Esettanulmány 1853-ból: Beecher-Stowe, Ira Aldridge és a magyar média

Esettanulmány 1853-ból: Beecher-Stowe, Ira Aldridge és a „magyar média” Kicsindi Edina

A magyarországi lapok társasági rovatai 1852 őszétől egy éven át két személlyel voltak elfoglalva: Harriet Beecher Stowe-val, az amerikai írónővel, akinek Tamás bátya kunyhója című regénye Magyarországon is gyorsan a figyelem középpontjába került, és a hosszú évek óta Európában vendégszereplő Ira Aldridge afroamerikai színésszel, akinek fellépését nagy izgalommal várta a pesti közönség. Kihasználva a körülmények páratlan egybeesését, és hogy a kor sajtója bőséges forrásanyagot szolgáltat a helyzet alaposabb megvizsgálásához, felmerül a kérdés: vajon a magyar közönség hogyan fogadta az afroamerikai színészt a könyv sikere által teremtett légkörben? Székely György szerint „elismerő fogadtatásába az is belejátszott, hogy benne is egy elnyomott nép fiát üdvözölhették, ünnepelhették”.1 Véleményét Dörgő Tibor is osztotta, megvilágítva a regény magyarországi befogadásának hátterét: „1849 után a magyar olvasó és néző a rabszolgák helyzetét – a korábbi évtizedek inkább elméleti megközelítése elmúltával – immár azonosuló befogadással, a saját léthelyzetével hozta összefüggésbe. Három és fél évvel a magyar szabadságharc leverése után, az önkényuralom idején a rabszolgák felszabadítását szorgalmazó, érzelemgazdag mű a magyar szívekben sokszoros visszhangot keltett.” 2 Hogyan fonódtak össze az amerikai abolícionista mozgalomról (amerikai feketékről) és az afrikai gyarmatosításról (afrikai feketékről) olvasott információk a művész megítélésében? Az egzotikum vajon másképp jelentkezett-e a gyarmati érdekeltségekről csak hírből, az újságokból halló magyaroknál? Forrásként néhány korabeli sajtóterméket vettem alapul: a Budapesti Hírlap, a Magyar Hírlap és a Pesti Napló írásait a politikai napi sajtóból, valamint a Hölgyfutár irodalmi lap társasági híreit és színházkritikai írásait. Mindig nehéz módszertani kérdés, mennyire lehet, lehet-e egy sajtóforrásból rekonstruálni, hogyan vélekedett az akkori emberek többsége egy adott eseményről, illetve mennyit tudott róla. Ezt most én sem tudom megválaszolni, de nem is tartom célomnak. A kiválasztott sajtótermékek országos lapok, ebben az időben azonban közel sem rendelkeztek akkora előfizetői háttérrel, mint mondjuk harminc évvel később a Pesti Napló, tehát statisztikai értelemben nem szolgálhatnak egy általános, az ország közvéleményére kiterjedő elemzés forrásául. Azonban az egyes lapok mindig arról közöltek híreket, amelyre véleményük szerint saját olvasótáboruk számottevő érdeklődést mutatott. A hírek ilyen vizsgálata tehát – meddig szerepel egy téma hírként az újságban, és milyen kommentárral – iránymutató lehet. Esetünkben azonban van még egy fontos mozzanat: ha Beecher-Stowe-t illetően, akiről csupán közvetített információk jelentek meg, rá is vagyunk kényszerítve, hogy figyelembe vegyük a sajtóforrások korlátait, Aldridge-ról, aki járt Magyarországon, első kézből származó kritikai információkat kapunk a társasági rovatok oldalairól. Ezért vizsgálatunk középpontjában a színész áll. 220

Beecher-Stowe könyvéről 1852 szeptemberében így olvashatunk a Pesti Naplóban: „Nagybritannia. London, sept. 4. – Ritkán lett könyv oly rögtön népszerűvé, mint Harriet Beecher Stowe asszony által irt „Uncle Tom’s Cabin”-ja, mely három hóval ezelőtt jelent meg Bostonban, Északamerikában, és azóta 20 kiadást (egy kiadást 3000 példányban) ért, és a szerzőnének eddig 10,300 dollárt jövedelmezett, Angliában többször utánnyomatván. A munka egy néger regény, tele meleg és nagyrészt mesteri leírásaival a rabszolga életnek.”3 Hamar belekezdtek a magyar fordítás előkészítésébe, a Magyar Hírlap már október 29-én arról számol be, hogy a megbízott Irinyi József olyan gyorsan halad, hogy talán Karácsonyra el is készül vele.4 A nagy érdeklődést mutatja, hogy bár a regény csak december végén jelent meg – a Hölgyfutár december 28-án tudósít róla,5 − a Pesti Napló november 18-tól folytatásokban közölte tárcájában a regény kivonatát, nem kis port kavarva ezzel a sajtó berkeiben. A Magyar Hírlap a közlést – Irinyi védelmében – botránynak minősítette és nemtetszésének hangot is adott két nappal az első kivonat megjelenése után. Ezután a két lap nyílt levelezésbe kezdett, akaratlanul is fokozva az érdeklődést a mű iránt. A vita közepén, októberben érkeztek az első híradások Ira Aldridge fellépéseiről a kontinensen: „A híres afrikai színész Aldridge nem sokára Bécsbe érkezik egy angol színtársasággal. Mint játszhatja Schakespeare Othelló-ját! mennyi élethűséggel, nem ugy mint Németország némelly szinpadain magyar népszinmüveinket, mikben a csikósok, betyárok – mint monják – nanking nadrágban, magas kalappal, vékony nádpálcával lépnek föl.”6 Novemberben a pesti színházba járó közönség már várakozással telve fogadta a hírt, hogy a művész esetleg a Nemzetiben is fellép: „Ira Aldridge a hires négerszinművész hallomás szerint műutazásában fővárosunkat is meglátogatandja, már csak jövetelének hirére is sokan tanulnak angolul, hát ha valójában megtörténik, angol előadásait hányan – nem fogják érteni.”7 Az iménti idézetek arra is felhívják a figyelmet, mennyire nehézkes volt Aldridge megítélése a közönség számára. Nevezték „afrikai színésznek”, „négerszínművésznek”, és „fekete színésznek” is, aki „igazi afrikai könnyeket hullat”.8 Ira Aldridge 1807 körül született az Egyesült Államokban, körülbelül abban az időben, amikor a brit parlament elfogadta a rabszolgakereskedelmet tiltó indítványt a felségvizeire vonatkozóan. 1825-ben, 18 évesen hagyta el az Államokat, hogy Nagy-Britanniában próbáljon Shakespeareszínész lenni. Távozásának oka az volt, hogy az amerikai társadalom még nem volt képes elfogadni a feketék jelenlétét a fehér színpadon, fehér drámai keretek között, amelyet egy Shakespeare-dráma jelentett.9 Már az is újszerű volt, hogy a mór Othello szerepét egy valóban fekete színésszel és nem egy feketévé maszkírozott fehér színésszel állították színpadra.10 Ahhoz azonban, hogy Európában az érdeklődés középpontjába kerülhessen, afrikaivá kellett válnia. Ez tudatos reklámfogás volt. A hazájában tapasztalt, társadalmi hovatartozásával kapcsolatos ellenérzésekre nyilvánvalóan nem számított az öreg kontinensen. Amikor 1825-ben először lépett fel Londonban, már működött a Brit Rabszolgaságellenes Társaság, amely a kereskedelmet tiltó határozat után 1833-ban – Aldridge első átütő sikereinek évében – elérte a brit tulajdonban lévő rabszolgák abolícióját a Nyugat-Indiákon.11 Fellépése tehát nem váltott ki ellenérzéseket a szigeten, ahol a rabszolgaság, és a felszabadult feketék helyzete nem jelentett egyben mindennapos társadalmi problémát is, mint az Egyesült Államokban. A kulturális elfogadáshoz azonban Shakespeare hazájában is több kellett. A Royal Coburg Theatre vezetője, antik példával élve az „Afrikai Roscius” névvel próbálta népszerűsíteni a társulatához szegődött fiatal amerikait. Amint azonban a közönség megszokta látványát a színpadon, az 1830-as évek elején, hirtelen jött népszerűségét fokozandó, azt kezdték terjeszteni róla, hogy nemcsak afrikai, de királyi származású afrikai, egy keresztény fulani uralkodó Európába szakadt fia.12 Aldridge egzotikus sztár lett a brit közönség számára;13 előkelő, méltó arra, hogy Shakespeare-t játsszon és azt megkülönböztetett figyelem kísérje a közönség részéről. Az akkori európai brit generáció számára nem a rabszolgaság határozta meg a feketékről kialakított képet, hanem az afrikai királyságokkal 221

létesített kapcsolatok. A felfedezések, csatározások a Times oldalain a mindennapjaik részévé tették a fekete afrikaiakkal való kapcsolatot. Így még ha az írás vad, egzotikus feketékről szólt is, a „kafferek és pártütő hottentoták”,14 akik megtámadják a brit helyőrségeket, alapvetően szabad, politikai szempontból nem lebecsült ellenfélnek tartott emberek képe került be brit a közgondolkodásba. Egyelőre. „Afrikai” volta tehát Aldridge-ot nemcsak ismerősebbé és érthetőbbé tette a britek előtt, de királyi származása az elfogadáson túl tiszteletet és figyelmet is érdemelt már. Mire tehát Aldridge 1853 márciusának elején Pestre érkezett, afrikai híre már messze megelőzte őt.15 Magyarország az Ausztriai Birodalmon belül nem állt olyan napi hírkapcsolatban az afrikai területekkel, mint Nagy-Britannia, vagy Franciaország, de a kor és a sajtó sajátságos körülményei az 1850-es évek első felében lehetőséget adtak arra, hogy – brit és francia információk átvételével – többet foglalkozzon az afrikai ügyekkel. Aldridge tehát csupán afrikaiként is a figyelem középpontjába került volna. Azonban a Beecher-Stowe-regény és a hozzánk is eljutó amerikai hírek az abolícionista mozgalomról árnyalták a művész megítélését ahhoz képest, ahogyan őt húsz évvel ezelőtt, a róla szóló afrikai mítosz megszületésekor Nagy-Britanniában értékelték. A Magyar Hírlap így kommentálja a rabszolgaságot a regény kapcsán 1852 októberében: „…a rabszolgaság mindenható kérdése az, mely a munkának villámerőt kölcsönze. S nem iratott eddig irányregény, mely annyi és oly mély érdekeket, egy nagy s népes társadalomnak lételét, gyorsan fejlődő nagy dolgoknak gyökerét, oly közelről érintse, mint miss Stowe müve. – A rabszolga-rendszernek istentelenségeit s mérges szétágazásait élesen fogja fel az irónő s élethűn festi az éjszaki s délamerikai embervad kínait s nyomait, (…) szivhez szól, miként csak nő szólhat, velőt ráz, miként azt csak az igazság hatalma teheti.”16 Két hónappal később, Irínyi tollából a következőket olvashatjuk szintén a Hírlap hasábjain: „A néger általában véve természeténél fogva nagyon vidám, könnyelmü, gyermekes, gondatlan: szereti magát felcziczomázni, jól tele enni. Énekel, tánczol, banjo-nak nevezett cziteráján játszik, és sarkával olyanokat toppant, hogy reng bele a föld. A régi mondat: egész Afrika táncol a naplementével, az amerikai négerekről is áll.”17 A fenti idézetekből kiemelném azokat az elemeket, mint „délamerikai embervad”, a „néger” és annak természeténél fogva könnyelmű, már-már gyermeki magatartásformái, ami egyaránt jelentkezik mind az afrikai, mind pedig az amerikai feketéknél. Véletlen összekeverése lenne ez az egyes kontinensekhez köthető szinte állandósult jelzőknek? Talán, de nem lehet mondani, hogy speciálisan magyar jelenségről van szó, inkább azt, hogy a magyar sajtó hasábjain, magyar újságírók elemzéseinek eredményeképpen létrejövő következtetések párhuzamba állíthatók a kor általános ideológiai áramaival: a „kétféle négerség” megítélésének egymáshoz való közeledése és egybemosódása valóban az 1850-es években indult el. Amerikai oldalról nagy szerepe volt ebben a regénynek, amely az abolíción túllévő britek figyelmét ismét a rabszolgaságban lévő feketék felé irányította, és immár lelkiismeretfurdalás nélkül ellenezhették a rendszer „istentelenségeit”. Brit oldalról pedig kétségtelenül Livingstone tevékenysége és az általa terjesztett nézetek járultak hozzá a keveredéshez. Livingstone, aki 1853-ban Afrikában tartózkodott, 1856-ban tért vissza Londonba, hogy támogatókat gyűjtsön későbbi munkájához. A civilizációs küldetés eszméje, amellyel az európai ember, illetve az élenjáró britek ideológiailag alátámasztották afrikai jelenlétüket, tőle származik, és sokban alapul azon a fogalmi összemosódáson, miszerint Afrika szabad, de vad gyermekei úgy szenvednek a tudatlanság és civilizálatlanság járma alatt, miként az amerikai rabszolgák az igazságtalan alávetettség miatt. Hovatovább a rabszolgaság bűne, lévén fehér amerikaiak tartották fenn, a fekete afrikaiakra vetült vissza erkölcsi bűnként: a misszionárius és a keresztény Európa feladata pedig Afrika bűnös népeinek civilizálása és ezáltal a bűntől való megszabadításuk. A gyermekségében jó vadember 18. századi mítosza így alakul át a 19. század közepén Afrika esetében a gyermeki tudatlanságában bűnös vadember képévé. A veleszületett 222

jóságot pedig felváltja a veleszületett bűnösség. Mindezek a folyamatok az évtized utolsó éveiben gyorsultak csak fel, de gyökereik ide vezethetők vissza, és ezzel az áramlattal a korabeli magyar sajtó lépést tudott tartani. Az újságokban számos, néha az „ujdondászok” számára is kacagtató példát olvashatunk arról, hogyan hozták egymással kapcsolatba a magyar olvasók és színházba járók Ira Aldridge-ot és Beecher-Stowe Tamás bátyáját. Már 1853 márciusában érkezésének hírét ekképpen kommentálja a Pesti Napló: „Ira Aldridge bennünket is meg fog látogatni, fellép-e majd, s hol? ez most a kérdések nagy kérdése, mely most azokat foglalkoztatja kik »Tamás bátya kunyhója« olvasása után annyira megkedvelték a feketéket.” 18 A várakozásoknak nehéz volt megfelelni, a fentiek alapján sokrétű volt az az egzotikumkép, amellyel a pesti közönség a művész felé fordult: „Az egyik rész azon rokon részvéttel csüggött a négeren, mit Tamás bátya szenvedései a keblekben fölidéztek, – igen, de hisz e néger fehér mellényén nem látszik a rabszolgatartó Legree durva bánásmódja; a másik rész, melyhez a hölgyvilág legékesb koszorúja csatlakozik, egy darázstermetü Lugartót, egy quatre epeingle néger müvészt várt, ki első szerelmeseinktől csak barnafekete bőre s fodrászi segély nélkül is göndör haja által különbözik. A harmadik rész pedig művészi tekintetben teremtett magának eszményképet belőle: egy hirkaniai tigrist várt bizonyosan, ki egy szökéssel ugorja be a szinpdot, a lybiai sivatagot ábrázoló diszitvénytől a sugólyukig, egy vad oroszlánt, kit csak azért nem mutogatnak lánczon, mert a müvészet szabadalom-levelével bir, s a természet szeszélyből két lábra állitotta…”19 A Hölgyfutár társasági rovatában egy meglepő, a szerkesztő által is tréfásnak talált hírt olvashatunk: „Mióta Ira Aldridge fővárosunkba érkezett, alig lehet egyébről szót hallani, mint a néger »Roscius«ról; különösen nevét emlegetik, s sok helyütt vitatkozás tárgyává lőn, valjon miként kel azt kimondani? (…) Gazsi bátyánk mindezekkel nem törődik, s kimondja amugy magyarosan, hogy: »Ira Aldridge.« Gazsi bátyánk párnap előtt még azt gondolta, hogy Ira Aldridge a híres – Tamás bátya!”20 Az utóbbi példa nem releváns abban a tekintetben, hogy az „egyszerű nép” mennyit tudott Amerikáról, az abolícióról, vagy éppen a napi színházi eseményekről. A Hölgyfutár „Gazsi bátyájáról” ugyanis nem rendelkezünk olyan információval, amely indokolttá tehetné a példa felhasználását. Mégis – a kommentárok jelzésértékűek, és az a mód, ahogyan a szerkesztő e hírt közli, még ha kitalált is – mutatja, hogy sokat foglalkoztak a két egyidejű eseménnyel és mindkettő a maga korának olyan szenzációja volt, amelyet természetszerűleg egymással is összefüggésbe hoztak, s tettek humor forrásává. Tamás bátya megismerésére nemcsak a regény nyújtott lehetőséget.21 Még Aldridge megérkezése előtt nálunk is színpadra állították a két francia szerző, Dumanoir és D’Ennry által dramatizált változatát – először Győrben.22 Pesten, Aldridge márciusi-áprilisi fellépéseit követve május 10-én adták először a Tamás bátya kunyhóját a Nemzetiben.23 Nagy érdeklődés követte. Aldridge ezekben a napokban már Németországban vendégszerepel, ám kevesebb sikerrel, mint a magyar színpadon.24 Július 25-én a Hölgyfutár már arról számol be, hogy Aldridge visszatér Pestre, de egyedül, mert korábbi tapasztalatai alapján amúgy is nagyobb sikere volt a hazai neves színészekkel előadott vegyes angol-magyar nyelvű daraboknak, mint a tisztán angol nyelvűeknek, saját társulatának tagjaival játszatva.25 Most előfordul az, hogy Tamás bátya és Aldridge egyszerre kap helyet a Nemzeti műsorán. Tamás bátya újszerűsége azonban gyorsan elveszti a pesti közönség érdeklődését,26 bár nem elsősorban Aldridge visszatérésének következtében. A Nemzeti vezetősége először arra kérte a művészt, hogy az augusztusi vásárra való tekintettel aznap ne lépjen fel, mert a fővárosba érkező vidéki látogatóknak még Tamás bátya is újszerű.27 Aldridge ekkor veszi először fontolóra a vidéki színházak meglátogatását, ám a tervezettekkel ellentétben mégis egy ideig még Pesten marad, s csak szeptembertől kezdi meg vidéki körútját Székesfehérváron.28 A vidéki fogadtatásáról csupán egy érdekes adalék: „Ira Aldridge Kassán is végtelenül tetszett. Nem tudják a kassaiak – írja egy levelező – hogy a négert, mint négert, 223

vagy a négert mint szinészt, vagy a szinészt mint szinészt kell é csodálniok.”29 A pesti társasági lap ekkor már némi iróniával szól a vidékiek egzotikum-éhségéről, jelezve, hogy a pesti közönség már hozzászokott a fekete színész látványához és befogadta köreibe. A Pesti Napló 1853. áprilisában arról tudósít, hogy az Európa vendéglő termében díszvacsorát adtak Aldridge tiszteletére, amelyen a magyar művészvilág legjelesebb tagjai is a meghívottak és tisztelettevők között voltak.30 A vacsorán egy emlékkönyvet adtak át a színésznek, amibe Bulyovszkynétól, a kor ünnepelt fiatal színésznőjétől a Jókai házaspáron keresztül Tóth Kálmánig mindenki méltató szavakat írt a művész tiszteletére. Ezek a beírások fontos információt adhatnak nekünk arról, hogy a résztvevők kitüntető figyelme milyen mértékben szólt Aldridge művészi teljesítményének, és milyen mértékben származásának és bőrszínének. Pontosabban: Aldridge sztár vagy Lindfors kifejezésével élve egzotikus sztár volt-e a korabeli magyar művészelit szemében? „Fekete az éj, de övé a csillag. (Jókainétól)”; „Fekete láng!!! varázsfényt árasztál a művészet homályos ösvényeire. – Fényed tüzénél a fehér előitélet elpirul – és követ. (Szigeti)”; „Eljövél, lángkeblű fia alázott fajodnak, hogy hirdesd: miszerint a szellem mindig szabad marad. (Fáncsytól)”; és végül Jókaitól: „Mért kell szétszórva lennetek a világban, napsugáros hazák szülöttei, fekete arccal, fehér lélekkel. Leigázva nemes barbaroktul, fehér arccal, fekete lélekkel!”.31 Nem ítélhetjük meg őket azonban mai szemmel. A fenti idézetek egytől-egyig kapcsolódnak a korszakban erőteljes lendülettel terjedő vezető abolícionista eszmékhez, amelyekhez a csatlakozás, nem utolsó sorban a Beecher-Stowe könyv hatására, a magyar művész társadalom számára is divatos és modern dolognak számított. Pest számára Aldridge volt az a bizonyos csatlakozási pont, amelynek kapcsán ennek nyilvánosan hangot is adhatott. De hogy nem csupán Magyarország sajátossága a feketeség pozitív egzotikumként való felfogása, arra két másik példát hoznék fel: Oroszországból és Svédországból. Egyik ország sem rendelkezett Afrikához kötődő gyarmati vagy jelentősebb gazdasági érdekeltségekkel, így polgáraik sem hódítóként (Nagy-Britannia), sem pedig munkaadóként (Egyesült Államok) nem építhettek ki tartós, a mindennapi érintkezések szintjén lévő alárendeltségi viszonyt feketék nagyobb csoportjával szemben. Joyce Green MacDonald drámatörténész szerint Aldridge legnagyobb sikereit Oroszországban aratta. Itt a legmagasabb politikai elit részesítette a magyarországihoz hasonló fogadtatásban. Hosszú időt töltött a cári birodalomban, és olyan fehér karaktereket játszott a pétervári színpadon, mint például Lear király alakja. Fellépéseiről azonban kevés dokumentáció maradt fenn – jegyzi meg MacDonald, – így a drámatörténet ma már csak inkább mítoszként kezeli sikereinek emlékét.32 Arra azonban, hogy egy, a tengerentúli kapcsolatoktól elzárt ország legmagasabb körei miként fogadnak el egzotikus mássága miatt egy nem európai embert, már a 18. század közepéről, Svédországból is ismerünk példát. Rosey E. Pool a Phylon lapjain egy skandináv forrásra hivatkozva közli a történetet, miként vált híressé, pontosabban híres látványossággá az a Nyugat Indákról származó fiú, aki 1761 körül került ajándékként Lujza Ulrika svéd királyné udvartartásába. Színészi ambíciói is voltak, kisebb szerepekben fel is lépett Stockholmban, feljegyzések azonban nemigen maradtak előadásairól.33 Mindenesetre a cikkből kitűnik, hogy 1822-ben bekövetkezett haláláig a svédek kuriózumként kezelték, egzotikumként lett megkülönböztetett helyzete a svéd társadalomban, és megélhetését nagymértékben e megkülönböztetett helyzetének köszönhette. A legfelsőbb társadalmi körök ezen divatját követve a cári udvar szintén a 18. századtól kezdve tartja fenn azt a húsz fős fekete férfiakból álló társaságot, amelyet a cár személyes szolgálatára szerződtettek. A társaság tagjának lenni megtiszteltetés volt, tagsága élethosszig szólt, és amikor egyik tagja meghalt, másikat toboroztak a helyébe.34 A tagok hivatalos megítélése szerint afrikainak számítottak, de a toborzás módjáról fennmaradt feljegyzések alapján legtöbbjük amerikai fekete volt. Határtalan elmosódás tapasztalható tehát az afrikai és az amerikai feketék között, orosz szemmel nézve. Kuriózumnak annyiban az afrikai származás számított, hogy a 224

cár, a kor legvagyonosabb uralkodójaként fekete szolgacsapatot tartson fenn. Azonban azok a szerencsések, akiknek az uralkodó körökön kívül is megadatott, hogy találkozhassanak feketékkel, a cikk írója, Allison Blakely szerint a feketeség nem annyira afrikai sajátosságnak számított, amint azt például Európa más részein a fekete amerikaiak származását illetően is hangsúlyoztak, hanem kifejezetten eredeti amerikai jellegzetességnek véltek. Ennek oka, hogy az orosz kikötőkben megforduló hajók legénysége között szép számmal előfordultak mind fehér, mind pedig fekete amerikaiak. A velük találkozó oroszok az angolul beszélő feketéket tartották igazán amerikaiaknak, míg fehér honfitársaikat angoloknak vélték.35 Világos az egzotikum és nem egzotikum elkülönülése ebben az esetben: Amerika, mint távoli ország, ugyanúgy egzotikus volt az orosz ember számára, mint Afrika, például. Az anyanyelvként angolul beszélő feketék nem származhatnak Afrika partjairól, ők lehetnek Amerika lakói. Az angolul beszélő fehérek pedig Oroszország számára sem elég egzotikusak ahhoz, hogy Amerika, az egzotikus ország lakói lehessenek. Aldridge oroszországi sztársága tehát egzotikus sztárság lehetett. Értékelték színészi teljesítményét, de ezt pozitívan alátámasztotta feketesége. Hogy mennyire tartották afrikainak, amely közrejátszhatott előkelőbb megítélésében, arról nem áll rendelkezésemre adat. De a fentiek alapján arra következtetek, hogy az orosz társadalom számára a feketeség maga jelentette az egzotikumot, a feketeség eredete csak másodlagosan és nem minden esetben számított jelentős tényezőnek, a származásra vonatkozó információk pedig gyakran össze is mosódtak a háttérben. Lényeges különbségként azonban megjegyezném, hogy a svédországi példával ellentétben az orosz társadalom nemcsak egzotikumként fogadta be a feketéket, különleges helyzetet biztosítva nekik. Ennek okairól Blakely részletesen ír idézett cikkében. Én most csak azt emelném ki, hogy a kezdetben különleges társadalmi pozíciót elfoglaló cári szolgálatot teljesítők leszármazottai idővel teljes jogú tagjaivá válhattak az orosz arisztokráciának. Legjobb példa erre Puskin családjának története, ahol Puskin nagynagyapja a 18. század elején még a társaság tagja volt, unokája ellenben a cári családba házasodott be a 19. század végén.36 Magyarország az Ausztriai Birodalmon belül az előbbi két példához hasonlóan nem volt tengerentúli érdekeltségekkel bíró ország. Ám láthattuk, hogy a svéd és orosz példa között is eltérés van a feketék megítélése és elfogadása szempontjából, valószínűleg a magyar esetnek is megvannak a maga sajátosságai. Először is szembeötlő, hogy míg Aldridge Németországban csaknem megbukott 1853 májusában, visszatérve Pestre tovább halmozta a sikereket, immár vidéki vendégszereplései alkalmával is. Eleinte még a pesti közönség is szívesen fogadta, tartott még a március-áprilisi fellépések hatása. Még négy évvel később is, 1857 decemberében a Pesti Napló várakozásának ad hangot, hogy a Grazban vendégszereplő színész a korábbi sikeres előadások emlékére vajon megtiszteli-e jelenlétével ismét a fővárost?37 Aldridge február közepén érkezik Pestre, és eleinte teltház előtt játszik.38 Két nappal később azonban a Napló már komoly negatív kritikát fogalmaz meg ellene, rossz színészi teljesítményét is kiemelve;39 újabb két nap múlva pedig már egyenesen nehezményezi, hogy egy osztrák napilap szerint Aldridge tetszik a magyar közönségnek.40 A színész iránti rajongás nemhogy nem volt divatos többé, de egyenesen nemkívánatos jelenséggé vált. Lehetséges-e ezek alapján azt mondani, hogy 1853-as vendégszereplésekor a Beecher-Stowe regénynek köszönhette különös népszerűségét Magyarországon, hogy ez áll egzotikus sztárságának hátterében? Találunk rá példát a lapokban, hogyan mosták össze, még ha az élc kedvéért is a két szenzációt. 1853-ban Magyarországon, távol attól, hogy a kolonialista attitűd a társadalmi élet szerves részét képezze, csupán átvétel alapján alakulhatott ki a szenzáció azon formája, amely hosszú időn keresztül életben tartotta a magyar közönség figyelmének éberségét. Ezek az átvett információk kétségkívül a nyugat-európai kolonialista világon keresztül érkeztek, lapszemle és a lapok levelezései nyomán, közvetítő szerepet pedig az a sajtó játszott benne, amelyik Aldridge és a Beecher-Stowe-könyv hazai szereplésének tudósítója is 225

volt egyben. Információt közvetített külföldről és információt szolgáltatott a helyi eseményekről, hozzájárulva ezzel a sztár-kép magyarországi alakulásához. Hogy mi lehetett az emberek fejében, a sajtótól függetlenül, nehéz megállapítani. Akik látták Aldridge-ot a színpadon, vagy olvasták a regényt, azok sem mentesülhettek azoktól az információktól, amelyek hatására elmentek a színházba vagy betértek a könyvkereskedőhöz. A sajtó közvetítette ezeket. Az eseményekről szóló hírek, ahogyan azt már fentebb jeleztem, csak addig foglalták a cenzúra szigora által megnyirbált terjedelmet, ameddig az újságok szerkesztői eladhatónak tartották általa saját lapjaikat. Az élcelődésként megfogalmazott negatív kritika pedig minden esetben természetes módon jelzi, hogy egy hír mikor éri el telítettségének szintjét az adott társadalomban – jelen esetben olvasókörben. A cikk elején feltett kérdéseket tehát a következőképpen válaszolhatjuk meg: Aldridge sikeréhez valószínűleg nagyban hozzájárult Pesten az a légkör, amit a Tamás bátya kunyhójának könyvsikere teremtett. Mivel a magyar közönség számára mind az amerikai abolícionista mozgalomról, mind pedig az európai államok afrikai kolonialista törekvéseiről szintén a sajtó által közvetített információ állt rendelkezésre, összefonódhatott a kettő a művész megítélésekor. Eleve Aldridge afrikai királyi származása angol előzményre vezethető vissza, csakúgy, ahogy a két eszmei áramlat, a „kétféle négerség” összeolvadása ekkor veszi kezdetét Nagy-Britanniában is. Első londoni fellépései alkalmával, 1833-ban a brit közéletet akkor foglalkoztató rabszolgaságellenes mozgalmaknak is köszönhette sikerét, húsz évvel később egy másik rabszolgaságellenes mozgalom eszméje ugyanígy hozzájárulhatott magyarországi sikereihez. Ezt az eszmét Beecher-Stowe könyve és a vele foglalkozó sajtó közvetítette az Aldridge-ot a színházban is meglátogató közönség számára. Csak részben értek azonban egyet Dörgő Tiborral, aki véleményében a regény és rajta keresztül Aldridge magyarországi befogadásánál a magyar politikai helyzet szimbolikus párhuzamára helyezte a hangsúlyt. Az alávetettség rokoni érzületén túl a sajtó visszhangjai számomra árnyaltabbá teszik a képet. Láthattuk a színész afrikai származására utaló írásokat. Az alávetett nép fiaként való megjelenítése mellett így előkerül Aldridge nemes, szabad afrikaiként való méltatása, a vadság ekkor már elterjedt sztereotípiáival szembehelyezve műveltségének és művészetének elismerését. Ez már egy új szellemi áramlat előjelének is tekinthető, amely Livingstone nyomában hosszú időre az európai értékrend meghatározó elemévé válik, és érinti az Ausztriai Birodalmat is. Attól függetlenül azonban, hogy sztárként, vagy inkább egzotikus sztárként beszélünk-e Ira Aldridge-ról, nagyszerű színész is volt, akinek híre magyar és lengyel színházba járók generációira hagyományozódott át, még 1867-es halálát követően is.41 Mi sem támasztja ezt jobban alá, minthogy ma is beszélünk és írunk róla.

226

JEGYZETEK Kerényi 1990: 396. Dörgő 1999: 99. 3 Pesti Napló 1852/752, (1852. szeptember 11.), 2. 4 Magyar Hírlap 1852/908, (1852. október 29.), 2. 5 Hölgyfutár 1852/296, (1852. december 28.), 1224. 6 Hölgyfutár 1852/228, (1852. október 6.), 922. 7 Magyar Hírlap 1852/920, (1852. november 13.), 2. 8 Hölgyfutár 1853/120, (1853. június 17.), 492. 9 Lindfors 1999: 347. 10 MacDonald 1994: 231-232. 11 Waters 2003: 2; Macdonald 1994:232. 12 Lindfors 1999: 347. 13 „exotic star” Lindfors 1999: 348. 14 Pesti Napló 1852/732, (1852. augusztus. 17.), 3. 15 A Budapesti Hírlap biztos forrásból közi Aldridge családi származásának történetét: „Aldridge ősei a Fulah-törzsnek voltak főnökei, kik a Szenegal partjain Afrika nyugoti részén laktak. Egy amerikai misionárius utat talált e vidékre, s Aldridge nagyatyját ügyekezett megnyerni a keresztény vallásnak. Ez különben is müveltebb volt, mint alattvalói (…) a missionárius visszatért Amerikába, magával vivén Aldridge atyját, Aldridge Dánielt, ki akkor még igen fiatal volt, s a keresztény hit tanulása végett New-Yorkhoz közel a Shenectady-collegiumba helyezte el.” Budapesti Hírlap 1853/76, (1853. március 30.), 365-366. 16 Magyar Hírlap 1852/909, (1852. október 30.), 1. 17 Magyar Hírlap 1852/954, (1852. december 23.), 1. 18 Pesti Napló 1853/896, (1853. március 5.), 4. 19 Budapesti Hírlap 1853/83, (1853. április 7.), 397. 20 Hölgyfutár 1853/56, (1853. március 30.), 240. 21 A Pesti Naplóban folytatásokban megjelent szemelvényeken túl a Magyar Hírlap a regény itthoni megjelenése előtt Irinyi Előszavát közölte tárcájában, valamint a következő évben a Budapesti Hírlap közölte szintén az írónő egyéb írásait. A Hölgyfutár adatai szerint 1853 március végére a 2000 példányban megjelent magyar fordításból már 1600-at eladtak és a kiadó az újranyomást tervezte. Hölgyfutár 1853/49, (1853. március 21.), 208. 22 Hölgyfutár 1853/43, (1853. március 14.), 184. 23 Hölgyfutár 1853/89, (1853. május 10.), 368. 24 Hölgyfutár 1853/120, (1853. június 17.), 492. 25 Hölgyfutár 1853/151, (1853. július 25.), 616. 26 A darabbal párhuzamosan lassan a regényből is elege lesz a pestieknek. Jól mutatja ezt a Hölgyfutár humoros híradása: „Az amerikai varrógép nemcsak a szabómunkákra, hanem egyébre is alkalmas, külföldön már a nyergesek, keztyüsök, kárpitosok, és cipészek is használják. A fölöslegessé lett munkások aztán irhatnak regényt.” Hölgyfutár 1853/176, (1853. augusztus 25.), 716. A darab október végén már egyáltalán nem érdekli a pestieket, a Hölgyfutár, kifigurázásaként hozzáteszi, hogy a Tamás bátyáról elnevezett sörcsarnok is rövid élete után vele együtt bukott meg. Hölgyfutár 1853/224, (1853. október 21.), 908. 27 Hölgyfutár 1853/168, (1853. augusztus 13.), 680. 28 Hölgyfutár 1853/186, (1853. szeptember 6.), 756. 1

2

227

29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41

Hölgyfutár 1853/204, (1853. szeptember 28.) 828. Pesti Napló 1853/921, (1853. április 6.), 4. Hölgyfutár 1853/64, (1853. április 9.), 267. MacDonald 1994: 249. Pool 1953: 262-263. Blakely 1976: 354-355. Blakely 1976: 355. Blakely 1976: 356. Pesti Napló 1857/2368, (1857. december 6.), 3. Pesti Napló 1858/2420, (1858. február 12.), 3. Pesti Napló 1858/2422, (1858. február 14.), 2. Pesti Napló 1858/2423, (1858. február 16.), 2. Pool 1953: 258.

F E L H A S Z N Á LT I R O D A L O M BLAKELY, ALLISON 1976 „The Negro in Imperial Russia: A Preliminary Sketch”, The Journal of Negro History 61, 4: 351-361. DÖRGŐ TIBOR 1999 „A Tamás bátya kunyhója fogadtatása Magyarországon”, in Irodalomtörténeti Közlemények 103, 1-2: 90-100. K ERÉNY FERENC (SZERK.) 1990 Magyar színháztörténet 1790-1873, Budapest LINDFORS, BERNTH 1999 „Mislike Me Not for My Complexion: Ira Aldridge in Whiteface”, African American Review 33, 2: 347-354. MACDONALD, JOYCE GREEN 1994 „Acting Black: Othello, Burlesques, and the Performance of Blackness”, in Theatre Journal 46, 2: 231-249. POOL, ROSEY E. 1953 „The Negro Actor in Europe”, in Phylon (1940-1956) 14, 3: 258-267. SALAMON FERENCZ 1907 „Ira Aldridge vendégszereplései” in Dramaturgiai dolgozatok, Budapest, 89-115. VAN HOY, MILTON S. 1973 „Two Allusions to Hungary in Uncle Tom’s Cabin”, Phylon (1960-) 34, 4: 433-435. WATERS, HAZEL 2003 „Ira Aldridge and the Battlefield of Race”, Race & Class 45, 1: 1-30.

228

229