Észrevételek Bálint Csanád etnoszról írt tanulmányáról 1

1

Kristóf Zoltán

Észrevételek Bálint Csanád etnoszról írt tanulmányáról 1 A Régészeti Intézet igazgatója tanulmányában felsorolja a modern tudomány kritériumait az etnikum meghatározásához: társadalmi csoport, kultúra, nyelv és embertani típus. Majd megállapítja, hogy már Tacitus is szinte ugyanezeket a kategóriákat alkalmazta. 2 Bálint Csanád hetven oldalon próbálja példákkal alátámasztani, hogy az etnikum jellemzıi közül a nyelv, a népnevek, a személynevek, a helynevek, a régészeti anyag, a fegyverzet, a hagyományok és az embertani jegyek nem alkalmasak etnikai meghatározásra. Régész kollégái közül Bakay Kornél elfogadja, hogy a nyelv, a temetkezési szokások, a régészek által feltárt fegyverek, tárgyak, kereskedelmi árucikkek nem etnikumjelzık.3 Bakay Kornél egy nép meghatározásához a következı ismérveket tartja szükségesnek: „azonos nyelv, vérrokonsági tudaton alapuló összetartozási tudat, azonos szellemi hagyaték (legendák, mondák, mesék, dalok, szokások, díszítımővészet) és meghatározó embertani jelleg”.4 Szerinte az akadémiai irányvonal mindenáron szeretné ezt a meghatározást nemcsak megingatni, hanem semmissé nyilvánítani, vagyis egyik jellemzıje sem biztos. Bakay Kornél véleménye, hogy Bálint Csanád a tudományos nihilizmus legmarkánsabb képviselıje lett, aki minden írott vagy tárgyi forrást tudálékos boncolgatás útján megkérdıjelez és hiteltelenít. Ez az út azonban sehová sem vezet. Így nem lehet történelmet írni, legfeljebb semmitmondó tipológiai összehasonlítgatásokat lehet készíteni.5 Bálint Csanád álláspontja szerint sem a régészet anyag, sem a korabeli források nem alkalmasak arra, hogy a népek eredetének, kialakulásának számos kérdését megválaszolják. Erdélyi István azt képviseli, hogy „a kultúrákat létrehozó közösség mi – tudata kell, hogy tükrözıdjön a leletanyagban. A kérdés, hogy a régészeti leletanyagban mi lelhetı még ezekbıl fel, mi az, ami közülük etnospecifikus.” A Régészeti Intézet igazgatójának álláspontjával ı sem ért egyet.6 Felmerül a kérdés, mi a régészet célja és feladata? Erdélyi István szerint a régészet a történettudomány szerves része és funkciója az emberi történelem megismerése. Erdélyi kiemeli, hogy a régészet e funkcióját sokan vitatják és „szinte kizárólag statisztikai és tipológiai módszerekkel dolgozó kultúrtörténeti feltáró funkcióra igyekeznek kényszeríteni.” 7 Bakay Kornél az állítja, „hogy egy kultúra, egy mővelıdés elsısorban nem edényformákban, nem tárgytípusokban jelenik meg, hanem szellemiségében. A múlt egyébként is döntı mértékben mítosz, s attól válik a miénkké, hogy magunkénak valljuk.” 8 A régész akadémikus szerint a régészet nem tud hozzájárulni a népek történelmének jobb megismeréséhez. Amennyiben Bálint Csanáddal egyetértve elfogadjuk, hogy sem a forrásokból, sem a régészeti anyagból nem nyerhetünk az etnikumra vonatkozó információkat, mert a régészetnek nem is lehet célja a történelmi ismeretek gyarapítása, akkor a régészetet csupán sírfeltáró tevékenységre kárhoztatjuk. A következıkben rámutatunk, hogy azokban az esetekben, amikor az intézetigazgató példáival a kora középkori történetírók hitelességét próbálja megingatni, azt megalapozott bizonyítékok nélkül teszi. Amikor véleményének alátámasztására a korabeli forrásokból idéz, akkor nem él a ______________________________________________________________________________________________ 1

Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban (A kutatás lehetıségei és korlátai), Századok 140, 2006, 277-346. Bálint Csanád id. mő, 285. 3 Bakay Kornél: Az etnosz szerepe a történettudományban, Szent Korona Szabadegyetem, 2011/03. 4 Bakay Kornél: İstörténetünk régészeti forrásai I., László Gyula Egyesület, Budapest, 2004, 9. 5 Bakay Kornél: İstörténetünk régészeti forrásai III., László Gyula Egyesület, Budapest, 2005, 178. 6 Erdélyi István: A régészet mai szerepe és helye a tudományok rendszerében, Világosság 2008/1, 85. 7 Erdélyi István id. mő 81. 8 Bakay Kornél: İstörténetünk régészeti forrásai I., László Gyula Egyesület, Budapest, 2004, 113. 2

2

forráskritika módszerével, és nem vizsgálja meg, hogy más szerzık mit írtak az adott témáról.

A személynevek Részlet a fejezetbıl: „Kitőnı példa erre a hun Attila, akinek neve eredetét nem sikerült egyértelmően tisztázni, mindenesetre az elterjedt nézet gótnak tartja azt, a másik az Atil folyónévvel hozza – vitathatóan – kapcsolatba, de leginkább az a valószínő, hogy az általunk ismert név egy eredeti hun névalak germán átnevezése.” 9 Mit mond a hun-germán névátvételrıl a legilletékesebb, a gótok történetírója, Jordanes? „Már biztos mindenkinek feltőnt, hogy a népek fıleg idegen neveket vesznek át, és kezdenek használni, mint ahogy a rómaiak a macedónoktól, a görögök a rómaiaktól, a szarmaták a germánoktól, és a gótok fıként a hunoktól.” 10 Tehát Jordanes szerint a gótok vettek át személyneveket a hunoktól, vagyis éppen fordítva, mint azt a mérvadó történészek hirdetik. Ez így sokkal hihetıbben hangzik, hiszen az osztrogótok a hunok alávetettjei, a vízigótok pedig a hunok ellenségei voltak. Nyelvtudós akadémikusaink nyelvemlékek híján személy- és méltóságnevekbıl próbálták levezetni a hunok és az avarok török nyelvőségét, ami elfogadhatatlan. Bálint Csanád ebben a cikkében még azon a véleményen volt, hogy a személynevek nem alkalmasak etnikai meghatározásra. 2011-ben akadémiai székfoglalóján azonban már nem az itt leírt álláspontot hirdette, hanem az avarok török vagy mongol nyelvőségével egyetértve, azt axiómának nevezte.

A népnevek Akadémikusunk a kora középkori szerzık által használt népnevek megbízhatatlanságára megemlítette: „Közismert, de igen tanulságos példa erre a 6. század végén készült Maurikios-féle Stratégikon, melynek a türkökre (1) és az avarokra (2) vonatkozó leírásai beépültek Bölcs Leó 904 után írt Taktika címő mővébe, ahol ott azok a honfoglaló magyarokra (3) lettek vonatkoztatva, úgyhogy e forrás három rétegének, az egyik, vagy másik, vagy a harmadik népre vonatkozó adatainak szétválasztása rendkívüli jártasságot igényel.” 11 Bölcs Leó egyszerően bemásolta a Maurikios-féle Stratégikon 3-31. cikkelyeit a Taktika címő munkájának 46-74. pontjai közé, hiszen a két mő e részei szinte teljesen megegyeznek! Moravcsik Gyula véleménye Bölcs Leó Taktikájának ide vonatkozó részérıl: „Szinte szóról szóra átírja a Maurikios-féle taktikának a VI. századi avarokra és türkökre vonatkozó szavait, s azokon csak annyit változtat, hogy az avarok nevét a rájuk vonatkozó rövid jellemzéssel együtt kihagyja, illetve mindazt, amit forrása „a skythák, azaz az avarok és türkök s a többi, velük hasonló életmódot folytató hun népek” hadi szokásairól közölt, ı egyedül a türkökre (magyarokra) vonatkoztatva adja elı”. 12 Ugyanerrıl a témáról 2005-ben írt tanulmányában Bálint Csanád azt állította , hogy Maurikios császár Stratégikonjában „összekeveredtek a belsı-ázsiai türkökre és a Kárpát-medencei avarokra vonatkozó leírások”.13 Nem kell bizantinológusnak lenni annak felismeréséhez, hogy a Stratégikon leírása az avarok hadviselésérıl szól, ugyanis Maurikios világosan megkülönböztette a türköket és az avarokat. Maurikios császár nem szerezhetett a türkök hadviselésérıl a gyakorlatban tapasztalatot, mert a bizánciak nem hadakoztak a türkökkel, hiszen tılük több ezer km-re ______________________________________________________________________________________________ 9

Bálint Csanád id. mő, 306. Iordanes: Getica, A gótok eredete és tettei, 58., Szerk.: Kiss Magdolna, L’Harmattan, Budapest, 2004, 53.

10 11 12 13

Bálint Csanád id. mő, 299. Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori történet bizánci forrásai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 15. Bálint Csanád: Ki volt "magyar" a honfoglaláskorban és Szent István korában?, In: Romsics Ignác, SzegedyMaszák Mihály (szerk.): Mi a magyar? Habsburg Történeti Intézet; Rubicon, Budapest, 2005, 37-56.

3

éltek. Viszont a szomszéd avarokkal az ı idejében szinte folyamatosan harcban álltak. Az avar történelem forrásainak legavatottabb szakértıjének, Szádeczky-Kardoss Samunak az álláspontja Maurikios mővének e részletérıl így hangzik: „Ezek egyik hadászat szempontjából egységesnek tekinthetı csoportját „szkíta” (ritkábban „hun”) győjtınév alá foglalja a szerzı, s világosan megmondja, hogy mindenekelıtt kora avarjait és türkjeit sorolja ide. E két náció közül is az avarokat említi jóval többször; azokra vonatkozhat tehát elsısorban az, amit a „szkíta-hun” hadviselésrıl elıad.” 14 Bizantinológusaink véleményébıl kiderül, hogy a bizánciak az avarokat, a türköket és a magyarokat is szkíta-hun eredető népnek tartották. A bizánci történetírók a követjárások és a háborúk során szerezték tapasztalataikat. E népek az ázsiai hunok birodalmából hozták magukkal az azonos életmódot, a viseletet és a lovasíjász harcmodort. A türkökkel azonos embertani jelleg és a fenti közös jellemzık okozták azt, hogy Bölcs Leó a magyarokat türköknek vélte. A 11. században a bizánciak rájöttek a tévedésre, mert a magyarok türk neve eltőnt a krónikákból, viszont a hun népnév megmaradt a magyar mellett.15

A fegyverzet Bálint Csanád az ázsiai hunokról megállapítja: „A Tacitus által kifejezett néprajzi szemlélet megnyilvánulása volt ugyanis a hiung-nu san-jünek a Kr.e. 174-ben a kínai császárhoz intézett levelében álló kitétel: uralma alatt „az összes íjfeszítı nép egyesült.” Senki sem gondolhatja, hogy a hiung-nu birodalom – nagyon sokféle népbıl álló! – alattvalóinak ez lett volna az egyedüli, illetve a legfıbb jellemzıje, hiszen nyilvánvalóan akadt jóval több és sokkal fontosabb megkülönböztetı jegy is, mint ez az – egyfajta „legkisebb közös többszörös”-nek tekinthetı – általánosság.” 16 Az akadémiai intézetvezetı megkérdıjelezi, hogy az ázsiai hun birodalom népeinek a lovasíjász harcmodor lett volna a fı jellemzıje, de az álláspontját nem tudja semmivel sem alátámasztani a szokásos kételkedésen kívül. A középkori népek fegyverzetérıl Bálint Csanád ezt írja: „A Jordanes által a Nadeo melletti csata leírásában (Getica 50.) bemutatott változatosság látványos, egyben a jelen cikk témája szempontjából tanulságos példáját adja annak, hogy az írásos forrásokból leszőrhetı adatokat mennyire bizonytalan tényleges ethnospecifikumként kezelni. Ez ugyanis teljesen nyilvánvalóvá tesz, hogy a forrást semmiképpen sem szabad szó szerint értelmezni, az abban felsorolt fegyvertípusok használatát ethnospecifikusnak tekinteni, hiszen lehetetlen, hogy egy-egy népcsoport kizárólag csak egy bizonyos fegyvert használt volna. A színes leírás tehát vagy a szerzı irodalmiaskodó törekvését jelzi, vagy tudóskodó, de konkrét információként nem szabad kezelni. Pontosan ilyen szándékok vezették az évszázadokkal késıbb író Regino tollát is, aki senki által sem kétségbe vonhatóan: irreleváns módon állította párhuzamba a Közép-Európában megjelenı magyarok harcmodorát a britekével: Ezeknek és briteknek a harcmódja között az a különbség, hogy azok hajítódárdákat, emezek nyilakat használnak…”.17 Jordanes leírása a Nadeo melletti csatáról így szólt: ”Valóban csodálatos látványosságnak vélem azt, ahol látni lehetett, hogy hosszú lándzsával harcoló gót, karddal dühöngı gepida, dárdától ütött sebe miatt lehanyatló rugus, gyalogos suavus, nyilait elfogyasztó hun, nehézfegyverzető alán, és könnyőfegyverzető herul alkotja a csatasort.” 18 Jordanes nem adhatott pontos leírást errıl a csatáról, hiszen az események után száz évvel írta krónikáját. A „színes” leírással csupán azt akarta kiemelni, hogy sok nép vett részt a csatában. Bálint Csanádnak igaza ______________________________________________________________________________________________ 14

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996, 80.

15

Moravcsik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1934, 257.

16

Bálint Csanád id. mő, 322. Bálint Csanád id. mő, 322. 18 Iordanes: Getica, A gótok eredete és tettei, 261., Szerk.: Kiss Magdolna, L’Harmattan, Budapest, 2004, 53. 17

4

van abban, hogy egy nép valóban nem csak egyféle fegyvert használt, de ezt a középkori történetírók is tudták. Jordanes a Getica-ban ugyanis ezt írta a gótokról: „Elsısorban arra törekedtek, hogy a különbözı szomszédos népeket íjaikkal gyızzék le, amint azt Lucanus is tanúsítja, aki inkább történetíró volt, mint költı: „Feszítsétek meg az armeniai íjakat geta idegekkel.”.” 19 Tacitus a Moesiába betörı roxolánokról feljegyezte, hogy fıleg páncélos lovasok voltak, akik lándzsával és karddal is harcoltak.20 A rómaiak a roxolán lovasságot Traianus oszlopán is így ábrázolták, de a szarmata jazigokra is ugyanez volt a jellemzı. Bölcs Leó a magyarokról (akiknek hadviselése az avarokéval megegyezett) elmondta, hogy a lovasíjász harcmodort alkalmazták, kardot és kopját is hordtak, de közelharcba karddal csak végsı esetben bocsátkoztak.21 A fentiek alapján nyilvánvaló, hogy sem Jordanes, sem Regino leírását nem úgy kell érteni, hogy egy nép csak egyféle fegyvert használt volna. İk csupán kiemelték azt a fegyvertípust, ami az adott nép harcmodorára leginkább jellemzı volt.

A hajviselet Errıl a témáról Bálint Csanád megemlítette: „A rendelkezésünkre álló adatok alapján nem egyértelmő, csak valószínő, hogy a fej borotválása kombinálódott a copf(ok)ba font hajviselettel. Egyértelmően a kettesével hordott copfokról tanúskodnak a középavar korban felbukkanó és a késıavar korban elterjedt varkocsszorítók. Itt említendı meg, hogy a kutatás által hiung-nu eredetőnek meghatározott Noin-ulai kurgánokban nagyszámú befont copfot találtak a halottak mellett (ezeket általános vélemény szerint a gyászolók a gyász jeleként helyezték oda), és a hiungnuk esetében az írásos források is egyértelmően a copf viselésérıl tudósítanak. A fej borotválásának, a hajnak hátul copfba történı fonásának hagyománya nemcsak az elsı pogánylázadás idejéig (1046) maradt fenn, hanem gyakorlatilag egészen a 20. század elejéig.” 22 A fentieket kiegészítjük azzal, hogy nemcsak az ázsiai hun sírokban találtak befont copfokat, hanem a szkíta sírokban is. Bakay Kornél írja a pazyriki szkíta halomsírok halottjairól: „Az eltemetett személyek embertanilag europidok, a férfiak a fejüket borotválták, csak a nyakszirt felett hagytak meg egy varkocsot, az asszonyok a fejtetın nagy hajfonatokat.” 23 Az avarok befont hajviseletét Agathias is megemlítette.24 A frank krónikások is írtak arról, hogy az avarok varkocsba fonva hordták a hajukat: „Utoljára járul Krisztushoz a befont üstökő hun, és alázatosan viseli az igaz hitet, amellyel azelıtt szilajul szemben állott. Csatlakozik hozzá az arab. Mind a két nép haja hosszú, ezé varkocsba font, amazé oldott.” 25 A fentiek azt bizonyítják, hogy a férfiaknál a varkocs a szkíta-hun népek hajviselete volt. A hagyományok erejét és évszázadokon keresztül való fennmaradását mutatja, hogy nemcsak Vata idejéig, hanem a 20. század elejéig megmaradt a fej borotválásának és a haj varkocsba fonásának ısi szokása. ______________________________________________________________________________________________ 19

Iordanes id. mő, 43.

20

Tacitus összes mővei, I. könyv, 79. Ford.: Borzsák István, Európa Könyvkiadó, 1980, 172. „Senkinél nem alkalmatlanabbak a gyalogharcra, ám ha lovasosztagban jönnek, alig áll meg ellenükben egyetlen csatasor. De akkor a nedves idıben és a fagy felengedtével sem lándzsáiknak, sem két kézzel forgatott hosszú kardjaiknak nem vették hasznát: csúszkáltak a lovak, és annyira súlyos pikkelypáncélzatuk.”

21

Bölcs Leó: Taktika, XVIII. 66. In: Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori történet bizánci forrásai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 21. „Fegyverzetük kard, bırpáncél, íj és kopja, s így a harcokban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal vannak fölényben.”

22

Bálint Csanád id. mő, 332. Bakay Kornél: İstörténetünk régészeti forrásai I., Lászó Gyula Egyesület, Budapest, 2004, 62.

23 24

Agathias I. 3,4. In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996, 18.

25

Theodulfus: Carm. 25, 37-46. In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996, 289.

5

A nyelv A nyelvrıl szóló fejezetben Bálint Csanád megállapítja: „legnagyobb finnugristáink… meg voltak gyızıdve arról, hogy a magyar nép ıstörténetét meg lehet írni a nyelv és a népnév, a különféle méltóságcímek, személynevek és helynevek története alapján. A magyar ethnogenezist egyedül idıbeli és nem (részben) térbeli folyamatnak tekintették, annak lefolyását a nyelvtörténet – az abszolút-kronológiát illetıen sokszorosan is csak kikövetkeztetett – periódusaiban vélték megragadni. A különféle ıshazaelméletekben az ısmagyarokat azért „vándoroltatták” ide-oda hatalmas régiókon keresztül (Nyugat-Szibéria, Észak-Kaukázus), hogy a teoretikus ısnép az adott korszakba sorolt jövevényszavakat (ótörök, alán, bolgár-török) a feltételezett átadótól „átvehesse”.” 26 A régész akadémikus által leírtakhoz hozzátartozik, hogy a finnugristák csupán a szóhasonlításokra alapozva kitaláltak egy soha nem létezett finnugor ısnépet, ısnyelvet és ıshazát. Az intézetigazgató 2004-ben még azt hangoztatta, ıseink az (obi)ugoroktól a Kr. sz. elıtti 5. században szakadtak el, a Volga-vidéki finnugor népektıl pedig évszázadokkal késıbb. 27 2006ban kicsit megkésettnek tőnik Bálint Csanád „bátor” kiállása a finnugristák ellen. Úgy látszik meghallotta az idık szavát és felismerte, hogy finnugor származásunk meséjét egyre nehezebb a közvéleménnyel elfogadtatni. Bálint Csanád a germán nyelvekrıl így vélekedik: „Ugyanígy szükségtelen a keleti germán nyelvek dialektusaiban mindenképpen járatlan Theophanes Confessor közlését szó szerint venni, mely szerint „…a gotthos, az isigotthos, a gépais és a vandélos; semmi másban nem különböznek, csak nevükben, egyazon nyelvet használják; mindannyian Areios eretnek hitén leledzenek””. 28 A régész akadémikus nem fogadja el Theophanes közlését a keleti germán népek azonos nyelvérıl, de azt nem indokolja, miért ne higgyünk a bizánci történetírónak. Jordanes, a gótok történetírója viszont igazolta Theophanes állítását, mert a Getica-ban leírta, hogy a vizigótok, az osztrogótok és a gepidák rokonok, és ezek a népek ariánus keresztények.29 Így viszont már egyáltalán nem biztos, hogy Theophanes kijelentését e rokon népek azonos nyelvérıl el kellene utasítanunk.

A kutrigurok és utigurok története A népnevek címő fejezetben Bálint Csanád idézi Agathias történetét: „Mindenesetre a 6. századi kelet-európai steppei népek számunkra kibogozhatatlan ethnogenetikai folyamatainak egy kitőnı és hiteles illusztrációjára bukkanunk a Myrina-i születéső bizánci szerzı könyvének azon részle-tében, ahol ı a kutrigurok és utigurok (ethnikai) megsemmisülésérıl ír (Agathias V.25.4.): Majd kisebb beütéseket és rablóvállalkozásokat hajtottak végre, majd nyílt háborúkba bocsátkoztak, mígnem haderıik mindkét részrıl szétolvadtak és maguk teljesen hontalanná váltak úgy, hogy még ısi elnevezésüket is elvesztették. Olyan balszerencsét értek meg ezek a hun népek, hogy még ha egy részük meg is maradt, az szétszóródva másoknak kényszerült szolgálni és nevét uráéra kellett cserélnie.” 30 ______________________________________________________________________________________________ 26 27 28 29

Bálint Csanád id. mő, 294. Bálint Csanád: A nagyszentmiklósi kincs, Budapest, Balassi Kiadó, 2004, 140, 186. Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban (A kutatás lehetıségei és korlátai), Századok 140, 2006, 295. Iordanes: Getica, A gótok eredete és tettei, 94., Szerk.: Kiss Magdolna, L’Harmattan, Budapest, 2004, 53. „Hogyan lehetnek a gótok és a gepidák rokonságban, ha kérdezed röviden elmondom.” Getica 42. „A két nép családokra bomlott, a vízigótok a Balthák, az osztrogótok az Amalok híres nemzetségét szolgálták.” Getica 131. „A gótok közösségének másik csoportját alkotó vízigótok, akik a nyugati területek lakói, rokonaiknak a hunok nemzete miatt érzett aggodalmától megrémülve tanakodtak.” Getica 133. „Egyébként mind az osztrogót, mind a gepida rokonaiknál az evangéliumot hirdetık népszerősége miatt ennek a tévtannak a tiszteletét terjesztették el.”

6

Agathias fenti sorait értelmezhetjük-e úgy, hogy ezek a népek teljesen megsemmisültek? A kutrigurokról és utigurokról a 6. században élt Procopius, Agathias és Menandros bizánci történetíróknál olvashatunk. Moravcsik Gyula jeles bizantinológusunk szerint Agathias történeti munkájában az 552-tıl 558-ig terjedı évek történetét tárgyalta és az események fonalát ott vette fel, ahol Procopius elhagyta. Menandros az 558 utáni eseményekkel folytatta Agathias munkáját. Procopius megemlékezett arról, hogy Justinianus 553-ban az utigurokat a kutrigurokra uszította, és az utóbbiak nagy vereséget szenvedtek, s egy részük bizánci területre menekült.31 Agathias részletesen tárgyalta a kutrigurok 558. évi nagy betörését a bizánci birodalom területére. Menandros 558. évi feljegyzése így szól: „Miután azonban a hunokat, kik Zabergan uralma alatt éltek, messze őzték a római birodalom határaitól, Justinianus attól tartván, hogy a kutrigurok (ti. a hunok) ismét be fognak ütni Thrákiába és azt pusztításaikkal zaklatni fogják, minden reményét Sandilchusba, az utigurok fejedelmébe vetette, kit nem szőnt meg gyakori követségeivel buzdítani; minden lehetı módon arra törekedett, hogy Zabergan ellen harcra tüzelje. A császár többek közt azt is megígérte Sandilchusnak, hogy ha leigázza a kutrigurokat, azok az évi pénzösszegek is ıreá fognak szállani, melyeket eddig évenként Zabergánnak fizetett. Sandilchus azonban, habár a rómaiakkal való szorosabb összeköttetést kívánatosnak tartotta a maga részére, azt felelte a császárnak, hogy istentelenség s nagyon illetlen dolog volna az ı vérrokonait teljesen kiirtani. „Mert – úgymond – azok nemcsak velünk közös nyelvet beszélnek, s lakásuk, ruházatuk és életmódjuk is hasonló a miénkhez, de fajrokonaink is, bár más fejedelmeknek engedelmeskednek. A kutrigurok lovait azonban kétségkívül elvesszük a magunk számára (ezt parancsolta különben Justinianus is), hogy ne legyen módjuk azokon nyargalva tovább is ártani a rómaiaknak”.32 Menandros fenti történetét akadémikusunk is jól ismeri, hiszen 2005-ös tanulmányában idézte is azt. Ám 2006-ban már elkerülte a figyelmét, hogy Menandros 558. évrıl szóló közlése cáfolja Agathias legendáját. Menandros az 558. utáni eseményekrıl leírta, hogy Baján avar kagán 568ban Sirmiumot ostromolta, és az uralma alatt lévı kutrigurokat pedig Dalmácia pusztítására küldte. A gepidák leverése után az avarok követséget küldtek Bizáncba különbözı követelésekkel, arra hivatkozva, hogy a kutrigurok és utigurok népét is meghódították.33 A fentiekbıl egyértelmően kitőnik, hogy Agathias nem értesülhetett az utigurok és kutrigurok 558. utáni sorsáról, hiszen errıl az idırıl már nem írt. A nála késıbb élt Menandros leírásaiból viszont kiderül, hogy szó sincs etnikai megsemmisülésükrıl, csupán elvesztették önállóságukat, hadseregüket, fejedelmüket (de ezt írta tulajdonképpen Agathias is), és ezek a hun népek 568. után az avarok uralma alatt éltek tovább. A kutrigurokat olyannyira nem irtották ki, hogy ıket a 9. század elején Nikephoros pátriárka is megemlíti a 670-es évek eseményeinél: „A Meotis-tó környékén a Kubán folyónál van az egykor Nagy Bulgariának mondott ország s a kotragok népe, akik (a bolgárokkal) egyazon törzshöz tartoznak.” 34 A kotragok népe a kutrigurokkal azonosítható, ahogy Bálint Csanád is ezt tette az akadémiai székfoglaló elıadásán, amikor Theophylaktos Simocattést idézte a kutrigurok, tarniachok és a zabenderek betelepülésérıl.35 Agathias története az intézetigazgató 2005-ös tanulmányában is szerepel, igaz kicsit másképpen: „Igen tanulságos egy 6. sz-i bizánci szerzı könyvének azon része, ahol ı a Don környékén élt két török nép, a kutrigurok és utigurok (ethnikai) megsemmisülésérıl írt: haderıik szétolvadtak és maguk teljességgel hontalanná váltak úgy, hogy még ısi elnevezésüket is _____________________________________________________________________________________________ 30 31

Bálint Csanád id. mő, 303. Moravcsik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1934, 62-74.

32

Menander Protector történeti mővének fennmaradt töredékei, Ford.: Lukinich Imre, Brassó, 1905, 59.

33

Menander Protector 195,26., In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996. 37.

34

Nicephorus Patriarcha 33, 13-34., In: Szádeczky-Kardoss Samu, Az Avar történelem forrásai. I. Magyar İstörténeti Könyvtár. Szeged 1992, 218.

35

Theophylacti Simocattae: Historiarum VII. 8,11, In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996. 107. „Ugyanebben az idıtájban a tarniachok és a kotragérok – ezek is a var és chunni népek közül valók – megszöktek a türköktıl, és Európába kerülve az avarok kagánjának a népeihez csatlakoztak. Azt mondják, hogy a zabenderek is a var és chunni nemzetségbıl valók.”

7

elvesztették. Olyan balszerencsét értek meg, hogy mégha egy részük megmaradt is, az szétszóródva másoknak kényszerült szolgálni és nevét uráéra kellett cserélnie.” 36 A kutrigurokról és utigurokról szóló két idézete között csupán egy különbség van: a 2005-ös cikkbıl a Régészeti Intézet igazgatója kihagyta azt, hogy ezek hun népek és töröknek nevezte ıket. A 2006-os tanulmányban közölt részlet a hiteles, ugyanis Agathias hun népeket említett.37 Egy akadémikus esetében nehéz a fenti esetet tévedésnek minısíteni, a félrevezetés szándéka ebben az esetben is tetten érhetı.

A volgai bolgárok eredete A népnevekrıl szóló fejezetben Bálint Csanád az onugor-bolgárokról így ír: „A Nicephoros patriarcha és Theophanes Confessor közös forrásában leírt mesés történet magja mindenki által elfogadottan az a realitáslehetett hogy az onogur-bolgárok különbözı törzsei Kuvrat halála után szétköltöztek, illetve egyikük helyben maradt. Például a 10. századi volgai bolgárok ethnogenezise éppenséggel követhetı a 7. századi Kuvrat birodalmáig, ahonnan az visszavezethetı az onogurok, még tovább visszafelé haladva pedig egészen az ogur népek 5. századi európai történetéhez – ezek a bolgár népek mondhatni egy félévezreden át önállóak voltak.” 38 Bálint Csanád itt a hivatalos történettudomány álláspontját adja elı, ami szerint a volgai bolgárok ısei az onogurok voltak. A 6. századi történetíróknak a bolgárokról szóló híradásai viszont cáfolják ezt a feltevést. Jordanes a Getica-ban azt írta, hogy a bolgárok a Pontusi tenger felett éltek.39 Procopius arról tudósított, hogy a kutrigurok a Maiotistól és a Dontól nyugatra laktak.40 A bizánci források többször beszámoltak a kutrigur és bolgár támadásokról, amelyek Thrákiát sújtották. Vékony Gábor és mások a 6-7. századi bolgárokat a kutrigurokkal azonosítják.41 Ezt alátámasztja lakhelyük azonossága, valamint a bolgárok és kutrigurok bizánci betöréseinek idıbeli egyezése. Azt a lehetıséget sem lehet elvetni, hogy ezek a népek rokonok voltak, csupán egy fejedelem uralkodott felettük, ahogyan ezt Nikephoros leírta.42 Procipius, Agathias, Menandros és Maurikios a kutrigurokat hunoknak tartotta. Nikephoros pátriárka Kuvratot az unogondurok fejedelmének nevezte. A bolgárok onugorokkal való azonosításának csupán annyi alapja van, hogy ıket Agathon unnogur-bolgároknak nevezte.43 Az onogurokról (Ονογουρων) Agathias elmondta, hogy ıket régen hunoknak hívták és a Fekete-tenger keleti partján laktak. Azt is leírta, hogy „korábban nem itt laktak, hanem az Aral-tóba ömlı Jaxartes (Szír-Darja) mellett, ahol a földrengés által romba döntött városuk, Bakath is állt.” 44 Agathiasnak az onogurokról szóló tudósítását Theophylaktos is __________________________________________________________________________________________ 36

Bálint Csanád: Ki volt "magyar" a honfoglaláskorban és Szent István korában?, In: Romsics Ignác, SzegedyMaszák Mihály (szerk.): Mi a magyar? Habsburg Történeti Intézet; Rubicon, Budapest, 2005, 37-56.

37

Agathiae Myrinaei: Historiarum, V.25, In: Libri Quinque, B.G. Niebuhr, Bonn, 1828, 334. „Modo enim insultus faciebant praedasque agebant, modo aperta acie decertabant, donec fractis collapsisque utrimque viribus, penitus subversi deletique fuerunt, adeo ut patriam etiam appellationem amiserint: eoque calamitatis Hunnicae istae nationes sunt redactae, ut si aliqua adhuc eorum pars reliqua sit, sparsim aliis inserviat et ab illis appellationem acceperit adeo utique atroces poenas praeteritae suae impietatis lucrunt.” 38 Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban (A kutatás lehetıségei és korlátai), Századok 140, 2006, 301. 39 Iordanes: Getica, A gótok eredete és tettei, 37., Szerk.: Kiss Magdolna, L’Harmattan, Budapest, 2004, 49. 40

Moravcsik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1934, 62. Procopius: De bello Gothico, IV. 5. In: Corpus Scriptorum Historiae Byzantinae, B. G. Niebuhr, Bonn, 1833. 475.

41

Vékony Gábor: Onogurok és onogundurok a Kárpát-medencében, A Szolnok megyei Múzeumok Évkönyve 1981, 74.

42

Ld. a 24. jegyzetet.

43

Moravcsik Gyula id. mő, 98.

44

Bakay Kornél: İstörténetünk régészeti forrásai II., László Gyula Egyesület, Budapest, 2004, 62. Harmatta János: Bakath, az unnugurok városa, Antik Tanulmányok 34 (1989/90) 163-165.

8

megerısítette.45 Agathias fenti közlése úgy is értelmezhetı, hogy az onugorok a hunoknak csupán az egyik ága, akik a 6. században a Maiotistól keletre laktak. Thury József már 1896-ban fölvetette, hogy az onogur népnév alatt a magyarokat kell érteni.46 Moravcsik Gyula szerint „az Ουγγροι (ungroi) név ebben az alakjában a bizánciaknál csak a magyarokat jelenti, és a nyelvtudomány szerint az Ονογουροι (onoguroi) alakra vezethetı vissza, amely a bizánci forrásokban már az 5. századtól kezdve szerepel” 47 A két névalak (ungroi – onoguroi) közti hasonlóság olyan nagy, hogy azt nem lehet csupán a véletlennek tulajdonítani. A fentiek alapján látható, hogy a bolgároknak az onogurokkal való azonosítása a mértékadó történészek részérıl nincs megfelelıen alátámasztva.

A hun népek eredethagyománya A folklór címő fejezetben Bálint Csanád csodaszarvas mondánk hitelességét próbálja kikezdeni: „Ami az eredethagyományt illeti, az egyik magának a népnek a származásával kapcsolatos, a másik az Árpád-korban uralkodó királyi család eredetmítosza volt – más-más történet, más-más állathoz kapcsolódnak. Az elsı a csodaszarvas monda, mely szerint a magyarok ıseit, Hunort és Magyart egy vadászat alkalmával egy gímszarvas a Meotisz mocsaraiba csalta, majd ezt követıen vált szét a két nép (Kézai Simon: A magyarok története 5. cap.). A hunokkal kapcsolatban ez a monda más szerzınél is elıfordul (Agathias V. 11.), Jordanes (Getica 123-125) révén terjedt el a középkori szerzıknél, s figyelemreméltó, hogy a szarvas-vadászatot két másik, testvéreknek tartott nép esetében is följegyezték (Utigur és Kutigur, lásd Procopius: De bello gothico IV.5.) A magyarok csodaszarvas mondája tehát nem eredeti és nem kizárólagosan magyar.” 48 Procopius, Agathias és Menandros bizánci történetírók mőveibıl az derül ki, hogy az utigurok és a kutrigurok is hun eredetőek. Menander Protector így írt a kutrigurokról: „a hunokat, kik Zabergan (a kutrigurok fejedelme) uralma alatt éltek”. Más helyen ezt írta Baján kagánról: „megparancsolta tehát, hogy tízezer hun, kiket kutriguroknak neveznek, keljen át a Száván s pusztítsa Dalmáciát.” 49 Jordanes mővében utalt arra, hogy a hunok eredetérıl szóló csodaszarvas mondát Priskos rétortól vette át.50 Moravcsik Gyula közölte, hogy már Priskos elıtt leírta a hun eredetmondát az 5. század elején élt Sozomenos.51 A régész akadémikus nem említette, hogy Agathias a hun eredetmonda elbeszélése során a hun népek között a kutrigurokat és utigurokat is felsorolta.52 A Procopius által a 6. században feljegyzett utigur és kutrigur csodaszarvas monda, valamint Kézai Simon csodaszarvas mondája azért hasonló, mert mindkettı a hun eredetmondából származik. A források idırendje azt mutatja, hogy a hun eredetmonda volt a legkorábbi, amibe a késıbbi utódnépek beleszıtték a saját uralkodóik neveit, de a történet lényege változatlan maradt!

_____________________________________________________________________________________________ 45

Theophylacti Simocattae: Historiarum VII. 8., Corpus Scriptum Historiae Byzantinae, B. G: Niebuhr, Impensis Ed. Weber, Bonn, 1834. 286. „Bacath ab Unnuguris olim aedificatam terra conquassata corruisse, Sogdianam vero et pestilentiam et terrae tremores experiri.”

46

Thury József: A magyarok eredete, ıshazája, és vándorlása, Századok 30, 1896, 790.

47

Moravcsik Gyula id. mő , 21.

48

Bálint Csanád id. mő, 336. Menander Protector történeti mővének fennmaradt töredékei, Ford.: Lukinich Imre, Brassó, 1905.

49 50

Iordanes: Getica, A gótok eredete és tettei, 123., Szerk.: Kiss Magdolna, L’Harmattan, Budapest, 2004, 67.

51

Moravcsik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1934, 41. Moravcsik Gyula: Byzantinoturcica, Die byzantinischen Quellen der Geschichte der Türkvölker, Budapest, 1942, 318.

52

Agathiae Myrinaei: Historiarum, V.11, In: Libri Quinque, B.G. Niebur, Bonn, 1828, 299.

9

A bolgár-török „jövevényszavak” Bálint Csanád tanulmányában megemlítette török kapcsolatainkat és török „jövevényszavainkat” is: „Ezen egyezésnek, illetve eltérésnek – tekintettel a magyar nyelv nagy számú és jelentıségő bolgár-török jövevényszavaira – lehet iránymutató jellege annak kutatásában, hogy a honfoglaló magyaroknak (egyik csoportjuknak) a törökség melyik ágával lehetett szorosabb kapcsolata.” 53 A török „jövevényszavak” magyar nyelvbe kerülését a hivatalos történettudomány az ısmagyarok török népekkel való együttélésével magyarázza. László Gyula 1981-ben felfigyelt arra, hogy egyes szavaink török eredetőnek nyilvánítása körül sok a bizonytalanság.54 Idézte Ligeti Lajos turkológus véleményét: "Honfoglalás elıtti török jövevényszavaink a nyugati törökségtıl származnak, olyan nyelvekbıl és nyelvjárásokból, amelyeknek ebbıl a korból nincsenek más emlékei.” 55 A volgai bolgárok nyelvét sok kutatónk bolgár-töröknek tartja, amely nyelvre szinte kizárólag a csuvas nyelv a forrásunk, de ez nem tekinthetı a bolgár nyelv utódjának.56 A csuvas nyelv kutatója, Mészáros Gyula írta a magyar nyelv török elemeirıl: „Az óbolgár elemek gyanánt feltüntetni szándékolt ótörök elemeknek az ún. (önmagában is bizonytalan) törökség szótári anyagával semminemő közössége sem volt igazolható többé. E régi török elemeknek hirdetett, magyarhoz hasonló csuvas nyelvbéli szók… az élı magyar nyelv egykori legsajátabb készségébıl eredı színtiszta maradványainak bizonyultak.” 57 A kutatók egy másik része úgy gondolja, hogy a kazároktól vettünk át török szavakat, és a kazárokat nyugati türköknek tartja. Egyik legismertebb hazai turkológusunk, Vásáry István véleménye a kazár kérdésrıl: „A kazárok nevét és eredetét illetıen igen sok elmélet látott napvilágot, de megnyugtatóan egyik sem tisztázta a kérdést. A kazároknak a nyugati türkökkel, a kazár nyelvnek pedig egy köztörök nyelvvel való azonosítása ezek után nem valószínő.” 58 Ha nem bizonyítható ennek a nyugati török nyelvnek a létezése, akkor hogyan állíthatják azt turkológusaink, hogy a magyar szavaink török „jövevényszavak”? Figyelemreméltó Róna-Tas András egy korábbi fölvetése a török és mongol „jövevényszavakról”: „Régi felismerés, hogy a magyar nyelv jövevényszavai között igen sok rendelkezik kifogástalan mongol párhuzammal. E jelenség magyarázatára több elmélet lehetséges.” Az egyik lehetıség nyelvtudósunk szerint: „A magyar nyelv török jövevényszavai úgy kapcsolódnak mongol megfelelıikhez, hogy mind a török, mind a mongol szavak egy közös altáji alapnyelvbıl származnak.” 59 Róna-Tas András nem fejtette ki, melyik lenne az a közös altáji alapnyelv, amelybıl szavak kerültek át a török és a mongol nyelvbe. A történelmi tények viszont arra utalnak, úgy kerültek át hun szavak a török és a mongol nyelvbe, ahogyan a Habsburg-uralom idején német szavakat vettünk át a magyarba. A kínai krónikákból ismert, hogy a törökök és a mongolok ısei is a hunok fennhatósága alatt éltek 2200 évvel ezelıtt, amikor a hun uralkodó, Mao-tun a következıt írta a kínai császárnak: „most minden íjfeszítı nép egy családba egyesült”.60 Ugyanez a birodalmi hatás megfigyelhetı a rómaiak és a gallok esetében is. Szentkatolnai Bálint Gábor már a 19. században választ adott Róna-Tas András késıbbi felvetésére, mert szerinte a hun nyelvbıl kerültek át szavak a török és mongol nyelvbe.61 A harminc nyelven beszélı nyelvtudós a „Párhuzamok a magyar és a mongol nyelv terén” címő _____________________________________________________________________________________________ 53 54

Bálint Csanád id. mő, 333. László Gyula: İstörténetünk, Tankönyvkiadó, Budapest, 1981, 54.

55

Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami mögöttük van, Budapest, 1977, 284.

56

Vékony Gábor: A székely írás emlékei, kapcsolatai, története, Nap Kiadó, 2004, 186.

57

Mészáros Gyula: A másfélezer esztendıs magyar nemzet, New York, 95-96.

58

Vásáry István: A régi Belsı-Ázsia története, Balassi Kiadó, 2003.

59

Róna-Tas András: A magyar-bolgár-török érintkezés jellege, In: Magyar ıstörténeti tanulmányok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 269.

60

Sima Qian: A hunok legkorábbi története, Ford.: Du Yaxiong és Horváth Izabella, Peking, 1997, 53.

10

mővében azt írta, hogy a magyar és a mongol, valamint a mandzsu szavak között azért van olyan sok hasonlóság, mert mindegyiknek a hun volt az alapja. A magyar nyelv keleti nyelvekkel való rokonságát ugyanúgy a hun nyelven keresztül képzelte el, mint Kırösi Csoma Sándor, majd Fogarasi János. Obrusánszky Borbála szerint Bálint Gábor felismerte, hogy „számos mongol törzsnév megtalálható a székely-magyar nemzetnél, sıt az életmódra és az anyagi kultúra tárgyaira utaló szavak is a hun rokonság bizonyítékai. Munkácsi Bernáthoz és Fogarasi Jánoshoz hasonlóan úgy értelmezte a magyar és a mongol nyelvben lévı rengeteg hasonlóságot, mint a hun nyelv emlékeit, ugyanerre a megállapításra jutott néhány éve a Kínában élı belsı-mongol nyelvész, Ucsiraltu is, pedig ı nem ismerte a fenti kutatók munkáját.” 62 Bálint Gábor elvetette a nyelvcsalád elméletet és a jövevényszavak elméletét is.

A szavárd-szabír kérdés és a szabírok említése a forrásokban A népnevek címő fejezetben Bálint Csanád megemlíti a szavárd kérdést: „…ıstörténetünk egyik sokat vizsgált és máig megoldatlan maradt problémája a szavárd magyarok kérdése. Konstantinos Porphyrogennetos szerint a magyarok egyik csoportja Persar-menia közelében telepedett le, akikkel a Kárpát-medencei testvéreik rendszeres kapcsolatot tartottak fenn (De administrando imperio cap. 40.). El kell gondolkodni továbbá azon, hogy a kelet-európai steppén élt népek között akad jónéhány olyan, amelyikrıl eredeti forrásokban csak egyszer-kétszer olvashatunk (például tarniakh, zabender, szabir, barszil).” 63 Akadémikusunk 1995-ben e témáról szólva kijelentette: „a szavírok és szavárdok egymáshoz való viszonya ugyanis egy újabb, roppant bonyolult kérdéskör, s ebbe nekünk, a tárgyakkal és temetkezési szokásokkal foglalkozó régészeknek nem is kell belebonyolódnunk.” 64 Valószínőleg Bálint Csanád azóta sem akar belebonyolódni a megoldatlan szavárd kérdéskörbe, és ezért állította, hogy a szabírokról az eredeti forrásokban csak egyszer-kétszer olvashatunk. Itt megpróbáljuk megragadni a „roppant bonyolult” szavárd-szabír kérdés lényegét, ugyanis ez a magyar eredetkérdés egyik legfontosabb problémája. A szavárdok neve szorosan összefügg a szabír elnevezéssel, mert a két népnév a különbözı forrásokban ugyanazt a népet jelölte. A szevordi (szavárd) népnévvel az örmény forrásokban találkozunk, míg a hun szabírokról a bizánci források szólnak. Bíborbanszületett Konstantin császár a magyarok régi nevérıl az alábbiakat írta le: „de abban az idıben nem türköknek mondták ıket, hanem valamilyen okból sabartoi asphaloi-nak (σαβαρτοι ασφαλοι) nevezték. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloi-nak hívják.” 65 Szádeczky-Kardoss Samu szerint a tárgykörrel foglalkozó kutatók többsége összefüggést lát a sabartoi és a szabír népnevek között.66 A téma legjelesebb szakértıi, köztük Moravcsik Gyula 67 és Czeglédy Károly 68 határozottan a szabírok nevéhez kapcsolták a magyarok Konstantinos által említett sabartoi elnevezését. Czeglédy Károly ezt írta a szavárdokról: „Nevük, mint Németh _____________________________________________________________________________________________ 61

Obrusánszky Borbála: Szentkatolnai Bálint Gábor újraértékelése, In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései, Mikes International, Hága, 2008, 79.

62

Obrusánszky Borbála: Bálint Gábor tevékenysége és hun kutatási eredménye, In: A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései, Mikes International, Hága, 2008, 84.

63

Bálint Csanád id. mő, 333. Bálint Csanád: Kelet, a korai avarok és Bizánc kapcsolatai, Magyar İstörténeti Könyvtár, Balassi Kiadó , Szeged, 1995. 65 Bíborbanszületett Konstantin: A birodalom kormányzása, In: Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 43-44. 66 Szádeczky-Kardoss Samu: Adalék a szavárd magyarság problematikájához, In: Magyar ıstörténeti tanulmányok, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977, 280. 67 Moravcsik Gyula: Byzantinoturcica II. Budapest, 1942, 261-263. 68 Czeglédy Károly, MTA Nyelv- és Irodalomtud. Oszt. Közl. XV., 1959, 124-125. 64

11

Gyula kimutatta, a török szabír törzsnévnek magyar -di képzıs változata. A szavárdok és a szabírok nevének hasonlósága miatt a régebbi források némelyikénél nehéz eldönteni, hogy a török szabírokról, vagy a magyar szavárdokról van-e szó. Az örmények nem szavárdoknak hívták ıket, hanem szevordiknak, ami az örményben „fekete fiúk”-at jelent.” 69 Czeglédy Károly szerint a szabírok török eredetőek, de ennek a feltevésnek ellentmondanak az egykorú bizánci híradások. A mellékletben megadott forráshelyekbıl ugyanis az derül ki, hogy a korabeli történetírók (Jordanes, Procopius, Agathias, Zacharias rétor, Malalas, Theophanes és Theophylaktos Simocattes) szerint a szabírok a hun népek közé tartoztak. A hunoknak török népként való azonosítása egy 19-20. században született történészi elképzelés, amelyet csupán a hun személy- és a méltóságnevekre alapoztak. A mellékletben összegyőjtött idézetek szerint 17 korabeli szerzı 30 forráshelyen 45-ször említette meg a szabír népnevet, tehát Bálint Csanád állítását megcáfolva a források a szabírokról nemcsak egyszer-kétszer szólnak! Ebben persze semmi újdonság nincs, mert ezt már nagyon sokan észrevették. Csak egy példa a sok közül: Szádeczky-Kardoss Samu 1977-ben „a Iustinianus korában olyan sokat emlegetett hun szabirság”-ról beszélt egyik tanulmányában.70

A nyugat-európaiak és szlávok beolvadása Bálint Csanád a genetikáról szóló fejezetben a következıt írja: „Mindenképpen számolni kell azzal, hogy – bár számarányt még csak megbecsülni sem tudjuk – az avarok a 250 éven át tartó uralmuk alatt keveredtek európai népekkel, ami nagy mértékben fölgyorsulhatott a politikai hatalmuk megszőnte után (803).” 71 Az avarok európai népekkel való összekeveredése nagyon hasonló a régi toposzhoz, miszerint „az avarok elszlávosodtak”. Az egykorú források nem szólnak arról, hogy az avarokba szlávok olvadtak volna be a frank hódítás után. A frankok krónikája tudósított a Nagy Károly elé 805-ben járult avar követség kérésérıl.72 Az avarok a szlávok ellenséges fellépése miatt Szombathely környékén kértek a császártól lakóhelyet. Vagyis a két nép egyáltalán nem volt barátságos viszonyban, nemhogy keveredtek volna egymással. Nem volt ez másképpen a korábbi évszázadokban sem. Már Baján kagán megtámadta a szlávokat 578ban, amikor azok nem kívántak az avarok adófizetıi lenni, és megölték az avar követeket.73 Akadémiai székfoglaló elıadásán Bálint Csanád már az avarok etnikai fölszívódását emlegette. Ezt az állítást az egykorú krónikák határozottan cáfolják. Olajos Teréz említi a „A bajorok és karantánok megtérése” („Conversio Bagoariorum et Carantanorum”) címő latin nyelvő munka egyik mondatát: „…azokat (ti. az avarokat), akik az igaz hitnek engedelmeskedtek és elnyerték a keresztséget, a királyok adófizetıivé tették, és földjüket, amelyet ott maradva birtokolnak, mind a mai napig (usque in hodiernum diem) megtarthatják a királyi adó fizetése fejében”.74 Olajos Teréz alátámasztja, hogy a forrás 870-bıl származó értesülése megbízható, majd rámutat, hogy a krónika szerint a Frank Birodalom keleti határvidékén, Pannóniában a szomszédos bajoroktól és szlávoktól egyértelmően megkülönböztethetı, keresztény és földmővelést folytató avar népesség élt abban az idıben. __________________________________________________________________________________________ 69

Czeglédy Károly: Keleten maradt magyar néptöredékek, In: A magyarság ıstörténete, Szerk.: Ligeti Lajos, Budapest, 1943, 173. 70 Szádeczky-Kardoss Samu id. mő, 281. 71 Bálint Csanád: Az ethnosz a kora középkorban (A kutatás lehetıségei és korlátai), Századok 140, 2006, 346. 72 Annales regni Francorum a. 805. In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996. 306. 73

Menander Protector 208,11., In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996, 46.

74

Olajos Teréz: Az avar továbbélés kérdésérıl, Tiszatáj, 2001/11, 52.

12

Az egykorú feljegyzések éppen a régész akadémikus állításának ellenkezıjét, vagyis avar népcsoportoknak a horvátokba olvadását bizonyítják. Bíborbanszületett Konstantin mővében szólt a Balkánra települt horvátok honfoglalásáról, amikor megszerezték országukat az avaroktól, akik korábban urai voltak a Dunától az Adriáig esı területeknek is. A bizánci császár errıl a következıket írta: „pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erısebbeknek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Ettıl fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül való lakosok, s ezek avar mivolta felismerhetı.” 75 A horvátok lakta területeken avar maradványok továbbélésére utalhat az is, hogy a Sirmium (a mai Srmska Mitrovica) és Zára közötti területsávon tucatnyi olyan helynév (Obrov, Obrovo, Obrovac, Obre, Obri) ırzıdött meg, amelyek az avarok obri (vobri) nevével függhetnek össze.76 A régész akadémikus tanulmányának az embertanról szóló fejezetében leírja, hogy: „a 1011. századi magyarországi koponyák esetében még csak remény sem mutatkozik arra, hogy az europid típusúakon belül az egykor Kelet-Európában az ısmagyarokhoz csapódott keleti szlávok, esetleges finnugor és iráni eredető csoportok mellett a történeti embertan módszereivel meg lehessen különböztetni a Kárpát-medencében a magyarságba beolvadt nyugati és déli szlávok (és azoknak is különbözı csoportjainak!), valamint frankok és az esetleg Nyugat-Európából, valamint Itáliából behurcolt foglyok csontmaradványait. Meglepı és értelmezésre vár továbbá az a körülmény, hogy ennyiféle beolvadás után az Árpád-kori embertani anyag miért mutat olyan egyöntető képet?” 77 Talán azt a lehetıséget is meg kellene fontolni, hogy azért olyan egyöntető az Árpád-kori embertani anyag, mert jelentıs számban sem szlávok, sem nyugat-európaiak nem olvadtak be a magyarságba, ez nem több feltételezésnél. Nem kétséges, hogy nyugat-európai hadjáratok idején a magyarok zsákmányként foglyokat is szedtek, ám erısen vitatható az akadémikus állítása szerinti nagyságrend, hogy ez jelentısen megváltoztatta volna az akkori magyarság etnikai képét. Az idegen területen harcoló lovascsapatok nem tudtak több ezer gyalogos foglyot sok száz km-en nehéz terepen terelni, mert ezzel legnagyobb elınyüket, a mozgékonyságot adták volna fel, s így könnyen támadhatók lettek volna. A magyarok célja a fogolyszedéssel egyrészt váltságdíj szerzése volt. Ezt támasztja alá Montecassino krónikájának szerzıje, Leo Marsicanus is, aki beszámolt a Capua elleni 937. évi magyar támadásról: „…embereink közül sokan fogságba estek, ezeknek a kiváltására nem keveset adtunk ki” 78. Theotmár salzburgi érseknek a pápához 900ban írt levele sem a tömeges fogolyszerzést erısíti meg: „… a mi keresztényeink ellen küldték (a magyarokat), és azok után ık maguk jöttek, és egyeseket fogságba hurcoltak, másokat megöltek”.79 Ibn Hajján tudósított arról, hogy a magyarok 942-ben megtámadták Andalúziát. Közölte azt is, hogy a magyarok váltságdíj ellenében kiadták foglyaikat.80 A foglyok másik része a külföldi rabszolgapiacokra került. A magyar kereskedık a hadjáratok során szerzett rabszolgákat még a 11. században is Konstantinápolyban a bizánciaknak értékesítették.81 A „Nyugat-Európából behurcolt rabszolgák” tömeges jelenlétét, százezres nagyságrendjét Bálint Csanád sem tudja alátámasztani. Arra sincs semmilyen bizonyíték, hogy a 10. században Magyarországon rabszolgatartó társadalom lett volna. Kézai krónikájában ugyan __________________________________________________________________________________________ 75

Constantinus Porhyrogenitus: De administrando imperio, 30-31., In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996, 213.

76

Olajos Teréz id. mő, 55.

77

Bálint Csanád id. mő, 342. A magyarok elıdeirıl és a honfoglalásról, Szerk.: Györffy György, Milleniumi Magyar Történelem, Osiris Kiadó, Budapest, 2002, 230.

78

79

Györffy György id. mő, 209.

80

Györffy György id. mő, 257.

81

Tardy Lajos: Régi feljegyzések Magyarországról, Móra Könykiadó, 1982, 5.

13

megemlékezik a cselédekrıl, rabszolgákról, idegen jövevényekrıl, katonákról és nemesekrıl, akik Gézát és Szent Istvánt szolgálták, ám azt semmi nem igazolja, hogy számuk a magyarokkal összemérhetı lett volna.82 Már a szóhasználat is utal arra, mennyire alaptalan feltevésrıl van itt szó, hiszen Bálint Csanád „az esetleg Nyugat-Európából, valamint Itáliából behurcolt foglyok”-ról beszél. Felsorolja azokat az európai népcsoportokat, akik feltevése szerint beolvadtak a 10. századi magyarságba: „…többféle európai is került a honfoglaló magyarok fiai és unokái mellé: nyugati és déli szlávok, frank maradványok, valamint a kalandozások révén ismeretlen számban az országba hurcolt nyugat-európai, itáliai és balkáni származású rabszolgák. A felsoroltak mindegyikének nyilvánvaló módon más-más tárgyi és szellemi kultúrája, élet-módja, valamint biológiai alkata (embertani típus, vércsoport, DNS) kellett, hogy legyen.” 83 Tanulmányának elızı fejezeteiben a régész akadémikus bebizonyította, hogy a régészeti anyag, a hagyományok (folklór) és az embertani típusok nem etnikumjelzık. Ezek után nem túl következetes az elızı kijelentés, hiszen ez éppen ellenkezıje annak, amit korábban példáival alátámasztani igyekezett. Henkey Gyula 1991 és 1994 között végzett felvidéki embertani felmérései cáfolják azt a feltevést, hogy a dél-szlovákiai magyarok elmagyarosított szlávok leszármazottai lennének. Henkey Gyula a Felvidéken végzett vizsgálatairól ezt írta: „az általam vizsgált felvidéki magyaroknál a turanid és a pamíri típus a legnagyobb mértékben mutatható ki, az elıbbi a 31,4%-os magyar átlaggal szemben 43%-ban, az utóbbi az összmagyar 12%-ához képest 17,8%-ban.” 84 Raskó István genetikus is megerısíti, hogy a magyar népesség nem áll genetikai rokonságban a szlávokkal: „2005-ben jelent meg annak a nagyszabású vizsgálatnak az eredménye, az amelyben európai Y kromoszómás igazságügyi győjteménybıl származó, Európa 91 helyén élı, 12.700 egyén Y STR jellegzetességeit határozták meg. Megkülönböztettek egy Balkán- Duna csoportot, ahova a görög, román, bolgár, magyar férfiak tartoztak és közeli rokonságot mutattak a török mintákkal, de elkülönültek a szláv mintáktól.” 85 A magyarokkal szomszédos népek bolvadása, a folyamatos keveredés ellen szól, hogy a nyelvnek óriási összetartó és megtartó ereje van. Ahogyan ma, úgy ezer évvel ezelıtt is az emberek döntı többsége a vele azonos nyelvet beszélıvel házasodott. A származástudat és az ısi nyelv elvesztése csak azoknál a népcsoportoknál következett be, akik magyaroktól körülvéve, szigetszerően éltek a Magyar Királyság területén: jászok, kunok, svábok, horvátok, rácok és szlovákok. Ugyancsak a szomszédos népekkel való keveredés ellen felhozható érv az is, hogyha a középkori Magyarország területén élı szlávok, románok beolvadtak volna a magyarságba, akkor ma nem lenne Szlovákia, de Erdély sem lenne a románoké. A múltban a hagyományok ırzése, az azonos nyelvvel, kultúrával és származástudattal rendelkezık összetartozásának érzése sokkal erısebb volt, mint manapság. Ez a magyarázat arra, hogy a szlovákok ezer év alatt sem olvadtak be a magyarságba, pedig a Magyar Királyság területén éltek. A fenti okokon kívül azért tarthatták meg a nyelvüket, mert ıseink nem kényszerítették ıket annak elhagyására, amint azt manapság a szlovák hatalom a nyelvtörvénnyel a felvidéki magyarokkal teszi.

A honalapítók többféle eredete Az akadémikus Árpád népérıl az alábbiakat írja: „A Kárpát-medencei magyarság ethnikai történetének már a vitathatatlanul legrégibb rétegei is szétválaszthatatlanul sokfélék. __________________________________________________________________________________________ 812

Kézai Simon: A magyarok cselekedetei, In: Millenniumi Magyar Történelem, Budapest, Osiris, 2004, 95. Bálint Csanád id. mő, 346. 84 Henkey Gyula: Felvidéki magyarok népességtörténete és etnikai embertani képe, Kapu füzetek 7., 1998, 17. 85 Raskó István: Honfoglaló gének, Medicina, Budapest, 2010, 93. 83

14

Bármily köztudott legyen is, szükséges itt ismételten leszögezni azt, hogy a magyarok már a honfoglalás pillanatában sem voltak – már pusztán az általunk ismert adatok szerint sem – ethnikailag homogének. A majdani honfoglalók kialakulásának mérlegelésénél mindenképpen számolni kell azzal a forrásadattal, amelyik egyben az elsı biztos említése a magyaroknak: a 839 körül az Aldunánál csatázó csapataikat háromféle népnévvel (Ungroi, Unnoi, Tourkoi) illette a krónikás (György barát krónikájának folytatása). A ténylegesen hont foglalók hét törzse magától értetıdıen többféle eredető volt, ezt a kortárs Bölcs Leó egyértelmően le is írta (Taktika: „…sok törzsbıl tevıdtek össze…”).” 86 A népnevekrıl szóló fejezetben Bálint Csanád bebizonyította, hogy a korabeli források népnevei csak a legnagyobb fenntartásokkal használhatók etnikai kategóriaként. Ezek után nem túl meggyızı a magyarok bizánci krónikákban elıforduló háromféle nevének említését az etnikai inhomogenitás bizonyítására felhasználni. Ennek bizonyító erejérıl elég csak annyit megjegyezni, hogy a régész akadémikus által említett krónika írója a bizánciakat is ugyanúgy háromféle népnéven említi: bizánciak, rómaiak és makedónok. Moravcsik Gyula a György barát krónikájában olvasható három népnévhez a következı megjegyzést főzte: „Meglepı, hogy a krónikás ugyanazt a népet elıször „ungrok”-nak, majd kétszer „hunok”-nak és ismét kétszer „türkök”-nek nevezi. Erre kielégítı magyarázatot még nem sikerült találni.” 87 Moravcsik Gyula könyveiben bárki utánanézhet, hogy a 10. század után a magyarok Τουρκοι (turkoi – türk) megnevezése eltőnt a bizánci krónikákból, és a 11. századtól szinte kizárólag az Ουννοι (unnoi – hun) és Ουγγροι (ungroi – magyar) neveken említik a magyarokat. 88 Ennek csak egy magyarázata lehet: a bizánciakat rájöttek tévedésükre, miután a magyar követek felvilágosították ıket a magyarok hun származásáról. A népnevek fejezetben már tárgyaltuk, hogy Bölcs Leó egymás után 28 cikkelyt másolt ki Maurikios Stratégikonjából, ahol a „sok törzsbıl tevıdtek össze” kijelentés az avarokra vonatkozott.89 Bölcs Leó munkájának ez a része a magyarok harcmodoráról szól, és itt nem a magyarok eredetével foglalkozott a szerzı. 90 Még ha hiteles lenne is Bölcs Leó megjegyzése a sok törzsrıl, ez még nem jelent egyértelmően etnikai sokféleséget, elég itt Menander Protector korábban már idézett tudósítására gondolni. Eszerint az utigurok és kutrigurok nyelve azonos, közös ısöktıl származnak, csak más fejedelmeknek engedelmeskednek.91 Vagyis a különbözı nevő törzsek lehetnek azonos származású és azonos nyelvet beszélı rokon népek is, említhetjük itt példaként a szláv vagy a germán törzseket. Tanulságos itt felidézni Bálint Csanád korábbi véleményét: „amit párhuzamként érdemes itt megemlíteni, az az ethnogenezis kezelésmódja a franciáknál és az angoloknál, mert e népek kialakulása és kultúrája ugyanúgy 3 komponens eredménye, mint a finnugor, török és szláv elemek keveredésébıl született Szt. István kori magyarságé.” 91 Árpád népének többféle eredete ellen szól, hogy egy etnikailag heterogén, különbözı nyelvő népekbıl álló, szedett-vedett „hordával” a honalapítást lehetetlen lett volna véghezvinni! Mi indíthatott volna különbözı eredető, nyelvő és hagyományú népeket arra, hogy elhagyják ıseik földjét és csatlakozzanak egy bizonytalan kimenetelő vállalkozáshoz? Ha a finnugor, török és szláv „komponensekbıl” lett a magyarság, miért beszélünk mégis magyarul, amely nyelvnek nincs rokona Európában? Bálint Csanád azt állítja, a 10. századi __________________________________________________________________________________________ 86 87

Bálint Csanád id. mő, 345. Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori történet bizánci forrásai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 57.

88

Moravcsik Gyula: A magyar történet bizánci forrásai, Budapest, Magyar Történelmi Társulat, 1934, 257.

89

Maurikios: Strategikon, XI. 2, 22., In: Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai, Balassi Kiadó, Budapest, 1996, 83.

90

Bölcs Leó: Taktika, XVIII. 46-74., In: Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori történet bizánci forrásai, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1984, 18-22.

91

Ld. a 22. jegyzetet.

92

Nacionalizmus és régészet, Lukácsi Béla beszélgetése Bálint Csanád régésszel, Magyar Tudomány, 2003/6.

15

Magyarországon többségben voltak a szlávok és a Nyugat-Európából „behurcolt rabszolgák”. Hogyan hagyhatták a „magyar rablóbandák” a nıket, öregeket és gyerekeket a szláv szolgákra és a „kalandozások során behurcolt rabszolgákra”, amikor elindultak nyugatra kedvenc elfoglaltságukat gyakorolni: rabolni, fosztogatni, városokat felégetni, nıket megerıszakolni. Ezekre a kérdésekre a tudományos nihilizmus jeles képviselıjétıl nem kapunk választ, hiszen az ı célja nem a felmerülı kérdések megválaszolása, csupán a kételkedés megfogalmazása. A történeti genetikáról szóló fejezetben olvasható: „E tekintetben nagy súllyal figyelmeztet az a körülmény, hogy az avarkori történeti anthropológiai anyagon belül egyáltalán nem mutatkozik a keleti, steppei eredető népesség (europo-mongolidok és mongolidok) meghatározó arányú jelenléte (16,7%). A Szent István korában lezajlott politikai változások következtében az ország lakosságához még különféle nyugati, keleti és északi népek képviselıi is keveredtek: a 10. század vége táján sváb földrıl beköltözı lovagok, a besenyık és a volgai bolgárok, valamint az Imre herceg alatt szolgáló rusz „nemzetség”. Mindez kitőnıen tükrözıdik az Árpád-kori történeti embertani anyagban: annak 98%-át (!) europid típusúak alkotják s ezért írhatta Éry Kinga, hogy a „népesség zöme nem tekinthetı a honfoglalók leszármazottainak.”” 93 Az embertani anyagról szóló fenti eszmefuttatás arra a feltételezésre épül, hogy az avarok és a magyarok ısei antropológiailag nem lehettek europidok. Bálint Csanád az avarkori koponyákban a mongolid típus 16,7%-os jelenlétét és az Árpád-korban az europid típusok 98%-os arányát azzal magyarázza, hogy ıseinknek csak kis része volt sztyeppei eredető (vagyis szerinte mongoloid). Az akadémikus nem számol azzal a lehetıséggel, hogy az avarkori és Árpád-kori embertani anyag nagy része azért állt europidokból, mert a keleti, sztyeppei eredető népesség többségét sem mongoloidok vagy uráli származásúak alkották. Ezt az állítást az embertani és a genetikai vizsgálatok is alátámasztják. A 10. századi embertani anyag túlnyomó részben europid voltára a „Nyugat-Európában garázdálkodó” „vidám magyar rablóbandák” által „behurcolt rabszolgák” és a szelíd szláv szolgák beolvadásán kívül létezik más magyarázat is. Honalapító ıseink ugyanis antropológiailag europidok voltak és európai génekkel (Y-kromoszóma R1a1 haplotípusa) rendelkeztek. Errıl éppen Bálint Csanád 2008-ban a történeti genetikáról írt tanulmányából értesülhettünk: „Raskó István és munkatársai a 10 –11. századi minták között is kimutatták a fentebb már említett, egész Kelet-Európában megfigyelt „szteppei” haplocsoportot (EU19, illetve R1a1)”.94 Semino és társai az európai férfiak genetikai vizsgálatáról írt tanulmányukban igazolták, hogy az R1a1 haplotípusú férfiak Európa ıstelepesei között voltak.95

93

Bálint Csanád id. mő, 346.

94

Bálint Csanád: A történeti genetika és az eredetkérdés(ek), Magyar Tudomány 169, 2008/10, 1185.

95

O. Semino O et al: The genetic legacy of Paleolithic Homo sapiens sapiens in extant Europeans: a Y chromosome perspective. Science, 2000, 1155–1159.