról, és az emberi fajnak valami más lényegével kell azt helyettesítenie. Ménage úr ad ebben a dologban figyelemre méltó példát. „Mikor Szent Martin abbéja írja megszületett, oly kevéssé volt emberi alakja, hogy inkább szörnyszülöttnek látszott. Egy ideig haboztak arra nézve, hogy megkereszteljék-e vagy nem. Mégis megkeresztelték és egyelőre embernek minősítették (amíg az idő majd megmutatja, minek bizonyul). A természet oly esetlenre formálta, hogy egész életében Malotrue-nek, vagyis formátlannak nevezték. Caén-ból való volt." Látjuk, hogy ez a gyermek közel állott az emberfajból való kirekesztéshez csupán az alakja miatt. Éppenhogy megmenekült; bizonyos, hogy egy kissé még furcsábbra formálódott test kizáratta volna az emberiségből, és kivégezték volna, mint olyant, aki nem mehet emberszámba. És mégsem lehet okát adni annak, hogy amennyiben arcának vonásai kissé még módosultak volna, miért ne lakhatott volna benne eszes lélek, s egy valamivel hosszabb arc vagy laposabb orr, vagy szélesebb száj, valamint rossz alakjának többi része is, miért ne fért volna össze olyan lélekkel, oly képességekkel, amelyek őt egész idomtalanságában mégis egyházi méltóság viselésére tették képessé. 27. §. Sajátlagos szubsztanciák névleges lényegeit a természet nem határozza meg, és így azok emberenként különböznek Igazán örülnék, ha tudnám, hol vannak ennek a fajnak pontos és módosíthatatlan határai. Ha meggondoljuk, világos, hogy a természet nem adott és az emberek számára nem állapított meg ilyen határokat. Valóságos lényegét sem ennek, sem bármely más szubsztanciának nyilvánvalóan nem ismerjük. Ezért vagyunk magunk alkotta, névleges lényegeinkben oly határozatlanok. Ha különböző emberektől kérdeznénk meg egy rendellenes alkatú újszülött magzatra vonatkozólag, hogy ember-e vagy sem, minden kétségen felül áll, hogy különböző válaszokat kapnánk. Ez pedig meg nem eshetnék, ha a szubsztanciák megkülönböztetésére és elhatárolására szolgáló névleges lényegeinket nem az ember alkotná, és nem alkotná bizonyos szabadsággal, hanem szigorúan másolná azokról a pontos körvonalakról, amelyekkel a természet minden szubsztanciát fajokká különböztetett. Ki vállalná, hogy megoldja azt a kérdést, vajon miféle fajba tartozott a I,icetus említette emberfejű és disznótestű torzszülött lény? Vagy azok, amelyeknek embertesttel állatfeje, kutyafeje vagy lófeje volt? Ha ezeknek a teremtményeknek bármelyike életben maradt volna és beszél, ez még növelte volna a nehézséget. És ha emberi alak volt egészen a derekáig és azon alul már sertés, vajon gyilkosság lett volna elpusztítani? Avagy tanácsot kellett volna kérni egy püspöktől, vajon eléggé ember-e, hogy a keresztkúthoz legyen bocsátható? Amint az - miként hallottam Franciaországban meg is történt néhány évvel ezelőtt egy valamennyire hasonló esetben. Ennyire bizonytalanok számunkra az állatfajok határai; mert nincs egyéb mértékünk, mint saját gyűjtésű összetett ideáink. Ennyire távol vagyunk annak biztos tudásától, hogy mi is az az ember - bár talán nagy tudatlanságnak minősítenék, ha eziránt valaki kétségeskednék. És mégis azt gondolom, kimondhatom, hogy erre a fajra nézve a biztos határvonalak oly távol állanak a meghatározottságtól, oly messze vagyunk attól, hogy névleges lényegét alkotó egyszerű ideáinak számát pontosan megállapítottuk volna és azokat tökéletesen ismernénk, hogy ezen a téren komoly kétségeink támadhatnak. Úgy képzelem, hogy az ember szónak egyik eddigi meghatározása sem, sőt ennek az állatfajnak 115
egyik leírása sem oly pontos és tökéletes, hogy gondolkodó és kutató szellemű 'egyént kielégítsen. Még kevésbé részesülhetne általános helyeslésben és nem szerepelhetne mint olyan, amelyhez mindenki ragaszkodnék - oly esetekben, amikor élet és halál, keresztelés vagy nem-keresztelés kérdésében kell dönteni. 28. §. De mégsem olyan tetszőlegesek, mint a kevert módozatok Bár a szubsztanciáknak ezeket a névleges lényegeit az elme alkotja, mégsem készültek olyan tetszőlegesen, mint a kevert módozatok névleges lényegei. Minden névleges lényeg megalkotásához a következők szükségesek: I. Az alkotó-ideák olyan szoros kapcsolatban legyenek, hogy bármily összetett legyen is, mégis egyetlenegy ideát alkosson. 2. Az ilyformán egyesített sajátos ideák pontosan ugyanazok legyenek, és ne legyen sem több, sem kevesebb. Mert ha két összetett elvont idea alkotóelemeiknek akar számában, akár fajtájában különbözik, akkor nem egy és ugyanazon lényeget alkotják, hanem két különbözőt. Az elsőben, az összetett szubsztancia-idea megalkotásában az elme csupán a természetet követi; semmi egyebet nem foglal egybe, mint azt, amit a természetben egyesítettnek feltételez. Senki sem kapcsolja a bárány hangját a ló alakjához, sem az ólom színét az arany súlyához és keménységéhez, hogy valóságos szubsztanciák összetett ideáit kialakítsa - hacsak elméje nem hajlandó fejét agyrémekkel és beszédét értelmetlen szavakkal megtölteni. Az emberek a mindig összekapcsolt és állandóan együttlétező minőségeket megfigyelve másolták a természetet, és az így egyesített ideákból alkották összetett szubsztancia-ideáikat. Mert bár az emberek készíthetnek olyan összetett ideákat, amilyeneket akarnak, és adhatnak azoknak olyan neveket, amilyeneket tetszik, mégis ha megértetni óhajtják magukat mihelyt valóságosan létező dolgokról beszélnek, bizonyos fokig alkalmazniuk kell ideáikat azokhoz a dolgokhoz, amelyekről beszélni akarnak. Másképpen az emberek nyelve bábeli hangzavarrá válnék. És mert minden ember szavait csak az értené, aki mondja, nem szolgálhatnának társalgásra és az élet mindennapi ügyeiben, ha az ideák, amelyeket fednek, nem felelnének meg valami módon a szubsztanciák közönséges megjelenésének és összeillésének úgy, amint azok a valóságban vannak. 29. §. A szubsztanciákról alkotott névleges lényegeink rendesen egynéhány, a dolgokban megfigyelt feltűnő tulajdonságból állnak A másodikban - habár az emberi elme az összetett szubsztanciaideák alkotásakor sohasem egyesít a valóságban együtt nem levő vagy együtt levőknek nem feltételezett minőségeket, s így ezt az egységet igazában a természettől kölcsönzi - mégis az egybefoglaltak száma annak gondosságától, buzgóságától, képzelőerejétől függ, aki alkotja őket. Az emberek általában megelégednek egynéhány szembeszökő érzékelhető tulajdonsággal, és gyakran - ha nem is mindig - nem egyet kihagynak azok közül, amelyek ugyanolyan fontosak s ugyanoly szorosan egyek, mint amelyeket belefoglaltak. Az érzékelhető szubsztanciák kétfélék. Szerves testek, amelyek mag révén terjednek; ezekben az alak számunkra a vezető tulajdonság és a legjellegzetesebb, ami a fajt meghatározza. Tehát a növényvilágban és az állatvilágban az ilyen és ilyen alakú tömör, kiterjedt szubsztancia rendszerint már megoldja a feladatot. Mert bár bizonyos emberek sokra értékelik az ő animal rationale meghatározásukat, de ha találnánk olyan teremtményt, aki beszél és akinek esze van, de nem osztozik az ember szokott formájában, az - úgy vélem - alig menne emberszámba, bármennyire animal rationale volna is egyébként. És még ha Balaam szamara egész életében olyan okosan társalgott volna, mint ezt egyszer gazdájával tette, kétségbe vonorn, hogy akadt volna valaki, aki az ember névre méltónak találja, vagy egyetért azzal, hogy az a szamár ugyanabból a fajból való, mint ő. Amint az állatok és növények esetében az alak, úgy a legtöbb más, nem magról szaporodó testben a szín az, amelyen megakad a szem és amely leginkább irányít. Így ahol az arany színét látjuk, hajlandók vagyunk odaképzelni mindazokat a többi minőségeket is, amelyeket összetett ideánk tartalmaz. Közönségesen ezt a két szembeszökő minőséget, az alakot és a színt a fajok oly döntő vonásának vesszük, hogy egy jó képre készségesen mondjuk: ez oroszlán, ez rózsa, ez arany, ez ezüst serleg, csupán a ceruzával a szemnek szolgáltatott különböző alakok és színek alapján. 30. §. Bár ilyen tökéletlenek, mégis szolgálják a közönséges társalgást De ha ez elég jó szolgálatot tesz is nagyjából vett, zavaros fogalmak s pontatlan beszédmódok és gondolkodásmódok esetében, az emberek korántsem értenek egyet azoknak az egyszerű ideáknak vagy minőségeknek szigorú számára nézve, amelyek a dolgok valamely fajtájához, annak neve alá tartoznak. Ez nem csodálkozni való, mert sok idő, fáradság, ügyesség, szigorú kutatás és hosszú vizsgálódás szükséges annak felismeréséhez, hogy melyek az egyszerű ideák, és hány van közülük a természetben állandóan és elválaszthatatlanul egyesítve ugyanabban az alanyban, mindig együttlétezésben. A legtöbb embernek erre még csak tűrhető mértékben sincs elegendő ideje, hajlandósága vagy szorgalma, megelégszik tehát a dolgok egy-két feltűnő külső tulajdonságával, és ezek révén könnyedén különbözteti meg és osztályozza őket az élet mindennapi ügyeiben, aztán minden további vizsgálódás nélkül neveket ad nekik, vagy átveszi a már használatban levő neveket. Ezek a nevek a közönséges társalgásban elég jól betöltik az egynéhány feltűnően együttlevő minőséget képviselő jel szerepét, de azért korántsem tartalmaznak megállapított jelentésben és határozott számban összefoglalt egyszerű ideákat; még kevésbé tartalmazzák mindazokat, amelyek a természetben vannak egyesítve. Aki meggondolja, hogy annyi kavarodás után a genus és a species körül, és annyi beszéd után a fajlagos különbségekről mégis milyen kevés szóról van végleges meghatározásunk, az joggal képzelheti, hogy azok a 116
formák, amelyekkel ennyi zajt ütöttek, puszta agyrémek, és nem világítanak bele a dolgok fajlagos természetébe. És aki megfontolja, hogy a szubsztanciák nevei milyen távol állanak attól, hogy olyan jelentésük legyen, amelyben mindenki, aki csak e neveket használja, megegyeznék, annak lesz oka arra a következtetésre, hogy bár a szubsztanciák névleges lényegeinek mindegyikét természetes másolatnak tételezzük fel, mégis valamennyi vagy a legtöbb nagyon tökéletlen. Mert az összetett ideáknak különböző emberekben nagyon különböző az összetétele; a fajok határai tehát olyanok, amilyeneknek az emberek készítették őket, s nem a természet, ha ugyan a természetben egyáltalán vannak ilyen előre rögzített határok. Az igaz, hogy a természet sok egyedi szubsztanciát úgy alkotott, hogy megegyezések és hasonlóságok vannak közöttük, és így alapot szolgáltatnak arra, hogy fajtákba sorozódjanak. De minthogy a dolgoknak részünkről való osztályozása, vagyis határozott fajok alkotása azért történik, hogy megnevezzük és általános kifejezések alá foglaljuk őket, nem látom át, miképpen lehet azt mondani, hogy a természet állapítja meg a dolgok fajainak határait, vagy ha mégis megadja, akkor a fajoknak általunk szabott határai nem egyeznek meg pontosan azokkal, amelyeket a természet adott. Mert nekünk az általános nevekre a jelen használat céljából lévén szükségünk, nem vesztegelünk mindazoknak a minőségeknek hiánytalan felfedezésén, amelyek a legjobban megmutatnák legfontosabb különbségeiket és megegyezéseiket, hanem bizonyos szembeötlő vonásaik szerint magunk osztjuk fajokra őket, hogy általános nevek alatt minél könnyebben közölhessük rájuk vonatkozó gondolatainkat. Minthogy semmiféle szubsztanciáról sincsen más tudásunk, mint a benne egyesített egyszerű ideák, és mert különböző egyedi dolgokról észleljük, hogy több egyszerű ideában megegyeznek más dolgokkal, ezt az együttest tesszük általános névvel ellátott fajlagos ideánkká. egy mind saját gondolatainkban, mind másokkal való társalgásainkban mindazokat az egyedeket, amelyek ebben az összetett ideában megegyeznek, rövid szóval jelölhetjük anélkül, hogy az alkotó egyszerű ideákat felsorolnánk s így unalmas leírásokkal vesztegetnénk időnket. Látjuk ugyanit, hogy erre kényszerülnek azok, akik a dolgok valami új fajtájáról akarnak beszélni, amelyre még nincs nevük. 31. §. A fajoknak ugyanazzal a névvel jelölt lényegei a különböző elmékben nagyon különbözök Mindazonáltal, bár ezek a szubsztanciafajok a közönséges társalgásban elég jó szolgálatot tesznek, világos, hogy az az összetett idea, amelyen belül különböző egyedeket megegyezőknek látunk, a különböző emberekben nagyon különbözőképpen alakul. Némelyeknél pontosabban, másoknál kevésbé pontosan. Ez az összetett idea némelyeknél több, másoknál kevesebb minőséget tartalmaz, és így láthatólag olyan, amilyenné az elme alkotja. Gyermekek számára a sárgán fénylő szín már arany. Mások hozzáteszik a súlyt, a nyújthatóságot és olvaszthatóságot. Ismét mások még egyéb minőségeket is egyesítenek ezzel a sárga színnel, amelyek épp oly állandók, mint a súly, az olvaszthatóság. Mert mindezeknek és a hozzájuk hasonló minőségek bármelyikének ugyanaz a jogcíme van arra, hogy bekerüljön annak a szubsztanciának összetett ideájába, amelyben valamennyien össze vannak kapcsolva. És így a különböző emberek más-más egyszerű ideákat tesznek be vagy hagynak ki különböző vizsgálódásaik, ügyességük vagy e tárgyra vonatkozó megfigyeléseik szerint, s ebből folyólag az arany lényege számukra más és más. Ez tehát mindegyiküknek saját műve és nem a természeté. 32. §. Minél általánosabbak, annál tökéletlenebbek és részlegesebbek Ha a legalsóbb fajnak, vagyis az egyedek első osztályozásának névleges lényegét alkotó egyszerű ideák száma az emberi elmétől függ, amely különbözőképpen gyűjtögeti össze őket, még sokkal világosabb, hogy így vagyunk a tágabb körű osztályokkal, amelyeket a logika mestereinek nyelvén genera-nak hívnak. Ezek szándékosan tökéletlen összetett ideák, és első látásra felismerhető, hogy magukban a dolgokban található különböző minőségek közül több szándékosan van kihagyva a generikus ideákból. Mert valamint az elme a több egyedi dolgot magában foglaló általános ideák alkotásakor kihagyja a térbeli, az időbeli és egyéb megkülönböztető minőségeket, melyek azokat egy egyénnél többel már közölhetetlenné teszik, úgy a még általánosabb idea alkotására, amely már különböző fajtákat foglal magában, kihagyja a megkülönböztető minőségeket, és ebbe az újabb csoportjába már csak olyan ideákat foglal be, amelyek a különböző fajtákban közösek. Ugyanaz a kényelmi szempont amelynél fogva egy néven nevezték a Guineából vagy Peruból származó különböző sárga anyagdarabkákat - vezet akkor is, mikor egy név alá foglaljuk az aranyat, az ezüstöt és még más különböző fajtájú testeket. Ez úgy történik, hogy kihagyjuk azokat a minőségeket, amelyek az egyes fajta külön sajátosságai, és összetett ideát alakítunk azokból, amelyek mindegyik fajtában közösek. Mikor ehhez a fém nevet kapcsoljuk, akkor genus alakul. Ennek lényege az az elvont idea, amely nyújthatóságot, olvaszthatóságot, bizonyos fokú súlyt és tűzállóképességet tartalmaz; ezen minőségekben bizonyos fajta dolgok megegyeznek; kimaradnak a szín és az arany, az ezüst, valamint a többi fém elnevezése alá tartozó fajták más sajátos tulajdonságai. Ebből világosan látható, hogy az emberek a szubsztanciákról való általános ideáik megalkotásában nem követik pontosan a természet adta mintákat. Mert nem található olyan test, amely csupán nyújtható és olvasztható anélkül, hogy ezekhez más hasonlóképpen elválaszthatatlan minőségek ne kapcsolódnának. De mikor az emberek általános ideáikat alakítják, inkább-a nyelv kényelmét és a rövid és tág értelmű jelek segítségévei való- gyors elintézést célozzák, mint a dolgoknak igazi és pontos természetét úgy, amint azok léteznek; ideáik formálásában inkább azt a célt törekednek elérni, hogy különböző általános és sokat felölelő nevek raktárával lássák el magukat. Úgyhogy a genera és a species egész kérdésében a genus, vagyis a tágabb körű fogalom csupán részleges fogalma annak, amit a fajban találunk, és a faj csupán részleges ideája annak, amit 117
minden egyedben találunk. Ha tehát valaki esetleg azt gondolná, hogy az embert és a lovat, s az állatot és a növényt természet alkotta valóságos lényegek különböztetik meg, annak ezekben a valóságos lényegekben a természetet igen bőkezűnek kell gondolnia, mert alkot egyet a test, egy másikat az állat, s ismét másikat a ló számára, és mindezekkel a lényegekkel nagylelkűen elhalmozza Bukephalost. De ha helyesen akarjuk megítélni, hogy mindezekben a genera-ban és species-ben vagy fajtákban mi történt, azt találjuk, hogy ott semmiféle új dolog nem alakult, többé-kevésbé tág körű jelek készültek, amelyek képessé tehetnek bennünket arra, hogy egynéhány szótaggal számos egyedi dolgot jelölhessünk aszerint, hogy erre a célra alkotott általánosabb vagy kevésbé általános fogalmainkkal megegyeznek-e. Mindezekben észrevehetjük, hogy az általánosabb kifejezés mindig a kevésbé összetett ideának neve, és hogy minden genus csupán az alája tartozó species részleges fogalma. Ha tehát ezeket az elvont általános ideákat teljeseknek gondoljuk, az csakis egy közöttük és bizonyos jelzésükre alkalmazott nevek között megállapított viszonyra való tekintettel lehetséges, nem pedig bármiféle létező, természet alkotta dologgal való vonatkozásban. 33. §. Mindez a beszéd céljához alkalmazkodik Ez megfelel eszméink legkönnyebb és legrövidebb közlési módjának, a beszéd igazi céljának. Mert aki úgy akarja tárgyalni a dolgokat, amint azok a kiterjedés és a tömörség összetett ideájában megegyeznek, annak mindezeknek jelzésére csupán a test szót kell használni. Aki ezekhez más, az élet, érzék, önkényes mozgás szavakkal jelzett ideákat akarná kapcsolni, annak csak az állat szót kell kimondania, hogy jelezze mindazt, ami ezekben az ideákban részesedik, annak pedig, aki élettel, érzékekkel, önkényes mozgással ellátott testről alakított összetett ideát gondol, amelyhez észbeli képesség és egy bizonyos alak kapcsolódik, csak a rövid ember szóra volna szüksége, hogy kifejezhesse mindazokat az egyedeket, amelyek ennek az összetett ideának megfelelnek. A genus és a species tulajdonképpeni feladata ez. És az emberek ezt a valóságos lényegek vagy szubsztanciális formák minden megfontolása nélkül oldják meg, amelyek nem kerülnek be sem tudásunk körébe, mikor azokról a dolgokról gondolkodunk, sem be nem lépnek szavaink értelmébe, amikor másokkal társalgunk. 34. §. A kazuárok példája Ha beszélnem kellene valakivel egy bizonyos fajta madárról, amelyet a St. James parkban nemrégen láttam -három-négy láb magas, teste a toll és a szőr közé eső valamivel van fedve, sötétbarna színű, nincsen szárnya, hanem annak helyén három-négy kis seprőformán lefelé álló ágacska, hosszú két lábán csak három ujja van és farka nincsen, akkor ezt a teljes leírást kell adnom, hogy megértessem magamat. De ha megmondják nekem, hogy ennek a neve kazuár, akkor használhatom ezt a szót egész összetett ideámra, amelyet leírásomban említettem. Bár ezzel a szóval, amely most fajlagos névvé vált, az ilyen fajta állat valóságos lényegéről vagy alkatáról semmivel sem tudok többet, mint az előbb; és mielőtt a nevét megtanultam volna, valószínűleg csak ugyanannyit tudtam ennek a madárfajnak természetéről, mint sok angol ember tud hattyúkról vagy kócsagokról, amelyek Angliában nagyon jól ismert madárfajok fajlagos nevei. 35. § A szubsztanciák különbözőképpen osztályozhatók, fajtáikat emberek határozzák meg A mondottakból világos, hogy a dolgok fajtáit az emberek alkotják. Minthogy csak különböző lényegekből készülhetnek különböző fajok, nyilvánvaló, hogy akik amaz elvont ideákat - a névleges lényegeket - alkotják, azzal megteremtik a species-t, vagy a fajtát. Ha található volna olyan test, amelyből az arany tulajdonságai közül csak a nyújthatóság hiányoznék, kétségtelenül kérdésessé volna tehető, vajon az arany-e, azaz hogy ebből a fajból való-e. Ezt csak annak az elvont ideának segítségével lehetne eldönteni, amelyhez mindenki az arany nevet fűzi. Úgyhogy igazi arany és ehhez a fajhoz tartozó volna annak, akinek az arany hangzásához fűzött névleges lényegébe a nyújthatóság nem volna belefoglalva, és másrészt nem volna igazi arany, vagyis abból a fajból való annak, aki az ő fajlagos arany-ideájába a nyújthatóságot is belefoglalta. És ugyan ki más alakítja ezeket a különböző fajokat még egy és ugyanazon név alatt is, mint emberek, akik két különböző, nem pontosan ugyanazokból a minőségekből álló elvont ideát alkotnak? Az az elképzelés sem puszta feltételezés, hogy létezhet olyan test, amelyben a nyújthatóság nélkül is meglehetnek az arany többi nyilvánvaló tulajdonságai. Mert bizonyos, hogy - mint a művészek mondják maga az arany is lehet néha olyan merev, hogy oly kevéssé tűri a kalapácsot, akár az üveg maga. Amit pedig elmondottunk a nyújthatóságnak az arany névhez fűzött összetett ideából való kihagyásáról vagy beletételéről, mindaz elmondható annak sajátos súlyáról, tűzálló voltáról és egyéb hasonló tulajdonságairól is. Mert akármit hagyunk ki vagy teszünk be, a species-t mindig ugyanaz az összetett idea alkotja, amelyhez a név fűződik. Ha pedig bármelyegyedi anyagrészecske megfelel ennek az ideának, akkor a fajtának adott név igazán megilleti, s az akkor abból a fajból való. És így igazi arany, tökéletes fém. A fajok mindennemű meghatározása tehát nyilvánvalóan az emberi értelemtől függ, amely ezt vagy azt az összetett ideát alakítja. 36. §. A szubsztanciák hasonlóságait a természet hozza létre Tehát röviden így áll a dolog: a természet sok egyedi dolgot alkot, amelyek sok érzékelhető minőségben és valószínűleg belső alkatukban és szerkezetükben is megegyeznek egymással. De nem ez a valóságos lényeg különbözteti őket fajokká. Hanem abból az alkalomból, hogy a bennük egyesített minőségekben több egyedet megegyezőnek találnak, az emberek rendezik őket fajtákká, hogy összefoglaló jelek alatt kényelmesen elnevezhessék, s így az egyedek ennek vagy annak az elvont ideának való megfelelésüknél fogva e jelek alá sorozódjanak; így ez lesz itt a kék, amaz ott a piros seregből való, ez ember, az pávián - mert ebben áll, gondolom, 118
a genus és a species egész kérdése. 37. §. Az egyes lények osztályozása a tévedésre hajló ember munkája, bár a természet a dolgokat hasonlókra alkotja Nem tagadom, a természet az egyedi dolgok állandó létrehozásában nem mindig alkot új és változatos formákat, hanem van közöttük sok hasonló, egymással rokon. Mégis igaznak gondolom azt, hogy a fajok határai, amelyekkel az ember osztályozza őket, az ember művei. A fajoknak a nevek különbözőségével elkülönített lényegeit, amint bebizonyítottuk, az ember készíti, és azok ritkán felelnek meg pontosan ama dolgok belső természetének, amelyekből vettük őket. Valóban helyesen mondhatjuk tehát, hogy a dolgok osztályozó sáriak ez a módja az ember műve. 38. §. Névhez kapcsolt miden elvont idea névleges lényeget alkot Egy dolog azonban kétségkívül nagyon különösnek fog látszani ebben a tanításban. Ez pedig az, ami a mondottakból következik, hogy ti. minden elnevezett elvont idea különálló fajt jelent. De ki tehet róla, ha az igazság így akarja? Mert így kell lennie mindaddig, amíg valaki meg nem mutatja, hogy a dolgok species-eit valami más határolja el és különbözteti meg, és míg be nem láttatja velünk, hogy az általános szavak nem elvont ideáinkat jelentik, hanem valami azoktól különbözőt. Szeretném tudni, vajon egy juhászkutya és egy vadászkutya miért nem éppen olyan különálló faj, mint egy spaniel és egy elefánt. Semmiféle más ideánk nincsen az elefánt és a spaniel különböző lényegéről, mint amilyen van egy juhászkutya és egy vadászkutya különböző lényegéről. Mert az egész lényeges különbség, amelyről megismerjük és egymástól elválasztjuk őket, egyedül az egyszerű ideák különböző együttesében rejlik, amelyeknek ezeket a különböző neveket adtuk. 39. §.Hogyan viszonylik a genera és a species az elnevezéshez Hogy mennyire az általános nevek kedvéért történik a species és a genera megalkotása, és hogy az általános nevek mennyire szükségesek a faj oknak, ha nem is a létéhez, de legalábbis azok kiegészítéséhez és fajnak minősítéséhez, az kitűnik - azon kívül, amit fentebb a vízről és a jégről mondottunk - egy másik igen köznapi példából is. Egy néma óra és egy ütőóra csak egyetlen faj annak, akinek e kettőre csak egy neve van. De aki az egyiket zsebórának (watch), a másikat ingaórának (clock) nevezi, s e nevekhez különálló összetett ideákat fűz, annak ezek különböző fajok. Talán azt mondják, hogy a belső alkat és szerkezet a kettőben különböző, s erről az órásnak világos ideája van. És mégis nyilvánvaló, hogy neki a kettő csak egy faj, ha csak egy neve van rájuk. Mert minek kell a belső szerkezetben lennie ahhoz, hogy új fajt alakítson? Vannak órák, amelyek négykerekűek, mások ötkerekűek. Vajon ez fajlagos különbség a késztő számára? Némelyiknek zsinórjai vannak és kis hengerecskéi, a másiknak nincsenek. Némelyiknek szabad az ingája, másokét spirális rugó szabályozza, és ismét másokét disznósörte. Elég-e ebből egy, vagy kell-e valamennyi, hogy megadja a fajlagos különbséget a mesterember számára, aki ismeri az óráknak ebbeli vagy más szerkezeti változatait? Annyi bizonyos, hogy ezek mindegyike valóságosan különbözik a többitől. De hogy ez vajon lényeges, fajlagos különbség-e vagy nem, az kizárólag arra az összetett ideára tartozik, amelynek a zsebóra nevet adtuk. Amíg mind megegyeznek azzal az ideával, amelyet ez a név jelent, s amíg ez a szó mint általános név nem foglal magában különböző fajokat, addig ezek sem lényegesen, sem fajlagosan nem különbözőek. De ha valaki finomabb osztályozásokat akar létrehozni azon különbségek alapján, amelyeket az óra belső alkatából ismer, és ilyen pontos összetett ideáknak ad olyan neveket, amelyek érvényesülnek, akkor ezek új fajokká válnak azok számára, akik ezeknek a névvel ellátott ideáknak birtokában vannak. E különbségek révén akkor a zsebórákat fajokká különböztethetik, és ezekkel szemben a zsebóra generikus névvé válik. De mindemellett ezek nem lesznek különálló fajok olyan emberek számára, akik nem ismerik az ütőszerkezetet, az óra belső alkatát, és nincs róla más ideájuk, mint a külső alak és a térfogat a mutatók órajelzésével együtt. Ezeknek ugyanis mindazok az újabb nevek csupán rokonértelmű szavak lesznek egy és ugyanahhoz az ideához, és nem jelentenek sem többet, sem mást, mint órát. Ugyanígy állunk, gondolom, a természetbeli dolgokkal is. Senki sem fogja kétségbe vonni, hogy az eszes emberben és az idiótában a kerekek és a rugók - ha beszélhetek így - nem különböznek jobban, mint amennyire az idióta alkata egy pávián alkatától különbözik. De hogy vajon e különbségek egyike vagy másika, vagy mindkettő, lényeges-e, ill. fajlagos, azt csak az ember szó által jelentett összetett ideával való megegyezésükből vagy attól való eltérésükből tudhatjuk meg. Mert egyedül ebből határozható meg, vajon az egyik vagy a másik ember-e, vagy egyik sem ember. 40. §. A mesterséges dolgok fajai sokkal kevésbé zavarosak, mint a természetes fajok A fentebb mondottakból láthatjuk, miért van a mesterséges dolgok fajaiban általában kevesebb zűrzavar és bizonytalanság, mint a természetesekében. Mert a mesterséges dolog emberi készítmény, amelyet az alkotó mester tervelt ki, tehát annak ideáját jól ismeri; ne tételezzük fel tehát, hogy a név valami más ideát jelentene, se azt, hogy magában más lényeget hordozna, mint ami bizonyossággal megismerhető és elég könnyen felfogható. A mesterséges dolgok különböző fajtáinak ideája vagy lényege ugyanis legnagyobbrészt semmi egyéb, mint érzékelhető részeknek meghatározott alakja, és olykor az ezektől függő mozgás, amelyért a készítő az anyagot formálja úgy, amint alkalmasnak találja; s az nem haladja meg képességeink határait, hogy erről bizonyos ideát szerezzünk, és így állapítsuk meg a mesterséges dolgok fajainak megkülönböztetésére szolgáló nevek jelentését kevesebb kétséggel, homályossággal és kétértelműséggel, mint tehetjük a természetes dolgok esetében, amelyeknek 119
különbségei és műveletei felfedezőképességeink határain túl eső szövevényeken múlnak. 41. §. Különböző fajú mesterséges dolgok Engedelmet kell itt kérnem azért, hogy a mesterséges dolgokat különálló fajúaknak gondolom, akárcsak a természeteseket. Azt találom ugyanis, hogy nevekhez kapcsolt elvont ideák segítségével ugyanolyan világosan, rendszeresen s egymástól különállóan vannak fajtákba sorozva, mint a természetes szubsztanciák ideái. Mert ugyan miért ne gondolnánk egy órát és egy pisztolyt egymástól oly tisztán elválasztható fajnak, mint amilyen a ló és a kutya, amikor saját elménkben határozott ideáink és mások számára határozott elnevezéseink vannak róluk? 42. §. Mindenféle fajtájú ideáink közül egyedül a szubsztanciáknak van tulajdonneve A szubsztanciákra vonatkozólag azt kell még megjegyeznünk, hogy ideáink összes különböző fajai közül egyedül ezeknek van sajátos vagy tulajdonképpeni neve, vagyis tulajdonneve, amely csakis egy egyedi dolgot jelent. Mert az egyszerű ideák, módozatok és viszonyok esetében ritkán adódik alkalom arra, hogy gyakran emlegessük ezt vagy azt az egyes példányt, mikor az nincs jelen. Ezenkívül a legtöbb kevert módozat, ezek a születésükkel eltűnő tevékenységek már nem képesek olyan tartós fennmaradásra, mint a szubsztanciák, amelyek maguk a cselekvők, és amelyekben a névvel jelzett összetett ideát alkotó egyszerű ideák tartós egységben maradnak. 43 §. Nehéz valakit szavakkal oly dolgok elgondolásához juttatni, melyeket a hozzájuk fűzött elvont ideájuktól elszakítottunk Elnézést kérek olvasómtól, hogy ilyen hosszan és talán némi homályossággal vesztegeltem ennél a tárgynál. De szeretném beláttatni, milyen nehéz másokat szavakon át olyan dolgok meggondolására vezetni, amelyeket megfosztottak a nekik adott fajlagos különbségektől. Ha nem nevezem meg őket, nem mondok semmit. Ha megnevezem, már ezzel ebbe vagy abba a fajtába sorozom, az elmének e faj szokásos elvont ideáját sugalmazom, és így saját szándékomat keresztezem. Mert emberről beszélni és emellett ugyanakkor félretenni az ember név rendes jelentését, ami nem más, mint a szóhoz közönségesen hozzáfűzött összetett ideánk, és azt kívánni az olvasótól, hogy az embert önmagában véve, azaz úgy tekintse, amint belső alkatában vagy valóságos lényegében, azaz olyasmiben különbözik mástól, amiről nem is tudj a, hogy micsoda ez valóban felületeskedésnek látszik. Pedig ilyesmire kényszerülne az, aki a dolgok feltételezett valóságos lényegeiről és fajairól mint természet alkotta valamikről akarna beszélni, még ha ez csak annak megértetésére szolgálna is, hogy nincs olyasmi, amit a szubsztanciák elnevezésére használt általános nevek jelentenek. De minthogy az ismeretes, megszokott nevekkel ezt nehéz keresztülvinni, engedjék meg, hogy példával próbáljam kissé világosabbá tenni az elmének a fajlagos nevekre és ideákra vonatkozó különböző meggondolásait, valamint így mutassam meg, hogy a módozatok összetett ideái hogyan vonatkoznak olykor más értelmes lények elméjében levő ősképekre, vagy ami ugyanaz, a kapott nevekhez mások által fűzött jelentésekre, olykor pedig egyáltalán nem vonatkoznak semmiféle ősképre. Engedjék meg azt is megmutatnom, hogy az elme szubsztancia-ideáit miképpen vonatkoztatja vagy magukra a szubsztanciákra, vagy neveik jelentésére mint ősképekre; végül pedig megvilágítanom a fajok természetét, vagyis a dolgok osztályozását, amint őket értjük és hasznukat vesszük, továbbá ezekhez a fajokhoz tartozó lényegek természetét, aminek talán nagyobb a jelentősége tudásunk területének és bizonyosságának feltárására, mint ahogy azt első hallásra képzelnénk. 44 §. Kevert módozatok példái: kinneah és niouph Tegyük fel, hogy Ádám felnőtt korban, jó értelemmel felruházva, de idegen földön van csupa új és számára ismeretlen dolog között. Nincsenek más képességei e dolgok megismerésére, mint ma bárkinek lehet, aki az ő korát elérte. Észreveszi, hogy Lamech a szokottnál is bánatosabb; Ádám azt képzeli, hogy ez Lamechnek lángolóan szeretett feleségével, Adahhal szemben fennálló azon gyanakvásával függ össze, hogy az túlságosan kedves egy másik férfi iránt. Ádám közli ezeket a gondolatait Évával és arra kéri őt, vigyázzon, nehogy Adah valami ostobaságot kövessen el. Ebben az Évával való beszélgetésben használja ezt a két új szót: kinneah és niouph. Egy idő múlva Ádám tévedése kiderül, mert felismeri Lamech bánkódásának forrását, ti. azt, hogy megölt egy embert. Mindazonáltal ez a két név, kinneah és niouph - az egyiknek értelme a férj gyanakvása feleségének hűtlenségére vonatkozólag, a másik a hűtlenség elkövetése - nem veszti el a jelentését. Világos tehát, hogy itt kevert módozatoknak két határozott ideája, két lényegesen különböző cselekvésfaj van nevekkel ellátva. Kérdezem, miben állott ennek a két külön cselekvésfajnak lényege? Nyilvánvaló, hogy mindkettő egyszerű ideák összefoglalása, melyek különbözőek az egyikben és a másikban. Azt kérdezem most, vajon az az összetett idea Ádám elméjében, amelyet ő kinneahnak nevezett, adekvát volt-e vagy nem? Világos, hogy az volt. Mert egyszerű ideák együttese, amelyet minden ősképre való vonatkoztatás, mindenféle mintára való tekintet nélkül; önkényesen tett egybe, elvonatkoztatta, a kinneah nevet adta neki, hogy röviden, ezen egyetlen hanggal kifejezhesse mások számára mindazokat az egyszerű ideákat, amelyek abban az összetett ideában egyesültek. Szükségképpen következik tehát, hogy ez adekvát idea volt. Minthogy ezt az összetételt saját maga választotta, abban megvolt minden, amit csak bele akart tenni, aminek csak .benne kellett lennie, így tehát csakis tökéletes, csakis adekvát lehetett és kellett lennie, mert nem vonatkozott semmiféle más ősképre, mint amit feltételezés szerint képviselt.. 45. §. Kinneah és niouph Ezek a szavak: kinneah és niouph, fokonkint közhasználatba került, és akkor az eset bizonyos mértékben 120
módosult. Ádám gyermekeinek ugyanazok a képességei voltak s ezáltal ugyanazok az erői is, mint Ádámnak arra, hogy saját elméjükben kevert módozatoknak olyan összetett ideáit alakítsák, amilyenekhez kedvük volt, hogy elvonatkoztassák azokat, és tetszőleges hangokat tegyenek azok jeleivé. Azonban a nevek használata arra való, hogy a bennünk levő ideákat másokkal megismertessük, és ez csak úgy lehetséges, ha ugyanaz a jel ugyanazt az ideát jelenti azok számára, akik közölni szeretnék gondolataikat egymással és beszélgetni akarnak tóluk. Tehát Ádám gyermekei közül azok, akik ezt a két szót, kinneah-és niouph, megszokott használatban találták, már nem vehették őket jelentéstelen hangoknak, hanem szükségszerűen arra következtethtettek, hogy valami helyett állanak; bizonyos ideák, elvont ideák helyett, mert általános nevek, és ezek az ideák volnának ama nevek által megkülönböztetett fajok lényegei. Ha tehát ezeket a szavakat mint már megállapított és elfogadott fajok neveit akarták használni, kénytelenek voltak az elméikben levő s e nevek jelentését tartalmazó ideákat azokhoz az ideákhoz mint mintáikhoz, mint ősképeikhez idomítani, amelyek helyett azok más emberek elméjében állanak. Ekkor ezeknek az összetett módozatoknak ideái már valóban inadekváttá válhattak, mert (különösen a sok egyszerű ideából állók) nagyon hajlandók arra, hogy ne igazodjanak pontosan a más emberek elméiben levő s ugyanezekhez a nevekhez fűzött ideákhoz; - bár rendszerint erre van is kéznél orvoslás, ti. megkérdezni annak a szónak értelmét, amelyet nem értünk, attól, aki használja. Hiszen valójában ugyanolyan lehetetlenség bizonyossággal tudni, hogy a féltékenység és a házasságtörés (amelyek, gondolom, megfelelnek a xxxx és a xxxx szavaknak) mit jelentenek egy másik ember elméjében, akivel ezekről beszélni akarunk, mint amennyire a nyelvalakulás kezdetén magyarázat nélkül lehetetlen volt tudni, hogy a kinneah és a niouph mit fed egy másik ember elméjében, mert ezek tetszőleges jelek voltak mindenkiben. 46. §. Példa egy szubsztanciafajról : zahab Vizsgáljuk meg most ugyanilyen módon a szubsztanciák neveit is első alkalmazásukban. Ádám egyik gyermeke a hegyekben kóborol, ráakad egy csillogó szubsztanciára, megtetszik neki és hazaviszi Ádámnak, aki szilárdnak világos sárga színűnek és különösen súlyosnak találja, Talán előszörre mindössze ennyit vesz észre rajta, elvonatkoztatja ezt az összetett ideát: egy sajátosan világossárga színű, térfogatához képest igen súlyos anyag ideáját, azt elnevezi zahabnak, hogy majd így nevezzen és jelezzen minden anyagot, amely ezeket az érzékelhető minőségeket hordozza. Világos, hogy Ádám most egész másképpen cselekszik, mint az imént, amikor azoknak a kevert módozatoknak ideáit alkotta, amelyeknek kinneah és niouph nevet adott. Mert abban az esetben csupán saját képzeletéből s nem valamely dolog létéből merített ideákat rakott össze. Neveket adott nekik, hogy ez legyen a neve minden olyan dolognak, amely történetesen megegyezik ezekkel az ő elvont ideáival, tekintet nélkül arra hogy olyan dolog van-e vagy nincsen. A mérce az ő saját műve volt. Emez új szubsztancia-ideájának alakításában egész ellentétesen jár el. Itt mércéjét a természet alkotta meg. Hogy tehát a róla való idea segítségével elképzelhesse azt magának még akkor is, ha az nincs jelen, összetett ideájába egyetlenegy más egyszerű ideát sem foglal be, mint azokat, amelyeket magán a dolgon észrevesz. Gondja van rá, hogy ideája ennek az ősképnek megfeleljen, és szándékolja, hogy a név egy ilyen annak megfelelő ideát jelentsen. 47. §. Zahab Az az anyagdarab, amelyet Ádám így zahabnak nevezett, egészen más lévén, mint bármi, amit eddig látott, gondolom, senki sem fogja tagadni róla, hogy különálló faj és hogy sajátos lényege van. És hogy a zahab név a fajnak a jegye és minden olyan dolognak a neve, amely ebben a lényegben részesedik. Itt azonban világos, hogy az a lényeg, amelyet Ádám a zahab név jelentésévé tett, semmi egyéb, mint egy szilárd, fényes, sárga és nagyon súlyos test. Az ember kutató elméje azonban nem elégszik meg ezekkel a - hogy így mondjam - felületi minőségekkel, s Ádámot ebben a dologban további vizsgálódásra készteti. Ádám tehát megkopogtatja és kovakővel üti, hogy meglássa, mi fedezhető fel a belsejében. Azt találja, hogy enged az ütéseknek, de nem egykönnyen darabolható. Törés nélkül hajlik. Nem adódik-e most a többi tulajdonságokhoz a hajlékonyság, és nem válik-e ama faj lényegének részesévé, amelyet a zahab szó képvisel? További próbák kiderítik az olvaszthatóságot és a tűzállóképességet. Nem kell-e ezeket is ugyanabból. az okból, mint a többi közül bármelyiket, belefoglalni abba az összetett ideába, amelyet a zahab szó jelent? Ha pedig nem, akkor miféle okot lehet felmutatni inkább az egyiknek, mint a másiknak javára? Ha ezeknek be kell jutniuk, akkor az összes további tulajdonságoknak, amelyeket ebben az anyagban további próbák felfedezhetnek, szintén amaz összetett idea alkotórészei közé kell kerülniük, amelyet a zahab szó képvisel, tehát azon faj lényegéből valónak kell lenniük, amelyet ez a név jelez. Minthogy ezek a tulajdonságok végeláthatatlanok, világos, hogy az ezen őskép szerint ilyen módon alkotott idea mindig inadekvát marad. 48. §. A szubsztanciák elvont ideái mindig tökéletlenek, tehát változók De ez még nem minden. Ebből még az is következik, hogy a szubsztanciák nevei nemcsak hogy különböző jelentésűek volnának, aminthogy azok is, hanem különböző jelentésűeknek is feltételezendők, mihelyt különböző emberek használják őket; ez pedig nagyon megzavarná a nyelv használatát. Mert ha minden különálló minőséget, amelyet akárki akármely anyagban felfedez, a neki adott közös névvel jelzett összetett idea szükségszerű részének feltételezünk, ebből annak kell következnie, hogy ugyanazt a szót különböző emberek elméjében különböző jelentésűnek kell feltételeznünk. Ugyanis nem kétséges, hogy különböző emberek azonos nevű szubsztanciában különböző tulajdonságokat fedezhetnek fel, amelyekről mások nem tudnak semmit. 121
49. §. Névleges lényegük meghatározására tehát valóságos lényeget tételeznek fel Ennek elkerülése végett tehát mindegyik fajhoz egy hozzátartozó valóságos lényeget tételeznek fel, amelyből mindezek a tulajdonságok folynak, és azt akarnák, hogy a faj neve azt a valóságos lényeget jelentse. Minthogy azonban erről a szubsztanciákban létező valóságos lényegről nincs semmiféle ideájuk, szavaik pedig nem jelentenek egyebet, mint a birtokukban levő ideákat, ezzel a kísérlettel csak annyit érnek el, hogy a nevet, vagyis a hangot teszik e valóságos lényeget tartalmazó dolog helyettesévé anélkül, hogy tudnák, mi az a valóságos lényeg. Ezt követik el az emberek, amikor a dolgok fajairól úgy beszélnek, mintha azokat a természet alkotta volna, és mintha a valóságos lényegek révén különböztetnénk meg őket. 50. §. Ennek a feltevésnek nincs semmi haszna Mert gondoljuk csak meg, mikor azt állítjuk, hogy minden arany tűzálló, ez vagy azt jelenti, hogy a tűzállóképesség része a meghatározásnak, része annak a névleges lényegnek, amely helyett az arany szó áll, és akkor ez az állítás, hogy minden arany tűzálló, nem tartalmaz egyebet, mint az arany szó jelentését. Vagy pedig azt jelenti, hogy a tűzállóképesség nem lévén része az arany szó meghatározásának, magának a szubsztanciának a tulajdonsága, s ebben az esetben világos, hogy az arany szó olyan szubsztanciát fed, amely a dolgok egy fajának természet alkotta valóságos lényegét tartalmazza. Ebben a behelyettesítésben oly zavaros és bizonytalan a jelentése, hogy habár ez a kijelentés: az arany tűzálló, ebben az értelemben valami valóságosnak állítása, mégis olyan igazság, amely az egyes sajátos alkalmazásokban mindig cserbenhagy bennünket, és így nincs valóságos haszna vagy bizonyossága. Mert legyen az mégoly igaz is, hogy minden arany, azaz minden, amiben megvan az arany valóságos lényege, tűzálló, mire való ez nekem, míg nem tudom, mi arany és mi nem arany. Mert ha nem ismerem az arany valóságos lényegét, lehetetlen tudnom, hogy ez a lényeg melyik anyagdarabban van meg, s így melyik igazi arany, melyik nem. 51. §. Összefoglalás Amennyi szabadsága volt kezdetben Ádámnak kevert módozatok összetett ideáinak minden minta nélkül, pusztán saját gondolataiból való alakítására, ugyanannyi szabadsága van erre azóta is minden embernek. És ugyanaz a szükségszerűség, amely alatt szubsztancia ideáinak a rajta kívül eső dolgokhoz vagy természet alkotta ősképekhez való alkalmazásában Ádám állott - hacsak nem akarta azokat önkényesen magára kényszeríteni -, áll fenn az azóta élő emberekre nézve is. Tehát ugyanaz a szabadságuk is van, mint Ádámnak volt arra, hogy bármilyen új nevet kapcsoljanak bármilyen ideához (különösen a nyelvalakítás megkezdőinek, ha ugyan tudunk ilyeneket elgondolni), csupán azzal a különbséggel, hogy olyan helyeken, ahol a társadalomban élő emberek már maguk közt nyelvet alakítottak, ott a szavak jelentésének megváltoztatásával már nagyon óvatosan és takarékosan kell bánni. Mert amikor az emberek ideáik számára nevekkel már el vannak látva, és bizonyos ideákhoz a közhasználatra a megfelelő neveket már -kiválogatták, a szavak helytelen használatán már csak nevetni lehet. Akinek új eszméi vannak, olykor talán megkockáztathatja, hogy új műszavakat kovácsoljon kifejezésükre. De az emberek az ilyesmit vakmerőségnek vélik, és nem bizonyos, hogy a közhasználat az ilyen szavakat valaha is beveszi a forgalomba. De a másokkal való közlekedésben szükséges, hogy ideáinkat, amelyeket bármely nyelv közönséges szavaihoz fűzünk, azoknak ismeretes, sajátos jelentéséhez illesszük (ezt már bőven kifejtettem), vagy pedig ismertetjük, hogy azoknak miféle újabb jelentést akarunk tulajdonítani.
VII.FEJEZET A VISZONYSZÓKRÓL 1. §. A viszonyszók monadatrészeket vagy egész mondatokat kötnek össze Azokon a szavakon kívül, amelyek az elmében levő ideák nevei, sok más olyan szó van, amelyek az elme által ideáinak vagy kijelentéseinek adott kapcsolatok jelzésére használatosak. Mikor az elme másokkal közölni akarja gondolatait, nemcsak az előtte levő ideák jeleire van szüksége, hanem más jelekre is, hogy megmutassa vagy sejtesse az azokkal az ideákkal abban az időben kapcsolatos egynémely sajátos tevékenységét. Ezt különböző módokon cselekszi. Pl. van vagy nincs, ezek általános jegyei az állító vagy tagadó elmének. Azonban az állításon vagy a tagadáson kívül, amelyek nélkül nem lehet a szavakban igazság vagy hamisság, az élményeit másokkal közölni akaró elme nemcsak mondatrészeket, hanem egész mondatokat is kapcsol különböző viszonyaikkal és alárendeltségeikkel együtt avégből, hogy összefüggő szöveget formáljon. 2. §. A viszonyszók helyes használatában rejlik a helyes beszédmód Azokat a szavakat, amelyekkel az elme jelzi, hogy milyen kapcsolatot tulajdonít olyan különböző állításoknak és tagadásoknak, amelyeket egyetlen összefüggő okoskodásba vagy elbeszélésbe foglal, általában viszonyszóknak nevezzük. Különösebben ezek helyes használata adja a jó stílus világosságát és szépségét. Ahhoz, hogy jól gondolkodjunk, nem elegendő világos és tiszta ideákkal gondolkodnunk, sem az, hogy észleljük bizonyos ideáink megegyezését vagy meg nem egyezését, hanem folyamatosan kell gondolkodnunk, meg kell figyelnünk gondolataink és okoskodásaink egymástól való függését. És hogy helyesen juttassuk kifejezésre az ilyen módszeres és ésszerű gondolatokat, olyan szavakra is van szükségünk, amelyek megmutatják, milyen kapcsolatokat, korlátozásokat, megkülönböztetéseket, szembeállításokat, hangsúlyokat adunk beszédünk mindenkori megfelelő szakaszának. Ha ezek közül bármelyikben is tévedünk, ahelyett, hogy felvilágosítanánk, megzavarjuk hallgatónkat. Ezért van az, hogy azok a szók, amelyek önmagukban voltaképpen nem is ideák nevei, oly állandó és nélkülözhetetlen alkalmazást nyernek beszédünkben, s oly sokkal járulnak hozzá ahhoz, hogy az emberek jól fejezzék 122
ki magukat. 3. §. Megmutatják, hogy az elme milyen módon viszonyítja egymáshoz gondolatait A nyelvtannak ezt a részét talán ugyanannyira elhanyagolták, mint amennyire túlművelték a többit. Könnyű az embereknek esetekről, nemekről, igemódokról, igeidőkről, gerundiumokról és supinumokról írni; nagy szorgalommal kezelik is ezeket és az ehhez hasonlókat, és bizonyos nyelvekben maguk a viszonyszók is nagyon pontos tanulmányozásban és osztályozásban részesültek. És bár az elöljárók és a kötőszók stb. a nyelvtanban jól ismert nevek, és a közéjük tartozó viszonyszókat gondosan besorolták külön alosztályaikba, mégis, aki meg akarja mutatni a viszonyszók helyes használatát, jelentőségüket és erejüket, annak kissé több fáradságot kell vennie, saját gondolataiban kell elmélyednie és szigorúan megfigyelnie elméjének okoskodás közben tanúsított mozdulatait. 4. §. Mind az elme valamely tevékenységének vagy megnyilvánulásának jelei Ezeknek a szavaknak megmagyarázására az sem elegendő, hogy - amint a szótárakban szokás - más nyelvnek valamely hozzájuk legközelebb álló jelentésű szavával adjuk vissza értelmüket, mert amit jelentenek, azt közönségesen éppen olyan nehéz megérteni az egyik nyelvben, mint a másikban. Valamennyien az elme valamely tevékenységének vagy utalásának jelei, és helyes megértésük kedvéért az elme különböző szempontjait, mozdulatait, helyzeteit, fordulatait, megszorításait, kivételeit és egyéb gondolatárnyalatait, amelyekre vagy nincs szavunk, vagy csak fogyatékos a szavunk, szorgosan kell tanulmányoznunk. Ezek nagy változatossága messze meghaladja a viszonyszók számát, amelyekkel mindezeknek kifejezésére a legtöbb nyelv rendelkezik, nem lehet tehát csodálkoznunk azon, hogy a legtöbb ilyen viszonyszónak különféle, olykor szinte ellentétes jelentései vannak. A héber nyelvben van egy csupán egyetlen betűből álló viszonyszó, amelynek megszámlálták, ha jól emlékszem, hetvenféle, de minden bizonnyal több mint ötvenféle különböző jelentését. 5. §. Példák a „de" (but) szócskával A „de" (but) viszonyszó, amelynél alig van megszokottabb a nyelvünkben. Aki azt mondj a, hogy ez elválasztó szó és hogy megfelel a latin sed és a francia mais szónak, azt gondolja, hogy kielégítően megmagyarázta. Én azonban úgy látom, hogy többféle viszonyt közöl, amelyeket az elme ezzel az egytagú szóval összekötött különböző kijelentéseknek vagy e kijelentések részeinek tulajdonít. 1. „De hogy többet ne mondjak". Itt az elmének bizonyos megállását közli, megállást abban a menetelésben, amely most bevégződött. 2. „Csak (but) két növényt láttam. Itt azt jelenti, hogy az elme a kifejezettnek értelmét minden egyébnek tagadásával elhatárolja. 3. „Ön imádkozik; de nem azért, hogy Isten az igaz valláshoz vezesse önt'. 4. „De" (hanem) azért, hogy megerősítse önt a sajátjában". Ez a „de" először azt a feltevést közli, hogy az elmében valami másképpen van, mint kellene, majd utóbb azt mutatja, hogy az elme közvetlen ellentétet állít e gondolat és az előtte való közé. 5. ..Minden állatnak van érzéke; de (hisz) a kutya állat". Itt nem sokkal jelent többet, mint azt, hogy a második kijelentés az elsőhöz egy szillogizmus minor-jaként van hozzáfűzve. 6. §. A viszonyszók használatának kérdését itt csak érintjük Kétségtelen, hogy ezekhez e viszonyszónak sok más jelentése is hozzáadható volna, ha azt egész terjedelmében akarnám vizsgálni, és tekintetbe akarnám venni minden helyen, ahol csak előfordul. Ha ezt valaki megtenné, kétlem, hogy használatának minden egyes esetében megérdemelné-e az elválasztó elnevezést, amelyet a grammatikusok adnak neki. De nem az a szándékom itt, hogy az ilyen fajta jeleknek teljes magyarázatát adjam. Ebben a magyarázatban adott példák alkalmul szolgálhatnak a nyelvben való használatuk és erejük meggondolására, és bevezethetnek bennünket gondolatközlő elménk különböző tevékenységeinek szemléletébe. Elménk ugyanis a másokkal való közlés útját találja meg e viszonyszók révén, amelyek közül egyesek állandóan, mások pedig csak bizonyos összefüggésekben egész mondatok értelmét hordozzák magukban. NEGYEDIK KÖNYV TUDÁS ÉS VÉLEMÉNY I. FEJEZET A TUDÁSRÓL ÁLTALÁBAN 1. §. Tudásunk csupán ideáinkra vonatkozik Minthogy az elmének összes gondolataiban és okoskodásaiban nincsen más közvetlen tárgya, mint saját ideái, és csakis ezeket szemléli vagy szemlélheti, világos, hogy tudásunk csupán ideáinkra vonatkozik. 2.§. A tudás két idea megegyezésének vagy meg-nem-egyezésének észrevevése Úgy látom tehát, hogy a tudás semmi egyéb, mint ideáink kapcsolatának és megegyezésének, vagy meg-nemegyezésének és összeférhetetlenségének észrevevése. Egyedül ebben áll. Ahol ilyen észrevevés van, ott van tudás. Ahol pedig nincsen, ott képzelhetünk, sejthetünk, vagy hihetünk valamit, de a tudásnak még mindig híján vagyunk. Mert amikor tudjuk, hogy a fehér nem fekete, mi egyebet teszünk, mint észrevesszük, hogy ez a két idea nem egyezik. Ha a legszilárdabban állunk is abban a bizonyításban, amely szerint a háromszög három szögének összege annyi, mint két derékszög, mi egyebet teszünk, mint észrevesszük, hogy a két derékszöggel való egyenlőség szükségképpen megegyezik és elválaszthatatlan a háromszög három szögétől. 3. §. Ez a megegyezés vagy meg-nem-egyezés négyféle 123
Hogy azonban kissé pontosabban megértsük, miben áll ez a megegyezés vagy meg-nem-egyezés, úgy gondolom, teljesen visszavezethetjük a következő négy fajtára: 1. azonosság vagy különbözés, 2. viszony, 3. együttlétezés vagy szükségszerű kapcsolat, 4. valóságos létezés. 4. §. Azonosság vagy különbözés az ideákban Először: ami a megegyezés vagy meg-nem-egyezés első fajtáját, ti. az azonosságot vagy különbözést illeti, az elme első ténykedése, amikor egyáltalán van valami érzése vagy ideája, az, hogy észreveszi ideáit; s amennyiben észreveszi őket, tudja mindegyikről, hogy mi, ezzel észreveszi különbségüket, valamint azt is, hogy az egyik nem a másik. Ez oly feltétlenül szükséges, hogy enélkül egyáltalán nem lehetne sem tudás, sem okoskodás, sem képzelés, sem határozott gondolat. Ezáltal az elme tisztán és tévedhetetlenül észreveszi minden ideáról, hogy az önönmagával megegyezik és hogy az, ami a különböző ideákról pedig azt, hogy nem egyeznek meg, vagyis hogy az egyik nem a másik. Ezt minden fáradság, munka vagy levezetés nélkül teszi, első látásra, a maga természetes észrevevő és megkülönböztető képességével. És bár a szakemberek ezt ebbe az általános szabályba foglalták: ami van, az van, és lehetetlen hogy ugyanaz a dolog legyen is, meg ne is legyen, s ezt igénybe is veszik minden olyan esetben, amikor alkalmas róla eszmélődni - mégis bizonyos, hogy ennek a képességnek első gyakorlása egyes ideákra vonatkozik. Az ember, mihelyt a fehér és a kerek nevű ideák elméjébe kerülnek, tévedhetetlenül tudja, hogy ezek ugyanazok az ideák, amik, és hogy nem más ideák, nem azok, amelyeket vörösnek és négyszögletesnek nevez. A világ semmiféle maximájával vagy tételével sem érhető el, hogy ezt világosabban vagy biztosabban tudja, mint ahogy ezt már előzőleg tudta, mégpedig bármiféle ilyen általános szabály segítsége nélkül. Ez tehát az első megegyezés vagy meg-nem-egyezés, amelyet az elme ideáin észlel. Ezt mindig első látásra észreveszi. És ha erre nézve valaha is kétsége támadna, mindig azt találjuk, hogy ez a nevekre fog vonatkozni s nem magukra az ideákra, amelyeknek azonosságát vagy különbözését mindig azonnal észreveszi, mihelyt az ideák megjelennek, és oly tisztán, amilyen tiszták az ideák maguk. Ez nem is lehet másképpen. 5. §. Ideák elvont viszonyai Másodszor: a megegyezésnek vagy meg-nem-egy egyezésnek következő fajtája, amelyet az elme ideáin észrevesz, gondolom, viszonylagosnak nevezhető és nem egyéb, mint bármely két idea viszonyának észrevevése, bármilyenek legyenek is azok, szubsztanciák, módozatok, vagy akármi más. Mivel minden különböző ideáról mindenkorra tudnunk. kell, hogy nem azonosak, és így egyetemesen és állandóan el kell tagadnunk őket egymástól, semmiféle pozitív tudásnak nem volna helye, ha ideáink között nem tudnánk viszonyt észrevenni, és nem tudnánk felismerni egymással való megegyezésüket vagy meg-nem-egyezésüket az elme összehasonlító munkájának különböző módjai szerint. 6. §. Szükségszerű együttlétezésük szubsztanciákban Harmadszor: az ideáinkban fellelhető harmadik fajta megegyezés vagy meg-nem-egyezés, amelynek észrevevésével az elme foglalkozik, az együttlétezés vagy az együtt-nem-létezés ugyanabban az alanyban. Ez sajátosan a szubsztanciákhoz tartozik. Így amikor az aranyról kimondjuk, hogy tűzálló, erről az igazságról való tudásunk nem több mint annyi, hogy a tűzállóság, vagyis az erő arra, hogy felemésztetlen maradjon a tűzben, olyan idea, mely mindig együttesen kíséri azt a sajátos sárga színt, a súlyt, olvaszthatóságot, nyújthatóságot, királyvízben való oldhatóságot, mely az arany szóval jelzett összetett ideánkat alkotja. 7. §. A valóságos lét megegyezése valamely ideával Negyedszer: ez pedig az utolsó fajta, a valamely ideával megegyező tényleges, valóságos létezés. Ennek a négyféle megegyezésnek vagy meg-nem-egyezésnek keretében fér meg, gondolom, minden meglevő vagy lehetséges tudásunk. Mert bármely ideánkra vonatkozó minden kutatásunk, bármelyik tudásunk vagy lehetséges állításunk annyi, hogy az egy másikkal azonos vagy nem, hogy ugyanabban az alanyban egy másik ideával mindig. együtt van vagy nincs, hogy valamely másik ideával ilyen vagy olyan viszonyban van, vagy hogy az elmén kívül valóságos léte van. Így: a kék nem sárga, ez az azonosságra vonatkozik. A két párhuzamos között levő egyenlő alapú háromszögek egyenlőek, ez a viszonyra vonatkozik. A vas érzékeny a mágnes hatására, ez az együttlétezésre vonatkozik. Isten van, ez a valóságos létezésre vonatkozik. Bár az azonosság és az együttlétezés valójában semmi más, mint viszony, ezek mindazonáltal ideáink megegyezésének vagy meg-nem-egyezésének oly sajátszerű módjai, hogy külön fejezetet érdemelnek a viszony általános fejezetén kívül. Ezek ugyanis az állításnak vagy tagadásnak oly különböző alapjai, hogy ezt mindenki könnyűszerrel átlátja, ha csak eszmélődik azon, amit ennek az értekezésnek különböző helyein mondottunk. Most áttérek tudásunk különböző fokozatainak vizsgálatára, előbb azonban meg kell fontolnunk a tudás szó jelentésének elfogadott változatait. 8. §. A tudás aktuális vagy habituális Az elme különböző módokon lehet az igazság birtokában. Mindegyiket tudásnak hívják. Először: van aktuális tudás, és pedig az elmében jelentkező szemlélet bármely ideájának megegyezéséről vagy meg-nem-egyezéséről, vagy egymáshoz való viszonyáról. 124
Másodszor: akkor mondjuk valakiről, hogy tud valamely tételt, ha azt egyszer már átgondolta, az azt alkotó ideák megegyezését vagy meg-nem-egyezését világosan észrevette, s ezt emlékezetében úgy raktározta el, hogy kétség vagy habozás nélkül helyesen ítél róla, elfogadja, és bizonyos annak igazságában, bármikor kerül ismét sor arra, hogy a tételen eszmélődjék, Azt gondolom, ezt lehet habituális tudásnak nevezni. És így mondhatjuk egy emberről, hogy mindazokat az igazságokat ismeri, amelyek emlékezetében el vannak raktározva oly előzetes világos és teljes észrevevés alapján, amelyben az elme minden alkalommal kétség nélkül bizonyos, valahányszor csak alkalma van ráeszmélni. Mert a mi véges értelmünk egyszerre csak egy dologra tud tisztán és világosan gondolni; ha az emberek nem tudnának többet, mint amennyire ténylegesen gondolnak, akkor mind nagyon tudatlanok volnának, és aki legtöbbet tudna, az is csak egy igazságot tudna, mert ez volna minden, amire egyszerre gondolni tud. 9.§. A habituális tudás kétféle A habituális tudásnak is, közönséges értelemben, két fokozata van: 1. az egyik az emlékezetben tárolt olyan igazságok ismerete, melyeknél, mihelyt megjelennek, az elme azonnal felismeri az illető ideák viszonyát. Ilyen mindazoknak az igazságoknak ismerete, amelyekről intuitív tudásunk van, amelyben maguk az ideák közvetlen látás révén elárulják egymással való megegyezésüket vagy meg-nem egyezésüket; 2. a másik olyan igazságok ismerete, amelyekről az elme egyszer meggyőződött, és bizonyítékok nélkül emlékezik erre a meggyőződésére. Így aki határozottan emlékezik rá, hogy egyszer hallotta annak a tételnek bizonyítását, amely szerint a háromszög szögeinek összege két derékszög, bizonyos benne, hogy tudja, mert nem kételkedhetik annak igazságában. Egy olyan igazsághoz való ragaszkodásról, amelynek megismerésekor hallott bizonyítását azóta elfeledte, inkább az volna gondolható, hogy azt jobbára emlékezetének hiszi, mint valósággal tudja, s az igazság elfogadásának ezt a formáját ezelőtt magam is inkább a tudás és vélemény közé eső valaminek véltem, egy másik ember tanúskodásán nyugvó puszta elhivésnél magasabb fajta bizonyosságnak. Azonban kellő vizsgálat után mégis azt találtam, hogy ez nincsen híján a tökéletes bizonyosságnak, és valójában igazi tudás. Ebben a dologban első gondolatainkat az vezetheti félre, hogy az ideák megegyezését vagy meg-nem-egyezését ebben az esetben - eltérően attól, ahogy az először történt - nem az összes olyan közvetítő ideák tényleges megpillantásával vesszük észre, amelyeknek révén a tételben levő ideák megegyezését vagy meg-nem-egyezését először észrevettük; hanem más közvetítő ideák révén, amelyek abban a tételben foglalt ideák megegyezését vagy meg-nem-egyezését mutatják, amelynek bizonyosságára emlékezünk. Például: ama tétel esetében, amely szerint a háromszög szögeinek összege egyenlő két derékszöggel, az, aki látta és tisztán észrevette ennek az igazságnak bizonyítását, tudja, hogy igaz, ha a bizonyítást el is felejtette. Jelenleg az nincs ténylegesen a szeme előtt és hamarosan nem is idézhető fel, de mégis másképpen ismeri, mint annak előtte. A tételben kapcsolt két idea egyezését észreveszi, de más ideák közvetítésével, mint amelyek azt az észrevevést először keltették. Emlékszik, azaz tudja (mert az emlékezés nem egyéb, mint valamely múlt tudás felélesztése), hogy egyszer bizonyos volt e tétel igazságában, amely szerint a háromszög szögeinek összege két derékszöggel egyenlő. És ugyanazon két változhatatlan dolog azonos viszonyainak változhatatlansága az az idea, mely most megmutatja neki, hogy ha a háromszög szögeinek összege egyszer már egyenlő volt két derékszöggel, akkor ezután is mindig egyenlő marad. Így ő bizonyossá válik abban, hogy ami ez esetben egyszer igaz volt, az mindig igaz; amely ideák egyszer megegyeztek, azok mindig meg fognak egyezni. Következésképen amit ő egyszer igaznak ismert, azt mindig igaznak fogja ismerni, amíg csak vissza tud rá emlékezni, hogy egyszer ilyennek ismerte. Ezen alapszik az, hogy a matematikában az egyes bizonyítás általános ismeretet szolgáltat. Ha annak észrevevése, hogy ugyanazoknak az ideáknak örökké ugyanazok lesznek a sajátságai és viszonyai, nem volna elegendő alap a tudás számára, akkor általános tételekről a matematikában nem lehetne semmiféle tudásunk. Mert egyetlen matematikai bizonyítás sem lenne más, mint egyedi. És ha valaki bármely tételt bizonyított volna be valamely háromszögre vagy körre vonatkozólag, tudása nem lépné túl annak az egyedi ábrának határait. Ha jobban ki akarná terjeszteni, bizonyítását egy másik példán kellene megújítania, mielőtt tudhatná, hogy az egy másik ilyen háromszögre nézve is érvényes, és így tovább. Ily módon sohasem juthatnánk általános tétel ismeretéhez. Azt hiszem, senki sem tagadhatja, hogy Newton bizonyosan tudja minden tételét, amelyeket most vagy bármikor olvas könyveiben, bár nincsen ténylegesen a szeme előtt a közvetítő ideák azon csodálatos láncolata, amelynek révén azoknak igazságát először felfedezte. Az olyan emlékezetről, amely képes volna egyes gondolatok ilyén sorozatát megtartani, valóban azt hihetnénk, hogy meghaladja az emberi képességek határait: Hiszen e bámulatra méltó ideakapcsolások felfedezése, felfogása és egybefűzése maga is túllép a legtöbb olvasó értelmének korlátain. Mindazonáltal világos, hogy a szerző igazaknak tudja tételeit, mert emlékezik, hogy egyszer látta azoknak az ideáknak kapcsolatait olyan bizonyossággal, mint ahogyan tudja, hogy ez az ember megsebesítette a másikat, amikor emlékszik rá, hogy keresztülszúrta. De minthogy az emlékezet nem mindig olyan tiszta, mint a tényleges észrevevés, és idővel minden emberben többé kevésbé hanyatlik, a többi különbségek mellett ez is egy azok közül, amelyek mutatják, hogy a demonstratív tudás sokkal tökéletlenebb, mint az intuitív, amint ezt a következő fejezetben meglátjuk. II. FEJEZET
TUDÁSUNK FOKOZATAIRÓL 1. §. Tudásunk világosságának fokairól vagy különbségeiről: 125
I. Intuitív tudás Minthogy minden tudásunk, amint mondottam, az elmének saját ideáiról vett szemléletéből áll, s ez a legnagyobb világosság és a legteljesebb bizonyosság, amelyet képességeinkkel és megismerés módunkkal elérhetünk, nem lesz fölösleges némileg megvizsgálnunk e szemlélet evidenciájának fokait. Tudásunk különböző világosságának alapját abban vélem látni, hogy az elme ideáinak megegyezését vagy meg-nem-egyezését különböző módon veszi észre. Mert ha saját gondolkodásunk módjain akarunk eszmélődni, azt találjuk, hogy bizonyos alkalmakkor az elme két idea megegyezését vagy meg-nem-egyezését közvetlenül magukból az ideákból veszi észre minden más idea közbelépése nélkül; ezt - gondolom - intuitív tudásnak nevezhetjük. Mert ebben az elme nem fáradozik bizonyítással vagy vizsgálódással, hanem. észreveszi az igazságot, akár a szem a fényt, csupán azzal, hogy ráirányul. Így az elme észreveszi, hogy a fehér nem fekete, hogy a kör nem háromszög, hogy három több mint kettő és annyi, mint egy meg kettő. Az ilynemű igazságokat az elme az együttlevő ideák első megpillantására, pusztán intuícióval veszi észre, bármely más idea közbejötte nélkül. Tudásunknak ez a neme a legvilágosabb, legbizonyosabb azok közül, amelyekre az emberi gyarlóság képes. A tudásnak ez a része ellenállhatatlan, olyan, mint a napfény, közvetlenül észrevéteti magát, mihelyt az elme így feléje fordul. Nem hagy teret habozásnak, kétségnek vagy vizsgálódásnak, hanem az elme azonnal megtelik annak tiszta fényével. Ezen az intuíción függ minden tudásunknak minden bizonyossága és evidenciája, s ezt a bizonyosságot mindenki olyan mérvűnek találja, hogy nem képzelhet, tehát nem is követelhet ennél nagyobbat. Mert az ember nem gondolhat el a maga számára annál nagyobb bizonyosságot, mint annak tudását, hogy az elméjében levő idea olyan, amilyennek észreveszi, és hogy két idea, amelyeket különbözőknek vesz észre, valóban különbözik és nem pontosan azonos. Aki ennél nagyobb bizonyosságot igényel, az nem tudja, mit kíván, és csak azt árulja el, hogy szkeptikus hajlamú elméje van, bár nem tud szkeptikus lenni. A bizonyosság annyira ezen az intuíción múlik, hogy a tudás következő fokán, amelyet demonstratívnak nevezek, ez az intuíció a közvetítő ideák minden kapcsolódásában szükséges, és e nélkül a tudás és a bizonyosság számunkra elérhetetlen. 2. §. II. Demonstratív tudás Tudásunk következő fokozata az, amelyben az elme ugyan észreveszi az ideák megegyezését vagy meg-nemegyezését, de nem közvetlenül. Igaz, hogy bárhol is talál az elme ideái között megegyezést vagy meg-nemegyezést, ott mindig van bizonyos tudás. Azonban megesik, hogy az elme ideák megegyezését vagy meg-nemegyezését akkor sem látja meg, ha az felfedezhető; ilyenkor tudatlanságban és legfeljebb csak valószínű sejtéseknél marad. Az elme azért nem veszi észre azonnal két idea megegyezését vagy meg-nem-egyezését, mert azok az ideák, amelyeknek megegyezésére vagy meg-nem-egyezésére a kutatás irányul, nem tehetők az elmében össze úgy, hogy ez megmutatkozzék. Ily esetben tehát, mikor az elme nem tudja úgy összehozni ideáit, hogy közvetlen összehasonlítással, úgy szólván egymás mellé helyezéssel vagy egymásra tétellel vehesse észre azok megegyezését, arra kényszerül, hogy más ideáknak egy vagy több ideának, aszerint amint kívánatos) közbeiktatásával fedezze fel a keresett megegyezést vagy meg-nem-egyezést: ezt nevezzük okoskodásnak. Így, mikor az elme szeretné tudni a háromszög szögeinek és két derékszögnek nagyságbeli megegyezését vagy meg-nem-egyezését, ezt közvetlen látásból merített összehasonlítással nem érheti el, mert a háromszög három szögét nem tudjuk egyszerre valamelyik szöghöz vagy mind a két szöghöz hasonlítani, erről tehát az elmének nincsen közvetlen, nincsen intuitív tudása. Ebben az esetben az elme kénytelen egyéb szögeket keresni, amelyekkel a háromszögnek három szöge egyenlő. Mikor azután ezeket két derékszöggel egyenlőnek találja, akkor tudja, hogy a háromszög szögeinek összege is két derékszög. 3. §. A bizonyítás világosan észrevett bizonyítékokon múlik Ezeket a közvetítő ideákat, amelyek két másik idea megegyezésének kimutatására szolgálnak, bizonyítékoknak nevezzük; és mikor ezen a módon a megegyezés vagy meg-nem-egyezés tisztán és világosan észrevehető, azt bizonyításnak nevezzük, mert ez megmutatta az értelemnek és beláttatta az elmével, hogy így van. Az elme fürgesége ezeknek a közvetítő ideáknak fellelésében (amelyek majd megmutatják valamely másiknak megegyezését vagy meg-nem-egyezését) és helyes alkalmazásában szerintem az, amit éleselméjűségnek neveznek. 4. §. Ugyanolyan bizonyos, de nem olyan könnyű és kész, mint az intuitív tudás A közbeiktatott bizonyítékokból merített eme tudás bizonyos ugyan, de evidenciája nem olyan egészen tiszta és világos, sem a helyeslés nem jelentkezik oly készségesen, mint az intuitív tudás esetében. Mert bár a bizonyításban az elme végre is észreveszi a meggondolás alatt álló ideák megegyezését vagy meg-nem-egyezését, de ez nem történik fáradság és , figyelem nélkül, több kell hozzá, mint egy áttekintő rápillantás. Állandó szorgalom és törekvés kell az ilyen felfedezéshez. Lépésenkint, fokozatonként kell haladni, amíg az elme ezen az úton a bizonyosságig jut és eléri, hogy észrevehesse két ideának megegyezését vagy összeférhetetlenségét, amelynek kimutatásához bizonyítékokra és az ész használatára van szükség. 5. §. A bebizonyított következményben kételkedhetünk a bizonyítás előtt Az intuitív és a demonstratív tudás másik különbsége az, hogy bár az utóbbiban minden kétség eloszlik, mikor a közvetítő ideák közbelépése folytán a megegyezést vagy a meg-nem-egyezést észrevettük, de a bizonyítást megelőzőleg még kétség állott fenn. Az intuitív tudásban az elmével, amelynek megvan az ideák különbözőségének észrevevésére való képessége, ez ugyanúgy nem eshetik meg, amint a szem nem tarthatja 126
kétségesnek (amikor tisztán láthatja a fehéret és a feketét), hogy ez apapír és ez a tinta egyszínű-e vagy nem. Ha lát a szem, akkor első pillantásra, habozás nélkül észreveszi e papirosra nyomtatott szavakat, amelyeknek színe különbözik a papirosétól. Éppígy, ha az elmének megvan a megkülönböztető észrevevésre való képessége, észreveszi az intuitív tudást szolgáltató ideák megegyezését vagy meg-nem-egyezését. Ha a szem elvesztette látóképességét vagy az elme észrevevő képességét, akkor hasztalan keressük az egyikben a látás elevenségét, a másikban az észrevevés világosságát. 6. §. Nem olyan világos, mint az intuitív tudás Igaz, hogy a bizonyításból folyó észrevevés is nagyon világos, mindazonáltal gyakran jóval alatta marad annak a fénylő és teljes biztosságnak, amely mindig együtt jár azzal, amit intuitívnak nevezek; olyan, mint a több tükörrel egymásra vetített arc, ez, amíg megtartja tárgyával való hasonlóságát és megegyezését, addig tudást szolgáltat. Azonban minden egymást követő visszaverődésben az elsőben mutatkozó tökéletes világosságnak és határozottságnak bizonyos kevesbedésével adja, míg végül számos fokozat után már csak homályosságok keveréke és első látásra már nem olyan felismerhető, különösen, ha gyenge a szem. Ugyanígy vagyunk a bizonyítékok hosszú sora árán elért tudással. 7. §. A demonstratív tudásban minden lépésnek intuitíve evidensnek kell lennie Így minden egyes lépésnél, amelyet a demonstratív tudásban teszünk, ott van az intuitív tudás arról a megegyezésről vagy meg-nem-egyezésről, amelyet az ész a következő közvetítő ideával keres, és bizonyítékul használ. Mert ha nem így volna, akkor ennek a lépésnek is bizonyítékra volna szüksége. Az ilyen megegyezés vagy meg-nem-egyezés észrevevése nélkül ugyanis nem keletkezik tudás. Ha önmagában észrevehető, akkor intuitív tudás. Ha önmagában észre nem vehető, akkor közvetítő ideára van szükség, hogy mint közös mérték megmutassa megegyezésüket vagy meg-nem-egyezésüket. Ebből következik, hogy a tudást szolgáltató okoskodásnak minden lépése intuitív módon bizonyos. Ha az elme ezt észreveszi, akkor már nem kell egyéb, mint az erre való ráemlékezés, hogy a kutatásunk tárgyát képező ideák megegyezése vagy meg-nem-egyezése láthatóvá és bizonyossá váljék. Ahhoz tehát, hogy bármit is bizonyítássá tegyünk, észre kell vennünk a közbelépő ideák közvetlen megegyezését, amellyel a vizsgálat alatt álló két ideának (amelyek közül az egyik mindig a legelső, a másik pedig a legutolsó a meggondolásban) megegyezését vagy meg-nem-egyezését felismerjük. A közvetítő ideák megegyezésének vagy meg-nem-egyezésének a bizonyítás minden lépésénél és haladásában való intuitív észrevevését az elmében pontosan keresztül kell vinni, és az embernek bizonyosnak kell lennie abban, hogy nem maradt ki semmi. Ez azért kell, mert hosszú levezetésekben és sok bizonyíték használatával az emlékezet nem mindig dolgozik oly gyorsan és pontosan, s így megesik, hogy ez a tudás az intuitív tudásnál tökéletlenebb és az ember gyakran a hamis eredményt bizonyításként fogadja. 8. §. Innen a tévedés: ex praecognitis et praeconcessis Ennek az intuitív tudásnak a tudományos vagy demonstratív okoskodás minden lépésénél felmerülő szükségessége volt szerintem az eredete annak a téves axiomának, hogy minden okoskodás ex praecognitis et praeconcessis származik. Hogy ez mennyire téves, azt alkalmam lesz bővebben megvilágítani, mikor majd a kijelentésekről lesz szó, és különösképpen azokról a kijelentésekről, amelyeket maximáknak neveznek; és amelyekről kimutatom, hogy tévesen vélik őket minden emberi tudásunk és okoskodásunk alapjainak. 9. §. A bizonyítás nem korlátozódik a matematikai mennyiségek ideáira Általában elfogadott igazságnak tekintik azt, hogy egyedül a matematika képes a demonstratív bizonyosságra. Azonban az, hogy az ideák között ilyen intuitíve észrevehető megegyezések és meg-nem-egyezések mutatkoznak, az én elképzelésem szerint nem egyedül a szám, a kiterjedés és az alak ideáinak kiváltsága. És így talán a kellő módszer és szorgalom hiánya bennünk, nem pedig a dolgokban mutatkozó elegendő evidencia hiánya okozta, hogy a bizonyítást oly kevésre tartották képesnek a tudás egyéb részeiben és alig is törekedtek rá mások, mint a matematikusok. Hiszen bármilyen ideáink legyenek is, amelyek között az elme észre tud venni közvetlen megegyezést vagy meg-nem-egyezést, ezekre vonatkozólag az elme képes intuitív tudásra; ahol pedig két idea között - bármely közvetítő ideákkal való megegyezésük vagy meg-nem-egyezésük intuitív észrevevése révén megegyezést vagy meg-nem-egyezést tud észrevenni, ott az elme képes bizonyításra; mindez pedig nincsen a kiterjedés, a szám, az alak és módozataik ideáira korlátozva. 10. §. Miért gondolták ilyen korlátozottnak? Annak oka, hogy általában miért csak ezekben keresték és föltételezték lehetségesnek a bizonyítást, nézetem szerint nem csupán e tudományok általános hasznosságában keresendő, hanem abban, hogy a számok módozatai egyenlőségük vagy többletük összehasonlításakor egész a legkisebb különbségig nagyon tisztán észrevehetők, és bár a kiterjedésben minden legkisebb többlet nem is észlelhető ilyen jól, az elme módokat talált arra, hogy vizsgálja és bizonyításszerűen felismerje két szögnek vagy kiterjedésnek, vagy idomnak pontos egyenlőségét és mindkettőt, ti. a számokat és az idomokat, látható és tartós jelekkel tudja rögzíteni, amelyekben a meggondolás tárgyául szolgáló ideák tökéletesen meg vannak határozva; s ez legnagyobbrészt nincsen így, mikor azokat csak nevekkel vagy szavakkal jelöljük. 11. §. A minőségek módozatai nem oly bizonyíthatók, mint a mennyiségek módozatai Azonban más egyszerű ideáknál, amelyeknek módozatait és különbségeit nem mennyiségekben, hanem 127
fokozatokban számítjuk, már nincsen olyan éles és pontos megkülönböztetésünk eltéréseikről, hogy észrevehessük pontos egyenlőségüket vagy legkisebb különbségeiket, avagy ezek mérésére módot találjunk. Mert azok a többi egyszerű ideák oly érzetek megjelenései, amelyeket bennünk, az önmagukban érzékelhetetlen parányi testecskék alakja, nagysága, száma és mozgása okoz, és így különböző fokozataik is ezen okok egy némelyikének vagy valamennyinek változásától függenek. Minthogy ezeket az anyagrészecskékben nem figyelhetjük meg, hiszen mindegyiktúlságosan finom ahhoz, hogy észrevehető legyen, ezeknek az egyszerű ideáknak különböző fokozataira nem lehetnek pontos mértékeink. Mert feltéve, hogy azt az érzetet vagy ideát, amelyet fehérségnek nevezünk, egy bizonyos mennyiségű gömböcske ébreszti bennünk, amelyek saját középpontjuk körül forogva egy bizonyos fokú forgási és haladási sebességgel a szem retinájába ütköznek, ebből könnyen levonható, hogy minél inkább úgy vannak elrendezve valamely test felületi részei, hogy nagyobb mennyiségű fény-gömböcskét verjenek vissza és azt a sajátos forgásmódot adják nekik, amely alkalmas a fehér érzetének bennünk való felkeltésére, annál fehérebbnek látszik majd az a test, és az lesz fehérebb, amelyik ugyanolyan nagyságú felületről nagyobb számú, ezzel a sajátos mozgásfajtával rendelkező ilyen testecskét küld a retinára. Nem azt mondom, hogy a fény természete ilyen kicsiny gömböcskékben áll; sem azt, hogy a fehérség a részeknek olyan alkatában, amely ezeknek a gömböcskéknek, amikor visszaverődnek, egy bizonyos forgást kölcsönöz; most ugyanis a fényről vagy színekről nem fizikailag beszélek. Azt azonban, úgy vélem, mondhatom, hogy képtelen vagyok (és örülnék, ha valaki érthetővé tudná tenni nekem, ő hogyan képes) megérteni, mily más módon tudnának a rajtunk kívül levő testek bármiképpen is hatni érzékeinkre, mint vagy maguknak az érzékelhető testeknek közvetlen érintésével, ahogyan az ízlelésben és tapintásban, vagy a belőlük jövő észrevehetetlen részecskék lökéseivel, amint ez a látásban, hallásban és szaglásban történik. Ezeknek a részeknek különböző nagyságából, alakjából és mozgásából folyó különböző lökéseik ébresztik bennünk az érzetek sokféleségét. 12. §. Fényrészecskék és egyszerű szín-ideák De akár gömböcskék ezek, akár nem, akár van középpontjuk körüli forgásuk, amely a fehérség ideáját kelti bennünk, akár nincs, egy dolog bizonyos: minél több fényrészecske verődik vissza valamely testről olyan sajátságos mozgással, amely képes bennünk a fehérség érzetét kelteni, és valószínűleg minél gyorsabb ez a sajátos mozgás - annál fehérebbnek látszik az a test, amely a legtöbbet ver vissza. Ez szemmel látható, ha ugyanazt a papírdarabot napfénybe, árnyékba vagy sötét üregbe teszem. Mindhárom esetben a fehérségnek más-más fokú ideáját kelti bennem. 13. §. A dolgok másodlagos tulajdonságait nem fedezi fel a bizonyítás Minthogy tehát nem tudjuk, milyen számú részecske, sem hogy milyen mozgásuk alkalmas a fehérség egy bizonyos fokának előidézésére, nem bizonyíthatjuk a fehérség bármely két fokozatának kétségtelen egyenlőségét, mert nincs biztos mércénk, amivel meghatároznánk, s eszközeink sincsenek a legkisebb valóságos eltérés megkülönböztetésére. Egyetlen segítségünk érzékeink lehetnének, és ezek itt megtévesztenek. Ahol azonban a különbség már akkora, hogy az elmében tisztán megkülönböztethető ideákat alakít, amelyeknek eltéréseire tökéletesen emlékezünk, ott már, amint ezt olyan különböző fajták esetében látjuk, mint a kék és a piros, ezek a szín-ideák ugyanolyan alkalmasak a bizonyításra, mint a szám és a kiterjedés ideái. Amit itt a fehérről és a színekről elmondottam, gondolom, egyformán érvényes minden másodlagos tulajdonságra, valamint módozataikra nézve is. 14 §. III. Rajtunk kívül levő véges lények egyedi létére vonatkozó szenzitív tudás Ezek: ti. intuíció és demonstráció, tudásunk fokozatai. Amit nem a kettő közül valamelyiknek a révén szexeztünk, azt, bármilyen biztosnak is valljuk, csupán hit vagy vélemény, de nem tudás, legalábbis így áll a dolog minden általános igazság esetében. Van valóban az elmének egy másik észrevevése, amely rajtunk kívül levő véges lények egyedi létére vonatkozik. Ez meghaladja ugyan a puszta valószínűséget, de nem éri el tökéletesen a bizonyosságnak fentebb említett egyik fokozatát sem, mégis tudás néven ismeretes. Semmi sem lehet bizonyosabb annál, hogy az idea, amelyet külső tárgyból nyerünk, elménkben van. Ez intuitív tudás. De hogy vajon van-e valami annál több, mint pusztán ez az elménkben levő idea, s hogy vajon ebből biztosan következtethetjük-e bármi rajtunk kívül levőnek a létét is, ami ennek az ideának megfelel, ezt némelyek már kérdésesnek gondolják. Mert lehetnek ilyen ideák az emberek elméjében akkor is, ha ilyen dolog nincs, ha érzékeiket ilyen tárgy nem érinti. Itt azonban, úgy vélem, el vagyunk látva egy olyan evidenciával, amely kétségeinket eloszlatja. Mert megkérdezek akárkit, vajon nem ellenállhatatlanul egymástól eltérő észrevevéseknek van-e a tudatában akkor, amikor nappal ránéz a napra, és amikor csak rágondol éjszaka? Amikor ténylegesen ízleli az ürmöst, szagolja a rózsát. és amikor csak rágondol erre az ízre vagy szagra? Ugyanolyan világosan megtaláljuk a különbséget az emlékezetileg elménkben felmerülő idea és az érzékeinken át ténylegesen elménkbe jutó idea között, mint bármely más két különböző idea között. Ha erre valaki azt mondja, hogy az álom is megteheti ezt, és mindezek az ideák minden külső tárgy nélkül is keletkezhetnek bennünk, legyen szíves és álmodja azt, hogy így válaszolok neki: 1. Nem sokat határoz, eloszlatom-e aggályait vagy sem; ahol minden csak álom, okoskodásnak és érvnek nincs semmi haszna; az igazság és a tudás semmi. 2. Azt hiszem, megengedi, hogy nagyon is nyilvánvaló különbség van e két állapot között, álmomban égni és valósággal égni. Ha pedig annyira eltökélten szkeptikusnak akar mutatkozni, hogy szerinte az, amit tényleges tűzbe merülésnek hívok, nem más, mint álom, és hogy ebből nem tudjuk meg biztosan, 128
hogy olyasmi, mint a tűz, ténylegesen van rajtunk kívül, akkor így felelek: bizonyára tapasztaljuk, hogy élvezet vagy fájdalom követi bizonyos tárgyakkal való érintkezésünket, amelyeknek létezését érzékeinkkel észrevesszük, vagy álmodjuk, hogy észrevesszük. Ez a bizonyosság akkora, mint az a boldogság vagy szenvedés, amelyen túl nincs érdekünkben sem tudni, sem lenni. Azt gondolom tehát, hogy a tudásnak az előbbi két neméhez hozzá kell tennünk azt az egyedi, külső, tárgyak létéről szóló tudást is, amelyre annak észrevevése és tudata révén teszünk szert, hogy e külső tárgyakból ténylegesen ideák lépnek be elménkbe, és el kell ismernünk, hogy a tudásnak ez a három fokozata van: intuitív, demonstratív és szenzitív, és hogy ezekben az evidencia és a bizonyosság három különböző fokozata mutatkozik. 15. §. A tudás nem mindig világos, ha a benne foglalt ideák világosak is De mivel tudásunkat csupán ideákra alapítjuk, és csak ideákra alkalmazzuk, nem következik-e ebből, hogy tudásunk ideáinknak megfelel ; és hogy ott, ahol ideáink tiszták és világosak vagy homályosak és zavarosak, olyan lesz a tudásunk is? Erre nem-mel válaszolok. Mert ha tudásunk bármely két idea megegyezésének vagy meg-nemegyezésének észrevételében áll, akkor világossága vagy homályossága ennek az észrevevésnek világosságában vagy homályosságában, és nem maguknak az ideáknak világosságában vagy homályosságában áll. Lehetséges például, hogy valakinek olyan világos ideája van a háromszög szögeiről és két derékszög egyenlőségéről, mint akármelyik matematikusnak a világon, és mégis nagyon homályosan veszi észre azok megegyezését, s így erről nagyon homályos a tudása is. De az olyan ideák, amelyek saját homályosságuknál fogva vagy más okból zavarosak, nem termelhetnek semmiféle tiszta és világos tudást; mert amennyiben maguk az ideák zavarosak, az elme nem veheti észre tisztán, vajon megegyeznek-e vagy nem. Vagy fejezzük ki ezt a dolgot egy kissé kevésbé félreérthetően: akinek használt szavaihoz nincsenek határozott ideái, az nem alkothat belőlük olyan kijelentéseket, amelyeknek igazságáról bizonyos lehet.
III. FEJEZET AZ EMBERI TUDÁS TERÜLETÉRŐL 1. §. Tudásunk területe. Nem tágabb, mint ideáink köre Mondottuk, hogy a tudás ideáink megegyezésének vagy meg-nem-egyezésének észrevevése, s ebből következik, hogy: Először: tudásunk nem terjedhet túl ideáink határain. 2. §. Tudásunk nem terjed messzebb, mint ameddig ideáink megegyezését vagy meg-nem-egyezését észrevehetjük Másodszor: tudásunk nem terjedhet messzebb, mint addig, ameddig az ideák megegyezését és meg-nemegyezését észrevenni tudjuk. Ez az észrevevés történik vagy 1. intuícióval, azaz két idea közvetlen összehasonlításával; vagy 2. észbelileg, két idea megegyezésének vagy meg-nem-egyezésének más ideák közbelépéséből származó megvizsgálásával; vagy végül 3. érzékeléssel, azaz egyedi dolgok létének észrevevésével. Ebből következik: 3. §. Az intuitív tudás nem terjed ki minden ideánk minden viszonyára Harmadszor: intuitív tudásunk nem terjedhet ki minden ideánkra és mindarra, amit róluk tudni szeretnénk, mert egymás mellé helyezéssel vagy egyiknek a másikkal való közvetlen összehasonlítása útján nem vizsgálhatjuk meg és nem vehetjük észre mindazokat a viszonyokat, amelyek közöttük fennállanak. Így ha van két párhuzamos között két egyenlő alapú háromszögem, az egyik hegyesszögű, a másik tompaszögű, intuitív tudással észrevehetem, hogy az egyik nem a másik; de ezen a módon nem tudhatom, vajon egyenlők-e vagy nem. Mert egyenlőség tekintetében való megegyezésük vagy meg-nem-egyezésük közvetlen összehasonlítással soha észre nem vehető. Alakjuk különböző volta lehetetlenné teszi részeik pontos egymásra helyezését. Szükség van tehát bizonyos közvetítő mennyiségekre, amelyekhez mérjük őket, s ez a bizonyítás, vagyis ésszerű tudás. 4. §. A demonstratív tudás sem Negyedszer: abból, amit fentebb megjegyeztünk, az is következik, hogy ésszerű tudásunk területe nem fogja át saját ideáink egész területét sem. Mert két megvizsgálandó idea között nem találhatunk mindig olyan közvetítőket, amelyeket a levezetés minden részében intuitív tudással köthetnénk egybe; és valahányszor ez hiányzik, mindannyiszor elesünk a tudástól és a bizonyítástól. 5. §. A szenzitív tudás mindegyiknél szűkebb Ötödször: szenzitív tudásunk, mely nem terjed tovább, mint az érzékek számára ténylegesen jelenvaló dolgok léte, még szűkebb körű, mint bármelyik az előző kettő közül. 6. §. Tudásunk tehát szűkebb körű, mint ideáink Hatodszor: mindebből evidens, hogy tudásunk területe nemcsak a dolgok valóságánál, hanem saját ideáink területénél is kisebb: Bár tudásunk ideáinkra határolódik és azokat sem méretben, sem tökéletességben túl nem szárnyalhatja; és bár ezek nagyon szoros határok a Minden-létnek arányaihoz képest, és nagyon szűkek azokhoz képest, amelyeket mi helyesen képzelünk bele még bizonyos teremtett lények értelmébe is, olyanokéba, akik nincsenek hozzákötve egynéhány és nem valami éles érzék tompa és szűkös tájékoztatásaihoz; mégis nagyon jól járnánk, ha tudásunk köre legalább olyan tág volna, mint ideáinké, és meglevő ideáinkat illetőleg nem volna sok kétségünk és kutatnivalónk, amelyekre nézve nem vagyunk, sőt azt hiszem, amíg a világ áll, nem is leszünk 129
biztosak. Mégsem vonom kétségbe, hogy az emberi tudás létünk és alkatunk jelenlegi körülményei között sokkal tovább haladhatna, mint eddig haladt, ha az emberek őszintén és az elme szabadságával mindazt a gondolkodásbeli törekvést és munkát az igazságot felkutató eszközök javításába fektetnék, amelyet egy hamisság kiszínezésére vagy támogatására, egy elfogadott rendszer, érdek vagy párt fenntartására fordítanak. De végre is, anélkül, hogy sebet ejtenék az emberi tökéletességen, azt hiszem, tudásunk sohasem fogja elérni mindazt, amit meglevő ideáinkról tudni óhajtanánk, s nem is leszünk képesek legyőzni mindazokat a nehézségeket és megoldani mindazokat a kérdéseket, amelyek ezekkel kapcsolatosan felmerülhetnek. Megvan az ideánk a körről, a négyzetről, az egyenlőségről, és mégis talán sohasem leszünk képesek egy négyzettel egyenlő kört találni és biztosan tudni, hogy ez az egyenlőség fennáll. Megvan az ideánk az anyagról és a gondolkodásról, de talán sohasem leszünk képesek megtudni, vajon valamely pusztán anyagi lény gondolkozik-e vagy nem. Mert ideáink szemlélete révén, kinyilatkoztatás nélkül lehetetlen felfedeznünk, vajon a mindenhatóság nem adta-e bizonyos alkalmasan elrendezett anyagi rendszereknek is az észrevevés és a gondolkodás képességét, vagy pedig az erre előkészített anyaghoz gondolkodó anyagtalan szubsztanciát is kapcsolt-e és rögzített-e. Ami eszméinket illeti, felfogóképességünktől nem áll sokkal távolabb megérteni azt, hogy Isten, ha neki tetszik, az anyaghoz gondolkodóképességet adhat, mint azt, hogy ahhoz egy másik, gondolkodóképességgel ellátott szubsztanciát kapcsoljon. Nem tudjuk ugyanis, miben áll a gondolkodás, sem azt, hogy a mindenható tetszése milyen szubsztanciákhoz kívánta ezt a képességet adni, amely nem lehet teremtett lényben másként, minta teremtő tetszése és jósága folytán. Abban ugyanis nem látok ellentmondást, hogy az első örökkévaló gondolkodó lény, ha neki tetszik, a teremtett érzéketlen anyag bizonyos rendszereinek, amelyek úgy vannak összetéve, amint ő ezt alkalmasnak találja, bizonyos fokú érzékelést, észrevevést és gondolkodást adjon, habár, amint gondolom, bebizonyítottam, hogy nem kevesebb, mint ellentmondás ez első, örökkévaló gondolkodó lényként az anyagot feltételezni (hiszen ez saját természeténél fogva érzés és gondolat nélkül való). Miféle tudásbeli biztossága lehet valakinek arról, hogy bizonyos észrevevések, mint az élvezet vagy a fájdalom, nem lehetnek bizonyos módosulások és mozgatások után magukban a testekben ugyanúgy, mint ahogyan benne lehetnek egy anyagtalan szubsztanciában a testrészek mozgásainak alapján? A test, amennyire felfoghatjuk, csak testhez képes ütődni és testre képes hatni. És a mozgás ideáink legszélsőbb határáig sem tud egyebet kelteni, mint mozgást. Ha tehát elismerjük, hogy a mozgás élvezetet vagy fájdalmat kelt, vagy a szín, a hang ideáját kelti, akkor kénytelenek vagyunk feladni eszünket, túlmenni ideáink határain és mindezt teljesen alkotónk tetszésének tulajdonítani. Mert ha el kell fogadnunk, hogy a mozgáshoz olyan hatásokat kötött, melyekről sehogy sem tudjuk felfogni, hogy a mozgás azokat létrehozhatja, akkor mi okunk van azt következtetni, hogy ne rendelhette volna el ugyanúgy olyan tárgyban való létrehozásukat is, amelyről nem tudjuk felfogni, hogy képes volna rá, mint olyan tárgyban való létrehozásukat, amelyről nem foghatjuk fel, hogy az anyag mozgása bármi módon is hatást gyakorolhatna reá? Nem azért mondom ezt, mert bármiképpen is csökkenteni akarnám a lélek anyagtalanságába vetett hitet. Nem valószínűségről beszélek itt, hanem tudásról. Nemcsak azt gondolom, hogy a filozófia szerénységéhez illő nem nyilatkozni mester gyanánt ott, ahol a tudás létrehozására képes evidencia hiányzik, hanem azt is, hogy hasznos pontosan tudnunk, meddig ér a tudásunk. Mert jelenvaló állapotunkban, mely nem a látás állapota, sok dologban hittel és valószínűséggel kell megelégednünk. És ebben a kérdésben, a lélek anyagtalanságára vonatkozólag, nem kell különösnek találnunk, ha képességeink nem jutnak el a demonstratív bizonyosságig. Az erkölcs és a vallás összes nagy céljai eléggé biztosítva vannak a lélek anyagtalanságának filozófiai bizonyítékai nélkül is. Mert magától értetődő, hogy aki kezdetben arra alkotott bennünket, érző és értelmes lényeket, hogy itt tartózkodjunk, s évek során át tovább folytatta létünket ebben az állapotban, az tud és akar bennünket újra alkotni hasonló érzékenységű állapotban, egy másik világban, és ott képessé tenni az embernek szánt visszafizetés elfogadására aszerint, hogy ebben az életben mit cselekedtünk. Tehát nem áll fenn oly hatalmas szükségszerűség arra nézve, hogy itt így vagy úgy döntsünk, amint némely túlbuzgók tették, akik a lélek anyagtalanságáról vagy annak az ellenkezőjéről merészkedtek meggyőzni a világot. Némelyek, túlságosan ráhagyatkozva egészen anyagba merült gondolataikra, csak annak ismerik el a létét, ami anyagi. Mások, nem találván a gondolkodást az anyag természetes erői között, az elme legnagyobb feszültségével az anyagot újra meg újra átvizsgálták, s arra a meggyőződésre jutottak, hogy maga a mindenhatóság sem adhat észrevevést és gondolkodást olyan szubsztanciának, amelyben ott van a tömörség járuléka. Aki megfontolja, milyen nehéz gondolatainkban az érzetet a kiterjedt anyaggal vagy a létet olyasmivel összeegyeztetni, amelynek egyáltalán nincs kiterjedése, az elismeri, milyen távol áll attól, hogy bizonyosan tudná, mi az a lélek. Én úgy látom, hogy ez tudásunk határain kívül esik. És aki megengedi magának, hogy ezt szabadon vizsgálja, belenézzen mindegyik hipotézis sötét és bonyolult részébe, az alig találja képesnek eszét arra, hogy határozottan állást foglaljon a lélek anyagtalansága mellett vagy ellene. Mert bármelyik oldalról nézi, akár mint kiterjedés nélküli szubsztanciát, akár mint gondolkodó kiterjedt anyagot, bármelyik megértésének nehézségei mindannyiszor, mikor valamelyikről gondolkodik, át fogják kergetni őt az ellenkező oldalra. Néhányan azzal a nem becsületes eljárással csalják meg magukat, hogy mivel az egyik oldalon valamit felfoghatatlannak találnak, nagy hevesen az ellenkező hipotézisbe csapnak át, bár a pártatlan értelem számára az is éppen olyan érthetetlen. Ez nemcsak arra szolgál, hogy tudásunk gyöngeségét és fogyatékosságát megmutassa, hanem az olyanfajta érveknek jelentéktelen győzelmére is fényt vet, amelyek saját meglátásainkból valók s azt igazolják, hogy a kérdés egyik oldalán nem találtunk bizonyosságot. 130
Azonban egyáltalán nem segítenek bennünket az igazsághoz azzal, hogy hevesen átvetődünk az ellenkező vélekedésbe, amelyről kellő vizsgálat után kiderül, hogy ugyanakkora nehézségekkel van terhelve. Mert miféle biztonság, miféle előny az valakinek, hogy a látszólagos képtelenségek és előtte leküzdhetetleneknek tűnő akadályok elkerülésére, amelyekkel valamely véleményben találkozik, elmeneküljön az ellenkezőbe, amely ugyanolyan magyarázhatatlan valamire épül és ugyanolyan távol van attól, hogy megértse? Vitán felül áll, hogy van bennünk valami, ami gondolkodik. Annak mivoltára vonatkozó kétségeink maguk is megerősítenek bennünket létének biztosságában, bár bele kell nyugodnunk abbeli tudatlanságunkba, hogy az, milyen fajta létező. Hasztalan dolog itt szkeptikussá válni, mint ahogyan ésszerűtlen a legtöbb más esetben határozott állást foglalni valamely dolog léte ellen csak azért, mert nem érthetjük a természetét. Szeretném tudni, miféle szubsztancia létezik, amelyben ne volna valami, ami nyilvánvalóan zavarba hozza értelmünket. Más szellemeknek, akik látják és tudják a dolgok belső alkatát és természetét, vajon mennyire kell túlszárnyalniuk a mi tudásunkat? Tegyük hozzá ehhez azt a tágabb megértést, amely képessé teszi őket arra, hogy egy pillantással áttekintsék nagyon sok ideának kapcsolatát és megegyezését, és amely- készen szolgáltatja a közbeeső bizonyítékokat, amelyeket mi egyenkint, lassú léptekkel és a sötétben soká botorkálva, nagy nehezen találunk ki, és gyakran hajlandók vagyunk elfeledni az egyiket, mielőtt megragadtuk a másikat. Így megsejthetjük bizonyos fokig azoknak a magasabb rendű szellemeknek boldogságát, akiknek gyorsabb és áthatóbb a látása és szélesebb körű a tudása, mint a miénk. De térjünk vissza mostani érvelésünkre. Mondom, hogy tudásunk nemcsak ama birtokunkban levő ideák szegényességére és tökéletlenségére szorítkozik, amelyeket benne felhasználunk, hanem még ezeknél is szűkebb körű. Kutassuk most, hogy milyen messze ér. 7. §. Mennyire terjed tudásunk A birtokunkban levő ideákra vonatkozó állításaink és tagadásaink, mint ezt általánosságban már közöltem, erre a négyféleségre vezethetők vissza: azonosság, együttlétezés, viszony és valóságos létezés. Megvizsgálom, hogy tudásunk mindegyikben mennyire terjed. 8. §. Ideánk azonosságáról és különbözéséről való tudásunk egyterjedelmű ideáinkkal Először: ami az azonosságot és a különbözést illeti, ideáink e tekintetben való megegyezését és meg-nemegyezését illetően, intuitív tudásunk odáig terjed, ameddig ideáink maguk terjednek. Nem lehet oly idea az elmében, amelyről az elme intuitív tudással azonnal észre ne venné, hogy az mi, és hogy bármely mástól különbözik. 9. §. Az ideák együttlétezéséről való tudásunk nagyon csekély területű Másodszor: ami ezt a második fajtát, ideáinknak az együttlétezés tekintetében való megegyezését vagy megnem-egyezését illeti, erről nagyon szűk a tudásunk; bár ebben rejlik a szubsztanciákra vonatkozó tudásunk legnagyobb és legfontosabb része. Mert a szubsztanciák fajairól való ideáink, mint megmutattam, semmi egyebek, mint egy tárgyban egyesített és így együttlétező egyszerű ideáknak bizonyos együttesei; mint pl. a lángról való ideánk egy forró, ragyogó, felfelé mozgó test; az aranyról való egy bizonyos nehézségű, sárga, nyújtható és olvasztható test. Ezeket vagy ilyen összetett ideákat képvisel az emberek elméjében ennek a két különböző szubsztanciának a neve: láng és arany. Ha ezekről vagy másnemű szubsztanciákról valami bővebbet szeretnénk tudni, mi egyebet kutatunk, mint azt, hogy miféle más tulajdonságai vagy erői vannak vagy nincsenek ezeknek a szubsztanciáknak? Ez pedig nem egyéb, mint megtudni, hogy miféle más egyszerű ideák léteznek együtt, vagy nem léteznek együtt azokkal, amelyek ezt az összetett ideát alkotják. 10. §. Mert a legtöbb egyszerű ideának a szubsztanciákban fennálló kapcsolata legnagyobbrészt ismeretlen Bármilyen súlyos és fontos része is ez egyébként az emberi tudásnak, mégiscsak nagyon szűkös, és alig valami. Ennek az az oka, hogy azok az egyszerű ideáink, amelyekből összetett szubsztancia-ideáink alakultak, legnagyobbrészt olyanok, hogy saját természetükben nem hordoznak magukkal sem látható szükségszerű kapcsolatot, sem összeférhetetlenséget más egyszerű ideákkal, amelyeknek velük való együttlétezéséről tájékozódni szeretnénk. 11. §. Különösen a testek másodlagos tulajdonságainak kapcsolatai Azok az ideák, amelyekből összetett szubsztancia-ideáink alakulnak, és amelyeket a szubsztanciákra vonatkozó tudásunk legtöbbször használ, a szubsztanciák másodlagos minőségeinek ideái. Ezek, amint kimutattuk, a szubsztanciák parányi és észrevehetetlen részecskéinek elsődleges tulajdonságaiból, vagy ha nem ezekből, akkor felfogásunktól még távolabb eső valamiből folynak, tehát lehetetlen megtudnunk, melyeknek van egymással szükségszerű egyesültsége vagy összeférhetetlensége. Nem ismerjük ugyanis a gyökeret, amelyből fakadnak; nem ismerjük, hogy a részek milyen nagysága, alakja, alkata az, amitől függenek, vagy amiből erednek azok a tulajdonságok, amelyek az aranyról való összetett ideánkat alkotják; lehetetlen tehát megtudnunk, milyen más tulajdonságok erednek az arany észrevehetetlen részecskéinek ugyanebből az alkatából, vagy melyek összeférhetetlenek vele; s ennélfogva vagy mindig együtt kell járniuk a róla való összetett ideánkkal, vagy nem egyeztethetők össze vele. 12. §. Mert számunkra a másodlagos és elsődleges tulajdonságok között fennálló minden szükségszerű kapcsolat felfedezhetetlen 131
A testek észrevehetetlen részecskéinek amaz elsődleges tulajdonságaira vonatkozó tudatlanságunkon kívül amelyektől azoknak minden másodlagos minősége függ - van tudatlanságunknak még egy és még gyógyíthatatlanabb része, amely még távolabb vet bennünket az ugyanabban a tárgyban meglevő különböző ideáknak együttlétezésére vagy - ha mondhatom így - együtt-nem-létezésére vonatkozó tudástól. Ez pedig az, hogy nincsen felfedezhető kapcsolat bármely másodlagos tulajdonság és amaz elsődleges tulajdonságok között, amelyektől függ. 13. §. Elsődleges tulajdonságaikról nincs tökéletes tudásunk Fogalmainkat nem haladja meg az, hogy valamely test nagysága, alakja és mozgása változást okozhasson egy másik test nagyságában, alakjában és mozgásában; sem az, hogy egy test részei széjjelválnak egy másik test behatolása folytán; sem az, hogy a nyugalomból mozgás lesz a lökés hatása alatt. Ezek és a hasonlók előttünk egymással némileg kapcsolatosaknak mutatkoznak. És ha a testeknek ezeket az elsődleges tulajdonságait ismernénk, okkal remélhetnénk, hogy majd még jóval többet tudhatunk meg ezeknek egymásra gyakorolt hatásaira vonatkozólag. Azonban, minthogy elménk sohasem képes a testek ez elsődleges tulajdonságai, és a bennünk általuk keltett érzetek között kapcsolatot felfedezni, sohasem lehetünk képesek bizonyos és kétségbevonhatatlan szabályokat megállapítani semmiféle másodlagos tulajdonságok bekövetkezésére vagy együttlétezésére vonatkozólag, még ha fel is fedezhetnénk az azokat közvetlenül létrehozó láthatatlan részek nagyságát, alakját és mozgását. Annyira távol vagyunk annak tudásától, hogy a részeknek miféle alakja, nagysága vagy mozgása hozza létre a sárga szint, az édes ízt vagy egy magas hangot, hogy még azt sem foghatjuk fel, miképpen okozhat bennünk a részecskék bárminemű nagysága, alakja vagy mozgása bármilyen színt, ízt vagy hangot. Nincs felfogható kapcsolat az egyik és a másik között. 14. §. A szubsztanciák észre nem vett tulajdonságaira vonatkozólag hiába keresünk biztos és egyetemes tudást Hasztalan próbálkozunk tehát ideáinkkal (a biztos és egyetemes tudás egyetlen igaz eszközeivel) felfedezni azt, hogy bármelyik összetett szubsztancia-ideánkkal milyen más ideákat találunk állandó kapcsolatban. Mert sem azoknak a parányi részeknek valóságos alkatát nem ismerjük, amelyektől tulajdonságaik függenek, sem pedig, még ha ezt ismernénk is, közötte és bármely másodlagos tulajdonságok között semmiféle szükségszerű kapcsolatot nem tudnánk felfedezni. Pedig ezt kellene tennünk, mielőtt biztos tudásunk lehetne e tulajdonságok szükségszerű együttlétezéséről, Így tehát, bármi legyen is bármely szubsztanciafajról alkotott összetett ideánk, az abban talált egyszerű ideákból alig tudjuk biztossággal meghatározni bármely más tulajdonsággal való szükségszerű együttlétezését. Tudásunk mindezekben a kutatásokban alig ér messzebb, mint a tapasztalásunk. Igaz, hogy az elsődleges tulajdonságok között van egy-kettő, amelyeknek szükségszerű függésük és látható kapcsolatuk van egymással; mint pl. az alak szükségszerűen feltételezi a kiterjedést, a mozgás átvétele és lökés által való közlése feltételezi a tömörséget. És bár ezeknek és talán egynémely más ideánknak van egymással látható kapcsolata, de ez oly kis számú, hogy intuitíve vagy demonstratíve a szubsztanciákban egyesített minőségek közül csak nagyon kevésnek együttlétét fedezhetjük fel, és így csak érzékeinkre kell hagyatkoznunk, hogy megtudjuk, milyen tulajdonságokat tartalmaznak. Mert mindazokról a tulajdonságokról, amelyek valamely tárgyban ideáiknak egymástól való függése és nyilvánvaló kapcsolata nélkül vannak együtt, sohasem tudhatjuk bizonyosan azon a határon túl, ameddig a tapasztalat érzékeink révén tájékoztat bennünket; hogy bármelyik kettő együtt létezik. így, bár látjuk a sárga színt, és kipróbálással megtudjuk, hogy a súly, a nyújthatóság, olvaszthatóság és tűzállóság egyesítve van vele egy aranydarabban, de mert ezek közül az ideák közül egyik sincs nyilvánvaló függésben vagy szükségszerű kapcsolatban valamelyik másikkal, nem tudhatjuk bizonyosan, vajon ahol ezek közül bármelyik négy jelen van, ott lesz-e az ötödik is, akármilyen valószínű, hogy így lesz. Mert a legnagyobb valószínűség sem ér fel a bizonyossággal, e nélkül pedig nincsen igazi tudás. Tehát ez az együttlétezés csak annyiban ismeretes, amennyiben észrevesszük, és nem vehetjük észre másképp mint vagy egyedi tárgyakban érzékeink észrevevő képességével, vagy általában maguknak az ideáknak szükségszerű kapcsolatából. 15. §. Az együttlétezés összeférhetetlenségére vonatkozó tudásunk szélesebb körű Ami az együttlétezés összeférhetetlen vagy ellentmondó voltát illeti, tudhatjuk, hogy az elsődleges tulajdonságok mindegyik fajtájából mindegyik tárgynak egyszerre csak egy egyedi tulajdonsága lehet, ti. minden egyedi kiterjedés, alak, a részek száma, a mozgás, kizár minden egyebet a maga neméből. Ugyanez bizonyos mindegyik érzék saját érzéki ideáiról. Mert bármelyik van jelen valamely tárgyban akármelyik fajtából, kizár onnan minden más ehhez a fajtához tartozót. Egyetlen tárgynak sem lehet két szaga vagy két színe egyszerre. Erre talán azt mondják, nincsen-e az opálnak vagy a lignum nephriticum forrázatának egyidejűleg két színe? Erre azt felelem, hogy e testeknek a különbözőképpen elhelyezett szem számára egyidejűleg kétféle színe lehet. De legyen szabad hozzátennem azt is, hogy a különbözőképpen beállított szemekbe a tárgy különböző részei verik vissza a fénytestecskéket. Tehát nem a tárgynak ugyanaz a része, és így nem ugyanaz az alany az, amely ugyanabban az időben látszik sárgának és azúrnak. Mert az, hogy valamely testnek ugyanazok a testecskéi ugyanakkor különbözőképpen módosítsák vagy verjék vissza a fénysugarakat, éppen olyan lehetetlen, mint az, hogy a tárgynak ugyanakkor két különböző alakja és két különböző alkata legyen. 16. §. A testek erőinek együttlétezésére vonatkozó tudásunk nagyon szűk körű De ami a szubsztanciák más testek érzékelhető tulajdonságainak megváltoztatására irányuló erőit illeti, 132
amelyekkel kutatásaink nagy része foglalkozik - és tudásunknak ez nem jelentéktelen ágazata -, ezeket illetőleg kétségesnek tartom, hogy tudásunk sokkal messzebb nyúlna, mint tapasztalásunk, vagy hogy eljuthatnánk ez erők legtöbbjének felfedezéséig, és bizonyosak lehetnénk arról, hogy a tárgyakban a számunkra azok lényegét alkotó ideák bármelyikéhez való kapcsolódásuk révén vannak-e jelen? Mert a testek aktív és passzív erői és ez erők működésének módjai a részek bizonyos elrendeződésében és mozgásában állnak, amelyet semmiféle eszközzel sem tudunk felfedezni. Ennél fogva csak nagyon kevés esetben vehetjük észre vagy függésüket, vagy összeférhetetlenségüket az illető dolog neméről való összetett ideánk valamely részlet-ideájával. Itt a testecskék hipotézisét hoztam például, amelyet a testek minőségeinek legértelmesebb magyarázatául fogadnak el. És félek, hogy az emberi értelem gyengesége alig lesz képes másikat tenni helyébe, amely e különböző szubsztanciákban talált erők szükségszerű kapcsolatainak és együttlétezésének teljesebb és világosabb feltárásához juttatna bennünket. Legalább annyi bizonyos, hogy bármelyik hipotézis legyen is a legvilágosabb és a legigazibb (mert ezt nem az én dolgom megállapítani)„ a testi szubsztanciákra vonatkozó tudásunkat nagyon kevéssé visszük előre addig, amíg át nem látjuk, vajon a testek mely tulajdonságai és erői vannak egymással szükségszerű kapcsolatban vagy ellenkezésben . ezt pedig, gondolom, a filozófia mai állapotában nagyon kevéssé tudjuk. És kételkedem, hogy meglevő képességeinkkel általános tudásunkat e részben (nem beszélek az egyes tapasztalásról) valaha is sokkal tágabb körűvé tehetjük. E tekintetben a tapasztalásnál kell maradnunk. És az volna a kívánatos, hogy ez a tapasztalás jobban tökéletesedjék. Szerencsére elmondhatjuk, hogy vannak emberek, akiknek nagylelkű fáradozásai ebben a tekintetben sokkal járultak hozzá a természetről szóló tudásunk anyagához. És ha mások, különösen a pusztán szenvedélyből filozofálók, megfigyeléseikben olyan óvatosak és beszámolásaikban olyan őszinték lettek volna, mint kellene azoknak, akik filozófusoknak nevezik magukat, még mélyebbek volnának a körülöttünk levő testekre vonatkozó ismereteink és erőikbe, működéseikbe való bepillantásaink. 17. §. A szellemekben együttlétező erőkre vonatkozó tudásunk még szűkebb körű Ha már tanácstalanok vagyunk a testek erőire és műveleteire vonatkozólag is, azt hiszem, könnyű lesz belátni, hogy még inkább homályban vagyunk a szellemekre vonatkozólag. Nem lehetnek róluk ideáink másképpen, mint abból, amit saját szellemünkből vonunk le úgy, hogy gondolkodunk saját lelkünknek bennünk végbemenő műveletein, amennyiben azok megfigyelésünk körébe esnek. De milyen jelentéktelen rangja van a testeinkben lakó szellemeknek ama sokféle és talán megszámlálhatatlan fajtájú nálunknál nemesebb lények között. És hogy mennyivel szűkebben vagyunk ellátva a kerubok és szeráfok, s a felettünk álló szellemek feltehetően végtelen sokféleségének adományaihoz és tökéletességeihez képest, arról más helyen bizonyos futólagos utalással adtam olvasóimnak gondolkoznivalót. 18. §. Az elvont ideák között fennálló viszonyok ismeretéről nem könnyű megmondani, milyen terjedelmű Harmadszor: ami tudásunk harmadik fajtáját, azaz ideáinknak bármely más viszonyban való megegyezését vagy meg-nem-egyezését illeti, ez tudásunk legtágabb területe, ezért nehéz meghatározni, meddig terjed. Tudásunk e részében való előmenetelünk ugyanis attól függ, milyen ügyesek vagyunk oly közvetítő ideák felfedezésében, amelyek megmutatnák az ideák viszonyait és sajátságait, figyelmen kívül hagyva az ideák együttlétezésének kérdését, s így nehéz dolog megmondani, mikor vagyunk az ilyen fölfedezések végpontján; és mikor áll az észnek rendelkezésére minden segítség, hogy bizonyítékokat találjon, vagy egymástól távol fekvő ideák megegyezését illetve meg-nem-egyezését vizsgálhassa. Aki nem tudja az algebrát, nem képzelheti el az ebben megvalósítható csodákat. És nem könnyű meghatározni, hogy az ember találékony elméje még miféle tökéletesítéseket és segítő eszközöket talál ki a tudás egyéb területeinek javára. Legalábbis azt hiszem, hogy nem a mennyiség-ideák az egyedüliek, amelyek bizonyíthatók és amelyekről tudás lehetséges. És a szemlélődésnek azok az egyéb s talán hasznosabb részei is szolgáltatnának nekünk bizonyosságot, ha a bűnök, a szenvedélyek, az uralkodó érdekek nem állanának ellen, vagy nem fenyegetnék az ilyen vállalkozásokat. Egy végtelen hatalmú, jóságú és bölcsességű legfelsőbb lény ideája - akinek művei vagyunk s akitől függünk és a saját magunkról mint értelmes eszes lényekről való ideánk, világosak lévén bennünk, ha helyesen meggondoljuk és követjük őket, úgy vélem, kötelességeinknek és cselekvésszabályainknak olyan alapokat szolgáltatnak, amelyek az erkölcstant a bizonyítható tudományok közé helyezik. Nem vonom kétségbe, hogy önmagukban evidens tételekből kiindulva, olyan elvitázhatatlanul szükségszerű következtetésekkel lehet kidolgozni a jónak és a rossznak mértékeit, mint a matematikában, ha valaki ugyanazzal a pártatlansággal és figyelemmel fordul feléje mind az egyik mind a másik tudományban. A többi módozatok viszonyai bizonyára ugyanolyan jól észrevehetők, mint a szám és a kiterjedés viszonyai. És nem látom, miért ne volnának bizonyításra használhatók, ha megegyezésük vagy meg-nem-egyezésük vizsgálatára, illetve felkutatására kellő módszereket gondolnánk el. „Ahol nincsen tulajdon, nincsen igazságtalanság", ez olyan biztos tétel, mint Euklidés bármelyik bizonyítása, mert a tulajdon ideája a valamihez való jogot jelenti, és az az idea, amelynek az igazságtalanság nevet adjuk, az ennek a jognak megtörése vagy sérelme. Világos tehát, hogy mihelyt egyszer ezeket az ideákat így megállapítottuk, és e neveket hozzájuk kapcsoltuk, ugyanolyan biztos lehetek ennek a tételnek igazságában, mint abban, hogy a háromszög szögeinek összege annyi, mint két derékszög. Vagy még: „Egyetlen kormány sem enged meg feltétlen szabadságot." Minthogy a kormány ideája a társadalomnak bizonyos szabályok vagy törvények alapján való berendezése, amely ezekhez való alkalmazkodást kíván, a feltétlen szabadság ideája pedig valakire 133
nézve az, hogy azt tehesse, amit akar, ennek a tételnek igazságáról ugyanolyan bizonyos lehetek, mint bármely tételről a matematikában. 19. §. Két dolog keltette azt a gondolatot, hogy az erkölcsi ideák bebizonyíthatatlanok: összetettségük és érzékelhető ábrázolásra való alkalmatlanságuk Ebben a tekintetben a mennyiség ideáinak a következők adták az elsőbbséget és keltették a gondolatot, hogy alkalmasabbak a bizonyosságra és a bizonyításra: 1. Rögzíteni és ábrázolni lehet őket érzékelhető jegyekkel, amelyek közelebbi és nagyobb mérvű megfelelésben vannak velük, mint bármely szó vagy hang. A papírra rajzolt ábrák az elmében levő ideák másolatai, és nincsenek kitéve annak a bizonytalanságnak, amelyet jelentésükben a szavak hordoznak. A vonallal megrajzolt szög, kör vagy négyzet világosan a szem előtt áll és nem lehet félreismerni. Változatlan marad, kedvünk szerint nézhetjük, vizsgálhatjuk, a bizonyítást újra áttekinthetjük, egynél többször átmehetünk minden részén az ideák legkisebb megváltozásának veszélye nélkül. Az erkölcsi ideákkal ezt nem tehetjük, nincsenek hozzájuk hasonlító érzékelhető jegyeink, amelyekkel rögzíthetnénk őket. Csak szavakkal fejezhetjük ki, amelyek, bár leírva ugyanazok maradnak, de az ideák, amelyeket jelentenek, változhatnak ugyanabban az emberben, és nagy ritkaság, hogy különböző egyénekben ne legyenek különbözők. 2. A másik még nagyobb nehézség az etikában az, hogy az erkölcsi ideák rendesen összetettebbek, mint a matematikában rendszerint vizsgált idomok ideái. Ebből két kényelmetlenség következik. a.) Neveiknek bizonytalanabb a jelentése; az egyszerű ideáknak arra a pontos együttesére nézve, amelyet a szavak fednek, nem olyan könnyű egyetérteni, és így a jel, amelyet hozzá kapcsolunk, a gondolkodásban gyakran nem, a társalgásban pedig sohasem hozza magával ugyanazt az ideát. Ebből pedig ugyanaz a rendetlenség, zavar és tévedés következik, mint amelybe az olyan ember esnék, aki a hétszögről akarna valamit bizonyítani, de az erre a célra készített ábrából kihagyna egy szöget, vagy vigyázatlanságból az ábrába egy szöggel többet rajzolna, mint amennyit a név kíván, vagy a saját maga szándéka kívánt, mikor először gondolt erre a bizonyításra. Ez gyakran megtörténik és alig kerülhető el a nagyon összetett erkölcsi ideák esetében, ahol ugyanannak a névnek megtartása mellett egy szög, vagyis egy egyszerű idea, nem egyszer kimarad, vagy bekerül abba az összetett ideába, amelyet még mindig ugyanazon a néven neveznek. b.) Ezeknek az erkölcsi ideáknak összetett voltából más kényelmetlenség is fakad, ti. az, hogy az elme nem egykönnyen tartja meg azokat a pontos kombinációkat olyan szabatos és tökéletes állapotban, mint amilyenre az ideák alkatának és megfeleléseinek, megegyezéseinek vagy meg-nem-egyezéseinek vizsgálatában szükségünk van. Különösen ott, ahol hosszú levezetések és más összetett ideák közbelépésének alapján kell ítéletet alkotni és megmutatni két távol eső idea megegyezését vagy meg-nem-egyezését. A matematikusoknak e kényelmetlenség elkerülésére szolgáló változatlan diagramjai és ábrái hathatós segítségükre vannak; az emlékezet másképpen nagy nehézségekkel küzdene azoknak pontos megőrzésében, mialatt az elme részeiken át lépésről, lépésre halad, hogy különböző megfeleléseiket vizsgálja. És bár amikor egymásra halmozzuk összeadások, szorzások vagy osztások hosszú sorát, mindegyik lépés egy-egy előrehaladása az elmének, amely saját ideáit nézi, megegyezésüket vagy meg-nem-egyezésüket vizsgálj a, és a kérdés megoldása nem lehet más, mint annak az egésznek az eredménye, amely olyan egyes lépésekből tevődött össze, amelyeket az elme világosan észrevett. Anélkül azonban, hogy az egyes részeket ne rögzítenénk pontos jelentésű tartós jegyekkel, amelyek akkor is szem előtt maradnak, amikor az emlékezet már elbocsátotta őket, szinte lehetetlen volna az elmében annyi különböző ideát hordozni úgy, hogy össze ne zavarnánk őket, vagy a számadásból valamit kicsúszni ne engednénk s ezzel az egész róluk szóló okoskodást haszna vehetetlenné, ne tennénk. Ilyen esetben a számjegyek vagy a jelek egyáltalán nem segítik az elmét két vagy több szám megegyezésének, egyenlőségének vagy arányainak felismerésében; az elmének ez csak magukról a számokról való ideájának intuíciója révén kerül birtokába. De a jegyek vagy jelek segítik az emlékezetet ama különböző ideák rögzítésében és megtartásában, amelyekről a bizonyítás szól, és ennek révén az ember megtudhatja, mennyire haladt intuitív tudása a különböző részletek áttekintésében. Így zavartalanul mehet tovább arra, ami még ismeretlen; és végül egyetlen szemléletben áll előtte összes észrevevéseinek és okoskodásainak eredménye. 20. §. Az erkölcsi ideák demonstratív kezelésében felmerülő nehézségek orvoslása Az erkölcsi ideákban mutatkozó e hátrányoknak egy része, amelyek miatt nem gondolták őket bizonyításra alkalmasoknak, jórészt orvosolható úgy, hogy meghatározásokkal rögzítjük az egyszerű ideák együtteseit, amelyeket az egyes kifejezések képviselnek, és ezeket állandóan és rendületlenül csakis erre a meghatározott egészre alkalmazzuk. Hogy későbben az algebra vagy valami ehhez hasonló mily módszereket ajánlhat még más nehézségek elhárítására, azt nem könnyű megjövendölni. Meg vagyok győződve arról, hogy ha az emberek ugyanazzal a módszerrel és ugyanazzal a pártatlansággal kutatnák a morális, mint a matematikai igazságokat, azt találnák, hogy azok sokkal szorosabb kapcsolatban vannak egymással, szükségszerűbb következményei világos és határozott ideáinknak, és így közelebb állanak a tökéletes bizonyításokhoz, mint ezt közönségesen képzelik. Sokat azonban ettől nem lehet várni, mert a megbecsültetés, a vagyon, a hatalomvágy elfogadtatja az emberekkel a divatban levő jó hírű véleményeket, s aztán érveket keresnek hozzá vagy azért, hogy azok szépségét érvényesítsék, vagy azért, hogy alaptalanságukat álcázzák és takargassák. Semmi sem olyan szép a szemnek, mint az igazság az elmének; semmi sem oly idomtalan és elviselhetetlen az értelemnek, mint a hazugság. Mert akárhány ember képes 134
keblére ölelni egy nem nagyon szép asszonyt, de ki olyan bátor nyíltan bevallani, hogy magáévá tett egy hamisságot és olyan ocsmány dolgot ölelt szívére, mint a hazugság? Mikor az emberi pártok mindenkinek, akit csak hatalmukba keríthetnek, fejébe verik dogmáikat, nem engedik vizsgálni azoknak igazságát vagy hamisságát, s nem akarják, hogy az igazságnak tisztességes játszmája legyen a világon, sem az embereknek szabadsága arra, hogy azt kutassa, akkor itt miféle tökéletesedést várhatunk? Miféle nagyobb világosságot remélhetünk a morális tudományokban? Ehelyett az emberiség alárendelt része a legtöbb helyen az egyiptomi rabszolgasággal együtt csak egyiptomi sötétséget várhatna, ha az emberek elméjében nem fénylene fel magától az Úr világossága, amelyet sem emberi lehelet, sem emberi erő teljesen nem olthat ki sohasem. 21. §. A három valóságos létezőről, amelyekről biztos tudásunk van Negyedszer: ami tudásunknak a dolgok valóságos tényleges létére vonatkozó fajtáját illeti, intuitív tudásunk van saját létünket és demonstratív tudásunk Isten létét illetőleg; minden más dolog létezéséről csupán szenzitív tudásunk van, amely nem terjed túl az érzékeink számára megjelenő tárgyakon. 23. §. Nagy a tudatlanságunk Minthogy tudásunk, amint kimutattam, oly szűk, talán némi világosságot fog vetni elménk jelen állapotára, ha kissé a sötét oldalra nézünk és szemünk elé állítjuk tudatlanságunkat. Ez végtelen sokkal tágasabb, mint a tudásunk, s így jó szolgálatot tehet viták elcsendesítésére és a hasznos tudás tökéletesítésére. Ha egyszer láttuk, milyen határok között lehetnek ideáink tiszták és világosak, gondolatainkat azoknak a dolgoknak szemléletére korlátozzuk, amelyek értelmünk hatósugarán belül esnek, és nem ereszkedünk neki a sötétség amaz örvényének (ahol nincsen sem szeműnk a látásra, sem képességünk az észrevevésre) csupán abból az elbizakodottságból fakadóan, hogy megértésünkön túl semmi sincs. De hogy meggyőződjünk az ilyen kérkedés esztelenségéről, nem kell messzire mennünk. Aki bármit is tud, legelőször is azt tudja, hogy nem kell sokáig keresgélnie, amíg tudatlanságának példáira nem akad. Még az utunkba kerülő legközönségesebb és legnyilvánvalóbb dolgoknak is vannak sötét oldalai, amelyekbe nem hatol be a legélesebb pillantás sem. A gondolkodó ember legvilágosabb és legtágabb látókörű értelme is zavarban van és tanácstalanul áll minden anyagrészecske előtt. Kevésbé fogunk csodálkozni ezen, ha meggondoljuk tudatlanságunk okait, amelyek a mondottaknál fogva, feltevésem szerint, főleg három csoportba sorolhatók: I. ideák hiánya; II. a birtokunkban levő ideák felfedezhető kapcsolatainak hiánya; III. ideáink nyomon követésének és megvizsgálásának hiánya. 23. §. I. Tudatlanságunk egyik oka az ideák hiánya. - Olyan egyszerű ideák hiánya, amelyek meglehetnek más teremtményeknél a mindenség más részeiben Vannak dolgok, és nem is kevés, amelyeket azért nem ismerünk, mert nincsenek róluk ideáink. 1. A birtokunkban levő összes egyszerű ideák, mint kimutattuk, a testi tárgyaktól érzékeléssel és saját elménk műveleteiből eszmélődéssel (reflexion) vett ideákra vannak korlátozva. De arról, hogy ezek a kicsi és szűk kapuk mennyire aránytalanok az összes dolgok óriási egészének méreteihez képest, nem lesz nehéz meggyőzni azokat, akik nem oly esztelenek, hogy a saját araszukat tekintsék minden dolog mértékének. Hogy a világegyetem más részeiben élő és több vagy tökéletesebb, vagy a mieinktől eltérő érzékekkel és képességekkel bíró teremtményeknek milyen másféle egyszerű ideáik lehetnek, mint nekünk vannak, ennek meghatározása nem ránk tartozik. De azt mondani vagy gondolni, hogy ilyenek nincsenek, mert semmit sem fogunk fel belőlük, ez nem jobb érvelés, mint amilyen az volna, ha egy vak ember biztos lenne abban, hogy nincsen olyasmi, mint a látás és a színek, mert neki ilyesmiről semmiféle ideája nincs, s nem is tud magának a látásról semmiképpen eszmét alkotni. A bennünk levő sötétség és tudatlanság éppúgy nem akadályozza, és nem korlátozza a másokban levő tudást, mint ahogyan egy vakondok vaksága nem érv a sas éleslátása ellen. Aki megfontolja a minden dolgok teremtőjének végtelen hatalmát, bölcsességét és jóságát, az majd talál okot annak elgondolására, hogy nem ilyen jelentéktelen, közönséges és tehetetlen lény számára rendeződött el minden, amilyennek az embert találja, aki minden valószínűség szerint a legalsóbb rendűek egyike az értelmes lények között. Azt, hogy más teremtményfajoknak miféle képességei vannak a dolgok természetébe és legbelső alkatába való behatolásra, és hogy ezekből miféle a miéinktől nagyon különböző ideákat kaphatnak, nem tudjuk. Annyit tudunk, és bizonyosan tapasztaljuk is, hogy a birtokunkban levő ideákon kívül még sok más meglátásra is volna szükségünk ahhoz, hogy a dolgokról tökéletesebb felfedezéseket tehessünk. És meg lehetünk győződve arról, hogy a képességeinkkel elérhető ideák nagyon aránytalanok magukhoz a dolgokhoz képest, amikor még a szubsztancia pozitív, világos, határozott ideája, az összes többinek megalapozása maga is rejtve van előttünk. De az ideák ilynemű hiánya, amely része is, oka is tudatlanságunknak, nem írható le. Csak azt az egyet mondhatom határozottan róla, hogy ebben a tekintetben az értelmi és az érzékelt világ tökéletesen hasonlít. A látható rész mindegyikben aránytalan ahhoz képest, amit belőle nem látunk. Amit szemünkkel vagy gondolatainkkal bármelyikből elérhetünk, alig egy pont, majdnem semmi a többihez képest. 24. §. Olyan egyszerű ideák hiánya, amelyek meglehetnének bennünk, de nincsenek meg, a) mert távoliak 2. Tudatlanságunk másik nagy oka az olyan ideák hiánya, aminőkre képesek vagyunk. Amint azoknak az 135
ideáknak hiánya, amelyeket képességeink nem adhatnak meg, olyan dolgok meglátásától zár el bennünket, amelyekről ésszerű elgondolni, hogy más, nálunknál tökéletesebb lények - akikről mi nem tudunk semmit, ismerik őket, ugyanúgy azoknak az ideáknak hiánya, amelyekről most beszélek, tudatlanságban tart bennünket olyan dolgokra nézve, amelyeket a magunk számára megismerhetőknek gondolunk. Térfogatról, alakról és mozgásról vannak ideáink. Bár általában nem nélkülözzük a testek ez elsődleges tulajdonságainak ideáit, mégis, minthogy nem ismerjük a világegyetem legtöbb testének térfogatát, alakját és mozgását, tudatlanok vagyunk azokat a különböző erőket, hatékonyságokat, működésformákat illetőleg, amelyek a napról napra látott hatásokat okozzák.
136
Némely dologban azért vannak rejtve előttünk, mert túlságosan távoliak. Ha meggondoljuk, milyen óriási távolságokban vannak a világ ismert és látható részei, és hogy mennyi okunk van azt gondolni, hogy ami a látóhatárunkon belül fekszik, az csak egy kis része a mindenségnek, akkor megpillantjuk tudatlanságunk mérhetetlen örvényét. Miféle sajátos alkata van azoknak az óriási anyagtömegeknek, amelyekből a testi lények roppant épülete áll; meddig terjeszkednek, milyen a mozgásuk, miképpen folytatódnak, miképpen közvetítődnek, milyen befolyással vannak egymásra; mindezek olyan meggondolások, amelyekben első tekintetre eltévednek gondolataink. Ha leszűkítjük szemlélődésünket és csak erre a kis tartományra szorítkozunk - naprendszerünket értem -, s azokat a hatalmas anyagtömegeket nézem, amelyek láthatólag a nap körül mozognak, hányféle különböző növény, állat, értelmes testi lény - mind különbözők azoktól, amelyek a mi kis földünkön találhatók élhet a többi bolygókon, amelyeknek még külső alakját, részeit sem ismerhetjük meg addig, amíg erre a földre vagyunk szorítva, mert sem az érzékelésből, sem az eszmélődésből (reflexion) nincsenek természetes eszközeink, amelyek róluk biztos ideákkal láthatnák el elménket. Kívül állanak minden tudásunk e két kapuján. Még csak nem is sejthetjük, miféle berendezése és lakossága lehet azoknak a hajlékoknak, még kevésbé lehetnek róluk világos és határozott ideáink. 25. §. b) Mert parányiak Ha egyfelől a világegyetem különböző rangú testeinek nagy része, sőt a legnagyobb része, távolsága miatt esik kívül figyelmünk határain, vannak mások, amelyeket nem kevésbé rejt el tőlünk parányiságuk. Azokról az észrevehetetlenül kicsiny testecskékről beszélek, amelyek az anyag tevékeny részei és a természet eszközei, s amelyektől függenek nemcsak a testek összes másodlagos tulajdonságai, hanem természetes működéseiknek legnagyobb része is, mert elsődleges tulajdonságaikról nincsenek pontos, világos ideáink; mindez gyógyíthatatlan tudatlanságban tart bennünket arra nézve, amit róluk tudni szeretnénk. Nem kételkedem abban, hogy mihelyt felfedeznénk bármely két test parányi alkotórészeinek alakját, nagyságát és elrendezését, minden kipróbálás nélkül ismernénk egymásra gyakorolt hatásaikat ugyanúgy, mint ahogy most ismerjük egy négyszög vagy egy háromszög tulajdonságait. Ha olyan jól ismernénk a rebarbara, a bürök, az ópium és az ember részecskéinek mechanikai hatékonyságát, mint az órás ismeri ezt az óra részeire nézve, amelynek következtében az működik, vagy egy ráspoly hatását, amely rádörzsöléssel módosítja bármelyik kerekét, akkor előre meg tudnánk mondani, hogy a rebarbara purgál, a bürök megöl és az ópium elaltat, s ezt ugyanolyan bizonyossággal, mint ahogyan az órás megmondhatja, hogy az ingára tett kis papírszelet addig nem hagyja járni az órát, amíg el nem távolítják, vagy ha valamely kis részét ráspollyal megdörzsöljük, a gépezet teljesen felhagy a mozgással, az óra megáll. Az, hogy az ezüst miért oldódik fel aqua fortisban s az arany pedig aqua regfa-bah és nem vice versa, talán nem volna nehezebben felismerhető, mint a lakatosnak az, hogy az egyik kulcs megfordítása miért nyitja a zárat, a másiké miért nem. De amíg nincsenek olyan éles érzékeink a testek parányi részeinek felismerésére és arra, hogy ideáink legyenek mechanikai hatékonyságukról, be kell érnünk tulajdonságaikra és működésük módjára vonatkozó tudatlanságunkkal; nem is lehetünk bennük bizonyosabbak, mint amennyire egy-két kísérletünk révén juthatunk. De hogy ez máskor is ugyanígy fog végbemenni, abban már nem lehetünk bizonyosak. Ez akadályoz a természeti testekre vonatkozó általános igazságok biztos felismerésében; és eszünk ezen a téren nagyon kevéssé emel bennünket az egyedi tények fölé. 26. §. Ennél fogva nincs számunkra a testekre vonatkozó tudomány Hajlandó vagyok tehát arra a sejtelemre, hogy bármennyire kiterjeszti is az emberi szorgalom a fizikai dolgokban a hasznos és kísérleti filozófiát, a tudományos filozófia elérhetetlen marad számunkra. Mert nincsenek tökéletes és pontos ideáink még azokról a testekről sem, amelyek a legközelebb vannak hozzánk és a leginkább, rendelkezéseinktől függnek. Még amelyeket nevek alatt osztályoztunk, és amelyekről azt hisszük, hogy a legjobban ismerjük őket, azokról is csak nagyon tökéletlenek és hiányosak az ideáink. Talán a különböző testfajokról, amelyeket érzékeinkkel vizsgálhatunk, lehetnek világos ideáink, de adekvát ideánk, - gyanítom - nincsen közülük egyről sem. És bár ezek közül az előbbi szolgálhat mindennapi használatra és társalgás céljaira, azonban mindaddig, amíg az utóbbinak híján vagyunk, tudományos ismeretre képtelenek maradunk; arra sem leszünk képesek soha, hogy rájuk vonatkozólag általános, tanulságos, kétségbevonhatatlan igazságokhoz jussunk. ezekben a dolgokban nem szabad bizonyosságot és bizonyítást igényelnünk. A szín, alak, íz, szag és egyéb érzékelhető tulajdonságok révén olyan tiszta és világos ideáink vannak a zsályáról, a bürökről, akár egy körről vagy egy háromszögről. De minthogy sem ezeknek a növényeknek, sem a velük kapcsolatba hozandó más testeknek legkisebb részein mutatkozó sajátos elsődleges minőségekről nincsenek ideáink, nem tudjuk megmondani, milyen hatást gyakorolnak majd egymásra, sem pedig e hatások láttára még csak nem is sejtjük, nemhogy tudnánk, milyen módon keletkeznek. Így tehát, mert nincsenek ideáink a szemünk és kezünk ügyébe eső testek parányi részei által gyakorolt mechanikai érintésekről, nem ismerjük alkatukat, erőiket és műveleteiket. A távolabb eső testeket illetőleg még tudatlanabbak vagyunk, mert nem ismerjük még külső alakjukat vagy szerkezetük érzékelhető és durvább részeit sem. 27. §. Még kevésbé van testetlen szellemekre vonatkozó tudományunk Ez már első tekintetre elárulja, milyen aránytalan a tudásunk még az anyagi világ terjedelméhez képest is. Ha ezekhez hozzáadjuk azoknak a lehetséges és valószínűleg meglevő, számunkra ismeretlen szellemek végtelen
sokaságának meggondolását, és azt, hogy ezek tudásunktól még távolabb állanak, s nem alkothatunk magunknak különböző rangsoraikról és nemeikről semmiféle határozott ideát, azt fogjuk találni, hogy tudatlanságunknak ez az oka áthatolhatatlan homályba rejti előlünk úgyszólván az egész értelmes világot, ezt az anyaginál bizonyára nagyobb és szebb tartományt. Mert leszámítva a szellemről alkotott nagyon kevés, ha nevezhetem így, felületes ideát, amelyet saját szellemünkön való eszmélődésünkből (reflexion) merítünk - s ebből legjobb tehetségünk szerint a minden szellemek atyjáról, azoknak örökkévaló független alkotójáról, a mi alkotónkról és minden dolgokéról elgondolunk -, nincsen biztos tájékozódásunk más szellemeknek még csak létéről sem másként, mint kinyilatkoztatás révén. Az angyalok mindenféle nemei természetszerűen túl vannak felfedezéseink határain. Mindazok az értelmek, amelyeknek hihetőleg sokkal több rendje van, mint a testi szubsztanciáknak, mind olyasmik, amelyekről természetes képességeink bizonyossággal egyáltalán nem adnak számot. Hogy más emberekben is van elme és gondolkodás ugyanúgy, mint saját magunkban, arról, szavaikból és cselekedeteikből ítélve, mindenki jogosan van meggyőződve; és saját elméjének ismeretével nem tudja összeegyeztetni, hogy gondolkodó ember ne tudjon Isten létéről. De ki az, aki saját kutatása és képességei révén felismerhetné, hogy közöttünk és a nagy Isten között szellemi lények fokozatai vannak? Még kevésbé vannak határozott ideáink különböző természetükről, létfeltételeikről, állapotaikról, erőikről, különböző alkataikról, amelyekben egymással és velünk megegyeznek vagy tőlünk, és egymástól különböznek. Tehát ami az ő különböző fajaikat, tulajdonságaikat illeti, arra nézve tökéletes tudatlanságban vagyunk. 28. §. II. Meglevő ideáink feltárható kapcsolatainak hiánya Láttuk, hogy a világegyetemben levő szubsztanciális lényeknek milyen kis része az, amelyben az ideák hiánya még nyitva hagyja az utat tudásunk számára. Tudatlanságunk következő és nem csekélyebb fontosságú oka a meglevő ideáink között felderíthető kapcsolat hiánya. Mert ahol ezt nélkülözzük, ott az egyetemes és biztos tudásra teljesen képtelenek vagyunk, és mint az előbbi esetben, csak megfigyelésre és kísérletezésre vagyunk utalva. Nem kell bennünket figyelmeztetni arra, hogy ez milyen szűk, milyen korlátozott és az általános tudástól milyen messze van. Adok egynéhány példát tudatlanságunk emez okára, azután továbbmegyek. Nyilvánvaló, hogy a körülöttünk levő különféle testek térfogata, alakja és mozgása bennünk különböző érzeteket ébreszt, mint színeket, hangokat, ízeket, szagokat, élvezeteket és fájdalmakat stb. A testeknek ezek a mechanikai elváltozásai egyáltalán nincsenek rokonságban az ideákkal, melyeket bennünk keltenek (mert nincs elgondolható kapcsolat valamely testfajtának valamely lökése és valamely szín vagy szag észrevevése között, amelyet elménkben találunk), tehát a tapasztalásunk körén túl eső ilyen műveletekről nem lehet határozott tudásunk. Nem is okoskodhatunk róluk másképpen, csak, mint egy értelmünket tökéletesen felülmúló végtelen bölcs cselekvő alany rendelkezése révén létrehozott hatásokról. Ahogy az érzékelhető másodlagos tulajdonságok ideáit, amelyek elménkben vannak, semmiképpen sem vezethetjük le testi okokból, sem megfelelést vagy kapcsolatot nem találhatunk azok és amaz elsődleges tulajdonságok között, amelyek (tapasztalás szerint) őket keltik bennünk, úgy másfelől elménknek testünkre gyakorolt hatása is ugyanilyen felfoghatatlan. Hogy valamely gondolat miképpen kelt mozgást egy testben, az ugyanolyan távol esik ideáink természetétől, mint az, hogy miképpen ébreszthet elménkben valamely test gondolatot; ha a tapasztalás erről meg nem győzne, maguknak, a dolgoknak megfontolása sohasem tudná ezt legtávolabbról sem felfedni nekünk. Bár mindezeknek és a többi hasonlóknak a dolgok rendes folyásában állandó és szabályszerű kapcsolataik vannak, ez a kapcsolat mégsem fedezhető fel magukban az ideákban; nem látszik, hogy egymással szükségszerű függésben állnak, s így kapcsolatukat nem tekinthetjük egyébnek, mint ama végtelen bölcs cselekvő alany tetszőleges határozatának, aki őket a létbe állította, nekik ezt a működést adta oly módon, amelynek felfogása teljesen meghaladja gyönge értelmünk méreteit. 29. §. Példák Bizonyos viszonyok, sajátságok, kapcsolatok oly láthatóan benne rejlenek némely ideánknak magában a természetében, hogy bármely erőnek közbelépésével sem tudjuk felfogni ezen ideáktól való elkülönítésüket. Csakis ez esetekben juthatunk el a bizonyos és egyetemes tudásig. Így az egyenes vonalú háromszög ideája szükségképpen hozza magával szögeinek két derékszöggel való egyenlőségét. Fel sem tudjuk fogni, hogy ezen a viszonyon, e két idea kapcsolatán, lehetséges volna változtatni, vagy hogy ez valamely tetszőleges erőtől, egy olyan valakinek választásából folyna, aki ezt másképpen is tehette volna. De az anyag részeinek összetartása és folytonossága, a színérzetek, hangérzetek keletkezése bennünk lökés és mozgás révén, sőt a mozgás eredeti szabályai és továbbadása mind olyanok, hogy nem ismerünk bennük, a birtokunkban levő ideákkal való természetes kapcsolatot, tehát nem tehetünk egyebet, mint a bölcs építőmester tetszőleges akaratának és kedvtelésének számlájára írjuk. Gondolom, nem szükséges felemlítenem itt a holtak feltámadását, e földgolyónak eljövendő állapotát és más ilyen dolgokat, amelyekről mindenki elismeri, hogy teljesen egy szabad cselekvő alany elhatározásától függenek. Azokra a dolgokra vonatkozóan, amelyekről úgy találjuk, hogy, amennyire megfigyelésünk elér, szabályszerűen történnek, azt következtethetjük, hogy törvény köti őket, de olyan törvény, amelyet nem ismerünk. Ennél fogva bár az okok állandóan hatnak és a hatások szüntelenül folynak belőlük -, mert kapcsolataik és függéseik ideáinkban fel nem fedezhetők, csak kísérleti tudásunk lehet róluk. Könnyű meglátni, micsoda sötétségbe vagyunk burkolva, és milyen kevés az, amit a létből és a meglevő dolgokból megismerhetünk. De tudásunkra nézve nem sérelmes, ha szerényen elgondoljuk, mennyire távol vagyunk a világegyetem és a benne
levő dolgok teljes természetének megértésétől, és hogy még a bennünket körülvevő és részünkké vált, részünket képező testeknek filozófiai megismerésére is képtelenek vagyunk; másodlagos tulajdonságaiknak, erőiknek és működésüknek mivoltáról sem lehet egyetemes bizonyosságunk. Különféle hatások esnek napról napra érzékeink körébe, ezekről ennyiben szenzitív tudásunk van. De létrejöttük okaira, módjára és bizonyosságára nézve az említett két oknál fogva meg kell elégednünk tudatlanságunkkal. Ezen a téren nem juthatunk messzebb, mint amennyire a konkrét tapasztalás a tényekről tájékoztat bennünket, vagy csupán analógiák útján sejthetjük, hogy hasonló testeknek más kísérletek esetében milyen hasonló hatásaik vannak. De a természeti testek tökéletes tudományára (a szellemi lényeket már nem is említve), gondolom, oly kevéssé vagyunk képesek, hogy kárba veszett munkának tartom az ez irányú kutatást. 30. §. III. Ideáink nyomon követésének hiánya Ahol még vannak is adekvát ideáink és ahol közöttük biztosak és felfedezhetők is a kapcsolatok, gyakran azért vagyunk mégis tudatlanok, mert meglevő vagy lehető ideáinkat nem tudjuk nyomon követni, és mert nem találjuk azokat a közvetítő ideákat, amelyek megmutatnák, milyen fajta megegyezések vagy meg-nem-egyezések állnak fenn közöttük. Így sokan nem azért nem ismerik a matematikai igazságokat, mert képességeik tökéletlenek, vagy mert magukban a dolgokban van a bizonytalanság, hanem mert nem igyekeznek megszerezni, megvizsgálni és kellő módon összehasonlítani ideáikat. Feltevésem szerint legjobban az gátolja ideáink kellő nyomon követését, viszonyaik, valamint egymással való megegyezéseik vagy meg-nem-egyezéseik felismerését, hogy a szavakat helytelenül használjuk. Lehetetlenség, hogy az emberek valaha is igazában keressék és biztossággal felfedezzék maguknak az ideáknak megegyezését vagy meg-nem-egyezését, ha gondolataik csak hangok körül libegnek, vagy csak kétes, bizonytalan jelentésű hangokra tapadnak. A matematikusok elvonatkoztatják gondolataikat a nevektől, és hozzászoknak, hogy elméjük elé magukat a megtekintendő ideákat állítsák és ne hangokat helyettük, így ezzel kikerülik ama bonyodalmakat, ködösségeket és zavarokat, amelyek a tudás egyéb részeiben annyira akadályozzák az emberi haladást. Mert amíg határozatlan és bizonytalan jelentésű szavakhoz tapadnak, képtelenek az igazat a hamistól, a bizonyosat a valószínűtől, az összeegyeztethetőt az összeférhetetlentől megkülönböztetni még saját véleményeikben is. Ez volt a végzete vagy szerencsétlensége a legtöbb írónak, akiknek a valóságos tudás gyarapításában való hozadéka nagyon csekély azokhoz az iskolákhoz, vitákhoz, írásokhoz képest, amelyekkel megtöltötték a világot. Eközben tanítványaik eltévedvén a szavak nagy erdejében, azt sem tudták, hol járnak, mennyit haladtak felfedezéseik, mi hiányzik a saját tudásukból vagy az általános tudás anyagából. Ha az emberek az anyagi dolgok felfedezésében úgy jártak volna el, mint tették az értelmiekben, s mindent beborítottak volna a bizonytalan és kétséges beszédmódok homályával, akkor a hajózásokról és utazásokról írt kötetek, a földövekre, a dagályra és apályra vonatkozó sokféle és igen vitatott elmélet és leírás, sőt halók építése, hajórajok felszerelése sem tanította volna meg nekünk soha az egyenlítőn túlra vezető utat, és az antipólusok mais olyan ismeretlenek volnának, mint amilyenek abban az időben voltak, mikor eretnekségnek nyilvánították azt az állítást, hogy egyáltalán vannak. De eleget mondtunk a szavakról és azoknak rendszerint helytelen vagy gondatlan használatáról, ezen a helyen tehát nem beszélek róla többet. 31.§. Az emberi tudás területe az egyetemességet illetően Tudásunk területét eddig a meglevő lények különböző fajtáira való tekintettel vizsgáltuk. Van tudásunknak egy más irányú területe is, ez az egyetemességére vonatkozik, amely szintén érdemes a meggondolásra. Ebben a tekintetben tudásunk ideáink természetét követi. Ha az ideák, amelyeknek megegyezését vagy meg-nem-egyezését észrevesszük, elvontak, tudásunk egyetemes. Mert amit az ilyen általános ideákról tudunk, az igaz lesz minden egyedi dologról, amelyben ez a lényeg, vagyis ez az elvont idea fellelhető. Az pedig, amit ilyen ideákról egyszer tudunk, mindenkorra és örökre igaz marad. Így tehát minden általános tudást saját elménkben kell keresnünk és megtalálnunk, s ezt csakis saját ideáink vizsgálata szolgáltathatja nekünk. A dolgok lényegeihez (vagyis az elvont ideákhoz) tartozó igazságok örökösek, és csakis ezeknek a lényegeknek szemléletében lelhetők fel, mint ahogyan a dolgok léte csak tapasztalásból tudható. Minthogy azonban erről abban a fejezetben van több mondanivalóm, amelyben az általános és valóságos tudásról beszélek, itt ennyi elég lesz tudásunk egyetemességéről általában. IX. FEJEZET HÁRMAS TUDÁSUNK A LÉTEZÉSRŐI, 1. §. Az általános és biztos kijelentések nem illetik a létezést Mindeddig csak a dolgok lényegeit vizsgáltuk, amelyek, mint elvont ideák, gondolatilag ki vannak emelve az egyedi létezésből (mert az elmének sajátos működése, hogy elvonatkoztatás közben az ideát kizárólag értelembeli létezésében tekinti), így belőlük a valóságos létre nézve semmiféle tudást nem meríthetünk. Itt közbevetőleg észlelhetjük, hogy az egyetemes kijelentések, amelyeknek igazságáról vagy hamisságáról biztos tudásunk lehet, a létezést nem illetik; továbbá hogy mindazok az egyedi állítások vagy tagadások, amelyek nem lennének bizonyosak, ha általánosítanánk őket, csak a létezésre vonatkoznak, a csupán létező dolgokban levő esetleges ideaegyesítéseket vagy ideaszétválasztásokat jelentik ki, amelyeknek a maguk elvont természetében nincsen semmiféle ismeretes, szükségszerű egységük vagy összeférhetetlenségük. 2. §. A létezés háromféle ismerete De a kijelentések természetének és az állítások különböző módjainak bővebb vizsgálatát későbbre halasztva,
menjünk át most a dolgok létezéséről való tudásunknak kutatására és annak vizsgálatára, hogy e tudáshoz miképpen jutunk. Azt mondom tehát, hogy saját létezésünkről intuitív módon, Isten létezéséről bizonyítás útján és egyéb dolgok létezéséről érzékelés révén veszünk tudomást. 3. §. Saját létezésükről való tudásunk intuitív Ami saját létünket illeti, ezt oly világosan és oly biztossággal vesszük észre, hogy sem nem szükséges, sem nem lehetséges bizonyítani. Mert semmi sem lehet számunkra saját létezésünknél evidensebb. Gondolkodom, okoskodom, gyönyört és fájdalmat érzek, lehet ezek közül nekem bármelyik is evidensebb, mint a saját létem? Ha kételkedem minden más dologban, maga ez a kételkedés véteti velem észre saját létezésemet, és nem tűri meg, hogy ebben kételkedjem. Mert ha tudom, hogy fájdalmat érzek, világos, hogy ugyanolyan bizonyos az észrevevésem saját létezésemről, mint az általam érzett fájdalom létezéséről. Ha tudom, hogy kételkedem, ugyanolyan biztos észrevevésem van a kételkedőnek létéről, mint arról a gondolatról, amelyet kételynek nevezek. Tehát a tapasztalat győz meg arról, hogy saját létezésünkről intuitív tudásunk, és arról, hogy vagyunk, tévedhetetlen belső észrevevésünk van. Az érzékelés, okoskodás vagy gondolkodás minden aktusában saját létünkre eszmélünk, és ebben a dologban nem vagyunk híjával a bizonyosság legmagasabb fokának sem. X.FEJEZET TUDÁSUNK ISTEN LÉTEZÉSÉRŐL 1. §. Képesek vagyunk annak biztos tudására, hogy Isten van Igaz, hogy Isten nem adott nekünk velünkszületett ideát önmagáról; igaz, hogy nem pecsételt rá elméinkre eredeti bejegyzéseket, amelyekről létét leolvashatnánk. Azonban ellátott bennünket elménkben rejtőző olyan képességekkel, amelyek folytán nem maradtunk róla való tanúbizonyság nélkül. Mert van bennünk érzék, észrevevés és ész, és nem vagyunk Istenről való világos biznyítékok híján addig, amíg önmagunkról számot tudunk adni magunknak. Igazság szerint nem is panaszkodhatunk ez irányban való tudatlanságunk miatt, amikor Isten bőségesen ellátott bennünket mindazokkal az eszközökkel, amelyeknek segítségével felfedezhetjük és megismerhetjük, amennyiben ez létünk céljához és boldogságunk hatalmas érdekében szükséges. De bár ez az ész felfedezte igazságok legnyilvánvalóbbja, és bár evidens volta, ha nem tévedek, egyenlő a matematikai bizonyossággal, mégis gondolkodásba és figyelembe kerül; és az elmének szabályszerűen kell azt levezetnie intuitív tudásunk bizonyos adataiból, máskülönben ugyanolyan bizonytalanok és tudatlanok volnánk ebben is, mint más kijelentésekben, amelyek magukban véve világosan bizonyíthatók. Annak kimutatására tehát, hogy képesek vagyunk tudni, vagyis bizonyosnak lenni abban, hogy van Isten, és hogy miképpen jutunk hozzá ehhez a bizonyossághoz, azt gondolom, nem kell messzebb mennünk önmagunknál és a saját létünkről való kétségtelen tudásunknál. 2. §. Az ember tudja, hogy ő van Gondolom, az nem kérdéses, hogy az embernek saját létéről világos ideája van. Bizonyosan tudja, hogy létezik, és hogy ő valami Aki kétségbe vonja, vajon ő valami-e vagy nem, ahhoz nem beszélek, egészen úgy, amint nem érvelnék a puszta semmivel, avagy nem próbálnék meggyőzni egy nem-valóságot arról, hogy ő valami. Ha valaki már annyira szkeptikusnak mutatja magát, hogy a saját létét is tagadja (mert ebben valóságosan kételkedni nyilvánvalóan lehetetlen), hagyjuk őt, hadd élvezze abbeli boldogságát, hogy ő semmi, amíg az éhség vagy valami más fájdalom meg nem győzi az ellenkezőről. Úgy vélem tehát, hogy ezt olyan igazságnak vehetem, amelyre vonatkozóan minden egyes ember biztos tudása jótáll olyan értelemben, hogy a kételkedés szabadsága arra már nemterjed ki, hogy ő valami, ami ténylegesen létezik. 3. §. Azt is tudja, hogy a semmi nem alkothat valami létezőt, tehát van valami, ami örökkévaló Ezen kívül az ember intuitív bizonyossággal tudja, hogy a puszta semmi nem képes valóságos lényt alkotni, ugyanúgy, mint ahogyan az a semmi nem lehet egyenlő két derékszöggel. Ha valaki nem tudja hogy a nemvalóság, vagyis minden levés hiánya, nem lehet egyenlő két derékszöggel, lehetetlen, hogy Euklidés bármelyik bizonyítását is tudja. Ha tehát tudjuk, hogy van bizonyos valóságos lény, és hogy a nem-valósági nem hozhat létre semmiféle valóságos lényt, akkor evidens bizonyítás az, hogy öröktől fogva volt valami. Mert ami nem öröktől fogva volt, annak kezdete volt. És aminek kezdete volt, azt más valaminek kellett létrehoznia. 4. §. Ennek az örökkévaló lénynek a leghatalmasabbnak kell lennie Azután világos, hogy ami létét és kezdetét valami mástól nyerte , annak minden benne levő és hozzá tartozó része is szükségképpen másból jő. Minden benne levő erőt szükségképpen ugyanabból a forrásból kapott, ugyanannak köszönhet. Minden levőnek ez az örök forrása, tehát szükségképpen minden erőnek is szükségképpeni eredete és forrása. Így tehát ennek az örökkévaló lénynek a leghatalmasabbnak is kell lennie. 5. §. És a legtöbbet tudónak Továbbá az emberészrevevést, és tudást talál magában. Tehát egy lépéssel előbbre jutottunk. Most már bizonyosak vagyunk abban, hogy nemcsak valamely lény, hanem bizonyos értelmes, megismerő lény van a világon. Volt tehát egy idő, amikor még nem volt megismerő lény, amikor a tudás elkezdődött; vagy pedig egy megismerő lény is öröktől fogva volt. Ha erre azt mondják, hogy volt olyan idő, mikor egyetlen lénynek sem volt semmi tudása., amikor az az örökkévaló lény is minden értelem nélkül volt, akkor ezt válaszolom: ez esetben
lehetetlen, hogy valaha is bárminő tudás lett volna. Ugyanolyan lehetetlen az, hogy teljesen tudásmentes, vakon, minden észrevevés nélkül működő dolgok megismerő lényt hozzanak létre, mint amilyen lehetetlen az, hogy egy háromszög két derékszögnél nagyobbra növessze szögeinek összegét. Mert éppen olyan összeférhetetlen az érzéketlen anyag ideájával az, hogy érzéket, észrevevést és tudást helyezzen önmagába, mint amilyen összeférhetetlen a háromszög ideájával az, hogy két derékszögnél nagyobb összegű szögeket helyezzen el önmagában. 6. §. Tehát Istennek kell lennie Tehát önmagunknak és a saját alkatunkban kétségbevonhatatlanul megtaláltaknak vizsgálatából kiindulva eszünk annak a bizonyos és evidens igazságnak ismeretére vezet, hogy van egy örökkévaló, leghatalmasabb és legtöbbet tudó lény. Hogy valaki őt Istennek akarja-e nevezni vagy nem, annak nincs fontossága. A dolog maga evidens, és ebből az ideából, ha kellőképpen vizsgáljuk, könnyű levezetni mindazokat a többi attribútumokat, amelyeket ennek az örökkévaló lénynek kell tulajdonítanunk. Ha azonban mégis akadna olyan esztelenül gőgös valaki, aki feltételezné, hogy csak az ember a tudó és a bölcs, és mégis merő tudatlanság és véletlen terméke, s hogy a világegyetem többi része is csupán vaktában működik, annak átadom ezt a Cicerótól származó nagyon ésszerű és hathatós megrovást, hogy szabad óráiban olvasgassa. „lehet-e az emberre nézve valami ostobábban gőgös és hozzá nem illő, mint azt gondolni, hogy elméje és értelme van, de rajta kívül az egész világegyetemben semmi ilyesmi nincs? Vagy hogy azokat a dolgokat, amelyeket eszének minden megfeszítésével is alig tud megérteni, egyáltalán minden ész híján mozgatják és irányítják?" (Quid est enim verius, quam neminem esse opportere tam stulte arrogantem, ut in se mentem et rationem putet inesse, in coelo mundoque non putet? Aut ea quae vig summa ingenii ratione comprehendat, nulla ratione moveri putet?) Abból, amit mondottunk, számomra világos, hogy Isten létéről bizonyosabb tudásunk van, mint bármiről, amit érzékeink nem közvetlenül fedeznek fel nekünk. Sőt, azt hiszem, mondhatom, hogy bizonyosabban tudjuk Isten létét, mint azt, hogy egyáltalán van bármi egyéb rajtunk kívül. Mikor azt mondom, tudjuk, ezt úgy értem, hogy van számunkra ilyen hozzáférhető tudás, amelyet el nem téveszthetünk, ha elménk figyelmét erre éppúgy alkalmazzuk, mint ezt más kutatások esetében szoktuk. 7. §. A legtökéletesebb lényről való ideánk nem az egyetlen istenbizonyíték Hogy a legtökéletesebb lény ideája, amelyet az ember elméjében ki tud alakítani, mennyiben bizonyítja vagy nem bizonyítja Isten létét, azt itt nem vizsgálom. Mert az emberek különböző alkata, gondolataik illeszkedése szerint ugyanannak az igazságnak megerősítésében bizonyos érvek jobban hatnak az egyikre, más érvek másokra. Mégis, gondolom, annyit mondhatok, hogy az igazság megállapításának és az ateisták elhallgattatásának helytelen módja egy ilyen fontos kérdés teljes súlyát erre az egyetlen alapra tenni, és az istenség egyetlen bizonyítékának azt tekinteni, hogy némely embernek elméjében megvan az Isten ideája (mert evidens, hogy némely emberben nincs meg, másokban rosszabb, mintha nem volna, és a legtöbb elmében nagyon különböző). És helytelen ennek a kedvenc felfedezésnek túlságos dédelgetéséből félre dobni, vagy legalább lehetőleg érvényteleníteni minden más érvet, megtiltani, hogy azokra a gyengéknek vagy félrevezetőknek vélt bizonyítékokra hallgassunk, amelyeket saját létünk és a világegyetem érzékelhető részei oly világosan és oly meggyőző erővel kínálnak gondolkodásunknak, hogy megfontolt embernek szinte lehetetlen kitérni előlük. Ugyanis oly világos és oly bizonyos igazságnak ítélem, amilyen csak lehetséges, hogy Isten láthatatlan dolgai világosan láthatók a világ teremtéséből, megérthetők az alkotott dolgokból - még örök hatalma és istensége is. És bár saját lényünk, amint megmutattam, evidens és elvitathatatlan bizonyítékot szolgáltat nekünk az istenségről, és azt hiszem, senki sem térhet ki annak meggyőző ereje elől, ha legalább annyi gonddal figyel rá, mint bármely más bizonyításra - mégis, minthogy ez olyan alapvető igazság, és következményeitől függ minden vallás és igazi erkölcs, nem kételkedem abban, hogy olvasóim megbocsátanak, ha egyes részeiben még egyszer átveszem ezt az érvet és kissé bővebben foglalkozom vele. 8. §. Összefoglalás. Valami az örökkévalóságról Nincs evidensebb igazság, mint az, hogy valaminek kell öröktől fogva lennie. Sohasem hallottam olyan ésszerűtlen emberről, vagy olyanról, aki feltételezni tudna egy annyira nyilvánvaló ellentmondást, mint amilyen az, hogy volt idő, amikor nem volt egyáltalán semmi. Mert minden képtelenségek közül a legnagyobb azt képzelni, hogy a tiszta semmi, a minden lénynek tökéletes tagadása és hiánya valaha is valóságos létezést hozhatott volna létre. Minthogy tehát minden eszes teremtményre nézve elkerülhetetlen az a következtetés, hogy valami öröktől fogva létezik, nézzük meg most, miféle dolognak kell ennek lennie. 9. §. Kétféle lény: gondolkodó és nem-gondolkodó A világon csak kétféle lény van, amelyeket az ember ismer vagy felfog. Először: tisztán anyagiak, érzékek, észrevevés, gondolat nélkül valók, mint a levágott szakállszőr, vagy a körmeink hulladéka. Másodszor: érző, gondolkodó, észrevevő lények, amilyenek magunk is vagyunk. Ezeket, ha úgy tetszik, ezentúl gondolkodó és nemgondolkodó lényeknek nevezzük. Jelen szándékunkra, ha egyébre nem is, ezek talán jobb kifejezések, mint anyagi és anyagtalan. 10. §. Nem gondolkodó lény nem hozhat létre gondolkodó lényt Ha tehát lennie kell valami örökkévalónak, lássuk, miféle lénynek kell lennie. Az ész számára azonnal
szembeszökő, hogy gondolkodó lénynek kell lennie. Mert éppoly lehetetlen felfogni azt, hogy a puszta és nemgondolkodó anyag, gondolkodó értelmes lényt hozzon létre, mint azt, hogy a semmi önmagából anyagot hozzon létre. Tegyük fel, hogy valamely anyagdarab, akár nagy, akár kicsi, de örökkévaló; azt találjuk, hogy magában véve nem képes semmit sem létrehozni. Tegyük fel p1., hogy a legelső kavics, amire rátalálunk, örökkévaló szoros egység és részei nyugalomban, erősen egyesítve vannak. Ha nem volna semmi más lény a világon, nem kellene-e örökké így maradnia, mint halott és tétlen darab? Elgondolható-e, hogy mozgást adjon önmagához, amikor tisztára anyag, vagy hogy létrehozzon valamit? Az anyag saját erejéből még csak mozgást sem tud önmagában kelteni. Mozgásának vagy szintén öröktál fogva benne kell lennie, vagy pedig annak valami más, az anyagnál hatalmasabb lénytől kell erednie és az anyaghoz hozzáadódnia. Az anyagnak ugyanis, amint ez világos, nincs hatalma arra, hogy mozgást keltsen önmagában. De tegyük fel, hogy a mozgás is örökkévaló. Azonban az anyag - nem-gondolkodó anyag és mozgás -, bármilyen alakbeli és térfogatbeli változásokat okozhat is, sohasem hozhat létre gondolatot. A tudás még mindig olyan messze lesz attól, amit az anyag és a mozgás létrehozhat, mint amilyen távol van az anyag attól, amit a semmi vagy a nem-valóság hozhat létre. És mindenkinek saját gondolkodására hivatkozom, vajon nem ugyanolyan könnyű-e felfognia a semmiből keletkező anyagot, mint a tisztán anyagból akkor keletkező gondolatot, amikor még előzőleg nem volt olyasmi, mint a gondolat vagy értelmes lény? Osszuk fel az anyagot olyan kis részekre, amilyenekre csak akarjuk (amit hajlandók vagyunk egy bizonyos szellemiesítésnek képzelni, mintha ezzel gondolkodó lényt csinálnánk belőle), változtassuk az alakját, a mozgását, amennyire csak akarjuk, legyen az gömb, kocka, kúp, hasáb, henger stb., amelyeknek átmérője csak egy gry-nek 1 000 000-od része, az nem fog másképpen hatni a vele arányos tömegű más testekre, mint az egy inch-nyi vagy egy lábnyi átmérőjű. És ugyanoly ésszerűen várhatjuk, hogy nagy anyagdarabok termeljenek érzéket, gondolkodást és tudást bizonyos alakú összetételeik és mozgásaik révén, mint a bárhol is meglevő legkisebb anyagdarabok. éppen úgy ütik, lökik egymást és éppúgy ellenállnak egymásnak, mint a nagyobbak, és egyebet nem is tudnak tenni. Ha tehát semmit sem tételezünk fel legelsőnek vagy örökkévalónak, az anyag soha el nem kezdődhetik. Ha mozgás nélküli puszta anyagot tételezünk örökkévalónak, a mozgás sohasem kezdődhet meg. Ha anyagot és mozgást tételezünk fel elsőnek vagy örökkévalónak, a gondolat nem kezdődhet el soha. Mert az felfoghatatlan, hogy az anyag akár mozgással, akár a nélkül, eredetileg önmagában és önmagától érzéket, észrevevést és tudást tartalmazzon, amint ebből evidens, hogy akkor az érzék, észrevevés és tudás az anyagtól és annak minden részecskéjétől öröktől fogva elválaszthatatlan sajátosság volna. Nem is téve hozzá, hogy bár a mi anyagról való általános vagy fajlagos fogalmunk úgy beszéltet bennünket az anyagról, mint egyetlen dologról, de valóságosan az anyag nem egyetlen egyedi dolog, sem pedig nincsen olyasmi, mint egyetlen anyagi létező vagy egyetlenegy test, amelyet ismerünk vagy felfoghatunk. Ha tehát az anyag volna az örökkévaló első gondolkodó lény, akkor nem egyetlenegy végtelen gondolkodó lény volna, hanem végtelen sok örökkévaló, egymástól független, határolt erejű és elkülönített gondolkodású, véges gondolkodó lény, amelyek sohasem tudnák azt a harmóniát és szépséget létrehozni, amelyet a természetben találunk. Ha tehát bármi is az első örökkévaló lény, annak szükségképpen gondolkodónak kell lennie. És bármi is az első minden dolgok közül, annak szükségképpen tartalmaznia és ténylegesen birtokolnia kell legalábbis azokat a tökéletességeket, amelyek utána valaha is lesznek. Nem adhat másnak olyan tökéletességet, ami benne nincs vagy ténylegesen önmagában, vagy legalább magasabb fokon. Ebből szükségképpen következik, hogy az első örökkévaló lény nem lehet anyag. 11. §. Tehát volt egy örök gondolkodó lény Ha tehát evidens, hogy valaminek szükségszerűen öröktől fogva lennie kell, ugyanolyan evidens az is, hogy ennek a valaminek gondolkodó lénynek kell lennie. Mert ugyanoly lehetetlen, hogy nem gondolkodó anyag, gondolkodó lényt termeljen, mint az, hogy a semmi, azaz minden levőnek tagadása, pozitív levőt vagy anyagot termeljen. 12. §. Az örök gondolkodó lény attribútumai Egy örök elme szükségszerű létének ez a felfedezése eléggé elvezet bennünket Isten ismeretéhez, mert ebből az következik, hogy minden megismerő lénynek, amelynek kezdete van, tőle kell függenie, és tudásának nem lehet más módja, s erejének más hatásköre, mint amit ő ad nekik. Ha tehát ezeket ő alkotta, akkor e világegyetemnek kevésbé kiváló példányait is, az összes élettelen lényeket is ő alkotta, amelyekből mindentudása, hatalma és gondviselése megállapítható és minden más tulajdonsága szükségképpen következik. Mégis a jobb megvilágítás kedvéért lássuk, hogy a fentiek ellen miféle kétségek támaszthatók. 13. §. Vajon az örök elme lehetne-e szintén anyagi vagy nem Mindenekelőtt talán azt mondják majd, hogy bár amennyire csak bizonyítás világossá teheti, annyira világos az, hogy lennie kell egy örökkévaló lénynek, és hogy ennek a lénynek tudónak is kell lennie, ebből mégsem következik, hogy ez a gondolkodó lény ne lehetne anyagi is. Jól van. De ebből még mindig az következik, hogy van Isten. Mert ha van egy örökkévaló, mindentudó, mindenható lény, akkor bizonyos, hogy van Isten, akár anyaginak képzeljük ezt a lényt, akár nem. De azt gondolom, hogy éppen ebben rejlik ama feltevés veszélye és megtévesztő volta. Minthogy nincs mód annak bizonyítását elhárítani, hogy van egy örökkévaló és tudó lény, az anyaghoz húzó emberek készségesen elismernék, hogy ez a tudó lény anyagi. Itt aztán kicsúszni engedik
elméjükből vagy beszédükből az örökkévaló tudó lény szükségszerű létének bizonyítását, és úgy érvelnek, hogy minden anyag, és így tagadják Istent, vagyis az örökkévaló gondolkodó lényt. Ezzel pedig oly távol kerülnek hipotézisük megalapozásától, hogy lerombolják. Mert ha véleményük szerint lehetséges örök anyag örök gondolkodó lény nélkül, akkor nyilvánvalóan elválasztják az anyagot és a gondolkodást, nem tételezik fel azoknak egymással való szükségszerű kapcsolatát, és így megállapítják egy örök szellem szükségszerűségét, de nem az anyagét, mert már bebizonyították, hogy elkerülhetetlenül el kell fogadni egy örökkévaló gondolkodó lénynek a létét. Nos, ha a gondolkodás és az anyag elválaszthatók, akkor az anyag örökké való léte nem következik egy gondolkodó lény örökkévaló létéből, és így hiábavaló feltételezés marad. 14. §. Nem anyagi azért, mert az anyagnak nem minden része gondolkodó De most lássuk, hogyan győzhetik meg magukat és másokat arról, hogy az örökkévaló gondolkodó lény anyagi. Először: azt szeretném megkérdezni tőlük, vajon úgy képzelik-e, hogy minden anyag, az anyagnak minden részecskéje gondolkodik? Azt hiszem, ezt alig fogják mondani, mert akkor ugyanannyi örökké való gondolkodó lény lenne, ahány része csak van az anyagnak, és így végtelen sok isten volna. És mégis, ha nem ismerik el az anyagról, mint anyagról, vagyis az anyag minden részecskéjéről, hogy az ugyanannyira gondolkodó, mint amennyire kiterjedt, akkor éppen olyan nehéz lesz saját eszükkel elfogadtatniuk a gondolkodó lénynek nemgondolkodó részecskékből való keletkezését, mint a kiterjedt lénynek kiterjedés nélküli részecskékből való keletkezését, ha szabad így beszélnem. 15: §. Mert az anyagnak csupán egy része nem lehet gondolkodó Másodszor: ha nem minden anyag gondolkodik, akkor azt kérdezem, van-e csak egyetlenegy atom is, amely gondolkozik? Ebben ugyanannyi képtelenség van, mint a másikban. Mert akkor ennek az egyetlen anyagatomnak kell örökkévalónak vagy nem-örökkévalónak lennie. Ha egyedül ez örökkévaló, akkor egyedül ez alkotta a többi anyagot gondolkodásának vagy akaratának erejével. És így az anyagnak egy hatalmas gondolatból való teremtődése előtt állunk, s éppen ez az, amitől a materialisták visszariadnak. Mert ha egyetlenegy gondolkodó atomot tételeznek fel, amely a többi anyagot létrehozta, akkor annak az egyetlen atomnak ezt az elsőbbségét egyedül a gondolkodásnak, ennek az egyetlen feltételezett különbségnek javára kell írniuk. De ha ezt bármi más, számunkra felfoghatatlan dologból származtatják, akkor annak még mindig teremtésnek kell lennie; és akkor fel kell adniuk nagy magimájukat: Ex nihilo nihil fit. Ha azt mondják, hogy a többi anyag is éppen olyan örökkévaló, mint ez a gondolkodó atom, akkor már mondhatnak bármit tetszés szerint, ha még olyan képtelent is. Mert minden anyagot örökkévalónak feltételezni és egy parányi részt tudásban és hatalomban mégis valamennyi fölé helyezni, az ilyen hipotézis alkotásban az ésszerűségnek legkisebb látszata sincsen. Minden anyagrészecske, mint anyag ugyanolyan formákra és mozgásokra képes, mint akármelyik másik, és én felhívok bárkit, próbáljon meg gondolatban hozzáadni bármi más többletet az egyikhez a másikhoz arányítva. 16. §. Mert nem gondolkodó anyagok rendszere nem lehet gondolkodó Harmadszor: ha tehát sem egyetlen sajátos atom nem lehet az az örökkévaló gondolkodó lény, sem az összes anyag, mint anyag, azaz minden anyagrészecske sem lehet az, akkor csak egy marad hátra, az, hogy bizonyos kellő módon összerakott anyagrendszer ez a gondolkodó örökkévaló lény. Úgy képzelem, hogy ez az eszme, amelyet leginkább hajlandók Istenről maguknak megalakítani azok az emberek, akik őt anyagi lénynek szeretnék tekinteni, amint ezt leginkább a saját magukra és más emberekre vonatkozó szokásos felfogásuk sugalmazza nekik, minthogy ők önmagukat és embertársaikat anyagi gondolkodó lényeknek tekintik. De ez az elképzelés, bár természetesebb a másiknál, nem kevésbé képtelen. Mert feltételezni azt, hogy az örökkévaló gondolkodó lény nem egyéb, mint olyan anyagrészecskék összessége, amelyek egyenként mind gondolkodás nélkül valók, annyi, mint annak az örökkévaló lénynek minden bölcsességét és tudását csak a részek egymás mellé rakottságának tulajdonítani, ennél pedig semmi sem lehet képtelenebb. Mert akárhogyan teszünk is össze nem-gondolkodó anyagrészecskéket, ezzel semmi egyebet nem adhatunk hozzájuk, mint új elhelyezkedési viszonyokat, s lehetetlen, hogy ez gondolkodást és tudást ébresszen bennük. 17. §. Vajon ez a testi rendszer mozgásban van, vagy nyugalomban? Menjünk tovább. Ennek a testrendszernek vagy minden része nyugalomban van, vagy van részeinek bizonyos mozgása, és ebben áll a gondolkodása. Ha tökéletes nyugalomban van, akkor csak tehetetlen darab, s így nincsen semmi kiváltsága egy atommal szemben. Ha részeinek mozgásától függ a gondolkodása, akkor abban minden gondolatnak elkerülhetetlenül esetlegesnek és határoltnak kell lennie, mert minden részecske, amely mozgással okoz gondolatot, magában véve gondolat nélkül való, tehát nem szabályozhatja saját mozgásait; még kevésbé szabályozhatja azokat az egésznek gondolata, mert ez a gondolat nem oka a mozgásnak (akkor ugyanis meg kellene azt előznie és így nélküle is meg kellene lennie), hanem annak pusztán következménye. Ezzel pedig szabadság, hatalom, választás, minden eszes és bölcs gondolkodás vagy cselekedet teljesen ki van küszöbölve. Az ilyen gondolkodó lény tehát nem volna sem jobb, sem bölcsebb a merő vak anyagnál. Mert feloldani mindent a vak anyag véletlen, vezetetlen tevékenységében, vagy a vak anyag vezetetlen mozgásaitól függő gondolatban, egy és ugyanaz a dolog; hogy ne is említsük az ilyen részek mozgásától függő gondolatok és tudás szűkösségét. De nincs szükségünk e hipotézisben rejlő több képtelenség és lehetetlenség felsorolására (bármennyire telve is van ilyenekkel), elég ez, amelyet felemlítettünk. Mert mondjuk,
hogy ez a gondolkodó rendszer a világegyetem anyagának akár egésze, akár része, lehetetlen, hogy bármelyik részecske tudna akár a saját mozgásáról, akár bármelyik másikéról, vagy hogy az egész tudna minden egyes részecske mozgásáról és így szabályozná a saját gondolatait, illetve mozgásait, vagy hogy egyáltalán valóban volna az ilyen mozgásból eredő gondolata. 18. §. Az anyag nem lehet együttesen örökkévaló egy örökkévaló elmével Mások az anyagot örökkévalónak tartják mindamellett, hogy elismernek egy örökkévaló, gondolkodó, anyagtalan lényt. Bár ez a gondolat nem veti el Isten létét, mégis, minthogy tagadja egyik, éspedig legelső nagy művét, a teremtést, foglalkozzunk kissé vele. Az anyagot örökkévalónak kell venni. Miért? Mert nem tudjuk felfogni, miképpen lehetett azt semmiből alkotni? Akkor mért nem gondoljuk saját magunkat is örökkévalónak? Talán azt felelik erre, azért, mert húsz vagy negyven évvel ezelőtt kezdtünk el lenni. De ha megkérdezem, ki az az én, az a valaki, aki akkor elkezdett lenni, ezt alig lehet megmondani. Az anyag, amelyből alkotva vagyunk, nem akkor kezdődött. Ha ugyanis akkor kezdődött volna, nem lenne örök. Csak az kezdődött, hogy olyan módon és formában tevődjék össze, amelyben testünket alkotja. Azonban a részecskéknek ez az alkata mégsem az a valaki, nem az a gondolkodó valami, aki vagyok (most ugyanis olyan valakihez beszélek, aki elismer egy örökkévaló, anyagtalan, gondolkodó Lényt, de a nem-gondolkodó anyagot is örökkévalónak tartja); tehát mikor kezdődött az a gondolkodó dolog? Ha sohasem kezdődött, akkor én öröktől fogva gondolkodó dolog vagyok. Ennek a képtelenségét nem kell bizonygatnom, amíg nem találkozom valakivel, aki olyan értelmetlen, hogy magáévá teszi. Aki tehát megengedheti, hogy egy gondolkodó lény semmiből keletkezzék (ahogy ennek lennie kell minden dologgal, ami nem örökkévaló), akkor miért nem engedheti meg annak lehetőségét is, hogy ugyanazzal a hatalommal egy anyagi lény is keletkezzék semmiből? Talán azért, mert tapasztalata van az egyikről és nincs a másikról? Ha jól megfontoljuk, a szellem teremtéséhez nem kevesebb hatalomra lesz szükség, mint amennyi az anyag teremtéséhez kell. Sőt, ha talán megszabadulnánk a közkeletű eszméktől és odáig emelnénk gondolatainkat, ameddig csak elérnek, a dolgoknak szorosabb szemléletéig, valami halvány és látszatos fogalma felé jutnánk annak, miképpen lehetett kezdetben az anyagot megalkotni, és annak az örökkévaló lénynek hatalmából hogyan kezdhetett el az lenni. De szellemnek adni kezdetet és létet, ezt ama mindenható hatalom részéről még inkább megfoghatatlannak találnánk. Hanem ez talán nagyon is messze vezetne bennünket azoktól az eszméktől, amelyekre a mai világban a filozófia épül, és nem volna megbocsátható oly messze távolodnunk tőlük, vagy azt kutatnunk, amennyiben erre maga a nyelvtan jogosít, hogy vajon a közönségesen elfogadott nézet ama teremtés ellen szól-e; különösen ezen a helyen, ahol az elfogadott tan elég j ól szolgálj a azt, hogy ha a teremtést, azaz bárminek (szubsztanciának) a semmiből való kezdődését egyszer elfogadtuk, akkor - magát a teremtőt kivéve minden egyébnek teremtése ugyanazzal a könnyűséggel feltételezhető. 19. §. Ellenvetés : teremtés a semmiből De azt fogják kérdezni, vajon nem lehetetlenség-e valamely dolognak a semmiből való megalkotását elfogadni, ha nem vagyunk képesek felfogni? Azt válaszolom: Nem. 1. Mert nem ésszerű tagadni egy végtelen lény hatalmát csak azért, mert műveleteit nem vagyunk képesek megérteni. Más hatásokat ezen az alapon nem tagadunk csak azért, mert nem tudjuk felfogni keletkezésük módját. Nem tudjuk felfogni, miképpen lehetséges, hogy valamely testet más hozzon mozgásba, mint testtől származó lökés. És ez mégsem elégséges ok ahhoz, hogy ezt a lehetőséget megtagadjuk, annak az állandó tapasztalatnak ellenére, amellyel erre vonatkozóan találkozunk minden szándékos mozgásunk alkalmával saját magunkban. Ezek csupán saját elménk szabad tevékenysége vagy gondolata révén jönnek létre bennünk, s nem származnak, nem is származhatnak a vak anyag mozgásának testünkre gyakorolt vagy testünkben végbemenő lökéseiből, avagy meghatározó erejéből, mert akkor nem volna hatalmunkban, hogy választásunk szerint változtassunk rajta. Például, jobb kezem ír, miközben a balkezem nyugszik. Mi okozza a nyugalmat az egyikben és a mozgást a másikban? Semmi egyéb, mint az akaratom, elmémnek egy gondolata. Csak gondolatomnak kell megváltoznia és a jobb kezem nyugszik s a balkezem mozog. Ez tagadhatatlan tény. Magyarázzuk meg ezt, tegyük érthetővé, és a következő lépés a teremtés megértése lesz. Az életszellemek mozgásának új utasítást adni, amit némelyek a szándékos mozgás magyarázatául használnak, ez nem deríti fel a nehézséget egyetlen jottányival sem. Mert a mozgás meghatározásán változtatni ebben az esetben sem könnyebb, sem kevesebb, mint megadni a mozgást magát. Ennek az életszellemeknek adott újabb meghatározásnak ugyanis vagy közvetlenül a gondolatból kell származnia, vagy valamely más testből, amely előzőleg nem volt az útjában és most a gondolat révén odakerül, mozgását tehát a gondolatnak köszöni. A szándékos mozgás mindkét esetben éppen olyan érthetetlen marad, mint volt. Mindent a mi szűkös képességeink kereteibe szorítani és lehetetlennek tartani minden oly dolog megtevését, amelynek cselekvésmódja kívül esik megértésünk határain - ez önmagunk túlértékelése. Annyi ez, mint megértésünket végtelenné vagy Istent végessé tenni, ha azt, amit ő tehet, arra korlátozzuk, amit belőle felfoghatunk. Ha nem tudjuk megérteni saját véges elménk műveleteit, azt a bennünk levő gondolkodó valóságot, akkor ne ütközzünk meg azon, hogy nem tudjuk megérteni annak az örökkévaló végtelen elmének műveleteit, aki mindeneket alkotott, kormányoz, és akit az egek ege sem foghat be.
