Jarabin Kinga
Kedves Olívia!
Kedves Olívia! M
ire levelem megérkezik hozzád, már biztosan újra nyu-
godt leszek és békés, de most pipa vagyok, haragos és mérges! Már megint hadat üzent nekem az a makacs és kitartó ellenfél, akivel egyszerűen képtelen vagyok elbánni: a férfi ego. Időről időre fellángol, előtör a büszke nemben, amint az házastársi együttélésre adja a fejét. Hiszen ő szegény, húzza a rabigát napi nyolc órában, sőt van, hogy túlórázik vagy be kell mennie hétvégén, amíg én, háztartásbeli kismama, „csak” a gyerekekkel vagyok itthon. Éppen ezért kijár neki a kitérő a haverokkal, a sport és az, hogy ha úgy esik jól, akkor később jöjjön haza, avagy csak reggel. Amikor pedig egy-két havonta egyszer elfáradok és kiborulok, akkor „nem érti” és már „nagyon elege van”, és mondjam meg, hogy mi a bajom! Jó, legyen! Hozzáfogok, hogy kiöntsem a lelkem. Erre mi történik? Hátat fordít, puffog, elvonul mert „neki ehhez nincs kedve”, erre „nincs ideje” és különben is „fáradt”, úgyhogy lefekszik aludni. Ha pedig rászánja magát az interakcióra, akkor jönnek a „mert te” történetek, meg a két-három évvel ezelőtt már megbeszélt problémák, amiket ő azért még biztos, ami biztos nem zárt le, hogy a megfelelő pillanatban elő lehessen venni védekezésképp: „minden bizalmam eljátszottad” – tehát hallgass asszony és tűrj! Mert attól, hogy te rosszabb vagy, én jobb leszek! A „látom fáradt vagy, elviszem a gyereket sétálni”, „vigyá-
9
zok rá, menj el futni egyet” fel sem merül benne. Ismered édesanyám, ő erre csak annyit mondana, hogy „pasi”. Ja, meg hogy „te választottad édes lányom!” Igen, én választottam, és még szeretem is. Ezért megvárom, amíg mindenki megnyugszik, minden gyerek elalszik, csend van, béke, megkeresem a megfelelő szavakat, melyek véletlenül sem vádaskodóak, csupán kérőek, segítő szándékkal, hogy mindkettőnknek jó legyen: – Kérlek, amikor látod, hogy totál kész vagyok próbálj egy kis megértéssel fordulni felém és előbb belegondolni az én helyzetembe. Vagy ha ez nem megy, vagy nincs hozzá kedved, akkor ne tedd, csak segíts be itthon egy kicsit! Küldj el futni, vagy legalább vedd át tőlem a lányod! Nem kell egész nap, csak pár órára, amíg egy kicsit kifújom és összeszedem magam. És hogy erre mi a reakció?! Egy határozott fintor és egy teljes napi veszekedés, mert béke csak addig van, ameddig én nyugodt vagyok, elnéző és engedek. Pedig dolgozom én is! Sőt, sikeres karriert építek! Igaz, nem napi 8-10 órában, hanem 24-ben: gyereket nevelek, négyet! Mosok, főzök, takarítok, bevásárolok, közben az öt hónapos lányomhoz igazodva etetek, sétáltatok, gondozásra hordom, egészségügyi ellátást biztosítok, tehetséget fejlesztek, tanuló szobát vezetek, korrepetálok, sofőr szolgálatot vállalok, nem felejtek el nőnek lenni és írok. Na jó, tény, hogy még a sok pénzt hozó sikerkönyvem nem született meg, de aktív alkotó munkát végzek. Van produktum! Szülés előtt mindemellett volt ám rendes 8 órás munkaidőt elváró, sőt néha túlórát is igénybe vevő állásom! De nem akarok panaszkodni drága barátnőm, mert alapvetően nincs rá okom. Edgar dolgozik, és 100 napból 98-szor hazajár. Nem csal meg és nem mondja azt, hogy „Ugyan szívem, ne legyél már nevetséges! Te, mint író??!! Pff!” Értékeli a gyerekekkel tett fáradozásom, számtalanszor elmondja, hogy ha feleennyi törődést kapott volna az édesanyjától, most nem segédmunkásként dolgozna. A veszekedéseket kibékülés követi, kapok virágot, az ünnepek, évfordulók sincsenek elfelejtve. Mégis vannak napok, pillanatok, amikor azt érzem, hogy igazságtalan a rendszer. És itt már koránt sem arról van szó, hogy mi nők akartunk egyenjogúak lenni, hogy mi akartunk minden áron dolgozni. A kialakult gazdasági helyzet miatt egy átlagos család egy fizetésből nem tud megélni. Már teljesen természetes, hogy a nők is dolgoz-
10
nak és egyenlő részt vállalnak a pénzkeresésben. Az egyéb tevékenységekben (háztartás, gyereknevelés) azonban már kevésbé vállalnak cserébe egyenlő részt a férfiak. Persze kivételek vannak mindenhol és az is lehet, hogy most csak én vagyok nagyon nekikeseredve, de tény, hogy most mindezt így érzem. Egy-egy ilyen kirohanásnál mindig megállok és elgondolkozom, hogy mégis mi végre? Valóban ez itt a kérdés, hogy dolgozni és pénzt keresni, hogy férfi dolog, női dolog, mert csak itt a Földön öltünk ilyen vagy olyan gúnyát magunkra. A lélek és a szellem nemtelen, minek velejárója az evolúció, a fejlődés és így természetes lénye az önmegvalósítás, mely egy kereső attitűdöt kölcsönöz a személyiségnek, hogy ezáltal erősödve és tudatosodva képes legyen betölteni a szívéből eredő honvágyat. Bármennyire nehéz is és nagy kihívás, fantasztikus lehetőség ma nőnek lenni minden szerepével együtt. Én nagyon szeretem az anyaságot és önazonosságot találtam az írásban is. Amikor pedig csatába indulok a férfi ego ellen, igyekszem nem a női ego pajzsát magam előtt tolva győzelemre jutni, hanem Isten kardját az oldalamra kötve a szeretet zászlaját feltűzni a sáncra. És ki tudja, talán egy nap ha én nem is fogok győzni, de a szeretetem igen. Akkor majd talán nem csak végignézi, ahogy egy nehéz nap végén este tízkor még teregetek, hanem odaáll mellém és segít. Szombat reggel hétkor pedig nem csak mordul egyet, hogy már megint milyen korán kelt fel a gyerek, hanem kiviszi a hat kilós kalapácsot a hálóból a koszos tűzoltó gúnyájával együtt lányával a karján, hogy anya hadd pihenjen az éjszakai ribillió és baba etetés után még egy kicsit.
11
