Erős Kinga. a belső szobához

Erős Kinga

a belső szobához

Erős Kinga

a belső szobához

Orpheusz Kiadó Budapest, 2013

A kötet megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

© Erős Kinga, 2013 © Orpheusz Kiadó, 2013

Confessio a barátságról Andreának és Andrásnak 2009 Karácsonyán Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. (Préd 3, 15.)

Emlékeznem kell régi napokra, kudarcokkal terhelt évekre, a kamaszkor lázadó bizonytalanságának hónapjaira, s a társakra, akik mellém szegődtek, hogy az önfeledés pillanataiban osztozzunk. A kevesekre, s azon kevesek közül egyre, akit hosszú éjszakákon, paplannal befedett magányomban így nevezhettem: barátom. Nem tudom, hogy mikor tolt minket egymás mellé az élet, nem emlékszem azokra a napokra sem, amikor barátokká lettünk. Utólag szükségszerű folyamatnak tűnik találkozásunk, a gondviselés tünékeny tapasztalatának, de tudom, akkor nem tűnődtem s nem mérlegeltem. Ő, a rendszerváltás igazi vesztese, a politikai hatalomból kiesett apa fia, én, az áttelepült, gyökereitől megfosztott idegen. Mindketten szüleink döntéseinek áldozatai. Talán ez lehetett egyetlen közös vonásunk, de ma már tudom: aranyfedezetül szolgált. S mégis, hogy tudtam tékozolni! Nem gondoltam a rózsakertre és elkövettem, amit nem szabad, mert igazad van, mikor azt mondod: mindig a nő választ. Az önvád gonosz féregként rágcsált, mint egy salátalevelet, és évekig tartott, mire jóllakott.

5

Majd egy őszi délután, asztaltársaságban, ismét felfedezhettem a találkozás örömét, azt a léttapasztalatot, amiről Montaigne úgy fogalmazott, hogy a lelkek tapogatózása és összehangolódása, s valóban a véletlennek tűnő alkalmat a jóhiszeműség szőtte, s hiszem: égi rendelés volt. Barátnőm lett, akivel megtapasztalhattam azt a csodát, hogy annak ellenére önmagunk vagyunk, hogy áthatjuk egymást. Egyértelműen magunk, egzisztenciális tapasztalatainkkal együtt, mégis egymás által. * Az emberi létezésmód sokfélesége nem teszi lehetővé, hogy a barátságról, mint önmagában (meg)álló fogalomról tűnődjek, mégis kísérletet teszek a barátság megértésére. Bár racionálisan tudom, mi a barátság és kik a barátaim, elméleti értelemben ez koránt sincs így. Amint objektív megközelítésbe helyeztem vizsgálódásom tárgyát, arra kellett rádöbbennem, hogy nem könnyű megtalálnom a fogalom értelmezésének kulcsát. Olvasmányaim sokszor zsákutcába vittek, így Platón is, kihez bizalommal fordultam. A Lüszisz, ez a korai dialógus, amely a barátság meghatározására tett kísérlet, ezzel a mondattal zárul: „(…) hogy mi a barát, nem voltunk képesek felfedezni.” Ennek oka talán abban keresendő, hogy a Lüsziszben a barátság meghatározásának középpontjában a vágy áll, mégis ez az állítás nem bizonyul fenntarthatónak, mivel az érvek hatására a vágy mint a barátság mozgatórugója

6

háttérbe szorul. Szókratész rámutat, hogy a szerető, de a szeretett morális státusza sem magyarázza önmagában a barátság létrejöttét, s arra a felismerésre jut, hogy a barátság morálisan nem jelentéssel bíró kategória. A Lüsziszben felsorolt hatóoksági magyarázatokból (hogy miért barátkozunk, s ez érdek-e) éppen az hiányzik, ami a barátság lényege, így a barátság mint entitás megragadhatatlan marad, s magam számára Szókratésznek a dialógus elején tett megállapítását vélem elfogadhatónak: „Nekem a kutatás olybá tűnik, mint egy nehezen járható út. Szerintem arra kell mennünk, amerre az imént fordultunk: a költők nyomán járva, hiszen ők számunkra mintegy atyái és vezérei a bölcsességnek. Ők beszélnek a barátokról és nem jelentéktelen módon nyilatkoznak arról, hogy hol akadunk rájuk. Azt mondják, az isten teszi barátokká az embereket, egymáshoz vezérelvén őket.” Európa jelentős gondolkodói – Arisztotelész, Kant, Novalis, Kierkegaard, Sartre – próbálták megfejteni a barátság titkát, s bár szemléletükben és módszereikben sok tekintetben különböztek, közös vonásuk, hogy a barátságot mindannyian különleges, kitüntetett emberi létállapotként kezelték. Arisztotelész hasonmásnak nevezi a barátot („önmagunknak a mása”), s évszázadokkal később Sartre állítja, hogy az ember léte hiányos lét, ezért minden választásunk arra irányul, hogy ezt a hiányt kiegészítsük. Úgy vélem, hogy barátainkat ösztönösen választjuk, öntudatlanul próbáljuk megteremteni a magunk teljességének lehetőségét, zsigerien ismerve a költő szavainak igazságát:

7

„hiába fürösztöd magadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A barátság különleges értéke abban áll, hogy a saját önazonosságunkért küzdő, az egyéni kudarcok és beteljesülések sorozatában zajló életünket a szerető és számontartó más(ik) ítélete elé állítjuk. Barátunk egyszerre tanú és tükörkép. S ezen nem változtat sem a találkozások mennyisége, sem időbelisége, mert folyamatos fennállása a szeretetteljes bizalomban gyökerezik, amely által biztosított az egymás életében való jelenlét, az életközösség gyakorlata és az életesemények kölcsönös számontartása, időbeli összefűzése. Így válik elmesélhetővé minden hétköznap, a jelentékeny órák, s mi magunk történeteink által így részesülünk a megértés tapasztalatában, miközben az elbeszélés odafordulásában egyszerre vagyunk megszólítók és megszólítottak. Hallgatni tudjuk egymást, feszülten, részvéttel, örömmel, mérgesen, mosollyal arcunkon s olykor könnyes szemmel. A barátság mégsem ennek a képességnek és magatartásnak a következménye, sokkal inkább állapot, amelyet nem tudatosan tervezünk és alakítunk ki, hanem olyan természetes módon éljük át, mintha mindig is benne éltünk volna. Számomra ez a léttörténés a barátság.  

8

Vackorfa az éden közepén

Vackorfa az éden közepén

„Az édenhez jó, ha van egy kert, de nem ott és nem a térképen, nem az óceániai Batantán, hanem a lélekben rejlik, s ha van hozzá valóságalap, az emlékezetben.” Megszenvedett éden – olvassuk Alföldy Jenő tanulmánykötetének címét, s a választott mondat, amely köré írásait rendezte azt a felismerést tükrözi, hogy elsősorban emberként kell megszenvedni ezért az édenért. Ezt jól tudja a költő, az író s a kritikus, a tanulmányíró is, ki fehér papír fölé hajolva próbál felvillantani vagy éppen összegezni e léttapasztalatból valamit, ami bár tünékeny, mégis fenséges. Papír fölé hajol az író, s hasonlóképpen papír fölé hajol kritikusa. Utóbbi oldalról oldalra lapoz egy könyvben, amelyet maga választott – ki tudja miféle okból, s mi hajtja a felfedezés ösvényén: a kíváncsiság, a részvét, a másik állítástengerében való alámerülés öröme vagy éppen a felfedezés izgalma, a felismerés lehetősége, hogy mindenek ellenére mégis „menthetetlenül egyek vagyunk”. Alföldy Jenő írásai nem tartalmaznak az irodalomtudós, a kritikus tudásából indázó fensőbbséges gesztusokat, mert egy pillanatig sem kioktatóak,

11

nem belterjesen bizalmaskodók és divatos fogalmakkal túlterheltek. Írásait az alkotó iránti szeretetteljes részvét és a rokonszenves beleélő képesség teszi rendkívülivé, mert maga tudósként is tudja, hogy bár „minden lélegzetvétel megsebez”, s az alkotó műhelye mindig magányos, mégis csak ebből a belső szobából fogalmazódhat meg a közös sorsélmény, a megszenvedetett éden tapasztalata. Érdekes módon minden érzékenységével együtt Alföldy Jenő számos írását valamiféle kimért távolságtartás is jellemezi, bár meglátásom szerint ez megtévesztő álca, mert tulajdonképpen nem másból ered, mint a tudós attitűdjéből. Ugyanis azon irodalmárok közé tartozik, akik mindenekelőtt korrektek, s ezt a szó legnemesebb értelmében vélem felfedezni írásaiban. Felkészültség, alaposság, pontosság és a személyes indulat háttérbe helyezése is jellemzi tanulmányait. Ez utóbbi nagyobb erény, mint gondolnánk, hiszen arról tanúskodik, hogy amit az éles szem észrevesz, azt tényszerűen veti papírra. Valachi Anna József Attiláról írott tanulmánykötete kapcsán így fogalmaz: „Úgy gondolom, ha az irodalomtudós pár mondatban elárulja érzelmeit, azzal még nem vét – a némelyek által minden emberi megnyilatkozástól >>féltett<< – tudományosság elve ellen.” Valóban nem vét a tudományosság ellen, sőt éppen ez a viszonyulás a maga és mások szövegeihez teszi élvezetessé írásait. Az írásművészetet tekintve pedig éppen könyve fülszövegében saját maga vall arról a zsinórmértékről, amelyet igyekszik követni: „Az

12

egykor népszerű hírlapíró, Hámos György egyszer úgy nyilatkozott egy interjúban, hogy munkájában semmi mást nem szeretne, mint megközelíteni az újságíró Kosztolányi Dezső teljesítményét. Ezt önmagamra nézve is elfogadom, különösen, ha Kosztolányi hallatlanul pontos megfigyeléseihez, részvétteljes emberségéhez, páratlan íráskészségéhez és elképesztő termékenységéhez még valamivel több társadalmi érzékenységet és egy kicsivel bővebben dokumentált filológiát is hozzáképzelek.” Fontosnak tartom, hogy az irodalomtudósnak is legyen egyfajta ars poeticája, s Alföldy Jenő kritikusként igyekszik megfelelni a maga állította mércének. Kötetének írásai éppen ennek a kihívásnak (az önmagának felállított mércének) való megfelelést tükrözik. Bertók László Dongó a szobában című műve kapcsán írja a Költő prózája – vagy prózaköltészet? című írásában „Ha egy költőnek folyamatosan küzdenie kell valamely >>fogyatékosságának<< pótlására, akkor új, eladdig ismeretlen formák feltalálója válhat belőle. Bertók lírai fantáziája nem zsúfolt, képek tömegét hömpölyögtető folyam. Inkább olyan, tudatosan kiépített vízgyűjtőhöz hasonlítanám, amely észjárása, gondolati érdekei és szeszélyei szerint terelgeti a fantázia képeit a fogalomalkotás medrébe.” E kiemelt idézet egyszerre mutatja be a pontos megfigyelő- és íráskészséget. De a részvétteljes emberség hangját is kihallani számos írásából. Bertók kapcsán így ír: „A lelkiismeret-furdalás, az önvád előbb hagy nyomot írásain, mint a támadás vagy a törlesztés

13

szándéka. A finom hegyű toll engedelmesen csúszik a hófehér papíron, de a lélek serceg, az idegrendszer lázong. Poén nincs; pontos állapotrögzítés van, amely a befejezhetetlenséget érezteti.” Nem rejti el különös vonzódását a költők prózái, esszéi iránt, felismerve és elismerve, hogy mennyire érzékenyen és avatottan tudnak írni az irodalomról. Nem véletlenül vált fejezetcímmé a Költők prózája, hiszen számos tanulmányában foglalkozik velük. Tornai József, Ágh István, Csoóri Sándor, Kovács István, Tóth Erzsébet prózájáról írva több helyütt is megállapítja, hogy ő maga a költők prózáját mindig megkülönböztetett figyelemmel olvassa, mert szemléletesen és sallangmentesen fejezik ki magukat. „Azért is, mert a verseikből ismert személyiség hitelesíti véleményüket. Nem kell velük föltétlenül egyetértenünk, de megbízhatunk bennük, mert ismerjük a szűrőt: a világnézetet, az ízlést, az észjárást, amely a különféle értékeket kiválasztja, megkülönbözteti egymástól, s ha kell, összeveti őket.” S mindezek mellett Alföldy Jenő a szavak szerelmese is, hiszen írásai kapcsán nem kerülhető meg a felismerés, hogy szereti és vonzódik a szép sorokhoz, s talán éppen ez magyarázza különös vonzódását a költők prózai műveihez. Lássuk be, sokan írnak tényszerűen, alaposan, empatikusan, okosan, mégis oly kevesen tudnak valóban szépen írni. Talán mert hiányzik az őszinte személyesség, amely átélhetővé és evidenssé teszi a választott témát. Az Alföldy Jenő által preferált költők írásai számos esetben éppen ezért kivételesek

14

és lenyűgözőek, mert úgy kívánnak valamiről szólni, hogy közben magukról is beszélnek, s ettől válnak írásaik élményszerűvé, mert képesek megtenni azt a nagyszerű erőfeszítést, amely segítségével szellemük egész világot tár fel a maga számára. E költők prózájának egzisztenciális értelme és súlya éppen abban rejlik, hogy azzal a tiszta odafordulással közelítenek egy adott kérdéshez, problémához, alkotáshoz vagy éppen alkotóhoz, amely végső soron sejteti: az írás nem ítélkezés, hanem értelmezés, s ez utóbbi lehet indulatában is tényszerű, mert nem marad adós saját megállapításaival és következtetéseivel, tárgyához való önnön viszonyának feltárásával. Alföldy Jenő e kötet több írásában is hivatkozik József Attila sorára: „a nemzet közös ihlet”. Nem rejti véka alá, hogy igyekszik a „hátrányosabb helyzetű” irodalmi értékeket felmutatni. (Gondoljunk kétkötetes Csanády-monográfiájára, vagy Kálnoky Lászlóról írott könyvére, s látni fogjuk, hogy hozzáállása mit sem változott az elmúlt évtizedekben. Divatok változnak, s mint írja, mások a kedvezményezettek és a kiszorítottak ma, mint tíz, húsz, harminc évvel ezelőtt, azonban az ő viszonyulása, az az attitűd, hogy ne a reflektorfényben pompázó mű(vek) felé irányítsa figyelmét, mit sem változott.) E szemléletmód szorosan összefügg társadalmi érzékenységével is, s nem véletlenül fogalmaz ekképp: „A nemzetet és a világot előbbre vivő akarat, s a lényegi igazságot hordozó esztétikum érdekel az irodalmi művekben.” Éppen a költők prózája kapcsán jegyzi meg találó-

15

an, Tóth Erzsébetről szólva, de a mondat igazsága érvényes az általa vizsgált többi alkotóra is: „Ízlése majdnem világnézet fölötti – annyira amennyire lehetséges olyan embernél, akinek van világnézete.” E szemlélet érvényesülését Alföldy Jenő legplasztikusabban Az időszerű József Attila című írásában mutatja föl: „József Attilát éppen annyira nem bízhatjuk néhány türelmetlenül megfogalmazott vélekedésre, mint Illyés Gyulát, Csoóri Sándort vagy Nagy Lászlót, hogy csak őket említsem azok közül, akiket újabban megpróbálnak >>átértékelni<< valamilyen esztétikai vagy politikai áramlat vagy a tetszetősen hangzó >>paradigmaváltás<< jegyében. Fontos, hogy ne a pillanatnyi divat döntsön a költő megítélésében, hanem a gyarapodó és mélyülő ismeret.” Utóbbihoz maga is hozzájárult, nem csupán e kötetben szereplő írásaival, hanem József Attiláról szóló kötetével is. Rokonszenves meglátása az is, hogy a gondolkodónak, így a költőnek is véleményt kell formálnia a társadalom életéről. A rendszerváltás óta burjánzó felfogással ellentétben állítja, hogy erre a költő, az írástudó illetékes, mert „legfőbb munkaeszköze a személyiség, az, amit a politika egyáltalán nem orvosol semelyik >>oldalon<<, az eltömegesedés.” Mint könyve fülszövegén írja, fiatal korában fotólaboratóriumi munkát végzett, így talán nem véletlen, hogy fényképészi munkájának attitűdje valamiképpen átragadt irodalmi munkásságára, hiszen írásainak sajátja az a képesség, hogy a fényképész szemével tud látni és láttatni. Alföldy Jenő rögzít, méghozzá olyan

16

tényeket, sorsadalékokat, amelyek egy adott mű vagy alkotó kapcsán a vizsgált mű kontextusában ragyognak. A kötet lapjain e szemléletmód akkor teljesedik ki leginkább, amikor Nádas Péter Saját halál című könyvéről gondolkodik. Képes rá, hogy úgy szemlélje az író vadkörtefáját, hogy befogadja, mint egy képet, s érzőn bánjon e metaforával, amely mementója a folyamatos változásnak és az elmúlásnak egyaránt. Miként az író az évszakok változásában rögzíti e vadkörtefát, akképpen Alföldy Jenő olvasóként, befogadóként továbbgondolja e képet és a hozzá társított szöveget (amely a haláltapasztalat megélésének szavakba öltése), hogy a maga érzékenységén átszűrve a fényképész nézőpontjából tekintsen az író fájára. S milyen is ez a fa? Milyennek látja Alföldy? Folyton változó, fényárban úszó vackor, s ha eltekint egyszeriségétől és formájától, már nem látja egyébnek, mint a törvények kifejeződésének – azon törvényekének, amelyek szerint az erők folytonos egymásnak feszülése folytonosan kiegyenlítődik, vagy azokénak, amelyek szerint az anyagok folyton összekeverednek és szétválnak. E vackorfát szemlélve olyan viszonyba kerül vele, hogy a fa többé már nem csupán az író fája, hanem önnönmagáé is. Mert „mi köze a vadkörtefa színeváltozásainak és téli tetszhalálának a három és fél percig tartó szívhalálhoz meg az egzisztencialista filozófiához” - kérdezi, hogy végül a fát szemlélve kimondhassa: „Meghalni annyi, mint visszaszületni a nemlétbe.”

17

Kiszolgáltatott létünk gyökerei

„Hogyan is vessünk számot azzal a ténnyel, hogy az ember csak alig néhány éve fordult vissza egy sok millió évszázados, sok milliárd kilométeres úton, s hogy az ősi rétegek mélysége, ahonnan felmerült, kifürkészhetetlen, mintha >>jöttének<< legeslegutolsó szakaszát sikerült volna kiásnia?” – idézi Michel Deguy francia költőt, gondolkodót Jánosi Zoltán a Barbárok hangszerén című kötetének egyik tanulmányában. Deguy szavait azért is érdemes kiragadni, mert kérdésével éppen arra mutat rá, ami Jánosi Zoltánt is foglakoztatta irodalomtudósként, gondolkodóként amikor a Társadalom és antropológia XX. századi irodalmunk életműveiben alcímet adta kötetének. Jánosi tanulmányai, csillogó gyöngysor elemeiként három fejezetbe fűzve sokrétűen világítják meg azt a tényt, hogy az archaikus népi kultúrából táplálkozó irodalmi törekvések világképe összetett, s egyetemes érvényű és időszerű értelme miként mutatkozik meg Krúdy Gyula, József Attila, Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Sütő András, Nagy László, Szécsi Margit, Illyés Gyula, Németh László, Sinka István, Szilágyi Domo-

18

kos, Csoóri Sándor, Lázár Ervin, Ágh István, Szőcs Géza műveiben. A kötet gazdagon tárja fel a mitikus karakterű és lényegű művészi gondolkodás- és kifejezésformának egyes vonásait, rámutatva, hogy miként hatnak a népi és a primitív művészet alkotásai azon művészekre, akik mernek játszani a „barbárok hangszerén”. Az irodalomtudós éles megfigyelőképessége, az a gondolkodói merészség, amely révén párhuzamba mer állítani különféle tényeket, nem tartva attól, hogy a következtetések esetleg nem illeszkednek bele valamely kurrens elméletbe, s az a tény, hogy felismeréseit pontosan körülírva és olvasmányosan tárja olvasója elé, teszik igazán rokonszenves vállalkozássá Jánosi Zoltán tanulmánykötetét. A gondolkodó merészsége nyilvánul meg a Jajgató paradigmák – A népi írók és a harmadik világ című tanulmányában is, hiszen az alcím első olvasatra abszurdnak is tűnhet – amint ezt maga is elismeri –, mégis nehéz lenne vitába szállni azokkal az észrevételekkel és tényekkel, amelyeket felhoz. Jánosi leszögezi, hogy bár Magyarország sohasem volt gyarmat, mégis „a magyarországi tudományos közgondolkodással szemben – és igazolva Jameson, Navarro és A. Gergely András itt csak vázolt későbbi sejtéseit –, a húszas-harmincas, majd a későbbi évek, évtizedek népi irodalmába tekintés számos elemében igazolja a harmadik világ kultúrájával rokon társadalmi és szemléleti vektorok jelenlétét irodalmunkban”. A Barbárok hangszerén tanulmányaiban a konkrét alkotók és művek vizsgálatakor a Jajgató paradigmák felvetéseit, észrevételeit

19

és megállapításait tükrözve és igazolva állapítja meg és mutatja be, hogy a magyarországi és határon túli magyar irodalomban alkotói módszerként, esztétikai tartalomként, művészi szemléletként és témaként a harmadik világéval analóg elemek jelentek meg. Ez a felismerés szemben áll azzal a gondolkodói hagyománnyal, amely „a magyar kultúrát és benne az irodalmat is folyamatosan a >>művelt nyugat<< szellemi állapotához, eredményeihez vagy útmutatásaihoz mérte”. Így érthető meg igazán, hogy a kizárólag nyugatcentrikus nézőpontok felől a népi írók és azon alkotók, akik az archaikus népi kultúrából (is) táplálkoztak, alkotóként miért nem kaptak a világirodalmi porondon nagyobb figyelmet. Miközben könnyen belátható, hogy ugyanezen alkotók művei miként illeszkednek szervesen a világirodalom kortárs törekvéseibe – igaz, nem a német orientációjúba. Jánosi Zoltán rámutat, hogy Illyés Gyula, Németh László, Sinka István művei és alkotói szemléletmódjuk példa rá, hogy valóságos párhuzam mutatkozik köztük és a harmadik világ irodalma között mind történelmi párhuzamok, irodalomtematikai hasonlóságok, mind esztétikai és poétikai kategóriák tekintetében. Hiszen „e népi költők Afrikában vagy Magyarországon – szinte kulturális antropológiai sűrítményként – egy univerzális emberi alaphelyzetet és egy népréteg vagy nép sorsát közvetítő, mélyről jövő kitörési akaratot, az önfelmutatás létjogát testesítik meg”. Jánosi másmás módon, de lényegét tekintve változatlanul hangsúlyozza a kötet több tanulmányában, hogy García

20

Márquez Száz év magány című alkotásának megjelenésével valami kizökkent a megszokott kerékvágásból, hiszen „ennek a regénynek és más dél-amerikai műveknek alapján pedig egy egész értelmezői iskola születik Latin-Amerikában, amelynek lényege, hogy kétségbe vonja a világirodalom kizárólagosan nyugati típusú hegemóniáját.” Többször említi meg García Márquez regénye és a népi íróink között felfedezhető analógiákat, mint amik egyszerre mutatnak rá a távoli világok hasonló szituációira és hasonló emberi reagálásaira, valamint föltárja azokat a kapcsolódási pontokat, amelyekkel a népi írók közül többen (Illyés, Sinka, Németh stb.) az egyetemes irodalomtörténet mítoszokat és a folklórt integráló áramlataiba illeszkednek. Bár Illyés kapcsán jegyzi meg, meglátása több alkotónk szemléletére igaz: „Esztétikai gondolkodásába olyannyira meghatározó mértékben épült be a harmadik világ alkotóinak számos műve, hogy gyakran ezekhez viszonyítja a magyar irodalom egyes jelenségeit is.” Jánosi Zoltán fontos és érdekes meglátása, hogy Európa peremvidékein, tehát a „második világban” is (a volt szocialista országokra való gyakori hivatkozás ez) hasonló módon bontakoztak ki a folklór mélyről jövő magatartás-üzenetei alapján azok a cselekvő költői magatartások, amelyeket belső társadalmi feszültség éppúgy motivált, mint a nyugattól fenyegetett nemzeti identitás védelmének az igénye. Ily módon a szociális és társadalmi érzékenység, valamint a nemzeti sorskérdésekre való összpontosítás analóg gyökereit nem nehéz felismernünk a

21

harmadik világ, a posztkoloniális irodalom és népi íróink művészi törekvéseiben. Ezen a ponton azt is jeleznünk kell, amire Jánosi pontos hivatkozásokkal, világosan rámutat, hogy a posztmodern irodalomesztétika Latin-Amerikára vonatkozó téziseiben megjelennek a korábban mellőzött értékfogalmak, mint a szociális érzékenység, az irodalmi művek morális és politikai síkú analízise. Ide kívánkozik a Jánosi által is idézett Almási Miklós A posztmodern halála című tanulmányából kiemelt mondat: „A posztmodern (elhallgatott, de hallgatólagosan feltételezett) humanista kozmoszában a játéktér ott ér véget, ahol a másik ember szenvedése kezdődik.” Ezért (is) joggal merül fel a kérdés, hogy az utóbbi évtizedek irodalmi diskurzusaiban a nyugat-európai humanizmus és univerzalizmus képes volt-e, s képes-e feltárni a lehetőségeiben, mint a megértő saját lehetőségében megmutatkozó emberi létet, vagyis képes-e a mai világtapasztalatunk eseményhorizontján érvényes kérdéseket intézni hozzánk és megválaszolni azokat? Látnunk kell, hogy a posztkoloniális gondolatban az euroatlanti kánon bírálata nem öncélú. Sokkal inkább vállalkozás arra, hogy megnyissa az utat a hasonlóság politikájának (és poétikájának) lehetőségeiről való gondolkodás előtt. A hasonlóság politikája előfeltételezi a másiknak és a másik különbözőségének az elismerését. Azt hiszem, hogy ez a figyelem úgy irányul az emberre, hogy létmódjának sajátos vetületeit és vonásait egy másfajta, vagy ha teszik, új perspektívából kutatja és mutatja be. Ezen szemlélet kiindulópontja az, hogy a másikat

22

szükségképpen embernek ismeri el, olyan embernek, aki drámai lény, s ezáltal léte kiszolgáltatott a szenvedésnek. Jánosi Zoltán könyvének szintén megkerülhetetlen tanulmánya – amelynek alapgondolata a kötet számos írását beragyogja – a Kőhegedű, amely a bartóki modell irodalmi hatástörténetét vizsgálja elsősorban a líra műnemére alapozva, hangsúlyozva, hogy az irodalmi bartókiság sokkal összetettebb jelenség, mint annak zenei modellje. „A Németh Lászlótól nevet kapott jelenség mögött egy átfogó líratörténeti vonatkozásrendszer, sok elemében tehát egységes tendencia sejthető: ami az irodalomban elkezdődött már jóval Bartók életműve előtt, s folytatódott utána is. S ami épp ezért fogható meg és modellálható Bartók révén, mert zenéje egy évszázadok óta bontakozó, s a magyar költészetben is már a XVI. század közepétől nyiladozó művészi jelenségrendszert, folyamatot sűrít és tesz evidenciává.” Fontos meglátása e tanulmánynak, hogy rámutat, miként Bartók zenéje magában hordozza a helyi és globális, az ősi és a modern egységét, hasonlóképpen irodalmunkban olyan művek jöttek létre, amelyek az etnográfiai örökségből merítve „nem csak a magyar, hanem a világkultúrába is bekapcsolódtak”. Jánosi tanulmánya Németh mellett Tamási szerepére is felhívja a figyelmet, hiszen – mint írja – az erdélyi prózaíró a bartóki modell poétikai kibontakozása tekintetében megkerülhetetlen, mivel ő mutatta be, hogy miként lehet integrálni a folklór legarchaikusabb rétegeit, a

23

nyelvi elemeket éppúgy, mint a hiedelemvilágot a modern művészi kifejezésrendszerrel. József Attila költészetéről szólva kiemeli, hogy fantasztikus szintetizáló képessége révén számos műfajban a bartóki szellem hatására alkot újat, a népköltészet és archaikus hagyomány, valamint az egyetemes kultúra kincseiből merítve. Hasonló igényű szintetizáló gesztus jellemzi Weöres líráját is, s mint Jánosi felhívja rá a figyelmet, a Magyar etűdök, a Bartók suite, az Ócska sírversek és a Rongyszőnyeg mind arról tanúskodnak, hogy Weöres „a világ archaikus, primitív és népköltészetét igazi bartóki mozdulatokkal, ezernyi csatornán áramoltatja be műveibe”. A bartóki modell hatása Juhász Ferenc, Nagy László, Szilágyi Domokos és Kányádi Sándor költészetében már inkább szintetizáló modellként jelenik meg, amelyben „az emberiség időben és térben mind távolabbra nyúló és mind teljesebb retrospektív önismereti igénye nyilvánul meg”. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy e kötet címadó tanulmánya Szilágyi Domokos költészetének folklórszintéziséről szólva hangsúlyozza, hogy nagy verseiben Bartókéhoz hasonló eszközökkel, de már más gondolkodói pozícióban, a népi világtól elrugaszkodva „a problémákkal teli, a kételyekkel átitatott teljes létet mutatja fel”. Szilágyi számos nemzedéktársáról szólva, így a fent említettek mellett Ágh István, Csoóri Sándor vagy a Kilencek közül többek líráját szem előtt tartva jegyzi meg, hogy ezen alkotók poétikai törekvéseikben „az archaikum globális jeltárából merítve teszik fel vagy válaszol-

24

ják meg a maguk behatároltabb társadalmi körének s nemzeti állapotának (vagy történetének) aktuális és távlatosabb létkérdéseit”. Jánosi kötetének e két kulcstanulmányát olvasva könnyen belátható, hogy maga a „bartóki modell” párhuzamba állítható a világ távoli pontjain, leginkább a latin-amerikai irodalomban megjelenő szemléleti törekvésekkel is. Ennek a szemléleti tágasságnak – amelynek birtokosa Jánosi Zoltán –, legrokonszenvesebb eleme és legfontosabb jegye az, hogy irodalmunk jelentős életműveit és értékeit a kor ellenkező előjelű kihívásaival szemben is képes felmutatni és érvényre juttatni azáltal, hogy minden mellébeszélés nélkül, tiszta gondolatmenettel érvel, és körültekintően következtet.

25

Írások a Holt-tenger partjáról

Tizenhét kő a parton címmel jelentek meg a Nap Kiadó gondozásában Csoóri Sándor esszéi, kiegészülve azzal az interjúval, amelyet Szakolczay Lajos készített az íróval a Magyar Napló című folyóirat Nyitott Műhely rovatába. A gondos szerkesztő ezt a hosszú életút interjút illesztette az esszék elé, amelyben az írót gyermekkoráról, a szülői házról kérdezi Szakolczay Lajos, rámutatva arra a tényre, hogy Csoóri szülőfaluja, Zámoly az életműnek is meghatározó motorja. A pápai évek éppúgy megelevenednek e beszélgetésben, mint a pályakezdés fontosabb mozzanatai, a padlássöprések, 1956, a rendszerváltás és az író, a gondolkodó ember felelőssége. Egyetlen részletet idézek ebből a beszélgetésből, mert úgy vélem, nagyon fontos dolgot mond ki arról a magatartásról, amit a diktatúra éveiben egy felelős gondolkodó felvállalhat. „Bartók elhagyja Magyarországot. Utólag megkérdőjelezi az ember, igaza volt-e. De hiszen Thomas Mann és más európai értelmiségiek is mind elhagyták Európát! Ennek tükrében azt mondhatjuk, hogy igaza volt, amikor nemcsak az országot, hanem

26

a földrészt is elhagyta. Igen ám, de Kodály idehaza maradt, nem hagyta el az országát. Igaza volt? Igaza. A két magatartás nincs ellentmondásban egymással, mert nekünk ilyen sors adatott. Mind a kettőre szükség van. Arra is, aki morális megfontolásból úgy cselekszik, mint Bartók, de arra is, aki mint Kodály, őrzi az otthont, a hazát.” A hazát, az otthont őrizni, a szűkebb és tágabb közösségért cselekvő értelmiségiként tenni, s ebből az alaphelyzetből gondolkodni nemzetről, irodalomról, sorsról és hazáról, politikáról, anyanyelvről és erkölcsről higgadt pontossággal, világosan fogalmazva roppant erőfeszítést és lelkierőt kíván. Csoóri Sándor újabb esszéi (is) arról tanúskodnak, hogy szerzőjük a kordivattal szemben menetelve, a hagyomány fundamentumáról szemlélve a jelent, reflektál napjaink mindannyiunkat, sorsunkat, jövőnket mélyen érintő kérdéseire. Reflexiói, felvetései szubjektívek és átgondoltak. Állításaival, felvetéseivel lehet nem egyetérteni, de megkerülni, figyelmen kívül hagyni nem érdemes. „Ha mindig más beszél helyettünk, hogyan találhatnánk meg a magunk igazságát saját életünkben?” – teszi fel a kérdést. Olvasóként társul szegődni az együttgondolkodás kalandjára, amelyre meghív e kötet szerzője, feltétlenül érdemes, mert kérdésfeltevései nem teszik olvasóját közönyössé válaszkísérletei, kijelentései iránt. Nem provokál, csak gondolkodik, s ezt olyan szuggesztív, kifinomult nyelven műveli, mint amiképpen csak a költők tudnak fogalmazni. „Ha nem cselekszünk, elfelejtünk

27

élni” – fogalmaz találóan, s írásai éppen ezért roppant erőfeszítések a feledés ellenében. Talán ez a magatartás esszéinek mozgatórugója, akár irodalomról, nyelvről, pályatársakról vagy politikai eseményekről legyen szó. A Lehet-e holt-tengeri a költészet? című esszé fejezetcímmé is alakul, olyan írások kerülnek e cím alá, amelyekben a szerző közvetlenül alkotókról, művekről ír. „Bármerre fordulok, nézek, hallgatózom, mindenfelől azt hallom, hogy korunkban a költészet teljesen ellehetetlenül” – írja keserűen, de nem a beletörődés hangján. Esszéjében arra tesz kísérletet, hogy felfejtse azokat az összefüggéseket, amelyek megmutathatják azt az utat, ami a költészet ellehetetlenüléséhez vezetett. Az okokat fürkészve érdekes és fontos megállapítást tesz: „Korunkból nézve figyelmeztető előjelnek is tarthatnánk a dadaizmust, de a fenegyerekek és fenelányok lázadása az irodalmon belül maradt, s belezúdulva a nagyobb deltájú szürrealizmusba, a költészet megújulását segítette elő.” Napjainkban azt a jelenséget tartja aggasztónak, hogy a változásokból „kimaradnak a megtermékenyítő feszültségek”. E kötet lapjain több helyen, így ebben az esszéjében is hivatkozik a francia gondolkodó, Jean Baudrillard megállapításaira, így megemlíti azt a nézetet is, miszerint már az elidegenedett ember sincs benne a világban, helyét pedig a virtuálisan telített ember foglalja el, akinek sajátos jellemvonása, hogy veleszületett képzelőereje mindinkább megkopik, „és képzelőerejével együtt természetesen szorítja ki élete

28

izgalmát, cselekvési ösztönét, választási lehetőségét”. Csoóri Sándor figyelmeztet arra a veszélyre, ami abból fakad, hogy napjainkban leginkább a költők azok, akik elfogadják a költészet halálát mint elkerülhetetlen végzetet. Veszélyes magatartás ez, mert éppen akiket érint, azoknak kellene a legkevésbé beletörődni, hiszen ők azok, akik leginkább tudatában vannak a költészet fontosságának. Valóban a Holt-tengerre hasonlítana az a jövő, amelyben nincs költészet, mivel „a költészet nélküli jövő a nyelv halálát jelentené. A nyelv halála pedig az igazság halálát, a másik emberét, akivel szót kéne állandóan váltanunk”. Gadamer hermeneutikájának egyik központi gondolata a hagyomány, írásai alapján fontos látnunk, hogy minden viszonyulásunkban jelen vannak a hagyomány szülte előfeltevések, mindnyájan rendelkezünk „hatástörténettel”, és történetünk gazdagsága attól függ, hogy térben és időben meddig terjednek határai. A hagyományok szűkítésével az öntudat szegényedik. A műalkotásokban Gadamer szerint a hagyományt mint értelemtartalmat értjük meg, de nem annak elgondolójával kommunikálunk, hanem magával a hagyománnyal vagyunk kapcsolatban. Akkor adunk módot rá, hogy hasson ránk a hagyomány, ha nyitottak vagyunk, nem akarjuk előre érteni, mit is akar „mondani” a tradíció, hanem hagyjuk, hogy mondjon valamit. A hagyomány rejtett oldala című írásában Csoóri Sándor már arról gondolkodik, hogy mik azok a lehetőségek, amelyeken érdemes elgondolkodnunk, ha nem akarunk egy olyan világban élni,

29

ahol holt-tengeri lesz a költészet. Miként Kodály a népzenében fedezte fel azt, hogy nekünk nincs más zenének a népzenén kívül, amely a magyar lélekbe mélyebben világítana bele, ugyanúgy Csoóri Sándor is hasonló tapasztalatról ír ebben az esszéjében a magyar népköltészettel kapcsolatosan. Írása azért is figyelemre méltó, mert a műalkotások megítélésekor, amikor a népköltészetről gondolkodik, tapasztalatait hívja elő, mivel rendelkezik a tapasztalásra való készséggel, amely elengedhetetlen feltétele bármiféle vizsgálódásnak. Csoóri tudja, hogy alázattal kell közelednie a hagyományhoz, legyen az folklór vagy irodalmi szöveg. Ez az alázat természetes magatartás a nagyobbal, a többel szemben, s abban nyilvánul meg, hogy felismeri annak hozzá, a jelenben szóló beszédét. Az irodalom mindig egyidejű a jelennel, tehát mindig új viszonyulásokban valósul meg, hiszen minden kor mást ért egy-egy mű üzenetén. Védőoltás? című esszéjében olyan szellemi mesterekhez nyúl vissza, mint Ady és Kosztolányi. „Nyelvünk nagy korszakai és csúcsteljesítményei mindig egybeestek történelmi megpróbáltatásainkkal vagy sorsfordító reményeinkkel.” Az első ilyen nagy korszakot a XVI. és a XVII. századra teszi, a másodikat a XVIII. század végére. „A harmadik csodaidő Ady ideje. (…) Ezt gondoljuk mi, kései utódok.” Izgalmasan rajzolja meg Ady és Kosztolányi alakját, szerepét, a nyelvhez való viszonyulásukat. Úgy véli, a XX. század elejének Magyarországáról Ady mondott el szinte mindent, „az viszont bizonyos, hogy Ady világa mellett Kosztolá-

30

nyinak egy másik világot kellett kitalálnia. (…) Kosztolányi világegyeteme, európai hazája a magyar nyelv lett”. Fontos felismerést fogalmaz meg e két életmű fürkészése kapcsán: „A nyelv az, amely egy közösség legfontosabb öröksége lehet.” Minden írását áthatja jelenünk és jövőnk miatti aggodalom, sokszor elmélkedik lehetséges megoldásokon, így a Parazsak a tenyérben című írásában is. A 2004. december 5-i népszavazást teszi meg írása kiindulópontjának, de tekintetét messzebb emeli. A népszavazás okain tűnődve ismét a hagyomány kérdésébe botlik, megfogalmazva, hogy „a néphagyomány védelme mellett a magas kultúra védelmét is hasonló odaadással kell megszerveznünk”. Számos írásába belefészkeli magát a napi politika, olyan döntések értelmezése, amelyek jelenünkre és jövőnkre egyaránt hatással bírnak. Meglátása szerint kétféle politizálás lehetséges, az egyik a felszínen zajlik a parlamentben és a médianyilvánosság előtt, a másik „az életünk mélyén”, s ez utóbbihoz kellenének az írók. Felébredhet-e az író című esszéjében is arról ír, hogy kell-e politizálniuk az íróknak, s ezt teszi a Könyvhét Debrecenben című írásában is, míg A Németh László szobor avatásán vagy a Márciusi levél annak az írói magatartásnak a lenyomata, amikor az élet mélyén zajló politika kapcsán kér szót. A Tizenhét kő a parton nem csupán kötetének és egyik írásának a címe, hanem a könyv egyik legizgalmasabb fejezetének is. Rövid esszétöredékek, szálkás, naplószerű feljegyzések sorakoznak e fejezetben, így

31

a Négy csengőszó karácsonykor, Csapongások, A változások rejtelmeiről, Elfelhősödő fejjel, Töprengés a hajnalcsillag mellett mind olyan írások, amelyek leginkább tükrözik azt a költői látásmódot és hangszínt, amely tömör, megragadóan tiszta, gondosan árnyalt stílusban beszél a lét ellentmondásairól. Csoóri Sándor gondolkodó költő, aki, mint újabb esszéi is mutatják, szüntelen szellemi izgalomban él, s ha akad is olyan olvasója, aki nem ért vele egyet, vagy egyes megállapításait vonakodva fogadja, esszéit olvasva legalább felteheti magának a kérdést: merrefelé tartunk? „Egy komoly könyv elolvasása maga a lelassulás. A világ újragondolása élményeink és emlékeink csöndes rajzása szerint.” Merjünk lelassulni, egy könyvnyi ideig.

32

Játszani a halált

A nyelvi játékosság iránti fogékonyság, szózsonglőrködés és nyelvi humor éppúgy jellemzi Végh Attila Hamuszáj című verseskötetét, mint a mulandóság léttapasztalatával való szembesülés. Már a kötetcím is találóan tükrözi ezt, hiszen egyszerre értelmezhető egy vicces szóösszevonásnak, s ez az értelmezés teljesen illik a kötet humoros versdarabjaihoz, míg a ’ha’, ’hamu’, ’muszáj’ szavak jól sejtetik az olvasóval, hogy e kötetbe számos olyan vers is került, amelyeket az elmúlás szükségszerűsége fölötti megrendülés indukált. „Mindig a leghosszabb útra indulj, / úgy ahogy Kavafisz vágyott Ithakába, / egyenes úton tudd, a Gonosz jár” – olvasható Beavatás című versében, amely tördelési technikája révén is nyomatékosítja a költő szavainak súlyát, hiszen a verssorok egy kanyargós ösvényt formálnak. Az úton-lét élménye, a választott út költői nyelven való bemutatása, elemzése, a részletek és ellentmondások felnagyítása iránti fogékonyság és valamiféle kalandos, ismeretlen szellemi tájak feltérképezésére vállalkozó merészség mind jellemzője Végh Attila

33

költészetének. Mégis mindenekelőtt az a könnyedség a legvonzóbb benne, amellyel rá mer kérdezni alapvető létkérdésekre. Kötetében a filozofikus, a halállíra klasszikus hagyományaiból építkező versei mellett szép számmal olvashatunk olyan verseket, amelyek hétköznapi létünk egy-egy pillanatát felnagyítva sajátosan görbe tükröt tartanak, amelybe belepillantva valóban nevetségesnek, kisszerűnek, szánalmasnak tűnik, ami valóban az, ami „hűlő képcsövekben pattog, / mocorog IKEA-ágyak rugóiban”. (Holt lelkek) Az Amerikai anziksz, Ideológiai kitérő, Korének, Fohász és a Talált versek darabjai mind olyan versek, amelyek arra példák, hogy a költő énekelhet kora fonákságairól, akár komolytalankodhat, viccelhet is, hiszen e versek olvasásakor érezzük annak az elcsépelt közhelynek az igazságát, miszerint minden viccnek a fele igaz. „Tébé költség, nagy adó / nem magyarnak lenni jó. / Szegény költő eladó, / akármire kapható.” (Korének) A nyelvi lelemény megnyilvánulása és nem is olyan távoli múltunk sajátos értelmezésének kétszavasa: „CÍMER FREI” (Szóvers 1956-ra). Az elesettek, hajlék nélküliek élethelyzetének, léthelyzetének pontos és szelíd megfogalmazását olvashatjuk a Hajlék című versben, amelyben mégis kíméletlenül mutatja be az ember természetének ösztönvonásait, így a hajléktalant, aki ha erdőbe költözik „Keres valami puhább bozótot, / vagy barlangot, ott él. // Az erdő észre sem veszi, / őzek, vaddisznók járnak rajta át. // Néha előbújik, szétnéz

34

a szélben. / Mindenütt csak rőzsét lát.” E vers felől nézve nyernek sajátos értelmezést a Világbőrönd című vers utolsó sorai is, amelyben a lét sajátos állapotáról írva összegez ekképp: „Így kezdődik minden, / már fél, már mindene megvan, / amihez majd ezt-azt hozzáveszít.” E sajátos veszteségélmény vonul át a köteten, még ha olykor igen különféle hangütésben is, hogy végül a kötetzáró A gyászvirág vérvörös gyökere című versben, nem konklúzióként, csupán két kijelentő mondat csupaszságában beavasson végességünk felismerésének természetrajzába. „Ki szétbomlott, az már bomolhatatlan, / ha megnyugvást akarsz, gondold végig ezt (...) Ki szétbomlott, az mindennap szétbomlik, / ha nem akarsz megnyugvást, gondold végig ezt.” A Hamuszáj című kötet számos verse, így a fentebb említettek is jórészt mind kitérők, költői kalandozások, amiktől a Végh Attila által választott ösvény valóban girbegurba lesz, olykor pihentetően lejtős, s akár szemére is vethetnénk ezt, hiszen kötetének versdarabjai ilyenformán nem egységesek, nem azonos súlyúak. Mégis ez valamiképpen illik a kötetszerkesztő koncepcióba, hiszen épp azáltal válik kézzelfoghatóvá, izgalmassá mindaz amiről ír, hogy hitelesen képes megmutatni a maga választott útját: nem lihegve kaptat hegytetőre nyílegyenes úton, fenntartva a komoly gondolkodó látszatát. A Hamuszáj versszövetének éppen az adja színességét, érdességét, hogy mer komoly és komolytalan lenni, tud nevettetni de megríkatni is. Már

35

kötetének kezdő versében, a Prológusban is jelzi olvasójának, hogy végső soron milyen szellemi kalandra kap meghívást. „Egyre sűrűbben gondol rám a halál” – írja, jelezve, hogy egyedül vagyunk elmúlásunkkal, s az ezzel való szembesülés csupán olyankor adatik meg, ha megsejtjük: „Szeretni nem több, mint arcról olvasni halált.” Végh Attila, előző köteteihez hasonlóan most is több versét ajánlja valakinek. Ez szép gesztus, amely mögött az olvasó barátságot éppúgy feltételezhet, mint szakmai, emberi rokonszenvet – ilyen például a Bratka Lászlónak ajánlott vers is, amely minden bizonnyal halála után íródott –, s valószínűleg a párbeszédre, az együtt gondolkodásra való igény szülte a Kemény Istvánnak ajánlott Érő beszéd című verset is, amely Keménynek az Élőbeszéd című versére reagál. Véghnél azonban nem csöngetett be a halál, mert már ott volt, nem beszélget, nem játszik, mivel „ez az ő szobája és én vagyok a vendég, aki mindig velem volt, nélkülem”. Az Érő beszéd – talán nehezen értelmezhető a cím, amely nyilvánvalóan hasonlít Kemény versére – tudatosan felépített, megszerkesztett vers, amelynek olykor ellentétes tartalmú sorai olyan arányérzékkel vannak egymáshoz illesztve, hogy csupán a vers végére születik meg az olvasóban is a felismerés: „Én vagyok ő.” Több verssora emlékeztet Epikurosz szemléletére, aki szerint a halálban a lélek atomjai elválnak egymástól, és lehetetlenné válik az észlelés. Ezért a haláltól nem kell félni, mivel „ami feloszlott, az már érzéketlen”, ezért a halál az ember

36

számára nem jelent semmit. „Amikor mi vagyunk, a halál nincsen, és amikor a halál megérkezik, akkor mi már nem vagyunk” – írta Menoikeuszhoz. A halálról való érvényes költői beszéd, mint lehetőség, kihívás, áthatja a kötetet, de nem valamiféle költői görcsként jelentkezik, sokkal inkább a gondolkodás felszabadult kalandjaként olyan beszédmódot, versnyelvet hoz létre, amely nem ösztönszerűen képes versbe szőni a léttapasztalatot, hanem a gondolkodás által. A kötet verseire sokkal inkább jellemző, hogy írójuk gondol, mint hogy érez. Ez nem jelenti azt, hogy híján lenne annak az érzékenységnek, amely szükséges ahhoz, hogy szép vers szülessen, nem jelenti azt, hogy nem mozgatna metaforákat, hasonlatokat, s más költői eszközöket. Végh Attila képes alávetni magát a vers természetének, de mindig törekszik arra, hogy versbe zabolázva adja át gondolatait, jó példája ennek a tizenöt számozott versből álló Mint oldott koszorú című versciklusa, amely kétségtelenül a kötet legkiemelkedőbb darabja. Végh Attila halállíráját olvasva megkerülhetetlen arról a felismerésről szólni, hogy milyen intenzitással hatja át és mélyen ivódik bele költői, emberi szemléletébe a görög filozófia halálfelfogása (bár ilyenről egységesen nem beszélhetünk), e szemlélet azonban sajátosan kiegészül a ma emberének egzisztenciális szorongásával. Értelem és érzelem alakít így számos verset, legszebb közülük talán a Nyár végén, amelynek sorai olyan költő műhelyében születtek, aki tudja, hogy min-

37

den látszat ellenére még napjainkban is csupán költőien érdemes lakozni a földön. „Mert bárhogyan lesz, csak a veszteségek nőnek, / a szűrt örömben forr, kavarog a halál. / Színüket a növények átadják a földnek, / s egy aláhulló árnyék végül eltalál. // (...) // Igen, majd egy titkos, szent, pogány rítusban / átadom a fának, ami még hátravan. / Csönddé érve csak hallgatom, hogy koppan / a földre hullt dió. Szépen hullatom magam.”

38

Idill és tragikum

„A költészet sose magyarázkodik, mivel maga is élet. Egyszerűen van, és betölti helyét, mint egy élőlény. (…) Akár a pók a hálóját, akár a növény a leveleit és virágát, a költő se talál ki semmit. Teljesíti szerepét, betöltve, amire született. Őrizkednie kell tehát minden beavatkozástól, ami meghamisítaná belső igazát. S ez nem könnyű: hűséggel óvnia legbelső igazságát, legyen az bármilyen keserves, utat nyitva, formát adva neki. Mennyivel egyszerűbb lenne, és biztonságosabb is, kívülről irányítva azt írnia, azt mondania, amit mások hallani szeretnének tőle” – fogalmazott Anne Hébert, a francia-kanadai költőnő, akinek fenti sorai érvényesnek és igaznak tűnnek számomra Szabó T. Anna ötödik verseskötetét olvasva. A kötet az előzőkhoz hasonlóan magabiztos formakultúrával bír, bár nem a látványosságot, a külsőségek kirívó jegyeit villogtatja alkotásaiban, hanem létélményeinek és létértelmezéseinek hiteles rajzát nyújtja olvasóinak. Szabó T. Anna képes megteremteni azt a belső tárgyiasságot, amely ahhoz szükséges, hogy részben újjáteremtve a szecesszió átélő, érző szubjektumát, szerepein keresz-

39

tül élettörténetét formálja költészetté. S mindehhez plasztikus és eredeti látásmóddal rendelkezik, „pedig” nem talál ki semmit – azt írja, amit megtapasztalt. Hatvanhat verssé formált élményét, kérdéseit, szorongásait kilenc ciklusra osztotta, s e fegyelmezett szerkesztés révén kötetének tematikája a születéstől az elmúlásig ível. Szabó T. Anna költészetének beszédmódja vallomásos, személyes bensőségesség, önreflexivitás jellemzi. A ciklusokon átívelő számos verse a női lét testi-lelki-metafizikai kérdései köré tematizálódik. Testének a terhesség időszakában megváltozott reakcióiról, állapotáról – „Mellem hasamra, hasam combomra omlik, / gerincem roppan, derekam fáj (…) Nehéz vagyok már, szülni vágyom” (Hangok a várakozásban) – éppúgy ír, mint a szülésről, az újszülöttre való rácsodálkozás tapasztalatáról, az anyaság élményéről. A csecsemő félelmeivel, vágyaival, ösztöneivel való azonosulás számos verset indukál, így az Újszülött, Napkelte szép példái az anyaság misztériumának. A gyermekeivel való kapcsolatát, a hétköznapok anyaságát formálja verssé, s azokat a kérdéseket is, amelyekre második gyermeke várásakor válaszolnia kellett. „Miért vagyok asszony? Tűrök és várok” (Hangok a várakozásban) éppúgy verssé lesz, mint első gyermekével folytatott beszélgetése, amikor más kérdésre kellett válaszolnia: „>>Én dugtam be a magot?<< A keze / gömbölyű, mozgó hasamon. >>Dehogy. Apa tette be.<< >>A köldökön át?<< / Bólintok. Nézi, elgondolkodik: / >>Honnan lehet ilyen magot szerezni?<<” (Egy hároméves)

40

E kötet számos verse a hálószoba intimitásairól is beszél, a férfi-nő, férj-feleség meghitt, erotikus kapcsolatáról, a megtermékenyítő társsal való együttlét gyönyört ajándékozó hatalmáról. „A szívből most mind alászáll a vér / már a csípőben ölben bizsereg / mohó lábujjam a szőnyegbe váj / veled megint veled veled veled.” (Tangó) Szabó T. Anna nem a korszellemet követő költő, verseiből kitűnik szilárd értékrendje, amelyről egy olyan korban versel, amikor a felkínálkozó számos szerep közül nem feltétlenül az anya-feleség szerep tűnik a legkézenfekvőbbnek. „Megtartható-e, amit látsz, a kép? / Szorítsd erősen. Hunyd rá a szemed. (...) Ha múlni akar, mért őrizni meg? / Üres tükör legyél, ha nézni kell” (Szél, lomb, eső) – írta második verseskötetében, s az akkori hangütés az idő múlásával némiképp változott, mélyült. A jelen fenntarthatósága képtelenség, s hogy az idő kikezdi a legintimebb és legszebb perceinket, közhely, versszövetén mégis a mulandóság fölötti megrendülés átütő erejű. E kötetnek már nem az a kulcskérdése: „ha múlni akar, mért őrizni meg?”, hanem „Meddig akarok itt maradni? Két / kisgyerekkel ölemben, vállamon / választottam kezével, szüleim, / szeretteim körében, nyári erdők / fái fölött, a fényes déli napban?” (A csúcson) Szabó T. tudja: a maradás nem kívánság kérdése, s mint írja, válasza az lenne: örökre. Az utolsó versszakban ez olvasható: „De nézd a kezem. Hogy kapaszkodik, / milyen görcsösen markolja a földet. / Pedig ha soha nem állok fel innen, / ha belekövülök a ragyogásba, / akkor is csúszni fogok lefele.” Köteté-

41

re egyszerre jellemző az idill és a tragikum. Verseinek éppen az az erősségük, hogy a megidézett szép pillanatfoszlányok magukban hordozzák az elmúlást, és ezáltal a tragédia lehetőségét. „Mint téli erdőn egyedül dalolgat / az ember, ha már ijesztő a csend, / érzem én is, hogy volt leszek maholnap, / és holtnak a múlt semmit sem jelent.” (Szilveszter) Szabó T. kötete jól ellenpontozott, érzékenyen ismeri az arányokat, s ettől válik mondandója nem csupán formai remekké, hanem hitelessé is. Olyan költő ő, akinek elhiszi olvasója, hogy látott „Fácánt virágzó vadrózsa alatt, / pipacsmezőt a Somló-heggyel ködben” (Mit láttam?), s kinek el meri hinni a múló idő fájdalmának tapasztalatát is.

42

Menthetetlen bizonytalanság

Önkéntes vak címmel jelent meg Jónás Tamás legújabb verseskötete a Magvető Kiadó gondozásában. A költő kötetét „istennek, ha nincs” ajánlja, ezzel is figyelmeztetve olvasóját, versvilága hangütése, témaválasztása nem változik, csupán újabb és újabb formát talál. „Csak szenvedünk így: / én / is / te / is / is / te / nem” – írta korábban, utalva nem csupán az ember, de Isten széttöredezettségének disszonanciájára is. A nem feltételes nincs-csé alakul e kötet ajánlásakor, mégis a megszólítás azt engedi feltételezni, hogy a hiány (vagy a korábbi széttöredezettség) mögött megfogalmazódik valamiféle vágy és sejtés, ami lassanként egy kötetnyi jajjá formálódik. A kötetborító verse, Max panasz no cukor sem ígér radikális változást „és a városban vagyok: újra albi” olvashatjuk. A korábbi kötetek számos albérlet témájú verse most újabbakkal egészül ki. „Attól tartok, egy alacsony nő lakott előttem / ebben a lakásban, és hozzá idomultak idővel a falak. (…) Még / keresem ugyan a helyem, próbálgatom az / épületet, a lépcsőházat, az ajtót, a csapokat.” (Albérlet) A téma újraírása tuda-

43

tos, miként a kötet címadó versében is olvashatjuk: „nincsen tolla, nincs papírja / minden versét újraírja / újra minden mondatát / újra és tovább”. Az albérlet téma kézzelfogható jele annak a menthetetlen egzisztenciális bizonytalanságnak, amely áthatja e versdarabokat, amelyből e versdarabok születnek. „De tegnapelőtt és tegnap nagy veszekedést / hallottam a nyolc szomszéd lakás valamelyikéből, / és azóta majdnem biztosan tudom, hogy / már soha nem találok helyet magamnak / albérletben, szívben, világban és szavakban.” (Albérlet) Jónás Tamás költői hangja nyomasztó, mert leírt sorai, szavai mögött szinte kézzelfogható a szorongás, a félelem. Verseit olvasva érezni, hogy nem patetikus, színpadias, önsajnáltató szavak kerülnek a papírra, hanem olyanok, amelyek a realitás, a valóság patikamérlegén mérettek ki. A konkrét élethelyzetek megverselésekor is a menthetetlen bizonytalanságot, kiszolgáltatottságot és függést mutatja be. A Talán valóban című verse már-már gyanúsan kiegyensúlyozott kezdő mondatát („Itt minden jó”) később olyan mondatok árnyalják, mint „ez az albérlet kényeztet, vigasztal”. Az olvasó idilli képet kap a nyugodt utcarészről, a jó szomszédokról, a készséges és udvarias postásról, barátokról és támogatókról, éppúgy mint a korszerű zuhanyzófülkéről. „Piroska, a lakás tulajdonosa (…) szinte / bocsánatot kér, amikor fizetek neki, hogy ott lakhatok, / nem zaklat, nem fenyeget, nincsenek kikötései, mint / szoktak igazi bérbeadóknak, félt engem, talán szeret, / aggódik, és gyakran felajánlja, hogy eb-

44

ben vagy abban, / dolgokban amikben, miképpen Jónás a cet gyomrában, végképp eltűnni látszom: / segít.” A Talán valóban verscím reménykedő, de átszőtt attól a bizonytalanságtól, amely a remény velejárója. A kiszolgáltatottság talán a legnehezebben elviselhető létállapot, s valószínű ez az oka annak az olykor már hisztérikussá váló költői hangnak, amely jellemző e kötet több versére. Jónás Tamás poétikai világáról előző verseskötetei kapcsán többen megírták – bírálták és dicsérték –, hogy sokszor és sokat merít József Attilától. Kétségtelenül szembeötlő, ahogy rájátszik konkrét művekre, verssorokra, élethelyzetekre, s főleg a közös sorskérdésekre. Ezt azonban mindig a maga nézőpontjából teszi, elkerülve az utánzás középszerűségét. Számos helyzetben tudatos forma- és nyelvrontásokat alkalmaz, így téve dinamikusabbá a versszöveget, másutt könnyedén játszik a szavakkal, a nyelvvel, a formával: „rókakocsi / lakókoma / jaj de kicsi / a lakoma / mért hívtatok ide engem? / leboroztam fehér ingem / csukcs!” (In memoriam Bella). A játékosság azonban nem társul derűvel, felszabadultsággal, inkább költői eszköz marad. Metafizikai érzékenységről ad számot e kötet több verse, s mint a kötetajánló is mutatja, Jónás Tamást nem valamiféle keresztény tanúságtétel igénye vezeti, sokkal inkább arról akar számot adni, hogy milyen maradandó felismerésekre vezette el az állandó bizonytalanság átélése. „Elhasználtalak, Isten. / Mint Petri a testét, vagy a nácik a reményt, / nem törődöm többet

45

parancsolatokkal, / sem a félelem, sem a haszon nem érdekel, / ha majd összefosom magam a pusztulás / nyirkos árnyékában, és hozzád imádkozom, / ne alázz meg azzal, hogy meghallgatsz, ne / nyugtass, minden igaz dolog elmúlik, tehát / rég nem szabadna létezned, kihez beszélek, / önmagamhoz, elsiratom sokadszorra is / szívemnek ítélt gyermekkoromat” (Mélykomor nagymagyar). Nem véletlenül jutnak eszembe a vallásfilozófus Mircea Eliade mondatai: „(...) a modern, nem vallásos ember szemében a kozmosz áttekinthetetlenné, mozdulatlanná és némává vált. Nem hordoz üzenetet, nem tartalmaz semmilyen titkosírást.” Jónás Tamás előtt nem a kozmosz dőlt össze, hanem a föld sötétült el, abban veszett el a paradicsom, s vesztette el az otthon is szervességét, intimitását. „Halál lesz, fiam, mindenből, / A büszke kockatornyod, / inog, majd eldől, ingedről, / lepattannak a gombok, / kedvenc kisautód elveszik, / s ha nem veszik el, elvész, / egy reggel sem tart reggelig, / s hazug lesz minden emlék” (Fiamnak). Valami helyrehozhatatlan változást igyekszik verssé formálva versbe kiáltani, olvasójával megsejtetve egy eltűnt Édent, amelynek már csupán romjai maradtak, némi emlékfoszlány, magány, düh és iránta való keserű vágy. Minden bizonytalanság ellenére szembeötlő az a tudatosság, ahogy Jónás Tamás elhasznált istenére irányítva figyelmünket a létre való rápillantásnak megrázó és felemelő eseményébe avat. Az egyetemes létvesztés idején a költő dolga, hogy az elveszett, elhomályosult szentnek nyomára vezessen, vagy ha e nyomokra már maga sem lelne rá, legalább

46

a nyomok nyomait kutassa, legalább szomjúságunkat tárja fel, nevezze néven. Hölderlin írta: „Minek a költő ínséges időben? Estére jár. Mióta az a három, Héraklész, Dionüszosz és Krisztus elhagyta a világot, a világidő estéje éjszakába hajlik. A világidőt Isten távolmaradása, Isten hiánya határozza meg… A világéjszaka világkorában a világ alapjának megrendülését kell megtapasztalni és kihordani. Ehhez azonban az kell, hogy legyenek olyanok, akik lenyúlnak a világ feneketlen mélyéig.” E verseskötetet olvasva sokszor támadt az az érzésem, hogy a költőnek már nem kell tudatosan lenyúlnia a világ feneketlen mélyéig, mivel már ott van, elég csupán körülnéznie. „Amit tanultam megtanultam / Amit felejtek elfelejtem / Én nem leszek nemesített fa / szépelgők gondozta haszonkertben” fogalmaz Jónás Tamás Amit tanultam megtanultam című versében, s kötetét olvasva mind inkább úgy vélem, olyan költészetet művel, amely nem tart igényt semmiféle magyarázkodásra, mert tudja, hogy a költőnek hűséggel kell óvnia legbelső igazságát, legyen az bármilyen keserves, utat nyitva, formát adva neki.

47

„Most fölemelnek szent hétköznapok”

Az élet és az írás egy – jutott eszembe Szentmártoni János verseit olvasva. A vallomás szívós folytonosságát vélem felismerni versről versre a stiláris és formai biztonság megtévesztően fehérre meszelt fala mögött, ahol talán megbújni akar a költő verslábak, szótagszámok és rímek rejtekébe, hogy megóvja magát a kitárulkozás csupaszságától. Mégis e szeméremhez úgy társul a vallomás kényszere, hogy nem rideg formaversek születnek, hanem olyan líra, amely rámutat arra a tényre: az ember drámai lény, akit a szent hétköznapok emelhetnek fel. A költő pedig e gondolat jegyében formál verset hétköznapjaiból. Ekképpen Szentmártoni János lírája nem választható külön személyes életsorsától, mégsem életrajzának eseményei befolyásolják költészetét, hanem legfeljebb a versek ürügyévé, tárgyává válnak, s önmagukon mindig túlmutatnak. „Szikrázott a fényben a márciusi hó. / A büfében hús sült. A Gyilkos-tavat / jég borította. Úgy meredtek ki belőle a fatörzsek, mint óriások karjai: utolsó segélykérő mozdulatuk, / mielőtt körbeölelte szívüket / s vált végzetes egükké a bezárult

48

víz. / A levegőt harapni lehetett. Jó kedvünk volt. / A lovat csak akkor vettük észre, / mikor már a tavon állt, s nézte / gazdája üldözi-e még. Mikor / felbukkant a félrecsapott kalapú / hegyi ember, továbbiramodott / a megfagyott óriások karjai közt” (Ló a tavon). Szentmártoni János versei az emlék-idézéstől a helyzetrajzig és az elmélkedésig többféle lelkiállapotot és tartalmat rögzítenek, s akár az élménylíra megnyilatkozásainak is tekinthetnénk őket, ha az élmény nem lenne csupán kiinduló pontjuk. „A halál jegén barna élet. / Tavasz a télben: egy barna ló. / Világít és lobogva éget / ez az emlék, ez a tiszta szó, // ahogy áll a vers a tó jegén, / telünkön vágott barna ablak. / Ígéret életem hűlt helyén, / hogy most tán mindent visszaadnak. // Visszanéz, nagy szemében állok, / köröttünk óriások karjai. / Melegít e látvány, ha fázok. / Fáj, hogy nem tudom kimondani” (Ló a tavon). Számos versét, amelyek a költő életének sajátos dokumentumaiként is olvashatók, létünk meghatározó pillanatai ihlették, – így a gyermek születése vagy a szeretett családtagok, köztük az édesanya, elvesztése, az apa halála vagy éppen az idill helyszínei így Iszkáz vagy a Karibi-szigetek – s a költői hang e léttapasztalatok által (is) felerősödve alakult. Első három kötetének (Útszéles magány, Madárjós, Itt, a papíron) alapvető élménye és belső küzdelmének indítéka, emlékeiből is eredő s általuk megerősített célja: a hazajutás. Így e költészetben legvonzóbb az otthon, az oda való megérkezés vágyának metaforája. A Madárjós és az Itt, a papíron egyik versfigurája az oroszlán, aki

49

egy félmondat elejéig A másik apa című negyedik kötetben is feltűnik, bár csak utalásszerűen, mégis sokatmondóan. „Valami más, érzem én is, / hűsölnék fa alatt, szendergő oroszlán” (Dunavarsányi levelek 2.). Míg második kötetében így írt: „Marad a kőfal. A ketrec. / Az emlékké mosódott szavanna. / Szörnyű éhséged elől menekülő / zebrák fantomképei / rács közé szúrt holdfény / cérna-útjára játszva”(Egy oroszlánhoz), az Itt a papíron oroszlánja sem sokat változott, hazáját nem találta. „És megint jön az oroszlán. / Szavannák lusta királya. / Tudjuk, mit vizeletével jelölt meg: / az óhazát kihúzták alóla. / Cirkuszi dolgozó lett, napszámos, / míg egy napon fel nem lázadt, / s lángkarikája tüzével / lobogott végig városon, kerten, / feldöntve járókelőt, babakocsit. / De a hím oroszlán hamar fárad.” (És megint az oroszlánról) Szentmártoni János legutóbbi két verseskötete már nem az otthonkeresés, hazajutás vágyának lenyomata, hanem sokkal inkább a megtalált otthon fenntarthatóságának lehetőségeibe való beavatás. „Sokáig kerestem otthonom, hazámat, / lázasan, robogva, egyik szédületből a másikba esve, / s már-már olcsó szeszek és éjszakai csavargások / meddő kábulatába fojtott az öntudatlan kétségbeesés, / mikor kirántott onnan a döbbenet, / melynek szakadékszélén, ingadozva ráébredtem, / ott van az otthonom, hazám, / ahol éppen állok, / ahol a lányom felnő, ahol feleségem megmorog, ha megint nem dobtam a szennyesbe levetett ruhámat.” (Dunavarsányi levelek 4.). Megnyugtató felismerés ez, amely verssé alakulva valamiképpen kijelölte Szentmártoni

50

János költői létének súlypontjait, ezért nem meglepő, hogy ötödik verseskötetében, amelynek címe Ulysess helikoptere, papírra került a Sóhaj, amelynek három sora egyszerre a romantikus elvágyódás, a jelen egy pillanatig való feladása, s a jövőbe tekintő ábrándos lélek kifakadása egy szusszanatnyi ideig: „Íme, hát megleltem hazámat…” / – jó volna egy ilyen verset írni, / s utána nem meghalni még.” Szentmártoni János költői hitelességének záloga a megélt hétköznapok monotóniája, amely nem engedi meg, hogy lírai hőssé váljék, írásai mégis azért felemelők és magukkal ragadók, mert kizár mindenféle mellébeszélést szerep és valóság, fikció és élet között. A maga által megteremtett otthon fenntarthatóságának hétköznapi küzdelmeiből néha nyersen villant fel egy-egy képet, de soha nem az önsajnáltatás hangján, hanem inkább tényszerűen és szűkszavúan, mégis a szó legnemesebb értelmében verssé kiáltva a kételyt, a félelmet vagy éppen a boldog perceket. Szentmártoni János eddigi öt kötetének versdarabjain érezni, olyan költő versei ezek, aki nem zökkenthető ki a versben való gondolkodás keretéből, az abban való felkínált lehetőségből. Hétköznapi szerepei, köztük az apaszerep számos verset indukál, így Anna versei (Lesz majd egy helikopterem, 25 évesen amikor hazafelé mentem, Az óvoda első napja, Anna, én és a tavasz, Szerda?, A másik apa, Dráma, Anna, én és a világ, Anna, én és a forradalom) az apaszerep kihívásaiba, borzongató felelősségébe való belenövés darabjai. Az 1 hét Anna nélkül finom lírai eszközökkel mutatja meg

51

a szülők és gyermekük közti, egymás jelenlétében észrevétlen kötelékek szorosságát és a gyermek ideiglenes hiányának jeleneteit: „régóta szeretnének / a konyhaszekrényen szeretkezni, / most, hogy módjukban áll, / eszükbe sem jut.” Szabadságunk kötöttségből kötöttségbe, idegenségből idegenségbe tart, s csak akkor teljesedhet ki ezekkel együtt, ha megtalálja méltó tárgyát, jut eszembe Szentmártoni János Anna versei kapcsán. Olyan apa-versek ezek, amelyekben a költő nem csak rögzíti az apaszerepbe, mint végérvényes léthelyzetbe való beleszokás fázisait, hanem annak törékeny alakulását, mélyülését, óvón versbe, mint szelencébe zárja, ezzel kímélve meg a mulandóságtól. „(…) mögöttem hinta leng, / szikrázik rajta lányom, feleségem, / két gyönyörű csillagszóró, vigyáznom / kell, idő előtt el ne égjen.” (Somlyó-szigeti elégia). Szentmártoni János líráját olvasva egyre inkább meggyőződésem, hogy olyan költő versei ezek, aki számára a vers belső szükségszerűség, s bár témavilága szűkösnek tetszhet, mégis képes úgy építkezni élményeiből és emlékeiből, hogy azok megfelelnek a Kosztolányi állította mércének: „… a jó költők kézzelfoghatóak, izgatóak, érzékiek.” Több versének témája a felnőtté érett férfi visszatekintése kamaszkorára, pályáján való indulására. Az ifjúság búcsúztatása számos versében megjelenik, sokszor csak egy „odavetett” mellékmondat elejéig, míg a kamaszkort búcsúztató versei a maguk konkrétságában mellébeszélés nélkül rögzítik a felnőtté érett férfi egykorvolt önmagáról készített leltárát. „de a fe-

52

nenagy gesztusok / pár éve kihaltak belőlem, / s, hogy nélkülük is itt vagyok még, / alázattal megköszöntem.” (Kamaszbúcsú 1) Szép emléket állít Szájhősök voltunk? című versében mesterének, Kárpáti Kamillnak és a Sivatag kupolája (1994) című antológia szerzőinek, annak a csapatnak, kikkel együtt indult, s a költőnek, aki a műhelymunkán túl, publikációs lehetőséget is biztosított az akkor még igencsak kamasz költő zsenge verseinek. S persze nem csak az övéinek, hiszen ebben a körben kezdett több olyan fiatal, akik széles körű elismerésben részesültek, s akadnak köztük néhányan, akik azóta letették a tollat. Szentmártoni János költői indulására való önreflexiója több versében utalásszerűen jelenik meg, míg utolsó verseskötetének az Anyám, én nem ilyen költőt akartam című verse egyfajta beszámoló a XXI. századi magyar költő sorsáról, amely semmiben sem különbözik bárki emberfia mai életritmusától. Így a jelen ziláltsága sűrűsödik prózaverssé, azt a benyomást keltve az olvasóban, hogy most már minden elveszett, már egészen bizonyosan nem lakozhatunk költőien a földön. „reggeltől estig telefon csörög, a vers írmagját is kitelefonálják belőle; utcán ebédel, félúton iroda és nyomda közt, kabátja csupa morzsa”. Minden külső körülmény dacára mégis vers születik, talán igazolva korábbi sorait: „vers nélkül sajnos már / botlanék, elesnék.” (Itt, a papíron). Szentmártoni János verseiben nem csupán valós személyeket idéz meg, hanem képzeletében megelevenedő figurák is a papírra kerülnek, olykor kötetről

53

kötetre felbukkanva, valamiféle kísérőtársként. „van kire fölnézek, de van aki hitványabb lett, / van aki Drogo, Ulysess, Ripolus, Hamlet” (Befejezhetetlen vers önmagunk állásáról), olvassuk azok neveit akik bár epizódszereplők költészetében, de mégis jelenlétük meghatározó. Dino Buzzati Tatárpuszájának hőse, Drogo főhadnagy alakja, aki harmincöt éven át vár az erődbe, ahol nincs idő csak várakozás van, számos verset indukál. Mi az idő és mi az élet? Hos�szú lehet-e a várakozás harmincöt esztendeje? Van-e rá mód, emberi elmével, hogy az idő és az élet egymáshoz való viszonyát felmérjük? S milyenné formál a várakozás? Éppen annyira Buzzati kérdései ezek, mint Szentmártonié. „Ahogy ez a test, már félig / öntudatlan, fáradt / e tükörben már csak emléke / önmagának. / Ahogy ez az árny, ami lettem, / kihajol az árnyból, / illatként távolodva könnyű / önmagától.” (Drogo főhadnagy tükörbe néz). Ripolus alakja hétköznapiságában sajátosan mai figura, ő a hajléktalan, akinek alakját Gert Hofmann Vak vezet világtalant című regénye ihlette. Ripolus gyengén látó, aki mégis minden fogyatékossága ellenére, képes elvezetni vak társait, akik egyre hosszabb és tömöttebb sorban követik, így vonulva át egy életen keresztül. „… élükön Ripolus, a szendvicsember, hátra se nézve, összevert, földre horgasztott fejjel… vonul, és vonulásukban lámpáról lámpára alszik ki minden mondatunk, viszik álmaink, szutykos szatyraikba csörömpölnek a visszaválthatatlan ígéretek” (Ripolus(ok) éjszakája). A dán királyfi figurája is feltűnik olykor

54

egy-egy versben, szorosan kapcsolódva Ripolus alakjához, „az egyik a megnyugván, / a másik a túlélés illúziójával kábít” (Hamlet és Ripolus), de végső soron általuk, alakjukon s sorsukon keresztül találva választ a Drogo főhadnagy kapcsán felmerülő kérdéseinkre is. „Magad megváltani nem sikerült, / de amiért jöttél, elvégezted: / versed kész. Egy ideig szabad vagy. / Magadnak épp elég vagy lakatnak.” (Iszkázi visszapillantás) „Három életforma van: az ulyssesi, a jézusi és a fausti. A többi adóalany” – írta Márai Sándor, s nem véletlen, hogy Szentmártoni Jánost megihlette Ulysses sorsa, bár költői öntudata látszólag nem meri elhinni az Odüsszeia idillikus befejezését, a végleges otthon megtalálását és fenntarthatóságát, s számos versével érzékelteti szándékát, hogy hősének még új utakat kell megtennie. Hogy ne váljuk szellemi értelemben adóalanyokká, kell „baktatnunk felfelé az eposz lépcsősorán, / hogy tetején megpihenve, találkozhassunk végre / önmagunkkal” (Odüsszeusz). Meglepő Szentmártoni János formai bátorsága, olykor hagyományos jambikus-rímes formákhoz nyúl, de a fegyelmezettséget kívánó szonettől sem riad vissza, s utóbbi két kötetében megnő verseinek terjedelme, a nagyobb szerkezetekben is biztonságosan építkezik, szép példái ennek Dante madara, a Vendég valamint a Dunavarsányi levelek versciklusa. Utóbbiak alkalmi, az adott pillanat szülte, némi belterjességet magukban hordozó utalásrendszerrel megformált élményfoszlányok, melyek magukban állnak, de a téma, a reflektált

55

világ szakadásmentessége mégis megteremti e versek befogadásához szükséges támpontot. Kísérletező költő Szentmártoni János, így nem véletlen, hogy az Ulysess helikopterének versdarabjai között számos prózaversbe hajló, a vers kereteit feszegető alkotások olvashatók, Karibi turné címmel pedig egy egész ciklus, azt a benyomást keltve az olvasójában, hogy a mondandó olykor túlnő a vers megszokott keretein, így akár lírai útijegyzetekként is olvashatók. Verseiből egyre határozottabban bontakozik ki a költői személyiség, és számos múltbéli, a jelenből finoman megrajzolt önarcképfoszlányt találunk mindegyik kötetében. „gyermekként még minden más volt, / Isten bokájánál ültem / – de a halál odvas tövében / leroskadtam megszégyenülten” (Szonáta) vagy „pedig még csak 27 vagyok, / de valahogy úgy megöregedtek bennem történeteim, / hogy űrállomások fantom ködében már nem akarnak folytatódni, / mikor elkezdődtek, még sütött a Nap, / s a halálnak is emberarca volt” (Dunavarsányi levelek 2.). Nem mond le a költészet emberformáló szerepéről, de soraiból kiolvasható szándéka, hogy az általa létrehozott alkotás költészet legyen, mert csupán így nyílik meg számára múlt és a jelen megértésének lehetősége. E létszemlélet birtokosaként válhat Szentmártoni a lélek belső titkainak lírikusává, mindenféle misztikus felhang nélkül, mert meri hagyni, hogy a megtörtént dolgok verssé alakulva mutassanak túl hétköznapiságukon. Miközben titkon sáfárkodik a versírásra alkalmas órákkal – „ma lopva

56

írok, elcsenve másoktól, / pénzkereső munkámtól perceket” (Ígéret) – kételkedik is a látható dolgok bizonyosságában, fenntarthatóságában. Minthogy a gondolkodás magával vonja a kételyt és vívódást, így a versírásnak mint aktusnak az értékét vagy értelmét is kivonja a megkérdőjelezhetetlen bizonyosságok közül. „Valójában csak arra vagyunk hajlamosak, ami már kezdettől fogva maga felé hajlít minket, és pedig lényegünket illetően, azáltal, hogy vonzódik hozzá. A vonzalom bíztató szólítás. A bíztató szólítás a lényegünkre szólít fel, lényegünkbe hív elő, és ily módon tart meg benne. A megtartás tulajdonképpen megóvást jelent. Azonban ami minket lényegünkbe megtart, csak addig tart meg, amíg mi a minket megtartót visszatartjuk. Visszatartjuk, ha nem hagyjuk az emlékezetből kiesni. Az emlékezet a gondolkodás egybegyűjtése.” – írta Heidegger. A versírás mint tevékenység, a vers mint élettér, nem jelent illuzórikus kiutat, sokkal inkább egy olyan aktust, amely maga felé hajlítva lényegének őrzi meg: gyermekként, apaként, férjként költőnek. Ez a hétköznapok kihívása, hogy végső soron „jellé váljon a jeltelen időben”. „én magamba csomagoltam mindent / mi addig évekig égetett” (Apám után) – írja, s történeteit verssé kiáltva megteremti annak lehetőségét, hogy túlélje emlékei katarzisát. Lírája éppen ezért vonzó, mert alkotóként minden ésszerűség ellenére rá meri bízni magát a vers mentőövére, s hisz a költészetben, „mint őrült alkimisták a kémia angyalában”.

57

Kísértés az Alföldön

Míg Grecsó Krisztián első regényében az Isten hozottban (Magvető, 2005) a látomások, képsorok, rövid mozaikszerű történetek úgy vetültek egymásra, hogy puzzle-szerűen adták ki az elbeszélt történetet, addig második regényében a Tánciskolában a hagyományos, lineáris történetvezetést választja. A Tánciskola nevelődési regény, főhőse dr. Voith József, az olvasó a fiatal jogász sorsát követheti nyomon a mintegy fél évet felölelő regényidőben. A Szegedi Egyetemen végzett fiatalember cseppet sem mondható sikeresnek, kövérkés, kopaszodó, amolyan jófiú, akire illik a mondás: ha leteszik, ott marad. Bár szeretne Szegeden maradni, nem teheti, hiszen álláshoz csak édesanyja testvérének segítségével jut. Így kerül a tótvárosi ügyészségre fogalmazónak, a nagybácsi, Szalma Lajos, földrajz-testnevelés szakos tanár pártfogoltjaként. „Tótvárossal kapcsolatban Jocó minden balsejtelme igazolódni látszott. Egy középváros, ahol nem érdemes élni, mert olyan konokul zártak az emberek, akár egy faluban; de a magány, a förtelmes egyedüllét úgy is lehet rossz, ahogy egy nagyvárosban.”

58

Grecsó Krisztián hozott anyagból dolgozik, ez kétségtelen, arról ír, amit ismer, az Alföldről, s míg az Isten hozott egy alföldi faluban játszódik, a Tánciskolában egy alföldi kisvárost mutat be. Sok tekintetben nem mond újat, mégis ízzel és lendülettel beszéli el azokat a közhelyeket, amelyeket a magyar kisvárosról ismerünk. A hogyan kérdése pedig lényeges. A regény második fejezetének első lapjain, a város bemutatását olvasva óhatatlanul eszembe jut Kőrösi Zoltán Budapest, nőváros című kötete, s a szép mondatokat beárnyékolja a gondolat, hogy ilyet már olvastam valahol. „Vannak női városok és vannak férfivárosok is, némelyikről csak hosszú tapasztalás révén derülhet ki, hová is tartozik, sőt, van olyan, hogy egy város az idő múlásával megváltoztatja a nemét, olykor csak apróságok döntenek, Budapest például egy hervadófélben szomorkodó asszony, aki időnként a sminkkészletéhez nyúl, s megrázza magát, ezt akárki megláthatja, ha a Dunára néz, a Margitsziget bozontjára, a melleket formázó budai hegyekre…” – írja Kőrösi. Grecsó pedig így fogalmaz Tótvárosról: „Az Alföldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. (…) Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dús keblű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz.” A Tánciskolában, amint honlapján Grecsó megemlíti, Bereményi Géza-, Albert Camus-, Csukás István-, Miguel de Cervantes-, Darvasi László-, Esterházy Péter-, Kardos G. György-, Krúdy Gyula-, Lénárd Sándor-, Arundhati Roy-, Móricz Zsigmond-, Nádasdy Ádám-, Szabó Magda-,

59

Szophoklész-, Lev Tolsztoj- és Vámos Miklós- utalások találhatók, és torzított formában felhasznált mondatokat Thomas Mann Doktor Faustus című regényből is, de ez az említett részletet leszámítva nem zavaró, mert azokat úgy illeszti az elbeszélésbe, hogy az olvasónak nem jutnak eszébe e szerzők (csak Mann, de ő más okból) név szerint, és nem rohan a könyvespolchoz régi olvasmányait fellapozni, azzal az érzéssel, mintha nem először találkozna Grecsó szövegével. Jocó új életet kezd ebben a kisvárosban, s számára új élete sokszor kiismerhetetlenül kusza, s nehézségei támadnak munkahelyi, emberi kapcsolatainak alakításában, félszegsége, tapasztalatlansága miatt. Szalma Lajos, a regény kétségkívül legkidolgozottabb alakja mindenben ellentéte Jocónak, az ötvenes évei végén járó férfi a kisvárosi értelmiségi, kocsmaasztali filozófus, hobbitelkén kábítószereket kotyvaszt és fogyaszt, különös szeánszaiba Jocót is beavatja. Vagány nőcsábász, aki pártfogója lesz a fiúnak, barátnőt is szerez neki, de megvámolja, s számtalan kalandba keveri őt, eltervezve és felkínálva egy olyan életet a fiúnak, amelyet maga tart helyénvalónak. Szalma Lajos kutyáját Devilnek hívják, s már az első szívás alkalmával Jocót megkísérti az Ördög. Grecsó végig azt a kérdést lebegteti, hogy képes lesz-e Jocó a helyes utat választani, leválni az Ördög karmesteréről, Lajos bácsiról (a regénycím így nyer értelmet), és elindulnia a maga útján. A regényszövetnek ez a szála fölösleges, hiszen miként Grecsó előző regényének hőse Gergely, Jocó is az önazonosságát keresi, s éppen

60

ezért olyan kérdésekkel szembesül, amelyekre csak maga válaszolhat. Mindenféle Faust történet nélkül is élvezetes olvasmány lenne e regény, sőt talán életszerűbb, eredetibb és hitelesebb is, megóvva a szerzőt a sablonok veszélyétől, elkerülhetővé téve a regény végén a már-már giccses, templomi jelenetet. Az ördög a szerző akaratából azonban folyton megjelenik e regény lapjain, a legképtelenebb és legváratlanabb szituációkban. Jocót Lajos bácsi román feketemunkások közé viszi a határszélre, ahol méltóságuktól megfosztott emberek rabszolgaként dolgoznak. Éppen ottlétükkor jelennek meg a határőrség emberei, s Jocóéknak a munkásokkal együtt az utolsó pillanatban sikerül bemenekülniük egy földalatti rejtett pincébe, ahol vészesen fogy a levegő. Ebben a szűk, sötét helységben találkozik az albínóval, akinek hallotta a szívritmusát, és érezte, hogy egyre hidegebb árad belőle. „Az albínó kinyújtotta kezét, és elkapta Jocó tarkóját. Jéghideg volt a tenyere. (…) A bőre szinte megperzselődött az áradó fagytól. Az albínó megszólalt. Vékony éneklős hangon beszélt. Magyarul nevetségesen hangzott volna, bármit mond. De a latinos román inkább fennköltnek hatott.” Ritkán szoktak magyar regényben román mondatok előfordulni, éppen ezért is örülten volna annak, ha az a néhány mondat nem hibás – s most nem a betűhibára gondolok, amely a leggondosabb műhelyben is előfordulhat, s most is következetesen becsúszott – miként az albínó mondatának fordítása is. A lábjegyzet így fordítja a mondatot: „Megtagadlak! Minden élő

61

pusztulást érdemel. Ha Isten igazságos lenne, nem volna semmi.” A román mondat pedig így hangzik: Ha Isten igazságot tenne (szolgáltatna) nem lenne (létezne) semmi. Hajszálnyi hibák, de az amúgy sem egyszerű értelmezést megnehezítik, hiszen az albínó is egy a szerencsétlen kiszolgáltatottak és megnyomorítottak közül, aki nem rendelkezhet sorsa, akarata fölött. Mindezzel együtt az albínó figurája telitalálat, az egyetlen „ördögös” rész e regényből, amely hiteles. Éppen mert a román ortodoxia népi vallásossága szólal meg általa oly módon, ahogy ma is létezik és működik a tanulatlan, egyszerű emberek között, teli babonákkal, átkokkal és átoklevételekkel, szemmelveréssel és „misecsinálással”. Miként a sátáni szál, úgy erőltetettnek tűnik a cigánylány és a mozgássérült Judit alakja is. Jocó apja megtáncoltat egy cigány lányt, és hentereg is vele, de nem teszi magáévá. Mindez kitudódik és a fiú édesapjának egzisztenciája ellehetetlenül, kirúgják a vasboltból, kénytelen a nyugdíjazása előtt néhány évvel kényszervállalkozóvá válni, s egy tanyán biofarmot próbál létrehozni, ám egy banális balestben meghal. Jocó, miközben Lajos bácsi és haverjai a cigánytelepen rá akarnak ijeszteni a lányka családjára, éppen ezzel a lánnyal szerelmeskedik, s veszíti el szüzességét. Később, véletlenül találkozik egy boltban a lán�nyal, aki már férjhez ment, terhes, s azt állítja, hogy a fiú a gyerek apja. Utóbbi történet teljesen elvarratlan marad, s a továbbiakban nem olvashatunk arról, hogy a fiú miként viszonyul mindehhez.

62

Juditot akkor próbálja magáévá tenni, amikor már sok tekintetben mesterére hasonlít, de kezd fellázadni Szalma Lajos ellen. Éppen ezért tűnik túlságosan is kimódoltnak a tolókocsis lány alakja, aki a tisztaságot, a helyes utat kínálja, s aki kapcsán az olvasó szájába rágatik, hogy az a helyes, ha őt választja, s nem a kacér Ildikót. Miért is? Mert mozgássérült. Ez egy olyan olcsó trükk, amellyel az olvasó könnyen befolyásolható, s az író moralizálva, az emberi jó érzésben bízva löki hősét e lány karjaiba, felkínálva a megigazulás lehetőségét. A történet e szálának kidolgozása arra emlékeztet, amikor Erdős Renée a fülledt, erotikus írásaiban katolicizmusa miatt terelte rendre hősnőit kisszerű megoldások felé, mert a jó érzés és az erkölcs ezt diktálta. Ez esetben az olvasói szimpátia feltámasztása, a nyomorult iránti emberségére való számítás nem elegáns megoldás. Túl egyértelmű. S ez az egyértelműség gyengíti e regényt. Grecsónak nem lenne szabad moralizálnia, s bár tény, hogy nevelési regényt próbált írni, s ez sok tekintetben sikerült is, olykor mégis a tanmese irányába alakította történetét. Hiszen a fiú végül helyesen választ, megtagadja mesterét, a sátán karmesterét, szétválik jó és rossz, helyes és helytelen, s az Úrfelmutatáskor már az olvasó tekintete is bepárásodik. Csak éppen az elbeszélő választja a könnyebbik utat. Miként az Isten hozott című regény végén a zsidó szál is fölösleges volt, bár érthető, hiszen könnyebbé tette a múltját vesztett, identitását kereső fiú történetének megoldását és olvasói megértését, így ebben az esetben is a mozgássérült lány

63

alakjával az evidencia csapdájába lép. Hogy a jó végképp elkülönüljön a rossztól, végül megtudhatjuk azt is, hogy a lány bénaságának okozója közvetve Szalma Lajos. Ez a regény egyik leggyengébb pontja, Grecsó túl keveset mer az olvasóra bízni, túl sokszor magyarázza, hogy ki-miért cselekszik akként, ahogy, illetve ki-miért gondolja azt, amit. Figyelemre méltó Jocó figurájának megrajzolása. Hiteles, amiképpen azok a részek is, ahogyan elbeszéli a fiú munkahelyi beilleszkedését, s barátkozását a városi potentátokkal. Életszerű képek ezek, miként próbálja a város elitje magához édesgetni a fiút, aki naivan közelít mindenkihez, s aki főnöknőjének célzásait sem érti, amikor az asszony arra kéri, hogy legyen hozzá kedves. Az iskolaévek zárt világából beleszokni az apró, de annál komolyabb emberi játszmákba nagy kihívás, s ennek bemutatását Grecsó ügyesen oldja meg. Grecsó Krisztián prózájának erőssége mesélőkedvében keresendő, megfigyelőképessége, az apró részletek elbeszélése adják e regény lendületét. Sokszor és sokat esznek e regény lapjain, s erről szép, lendületes, pontos leírásokat olvashatunk. „Érkezik a test ünnepe, a gyomor gyönyörű imája. Jocó azt a pillanatot kedveli leginkább, amikor a tálban a húsleves, gyönyörűség figyelni, ahogy az aranyló zsírfoltok elcsúsznak egymáson, keringőznek és ömlik a gőz. Egy mázas, füles edényben külön a zöldségek: hosszúkásra vágva a répa és a gyökér, gumóban a zeller és a krumpli, a petrezselyemzöldje batyuba kötve, a kelkáposztalevelek omlósra főve, ahogyan a karfiol virágai, és az előre

64

beirdalt vöröshagymafej.” Jocó szülővárosáról, Feketevárosról, és annak békáiról, a „békák Waterloo-járól” igen plasztikusan fogalmaz. „A legszebb, amikor az ártér nyárfái mögé még nem bújik el egészen a nap, és a mézessárga fényben jól látható, hogy annyi varangy és levelibéka tajtékzik a városba vezető aszfalton, hogy úgy tűnik, élő szőnyeg, nem egy svájci nagyvállalat becses magánútja. (…) A templom és a gimnázium ligetes háromszögében a békák riogatták a süldőlányokat, a lusta Tisza-part felé közeledve élt az út, tán még az ártéri táblákon búslakodó napraforgók is azért bámulták olyan égett képpel a szikes, repedezett földet, hogy meglássák mitől hullámzik.” E mesélőkedv teszi ígéretes regényíróvá Grecsót, hiszen a Tánciskola minden gyengeségével együtt remek példája annak, hogy érdemes visszatérni az elbeszélő próza hagyományaihoz, megtartva a beszédmód személyességét, az intertextualitást, a szövegek közti kapcsolatok keresésének szándékát. „Az ember azt hiszem soha nem fog ráunni a történetmondásra és hallgatásra” – fogalmazott Borges, s úgy vélem, Grecsó ezt ismerte fel, amikor a kor divatjától eltérően egy hosszú, lineáris történetet elmesélésébe kezdett. Kétségtelen, hogy regényének fikciós szála gyengébb, s úgy tűnik, arról tud hitelesen, jól mesélni, amit ismer, amit maga is megtapasztalt. Kérdés persze, hogy az Alföld világa, amit szeretettel, pontosan rajzol meg, s azok a történetek, amelyeket úgy beszél el, hogy az a benyomásom támad, azok csak ott, abban a környezetben történhetnek meg, meddig tartanak ki? Elkerüli-e majd az ismétlés csapdáit?

65

Az őshovába vezető út

A Magvető Kiadó gondozásában jelent meg Szőcs Géza Limpopo című regénye, amelynek igényes külleméhez Egyed Tibor litográfiái is hozzájárulnak. A lineáris kronológiát követő regényt a szerkesztés vakmerősége és a nyelvi humor teszi változatossá. A 151 minifejezetre tagolt szövegtest azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy az elbeszélés töredezett és parttalan… Éppen annyira, amennyire egy strucckisasszony gondolatai azok lehetnek. A struccokról szóló foghíjas ismereteinket, miszerint a nagy testükhöz képest aránytalanul pici az agyuk, lenyelik a csillogó tárgyakat és homokba dugják a fejüket s egyetlen erényük, hogy gyorsan futnak, e furcsa napló korrigálja, amelyet Szőcs Géza valahol Erdélyben, egy felszámolt struccfarm udvarán egy „kiszáradt aranyhalas medence repedező fenekén” egy nyitott aktatáskában talált. A „talált szöveg” „gyorsírási kulcsait” szorgalmasan megfejtette, s a maga szerkesztői logikája szerint adta közre. Mint a kötet bevezetőjében írja, az egyes fejezetek sorrendjét maga állapította meg az

66

elbeszélés lineáris logikáját követve. A rövid fejezetekre való szövegtagolás azt a benyomást is keltheti az olvasóban, hogy valamiféle „titkos” szöveget olvas. E szerkesztési módszer nem volt idegen a szent szövegek, így a Biblia szöveggondozóitól sem, akik a folyamatos szöveget az értelmezés megkönnyítése végett fejezetekre tagolták. Szőcs Géza is hasonlóan jár el, bár leszögezi, „bármely más sorrend elképzelhető, így is-úgy is kiderül minden”. A mérsékelt égövre keveredett struccok egy baromfitelepen éldegélnek, köztük Limpopo is, a fiatal strucclány. Bár életük körülhatárolt és őrök által felügyelt, mégsem egyhangú. Talán még elégedett is, hiszen gondoskodnak róluk, s látszólagos szabadságuk is adott. (Kiszökhetnek a kerítés lyukain, s visszatérhetnek súlyos következmények nélkül. De ha szökni próbálnak, büntetésből levágják a szárnytollukat!) Limpopo kisasszony némileg kilóg a sorból, mivel kíváncsi természete arra sarkallja, hogy szüntelenül kérdezzen. Kérdései s a lehetséges válaszok kutatása önvizsgálatra késztetik, míg megfogalmazódik benne a felismerés, hogy akinek szárnya van, annak repülnie is kellene. Kíváncsi strucclányként Limpopo ismeri „népe” történetét, legendáit és mítoszait, s tudja, hogy a távoli Afrikában van a hazája, otthona. Így születik meg benne a remény, amely célt ad szűkre szabott és körülhatárolt kis életének. „Haza akartam, hazajutni végül” – jutnak eszembe Pilinszky János Apokrifjének sorai e madárnapló olvastán. Majd egy másik vers jut eszembe, Dsida Jenő Nagycsütörtökének első szavai:

67

„Nem volt csatlakozás.” Székelykocsárd számos ponton kerül elő Limpopo szövegében, átszállóhelyként, a remény szimbólumaként, s metafizikai elmélkedések mataforájaként is. „ – Hol van a mennyország? Állítólag a lélekben van, miként a pokol is. Egy helyen? Igen. Egyszerre vagy egymás után? Olyan lehet ez, mint a székelykocsárdi váróterem. Az egyik bejáratára az van írva, hogy első osztályú váróterem, a másikra, hogy másodosztályú. És valójában hányad osztályú? Valójában egy folyosó.” A naplóíró szerint az „őshovába” vezető úton, ha Kocsárdig eljutnak, minden bizonnyal sikerülni is fog vállalkozásuk. „mint ki sötétben titkos útnak indul / végzetes földön, csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis, szembe sorssal, / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” – fogalmazott Dsida, s sorait akár Limpopo is idézhetné. A strucckisasszony számára szárnyának léte a repülés képességének nyilvánvaló mementója. Így fogalmazódik meg benne a felismerés: „Úgy látszik a repülés elfelejthető. De miért nyesték le a szárnyaink végét, és csak a miénket, a szökevényekét, azon kívül, hogy meg akartak büntetni? Mert attól félnek, hogy egyszercsak elrepülünk vissza Afrikába! Mert a repülés újra megtanulható!” Limpopo hisz abban, hogy fajtája ismét megtanulhat repülni, s hamarosan oktatójuk is akad Albi, az albatrosz

68

személyében, aki a szimbolisták (!) kocsiján érkezett a telepre, s aki szorgalmasan tanítgatja a lelkes fiatalokat a repülés tudományára. (Limpopo naplója szellemes olvasmány, amely bővelkedik történelmi, irodalmi, művelődéstörténeti utalásokban, ily módon megadva olvasójának azt a tapasztalati lehetőséget, hogy alámerüljön a közös kulturális emlékek vizében. S bár szorosan nem tartoznak az elbeszélés „fővonalához” mégis színesítik azt ezen utalások. Érdekes jelenség a nagysörényű oroszlán is, aki megírta a Bokorbéli víg napjaim című művét, s kinek külön fejezet jutott e naplóban.) A strucckisasszony repüléstanulási kísérletét társai kezdetben pártolják, de lelkesedésük nem tart sokáig, sokan elpártolnak tőle, rögeszmés teremtésnek tartják. Nem véletlen, hogy egyre több időt tölt Svarc, a bagoly társaságában, akivel megoszthatja kérdéseit és felismeréseit, s kitől útmutatást és tanácsot remél. Szőcs Géza Limpopója a felejtés elleni küzdelemről is szól. A struccok, mint kiderül, olykor tudatosan is felejtenek. Megtanulnak szavakat, fogalmakat felejteni, s elsőként megpróbálják nyelvükből kitörölni a szeretet szót. Az emlékezés és felejtés problémáját járja körül e regény, még ha olykor könnyed strucclépésben is. Augustinus óta ismételgetjük, hogy az emlékezet „a múlt jelene”. Ily módon az emlékezet döntő módon hozzájárul a személyes identitáshoz, olyannyira, hogy Locke azt a személyes identitás legfontosabb ismertetőjegyének tartja. Azonban a strucc, akárcsak az ember, nem egyedül emlékezik, hanem mások emlékeinek segítségével, így nem vé-

69

letlen, hogy e naplóbejegyzésekből nem hiányoznak a struccok mítoszai sem, amelyek erőt adnak Limpopónak a repülési kísérletek sikertelenségének idején. S minthogy nyelvi közegként az elbeszélés közös mind az emlékezés, mind a történelem számára, a struccok magatartása, a tudatos nyelvi, fogalmi felejtés beláthatatlan veszélyeket hordoz magában. Hiszen az elbeszélés legmélyebb struktúrái (kezdet, közép, vég), valamely probléma (például: repülés) megoldása (feszültség, feloldódás-sorsforduló) jellemzik a struccok tulajdonképpeni egzisztenciáját. Limpopo naplójából megtanulhatjuk, nem annak a módja lényeges, hogy életünket utólag miként beszéljük el, hanem az, hogy miként éljük meg azt. Így az egyes strucc, mint Paul Ricoeur írja: „csak élet-történet implicit konstruálása (és állandó revíziója) révén éri el, illetve szerzi meg identitását.” E megállapítás nem csupán egyes lényekre igaz, hanem egy adott közösségről is elmondható, hogy elbeszélések mentén és elbeszélések révén szerveződik. A struccnapló egyik fejezetében az elbeszélő a ’mi’ szócska értelmét próbálja megfejteni. A struccok meghökkennek azon, hogy milyen sok mindenre használják a ’mi’ szócskát. Ahogy az egyes strucc implicit élettörténetek révén, úgy a közösség is olyan történet révén létezik, amelyben a közös emlékezet és a jövőre irányuló tervezés összegződik, így a struccközösség esetében is a társadalmilag megélt jelen a múltból és a jövőből meríti értelmét. Ennek tükrében válik érdekessé a napló egyik beszámolója. „Tisztelt struccgyűlés, döntenünk kell. Kik vagyunk és mi-

70

hez akarunk kezdeni magunkkal? (…) Mármint, hogy mik akarunk lenni. Ilyen lehetőségek például: a csürhe, a nyáj, a konda, a csorda, a horda, a falka, a >>lakosság<<, a népség, a gulya, a tömeg, a köztársaság, a falanszter. (…) Csürhe – tizenhárom szavazat. Csürhe vagyunk és csürhe is akarunk maradni – jelentette ki a végén Patyomkó-Patvaros Pista.” Majd Limpopo hozzáteszi: „milyen hosszú is a történelmi fejlődés útja, amíg a csürhéből csorda lesz.” Szőcs Géza Limpopója, minthogy olyan fogalmak köré épül, mint a rabság, szabadság, otthon, hontalanság, a régvoltba (talán az aranykorba) való visszavágyódás, történelmi parabolaként is olvasható. Limpopo felismeri a szabadulás lehetséges módját, de véleménye megosztja azt a szűk közösséget, amelyben él. Mégis vállalja a rászabott szerepet, s hirdetni kezdi az igét a repülés, azaz a szabadság megtanulásáról. Limpopo kitartása azokra a prófétákéra emlékeztet, akik a végeláthatatlan rabság időszakában évtizedeken keresztül hirdették a babiloni fogságból való szabadulást, lelki alkata azonban mentes minden zordságtól, lelkesedése, magatartása amellyel felismeréseit hirdeti sokkal inkább hasonlít a XIX. és XX. század költőiéhez. Ily módon Limpopo naplója felelősségről is beszél, a mostanság sokszor emlegetett írástudói felelősségről, annak súlyáról egy olyan zavaros korban, amikor a struccok mérsékelt égövön élnek, otthontalanul, önrendelkezésük hiányában valamikor a rendszerváltás utáni években kiszolgáltatva őreiknek. Nem nehéz magunkra ismernünk e struccközösség történetében, sorsában, még ha a párhuzam

71

nem is túl hízelgő. E „talált napló” azonban arra is figyelmeztet, hogy amíg egy közösségnek adatik egy Limpopója, esélye is adatik a szabadság megtanulására. Minthogy Limpopo értelmes strucckisasszony, Svarc bagollyal beszélgetve mind többször próbálkozik a lét értelmére vonatkozó kérdéskísérletekkel, még ha nem is fogalmaz olyan szabatosan, mint egy filozófus. Hiszen mint Heidegger írta, ami a lét értelmére vonatkozó kérdést illeti, az olyasmi, ami a történelmi kezdetektől máig foglalkoztatja gondolkodásunkat. Ez az élet és a természet értelmére és céljára, az értékekre és világ, a kozmosz miértjére és céljára feltett kérdés. Míg a fizika, a metafizika és a teológia összetartoztak, a tudomány is megkísérelte feltenni a fenti alapkérdéseket, amióta azonban Kant rámutatott, hogy morális lényként fel kell tennünk a dolgok értelmére vonatkozó kérdést, tudósként azonban nem lehetséges ezekre válaszolni, azóta a tudományok e kérdéshez tartózkodóan viszonyulnak. Limpopo pedig makacsul kérdez. Az utolsó fejezetek egyikében olvasható Limpopo legmegrendítőbb beszámolója, amely a telepen töltött utolsó éjszakát dokumentálja. Mivel a struccok órái megszámláltattak, s reggel az őrök a baromfifeldolgozóba akarják szállítani őket, Limpopo és néhány társa úgy dönt, hogy hajnalban megpróbál elrepülni. A kételyek éjszakája ez, valamiképpen a Gecsemáné kertre emlékeztet. Minden strucc alszik, egyedül Limpopo és Svarc éber. „Nem tudom, van-e lelkem, de ha igen, ma

72

éjszaka talán sikerülni fog megtisztítanom” – mondja Limpopo, később pedig társait félti: „Vajon hányan leszünk? Hányan fogunk akarni – és hányan fognak tudni – holnap a magasba emelkedni és elindulni velem?” Kétségek közt („hátha nincs is Szerző, csak egy elszabadult narratíva?”) ismeri fel, hogy nincs félnivalója, „hiszen Az, Aki Kimondta A Világot, rólam is tudta, hogy mit akart általam mondani”.

73

„Talán létezik egy darab föld, ahol nem lennék idegen”

Látszólag történelmi regényt vesz a kezébe az olvasó, annak minden kötelező kellékével, amikor fellapozza Hász Róbert A künde című kötetét. A történet i.sz. a X. század derekán játszódik, s főszereplője Pannóniai Stephanus, egy Sankt Gallen-i szerzetes, akit veszélyes politikai küldetéssel bíz meg apátja: XII. János pápa üzenetét kell elvinnie a barbár magyarok földjére, szövetséget kínálva nekik Ottó császár ellen. Stephanus származását homály fedi, annyi bizonyos, hogy gyermekként került a kolostor falai közé, s ott a jámbor szerzetesek nevelték. Sokáig dolgozhatott a szkriptóriumban, mígnem apátja, látásának romlására hivatkozva szőlőműveléssel bízta meg. Életének zárt és jól ismert világát hagyja maga mögött a szerzetes, amikor az engedelmesség fogadalmát teljesítve útnak indul. Virgil apáttól egy madarat ábrázoló melldíszt kap az útra, amelytől feltehetően remélheti a pogányok jóindulatát. A történet kezdetén e melldísz funkciója közömbös, Stephanus nem remél tőle semmit, engedelmesen rejti csuhája alá, később azonban e madár szinte az egész történetfolyamot

74

generálja és alakítja. A pogányok földjére vezető út igen viszontagságos, s a szerzetes ott tartózkodása is kalandokban bővelkedik, mégis e regényben sokkal izgalmasabb a főhős környezete, önmaga és Isten iránti viszonyulásainak alakulása. A magyarok a hozzájuk érkező küldöttben, miután megtalálják ruhái között a madárdíszt, Csaba urat, a honfoglaló törzsek szakrális fejedelmét ismerik fel, a meggyilkolt Kruszán künde elveszett fiát. E felismerés mindvégig hihetőnek tűnik, hiszen a szerzetes érti a pogányok nyelvét, s minél több időt tölt közöttük, annál inkább törnek fel emlékeiből szavak, s olyan képfoszlányok, amelyek mintha igazolnák származását. Plasztikusan, a történetmondás szálait kellően bonyolítva, s vigyázva mégis, hogy pont annyit meséljen el, amennyi szükséges, mutatja be a szerző főhőse lelki átalakulását, új szerepébe való beleszokást, ha tetszik – belenövést. Mint Hász Róbert előző munkáinak így jelen regénynek is egyik központi témája az identitáskérdés. Első regényének, a Diogenész kertjének (1997) is az otthontalanság a témája, az emigráns író szembenézése önmagával. A Végvár (2001) fiatal hadnagya, akit áthelyeznek egy porfészekbe valahol a Balkánon, szintén egy számára ismeretlen miliőbe csöppen, ahol kiderül, hogy semmi nem az, aminek látszik. Sánta Gábor szerint Hász a közös mítoszokból magánmitológiát teremt a gyökértelenség okozta magány oldására, s e megállapítás helyességét jól példázza legújabb regénye is. Stephanus, szerzetesként ugyan magáévá tett egy

75

kultúrát, szellemiséget, látásmódot, ám amint kikerült ennek megtartó és biztonságos környezetéből, amelyet számára kolostorának falai jelentettek (ha olykor tagadja is), mindez fellazult, mi több megkérdőjelezhetővé vált. „De egy gondolat ekkortól befészkelte magát a lelkembe. A népem, amelyik engem visszavár. Léteznek ők egyáltalán? Ha igen, és valóban emlékeznek még rám, nem lenne-e kötelességem felkutatni őket? Én megtapasztaltam milyen érzés gyökértelenül felnőni, úgy élni, hogy nem tudod, tartozol-e valahova, s akkor kiderül, él valahol egy nép, amely számít rád és visszavár. Talán létezik egy darab föld, ahol nem lennék idegen.” Stephanus alakja, éppen attól rendkívül modern, ha tetszik mai, mert reakciói az őt ért hatásokra – amelyek végső soron személye leglényegét érintették, öltözékét, hajviseletét éppúgy mint nyelvi, kulturális és vallási identitását – jellemzően a ma emberének viselkedésmintái, s így leginkább azt a törekvést tükrözik, hogy a sors által kirótt szerepekben mindig feltalálja magát, képessé váljék integrálódni. Talán ez is oka annak, hogy Hász el tudja hitetni olvasójával, hogy mindaz, amit leír, hiteles. Természetesen ehhez hozzájárul rendkívüli felkészültsége a regénycselekmény koráról. „Köztudomású, hogy a honfoglalás koráról igen kevés történelmileg hitelesített adat maradt fent, de egy írónak ennyi éppen elég, hogy szépen egymás mellé rakja őket, majd a >>tény szigetek<< közötti tereket kitöltse” – nyilatkozta egyik interjújában. XII. János pápa valóban küldött levelet a magyarokhoz

76

963-ban, s ezt a levelet Ottó császár valóban elfogta Capuában. Sok jel mutat arra is, hogy a magyarok 904-ig a kettős fejedelemség rendszerében szervezték meg társadalmukat, tehát volt egy szakrális fejedelmük, aki a kapocs volt Isten és a népe között, míg a gyula a társadalmi rendet tartotta fenn. E „tényszigetek” természetesen még inkább felerősítik az olvasóban a hitelességet. E szándék megvalósításának egyetlen gyenge pontja nyelvi megoldásaiban rejlik. Hász igyekszik archaizálni elbeszélői nyelvezetét, ami ugyan kézenfekvőnek látszik, kivitelezése azonban olykor megbicsaklik, s bár zavaró, az elbeszélt történet, a titokfejtés izgalma mégis továbblendíti az olvasót. A Szalmakutyák (1995) című kötet hat elbeszélése közül mindegyik középpontjában egyegy különleges szereplő áll, akik valamilyen titkot lepleznek le. Jelen regényt is jellemzően átszövi a titokfejtés motívuma, s a korai elbeszélésekre jellemző tényfeltáró szándék e regényanyagban kiteljesedik, nagy lendülettel, már-már krimiszerűvé bonyolítva a cselekményt, mindvégig megtartva a szükséges feszültséget. Mégis minden fordulaton túl, az igazi feszültséget a szerzetes gyökértelenségéből adódó problémák generálják, s az a vágya, hogy tartozzék valahová. Igazi tragédiája éppen, némi túlzással élve, az élve eltemettetés. Hiszen nem hal meg, de halálhírét keltik, történetét, ha tetszik – magánmitológiáját újraírják, s feltételezhető, hogy a hamis elbeszélésnek adatik meg a hitelesség látszata és az időtállóság lehetősége.

77

A regény elbeszélésmódja rétegzett, három különféle betűtípussal jól elkülönülten három elbeszélői szólam alkotja a regényanyagot, amelyek időnként fedik egymást, de sokszor szöges ellentétben állnak egymással. A többnézőpontú narráció finomítja, olykor elbizonytalanítja az események rekonstruálását. Egyrészt az olvasó megismerkedhet Pannóniai Stephanus történetének hivatalos krónikájával, melyből egy igen bátor és alázatos szívű szerzetes képe bontakozik ki, aki életét nem kímélve hirdette az evangéliumot a pogányok között. Másrészről megismerhető Stephanus történetváltozata is, amely a regény legnagyobb részét teszi ki, s amelyet kedves tanítványának titokban beszél el, akit mellesleg a Sankt Gallen-i kolostor apátja a hivatalos feljegyzések megírásával bízott meg. Mindezek mellett olvashatók az ifjú tanítvány magánfeljegyzései is, amelyekben a fikció bevallottan nagyobb teret kap. „Pannóniai Stephanus történetét annyiféleképpen tudom elmesélni a pergamenen, s úgy, hogy bármelyik igaz lehet, mikoron utóbb olvasom, amit leírtam, mintha nem is számítana valójában, melyik az igaz, lehet egyik sem, mégis, megállnak a lábukon…” Ha úgy tetszik, e három történet egy ifjú írnok próbálkozásai, mely felveti az elbeszélhetőség kérdését. A háromféle nézőpont folyamatosan fenntartja a cselekmény átértelmezésének lehetőségét, s ezt erősíti az egyes történetek közti hasonlóságok és különbségek arányos keverése és a linearitás is. A künde érdekfeszítő, s az elbeszélt történeten túlmutató, metafizikai kérdéseket felvető, az egyén iden-

78

titásának alakulását bemutató regény. Több kritikusa hasonlította A rózsa nevéhez, ami helyénvaló megállapításnak tűnhet, ha az alkotói szándékot vesszük figyelembe. Olvasóbarát, jutott eszembe, hiszen érdekes, követhető elbeszélésmódja, arányosan izgalmas és összetett cselekménye azzá teszi. Akár sikerkönyv is lehetne.

79

Az identitásvesztés természete

A múlt álomszerű valósága és a jelen egyhangúsága simul egymásba az elsőkötetes Vincze Ferenc A macska szeme című novellafüzérében. A kötet egymásra reflektáló írásait két nézőpontú elbeszéléssorozat illeszti össze, amelyek bár önállóan is értelmezhetők, mégis a maguk egymásutániságában nyújtanak élvezetes olvasmányt. E novellák jó része Marosán Tihamér, a szabadúszó zsurnaliszta (merthogy pontosan mit ír, egyértelműen nem derül ki) hétköznapjait beszélik el, amelyek egy belvárosi bérház pici lakásában telnek – jórészt a konyhában cigarettázva az asztalterítő kockáinak számolgatásával, némi ábrándozással, vagy a gangra néző szobában, a fehér képernyő előtt ücsörögve, minduntalan próbálgatva túllendülni készülő írásának első mondatán. E monotóniát a napi sajtó megvásárlása szakítja meg kiszámítható rendszerességgel, és a tanárként dolgozó (ezáltal Tihamérral ellentétben rendszeres jövedelemmel rendelkező) feleség, Szidónia számonkérései. No meg a macska. Egy fekete dög, akitől Tihamér irtózik, s aki nyomasztóan fürkészi őt,

80

máskor pedig pofátlanul lábtörlőjét tiszteli meg. S kinek látszólag távolságtartó, de kíváncsi lénye uralja a gangot, akárcsak Pietrov, a szomszéd. Zárt, egyhangú élet folyik a gangon, s mindenek előtt egymás figyelgetése. Tihamér a macskát figyeli, és ennek következtében óhatatlanul az öreg Fabritius Matildot, az állat gazdáját is, kinek ily módon megismeri tragikus múltját. Matild évekkel korábban elvesztette férjét, aki egyik szokásos vadászútjáról nem tért haza. Az öregasszony napjai szüntelen várakozással telnek, és a férjével való együttlét utolsó óráinak felelevenítésével, amit megerősít a történet kétszeres elbeszélése is, türelmet igényelve az olvasótól, mégis ily módon élményszerűen bemutatva az öregasszony enyhén megbomlott tudatának zárt világát. Pietrov megfigyelései módszeresebbek és megfontoltabbak. Lehallgató készüléket szerel Tihamér telefonjába, adatokat gyűjt és kombinál, s jelentést ír. Egy másik rendszer leselejtezett figurája ő, aki tíz év után ismét előveszi írógépét, hogy jelentést írjon Marosán Tihamérról, életviteléről, nemi életéről, s e jelentésben intézkedéseket kér, feljelent, megfigyeltet, s végső soron jelenlétével és cselekedeteivel ócska, két lábon járó mementóként figyelmeztet arra, hogy az évtizedes rögzült szokások, magatartásformák, s az eszmék és rögeszmék, amelyek mindezen cselekedeteket generálják, nem levetkőzhetőek. E bérházbeli figurák egyike sem érzi otthon magát szűkre szabott világában, sem az özvegy Matild, sem az ügynök Pietrov, de Tihamér sem. Létállapotuk minősége

81

pedig megbetegíti őket, pótcselekvésszerű mániáik alakulnak ki, mint a jelentésírás vagy az abrosz kockáinak számolgatása. E történeteket a kívülálló pozíciójából beszéli el a szerző, precízen szemléltetve, határozott vonásokkal, némi távolságtartással ábrázolva figuráit, mégis a jelen elevenségével, oly módon, hogy olvasóként egyhamar Tihamér konyhájában vagy éppen a gangon találjuk magunkat. E bérház falai közül azok az elbeszélések emelik ki az olvasót, amelyek más helyszíneken, egyes szám első személyben megírva, vallomásszerűen elbeszélve a múlt álomszerűen lebegő eseményeit mesélik el. Ezen írások elbeszélői énje felől csak sejtéseink lehetnek, annyi bizonyos, hogy egy erdélyi fiatalember a szereplőjük, s e történetek magukban hordoznak önéletrajzi elemeket is, mint a sorompók között című, amely egy áttelepülés történetének utolsó óráit mutatja be oly megrázó elevenséggel, hogy minden sora mögött szinte kitapintható a személyes tapasztalat élménye. Másrészt e két elbeszélés-sorozatnak van egy közös figurája, Vajda, aki az elbeszélő csoporttársa, és Marosán Tihamér barátja is. Így őáltala is illeszkednek egymáshoz az írások, még talán azt az olvasatot is lehetővé téve, hogy a nem bérházban játszódó, személyes hangú írások szerzője Tihamér. E novellafüzér darabjait az akik elcsángáltak című írás köti össze leginkább, kiszélesítve a kötet értelmezésének lehetőségét. Az elbeszélő egyetemistaként tanulmányútra megy csoporttársaival Csángó-

82

földre, s ottani élményfoszlányaiból szövi novelláját, mely nem mentes az iróniától, de megrendítő, balladaszerű elemeket is tartalmaz. Előbbire példa az utazás leírása, s annak az elvárásokkal terhes pillanatnak a felidézése, ami a szülőföldre való lépéssel járt. „Laci, Pista vagy János furán nézett rám, várta a hatást, hogy most aztán könnyezni kezdek a nagy szent anyaföldemen, hogy elhalkul a hangom, bepárásodik a szemem, de azután ő is érezni kezdte Románia első illatait, a Nagyvárad előtt lévő húsfeldolgozó üzemből áradó csirkeszagot, melyben keveredett minden, a dögszag és a nyers hús, a vér szaga a húgyszaggal, s ő is könnyezni kezdett, mint én, ahogy átértünk Romániába…” Az út azonban ennél többet tartogatott számukra. Moldva „zöldbe borult, trágyaszagú vidéke” bepillantást adott a közös múltba, s a fiatalokat magával ragadta, ősi ösztöneiket felkorbácsolta, s örvényszerűen nyelte el őket valamiféle kiismerhető, mégis idegen mélység. A kocsmaasztalon táncoló részeg Vajda figurája talán a legmegrázóbb. A történelem szakos pesti (?) fiú válaszként az őt ért hatásokra, az önkifejezés archaikus módját választva énekelni kezd egy szerb dalt (amelyet meglátásom szerint talán Kusturica Macskajajából (!) ismerhet, mivel Vajda szerb származására semmi nem utal, és e becenevet is a történtek után kapja). Miért éppen egy szerb dalt? Mert ezt ismeri. Gyökereiről lemetszett figura ő is, akárcsak a többiek, aki identitásvesztésére legfeljebb csak ráébredhet, s veszteségének súlyát a tompító részegség egyszerre oldja és felnagyítja.

83

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – jutnak eszembe Tamási Áron sorai, az otthon-lét élménye Vincze figuráinak csak néhány részeg órára adatik meg, de tulajdonképpen nem találnak semmit, amit maradandóan magukévá tehetnek, ami formálhatná, erősítené őket. Csupán a veszteség tudatosul. „Valahol valami eltörött” – fogalmazott fájdalmasan Dsida Jenő. E végérvényes törés természetét rajzolja meg Vincze Ferenc.

84

Az ösztönök titkai

Az 1630-as évek elején érkezik a távoli Japánba a fiatal lány, Aletta Huebler, hogy ott, Új Amszterdamban, a többi hollanddal együtt protestáns hitét gyakorolja és missziós munkát végezzen. Apját még Hollandiában legyilkolták a pápisták seregei, amelyek falujukra rontottak, anyját megerőszakolták a katonák, de életben hagyták. Aletta történetét három forrásból ismerheti meg az olvasó: egyrészt a lány elbeszéléséből, másrészt két tanult férfi jegyzeteiből, egy hivatalnokéból, aki üldözi a keresztényeket és egy harcművészeti kutató feljegyzéseiből, amelyek mindvégig megerősítik a történet hitelességét. Akárcsak Szávai Géza apró, dőlt betűs sorai, amelyekkel úgy teszi regényét az olvasó elébe, hogy azt dédnagyanyjának Török Dánielnénak, szül. Simazaki Juko-nak ajánlva az autentikusság látszatát keltheti. Szávai ezzel a gesztussal és hősének nevével tudatosan emlékezteti olvasóját Aletta Van der Maet történetére is, aki Apáczai feleségeként hazáját elhagyva Erdélybe költözött, s ma is a Házsongárdi temetőben nyugszik. Így ezen asszociációk keltésével és a japán dédnagymama említésével Szávai az érintett

85

és érintettsége okán tájékozott író benyomását kelti, bizalmat ébresztve olvasójában az elbeszélt történet hitelességét illetően. S mindezt igen meggyőzőn teszi. Ezen utalgatások révén képes igen jól érzékeltetni az idegenbe szakadás súlyát is, az olvasói figyelmet e sokrétű és több súlypontú regény egyik lehetséges értelmezésére irányítva. Éppen ezért nem lehet véletlen az sem, hogy a tízszavas ajánlóból kiderül, hogy a japán dédnagymama Amerikában hunyt el (aki ily módon feltételezhető, hogy kétszeresen is idegen földre lépett). E felvetésekkel Szávai Géza nem utolsósorban magára mint szerzőre is ráirányítja az olvasói figyelmet, aki erdélyi magyarként él az anyaországban, óhatatlanul megtapasztalva az idegenség érzetét. Minden írói előkészület adott tehát, hogy hitelesen, érzőn és értőn olvashassuk a szülőföldjétől oly távolra került holland lány történetét, s megérthessünk valamit abból, miként lehet idegenben élni és megmaradni. A japánok keresztény hitre térítésének érdekében nem csak a protestánsok, a katolikusok is tevékenykedtek a felkelő nap országában, akiknek hittérítő munkáját egyre nagyobb ellenszenvvel figyelte a helyi nemesség, veszélyforrást vélve az új vallás tanításaiban. („A keresztények azt mondják, hogy minden ember bűnös. De bűneik bocsánatot nyernek a kereszténység, a megváltó által. És a megtért bűnös a legértékesebb ember a földön. Ezt az őrületet meg kell állítani. Ha nem állítják meg a bűnt dicsőítő hitet, a bűnözés vallását, amely szerint bűn nélkül nem lehetsz értékes, akkor ez a vallás szétterjed, és mindent

86

feléget…”) Mindez oda vezetett, hogy a japánok hermetikusan lezárták országukat mintegy kétszáz évre, s az ott maradt keresztényeket és a megtért japánokat lemészárolták. Aletta ismerőseire s magára a lányra is ez a sors várt. Azonban őt mintegy fogolyként, ketrecbe zárva magával vitte Kodzsima Miki, a nagytekintélyű harcos valamelyik szálláshelyére. Kettőjük kapcsolatáról is szól Szávai Géza regénye. Aletta kezdetben a férfi kedvének és szeszélyeinek kiszolgáltatott nőstény, aki különleges bundájával (vörös haj és szőrzet) válik kívánatossá, s akit nem csak Kodzsima Miki tesz magáévá számtalanszor, de gyermekkori barátjának is megengedi, hogy meghágja a lányt. S bár kettejük kapcsolata kezdetben szigorúan biológiai, alig észrevehetően, apró utalásokból kiderül az olvasó számára, hogy kapcsolatuk jóval több lesz ennél. Aletta elbeszélésében elárulja, hogy idővel maga is élvezni kezdte együttléteiket, melyek fokozatosan egyre több gyengédséggel teltek meg. Szávai erénye, hogy finoman, tudatos nyelvi egyszerűséggel beszélteti Alettát, mégis pontos leírást adva a lány gondolatairól, szándékairól és érzelmeiről. Bár Aletta kiszolgáltatott körülményeinek, ösztönösen felismeri helyzetét, ha nem is a túlélés, de élete meghosszabbításának lehetőségét is látva a japán férfival való viszonyában. Az, hogy Kodzsima Miki beleszeret a lányba, történetük végkifejlete is tanúsítja, azonban Aletta érzelmei helyzetéből adódóan nem egyértelműek, hiszen nem tehet mást, mint elfogadja, megszokja helyzetét, mégis kialakul benne valamiféle torz bizalom és vágy

87

a férfi iránt, ami idővel szerelemmé hajlik, s később már a férfival együtt szeretne elmenekülni. Szávai regényében olykor brutálisan, nyersen jelennek meg az ember biológiai szükségletei, Aletta karakterén keresztül olyanfajta ösztönlényként (is) bemutatva az embert, aki életben maradásáért képes erőfeszítéseket tenni. Aletta bűntudatáról is folyamatosan értesülünk imádságaiból, amikor arra kéri Istent, vegye le róla tekintetét, s mégis meghitt, gyermeki hittel bízik a túlélésben, fordul Isten felé, s hagyja, hogy ösztönei vezessék. S mindaz, mi vele történik, természetes. Szávai Géza regénye nem valamiféle széplelkekről szóló szerelmi história, melynek végén a szerelmespár együtt hal meg. Bár az események szerint ez történik, az emberi természetet úgy mutatja be, mint a túlélésért küzdő gépezetet. S bizonyára nem jár messze az igazságtól. Ugyan e folyamatokat a maguk valójában, mindenféle szépítés nélkül mutatja be, történetvezetése s elbeszélésének módja túlmutat ezen. Ábrázolásában az ember szocializált, kulturális hatások által formálódott ösztönlény, amely nem sokban különbözik a négylábúaktól, mégis metafizikai érzékenysége révén többre hivatott. Talán távolinak tűnik az ismert és oly sokszor citált Kant idézet: „a csillagos ég felettem, és az erkölcsi törvény bennem”, mégis ide kívánkozik, árnyalva a képet, mutatva, mi az, ami háttérbe szorulhat a túlélés érdekében, s mégis mint afféle zsinórmérték, nem hagyható el teljes mértékben. Aletta története a bizalomról is szól. Mindvégig bízik Istenben, olykor már-már gyermeki egyszerűséggel, majd

88

megtanul bízni a férfiban is, kinek el kell hinnie, hogy megmenti közös gyermekeiket a haláltól. Egyedüli útja a bizalom, nem választhat mást, mert helyette csak a kétségbeesés maradna számára. Az ösztönök pedig jó irányba terelik, a békés halál felé. A férfival való kapcsolata két különböző kultúra találkozásának lenyomata, amelybe Szávai mozaikszerű részletek ismertetése által avatja be az olvasót. Figyelemre méltó a japán férfi és a holland nő állatokhoz való viszonya. Míg előbbi mítoszai hatására macskák tenyésztésével foglalkozik, abban bízva, hogy tigrisek tulajdonságait erősítheti fel bennük, addig a nő érzelmeivel, kimutatott szeretetével, európaiként közelít a macskák felé. Aletta bárkája egy mélyen hívő fiatal nő regénye is. Gyermeki hittel beszélget Istennel, s képes elfogadni sorsát. Isten társ az ő életében, akinek mindenről beszámol, akit megkér, hogy olykor ne tekintsen reá, s akit nem vádol élete alakulása miatt. S éppen ezért nem magányos. „Ez a legszebb, hogy beszélhetek hozzád. És, hogy az soha el nem vész.” S éppen e titokzatos kapcsolat teszi érthetővé a regény obszcenitását. A regényről írt kritikák egyike felveti, hogy egy lelkészlány szájából valószínűtlenül hangzanak az olyan szavak, mint ’pina’, ’fasz’, ’baszás’ stb. Pedig éppen Istennel való viszonya magyarázza e szavak természetes használatát, hiszen a nő számára Isten oly hatalmas, hogy gondolatai sem titkok előtte. „Uram, mindent hallasz, még az anyja hasában megmoccanó magzat gondolatát is hallod…” S amikor az ösztönök tartják életben az embert, az a képesség,

89

hogy rájuk hallgasson, megerősödik, kiszolgáltatottságában pedig a hatalmas Isten lesz menedéke, s e kijelölt keretekbe nem férhet bele a képmutatás és a széplelkűség. „A világ legnagyobb és leggyorsabb hajóin siklunk a Felkelő Nap Országa felé. Ha nincs velünk Van der Maat tiszteletes, akkor is templomnak érezném a hajót…” A regény majd minden kulcsfontosságú eseménye hajón történik vagy kapcsolható hozzá mint szimbólumhoz. Aletta hajón érkezik a távoli országba, sokáig egy hajón él, első szexuális élménye szintén egy hajón történik, édesanyja egy hajón hal meg, s maga is többször tekint testére úgy, mint egy hajóra, mely ringatózik. S maga erősíti meg számtalanszor a hajó jelentőségét, még akkor is, mikor Kodzsima Mikire idővel úgy tekint, mint Noéra. A bárka lehet jármű vagy épület, menedék, templom. Óhatatlanul eszembe jut a bibliai ige: a ti testetek pedig a Szentlélek temploma. Aletta teste is bárka, mely kiszolgáltatottan ringatózik, szent és profán egyszerre. Szávai Géza regénye ezt a titkot kutatja, ennek a titoknak a megfejtésére hívja olvasóját.

90

Ki ad hálát neked a sírból?

Ki ad hálát neked a sírból?

A veszteségből táplálkozó fájdalom, a dac és a szenvedély, a talpig nehéz hűség és a szeretet szülte a Liber Mortis füzeteket, azokat a naplókat, amelyeket férje, Szobotka Tibor halála után írt Szabó Magda majd hét esztendőn keresztül. „Megkezdtem a Liber Mortis kötetek hetedikét. 1982 májusa óta írom a sikolyokat, küldöm a szerelmes üzenetet a férjemnek. Mi ment rá erre az időszakra az életemből, ne kérdezd, szerelmem, Protesilaus. Éjjel van, a saját életemet, a saját megosztott véremet adom az áldozatra, hogy táplálhassalak. Jöjj vissza, csak három órára, hogy elmondjak Neked valamit, felelj egyetlen kérdésemre, felelek Neked én is, bár mindketten, mindketten tudjuk a választ. De azért csak kérdezd meg, kísértet férjem, túlvilági férjem, és megkérdezem én is, és mikor mindketten újra kimondjuk az igent, elvihetsz Magaddal az árnyak közé. Éjjel, éjjel. Nekem soha nem hajnalodik. Kezdjük a hetedik Liber Mortist azzal: szeretlek.” Mennyi koncentrált bánat sűrűsödik e halottas füzetek lapjain, s mennyi keserűség formálódik szavakká! A kimondott vagy leírt szó megosztása iránti

93

igény, a közlés szükségszerűsége – még akkor is, ha józan ésszel felfoghatatlan a halott férjjel való társalgás, ami a kívülálló szemszögéből inkább a neurózis kategóriájába tartozik – mégis azt mutatja, a beszéd végső soron adás és befogadás, nyitottság és szeretet. Mert e naplók beszélgetéseiben a szeretet fedezhető fel, valamint a kétségbeesés amiatt, hogy a hétköznap és az ünnep, végső soron a lét magánya már nem osztható meg a szeretett lénnyel. Pierre Emmanuel szerint „minden gondolat – emberi szó – erőfeszítése végső határán: imádság” – s e naplókat olvasva valamiféle pogány imádsággá, egyetlen nagy jajkiáltássá alakulnak a szavak. Gyászmunka, mondanák a lélekbúvárok e kötetet olvasva, s valószínűleg sok tekintetben igazuk is lenne, mégis e füzetek sokkal többek ennél. Bár valóban, szinte tankönyvszerűen követhetjük e bejegyzésekben a gyászoló lelkiállapotának különféle stációit: fájdalmat, keserűséget, lázadást, a halott okolását a veszteség miatt, az önsajnálatot, a tompa beletörődést a veszteségbe éppúgy, mint saját létének értelmetlenségét. Később pedig már a reménység pislákol az írónő lelkében, hiszen a továbbélés szükségszerűségének értelme számára nem más, mint a holtában is jelenlevő férj életművének gondozása. Az ajtó (1988) című regényben is megelevenedik az írónő férjének alakja, igaz mellékszereplőként, mégis markáns karakterként, akinek legfőbb tulajdonsága, hogy a háttérben meghúzódva támasza a főszereplő írónőnek a Szeredás Emerenccel, a házi mindenessel,

94

az ajtó mögötti titok őrzőjével való tragikus kapcsolatában. Amint e naplókból is kiderül, Szobotka szellemi társ, valódi támasza volt az írónőnek. Két alkotó ember élt egy fedél alatt, s míg az egyiküket elhalmozta a siker, a másiknak szűken jutott belőle. Szobotka Tibort íróként, műfordítóként, de leginkább egyetemi tanárként tartották számon, írásai széleskörű műveltségről és kifinomult ízlésről tanúskodnak, akit joggal emlegethetnénk a nagy esszéíró nemzedék tagjai között. A Liber Mortis füzetek egyik tanulsága éppen ez: hiába minden emberi erőfeszítés annak érdekében, hogy egy alkotó a figyelem középpontjába kerüljön, a siker természetrajza másképp működik. „Mostanáig összeállítottam a >>hagyatékodat<<. Mióta elmentél, csak azt csináltam, emberfelettien gyilkos, nehéz, boldogító volt. Mintha a tied lettem volna közben, s ugyanakkor totál viviszekció. Talán sikerült, nem tudom. Tulajdonképpen semmit sem tudok nélküled. (…) Míg a dolgaidat szelektáltam, csoportosítottam, fura volt átélnem, hogy tulajdonképpen mi mindent tudtál. Tündökletesen tehetséges voltál, szívem, tündökletesen okos, művelt, zseniális, hát hogyne lettél volna olyan érzékeny, ideges, később kétségbeesett. Persze, legalább nekem meg kellett volna mutatnod az anyagot, legalább nekem. Ha én tudom, mit rejtegetsz, nem tudom, hogyan és mit teszek, talán semmit, de több, hevesebb, forróbb bíztatást kaptál volna tőlem.” A hagyaték összeállítása sokkal körülményesebb munkát igényelt, mint eleinte tűnt. Szabó Magda részletesen és folyama-

95

tosan beszámol e naplók oldalain arról a munkáról, amit annak érdekében végzett, hogy férje írásait kellő körültekintéssel gondozza, publikálja. A hagyaték feldolgozásának egyik eredménye, hogy a Magvető Kiadónál a rendszerváltásig több Szobotka-kötet jelenhetett meg. E hagyatéki munka során született meg a Megmaradt Szobotkának című könyv megírásának ötlete is, s e sajátos társalgófüzet jól dokumentálja mindazokat a kihívásokat és szakmai nehézségeket, kétségeket, amelyekkel az írónőnek meg kellett birkóznia e könyv írásakor. Szándéka az volt, hogy ebben a műben keltse életre az igazi Szobotkát, ezért ez a könyv sok tekintetben regény, de nem regényes életrajz, vagy monográfia. Természetes módon mosódnak össze benne a házaspár szövegei, így Szobotka memoárrészletei, naplófeljegyzései, gyermekkori írói kísérletei, szépprózáinak, tanulmányainak részletei Szabó Magdáéval kiegészítik egymást, szinte felelgetnek egymásnak. Egybeforrnak, miként életük is elválaszthatatlan egész volt. Szobotkának már nem volt ideje, hogy megírja memoárjait, amire felkérést kapott a Kortárs főszerkesztőjétől, Kovács Sándor Ivántól. A Magyar honvéd szemüvege című írásának megjelenése után a főszerkesztő levélben kérte fel Szobotkát memoárjai megírására a folyóirat számára, amelyeket folytatásokban kívánt volna közölni. Ezt a munkát azonban nem tudta befejezni. A Liber Mortis füzetek írója feladatának tekintette, hogy valamiképpen befejezze az elkezdett munkát, hiszen a memoárból az író haláláig öt részlet készült

96

el, a hagyatékban pedig megtalálta a további tervek vázlatát és kulcsszavait. Így a Megmaradtam Szobotkának című fejezetet már Szabó Magda korrigálta, s végül saját könyve címéül vette át némiképp átalakítva. Szobotka Tibor tizenkét éves korától 1961-ig naplót vezetett. A naplóírást aznap hagyta abba végérvényesen, amikor a Magvető akkori vezetője arról értesítette, hogy a már kiszedett novelláskötete nem jelenhet meg. „Hogy az ütés, ami aznap érte, milyen hatással volt rá, világosan jelzi az abbahagyott napló: attól fogva befejezettnek, lezártnak érzi az életét, nem óhajt többé számot adni sem önmagának, se másoknak semmiről” – írja róla Szabó Magda a Megmaradt Szobotkának bevezető részében. A Liber Mortis füzetek éppen ezért érdekesek, mert bepillantást engednek egy író, sőt ebben az esetben egy alkotó házaspár műhelyébe, s kézzelfogható közelségbe kerül mind Szobotka életműve, mind Szabó Magda munkamódszere, egy különleges könyv megírásának körülményei. Hiszen annak ellenére, hogy feljegyzéseit Szobotka abbahagyta, életének mégis szemtanúja volt egy másik író, akinek rendelkezésére álltak füzetek, feljegyzések, vázlatok, kéziratok és személyes emlékek ahhoz, hogy kiegészítse a Szobotka-memoár hiányzó részleteit, hogy végül a szeretett társ helyett írja meg annak könyvét, amely így módon éppannyira a sajátjává is vált. A Liber Mortis füzetek tanulsága szerint a munkára vállalkozót egyrészt hajtotta a szeretet, az a nagyfokú szakmai megbecsülés, amelyet férje iránt érzett. Másrészt a

97

füzetek lapjairól nyomon követhető a kétség is, a bizonytalanság, amivel az írónőnek meg kellett küzdenie, hiszen írás közben joggal nyugtalanította a mérték és az arány megszabásának kérdése, annak kikövetkeztetése, hogy Szobotka szerint mi tartozik a külvilágra, másokra saját életútjából. S bár következetesen követte férjének jegyzeteit, a beszélgetőfüzetekben sorra osztja meg halott férjével felmerülő dilemmáit éppúgy mint kései felismeréseit. Kiemelkedően indult Szobotka pályája, hiszen igen fiatalon kezdett el publikálni az Erő című lapban. Karácsony Sándor ezt írta a fiatalembernek beküldött verseiről: „Mindhárom íróember munkája, az első utánzat, a harmadik naiv, a másodikban egy gyermek reagál az őt körülvevő élet különböző jelenségeire, de úgy reagál, ahogy csak költő képes reagálni. Ezt közöltük is.” Szobotka nem csupán verseket írt, hanem novellákat (fontosabb kötetei: Hekuba, A tenger és az eb, Harkály a fán, Sose jön szanitéc), regényeket (Megbízható úriember, Züzü vendégei, Az összeesküvők, Menyasszonyok, vőlegények, Igitur), drámát (Erényes emberek címmel jelent meg halála után színműveinek, hangjátékainak gyűjteményes kötete), de írt fontos tanulmányokat az angol és német nyelvű irodalom remekeiről, például Shelley és Keats költészetének görög elemeiről, Thomas Mannról, a Közönség és irodalom valamint a Valóság és látomás című tanulmánykötetei a ma olvasóját is könnyen meggyőzik éleslátásáról, széleskörű műveltségéről. Pályája az ötvenes évek elejéig szépen ívelt, művei megjelentek, a

98

kritika és a pályatársak is elismerték. Miután a rádió műsorfőtitkári állásából kirúgták – ahol az irodalmi műsorokért volt felelős –, képzettségének és kvalitásainak nem megfelelő munkahelyeken tengődött. E korszak visszásságait jól ábrázolja a tény, hogy évekig általános iskolai tanárként dolgozhatott csupán, majd később állást kaphatott az ELTE világirodalmi tanszékén. Így élete végéig elsősorban egyetemi tanár maradt, filológus, kinek szépírói munkássága nem került a hazai olvasók figyelmének középpontjába. Ennek okai igen sokrétűek lehetnek, s erre fény derül a Liber Mortis füzetekből is, hiszen számos utalás olvasható arra vonatkozóan, hogy olykor szándékosan vonult háttérbe, holott nyilván vágyott az elismerésre. Azok közé az írók közé tartozott, akik nagyon nehezen viselték a kudarcot, az elutasításra teljes befeléfordulással, elnémulással reagált, s egyetemi munkájába temetkezett, hátat fordítva az irodalomnak. Szabó Magda így ír erről a Megmaradt Szobotkának lapjain: „ahogy szokta, teázás közben, egy mellékmondatban megkért, ne említsem többé az irodalmat, tudomásul kell venni, visszafogják, agyonhallgatják, s az Elfújta a szél Butler kapitányát idézte: >>I don’t risk my heart anymore<< – többet nem kockáztatom a szívemet, nem próbálkozom.” A Liber Mortis füzetek egyik nagy tanulsága a ma olvasójának éppen az irodalmi siker természetével való szembesülés. Hiszen hiába írta meg Szabó Magda remekül a férjéről szóló könyvét, hiába követett el özvegyként mindent annak érdekében, hogy az iroda-

99

lomtörténet felfedezze Szobotkát, ma talán már an�nyit sem tudunk róla, mind a könyv megjelenésekor, 1983-ban. A gyászmunka füzetei egy roppant erőfeszítésnek állítanak önkéntelenül is emléket, az irodalmi rehabilitáció – ma már tudjuk, hogy mennyire sikertelen – kísérletének éppúgy dokumentumai, mint a szeretett férjjel való kapcsolattartási vágynak. „Én most valahol vagyok, ahol Te nem, de írok, mindent megírok, mert ha nem is látlak, a levél összeköt Veled (…) hiszem, hogy felelni fogsz az én őrült levelemre: >>Nyuszipostásnak, Túlvilág.<<” Mi minden rögzült e halottas füzetekben? Két ember múltja, boldogsága, szerelme, s a hátramaradt társ jajkiáltásai és szívóssága, ami mindezekből táplálkozik, míg megformálódik a felismerés benne: „akarod, hogy szóljak helyetted”. A Liber Mortis olvasója pedig a szíve mélyén, halkan kérdezi: Szabó Magda, ki ad hálát neked a sírból?  

100

Mint némafilmek kísérőzongoristája

„A magyar nyelvű utazási irodalom felívelésének korszakai jellemző módon a magyar kultúra önszemléletének kitüntetett pillanataihoz, a magyarság, illetve azon belül valamely meghatározó társadalmi csoport értékrendjének önmaga számára való megkérdőjeleződéséhez kapcsolhatók.” Így fogalmaz Németh Ákos a Vigasztalásul útnak indulunk1 című a magyar útirajz-irodalmat áttekintő tanulmányában. Mint maga is felhívja rá a figyelmet, az utazási irodalom a magyar történelem három jelentős korszakában bizonyult meghatározónak: a humanizmus és a reformáció ember- illetve nyelvi kultúra-központú világképének érzékelésekor, a magyarság tragikus politikai-kulturális szétszakítottságának tapasztalatát egyesítő XVII. században; az éledő magyar nemzeti tudatról és a nyugatias polgárosodás programjáról gondolkodó reformkorban; valamint a XX. század első felének trauma-sújtott magyar azonosságtudatának és léttapasztalatának légkörében. Amikor Tormay Cécile útirajzait 1 Iskolakultúra, 2011/8-9, 75.

101

vizsgáljuk, kézenfekvőnek tűnik, hogy műveiről a kortársi művek ismeretében szóljunk, hiszen a magyarországi útirajz-irodalom harmadik jelentős korszaka a XX. századra tehető. A világ megismerhetőségébe és egész-értékűségébe vetett hit megrendülése, a „Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban”(Kocsi-út az éjszakában) már a századforduló óta kísértő léttapasztalata, amit Ady Endre oly találóan fogalmazott meg, a Minden Egész töredezetté válása kétségkívül vonzóvá tette e szabálytalan műformát, az útirajz-irodalmat, a vallomásos megnyilatkozás lehetőségét kereső elbeszélők számára. „Történelmi tájékozódást és filozófiai elmélyülést keresnek ma, a nagy földrengés után mindenütt, ahová elértek a világháború megrázkódtatásai” – írta Thienemann Tivadar saját koráról, 1922-ben.2 Nem véletlen, hogy az útirajz-írás két világháború közötti újraértelmezése épp a bölcseleti, illetve történeti elmélyülés irányában bontakozott ki, gyakran a vigasztalás keresésének gesztusaitól is kísérve. Erre utal Szabó Zoltánnak az Új Szellem című folyóirat 1937-es évfolyamában megjelent írása is (Vigasztalásul útnak indulunk...). S útnak indultak bizony sokan a fiatalok közül. A két világháború között színre lépett fiatal író, kritikus, bölcsész nemzedék műveire különösen jellemző a szubjektív írásmód általános, műfaji kereteken átlépő térhódítása. Erre utal Cs. Szabó László, amikor a korábbi irodalmi formák átalakulásáról, s ennek nyomán „kihagyó 2 Thienemann Tivadar: A Nyugat alkonya. Oswald Spengler és a Spenglerirodalom, Minerva, 1922, 8-10. sz. 343.

102

lélegzetű, személyes célzásokra forgácsolt, exhibicionista műfajok”, „regény-esszé, novella-esszé, tiszta esszé és kritika-esszé” előtérbe kerüléséről ad számot Műfaj és nemzedék3 című írásában, a műfajelméleti átalakulás kérdését – a korabeli magyar irodalomkritikában meglehetősen egyedülálló módon – befogadásszociológiai perspektívából megközelítve. Cs. Szabó kortársi értékelése szerint a közös nyelv elvesztése a társadalmi visszhang általános hiányaként hatott vissza a húszas, de főleg a harmincas évek íróira. A saját nyelvbe való bezártság ezzel együtt járó érzete pedig az olyan, esszéizmust és önéletrajziságot új kontextusban egyesítő „fojtott hangú, önvizsgáló műfajoknak” kedvezett, mint az utazási irodalom formái (gondoljuk csupán Tormay kortársai közül Márai Sándor Istenek nyomában, Napnyugati őrjárat című műveire, Fejtő Ferenc Érzelmes utazására vagy Kodolányi János Suomi, a csend országa című műveire, vagy akár Cs. Szabó könyvei, a Két nap Párizsban vagy Doveri átkelés is megemlíthetők ebben a sorban, miképpen Il�lyés Gyula Oroszország című munkája vagy éppen az általa szerkesztett posztumusz Kosztolányi-kötet, az Elsüllyedt Európa). Amikor Tormay Cécile útirajzait vizsgáljuk, kézenfekvő, hogy műveiről ebben a kontextusban, a kortársi művek ismeretében szóljunk. Azonban mégsem járunk el helyesen, ha így cselekszünk, s olyan elvárásokat támasztunk szövegei iránt, amellyel azok nem rendelkezhetnek, egyszerűen azért, mert nem akkor íródtak, amikor megjelentek. 3 Cs. Szabó László: Műfaj és nemzedék, Nyugat, 1936/7. 18.

103

Tormay Cecile 1900–1914 között bejárta Olaszország, Németország tájait, utazásai során eljutott Franciaországba, felfedezte magának Párizst is nagynénje, Tüköry Alajosné Pax társaságában. E bő évtizedben szinte minden évben több hónapot töltött Itáliában, ahol megismerkedett Francesca d’Orsay grófnővel, akivel később elválaszthatatlan barátnők lettek, s általa bejáratossá vált a legelőkelőbb arisztokrata szalonokba. A grófnő emlékirataiban így emlékszik Tormayra: „Tormay Cécile, a következő év tavaszát Firenzében töltötte, és én bevezettem a társaságba. Mindenki nagyra becsülte báját, intelligenciáját és szellemének finomságát. Gyakran kérték, hogy adjon elő görög tárgyú novelláiból. Sajátos franciasággal beszélt, azonban magyar akcentusú, lágy, éneklő hangjával olyan hatásosan tudta előadni történeteit, hogy mindenki érdeklődését felkeltette. ”4 Ekkori utazásainak írói lenyomata, Itália iránti szerelmének összegzése két könyve, a Firenzét bemutató Virágok városa és a Szicíliát bemutató Szirének hazája, amelyek a Genius kiadónál 1935-ben jelentek meg Jaschik Álmos rajzaival. A kötetek írásai azonban nem a két világháború közötti időszakban keletkeztek, így nem vizsgálhatók együtt a fentebb emlegetett kortársak műveivel, s éppen ezért nem kérhetőek rajtuk számon Cs. Szabó megállapításai sem. E két kötet írásdarabjai vetített képes előadás 4 In: Kollarits Krisztina: Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile, Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2010, 49.

104

anyagai voltak, amelyeket Tormay az Uránia ismeretterjesztő és tudományos közművelődési összejövetelek előadójaként alkalmi írásként készített, előadásnak szánva a szöveget. Az első eladás időpontja 1906 volt. Hankiss János, monográfusa így ír erről: „Az Uránia-darabok jó edzés az író számára, ki kell emelnie azt, ami színes és lényeges, meg kell tanulnia tollhegyre venni a legjellemzőbb vonást, hogy a tovasiető vetítésnek terjengő szöveggel útjába ne álljon.”5 Számomra mindebből sokkal inkább tűnik úgy, hogy az útirajz műfaj két világháború közötti reneszánsza indította az írónőt arra, hogy ezeket a korábbi írásokat kötetbe rendezve jelentesse meg. Így érthető, hogy írásainak témái, írói eszközei és problémafelvetései miért nem hasonlítanak fiatalabb kortársai műveire. Tormay nem értelmezte újra az útirajz-formát, nem óhajtott sem bölcseleti, sem a történeti elmélyülés irányába elmozdulni, sem esszéisztikus lenni, mint Márai vagy Cs. Szabó. Ily módon Tormay útirajzai olyan beszámolók, retorikai eszközökkel megkomponált írások, amelyek ismeretterjesztő, szórakoztató előadásokként születtek. Ezekre az írásokra tehát nem jellemző az esszéisztikus forma, de annál inkább bírnak egy karakteres poétikai nyelvvel, amely ezen írásokat határozottan az irodalmi útirajz kategóriájába sorolhatóvá teszik. Nápolyról így ír a Campaniai varázslat című írásában: 5 Hankiss János: Tormay Cécile, Budapest, 1939, 47.

105

„Vergilius sírja alatt virágzik ki a tengerből a nápolyi öböl. Itália legnépesebb városa fekszik a partján: Nápoly, a lárma metropolisza. Távoli zúgása mes�szire felhallatszik a mélyből. Úgy zsong, mintha szűk utcában forradalom lenne, pedig az ordítozó Nápoly most békés, csak cseveg… Ijesztő lehet, amikor dühöng és kenyeret kér. A tömeg az utcákban él. A szurtos, égigérő házakba jóformán csak aludni vagy meghalni mennek be az emberek.” Tormay útirajzai, mint az irodalom minden formája, a valósággal foglalkoznak, de a hitelesség iránti igénye háttérbe szorul, sokkal fontosabbá válik számára a látottak esztétikai megformálása és nyelvi ereje. Úgy komponálja meg rövid, olykor csupán öt-nyolc flekknyi szövegeit, hogy tisztában van azzal, olyan műfajban alkot, amelyben nem szükséges a megkonstruált felépítés, a cselekmény tudatos vezetése és a katarzis sem. Tormaynál az útirajz lényege a tiszta egymásutániság, amely minden pontban egyformán fontos, egyformán friss. Tudatosan építi impresszionisztikus szövegét, tudva, hogy nem feltétlenül szükséges az összefüggés az egyes szövegrészek között, írása lehet töredékes, és egy részt sem értékel le az egészből a feszültség végett. A cselekmény iránti kíváncsiságot a mindig új, idegen tárgy iránti, ügyesen felkeltett és ébren tartott olvasói érdeklődés váltja fel. Érzékenységet és találékonyságot is mutat ez az írói fogása, az olvasó szinte maga elé képzelheti a vetített képeket, amelyek kapcsán az írónő úgy mesél, mint a némafilmek kísérő zongoristái. A Campaniai varázslatban olvassuk:

106

„Ma már csak omladozó falak meredeznek az égnek, ott ahol Nero az amphiteatrumok és lakomák uralkodói gondjait és fáradalmait nem egyszer pihente ki. És míg a császár körül a gőg, a romlottság és őrjöngő pompa orgiázott, nyaralója alatt lenn a tengeren gondtalanul hajózott Agrippina azon a végzetes hajón, amely a monda szerint fia parancsából kettévált alatta és elmerült vele. Milyen sokarcú lehetett a halál, és milyen sokarcú lehetett az élet a császári Róma napjaiban…” Az útirajz empirikus dokumentum, az utazó-író élményének hitelességét szubjektív kijelentései, dokumentálásai támasztják alá, éppen ezért egy ilyen mű lényegét nem objektív hitelessége, hanem esztétikai értéke adja. Az elbeszélő személye és a szerző mindig azonos, ami a benyomások, megfigyelések, élmények és gondolatok hitelességének garanciája, így a szerző kettős szerepénél fogva két tudósítói szerepnek tesz eleget. Egyrészt ellátja az olvasókat, hallgatókat objektív információkkal országokról, népekről, azaz az objektív világról, másrészt beszámol a szerző belső történéseiről. Tormaynál ez utóbbira alig találunk példát e két kötetben, tehát elbeszélésének hitelességét a cizellált leírások adják, az a mód, ahogyan élményszerűen elbeszéli azt, ami látott, a tájat, az embereket, a képzőművészet remekeit. Mivel az útirajzban az egyetlen szereplő a szerző, így egy regényhez mérhető cselekmény nem lehetséges, csak cselekménytöredékekről, redukált cselekményről lehet beszélni. Ennek oka a műfaj

107

dinamikájában rejlik: minden esemény adja a maga résztvevőit, akiknek egyetlen érintkezési pontja a szerző-elbeszélő személye. Tormay ennek tudatában tűzdeli tele útirajzait régvolt korok alakjaival, mondabeli figurákkal, elhunyt költőkkel és uralkodókkal, hogy kedvenc olvasmányait felhasználva, azok hőseinek történeteivel saját írásának dinamikáját erősítse, azt cselekményessé tegye. Tormay mindkét könyvére jellemző, hogy az útirajz tere reális tér, amelyben az emberek és a tér az objektív világ független, konkrét formáiként lépnek fel a szerző-utazóval szemben. Ezért gyakori írásainak azon formája, amelyben a tér dominál az emberek felett: az ország, a környezet, az anyagi kultúra annyira leköti a szerzőt, hogy az emberekkel való találkozásnak csak kevés figyelmet tud szentelni. Látható, hogy a fabulázás, a cselekmény (narratíva) és a szereplők jelentőségéhez képest a tér funkcionalitása bővül. Ezért Tormay útirajzai legtöbbször panorámás jellegűek, hiszen a tér szolgál a leírás vagy a megfigyelés kiindulópontjaként, s csak ezután kerülnek a szöveg középpontjába egy rövid elbeszélői ideig az emberek vagy az emberek közti kapcsolatok, élmények, párbeszédek vagy szituációk formájában. Tormay a narratív útirajz sajátosságait csillogtatja így meg. Végtelenül mesél, régvolt korok embereiről, mint kedves ismerősökről, történeteiket olykor olyan közvetlenül beszéli el, mintha úgy kezdené: „képzeljék, Kovácsékkal az történt, hogy…”, de ő festők, költők, múzsák, királyok és szüzek történeteit idézi fel, s színezi ki.

108

Tormay Cecile útirajzai, a Virágok városa és a Szirének hazája egy érzékeny, művelt, az olasz kultúrát, történelmet, mitológiát és tájat behatóan ismerő szerzőről tanúskodnak, aki jó érzékkel felismerte korának olvasói igényeit, az útirajz irodalom iránt tanúsított érdeklődést, s ezért szerkesztette korábbi írásait kötetekbe két évtizeddel azok keletkezése után. Mindezek ismeretében megállapítható, hogy Tormay Cécile ezen kötetei nem csupán az írónő találékonyságát, de sokarcúságát is bizonyítják, s nem csupán korának, de a ma olvasójának is jó szolgálatot tehetnek ismeretterjesztő, művelődéstörténeti útikalauzként.

109

Versek a csillagtoronyból

Jékely Zoltán verseinek egységesnek ható hangnemi és tartalmi jegyei, a természeti képekből építkező versszövetek, a folyton felbukkanó szín és hangképzetek, a visszatérő történések és témák (kutya, a halak és horgászás, temető, a kakukk) egy hangulatában is egységes költői világ körvonalait rajzolják ki. Borongó versvilág az övé, telítve az elmúlás fölött érzett kétségbeeséssel, az emberi élet törékenysége miatti megrendültséggel. A természet eleven világa, amelyet oly gyakran megénekel, a szerelem, vagy a gyermekkori tájak, emlékek érzékletes képekben való felidézése mind a mulandóságot tudatosítják az olvasóban. Legtöbbször a múltat idézve, abba a bizonyos mélységes mély kútba pillantva szembesül a halál jelenlétével létünkben. A természetet szemlélve nem a megújulást énekli meg, sokkal inkább a pusztulást, így az őszi és téli képek számos versében feltűnnek a mulandóságról való gondolkodás eszközeként, míg a tavasz képei legtöbbször a versek ellenpontjaként szolgálnak. „Felhő-rucák lubickolnak az égen, / mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó; / támlátlan, rokkant padra dőlve

110

nézem, / szomjas szememnek tündér itató! // Körülöttem szegett fővel botorkál / két-három zord, magába hullt öreg: / bottal piszkál avart vagy új rügyet, s a sírás, mint szálka áll a torkán” (Tavasz a Városmajorban). Az Új évezred felé megtévesztően optimista című versében így fogalmaz a jövőről: „Mi kétezerben nem élünk, szegénykém, / az új évezred nem lel itt bennünket; / fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén, / fenn, fenn különös új gépek keringnek.” Jékely Zoltán verseit újraolvasva ismét megbizonyosodtam róla, hogy kevés olyan örömteli dolog van, mint egy jó költő verseinek mélyére engedni megértésünk hálóját. Leginkább költői nyelve lepett meg. Ragaszkodott a kötött versformához, a jambusokat igen kedvelte, számos régies vagy tájszót emelt be lírájába, s téveszthetetlen költői hangon szólalt meg, s e hangütéshez, amely már korai verseiben jelen volt, később is ragaszkodott. Az anyanyelv számára egzisztenciájának hajléka volt, s egyben egy ajándékba kapott kincs, amelyet mintha tudatosan vont volna be egyfajta nemes patinával. Mintha nem akarta volna figyelembe venni, hogy a költészet változásai a beszélt nyelv változásaihoz szorosan kapcsolódnak, nyelve idegenkedik a köznapiságoktól, az élőnyelvi fordulatoktól, de versei nem válnak szép, maguknak való nyelvi tárgyakká, ettől gondolatisága, filozofikus létszemlélete, az egzisztenciális szorongásának folytonos újrafogalmazása óvja meg. Az emberi végesség kérdése mindig is a filozófia központi problé-

111

mái közé tartozott, sőt, többen – így például Platón, Cicero, Schopenhauer – egyenesen a bölcselet primum movensének tartották, s nincs ez másként Jékely Zoltán költészetében sem, hiszen a közvetlen létmegértést számára a költészet jelentette. Megsejtette, hogy az alkotó számára a körülöttünk levő világot csak a költői alkotás teheti egzisztenciája hajlékává. Jékely tudta, hogy a költészet elsősorban érzelmességünkben érint meg, s manapság, amikor már jócskán elhalványodott az érzelmeiben is művelt, azokat kifejezően közölni tudó, érzékeny ember egykoron oly szép ideálja, verseit olvasni ritka élménnyé válik. Jékely Zoltán versit olvasva, nem kerülhető meg az a kettősség, amely számos versének sajátja: az élet szépségeiben való gyönyörködés, az ebből fakadó örömérzet és az elmúlás tényéből fakadó lehangoltság. Nem gondolom, hogy valamiféle elfuserált romantikus költői pózról árulkodnának ezek a versek, sokkal inkább úgy vélem, hogy menthetetlenül melankolikus alkat volt. A melankóliáról Földényi F. László írt kitűnő könyvet, ideillőnek érzem megállapítását: „Az embernek elemi élménye a lét; de a semmisülés gondolatától a semmi is élményszerűvé tud válni számára. És minél inkább az, annál kevésbé tudja elkülöníteni a kétféle élményt. A melankolikusnak a beteljesülés a kisemmizettséggel fonódik egybe: éppúgy érzi magát kiválasztottnak, a létezés középpontjában állónak, mint kitaszítottnak, a semmiben lebegő pontnak.” Az átlagosnál nagyobb érzékenységét, borús hangulatát némiképp az is magyarázhatja, hogy migrénnel

112

küszködött. Kortársai közül ezt többen feljegyezték róla, Vas István is, felidézve első találkozásukat így fogalmazott: „Csodálattal néztem őt, nemcsak a versei, a megjelenése miatt is (…) kissé félrehajtott fejével, összeszűkült, kölcseys bal szemével (évek múlva, amikor már valamelyest bizalmasabban beszéltünk, elárulta, hogy ez a sok migréntől van).” A gyötrő fejfájásokat Jékely megverselte. Migrén című versében így ír: „Mint hurcolt láda, melyben porcelán / s üvegszerviz-dirib-darabra törve: / olyan belül a koponyám. / Dobhatják valami gödörbe.” A tragikus léttapasztalat hangján szólal meg a háború éveiben írott versekben is, számot vetve a pusztítással, elsiratva megölt barátait. A Haláltánc, 1944 című nagyszabású versében a fájdalom számvetésének keserűségével, mintegy leltárt készítve, összegezve tapasztalatit az ószövetségi próféta hangján kiált: „Az boldog, akinek, / senkije sincsen / ki egy életen át / hiába rúgkapált / nyitatlan kilincsen. // Az boldog, akinek / apja, anyja nem volt, / kit egy életen át / várta a várva-várt / nyilazó kis istent. // Az boldog, akinek / nemzete sem volt, / ki egy életen át / játékos renegát / módjára bitangolt. // Az boldog, akinek / Istene sem volt, / ki egy életen át / hitet, szép babonát / nem fogant, nem ápolt. // Az boldog, akinek / még neve sem volt, / kit egy életen át / úgy hordott a világ, / mint aki itt sem volt…” A lét és nemlét határán, a fájdalom felsőfokán lehet így kiáltani. Mégis a versalkotó elégikus hangja időnként felerősödött, ezekben az alkotásokban az életre fi-

113

gyelt, azt ünnepelte, ugyanakkor ezek mégis inkább nosztalgikus meditációba hajló versek, csakúgy mint a számvetésként is megfogalmazott Pályám emlékezete. Jékely Zoltán lírájára (főként a háború utáni versekre) jellemző a költő mítoszteremtő szándéka. A mítosz történet, rendszerint az istenek tetteiről. Ezért benne rejlik az irodalom lehetősége – amint Northrop Frye Az ige hatalma című munkájában rámutat –, formája pedig azonos más történetfajtákkal, amelyek már nem elsősorban istenként számon tartott lényekről szólnak. Ahogyan fejlődik az irodalom, ezek a történetfajták egyesülnek, a hagyományos mítoszok módosulnak, és regények, románcok, eposzok fikciójává válnak, és a lírai költészetben is megtestesülnek. Jékely Zoltán verseinek középpontjában már nem az istenek, hanem a látomásokkal vívódó költő áll. Nagyszabású költői látomásainak lenyomatai a Csillagtoronyban, a Nizsinszkyhez. Utóbbi gyönyörű sorait érdemes idézni: „Selyem gubónak bábja vagy Nizsinszki. / Multad kusza szálakba csomagolva, / a kezdő szálat nem találja senki…” Az idősárkányhoz című versében a régi mítoszok sárkánykígyójához hasonlította az időt, amely lassanként az egész világot, magát a létet is elpusztítja. A Madár-apokalipszis sorai a véges létbe szorított embert idézik, s annak megrettenését a természet hatalmas méretei és a világmindenség végtelenje előtt. A tavaszi madárvonulás (Madár apokalipszis), a múzeumi látogatás, amelyben a bronzkori férfi panaszait idézi meg

114

(Múzeumlátogatás), Ehnaton álma mind példái annak, hogy valóságos helyzet generálja versei látomásos mítoszait, s e valóságos helyzetek teszik hitelessé látomásait. Jékely Zoltán lírája a szépség, az esendőség, a szenvedély és az emberi sors teljes tragikumát vállaló költészet, amely látomásokat is megelevenítő nyelvi eszközeivel egyszerre tudott tündérszépen és borzongatón megszólalni a mulandóság ellenében. Talán, mert lidércei tündér itatók mellett tanyáztak.

115

„Majd kiáltó jelzés leszek én”

Dokumentumokkal, grafikákkal és fényképekkel kiegészítve adta közre a Kortárs Kiadó Győri János szerkesztésében Kondor Béla verseit és prózai írásait. A kötet tartalmazza Kondor Béla megjelent versesköteteit, így a Boldogságtöredék (1971) anyagát éppúgy, mint a halála után megjelent kötetek ( Jelet hagyni, 1974; Írás a falon, 1987; Másutt a béke, 2001) verseit. Bár sokan és sokszor mély elismeréssel emlegetik Kondort, a modern magyar művészet stílus- és iskolateremtő mestereként, elemezve mesterségbeli tudását, eleven formakészségét, egyéni motívum- és szimbólumrendszerét, mégis költőként alig emlegetik, annak ellenére, hogy olyan irodalmárok foglalkoztak a magyar költészetben betöltött szerepével – rámutatva verseinek eredetiségére –, mint Nagy László, Domokos Mátyás, Ágh István, Tandori Dezső, Horváth György, Tüskés Tibor és Sümegi György. Bár Kondor gyermekkorától írt verseket, igen későn szánta rá magát a publikálásra, s az, hogy nyilvánosság elé lépett verseivel, részben Pilinszky János és Nagy László bátorításának köszönhető. E kötet lapjain is

116

olvasható Nagy László ajánlása Kondor három verséhez, amelyek az Élet és Irodalom hasábjain jelentek meg 1970-ben. „Bevezetőmben éppen azt akarom tudomásul adni, hogy az itt közölt versek írója azonos a képíróval. Költő és festő: egy. Ez a megállapítás jóval több, mint a személy azonosítása. Mert Kondor működése kép- és költeményalkotásban valóban azonos ihletettségű, azonos erejű is. Régóta látom, hogy benne a festő és költő nem kiegészíti, hanem föltételezi egymást.” Éppen ezért is dicséretes vállalkozás e kötet megjelentetése, mert felhívja figyelmünket az életmű egy másik, kevésbé ismert szeletére, felkínálva az elmélyült olvasás lehetőségét. Kondor versei leggyakrabban a művészi ars poeticának, a szerelemnek, a lélek és a test küzdelmeinek, a lét-értelmezésnek, az individuum és a transzcendencia viszonyának kérdéseit tematizálják. „Majd ballagok melletted: te csillogó / arccal sajnálsz és szeretsz. // Majd egy régi tájképen jövök eléd / fényes csizmában és fényes lovon. // Azután üres keretbe lépek és idegen / népség vesz körül összezárva téged is. // Majd kiáltó jelzés leszek én / egy rongált hosszú várfokon / és lángok hamvaznak tápláléktalanul / összecsukott szemmel és fekete hajzatuk / elszánt, merev sötétben tűnik el. // Majd romlott mocsárban, mint dög / időnként párolgó lélekkel járok / s hol itt, hol ott hullik csodálatos / jajgatásom. / Látható és hallható, nem fogható.” ( Jancsi) E kötet egyik legintenzívebb írása, az Angyal, ördög, költő vers és próza különös egyvelege, Blake emlékére írt kompozíció. A hihetetlenül lüktető, intenzív szö-

117

veg, nem mentes az összegző számadástól, a mitológiai szándéktól, a bölcselkedő, szemlélődő monológok, a panaszszavak és fohászfoszlányok mind abból a költői pozícióból születtek, amely az igazmondás lehetőségeit keresi. Hitvallásként is olvashatók sorai: „Jelet hagyni, hogy voltunk s elbuktunk.” S mindeközben félelemről is beszél, hétköznapi félelmekről, amelyek apránként sokasodnak, s egyre nyomasztóbbá válnak. A félelem forrását, mint az a szöveganyagból felsejlik, a hétköznapok kudarcai, az emberi kapcsolatok, maga az alkotómunka, s a személyiséget korlátozó hatalom táplálják. Utóbbi mechanizmusából bárki megsejthet valamit, aki elolvassa a kötet Helyzetek és látószögek című fejezetének kezdő írását, amely tulajdonképpen Kondor művésszé avatásának vitáját tartalmazza. Az 1956-os jegyzőkönyv pontos képet nyújt a fiatal művész pozíciójáról. Tehetségét nem vitatták, szemléletmódját azonban durva támadások érték. Már a főiskolás évek elején „problémás” diáknak számított, Szőnyi már az első évben kitette a festő szakról, mivel Kondor nem azt a posztimpresszionista irányzatot követte, amit a mester elvárt volna növendékeitől. Koffán Károlynak köszönhetően maradhatott a főiskolán, aki maga mellé vette a grafikus szakra, s mindvégig pártfogolta, mint ez e jegyzőkönyv anyagából is kitűnik. S persze támadták oktalanul is, például azért, mert szakállt növesztett, s e „tettben” egyesek a rendszerellenes magatartást, a lázadás egyik formáját vélték felismerni, holott a fiatalember csupán heges arcát kívánta eltakarni. Mint

118

a kötetben közölt jegyzőkönyvből is kitűnik, sokaknak elvi kifogásaik voltak Kondor munkáival kapcsolatban. Diplomamunkájának, a Jelenetek Dózsa György idejéből című rézkarcsorozat hét darabjának értékelése is ezt mutatja. Sokakban ellenállást váltott ki munkája, mivel az arra jellemző tradicionalizmus összeegyeztethetetlen volt az akkor jellemző posztimpresszionista és realista irányzattal, a szocialista realizmussal pedig még inkább. Mivel rajztechnikájában olyan mesterekhez nyúlt vissza, mint Leonardo, Tiziano vagy Rembrandt, akik a múlt kövületeinek számítottak, sokak ellenszenvét és gáncsoskodását vonta magára. Szintén ebben a fejezetben szerepel Kristóf Attila megindítóan személyes hangvételű írása, a művész mellőzöttségéről, s Chikán Bálint által 1990-ben publikált dokumentáció arról, miként bánt el Aradi Nóra a művésszel, arra sem méltatva, hogy megtekintse a pécsi óvoda részére készített pannóját, mivel „a művész által készített faliképek… embertelen és torzító szemléletük miatt igen káros hatásúak…”. S ebben a fejezetben olvasható mások mellett Pilinszky Jánosnak az a szövege is, amelyet az első önálló Kondor kiállítás megnyitójára írt, s amelyben így fogalmazott: „Illő kissé megrendülnünk ezek előtt a képek előtt.” A kiállítást megnyitó utáni harmadik napon bezáratták. A kötetbe illesztett grafikák és fényképek mellett olvashatók Kondor naplófeljegyzései, jegyzetfüzetbéli fogalmazványai és feljegyzései éppúgy, mint

119

megnyilatkozásai magáról és másokról. Bár e szövegek nagyobb része igen érdekes és rengeteg adattal szolgál, például utazásairól, munkáiról, terveiről, mégis több olyan magánjellegű feljegyzés is szerepel e kötet lapjain, amelyek értelmezhetősége igen nehézkes. Győri János, a kötet szerkesztője tollából – mintegy lezárásként – Sötétedő időben védelem híján címmel egy esszé olvasható, amely a „Ki volt Kondor Béla? Mi volt Kondor Béla?” kérdésekre igyekszik válaszokat fogalmazni. Győri értő, világos, költőien szép gondolatmenetű írása méltó zárása e kötetnek, különösen annak ismeretében, hogy milyen alázatos munkával igyekszik hozzájárulni az arannyal angyalt festő képek alkotójának mélyebb és teljesebb megismertetéséhez.

120

Palackba zárt végrendelet Úgy néztem magamra mindig, ahogy csodára nézni illik, csodára, az ember fiára, kezeire, nyírott hajára. (Úgy néztem)

Aki a külvárosból érkezik az értelmiségiek világába, csak szilárd jellemmel és értékrenddel tud helyt állni, de olyanná lesz, mint a szirt: kemény és gyönyörű – jutott eszembe Szécsi Margit válogatott prózai írásait olvasva. 1968-as keltezésű a kötet első fejezete, Mesék, életemből címmel idézi meg a gyermekkor és kamaszkor világát, a költőnő „eszmélésének” történeteit. A külvárosi szegények életéről, mindennapjairól beszél, arról, hogyan töltötték fel évente a szalmazsákot, amely fekvőhelyül szolgált, miért verte meg azt az osztálytársát, akinek a cseléd hozta a tízórai szendvicsét, a réteken való bolyongásairól, a sorház udvarának mindennapjairól, ahol a tánc és a verekedés is gyakori volt, s nem lehetett éhen halni, mert egy tál leves mindenkinek jutott. Egy interjúban, amelyet 1970-ben Mezei Andrásnak adott, s amely az Élet és Irodalomban jelent meg, s e kötet lapjain is olvasható, így idézi fel emlékeit: „Gyermekkoromra szívesen emlékszem vissza. Sokféle ember élt abban az óriás sok-udvaros külvárosban, Pestlőrincen. Ősbölcső volt ez, közvetlenül a nádas mellett. Akit

121

másunnan – faluból, kőrengetegből – kivert a nyomor, azt itt még befogadták, ha elég szegény volt. Az esett emberek úgy érezték, hogy az ivadéké a jövő és az amúgy is zsúfolt őstelevény világban büszkén vallották magukat ősnek, ős-szülőnek. És mi gyerekek hozzájuk futottunk élelemért, szeretetért, ragaszkodtunk a televényszülőkhöz. És minden szalmazsákos, szuszogó éjszaka betlehemi éj volt.” S e betlehemi éjszakákban nem maradhattak el ajándékaikkal a három királyok sem, s ha nem is aranyat, tömjént és mirhát hoztak, de annál maradandóbbal ajándékozták meg a vadóc kislányt: kemény akarattal, szívóssággal és olyan jellemmel, amely nem tűr semmiféle maszatolást, csalást és mellébeszélést. A szegények iskolája volt ez, ahol leginkább egyenességet tanult, azt, hogy szónak és tettnek összhangban kell lennie egymással. Nem véletlen, hogy a háború után, amikor irodai munkát vállalt, megdöbbenten szembesült a tisztviselők jellemgyengeségeivel, a hivatali pletykálkodásokkal és áskálódásokkal, az érdekérvényesítés sajátos módszerével: a fúrással. „Nem mondtak ki mindent a nevén, de az sokkal rosszabb volt” – így emlékszik vissza életének a hivatalban töltött időszakára, amely az emberi játszmák terén kétségtelenül új tapasztalatot jelentett számára. Ezek az emlékidézések, amelyek szeszélyesen csapongva, indaszerűen folynak egymásba, magukkal ragadják az olvasót. Ez az irodalmi önéletrajz mégis minden látszólagos kuszasága ellenére, megdöbbentő tudatosságról tanúskodik, mind szerkesztésében,

122

mind nyelvi megoldásaiban, hiszen a befogadó úgy kapja kézhez e történeteket, mintha azokat egy kávéházban ücsörögve, személyesen az írónő mesélné el neki. Az élőbeszédhez nagyon hasonló nyelv révén a szerző egy újfajta jelenléttel ajándékozza meg olvasóját, ehhez hozzájárul rugalmas fogalmazása, ahogyan az elbeszélés során a hosszabb összefüggések helyett elbeszélőként a kisebb szegmensekre összpontosít, így alapozva meg mondandójának hitelességét. Látszólag formálatlan mondatai, amelyek hihetetlen sugárzó erejűek, már-már gesztusértékűek, meggyőznek őszinteségéről. A gesztusok pedig nem csalnak, hiszen csalni csak szavakban lehet. Szécsi Margit felismerte, hogy az összeszedettség nem ad annyi előnyt az önéletírás hitelességének, mint amennyi hátrányt okoz neki, hiszen épp összeszedettség és a precíz nyelvi kifejezésmód révén válna szövege kevésbé hitelessé, vagyis alkalmassá a hazugságra, a mimikrire, az író személynek önmagát jobb színben való feltüntetésére, a szerepjátszásra. „Anyai nagyanyámat nem szerettem, mert szigorú volt. Egy kőpados kis szobában laktunk, mikor ő nálunk volt. Mindig újságpapír fölött fésülte a haját, leért a sarkáig. Csak „kajla kutyának” hívott. Ha elvitt sétálni, nem futkározhattam, pedig engem igen szabadnak neveltek. Vitt egy cirkuszsátorig, ott ordítottak az oroszlánok. Nem engedte megnézni közelről. Akkor hazafutottam, s amikor ő is hazaért, bezártam a szobába, ott is volt estig.” Szécsi Margit felismerte, hogy az írás nem bír a „természetes” emberi hang lehetősé-

123

geivel, pedig egy önéletrajz hitelességének ez is lehet a záloga, hiszen az olvasó ily módon hallhatja meg a szerző hanghordozását. Olykor talán pongyolának tűnnek egyes nyelvi megoldásai, ahogy tájszavait a szlengből merített kifejezésekkel vegyíti, mégis e szakmai fogások által szövegében képes a személyes jelenlétét biztosítani. A kötet második fejezetében, Tengeri naplók címmel ötfüzetnyi feljegyzés olvasható a bolgár tengerpartról, amelyek 1972–1977 között születtek. Ezek az írások a prózai válogatás leginkább érett, lírai darabjai, hiszen a tenger és a csillagok megfigyelése, a természeti és kulturális élmények ihlette szöveg, a költői esszé szép példái. A költészeti, képzőművészeti és zenei utalásokat hordozó szövegek egy olyan európai filozófiai hagyományba illeszkednek, amelyet a visszavonulás, a visszahúzódás, a szemlélődő nyugalom, a mozdulatlanság poétikájának lehetne nevezni. E bolgár tengerparti utazások a költőnőnek az elmélyült, zavartalan gondolkodás lehetőségét jelentették. A tengerről szóló, éppúgy, mint a tenger ihlette írásai az európai romantika hagyományából és a szürrealista újítók felfogásából táplálkoznak. Szécsi Margit azok szabadságeszményét viszi tovább e füzetek lapjain, így nem véletlen, hogy a tajtékos tenger leírása ezen írásainak egyik visszatérő epizódja. „Hideg-melegvizes csapok nikkel vigyora nélkül akarsz-e engem, kérdezi a tenger. Te tudod, felelem. Te láttál, mikor a betegágyban felkönyököltem, s míg a hasonló betegek üvöltöttek a kíntól, én elszántan olvasni kezdtem

124

a lóversenyek értelmének ismertetését. Sótajték-lovaid ezért dobrokolhatnak most fülembe gyönyörűségesen. Robogjunk hát gyengén meg lázasan is, robogjunk ama Fortuna-szekéren. Tűnjön föl orcánkon a szabad lélek ereje: a mosoly.” Bár a kötet harmadik fejezetében Pillanat-Nap illat cím alá gyűjtött írások között olvashatók Szécsi Margit anagrammái, mégis itt kell róluk említést tenni, hiszen e kedves játék egyik gyümölcse vált a kötet címévé is. A költőnő úgy vélte, hogy a betűkben rejtett tartalom van, s minden szó hangzásai révén magában hordozza „titkos értelmét”. Érdemes megemlíteni néhány anagrammáját: diplomácia – cápai ildom, dogmatika – kitagadom, belpolitika – alibitek lop, demokrácia – de ki a cárom?, amelyek Szécsi Margit nyelvi leleményességéről éppúgy árulkodnak, mint humoráról, szellemességéről. Így a Tenger véled! cím is átalakul végrendeletté, kitágítva az olvasói értelmezést. A prózai gyűjtemény harmadik fejezetében válogatásokat olvashatunk azokból a feljegyzésekből, amelyeket egy pici, kockás füzetben rögzített a költőnő. Emlékezéstöredékek egy-egy fontosabb vers keletkezésének idejéből éppúgy olvashatók, mint egy könyvbemutatóra való készülés szövege, egy képzelt riport önmagával, a már említett anagrammák vagy éppen azok a gondolatai, amelyeket Heisenberg olvasásának hatására vetett papírra. Számos feljegyzése olvasható a költő társadalmi szerepéről, éppúgy, mint a modernségről, a megzenésített versekről vagy a népművészetről. Mécs a szirtig (ismét egy anagram-

125

ma!) címmel, prózai kötetének utolsó fejezetébe kerültek azok az írások, amelyek gépelve vagy nyomtatott formában maradtak meg. Irodalomfelfogásáról, kortársairól – így Nagy Lászlóról, Hajnal Annáról, Kondor Béláról – fogalmazza meg emlékeit, észrevételeit, természetesen Nagy Lászlót emlegetve leggyakrabban. Kassák Lajosról is többször ír, hangsúlyozva a költő életművének eredetiségét, abban látva nagyságát, hogy ő mutatta meg a ritmustalan ritmusokban rejlő óriási lehetőségeket a magyar költészetben. Szécsi Margit prózai írásait olvasva egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy költői megítélése miért alakult felemásan. Míg sokan és sokszor elismerték tehetségét, költészetét – e kötet megjelenése is erről tanúskodik –, addig olyan vélemények is napvilágot láttak műveiről, amelyeket nem nevezhetnénk hízelgőnek, de még értőnek sem. A rendszerváltás előtt akadtak, akik azt hangsúlyozták, hogy bár a költőnő megtanult verset írni, tehetsége azonban nincs hozzá. A rendszerváltás óta pedig számos helyen és fórumon félresöprik, nem vesznek róla tudomást, így kimaradt A magyar irodalom történetei harmadik kötetéből is. E hiány valószínűleg összefügghet azzal a szemlélettel, amely szerint a mai élet útvesztőiben az irodalom és az író már nem adhat eligazítást az embereknek. S akik úgy vélik, hogy mindennemű felvilágosító-közösségjavító szándéknak kívül van a helye az irodalom határain, nyilván idegenkednek az ő költészetétől.

126

Szécsi Margit verseit olvasva a költészetét ért támadások számomra érthetetlenek, csakúgy, mint azok a kijelentések, amelyek a Parnasszuson való jogos helyét megkérdőjelezték. Hiszen költészete bővelkedett látomásokban és nyelvi erőben, megkomponáltságban. Különös figyelemmel és érzékenységgel verselte meg azokat a fonákságokat, amiket hétköznapjaiban megélt, így versbe írta azokat a tapasztalatait is, amelyek a költőt mint a társadalom részeként létező embert érték. Szécsi Margit számos verse, de az ebben a kötetben olvasható vele készült interjúk szövegei is mutatják, hogy már elég korán megerősödött benne az a meggyőződés, amely szerint a költőnek feladata és kötelessége, hogy a maga eszközeivel küzdjön a gonoszság, az igazságtalanság, a hazugság ellen. Tehát számára a versírás nem csupán a szavakkal való legnemesebb játék volt, hanem felelősség. Minthogy nem volt meghunyászkodó jellem, s inkább a számonkérés szavai, mintsem panaszszavak kerültek a papírra, érthető, hogy versei olvasása feszélyezi azokat az olvasókat, akik megtanultak úgy beszélni, vagy arra törekszenek, hogy szavaik lehetőleg semmiről ne szóljanak. Divatos ez ma is, hiszen akad olyan író, aki úgy véli, s ennek hangot is ad, hogy úgy kell írni, hogy a szó és a mondat ne jelentsen semmit. Szécsi Margit versei pedig ma is húsba vágóan szólnak. „Mondjuk ki nyíltan: nincs rám szükségetek. / Elszabotáltátok a béreket, / a kultúrára-fordított kötegbankó / a slágerszerzők lábához rugalmasan összeáll. / Csináltatok a Holdból kirakatot – / a jólét viszony-

127

lagos! / Vannak mellékuccák, vannak sugárutak, aki fejet hajt: keres, aki nem: / oxigénhiányban sorvad. / Csináltatok kirakatot, s most kéne bele, / kéne a bohóc, bíborpalástos, / koszorús, automobilos, bohóc, akit fizettek, magatokat fizetnétek, magatokat akarjátok imádni – / de az a bohóckirály nem én leszek.” Nem lett bohóckirály, hanem makacsul ragaszkodott meglátásaihoz, elveihez, s hitt a költészetben, mint próféták a látomásaiknak. Szécsi Margit nem kívánt csupán rímfaragó, szózsonglőr lenni, aki tehetségével és mesterségbeli tudásával elkápráztatja olvasóit, felismerte a magyar költészetben azt a hagyományt, amely a költő feladatául egyaránt tűzi ki a továbblépést, az újítást, miközben az alkotónak feszíti a kérdést: meddig és kinek? „Ez a küzdelem a megmaradásért adta azt a keserű jogot a magyar költőnek, hogy próféta is legyen, vétkeket-ostorozó, szeretni-ostorozó, fölemelkedni-ostorozó próféta. Ezt az örökséget legjobb erőnk szerint vállalnunk kell, ha nem is könnyű – , de hát költőnek lenni nem kötelező. Nagyon fontos azonban, hogy ezt a terhet le ne üssék a vállunkról, vagyis, hogy a költő legjobb, legnemesebb képességei szerint prófétálhasson.”

128

Tudunk-e még részt venni vezeklő vonulásban?

Végigolvasva a korabeli vitákat, amelyek Nagy László életműve körül zajlottak, úgy látom, a részletkérdéseken túl a bírálók közös nagy kérdése valamiképpen így hangzott: korszerű-e Nagy László költészete? E jelentős életművet fürkészve ma a kérdés számomra úgy fogalmazódik meg: Nagy László költészete képes-e ma is feltárni a „lehetőségeiben, mint a megértő saját lehetőségében”1 megmutatkozó emberi létet, vagyis képes-e a mai világtapasztalatunk eseményhorizontján érvényes kérdéseket és válaszokat intézni hozzánk? E kérdés az életmű bármely darabja kapcsán feltehető, magam tűnődéseim középpontjába az Isten lovai versciklust emelem. A versciklus hat darabja (Vértanú arabs kanca, A város idézése, Ragyogtam én is, Artista, havazó tartományban, Álmaim, verő-erekkel, Ereklye) az emberi lét megértésére tett kísérletek az emlékek faggatása révén. Az álomtörténetek/álomtöredékek, gyermek1 Rudolf Bultmann: A tipológia mint hermeneutikai módszer eredete és értelme. In: Tipológia és apokaliptika, Hermeneutikai Kutatóközpont, Bp., 1996.

129

kori és a falusi létmódhoz kapcsolódó emlékek, szürrealisztikus víziók szemléletes leírása által e versciklus darabjai egyszerre állnak a próza és a líra határán. A Vértanú arabs kanca történetmagja igen egyszerű: részeg szőlőmunkások, kapások dühükben elpusztítanak egy vemhes kancát. Mégis a látomásos versbeszédben kitágul e tett jelentéshorizontja, hiszen a vemhes kanca képe kézzelfogható hasonlóságot mutat a költő anyjával, vagyis az elbeszélő árnyalja a szeretett lényekről alkotott gyermekképet, felfedezve és bemutatva a másikban, a Te-ben a drámai lényt. „Állt a hegyoldalban meredek nyakkal fehéren, akár a kicsi Margit-kápolna a bazalt fokon. A kápolnában ezüst rámában kép meg hideg. De magzat a lóban, éretlen szájában piros glória a méhlepény. Állt a fehér arabs kanca, várt. Meglengette olykor kétoldalt fésült nehéz selyemlobogóit. Irhája hullámzott, megrándult rajta a sok kis szeplő, aranyközpontú margaréta. Csak várt és nézett a Besenyő-erdőn át az iszkázi torony iránt.” A plasztikus leírást megszakítja a részeg szőlőmunkások képe, majd a harmadik szakaszban ezt olvashatjuk: „Állt anyám az ajtónál, igen vásott rózsás ruhában, kápolnafehéren, hasasan. Emelte fejét magasra, nehogy a sörénye földre érjen. Korán kikelt szeplőcskéihez éppen a csillagok hasonlítgatták magukat a mennyben. De csak állt és várt és nézett a távoli bazalthegyre a hidegben.” A ló és az anya közötti párhuzam még inkább elmélyíti az elbeszélt történet drámaiságát. Anyja biztatására a tragédia helyszínére érkező kisfiú szemtanúja annak,

130

hogy a szőlőkapálók miként nyúzzák a lovat. „Kétoldalt húzzák az irhát, mintha nagy fehér szárnyakat kapcsolnának le a törzsről. Hallatszik a hártyák ropogása. Az elvetélt kiscsikót apám nyúzza, mintha jövendő öcsémet fejtené a bőrtől.” A kisfiú egyszerre rendül meg, borzad el, és keserűségében gyilkos indulatokkal telítődik, s megfogalmazódik benne a gondolat, hogy meg kellene ölnie apját, ahogyan a disznót szokás. „S hirtelen el is pityeredtem a halálos vétek miatt.” A vers zárójelenete megrendítő, hiszen a csikóbőrrel a nyakában vonul a gyermek, mögötte apjával és a többiekkel, s vezeklő vonulásuknak nincs vége. Az Isten lovai versciklus darabjait olvasva egyszerre szembesülhetünk mindazzal, ami az édeni tapasztalatból megmaradt, így a csodálkozással, a világ megszólításának vágyával másrészt az édenből való kiűzetés nyomorúságával. A sok apró emléktöredék mind annak a ráébredés-történetnek az elemeit képezi, amely kirajzolja számunkra azt, hogy mit is veszítettünk el valójában. A Vértanú arabs kancát olvasva, különösen fontosnak tartom, ma is érvényesnek és sokatmondónak e látomásban rögzített tényt, miszerint emberi világunk természetes része az értékhiány, s ez az állapot részben cselekedeteink tökéletlenségéből, s azok menthetetlen és kikerülhetetlen következményeiből fakad. Éppen ettől válik igazán tragikussá e versbeszéd, hiszen rávilágít arra a tényre, hogy a gyermek magatartása nem csupán a rossznak, az igazságtalannak a gyűlöletéről tanúskodik. Harag-

131

ja nem a szeretet mélyéből árad annak pusztulása láttán, ami értékes. Gyilkos indulata éppannyira emberi, mint a szőlőkapások bűne, így sorsa annak példája, hogy nincs olyan gyűlölet, amelynek lángja anélkül érintené a másik embert, hogy magát a haragra gyúlót ne érintené. A kisfiú felindulása éppen ezért nem nemes és méltó, így sorsa összekapcsolódik a szőlőkapásokéval, ezáltal az olvasó egyszerre látja őt kívülállóként megítélőnek és a drámai helyzeten belül állónak, aki sajátos pozíciója révén arról tanúskodik, hogy emberi esendőségünk következménye és sorsunk része a bűn is. Ebből a nézőpontból érthető, hogy a vezeklő vonulásnak miért részese a lírai szubjektum is. A Vértanú arabs kanca történetének legfontosabb tanulsága talán, hogy az értékek és az értékhiány nem az emberi cselekedeteken kívül/fölül állnak, hanem természetünkhöz belülről odatartozónak mutatkoznak, tehát az értékeket nem kívülről kell belevinni az emberi valóságba, hiszen a bűn nem tagadja, hanem inkább feltételezi az értékek meglétét. S bár nincs fogódzónk arra nézve, hogy a világ természetes állapota inkább az értéktelítődés vagy inkább a bűnösség, de azt mégis hangsúlyoznunk kell, hogy személyes döntés, választás kérdése az, hogy lelepleződik-e a jelen világ álsága, hamissága, s tudunk-e még részt venni a vezeklő vonulásban? Akkor is, ha látszólag e vonulásnak nincs vége, mégis bízva abban, hogy életidőnk épp Nagyszombatra esik, egy olyan napra, amelyen bár már megváltattunk, ugyanakkor mégis megváltásra várunk.

132

Az Isten lovai többi versdarabja sokkal inkább elrugaszkodik a konkrétumoktól, víziószerűsége miatt az értelmezés hosszabb elemzést kívánna, azonban e versszövetekből kirajzolódnak olyan elemek, amelyekről konkrétságuk okán érdemes szólnunk. A város idézés című prózavers a falusi és a városi lét tapasztalatainak sűrítménye, amelyben felvillannak életrajzi elemek, így a gyermekkori betegség, amely magában hordozta az amputáció lehetőségét. Ez az emlék fogalmazza meg a gondviselés jelenvalóságának lehetőségét. „Részeg sebészek konzíliuma mint a kárhozat jött felém. Levágták volna bal lábamat a disznaiknak, de egy áldott kéz elrántott lehelletükből.” Az előző vershez kapcsolódva válik élessé, létünk minőségét is meghatározóvá a kérdés, miszerint az emberi lét esendősége mégsem magára hagyott, mert a legnagyobb nyomorúságban is lehetséges egy áldott kéz jelenléte. A Ragyogtam én is életrajzi elemeit szinte teljesen elnyomják az álomszerű látomások, az értelmezést nagyon megnehezíti a víziók és a valóság hömpölygő egymásutánja, az emelkedett versbeszéd, amely János Jelenéseinek beszédmódját idézve a szó erejétől lüktet, hogy végül berobbanjon a versbe a kérdés és a válasz: „Kérded, hogyan lehet élve elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok.” A szó időbeli eseményként történik. Ezért a szóhoz tartozik az a helyzet, amelyikből ered, amelyikbe történik, s az, amelyet megváltoztat. Az a belátás, hogy

133

az embernek a felelősség értelmében van része a szóban, azaz nem az övé az első és utolsó szó, mégis szóra hivatott, ezért lehet a szava válasz, de a maga válaszáért felelnie is kell. Az Artista, havazó tartományban a csodáról beszél: „Miért olyan rózsaszagúak s végtelendörgők a csodák a képzeletben? Íme, kiüti a veríték a csodatevőt, mellkasa édenkertje a sónak.” A férfi és a várandós nő roppant erőfeszítésének lenyomata ez a vers, nekik, artistáknak a csodatétel a feladatuk, mert az emberek ezt várják tőlük, miközben maguk beleroppannak a csodatételbe. Keserű üzenete, hogy csoda csak valaminek/valakinek az áldozata révén, valami árán történhet. Az attrakciót követelő tömeg nem kíváncsi és nem is lát a kulisszák mögé, nem érzékeli a történések mögött a roppant erőfeszítést. Ahhoz, hogy csodát lássunk, hogy csodában részesülhessünk, ahhoz valakinek meg kell feszülnie. Az Álmaim, verő-erekkel a megváltói igyekezet nehézségeit, lehetetlenségét szövi verssé. Tragikus korszerűség uralja e látomásokat, az elveszett éden fölötti fájdalom egyetlen hangos kiáltássá alakul, a szülőanyát vádlón: „Szültél volna inkább egy márványkövet, egy márványkövet!” A költő nem hérosz, aki minden akadályt leküzdve osztja az igazságot, erkölcsi mércét állít, felszólít és harcol. Esendő ember, aki minden esendősége ellenére mégis jele nagyra hivatottságnak, amint azt az Ereklyében, a ciklus záró darabjában olvashatjuk: „Megszülettünk, hogy hozzáadjunk valami jót a világhoz.”

134

Nagy László költészete – amint az Isten lovai ciklus is mutatja – azért őrződik meg, mert „önmagát jelenti és önmagát értelmezi; tehát ami úgy mond valamit, hogy nem valami nyomaveszettről szól, nem puszta tanúskodás valamiről, amit még magát is értelmezni kell, hanem úgy mond valamit a mindenkori jelennek, mintha egyenesen neki mondaná. Ami klasszikus, az nem szorul arra, hogy előbb legyőzzük a történeti távolságot – mert az állandó közvetítésben maga hajtja végre annak leküzdését.”2 A gadameri meghatározás találóan fejezi ki a mai olvasói beállítottságot, ez alapján, akár a szent szövegek esetében, a művek megszólító erejét tartom kezdeményezőnek, azok által szólíttatunk meg ma is. Az értelmezések elavulhatnak, mindig más szempontok és súlypontok válják egymást, de a vizsgálódás tárgya megmarad, mert érvényes szó alkotta, s ez teszi időtlenné.

2 Gadamer: Igazság és módszer, Osiris, Bp. 2003.

135

A kötetben szereplő írások első közlése

Confessio a barátságról, Életünk, 2010/3. Vackorfa az éden közepén, Szépirodalmi Figyelő, 2011/1. Kiszolgáltatott létünk gyökerei, Szépirodalmi Figyelő, 2010/5. Írások a Holt-tenger partjáról, Bárka, 2008/4. Játszani a halált, Bárka, 2009/4. Idill és tragikum, Magyar Napló, 2007/8. Menthetetlen bizonytalanság, Irodalmi Jelen, 2008. június. „Most felemelnek szent hétköznapok” – Portré Szentmártoni Jánosról = Pályatükrök, Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa – Kortárs könyvkiadó, 2009. Kísértés az Alföldön, Szépirodalmi Figyelő, 2008/3. Az őshovába vezető út, Bárka, 2008/1. „Talán létezik egy darab föld, ahol nem lennék idegen”, Hitel, 2007. szeptember. Az identitásvesztés természete, Új Könyvpiac, 2007. szeptember. Az ösztönök titkai, Bárka, 2007/4. Ki ad hálát neked a sírból?, Szépirodalmi Figyelő, 2011/5. Mint némafilmek kísérőzongoristája, Magyar Napló, 2012/7. Versek a csillagtoronyból, Parnasszus, 2007/2. „Majd kiáltó jelzés leszek én”, Irodalmi Jelen, 2007. május. Palackba zárt végrendelet, Szépirodalmi Figyelő, 2008/4. Tudunk-e még részt venni vezeklő vonulásban?, Magyar Napló, 2009/9.

136

Tartalom

Confessio a barátságról............................................... 5

Vackorfa az éden közepén Vackorfa az éden közepén (Alföldy Jenő: A megszenvedett éden)........................ 11 Kiszolgáltatott létünk gyökerei ( Jánosi Zoltán: Barbárok hangszerén)......................18 Írások a Holt-tenger partjáról (Csoóri Sándor: Tizenkét kő a parton).....................26 Játszani a halált (Végh Attila: Hamuszáj)..........................................33 Idill és tragikum (Szabó T. Anna: Elhagy)........................................ 39 Menthetetlen bizonytalanság ( Jónás Tamás: Önkéntes vak).................................. 43 „Most fölemelnek szent hétköznapok” (Portré Szentmártoni Jánosról)............................... 48 Kísértés az Alföldön (Grecsó Krisztián: Tánciskola)..................................58 Az őshovába vezető út (Szőcs Géza: Limpopo)........................................... 66 „Talán létezik egy darab föld, ahol nem lennék idegen” (Hász Róbert: A künde)...........................................74

Az identitásvesztés természete (Vincze Ferenc: A macska szeme)............................. 80 Az ösztönök titkai (Szávai Géza: Aletta bárkája).................................85

Ki ad hálát neked a sírból? Ki ad hálát neked a sírból? (Szabó Magda: Liber Mortis)................................. 93 Mint némafilmek kísérőzongoristája (Tormay Cécile: Virágok Városa. Szirének hazája)..... 101 Versek a csillagtoronyból ( Jékely Zoltán költészetéről)................................... 110 „Majd kiáltó jelzés leszek én” (Kondor Béla: Küszködni lettél)............................. 116 Palackba zárt végrendelet (Szécsi Margit: Tenger véled!)................................ 121 Tudunk-e még részt venni vezeklő vonulásban? (Nagy László költészetéről).................................... 129 A kötetben szereplő írások első közlése............... 136

Orpheusz Kiadói Kft. 1062 Budapest, Bajza utca 18. E-mail: [email protected] www.orpheusz.hu A kiadásért felel az Orpheusz Kiadó ügyvezetője Szöveggondozó: Mariska Borbála A borító Pánczél András képének felhasználásával készült Tördelés, tipográfia: Vincze Judit Nyomdai munkák:

ISBN: 978-963-9809-37-6