A BALATON FESTŐJE A huszadik századi magyar festészet történetének sugárzó remekműveket alkotó nagy egyénisége volt Egry József. Képein keresztül a művészet prófétikus ereje hat ránk: azóta, hogy ő megfestette, másképp látjuk a Badacsony sarlóvonalú öblét, a fonyódi kettős hegycsúcsot, a "fonyódi tompa piramisok szaggatott tükröződését a párás vízben"[1], a tó opálos színeit - másképp látjuk Egry szemével a világot. Vannak vidékek, melyeken örök nyomot hagyott az a művész, aki - miután rácsodálkozott egy tájra felejthetetlen szavakkal vagy vizuális memóriánkból kitörölhetetlen kompozíciókkal ránk hagyta a maga tájélményét: Csontváry tekintetével idézzük fel a mostari hidat vagy a tarpataki vízesést, Petőfi szavait ismételjük az Alföld tengersík vidékin járva, József Attiláét a külvárosokban, Kosztolányit idézzük az Üllői úti fákkal, végül Egryt, ha a Balaton délibábos, párás fényeit nézzük, vagy a Balaton terét, ahol "minden elveszti tárgyi valóját", s ahol "minden figura valamilyen ünnepi megjelenésben magasztosul"[2]. A dalköltő Pálóczy Horváth Ádám Magyar Tengernek énekelte meg a Balatont. Jókai szerint ez olyan része az országnak, ahol "az egész táj mosolyog". Költők és szépírók ihletett sorokkal adóztak a magyar Tempevölgynek.[3] Precíz hadmérnökök, vándor vedúta-festők, neves külhoni akadémiákon tanult magyar mesterek találtak rajzolni, festeni való témát a Balaton partjainál, a környező várak pittoreszk romjainál. Romantikus és realista tájképfestők, a magyar tájképfestészet kiválóságai - Brodszky Sándor, Ligeti Antal, Keleti Gusztáv, Molnár József és Telepy Károly - remekműveken festették meg a maguk Balaton-képét. Tovább gazdagodott a Balaton ábrázolása a Corot-hoz és a barbizoniakhoz hasonlóan tartózkodó Mészöly Géza alkotásaiban, amelyekben a festő meghitt érzéseinek ad hangot. Huszadik századi festészetünk jelentős mesterei, Szinyei Merse Pál, Csók István, Iványi-Grünwald Béla, Vass Elemér, Bernáth Aurél, Bartha László és még sokan gazdagították ezt a képet. A különböző szemlélettel megfestett tájképek gazdag irodalmi párhuzama is fellelhető a magyar irodalom kincsesházában. A Meotisi-tó felőli megközelítés, valamint az "ősmocsár"-világ éppúgy szerepet játszott a tóról kialakult szemléletben, mint a balatoni víztükörnek a rónával rokonított látásmódja.[4] A természettudósok a maguk kutatási eredményeivel járultak hozzá a Balaton-kultusz teljesebbé tételéhez. A Veszprémben született neves geográfus, Cholnoky Jenő tudományos megközelítéssel elemezte nemcsak a Balaton földrajzi jellemzőit, de a Balaton színét is. Érzékletesen leírta, hogy a tó vizében lebegő legfinomabb iszap hogyan árnyalja a tó színét: "...a tó vize felől kétféle fénysugár juthat a szemünkbe. Az egyik a tó vizének belsejében szétszórt, s újra a levegőbe jutó sugár. Ez sárgás-zöldes, mondjuk kissé sárgás-smaragdzöld fény. A másik a tó felszínéről reflektált fény. Ez aztán már nagyon különböző eredetű lehet, de rendesen sokkal erősebb, mint a tóvíz belsejéből jövő, szétszórt fény."[5] A Balaton vidéke lenyűgöző változatosságával és gazdagságával sokféle élményanyagot tud nyújtani. Mindenki fellelheti a partján azt, amit vár tőle: érintetlen természetet ősvegetációval és irtózatos erejű viharokkal, de olyan civilizált, ember alkotta tájat is, amelyet a nagy kultúrájú Pannónia teremtett, vagy ahol ősi magyar emlékek nyomaira bukkanhatunk. Természeten és tájon sok mindent érthetni. Szerb Antal 1940-es esszéjében meghatározza e két szó használatát, változó jelentéseivel együtt.[6] Természet és táj egyaránt jelent vizet és földet, erdőt és mezőt, és a rajtuk fellelhető faunát és flórát. Az emocionális jellegű, ahisztorikus természet-fogalom bizonyos mértékig időtlen. Ha kimondjuk a természet szót "...mindmáig ez a három komponens van benne: rousseau-i dac az emberi mesterkéltség ellen, pantheista sejtelem a természetben rejlő istenségről, és bizonyos érzelmi készség, hogy az ember együtt érezzen a természettel, ťátéljeŤ, felolvadjon benne". A táj fogalom pedig leginkább abban különbözik a természet fogalmától, hogy az emberi mesterség jelenségeivel együtt jelenti a vidéket: "A tájba beletartozik az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli falvak, a várromok és kolostorok, amelyek megváltoztatják a hegyek kontúrjait; sőt a közeli házak is. Mindezek etnikai vagy művészi milyensége még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét."
Bernáth Aurél, aki jelen volt az első balatoni képek műtermi szemléjén Keszthelyen, 1918-ban, megállapította, hogy a keszthelyi kikötőben festett kép már valódi Egry-kép volt: "átlátszó, könnyed és mégis mélységesen igaz".[7] Már ez az első kép is azt a balatoni tájat mutatja, amelybe beletartozik az ember, illetve szoros kapcsolatban van vele: amilyen a táj, olyan az ember is, aki hozzá tartozik. Hamvas Béla szavaival: "Ez a táj délibb sok olasz vidéknél. Mintha közrejátszana, hogy a tenger messzebb van, ezért a langyos párát és a szikrázó fényt jobban kell szeretnie. Amikor ezt a sarkot az északnyugati szél felhője takarja, megszürkül és nem ismerni rá, mikor aztán a nap süt, elkezd ragyogni, és egyszerre önmaga lesz. Ezen a helyen világosabb a fű, fehérebbek a házak falai és kékebb az ég. ... A fény az emberbe is mélyen besugárzik: a lényt is világosabbá teszi, a dolgokba is bevilágít, még a gyümölcs is világosabb, íze is fényesebb és tisztább. Mert oldottabb. Délnyugat erről ismerhető fel, és minden, amit a Földközi-tenger géniusza átsugároz. Oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a gondolkozásban, a mozgásban... Mindez azonban inkább csak úgy érezhető, hogy ha itt e föld virágzana, s az emberek igazabban lennének önmaguk, oldottabb élet fakadna e világoszöld lankás oldalakból. És még valami: egy szikra mégis mindenkiben él. Nincsen öreg, asszony, férfi, gyermek, nincsen madár, kutya, ló, nincs egyetlen szem cseresznye, egy darab répa s egy falat kenyér, amelyben kicsiny lélekként Dél Géniusza ne élne."[8] A sárgás-smaragdzöld fény a tó felszínéről reflektált fényekkel együtt, amiket a tudós megfigyelt és elemzett, és az esszéíró által említett fény, amely a Mediterráneumban mindenen átsugárzik és amelyben Dél Géniuszának szikrája világít, mind ott ragyog Egry képein. Nem tudós megfigyelés vagy spekulatív elmélkedés eredményeképpen, hanem ösztönös kereséssel talált rá a valóságelemek hagyományos ábrázolásán túl a fény olyan használatára, ami saját elképzeléseinek megfelel. Ezt később, immár tudatosan, szavakban is megfogalmazta: "A fényt mindenki elmosódónak festi. Engem a fény maga izgat. Az atmoszféra, mely architektonikus. Nálam a fény, a pára formát nyer, mint maga a figura. Betölti a teret."[9] Korai tájképein különböző kísérleteket tett a fény megjelenítésére. 1904-ben megfestette a Dunakanyar egyik csodálatos panorámáját. Az előtérben kiszélesedő folyó tükröző felületű elliptikus vonalát komor hegyek övezik. A gomolygó sötét felhők közül kibukkanó fény és annak okkeres-narancs színekben ragyogó tükröződése a szürke felhők karéjából a későbbi könnyed vonalú, vízen tükröződő nap-képeit juttatják eszünkbe.[10] "Hazafelé" című, 1910 körül keletkezett képén Millet evangéliumi áhítatos hangulata lengi be a horizontális tagolást hangsúlyozó tájat, amelyben megfáradt földművelők ballagnak. Az alakok mögötti középtér fakóarany gabonasávja világító kontrasztja a görnyedt baktató figurák sötét alakjának. A háttér kis templomtornya porhanyó falucskát sejtet. Még szinte a levegőben az Angelusz elhalkuló harangszava. Az 1913-as "Táj fákkal" című kép ragyogását kevés színnel teremti meg Egry. Bevilágítja a nap az enyhén lankás domboldal sötétokker hullámzó árnyékcsíkokkal díszített földjét, az ultramarinkék ég egymás mellett sorakozó felhőit és a kék égből mintegy imádságként égbe emelkedő aranylón világító fát. Ez a fa aranysárga leveleivel ugyanúgy egynemű a tájjal, ugyanúgy fénnyel átitatott anyagból való, mint Egry későbbi, balatoni domboldalakat benépesítő gömb-fái, rőt nádasai. Nyugtalanabb, indulatosabb, expresszív erejű a fénysugarakból szőtt napkorong több Egry festményen is, ami a tízes években, illetve a húszas évek elején készült. A fény kibontakozásának mámoros pillanata az, amikor a nap felkel, és magasztos a pillanat, amikor lenyugszik. Több, ebben a korszakban született képén is lendületes sugárnyalábok strukturálják a képet. A kompozíciókon dominál a fénysugarak centruma, a kép felületéből nagy foltot elfoglaló, sugarakat összesűrítő napkorong. A "Káin és Ábel" 1919-es változata, a "Naplemente" és a "Napfelkelte" elementáris erejű, feszültséggel teli expresszív alkotások. Az ősi napkultusz sugaras ábrázolása keresztény szimbolikával kiegészülve jelenik meg a festő "Vörös igazság" ("Vörös Krisztus") című képén. A napkorong a megfeszített Krisztus alakját megvilágítva, rajta keresztül szórja szét fény-nyalábokból szőtt sugarait a tájra, a sötét kontúrral megrajzolt figurákra, az egész világra. Zaklatottság és küzdelem, sötét, komor színekkel, súlyos ecsetvonásokkal
érzékeltetett, nyugtalan lelkiállapot. A világosság és a sötétség drámai küzdelme, expresszív indulattal megfestve. Egry festészetének korai időszakában egyfajta szolidaritással, sötét kontúrral festette meg meunier-i formátumú figuráit, rakodóit, kikötőmunkásait. "Egry nem politizál soha - csak fest, hovatartozását képek jelzik ... S itt szakítja félbe a világháború túlságosan érzékeny művész ahhoz, hogy az új élményeket megrázkódtatás nélkül építse be eddigi életművébe - egész világa megrendül a pusztítás során. ... Az ember azonban nem tűnik el festészetéből, csak másképp jelenik meg. ... Munkásfigurái vártak valamire, ezek az alakok nem várnak semmire - azok a társadalomtól, önmaguktól várták a változást, esetleg harcot - ezek nem kívánnak maguknak küzdőteret - felolvadnak a természetben, a tájban. ... A fiatal Egry még nem tudta ezt kifejezni, hiszen az érzést magát sem ismerte, csak várta, hogy ismerhesse - és a társadalomtól várta. A megkínzott, érett művész tudja ezt az élményt, de nem forradalomban, szociális, emberi közösségben élte át, hanem egyedül, mikor már lemondott a szolidaritás, az egymásért harcolás, egymáshoz tartozás eszményéről. Kicsit rezignáció is ez a nagy feloldódás, kicsit vereség is a magára találás. Mindenesetre igazán magára talál, s ez mégis a legtöbb, ami egy művész életében történhetik."[11] A Balatonnál menedéket találó festő nagy élménye az itt élő emberek valóságos küzdelmeinek színtere, a víz, és a vízből élő halászokkal töltött órákon keresztül a tájba, és a természetbe való beletartozás, s ezen keresztül a mindenséggel való azonosulás-élmény. "Életem egyik legnagyobb élménye volt az az éjszaka, amikor a halászokkal először kimentem a vízre. Semmi mást nem láttam, csak a gyönyörű csillagos eget és a tükröződő vizet, a ladik könnyen ringott velünk s valami remegő pára összekötötte körülöttem az eget és a vizet s ekkor úgy éreztem, hogy valahol a végtelenség közepén vagyok s ennek az éjszakának az átélése újból kezembe adta az ecsetet. Nem érdekeltek az impresszionisztikus természet-megfigyelések, nem akartam "kivágásokat" csinálni. Szinte tárgytalan volt az inspiráció, ami hevített, képeimből kimaradtak a záró vonalak, színeim lebegőkké lettek, s arra törekedtek, hogy a mindenségben való viszonyomat fejezzem ki általuk."[12] A "Balatoni halászok" plasztikusan, szinte szobrászi érzékenységgel megfogalmazott figurái, intenzív tér- és forma-élményt adó erőteljes hullámai, kúp-forma szerkezetet követő fény-nyalábjai maradéktalanul megjelenítik ennek a meghatározó éjszakának az élményét. A mindenség megmutatása, a végtelenség érzésének a felkeltése, egyfajta kozmikus élmény kifejezése a Balatonhoz kapcsolódó táj-élményen keresztül - ez lesz Egry univerzuma. A festő, azonosulva a tájjal és az abban élő emberrel, rajtuk keresztül belesűríti képeibe a teljességet. Egry, mint egy "napimádó szekta sámánja", "mitikus erejű napimádatával"[13] a fényt, a napot úgy festi meg, hogy azok képeinek legfőbb szerkezeti alkotóelemeivé válnak. Az ősrégi pogány napkultusz "napgömbjei" után Egry húszas években festett művein az expresszionisták nap-szimbolikájával rokon értelmezéssel mutatja a társadalmi energiákat is jelképező "napjait" és sugaras nap-foltjait. Majd egyetemesebb, transzcendentális értelmet nyert a fény és a fényt kibocsátó nap a harmincas évek során készített festményeken. "Egry ezt a kifejezésmódot a bibliai legenda által újjáértelmezett világából kilépve találta meg."[14] Egry a szó hagyományos értelmében nem volt vallásos. Az élet bizonyos dolgaihoz azonban szinte vallásos érzülettel közeledett: egyszerű megfogalmazású, tiszta és őszinte feljegyzései vallomásszerűen tanúskodnak arról, hogy templomi áhítat töltötte el a természet láttán. Ez a természeti helyszín pedig nem más, mint a Balaton és környéke. A valós táj szakrális jellege nagy hatással van rá, ezzel kapcsolatos élményeiről írásban is beszámol: "láttam egy öreg parasztot, mikor belemártotta ujját a Balatonba és keresztet vetett magára - megható volt", illetve "a
Balatont a szegény halászok avatták szentté."[15] Nem csoda hát, hogy Keresztelő Szent János képének figurái a Balaton vizében állnak mint egy őskeresztény freskó mozdulatlan alakjai, a háttérben a fonyódi kúpok mellől ragyog fel a nap, Szent Kristóf is egy Balaton-melléki kis faluban tűnik fel, és a Balaton vízen átkelve kíséri a fényoszlop a gyermek Jézust nyakában vivő Kristóf alakját, aki lehet az emberiség terhét és reményét cipelő szegény parasztember is.[16] Lenyűgöző közvetlenséggel helyezi át a bibliai helyszíneket a Balaton partjára. Kállai Ernő szerint " ...a természetnek ez a mélységes lelki forrásokat tápláló, eleven ereje avatja Egry művészetét olyan tiszta festői lírává"[17]. Egry a természetben találta meg az Istent. Az általa megfestett tájban harmonikus egységben létezik együtt az ember és a mindenütt jelenlévő Isten. Ég és föld egybeolvad, megjelenik a szivárvány, ami szimbolizálja az emberiség reményét és az öröklétet, egyfajta panteisztikus időtlenséget sugallva. Föld és ég között ott áll a közvetítő: az ember. Egry egész életműve olyan, akár egy hatalmas fohász egységes, gyönyörű imádságként hat. "Egry mindig patetikus. Fellengző pátosza betölti a vásznat, átitatja lírai futamú színképeit, kizendül az összefoglaló formák kiegyensúlyozott összhangjából és a vonalmenetek áhítatosságából. Minthogy képei tartalmából jobbadán mellékesek a gondolati elemek, vásznai felfokozott festőiségükön kívül elsősorban lírájuk kötetlen, érzelmi bensőségével hatnak" - írja Oltványi Imre "Egry József művészete" című írásában.[18] Egry festményeinek himnikus áradása és líraisága a látványra és szépségre fogékony alkatú írókat és költőket a festmények szavakba foglalására ösztönzi. Nincs még egy festő, akik annyi költőt megihletett volna. Sok barátjára hatott szuggesztív egyénisége, némelyek verseiben szikár, szófukar figurája bukkan fel, míg mások írásaiban, verseiben nem közvetlenül a festő alakja, hanem a képein megteremtett Balaton-világ. Weöres Sándor a festő eszköztelen festésmódját ahhoz illő egyszerű szavakkal fejezi ki: "fönn egy nagy semmi / lenn egy nagy semmi / köztük a kusza eleven semmi". A képek határozottabb kontúrral megrajzolt tárgyai Weöres versében a köznevek: "domb", "csónak", "nádas", "tó", "madár", "fény" s végül az "ember" - "fénybe mossa termetét / aztán elolvad az ember".[19] Egry tájképeivel a japán művészetben ismert és elterjedt haikuval rokonítható alkotásokat hoz létre: miként ennél a lírai versformánál, nála is léteznek bizonyos egyszerű eszközökkel megteremtett kompozíciós szabályok. Ugyanakkor a természeti képhez társul egyfajta gondolati, filozofikus tartalom visszatérő szimbólumokkal, amelyek a létben önmagát hiánytalanul megismerő, a külső világgal tökéletes harmóniát kialakító emberi tudatot szimbolizálják. Nem a "kizökkent időben" helyét kereső embert, hanem azt, aki számára nem létezik külön természet és külön én, mert a kettő szétválaszthatatlan, ősi egységben él együtt. Önarcképei nyomon követik magára találásának egész folyamatát. Kevés olyan festő van, akinek életútját ennyi önportré kíséri: a festő "vizuális naplójának" első darabjai, a legkorábbi önarcképek a még szinte gyermekarcú ifjút mutatják. Az ezerkilencszázas évek elejéről való festményekről ránk tekintő arca határozott tekintetű, érlelődő fiatal embert láttat. A magyar festészeti hagyományokat idéző sötét háttér, a sűrű festékhasználat az indulás. Az 1903-as rajzon, a négyzetesre formált ovális keretből a külsőségekre is hangsúlyt helyező kalapos, nyakkendős művész tekint ránk. Derűs, magabiztos az 1907-es, "Ablakban" címmel is szereplő képen velünk szemben, ellenfényben ábrázolt festőnövendék is. Ő az, aki kikívánkozik a főiskola rendjéből. Már a tanulás éveiben is találkozunk Egry rejtett önarcképeivel: Ő az "Éjjeli menedékhely" című kép jobboldali figurája, a "Műhelyben" című rajz előtérben ábrázolt munkásalakja. A rejtett önarcképek sorába sorolhatók a szakirodalomban szerepvállalóként is szerepeltetett tragikus Krisztus-arcok is. Egry harminchárom évesen, krisztusi korban talált rá a Balaton-parti tájban a számára meghatározó motívumra, a térre és a végtelenre, "amelyben minden elveszti reális valóját". Ebben a periódusban festett önarcképein ("Festő állvány előtt" - 1923 körül, "Önarckép napsütésben" - 1927, "Festő napfényben" - 1932) önmagát is a táj részeként festi meg, s valóban ugyanúgy része lesz a tájnak, mint a többi megfestett, ott élő ember: a pásztor és a hébérező, a dombokon szamarával füttyösen baktató vagy a szemlélődve Támaszkodó. Egry számára a létezés egyedüli formája a festés. Fest akkor is, amikor horgászbotjával a stégen naphosszat nézi a párás fényeket, és amikor színeket rak fel a papírra, vagy csak egyszerűen vonalakat húz, vázlatokat készít. A tájban megfestett önarcképeken elnagyoltak az arcok, a vonások lényegtelenek. Ami egyedül fontos: az önmaga megvalósítása, a festés által. "Hát festek, mert ez az életem." Festi a tájat, benne önmagát, aki a panteisztikusan értelmezett kozmosz részévé válik. Ugyanakkor, különösen a második világháború rettegést keltő idejében, újra
megjelennek a valósággal könyörtelenül szembenéző kemény képek, a drámai erejű vizuális önvallomások is. "Egry művészetének egyik legnagyszerűbb sajátossága ez a kettősség" - írta róla Németh Lajos -, "a himnikus öröm, a nagybetűs Élet előtti alázat, a természet erői fölé kerülő - mert azt megismerő - ember ősi diadala, ugyanakkor a tragédiát látás, a vereséget bevallani merő bátorság, a társadalmi disszonanciát hamis konszonanciává feloldani nem tudó, szüntelen belső feszültség".[20] Egry egyik legmegrázóbb remekműve az az 1940-es, 27x20 cm-es, kis méretei ellenére is monumentális erejű akvarellel, ceruzával készített önarcképe, amely kegyetlen őszinteséggel mutatja gyötrelmét és rémületét. Ez a riadt tekintet, mely a háború döbbenetét és a belső vívódást is mutatja, az önmagával és a végső dolgokkal is szembenéző emberé. Egry "ezer ráncú" barázdált arca jól érvényesül Borsos Miklós nagyszerű vörösmárvány portréján, szépen megmunkált bronzplakettjein is. Egryt a portrétista fotográfusok is igen kedvelték. Karakterisztikus jelenség volt szikár alakja, kissé görnyedt tartása, feltűnően keskeny mellel és hegyesen felhúzott vállakkal. Puritán műtermében áll a festőállvány előtt, vagy az ajtó keretében, kezében cigaretta, gesztikulál, és magyaráz. Gink Károly ismert fotóján annyira természetes, hiteles minden gesztusa, hogy szinte nem lehet különbséget tenni beállított és "elkapott" fénykép között. Ő mindig A Festő, akár szerepel kezében a festő attribútuma, az ecset, akár nem. Arca különösen hálás témája a fotóművészeknek. Pécsi József közeli Egry-portréjáról is a jól ismert figyelő-kutató tekintet néz ránk. Bal kezét homlokához emeli, hangsúlyozza a feszült figyelmet, jobb kezére könyököl, és merőn szembe néz, figyel, kutat. Átható a tekintete Gink másik portréján is, ahol szemben ül velünk, kecskelábú asztala mellett, karja a maga faragta szék karfáján, másik kezével magyaráz, természetesen a képekről. Nincs "beállása", ő maga a direkt póztalanság. Arca nem akar derűsebb lenni. Kemény, megkínzott, sokat szenvedett arc ez. A Kálmán Kata által készített hivatalos, ünneplőbe öltözött, csokornyakkendős képen is az. Az Egryről készült fotók közül az 1940-es önarcképének fotóbeli megfelelője az az 1950-ben, szabadban készült, közvetlen és szembenéző Egry-portré, amelyet a festőtárs-barát Szalai Zoltán készített. Neki írta 1949-ben a következőket: "Mindenesetre fontos, hogy mind több alkalmad legyen a saját pikturális fejlődésedre az iskolai elfoglaltságod mellett, miután tudvalevő, hogy a piktúra teljes odaadást s egész életet kíván." [21] Egry József egész élete hitelesíti e tanácsot.
JEGYZETEK 1 Egry József: Emlékek életem körül (Visszaemlékezések részletekben). Egry Breviárium. Szerk.: Éri István. Budapest 1973. 153. o. 2 Item. 168. o. 3 Balatoni Almanach. Szerk.: Éri István. Budapest 1967; Balatoni Almanach (bővített kiadás). Szerk.: Ács Anna - Géczi János. 2001; ...a természet örömkönnye. Versek, szépírások, tanulmányok a tóról. Szerk.: Németh István Péter. Vörösberény 1993. 4 A magyar tájképfestészet balatoni témájú gazdag anyagából dr. Bodnár Éva 1975-ben "Balatoni Képtár" címmel rendezett nagyszabású kiállítást, katalógussal (Keszthely, 1975), legutóbb pedig 2000-ben "Magyar tenger magyar ecsettel, krétával és vésővel" címmel készült kiállítás a tihanyi Bencés Galériában Balatonábrázolásokról, Somogyi György és Szőllőssy Ágnes rendezésében. 5 Cholnoky Jenő: Balaton. Franklin Társulat, Budapest 1936. Cholnoky Jenő (1870-1950). Vár ucca tizenhét, 1998/2. 108. o.
6 Szerb Antal: Természet vagy táj. A varázsló eltöri pálcáját. Magvető, Budapest 1978. 446-447.o 7 Bernáth Aurél: Az Egry művek szépsége (Bernáth Aurél festőművész beszéde a badacsonyi Egry József Múzeum fölavatásán hangzott el, augusztus 8-án). Magyar Nemzet. 1973. augusztus 9. 29. évf. 185. sz. 8 Hamvas Béla: Dél és Nyugat Géniusza. Szellem és egzisztencia. Pannonia könyvek, Pécs 1987. 87-88. o. 9 Sipőcz Ferenc: "A Balaton kiegészítője életemnek. Beszélgetés Egry Józseffel, a Balaton festőjével, aki szabad idejében állatszobrokat és nótákat farag." Magyarország, 1936. április 8. 9. o. 10 Haulisch Lenke: Egry József és a Dunakanyar. Magyar Művészeti Fórum, 1999. április, II. évf. 2. sz. 8-11. o. 11 Passuth Krisztina: "Természet és társadalom Egry József művészetében". Jelenkor, 1966. 8. sz. 643-646. o. 12 Egry József levél-részlet, 1924. In.: Bodnár Éva: Balatoni Képtár. Keszthely, 1975. 35. o. 13 Genthon István: Egry József. Budapest 1949. Új Idők. L'Art Hongrois 6. 10. 11. o. 14 Láncz Sándor Egry monográfiájában (1980) hosszan elemzi, amit Hans Sedlmayr vetett fel arról, hogy a különböző művészeti korszakokban hogyan jelenik meg a napkultusz. Ezt kapcsolatba hozza az Egry művészetében található nap-ábrázolásokkal, amelyek rokoníthatók a C. D. Friedrich, Runge és Van Gogh világképében megjelenő napábrázolásokkal. 15 Egry Breviárium. Szerk.: Éri István. Budapest 1973. 171. o. 16 Keresztury Dezső: Egry Józsefre emlékezve. Egry Breviárium. Szerk.: Éri István. Budapest l973. 50. o. 17 Kállai Ernő: Új Magyar Piktúra. Gondolat, Budapest 1990. 117. o. 18 Oltványi Imre: Egry József művészete. Művészeti Krónika. MTA Művészettörténeti Kutatóintézet, Budapest 1991. 57. o. 19 Weöres Sándor: Egry József. Weöres Sándor Egybegyűjtött írások II. Magvető, Budapest 1981. 419. o. 20 Németh Lajos: Egry alkotóművészetének fő korszaka. Fodor András - Szabó Júlia: Egry arcképe. Magyar Helikon, Budapest 1980. 166. o. 21 Egry József levelezőlapja. 1949. V. 21-én Szalai Zoltánnak Magyar Nemzeti Galéria Adattára 20107/1979.
