Estelle Brightmore
13. napon
Esteile Brightmore - 13. napon ©TóthÁgnes, 2013 Szerző: Tóth Ágnes - Estelle Brightmore Szerkesztő: Soós Tibor Olvasószerkesztő: Noel Péter Korrektor: Sárközy Andrea Borító: Barna Gergely Kiadó: Álomgyár Kiadó Felelős Kiadó: Nagypál Viktor ISBN 978-615-5252-16-7 Tördelés, nyomdai előkészítés: Borvető Béla Nyomda: fotOGOLffNyomda
1. November volt. Az esőcseppek, mint a lassan folyó vér a földet, apránként bepöttyözték az ablakot. Elmerengtem az idő múlásán. Akkor már 2195 végét nyögtük; el sem hittem, hogy lassacskán már ötven éve, hogy bekövetkezett a katasztrófa. Szerencsésnek érezhettük magunkat, hiszen mi maradtunk annak egyedüli túlélői. 2150-re bolygónk lakhatatlanná vált. Harcok folytak az ivóvízért és a területekért, mert több mint 15 milliárd ember élt a Földön, amelynek tartóelemei megroggyantak az egyre nagyobb súly alatt. A városok vízbe vesztek, az éghajlati övék eltolódtak, járványok és éhínségek hullámai dúltak. Szó szerint küzdöttünk az életben maradásért. Aztán jött az utolsó nagy járvány, és az emberek még inkább pusztulni kezdtek. Ez volt a büntetése a nagymértékű rombolásnak. Akkoriban jelent meg három férfi, akik az új élet reményét kínálták nekünk. Elhagytuk otthonainkat, és a nyomukba szegődtünk. Így, távol a káosztól, a pusztulástól, alakult meg az a hely, ahol attól kezdve éltünk: a hatalmas, falakkal körülvett megapolisz, a Város. Körülbelül kétmilliárd ember zsúfolódott össze benne, és ötnapos út volt autóval az egyik csücskétől a másikig eljutni. Három kör alkotta: a harmadik volt a legszegényebb, közel a külső falhoz. Ott azok éltek, akik mezőgazdasággal és állattenyésztéssel, esetleg más fizikai munkával foglalkoztak. Azonban legtöbb-
jüknek nem volt rendes munkája, az utcán éltek, koldultak, vagy megpróbáltak átszökni a második körbe. A szökés azonban nem volt egyszerű, és súlyos büntetéssel sújtották azokat, akiket rajtakaptak. A második kör az ipari pénzügyi szektor volt, itt épültek ki - mivel a Várost egy ásványkincsekkel bőven ellátott helyen alapították - a bányák és a gyárak, felhőkarcolók törtek az ég felé, amelyekben az üzleti tevékenység zöme folyt. Az első kör pedig a gazdagok és a vezetők lakhelye volt. Olyan dolgokat kapott meg ott az ember, persze iszonyú mennyiségű pénzért, amelyekről egy átlag harmadik körbéli még csak nem is álmodhatott. De még ott is harcok folytak az élelemért és a túlélésért. Sokan voltunk, így aztán az ítéletek sem voltak kegyelmesek. Az első körben állt a Kastély, mintegy ékköveként a városunknak. Ott élt a három próféta, aki elvezette a Város népét erre a helyre. A tömegektől elkülönülve, elképzelhetetlen luxusban éltek ott kilenc leszármazottjukkal együtt, akikkel karöltve irányították a Várost. A Kastély lábánál pedig ott állt az Aréna. Ahhoz, hogy az emberek „békében” élhessenek, és ne szaporodjanak túl, kegyetlen eszközök kellettek. Ennek pedig tökéletes szimbóluma volt az Aréna. Az évenkénti két nagy ünnepen - az egyik április 15-én, a másik november 30-án volt - az Aréna megtelt ujjongással és halálhörgéssel. Az első nap a Város alapításának ünnepe, a második pedig a legöregebb vezető születésnapja volt. Skulla. Ő irányította az egész rendszert, hatalmát a hadsereg tartotta fenn, amely folyamatosan ott járőrö-
zött mind a három körben. A szektorok közötti átjárást csak a két ünnepen nem büntették, illetve speciális alkalmakkor. Persze az első körből ki is akart volna átjutni a harmadikba? A szabály inkább fordítva volt érvényes. A szüleim a harmadik körben laktak, nekem megengedték, hogy meglátogassam őket, amikor úgy tartotta kedvem. És hogy mik történtek az Arénában? Általában ha valakit kihágáson kapott a hadsereg, azt vagy azonnal kivégezték, vagy elvitték, hogy harcoljon az életéért más fogvatartottak vagy állatok ellen. Ha győzött, életben maradt, és megbocsátották a vétkét, ha pedig elbukott... Nos, akkor már nem volt fontos a büntetés. Egyetlen dolog létezett, ami miatt a győztest is megbüntették: ha rebelliót szított a hatalom ellen. Elvégre a hatalom volt az, amely táplált minket, fenntartotta az egyensúlyt, és ez volt az, amely elvezetett minket a Városba, az ígéret földjére... A Város nem érintkezhetett a külvilággal, mivel úgy tudtuk, hogy az teljesen elszennyeződött és nincs is már ott élet. Azt tanították: aki kilép oda, az rövid időn belül megfertőződik és meghal. Ezért a fal teljesen körülzárt minket, akár egy kupola, a teteje pedig olyan volt, mint az égbolt. Az időjárást a Kastélyból irányították, ők pumpálták be az oxigént, amit a kintiből tisztítottak, és ugyanez történt a vízzel is. Így, mondhatni, védve voltunk. Az a tizenkét ember, aki az életünket irányította volt a felelős mindenért, és nekünk hálásnak kellett lennünk, hogy óvó kezekkel biztosítják túlélésünket.
És hogy ki vagyok én? A nevem Ana Andropov. Valaha orosz volt a családom, a szüleim még tudták, de nekem már fogalmam sem volt róla, hogy mit jelenthetett ez. Meséltek egy országról, amelyet sokszor hónapokon át hó borított, és nagyobb távolságok uralkodtak, mint itt az első szektortól a harmadikig. Ők még homályosan emlékezhettek rá, de én már csak egyszerűen városi voltam, aki beszélt valamicskét oroszul. A második körben éltem, mivel újságíróként dolgoztam. Persze ez nem arról szólt, hogy tudósíthatok az Arénában vagy egyszerűen csak az utcán történő harcokról, inkább főleg a divatról, az időjárásról és az építészetről írhattam. Ha nagyon engedékenyek voltak a vezetők, akkor néha még a gazdaság is terítékre kerülhetett. Csakhogy nekem volt egy titkos dossziém. Természetemnél fogva kíváncsi voltam, így feljegyeztem egykét történést. Olyasmiket, amelyekről nyilvánosan soha senki nem beszélhetett a Városban. Volt egy kisfiú, akit azért öltek meg, mert nem mondott igazat a testvérével kapcsolatban, akit a katonaság keresett... Egy másik szerint, mivel egy kislány az utcán sírt, s ezzel „félelmet keltett a polgárok körében” hidegvérrel lelőtték... A Városban egyetlen szabály létezett: élj úgy, hogy a vezetők kedvére váljék. Ha megtudnák, hogy nyomoztam egy-két ügy kapcsán, nemcsak az állásomat veszítettem volna el. De én személyes indíttatásból is folytattam: a bátyám börtönben ült. A szüleink mezőgazdaságból éltek a harmadik körben, minden idejüket és pénzüket arra áldozták, hogy
legyen belőlem valaki. A bátyámmal más volt a helyzet. Ő a szabadságnak élt, és ez lett a veszte. Egyik este a barátaival italozott egy parkban, ahol rájuk bukkant egy őrjárat. Az egyik katona kivált a sorból és belekötött. Ilyen esetekben általában a bátyám is azt tette, amit mindenki: szó nélkül tűrte a megaláztatást. De az akkori este más volt. Elég részeg lehetett ahhoz, hogy kiálljon magáért, és amikor a katona megütötte, ő visszaütött. Addig ütötte, amíg csak élt. Persze a többi fegyveres látta, hogy mi történt, lefogták, öszszeverték, majd elhurcolták az Aréna lábánál álló börtönbe. Azóta eltelt pár év, és mi többé nem láttuk. Már alig emlékeztem rá, hiszen akkor mindketten tinédzserek voltunk. Csak azért gondoltam, hogy még életben lehet, mert az ilyen eseteket különleges alkalmakra tartogatták. Olyanokra, amilyenek az ünnepek voltak. Ám teltek az évek, és az ünnepi játékokon egyszer sem harcolt. Utáltam még a gondolatát is az Arénának, ezért minden mérkőzés után az újságokban néztem meg a felek neveit. Egyik között sem volt. Mégis sejtettem, hogy az élete november 30- án véget ér, ugyanis akkor volt a legközelebbi ünnep, Skulla születésnapja. A vezető pedig már egy ideje hangoztatta, hogy azon a napon kitisztítja a börtönöket, és az összes rab harcolni fog. Ezek alatt az évek alatt Joe-hoz jártam, a bátyám barátjához információkért. Ő volt az egyik legfelkapottabb helyi kocsmáros, engem pedig minden érdekelt. Sok kétes alak megfordult nála, részt ugyan nem vett semmiben, de mindent tudott az alvilágról.
Mert mindegyik körben voltak rosszfiúk. A legroszszabbak a harmadikban éltek, de az elsőben sem csak angyalok laktak. A látszólagos nyugalom, a tétlenség és a luxus a fiatalokat is kikezdte: általában az unalom, a féltékenység, irigység és hatalomvágy vitte rá őket a bűnözésre. Nekik ez nem volt a létfenntartásukhoz szükséges - egyszerűen csak unatkoztak. A harmadik körben viszont úgy éltek, akár a patkányok: marakodtak a koncon, lelőtték egymást a nyílt utcán. A katonaság pedig szemet hunyt a történtek fölött, bár ha az első körben történt volna ilyesmi... Ám a gazdag csemetéket féltették, nem is nagyon bántották őket, akármit is tettek. Viszont mindhárom alvilágban előfordult az úgynevezett „ketrecharc”. Ez azt jelentette, hogy a résztvevők harcba kezdtek, és közülük csakis egy maradhatott életben. A többiek fogadásokat kötöttek a győztesre, hisz az volt az igazi „élvezet” az egészben, hogy nézőközönség is tartozott hozzá. Mindez jó gyakorlás volt a valódi Arénára, ami elől - elvileg - senki sem menekülhetett. Máshogy úgysem tudták képezni magukat, a bátrak ezért neveztek a ketrecre. Egy-kettőt már én is láttam, de mindig felfordult tőle a gyomrom. Ezért inkább minden szabadidőmet a nyomozásra fordítottam. Szerencsére rugalmas munkaidőben dolgoztam, nem telt sok időbe összehozni egy rövidke interjút vagy egy múzeumi élménybeszámolót, a többit pedig azzal töltöttem, amivel akartam. És azon szerencsések egyike voltam, aki bármelyik körben szabadon mozoghatott. A bilétám, amelyen rajta volt az újság
neve és igazolása, ahol dolgoztam, sokszor pajzsként és útlevélként szolgált... Azon a novemberi napon egy darabig néztem az ablakon végigfolyó esőt, majd kinyitottam a hűtőt, ettem egy joghurtot, és elhagyva a kicsi, emeletes házban lévő lakásomat Joe kocsmája felé vettem az irányt. Háromutcányira volt tőlem, így egy esernyő alá bújtam, és útnak indultam. Hosszú kabátot viseltem csinos szoknyával és blúzzal - általában így kellett öltöznie egy újságírónőnek. Az ütemet csak a magas sarkú cipőm kopogása adta, és ez ismét elég volt ahhoz, hogy révedtségbe merüljek. A szüleimre gondoltam, arra, hogy milyen régen nem láttam őket. Lelkiismeretfurdalás gyötört, mivel úgy éreztem, soha nem voltam nekik elég hálás, amiért mindent feláldoztak értem ahhoz, hogy a második szektorba jussak, egy sokkal jobb életbe. Nem akartam megbántani őket azzal, hogy a tudtukra adom a magánakcióimat, éppen eléggé megtörtek a bátyám bebörtönzésekor. Csak az vidította fel őket kicsit, hogy engem mindig is tisztes polgárként láttak. És úgy is kellett viselkednem előttük. Ahogy ez végigfutott az agyamon, már a barna, alacsony épület előtt találtam magam. Egy ferde, kivilágított tábla hirdette, hogy ez a hely Joe-é. Felsóhajtottam, és fellépdeltem három lépcsőfokot, amely a kapuhoz vezetett. Amint benyitottam, a szokásos közeg fogadott: emberek dőltek a pultra, zene szólt egy régi zenegépből, néhányan pedig asztali fociztak vagy billiárdoztak. Csak egy pillanatig bámultam a látványt, aztán gyorsan a pult felé indultam. Joe ott állt, mint mindig,
épp egy söröskriglit öblögetett. Hosszú szakálla volt, és színes pólója fölött bőrmellényt viselt. Amint meglátott, csóválni kezdte a fejét, és kék szemeivel végigmért. Felhúztam magam az egyik magas bárszékre, és egy barátságos mosolyt megejtve megszólaltam: - A szokásosat kérem. - Ana - sóhajtott -, korán van még az iváshoz. Mit szólna a bátyád, ha látna? Különben sem kellene itt lenned, jól fizető állásod van, te pedig elszúrod azzal, hogy hasonló kocsmatöltelékekkel barátkozol, mint amilyen én vagyok. - Te mindent tudsz az alvilágról, én pedig információkat gyűjtök. Ez egy rendkívüli szimbiózisa a tudásunknak, Joe - mosolyogtam, majd hirtelen elkomorultam. - Történt mostanság valami, tudod...? - Most minden csendes. A hadsereg jön-megy, van egy-két kivégzés, de még a harmadik kör is lenyugodott. Érzik a hideget. Ahhoz, hogy a vezetők lecsendesítsék az indulatokat, elég, ha olyan időjárást csinálnak, mint ez a mostani. Ha még fagyok is jönnének, akkor senki nem azzal lenne elfoglalva, hogy az utcán legyen, helyette mindenki az otthonába húzódna. - Már akinek van otthona... - tettem hozzá. - Miért érdekel téged a szegények sorsa? - Százszor megmondtam már Joe: itt én vagyok az újságíró, tehát itt csak én kérdezhetek. - Ismét megpróbáltam visszabűvölni a mosolyt az arcomra. - Ugyan már, Ana! - Jó - sóhajtottam. - Tudod, hogy a szüleim kint vannak, és aggódom értük. Már számtalanszor megpróbál-
tam átköltöztetni őket magamhoz, de a hadsereg nem engedte. Azt is tudod, hogy mennyire rossz szemmel nézik a vándorlást, a szökést meg pláne. - Jól van, kislány - mosolygott vissza. - Nézz vissza egy hét múlva, akkor talán tudok mondani valami újat, amivel kielégíthetem a kíváncsiságod. De most mindenki csendes, és ahogy jön a tél, úgy még inkább azok lesznek. Joe felé biccentettem, hogy megköszönjem neki az információt, bár tudtam, hogy nem várhatok egy hetet, meg kellett látogatnom a szüleimet. Pont az a baj, hogy jön a tél, lehet, hogy nincs tüzelőjük vagy élelmük. Ilyesmit minimális mennyiségben szállíthattam nekik. Mindenképpen el kellett mennem hozzájuk. Ebben a pillanatban közeledő motorok hangját hallottam meg. Néhány fickó dübörgött el gépével a kocsma mellett, majd leparkoltak, és hangosan, röhögcsélve beléptek az ajtón. Mindenképpen menni akartam, de valamin megakadt a szemem. Öt srác jelent meg, mind huszonhat-huszonhét évesek lehettek (én huszonhárom), persze, jellegzetes lógók voltak rájuk tetoválva, így nem is csoda, hogy megbámultam őket. Különösen az elsőt. Magas, vékony és izmos srác volt, a karja, a mellkasa tele tetoválással, és csak középen volt haja: a feje tetején, a homlokától egészen a tarkójáig. Az arcvonásai szépek voltak, főleg a kék szemei, amelyek megcsillantak a sötétben, amint végignézett a kocsmán, és a pillantása megakadt rajtam, akárcsak az enyém rajta. Úgy hittem, hogy egy újabb bunkó lesz, aki leszólít és ajánlatokat tesz, de aztán csak odajött hozzám, miközben a társai egy asztalnál foglaltak
helyet. Menet közben megigazította a bőrmellényét, mert csak ez volt rajta meg egy nadrág és motoros csizma. Két lépésnyire megállt előttem, elmélázva rám nézett és megkérdezte: - Mit bámulsz, hercegnő? Talán nem láttál még enynyi tetkót egy helyen? - Igen figyelemreméltó a testdíszítésed, de engem inkább az érdekelne, hogy mit keres itt ennyi suhanc hangoskodva és direkt kiprovokálva a hadsereg figyelmét. - Az Arénához tartunk, szivi. A harmadikból jöttünk, de van engedélyünk, mivel a bátyám lép fel holnapután. - És te ennek örülsz? - lepett meg a nagyfokú lelkesedése, bár sejtettem, hogy nem ez az első kocsma, ahol megálltak, így nem adtam hitelt minden egyes szavának. Mégis, mintha megsértődött volna, kihúzta magát, és hatalmas kék szemeivel rám bámulva ennyit mondott: - Nálunk ez megtiszteltetés. Látszik, hogy nem egy helyről jöttünk. Elvégre is, itt a másodikban minden olyan könnyen megy. Nem kell megharcolnotok az ételért, a tudásért, a tekintélyért. Nálunk ezt nem adják ingyen. - Épp válaszolni akartam neki, amikor kivágódott az ajtó, és katonák özönlötték el a helyet. Joe abban a pillanatban eltűnt. Ő sosem akart beleavatkozni a hatalom dolgába, amiért nem is hibáztattam. Egy magas, fekete képű egyenruhás férfi lépett előre, végigjártatta a tekintetét a társaságon, aztán a motorosokhoz fordult: - Ki itt a falkavezér?
- Én volnék - fordult meg lazán a mellettem álló srác, mire a férfi odalépett hozzá, és a puskája csövét nekiszegezte. - Nem ide tartoztok - jegyezte meg. - Van nálatok papír? - Ne higgye, hogy nincs, vagy, hogy különben ide sem mernénk jönni - mondta fenyegetően a tetovált fiú, és lazán feltartotta mindkét kezét, miközben a katona kihúzta a mellényzsebéből kikandikáló papirost. Egy pillantást vetve rá odavakkantotta neki: - Csak győzzem kivárni a pillanatot, és akkor nem lesz olyan nagy a szád... Elolvasta a szöveget, aztán rosszindulatúan hozzátette: - Vincent Coleridge... Ismerem a bátyád, egy határsértő patkány. Ha kevesebb tekintélye lett volna az alvilágban, már golyóktól szaggatva feküdne az árokparton. A Vincentnek nevezett fiú arcán átfutott a düh, és talán neki is ment volna a mosolygó katonának, de az egyik társa visszatartotta őt. Az egyenruhások hangosan röhögtek, a magas, fekete képű hozzátette: - Remélem, az Arénában sem lesz jobb vége. Holnapután megtudjuk... Hirtelen otthagyta a motorosokat és felém fordult, csakhogy addigra már feltartottam az újságíró igazolványomat, amit, mint mindig, most is védőpajzsként használtam. Az alak nem szólt semmit, csak továbbment. Már majdnem elhagyták a kocsmát, mikor megpillantottak egy, a sarokban kuporgó, vékony kis fickót.
Amikor szóltak hozzá, összerezzent, és hiába kérdezték, nem volt nála semmiféle irat. Mindez a mi világunkban annyit jelentett, hogy határsértő, ráadásul hajléktalan, esetleg tolvaj is lehetett, akinek az élete mit sem ért a katonák szemében. Felrángatták, és kitessékelték a kocsmából. A szerencsétlen alig tudott járni, én pedig tudtam, hogy mi következik. A helyiségre teljes csönd ült, odaléptem a hátsó kijárathoz, és annak kicsi üvegablakán keresztül lestem ki. Joe hangja ijesztett meg: - Nem kellene ilyet látnod. - Hozzá kell szoktatnom a gyomrom. Ha magamnak nem sikerül, majd ők hozzászoktatják - válaszoltam, miközben min-ketten dermedten néztük végig, ahogy a katonák letérdepeltették a kis alakot, aki vacogott az esőben, és könyörgött az életéért. De azok mit sem foglalkoztak vele, a fejéhez emelték a puskájukat, és meghúzták a ravaszt. Egy pillanatra becsuktam a szemem, ezért csak azt láthattam, ahogy a férfi agyveleje rákenődik az ajtóra, és ő holtan esik össze. A katonák mit sem törődtek vele, otthagyták a kutyáknak. A kocsma szinte azonnal visszaállt a korábbi hangulatba, beszélgettek, játszottak az ott lévők. Bennem csak ekkor érlelődött meg az elhatározás, hogy haza kell mennem. Elsiettem a helyiségből, és a munkahelyem, vagyis egy hatalmas üvegépület felé vettem az irányt. Fellifteztem a tetejére, ahol komplett repülőgéppark várakozott. Sokszor utaztunk gépekkel, ha tudósítanunk kellett egy új eseményről, gálákról, kiállításokról. Ezek a gépek nem a régi világból maradtak ránk, hiszen azokat már nem használhattuk még ebben a hatalmas Vá-
rosban sem, mivel erősen mérgezték a környezetet. Tudósok egy csapata csak azzal foglalkozott, hogy átalakítsák a régi járműveket napelemmel hajthatóvá, hiszen abból eleget tudott termelni a Város. A vezetők irányították a nappalokat és az éjszakákat, amelyek úgy változtak, akár az évszakok. Viszont olyan tárolókat hoztak létre a házak tetején, amelyek elraktározták a napfényt és annak melegét, így az összes elektromos gép, autó és repülő ezzel működött. Mellesleg a repülővel való utazás volt a leggyorsabb közlekedési módszer, a pilótával pedig különösen jóban voltam. Éppen sikerült is elkapnom, mielőtt indult volna haza, és megkérnem, hogy vigyen el a szüleimhez. Húzta a száját egy darabig, de amikor meglebegtettem előtte egy-két magasabb címletű bankót, beleegyezett. Egy fél órába sem telt bele, máris földet értünk egy farm mellett. Még mindig ömlött az eső, de megtöltötte az orrom az otthon édes és egyben kihagyhatatlan illata. Ugyanakkor valami miatt feszültséget is éreztem a levegőben. Megkértem a pilótát, hogy adjon egy órát, utána visszatérhetünk. Kinyitottam a kicsi, már-már foghíjas kertkaput, és egy ösvény felé vettem az irányt. Az egyik oldalon fák álltak, a másikon karámok, ólak, ahol a disznókat, kacsákat és csirkéket tartották. Megszaporáztam a lépteimet, már látszott a kicsi, takaros ház, amiben a rövid gyerekkoromat töltöttem. A kezem már-már a kilincsen volt, amikor kivágódott az ajtó, és katonák jöttek ki rajta. Közöttük megpillantottam a két középkorú embert. Az ötvenes éveik végén jártak, arcukat megterhelte a gond, a ráncaikon
végigcsurgott az eső. Apám ősz, bajuszos ember volt, anyám alacsony, töpörödött asszonyság. Mindketten növénytermesztésből és állattartásból éltek, ha szerényen is, de meg tudták teremteni maguknak az élhető körülményeket. De én már tudtam, hogy baj van. Meghunyászkodva tűrték, ahogy elvezetik őket, ám amint közelebb léptem, láttam, ahogy mindkettejük arcáról könny csorog le, ami belevegyült az esőbe. Magabiztosan odaálltam a katonák elé, megpróbáltam feltartóztatni őket, miközben megkérdeztem: - Mit akarnak itt uraim? Az egyik megrántotta a vállát. - Loptak, ezért a büntetésük halál. Azt hittem, menten elájulok. Az eső ellenére színes karikák kezdtek táncolni a szemeim előtt, meg kellett támaszkodnom a feljáró korlátjában, mert különben biztos elvágódom a sárban. - Ez lehetetlen - dadogtam, és csodálkoztam, hogy egyáltalán hang jön ki a torkomon. - Ők a szüleim, és biztosan nem vettek el az állam tulajdonából semmit. Ismerem őket, egyszerű emberek, akik mezőgazdaságból élnek. - Csakhogy elfelejtették befizetni az adót, miközben illegális árut rejtegettek. - Mégis mit? Erre a kérdésre felemeltek két levágott kacsát. Nem hittem el, hogy mindez megtörténik. Mégsem estem kétségbe, felmutattam az igazolványomat és folytattam:
- Ana Andropov vagyok, újságíróként dolgozom, és kezeskedem értük. - Itt nem ér semmit az igazolványa - köpött ki a férfi, miközben a fegyverét maga elé tartotta. Így mással kellett próbálkoznom. - Van pénzem - vettem elő egy köteggel. - Befizetem a hiányzó adót. Kérem, engedjék el őket, és senkinek nem kell tudnia erről az egészről! - Az államot nem lehet megvesztegetni, hölgyem! mondta fölényesen. - Menjen innen, mielőtt még az Arénában köt ki! - De mégis? Mi lesz velük? - Teljesen kétségbeestem. - Nem küldhetjük őket az Arénába, mert már öregek, ezért egyszerűen halálbüntetés vár rájuk, amelyet itt, helyben kell végrehajtanunk. Aztán az állam nevében elkobozzuk a földjeiket és jószágaikat. - Nem tehetik! - üvöltöttem, és előre akartam vetni magam, de az egyik katona lefogott, és próbált elvonszolni onnan. Azt hittem, rögtön elájulok. Tudtam, hogy ez nem történhet meg. Egyszerűen nem! Az egyenruhások közben letérdepeltették a szüléimét is, és rájuk fogták fegyvereiket. Abbahagytam a rúgkapálást, miközben éreztem, hogy elöntik a szemem a könnyek. Csak ennyit tudtam mondani: - Já Ijubljú vám! Azután már csak a fegyverek durranására emlékszem és arra, hogy az esőben térdeltem. Véres volt a kezem, a ruhám, miközben sirattam a szeretteimet. A katonák eltűntek, mint a kámfor, gondolták, ráérnek még felszámolni a birtokot. Dühös lettem, és megfo-
gadtam az égre, hogy nem hagyom többé a szeretteimet elveszni, és harcolni fogok az igazságért. Nagy szavak voltak ezek egy olyan társadalomban, ahol éltem, főleg hozzám, egy egyszerű újságíróhoz képest. Állt az udvarunkban egy diófa, amire régen egy gumibelső volt felakasztva nekem, hogy hintázhassak rajta. Sokat játszottam alatta, ott éltem a gyerekkorom nagy részét. Tudtam, hol a fészer, és azon belül hol tartották az ásókat. Az egyiket megragadtam, és ásni kezdtem a hinta mellett. Arra eszméltem, hogy dühömben és elkeseredésemben már szinte egy tömegsírnak elegendő méretű üreget ástam. Odavonszoltam a szüleim holttestét, majd eltemettem őket. Virágot nem tudtam szerezni a sírra, fejfának is csak egy követ állítottam, majd letérdeltem a földhalom mellé. Úgy éreztem, hogy minden az én hibám, hogy elhagytam őket, és akkor sem voltam velük, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rám. Éreztem, hogy innentől kezdve teljesen egyedül maradtam a nagyvilágban. Valahol a felhők fölött, a falon túl, lement már a nap. Ahogy mindent, ezt is számítógép szimulálta a Városban. Feltápászkodtam. Azt hittem, hogy a repülőgép már rég otthagyott, de a pilóta még mindig várt rám. Látta a katonákat, így nem kellett kérdeznie semmit ahhoz, hogy tudja, mi történt. Egészen a házam tetején lévő leszállópályáig vitt, ahonnan aztán nem tudom, hogyan keveredtem ágyba, de innentől kezdve szörnyű napok következtek.
2. A Kastélyt fegyveres őrök védték a nap huszonnégy órájában, de egy árnynak mégis volt annyi ereje és tehetsége, hogy átsurranjon a biztonsági résen. A parkoló autók egy egész szintet foglaltak el, az egyiket kiválasztotta, majd eltűnt alatta. Kisvártatva ismét megjelent, és ahogy besurrant a parkolóba, úgy szívódott is fel a hajnali köddel. A kamerákat ügyesen kikerülte, aztán már csak annyit kellett tennie, hogy felmásszon egy, a Kastély mellett lévő sziklapárkányra és várjon. Nem telt bele sok idő, és a fekete, sötétített üvegű autó kikanyarodott a parkolóból, majd lassan lefelé vette az útját a város irányába. Az alak továbbra is a sziklán ült egy aprócska készülékkel a kezében, fekete ruhájával beleolvadt a háttérbe. Egy darabig elnézte az autót, de nem engedte eltűnni a láthatáron. Megnyomott egy gombot a szerkezeten, amitől a detonátor életre kelt, és a jármű egy hatalmas robbanás kíséretében darabjaira szakadt a benne ülőkkel együtt. Az alak, mint aki jól végezte dolgát, elillant a hajnallal, meg sem várva a tűzoltókat, a helyszínelőket és a katonákat.
Fájt a fejem. Ez volt az egyetlen érzés, ami a reggellel fogadott. Aztán lassan kezdtek visszatérni az emlékeim. Ekkor a fájdalom a torkomig, majd egészen lefelé, a gyomromba kúszott. Tudtam, hogy meghaltak a szüleim. Azok, akik minden pénzüket, energiájukat
belém fektették, és egy jobb életet álmodtak nekem, már nem léteznek. Ezután jött a tehetetlenség. Úgy éreztem, hogy maga az állam lett az ellenségem, hogy Dávid vagyok Góliáttal szemben, csakhogy nekem semmi esélyem nem volt a szörnyeteg ellen. Eddig megfigyeltem a borzalmakat, megérintettek, mint minden érző lényt, de hogy már saját magamon is éreztem a veszteséget, az elviselhetetlen volt. Belefúrtam az arcom a párnába, és reméltem, hogy ismét magához ragad az édes álom. Ez a rendszer egyszerű volt. Sokan éltünk a világban, most is sokan vagyunk, tehát az erős túléli, a gyenge meghal. Ez a természetes kiválasztódás. De ha az ember a saját szeretteit veszíti el, akkor már teljesen másként gondolkozik erről. Mindez csak egy pillanatig futott át az agyamon, amikor megcsörrent a telefonom. Álmosan vettem fel, és meglepődtem, ahogy meghallottam a főnököm hangját: - Hol a fenében vagy, Ana? - Itthon, még csak... - Ekkor pillantottam rá az órára, és elhűltem. - Sajnálom, tudom... Tíz óra van, elkéstem... De úgy gondoltam, hogy a riport várhat... - Várhat? Most halt meg kettő a tizenkettőből. A vezetők már csak tízen maradtak. Valaki merényletet készített elő ellenük, átosont az őrök között, és felrobbantotta őket. Megfordult velem a világ. Minden, amit korábban gondoltam, éreztem, egy pillanat alatt eltűnt a semmiben.
- Tessék? - Még mindig nem akartam hinni a fülemnek. - Jól hallottad. Gyere az irodába! A többit itt megbeszéljük! - És letette a telefont. Alig kaptam levegőt. Azt hittem, hogy rosszul hallok. Ilyen rövidke történelmünk során még nem fordult elő. Hogy merényletet kövessenek el a vezetők ellen? A tizenketteknek mindig is szilárd és megingathatatlan volt a hatalma, nemcsak hogy nem emelnének rájuk kezet, de az emberek általában kerülték is a Kastélyt. Izgalom fogott el. Ismét úrrá lett rajtam a kíváncsiság, viszont a keserű érzés megmaradt bennem. A szüléimét gyászoltam, miközben felpörögtek világunk eseményei. Gyorsan letusoltam, majd belebújtam az első ruhába, amit találtam. Egy szövetnadrág volt és egy csinosabb ing, végül magamra kaptam a kabátot is. Borús volt aznap az idő, de nem esett az eső. Ezután a legrövidebb úton a szerkesztőségbe siettem. Amint betoppantam, mindenki rám nézett. Egy hosszú helyiségben asztalok sorakoztak egy-egy emberrel mögöttük. Azonnal a főnök irodájába mentem, aki egy alacsony, köpcös, bajszos ember volt. Éppen telefonált, ezért becsuktam magam mögött az ajtót, és megvártam, amíg befejezi a beszélgetést. Nem tartott sokáig. Rám nézett és megszólalt: - Te fogod bemondani a déli híreket. Leesett az állam a döbbenettől. - Hogy én? Riporter vagyok, nem bemondónő. - Akkor most szépen seggbe rúgod magad, előveszed a legbájosabb mosolyodat, és megpróbálsz akadozás nélkül beszélni.
- De végül is mi történt? - buggyant ki a számon. - Felrobbantották Tito és a húga, Emma autóját. Elhagyták a palotát, és alig fordultak ki az útra, amikor bekövetkezett a robbanás. Aztán jött egy levél. - Milyen levél? - Ez! - nyújtotta oda nekem, én pedig hangosan olvasni kezdtem: - Olyan társadalomban élünk, ahol a szegényt eltapossák, ahol a gazdag dőzsöl, miközben ezrek halnak meg az utcán a katonák vélt igazságteremtése közepette. Nem sikerült eddig kinyitnotok a szemeteket, ezért én fogom megmutatni nektek a valóságot! Kizsákmányolnak minket és elveszik az életünket, holott az élet a legalapvetőbb emberi jog. A vezetőitek a paradicsomot ígérték, de a poklot hozták el! Ezért, amíg nem hagynak fel embergyalázó magatartásukkal, minden nap kivégzek egyet közülük, míg a végére csak mi maradunk, a nép! - Szép szöveg - tette hozzá a főnököm. - Mégis ki ez? - Közben visszaadtam a levelet. - Valószínűleg és megdöbbentő módon nő lehet. A rendőrség által felkért írásszakértők legalábbis ezt állapították meg... De persze nem is ez az érdekes, hanem hogy jön valaki, egy árnyék, akit senki nem látott, mégis be- és kisurrant a világ legőrzöttebb helyéről, aztán meg az emberi jogokról prédikál. Nem hagyott maga után semmi nyomot, így a rendőrségnek fogalma sincs arról, hogy hol kezdje a nyomozást. - Szerinted engedik leadni a médiában? - kérdeztem elcsukló hangon, de inkább talán csak magamat igye-
keztem védeni. Ha elkezdem bemondani egyenes adásban, még a végén én is célponttá válhatok: vagy az árnyéké, vagy a hatalomé. - Elvégre mégiscsak a vezetőink ellen irányul ez a fenyegetés... Még nekünk is bajunk lehet belőle. - Próbáltuk felvenni a Kastéllyal a kapcsolatot, de a fülük botját sem mozgatják. Ezért muszáj lesz leadnunk. Mert valamit mondanunk kell. Az emberek máris sutyorognak... Lépjünk előbb, mintsem hogy magunkra rántsuk vagy a tömeg, vagy a hatalom haragjának ódiumát. Nem akartam túl könnyen beadni a derekam. - De miért pont én legyek a bemondó? - Mert ügyes vagy és elhivatott és... - Azért mert más nem vállalja - esett le a tantusz, mire a főnök felsóhajtott. - Vagy bemondod te, vagy nem lesz leadva, de te viseled a következményeit! Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy akkor ne legyen leadva, de valami mégis megmozdult bennem. Talán az igazságérzetem volt az. Úgy gondoltam, hogy az emberek helyében én is tudni akarnék a történtekről, méghozzá hiteles forrásból. Joguk van tehát megismerni, hogy mi történt a vezetőikkel. Legalábbis az igazság egy verzióját. Ezért inkább beadtam a derekam. - Jól van. És már benn is voltam a darálóban: kicsinosítottak, megcsinálták a hajam, odaadták a szövegem, és betoltak a reflektorfénybe. Furcsa egy helyzet volt, nem szoktam hozzá a szerepléshez. Aztán jött a visszaszám-
lálás, miközben tudtam, hogy az egész Város engem néz. Megilletődtem, amikor meghallottam a saját hangomat komolyan, részvéttel, szakszerűen csengeni. Végigmondtam a szövegem, majd beszéltem egy-két teljesen jelentéktelen dologról, aztán arra eszméltem, hogy kialudtak a lámpák, és egyedül maradtam az asztal mögött. Fellélegeztem - és abban a pillanatban ismét eszembe jutottak a szüleim. Legszívesebben ordítottam volna fájdalmamban, de aztán felkeltem, beszéltem még egykét szót a főnökkel, és elhagytam a munkahelyemet. Ebben a világban a tekintély és a megbecsülés többet ért, mint a pénz. Engem megbecsültek, ezért nem voltak velem túl szigorúak, és pénzből is akadt számomra elég. Ki kellett szellőztetnem a fejem. Tudtam, hogy melyik hely erre a legmegfelelőbb, ezért amint rájöttem, hogy rossz felé megyek, megfordultam, és végül egy hatalmas bazilika előtt álltam meg. Ebbe a világba is elhoztuk a régi vallásokat, bár itt az igazi istenek a vezéreink voltak. Mégis hagyták, engedték, hogy gyakoroljuk a hitet. Főleg a kereszténység hangzott jól ebben az életben. Hiszen a szegény szenvedhet, de a túlvilágon talán elnyeri méltó jutalmát. Teológiai kérdésekbe a vezetők nem mentek bele. Nagy levegőt vettem, és beléptem a templomba. Komor volt, ám engem megnyugtatott. Nem volt mise, egyedül voltam néhány imádkozó emberrel. Aztán megláttam Ignotus atyát közeledni. Mosolyogva üdvözölt, majd behívott magához. Nem gyóntam neki gyóntatófülkében, helyette néha-néha beszélgetni jártam
hozzá a szobájába. Megkínált teával, utána megkérdezte: - Oka van, hogy nem jöttél mostanság, Ana? Esetleg visszatértél a görögkeleti... - Ne is folytassa atyám! Nem lettem hívő - mosolyogtam rá. - Egyszerűen csak egyedül maradtam. Megölték a szüleimet. Ekkor Ignotus felpattant, és bezárta szobácskája ajtaját. - Nem szerencsés ezekről a dolgokról beszélni. - De ha nem mondom ki, megfulladok! - nyögtem föl. - Ők voltak azok, a katonák. Megölték a szüleimet két kacsa miatt... Mégis atyám, milyen világban élünk? Talán nem is lenne rossz, ha megváltozna... - Tán egyetértesz a gyilkossal, aki a vezéreink életére tör? Akit bemondtál a híradóban? - Az ő életük vagy a miénk? Melyik a fontosabb, atyám? Úgy tudtam, hogy egyenlő az emberélet. Mégis sokan meghalnak az utcákon ilyen butaságok miatt, mint két kacsa, vagy, mert loptak, hogy eltarthassák az éhező családjukat, vagy még kevesebbért. Ön mit gondol, atyám? - Hogy bízz Isten akaratában. Sokszor ugyan úgy érezzük, de ő soha nem hagyta el a népét. Ki kell tartanunk a legínségesebb pillanatokban ahhoz, hogy eljöjjön a mi időnk. - Még ha úgy is élünk, mint az állatok? - Még ha úgy is élünk, mint az állatok, lányom. Még akkor is. Különben sem tapasztaltad még meg a legnagyobb szegénységet. A második körben lakunk, itt
mégsem olyan kegyetlen az élet, nem kell harcolnod egy falat ételért vagy utolsó korty vízért. - De mégsem mondhatom ki, amit gondolok. Agyatlan robotoknak nevelnek bennünket. - Mégis, mit tehetnénk? - Harcolhatnánk az egyenlőségért, a jogainkért. Miért nem teszik ezt az emberek? - Mert kényelmesebb élni a mindennapokat. Az a legjobb megoldás, ha elfogadjuk vezéreink akaratát, és a szomszédunkkal marakodunk semmiségeken, semhogy megdöntenénk a hatalmat. Különben is, mi maradna nekünk? Hová is mehetnénk? Be vagyunk zárva a falak mögé, hisz itt biztonságos. Ha nem lennének a vezérek, anarchia lenne, míg mi emberek fel nem falnánk önmagunkat. - Atyám még nem gondolkozott el azon, hogy mi lehet a fa-lakon túl? Talán ott van egy másik világ, egy olyan, ahol nem kell marakodnunk, ahol nem vagyunk kiszolgáltatva a katonáknak. - Tudod, mi van a falakon túl, leányom? Radioaktív sugárzás, fertőzések, élhetetlen sivatag vagy folyamatosan zúgó tornádó. Semmi jó nincs ott. Ne is gondolj arra, hogy kimennél a világba! Egy percig sem bírnád, és még ránk is halált hoznál. - Nem vitázok önnel, atyám. Én csak azt tudom, hogy innentől kezdve az életem már mit sem ér. Mindegy, hogy főbe lőnek a katonák az utcán, vagy az Arénában veszek el a többi élhetetlennel együtt. Annyit tudok, hogy én már nem vagyok önmagam. Elvették tőlem az egyetlen dolgot, amibe még kapaszkodhattam: a családomat. A bátyám börtönben van, a szüleim
meghaltak. Tudom, hogy ez mindennapos a világunkban, és el kell ezt fogadnom, élnem kell az életem. Ezt fogom tenni, de legbelül... legbelül csak fájdalmat érzek és gyászt. - De ott van még a hited. - Hit? - mosolyodtam el keserűen. - Ugyan, ne nevettessen atyám! Több hit van ebben az asztalban - mutattam magam elé -, mint énbennem. - De mégis itt vagy. - Mert szükségem van valakire, aki meghallgat. - Isten háza nyitva áll előtted, gyermekem, de van olyan hatalom ebben a világban, amivel nem érdemes ujjat húzni. - Valaki mégis megtette - húztam ki magam, mivel újra táptalajra találtak az érveim. - Gyilkossággal nem lehet békét teremteni. Aki öl, az békét-len, még ha a jó érdekében is teszi azt. Aki merényletet tervez a tizenkettő ellen, saját maga is gyilkos lesz. - Most már csak tíz, atyám. Holnapra kilenc lesz. - Előbb érjük meg a holnapot, gyermekem. Nem hiszem, hogy a vezetőink ne tudnának kivédeni egy olyan fenyegetést, mint a mostani, főleg, hogy szóltak is róla. - Mindenesetre valami elkezdődött. Ha a családomat nem is kaphatom vissza, ezután talán elkerülhető lesz más szüleinek, szeretteinek elvesztése. - Isten kezében vagyunk, gyermekem. Csak rámosolyogtam az atyára, hiszen pontosan tudtam, hogy mit akart ezzel mondani: éljük tovább az
életünket, ahogy eddig tettük. Ezután felálltam és hazafelé indultam. A pap szavain töprengtem. Lehet, hogy csak egy hitbuzgó öregember, aki félt a végrehajtó hatalomtól, de irigyeltem őt a hitéért. Sosem hittem Istenben. Úgy gondoltam, mi irányítjuk a sorsunkat. Születtünk aztán meghalunk. A halál után pedig nincs semmi, ahogy a születésünk előtt sem volt. A Föld nevű bolygón élünk, ami immár haldoklik, és amit mindennel együtt egy robbanás hozott létre, így attól kezdve az anyag az univerzumban haladt. Az is megszületik, majd meghal. Egy fizikai rendszer részei vagyunk mi is, emberek. De néha, órákig elméláztam ezen, és ilyenkor szerettem azt hinni, hogy mégis csak van értelme az életnek, hogy mégis van lelkünk, és a sok szenvedésért cserébe megkapjuk méltó jutalmunkat. Akkor is ezen gondolkoztam, amikor befordultam az utcába, ahol laktam. Hűvös volt már, a lehető leggyorsabban akartam hazaérni, amikor megtorpantam, mivel megláttam valakit, aki épp a legnagyobb elánnal próbálkozott becsöngetni hozzám. Megörültem. Ott állt a küszöbön a legjobb barátnőm, Nina. Bírtam őt, kicsit butuska volt néha (bár sokszor csak a témák, amikről beszélni tudott), viszont nagyon szép lány. Szőke, hosszú hajával és tiszta kék tekintetével megbűvölte a férfiakat. Az ő családja valahonnan Finnország közeléből jöhetett. Rám nézett, elmosolyodott, aztán megöleltem. Ő adott két puszit, és beszélni kezdett:
- Hallottam arról, ami a szüléiddel történt. Nagyon sajnálom. De azért jöttem, hogy kimozdítsalak. Féltem, hogy romjaidban heversz, és eluntad az életet. - Hacsak nem egy bárba viszel, ahol félpucér férfiakat kell bámulnom, akkor benne vagyok mindenben mondtam fáradt mosollyal, mire ő legyintett, és folytatta: - Nem. Holnap az Arénában állítólag nagy mérkőzés lesz. Nem ígérem, hogy a harcosok félmeztelenek lesznek, de nagy meccset jósolnak. - Holnap? - Vincent és a bátyja jutott eszembe, majd bólintottam: - Rendben. - Mi? Azt hittem, hogy ellenkezni fogsz, és felhozol egy csomó emberjogi érvet az ellen, hogy megnézzük a gladiátorainkat. - Én csupán nem értek egyet azzal, ahogy megetetnek minket. Elvégre is mit kell adni az embereknek? Kenyeret és cirkuszt. Amúgy sem szeretem végignézni a vérengzést. De ezúttal belemegyek. - Jól van, reggel korán indulunk, hogy átrepülhessünk az Arénához. Délelőtt kezdődik a műsor. Erre új fent csak bólintottam, aztán felmentem a lakásomba. Ninának amúgy is sok más teendője volt még az estére, ezért nem hívtam fel. Fáradtan ledobáltam magamról a cuccaimat, és ismét beálltam a forró zuhany alá. Magamra csavartam egy törülközőt, majd letöröltem a párát a tükörről a csuklómmal, aztán belenéztem. Érdekességet vettem észre magamon. Nem változtam, ugyanolyan rövid, elöl hosszabb hajam volt, mint előtte. Barna szemeim sem változtak, és az a különlegességem is megmaradt, hogy barna volt a bőröm,
és mégis szeplők pettyezték az arcomat, ami főleg nyáron volt szembetűnő. Még a halvány anyajegy is megvolt a bal oldalon, amit édesanyámtól örököltem. Mégis minden megváltozott. Talán kiült az első gond az arcomra.
3. Ismét nem vette észre senki az árnyékot, amint a kisgépek között bújt el. A kamerák már egy ideje pásztázták a környéket, de a fantom még a technika elől is el tudott rejtőzni. Különben is, éjszaka volt és esett az eső. Nyugalom ült a repülőtérre. Ez volt a Város legnagyobb légikikötője, mivel ez volt az első szektorban legközelebb a Kastélyhoz, és ez bonyolította le a legnagyobb forgalmat. Felbőgtek a motorok, az egyik gép kifutópályára állt, és elindult. Az árnyék vele együtt mozgott, egészen a kijáratig. Macskákat megszégyenítő ügyességgel ugrott át a közeli sziklafalra, majd megállt, elővette a korábban is használt szerkezetet, s amikor a repülő már a magasban volt, megnyomta a rajta lévő gombot, a gép pedig egy káprázatos tűzgömbben darabjaira hullott. Ismét felbőgtek a szirénák, jöttek a mentők a katasztrófa helyszínére, de addigra az árny már nem volt sehol. Fáradtan ébredtem. Sokat hánykolódhattam az éjszaka, így nem aludtam ki magam rendesen. Gyorsan a telefonomhoz kaptam, megnéztem az időt, de még korán volt. Ám, mintha telepatikusan megéreztem volna, megcsörrent a készülék. Felvettem, ismét a főnököm volt: - Megint ölt az árnyék. Ezúttal egy repülőgépet robbantott fel. - És ismét nekem kell bemondanom a déli hírekben? - húztam el a szám.
- Te mondtad ki, kislány. - Csakhogy jegyem van az Arénába. - Hallottam, hogy jó meccset ígérnek. De ha egy fél órán belül beérsz, akkor a reggeli hírekkel le tudjuk adni. Így nem maradt más választásom, gyorsan rendbe szedtem magam, és indulhattam a szerkesztőségbe. Csupán kicsit izgultam, az agyam már az Aréna eseményeinél járt. Bemondtam, hogy meghalt a második nő a háromból, valamint a pilóta is szörnyethalt. Sokat kellett szépítenem a valóságon, de a lényeg ott bujkált a sorok között. Amúgy a legtöbb irányító férfi volt, így már csak egy nő maradt életben. Miután ezt ledaráltam, vettem a kabátom, és felmentem a legfelső szintre, ahol a szolgálati járművek álltak. Ninával ott találkoztam. Ő is a szerkesztőségben dolgozott, mint asszisztens. Felültünk a gépre és már suhantunk is. Az agyam valahol messze járt, miközben Nina megállás nélkül beszélt. Meg nem tudnám mondani, hogy miket mondott, csupán arra emlékszem tisztán, hogy közben a szüleimre gondoltam. És alighogy meghaltak, én már az Arénába igyekszem, hogy még több halált lássak. De valami mégiscsak odavonzott, egyfajta láthatatlan erő, amit nem tudtam megmagyarázni. Talán el is bóbiskoltam időnként az úton, de amikor ereszkedni kezdtünk, felébredtem, aztán leszálltunk az Arénához tartozó repülőtéren, amit egy parkoló vett körbe. Ninával az épület felé igyekeztünk, csakhogy ahhoz át kellett vágnunk a parkolón, ahol megpillantottam öt egymás mellett parkoló motort, erről pedig rögtön eszembe jutott Vincent.
Hiszen az ő bátyja szerepel ma! Ninának fogalma sem volt arról, hogy mi futott át az agyamon, épp az utolsó pasis ügyét taglalta nekem, amikor megérkeztünk az elénk magasodó épülethez. Hatalmas, kör alakú volt, emeletein óriási ablakok nyíltak. Általában a vezetőink játékok idejére nem csináltak esőt, így értelmetlen volt befedni. És mint mindig, most is hatalmas tömeg gyűlt össze a bejáratoknál. Felsóhajtottam, és Ninát megragadva beálltam a sorba. Viszonylag gyorsan haladtunk, így végül egy negyedórán belül elértünk a kasszához. Nina odaadta a kedvesen mosolygó hostess lánynak a jegyeket, aztán beléphettünk az Arénába. Még soha nem voltam itt, az épület úgy tornyosult fölém, mint társadalmi rendszerünk: masszívan, hatalmasan, sok embert magába foglalva. A jegyek alapján megtaláltuk a helyünket. Kényelmes, szövethuzatú székek álltak egymás mellett, jó hosszan. Egész jó ülőhelyet kaptunk az ötödik sorban. Elhelyezkedtünk, és vártuk a ceremóniamestert. Ekkor azonban valaki a nyakamba súgott: - Mégiscsak eljöttél, hercegnő? Elsőre kirázott a hideg, felállt a karomon a szőr, majd megfordultam, és megpillantottam a fölöttem ülő Vincentet a röhögcsélő motoros barátaival együtt. Nem kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, Nina minket bámul, és felcsillan a szeme a srác láttán. De én megmakacsoltam magam, végigmértem a fekete, mintás pólóban és farmerben ülő fiút, akinek a szegecses mellénye nem maradhatott el és megjegyeztem: - Öröm látni téged felöltözve, Vincent!
- És még milyen öröm lenne levetkőzve - villantott egy rosszfiús mosolyt, mire éreztem, hogy egy kicsit elpirulok. De aztán megkeményítettem magam és folytattam: - Szerintem szadizmus végignézni az Arénában egy olyan ember élethalálharcát, akit szeretünk. - Az én bátyám ízig-vérig harcos - vetette oda. - Dicsőség lesz meghalnia az Arénában, ha az a sorsa. Jobb, mint az utcán. - Majd körülnézett, és annak megállapításaként, hogy egy szektorban ülünk, megjegyezte: Látod, itt, ezen a helyen egyenlők vagyunk, most nem léteznek körök és az azokat elválasztó demarkációs vonalak. Ekkor sötétedett el az Aréna, és egy fénynyaláb kíséretében megjelent a ceremóniamester, aki köszöntötte az egybegyűlteket. Nem hallottam, amit mondott, mivel Nina a fülembe súgta: - Jól néz ki ez a srác, honnan szedted össze? - Csak egy kocsmatöltelék - vontam vállat. - De akkor is helyes, és biztosan jó lehet vele az ágyban - mosolyodott el, és egy sunyi pillantással felnézett rá. - Nina - néztem rá megrovón. - Tudod, hogy nem akarok gyerekeket. Felelőtlenség lenne egy ilyen világban... - Nem muszáj csak gyerekért szexelned, drágám. Én a helyedben kapva kapnék az alkalmon, mielőtt elszáll. - Ezzel Nina a ceremóniamestert kezdte követni a tekintetével, de én fél törzzsel megfordultam, és ránéztem a mögöttem ülő Vincentre. Ő viszont az Arénát
vizslatta, aztán egy pillanatra lenézett rám és kacsintott egyet. Engem ismét kirázott a hideg, gyorsan visszafordultam. Mivel épp ekkor fejezték be a bevezetőt, lemaradtam azoknak a bűnöknek a felsorolásáról, amik miatt az Arénában kötöttek ki a harcosok. Ninát próbáltam kérdezni, de ő csak félvállról annyit vetett oda nekem, hogy az egyik a harmadik kör alvilágának egyik vezetője (ez lehetett Vincent bátyja), a másik pedig megölte tehetősebb főnökét. Megszólaltak a harsonák, és belépett a két férfi. Szinte azonnal tudtam, melyik lehet Vincent testvére, bár nem hasonlítottak egymásra. Az a férfi fekete hajú volt, tagbaszakadt, vállas és izmos, míg az öccse inkább vékonyabb volt és magasabb, a haja pedig világosbarna. Ő is félmeztelen volt, mint Vincent, amikor megismertem. A másik fekete bőrű volt, vékonyabb, de ő is izmosnak tűnt, a haja szőkére volt festve és fura alakot öltött a feje tetején. Barna tunikafélében volt. Mindkettejük kezébe adtak egy-egy kardot. A falon, fölöttünk fegyveres őrök álltak vagy járőröztek. Megpróbáltak láthatatlanok maradni, de ez igen nehéz volt egy egész fegyverarzenállal a kezükben. Engem is feszélyezett. Közben a ceremóniamester eltűnt, az ajtó bezárult, és kezdődhetett a „móka”. Először nem ugrottak egymásnak, megpróbálták felmérni az erőviszonyokat. Aztán Vincent bátyja elmosolyodott, felemelte a kardját, és rátámadt a vékony alakra. De az ügyesen elugrott a kardcsapás elől és a homokban találta magát. Aztán ő támadott vissza,
csakhogy a tagbaszakadt férfi egy mozdulattal megragadta a kezét, és a homokba lökte. A fekete bőrű férfi ügyes volt, mint egy kígyó, akként csúszott el a magas ember elől, és az egyik kardcsapásával megsebezte a kezét. De Vincent bátyja megfordult és arcon csapta, amitől annak felrepedt a szája. A vékony férfi maga elé tartotta a kardját, kezdte sejteni, hogy az ellenfele sokkal erősebb és képzettebb. Vincent bátyja elmosolyodott, hiszen az alvilág vezéreként számos gyilkosságot végrehajthatott már, így az ölés nem volt számára más, mint rutinfeladat. De komolyabb harcot vártak tőlük, a nép már elkezdett elégedetlenkedni. Mert Vincent bátyja csak megragadta a vékony fiút, satuba fogta a nyakát, és egy mozdulatával eltörte. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, ledobta őt a földre. A közönség viszont túl sokat fizetett azért, hogy hazamenjen. A ceremóniamester jelére megnyílt az Aréna alapzata, és két állat ugrott ki onnan. Még életemben nem láttam ilyeneket. Tigrisre hasonlítottak, de volt bennük valami hiénára emlékeztető, talán a hátsó lábuk színe és formája. A gerincük mentén méteres tüskék meredeztek az ég felé. Egész biztos voltam benne, hogy vadon nem élhetett soha ilyen rettenet, csakis a Kastély génmérnökei hozhatták létre valamilyen módon. Felmordultak, és az egy szál karddal hadakozó férfira vetették magukat. Ő viszont nem ijedt meg, egy suhintással a közelebb lévő állat pofájába vágott, amely prüszkölni és vérezni kezdett. De a másik már ott volt a nyomában, megragadta a férfi bal karját, és belemélyesztette a fogait. Vincent
bátyja aztán felemelte a jobb kezét, és szúrt. Egyenesen az állat nyakába, amely még a halála után sem akarta elengedni a csapdába ejtett kart. A férfi ezért felfeszítette az állkapcsot, csakhogy addigra már ott volt a másik is. Ugrani akart, mire az ember a lény alá került, és felmetszette a hasát, de a szörny maga alá temette őt. Aztán egy pillanatig semmi nem mozdult az Arénában. Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelte a fejleményeket. Végül a tigris megmozdult, csakhogy már halott volt - a férfi mászott ki véresen, dicsőséggel a döglött állat alól. A tömeg éljenezni kezdett, és hallottam a mögülem előtörő kiáltásokat. Hátrafordultam, és megláttam Vincentet, aki a haverjait ölelgetve kiáltott együtt a tömeggel. Előjött a ceremóniamester, és elvezette a harcost az Arénából egyenesen egy bemikrofonozott színpadra, amely ekkor emelkedett ki az aljzatból. A mester feltartotta a véres ember kezét, aztán beszélni kezdett a mikrofonba: - Hölgyeim és Uraim, egy kis csendet kérek! Megvan a győztesünk!... Csakhogy szomorú tényt kell közölnünk. Már hárman haltak meg szeretett vezéreink közül egy terrorista miatt, akit nagy erőkkel keresünk. Miközben beszélt, katonák álltak meg körülöttük. - Ha valaki tud erről a bűnözőről, természetesen hatalmas jutalom fejében szívesen vesszük az információit. Ha valakiről kiderül, hogy tud a terroristáról, és mégsem avatott be minket, annak azonnal a fejét vesszük. És éppen emiatt szigorítunk a törvényeinken is. A mai naptól kezdve minden bűnöst méltóképpen megbüntetünk. Még ha győztesként is tér vissza az Arénából, akkor sem engedhetjük el a büntetést. Így - nézett a
mellette álló férfira - azt határozták szeretett vezéreink, hogy vágják le a kezét. - Tessék? - pattant fel Vincent, miközben mindenki más csöndben figyelte az eseményeket. - Ha levágják a kezét, nem tud dolgozni otthon, a műhelyben. Használhatatlan lesz. Mindezt a bátyja is tudta. Kihúzta magát, és kikapva a mikrofont a ceremóniamester kezéből, ennyit mondott: - Harcosként győztem és harcosként halok meg, nem nyomorékként! -- Mindenki ámulatára és döbbenetére gyors mozdulattal kihúzta a mellette álló őr fegyverét a tartójából, kibiztosította, és főbe lőtte magát. A tömeg felhördült, majd ismét halálos csend kerekedett. Tisztán láttam, ahogy Vincent arcát eltorzította a fájdalom. Fogta magát és kiment a folyosóra. A barátai követték, és valami megmagyarázhatatlan ok miatt én is. Csakhogy én nem mentem közelebb. Láttam, ahogy a haverjai megpróbálták lefogni, de dühében a falat püfölte, aztán a padlóra vetette magát. A legjobb barátja, egy magas, fekete bőrű srác félhosszú, raszta hajjal, csitítani kezdte, mire Vincent ráordított: - Menj el! Egyedül akarok lenni! - Aztán kicsit megnyugodva hozzátette: - A motoroknál találkozunk! Hirtelen egyedül maradtam vele. Szúrós, hideg szemeit rám vetette, és rekedten megkérdezte: - Te meg mit bámulsz? - Sajnálom, ami a bátyáddal történt. - És tényleg úgy gondoltam.
- Mit tudsz te erről? - fakadt ki, aztán felpattant, odajött hozzám, megragadta a karom, és rám bámult. Láttam a fájdalmat a szemében. - Ő több volt annál, hogy szánalmat vagy sajnálatot érezz iránta. Ő igazi harcos volt, úgy halt meg, ahogy a hősök. Viszont épp emiatt kell végeznem vele. - Kivel? - néztem rá értetlenül. - Azzal, aki a merényleteket csinálja. Miatta nem térhetett haza hősként a bátyám, miközben megharcolta a viadalát. - Vincent - néztem rá részvéttel, majd gyengéden hozzáértem a karjához. - Nem baj az, ha bánatot érzel, ha dühös vagy, és ha fáj az, hogy elvesztetted a testvéred. - Nem érzek én semmit - tépte ki magát a kezemből, de én nem engedtem, elé álltam, aztán ismét megérintettem őt. - Attól, hogy vannak érzéseink, attól leszünk emberek. Ez teljesen normális. - Hagyj békén engem, hercegnő! Menj vissza az álomvilágodba, és a harcot bízd csak ránk, a magunkfajta harmadik körösökre. Ezzel kitépte magát a karomból, és elsietett. Akkor úgy hittem, most láttam őt utoljára. Aztán megérkezett Nina is, illetve először csak a hangja: - Elment a szexi fiú? - kérdezte. Rábámultam és nem értettem, hogy ezzel mit is akart mondani. De gyorsan kifejtette: - Elment vele az esélyed is. - Ó, fogd már be! - Próbáltam kikerülni, de most ő ragadta meg a karom, és egy jó szándékú pillantással ennyit mondott:
- Ne bánd! Az ilyen srácok csak rövid távon érdekesek, aztán rájössz, hogy nem illetek össze... - Én csak a sajnálatomat fejeztem ki, amiért meghalt a bátyja. - És ezzel belegázoltál az önérzetébe - mosolygott rám. - Gyere, menjünk haza! Követtem őt, miközben arra gondoltam, hogy Nina sosem volt éles eszű, de most mégis beletalált az igazságba. Mintha értene hozzá, értene az emberekhez. Kart karba öltve hagytuk el az Arénát, és mentünk vissza a géphez. Közben oda-odapillantottam a parkoló felé, de nem láttam már semmit. Tudtam, hogy Vincent és a bandája már rég elhúzott a motorokkal. Mégsem tudtam hazamenni. Miközben az egész Város azzal volt elfoglalva, hogy hamarosan itt az ideje egy újabb merényletnek, nekem fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Végül csak hazamentem, és leültem az ágyamra. Tátongó ürességet éreztem a szívem helyén, mintha valami soha vissza nem pótolható veszett volna el. Megnyugvásra vágytam és ismét egy hely képe derengett fel a lelki szemeim előtt. Vettem hát a kabátom, a bazilikába mentem, és Ignotus atyát kezdtem keresni. Mivel senkit nem találtam, odalopóztam a jól ismert szobához, ahonnan hangok szűrődtek ki. Úgy hittem, hogy az atya valakivel beszélgetett. Kíváncsi voltam, közelebb léptem, így tisztán hallottam, amiket mondott: - ... mert a Mennyország a földön lészen, és akkor üdvözülnek tagjai... Miket is fecsegek! Ez itt valóban
siralomvölgy. Minden nap emberek halnak meg, anélkül, hogy eltemetnék őket, vagy bárki is figyelemmel lenne irántuk. Annyira elérzéktelenedett a társadalmunk, hogy már azt sem vesszük észre, ha mellettünk lőnek agyon valakit... És mit kínál az egyház? Mit kínál Isten? Ők hallgatnak. Csak azt tudom, hogy én mit mondhatok. Demokráciát! Emberi jogokat! Életet! Ebben a pillanatban halkan elkacagtam magam, mire az atya megrezzent, összehúzta magát, de mielőtt menekülni kezdhetett volna, kinyitottam az ajtót, és beléptem. - Szép szavak, atyám. - Ana! - sóhajtott egyet. - Te meg mit keresel itt? - Lelki vigaszt, mint nemrég - vontam vállat, aztán tréfásan megjegyeztem. - Csak nem a választási beszédére készül? - Ugyan - mosolygott keserűen a pap. - Ezzel csak magamat szórakoztatom, morfondírozok egy lehetséges megoldáson. - És mit tudna ajánlani az embereknek? - Ugyan, Ana, erről jobb lenne nem beszélnünk. Látszott rajta, hogy fél, mire én ismét elmosolyodtam és hozzátettem: - Atyám, nem hallja magát senki, csak én, én vagyok most a riporter, ön pedig az alany. Mit tudna kínálni az embereknek? - Szabadságot, saját döntési jogokat. Megszüntetném a három kört, és helyette hagynám, hogy mindenki tanuljon és a tehetségéből éljen meg. Lehetne a vezetőket választani, akik képviselnék az emberek érdekeit. Versennyel gazdagítanám a piacot.
- A falakon belül? - Ez az életterünk - mondta komolyan. - Itt kell megélnünk egyenlő jogokkal. Lerombolnám a Kastélyt és hagynám, hogy az emberek gondtalanul éljenek katonák és mindenféle kényszerítés nélkül. Megszüntetném az Arénát, és az erőszakot is komolyan büntetném. Aztán felsóhajtott. - Mégis, miket fecsegek én itt? Hiszen csak egy pap vagyok. - De én magára fogok szavazni, atyám - mosolyodtam el. - Csakhogy nem politikus vagyok, hanem Isten szolgája. Én hallgatom meg az embereket, engem maximum csak bolond öregnek néznek. - Szerintem a történelem során az őrült ötletekből születtek a legnagyszerűbb találmányok - vontam vállat. - Őszintén kérdem, mit gondol atyám a terroristánkról? - Az erőszak csak erőszakot szül, lányom. De ez is valamiféle kezdeményezés, ami talán az emberek javára válhat. - Jó lenne megtalálni őt - vetettem fel. - Nem tudhatod, mire képes az az ember - rázta meg a fejét. - Most az egyszer gyűrd le a kíváncsiságod, Ana, és akkor nem kerülsz bajba. - Viszlát, atyám! - vettem mosolyogva az ajtó felé az utat, de még hozzátettem: - Komolyan mondtam: hogyha egyszer indul valamiféle választáson, akkor az én voksom a magáé. - Persze, én meg beszélhetek itt neki - tette még hozzá, amit még a folyosóról hallottam, aztán elhagytam az épületet.
4. Másnap későn keltem, és mivel nem csörgött a telefon, nem jöttek újabb „aggasztó” hírek a terroristáról, hamar visszaaludtam, és még tovább sikerült az álmok mezején hagynom magam. Közben a Város felbolydult, hiszen a Kastélytól nem messze lévő téren, ahová az összes riportert és kameramant kivezényelték, Skulla fia tartott beszédet. Ott hatalmas tömeg gyűlt össze, és a hangulat, az előző napiakéhoz képest kissé megváltozott. Ezen az éjszakán ugyanis nem történt gyilkosság. Egy jó félórányi késés után Tosca, az első számú vezető fia felállt a pódiumra. Megköszörülte a torkát, és az egész helyre hatalmas csend ült. Csak az ő hangja visszhangzott át a téren és a televíziónézők lakásain. - Egy ideje veszély fenyeget minket. Már hárman meghaltak a családtagjaim közül, ami mély gyásszal tölt el engem és a Város népét is egyaránt. De vállaljuk a harcot, és nem futamodunk meg! Túl sokat tett a családom ezért a helyért, és nem hagyjuk, hogy egy ámokfutó fenyegetése akár egy pillanatig is komolyan veszélyeztesse mindannyiunk biztonságát. Hamarosan megtaláljuk a gyilkost, és fájdalmas halállal sújtjuk. Addig is keményebbek lesznek az intézkedéseink, hogy a lázadásnak még az írmagját is eltiporjuk. Én személy szerint a képébe nevetek a merénylőnek, és ajánlom, mindenki tegye ugyanezt. - Erre valóban elkezdett nevetni, csakhogy a mosoly groteszk maszkká fagyott az arcán, mivel egy pillanat alatt minden megváltozott.
Durranás hallatszott, és egy golyó süvített át a levegőn, amely egyenesen a nevető vezér homlokába fúródott. Azonnal meghalt. Mindenki forgolódni kezdett, akkora lett a rémület, hogy az emberek menekülni, a katonák pedig lőni kezdtek, még ha nem is tudták, hogy pontosan milyen célpontot keressenek. Eluralkodott a pánik... Ekkorra már az utcán voltam, magas sarkúban tipegtem, hosszú nadrágot hordtam, elegáns blúzzal és szövetkabáttal. Olyan gyorsan történtek az események, hogy alig bírtam követni őket. Még az egyik pillanatban valahol máshol jártak a gondolataim, a következőben pedig kitört a pánik. Ez az ébredés félelmetes volt. Mindenhonnan menekülő embereket láttam és lövöldöző katonákat, akik fölfelé tüzeltek a szikla irányába, aztán megláttam halott vezetőnket. Elszorult a szívem, és halkan ennyit mondtam: - Tehát itt van. Legszívesebben megfordultam volna, hogy megpróbáljam megkeresni a merénylőt, de mégis tudatában voltam a kötelességemnek, ezért helyette megkerestem a mi stúdiónk kocsiját. Ahogy az összes újságíró, mi is kint voltunk az eseményen. A főnököm rám nézett, és értetlenül megszólalt: - Te is jókor vagy képes megérkezni. - Bocsánat, úton voltam... Mi történt? - Még egy halott. - Sikerült valakinek felvennie a merénylőt? - Minden hiába. Az egyik pillanatban ott volt, aztán mintha képes lenne árnyékká változni, eltűnt. Senki
nem látott semmit, nem tudjuk, hogy egyáltalán ki lehet az. - Én képes lennék megtalálni őt - mondtam halálos komolysággal. - Te? - nevetett fel a főnök, majd lenézően folytatta. Ne haragudj, Ana, de ez igencsak nagy falat a számodra. - Vannak kapcsolataim. Szerintem menni fog... Mit szólnál egy exkluzív interjúhoz vele? - Mielőtt elfogják és kivégzik? - Az mindegy. De hidd el, főnök, képes vagyok rá. Aztán, meg sem várva a beleegyezését, elszeleltem. Volt pár tippem, hogy hol kereshetem a fantomot, miközben tudtam, hogy ehhez van egy ember, akit mindenképp fel kell kutatnom. Néhány utcát gyalogoltam, mire megpillantottam a már jól ismert táblát, amelyen Joe neve állt. Nem teketóriáztam sokat, bementem a kocsmába, mire Joe szeme elkerekedett. Leültem a pulthoz, aztán megvártam, hogy kiszolgáljon két embert, végül odajött hozzám. Mielőtt akármit is mondhattam volna, ő szólalt meg a fejét rázva: - Nem kellene itt lenned. Veszélyes időket élünk. - Tudom - bólintottam. - Az időm pedig egyre fogy. Elvégre mindjárt november vége van, és a bátyám, Alekszej decemberre halott lesz. Bárcsak megtalálhatnám azt a fantomot, hátha ő tudna segíteni. - Mégis mit kezdenél vele? Meginterjúvolnád? - mosolyodott el lenézően ő is. - Ugye csak viccelsz? Egy ilyen ember, mint ez, aki észrevétlenül öli halomra a vezetőinket, nem fog leülni veled beszélgetni. Sőt, lehet, hogy az életedbe kerül majd a kíváncsiságod! -
Nem válaszoltam neki, hiszen tudtam, hogy igaza van, de ő folytatta. - Az egyik legjobb barátom volt Alekszej, de sajnos nem segíthetek. Még ha tudnám, hogy miként is találhatnád meg a fantomot, akkor sem mondanám meg neked. Nemcsak a saját életemet féltem, de a tiédet is Ana. Lásd be, hogy lehetetlent kérsz. Ezzel otthagyott, hogy kiszolgáljon más vendégeket is. Rosszul estek a szavai, különben is, ő volt az egyetlen, akinek a segítségében reménykedhettem. Így nem sok esélyt láttam arra, hogy nyomra bukkanok. De aztán, ahogy felnéztem, megakadt a szemem valamin. A pult felett egy hirdetőtáblára képeket szögeltek. Az egyiken tisztán láttam Vincentet és Joe-t, amint egy kerthelyiségben iszogattak, akár a régi ismerősök. Ekkor villant be Vincent ígérete: ő meg fogja találni a fantomot, ha addig él is, hogy megbosszulja a bátyját. Már tudtam, hogy mit kell keresnem. Visszasiettem a munkahelyemre, ahol ismét beszéltem a pilótánkkal. Bőségesen megfizettem, hogy álljon készenlétben bármikor, amikor hívom. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű a dolgom, mégis belevágtam. Átrepültünk a harmadik körbe, ahol egy kicsit tehetősebb negyedben szálltunk le. Az emberemnek mondtam, hogy maradjon ott, amíg visszatérek. Mivel sokfelé kellett körülnéznem, autót béreltem a közelben. Nem a legjobb állapotban lévő tragacs volt, de el kellett vegyülnöm a tömegben. A szüleim a harmadik szektor szélén laktak, egy tanyán, ahol viszont most voltam, az a kőkemény nagyváros volt, bűnözéssel, drogokkal és sok-sok kiontott vérrel. Nem tudtam, hol találom meg azt a nightklubot, amit a képen láttam, de abban biztos
voltam, hogy melyik a legkeményebb környék mind közül. Arra vettem az utam, s nem is kellett sokat keresgélnem, hogy rábukkanjak arra, ami után kutattam. Egy La Senorita nevű lézerfelirat invitálta be a tompulni vágyókat a helyre, előtte nagy volt a nyüzsgés. Mély levegőt vettem, leparkoltam, és abban a pillanatban, hogy megláttam a motorokat, tudtam, hogy jó helyen járok. Szövetkabát volt rajtam, farmer és csizma. Mondhatni semmi különös, de még így is kirívónak éreztem magam a többiek között. Beléptem a lokálba, zene szólt és kis színpadokon lányok vonaglottak körül rudakat a ritmusra, az asztaloknál ülő fér¬fiak le nem vették róluk a szemüket. Ahogy lakóhelyemen, a hasonló „műintézményekben”, itt is a pultosnál kezdtem. - Hol van Vincent? - Nem ismerek semmiféle Vincentet - morogta viszsza a nagydarab, szakállas férfi. - Ó, dehogynem - mosolyogtam keményen összezárt szájjal. - Magas, izmos, tetovált. Ő ismer engem, és dolgom lenne vele. - Ekkor ismét elővettem a legalkalmasabb meggyőzőeszközömet: a pénzt. Mindjárt másképp nézett rám. - Nemrég érkezett meg. Egy ismerőse repülővel hozta vissza a második körből. Hátul van, a szeparéban, de nem én szóltam róla. - És megvonta a vállát. Bólintottam, majd magabiztosan elindultam a szűk ajtó felé. Sokan ügyet sem vetettek rám, más férfiak tekintetéből viszont látszott, hogy legszívesebben engem is ott látnának a vonagló, hiányosan öltözött lá-
nyok között. Egy őr állt a kicsi faajtó mellett, és elém lendítette a karját: - Nem mehetsz be. - Vincenttel akarok beszélni, dolgom van vele. - Persze - szisszent fel hitetlenkedve. - Mind ezt mondjátok. Előbb azonban, szivi... Tűrnöm kellett, hogy megmotozzon. Furcsa volt, még soha nem csináltak velem ilyet, de miután megbizonyosodott arról, hogy nincs nálam fegyver, beengedett. Ekkor villant át az agyamon, hogy miért is nem hoztam magammal legalább egy pisztolyt. Elvégre durva környékre igyekeztem, és most először, szörnyen védtelennek éreztem magam. Beléptem egy kicsi, piros szobába, ahol egy hosszú kanapén és a mellette lévő két fotelben Vincent ült a barátaival, előttük félmeztelen lányok táncoltak. Vincent az egyik fenekét fogta, miközben a fotelben hátra dőlve bámulta a csaj vonaglását. Odaléptem a látóterükbe, és szigorú pillantást vetettem rá: - Beszédem van veled. - Ugyan, miről? - kérdezett vissza értetlenül, miközben el nem engedte volna a lányt. Aztán beleszívott a szabad kezében tartott hasisos cigarettába. Ebben a világban nem volt büntetendő a drogfogyasztás, talán még örültek is annak, ha valaki túladagolásban meghalt. Mégis kihúztam magam, és folytattam. - Arról, aki már eltett láb alól négyet a vezetők közül, és aki felelős a bátyád haláláért is. - Tudsz róla valamit? - kapta oda a homályos tekintetét, majd felállt és rám bámult. - Hol van? Tudni akarom!
- Én is - bólintottam. - Azért vagyok itt, mivel reméltem, hogy ketten megtalálhatjuk. Már nyomoztam számos más ügyben, te meg ismered a terepet. Valószínűleg itt bújhatott el. - Ha meglesz, kicsinálom - bólintott. - Azt teszel vele, amit akarsz, de nekem előtte beszélnem kell vele. Különben is, jól meg kell gondolnod, hogy megölöd-e. - Ő nem gondolkodott el magán, amikor miatta meghalt a bátyám - hördült fel. - Lehet, hogy miatta történt - álltam elé, és keményen belenézetem az arcába. - De azt az egyet felfoghatnád már, hogy ő az egyetlen reményünk. - Ugyan! - legyintett. - Mindenki képes arra, amit ő csinál. - Nem hiszem - ráztam a fejem. - Bejutott a katonák sorfala mögé, anélkül, hogy látták volna, megölt már négyet a tizenkettőből, anélkül hogy egyetlen kamera is rögzítette volna őt. Azt sem tudjuk, hogy férfi-e vagy nő egyáltalán. - Biztosan férfi - válaszolt a mámortól röhögve. - A főnököm szerint nő. - Mindenképp ellent akartam mondani neki, de csodálkoztam magamon, hogy meg is tettem. - Küldött egy levelet a szerkesztőségbe, és a grafológusaink szerint női írása van. - És te mindent elhiszel? - nyomta a mutatóujját a homlokomnak, miközben tolni kezdett hátrafelé. Nem tudsz te semmit. Azt ajánlom, hogy takarodj innen! Különben is egyedül dolgozom. Nem kell a segítséged.
- Jól van, jól van! - bólogattam. - De ne csodálkozz, ha nélkülem nem találod meg! - Teszek rá! Látszőtt, hogy szörnyen be volt tépve, aztán megragadta a mellette táncoló nőt. Nem volt kíméletes, magához kényszerítette és csókolni kezdte. A lány persze nem állt ellen a szorításnak, még talán élvezte is. Vincent átkarolta, és egy még hátrébb lévő szoba felé húzta. - Gyere, ideje ellátnod a bajom, ha már fizetek érte! Elhagyta a szobát, én pedig visszautasítottan, megalázottan álltam egymagam, majd kimentem onnan, ki a kocsmából is, és teleszívtam a tüdőm friss levegővel. Legszívesebben elégtem volna magam, akárcsak egy elutasított kislány, olyan magányos voltam. Ekkor zajt hallottam, hátrafordultam, és láttam az árnyékokat összecsókolózni a függöny mögött. Azonnal tudtam, hogy Vincent abban a szobában dolgoztatja meg a lányt. A többire nem voltam kíváncsi, így elfordultam. Fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni ezek után. Ismét magamra maradtam. Már-már az induláson töprengtem, amikor egy hang szólított meg a sötétből: - Miért érdekel téged ennyire Vincent? Hátrapillantottam és a rasztafrizurás haverját láttam meg. Egy farmermellényt viselt, ami toldozottfoldozottan állt rajta, piros kockás anyagokkal összevarrva. így nézett ki a nadrágja is. Felé fordultam és ismét megpróbáltam erőt venni magamon. - Nem érdekel - vontam vállat.
- Ó, dehogynem! - mosolygott tovább. - Különben nem lennél itt. - Ő az egyetlen esélyem arra, hogy megtaláljam azt, akit keresek, hiszen ugyanarra hajtunk. Gondoltam, ketten könnyebb lesz. - Én meg azt gondolom, hogy jobb lenne, ha visszamennél a fellegváradba, „hercegnő” és kiélveznéd, hogy van mit enned, van munkád, és nem üldöznek fegyverrel. Ha megtudnák, hogy itt vagy, lehet, mindez megváltozna. Megráztam a fejem. - Idevalósi vagyok, a harmadik körben születtem és a szüleim áldozata árán, valamint a saját szorgalmam miatt jutottam oda, ahol most élek. Úgyhogy ne mondja nekem senki, hogy nincs felemelkedés. - De van - mosolygott vissza. - Csak ahhoz pénz is kell, mint mondtad. De honnan lenne pénzünk, hiszen az én apám egyszerű géplakatos volt, Vincenté pedig asztalos... Van is egy műhelyük nem messze. Sokan Tylert, Vincent bátyját csavargónak és az alvilág bűnös vezetőjének látták, mégis ott dolgozott napi tizenhat órákat, hogy el tudjon adni néhány bútort, aminek az árán aztán faanyagot vegyen. Ilyen körülmények között mégis hogy képzeled a felemelkedést, „hercegnő”? Te még soha nem voltál éhes, nem tudod, mi az a nélkülözés. Úgy gondolom, jobban tennéd, ha visszamennél az álomvilágodba, és békén hagynád a magunkfajtákat. - Márpedig én meg fogom találni a fantomot. Vincenttel vagy nélküle, de meglesz.
- És mit csinálsz vele? Ő olyan, mint egy gyilkológép. Lehet, hogy erre fejlesztették ki gyerekkorától kezdve. Aztán valaki csak felhasználja valami mocskos politikai játszmában... Mit csinálnál vele, ha megtámad? Halálra kérdezed? - Elmosolyodott a saját viccén, de én nem tudtam ezen nevetni. - Lehet, hogy neked csak egy gusztustalan politikai machinációt jelent ez a személy, de nekem és a bátyámnak is a szabadságot hozhatja el. - Én csak egyet tudok: hogy miként éljem túl itt, a harmadik körben. A többi már nem az én dolgom. Ajánlom, te se üsd bele azt a csinos kis orrocskádat a mi dolgunkba, hiszen még bajod eshet. Másrészről, amíg mindenki az apró-cseprő ügyeivel van elfoglalva, és a Kastély tesz arról, hogy ez így legyen, addig ne várj semmiféle lázadást, sem ettől a fantomtól, sem pedig mástól. Ezek a küldetések szépen, lassan, de úgyis kudarcba fulladnak. - Köszönöm a tanácsot... - Mike - bólintott. - Mike - ismételtem. - De mindenki a saját életének és szerencséjének a kovácsa. S ha meg kell halnom, inkább halok meg egy jó ügy érdekében, mint azért, mert határt sértettem vagy mert elloptam a szomszédom kenyerét. - Ez fájt! - mosolygott tovább színlelt sértődöttséggel. - Ilyen mentalitással, mint amilyen neked van, elhiszem, hogy sokra vitted. Viszont ez lesz a veszted is. Másrészről pedig - pillantott az ablak felé, ahonnan halkan kiszűrődtek a szerelmeskedés zajai -, Vincent nem hozzád való, felejtsd el őt és hagyd békén!
- Mégis miért olyan fontos ez neked? - Mert ismerem a haverom... Még ő is elfelejtené, hogy honnan is származik. - Ezzel jó éjszakát kívánt, elköszönt tőlem, és visszament a kocsmába. Én még pár percig lefagyva álltam az ajtóban, majd útra keltem.
5. Bill, a megmaradt vezetők egyike, hatalmas luxuslakásában terpeszkedett és pezsgőzött. Egyetlen, félig kigombolt köntösben járta be a hatalmas lakosztályokat, majd a saját bárpultjához lépett, és töltött magának egy italt. Nem tépelődött sokat, azonnal felhajtotta. Feltüzelte magát, várta, hogy végül kielégítsék mindennemű étvágyát. Bár arra részben alkalmas volt a pulton lévő kaviárral megpakolt pirítós is, amit nagy élvezettel falt. Két gyengéje volt: a nők és a kulináris élvezetek. Egy másik poharat is elővett, azt is megtöltötte, majd ismét töltött magának is. Átlibbent a fürdőszobába, megigazította fekete, oldalra fésült haját, majd megnézte különben jóképű, harmincas tükörképét, és megállapította, hogy szívdöglesztő. Valóban nem lett volna visszataszító, csak túlparfümözte magát és eléggé piperkőcnek tűnt. Kopogtak az ajtón. Izgatottan szelte át hatalmas nappaliját, lejjebb tekerte a fényeket, és ajtót nyitott. Ott egy nő várakozott, akit a biztonsági őrök tartóztattak fel, megmotoztak, majd tovább engedtek. A nő fekete köntösben állt, és még csak meg sem várta, hogy az ajtó becsukódjék, ledobta magáról a ruhadarabot. A férfi éhesen végignézett rajta. Középmagas volt, formás idomokkal, rövid fekete haja a szemébe lógott, és diszkrét smink ült az arcán. Nem is ez érdekelte Bilit, hanem inkább végigbámult a fekete csipke alsóneműn, ami számára izgatóan szexi volt. A férfi már
igencsak gyakorlott volt az ősi mesterség űzőivel szemben, megragadta a lányt, és azonnal, minden teketóriázás nélkül az ágynak döntötte. De a nő láthatóan olyanfajta volt, aki szeret játszani. Egy mozdulattal megállította a közeledést, aztán a férfit maga alá gyűrve rátelepedett. A köntösből kibukkanó mellkast végigszántotta a körmével, vörös csíkot hagyva maga után. Rámosolygott a férfira, aki belement a játékba: - Látom, te vadul szereted! - Ezzel csókolni kezdte a nő nyakát, végig, egészen a melltartója széléig. Az elmosolyodott és hozzátette: - Akkor tényleg vaduljunk! A szájába nyúlt, és kivett onnan valamit. A fogaira volt erősítve egy apró műanyag tasak, amelyben néhány szintén apró bogyó foglalt helyet. - Mi az? - nézett kissé meglepetten Bili. - Egy szer, amitől olyan élményben lesz részed, amire egész életedben vágytál. - Kérem - mondta mohón a férfi, mire a lány odaadta neki, és megvárta, ahogy Bili a nyelvére teszi a drogot, majd lenyeli. Később értetlenül kérdezte meg: - Te nem szeded be az adagod? - Ezt most kihagynám - válaszolta a nő, aztán hirtelen teljes erejéből megragadta a férfit és összeszorította a száját, hogy még véletlenül se tudja kiköpni a mérget. Bili teste vonaglani kezdett, rohama lett, mire a nő kéjesen felnyögve elengedte őt. Csak remélni tudta, hogy közben az ajtó előtt álló őrök ösz- szetévesztették a hánykolódás zaját a szerelmeskedés zajával. Amikor végzett, odasétált a pulthoz, elvette a pezsgőt, majd visszadőlt az ágyra és elkortyolta. Közben
megvárta, hogy az áldozata örökre kiadja páráját. Végül, mint aki jól végezte dolgát, kinyitotta az erkélyajtót, ami egy hatalmas balkonra vezetett, kerttel, szobrokkal, jakuzzival. Kihajolt, az üvegpoharat leejtette, hogy ripityára törjön a betonon, aztán egy tenyérnyi szerkezetet erősített a korlátnak, amin egy gombot megnyomva leereszkedett egészen az utcáig, ahol aztán beleveszett a sötétségbe. Csupán reggel vették észre a gyilkosságot, ami miatt egy újabb pánikkal fűtött nap elé nézett a Város. Amikor felkeltem, már délután volt. Hallottam a gyilkosságróI, de tudtam, hogy nem engednek át nyomosabb indok nélkül az első körbe. Pedig legszívesebben oda mentem volna kutatni, megnézni, hátha akad egy-két nyom, ami mentén elindulhatok. Ismét felfogadtam a pilótánkat, és mivel nem engedtek át minket az első szektorba, visszamentem a harmadik körbe. Amennyire kíváncsi voltam, legalább annyira nem adtam fel soha a próbálkozást. Sejtettem, hogy valahogy meggyőzhetem Vincentet, vagy legalább lesz annyira józan, hogy értelmesen beszélhessünk egymással. Így történt, hogy ismét a bűnbarlang közelében landoltam. Magabiztosan szálltam le a gépről, de most szakadt farmer volt rajtam, bő póló, bőrdzseki és bakancs. Megpróbáltam elvegyülni az emberek között, nem akartam, hogy ismét hercegnőnek szólítsanak. Nehezebbnek gondoltam megtalálni Vincentet, mint amilyen valójában volt. Csupán bementem egy kocs-
mába érdeklődni, és elmondták, hogy ilyen tájt hegeszteni szokott a hajókikötőben. Ez volt az egyik szintén nem túl biztonságos útvonala a közlekedésnek. Sokszor kalózok uralták a kikötőket a harmadik szektorban, bár a hajókkal is komolyan vették a határsértést. Néhány kanyar után (most is napelemes kocsit béreltem) a kikötőben találtam magam. Elképesztett a hatalmas mennyiségű vízi jármű, mind óriási volt és rozsdás, de mégis közlekedtek a folyókon, amelyek átszelték a Várost. A műhelyek felé vettem az utat, és ott eligazítást kértem, mire az egyik fedett csarnok felé irányítottak. Hallottam a gép zúgását: valaki épp két csövet hegesztett össze. Megpillantottam az ismerős teletetovált kart, testet, ami kék kantáros nadrágot hordott magán. Az arcot nem láthattam, mivel védőfelszerelés takarta. Közelebb léptem, valahogy megpróbáltam felhívni magamra a figyelmét, de túl hangos volt a gép, így kénytelen voltam megvárni, amíg abbahagyja a munkát. Aztán a szemüvege mögül rám nézett, vissza a csövekre, majd újra engem bámult. Levette a védőfelszerelést, kihúzta magát, miközben én meg sem tudtam szólalni. A kantáros gatya még így is szabadon hagyta izmos felsőtestét, amely tiszta gépolaj volt, akárcsak a nadrágja. Koszos volt, de mégis valahogy vonzó. Letette a szemüvegét, majd megszólalt: - Te nem adod fel soha, igaz? - Valahogy nem volt sem mérges, sem sértődött, csupán megjegyezte. - Nem - mosolyodtam el. - Jó látni, hogy dolgozol. Hirtelen eszembe jutott, hogy még a nevemet sem tudja. - Ana Andropov.
Nyújtottam a kezem, de nem fogadta el. A nadrágjába törölte a sajátját. - Persze, biztos azt gondoltad, hogy csak lopom a napot. Sokszor hasznos a munka, néha a túlélést jelenti. - Sajnálom... - Mondtam már, hogy nem kell a szánalmad. - Vincent - léptem egy lépéssel közelebb hozzá. - Én nem bántani vagy kinevetni akarlak, hanem szövetkezni veled. Meg szeretném tudni, hogy miként működik itt az élet. - Igen? Akkor gyere el ma este! - mosolyodott el. - A régi vidámparknál, itt a folyó partján lesz egy kis motoros bohóckodás a srácokkal. - Ott leszek - bólintottam. - De nemcsak ezért jöttél - sóhajtotta. - Mindketten meg akarunk találni valakit... - Valóban, és talán kettőnknek könnyebb dolga lesz mosolyogtam rá, mire megfordult és közel lépett hozzám. Talán túl közel is. Megállt velem szemben, belém vájta jéghideg tekintetét, és megszólalt: - Majd meglátjuk, mennyire fogod bírni az életet a harmadikban. Ha kibírod itt akár csak egy kemény óráig, beszélhetünk róla. - Veled nehezebb lesz kibírnom, mint egyedül akár egy télies napot a „harmadikban” - vágtam neki vissza, de aztán ismét elmosolyodtam. Megfordultam és távozni készültem, mire ő még utánam szólt: - Este tízkor legyél a vidámpark bejáratánál. Ne késs! A végén még lemaradnál valami érdekesről.
Erre csak visszafordultam és rákacsintottam, végül elhagytam az épületet. Valahol ennem kellett. Találnom kellett olyan helyet, ahol olyan ételt is adnak, ami nem mászik le a tányérról, így a maradék időt kóborlással töltöttem. Közben furcsa érzésem támadt: mintha követett volna valaki. Általában a harmadik körben nem vettek rólam tudomást, csupán csak kéregetők szólítottak meg. De az érzés nem szűnt, idegesített. Akárhányszor körülnéztem, nem láttam semmit, ezért megpróbáltam elhessegetni magamtól ezt a gondolatot. Hamarosan eljött az este, és előbb is érkeztem oda a vidámparkhoz, mint ahányra ígértem. Egy kicsit várnom kellett, de aztán szállingózni kezdtek az emberek. Ez nem olyan hely volt, ahová belépőt szedtek. Fiatalok érkeztek, akik szintén szakadtak voltak és nagyszájúak, végül megjöttek a motorosok is, persze nagy robajjal. Követtem őket, miközben a közönség soraiból néhányan pár padból lelátót rögtönöztek, és észrevettem a homokbuckákat, amelyek mintegy rámpául szolgáltak a motorosoknak. A háttér is nagyon megnyerő volt: egy rozzant hullámvasút és egy ugyancsak ilyen állapotban lévő óriáskerék állt elkorhadt gépekkel együtt, amelyek valaha a levegőben pörgették az embereket. Hirtelen valaki leült mellém. Mike volt az, láthatóan sántított az egyik lábára. Mielőtt akármit is mondhattam volna, ő szólalt meg: - Nem megmondtam, hogy menj haza, hercegnő? - Makacsabb vagyok, mint akivel valaha is találkoztál. - Nem makacsabb, mint Vincent.
- Meglepődnél, hogy milyen tudok lenni. A lábára néztem. - Azt hittem, hogy te is motorozol. - Ja, úgy volt, csak rám dőlt Vincentnél a szekrény, és meghúztam a lábam. Lehet, hogy el is tört, mivel fáj, mint állat... De legalább élvezhetem a csodás társaságodat. Kissé elkalandozott a figyelmem, amikor megláttam egy csapat lányt, akik kibeszélték Vincent izmait. Feléjük böktem, és megkérdeztem Mike-tól: - Ők is utcalányok? - Á, dehogy, csak rajongók. Olyan cicák, akik szeretnék, ha elvinné őket Vincent egy menetre. Persze ő nem teszi. - Miért? - szaladt ki a számon, amit megbántam, hiszen igazán nem az én dolgom volt. - Mivel Vincent csak kurvákkal csinálja. De hogy miért van ez így, ne tőlem kérdezd! Megdöbbentett Mike szókimondása, de nem tudtam vele tovább beszélgetni, mivel felbőgtek a motorok. Mike hatalmasakat kurjongatott, amint elhaladtak előttünk a barátai. Aztán megkezdődött a show, a motorok az égig szálltak, szinte meg sem tudtam különböztetni a vezetőiket egymástól. Mind ügyes volt. Ahhoz, hogy tudjam, melyikük Vincent, csupán a lányok tekintetét kellett követnem. Ekkor jöttem rá, hogy ő az alvilág ügyeletes szívtiprója. Elmosolyodtam, hiszen én teljesen másként gondoltam rá. Végignéztem, ahogy a motorok felemelkedtek, különféle gyakorlatokat bemutatva. Mike közben kom-
mentálta Vincent ugrásait. Végül megkérdeztem tőle a hatalmas zajban: - Hogy lettetek legjobb barátok? - Vincent mindig is bajkeverő volt, én meg a rendes gyerek. Vincent pont az apámtól lopott, ami miatt elvitték volna a katonák, de én tagadtam, hogy bármit is elvitt volna tőlünk. Apám pedig hasonló kaliberű ember volt, mint én, így Vincentnek nem esett bántódása. Még kölykök voltunk, felelőtlenek... Később aztán jött a motorozás és a banda. - Tehát mindent tudsz róla - mosolyogtam rá. - Hát persze. De ha tudni akarsz még valamit, csupán azt mondhatom, hogy veszélyes, hogy itt vagy és nemcsak rád nézve. Meg akartam kérni, hogy fejtse ki, mire is gondol, de hirtelen felhangzott a zene, a motorok leálltak, és valahonnan előkerültek az alkohollal teli üvegek. Vincent kibontotta magát a védőruhából és mellénk ült. Szélesen vigyorgott. - Milyen voltam? - Nem rossz - válaszoltam neki szórakozottan. - Bár, ha azt várod, hogy ömlengjek itt neked, rossz helyre jöttél. - Állammal a lányok felé böktem. - Az imádatot tőlük kapod meg. - Ugyan, Ana! Láttam, hogy le sem tudtad venni rólam a szemed. Különben is, ha arra vágynék, hogy körberajongjanak, nem itt lennék, hisz beszélgetni veled olyan, mint együtt úszni a medúzákkal. - Csak azért mondod ezt, mert nem nyílok meg könnyen az emberek előtt? Igaz, hogy általában én szoktam kérdezni, engem kevesen ismernek.
- Tehát vegyem megtiszteltetésnek, hogy jelenléteddel emelted az est fénypontját?! Már épp válaszolni akartam neki, amikor egy hang szelte át a levegőt: - Itt vannak! Megjöttek a katonák! Ezután mindenki felvette a nyúlcipőt. Otthagytak csapot-papot, és menekülni kezdtek, hamar eltűntek a sötétben, mintha ott sem lettek volna. Én is menni akartam, de Vincent karon ragadott, miközben a pániktól fűtött tömeg arrébb sodort minket. Futni kezdtünk, persze a kísérőm jobban ismerte a helyet nálam. Az óriáskerék lábánál találtuk magunkat. Vincent felmászott a szerkezeten lévő létrára, míg én hezitáltam. Visszafordult, és a kezét nyújtotta. Egy pillanatig csak bámultam rá, és az a pillanat legyőzte minden félelmemet. Megragadtam a kezét, és én is mászni kezdtem, míg végül az egyik kosárban landoltunk. Leültünk, és azt vettük észre, hogy nagyokat nevetünk. Minden gyönyörű volt, mintha csak nekünk csinálták volna: a csillagok tisztán ragyogtak a virtuális égen, és nem volt annyira hideg, hogy fáztunk volna. Vincent átkarolta a vállam. Bevallom, egy pillanatig féltem, hiszen mégiscsak a hatalmas magassággal néztünk farkasszemet egy rozzant vastákolmányon. A katonák nem követtek minket, beleolvadtunk hát a sötétségbe. Végül megkérdeztem: - Miért pont ide hoztál? - Mert innen a legszebb az ég és a folyó - mutatott a jobb oldalára, és valóban láttam a feketén csillogó víztükröt.
- Tehát miközben a katonák elől menekültünk éppen az fordult meg a fejedben, hogy felhozol engem ide romantikázni? - A cinizmusod egyszerűen lehengerlő - mosolygott tovább. - Amúgy nagyon tetszett a motoros bemutató - válaszoltam a régebben feltett kérdésére, mintegy témát váltva. - Még sosem láttam a világot - így. - Te még egyáltalán nem láttad a világot - tette hozzá kicsit lenézően, mire elfacsarodott a szívem. - Azért ezt nem mondanám. Már tapasztaltam a rossz oldalt, hiszen nemrég lőtték le a szüleimet szinte semmiségért, a bátyámat pedig évek óta nem láttam. Azt sem tudom, hogy él-e még. - Az élet már csak ilyen. Akinek fegyvere van, túléli, a többi pedig futhat az életéért. Üldözöttek vagyunk, hercegnő. Nem várhatsz felszabadulást sem a fantomodtól, sem senki mástól. Így működik a világ, bele kell nyugodnunk. - De ha belenyugszunk, akkor még jó, hogy nem változik semmi - ellenkeztem. - Nincs értelme a változásnak - vont vállat. - Most is diktátorok tulajdonaként jegyeznek minket, ha ez a rendszer megdőlne, akkor jönnének más élősködők. Az embereknek kell olyan, aki megmondja, hogy mit szabad és mit nem. Ha megbukna a rendszer, utána ki lenne az? Talán te? - Hogy én? - Olyan értelmetlennek találtam ezt a kérdést, hogy nem akartam megválaszolni. Mégis vitába szálltam vele:
- Miért kell vezető? Már annyi mindent kipróbáltunk az életben, a diktatúrát, az alkotmányos monarchiát, a demokráciát; és lássuk be, egyik sem működött. Miért kellene akármilyen rendszerben is élnünk? - Tehát te anarchista vagy - mosolygott. - Nem - ráztam a fejem. - Csupán annyi lenne a lényeg, hogy mindenki éljen a legjobb tudása szerint, a másik tönkretétele nélkül, és akkor boldogok lehetnénk. - Te nem anarchista, hanem idealista vagy! - Már nevetett rajtam. - Képzeld el, Ana! Van egy darab alma, neked kell, mert éhes vagy, nekem kell, mert mondjuk az éhező gyerekeimnek akarom adni. Átengednéd nekem? - Persze - vágtam rá gondolkodás nélkül. - Nem hiszem. Nagy átlagban az ember nem ilyen rázta a fejét. - Az elveszi akár kérdezés nélkül, sőt még akkor is, ha nincs is rá igazán szüksége. Te túl jónak látod az embereket, és ez megtéveszt téged. A mi fajunk a legkizsákmányolóbb, a legkegyetlenebb élőlény a világon, amely még akkor is gyilkol, amikor nem muszáj. Szerintem túl sem kellett volna élnünk a katasztrófát. - Ez nem igaz, hiszen itt vagy te... - Ekkor tekintete belém fojtotta a szót, nem láttam tisztán az arcát, de észrevettem a szeme csillogását. Látta rajtam, hogy zavarba jöttem ezért megkérdezte: - Mi van velem? - Semmi - próbáltam nem válaszolni a kérdésre, de aztán mégiscsak mondanom kellett valamit. - Te itt
vagy motoros szerkóban, tarajjal a fejeden, agyontetoválva és mégis... Nem olyan vagy, mint amilyennek a zord külsőd mutatja. - Miért, milyen vagyok? - kezdte ismét lazára venni a dolgot. - Te egy érző lény vagy, aki mellesleg ember, ami nem baj, mivel az emberség az, ami megtart minket ebben a világban annak, akiknek lennünk kell. - Egy pillanatra elhallgattam, majd a folyóra néztem. - De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, hogy miért is vagyunk itt a világ tetején? Ebben a pillanatban magához rántott, mindketten lebuktunk, mert egy elemlámpa fénye pásztázott körbe minket. Vincent akaratlanul is magához ölelt, aztán amikor elmúlt a veszély, ismét felegyenesedtünk. Még mindig éreztem a karomon vigyázó ölelését. Egy pillanatra közel kerültünk egymáshoz, aztán ismét felvette a flegma mosolyát, majd folytatta: - Mégis, miért hozhat egy ilyen helyre egy srác egy lányt? Olyan itt, mint valami romantikus regényben. Talán még meg is csókolnálak. - És megvonta vállát. - Talán? - kérdeztem elkerekedő szemekkel. - Te aztán tudsz udvarolni. - Kuss már! - mondta mosolyogva, miközben a tarkómnál fogva magához húzott, és az ajkát hozzászorította az enyémhez. Még soha nem éreztem ilyet, annyira vad volt és kicsit erőszakos, hogy eltartottam a fejem tőle, miközben még mindig habzsolta az ajkamat. - Te mindig így csókolsz? - Az eddigi lányok nem panaszkodtak.
- Figyelj, gyengéden is lehet. - És leheletfinoman megérintettem az ajkammal az arcát. Tudtam, hogy hatott rá, mivel felállt a szőr a karján. Közel hajoltam hozzá, és utasítottam, hogy ne mozogjon, hagyja, hogy én irányítsak. Az ajkamat nedves ajkához érintettem, így a nyelvünk összeért. Egyáltalán nem volt furcsa érzés, még a szájában lévő karika sem zavart. Egy kis távolságot tartottam közöttünk, miközben ő jó tanítványnak bizonyult. Lehiggadt, és élvezte, ahogy játszottam az ajkaival. Végül elváltunk egymástól, és megjegyezte: - Tyű, ez tényleg másabb volt. Ekkor az agyamon átfutott egy kérdés, amit azonnal ki is mondtam: - Mike azt mondta, hogy te csak utcalányokkal „csinálod”. Miért nem kezdesz olyannal, aki illik hozzád? - Megölöm Mike-ot! - hördült fel, de most nem volt mérges, inkább csak zavarba jött. Aztán folytatta: Igen. Tudod, így minden egyszerűbb. Fizetek a szexért, megkapok mindent, amire vágyok, a lány is boldog, mivel kap pénzt, és így mindenki elégedett. - És hol maradnak az érzelmek, a gyengédség? - hüledeztem. - Nincs szükségem rájuk! Eléltem eddig is nélkülük, nem kell nekem család vagy barátnő. Csak fölösleges feszültség az egész. Udvarolni egy lánynak, aztán végignézni, ahogy elviszik az Arénába, vagy engem visznek el... Kösz, nem! Senkinek nem akarok fájdalmat okozni. - Tehát bevallod, hogy a bátyád halála mégiscsak fájt neked.
- Nem - rázta a fejét. - Ő a dicsőségért tette. Mint mondtam, hős volt. - De mégis, mit ér a dicsőség, ha egyedül vagy a nagyvilágban, és nincsen, aki egy pár jó szót szóljon hozzád? - Te ezt nem érted - próbált védekezni. - Ó, nagyon is értem. Én is egyedül vagyok. Én sem akarok gyerekeket. Fáj végignézni azoknak a halálát, akiket szeretünk, de nélkülük számkivetettek vagyunk, nélkülük nem vagyunk senkik. - Akkor tudod, hogy fölösleges udvarolni lányoknak, családalapításon és egy jobb élet lehetőségén gondolkozni... Te is olyan gyáva vagy, mint én. Én legalább megfizetem azt, amire szükségem van, és nem félek vállalni. - Hitetlenkedve végigmért: - Nem is értem, hogy élhetted túl ezt idáig. Kíváncsi vagy, beleavatkozol olyan dolgokba, amihez semmi közöd és gyanítom, hogy sok csínyt elkövettél azért, hogy elérd, amit akarsz. - Talán mert én még nem felejtettem el érezni! És mintegy bebizonyítva a vagányságomat, kiléptem a vastákolmányra. Vincent utánam kapott, de már túl késő volt, én addigra lemásztam. Ő utánam jött, ügyesen ereszkedett egyre lejjebb, mégsem tett túl rajtam. Nem is tudtam, hogy megy nekem ilyen könnyedén, de a magastól való rettegésemet is legyőzve siklottam le a szerkezetről, akárcsak egy ügyes, hajlékony akrobata. Láttam a csodálkozást Vincent szemében, aztán rámosolyogtam, és otthagytam őt. Nem tudtam, hogy mégis mi üthetett belém.
6. A víz hangosan zubogott, amikor Andy, egy a három eredeti férfi vezető közül, belemerült. Mindig így nézte meg az aznapi televízióadásokat, mivel a készüléke rögzítette őket. Amióta megtörténtek az első merényletek, mindig magánál tartott egy pisztolyt a biztonság kedvéért, de akkor fürödni nem vitte be magával, mivel nem akarta eláztatni. Elmerült a vízben, hogy fellazítsa fáradt izmait, miközben halványan végigfutottak rajta az aznapi történések. Semelyik sem volt túlzottan érdekes Hirtelen erős fuvallatot érzett, aztán eszébe jutott, hogy nyitva hagyta az ablakot. A felesége éppen otthon volt, a hálószobában nézte a kedvenc sorozatát. Végül aztán mégiscsak becsukódott az ajtó, ami alig engedte át a hangokat. Csakhogy az ajtón keresztül valami más is bejutott a helyiségbe. A férfi majdnem kiugrott a kádból, és kiabálni kezdett, de abban a pillanatban egy hatalmas pofon csattant az arcán. A jövevény előszedett a szekrényből egy hajszárítót, bedugta a konnektorba, és játszani kezdett vele. Az ujját végighúzta rajta, és kárörvendve megszólalt: - Mégis mit gondol, miért jöttem el önhöz? - Kérem - kezdett el könyörögni a férfi, mire a nő csak elmosolyodott, és folytatta. - Hányszor hallottam ezt a szót az utcákon, amikor a maguk hordái ártatlanokat lőttek le. És ők kaptak kegyelmet? Maga se várjon ilyet, uram.
Ekkor a bekapcsolt hajszárítót a vízbe ejtette, az áram halálra rázta a férfit. Végül lecsapódott a biztosíték, és miközben az összes lámpa kialudt, a nő felállt a fürdőszobaszekrényre, majd a szellőzőnyílásba vette be magát. Ismét árnyékként távozott. Reggel Vincent járt az eszemben, talán vele is álmodtam, és boldoggá tett a tudat, hogy másnap is találkozóm lesz vele. Sosem voltam még szerelmes, hacsak nem kiskamasz koromban, amire azonban már nem emlékeztem. Nem lettem szerelmes Vincentbe, hiszen ő teljesen más volt, mint én. Azt leszögezem, hogy érdekelt a személyisége, érdekelt a múltja, de mindinkább az a tény, hogy ő tartott életben. Amióta a szüleim meghaltak, teljesen elvesztem, összetörtem, és egyedül éreztem magam a világban. Hogy őt is veszteség érte, azáltal valahogy egymásra találtunk. És ez nem holmi szerelmi affér volt, hanem csak két ember közös sorsa. Bár Vincent alig értette az én szándékaimat, mégis tudtam, hogy ő is ugyanazért volt velem, amiért én ővele. Lassan peregtek az órák, a díványomon feküdtem, mozdulni sem tudtam, és a főnököm is békén hagyott azóta, hogy kijelentettem, meg akarom találni a fantomot. Aki immár a szabadságharcosunk lett, ha még a nép nem is értette ezt. Kevesen értették, hogy ez a lény az ő érdekeiket szolgálja, mert csak a feketelevest kapták az egészből. Vagyis azt a tényt kellett lenyelniük, hogy a lázadó miatt őket kövezték meg, az ő családjuk esett szét, az ő szeretteiket hurcolták az Arénába, hiszen a katonaság vaskeze ismét összeszorult egy kicsit.
Már azt sem engedték, amit előtte. Mindent kegyetlenül büntettek, és egy apró kihágásért is már halál járt. De én nem féltem. Tudtam, hogy közel járok az igazsághoz, és tudtam, hogy hamarosan megtalálom azt a lényt, aki ennyire felkeltette az érdeklődésemet. Végül nagy nehezen rászántam magam, hogy elinduljak. Mivel nem voltam hivatalos személy, és újságírókat nem engedtek a gyilkosságok közelébe, ezért máshonnan kellett megtudnom, hogy mi történt. Állandó forrásom, Joe kocsmája felé vettem az utam. Nem örült, amikor meglátott, de mégis ki tudtam belőle csikarni egy-két részletet. A rendőrség is egy helyben topogott, hiszen eddig egy ripityára tört pohár, egy hajszárító és egy hajszál maradt a fantom után. És persze sehol sem volt ujjlenyomat. Ha lett volna, megoldódott volna a rejtély, hiszen a Város lakosságát kötelezték, hogy adjanak le magukról fényképet és ujjlenyomatot, amint elérték a tizenkettedik életévüket. A fekete hajszálat pedig nem tudták azonosítani. Hittem Joe-nak, hiszen ő mindent tudott, ami a Városban történt, ezért to-vábbálltam. Végül eljött a délután, így repülőre ültem, és ismét a harmadik körbe vettem az irányt. Ezúttal bulira voltunk hivatalosak, így végül egy nagy ház előtt parkoltam le a bérelt kocsit, mikor megjöttek a motorosok is. Mosolyogva üdvözöltem őket, már egészen megszokták, hogy ott voltam velük. Vincent viszont furán viselkedett. Egyenesen felém jött, megragadta az arcomat, csakhogy ezúttal nem fájt az érintése, közel húzott magához, és a haverjai előtt megcsókolt. Nem tartott
sokáig, szinte azonnal elvált egymástól az ajkunk, aztán megkérdezte: - Most elég gyengéd voltam? - Fejlődőképes vagy - válaszoltam neki a leplezhetetlen vörösségem mögül. Átkarolta a vállamat, és mind a hatan beléptünk a házba. Ott javában folyt a buli, sokan már nem voltak maguknál. Vedelték az alkoholt, drogoztak, hangosan szólt a zene, mire megjelent egy srác, aki valószínűsíthetően a házigazda lehetett. Hosszúkás arca volt, szőke haja, és kék-fehér csíkos matrózinget viselt. A füle tele karikákkal, testének látható része tetoválva. Vincent beállt a srácokkal asztali focizni, mintha magától értetődő lenne, hogy én feltalálom magam. Így útra keltem, végignéztem a delíriumos állapotban lévő embereken, megpróbáltam megtalálni a helyem közöttük. Egyszer csak Vincent felé pillantottam és észrevettem, ahogy látványosan megnézett egy lányt. Nem esett rosszul, talán titokban reméltem is, hogy összejön neki egy normális társ, aki hozzá való. Tudtam, hogy mi soha nem lehetnénk együtt. A körülményeket leszámítva a személyiségünk is teljesen különbözött. Mintha nem tudnánk békében élni egymással, ahhoz mindketten eléggé forrófejűek vagyunk. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy talán megvan annak a lehetősége, hogy ő még boldog legyen az életben és találjon valakit, aki mellett önmaga lehet. Mivel nem akartam kilógni a sorból, és amúgy is kedvem volt hozzá, megfogtam a legközelebbi poharat, töltöttem magamnak az alkoholból és felhörpintettem. Csípős érzés járta át a torkom, de vágytam némi tom-
paságra, ezért ittam még egyet. Nem szoktam ilyesmit csinálni, mert mindig az az érzésem támadt ilyen helyzetekben, hogy szükségem lehet még a józan eszemre, ezért nem kezdhetek önkábításba. Ugyanez volt a helyzet a drogokkal is. Végignéztem az embereken, mindenki be volt állva, de különben tehetséges, kreatív fiataloknak tűntek. Mindnek volt valami olyan tulajdonsága, kiegészítője a ruhán, lógója, megnyilvánulása, ami ezt bizonyította. Egy megfelelő környezetben gyémántot lehetett volna csiszolni belőlük. Felsóhajtottam, és megláttam Vincentet, amint épp a lány derekát fogdosta, aki ezt láthatóan hízelgőnek találta és szinte dorombolt a fiú előtt. A lánynak hosszú szőke haja volt, oldalt felnyírva és rózsaszín leopárdmintára festve. Hirtelen nagyon kívülállónak éreztem magam. Bár, valójában az is voltam. Fogtam magam és elindultam kifelé. Arra gondoltam, hogy hazamegyek, lemosom magamról a harmadik kör mocskát, és alszom egy jó nagyot, hogy aztán másnap reggel bemenjek a szerkesztőségbe. Egy pillanatra megfeledkeztem az okról, hogy miért is voltam ott. Végignéztem az ottaniakon, és valahogy egyiket sem tudtam elképzelni olyasféle gyilkosként, aki árnyékként jár-kel a luxuslakásokban. Ekkor fordult meg a fejemben először, hogy a fantom talán nem is a harmadik körből való, és feleslegesen töltök el ennyi időt ezekkel az emberekkel. De aztán elhessegettem a gondolatot, mivel tisztában voltam vele, hogy a harmadik szektor a legalkalmasabb hely arra, hogy eltűnjön valaki. Ez a fantom meg lehet, hogy tisztességes munkás vagy családanya civilben, és csak
éjszaka öl. Mindez nevetségesnek, mégis egy lehetőségnek tűnt. Már majdnem a kijáratnál voltam, amikor egy ismeretlen srác nekem jött, majd éhes szemekkel végigmért: - Mégis hová igyekszel ilyenkor? Csak most kezdődött a buli. - Számomra már véget is ért - néztem rá komolyan. Magas, nagydarab, sötét fizimiskájú fiú volt, aki elutasításomra láthatóan vérszemet kapott, és molesztálni kezdett. - Nem hinném. Maradj velem egy kicsit! Megragadott, és megpróbált belecsókolni a nyakamba, mire eltoltam magamtól. Neki sem, és saját magamnak sem akartam, hogy bántódása essék, de ő nem állt le. Újra tapogatni kezdett, és beletúrt a hajamba. Azt hittem, hogy sosem lesz vége, mire meghallottam egy ismerős hangot: - Szakadj le róla! Megfordulva megláttam Vincentet, amint odább taszította a srácot, és kihívóan elé állt. - Á, a gáncs nélküli lovag megérkezett! - gúnyolódott a fiú, majd rám bámult. - Megtetszett nekem ez a kiscsibe, szeretnék vele kettesben lenni. - Márpedig én nem engedem! - Miért is? Tán csak nem a te nőd? - Nem - ellenkezett. - De hozzám tartozik. Úgyhogy jobban tennéd, ha leállnál! - Különben? - Nem akarok veled balhézni - lépett egyet hátra Vincent.
- Csak nem beijedtél? Tudod mit: én viszont ragaszkodom a ketrechez. Erre Vincent olyan tekintetet vetett rá, amivel ölni lehetett volna, aztán mindannyian hangoskodva kiviharzottak a hátsó udvarra. Én még gondolkodni is képtelen voltam, fogalmam sem volt, mi történik, vagyis valójában mindennel tisztában voltam: a két srác képes lesz a halálig harcolni, hiszen csak egyikőjük jöhetett ki élve a ketrecből. Hátul felgyulladt a lámpa, és megpillantottam egy tízszer tíz négyzetméteres ketrecet, ami a srácok derekáig ért. Mindez csak azért volt jó, hogy benn tartsa őket egy helyen. Vincent már bent is volt, majd bemászott az agresszív fiú is. Én próbáltam kiáltani nekik, de nem hallották a kántálás miatt. A többiek pedig elállták az utat, így nem tudtam odamenni hozzájuk. Megkezdődött a bunyó. Csak foltokban emlékszem rá, mivel alig láttam belőle valamit. Az viszont megmaradt, hogy Vincent úgy küzdött, akár egy tigris. Megsorozta a srácot, aki összegörnyedt, majd hasba ütötte ellenfelét. Nem nézhettem tovább tétlenül a harcukat, igyekeztem átverekedni magam a tömegen, de amire odaértem, már mindkettejüknek dőlt a vér az orrából. Nem is igazán tudtam, hogy mit csinálok. Egyszer csak átugrottam a kerítésen, és már én is a ringben voltam. Mindketten rám bámultak, majd ismét egymásnak estek, mintha ott sem lettem volna. Sikerült beállnom kettejük közé, kitártam a karom, és az egyikkel az egyiket, a másikkal a másikat tartottam vissza, amenynyire csak tudtam. Elcsöndesült a nézőtér, mire meghallottam a saját hangomat:
- Hagyjátok ezt, srácok! Nem akarom, hogy miattam harcoljatok! Nem akarom, hogy akárki is miattam haljon meg! Túl drága az emberi élet, hogy egy ilyen butaságon múljon. - Állj arrébb, Ana! - szólt Vincent, a hangja komor és parancsoló volt, de én nem tágítottam. A másik srác félrelökte a kezem, és majdnem barátomra vetette magát, mire valami történt. Nem tudom, hogy csináltam, és egyébként sem emlékszem pontosan, de valahogy megragadtam a fiú karját, és a majd százkilós testet egy könnyed mozdulattal a ketrecnek vágtam. Nem lett komolyabb baja, de mindenki megilletődött. Vincent a földön fekvő felé indult, mire én egy jól irányzott mozdulattal mellkason vágtam, hogy kiessen a ketrecből. Ezt sem tudom, hogy csináltam, viszont arra pontosan emlékszem, hogy tudatában voltam annak, hogy hol szabad őt megütnöm, ahol még nem okozok neki akkora fájdalmat, és még egyetlen bordáját sem töröm el. A kötözködő srác is feltápászkodott, majd felém indult, mire behúztam neki is egyet. Hátrarándult a feje, de gyorsan kétszer megrúgtam, majd beletérdeltem az arcába. Ekkor már fájdalmában ordított, és összeesett. A tömeg teljesen elcsendesedett, egy pillanatig végigpásztáztam őket, aztán kiléptem a ringből, és a már talpon lévő Vincent felé mentem. Arrébb rángattam őt, aztán egy hatalmas konténer tövében leültünk. Az emberek bámultak minket egy darabig, majd lassan elszállingóztak. Ő azonban kifakadt: - Mire volt jó ez? Megaláztál az emberek előtt! - Ne légy bolond, többet ér az életed ennél.
- Kicsináltam volna - köpött véreset, mire én megszabadultam a pólómtól, és egy szál trikóban és bőrkabátban maradtam. A pólót odanyomtam vérző orrához, megpróbáltam elállítani a vérzést, mire a firtató tekintetével találkoztam. - Nem tudtam, hogy tudsz verekedni. - Én sem - mosolyodtam el félénken. - Ana, nálunk a tekintély a legfontosabb. Épp most fosztottál meg tőle. Aki nem áll fel, és nem harcol... Ha elmentél, úgyis elintézzük mi ezt egymás között. - Ne! - tiltakoztam kicsit nagyobb elánnal, és komolyan az arcába néztem. - Kérlek, ne tedd ezt! Nem akarom, hogy miattam emberek haljanak meg! Kérlek, ígérd meg, hogy nem gyilkolsz miattam és nem is provokálsz senkit! - Miért nem tudok neked nemet mondani? - hördült fel. - Mert a szíved mélyén te is tudod, hogy igazam van - bólintottam. - A tekintélyedet elviheted a sírba huszonévesen, vagy megtanultok nem ilyen butaságok miatt balhézni. - De hisz láttam, ahogy zaklatott téged. - Részeg volt, talán még be is szedett valamit... - Az nem jogosítja fel őt arra, hogy illetlenül viselkedjen. Erre már én mosolyodtam el. - Csak nem féltesz? - Szemmel láthatóan nem szorulsz rá. - Megígéred? - kérdeztem az előbbiekre utalva. Egy darabig kérette magát, aztán kelletlenül megszólalt:
- Meg. Neked nincs veszítenivalód, de engem anyámasszony katonájának fognak nevezni. - Mégis csak jobb, mint hullának. - Inkább az, inkább a halál - kezdett ismét vitába, mire dühömben belenyomtam a pólómat a szájába, hogy elhallgattassam. Végül mindketten röhögni kezdtünk. A buliba nem akartunk visszamenni, viszont nem volt olyan hely, ahová közösen mehettünk volna. Kiballagtunk az utcára a vetített csillagok alá. Rámosolyogtam, és ismét emlékeztettem őt a fogadalmára. De közben tudtam, hogy ideje indulnom. Adtam az arcára egy puszit, aztán ő a buliba, én pedig az éjszakába vesztem. Egy darabig még láttam a lelki szemeim előtt dühödt tekintetét, amint engem védett a srác ellen. Jólesett ez a fajta gondoskodás, de innentől kezdve csak remélhettem, hogy betartja a fogadalmát. A kocsi felé indultam, amikor ismét éreztem azt a furcsa érzést, ami olyan volt, mintha figyelnének. Megfordultam, és tényleg láttam valamit. Csak egy pillanatig tartott az egész. Egy alakot véltem besurranni az egyik utcába. Nem láttam az arcát, mivel gyorsan mozgott, csak azt tudtam, hogy feketébe öltözött. Más ember ilyenkor megszaporázta volna a lépteit az autó felé, de én nem voltam átlagos ember. Követtem az alakot. Befordultam az utcába, akkor láttam, hogy eltűnt egy azzal párhuzamos úton. De amikor már oda is követtem, felszívódott, mintha csak a föld nyelte volna el. Nem tudtam, hová lehetett, hiszen az egy hosszú és egyenes utca volt, nem tudott sehová elrejtőzni vagy bekanyarodni. A közeli házakban sem
bújhatott el, hiszen a csöndes éjszakában nem hallottam ajtócsukódást. Így ismét nyom nélkül maradtam.
7. A színház lassacskán megtelt. Luxuskörülmények uralkodtak a nézőtéren is, hostess lányok szervírozták körbe a pezsgőt, a székek bársonnyal voltak bevonva, és horribilis összegbe került egy színházjegy. A páholyokban pedig még nagyobb volt a csillogás. De az csak a vezetőknek volt fenntartva, illetve azoknak, akik meg tudták fizetni az oda szóló jegyet. Hamarosan lekapcsolódtak a lámpák, a függöny szétgördült, aztán kezdődhetett az előadás. A színház a gazdagok privilégiuma volt, nemcsak azért mert csak nekik volt elég pénzük rá, hanem azért is, mivel csak az első kör lakosai vehettek részt az előadásokon, illetve még a második körből egy-két tehetős ember nagyon erős indokkal. Így nem volt egyszerű egyáltalán bejutni. Leif, egy öltönyös, középkorú férfi üldögélt az egyik páholyban, hátrébb a feleségétől és gyermekeitől, akik előrehajolva élvezték a darabot. Ez a férfi szeretett közben whiskyt kortyolgatni és szivarozni, így nem akart beülni a családja körébe. Inkább hátradőlt, és élvezte a kényelmet. Néha-néha még el is bóbiskolt a színjátékon. Tudta, hogy baj nem történhet, hiszen kint, a páholy bejáratánál álltak a testőrei. Ő csak pihent, szivarfüstbe burkolózott, és lassacskán elnyomta őt az álom. Ez volt a tökéletes alkalom a fantom számára. A páholy felől halk szuszogás hallatszott, de a zene olyan hangos volt, hogy elnyomta mindezt. Miközben senki
nem vette észre, föntről egy kötél ereszkedett le a páholyba, és vele együtt egy sötét árny mozgott. Előre tudta, hogy milyen módszerrel fogja meggyilkolni a hetedik vezetőt. Nesztelenül mozgott, senki nem érzékelte a jelenlétét. A kötélből, amivel leereszkedett, hurkot formált, és a szunyókáló férfi nyaka köré kötötte azt. Ő még csak meg sem érezte az óvatos kezeket. Mivel a kötél hosszú volt, és közel esett a színpadhoz, az árny belopódzott a függönyök mögé, és a kötél végét egy géphez erősítette, amely azokat mozgatta. A gép program alapján működött, a merénylő tudta, hogy az első felvonás után behúzzák a függönyt, és akkor a szerkezet leereszkedik, a páholyban ülő embert felemelve. Megvolt már a hetedik tökéletes gyilkosság. Ismét elveszett a sötétben, majd fent tűnt fel az ablakoknál, ahol egy keskeny párkányon át lehetett kijutni a szabad ég alá. Mosolygott magán, hiszen senki nem vette észre, hogy ott volt, az áldozata pedig olyan mélyen aludt, hogy fogalma sem volt arról, hogy mi vár rá. Aztán elérkezett a szünet ideje, leengedték a függönyöket, az emberek elkezdtek kivonulni a nézőtérről, amikor egyszer csak egy hatalmas sikítás rázta meg a termet. A felakasztott férfi felesége volt, amikor meglátta a férjét, ahogy ott himbálódzik a fejük fölött. A fantom ezt már nem várta meg: amilyen ügyesen és észrevétlenül előtűnt, olyan könnyedén távozott. Még egy embert kihúzhatott a listájáról.
Reggel otthon ébredtem, ahogy eddig mindig, bár csak homályos emlékeim maradtak az éjszakáról. Fogalmam sem volt arról, hogyan voltam képes leállítani két harcedzett férfit, és ezzel együtt megakadályozni, hogy az egyikük, illetve mind¬kettő meghaljon. Furcsa erőt éreztem a karjaimban. Éppenhogy csak átfutott mindez az agyamon, amikor csöngettek. Hirtelen Vincentre gondoltam, de tudtam, hogy lehetetlen, hogy itt legyen, hiszen nem tud átjönni a határon. Kikászálódtam az ágyból, majd beengedtem Ninát. Látszott rajta, hogy jó kedve van, és csak úgy dőlt belőle a szó: - Mi van veled, csajszi? - kezdte. - Már napok óta nem beszéltünk, mintha itt sem lennél. - Sajnálom - rántottam vállat. - De mostanság eléggé elfoglalt voltam. - Az „elfoglalt” nálad azt a tetovált punkot jelenti? nézett rám úgy, mint aki tudni akar minden részletet. Én persze fülig pirultam. - Vincenttel csak barátok vagyunk. - Hallottam, hogy sokat lógsz a harmadikban - mosolygott tovább, majd megragadta a karom, és lehúzott a kanapéra. - Mesélj! Minden részletet tudni akarok! - Nem történt semmi, csupán mindketten meg akarjuk találni azt a fantomot, aki már hat embert megölt a vezéreink közül. - Hetet - javított ki. - Nem hallottad? Az utolsó nagyon látványos volt. Belopózott a színházba, hipnotizálta a vezetőt, aki elaludt, majd egy kötelet erősített a nyakára, amit egy géphez kötött. Amikor a gép leengedte a függönyt, a pasas felemelkedett, és kitörte a
nyakát. Persze mindenkin eluralkodott a pánik, hiszen ismét senki sem látott semmit. - Nem hiszem, hogy ez így menne - ráztam a fejem. Hipnotizálni valakit, aztán csak úgy felakasztani? Butaság. Szerintem a vezető jó alvó volt, és magától szunyálhatott el. Valószínűleg csupán ennyiről van szó. - Mindegy - vont vállat. - De még nem fordult elő olyan a történelmünk során, hogy bárki is kezet emeljen a vezetőinkre, nemhogy hetet meg is öljön közülük. - Egy pillanatra elgondolkozott, mielőtt folytatta volna. - Miért akarod megtalálni őt? - Újságírói kíváncsiságból. - És ha megtalálnád, odaadod a katonáknak? - Nina! - húztam magamhoz közel. A rendszer soha nem kímélt senkit és semmit. Bár soha nem bizonyosodott be, de azért lehetett lehallgató készülék bárki lakásában. - Nekem ő az egyetlen reményem, bármily’ furán is hangzik. - Szerintem tutira nő - engedte el a füle mellett. Biztos feketében jár, és úgy mozog a sötétben, akár egy macska. Egy nagymacska; mondjuk tigris vagy fekete párduc. Nagyon szép lehet és... - Nina! A találgatásaiddal nem vezetsz el engem a valós személyhez. Sem nekem, sem Vincentnek nincs fogalmunk arról, hogy ki lehet ez a nő. - Lehet, hogy igazából nem is létezik, vagy olyan, akár egy szuperhős. A való életben egy szerencsétlen flótás, aztán este gyilkossá alakul. - Persze. És lézerszeme van, a kezéből pedig fura gumis anyagot lövell ki, ami megbénítja a bűnözőket -
húztam el a számat. - Nem adom fel, akkor is megtalálom őt. Eszembe jutott, hogy elmondom neki az előző esti sötét alakkal való találkozásomat, de még saját magamnak sem hittem el, hogy nem csak képzelődtem, így inkább hallgattam róla. - Legalább te próbálkozol. A rendőrség tehetetlen, a vezetőség is csak annyira képes, hogy szigorítja a törvényeket, így többen halnak meg az utcán a szokásosnál is. Házkutatást tartanak a katonák, miközben az utcákon masíroznak, és toborozni is kezdtek, hiszen több feladatot kell ellátniuk. A vezetők pedig... testőrök és fegyveres katonák nélkül még aludni sem mennek el. Úgyhogy sok sikert, drágám! - Felállt, és adott egy puszit az arcomra. - Csak arra kérlek, hogy kerüld el őket!... Ja, és üdvözlöm azt a Vincent srácot. - Megmondom. Azonnal a tusoló felé vettem az irányt, lefürödtem és hajat mostam. De szinte azonnal feltűnt valami: a tenyeremre jókora vízhólyagok nőttek, és fogalmam sem volt arról, hogy mitől. Aztán eszembe jutott az előző esti bunyó. Igen, csakis attól lehetett. Felöltöztem, ismét szakadtan próbáltam kinézni. Minden egyszerűbb volt most, hogy tudtam, van egy srác, aki vár rám, még ha ez nem is szerelmi kapcsolat volt, csupán egyszerű kötődés... Vincent megfogta a kezem, engem kellemes érzés fogott el. Láthatóan örült, hogy ott voltam. Éppen alkonyodott, felvetette, hogy menjünk sétálni. Egymás mellett ballagtunk, persze ekkor már nem
értünk egymáshoz. Végigmentünk egy hosszú utcán, aztán egyszer csak a falnál találtuk magunkat. Még sosem láttam ilyen közelről. Az én gyerekkorom helyszíne messze esett innen. Szürke, talán vasból vagy ahhoz hasonló, jobban időtálló anyagból készíthették. Vincent otthonosan mozgott a közelében, valamennyire fel is mászhattunk rá. Bár, ha a katonák meglátták volna, biztosan azonnal az Arénába küldenek minket. Sokáig hallgattunk, de ezt most nem éreztem cikinek. Vincent egyszer csak megtorpant és rám nézett: - Tegnap jól elbántál velünk. Hol tanultál verekedni? - Ezt már akkor is kérdezted, de továbbra sem tudom - ráztam a fejem. - Sosem verekedtem még. Talán egy rejtett adottságom látott napvilágot. - Valahogy a bátyám jutott eszembe, de nem értettem az okát. Talán azért, mivel ő is verekedés miatt került bajba. - Kezdesz egyre jobban érdekelni- mosolyodott el. Elvégre is, ki tudja, még hány rejtett tulajdonságod van. - Remélem már nincs több. Engem nem készítettek fel az Arénában lévő harcra. Úgyhogy én lennék a legelső, aki az életét vesztené ott. - Szívós lány vagy te - vigyorgott tovább. - Képes voltál leállítani két kifejlett hímet. - Nem nagy dolog, ha mindkettő részeg - ráztam a fejem. - Nem mindkettő - fordult felém kioktatóan, aztán másfelé terelte a beszédet. - Fogalmam sincs arról, hogy merre lehet a merénylő. A katonák állandóan az utcáinkat járják, átkutatják a házainkat, és mindent fel-
forgatnak, remélve hogy nyomokat találnak. Az emberek bezárkóznak és félnek, jobban, mint valaha... Elküldtem a srácokat, hogy szaglásszanak körbe, de a fantomnak nincs semmi nyoma. Lehet, hogy felszabadulást hoz nekünk, de nagyon meg kell kínlódnunk érte. És persze, mint mindent, ezt is a kis ember szenvedi meg. - Sajnálom, de én egyetértek a törekvéseivel annak ellenére, hogy radikálisak. Máshogy nem lehet felnyitni az emberek szemét. Radikális világban élünk, így radikális válasszal kell kivívnunk a függetlenségünket. - Én ebben nem hiszek - horkantott fel. - Akkor miben hiszel? - érintettem meg a karját. Aztán gyorsan el is elhúztam a kezem. Felsóhajtott, végignézett rajtam, mintha azon gondolkozna, hogy vajon megbízhat-e bennem, majd kimondta. - Úgysincs senkim. Minden rokonom az Arénában halt meg. El akarok menni innen. – A második körbe? - hüledeztem. - Nem fogják engedni, én is csak úgy... - Nem a második körbe - rázta a fejét -, hanem el... A Városból. Szabályszerűen leesett az állam. - De hát ott csak a pusztulás van, radioaktivitás, fertőzések és az a sok halott... Minden élőlény kihalt már, és... - Mutatok valamit - húzott váratlanul a fal felé. Egy rozsdás létrához vezetett, ami el volt dugva az egyik mélyedésben. Felmászott rá, majd felsegített engem is. Egy keskeny párkányon egyensúlyoztunk, és egy szűk folyosószerűség felé vettük az irányt. Vincent
határozottan ment előre, befelé a folyosóra, és a több tonnányi anyag hirtelenjében felénk került. Félelmetes érzés volt, hogy tulajdonképpen már a falban járunk. Végül egy keskeny útra értünk, ahol feltehetően a katonák szoktak őrjáratozni, hogy ellenőrizzék a védműveket. A szívem a torkomban dobogott, féltem, hogy észrevesznek minket, amikor néhány száz méternyi gyaloglás után fényt láttam. El sem hittem, hogy valóban fény szűrődik be odakintről. Ez teljességgel lehetetlennek tűnt, hiszen akkor a Város is megfertőződne, hacsak... De ez a lehetőség teljesen elképzelhetetlennek tűnt. Vincent megállt a fényforrásnál, és betolta kezét a jókora lyukba, ami a külső fal repedései között keletkezett. Előrehajolt, miközben én visszatartott lélegzettel néztem, hogy mi történik, és a legnagyobb meglepetésemre, amikor visszahúzta a kezét, egy alma volt benne! Közelebb léptem, és még jobban elképedtem. Valódi piros alma volt, nem olyan halovány, mint amit nálunk a piacokon lehetett kapni. Igazi érett, piros gyümölcs! Kattogtak bennem a gondolatok. Talán odakint nem is november van, talán ott épp a nyár közepénél járnak... Értetlenül néztem az almát, közben Vincent a szájához emelte. - Ne! - kiáltottam fel. - Lehet, hogy fertőzött! Meghalhatsz, ha megkóstolod. - Ugyan - mosolygott kicsit lekezelően. - Már egy ideje ezt eszem. Visszajárok ide, egy csomó almát leszedtem a fáról, még sincs semmi bajom.
- Tehát - vettem visszafelé hamarost az utat. Amikor kiértünk a novemberi fénybe, és leültünk a vékonyka szegélyre, amely a fal mentén futott végig, egy darabig még nem tudtam összefoglalni a konklúziót, végül csak kimondtam -, tehát lehetséges, hogy átverésben élünk? Lehet, hogy már megtisztult a természet, lehet, hogy már új formát öltött, és mi itt ragadtunk a Város falai között. A vezéreinknek tudniuk kellett volna erről... - Ugyan, biztos vagyok abban, hogy tudnak is a dologról, csak odakint nem lenne akkora hatalmuk, mint itt. Különben is: mindig azt tanították, hogy azért jöttünk ide, mert ez az egyetlen biztonságos hely a Földön. Ezt pedig mindenki elhiszi, ezért is tisztelik őket. Azonnal megdőlne a tekintélyük és a hatalmuk, ha kiderülne, hogy ez nem igaz. Tehát egyszerűbb átmosni mindenkinek az agyát. - Mondjuk el mindenkinek! - Ana - nézett rám értetlenül. - Szerinted hinnének nekünk? - Ha megmutatnánk az embereknek ezt a helyet, az almát, akkor talán... - Még idáig sem jutnának el a katonák miatt - rázta a fejét, majd indulatosan rám nézett. - És te sem beszélhetsz róla senkinek. Ha csak megsejtenék, hogy tudsz a kinti világról, azonnal megölnének. - Istenem! - sóhajtottam és hátradőltem. De nem a halál rémített meg, hanem a felismerés. - El sem hiszem, hogy egész életemben hazugságban éltem. Minden, amit tanítottak nekem, átverés volt, és az a sok
ember mind hiába halt meg. Minden csak egy zsarnok rendszer hibája. Tennünk kell valamit. - Én úgy hiszem, hogy mindenki a maga szerencséjének a kovácsa - vont vállat. - Nincsenek nagy, világmegváltó terveim, csupán ki akarok kerülni ebből a körforgásból. Nem akarom, hogy megmondják nekem, hogy mit tehetek vagy mit nem, hogy hova menjek, és mit dolgozzak, miközben nincs is munka, nincs lehetőség. - Pedig te is tudod, hogy mind a ketten ugyanazt akarjuk. Sajnálom, hogy meghalt a bátyád és azt is sajnálom, hogy naponta sokak halnak meg azért, hogy példát statuáljanak a diktátoraink. De ha meghunyászkodunk, és mindenki csak a saját dolgával lesz elfoglalva ahelyett, hogy egymásra is gondolnánk, ez a világ nem változik. Én hiszek az emberek jóságában. Ebben a pillanatban elnevette magát, de nagyon értetlenül nézhettem rá, így kifejtette: - Az emberek nem jók, hanem önzők és túlságosan kiszámíthatók. Nem az én feladatom, hogy felnyissam a szemüket. Mindenki legyen csak a saját dolgával elfoglalva. Az én dolgom az, hogy minél előbb elpucoljak erről a helyről, és hagyjam a többieket a saját levükben és szennyükben főni. - Tehát azt mondod, hogy saját magadon kívül nem érdekel téged más - foglaltam össze. - Ezek szerint nekem is csak vagánykodásból mutattad meg azt a lyukat a falon és az almát. - Te más vagy - ellenkezett. - Mitől is lennék más?
- Nem tudom - vont vállat. - Csak egyszerűen úgy érzem, hogy más vagy. - Ahogy ő is. - De mi mégsem gyilkolunk hiába. - Mondja az, aki tegnap majdnem halálosan összeverekedett az egyik sráccal. - A harmadikban farkastörvények uralkodnak. Az teljesen más... - Igen, mivel ha a férfiasságodat kell fitogtatni, akkor kész vagy nekimenni akárkinek, de ha az igazságért kell harcolnod, amiben tudom, hogy te is hiszel, akkor visszakozol. - Mivel a katonák ellen nincs semmi esélyünk. Szitává lőnek, mielőtt kettőt szólhatnál, de ketrecharcban meghalni nagy dicsőség. Ha győzöl, az emberek is tartanak majd tőled, tekintélyed is lesz és nem biztos, hogy beléd kötnek legközelebb az utcán. - Szerintem a legnagyobb baromság a ketrecharc, amelyben ártatlanok is meghalhatnak, és igazából nem is az ellenséggel harcoltok. Hiszen már tudjuk, hogy az ellenség ott van a Kastélyban. El akartam menni. Már leszállt az este, és valamiért úgy éreztem, hogy dolgom van. Vincent csak bámult utánam, nem szólt semmit, úgyis tudta, hogy másnap délután visszajövök.
8. A Kastély megtelt emberekkel. A vezetők meg akarták mutatni a népnek, hogy nem tudja senki megfélemlíteni őket. Ugyanúgy élnek tovább, ugyanúgy megtartják a báljaikat, hogy az emberek irigykedjenek, és szembe kacagták a veszélyt. Kihívóan jelezték, hogy nem fog változni semmi, ugyanúgy ragaszkodtak a hatalmukhoz, mint előtte - bár már csak öten maradtak. A palotába folyamatosan érkeztek a báli ruhába öltözött hölgyek és szmokingba öltözött urak. Folyt a pezsgő, kristálypoharakból ittak, és gyémántból voltak az asztaldíszek. Az emberek hatalmas előtérben gyűltek össze, hosszú asztalokon szervírozták az ennivalót, amelyek a legkülönösebb és legegzotikusabb étkek közül lettek összeválogatva. A vendégek kisebb társaságokba álltak össze, és általában jelentéktelen ügyekről társalogtak. Sokan álarcot hordtak, a nők hosszú, buggyos ruhába öltöztek, és megmutatták a legdrágább ékszereiket, amelyeket a férjeiktől vagy a szeretőiktől kaptak. Aztán megjelent egy érdekes pár. A férfi magas volt és hosszú hajú, amit hátrasimított. Álarcot viselt, míg a kísérője fekete ruhát hordott, szintén álarccal, így nem lehetett kivenni a vonásait. Fekete rövid haját a füle mögé tűrte, és amint elvált a férfitól, azonnal az ételekhez ment. Körülnézett. Felmérte a terepet, hogy hány őr van ott és mennyire vannak felfegyverezve. Ezen az esetén
nem voltak olyan szigorúak a biztonsági előírások, mivel az egész terem tele volt katonával, és amúgy sem hitte senki, hogy a gyilkos idáig merészkedne. A nő ekkor megpillantott egy kis, faragott ajtót. Elmosolyodott, és minden feltűnés nélkül arra vette az irányt. Néha megállt csevegni, és elvett egy-két kaviáros pirítóst. Fekete kesztyűt viselt, így semmi nyomot nem hagyott. Végül elérkezett a faragott ajtóhoz. Belépett, és egy dolgozószobát látott meg. Becsukta maga mögött az ajtót. Az asztalnál Walter, egy középkorú férfi ült, éppen egy jókora köteg papírt tanulmányozott. Skulla legidősebb fia volt, és annyira elmerült az iratok olvasásában, hogy észre sem vette a nőt. Azt érzékelte, hogy valaki állt előtte, de úgy hitte, hogy az egyik szolgáló vagy cseléd az, akit talán azért küldtek, hogy szóljon neki, ideje volna megjelennie az estélyen. Fel sem nézve a papírból csak ennyit mondott: - Mindjárt megyek. A nő közben felhajtotta a szoknyáját, kivett alóla egy fegyvert, nyugodtan összeszerelte, majd a háta mögé rejtette. A férfi felnézett, hogy lehordja a szolgálót, amiért nem hagyta őt magára, mire meglátta az álarcos lányt. Arcára kiült a döbbenet. - Hogyan...? - Add vissza a népnek a szabadságát! - Tessék? - nézett rá továbbra is értetlenül a férfi, mire a nő elővette a háta mögül a hangtompítós pisztolyt, a vezető mellkasára célzott és lőtt.
Három golyót is beléeresztett a biztonság kedvéért, de amikor távozni akart, ismét kinyílt a szoba ajtaja. Alex volt az, egy szőke lány, a tizenkettek egyike, későn született gyermek. Nem lehetett több huszonöt évesnél, vékony, kerek arcú, csinos. Hosszú nadrágban volt, ami szoknyának is beillett. Meglátta a merénylőt, és a halott unokatestvérét, ki akart rohanni, hogy szóljon az őröknek, de a nő utána vetette magát. A szőke lány megpróbált hátraütni, de a merénylő elkapta a karját, és kicsavarta. Alex azonban kibújt a szorításból megpördülve hasba rúgta a fantomot, majd ezen felbátorodva újabb rúgásra készült. A támadó viszont elkapta a fellendített lábat, azon is csavart egyet, mint korábban a karon. A szőke lány felkiáltott, a földre esett, a támadó fölé hajolt, az egyik kezével lefogta a kapálózó kezeit, a másikkal befogta a száját és csak ennyit mondott: - Még nem te jössz. - Megérintett egy pontot az ellenfele nyakán, mire a lány elájult. A merénylő ezután kiment a szobából, és ismét elvegyült a mulatozók között. Tudta, hogy valaki hamarosan úgyis rátalál az áldozatokra, így a parti számára véget ért. Viszont nem is menekülhetett gyorsan, mivel akkor azonnal gyanús lett volna a katonáknak. Megivott még egy pezsgőt, beszélgetett az emberekkel, közben egyre közelebb került a kijárathoz. Majdnem kint volt már, amikor egy katona elé toppant. Nem tűnt olyan zordnak, mint amilyenek az utcákon járőröztek. A merénylő torka összeszorult, egy pillanatra úgy hitte, lebukott, de a férfi csak megkérdezte:
- Hová ilyen sietősen? Még csak nem is hallotta a vezetők beszédét, és nem is evett a tortából. - Valóban - húzta ki magát a nő, aztán folytatta. - De nemcsak erre a partira vagyok hivatalos. Eléggé be van táblázva az estém. - Még egy félénk mosolyt is megeresztett, mire a férfi hátrébb lépett. Talán azt hitte, hogy a család egyik jó barátja vagy valami híresség, akinek több helyen kell megjelennie egy este folyamán. A nő vissza sem nézett. Tudta, hogy mi történik ezek után: jön a sikítás, a gyászoló tömeg, bár ez az eset kicsivel más volt, mint a többi, hiszen majdnem elkapták. Csakis a profizmusának köszönhette, hogy nem esett baja. Talán kezdte is magát egy kicsit elbízni, mivel a vezetők közül már nyolcán voltak halottak, egyet pedig gond nélkül leterített. Legközelebb jobb lesz óvatosabbnak lenni! Kilépett az éjszakába, és büszkén távozott. Másnap reggel Nina ébresztett. Felvettem a telefont, mire közölte, hogy kapcsoljam be a tévét. Átmentem a másik szobába, és úgy tettem, ahogy mondta. Épp az egyik kolléganőm mondta be a híreket, miközben képeket is mutattak a kristálypalotáról és a rendezvényről: - ... meghalt, de az unokahúga túlélte a támadást. Harcolt, beszélt is a fantommal, aki megfenyegette őt, hogy érte is eljön... A halottat ma temetik a család kriptájánál. Zártkörű rendezvény lesz, a polgárok a temetés után leróhatják kegyeletüket. - Ezután váltás jött. - Katonák őrjáratoznak az utcákon. Szeretett vezéreink minden család legidősebb fiúgyermekét kiképzésre
viszik, erősítve a katonaságot. Aki ellenáll, azt fegyveresen kényszerítik együttműködésre. Az esetleges zavargások miatt mindenkinek azt tanácsoljuk, hogy maradjon inkább otthon. Tudtam, hogy milyen kiképzést kapnak a katonák. Általában a gyerekek, akiket besoroznak még serdülőkorban, elveszítik a lelküket. Ahhoz, hogy valaki a hatalmat szolgálja, bizonyítania kell, méghozzá úgy, hogy meg kell ölnie három ártatlan embert. Ha nem képes rá, akkor azonnal elviszik kényszermunkára. Ilyenkor bányákban kell nehéz fizikai munkát végezniük rabszolgaként. Végigfutott a hideg a hátamon, de most egyáltalán nem esett jól. A televízió kommentár nélkül közvetítette élőben a történteket. A katonák mindenáron meg akarták találni a fantomot, és ezért olyan módszerhez folyamodtak, amit én még soha életemben nem láttam. A harmadik körben összetereltek embereket, gyerekeket, nőket, férfiakat, időseket, éppen akik csak az útjukba akadtak. Aztán egy hatalmas karámba zárták és utasították őket, hogy támadjanak egymásra. Egy darabig csönd ült a tájra, még a képernyőn keresztül is hallottam a reszketésüket. Nem cselekedtek. A katonák ismét felszólították őket, de még mindig nem cselekedtek. Aztán eldördült az első lövés, egy ember kiesett a sorból. Hallottam a tömeget felszisszenni, de még mindig nem estek egymásnak. Ekkor dörrent el a második lövés, és egy kislány esett össze holtan. Az apja arcát mutatta a kamera, amit eltorzított a düh. A legközelebbi katona felé indult, de két másik férfi visszatartotta. Kapa lózni kezdett, megütötte őket. A harmadik lövés-
nek már nem kellett eldördülnie, ekkor már kitört a tömegverekedés. Nem akartam tudni, hogy mi lesz a vége, ezért kikapcsoltam a készüléket, és pár percig magam elé bámultam. Először nem tudtam szabadulni a karámban történtektől, aztán hogy eltereljem a figyelmem, a korábbi hírekre gondoltam. Egyszer csak fura érzés töltött el a látottak hatására: olyan volt, mintha már jártam volna abban a palotában! Tudtam, hogy ez lehetetlen, de mégis ismerős volt. Aztán megrántottam a vállam, és nem tettem azt, amit tanácsoltak. Egyszerűen képtelen voltam otthon maradni. Vissza kellett mennem a harmadik körbe. Kiléptem az utcára, és szinte mindenhol a merénylő fantomképeibe botlottam. Persze nem sok látszott belőle az álarc miatt, valószínűleg a túlélő lány elmondása alapján készíthették. Ez alapján viszont akárki lehetett. Átrepültem a harmadik körbe, és egyre égetőbbnek éreztem, hogy megtaláljam azt a nőt. Ugyan én is kialakítottam róla egy halovány képet, de akkor sem jutottam közelebb hozzá. Sokáig mászkáltam, próbáltam elbújni a katonák elől vagy egyszerűen csak kikerülni őket. Ha nagyon nem volt rá esély, akkor felmutattam az újságírói igazolványomat, de ekkor mindig azt mondták, menjek haza, mivel itt nincs semmiféle keresnivalóm. Mégsem mentem el. Elszánt voltam, óvatosan, utalásokba rejtve kérdezgettem az embereket, de persze senki nem tudott a Fantomról, vagy csak nem merték elmondani, mivel féltek attól, hogy büntetést kapnak, vagy az Arénában kötnek ki.
Egyszer aztán a hátam mögül meghallottam az ismerős hangot: - Te meg mit keresel megint itt? Hátrafordultam, és megpillantottam Vincentet. - Inkább kit - ráztam a fejem. - Megőrültél? Nem szabadna itt lenned. Szerintem napokon belül blokád alá veszik a köröket. Ilyenkor főleg nem szabadna arról kérdezősködnöd. - Valahogy meg kell találnunk - ellenkeztem, de ekkor felpattant az ismerős dörgés. Bakancsok csattogását hallottam, felnéztem és megláttam, ahogy befordultak a katonák az utcába. Vincent megragadta a kezem. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy van nálam igazolvány, így nemigen bánthatnak, de ő nem hallgatott rám. Végül leesett, hogy nem láthatnak meg minket együtt, hiszen Vincentnek nincs igazolása, és különben sem örültek annak, ha két külön körből származó ember „barátkozik" egymással. Ezekben az időkben pedig főleg nem tűnt életbiztosításnak mindez. Ezért inkább ráharaptam az ajkamra, és követtem őt. Végül befordultunk egy utcába, ahol egymás mellett álltak a kertes házak. Eléggé lepukkant volt mindegyik, a kis kerteket drótkerítés vette körül. Vincent megállt az ötödiknél, majd szembe fordult velem, és kijelentette: - Ez az én házam. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Kinyitotta előttem a kertkaput - a szinte semmiből előugró staffordshire terriert beküldte a helyére egy kutyaólba , majd a ház ajtaját. Koszos és rumlis lakhely volt, mégis otthonos. Balra volt a konyha, ami egy mosogató-
ból, sütőből, hűtőből és konyhaasztalból állt székekkel. Jobboldalt pedig egy nappali terült el. Ott volt egy régi tévé és egy kanapé, aminek már lógott a töltelékanyaga. A konyhába kísért, és leültetett, majd megkínált kávéval, amit el is fogadtam. Aztán rágyújtott. Nem tudtam, hogy dohányzik, de kiderült, hogy csak akkor, ha ideges. Engem is megkínált, elfogadtam. Én is ideges voltam. Igaz, soha nem vonzott sem az alkohol, sem a drog vagy a cigaretta, semmi olyan, ami függőséget okozhatna. Csönd volt, nagyon mély csönd, nem hallatszott a katonák bakancsainak dobogása, sem az emberek félő reszketése. Ketten maradtunk. Aztán felálltam, és kimerészkedtem a kertbe. A kutyája kíváncsian nézett rám, de nem bántott, még csak nem is ugatott, mintha őt is rettegésben tartanák a fegyveresek. Aztán meghallottam egy halk hangot: - Te Vincent barátnője vagy? Oldalra néztem, és megláttam a szomszéd ház verandáján üldögélő tizenkét-tizenhárom éves forma kislányt. Egy pillanatig hallgattam, majd megráztam a fejem. - Nem. Vincenttel csak barátok vagyunk. - Az jó, mert ha felnövök, én leszek a felesége - bólintott komolyan, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam. - Aztán elvisz engem a motorján fel, oda ahol jobb az élet. Megígérte. - Akkor biztosan tartja a szavát - mosolyogtam továbbra is rá. Közben Vincent is megjelent, és kedvesen odaszólt a lánynak:
- Késő van, Katie. Anyukád nem örülne, ha tudná, hogy kint vagy! A lány elpirult, majd befutott a házba, én pedig csöndesen megjegyeztem. - Szerelmes beléd. - Mire Vincent elmosolyodott, nekem meg kicsúszott a számon. - Nem ő az egyetlen. Ekkor felém emelte a tekintetét, én meg zavarba jöttem. - Jaj, félre ne érts! Nem magamra gondolok, hanem azokra a lányokra a motoros bemutatóról. Tudom, hogy egyszerűbb érzelmek nélkül élni, de hamarosan meg kell találnod azt, aki... - Ne is folytasd! - fojtotta belém a szót. - Nem kellenek csajok. Senki nem kell nekem! Persze, hogy aztán elveszítsem... Neki is csak azért mondtam azt, amit hallottál, mert ő még gyerek, még nem kell tudnia arról, hogy milyen kegyetlen a világ. - Miért vagy velem? - csúszott ki a számon egy pillanatnyi hallgatás után, én magam sem tudtam, hogy miért kérdeztem meg. - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Jó heccnek tűnt. Lehet, hogy egyszer majd a fejemet veszik érte, de legalább elütöttem az időt. - Semmi több? - kérdeztem óvatosan. - Nem csillant meg előtted a reménye annak, hogy egyszer talán szabadok leszünk? Elvégre is van még négy napunk ahhoz, hogy minden megváltozzon és... - A merénylőre gondoltam. Minden nap egy vezető. És még négy van hátra. - Nem - rázta a fejét. - Nem hiszek a mesékben, másrészről pedig nem vagyok rád szorulva. Ne hidd azt,
hogy ez a kis túrád a harmadikban, számunkra bármiféle happy enddel végződhet. Úgyhogy akár most el is mehetsz. Hallgattam egy pillanatig. - Nekem is volt egy bátyám - mondtam végül. - Hét éve nem láttam őt, azt sem tudom, hogy él-e még. - Ezt most miért mondtad el? - Csak, hogy tudd, egy cipőben járunk. - Ugyan, Ana! Te is tudod, hogy ez nem igaz. Neked van esélyed a túlélésre, mi itt, a harmadikban, néha még azt a kegyet sem kapjuk meg, hogy emberként dögöljünk meg. Lehet, hogy mindkettőnknek jobb lenne, ha elmennél... - Tehát az sem érdekelne, ha soha többé nem látnál? - Mint mondtam, nem vagyok rád szorulva - vont vállat, mire elkezdett szakadni az eső, mintha az ég is azt akarná, hogy vele maradjak. Aztán hozzátette: - Azt viszont nem akarom, hogy bőrig ázz. Addig maradhatsz! - Úgy érzem, hogy te a folyó mindkét partján akarsz állni - tettem hozzá. - Jó lenne, ha eldöntenéd, hogy melyiken maradsz, a biztonságoson, vagy ami ingoványos ugyan, de hazavezet. Bementem a házába, és el sem mertem hinni, hogy ezt valóban kimondtam. Ő szó nélkül követett. Nem mondom, hogy egyikünk agyában sem fordulhatott meg, hogy az esős éjszakát egymás karjaiban töltsük, de mindketten tudtuk, hogy butaság lenne. Nekem pedig mennem kellett. Mint mindig, most is éreztem a sürgetést, de tudtam, hogy nem indulhatok el az esőben. Ha katonákkal találkoznék, biztosan feltűnne ne-
kik, hogy rosszban sántikálok, hiszen csak az merészkedik ki szakadó esőben az utcára, akinek sürgős dolga van. Vincent mégis kiment, behozta a kutyája tálját, majd kiöntötte neki az aznapi szegényes maradékot, és visszament, hogy megetesse. Hallottam, amint egy motor gördült be a ház elé. Sejtettem, hogy valamelyik haverja lehet az. A kíváncsiságom győzött, közel lopództam az ajtóhoz, de ügyeltem arra, hogy ne lássanak. A motor leállt, kinyílt a kertkapu, és hallottam, ahogy Vincent üdvözölte a tulajdonosát. Mike volt az. Tisztán hallottam a beszélgetésüket. - Hello tesó! - nyújtotta kezét a rasztafrizurás. - Elég rossz egy idő van, bemehetek? Már lépett is a verandára, de Vincent elállhatta az útját, mivel nem nyílt az ajtó. Aztán meghallottam az ő hangját is: - Most nem jó ötlet. - Tehát nem vagy egyedül. - Szinte hallottam Mike hangján, ahogy elmosolyodik. - Melyik bige az? A La Senoritából? Az a vörös? Vincent gyorsan leállította: - Nem, nem kurvával vagyok. Különben is tudod, hogy még sosem hoztam őket haza. - Akkor? Csak nem beadtad a derekad, és végre randizol az egyik rajongóddal? Ha ez így van, akkor már itt sem vagyok. - Nem - hallottam Vincent hangján, hogy egyre feszültebb lesz. - Ó, nem! - ellenkezett Mike. - Nem, nem, nem! Az a csaj van nálad! Az az újságíró!
- A neve Ana! - Nem látod, mit csinál veled? Ő egy olyan nő, akivel igaz, a mennyekben érezheted magad egy darabig, de aztán leesel, és kitapossa a beledet is, öcsém. - Nem is ismered! - De ismerem az embereket. Vincent! - Hallottam, ahogy megkomolyodik a hangja: - Tudod, hogy én akarom a legjobban, hogy te boldog legyél. Mindennél jobban szeretném, hogy kikerülj ebből a mocsokból, mivel tehetséges vagy és ügyes, meg a legjobb haverom. De hidd el, hogy ez a lány csak fájdalmat fog okozni neked! - Miről beszélsz? Csak együtt lógunk, nincs semmi olyan köztünk. - Akkor te meg vagy húzatva! - emelkedett fel a rasztahajú hangja. - Dehogy nincs! Én, akinek ugyanolyan szeme és füle van, mint neked, mégis jobban hallok és látok nálad? Még egyetlen luvnyára sem fecséreltél el ennyi időt, mint rá! Miért tennéd, ha nem lennél teljesen oda érte? - Baromság! - Nem. Te is tudod, hogy igazam van, ezért ellenkezel. Igenis érzel iránta valamit! Csakhogy ti nem vagytok egymásnak valók! Ez a csaj a másodikról jött, hozzászokott egy bizonyos életszínvonalhoz. Eljön ide szegényt játszani, de csak egy-egy órát vesz mindez igénybe. Mégis mit kezdene veled? Itt halna meg a mocsokban!... Ti teljesen különbözőek vagytok. Ő a hercegnő, te pedig a koldus. Mégis, mit nyújthatnál neki? Igen, rövid távon izgalmat, mert jók a tetkóid, van motorod és ki van gyúrva a hasfalad. De utána? Amikor
majd bejön a gond az ajtón? Te sem várhatod el tőle, hogy téged válasszon, egy nincstelen srácot az újságírói karrierje és puccos élete helyett. Ahogy ismerlek, össze fogja törni a szívedet, és akkor valami hülyeséget csinálsz majd, ami miatt az Arénában kötsz ki. Féltelek, haver! - Ő csak egy csaj. - Éreztem az apró remegéseket Vincent határozott hangján. - Ha megnyugszol, most azonnal elküldöm. - Köszönöm - hallottam a megkönnyebbülést. - Végre egyszer tudtam hatni a hülye eszedre. A szívem elfacsarodott, miközben a büszkeségem nem engedte meg, hogy megvárjam, amíg visszajön és kidob engem. Ezért felálltam, remegő lábakkal megkerestem a hátsó kijáratot, és azon keresztül vesztem bele az esőbe. Itt akartam hagyni mindent, a harmadik kört Vincenttel együtt. Jó volt egy kicsit másnak lennem, de úgy hittem, hogy vissza kell térnem a saját életemhez, még ha kényszerítettek is hozzá.
9. Hajnalban egy autó kanyarodott ki az Kastélyból. Nyugodtnak tűnt az út, bár a biztonsági emberek figyeltek minden apró mozgásra. Az autó lassan távolodott, persze ez is minden luxussal felszerelt, golyóálló jármű volt, amit bevontak zajvédő réteggel, így a sofőr sem hallhatta, amit a vezetők beszéltek benne. Colin, a megmaradt vezérek egyike ült benne, egy szőke, fiatalabb férfi, öltönyben, nyakkendőben. Felkérték, hogy mondjon beszédet a tömeg megnyugtatására. Láthatóan nem örült ennek a feladatnak, de eleget kellett tennie Skulla akaratának. Két fegyveres őr utazott vele, az egyik mellette ült, a másik velük szemben. Négy ember is kényelmesen elfért volna ekkora térben. Minden eseménytelenül folyt addig a pillanatig, amíg egy fákkal benőtt helyre nem értek. Az út mindkét oldalán erdőség húzódott, dúsan nőtt aljnövényzettel, aztán a sofőr meglátott valamit az úton, ami miatt kénytelen volt megállni. Egy hatalmas fa dőlt keresztbe a betonsávon, a munkások már dolgoztak az eltakarításán. Nyilvánvalóvá vált, hogy el fognak késni. A sofőr egy mikrofonon keresztül tájékoztatta az utasait a helyzetről, majd érdeklődés nélkül bámult kifelé a golyóálló, hangszigetelt vezetőülésből. Nem is vette észre, ahogy kipattan az autó hátsó ajtaja, és az elől ülő testőr nyakába fúródik egy kés. Nem hallotta, ahogy a másik lőni kezd, majd minden elcsöndesedik.
Az autó mellett, a holttérben kuporgó alak leengedte a kezében tartott hangtompítós fegyvert, majd bemászott a nyitott ajtón, és leült a megszeppent vezetővel szemben. A sofőr ebből sem vett észre semmit. - Beszélgessünk - kényszerített a merénylő egy lenéző mosolyt az arcára, miközben a vezető reszketett a félelemtől. Nála nem volt semmiféle fegyver, de ha lett is volna, úgy ledermedt a döbbenettől, hogy nem tudta volna használni. - Mit... mit akar? - kérdezte remegő hangon. - Azt akarom, hogy mondjanak el mindent az embereknek. Az igazságot. Amit eddig titkoltak... Tudom, hogy a fal egy nagy átverés, tudom, hogy az emberek hiába halnak meg itt, és hogy önök a gyilkosságaikkal védik a hatalmukat. Nincs semmi fertőzés odakint, nincs semmi, ami itt tarthatná az embereket, csak a tudatlanságuk. - Az emberek szeretnek így élni, mi adtunk nekik oltalmat, ez a Város az egyetlen esélyük és... Ha elenged, akkor... - Ne nézzen hülyének! Nem engedhetem el. Amíg nyilvánvalóvá nem válik az igazság, amíg ez a rendszer létezik, minden napra kell valaki, aki által én statuálok példát. - Kérem, ne! Ne öljön meg! - sírta el magát Colin. Szörnyen szánalmas volt látni őt, de a nő csak előhúzta a korábban a testőrbe hajított kést, és megforgatta a kezében. - Magának egy igen fájdalmas halálnemet eszeltem ki.
A férfi reszketni kezdett, miközben a nő lefogta őt, és belévágta a kést. A vér ismét szétspriccelt, a nő arca véres lett, a ruháját is bepettyezték a vércseppek. Aztán még többször is szúrt, és akkor sem hagyta abba, amikor a vezető már biztosan halott volt. Aztán kivágta az autó ajtaját, és visszasettenkedett az erdőbe, ahonnan jött. Amikor felébredtem, fémes ízt éreztem a számban. Olyat, amit akkor szoktam, amikor elharapom a nyelvem vagy a szám. Felkeltem, végignéztem magamon, és alig mertem elhinni, amit láttam. A kezem véres volt és az arcom is! Amúgy a pizsamámba voltam öltözve, ami tiszta volt. Nem emlékeztem arra, hogy mit tettem, vagy, hogy tettem-e egyáltalán valamit, aminek ez lehetett a következménye. Végignéztem magamon, nem fájt sehol semmim, még egy karcolás sem volt rajtam, tehát az a sok vér valaki másnak a vére volt. Elszorult a szívem, az ablakhoz siettem, és már a lelki szemeim előtt láttam is, ahogy jönnek értem a katonák, de az utca csendes volt. Leroskadtam az ágyamra, és gondolkodni kezdtem, de semmi emlékem nem volt az éjszakáról. Azt hittem, hogy azt csináltam eddig is, mint mindig: hazajöttem, aludtam - bár ahogyan visszagondoltam, semmi emlékem nem volt az elmúlt éjjelekről sem. Bementem a fürdőszobába, és lemostam magamról a vért, majd bekapcsoltam a tévét, hogy megnézzem, történt-e valami érdekes az éjszaka. Megdermedtem. Azt hittem, hogy leájulok az ágyról, mivel megláttam a
képeket a vérrel itatott autóról. Az árnyék hatalmas vérfürdőt rendezett. Tehát én is ott voltam, vagy... Hirtelen kezdett összeállni a kép. Azért nem találtam meg eddig őt, mivel... Ez lehetetlen! Nem lehetek én a fantom! Belenéztem a tükörbe, és hirtelen minden összeomlott. Eddig úgy hittem, hogy ismertem magam, tudtam, hogy egy olyan lány vagyok, aki abszolút erőszakmentes, kíváncsi és határozott. De hogy egy gyilkos is... Elképzelhetetlen volt! Meglehet, hogy máshonnan lettem véres. Talán egy utcai verekedésbe keveredtem... Ebben a percben őszintén elhittem, hogy nem én vagyok a fantom, csupán egyszerűen véletlen egybeesés ez az egész. Elhatároztam, hogy akkor is megtalálom azt a lányt, ha a pokol bugyraiba kell is utána mennem. Muszáj lesz, ha tisztára akarom mosni magam. Így ismét felkerekedtem, és a harmadik körbe indultam. Ekkor jöttem rá, hogy eddig inkább Vincent személye vonzott oda, semmint a valódi célom. A srác egy kicsit eltérített az utamtól, de most teljes erővel belevetettem magam a kutatásba. Újra autót béreltem, és fáradhatatlanul szeltem az utcákat. Erőszakosabban kérdezgettem az ott élőket, próbáltam a nyomára akadni az árnyéknak, de csak félnótásokkal találkoztam, akik azt állították, hogy ismerik, de látszott rajtuk, hogy habókosak, akiknek nem lehet adni a szavára.
Végül már kezdtem feladni. Egy házhoz keveredtem, ahol egy nagydarab ember tisztította a kifogott halakat. Amint meglátott, azonnal be akarta zárni az ajtót. Látszott rajtam, hogy nem az ő köréből származom, azt hihette rólam, hogy bajt hozok rá. Én nem engedtem őt. Elé álltam, de még csak meg sem szólaltam, a férfi megfogta a kését, és egyenesen nekem támadt. Nem tudtam, honnan jöttek a mozdulatok, de ahogy belém akarta vágni a kést, én oldalról megütöttem a kezét, így a földre ejtette a szerszámot, aztán ököllel belebokszoltam az arcába. Nagydarab volt, alig sikerült hatást gyakorolnom rá. Ismét nekem támadt, mire most a könyökömmel vágtam arcon, végül megragadtam, és a földre terítettem. A férfi feltápászkodott, ijedten nézett rám, aztán beiszkolt a házába, és bezárta maga mögött az ajtót. Ebben a pillanatban tapsot hallottam a hátam mögött. Meg- fordultam, és Vincent állt ott. Fogalmam sem volt arról, hogy mit keresett ott. Nem is akartam vele találkozni. Széles mosollyal az arcán mondta: - Egész jó volt a műsor. - Nem akartam bántani őt, ő támadt rám - próbáltam kitérni előle, de ő nem engedte, hogy csak úgy faképnél hagyjam. - Mi bajod van? Tegnap szó nélkül elmentél. - Mert nem akartam, hogy kidobj - fontam karba a kezem, miközben ismét eleredt az eső. - Nézd, én nem akarok tőled semmit. Már azt sem, hogy együtt találjuk meg a fantomot. Igaza van a barátodnak, az lesz a legjobb, ha békén hagyjuk egymást.
- Tehát hallgatóztál - sóhajtott fel. Láthatóan most értette meg, hogy honnan is fújt a szél. - Túl vékonyak a falak. Másrészről meg jól tettem, hiszen így téged is megkíméltelek attól, hogy ki kelljen tenned a szűrömet... Nézd, tegnap nem akartam átmenni hozzád, az egész csak véletlen volt. Legkevésbé akartam megzavarni a nyugalmad. Ha meglesz a fantom, akkor visszamegyek a körömbe, és soha az életben nem fogjuk látni egymást. - És ha én nem akarom ezt? Értetlenül bámultam rá. - Már miért is ne akarnád? - Csak azért mondtam Mike-nak, amit mondtam, hogy lerázzam őt. Utálom, ha atyáskodik felettem, és megmondja, hogy mit csináljak. - Persze - fordultam meg, hogy otthagyjam őt. Erre utánam jött, megragadott és megcsókolt. Kívülről nagyon romantikusnak tűnhetett esőben csókolózni, de igazából nem volt az. A környék bűzlött a haltól, az eső átáztatta a ruhánkat, így szinte vacogtunk, úgy fáztunk. Elvált tőle az ajkam, még mindig mérgesen szóltam hozzá: - Nem kellett volna megcsókolnod. Mintha csak jóvá akarnál tenni valamit. - Úgy látszik, még mindig nem érted. A szádba kell rágnom, hogy érzek irántad valamit? - Azt mondtad, hogy akik éreznek, azok gyengék, és nem kapják meg az utcán a nekik járó tiszteletet. - Sok dolgot mondtam, mindent komolyan is gondoltam abban a pillanatban, de most abban vagyok
biztos, hogy veled akarok lenni, és ha nem kaphatlak meg, ahhoz képest az Aréna borzalmai semmik. Megragadta a kezemet, és elvezetett ahhoz a házhoz, amit már előző nap láttam. Felém fordult, és újra elmosolyodott: - Elfogadod a meghívásomat? - Csak ha nem bánod! - Nem bánom, ha látod az életem, hogy hol élek és mit csinálok. - A végén még sikerül megnyílnod előttem – mosolyodtam el én is, mire ő közelebb lépett hozzám, és ismét megérintette az arcomat. Sokat változott a modora, már kimondottan gyengéd volt. Ismét hozzáérintette az ajkát az ajkamhoz, de nem csókolóztunk, mivel meghallottunk egy vékonyka, szemrehányó hangot. - Azt mondtad, hogy nem vagy a barátnője - állt kint ismét a kislány a verandán, akivel előző nap beszéltem. - Nem, nem is! - tiltakoztam. - Akkor minek csókolóztok? - nézett ránk értetlenül. - Tényleg, minek csókolózunk akkor? - kacsintott Vincent. Talán jobb lenne, ha innentől kezdve a barátnőm lennél. - Talán - pirultam fülig, aztán Vincent újfent beparancsolta Katie-t a szomszéd házba, mi pedig az ő házába mentünk be. Talán ez volt életem egyik legjobb döntése. Egyszerre csak egymással szemben találtuk magunkat. Nem tudom, hogy melyikünk mozdult először, de csókolózni kezdtünk. Vincent egyre vadabbul csókolt, én beletúrtam a hajába, miközben átölelte a derekamat. Egy pillanatra elvált egymástól az ajkunk, belenéztem
a kék szemeibe, miközben pontosan tudtam, hogy mit akarok. Megragadtam a pólója alját, felhúztam, majd kibújtattam belőle. Újabb tetoválások tűntek elő, voltak köztük színesek és feketék is. De ami nagyon meglepett, amit eddig nem vettem észre, azok a hegek voltak a testén. Látszott rajta, hogy harcos. Egy szomorú mosoly jelent meg az ajkán, és csak ennyit mondott magyarázatként: - Szó szerint rajta van a bőrömön a múltam. Ismét ránéztem, és falni kezdtem az ajkát. Eszeveszettül akartam őt. Észre sem vettem, de ő is kibújtatott a kabátomból, a pólómból, és a fehérneműbe öltözött testem hozzásimult az ő testéhez. Átölelt, és biztonságban éreztem magam mellette. Talán soha nem éreztem ekkora megnyugvást. Átkaroltam a nyakát, és csókoltam az ajkait. Közben felvezetett a hálószobájába, ami nem állt másból, csak egy lerobbant szekrényből és egy pár ágymatracból. Pontosan tudtam, hogy ő is anynyira akar engem, amennyire én akarom őt. Lelöktem az ágyra, elmosolyodott, én kibujtattam őt a maradék ruhájából, miközben ő is a melltartóm csatjáért nyúlt. Végigfutott a hideg a hátamon, de nem kellemetlen érzés töltött el, hanem éppen ellenkezőleg. Egy pillanat alatt kipattintotta a ruhadarabot, és leszedte rólam. Szégyenlős voltam, így hozzábújtam. Éreztem a teste melegét. Magához húzott, még mindig az ágyon ült, a tenyerét a tarkómnak szorította, én átkaroltam, és egyesült a testünk, Előtte még nem voltam férfival. Másként működött ez a dolog ebben a világban, mint a katasztrófa előtt. Elveim voltak, hogy nekem soha nem lesz gyerekem,
és ehhez tartva magam, nem is próbálkoztam a fiúknál. Az öncélú szex nem érdekelt. Nem mondom, hogy nem esett volna jól néha egy- egy gyengéd érintés, de muszáj volt kivárnom azt, aki mást is megadhat nekem. Becsuktam a szemem, és átadtam magam az érzésnek. Egy pillanatra mégis kinyitottam, és megláttam azt a srácot, aki átölelt, odabújt hozzám, és olyan volt, akár egy kisfiú, aki szeretetre vágyik, hisz eddig nem kaphatta meg. Jobban függtünk egymástól, mint azt előtte sejthettem volna. Aztán egy mozdulattal megfordított, és átölelt hátulról. A világ kitágult előttem, éreztem, ahogy a bőrünk összetapadt, meleg leheletét a tarkómon, ahogyan azt is, hogy egy-két izzadtságcsepp lecsurgott a testünkről. Vincent sokat szexelt már életében, de úgy gyanítottam, hogy most először szeretkezett. Rá kellett vezetnem, hogy ne úgy bánjon velem, mint egy utcalánnyal, amit hamar megértett. Belenyomott a párnába, az arcába néztem, és élveztem, ahogy hozzám bújt, csókolta az ajkam, néha olyan volt, mintha mosolygott volna. A kezemet végigvezettem a hasfalán, mintha ki akarnám tapintani a tetoválásait, de csak a hegeket éreztem. Most először, a karjaim között láttam őt enynyire kiszolgáltatottnak. Kapaszkodott belém és én is belé. A végén azt vettem észre, hogy könnyesek a szemeim. Ismét kirázott a hideg, a nyakamról lecsúszott az ajka a vállamra. Néha felkuncogtam, de ő egész végig komoly maradt. Tudtam, hogy ezekben a percekben, lopott pásztorórákban egyedül az enyém és én is
az övé voltam. Nem számítottak a társadalmi problémák, képtelen helyzetünk, a kettőnk közötti anyagi, kulturális és távolságbeli különbség, egyszerűen csak az számított, hogy együtt voltunk. Végül órák múlva hagytuk csak abba a szeretkezést. Kimerülten bújtunk egymáshoz, ő rám nézett, és pont akkor, amikor eszembe jutott, hogy indulnom kell, megfogta a kezem. - Maradj! - kérlelt. Egy percig viaskodott bennem az érzés, hogy kötelező elindulnom és a vágy, hogy mennyire vele akarok maradni. Végül odabújtam hozzá az ágyban, ő átölelt, majd fáradtan megkérdeztem: - Hogyan tovább? - Ne gondolj most erre! - mondta határozottan, majd kicsit fájdalmasan hozzátette: - Ilyen az, amikor két lelkileg sérült ember találkozik. - Nem - ráztam a fejem. - Ilyen az, amikor két jó ember találkozik. - Fogd be! Rám fordult, és ismét szeretkezni kezdtünk. Azt reméltem, hogy soha nem ér véget az éjszaka. Reméltem, hogy örök életemben vele lehetek kettesben, összebújva. Nem akartam elaludni, tudtam, hogy az álom végzetes a számomra. Ezért egymás után kezdeményeztem. Vincent viszont hamarosan elfáradt. Ott ültem az ágyon, és néztem a vonásait. Szép férfi volt, olyan, aki keménynek látszott, talán elő is tudta magát így adni, de igazából szüksége volt valakire, aki szeresse. Talán most én voltam az. Reméltem, hogy a rémálom hama-
rosan véget ér, hogy három nap múlva vezetők nélkül maradunk, és akkor felnyithatjuk az emberek szemét. Vincentre néztem, tökéletes volt a számomra. Már rég elmúlt, hogy megbántott az előző nap este. Akkor kész lettem volna őt otthagyni, örökre elfelejteni és soha többé nem foglalkozni vele, de most már nem. Szavak nélkül is kiadtam magam neki, ahogy én is, ő is ismerte minden négyzetcentiméterét a testemnek, lelkemnek, csak ő tudta, hogy ki vagyok valójában. Előtte szabadon beszélhettem a terveimről, a félelmeimről. Talán ez volt a szerelem. Nem tudhattam. De abban biztos voltam, hogy már Vincenthez tartozom. Emiatt elmosolyodtam, viszont valami más sürgetett. Ő már aludt, odasúgtam neki: - Mennem kell. - Dehogy kell! - suttogta félálomban. - Kérlek, ne haragudj, ha most elmegyek. Többet adtál nekem ma este, mint amit egész életemben kaptam. - Egy csókot nyomtam a homlokára, mire ő oldalra fordult, és aludt tovább. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, és olyan szaporán, amennyire csak tudtam, megpróbáltam elosonni tőle. Amint kiléptem az ajtón, körülnéztem és láttam, hogy a szomszéd ház ablakában a kislány arca meredt rám. Nem tudtam, mit sejthetett, eléggé kellemetlen volt ez a szituáció. Megsimogattam Vincent kutyáját, ugyanakkor éles vágyat éreztem az iránt, hogy hátranézzek, de nem tettem meg, mivel féltem, hogy visszafordulok.
Hirtelen megtorpantam, mert előttem állt az alak. Még most sem láttam az arcát, de valóban nő volt, fekete hajú, normál testalkatú. Tudtam, hogy ő a fantom. Ekkor kicsit megnyugodtam. Eszembe jutott a reggeli ébredésem, amikor felvetődött bennem, hogy talán én vagyok az. De most ott állt velem szemben pár méternyire, akit kerestem. Nem tudtam szólni, elindultam felé, mire ő megrezzent, és rám nézett. Csak meleg, barna szemeire emlékszem. Aztán egy ügyes mozdulattal az egyik ház falának vetette magát, pár ugrással a tetején termett, és eltűnt az újhold fakó fénye alatt. Nem tudtam, de nem is akartam őt követni. Különben is megijedtem. Vincentre gondoltam, vele akartam lenni, képtelen voltam már otthagyni őt, ezért megfordultam, és visszamentem a házba.
10. A gyakorlóteremben véget ért az óra. Alex távozott először, elköszönt az unokatestvérétől Patric-től, aki egy-két évvel lehetett nála idősebb. Nagydarab, izmos srác volt, talán ő volt a második legfiatalabb a vezetők közül. Még gondolta, hogy gyakorol egy kicsit. Elővett egy kardot, és megsuhogtatta azt a levegőben. Sejtette, hogy hamarosan érte is el fog jönni az árnyék, aki közülük már kilencet megölt. Ő azonban magabiztos volt, gyors mozgású, erős, ügyes. Csakhogy nem volt elég ügyes egy szakképzett gyilkoshoz képest. Meglengette a kardot, amikor kigyulladt a tornateremben az egyik távoli villany, és a fiú észrevette, hogy az egyik zsámolyon ott ült egy alak. Más körülmények között még tetszett is volna a fiúnak a nem várt jövevény, noha már tudta, ki lehet az. Látszólag csak egy lány volt, a falnak dőlt, és egy lándzsát fogott a kezében. Aztán hangosan megjegyezte: - Szép kis fegyverarzenál. - Jól nézd meg magadnak, mivel ez az utolsó, amit életedben látsz - nevette el magát gunyorosan a fiú, mély levegőt vett, majd felemelte a kardját. - Sosem adjuk fel a királyságunkat! Én nem félek tőled. Támadó pozíciót vett fel, mire a nő elmosolyodott, felállt, és maga mellé tette a lándzsát. - Csak nem akarsz harcolni velem? - Életre-halálra - jelentette ki magabiztosan a fiatal vezető.
- Lássuk, mit tudsz! De sietek, máshol is jelenésem van. Patric kiáltva a nő felé rohant, felemelte a kardját, és feltartott kézzel szíven akarta szúrni, de az csak felnevetett, elugrott a kard elől, és a lándzsája nyelével hasba vágta a fiút. Már messze volt, mire Patric ismét nekibátorodott, és felé futott, a teste mellett tartva a kezét, szúrásra készen, a fantom hasát megcélozva. A nő kecsesen félrelépett, és újra behúzott neki egy nagyot. Aztán ismét csak a terem másik végében jelent meg. A fiatalember a vérző orrát fogta, egy pillanatra bizonytalankodott. A merénylő lekicsinylőén szólt hozzá: - Mi az? Talán elhagyott a harci szellem? - A fiú nem válaszolt, továbbra is az orrát szorongatta, mire a nő felsóhajtott: - Mondtam, hogy sietek. A lándzsát a tenyerébe zárta, volt vagy tíz méter kettejük között. Patric elkezdett araszolni a kijárat felé. A merénylő meglendítette a kezét, a lándzsa kirepült, átszáguldott a levegőn, és átszúrta a már háttal menekülő vezetőt. A fiú térdre rogyott, szaggatottan vette a levegőt, arcára kiült a döbbenet. Lenézve meglátta a tömérdek vért. A fantom odaállt elé, ismét egy szánakozó pillantást vetett rá, majd leült, és kivárta, amíg áldozata szép csendben elvérzik. Ahonnan jött, arra távozott. Szinte már bejárása volt a Kastélyba. Már csak két név maradt a listáján, s két véres éjszaka.
A fantom a következő reggelre sem került elő. A katonaság napról napra újabb és újabb módszereket eszelt ki a lakosság megfélemlítésére, csakis azért, hogy valaki végre elárulja a merénylőt. Főleg a harmadik körben őrjáratoztak, de már a második körben is kezdtek megszaporodni az erőszakos fellépések. Aznap összegyűjtöttek pár fiatalt a harmadik körben, és egy térre vitték őket. Összehívták a lakosság egy részét, és kényszerítették őket, hogy nézzék végig, ahogy szeretteik fejére zsákokat húznak, majd sorba állítják őket. A katonák mögéjük álltak, feltartották fegyverüket, és amikor kiadták a parancsot, meghúzták a ravaszt, de nem hagyta el golyó a puskáikat. Néhány fiatal a saját mocskában esett a földre, mások sírni kezdtek. A katonák pedig csak nevettek azon, hogy mennyire meg tudták őket ijeszteni. Jó mókának tartották az egészet, és akár többször is megcsinálták ezt velük. Persze senki nem beszélt a merénylőről, mivel nem tudtak mit mondani. Reggel Vincent mellett ébredtem, illetve csak én feküdtem az ő ágyában. Először eszembe jutott a felejthetetlen éjszaka, aztán rájöttem, hogy fájt a kezem. Ebben a pillanatban lépett be két adag tojásrántottával. Az egyiket elém tette, a másikból pedig ő kezdett falatozni. Úgy evett, mintha életében nem evett volna ilyen jóízűt. Aztán átfutott az agyamon, hogy lehet, hogy egy nap csak egyszer tud enni, hiszen nincsen miből. A következő gondolatom meg az volt, hogy mégis mennyit fizethetett ezért a két adag tojásrántottáért vagy mit cserélhetett el érte. Rám nézett, hirtelen nem lett étvágyam.
- Egyél! Neked csináltam. - Igazán nem kellett volna - ellenkeztem. - Nem vagyok éhes, talán megehetnéd az enyémet is. - Szó sem lehet róla! Megvárta, amíg elpusztítottam mindent a tányéromról, majd feltett egy igen fura kérdést: - Hol voltál az éjjel? - Tudtommal itt, veled, az ágyban - válaszoltam neki értetlenül. - Nem. Tudom, hogy elmentél, még el is búcsúztál. - Igen, de utána visszajöttem. - Nem hiszem, mivel egyszer felkeltem, és nem voltál mellettem. És nézd - mutatott a kézfejemre, ahol az ujjaimnál lévő rész belilult -, valakit még meg is verhettél. Felsóhajtottam. - El kell mondanom neked valamit... Néha kihagy az emlékezetem. Sokszor azt hiszem, hogy aludtam, miközben kiderül, hogy nem is voltam otthon. Most is ez történhetett... És az elmúlt napokban... Féltem, mivel azt hittem, hogy én vagyok Ő. - Ki? - nézett rám értetlenül. - Nehéz erről beszélnem - ráztam a fejem. - Azért nehéz, mivel tegnapelőtt este arra ébredtem, hogy csupa vér volt az arcom, ma meg ezek a zúzódások a kezemen... Úgy gondoltam, hogy én vagyok a fantom. Egy pillanatig döbbenten nézett rám, aztán elnevette magát. - Ez nem vicces - tiltakoztam. - Dehogynem - mondta továbbra is nevetve. - Te nem lehetsz ő! Biztosan csak véletlen egybeesés ez az
egész. Az a személy egy könyörtelen gyilkos, aki sem irgalmat, sem fájdalmat nem ismer. Őszintén szeretném fellógatva látni, hiszen sok ártatlan ember szenvedett már miatta, és még szenved a mai napig is. Megráztam a fejem. - Már tudom, hogy nem lehetek ő, hiszen láttam, illetve csak látni véltem. Ott állt előttem aztán eltűnt, mint a kámfor. Semmilyen nyomot nem hagyott. Láthatóan jobb kedvre akart deríteni. - Megmondtam - mosolyodott el. - Te szereted az életet, ő szerintem megveti, ezért sem lehetsz olyan mit ő. Te... Te tehetséges vagy és ugyan kíváncsi, de ahogy fogalmaznál... jó ember. Azt a valakit, aki a gyilkosságokat okozza, gyűlölöm, de téged... - Engem? - érdeklődtem, mivel elcsuklott a hangja. - Téged azt hiszem, eléggé kedvellek - vont vállat, én pedig el sem hittem, hogy ezt mondja nekem. Átöleltem a nyakát, ismét megcsókoltam, aztán berántottam magamra az ágyba, és betakaróztunk, hogy senki se lásson, sem a földiek, sem az égiek. Aztán csak csodáltam őt, mire ismét vetkőztetni kezdett, én pedig belementem a dologba, hiszen nem éreztem magam sehol nagyobb biztonságban, mint vele, ezen a helyen, ahol nincsenek katonák, nincsenek szabályok. Eltelt egy kis idő, mire Vincent unszolására felkeltünk. Mutatni akart nekem valamit. Az utca szokatlanul csendes volt, de a feszültséget akkor is érezni lehetett a levegőben. A házakhoz lapulva szeltük át a harmadik szektort, mígnem egy térnél lyukadtunk ki. Ott szórakoztak a katonák a sorba állított emberekkel. A
tömeget is minden oldalról fegyveresek vették körül. Az egyik pár méterre tőlünk helyezkedett el. Féltünk, hogy észrevesznek, ezért Vincent megragadta a karom, és arrébb húzott. Egy másik utcára értünk ki, de ott is katonák masíroztak. Futni kezdtünk, a házak között lavírozva megpróbáltuk a legkevesebb feltűnést kelteni. Az összes utcát megszállta a hadsereg. Valószínűleg még égetőbbé vált, hogy megtalálják az árnyékot, amely a hatalmat fenyegette. Végül a falhoz kerültünk, felmásztunk rá, aztán félve megkérdeztem: - Nem kapnak el itt? - Nem, most a fantom megtalálásával vannak elfoglalva, ilyenkor a fal őrzése a legutolsó gondjuk. Különben is, mutatni akartam még valamit. Ismét a fal belsejében kötöttünk ki, de most többet kellett gyalogolnunk. Már alig láttunk valamit is, mert nem volt világítás, szinte csak botladoztunk, aztán elértünk egy helyre, ahová fény szűrődött be. Itt kitágult a fal belsejében lévő járat, Vincent levette a kabátját, hogy leterítse a földre. Fogalmam sem volt arról, hogy mit akart ezzel, de engedelmeskedtem neki, lefeküdtünk a földre, és amikor felnéztem, azt hittem, elájulok a csodálkozástól. Az égboltot láttam! De nem akármilyen égboltot: a rendeset, a valódit. Bárányfelhők úsztak az égen, és sütött a nap. Vincent átölelt, én hozzábújtam, és remegő hangon megkérdeztem: - Miért hoztál ide? - Hogy lásd, hogy milyen közel van a szabadságunk.
- Azt hittem, hogy nem hiszel benne. - Nem is - mosolyodott el. - Én benned hiszek. És ha te hiszel benne, akkor én is. Különben is, annyi rossz dolog történt ebben a félszáz évben, hogy most épp itt az ideje valami jónak. - Szerintem épp elég jó dolog, hogy találkoztunk. - Te sokkal jobbat érdemelsz nálam, Ana - adott a fejemre egy puszit. - Nem tudok semmit adni neked, üres a zsebem. Én nem költözhetek fel hozzád a másodikra, azt pedig nem várom el, hogy te gyere hozzám, a harmadikba. Hiszen te igazi hercegnő vagy a szememben, olyan, akitől a magamfajta nincstelen szegénylegény semmit nem remélhet. És ebben sajnos igaza van Mike-nak. - Itt, a Városban így van, de odakint minden másabb lenne - böktem az állammal az ég felé. - Szabadok lennénk, és nem mondaná meg senki, hogy mit tegyünk. Nem lennének sem szegények, sem gazdagok. Ott együtt élhetnénk. - Túl jól hangzik - sóhajtotta. - De még ebben a világban élünk. - Még - helyeseltem. - Ha egy kicsit ki tudnám tágítani azt a lyukat, vagy lenne elég magas létrám, hogy ezen kimászhassunk, megszöktetnélek. Sőt, szökjünk meg most! - Feltérdelt, és láttam, hogy belelendült. - Akármit össze tudok barkácsolni, lenne hol laknunk, vadásznék, te vezetnéd a háztartást, és akár lehetnének kis lurkóink is... - Csak nevettem rajta. - Mi az? Menjünk azonnal! Mi tart viszsza? A miénk lenne az egész világ!
Kihúzta magát és széttárta a karját, miközben visszhangzotta hangját a helyiség. - Nekem nem kell a világ - térdeltem fel én is. - Elég, ha itt vagy nekem te. - Buta vagy - húzott magához, és átölelt. Beletúrt a rövid, barna hajamba, miközben én ismét éreztem a testét. - Kár, hogy szavakkal nem lehet falakat rengetni. - Te talán képes vagy rá, hercegnő - adott egy csókot. Nem tudtam, hogyan értette, amit mondott, de valamiért nem is kérdeztem rá. Helyette visszafeküdtünk, és még órákig bámultuk a bárányfelhőket. Ezekben a pillanatokban voltam a legboldogabb eddigi életem során. Végül mégiscsak indulnunk kellett. A Városban felhők takarták el a gyenge napsütést, lábujjhegyen közlekedtünk az utcákon, és csak remélhettük, hogy nem kapnak el minket. Nehéz dolgunk volt, hiszen mindenhol katonák masíroztak, és sajnos bele is futottunk egy csoportba. Elállták az utcát, nem is tudtunk volna hova menekülni. Az egyik előrelépett és odavakkantotta: - Igazolják magukat! Vincent elővett valamiféle papírt, megnézték, végigmérték, aztán megnézték az én sajtóigazolványomat is. Azt látva a katona folytatta: - Mit keres itt, hölgyem? Tudja egyáltalán, hogy milyen állapotok uralkodnak erre? - Tessék? - hüledeztem.
- Önnek haladéktalanul vissza kell mennie a második körbe. Kijárási tilalmat léptettek érvénybe, lezártuk a szektorokat, amíg meg nem találjuk a gyilkost. Jöjjön! És rángatni kezdett. Nem tudtam elképzelni, hogy mi történik. Aztán hamarosan megértettem. A földből, rejtett tárolókból, mobil falak emelkedtek fel a két kör határán, majdnem az égig. Nem engedtem el Vincent kezét, és minél inkább nyomtak engem előre a katonák, annál erősebben szorítottam. Végül az egyenruhás megfordult, és a puskáját Vincentre emelte: - Engedje el őt! Nem tehettünk mást, azt tettük, amit mondott. Közben tömeg gyűlt össze az új falnál, és kitört a pánik. Voltak, akik megpróbálták átmászni, mások ütögették. Engem egy nyitott ellenőrzési ponton keresztül áttuszkoltak a másik oldalra. A mobilfal nem pontosan a határon feküdt, így családokat választott el. Bezárták mögöttem az átjárót, de én nem tágítottam. Megragadtam Vincent ujjait, amit átfűzött a kapu rácsain. - Nem akarok elmenni! - Éreztem, ahogy a könnyek végig csorognak az arcomon. - Én sem akarlak elengedni, de muszáj lesz - mondta komolyan. Közben a katona többször is felszólította az embereket, hogy lépjenek hátra a mobilfaltól, aztán megelégelte a dolgot és belelőtt a tömegbe. Sokan estek ki a sorból, de szerencsére minket nem értek a lövedékek. - Mi lesz velünk? - kérdeztem kétségbeesve. - Menj! Megtalállak!
Ebben a pillanatban elhittem, amit mondott, habár tudtam, hogy semmi esély nincs rá. Ekkor jelent meg a katona a másik oldalon, és elkezdett kiabálni velünk. - Nem megmondtam, hogy menjenek el a faltól? Előhúzott egy hosszú, kemény, fegyelmezésre használatos botot, és ütni kezdte vele Vincentet. Ismét megeredt az eső, én lefagytam. Ott álltam, és nem tudtam megvédeni azt, akit szerettem. A katona a bottal rávágott a lapockájára, Vincent megfordult, a következőt a fejére kapta, majd a hasára. Elterült a földön, bele a sárba. A katona tovább ütötte a hátát, és közben rugdosta. Azt hittem, hogy ott helyben agyonveri, de abbahagyta az ütlegelést, mivel a társai újra belelőttek a tömegbe. Az emberek kezdtek szétszéledni. Vincent még mindig ott hevert a földön. Azt tátogta felém, hogy menjek már el, de nem tudtam. A katonák úgyis másokkal kezdtek foglalkozni. Az ellenőrzési pont másik felén letérdeltem a sárban, átdugtam a kezem az egyik lyukon, és megpróbáltam elérni őt. Megérintettem a fejét, gyengén rám nézett. Láttam, ahogy az orrából szivárgott a vér. Legszívesebben ledöntöttem volna a falat, de ahhoz nem volt elég erőm. Megragadta a kezem, és hangosan kimondta: - Menj el! - Nem tehetem, nem hagyhatlak így itt. - Értem tedd meg! - csókolta meg a kézfejemet, aztán összeszedte minden erejét, és feltápászkodott. Megpróbált minél messzebb jutni a kaputól.
Elszorult a szívem. Szörnyű volt végignézni, hogy bántották Vincentet. Az emberek nyögése is kihallatszott a zajból. Végül jött a csönd, az idegőrlő hallgatás. Nem tudom, meddig térdelhettem a kerítés másik felén, de aztán én is összeszedtem magam, és kerestem egy repülőt. Nem akartam tovább maradni, haza akartam menni. Otthon letusoltam, majd belenéztem a tükörbe. És megijedtem magamtól. Egy pillanatig egy gyilkost láttam benne! A pillantásom olyan hideg és elszánt lett, hogy féltem. Aztán azon agyaltam, hogy miként juthatok vissza Vincenthez. Nem volt senki, akitől tanácsot kérhettem volna, egy helyet kivéve. Ismét a templomba vezetett az utam, ahol megkerestem Ignotus atyát. Leültem vele beszélgetni, és elmondtam neki mindent. Ő figyelmesen végighallgatott, de szokatlanul kimért volt, amikor megszólalt: - Hagyd őt, gyermekem! Nem éri meg kockáztatnod az életed, a munkád, a lakásod és a jóléted érte. Te is tudtad, mielőtt belevágtál volna, hogy nem lehettek együtt, hiszen elég éles határ áll kettőtök között. Te már ide tartozol, míg ő, lássuk be, egy csavargó, aki ki tudja, miből él. - Hogy mondhat ilyet, atyám? - kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. - Ez az igazság, lányom! Találni fogsz valaki olyat, aki hozzád való, meglásd. Addigra elfelejted ezt a szegény fiút.
- De szeretem őt! - fakadtam ki. Még egyszer sem mondtam ki hangosan, ezért önmagam is megdöbbentem. - Azt teszel, amit szeretnél. Én csak tanácsot adtam, mivel kérted. De az biztos, hogy nem lesz könnyű még neked sem átjutnod a mobilfalon. És ezen nem változtat az, hogy szereted-e őt vagy sem. Haragudtam az atyára, hiszen nem azt mondta, amit hallani akartam tőle. Igazából én magam sem voltam abban biztos, hogy mit is akartam hallani. Végül úgy határoztam, hogy alszom rá egyet, talán reggelre minden könnyebb lesz.
11. Alex a szobájában ült és a falat pásztázta, várta a szokásos, délutáni teáját. Nem bízott senkiben és semmiben, minden árnyéktól félt, hiszen már csak Skulla és ő maradt a merénylő listáján. Megérkezett a szobalány, halkan köszönt neki, aztán letette a teáscsészékkel és kancsóval megrakott tálcát a lány asztalára. Alex felpattant, és rémülten szólt hozzá: - Azt hitted, hogy átverhetsz? Úgy gondoltad, hogy nem ismerlek fel? - Tessék? - nézett rá értetlenül a szobalány. - Tudom, ki vagy - állt a remegő lány elé a szőke vezető. A szobalány félni kezdett, hiszen látszott az őrület az úrnője szemében. - Nem tudsz elbújni előlem, felismerlek bármikor, tudom, hogy te vagy az. A szobalány értetlenül bámult rá, miközben Alex megragadta a torkát, és szorongatni kezdte, majd egy kést vágott belé, amely a szoba fegyverarzenáljának egyik darabját képezte. A dulakodás zajára egy katona nyitott be az ajtón, mert azt hitte: a fantom érkezett meg. Alex annyira megrémült, hogy szinte reflexből szúrta nyakon. Aztán zokogva összeesett. Skulla rendelkezésére a lányt a Kastély legalsó szintjének egyik eldugott, szűk szárnyába szállították minden fegyverével. Mert, bár mindenki félt a paranoiás lánytól, a legfőbb vezető nem akarta védtelenül hagyni. A szobának nem volt ablaka, így hacsak nem faltörő kossal akart jönni a merénylő, nem tudott behatolni
véres harc nélkül. És az oda vezető folyosót is telerakták őrökkel. Viszont neki is megvolt a maga módszere. Kihasználta a katonák izgatottságát és a hosszú folyosó előnyeit. A pincéből az alsó szinten át a legfelső lakosztályokig lifttel lehetett közlekedni. A liftajtó csilingelő hangot adott ki, ami jelezte, ha valaki megállt, vagy beszállt valamelyik emeleten. Így, amikor megérkezett a lift, több katonára vagy a szőke lány nagybátyjára számítottak. De mindenki legnagyobb csodálkozására, amikor kinyílt az ajtó, nem volt ott senki. Egy másodpercig feszült csönd uralkodott, aztán a liftből előbukdácsolt egy apró doboz, amely elkezdte magából ontani a füstöt. Már az egész folyosót beterítette a köd, amikor a katonák elkezdtek vaktában lövöldözni. Erre nem számítottak, nem is volt megfelelő felszerelésük ahhoz, hogy elhárítsák a veszélyt. A merénylőnek azonban volt. Olyan szemüveget viselt, amelyen keresztül könnyedén átlátott a ködön, és érzékelni tudta a katonákat. Leugrott a lift padlózatára, mivel eddig fent tartotta magát a plafonon, akárcsak egy ügyes macska. Nem tétovázott, azonnal a katonák közé vetette magát egy cigánykerékkel, aztán legömbölyödött a földre, hiszen a golyók embermagasságban száguldottak át a légen. Éppen sikerült két fegyveres közé érkeznie, aztán előkapta rejtett arzenálja két darabját, és mindkét katonát leterítette egy-egy pontosan célzott golyóval. Nem akart pazarolni, hiszen messze volt még a szoba. Felpattant, és akrobatát megszégyenítő ügyességgel került a legközelebbi őr mögé, miközben lecserélte az
egyik pisztolyt késre. Elmetszette a férfi torkát. A meleg folyadék beterítette a kezét, de nem érdekelte, mivel már rajta volt egy másik katona. Le akarta őt lőni, de a holttestet védőfalként használva előretolta, így élő ellenfelét beszorította a falhoz. Nem volt más választása, mivel a katona már előre- nyomakodott. A nő a pisztolyt a férfi homlokának nyomta és meghúzta a ravaszt. Közben körülvették. A nő felmérte az ellenfelei számát, és négy katonát látott még, akiket el kellett intéznie. Pajzsként használta a halott fegyvereseket, majd kidugta a fegyverét az egyik hulla dereka és karja közötti résen és tüzelni kezdett. Mivel a katonák jól felszereltek voltak és sokan golyóálló mellényt viseltek, főleg fejre célzott. Kettőt azonnal le is terített, de a másik kettő már nagyon közel volt. Megragadták a hullát, mire a merénylő úgy tört ki a fedezékéből, mint egy éhes oroszlán. Egy nagyot kiáltott, miközben az egyik katona kezéből kiverte a puskát és megrúgta, hogy a falnak préselődött, közben a másik férfinak esett, aki nem akarta elengedni a fegyvert, és tüzelt. A lövedékek a padlóba fúródtak, de a nő minden erejét összeszedve megragadta a férfi kezét, és a fejéhez kényszerítette a pisztolyt. Aztán lőtt. Ismét beterítette a vér, de nem volt ideje foglalkozni vele, mert a földhöz passzírozott katona kezdett már magához térni és az egyik padlón heverő fegyverért kúszni. Csakhogy a nő ügyesebb volt, mint a férfi, megragadta a földön fekvő fegyvert, rálépett a katona kezére, és a másik lábával arcon rúgta. A test hátrébb
hanyatlott, a fantom pedig ismét előhúzott egy kést, és határozott mozdulattal elvágta annak is torkát. Aztán felemelte az egyik nagydarab hullát. Sokat szenvedett vele, hiszen nem volt egyszerű megtartani őt, végül mégiscsak sikerült. A szoba bejáratához lépdelt a rögtönzött pajzzsal, és kinyitotta az ajtót. Egy pillanatig csönd ereszkedett a helyiségre, aztán egy pisztoly hangját hallotta. Egy sorozatot küldtek felé, miközben valami a földre hanyatlott. Alex hirtelen megörült a történteknek. Úgy hitte, hogy sikerrel járt. Felkapcsolta a lámpát, de csak egy halott katonát talált a küszöbén. Ebben a pillanatban egy hang szólalt meg a háta mögül: - Eljöttem érted. A szőke lány összerezzent, megfordult, hogy arrafelé tüzeljen, amikor valaki kiverte a kezéből a fegyvert, pedig szorosan fogta. A következő pillanatban orrba vágták, úgy, hogy hátratántorodott. Mégsem ijedt meg. Az utóbbi napokban önvédelmi órákra járt boldogult unokatestvérével, így a fantomnak most az egyszer nem volt könnyű dolga. Alex szobája, hála Skulla előrelátásának, olyan volt, akár egy fegyvermúzeum. Mindenhonnan kardok, puskák, lándzsák lógtak a falról. A lány felkészült a merénylő támadására. Rögtön előszedett két kést, és mindkettőt a merénylő felé dobta, aki az egyik elől elhajolt, a másik pedig a mellette lévő szekrénybe fúródott. Alex ismét támadott, egy rövid tőrrel a kezében ugrott a gyilkos elé, mire az a már kezében lévő késsel védte ki a támadást. Ezek után úgy rúgta hasba a szőke lányt, hogy az hátraesett. A
merénylő ismét meg akarta rúgni földön fekvő áldozatát, de az elgurult előle, és egy, a sarokba támasztott lándzsáért kúszott. Viszont a fantom sem maradt tétlen, a másik falhoz ugrott, amire pár dárda volt felfüggesztve. Leemelte az egyiket, és a már felé futó, lándzsával a kezében hadonászó Alexre támadt. A lándzsát kiütötte a szőke lány kezéből, majd a nyelével hasba vágta, aztán arcon ütötte vele. Alexnek elkezdett vérezni a szája, de amire felnézett, már nem volt sehol az ellensége. Az egyik asztalhoz tántorgott, aminek fiókjából előszedett egy régi puskát, megtöltötte, közben a sötétséget fürkészte. Egy halk hang hallatszott a sarokból, olyan volt, mint a lepke szárnyának suhogása. Egy alacsony szekrény állt ott, amelynek tetején ült a fantom, legyezővel a kezében. Alex rálőtt, de a lövedék a falba csapódott, mivel a merénylő időben leugrott onnan. A szőke lány erre elővett az övéből egy kést, majd megfordulva szét akarta hasítani a mögötte álló alakot, de az a keze közé fogta a fegyvert. A kés csúszni kezdett és elmetszette a fekete kesztyűt. A merénylő kezéből dőlni kezdett a vér. Ezen felbátorodva Alex levett a falról egy hatalmas buzogányt, meglendítette, hogy ellensége bordáit azzal zúzza szét. De nem járt sikerrel, mivel a fantom megrúgta lendületben lévő kezét, a buzogány pályát tévesztett, és saját magát találta el vele, szétzúzva a koponyáját. Egy pillanatra elcsendesedett minden. Aztán a merénylő meghallotta a folyosóról közeledő katonák hangját. A fürdőszobába ment, ahol egy rácsos ablak választotta el őt a külvilágtól. Az ablakot leszerelte, és
egy akrobatát megszégyenítő ugrással a Kastély udvarán termett, majd beleveszett a sötétségbe... Amikor felkeltem, iszonyú fájdalmat éreztem, mintha megvertek volna. Vissza is hanyatlottam az ágyra, annyira sajgott mindenem. Mégis felkászálódtam, álmosan bementem a fürdőszobámba, és amikor belenéztem a tükörbe, alig hittem a szememnek: egy fekete kesztyű volt rajtam, ami beletapadt egy-egy sebbe a tenyeremen! Gyorsan lekaptam magamról a felsőmet, és észrevettem, hogy mindenhol zúzódások borítanak. Az arcomon is felfedeztem egy zöldülő foltot. Nem emlékeztem az eltelt időre, illetve azt hittem, hogy otthon voltam. Lehúztam a kesztyűt a kezemről. Nem mondom, hogy fájdalom nélküli mozdulat volt, de látnom kellett a sebet. Valóban kés vágta el. A testemen, a véraláfutásokat kivéve, még számos aggasztó jelet is találtam: apró karcolásokat, miközben a bordáim is fájtak. Féltem, hogy összetörtem belülről. Csakhogy az ébredés utáni gondolatok még inkább aggasztottak. Nem emlékeztem semmire. Visszamentem a szobámba, észrevettem, hogy az ágyneműm is vérfoltos. Körülnéztem, amikor megláttam, hogy a szekrényem mögül kilóg valami a falból. Mintha lenne mögötte valami. Eltoltam, és megláttam egy ajtó formájú nyílást. Tudtam róla, de azt hittem, be van falazva. Feszegetni kezdtem, és amikor végre kinyitottam, olyan látvány tárult a szemem elé, amitől igencsak megijed-
tem. Egy apró szobát láttam meg, a sarokban egy bábu állt, fekete, testhez simuló ruhába öltöztetve, szintén kényelmes és nesztelen járást biztosító cipővel, a fején parókával. De ez kevésbé lepett meg, mint amit azután láttam. A helyiség falai tele voltak fegyverekkel. Többfajta pisztoly, puska volt a jobboldali falon, a középsőn kések, kardok, szúróeszközök arzenálja foglalt helyet. Még dárdát is találtam, míg a baloldali falra köteleket és különféle menekülést segítő eszközöket rögzítettek. Volt olyan is a fegyverek között, amiről első látásra meg nem mondtam volna, hogy mire való. Megrémültem. Nem akartam többé ott lenni, ezért kiléptem a szobából és becsuktam az ajtót magam után, majd visszahúztam elé a szekrényt. A fürdőszobába siettem, hogy megmossam az arcom. Belenéztem a tükörbe, és akkor... Nem hittem a szememnek. Mögöttem állt ő, a fantom, akit kerestem! Rövid fekete haja volt, barna, átható tekintete, de az arcát nem láttam teljesen, mert a szemét és az orrát eltakarta egy csipkés anyagból készült álarc. Megfordultam, és még mindig ott volt. Egy félmosoly húzódott meg a szája sarkában, amikor megszólalt: - Szia, Ana! Életemben először nem tudtam válaszolni, de ő folytatta: - Engem kerestél, igaz? - Te? Ki vagy te valójában? - nyögtem ki nagy nehezen. - Az, aki megölt tizenegy vezetőt.
- Az lehetetlen, hiszen én voltam. Láttam a szobát a fegyverekkel, a kezem... - Rápillantottam a tenyeremre, és meglepődtem. Nem volt rajta seb! Felnéztem, ő feltartotta a kezét, amelyen még mindig rajta volt a fekete kesztyű, ami középen széthasadt és véres volt. - Ugyan, mindketten tudjuk, hogy a légynek sem tudsz ártani. Viszont jó szolgálatot tettél, szerettem az árnyékod lenni. Most azért jöttem, hogy elbúcsúzzak tőled, hiszen holnap nagy nap lesz, ha beválik a tervem, onnantól kezdve soha többé nem látsz. Megmozdult, de nem felém indult, hanem a fürdőszoba ajttó felé. Abban a pillanatban én is észbe kaptam, és feltettem azt a kérdést, ami ebben a pillanatban a leginkább érdekelt: - Mégis, ezt hogy érted? Az én árnyékom? Mit jelentsen ez? Megtorpant, megfordult, de addigra már nyitva volt az ajtó. - A szíved mélyén te is tudod. Aztán elindult, én önkéntelenül is utána mentem, de hirtelen megfordult, és az arcomba fújt valami port, amitől elég nehezen vettem levegőt. Köhögni kezdtem, forgott körülöttem a világ, épphogy el tudtam jutni az ágyamig, aztán elájultam. Fájt a fejem, és némi hányinger is gyötört, mire magamhoz tértem. Az az érzés töltött el, mint amikor rosszat szoktam álmodni, és az ébredéssel rájövök, hogy csupán álom volt az egész. Egy pillanatig valóban elhittem, de ott volt a szoba, a különböző felszerelések, habár a sebek eltűntek a testemről és nem is biztos, hogy valaha is ott voltak.
Már világos volt minden. A fantom, akit oly’ annyira meg akartam találni, végig ott volt az orrom előtt, követett engem, mi több, a lakásomba is bejutott, és engem használt fel arra, hogy legyen egy fészke, ahol tervezgethette a gyilkosságait. Nem sokat voltam otthon, ő bejutott az életembe, és igen: elhitette velem, hogy én csináltam a gyilkosságokat. Rám akarta kenni, talán azt remélte, hogy a lelkiismeretem miatt feladom magam a rendőrségen és engem végeznek ki helyette. Most először mérges voltam rá. Hogy tehetett ilyet? Leroskadtam az ágyra, és bőgni kezdtem. Eléggé kellemetlen bevallani, de olyan voltam, akár egy kisgyerek. Közben szépen, lassan összeállt a kép a fejemben. Aztán valami más csapódott be a tudatomba, és ezzel együtt a szívembe: Vincent! Ha tudná a történteket, még egy oka lenne a bosszúra. Lefeküdtem az ágyra, aztán órákon keresztül csak feküdtem, és bámultam a falat. Nagyobb szükségem volt rá, mint bármikor máskor az életemben. Elhatározásra jutottam, hívtam a pilótámat, és viszszamentem a mobilfalhoz. A repülőgépeket a határ közelében felszólították a leszállásra, amelyek ennek nem tettek eleget, azoknak számítógép segítségével könnyedén bejutottak a vezérlésébe, és földre parancsolták őket. így mi is kénytelenek voltunk leereszkedni. Kiszálltam a gépből, és a fal felé vettem az irányt, csakhogy azt még megközelíteni sem lehetett, nem-
hogy átjutni rajta. Katonák sora állt előttem, és felszólítottak, hogy menjek vissza. Megjelent a pilóta, átkarolta a vállam, és elvezetett a rám irányuló fegyverek elől. Kénytelen voltam visszamenni a második szektor legtetejére, és a bánatomba süllyedve várni az estét. Állandóan Vincent járt az eszemben, és az érzés, hogy egyedül vagyok, hogy messze van tőlem, és ez rosszabb volt, mintha ezer tőrrel szurkáltak volna. Viszont, hogy Vincentet akárcsak képletesen is magam mellett tudjam, elhagytam a házat, és a legközelebbi tetováló stúdió felé vettem az irányt. El tudtak vállalni azon nyomban. Láttam Vincenten egy rajzot, almát ábrázolt, amelyben fogaskerekek mozogtak, és az almát átszúrta egy nyílvessző. Ezt akartam a tarkóm alá, a hátamra. Lefeküdtem, és elkezdték. Most valóban, szó szerint olyan érzés volt, mintha ezer tűvel szurkálnának. Öszszeszorítottam a fogam, de kibírtam. Vagy másfél órába telt a nem túl nagy, de részletes rajz megörökítése a testemen. Közben végig úgy éreztem, hogy gerincműtétet hajtottak végre rajtam. Végül készen lettünk, én fizettem, aztán hazamentem. Vincent a kutyáját sétáltatta az elhagyatott folyóparton. Nem sokakkal találkozott ott, hiszen mindenki megpróbált otthon maradni, és kihúzni a készleteiből, mivel kimenni az utcára most öngyilkosság lett volna. Végighaladtak a parton, miközben a koszos víz elúszott mellettük, mely a gazdagok mocskát a harmadik szektorig mosta. Talált egy, a homokba fúródott régi hajót, ami az oldalára borult, és lyukas volt az alja. Be-
mászott a lyukon - mögötte a sötétség tanyázott, körülötte a tömör vas - és nekidőlt a rozsdás szegélynek, miközben a kutyája az ölébe hajtotta a fejét. Képes volt ott ülni órákig, közben a pisztolyával játszadozott. Aztán végül megjelent valaki. A koszos homokban ott állt Mike, és már túl késő volt elszaladni előle. Ezért inkább megvárta, hogy a barátja is felmásszon a hajóroncsra, leüljön mellé, és egy darabig csöndben lógassa a lábát. Hagyta, hogy ő szólaljon meg először: - Hiányzol a bandából, haver. Vincent a semmibe meredt, először nem is akart válaszolni, de aztán mégiscsak megeredt a nyelve. - Én nem vagyok már közétek való. Hagyj békén! Hagyj egyedül! - A miatt a riportercsaj miatt készültél ki ennyire? - Te ezt nem érted - szólt fáradtan, miközben le sem vette a szemét a hullámzó vízről. - Szörnyű érzés. Egyik pillanatban tehetetlen vagyok, a másikban pedig legszívesebben leharapnám az égről a napot, aztán mégis gyengeségbe süllyedek. Csak ő jár az eszemben, nem tudok aludni, enni, inni, élni. Itt a legjobb, egyedül, hacsak nem zavarnak meg. - A te érdekedben vagyok itt. Figyelj, egyik csaj sem ér annyit, hogy szenvedj miatta. Menj el a La Senoritába, tombolj egyet, és meglásd, jól fogod érezni magad! Utána eszedbe sem fog jutni az a bige. - Nem tehetem. Hosszabbodnak a napok számomra. Tegnap még itt tartottam - tett ölelő mozdulatot a karjaival -, itt, a két karomban, ma meg már nincs sehol. Nem tudom, mi ez, csak fekszem itt, és valóban tehe-
tetlenséget érzek. Elhagyott az erőm, és nem akarok mást csak látni, simítani a haját és a karomba zárni. - Nem gondoltam volna rólad, hogy valaha is hősszerelmes leszel. Szóltam neked, hogy nem lesz jó vége, ha vele kezdesz. Beleszerettél, és most viselheted a következményeit. - Ilyen következmény nekem nem kell! Felemelte a pisztolyát, és a fejéhez szegezte. Mike szemei kikerekedtek. Vincent kibiztosította a fegyvert, a barátja odaugrott, megragadta a kezét, de késő volt már. A pisztoly elsült, és a közelben lévő madarak felrepültek. Mike üvölteni kezdett: - Te szerelmes szamár! Te átkozott hülye! Nem ez a megoldás! Vincent könnyes szemekkel nézett rá, és még hallották a kongást, ahogy a golyó a hajó belsejébe csapódott. A kutya már talpon volt, és értetlenül nézett a gazdájára, aki megsimogatta az állatot. Aztán elfordította a fejét, majd kelletlenül megjegyezte: - Nélküle nem kell az élet! - Várd ki! - kiáltotta Mike, majd halkabbra vette a hangját. - Egyetlen egy nap van még hátra, és a fantom befejezi a művét. Meghalnak a vezetőink, így a katonai hatalom is meggyengül. Hátha annyi év szenvedés után lesz valami jó: lesz munkánk, lesz mit ennünk, te pedig újra találkozhatsz álmaid szerelmével. Csupán egy nap. - Egy nap oly’ hosszú, örök élet nélküle. - Addig gyere velünk! Menjünk motorozni, inni, stírölni a csajokat, mint régen.
- Az már nem én vagyok, Mike - veregette meg a barátja arcát. - Az a Vincent már rég halott, meghalt a bátyjával együtt. Felállt, magához hívta a kutyáját, majd egy nagyot ugorva a puha homokban landolt. A kutya követte őt, miközben Mike értetlenül bámult rájuk. Vincent megtorpant, de nem azért, hogy Mike-kal tartson, hanem, hogy tekerjen egy cigarettát. Aztán meggyújtotta, és elindult a folyóparton. Lassan haladt, miközben a naplemente vörösre festette a vizet. Tudta, hogy bolond, de nem tehetett ellene. Mike még egy darabig nézte őt, addig, amíg egészen apróvá zsugorodott. Tudta, hogy soha többé nem fog visszajönni.
12. A fantom ismét akcióba lendült. Muszáj volt végrehajtani az utolsó merényletet, most, az utolsó felvonásban. Nagyon közel volt már a szabadság. Kinyitotta a titkos szobának ajtaját, feketébe öltözött, kibontott egy új csomag fekete kesztyűt, aztán szembeállt a fallal, hogy kiválassza a megfelelő fegyvert. Késsel akart pontot tenni a dolog végére, de tudta, hogy nem lesz egyszerű feladat behatolni a palotába, így több pisztolyt, kötelet és szúrófegyvert is magával vitt. Kezdődhetett az éjszakai akció. Ahogy korábban, most is gond nélkül bejutott a Kastélyba. Ez azonban most igen furcsa volt, mert egy őr sem keresztezte az útját. Úgy gondolta, lehet, hogy félnek tőle, de lehetett éppúgy csapda is. De már nem volt visszaút. Pontosan ismerte a palotának minden szegletét, ahogy azt is tudta, hogy hol találhatja meg Skulla szobáját. A legfelső szint teljes egészében az első számú vezető lakosztálya volt. És oda is gond nélkül bejutott. Ez már kicsit idegesítő volt számára, de megnézte az ablakokat, lépcsőket, menekülő utat keresve akkorra, amikor befejezi a munkáját. Belépett a szobába, de csak éppen annyira tárta ki az ajtót, hogy beférjen. Eddig minden könnyen ment, túl könnyedén. Még a plafont is átvizsgálta, de nem volt semmi gyanús, ami az útjába állhatna. Ám amikor lépni akart, a kinti fények megcsillantak valamin. Lehajolt, és lézerfényt látott, méghozzá fehéret. Megvolt a csap-
da. Ha beleér, talán riasztja a katonákat, vagy esetleg a szobában elrejtett csapdákra kell számítania. Gyorsan átlépte az elsőt. Nem indult be semmiféle riasztó és nem száguldott felé tucatnyi lövedék sem. Minden csendes maradt. Az ágyhoz osont, amiben egy alak feküdt, és úgy nézett ki, mint aki még alszik. Gondolta, hogy csak és kizárólag Skulla lehet az. Átlépte a másik, már magasabban lévő fénynyalábot, a harmadik alatt átbújt, aztán szépen, araszolgatva eljutott a fekvőhelyig. A férfi nyakig be volt takarózva: bárhogy is fűtöttek, hidegek voltak ilyenkor az esték. A merénylő kihúzta az egyik kést, és az alvónak szegezte, így is túl könnyűnek vélte az egészet, de mégis szúrt. Többször belemélyesztette a kést, amikor megszólaltak a szirénák. Megfordította az áldozatát, és azonnal rájött, hogy csupán egy bábu az, amely a megtévesztésig hasonlított a legfőbb vezérre. Tudta, hogy menekülésre kellene fognia, de amint ez áthasított a gondolatain, kivágódott az ajtó, felkapcsolódtak a lámpák, és belépett a szobába néhány ember. A nőnek elállt a lélegzete, mivel egy riporter és egy kameraman jött be Skulla kíséretében, legalább két tucat fegyveres katonával. A riporter beszélni kezdett: - Ezekben a pillanatokban, hölgyeim és uraim, megtudjuk, hogy ki is a merénylő, aki rettegésben tartotta szeretett vezéreinket. Odalépett hozzám, és lekapta a fejemről a parókát és az álarcot is. Hozzám? Az én fejemről? Ott álltam feketébe öltözve, farkasszemet nézve a riporterekkel és a tömérdek
katonával. Nem hittem el. Hol van a fantom? Miért én állok ott helyette? De a kérdéseimre nem kaptam választ. Lassan lehúztam a tenyeremről a kesztyűt, és megláttam a sebeket. Már nem fájtak, de kitörölhetetlenül és valóságosan ott voltak az én tenyeremen. Felébredtem, tudatára ébredtem a történteknek, annak is, hogy elkaptak, és az egész városban a képernyőkön, az utcán lévő hatalmas kivetítőkön én vagyok. Már mindenki tudja, hogy ki volt a merénylő, ki volt az, aki - ha mégoly drasztikus eszközökkel is - függetlenséget akart. Ott álltam, meg sem tudtam szólalni, miközben a fegyveres katonák körbevettek. Leejtettem a késemet, és riadtan néztem a kamerába, a riporter pedig folyamatosan kérdezgetett. Én nem válaszoltam, nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Már értelmetlen lett volna az arcomat takarni, vagy magyarázkodni, vagy akármit is szólni a mentségemre. Elkaptak, és... Ekkor esett le. Meg fognak ölni. A következő gondolatom pedig az volt, hogy így soha nem fogom viszontlátni Vincentet, sem a bátyámat. A halál nem rémített, mindennapos volt nálunk, nem volt tabu, amiről ne lehessen beszélni, egyszerűen hozzátartozott az életünkhöz. De hogy megbocsátanák nekem a vétkeimet? Nem hittem. A katonák megragadták a karom, először is leszedték rólam a tömérdek fegyvert, aztán elvezettek. Nem tiltakoztam, nem harcoltam. Börtönbe kerültem az ítélethirdetésig és a „show” kezdetéig. Megláncolták a
kezem, hogy ne tudjak megszökni, aztán magamra hagytak a gondolataimmal. Szétnéztem. Egy dohos kőhelyiségben voltam, amely a Kastély lábánál állt. Azért állították itt fel a börtönt, hogy könnyen át tudják szállítani a rabokat az Arénába. Az ablakokon rácsok voltak, amiken keresztül be-betört a novemberi fény. Nem tudtam, hogy mire számíthatok. Nem akartam elhinni, még csak gondolni sem rá, hogy én vagyok a fantom. Talán megőrültem? Meghasadt a személyiségem? Pedig láttam, amit láttam, ott volt velem a fürdőszobában. Először arra gondoltam, hogy ez is az egyik játéka, engem választott ki arra, hogy azt higgyem, én vagyok ő, és így majd elmenekülhessen. De aztán eszembe jutott az, amit mondott, hogy a szívem mélyén tudom, hogy valójában ki ő. Nem akartam beismerni, bár már biztos voltam benne, hogy én vagyok. A szívemre hallgattam, és az csakis az igazat mondta nekem. Fájt szembenéznem a következményekkel, undorodtam magamtól a tetteim miatt, ezért a gondolataim egyre többet időztek Vincentnél. Nem hittem egy pillanatig sem, hogy valaha is megadatik még, hogy újra lássam. Bárcsak igazam lett volna. Vincent továbbra is magányába burkolózott a folyóparton a kutyájával együtt, miközben teltek az órák. Semmit sem tudott a külső eseményekről. Egyszerre csak azt vette észre, hogy motorosok közelednek, és porzik az út utánuk. Felállt, a kutya is követte, majd
otthagyta az egyik hajótestet, miközben két banda sorakozott fel, egymással szemben. Sejtette, hogy ennek nem lesz jó vége. Megszaporázta lépteit, aztán futni kezdett. Közben a csapatok két tagja maga mögött hagyta a motorokat. Mindegyikőjüknél fegyver volt. Egyikük lenézően végigmérte az ellenséges bandát, aztán megkérdezte: - Hol van Vincent? Van egy lezáratlan ügyünk. - Az a magas, nagydarab, fekete hajú srác volt, akivel Vincentnek harcolnia kellett volna a ketrecben. - Menj vissza apuka óvó karjaiba, Steven! - lépett előre Mike a másik oldalról. - Mind tudjuk, hogy az elsőből származol, és csak keménykedni jársz közénk. Így könnyű. Nem tudsz semmit a világunkról. - Nem vagyok olyan szánalmas csavargó, mint te, Mike - köpött ki a magas fiú. - Minek neveztél? - lépett előre még egyet a rasztafrizurás. - Gyere csak közelebb, kidekorálom a képed, hogy még apád sem ismer majd rá! Különben is, miért most keresed Vincentet? Eddig apuci nem engedett el otthonról? - Általános nevetés hullámzott végig a hallgatóságon. - Megszöktem - fröcsögte Steven. - Megfelelő menynyiségű pénzzel át lehet jutni a határon. Annyival, amennyi neked sose lesz. Senkinek születtél, és még a férgek is fanyalogva fogják felfalni a bűzös húsodat. - Gyere ide! Rendezzük le egy az egyben! Aztán majd meg látjuk, hogy kinek a húsára vetemednek! Mike megindult. Annyira mérges volt, hogy elsöpörte volna a srácot, hacsak valaki meg nem fogja a
vállát, és vissza nem rántja. Vincent érkezett meg. A kutyája ugatni kezdett, amit aztán arrébb parancsolt. - Végre megjött, akit vártam - tette hozzá gúnyosan Steven. - Engedj! Hadd rúgjam valagba ezt a mocskot! - tépte ki magát a barátja kezéből Mike. - Nem veled van beszédem - jelentette ki Steven. Miközben a másik kettő veszekedett, ő megtöltötte fegyverét. - Hagyd őt! - kiabált Vincent, mire Mike ellépett az útból, és a karját oldalra tartotta, mintegy mutatva az utat. - Akkor tessék. Nem veszem el tőled a dicsőséget. Csináld ki te, hiszen úgyis téged akar. - Itt nem fog senki sem verekedni, sem lövöldözni húzta ki magát a tetovált férfi. - Mi? Meghibbantál? - emelte fel a hangját Mike. - Márpedig nem fog - ismételte meg higgadtan Vincent. - Megígértem Anának, hogy nem fogok egy ujjal sem hozzányúlni ehhez. - A fegyverével játszó Steven felé mutatott, közben a két csapat többi tagja hol röhögött, hol csöndben ült a motorokon. - Nem fogom elfecsérelni az időm és az életem ilyen butaságra. - Márpedig én bosszút akarok - kiabálta Steven. - A tisztesség és a becsület megkívánja, hogy kiállj ellenem. Tudom, hogy mennyire adsz mindkettőre. - Inkább békélj meg - dobta le a fegyverét Vincent. Nekem sikerült! Menj haza, és élj boldogan! - Megalázol? - hitetlenkedett a felbőszült srác - Harcolj velem! - Nem!
- Harcolj! - Nem! Az egyre dühösebb Steven feltartotta a pisztolyát és lőtt. - Menj már, te marha! - kiáltott Mike, és arrébb lökte a barátját. Hogy védeni, vagy sarkallni akarta, az ebben a pillanatban nem számított. Golyók csapódtak a testébe, recsegve szedte be magába az utolsó slukk levegőt, aztán összecsuklott. Az életben nem olyan a halál, mint a filmeken: nincsen utolsó hosszú monológ, búcsúzkodás és jó tanácsok. Mike már halott volt, mire teste érintette a földet. Vincent egy pár pillanatig ott térdelt mellette könynyekkel a szemében, miközben mindenki őket bámulta. És ebben a pillanatban bakancstalpak egyenletes közeledése hallatszott. Vincent viszont nem hallott semmit. A pillantása a földön heverő pisztolyára vetődött, megragadta azt, megfordult, és dühös pillantását Stevenre vetve beléeresztett egy egész tárat. Addigra már mindenki menekülni kezdett. Az ő bandája is egyre noszogatta, hogy üljön fel a motorra, az egyikük meg is ragadta, mire, oda sem nézve, orron vágta a könyökével. Ismét magára hagyták. A pisztolyát a fejéhez emelte, mint korábban a hajón, a katonák már egész közel voltak. Üveges tekintetével a semmibe nézett, Anára gondolt, aztán a fegyvert mérgesen a földhöz csapta. A katonák körülvették, feltartotta a kezét. A két hullát otthagyva megbilincselték, és elvezették. Egy katonai repülőgépre ültették, és az első szektor felé vették
az útjukat. Vincent agyában is lejátszódott, hogy az Arénába kerül, hiszen egy gazdag ember fiát ölte meg, amit mindig keményen büntettek. És ő ugyan már ki? Egy csavargó, semmi több. Már semmi nem érdekelte. Nézte az alant elszáguldó tájat, az egyre díszesebb és színesebb épületeket. Az egész egy álomhoz hasonlított. A gondolatai pedig beigazolódtak: a repülő az Aréna melletti repülőtéren ért földet, ahonnan elvezették őt egy cellába, hogy várja a végső napot. Őrök jöttek értem, fogalmam sem volt arról, hogy hová visznek. A kezem megbilincselve maradt, miközben végig mentünk a folyosón, ahol cellák álltak. A végén lépcsők vezettek lefelé, rajtuk indultunk el. Sokáig tartott az út, már-már azt hittem, hogy a pokolba megyünk, hogy ott az ördögök kezére adjanak, de aztán mégiscsak elfogytak a lépcsők. Sejtettem, hogy jó mélyen vagyunk a föld alatt. Bevezettek egy szobába, ahol nem volt semmi más csak a négy fal és egy szék. A székre ültettek, és hosszú lánccal a falhoz rögzítették a kezeimet. Ezek után magamra hagytak. Sejtettem, hogy nem a bírósági tárgyalásomra érkeztem, de hogy mire számíthattam, nem tudtam. Nyugodtan ültem a széken, amikor megjelent egy magas, ősz, hosszú köpenybe öltözött férfi. Skulla volt. Nem gondoltam volna róla, hogy személyesen jön beszélni velem. Ráemeltem a tekintetem, de a legnagyobb meglepetésemre tapsolni kezdett, aztán gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Gratulálok! Tizenegy ember tíz nap alatt. Maga igencsak ügyes gyilkos ahhoz képest, hogy újságíró és a harmadikból származik, egy paraszt családjából. Közel hajolt hozzám, hogy a szemembe nézzen. - Emlékeztet valakire... Hogy is hívták? Megvan, Alekszej Andropovnak. Évekkel ezelőtt történt, hogy idehozták őt is. Igen, itt lehelte ki a páráját, pont ebben a teremben, a földfelszín alatt. Sokáig kínoztam, a végén pedig úgy bömbölt, mint egy kislány. - Nem igaz! - törtek elő könnyek a szememből. - A bátyámról beszél! Alekszej bátor volt, és... - hatalmas űrt éreztem magamban, elvégre mindig ott élt bennem a remény, hogy valaha viszontlátom őt, aztán szinte megsemmisített a felismerés: most már halott! - Valóban - bólintott Skulla. Láthatóan élvezte, hogy fájdalmat okozhatott nekem. - Tudja, nekem is van egyfajta hobbim, szeretek itt „elbeszélgetni” a fogvatartottjaimmal. Ez érthető, hiszen vezető vagyok, fenn kell tartanom a hatalmamat. Megvallom, sokszor élvezettel tölt el mások szenvedése és halála... Őt is értettem, egy lázadó kamasz volt, aki azt hitte, hogy megússza a tettét. Azt a részét magában is értem, hogy naivságában azt gondolta, kiszabadíthatja a bátyját. Bár ez igencsak botor próbálkozás volt. Mégis valamit nem értek. Mit hitt, hová vezethet a lázadása? - Reméltem, hogy megszüntethetem az éhezést, a nyomort, a szektorok közötti különbséget és a maguk uralmát. Tudom, hogy ez az egész Város csak egy trükk és hazugság. Kint tiszta a levegő, bőven teremnek a gyümölcsök és nyár van.
- Akkor, az a szerencsénk, hogy mások nem tudnak róla. - Előbb-utóbb lesznek olyanok, mint én. Úgyis fellázad egyszer a nép, és ledönti a falakat. Akkor vége lesz a hatalmának. - Tulajdonképpen - húzódott ismét gonosz mosolyra a szája - hálás vagyok magának. Megszabadított a testvéreimtől és a gyerekeinktől, így egyedül az enyém a törvényes hatalom. - Mégis, mit akar kezdeni vele kilencvenévesen? - Csak hetven vagyok, addig is kiélvezhetem az öregségemet. A nép pedig azt csinálja, amit mondok. Ha akarom, vérbe fojtom az egész helyet. Mindent megtehetek. - Maga beteg! - Maga meg okos lány, így kitalálhatta volna, hogy miért is van itt, lent a pincében, ahol senki nem hallja meg a kiáltását. Ebben a pillanatban összeszorult a szívem. Az jutott az eszembe, hogy bár halálra vagyok ítélve, azt senki nem mondta, hogy könnyű halálom lesz. A férfi letett egy dobozkát maga mellé, aztán cigarettára gyújtott. Nem zavart a füst, már megszoktam, de nem szívott bele két slukkot sem, amikor a nyakamba nyomta. Felüvöltöttem. Lefogott, pedig amúgy sem tudtam volna védekezni. Beleszívott még egyet a cigarettába, aztán a fülem mögé nyomta, bele a bőrbe. Ordítottam, de megfogadtam, hogy sírni nem fogok. Elismételgette ezt néhányszor a karomon, a lábamon, a vállamon, mígnem apró, piros sebek borították az egész testemet.
De ez még nem elégítette ki. Tudtam, hogy élvezi és gyakorlott benne. Kiszólt az ajtón, mire bejött két katona. Kirúgták alólam a széket, így majdnem leestem a földre. A láncaimnál fogva kezdtek emelni, amíg a karjaim ki nem fordultak a helyükről. Ordítottam, mire Skulla egy hosszú szerszámmal megütött az arcomon. Az ajkam felhasadt, éreztem, ahogy a vérem eláztatja a számat, és ezzel együtt éreztem az ismerős ízt is. Ismét megütött, majd megrúgott. Aztán fogott egy másik botot, és verni kezdett. Az arcom feldagadt, a testemet ütlegek helyei csúfították. Több órába is belekerült, amíg addig vert, kínzott, amíg elájultam, de az is lehet, hogy csak nekem tűnt ennyinek. Másnap a cellámban ébredtem, fájt mindenem. A láncok még mindig rajtam voltak, de képes voltam elkúszni egészen az ablakig. Némi fény szűrődött be a résen, így meg tudtam vizsgálni magam. Szörnyen fájt a vállam, mindenhol kék-zöld folt voltam, néhol felhasadt a bőröm. Az jutott eszembe először, hogy talán így akarják csökkenteni az esélyeimet az Arénára. Viszont nem közölték velem, hogy mégis mikor tartják meg életem végső viadalát. Próbáltam a kinti zajokból kideríteni mindezt, hiszen sejtettem, hogy nagy rendezvény lesz készülőben a kivégzésemre. Elvégre is én jutottam a legközelebb a szabadsághoz, én voltam a Városban a legveszélyesebb bűnöző. Ezért gondoltam, hogy nagy feneket kerítenek a meggyilkolásomnak. De a tömeg nem gyülekezett még. Ilyenkor az ember másra sem tud gondolni, csak arra, hogy mikor
jönnek érte, ám nekem még mindig volt egy apró reménysugaram: Vincent. Az tartott életben, hogy rá gondoltam, hogy ő biztonságban van, hogy láthatja a szabad eget, és lehet, hogy egyszer majd teljesül az álma, leomlik a fal, és a külső világban élhet. Ebbe a gondolatba kapaszkodva reméltem, hogy talán ezért nem hiába harcoltam. Az ember szembenéz a saját halálával egyszer, az enyémről tudtam, hogy fájdalmas lesz, de mégsem bántam meg a tetteimet. Halvány emlékeim ugyan szép lassan lettek róluk, de nem voltak annyira tiszták, mint a nappali történések, vagy mint amilyen tisztán láttam magam előtt Vincent arcát. Nem volt bennem megbánás, mégpedig azért nem, mivel tudtam, hogy igazam van. Az emberekért harcoltam, ha még ők nem is tudták ezt felfogni, de számomra a szabadság volt mindig is a legfontosabb. - Nem szabad félned! Oldalra fordítottam a fejem, homályosan, de láttam a sötét alakot, aki odajött, és leguggolt elém, majd a kezét a vállamra tette. Halkan kinyögtem: - Azt hittem, hogy már soha többé nem találkozom veled. Miért csinálod ezt? Azt mondtad, hogy a légynek se tudnék ártani! - Te nem is - vette le magáról az álarcát, és szinte meg sem lepődtem, amikor a saját arcomba néztem bele. Annyi volt a különbség, hogy én tudtam, hogy rosszul festek. Az arcom feldagadt a veréstől, és az orromból szivárgott a vér. Ő viszont egészségesnek tűnt, a szemei, az ajkai, a szeplői, még az anyajegye is az enyém volt. - Megbolondultam?
- Nem - mosolyodott el, és megrázta a fejét. - Már tudod az igazságot: én te vagyok. Te megálmodtad a szabadságot, én pedig harcoltam érte. De most rajtad a sor. Nem lehetek örökké veled. - Ne menj el! - Szinte kapaszkodtam belé, és miközben könnyek csorogtak végig az arcomon, ő átölelt. Furcsa helyzet volt, az állát a fejemnek támasztotta, az ölelése pedig hideg volt, mintha valójában egy szellem karolna át. - Most búcsúzom, Ana. Felnéztem, de már eltűnt. Nem volt sehol. Pár percig tartott, amíg elálltak a könnyeim, aztán csak néztem magam elé. Ledőltem a földre, és bámultam az eget. Csupán egy kis csíkot láttam belőle. Tudtam, hogy ez is csak illúzió, amit egy számítógép vezérel, de mégis eszembe jutott a valódi. Örültem, hogy láthattam, hiszen ki tudja, milyen ínséges idők jönnek még. Sokan úgy születnek és halnak meg, hogy fogalmuk sincs a kinti világról. Ebben szocializálódnak, és nem vágynak semmi jobbra. De én nem ilyen típusú ember voltam. Miközben ez járt a fejemben, hamarosan meghallottam a bakancstalpak visszhangját. Összeszorult a szívem, mivel már úgy hittem, hogy az Arénába visznek. De még ennél is rosszabb történt. Ismét a végtelennek tűnő lépcsősoron vezettek le abba a szörnyű emlékekkel teli szobába, ahol előző nap megkínoztak. Előző nap? Ekkor jöttem rá, hogy csak egy-két órája lehetett. Ennyi volt Skulla pihenője, vagy teaszünete. A sérüléseim még nagyon frissek voltak, így tényleg csak egy-két órát aludhattam, és készülhet-
tem a kínzásra. Akkor már volt ott egy szerkezet, amire felfektettek, és a testemre, főleg a lábaimra gyakorolt hatalmas nyomással összetörték a lábujjaimat. Arra azért ügyeltek, hogy később állva tudjak maradni. Közben persze a korábbiak mentek: cigarettával lyuggatták a bőröm, késsel vágásokat ejtettek rajtam, ütöttek, vertek, minden perc sűrű óráknak tűnt. Skulla közben hangosan megkérdezte: - Még most is úgy gondolja, hogy megérte? - Az emberek előbb vagy utóbb harcolni fognak a jogaikért - vágtam vissza neki. - Az emberek buták. Féltik a kis életüket, nem ragadnának azok fegyvert ellenem. Szilárd a hatalmam, és most már minden az én kezemben összpontosul. - Vigyázzunk a nagy szavakkal, Skulla! Ha a nép fellázad, a fejét veszik, márpedig addig van hatalma, ameddig a nép úgy akarja. Ekkor ismét fordított egyet a gépen, azt hittem azért, hogy összeroppantson, de ez nem történt meg. Helyette beérte az égetéssel és vagdosással. Újra elájultam, és csak reménykedni tudtam benne, hogy többé már nem ébredek fel.
13. Valaki a nevemet kiáltotta. Furcsának véltem a dolgot, ahogy kiejtette azt, már évek óta nem hallottam az ismerős hangot. Aztán ott voltam a magasban, valamibe kapaszkodtam, és féltem. Kitisztult a kép, már nem homályosan emlékeztem. Ott ültem egy faágon, magasan, szinte reszkettem. Verejtéktől átitatott hajam az arcomhoz tapadt, akkor még hosszú volt, nem rövid, mint most. Lenéztem, és egy férfit láttam. Először nem tudtam, ki ő, aztán megismertem a széles vállat, az izmos kart, a szőke hajat és a barna szemet. Külsőleg nem hasonlítottunk egymásra, de a vérünk egy volt. Alekszej állt a fa alatt, és oroszul beszélt hozzám. Elsőre alig értettem, aztán végül rájöttem, hogy mit akart: - Sznyíztesz ot gyerevá. Mij dolzsnyiprodolzsity! - Nyet. - Úzse nye vígyite uprjámü, Ana. Éta lúcssájá bozmozsnoszty. Remegtem, de kötelességtudóan tettem a dolgom. Lemásztam a fáról, és farkasszemet néztem a bátyámmal. Ez volt az első edzésem vele, tizenkét éves voltam akkor. Hátramentünk a fészerhez, reméltük, hogy ott nem lát meg senki. Mindketten elhelyezkedtünk, és ő rám támadt. Félelmetes volt, ahogy a nagydarab fiú, akit ráadásul szerettem is, nekem rontott, és megpróbált leszorítani. Engem a félelmeim vezettek, ezért elég keményen arcon csaptam. Dőlni kezdett a vér az orrából, majd felállt, a kezét adva felsegített, és büszkeség csillogott a
szemében. Erre nem is emlékeztem. Alekszej tanított engem küzdeni, miatta lettem harcos. Legszívesebben még ott időztem volna az emlékeimben, de aztán a fájdalom felébresztett. Még mindig ott feküdtem a börtön hideg padlóján. A testem összetört. Úgy éreztem, hogy mindennek vége, mozdulni sem tudtam, a fejem is fájt, de ez a fájdalom elenyésző volt a többihez képest. Aztán mégis sikerült megmozdulnom. Emberi roncsnak tűnhettem. Ordítani akartam minden mozdulatra, de nem jött ki hang a torkomon. Mindenem anynyira fájt, minta egy repülőgép teljes súlyával nehezedne rám. Egy darabig hallgattam szaggatott lélegzetemet, megfordultam, aztán azt vettem észre, hogy valaki néz engem. Egy kék tekintet ütött lyukat a falon. Megrémültem, mire a tekintet elkerekedett, és megszólalt a tulajdonosa. Nagyon nehezen értettem, és alig hallottam, amit mondott, mégis felismertem a hangot. De csak alig tudtam válaszolni. Valami ilyesmit kérdezhetett: - Ana, te meg mit keresel itt? - Vincent? - Hogy nézel ki? Megkínoztak? - Nem nagy ügy - próbáltam némi színt erőltetni a hangomba. Láttam, hogy a falnak veselkedett, de az persze nem mozdult. Azért nem volt olyan ereje a szerelmünknek, hogy falakat dönthetett volna le. Odakúsztam a lyukhoz, és felé emeltem a kezem, de nem tudtam odatenni, hiszen a lánc nem engedte. Így csak bámultam Vincentet, aki tudott egy kicsit tágítani
a falon lévő résen, így már kirajzolódott előttem az arca. - Inkább veled mi történt? - szakadt ki belőlem. Erre elmesélte a történetét onnantól kezdve, hogy elváltunk. A szívem összefacsarodott. Nem akartam, hogy ilyen végre jusson, de aztán tovább tudakolta, hogy velem mi történt. Keserű ízt éreztem a számban, majd kimondtam: - Nem volt igazad... Én igenis gyilkos vagyok. Létezik, hogy nem hallottad? - Mit? - Hogy én vagyok a fantom... Az, akire az egész város vadászott, valójában én voltam. - Mély csönd ült a másik cellára. - Nem is tudtam róla, de aztán kiderült, hogy van egy titkos életem. Olyan, mint a szuperhősöknek. Nekem is volt egy kuckóm, ahol a fegyvereimet tartottam, anélkül hogy tudtam volna róla. Félelmetes. - Ugye most nem beszélsz komolyan? - Különben miért lennék itt? - kérdeztem kétségbeesve. - Kevesebbért is kerültek ide emberek. - Igaz - bólintottam. - De ez az igazság. Azért nem tudta senki sem megtalálni a fantomot, mivel napközben az én árnyékom volt. - Hogy jöttél rá? - Te is tudod, hogy megjelentek rajtam azok az ismeretlen eredetű ütődések, vágások és volt még durvább is. A többit elég bonyolult lenne elmagyarázni, de egyszerűen tudom, és sajnos ezen nem változtat semmi. Már halványan emlékszem dolgokra, de a durvább
részeket bizonyára kitörölte az elmém. Talán így óv meg attól, hogy felébredjen a lelkiismeretem. - Ismét hallgatás jött a másik oldalról. Összezavarodtam. Vincent? - Fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül nélküled. Te voltál az angyalom, aki kísértette a nappalaimat és megnyugtatta az éjjeleimet. Te voltál minden. Nem bírtam normálisan gondolkozni, élni, létezni... Erre most kiderül, hogy nemcsak a legnagyobb ellenségemet, de egy hidegvérű sorozatgyilkost szerettem, aki állítása szerint nem is emlékszik a gyilkosságok! - Sajnálom - suttogtam teljesen őszintén. - Ennyi? Sajnálod? Hát még én hogy sajnálom... Kiábrándulás és... és nem tudom, hogy mit gondoljak. Veled éreztem egésznek magam, és miután elválasztottak egymástól minket, nem voltam senki. - Egy pillanatra elhallgatott. - Én is öltem embereket, főleg ketrecharcokban, vagy ha a banda tűzpárbajba keveredett más bandákkal. De mindnek emlékszem az arcára, a szemére. Beleégtek a tudatomba. Ott voltak azok az emberek, akiknek elvágtam az életét, pedig fiatalok voltak, egészségesek. Aztán jöttem én, és olyan könynyedén, mint amilyen könnyen a levegőt vesszük, megöltem őket. Te pedig... nem emlékszel? - Hidd el, próbáltam felidézni magamban a történteket. Próbáltam emlékezni, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy rájöjjek, mi is történhetett. Talán a szüleim halálakor érzett fájdalom tette ezt velem... Nem tudom. Én magam sem értem ezt az egészet. - Mike-nak igaza volt, amikor azt mondta egyszer, hogy a szerelembe vagyok szerelmes. Hiszen hogy sze-
rethetnék valaki olyat, aki még önmagát sem ismeri? Akit én sem ismertem. - De én szerettelek - mondtam komolyan. - Még most is szeretlek. - Szerelem... - mélázott el egy pillanata. - Már úgyis mindegy, hiszen hamarosan kivégeznek minket. - Vincent! - emeltem fel a hangom, de ő közbevágott. - Ana! Boldogan éltél. Csak annyit tudok neked kívánni, hogy tisztességgel halj meg! Egy kődarabot helyezett a lyukba, és eldugaszolta vele a nyílást. Lefagytam. Lezárta a beszélgetést, és a sorsomra hagyott. Fájt minden porcikám, de legjobban az fájt, amit belülről éreztem. Ismét egyedül maradtam. Hasonló volt, mint a szüleim halálakor. Nem tudtam ezért utálni Vincentet, a lelkem mélyén meg is értettem őt. De akkor, amikor a leginkább számítottam arra, hogy megért és az utolsó perceinket egymás lélekkönnyítő megnyugtatásával töltjük majd, elhagyott. Összehúztam magam, a térdemet átölelve dőltem a falnak, és bőgni kezdtem. Kegyetlenül záporoztak a könnyeim, talán hallotta, hogy sírok, az is lehet, hogy nem vett róla tudomást, vagy a fal megszűrte a zajokat, nem tudom. Hosszú percekig sírhattam magamat átölelve. Iszonyúan vágytam a gyengédségre, hogy valaki átöleljen, a fülembe súgja, hogy szeret, és hogy nem lesz semmi baj, minden rendben lesz. Ehelyett csak a saját sírásom visszhangját verték vissza a falak. Pontot akartam tenni a dolog végére. Hosszú volt a láncom, felemeltem a kezem. Felszisszentem. Nagyon
fájt minden mozdulat, de akkor is bebújtattam a fejem a lánc egy része és a kezem közé. Aztán még két mozdulatot kellett volna megtennem, hogy a csodás tervemmel felakasszam magam. Bár nem volt hely, ahol szó szerint el tudtam volna követni a műveletet, gondoltam, hogy négykézláb elindulok a fal felé, és ezzel megfojtom magam, de valami megelőzött. Hallottam, hogy kemény bakancsok közeledtek felénk. Vártam, hogy nyíljon az én ajtóm, de először egy másik ajtó nyílt ki. Elszorult a szívem: pont a mellettem lévő cella ajtaja volt az. - Vincent - suttogtam halkan. Aztán hamarosan kinyílt az én ajtóm is, azt hittem, hogy engem is elvisznek, de az őr csak ellenőrizni akart. Meglátott, és kiabálni kezdett velem, majd lefejtette a láncot a nyakamról, és a kezemet hátrakötve láncolt ismét a falhoz. Közben nyitva maradt az ajtóm, és megláttam az ott megtorpanó Vincentet, amint a katona az ő bilincseit igazgatta. Rám vetette szomorú tekintetét, én megszeppenve néztem őt, miközben enynyit tátogott: - Viszlát! Annyi mindent akartam volna mondani neki, hogy sok sikert, kitartást, lesz ez még jobb is. Persze mind közhely volt, helyette én is ugyanezt tátogtam vissza: - Viszlát! Vincentet elvezették jobbra, közben távozott az én őröm is, és rám zárta az ajtót. Több dolog is az eszembe jutott. Jobbra. Miért jobbra ment? Az őrök mindig bal felől jöttek hozzánk. Elhűltem.
Arra volt az Aréna! Vincent hamarosan harcolni fog. Amint láttam, őt nem kínozták meg, jó fizikummal és egészséggel rendelkezett, így talán nem volt aggódnivalóm, de mégis ideges lettem. Aztán miért nem engedték, hogy öngyilkos legyek? Talán egy nagyon különleges fogoly voltam, akit nemcsak hogy megkínoznak, de vigyázni kell vele, nehogy kárt tegyen magában, nehogy elmaradjon a műsor. Aztán a harmadik dolog, ami az eszembe jutott, hogy miért nem visznek már el engem is? Vincent később került börtönbe, mint én, és ő mégis előbb távozott. Talán már meg is kezdődtek a „játékok”, lehet, hogy akkora attrakciónak számít az én Arénabeli szereplésem, hogy „előharcosokat” is szereztek, akik megteremtik a hangulatot, mint általában az ünnepekkor? Igen, ünnepek. Számolni kezdtem, és rájöttem, hogy aznap volt november 30-a. Aznap volt Skulla születésnapja és az ünnepi játékok. Már mindent értettem. Órák teltek el tétlenül, csak a kint gyülekező emberek hangját hallottam, de egy idő után már őket sem, hiszen megkezdődhettek a játékok. Sejtettem, hogy én leszek az utolsó, a fő attrakció. Az erről szóló gondolatsort az ismételten felhangzó bakancstalpak zavarták meg. Ekkor már biztosan tudtam, hogy értem jönnek, hogy most érkezett el az idő. Nagyjából megigazítottam magamon a ruháimat, bár szörnyen nézhettem ki. Megjelent a katona, és csak ennyit mondott: - Itt az idő! Összeszedtem magam, hagytam, hogy elvezessenek. Egy apró szobába kísértek, ahol két nő fogadott. Egy
dézsába kellett ülnöm, lemosták a testem. Felszisszentem, hiszen mindenhol fájt. Aztán bekenték gyógyszerrel a sebeimet. Közben egy szót sem szóltak hozzám, én meg feleslegesnek véltem a kérdezősködést. A bilincs persze maradt, de ha szabadon hagyták volna a kezeimet, akkor sem fordult volna meg a fejemben a szökés gondolata. Már túl késő volt. Miután leápoltak, fogtak egy bőrszínemnek megfelelő alapozót, és mesterien rejtették el a sérüléseimet. A tükörbe néztem, és meglepődtem. Üdének, kipihentnek, jó kondiban lévőnek látszottam, miközben igazából a maszk alatt össze voltam törve. Fekete ruhát adtak rám, ami egy hosszúnadrágból és egy hosszú ujjú felsőből állt. Utána egy másik szobába kísértek, ahol egy fehér ajtón át kellett belépnem, és egy kapszulába érkeztem. Alighogy az ajtó bezáródott mögöttem, a kapszula elkezdett mozogni, majd megállt, kinyílt, és elvakította a szememet a napsütés. Felhők úsztak az égen, nem volt meleg, de szikrázóan sütött a nap. Az Aréna homokja visszaverte a fényt. Nagy levegőt vettem, és szinte azonnal észrevettem az előttem földbe szúrt kardot. Kihúztam, de nem tudtam megtartani, annyira fájt a karom. A tömeg felhördült gyengeségem láttán. Megjött a ceremóniamester, és rám olvasva bűneimet szórakoztatta a közönséget. Én nem figyeltem rá, csak szétnéztem, és láttam, hogy az Aréna tele van. Extra székeket is helyeztek be, ráadásul még hátul is emberek álltak, és a falon is voltak nézelődők. Azt is észrevettem, hogy elöl a szokásosnál is több kamerát
állítottak be: aki nem vett jegyet, az az otthonában élő adásban is nézhette a kivégzésemet. Persze a hátsó falon, amely az Aréna nézőterét választotta el a kinti világtól, szokás szerint katonák állomásoztak gépfegyverrel a kezükben. A főpáholyban pedig Skulla integetett. Egyedül ült, tizenegy üres szék között. Arcokat nem láttam, csak a színes tömeg hullámzó masszája töltötte meg a tekintetemet. Nagyon kicsinek tudja érezni magát az ember az Arénában. A ceremóniamester előrelépett, miután bemutatott engem, Skullát, aztán rátért valaki másra. Ebben a pillanatban jutott eszembe, hogy ellenfelem is lesz. De hogy ki, sejtelmem sem volt róla, amíg a játékmester el nem kezdte mondani a szövegét: - Nagyon különleges ez a mai nap, nemcsak azért, mert az eddig megfoghatatlan fantom fog harcolni az Arénában, hanem mert a szerencse úgy hozta, hogy egy ifjú férfi szintén vétkes volt. Tehát férfi - gondoltam. - Miután megláttuk az igazi arcát az árnyéknak, sikerült előkeríteni egy-két utcai kamera által készített felvételt, amin együtt látható egy ismerősével. Miért fontos ez? Talán valamelyik barátom vagy munkatársam szintén csapdába esett? - értetlenkedtem, de továbbra sem szóltam egy szót sem. - És azok a kamerák megmutattak nekünk egy bimbódzó románcot. Tehát, hölgyeim és uraim, fogadják szeretettel a fantom szerelmét: Vincent Coleridge-ot! Vincent! - futott át az agyamon a szó, és legszívesebben üvöltöttem volna.
De ledermedtem. Ez lehetetlen volt. Vincentet órákkal előtte elvitték, ő már megharcolta a maga viadalát vagy csak azt akarták, hogy ezt higgyem? Ebben a pillanatban kitárult a másik fehér kapszula ajtaja, és mellénybe, fekete farmerba, pólóba öltözött férfi lépett ki onnan. A nyakán lévő tetoválások kikandikáltak a felsőjéből, de nem is ez kötötte le a figyelmem, hanem hogy azonnal megragadott egy kardot, és elém állt. Aztán vártuk, hogy megadják a jelet. Amikor ez megtörtént, mindketten máshogy reagáltunk. Ő előreszökkent karddal a kezében, miközben én leejtettem az enyémet. Úgyis nehéz volt, nem tudtam megtartani. Vincent megállt, és ő is leeresztette a karját. Rám nézett, láttam a szemében, hogy éppen a tisztességével játszom. - Harcolj! - Nem - ráztam a fejem, miközben a tömeg lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket. - Hülye elveid vannak! Ezért veszítettem el Mike-ot és a bátyámat. Soha többé nem hiszek már a békében. Felém lendítette a kardját, de én ösztönösen hátraléptem, így nem talált el. - Akkor sem harcolok veled, Vincent - tártam szét a kezem. - Tessék, itt vagyok, ölj meg! Nincs fegyverem. - Belerúgtam a kardba, amely arrébb repült. - Ígérem, nem fogok ellenállni. - Ne tedd ezt velem! - kiáltotta dühösen. Tudtam, hogy az önérzete úgysem engedi meg azt, hogy hidegvérrel megöljön egy védtelen embert. Ő ahhoz túl jó volt. Én viszont nem bántam volna, ha mégis megteszi.
- De mielőtt meghalok, azt mindenkinek tudnia kell, hogy miért tettem azt, amit tettem. Ekkor a szervezők erős szelet és viharos időt kavartak, hogy a közönség ne érthesse a szavaim, de én akkor is hangosan, érthetően beszéltem. Így a legtöbbjükhöz eljutott a mondanivalóm - Mik vagyunk mi? Emberek? Nem, nem nevezném magunkat annak. Látjuk, ahogy a testvérünk, a szomszédunk, vagy egy idegen ember meghal az utcán, és mi nem teszünk ez ellen semmit. Úgy hisszük, hogy ez a természetes, miközben békében is élhetnénk egymás mellett, zsarnok vezetők és körök nélkül... Odakint mutattam a fal felé -, ott van élet. Néhány helyen lyukas a fal és ettem a kinti almából. - Erre mindenki felhördült. - Nem most történt és még mindig élek. Nincs semmiféle fertőzés, sem járvány, sem radioaktivitás. Lehet, hogy most nem hisztek nekem, de muszáj volt elmondanom mindezt, hogyha meghalok, tudjátok, hogy értetek haltam meg. Ekkor Vincent felé fordultam, és csak neki mondtam. Ekkor már hagytak beszélni. - Most te jössz! - Nem fogom megtenni - vágta le a kardot. - Ha nem harcolsz, én sem teszem. - Ugyan! - léptem hozzá közelebb, és félénken megérintettem a karját. - Neked van esélyed egy jobb életre. Ki tudja, lehet, hogy valóra tudod váltani a terved, és elhagyhatod a Várost. Lehet, hogy találsz magadnak egy párt, és amit akkor mondtál, ott, a valódi szabad levegő alatt, megvalósíthatod. Nekem nincs jövőm, de
neked még lehet. Nem kell az Arénában meghalnod velem. - Mégis hogy gondolod, hogy meg tudnálak ölni? Egész életemben valami jobbra vágytam; jobb sorsra, jobb lehetőségekre, jobb állásra, jobb életre. De csak itt, az Arénában jöttem rá, hogy nem számít, hogy ki vagy, hogy mit tettél. Hiszen én is követtem el rengeteg hibát az életem során, lényeg azonban az, hogy rájöttem: te vagy az a jobb. Így ha itt kell állnunk mindkettőnknek, nem bánom, hogy veled állok itt. De ne kérj tőlem olyat, amit sem a becsületem, sem a szívem nem engedne meg. Ekkor mindkettőnk tekintete fel, a páholy felé fordult. Hamarosan az egész Arénát Skulla hangja töltötte meg. - Nagyon drámai előadásban volt részünk, de amit a gyilkosunk mondott, annak a fele sem igaz. Azért vagyunk itt, mert kint élhetetlen a világ. Új életet, új lehetőséget adott nekünk ez a Város. Kint meghalnánk, abban a pillanatban, hogy kitennénk a lábunkat, és ezzel kockáztatnánk az ismerőseink, szeretteink életét. A következő szavakat egyenesen nekünk mondta: - Az Aréna történetében először fordul elő, hogy nem támadnak egymásra a felek. Így ha nem kezdenek harcba, ameddig hármat számolok, teszem, amit tennem kell. Úgy játszott a hangjával, mint egy profi színész, kicsit törődöttnek is hallatszott, mintha valóban sajnálná, hogy meghalunk. Amint ezt kimondta, a falon lévő katonák a vállukhoz emelték a fegyverüket, és ránk
szegezték. Egymás felé fordultunk, Vincent belezárta a tenyerébe a kezem, majd megszólalt: - Sajnálom, amit a cellában mondtam. Nem akartalak megbántani. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy mégis mitévő legyek. Féltem, hogy nem ismerlek téged, de már tudom, hogy ki vagy... - Egy! - hallatszott a hangosbemondóból. - Én akkor sem harcolok - súgtam neki. - Én sem - húzódott az ajka egy félmosolyra. - Rájöttem, hogy néha pont a harc elkerülésével őrizhetem meg a becsületem. Bánt, amiket ott mondtam... - Csss! - Odaléptem hozzá, és erősen átöleltem. Nem haragszom. - Kettő! - Örülök, hogy megismertelek - súgta a nyakamba. - Én annak örülök, hogy egy kis idő megadatott nekünk. Különben sem bánok semmit. Ha nem történtek volna úgy a dolgok, ahogyan történtek, akkor soha nem ismertük volna meg egymást. Akkor nem tudtam volna, hogy milyen így érezni valaki iránt. - Még ha az egész egy nagy kicseszés, akkor is? - Akkor is - mosolyogtam. Közben a közönségre teljes csönd telepedett, ahogy hallgattak minket. Olyan volt, mintha mi ketten lettünk volna csak ott. Nem is zavartattuk magunkat. Közel hajolt hozzám, megérintette az arcomat, végigsimította rajta a kezét, és megcsókolt. Mindketten fáradtak voltunk, ő pedig már egyáltalán nem volt heves. Gyengéden csókolt, hosszúnak tűnő másodpercekig. Aztán elvált egymástól az ajkunk, és akkor... - Három.
Nem igazán emlékszem arra, hogy mi történt pontosan. Hallottam, ahogy a lövedékek átsüvítettek a levegőn, és ahogy célba is értek. De én a földön találtam magam. Vincent ellökött magától, megvédett, miközben én gurultam egy darabig, majd amikor felnéztem, megláttam a fegyvert fogó katonákat és Vincentet széttárt karokkal. A golyók az ő testébe fúródtak, engem az egyik csak súrolt, egy másik eltalált a vállamon, de nem volt vészes sérülés. Volt már rosszabb is. Vincent térdre rogyott, majd végigvágódott a porond homokján. Egy másodperc alatt ott termettem nála, megfogtam, magamhoz fordítottam. Az arca csupa homok lett, és csodával határos módon még életben volt. Akkor fel sem tűnt, hogy nem lőttek még egyszer. Valami történhetett. Hangokat hallottam, és mintha valaki beszélt volna, aztán zaj kerekedett, de értelmezni ezt nem tudtam. Vincentet a karjaimba zártam, és éreztem, ahogy a forró könnyek leperegnek az arcomon. Föl-lejárt a mellkasa, sípolt a tüdeje, miközben rám nézett. Megpróbáltam elszorítani a vérzést, de nem tudtam, hogyan, hová tegyem a kezem, hiszen szitává lőtték a mellkasát, és a bőrén patakokban folyt a vér. Feltéptem elől a pólóját, de tudtam, hogy rajta már nem tudok segíteni. Kétségbeesve kapkodtam mindezek ellenére, mire ő csak megfogta a kezem. Melegek voltak az ujjai. Lenyugtatott, és így, szavak nélkül is a tudtomra adta, hogy elfogadja a sorsát. Ekkor még több könny tört ki belőlem. Nézett engem, szinte óráknak tűnő percekig nézett azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Megnyugodott, én is megnyugodtam, és tovább néztem őt. Most
is annyi mindent mondtam volna neki, de nem tudtam, csak bámultam rá. Aztán észrevettem, hogy már nem mozog a mellkasa, hogy már nem veszi a levegőt. Rázni kezdtem, szólongattam, ráütöttem a szíve tájára, miközben talán engem mutatott egy nagy kivetítő a stadionban és az összes tévé a Városban. A nép már egy ideje mozgolódni kezdett, de én csak abban a pillanatban láttam meg Ignotus atyát, és hogy már rég nem én vagyok a kivetítőn. Épp beszédet tartott, a Bibliából idézett, miközben a kezében volt egy hatalmas, piros alma, olyan, amilyet Vincenttel ettünk. Ilyen nem termett minálunk: a mieink, mint minden más, eléggé összeaszottak voltak, sápatag színekkel. Mindenki csodájára járt az almának. Közben az atya az én igazamat bizonygatta, hogy valóban tiszta kint a levegő és élhető a vidék. Majd rámutatott Skullára, és már nem is kellett semmit mondania. A tömeg felhördült. Ez időzített bomba volt, amit vártunk már, hogy felrobbanjon, habár ennek sem az idejét sem a helyét nem sejtettük. Hogy maga az alma látványa és az igazság, vagy a mi reménytelen szerelmi történetünkkel együtt érezve történt nagy mozgolódás, azt nem tudtam. De mégis eljött az, amit oly’ régóta vártam. Sokan megrohamozták a páholyt, mások a katonákkal küzdöttek. Eldördültek az első lövések, néhányan holtan estek össze, de a nép oroszlánként küzdött. Nem állíthatta meg őket semmi, kintről pedig egyre többen csatlakoztak, miközben néztem az atyát, ahogy állt a falon az almával a kezében, akárcsak egy valódi
próféta. Nem tudtam, honnan ismerte meg az igazságot, vagy, hogy miként került oda, de ott volt és ez volt a lényeg. Engem pedig elöntött a dühvel együtt az elhatározás. Megfogtam a kardot, sikerült felemelnem, és viszsza sem nézve én is a páholy felé tartottam. Ügyesebben másztam falat, mint egy macska, még így szétzúzottan, meglőtten is. A dühödt nép előtt érkeztem a páholyba. Skullát három katona védte. Nem gondolták, hogy nagyfokú védelemre szorulhat, ha már elkapták a fantomot. De a fantom mégiscsak ott volt az Arénában. Beszökkentem a páholyba. Az egyik testőr rám lőtt. Elhajoltam a golyók elől, az egyik súrolta az arcomat, aztán felülkerekedtem magamon, kirúgtam a katona lábait, aki a földre esett, és most először úgy, hogy emlékeztem rá, gyilkoltam. A kardommal elmetszettem a torkát. A másik kettő ismét lőni kezdett. Két golyó a hasamba fúródott, miközben felemeltem a hullát, és azzal együtt rájuk rontottam, kilökve őket a páholyból. Lezuhantak a mélybe, és szörnyethaltak. Így kettesben maradtam Skullával, miközben a hasamból dőlni kezdett a vér. Mégsem vetettem ügyet rá. Ő gonoszkodóan elmosolyodott: - Vegye már észre, hogy nem nyerhet! Egy repülőgép vár engem a tetőn. - Csakhogy nincs hely, ahová menekülhet. - Fogja fel! A magamfajta mindig túléli. Felkapta az egyik halott őr puskáját, és ő is belelőtt a hasamba. Ismét meg akarta húzni a ravaszt, amikor
betört a nép, én a meglepettségét kihasználva kiütöttem a kezéből a fegyvert, orron vágtam, majd megfogtam a kardom, amivel először védekező kezeit metszettem el, aztán belenyomtam a hasába. Kifordultak a belei, miközben hitetlenül nézett rám. Most én válaszoltam neki: - A magamfajta pedig sohasem veszít. Ekkor magára hagytam a tömeget Skullával, hadd vezesse le rajta a haragját. Még az is lehetséges, hogy széttépték. Nem érdekelt, nekem csak az volt a fontos, hogy véget ért a diktatúra, most már meghalhattam békében. A falon álltam és azon gondolkodtam, hogy levetem magam, de valaki megragadott, a karját a derekam köré fűzte, és elvezetett onnan, miközben beszélt. Mindketten a hasamból elő-előbugyogó vért próbáltuk elállítani. Oldalra néztem, először nem ismertem fel, de aztán megláttam az atyát. Halkan megkérdeztem: - Hogy kerül maga ide? - Figyelj, jól lányom! Követett téged a pilóta, akivel a harmadik szintre jártál. Mivel nem akart neked rosszat, hozzám jött el beszámolni a történtekről. Másrészről pedig a másik éned mindig hozzám járt gyónni, körülbelül a harmadik, negyedik gyilkosság után. Furán hangzik, de feloldoztam őt, miközben én voltam a pilótán kívül az egyetlen, aki tudta, hogy mi történik valójában, és hogy van egy sötét éned. De azért tettem veled mindezt, mert hittem abban, hogy amit csinálsz, azt a jó érdekében teszed... Egyik nap utánad mentünk a falhoz, így én is láttam a rést és az almaligetet.
- Atyám! - ragadtam meg a ruhájánál fogva. - Ígérje meg, hogy jó helyre vezeti a népet. - Nem kell őket elvezetni - mosolygott, majd előremutatott. - Megtalálják ők azt maguktól is. - Homályos szemeimmel előrenéztem, miközben lassan, de gyalogolni kezdtünk. - De most ne ezzel törődj! Nemcsak a te életed forog kockán. Nem értettem, hogy miért mondta ezt, megpróbáltam észnél maradni. Csak fehér villanásokra emlékszem. Egy steril helyre vittek, emlékszem a lámpa égető fényére, és hogy az orromhoz nyomtak egy csövet, amitől elaludtam. De ez még nem a végső álom volt. Később zúgó hang töltötte meg a fülem, éreztem, ahogy a lámpa helyett a nap sütött le rám. Az orromba kúszott egy érdekes szag, majd egy íz a számba. Ilyet még soha életemben nem éreztem. Nagyon finom volt és tiszta, hirtelen azt hittem, hogy meghaltam, de éreztem még a karomon az atya erős kezeit. Felpillantottam, és erőltettem a szemeimet, látni akartam, ami először fel sem tűnt. Már rég nem volt fal. A nép nekiveselkedett, és miután megszerezték a gépház irányítását, felnyitották. Mögötte almaligetek sorakoztak és... és a tenger. Sós illatot hozott a szél, valahonnan messzebbről. Felnéztem, és megláttam a szabadon köröző madarakat. Az atya lefektetett az egyik almafa alá. Meleg volt, az árnyék pedig pihentető. Elfordítottam a fejem, és megláttam az örvendező, ugráló, egymás nyakába boruló családokat, embereket. Rekedten kérdeztem meg: - Tehát mégis valami jót csináltam?
- A legjobbat, ami erődből telt. Ana, őszinte leszek hozzád, hiszen soha nem hazudtam, és sokkal tartozom neked. Elvittelek az öcsémhez, akivel már jó ideje nem beszéltem. Nem ismered őt, de tudós ember, orvos és egyben kutató is. Megpróbált rajtad segíteni, de... A sebeiddel próbált kezdeni valamit, a lelkedet viszont már nem lehet meggyógyítani. Tudom, hogy nem akarsz élni, de nem vonhatod meg ezt a jogot valaki olyantól, aki nem dönthet erről. - Hallgattam, nem tudtam, hogy mit beszélt, nem volt erőm szólni. Ő folytatta - Ana, te várandós vagy, illetve csak voltál. Megmentettük a magzatot. Az egyház nem támogatja, hogy emberek istent játsszanak, de ezúttal mégis kapóra jött a dolog. Az öcsém egy olyan tudós társaság tagja, ami a Város vezetői háta mögött kifejlesztett egy plazmát. Olyan anyag ez, amely úgy viselkedik, mint az anyaméh; táplálja a gyermeket, és ha eljön az idő, kilenc hónap alatt teljesen felszívódik, életet adva neki... Az öcsém feleségét megölték, miközben várandós volt. A magzat még életben maradhatott volna, de akkor még nem volt ennyire kiforrott a technika. Éppen ezért szánta rá magát arra, hogy kutassa, miként maradhat életben a gyermek, ha az anya nem képes kihordani őt... A gyermeked talán tovább élhet, egy jobb világban, olyanban, amiről te és Vincent álmodtatok. Azt is el kell mondanom, hogy súlyosak a sérüléseid, a testvérem ösz- szevarrta a sebeidet, de belül még mindig vérzel, és számos létfontosságú szerved megsérült. Döntenünk kellett, vagy a magzatot mentjük meg, vagy téged próbálunk megmenteni, és akkor lehet, hogy mindketten meghaltok. - Ekkor elcsuklott a hang-
ja, de még hozzátette: - Ígérem, gondoskodni fogok róla. Azt pedig sajnálom. - Énbennem egy percig nem volt sajnálat, csupán némi öröm, de fáradt voltam még csak mosolyogni is. A kezemet az atya kezére csúsztattam, nem akartam, hogy feleslegesen gyötörje őt a lelkiismeret-furdalás, így csak ennyit mondtam: - Tudja, hová temessen... Vele... Ismét elfogott a fájdalom, de nem a testem fájt. Láttam az atya szemében, hogy már haldoklok. Nem hibáztattam őt a döntései miatt. Megmozdultam, a varratok felszakadoztak, a sebeimből dőlt a vér, eláztatva a ruhámat, befestve a homokot alattam. Mégis megkaptam azt, amire egész életemben vágytam. Kint voltam, szabad voltam. Fájdalmat pedig csak Vincent miatt éreztem, hogy ő nem láthatta az új világot. Végigjárattam a szemem a zöld ligeten, a kék égen, beszívtam magamba a sós tenger illatát. Boldog voltam, az atya pedig nem mozdult mellőlem. Aztán, ahogy fáradtam, becsuktam a szemem, de mindent érzékeltem. Hallottam még, amikor egy érett gyümölcs lepottyant a fáról, hallottam a hullámverést a közeli partokon, a sirályok rikácsolását. Aztán valami másra lettem figyelmes. Vincentet láttam magam előtt. Ott volt, tisztán kivehetően. Visszagondoltam az eltelt tizenhárom napra. Reméltem, hogy a gyermekünk egy jobb világban nő fel, még ha mi nem is lehetünk a részesei. Fázni kezdtem, hiszen a hűvös tengeri szél a csontjaimig hatolt, de aztán elképzeltem, ahogy Vincent átölel, és már nem voltam magányos. Ott voltam a zöldellő
tengerparton a boldog emberek között, egy almafa alatt. Igen, kész voltam meghalni.
VÉGE
A könyv egy mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörben maradhat. A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre merészkednek, ahová mások nem képesek. Akik le merik írni, amit a többiek nem és ezt világgá is akarják kürtölni. Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé formálásában, kiadásában, terjesztésében. Bárki jelentkezhet kéziratával és együtt megtaláljuk az utat, ami a könyvespolcokhoz vezet! Álomgyár Kiadó
[email protected]
