ERIC KNIGHT LÉGY HŰ MAGADHOZ regény
ÁRKÁDIA, BUDAPEST, 1983 FORDÍTOTTA: NEMES LÁSZLÓ A fordítás az alábbi kiadás alapján készült : Eric Knight: The Above All Alfred Scherz Publishers, Bern, 1942 Copyright© 1942 by Eric Knight All Rights Reserved Hungarian Translation © Nemes László, 1961 Ragyogó kék szemű kedvesemnek … Mindenek fölött Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, Következik, hogy ál máshoz se léssz. Isten veled: áldásom benned ezt Érlelje meg majd! Hamlet
1. Tavasz vége felé komolyra fordult a háború. A város tengerparti sétányán már hallatszott az ágyúzás. Az emberek valahogy megkönnyebbültek. – Legalább a Sitzkriegen1 már túl vagyunk – mondták. Sétáltak a ragyogó napfényben, várták a győzelmi híreket, és hallgatták az ágyúszót. Csendesen dörögtek az ágyúk, hisz messzire voltak, messze túl a Csatornán, valahol a kontinensen. De ha jókedvű, lágy szellők fújdogáltak a tenger felől, és elhozták az ágyúzás morajló hangját, az emberek azt mondogatták: – Halljátok? Most aztán megkapja a magáét! Néha magányos hang rezdült meg a levegőben, mintha valaki egy ujjal megütne egy hatalmas dobot. Máskor meg hosszú morajba olvadt a hang, mintha kutya morogna. Az üdülők meg a tengerparti kirándulók azért mégis jókedvűen sétálgattak a szokatlanul jó időben. Őgyelegtek a kövekkel szegélyezett sétányon, nagyokat szívtak a szétmálló vízinövények és a tenger fanyarul sós illatából. Néha megálltak, s olyankor azt mondogatták: – Figyeljetek csak! Hallottátok? Az ágyúk! – Igen. Most aztán megkapja a magáét. Füleltek egy kicsit aggodalmaskodva, hisz utóvégre mégiscsak háború volt ez, de azért mégis jókedvűen hallgatóztak, hiszen túljutottak végre az idegfeszítő várakozáson. És hát bíztak a fiúkban odaát, meg a szövetséges haderőkben, aztán meg ezek a hangok különben is túl csendesek és távoliak voltak, semhogy bármi rosszat jelenthessenek. Különös módon személyes büszkeséget éreztek az emberek, valahányszor meghallották a távoli ágyúzást. Mintha pusztán azáltal, hogy hallgatják az ágyúkat, maguk is valami kicsiny, de azért fontos részt vállalnának a háborúból, mintha a hallgatózás puszta tényével maguk is hadi szolgálatot teljesítenének. Gyönyörű sétaidő volt. Az emberek olykor kiballagtak a városka határába, felmásztak a sziklák csúcsára. Ott, jó magasan a Csatorna fölött, erősebb volt a tengeri fuvallat. Mintha zenekar zengett volna, mindig fújt a szél, és nagy foltokban borzolta a füvet, lent az öblökben, mélyen a sziklák alatt, lassított filmként gördültek a partra a hullámok. Odafönn sokkal tisztábban hallatszott az ágyúzás. Ha az ember ott ült vagy hevert, és hallgatózott, valami meghatározhatatlan módon olyasféle érzése támadt, mintha előőrs volna. Most a városban is erősödött az ágyúdörgés. Néhány üdülő távozni készült. A városka bennszülöttjei úgy érezték akkoriban, mintha a ragyogó napfény szokatlanul korai szépsége merő pazarlás volna a természet részéről. Mint valami túlságosan bő gyümölcstermés egy különben is fölös bőségű gyümölcsszezonban,
vagy a heringek érthetetlen vonulása akkor, amikor már amúgy is oly sok a zsákmány a halászbárkákban, hogy egy darabot sem lehet eladni a túlárasztott piacon. Hisz ebben a városkában üzlet volt a jó idő. És ha nem volna háború, már zsúfolásig megtelt volna a helység: a penziók, a szállodák, mind, mind, még a legelőkelőbb hely, a Channel Hotel is. Mert pénzt keresni csak úgy lehet, ha pukkadásig megtömik a szállodákat, míg jó az idő. Elvégre a nyári szezon a legjobb esetben is oly rövid – mondták az idevalósiak –, hogy az embernek mindent ki kell használnia, hogy a telet kihúzza majd valahogy. Most igazán megvolt a jó idő, s a városka mégis, ahogy a helybeliek mondták, jóformán kongott az ürességtől. De azért a lakosok nem a háborúra panaszkodtak, inkább az időjárást szidták. Sokkal jobb volna, mondták, ha legalább esne. Inkább esőt kívántak, semhogy veszendőbe menjen a sok finom napsütés. De azért nem panaszkodtak. Elvégre háború van, mondották. Készüljön fel az ember, hogy zokszó nélkül helytálljon magáért, ha már végre igazán elkezdődött a háború, s már az ágyúzást is hallani. Már nagyon tisztán hallatszott az ágyúzás, különösen éjszaka, amikor az elsötétítés szokatlan némasága borult a városra. Éjszakánként holttá dermedt a helység. Vacsora után legfeljebb egy rövid kis sétára vállalkoztak az emberek, s amint visszatértek, hogy lefekvés előtt még felhajtsanak egy pohár italt a bárban, elmondogatták, hogy milyen érdekes, mennyire tisztán hallatszik éjjel az ágyúszó. Hallgatták a rádiót, és megvitatták a hadi helyzetet. Na, várjunk csak egy kicsit! Ez már nem Lengyelország vagy Norvégia! Most már igazi hadsereggel találja magát szemközt az a Hitler, most aztán megkapja végre a magáét. A francia seregeket a világ legjobb tábornokai vezetik. Most bizony jól elszámította magát Hitler. Ahogy ezek az ágyúk szólnak, az semmi egyebet nem jelenthet, csakis azt, hogy most aztán elhúzzuk a nótáját. Senki sem gondolta, hogy az ellenkezőjét is jelentheti. Még akkor sem, amikor még közelebb jött az ágyúzás, még akkor sem, mikor már ott tartottak, hogy éjszakánként a szobákban is hallani lehetett az ágyúdörgést. Már ki sem kellett menni a sétányra vagy a sziklatetőre. Ágyban fekve is hallhatta az ember a szél örökös zúgását, a hullámok moraját, és – hallhatta az ágyúk dörejét is. Megcsörrentek az ablakok. Olykor még a lövedékek levegőt hasító hangját is lehetett hallani. Először valami felmorajlott, majd hosszú, süvítő hang következett. Olyan volt, mintha nagyon messziről hallaná az ember a földalattit. A süvítés eltartott harminc másodpercig, ötvenig – aztán a robbanás. Krrramp! Így hangzott. Moraj, majd a süvítés, amely addig tartott, amennyi ideig az ember vissza tudja tartani a lélegzetét, aztán krrramp! Becsapódott. A hang szétterült a levegőben. A krrramp többnyire hangosabb volt, mint a kezdő morajlás. A május még át se fordult júniusba, már látni lehetett az ágyútüzet. Délkeleten villogott, meg-megcsillant, néha meg hosszú ideig felvöröslött az ég. Az izzás éjszakáról éjszakára terjedt nyugat felé. A helyzet zavarossá vált. A Channel Hotel bárjában bambán hallgatták a rádiót az
emberek, de a dolgokat az sem magyarázta meg. Hírek után elmondogatták egymás közt: azt igazán nem kívánhatja az ember, hogy a londoni rádió olyan adatokat közöljön, amivel elárulná terveinket az ellenségnek. De hiszen ez természetes is, ugye? Mindez nagyon zűrzavaros volt, míg Churchill be nem jelentette, hogy bekerítő hadműveletről van szó. A bejelentés mindjárt világosabbá tette a dolgokat. A németek, mint valami kiszögellő ék, előrenyomultak. Ha az ember felvázolta a helyzetet, rögtön láthatta, milyen egyszerű az egész. Csak meg kell őket szorítanunk észak felől, délről meg a franciák csinálják majd ugyanezt. Bárki láthatja. Az ember csak azon csodálkozott, hogy lehettek a németek olyan őrültek, hogy ebbe a helyzetbe keveredjenek. De aztán senki nem beszélt többé a bekerítő hadműveletről, mint ahogy azt sem mondták már, hogy Hitler lekéste az autóbuszt.2 Az ágyúk egyre szélesebb körben dörögtek, s folyton zörgették az ablakokat. A tüzük is terjedt délkeletre, délre, és végül felvillant délnyugaton is. A háború kiszélesedett a Csatorna mentén, és mindenki tehetetlen volt. Már látszott, hogy valami nincs rendjén. Mintha a tengerparti sétány hatalmas ünnepi emelvény volna, és a háború ott vonulna el az ember szeme láttára, csak éppen tenni nem lehet semmit. Az ágyúk éjjel-nappal dörögtek. De már senki nem mondta, hogy: most végre megkapja a magáét! Mert kezdtek már arra gondolni az emberek, hogy fordítva is elsülhet a dolog. Hogy a bombák az öveikre hullhatnak. Először kezdtek robbanószerekre meg sikoltva szétfröccsenő acélra és emberi húsra gondolni az emberek. Egy maroknyi üdülő kivételével mindenki összecsomagolt és elutazott. Az túlságosan borzasztó volt, hogy egész nap ott üljön az ember a diadalmasan ragyogó napfényben, míg közben az ágyúk a szinte szemmel látható szörnyűségekről beszélnek. Hisz jóformán a nézők előtt mészárolják le a brit hadsereget. Mert az már nyilvánvaló volt, hogy nem a németek jobbszárnyát, hanem az angol sereget kerítették be. A rádió közölte, hogy a belga király megadta magát, és megnyitotta a maga frontszakaszát. A belgák cserbenhagyták az angolokat. A franciák is. Csak a brit hadsereg harcolt már, és az óriási túlerő azt is bekerítette. A németek elfoglalták Calais-t. Már csak néhány kilométerre voltak Dunkerque-től. A brit hadsereg a puszta életéért küzdött. És akkor végül a háború iszonyattá vált. Az emberek elborzadtak, valahányszor meghallották az ágyúkat. Szörnyű volt arra gondolni, hogy a bombáknak ez a véget nem érő zuhataga a brit hadsereg szorosan összenyomott csapataira zúdul. 1 Állóháború. (német) 2 Utalás Chamberlain hírhedt kijelentésére: „Hitler lekéste az autóbuszt” – azaz nem tudja már lerohanni Angliát. A dörgések kínszenvedéssé tették az éjszakákat. Egy-egy csattanás már csaknem betörte az ablakokat. Ami azt jelentette, hogy a hadihajók is működésbe léptek. A flotta segíteni próbált, hogy visszaszoríthassák a német sereget.
Éjszakánként megtelt az égbolt kitörő fényekkel és lángolva izzott. Nappal repülőrajok húztak el V alakzatban a szirtek fölött. Teljes sebességgel száguldottak, és az emberek tudták: azért sietnek annyira, hogy segítsenek betömni a léket kapott balszárny hasadékát. A gépek elviharzottak, és visszajöttek megint. Véget nem érőn térültek-fordultak bombarakományaikkal a Csatorna fölött, hogy az embernek végül is olyan érzése támadt, hogy az aerodinamika törvényei nem számítanak, és a puszta kimerültségtől egyszerre csak lezuhannak az égből a pilóták is meg a gépek is. Ekkor történt végre, hogy elmúlt a jó idő. Leszállt a köd. Elutaztak a legeslegutolsó üdülők is. Úgy vélték, hogy szörnyű élményben volt részük, de azért rendületlenül kitartottak. Na és még valami: az idő, az szép volt. De most, hogy az egyetlen jó dolog is véget ért, igazán nem érdemes tovább maradni. A ködös idő két napig tartott. Ezen a két napon kimentették a brit hadsereget. Haditengerészeti egységek vagy privát vízi járművek – mindegy! Vontatóhajók, torpedórombolók, jachtok, halászbárkák, kiránduló-ladikok, evezős csónakok, kajakok – bármi, ami úszott a vízen. Átértek a túlsó partra, és elhozták az embereket, amíg a hátvéd tovább harcolt az ellenséggel. Oda-vissza, oda-vissza járt ez a koldusflotta – egész nap és egész éjszaka, meg az egész következő napon és az egész következő éjszakán –, amíg csak a víz színén maradtak az alkalmatosságok, hajóztak rajtuk. Így került haza a brit expedíciós hadsereg nagy része. De nem az egész. Mert a köd felszállt, és megint szép idő lett. Még mindig dörögtek az ágyúk, és az emberek tudták, hogy Dunkerque-ben az utóvéd még mindig tartja magát. Azok pedig, akik harcoltak, tudták, hogy most már nemigen küldhetnek értük hajókat – most, hogy felszállt a köd. De azért harcoltak tovább. Amíg tartott az ágyúzás, azt jelentette, hogy az utóvéd még van. A tengerparti városka lakói a sétányon álldogáltak és tudták ezt. Erre gondoltak, és hallgatták az ágyúzást, mely emberi húst csapkodott és szaggatott. Ott álltak a napfényben az emberek, és újra meg újra erre gondoltak. Fülükkel hallották, hogy tépik cafatokra a brit utóvédet. És egyszerre nagyon elcsendesedett minden. A nap haszontalanul és pazarul sütött az üdülővárosra. Beragyogta a gyönyörű tengeri fürdőhely üres pompáját, a parti sétányt, a díszes lámpaoszlopok töretlen hadseregét, a padok rendületlen zászlóaljait. Az ágyúk elhallgattak. Mindennek vége, Dunkerque a németeké.
2. Mire megjött a nyár, a kutya sem érdeklődött a város iránt. Olyan furcsa volt a helybelieknek, hogy örökösen ragyog a nap, és nyoma sincs a nyaralók nyüzsgő tömegének. A szállodák, ahogy mondogatták, egészen elsorvadnak. A helység egyre elhagyottabb lett. Augusztusra a zenekari emelvényt, szemközt a Channel Hotellal, belepte a homok, és később sem látszott rajta egyetlen lábnyom sem. Már a Channel Hotelt is „elsorvadás” fenyegette. Erre gondolt az igazgató helyettese, míg ott ült magas székén a rács mögött. Erre gondolt, míg bámult kifelé az ablakon. Csak bámészkodott, tanulmányozta a szélfútta mintákat a homokban, a sétányból kiszögellő zenekari emelvény padlóján. Arra gondolt, hogy nincs szerencséje. Az igazgatót éppen behívták az 1907-es korosztállyal. Ő maga fiatalabb, de szerencsétlenségére teljesen alkalmatlan a katonai szolgálatra. És ez a szerencsétlenség még szerencse is lehetne, üzleti értelemben persze, ha nem menne ilyen pocsékul az üzlet. Mrs. Tirrell után ő volt legközelebb az igazgatói álláshoz. Felkapta a fejét, mert valami megtörte a csendet. A lift közeledett. Igyekezett barátságos arcot vágni. A modern előcsarnok üres volt. De hátrább, a társalgóban, ült egy férfi, egészen belesüllyedt a karosszékbe. A napfény ruhája barna szövetére hullott, és élénk, meleg színfoltot rajzolt ki rajta. Ez összhangban volt a társalgó színeivel, s az igazgató helyettesét valamiképp jobb kedvre derítette. A lift megállt. Az ajtó kinyílt. Kilépett egy asszony, egy nevelőnő és két gyerek. A gyerekek kimentek a nevelőnővel a napra. Az asszony leült az előcsarnokba egy karosszékbe és elmerült egy képeslapba. Néhány pillanat múlva behajtotta a lapot, és a sétányra néző ablakhoz ment. Sokáig állt ott, figyelte a nevelőnőt és a gyerekeket. A társalgóban kellemetlenül, túl hangosan megszólalt a csengő. A pincér besietett, majd visszajött, odament a bárpulthoz, és bement ismét, tálcáján egy pohár cseresznyepálinkával. Amint áthaladt az előcsarnokon, elkapta az igazgatóhelyettes pillantását. Ő maga is visszapillantott jelentőségteljesen, és szabad kezének minden ujját széttárva jelezte, hogy már az ötödik pohárral viszi. A helyettes igazgató nem mosolygott, csupán bólintott. Lehajtotta a fejét, és megpróbált nagyon elfoglaltnak látszani. Hallotta, hogy az asszony feléje közeledik az ablaktól, a cipője sarka először a parketten kopogott, aztán halkan a szőnyegen, majd ismét keményen és határozottan a parketten. Az igazgató helyettese felnézett és mosolygott. – Felhívta a számot? – Igen, Mrs. Cathaway. Abban a pillanatban szólunk, amint kapcsolják. Az asszony türelmetlenül topogott, aztán visszament kopogó léptekkel az ablakhoz. Ott tovább járkált, kifelé nézegetve az ablakon. Kopogása tisztán csengett az üres előcsarnokban. Kipp-kopp, kipp-kopp. A társalgóban megmozdult a meleg színfolt. A barna ruhás fiatalember átjött az előcsarnokba, kissé bizonytalanul járt. Az igazgatóhelyettes udvariasan rámosolygott, ahogy az áthaladókra szoktak. De a fiatalember nem ment át a helyiségen. Egyenesen a rács felé tartott. – Elmegyek – mondta. – Kérem a számlámat.
– Ó – sóhajtotta az igazgató helyettese. – Nagyon sajnálom, Mr. Briggs. Azt hittem, hogy ön legalább egy hétig itt marad nálunk. Olyan levertnek látszott, hogy a fiatalember bosszúsan összeráncolta a homlokát. Azt gondolta: „Mért sajnáltatja magát ez a nyavalyás? És mért törődjem én a bánatával? Mi közöm hozzá.” – Nem, elmegyek – mondta. Az igazgató helyettese féloldalra hajtotta a fejét, csak aztán mosolygott. – Bocsánat, egy pillanatra. Azonnal kiállítom a számlát. Elment, a fiatalember odakönyökölt a pultra, és félig elfordult. Láthatta az asszonyt, amint az nézett kifelé az ablakon. Feléje háttal fordult. A lába karcsú volt, nagyon formás. A varrás tökéletesen egyenes a harisnyáján. A cipősarka is tökéletes. Nézte a topogó lábat. Tekintete felfelé haladt. Az asszony csípője karcsú volt. Olyan típusú nő, akinek nem kell övet viselnie. A férfi, anélkül, hogy észrevette volna, már abba is hagyta ezt a képzeletbeli vetkőztetést, a tekintete továbbvándorolt, kinézett az ablakon. Hatot láthatott a sétány díszes lámpaoszlopainak sorából. Pontosan olyanokat, mint a társalgó ablakán át, de onnan csak ötöt látott. .Egyformák. Épp az egyformaságukat utálta. Öt, aztán hat. De ugyanaz. Elmozdult egy kicsit a helyéről, hogy a hat lámpaoszlop egészen szimmetrikusan helyezkedjék el az ablakkeretben. Előrehajolt. Most végre szabályos távolságban voltak egymástól az oszlopok. Ez valahogy megnyugtatta. Az asszony megfordult, ő meg valami megvetést vett észre a pillantásában, ahogyan amaz végigmérte. „Nem magát nézem – gondolta. – A hat lámpaoszlopot nézem. Jogom van nézni a lámpaoszlopokat.” Mereven bámult tovább, de hirtelen abbahagyta, amint meghallotta az igazgatóhelyettes lépteit. Egy fekete ruhás asszony jött utána. Kis bajuszkája volt, de szürke haját nagy gonddal fésülte. – Ez Mrs. Tirrell, az igazgatónőnk – mondta a helyettes igazgató. „Mi az ördögnek hoztad ide?” – gondolta a fiatalember. Az asszony mosolygott. – Szóval ön máris elhagy bennünket, Mr. Briggs? – Igen. – Azt hittük, hogy hosszabb ideig marad. – Nem. Elmegyek. – Valami nincs rendben? Talán a kiszolgálás? – Nem. Egyszerűen elutazom. – Értem. Azt gondolta: „Istenem, mit aggatják rám a gondjaikat? Üres az átkozott szállodájuk, és még ezért az egy vacak vendégért is aggódnak. Arról én igazán nem tehetek, hogy üres a szállodájuk, és hogy ráfizetnek, és hogy elvesztik az állásukat. Arról én nem tehetek. Semmi joguk hozzá, hogy a gondjaikat rám aggassák.” Az asszony félszegen felnézett, és halkan, bizalmasan azt mondta:
– Ha az árak miatt lenne, Mr. Briggs… Rendes körülmények között nem tehetnénk meg, de mivel olyan gyenge a szezonunk, engedhetnénk valamit. „Ó istenem, istenem!” – gondolta a fiatalember. – Nem, el kell mennem – mondta. – Megyek, becsomagolom a holmimat. Ha lenne olyan szíves elkészíteni a számlát, mire lejövök… Felment a lépcsőn, nem vette igénybe a liftet. A szobájában megragadta a már becsomagolt bőröndjét. Lejött ismét, odament a pulthoz, és elkérte a számlát, összeráncolta a homlokát, amint a papírlap tetején rápillantott szépen, tisztán odaírt nevére: Clive Briggs úr. Fejét kissé megrázta, mintha a gondolatait akarná elűzni. Kifizette a számlát, az igazgató helyettese kimérten számolta le a visszajáró aprópénzt. Közben felbúgott a házi telefonközpont. – Bocsánat – mondta a helyettes igazgató. Az ablaknál álló asszony elősietett kopogó léptekkel. Az igazgató helyettese mosolyogva jött vissza. – Az ön száma jelentkezik, Mrs. Cathaway. Sajnálom, hogy ilyen sokáig kellett várnia… – Kapcsolják a lakosztályomba – felelte az asszony. Megfordult és csaknem beleütközött a barna ruhás fiatalemberbe. – Bocsánat – mondta. A fiatalember fürgén félrehúzódott, hogy szabaddá tegye az útját a lift felé. Persze, az asszony meg is kerülhette volna ugyanazzal a fáradsággal. A férfi ezt úgy torolta meg, hogy ismét a lábát nézte, míg beszállt a liftbe. Egy pillanattal az ajtó becsukódása előtt az asszony megfordult, és észrevette a szándékos szemtelenséget. A férfi erre felüdülten elmosolyodott. – Megőriznék ezt nekem? – kérdezte, és szép, új táskáját felrakta a pultra. – Szíves örömest, Mr. Briggs. – Majd visszajövök érte, vagy értesítem önöket, hová küldjék utánam. – Igenis, Mr. Briggs. A fiatalember megkönnyebbülten sóhajtott. Gyorsan kilépett az ajtón, és kiment a sétányra. Iris Cathaway kimért mozdulattal levette a kalapját, megnézte magát a tükörben, és gondosan megigazította selymes barna haját, aztán átment a lakosztálya nappali szobájába. Az íróasztalhoz ült, kinyitotta a száját, mintha beszédre igazítaná, felemelte a telefonkagylót és megszólalt: – Igen? A vonal másik végén férfihang csendült fel, vidám meglepetéssel: – Iris! Az isten szerelmére, mit csinálsz te ott? – Órák óta próbállak téged megkapni. – Épp most érkeztem. Amikor mondták, hogy Leafordból keresnek, nem is gondoltam… – Itt vagyok a Channel Hotelban. Velem vannak a gyerekek is. De innen most már el kell őket vinnem. – Persze. És hová akarsz menni?
– Éppen ezért hívtalak. Azt szeretném, Hamish, ha te döntenél. – Én? De hiszen tudod, hogy mi a véleményem. Én… – Ne kezdjük ezt újra, nincs most rá idő. Innen tovább kell vinnem a gyerekeket. Arthurt kivettem az iskolából. – De Iris, ha újra megszakítod a tanulását… – Én nem akarom megszakítani, de azt se akarom, hogy meghaljon a gyerek. Katonai repülőtér van az iskola tőszomszédságában. Azt hittük, hogy az biztonságos terület. Hisz azért költözött oda az iskola. Te is azt mondtad, hogy ott nagyobb biztonságban lesz. – Várj csak, Iris. Én azt nem mondtam. Én csak elismertem, hogy talán így van, de az ellen eleve tiltakoztam, hogy a gyerekeket bárhová is elvigyed. Az asszony észrevette, hogy a férfi hangja szárazabbá és pedánsabbá válik, mint mindig, ha mérges, ő viszont megőrizte hangja hűvösségét. – Kérlek, Hamish! Arra most nincs idő, hogy jogi okoskodásokba kezdj. Tény, hogy az az iskola Arthur számára a lehető legrosszabb hely a világon. Úgy gondolom, te is csak azt akarod, hogy a gyerekek biztonságban legyenek. – Ne bolondozz, Iris. Természetesen azt akarom, hogy biztonságban legyenek. Hozd vissza őket ide. – Nem, Hamish, én nem megyek vissza Londonba. Az a legrosszabb hely a világon… – Ebben nem értünk egyet, Iris. Itt megtettek minden szükséges óvintézkedést. Nem hiszem, hogy valaha is bombázni lehetne Londont, olyan jól megszervezték a védelmet. – Amit mondtam, megmondtam. Inkább lennék bárhol, mint Londonban. – De Iris, az istenért! Fogalmam sincs róla, mit kívánsz tőlem, mit tehetnék ilyen messziről. Ha azt tetted volna, amit először mondtam neked, és Oddale-be mentetek volna… – Szó sem lehet róla! Yorkshire-be nem megyek! Ne kezdjük elölről ezt a vitát. – De hát hová akarsz menni? – Nem arról van szó, hogy én hová akarok menni. Ez terád tartozik, te vagy a gyerekek apja. Hallotta, amint a férje kimerültén sóhajt. – Nézd, Iris, néhány perc múlva tárgyalásom kezdődik. Majd gondolkodom még… – Hát ha az fontosabb neked, mint a saját gyerekeid biztonsága… – Jaj, Iris, az isten szerelméért! Mit akarsz hát tulajdonképpen? Mit tegyek? Neked semmi se jó, amit én mondok, ha pedig én kérdem tőled, hogy mit akarsz tenni, akkor azt mondod, hogy az rám tartozik. Londonba nem akarsz jönni, mert az neked nem biztonságos. Yorkshire-be – pedig az isten a tanúm rá, hogy ott sok rriérföldnyi körzetben nincs semmi bombázni való – nem akarsz menni, mert az apámmal még mindig tart az a nevetséges viszályotok. A te apádhoz nem mész, mert egy mérföldnyire onnan vasgyár van. Arthurt kiveszed az iskolából, mert repülőtér van a közelben. Ezzel szemben hol vagytok most? Valamennyi hely közül, ahová
csak viheted a gyerekeket… – Azért jöttem ide, mert ez biztonságos. Ez tengerparti nyaraló, itt egyetlen katonai célpont sincs a városban. – Ugyan, katonai célpontok! A déli partvidéket már bombázták. Különben is, te azt hiszed, hogy ezek előbb leszállnak, és megvizsgálják a környéket, vajon vannak-e ott katonai célpontok? Ezek a náci gentlemanek… – Kérlek, Hamish, ne szónokolj. Nagyon jól ismered a véleményemet erről az egész ostoba háborúról. A náciknak is van annyi érzékük az úri viselkedéshez, mint a mi hadseregünknek! Semmi okuk, hogy ezt a várost bombázzák. – Akkor mért nem maradtok ott? – Azt tanácsolnád, hogy tartsam itt a gyerekeket, amikor az imént magad is beismerted, hogy ez valószínűleg nem biztonságos hely?! Hallotta, amint a férje nagyot fúj. De aztán keményen és nyomatékosan beszélt tovább: – Neked kell döntened, hogy ott akartok-e maradni. Mondd meg, hogy mit akarsz! – Itt nem maradhatunk. Ez itt iszonyatos, ez a szörnyű szálloda. Addig még elviselem valahogy, amíg te határozol. Olyan helyre akarok menni, ami tökéletesen biztonságos… Ahol a gyerekek szépen, rendesen felnőhetnek. Ez minden. És azt akarom, segíts, hogy ilyen helyet találhassak. A túlsó oldalon csend. Aztán megszólalt a férfi: – Rendben van. Utána fogok nézni. Ott vannak a fiúk? Üdvözölni szeretném őket. – Nincsenek itt. Kimentek Millsszel a partra. – Értem. És hogy vannak? – Nagyon jól. – És te? – Köszönöm, egészen jól. És te hogy vagy? – Ó, én egészen rendben. – Akkor tehát utánanézel a dolognak? Willfreddel is beszélhetnél. Beszéld meg valakivel. – Utánanézek. – Jól van, Hamish. Tehát megígérted nekem? Persze, megígértem. Akkor hát isten veled. Hallotta a telefon kattanását. Egy darabig még ülve maradt, aztán felállt, és kinézett az ablakon. Kissé távolabb, lenn a homokban, láthatta Millset – magányos fehér folt a takaró barna négyszögén. Arthur előrehajolt, mereven, kinyújtott lábbal, ahogy a gyerekek szokták. Elmerülten nézegetett valamit a homokban, a víz szélén. Prentiss bizonytalan léptekkel szaladgált a takaró körül, megingott, és elesett. Iris önkéntelen mozdulattal lendítette előre a karját, mintha a nagy távolságon át is felemelhetné a kisfiút. Mills tovább olvasott, fel se nézett. A gyerek ott feküdt. Iris teste megfeszült. A hiábavaló erőlködés elgyengítette, és a tehetetlenség érzésével töltötte el. Fogait összeszorítva figyelte, amint a kisgyerek négykézlábra
tornászta magát, majd felemelkedett, és dülöngélve újra körültipegte a takarót, részeg kört írva a homok sápadt aranyán. Iris lehunyta szemét, ujjai hegyét a halántékára szorította, úgy maradt ott mozdulatlanul.
3. Miután Clive elhagyta a szállodát, nyugat felé ment. Átvágott a városon, aztán nekieredt a sziklatetőn vezető útnak. Nyugodt, határozott léptekkel gyalogolt, míg az őrszem meg nem állította. – Állj, ki vagy? – Jó barát – felelte. – Gyere közelebb, jó barát, hadd nézzelek meg. Míg átestek a szokásos formaságon, Clive arra gondolt, hogy mindez milyen mulatságos. Az őrszem egész fiatal ember volt. Bal lábát előretette, puskája agyát szabályszerű szuronyt szegezz állásban a csípőjéhez szorította. De a fegyveren nem volt szurony. A fiú megcserélte a lábát. – Gyerünk – mondta zavartan. – Mit keres itt? Clive közelebb lépett, a fiú karszalagját nézte. – Hello, önkéntes nemzetőr – mondta. – Mi van? A fiú lábához eresztette a puskáját. Fejével intett. – Ez zárt kikötő, így nevezik. Én azért vagyok itt, hogy senkit ne engedjek le, ha nincs engedélye. Magának van? – Nincs. – Ahá… Nos, ha valami dolga van amarra, lemehet hozzájuk. Menjen ott le a főúton. Arra van az őrház. – Nem fontos – mondta. – Csak sétáltam. Viszontlátásra. – Viszontlátásra – felelte a fiú nyugtalanul. Clive megfordult, és ment az úton visszafelé. Félmérföldnyire egy északnak elágazó gyalogösvényhez ért. Ment azon is vagy félóra hosszányit, a leszálló nap fénye rézsúton hullt a bal vállára. Alkonyatkor elérte az észak felé vezető műutat. Sötétedett, amikor egy útkereszteződésnél megpillantott két embert. Az autóbuszmegállónál várakoztak. Egyikük lábánál régimódi szalmakosár feküdt, olyasféle, amilyenben az ácsok hordják a szerszámaikat. Odaállt melléjük, és felszállt velük ő is a megálló buszra. Leült, feje a kocsi hintázásának ütemére bólogatott, hallgatta a hátsó szerkezet csikorgását, és pontosan végiggondolta, mi mindent kellene csinálni, míg kivennék a hátsó tengelyt, rendben a helyére illesztenék a differenciált, és újra összeraknák az egészet. Amikor a kalauz a jegyeket kérte, az ács és segédje azt mondták: – Gosley. Ugyanazt mondta ő is. Hat pennybe került a jegy. A busz lassan haladt, gyakran megállt. Már rég besötétedett, amikor az ácsmester lehajolt a kosaráért. Clive is kiszállt utánuk. Az elsötétítés koromsötétbe vonta a helységet, de Clive érezte, hogy valami kisvárosba vagy inkább faluba került. Elindult a sötétben, látta homályosan a keskeny járdát. A falu kocsmáját nem is annyira a szemével, mint inkább az áporodott sörszag nyomán találta meg. A söntés zsúfolt volt. Ahogy belépett, zsivajgott a helyiség a vidék vaskos tájszólásától. Az emberek megfordultak, ránéztek, a terem elcsendesedett. Odament a pulthoz.
– Van valami ennivalójuk? – Sajnos, nincs – felelte a csapos. – És hol kaphatnék enni? – Nem tudom. Megpróbálhatja a vendéglőben. Mondd csak, Will, van valami ételféle odaát? Az egyik férfi előrehajolt a pult mellett, és köpött egyet. – Beteg a lánya. Fekszik. Nemigen lesz náluk ennivaló. – Egy csésze húslevest adhatok magának. Van leveskockám – mondta a csapos. – Nem kérek, nem fontos! Adhat egy dupla konyakot? – Egy dupla konyakot, uram. Igenis. Clive fogta a poharát, és az egyik asztalhoz ment. Amint leült, mint a megadott jelre, ismét megindult a hangos beszélgetés. Lehajtott fővel üldögélt. Hallotta a dobójáték dárdácskáinak koppanását a céltáblán. A hangok beleolvadtak a játékot kísérő duruzsolásba. A füle kezdte megszokni a tájszólást, értelme lett a diskurálásoknak. Vitáztak valamiről az ivóban. Valaki azt mondta emelt hangon: – Hát nem öltek meg három embert alig húsz mérföldnyire innen?! – Bizony. És nem süllyesztettek el egy francia hajót, tele franciákkal? Pedig megadták magukat, és visszamentek volna Franciaországba. – Ej, a pokolba a franciákkal meg a belgákkal is! … Azokon a rohadt belgákon úgy keresztülgázolhattak, ahogy akartak. De ha majd szemközt találják magukat egy igazi hadsereggel, akkor aztán megtudják, hol lakik az isten. Fogadok, hogy mi még megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni! – Fogadok, ha nem törik át azt a szárnyat, mi még jól kitartottunk volna. Ezt egy fiatal népfelkelő mondta, és sugárzó arccal pillantott körül. – A büdös belgák! – szólalt meg mellette valaki. – Ezt csinálták már az elmúlt háborúban is. Az ember sose tudhatja, hányadán áll a belgákkal. Azok se jobbak a németeknél. Clive felállt, a pulthoz ment. – Még egy duplát – mondta. A hangja túlságos élesen csengett. Mellette rábámult egy ember, a beszélgetés elhalt. A szomszédja háttal fordult, és tovább mondta a magáét a népfelkelőnek: – Hát én csak azt mondom, hogy most aztán alaposan bele kell másznunk ebbe a koszos munkába. A múlt háborúban hagytuk, hogy kevéssel megússzák. Azt se tudják azok Németországban, hogy mi az a háború. Nahát, én csak azt mondom, hogy most aztán meg se álljunk, amíg meg nem mutatjuk nekik… Egyenest Berlinnek, hadd tudják meg, mi fán terem a háború! Kihívóan megfordult. – Igazam van, pajtás? Clive felemelte a poharát. Érezte, hogy az emberek várnak tőle valamit. Idegen kuvasz a falkában. De a várakozásuk alapjában véve nem volt barátságtalan. – Ha maga mondja – felelte halkan. – Hogy értsem azt, hogy ha én mondom? Clive gondosan letette a poharát, mielőtt válaszolt.
– Mit akar, hogy mondjak? Igent, és még valami bókkal is kedveskedjem? A férfi zavartan bámult rá, a többiek csendben voltak. Aztán, amint visszaült a helyére, Clive hallotta, hogy újra kezdik a beszélgetést, de már sokkal halkabban. Mintha ellenség közé keveredett volna. Ivott, és már nem is törődött velük. Érezte, ahogy egész testében szétárad az ital melege, és elmerült teljesen ebben a békességben. Érezte, hogy a feje le-lehajlik és remeg. Zavarosan zsongott körülötte a lárma, a szavak értelmetlenül egymásba folytak. Úgy tetszett némelykor, mintha aludnék, máskor meg, mintha csupán az értelme zsibbadozna. Mert annyira mégis ébren volt, hogy keze-lába a gondolataitól szinte függetlenül elvégezze a szükséges mozgásokat: odamenjen a söntéshez, felvegye a poharat, leüljön egy fiatalemberrel szemközt, és koccintásra emelje a poharát, gondosan kikerüljön valakit, aki éppen dobáshoz készülődik, kezében a tűhegyű kis dárdával. Arra eszmélt, hogy erőteljes hang ébreszti fel különös bódultságából. Komor arcra esett a pillantása, és rájött, hogy megint benne van a vitában. – Csak azt mondom, hogy partra kell szállni a kontinensen, és váratlanul megrohanni őket. És, istenemre, most aztán végig kell harcolni a háborút, még ha rámegy az utolsó rohadt ember is! A jó öreg Anglia nem adhatja meg magát. – Ezt mondja maga. – Mit szól hozzá, maga rohadt alak, ezt mondom én! – A szájával. – Igenis, a számmal. – Hát akkor mért nem mennek már a frontra? Maga mikor indul? – Én ott voltam az elmúlt rohadt háborúban, és most is elmentem volna, ha nem volnék túl a katonakoron. – Elég baj, hogy túl van a katonakoron. – Elég baj az magának is. És magával mi van? – Én is túl vagyok a katonakoron. Nagyapa vagyok. – Nagyapa! Mindjárt beverem azt a rohadt pofádat! Clive látta, hogy a férfi keze előrelendül. Gyorsan hátralépett, és ütött boldogan, nekivadultan. Érezte, hogy pontosan odacsap az állkapcsára. A férfi elbukott, de rögtön fel is ugrott, úgy rázta a fejét, ahogy az ökölvívók. Nevethetnékje támadt, azzal se törődött, hogy mellbe vágták. Különös öröm árasztotta el: csinált végre valamit. Rugalmasan hátraugrott, és behúzott egyet a szemközt jövő alaknak. Hallotta a csapos kiáltozását: – Uraim! Uraim! Nem figyelt rá senki. Mintha megszakadt volna valahogy az idő – ott volt már az ajtónál, emberi testek forgatagában. Leszegett fővel osztogatta jobbra, balra az ütéseket. A karja kifáradt, de még ez a fáradtság is jólesett. Aztán, mint amikor elszakad a film, s abbamarad hirtelen a jelenet, nem volt már semmi más, csak az eszméletlen sötétség.
4. Az öreg Cathaway tábornok nézte a fiát, amint előrehajlik lassan, és beszéd közben végighúzza a gyufaszálat a dobozon. – És anya hogy van? – Köszönöm, jól. Mindig egyformán. Azt gondolta: „A három fiú közül Roger a legjózanabb. De a legzárkózottabb is. Sosem lehet tudni, mit gondol tulajdonképpen. Az is csodálatos, hogy tudja Diane-t elviselni. Halálosan fárasztó ez az asszony, nekem legalábbis az. De hát Rogerhoz valószínűleg Diane sem tud közelebb férkőzni, mint én.” Roger Cathaway nagy gonddal gyújtotta meg a szivarját, a gyufát jó messze tartotta a szakállától. – Nem kellene már vacsora előtt rágyújtanod – mondta Diane panaszosán. – Nem kellene? Miért? – kérdezte Roger derűsen. S a szivar ott füstölgött háta mögé kulcsolt kezében. „Hát ez az – gondolta az idősebb Hamish. – Az ember igazán nem tudhatja, vajon annyira fél-e Diane-tól, hogy máris abbahagyta a szivarozást, vagy csak udvariasan átsiklik az asszony megjegyzésén. Az ember sehogy se láthat belé.” Roger lábujjhegyre állt, úgy hintáztatta magát. – Gondolom, tudjátok, hogy Prentiss Saintby Amerikába utazott? – Igazán? Nem is tudtuk. – Igen – mondta Roger. – Repülőgépeket vásárol. Vagy valami mást. Idősebb Hamish bólintott. Ez Saintbyre vall. Persze hogy megkaparintott magának valami bombabiztos feladatot. Saintbyről ifjabb Hamish jutott az eszébe. – Nem tudom, Hamish hol lehet – jegyezte meg. – Nem mondta, hogy… – Ó – mondta Roger –, befut idejére. Elsötétítés van, tudjátok, nem könnyű most Londonban közlekedni. Félszegen hallgattak, mint az olyan emberek, akik nem tudnak addig felszabadultan viselkedni, míg meg nem érkezik, akire éppen várnak. – És Bullyer tábornok? Találkozott már vele? – kérdezte Diane. Idősebb Hamish köhécselt. – Nem, tulajdonképpen nem. Majd később találkozom vele. Majd a jövő héten. – Aha. Csend volt. Roger óvatosan letette a szivarját. – Mintha Hamisht hallanám – mondta. – Megyek, megnézem. Idősebb Hamish a torkát köszörülte. – Gyönyörű nyarunk volt, ugye? – Ugye? – visszhangozta Diane. Szinte kínos igyekezettel összpontosította minden figyelmét a lenti zajokra. Idősebb Hamish meghallotta legifjabb fia hangját. Örvendezve sietett elébe. – Apa! Ez igazán nagyszerű! Hogy van anya? – Jól. Kitűnően. Tudod, hogy ő sosem változik. Mi nem nagyon változunk odalent Yorkshire-ben. A jó levegő teszi.
– Gondolom, megvacsorázhatnánk… – mondta Diane. Átvonultak az ebédlőbe. Idősebb Hamish kissé elkedvetlenedett. Miért olyan nyomasztó, ha az ember a saját gyerekei asztalánál eszik? Gyerekek! Roger majdnem olyan öregnek látszik, mint ő. Mindenesetre jó ötvenesnek. Istenem, hiszen valóban az ötvenhez közeledik! – Hallottad, hogy Iris bátyja Amerikába ment? – kérdezte ifjabb Hamish. – Igen. Éppen most mondta Roger. – Acélt vásárol. – Acélt? Azt hittem, repülőgépeket. – Igen? Én úgy tudom, hogy acélt. Idősebb Hamish azt gondolta: „Milyen képtelenül forró ez a leves! De Rogernek, úgy látszik, messze járnak a gondolatai.” – Azért jöttél be Londonba, hogy Bullyerrel találkozz? – kérdezte ifjabb Hamish. – Igen. A jövő héten majd újra bejövök. Üzent nekem, elnézést kért, és azt szeretné, ha inkább a jövő hétre halasztanánk a dolgot. – Értem. Roger vágta fel a húst, hihetetlen szakszerűséggel szeletelte. De hát végül is sebész, elég nagy a gyakorlata hozzá, hogy jól tudja szelni a húst. Idősebb Hamish most először vidult fel a saját gondolatától. Aztán újra elborult az ábrázata. Nem lenne szabad ilyen félig sülten tálalni a birkát. A marhahús, az más. Minél nyersebb, annál jobb. De a birkát jól ki kell sütni. A disznóhúst meg éppen ropogósra. De hát Diane… – Rosszul állunk Szomáliában? – kérdezte ifjabb Hamish. – Mi történik ott tulajdonképpen? Idősebb Hamish felengedett. – Valami szörnyű kavarodás van. Istenemre, jóságos istenemre, ha nekem lenne ott két hadosztályom! Csak kettő! Fogalmam sincs, mit csinálnak ezek a hülyék. – Nyilvánvaló, hogy a taktikai tervben a közel-keleti francia hadseregre is nagyon számítottak. És most, hogy a franciák kiestek… – Hát erről van szó! Nem lenne szabad más nemzetre támaszkodnunk – dörmögött idősebb Hamish. – Támaszkodjunk csak a saját erőnkre, mint azelőtt is mindig. Ifjabb Hamish a tányérja fölé hajolt. – Mindenesetre, úgy látszik, hogy ki kell vonulnunk. Hallgattak. – Nem szereti a birkát? – kérdezte Diane. – De nagyon is – felelte idősebb Hamish. Most már nincs mit tenni, meg kell ennie. – Nagyon finom – mondta. Ha pedig már úgyis meg kell enni, akkor az ember ne sajnáljon egy jó szót mondani. – Örülök, hogy van, aki méltányolja – mondta Diane bánatosan. – Olyan nehéz manapság valami jó ételt szerezni, de hát az ember nem kíméli a fáradságot. És aztán… „Csodálom, hogy Roger ezt kibírja – gondolta idősebb Hamish. – Persze ő páncélt növesztett maga körül, amögött él. És oda az asszony nem tud behatolni.”
Hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai, míg csak Diane meg nem szólította, kezében egy kávéskannával. – Szép formája van, ugye? Most szereztem … – Hogyne, persze. Pont olyan ez a kávéskanna, mint egy kávéskanna. Észrevette, hogy kedvesebben is válaszolhatott volna. A kanna csakugyan nagyon szép, szolid vonalú ezüstmunka. Azt meg kell hagyni, ízlése legalább van Diane-nak. – Funkcionalista – mondta ifjabb Hamish. Idősebb Hamish örömmel kapott az alkalmon. – Igen. Ez a mai funkcionalizmus az építészetben és minden más területen is… – Legalább túljutottunk a viktoriánus kor agyoncifrázott borzalmain – mondta Diane. Idősebb Hamish fontolóra vette, vajon pusztán a vitáért vitatkozzék-e Diane-nal. – Dekoráció, funkcionalizmus – mondta. – Ezeknek semmi közük a művészethez. A művészet, meg minden egyéb is, abban a pillanatban elromlik, amint tudatosan akarnak tőle valamit. Igen, bármit is akarnak tudatosan. Diane ingerülten megmozdult. – A kávét talán odabenn ihatnánk meg … Hátratolták a széküket. Bevonultak Roger dolgozószobájába. „Barátságtalan hely – gondolta idősebb Hamish. Úgy látszik, az orvosok szeretik komor dolgokkal telerakni az otthonukat.” – Mondd Roger, mit ígért Will, mikor jön ide? – kérdezte az ifjabb Hamish. – Vacsora után. – Most már vacsora után vagyunk – mondta idősebb Hamish türelmetlenül. A várakozás mindig valami bizonytalan állapotba sodorja az embert. – Neki igazán sok a dolga – mondta ifjabb Hamish. – Willfred csillaga most igencsak emelkedőben van, ugye? – szólalt meg Roger nyájasan. – Igen. Willfred most feltör, együtt a pártjával. – A párt! – szólt közbe idősebb Hamish. – Az ő pártja! Szerencséje van, ennyi az egész. Ifjabb Hamish mosolygott. – Hát igen. Esélytelenre tett, és a ló most mégis ott van a célegyenesben. Most még konzervatív kormányunk van, de isten tudja, hogy milyen lesz, mielőtt még a háború véget ér. – Willfred olyan hideg, mint egy darab fagyasztott marhamáj – jegyzete meg idősebb Hamish lassan, elgondolkodva. – Mindig is olyan volt. Pillanatnyi csend támadt. Diane felkelt. – Bocsánat … utána kell néznem … Kiment. „Micsoda finomság! – gondolta idősebb Hamish. – Micsoda gyalázatos finomság. Hiszen éppen az a fajta, aki arra is képes, hogy amint kilép, hallgatózzék az ajtónál. Istenem, jóságos istenem, miért nem szeretem a fiaim feleségeit? Vajon kiben van a hiba, bennük vagy bennem?” De hát Willfred igazán olyan hideg, mint a fagyasztott marhamáj, neki pedig joga van
ezt kimondani. Mindig ilyen volt különben, kiskölyök korában is. – Willfredet mindig nehezen lehetett megérteni – mondta idősebb Hamish. – Már kiskorában is. Én legalábbis nehezen értettem. Mindig volt Willfredben valami kemény akaratosság – nagyon is biztosan tudta, hogy mit akar. A másik kettőből hiányzott ez a tulajdonság. Roger, a legidősebb, túl nyájas volt, Hamish, a legfiatalabb, túlságosan nagylelkű. Mindkettő az a fajta, amelyikre rátaposnak az életben. Igaz, Roger falat épített maga köré, nehogy eltiporják. Bezárkózott a maga külön világába. Ifjabb Hamish viszont ezt sem tanulta meg. Ő továbbra is nagylelkűen szétszórja magát. Az a fajta, aki ad, Iris meg az, aki elvesz. Olyan, mint valami nőstény pók. Hamish nagylelkűségéből szívja tele magát, feleszi a jóságát. És ha egy szép napon elfogyasztja az egész tartalékot, akkor mi lesz? – Jó színben vagy, apa – mondta az ifjabb Hamish. Idősebb Hamish végigsimította szürke bajuszát. – Jól is érzem magam. Jól érzem magam. Ebben a pillanatban csakugyan jól érezte magát, de aztán eszébe jutott, hogy néha elakad a lélegzete. Olyankor szokott ez megesni vele, ha siet. Talán a szíve? Valami szívhiba? Olyankor mintha szétpattanna benne valami. Akarta is már kérdezni Rogertől, de ma nem lehetett. Ha kettesben maradhattak volna … – Mintha Willt hallanám – szólalt meg Roger. Kiment a szobából, a másik kettő ott maradt, az ajtót leste. Végre meghallották Willfred hangját. Belépett higgadtan beszélgetve. – Örülök, hogy látlak, apa. Anya hogy van? – Nagyon jól, mint mindig. – Nos, családi összejövetel – mondta Willfred. – Lássuk csak, van már vagy két éve, sőt három is, hogy mind együtt voltunk… Hogy van Iris? Ifjabb Hamish bólintott. – Jól van, köszönöm. – És hol van most tulajdonképpen? – Leafordban, a déli partvidéken. – Igazán? Willfred körülnézett. – Erről jut estembe… Gondolom, ti is tudjátok már, hogy a bátyja kint van Amerikában? Idősebb Hamish rosszkedvűen mosolygott. – Persze – mondta. – Acélt vásárol. – Nem, nem acélt – felelte Willfred. – Valami mást. „Nos hát, mért nem mondja meg, hogy mit – gondolta idősebb Hamish. – Micsoda bolond. Úgy viselkedik itt, mintha államtitkokat őrizne. Kapitális marha.” Ismét Szomália került szóba, Roger mosolyogva hallgatott, Hamish lelkesen, Willfred nagyképűen beszélt. Végül is befejezte a szónoklatát. Legyőzte Hamisht. Az apjára nézett.
_ Találkoztál Bullyerrel? – kérdezte. – Hát… izé… a jövő héten beszélek majd vele. Willfred közelebb lépett, a másik kettőt kizárta a társalgásból. – Bullyer… – kezdte ismét. Levette csíptetőjét, hosszú, keskeny orra – most mintha élesebben, kihívóan előreugrott volna. Idősebb Hamish észrevette, hogy a haja is gyérül. – Mi baj van Bullyerrel? – kérdezte. – Semmi különös – felelte a fia könnyedén. – Csak … – egyszerre csendesebben folytatta –, tudod, nem hiszem, hogy Bullyer lenne a legalkalmasabb … Különösen Dunkerque után. Szerintem inkább Condout a jövő embere. Nos, ha gondolod, puhatolózhatnék Condoutnál… Idősebb Hamish kihúzta magát. Egy apa tehet szívességet a fiának, de nem a fiú az apának. Ha csak azt nem akarja ezzel mondani, hogy most lezárult az életének egy szakasza. És különösen Willfredtől nem fogadhat el pártfogást. – Bullyer a barátom – mondta. – Együtt voltunk hadnagyok. – Ebben nem kételkedem – felelte Willfred előzékenyen. – De most arról van szó, hogy mit akarsz, és ki segíthet. Mi az tehát pontosan, amit akarsz? – Istenem, mit akarok? – mormogta idősebb Hamish. Látta, hogy a másik két fiú nézi őket. – Ilyen időkben nem arról van szó, hogy mit akar az ember, hanem hogyan segítsen. Isten a tanúm, hogy eddig nem valami fényesen mentek a dolgok! Persze, a hadvezetés új elméletei, az új taktika, ahogy vitathatatlanul a támadás fölé helyezik a védekezést… Hajaj! Ezek a fiatalok aztán nem nagyon remekelnek. Szép kis kátyúba jutottunk. Invázió fenyeget bennünket. És közben itt vagyunk jó néhányan, hosszú életünk minden tapasztalatával. Csak várjuk, hogy megtehessük, ami tőlünk telik. Mert volna mit tenni, és itt állnak a tapasztalt emberek, akik tudnának is cselekedni. Egy hadosztályt, egy dandárt, akármit! … De gondolod, hogy van egyáltalán valami lehetőségünk, hogy újra szolgálatba lépjünk? Ifjabb Hamish észrevette, hogy Willfred szóra nyitja száját. Gyorsan elébe vágott, nehogy a bátyja esetleg azzal a két szóval kezdje: Túl öreg…. – De hát kétségkívül rettenetesen sok a munkájuk, apa. Jó időbe telik majd, amíg újra megszervezhetik a nyugállományban levőket. Idősebb Hamish még mindig füstölgött Willfred ellen. – Hát akkor csak siessenek, mert minket ugyan nem használnak fel, a fiatalok viszont nem nagyon tülekednek a katonai szolgálatra, úgy látszik. Amint kimondta, rögtön észrevette, hogy Willfrednek szánt kirohanásával inkább Hamisht sértette meg. „A fene egye meg – pillantott Willfredre –, akinek ilyen vastag bőr van a képén, azt úgysem lehet megsérteni.” Ifjabb Hamish megdörzsölte elvörösödő arcát. – Hát igen – mondta. – Gondolom, mégiscsak furcsa lenne egy háború, amelyben egyetlen Cathaway sem vesz részt.
– Ide figyelj, Hamish – folytatta az apja. – Te tudod, hogy mire gondoltam. – De nem – tiltakozott Hamish kitörő indulattal. – Mi titokban mind húztuk az orrunkat Prentiss Saintby miatt. És íme, itt van ez a háború, és apa az egyetlen Cathaway, aki hajlandó lenne részt venni. – Nahát, Hamish, én nem úgy gondoltam … – De hiszen van már egy Cathaway, aki elment katonának – mondta Willfred. Mind rábámultak. – Roger lánya a légierőnél szolgál, ugye? Tessék, ő az a Cathaway, aki már egyenruhába bújt. Willfred ezt olyan önelégülten mondta, hogy idősebb Hamish nem tudta többé türtőztetni a mérgét. – Éppen erről van szó! – tört ki. – Asszonyok, lányok mennek a háborúba, a férfiak meg ácsorognak. Nem is tudom, Roger, hogy engedhetted! Pontosan erről akartam beszélni veled. Ez a dolog nem tetszik nekem, Prudence az én unokám, és … – És az én lányom – mondta Roger csendesen. – De… de hát, jóságos istenemre, gondolkozzál, ember! Te nem is tudod, milyen dolgok történnek az ilyen női táborokban! Nem, én nem bízom bennük… Nők uniformisban … És mondd, tulajdonképpen mit csinál Prudence? – Őrmester – felelte Roger. – És nem hiszem, hogy ő … – Legénységi állomány? – csodálkozott Willfred. – De hát miért nem szóltál nekem? … – Maga intézi a dolgait, Willfred, nem én. – Akkor legalább hadd nézzek utána, az isten szerelmére! Beszélhetek valakivel, és elintézhetem, hogy olyan rangot kapjon, ami méltó a … – Nem, azt nem – szólt közbe idősebb Hamish. – Joga van hozzá, hogy a saját lábán próbáljon megállni. – De apa, most már igazán nem tudom, kinek a pártján vagy! Az előbb azt mondtad … – Én annak ellene vagyok, hogy a nők egyenruhába bújjanak, de ellene vagyok annak is, hogy a politikusok beleavatkozzanak a katonai ügyekbe – felelte idősebb Hamish. Úgy érezte, ezt jól megmondta neki. – Várjatok csak mind a ketten – szólalt meg Roger. – Elvégre az én lányomról van szó, hadd magyarázzam meg. Ha az embernek gyereke van, hát még ha egyetlen, először is úgy igyekszik nevelni, hogy tökéletes biztonságnak érezze az otthonát. Ezután következik, amikor az ember arra tanítja, hogy ebben a nagyon bonyolult világban is megtalálja a biztonságát. De nem úgy, hogy az ember mindentől óvja, és megtiltja neki, hogy kilépjen a világba. Hanem azzal, hogy hagyja, hadd menjen bátran, tanuljon megállni a saját lábán abban a tudatban, hogy ott van mögötte az otthon biztonsága, ahová mindig visszavonulhat, ha úgy adódik. Mert annak semmi értelme, hogy a lányokat folyton óvjuk a világtól, hisz egy szép napon már nem lesz mögöttük a szülő, hogy vigyázzon rájuk, és akkor úgy maradnak odakinn a világban, hogy még egy horgonyuk sincs, amibe megkapaszkodjanak, ha viharba kerülnek… Sokat gondolkoztam én azon, hogy mit is jelent szülőnek lenni. Nagyon, nagyon sokat
gondolkoztam … Úgy állt ott, ujjait ropogtatva, mint aki maga is meglepődik a saját szónoklatától. Mindnyájan hallgattak. Végül ifjabb Hamish megmozdult. – Sajnos … el kell mennem – mondta. – Még egy csomó dolgot el kell intéznem … Túl későn kaptam értesítést erről a vacsoráról, és nem tudtam másképp beosztani a munkámat, éjszakára is maradt belőle. – Helyes – bólintott idősebb Hamish. – Én is elballagok veled. Majd leraksz valahol útközben. – Nem akarsz itt aludni? – kérdezte Roger szelíden. – Nem, köszönöm. Megszállok a klubban, és ha olyan lesz a kedvem, kora reggel már megyek is tovább. – Nem maradsz Londonban? – Még nem tudom. Lehet, hogy hazaszaladok, és jövő héten újra bejövök a városba. – Nekem változatlanul az a véleményem, hogy Condout… – kezdte Willfred. – Nem, nem – vágott a szavába idősebb Hamish. Igyekezett barátságosabb színezetet adni a hangjának, amilyen a búcsúzáshoz illik. – Nagyon kedves vagy … de én már csak kitartok Bullyer mellett. Kimentek lassan a szobából. Amint a kocsiban ültek, idősebb Hamish gondolatban már rendezgette a szavakat – meglepődött, hogy a fia szólalt meg először. – Az ördögbe is, a múlt háborúban az ember túl fiatal volt, most meg egy kicsit öregnek érzi magát. Bolondság! Tudod… Tudod… – Ugyan – mondta idősebb Hamish. – Öreg, harmincnégy éves korában? Úgy érezte, hogy ez túlságosan is úgy hangzik, mintha nyíltan rá akarná beszélni valamire Hamisht. Szaporán folytatta tehát: – De végül is az ügyvédekre, merem állítani, háborúban és békében egyformán szükség van. Elég nagy baj, hogy sose szűnnek meg a pereskedések… Tudod, ez nagyon mulatságos! Hangos nevetésbe kezdett a lassan gördülő kocsi sötét fülkéjében. – Sose felejtem el, amikor Egyiptomból hazajöttem azzal a sebbel a vesém fölött… Nem, ez a sebesülésem Ladysmithnél volt. Persze, a búr háborúban. Na, szóval, amikor hazajöttem, anyátok nagyon … hm … nagyon tartózkodóan viselkedett. Végül rájöttem, hogy mi a baja. Hogy a hátamon sebesültem meg. Ismered azt a régi, mulatságos, romantikus felfogást, hogy a katona mindig csak arccal állhat az ellenség felé, és ha a hátán kapja a sebet, az csak a gyávaság bélyege lehet, mert az annak a jele, hogy elfutott. Jó időbe telt, míg megmagyaráztam anyátoknak, hogy robbannak a srapnelek. De azt hiszem, hogy tulajdonképp máig sem tudott megszabadulni attól a régi felfogástól. Fogalma sincs róla, mire képesek a modern, nagy hatású robbanószerek. Azt hiszem, ő a lelke mélyén még mindig úgy képzeli, hogy úgy megy az egész dolog, mint hajdan Omdurmannál; 3 én pedig lóháton vágtatok a csatákba. Hálásan nevetett. – Nem is tudom, miről jutott ez az eszembe? Még senkinek sem mondtam el. „Miattam tette – gondolta ifjabb Hamish. – Azért, hogy ne gondoljak arra, hogy mért
nem vonulok be. Azelőtt ügyesebben forgott a nyelve is. Szomorú dolog a szülők öregsége.” – Jól van az úgy – mondta. – Anya békében él az elképzelései közt. Bár minél többen megtehetnék! Idősebb Hamish gondolatai közben lóugrásszerűen elkalandoztak. – De mi az ördögöt csinál Iris a tengerparton?… Hol is? … Leafordban? Azt hittem, hogy Arthurt elvitte … Hol is van az az átkozott hely, ahová eredetileg mentek? – Ott éppen egy repülőtér mellé rakták az iskolát… vagy az iskola mellé telepített valaki egy repülőteret. Ezért vitte el onnan Iris a gyereket. Egész nap zúgtak a repülőgépek. Iris attól tartott, hogy nem lesz jó hatással a gyerekekre ez a sok… izé … ez a sok katonásdi. – Á, bolondság! Még mindig jobb, mint ez a fejvesztett, rémült ide-oda szaladgálás. És most hol van? Leafordban? Jóságos ég! A Csatorna mellett, pontosan szemközt Hitlerrel. 3 1898 -ban a szudáni Omdurman mellett verte meg Kitchener a Mahdi seregét. – Csak ideiglenesen – mondta Hamish. – Majd csak találok… kell találnom valami más helyet… Aztán minden rendbe jön. Idősebb Hamish elhúzta a száját a sötétben. – Te igazán ismered az érzelmeimet – mondta kissé sértődött hangon. – De én már a kisujjamat sem mozdítom ebben az ügyben. A fene vigyen el engem is, ha megtenném! – Ó, hát nem kell ezt így felfogni. Idősebb Hamish a nyelve hegyével megnedvesítette a szája szélét. S már ki is csúsztak rajta a szavak: – A fene vigye az egészet, igazán nem látom be, mért nem hozhatja Oddale-be a gyerekeket. Ez a legelhagyatottabb és legbiztonságosabb hely az egész szigeten … A fia hallgatott. Idősebb Hamish érezte a csend nyomasztó súlyát, és nagyot fújt. „Most már benne vagyunk, és aki á-t mondott, mondjon bé-t is” – gondolta. – A fenébe is, Iris derék asszony – dünnyögte. – Csak éppen az ilyen derék asszonyoktól mentsen meg az isten! Tudod, egyszer még megmondja neki valaki, miféle bokorban termett. – Kérlek, apa! – Az apja, az öreg Saintby! Micsoda szent! … Istenemre, én legalább sose akartam uzsorakölcsönökből megszedni magam. De ő igen! Bizonyítékom van rá! A törvény előtt is volt emiatt! És ezek után még Iris akar rólam mindenféle badarságot összehordani. Énrólam! Hamish arra gondolt, hogy még sosem hallotta az apját ilyen élvezettel és indulattal pletykázni. Ez is az öregség jele valószínűleg. – Iris soha nem beszélt efféléket – vetette ellen. – Csak védd – vágott vissza idősebb Hamish. – Persze hogy nem mondott… De az unokámat nem akarja Oddale-be hozni, még akkor sem, ha ez az egyetlen biztonságos hely az egész Angliában. Inkább kockára teszi az életüket… – Ugyan, apa! Vissza akarom hozni őket Londonba. Itt biztonságban lesznek…
– A fenét lesznek. – Igazán nem hiszem, hogy Londont bombáznák. Annak olyan hatása lenne az egész művelt világra … – Marhaság! A múlt háborúban is bombázták. Talán nem? Akkor mért képzeled, hogy most nem tennék meg újra? – Ez egészen más. Van légvédelmünk, és … – És mire észbe kapunk, elsöpörnek itt mindent a föld színéről. Jól jegyezd meg, mit mondtam! Ifjabb Hamish más irányba terelte a beszélgetést. – Ugye, milyen jól nézett ki Willfred? Szinte kivirult, mint a babérfák mostanában. – Tudod, mi lenne mulatságos? – mondta az öreg tábornok. – Ha összehoznánk Irist és Willfredet. „Willfred és Iris egy szalaggal összekötve, mint két kis cica – gondolta. – Egyik olyan, mint a másik. Két cigány egy pár. Kemény, rámenős emberek.” A fiú gondolatai egyszerűbbek voltak az öregúréinál. – Ó, ők nagyon jól megértik egymást – mondta szelíden. – Persze… De hát most mi lesz? Willfred bekerül a kormányba, és mindenki tudja, hogy Iris testestül-lelkestül náci. – De apa! Ez nem így van. Ő csak a béke híve, semmi egyéb. – No, én hallottam vitatkozni… – De az még a háború előtt volt! – Persze, ezek most csendesebbek. De azért Willfrednek most szörnyen kellemetlen lenne egy sógornő, aki testestül-lelkestül náci. – Mindenkinek joga van hozzá, hogy annak a dobnak az ütemére lépjen, amelyiket szívesen hallja – mondta Hamish. – Persze. És a dobról szólva … A kocsi lassított. – Itt vagyunk a klubnál – jegyezte meg ifjabb Hamish. Előreszólt a sofőrnek: – Várjon még! Idősebb Hamish ott állt kényelmetlenül a sötét járdaszegélyen. Lehajolt a kocsi ablakához. Valami jó gondolata volt az előbb, de most egyszerre elillant. – Hm … sajnálom, hogy annyit fecsegtem az öreg Saintby-ről. Nem kellett volna elmondanom. – Úgyis tudtam – felelte ifjabb Hamish. – Will egyszer elmesélte. – Vagy úgy – mondta idősebb Hamish. Úgy érezte magát, mint amikor a vitorlákból elfogy a szél, és a vásznak ernyedten megereszkednek. De aztán felvidult. Persze, a dobok … Megvan a jó gondolata. – Tudod, Hamish, én nem akarok beleszólni, de közted és Iris között… Azt hiszem, jobban a sarkadra kellene állnod. Adnék neked egy tanácsot. Sokkal öregebb vagyok nálad, és … szóval, az asszonyt és a dobot… – Rendszeresen verni kell, ugye? – folytatta ifjabb Hamish. – Én is tudom, de azt hiszem, hogy ebben a mostani áldott esztendőben a dobok a fontosabbak. Jó éjszakát. Idősebb Hamish fejcsóválva nézte, amint a kocsi lassan elhúzott az elsötétítés miatt járdaszélre mázolt fehér vonalaktól. Fejét csóválta, és belépett a klubba.
5. Clive vadul lüktető fejfájással ébredt. Mintha egy rezesbanda játszott volna valahol. Rövid, keményített függönyöket látott. Aztán rájött, hogy valakinek a hangjára ébredt fel. Felnézett. Ebből a szögből óriásnak látszott a szobában álló fiatalember, a feje messze fenn, közvetlenül a ferde tető alatt. A jobb szeme mellett sebhely és valami folt virított. Hullámos gesztenyebarna haja még nedvesen csillogott a fésülködéstől. Mosolygott és egy bögre teát nyújtott feléje. Felült és kiitta. Aztán fintort vágott, visszaadta a bögrét, és felhúzott térdére támasztotta a kezét. – Rosszul vagy, mi? Túlságosan törődöttnek érezte magát ahhoz, hogy beszéljen. Csak kinyitotta és összezárta a kezét, mintegy jelezve, hogy hallotta, amit mondtak. A fiatalember vidáman felnevetett, és odatelepedett az ágy szélére. Clive-nak ettől ibolyaszínű fények ugrándoztak a szeme előtt. – Azon ne csodálkozz, ha nehéz a fejed. Jól eláztál tegnap. – Lehet. Hol vagyok? – Nálunk. Mondtam az anyámnak, hogy egy barátom rosszul lett, és hazahoztam. Rosszul voltál, érted? – Rosszul? – Hát nem emlékszel? Hű, micsoda muri volt! Rég nem volt ilyen a vén Kosfőben. – Sajnálom. Én csak arra emlékszem, hogy valami vitába keveredtem. Rád sem emlékszem. – Nem hát. Pedig jól megbeszéltünk ott tegnap este mindent: a nőket, a világot, a háborút. De akkor a Pofázó beleszólt, te meg behúztál neki egyet. Az meg feltápászkodott, és neked ment. Te meg úgy röhögtél, majd megfulladtál. Valaki közétek állt, ki akart békíteni benneteket, te meg annak is odasóztál egyet véletlenül. Erre az is vissza, de akkor már állt a bál javában. Már nemcsak ketten szórakoztatok, jó kis cirkusz volt mindnyájunknak. Volt ott egy népfelkelő, az lecsatolta a derékszíját, azzal csépelte, akit csak ért. Aztán jöttek a zsaruk, mi meg kipucoltunk a hátsó ajtón, át a hátsó kerítésen, ki az országútra. – Nagyon rendes vagy, hogy segítettél. Igazán több eszem lehetett volna. – Jól van, na. Mindenki verekedett. – De rendes volt, hogy mellém álltál. – Ugyan, nem számít. Nekem az különben is gyönyörűség, ha csinálhatunk egy kis cirkuszt az öreg Carlishaw-nál. Tudod, a kocsmárosnál. Az anyámat rágalmazta a nyavalyás. – Anyádat? – Igen. Már régi dolog. Anyám akkoriban angolnás süteményeket csinált. Három pennyért darabját, tudod. Kosárba raktuk, én házaltam velük. Angolnás sütemény! Friss meleg az angolnás sütemény! Ki akar angolnás süteményt!… Minden este végigkiabáltam vele a falut. Aztán egyszer csak megtudtam, hogy valaki azt terjeszti, hogy az anyám zselatint tesz a süteménybe. Kinyomoztam, hát a vén Carlishaw-tól ered a pletyka. Odamentem, egyenest a kocsmába, előhúztam ezt a kést…
Clive látta, hogy a fiatalember elővesz egy hatalmas tengerészkést, és hadonászik a jó féllábnyi pengéjével. – Tedd el, az istenért – mondta. A szemét is eltakarta. A fiatalember becsattintotta a bicskát. – Odanyomtam az orra alá, és azt mondtam neki: Carlishaw úr, maga piszok alak, hallom, hogy mit pofázik rólam meg az anyámról. Ha még egyszer kinyitja azt a ronda száját, fogom ezt a kést, és akkorára hasítom vele, hogy az egyik fülétől a másikig ér. Akkor aztán vigyoroghat, míg csak el nem patkol! … Ezt mondtam, na, isten engem úgy segéljen. Pedig akkor még kölyök voltam. Akkor aztán a nyavalyás feljelentett életveszélyes fenyegetésért, majdnem javítóintézetbe kerültem. De szerencsére csupa jó minősítésem volt, így aztán megúsztak öt font büntetéssel meg a költségekkel. – De hát akkor mi az istennek jársz a kocsmájába? A fiatalember kidüllesztette mellét. Széles nevetés húzta szét vidám arcát. – Ó, csak kisegíteni. Ha kezdődik valami, mint tegnap este is, én aztán megteszek minden tőlem telhetőt, hogy el ne aludjon a dolog. Beverek egypár ablakot, meg összetöröm egy kicsit a kocsmát. Ez, persze, nem sokat használ a Kos hírnevének, és a rendes vendégek szép lassan mind átmennek a Harangba. Clive nevetett, pedig a vad fejgörcs kínozta. – Szóval nem éppen nekem segítettél? – Nem, nem – felelte a fiatalember lelkesen. – De hát ezt nem kell így felfogni. A vén Pofázónak már kijárt az a verés. Folyton csak pofázik a nyavalyás. Hogy így meg úgy végig kell harcolni azt a háborút az utolsó rohadt katonáig, meg az utolsó rohadt tengerészig. Véresszájú, hősködő alak. De csak látta volna azt, amit én! Nem így beszélne. Ahogy azok a szegény nyomorult alakok gázolták a vizet, és közben a dög stukák a belüket is kibombázták. A szíve vérzett az embernek, pajtás. Clive a paplant tanulmányozta, aztán felnézett. – A tengerészetnél szolgálsz? – Nem, dehogy. Csak postahajókon dolgoztam, jó nyári időben meg az Island Queennel hajókáztunk. Lementünk vele Little Bournetonba. Kis sétautakat csináltunk, tudod, csak a bóják körül, fejenként egy shillingért, tizenkét év alatti tacskóknak hat pennyért. Télen meg leállítottuk a hajót. Az idén, persze, nyáron se volt üzlet, csak kisegítettem a garázsban, hát egyszer csak üzen értem a kapitány, jöjjek gyorsan, mert megyünk át, Dunkerque-be, segítünk áthozni a fiúkat. Azt kellett volna látnod, pajtás. A nyavalyás öreg Island Queen nyolccsomós sebességgel járt, de most tízzel rohant, hogy majd kiszakadt a bele. De mégis jó volt, tudod, nagyon sekély járatú, úgyhogy jó közel oda tudtunk állni a parthoz. Odamentünk, és felpakoltuk őket, és kijutottunk, és partra tettük a fiúkat, s mentünk megint. Micsoda két nap! És miféle hajók jártak ott a vízen, mint egy valóságos zsibvásár! Vontatók, halászhajók, torpedórombolók, motorcsónakok – minden vacak. Mi meg ott jöttünkmentünk kellős középütt azzal a sekély bárkával. A fiúk ott vártak a parton; gázoltak meg úsztak, úgy jöttek be hozzánk. Bizony, pajtás, keserves könnyeket, sírtál volna ott te is. Szegény ördögök! Csupa seb, csupa vér mind! Tíz napja nem aludtak, csak feküdtek ott a parton, a hátukon, úgy lövöldözgettek puskákkal a stukákra. A dög repülők meg mintha csak
agyaggalambokra puskáznának. A szíve vérzett az embernek. És aztán felszedni őket, és kijutni, roskadásig megrakva. És partra tenni őket, és vissza megint. És azután, harmadnapra, eltisztult a köd és – bumm! Pont a gépházat találták el, isten veled Island Queen. Ott úszkáltunk körülötte, aztán jött egy torpedóromboló, és felszedett bennünket, ezzel aztán befejeztük. Most itthon vagyok megint, de a fene tudja, az embernek semmi kedve visszamenni megint a garázsba. Érted, ugye? – Persze – felelte Clive. – Nem is hiszem, hogy vissza tudnál menni. Nagy lendülettel kidugta lábát az ágyból. – Azt hiszem, fel kellene öltöznöm – mondta. – Persze. Mindjárt jobban érzed magad, ha felkelsz… És te mit csinálsz, pajtás? Ne haragudj, hogy kíváncsiskodom. – Ugyan, semmi baj. Én… hát éppen vakációzom. – Értem. Hogy hívnak? Csak egy pillanatig habozott. – Briggs – felelte. – Clive Briggs. – Örülök, hogy megismertelek. Én Joe Telson vagyok. Leviszem a bögrét. Megmosakodhatsz odalenn a vízvezetéknél. Senki sincs itthon, már jól benne vagyunk a délutánban. Clive nézte, amint kiment az ajtón. Egy percig fogta a fejét. Aztán öltözni kezdett. A régi kőhíd korlátjára támaszkodtak a szürkületben, és nézték lent a folyót. – Furcsa dolog ez, tudod – mondta Joe –, ha az ember nézi a vizet. Olyan érzés, mintha menne az ember valahová. Mintha mi mozognánk. Gyerekkoromban, órákig tudtam így lefelé bámulni, és olyan volt mindig, mintha én mennék, éppen visszafelé, mint a víz. Persze az ember tudja, hogy a víz mozog és nem ő, de mégis fordítva érzi. – Az is meglehet, hogy mi mozgunk, és a víz áll – mondta Clive. – Ahá, tudomány. Hát igen, így van ez… Mit szólnál egy korsóhoz? – Nem, köszönöm. – Pedig most jót tenne neked. Felvidítana, hogy tapsolnál meg énekelnél. – Nem tudnék én olyant. Különben is el kell mennem. Joe felnézett. – Hová? Hová mennél, pajtás? – Ó, hát csak úgy elmegyek. –Jól van, de ilyen későn már ne indulj. Maradj itt még egy éjszakára. El tudunk helyezni. Clive a vizet fürkészte. Az apró, ferde tetős szobára gondolt, a konyhára, a csillogóan bronzhajú kis asszonyra, a forrón izzó szén, a sülő kenyér, a szappanos víz szagára. Olyan otthonias volt az egész. – Hát nem bánom, ha elszámolhatom. Tudod, az anyáddal. Másutt is fizetnék. – Ugyan, nem számít ez semmit. – Másképpen nem fogadhatom el. – Hát akkor, ahogy gondolod. Ha meg tudod fizetni, anyámnak se jön rosszul. Tudod, minden apróság segít az emberen. – Persze. – No, mit szólnál egy korsóhoz? – Nem kell, én megjavultam.
– Jól van, de akkor mondok neked valamit. Mit szólnál hozzá, ha elmennénk a repülőtáborba, az előadásra? – Hová? – A Női Kisegítő Légierőhöz. Nem hallottad őket, mikor vonultak délután a zenekarukkal? Akkor keltettelek fel. – Nem emlékszem. – Minden szombat este műsor van náluk. – Annyi műsort hallottam már. – Tudom, de hát van ott nekem egy csinos kis babám. Biztos lesz egy barátnője is. Gyere, teljesítsd a kötelességedet az egyenruhás lányok iránt. Clive a fejét rázta. – Gyere, na. Jóképű fickó vagy te, azt úgyis tudod. Akkor meg ne sajnáld azt a kis örömöt másoktól sem. Ne legyél önző. Meg kell osztani másokkal is a természet áldásait. Clive nézte a vizet, sima és sötét volt a tükre, mint az acél. – Épp erre van szükséged! – bátorította Joe. – Egy helyes kis baba, aki felvidítson. Clive csak hallgatta ezt a vidám állhatatosságot és elmosolyodott. – Nem hiszem – felelte. – De hát végül is olyan mindegy, hogy mit csinál az ember. Akár ezt, akár azt. – Na látod, így kell felfogni a dolgokat – mondta Joe. – Nem kell mellre szívni semmit… Keresd, szeresd, felejtsd el idejében. Sötétben találkoztak, nem is látták egymást. A holdat felhők takarták, csak a táborkapuhoz vezető út fehér kőszegélye látszott. Hangokat hallottak mindenfelől a közelből, emberek mozogtak körülöttük, mégis magányosak és elszigeteltek voltak, mintha akaratuk ellenére összezárták volna őket a feketeség szűk börtönében. De azt meg mindketten megalázónak érezték volna, hogy együtt megjelenjenek a világosságon. – Elmenjünk az előadásra? – kérdezte Clive. – Vagy inkább sétálni akar? Válasz helyett a lány elindult, mentek lefelé a sötét úton, anélkül, hogy egymáshoz értek volna. „Essünk túl rajta” – gondolta a férfi. Addig mentek egy dűlőúton, hogy végül már nem is volt értelme, hogy tovább menjenek. Alacsony fal szegélyezte az utat, Clive megállt a fal mellett, egy bükkfa lombernyője teljes sötétségbe burkolta azt a helyet. – Itt leülhetünk – mondta. Leültek az alacsony falra és vártak. Zavarban voltak egymás közelségétől. Úgy érezték mindketten, hogy most valami szokványos rutindolgot kell végigcsinálniuk, és éppen az a tény, hogy rutindolgok következnek, visszatartotta őket. De igazán Clive csak azt tudta, hogy a lány hallgat mellette, ez pedig annyit jelentett, hogy vár valamire. Kíváncsi volt, milyen lehet. Mély lélegzetet vett. – Hogy tetszik a tábori élet? – kérdezte. Még jó, hogy az ember mindig beszélhet valamiről, így aztán távol tarthatja a
rutindolgokat. – Természetellenes – felelte vontatottan a lány. – Nem lehet kibírni egy tisztára csak női világot. Az ember előbb-utóbb hisztériát kap tőle. Nem gondolja, hogy az embernek mégiscsak szüksége van rá, hogy férfiak legyenek körülötte? „Intellektuális típus – gondolta Clive. – Istenem, ez még rosszabb. Pont egy ilyennel kellett összeakadnom?!” – És a háború kellett hozzá, hogy erre rájöjjön? – kérdezte végül. – Nem, én komolyan beszélek. Olyan ez, mintha egy órát újra és újra felhúznának, és a rugó folyton feszesebb lenne. Az ember úgy érzi, ha még több nőt kell látnia, még több női dologról fecsegnie, vagy még több női fecsegést hallania, hogy egyszerre csak üvölteni kezd. Ezért jöttem el magával. – Máskor, persze, nem csinál ilyesmit, ugye? – Nem kellene gúnyolódnia. – Touché!4Maga okos lány. De azért nagyon érdekelne, hogy magyarázná meg nekem vagy éppen saját magának, hogy mért van most itt. – Megmondtam. Beszélni akartam tíz percig egy férfival, hogy magamhoz térjek. Akármilyen férfival. Csak nadrág legyen rajta. – Tehát én egy akárki vagyok, nadrágban? – Ne így értse – felelte a lány. – Én csak menteni szeretném ezt a félszeg helyzetet, hogy itt vagyok. Érti már? Clive érezte a lány hangjának őszinte csengését. – Rendben van – felelte –, beszéljen csak tovább. – Ne haragudjon. Én általánosságban beszéltem, maga meg személyeskedik. Borzasztó rossz az egész. Én azt hittem, hogy a nők magukban is meg tudnak lenni. Ebben én hinni akartam. Hogy meg tudunk élni a magunk lábán, pedig nem tudunk. Olyanok vagyunk egy csomóban, mint egy sereg hisztérikus iskolás lány. Persze visszafojtjuk a hisztériánkat, de azt hiszem, attól csak rosszabb. Így van? – Persze. Nagyon rossz az idegrendszernek. – Nem, nem erre gondolok. Bár ilyesmire sose gondoltam ezelőtt. Arra se gondoltam, milyen lehet a férfiak élete a hadseregben, folyton csak egymás társaságában. Ők is belebetegszenek, hogy mindig csak férfiakat látnak, csak férfiakat hallanak, csak férfidolgokról beszélnek? – Nem, a férfiak világa jó világ. – Honnan tudja? Volt a hadseregben? – Ez így van. Már az iskolában is ez a helyzet. Meg aztán van a katonák számára valami más is a hadseregben, ami levezeti. – Micsoda?… Ó, értem, mire gondol. Könnyű feltételeznem, hogy csakugyan van ott erre a célra valami. – Ne fölényeskedjék. Csak azt akartam mondani, hogy a férfiak sokkal őszintébbek egymás közt. Ennyi az egész. – Nem tudom. Ez általánosítás. És nem mond semmit a nőkre nézve. Ez a világ mindenképp a férfiak világa, még a háborúban is, még akkor is, ha mi szintén egyenruhába bújunk, és megpróbáljuk elhitetni, hogy ez nem kizárólag a férfiak világa. Kíváncsi vagyok, miért nem tudnak a nők beleilleszkedni a szervezett életbe?
Mert való igaz, hogy nem tudnak. – Én azt hiszem, a legtöbbjük beilleszkedik. – Ami azt jelenti, hogy én nem. Ez az. És akkor éppen arra lennék kíváncsi, hogy én miért nem tudom megtenni? „Istenem – gondolta Clive –, ez azt akarja, hogy csak róla beszéljünk.” – Nem tudom – mondta. – A beszédéből azt veszem ki, hogy maga jobb környezetből való, mint a legtöbbjük. A többiek afféle talpraesett kis majmok. – Nagyon rendes lányok. – Esprit de corps 5anyag. Szabályos emberi lények, ugyanannyi százalékával a női aljasságnak, könnyelműségnek és szamárságoknak, mint a mindennapi életben. És attól, hogy egyenruhát húztak rájuk, még nem változtak át tüstént orléans-i szüzekké, mint ahogy a katonák sem gipszszentek. – Kipling – felelte a lány. – De azért nagyon rendes lányok. – Persze hogy azok – mondta Clive. Lecsúszott a falról és megkereste kezével a lányt. Túl akart esni rajta, végigcsinálni a rutindolgokat, és előhívni a lányból a csendes belenyugvást, vagy kiváltani belőle az ellenkezést. Magához húzta nem nagy kedvvel. A lány homloka az arcához ért. Érezte a haja illatát. Tiszta illata volt a lánynak, ösztönösen már felkészült a nem nagyon ápolt nők kellemetlen izzadságszagára, amelyet alig leplez az olcsó púder émelyítő illata. Erre gondolt, míg a lány feje az arcához ért. A lány nem szólt, nem is mozdult, nem ellenkezett a puszta illem kedvéért, ahogy szokás az ilyen helyzetekben. Clive elengedte, a lány hátrahajolt. Érezte és hallotta is, hogy leporolja az egyenruháját. – Nahát – mondta a lány. – Mi az, hogy nahát? – Ez elég utálatos volt, nem? – Miért lett volna utálatos? – Nem magunkra értem… Arra értem, ahogy csináltuk, mert úgy éreztük, hogy most ezt kell csinálni. Én kijöttem ide… – Mert azt gondolta, hogy én más vagyok… De ha most ezt akarja nekem mondogatni, akkor én … akkor … Hallgattak. Végül a lány azt mondta: – Finomabb lehetett volna. – Visszamenjünk? Hallotta, hogy a lány elindult. Végigmentek a dűlőúton, az út fölé boruló fák alatt, amelyek még sötétebbé tették az elsötétített éjszakát. Mikor megálltak, a lány csak akkor szólalt meg újra. – Elég lesz idáig… köszönöm szépen. – Nem akarja, hogy a kapuig kísérjem, nehogy valaki meglássa, és … – Igen – felelte a lány. – Akkor én is olyan lennék, mint a többiek. Az embernek apránként kell beleszoknia a dolgokba. El sem akarjuk hinni, amíg el nem jön az ideje. – Mint a többiek? – kérdezte Clive. – Hiszen, ha jól értettem, az előbb azt
bizonygatta, hogy azok nagyon rendes lányok. – Persze. Sok tekintetben nagyon rendesek. – Értem … akkor … – Sajnálom – mondta a lány. – Mármint, hogy azt mondtam, hogy utálatos. Nem magára értettem. Arra értettem… szóval mindkettőnkre… hogy elkezdtünk valamit, amihez semmi köze a szívünknek… Amit nem is akartunk igazán csinálni, csak a mozdulatokat csináltuk meg hozzá. Clive szótlanul állt egy pillanatig. – Igaz – mondta végül. – Sajnálom, hogy utálatos voltam. Hogy hívják magát? – Prudence. Prudence Cathaway. – Prudence? Hátrább lépett és nevetett. Most először oldódott fel közöttük a feszültség, amellyel eddig saját magukat figyelték. – Inkább Imprudence-nek6 kellene hívni magát. – Apám szerint is. Mindig belebonyolódom mindenféle kellemetlen dolgokba. Ott álltak, nem tudtak határozni. – Mondja, láthatom újra holnap este? – kérdezte Clive. – Nem tudom. Valószínűleg dolgom lesz. – De lehet, hogy nem. – Azt még nem tudhatom. – Én mindenképp eljövök. Majd helyrehozom a női öntudatát! Várni fogom… ott a falnál… – Biztosat nem ígérhetek. Mi lesz, ha mégsem jövök el? – Ha nem jön?… – Clive gondolkozott egy pillanatig. – Ha nem jöhet… hát annyi baj legyen! – Maga legalább megmondja az igazat! – mondta a lány. – Ez a legnehezebb, kimondani az igazat, amikor olyan könnyen hazudhat az ember. Jó éjszakát. – Jó éjszakát – felelte Clive. Érthetetlen nyugtalanságot érzett, mintha valami kellemes dallamot hallgatott volna, és a kellős közepén egyszerre csak elzárnák a rádiót. Figyelt, hallja-e még a lány lépteit a sötét úton, de semmi sem hallatszott. 4 Talált! Nyert! (francia) 5 Csapatszellem (francia) Clive éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor Joe a szobába lépett.
6. – Csak nem gondoltad meg a dolgot, Briggs? Szójáték. Prudence: okosság, óvatosság. Imprudence – az ellenkezője. Clive lehajtotta fejét a ferde tető alatt. A lemenő nap búcsúsugara keskeny csíkban tört át az apró ablakon. Clive a tükörhöz hajlott, hogy jobban szemügyre vegye az állát. Alig látott a napfénytől. – Nem tehetem, Joe. – No lám, hogy kicsípted magad! Randevúd van? – Hát igen … – A tegnap estivel? – Nem, mással. – Ó, a nők! Ritkábban is elég belőlük. – Savanyú a szőlő, ugye komám? Biztos nem volt sikered. – Dehogynem! Akkor van sikerem, amikor akarom. – De tegnap este nem volt. – Á, csak szórakozni akart velem az a Violet. Ahhoz pedig nekem nincs időm. Joe leült az ágyra, átkulcsolta a térdét. – Tudod, pajtás, régebben még belementem az ilyesmibe. Nem törődtem vele, meddig kell tenni a szépet. Csupa türelem voltam. De most, ha eljutok egy pontig, akkor azt mondom: a pokolba is, vagy kell neki, és akkor minden rendben van, vagy nem kell neki, akkor meg menjen a pokolba! – Elvesztetted a férfibátorságod, Joe. – Én? A nyavalyát! – Te bizony. Vagy elvesztetted a bátorságodat, vagy az eszed kezd megjönni. – Ma már több eszem van. – Azt mondom én is. – És akkor miért nem jön meg neked is az eszed? Gyere csak, beugrunk egy-két pohárra. Clive feltette a kalapját, és mosolygott. Joe mulatságosan szomorú és tartózkodó képet vágott. – Na jól van. Felhajtunk egyet gyorsan, aztán én eltűnök. Joe visszanevetett rá, és felugrott. – Ezt már szeretem! – mondta. Kiléptek a kis házból a langyos nyári estébe. Tiszta és enyhe volt a kora augusztusi levegő. Szótlanul mentek a kocsmáig. Az alacsony ajtóban lehajtották a fejüket, lépésük hangosan súrolta a homokkal behintett padlót. A kocsmáros észrevette őket, eléjük jött, kezét a kötényébe törölgetve, kihúzta potrohos alakját, és hangosan szipákolt. – Ide figyeljenek, maguk ketten. Itt semmi cirkusz ne legyen máma, mert… – Te csak csináld a dolgod! – mondta Joe. – És hozz nekünk két pohár keserűt. – Nem kell, gyerünk innét – szólt közbe Clive. – Nem akarok itt maradni. 6
– Ugyan, a pokolba ezzel a… Igyál előbb egy pohárral, az jót tesz. Nyilvános hely ez … Mozgás, dagadt! – Nem. Vegyünk inkább egy fél liter whiskyt, és gyerünk innen. –Én? Szó se lehet róla! Hallod, Carlishaw? Két sört meg egy fél liter White Horse whiskyt, de pattanj! Joe nevetve hátradőlt a falba szerelt bőrülésen. – Most jól be van rezelve a disznó. Elégedetten pillantott körül. – Tudod, neked azért igazad van. – Miben? – A fél literben. Én csak azt mondom, az ember mindig vigyen magával egy keveset. Attól jön meg az egészséges lendület. Mert ha az se gerjeszti be a nőt az embernek, akkor jobb, ha nem is vesztegeti az idejét meg az energiáját. Vesszen az előleg, és pucolj! Semmi értelme olyan lányra pocsékolni az időt, akit nem mozgat meg egy-két pohár ital. – Te aztán hidegvérrel kezeled a nőket, Joe. – Nem én. Csak józan ésszel, ennyi az egész. Semmi értelme, hogy az ember vesztegesse az idejét, üldögéljen, erről meg arról fecsegjen, amikor úgyis tudják mind a ketten, hogy mi a nyavalyát akarnak. – Hát ez elég gorombán hangzik, Joe. – Dehogyis. Csak úgy gondolom, mi az istent beszéljen az ember? Ott ül, azt mondja, hogy szép idő van, aztán tovább is ott ül, és nem mond semmit,- aztán gondol egyet, és elkezd szájhősködni a háborúról. – Ez bizony szűkre szabott társalgás. – Hát minek fecsegjen az ember, ha fiatal is meg nőtlen is? Vagy kergesse el magától a nőket? Én bizony, ha nőkkel beszélek, nyíltan kimondom, hogy mit akarok. – Akkor is, ha csak beszélsz róla? – Jól van, pajtás, hagyjuk – mondta Joe a homlokát ráncolva. – Nőkről fecsegni, az csak üres duma. Éppúgy, mint a háborúról. Az is csak duma. Akár be is foghatja az ember a mocskos pofáját. – Ami a háborút illeti, mindenesetre. De most ezt el se kezdjük. – Igazad van. Ronda dolog az, pajtás! Milyen gyönyörű volt látni azt a nyavalyás brit hadsereget. Hasig a tengerben. Meg kellett tőle veszni… És elsüllyedni a szégyentől. – A szégyentől? Miért? – Mit tudom én. Csak úgy valahogy. De azt nem lehetett, hogy ne szégyellje magát az ember. Na, éppen most mondtuk, hogy nem beszélünk róla, te meg beleviszed az embert. – Sajnálom. Na, itt van … – Hét shilling, kilenc – mondta a kocsmáros. – Az nagyon sok – mondta Joe. – Két hete már új adó van rá. Háború van, gyermekem, ha még nem hallotta volna. – Na, már megint kezdi – mondta Joe Clive-nak. Az éppen őt nézte. – Akkor te mért nem mész harcolni? – fordult ismét a kocsmároshoz. – Megint veszekedni akar?
– Jól van, menj a pokolba! Vagy mindjárt megkapod a magadét. Joe vigyorgott, Clive egy tízshillinges bankót tett az asztalra. A kocsmáros leszámolta a visszajáró aprópénzt, és elvonult. Ittak. Aztán Clive felállt. – Mégis elmész, Briggs? Pedig többet ér ez a sör, mint a nők. – Másnapos lesz tőle az ember. Úgyis sokszor fáj a fejem mostanában. – Az semmi ahhoz képest, amit a nőktől kaphatsz. Véletlenül rossz virágra szállsz, azt pedig nem lehet egy nap alatt kikúrálni. – Vállalom a kockázatot. De berúgni nem akarok. – Ettől a sörtől úgyse lehet. – És vitatkozni se akarok. – Azt sose én kezdem. Mindig a másik. – Hát persze. Na, viszontlátásra. – Viszontlátásra, pajtás. És el ne feledd, ha nem puhul meg két kortytól, akkor ne pocsékold az időt. Clive intett búcsúzóul, és kiment a kocsmából. Erősen sötétedett. Lassan lépdelt a keskeny, kövezett járdán, szeme már hozzászokott a kocsma fényéhez. Ijesztően testetlen hangok vették körül az estében. Csigalassúsággal vánszorgott az idő, az éjjeli bogarak zúgása pokoli lármának hangzott. De mindez megszűnt abban a pillanatban, amint meghallotta, hogy a lány belépett a fa lombjának a sötétnél is sötétebb sátra alá. Lecsúszott a falról. – Hello – mondta. – Hello. Szótlanul álltak, nem tudták, mit mondjanak. – Örülök, hogy eljött – mondta végül Clive. – Én nem örülök – mondta a lány. – Miért nem? – Úgy érzem magam, mint egy kimenős cselédlány. – Nagyon kedves magától — felelte Clive élesen. – De ha úgy érzi magát, akkor minek jött ide? – Csak – válaszolta a lány. – Csak azért, mert folyton arra gondoltam, milyen bolond dolog lenne, hogy itt üldögél a fal tetején, és én nem jövök. Megérezte a lány hangjában a könnyed tónussal leplezett feszültséget. A sötétben nem volt közöttük távolság. Közelebb hajolt, hogy már azt hitte, arcán érzi a lány arcának melegét. De nem érintették egymást. Clive kissé visszahúzódott. – Kedves magától, hogy gondolt rám – mondta végül. – Most pedig, ha csak ennyi volt az egész, akár vissza is mehetünk. – Talán jobb is lenne – felelte a lány hűvösen. Megindultak a sötét úton lassan és szótlanul. Aztán a közös rosszkedv valahogy mégiscsak kapcsolatot teremtett köztük. – Remélem, az nem zavarja, hogy itt megyek maga mellett? – kérdezte Clive. – Nem – felelte a lány. – Nagyon rendes magától, hogy visszakísér. Erre gyerünk.
Nekivágott az út menti rétnek. – Itt lépcső van – mondta ismét. – Lát? – Az égvilágon semmit – mondta a férfi. – Adja a kezét. Én jól ismerem itt a járást. Érezte kezének melegét, míg fellépkedett a falépcsőn. – Sokkal rövidebb, ha itt átvágunk a réten – magyarázta a lány. Clive némán követte egy keskeny ösvényen. Csodálta egy pillanatig, milyen biztosan lépked a lány, de aztán rájött, hogy ő is könnyedén halad. Évek hosszú során a járókelők sima mederré taposták az ösvényt, ha rosszul lépett véletlenül az ember, rögtön megérezte az út füves, göröngyös szélét. Az elsötétítés új dimenziókat nyitott némelyik érzékelés számára. – Valaha fény nélkül élt az ember – mondta Clive. – Igen. Rájött, hogy valamiképpen azt hitte, mintha a lány gondolatai együtt haladnának az övéivel. És lám, milyen messze vannak egymástól. Felnézett a csillagos égre, megbotlott, és beleütközött a lányba. – Bocsánat. – Semmi baj. – No, hogy mennek a dolgok abban a tisztára női világban? – Kitűnően. A lányok nagyon rendesek. – Tudom. – Tudja? – Persze. Maga mondta. Nem emlékszik? – Ahá. Clive úgy érezte, hiába próbálkozik, nem tudja megvigasztalni. – Igazán sajnálom, hogy ez a mai este … Érti, ugye, mire gondolok? Gyorsan válasz jött a sötétből: – Én is sajnálom. Ne haragudjék rám. – Semmi baj. Azt tesz, amit akar. Szabad országban vagyunk, legalábbis azt mondják. – Igen, de… Tudja, én azt hiszem, nem is való nekem az ilyesmi. És úgy érzem, akármit mondok is, az rögtön olyan hamisan cseng, mint amikor a lányok illendőségből mondanak valamit, pedig nem is úgy gondolják. – Látja, ez igazán nagyon kedves magától, hogy igyekszik megmagyarázni. De azért ne vegye a szívére. A lány nevetett. – Az a baj, hogy nagyon is a szívemre veszem. Tudja, maga miatt. Maga igazán… szóval nagyon rendesen viselkedik. – Tisztára, mint Galahad lovag. Az én szavam… De mi az ottan? – Csak egy szénakazal. – Jóságos ég, azt hittem, valami őskori állat. Ahogy itt egyszerre csak elébünk meredt. A lány megállt.
– Elég, ha eddig kísérem? – kérdezte Clive. – Igen, köszönöm szépen. Ott álltak szótlanul. – Ne üljünk le? – mondta végül a férfi. – Most már aláírtuk a fegyverszünetet. – Az első lépés – mondta a lány halkan. Clive hallotta, ahogy leült a szénába. Mellé telepedett, a mocorgás megszűnt. Nem láthatta a lányt, ettől még jobban érezte a jelenlétét. Olyan sokáig hallgattak, hogy már a saját lélegzetüket hallgatták. Érezte, hogy a lány vár valamire. Érezte, hogy megremeg. – Fázik? – Egy kicsit. Azt hiszem. Clive motozni kezdett a zsebében. – Nem inna egy kortyot? Hallotta kétszer a lány lélegzetvételét. Be és ki, be és ki. – A második lépés, ugye? –szólalt meg halkan. De a tenyere végigcsúszott a férfi karján, míg a kezéhez nem ért. – Nincs benne dugó – mondta Clive. — Ez a jó nevelés. Mindig mondta az anyám, húzd ki a dugót az üvegből, mielőtt egy hölgyet megkínálsz. Hallotta a lány nevetését. – Különösen, ha az a hölgy egy szénakazalban ül. Clive a térdére támasztotta a könyökét, nem érzett kedvet hozzá, hogy bármit is feleljen. Csendes kortyolást hallott, majd a lány hangját. – Tessék. Elvette az üveget és ivott. A whisky forrósága rögtön a fejébe szállt. Mintha kissé megdőlt volna a föld, és úgy is maradt ferdén. Gondosan bedugaszolta az üveget. – Volt már részeg úgy istenigazában? – kérdezte. — Úgy a sárga földig? Az öntudatlanságig? – Nem. És maga? – Én igen. Két napja. De teljesen. Egészen kikészültem. – Ez megnyugtatóan hangzik. És milyen érzés? – Finom. Másnap, amikor felébred az ember, kissé pocsékul érzi magát, de valahogy mégis remekül. Fáradtan, üresen és megdicsőülten. Mint a megtisztultak és feloldozottak. Mintha minden bűnétől tisztára mosták volna… így valahogy. – Ahogy hallgatom, ez pontosan olyan, mintha nekem találták volna ki. Akár meg is próbálhatnám. – Becsapni azért nem akarnám, kislány! Van valami, amit még nem mondtam. A fejfájást másnap reggel. – Azt megkockáztatom. Szabad az üveget? Odanyújtotta, de fogta még szorosan, úgyhogy a kezük összeért. – Meg aztán a lelkifurdalás is — mondta. – Úgy beszél, mintha a saját lelkiismeretemet hallgatnám. De én nem hiszek a lelkifurdalásban. Gyerünk csak. Clive elengedte az üveget.
– És az a gyalázatos érzés a gyomrában – folytatta. – Mintha méregzöld hajók hányódnának egy langyos, zsíros mosogatólé-tengeren. – Most meg úgy beszél, mint valami Mefisztó, akinek sikerült valakit kísértésbe vinni, és közben már kárörvendve gyűjti az alibit, hogy ő bizony előre figyelmeztette az áldozatát. – Hát nagy disznó vagyok, az igaz. De azért én figyelmeztettem … – Már késő – mondta a lány. – Majd szóljon nekem, ha már részeg leszek … úgy istenigazában. – Észreveszi magától is. – Semmit se érzek. – Később hat. Várjon csak néhány percig. – Nem, én nem tudok berúgni. Ihatok akármennyit. Megpróbáltam otthon tavaly karácsonykor. Ittam és ittam, és semmit se ért. – Nem kell csüggedni. – Újra megpróbálom. – Nem. Várjon egy kicsit. Rosszul lesz. – Az én bajom, ha egyszer azt akarom. – Ha akarja … Odaadta az üveget, és várt, amíg hallotta, hogy a lánynak kifogy a lélegzete. Akkor utánanyúlt és elvette. – Visszakísérjem a táborba? – Nem. Maga kérte, hogy találkozzunk, most meg gyorsan vissza akar küldeni a táborba. Ilyen egy Galahad lovag? – Azt hiszem, éppenséggel, hogy ilyen. – Nem, nem ilyen. Ez csak az a bizonyos én-megmondtam-neked dolog a saját lelkiismerete számára. Történjék bármi, maga most már elmondhatja saját magának: „Én felajánlottam neki, hogy hazaviszem…” Pedig nem is akar engem igazán hazavinni. – Bolondság. – De igaz. – Mondjuk. – Akkor hát rendben vagyunk. Maradjunk itt szépen, és beszélgessünk. Magáról fogunk beszélni. – Rólam? – kérdezte a férfi. – Mit? – Mért akart újra találkozni velem? –Ó, nem volt rá semmi különös okom. Jobb szerette volna, ha nem kérdezősködik tovább a lány. Erőltetetten csengett a hangja. – Csak azért, mert nő vagyok, ugye? – Bolondság. – Az bizony. Hisz maga nem is ismer engem. Világosban még nem is láttuk egymást. Azt se tudja, milyen vagyok. Csak annyit tud, hogy nő vagyok… Egy szoknyás valaki.
– Én meg egy nadrágos valaki vagyok. Nadrág és szoknya, ennyi az egész – felelte Clive nyersen. – Igen. És ez elég utálatosan hangzik – mondta a lány. Gyengén hallatszott a hangja, mintha távolról beszélne. – Nadrág találkozik Szoknyával — folytatta. – Cél: csábítás. Két pont közt a legrövidebb út. – Maga összevissza beszél. – Jogom van hozzá. Azt teszek, amit akarok. – Maga már becsípett. – Egészen tiszta a fejem … Mert ez volt az elképzelése, ugye? Alkalmi kaland az egyik katonalánnyal. Séta karonfogva. Aztán ölelés. Aztán … és itt van az a rész, ahol mindig elsötétül a film. Csak tudnám, hogy mért? – Mert a mozinak több esze van, semhogy ilyesmiről akarna tárgyalni. – De így képzelte, ugye? Mondja meg az igazat. A lány megfogta a karját. Clive eltolta a kezét, hidegen beszélt: – Nézze, azt nem mondhatom, hogy azért akartam látni, mert maga olyan gyönyörű. Hisz amennyire eddig láthattam, azt sem tudom, hogy egyáltalán szép-e. – Nem is vagyok … Nem nagyon. – Azt sem mondhatom, hogy azért akartam találkozni magával, hogy társalgási gyakorlatokat folytassunk, vagy csak úgy elcsevegjünk egy kicsit. Vagy talán szépen énekel, vagy kártyatrükköket ismer … – Ezek szerint akkor csak az az egy dolog marad —mondta a lány, és elhallgatott. Clive elhatározta valami gyerekes daccal, hogy addig ő sem beszél, amíg a másik meg nem szólal. – Nem jó – mondta végül a lány. A hangja megváltozott. Szelíd volt és bizonytalan. – Arra én nem is lennék jó. – Mire? – Úgyis tudja. Azt hiszem, nagyon csalódnék bennem. Jobb lenne, ha más után nézne. Aki inkább … – Elcsuklott a hangja. Aztán nagyon határozottan folytatta: – Bocsásson meg. Eddig rólam beszéltünk, beszéljünk most már magáról. – Jó – felelte Clive. – Hogy mi a véleményem magáról, ugye? A lány nevetett, és Clive-ot lenyűgözte egy pillanatra hangjának teli csengése. – Kérek még egy kortyot – mondta a lány. – No, most berúg … – A fejemmel nem. De a nyelvem azért jobban forog tőle. – Szóval maga a fecsegő részegek csoportjába tartozik? A lány erre nem mondott semmit. Kis szünet után azt kérdezte: – Tehát? Mit csinál maga itt? – Üdülök. – Üdül! Épp olyan idők járnak most! – Miért? Mi kifogása ellene? – Mi a kifogásom? Nos, mintha valami háborúféle lenne. Most minden emberre
szükség van. És akkor maga… – És akkor én? – Jaj, most haragudni fog. – Honnan tudja? – Tudom … De hát fütyülök rá. Mért nincs egyenruhában? – Úgy beszél, mint azok az átkozott toborzóplakátok. Mért kellene egyenruhában lennem? – Tisztességből. Azért. Önmagának is tartozna ezzel. – Úgy szónokol, akár Blimp ezredes7. – Mért ne? Ha mi, nők is kivesszük a részünket. És akkor itt vannak az ilyen fiatalemberek, mint maga … Nos, ha én férfi lennék, én… – Valószínűleg csak a szájával harcolna. Tegnapelőtt este pontosan az ilyen dumáért vertem be egy dagadt pasas orrát. – Ide figyeljen – mondta a lány. – Ezt a munkát el kell végezni. Ha én férfi lennék, semmi esetre sem maradnék otthon csak azért, mert még nem hívták be a korosztályomat, vagy mert a foglalkozásom miatt felmentést kaphatnék. Én bevonulnék. Én magam mennék jelentkezni. Én… – Hagyja már abba! – Vagy talán lelkiismereti okokból ellenzi a háborút? – Hagyja abba! Azt se tudja, mit beszél. – Hát akkor mért nem katona? – Cö-cö-cö-cö – csúfolódott Clive. – Azt kérdeztem, mért nem katona. – Maradjon csak a szerelemnél, annak sokkal több értelme van. – Mért nem katona? – Hagyja már, az isten szerelmére! Hisz katona vagyok. – Katona? És akkor mért van civilben? – Mért ne lennék? Nem tilos a polgári ruha. Vagy talán tilos? Szabadságon vagyok, és civilbe vágtam magam. – Én nem szégyellném az egyenruhát. – Arról szó sincs. Szeretném egy kicsit elfelejteni. – Értem – mondta a lány vontatottan. – Én is szeretnék néha megfeledkezni erről a tábori életről. – Na, most már rólam is beszéltünk. Mehetünk? – Még ne. Innék egy kicsit. – Már csak egy korty van az alján. – Nem baj. Akkor hát… igyunk a két fegyvernemre. Éljen az egyenruha! – Marhaság – mondta a férfi. – De kérem! – Bocsánat. Akkor hát igyunk, kislány! Éljen a gyalogság, a többi mind bolondság! Elállt már sok évig, igyuk ki fenékig! A lány visszaadta az üveget. – Most már szédülök.
– Hát jól elpocsékoltuk volna a whiskyt, ha még most se szédülne. – Remekül érzem magam. – Reggel majd nem fogja. Na, mehetünk? – Ne – mondta a lány. — Nagyon jó itt. Hanyatt dőlt a szénában, Clive föléje hajolt, megkereste a száját és megcsókolta. A lány meg se moccant. – Szépen kezdi az előnyomulást — mondta. A férfi felült. – Az ördögbe is, gyerünk már innen! Mit akar tulajdonképpen? Mit gyötri magát? A lány nem válaszolt. Kezét a férfi térdére tette, ott is hagyta. – Egy percig várjon, legyen szíves – szólalt meg a lány. –Csak egy kicsit maradjon nyugton. Sokáig feküdt csendesen a lány. Aztán megmozdult. – Jöjjön ide – mondta. Lassan magához húzta a férfi fejét. Aztán megcsókolta. Clive a lány feje alá csúsztatta a karját. A másik keze rátalált a mellére. – Legyen gyengéd – mondta a lány nagyon szelíden. – Legyen gyengéd, akkor nem fogok félni. Clive újra megcsókolta. A lány keze a mellének feszült, a hangja alig hallatszott: – Ez az egyenruha nem valami kényelmes a csókolózáshoz. Várjon egy pillanatig. Valamit le kell vetnem. A férfi nem válaszolt. Pár pillanat múlva forró karok nyúltak feléje. Később a lány azt mondta: – Hát megvolt egy szénakazalban. Ez elég közönséges, nem? – Kerítés tövében még közönségesebb – felelte hidegen a férfi. A lány csendesen feküdt a hátán. – Elképzelem – mondta végül –, ha visszamegy a csapatához, biztosan elmeséli majd, hogy találkozott egy lánnyal a légierőktől, és … kíváncsi volnék, milyen kifejezést használ majd erre? – Sokkal tisztességesebbet, mint amilyenre gondol. Magának pedig meg lesz az a vigasza, hogy tett valamit az egyenruhás fiúkért. És mindezt a hazafiság nevében! Képzelje csak el, milyen erényesnek és öntudatosnak érezheti majd magát. Elfordította a fejét. Valami mocorgást hallott, érezte, hogy a lány keze a hajára simul. – Ne – mondta a lány. – Ne beszéljünk így, ehhez nincs jogunk, nem? – Maga kezdte … – Akkor. De most… Könnyedén simogatta a férfi haját, és Clive szinte érezte, hogy közben most mereven bámul a sötétbe. Gyengéden, lassan simogatta a kéz, vigasztaló mozdulatokkal, mintha kettőjük közül egyszerre a lány lett volna az idősebb és bölcsebb. Ő meg semmi egyébről nem tudott, csak az éjszaka csendjéről és a széna túláradóan édes illatáról. Aztán, mint amikor lezárják a vízcsapot, megszűnt az idő.
Később arra eszmélt, hogy felült fektéből és a lány karját szorongatja. Még hallotta saját kiáltását: – Ki az? … – Ne – mondta a lány. –Ne bántson. Én vagyok. – Persze – felelte, Clive már egészen ébren. Előrehajlott, a halántékát dörzsölgette. – Ne haragudjék – mondta. – Borzasztóan fáj a fejem, s azt hiszem, álmodtam is valamit. – Egészen biztos. Először nyugodtan aludt, aztán meg borzasztóan csikorgatta a fogát. Amikor felébresztettem, majd hogy el nem törte a karomat. – Ne haragudjék. – Mennem kell most már. Clive felállt, nyújtotta a kezét. Egyáltalán nem tartotta különösnek, hogy a lány elvárja tőle ezt a mozdulatot, sem azt, hogy a sötétben is biztonsággal megtalálja a kezét. Felsegítette, és szótlanul, álmatag békességben elindultak az ösvényen a tábor felé. 7 A régi vágású angol katonatiszt közmondásos, fókabajszos alakja. A szolgálati szabályzathoz mereven ragaszkodó, korlátolt és komikus figura.
7. Ezen a héten közelebb nyomult a háború. Értelemmel az ember alig tudta még felfogni. Háborúkra úgy gondoltak mindig, mint távoli dologra. A front – ez mindig valamelyik másik országot jelentette. Most Anglia volt maga a front. Fronttá változott az egész Anglia, London, a megyék, ez most mind front volt, csak éppen nem a földön, hanem fölötte vívták a csatákat. Nappal az angol légierő leszedte az ellenséges gépeiket, de az éjszaka egészen más volt. Éjszaka egyesével, kettesével átjutottak a bombavetők. De kezdetben az ember mégsem tudta igazán elhinni a háborút. Még éjszaka sem. Még olyankor sem, ha megszólaltak a légoltalmi szirénák, az égre szökkentek, és ott hajladoztak jobbrabalra a fénynyalábok, olyankor se, ha rákezdték a légvédelmi ágyúk. Nehéz volt úgy gondolni Angliára, hogy az a front. Ezeken az augusztusi éjszakákon kimentek az emberek az utcára, és kémlelték az eget. De nem sokat láthattak. Az ágyúk folyton dörögtek, mintha útdöngölők dübörögnének. Nagy hanggal szóltak az ágyúk, de a lövedékek robbanása csak annyira hallatszott, mint amikor az ember kipukkaszt egy apró papírzacskót. Ostoba, apró kis hangok. Csak ez a kis pukkanás hallatszott, néha talán egy tűhegynyi fény villant, mintha egy csillag születne, élne és halna el egyetlen másodperc alatt. Amikor megszólalt a légoltalmi sziréna a kisvárosokban, a rendőrök kerékpárra pattantak, és utcahosszat veszekedtek a járókelőkkel. De az emberek nem vették komolyan a dolgot. Valahogy olyan piszkos, nem angolos dolognak látszott, hogy az ember elszaladjon egy veszély elől, ami nem is lehet igaz. Márpedig az, hogy Angliában háború legyen – az nem lehet igaz. Még a legértelmesebbek is úgy tettek, mintha mindaz a rossz, a legrosszabb, ami Angliával történik, nem jelentene többet valami dörgő, villámló felhőszakadásnál. Álltak a kapualjakban, és közönyösen nézték az eget, vagy otthon maradtak, és csak időnként kémleltek ki a függöny mögül. A teljes biztonság érzésével csinálták ezt, tökéletesen védve érezték magukat az újfajta zivatartól, amelyik különben sem létezik. Többnyire fogalmuk sem volt a modern robbanószerekről, hogy tépik cafatokra a követ, az acélt, a húst, és száz lábnyi távolságból is gyilkolnak pusztán azáltal, hogy a légnyomás szétroncsolja a tüdő rostjait és rekeszeit, úgyhogy a halottakon egyetlen karcolás sem látszik. Igaz, néhány idősebb ember, aki megjárta az elmúlt háborút, gondolt ezekre a dolgokra, de azért ők sem tudták igazán elhinni az egészet. Az ember meghalhat ilyen módon egy idegen országban, de nem itt, nem az itthoni földön, nem Angliában. Így aztán a gyerekek ott szaladgáltak az utcákon, keresgélték a forró repeszdarabokat, az asszonyok jámborul kukucskáltak a függönyök mögül, a légósok meg szidtak, fenyegettek mindenkit, aki elrontotta a teljes elsötétítést. Ha száz helyen előfordul, hogy az ablakból csak egy apró kis fény is kiszűrődik, az már az egész várost elárulja az ellenségnek – magyarázták. De napvilágnál mindig fantasztikusnak és lehetetlennek tűnt az egész, még a légósok számára is. Igaz, olyasminek is híre járt már, hogy itt-ott ledobtak néhány
bombát. De hát az mindig valahol másutt volt – Hampshire-en túl, vagy messze kinn az elhagyott Downban. Mindenképpen messze volt. Nappali fényben oly távolinak tűnt mindez, különösen az ilyen ragyogó napfényben. Mert csodálatosan és hihetetlenül szép idő volt. A búzakalászok tömötten hajladoztak. Apró kék pillangók csapatai röpködtek a délvidéki rétek fölött. És ebben a gyönyörű napfényben olyan bolondságnak látszottak a háborús dolgok. A légósok, az önkéntes nemzetőrök, az ejtőernyősök vadászatára szervezett polgári osztagok, a kisegítő tűzoltók – mind olyanok voltak, mintha az előző esti bábjátékból maradtak volna ott jelvényesen, karszalagosan, jelmezbe öltözött, bolondos figurákként. Maguk is érezhették ezt, mert zavart szégyenkezéssel jártakkeltek a napfényben, karjukon a különféle jelzésekkel. Igen, napvilágnál mindez mulatságosán hatott: kövér férfiak és fiatal legénykék, szerény kis tisztviselők és vénkisasszonyok meg vörös képű öregurak, amint mászkálnak mindenfelé a hatóság tucatnyi furcsa és ideiglenes jelvényével. Így volt ez nappal. Csak éjszakánként kezdtek néhányan megsejteni valamit. A sűrű sötétségben érezni kezdték, hogy a háború, az igazi háború, mind közelebb és közelebb nyomul. Idősebb Hamish mindjárt jobb kedvű lett, amint leült a parkban. Végül mégsem utazott haza, s most már örült ennek. Eleinte idegesítette London, de már elmúlt az idegessége. A pázsit hibátlan zöldje, a délutáni fények, és árnyak játékos váltakozása, a sétányok tisztasága, a gyerekruhák vidám színfoltja, az egyenruhás nevelőnők — mindez pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ez nem változott. Maga London annál inkább, éspedig a hátrányára: silány és közönséges lett. De itt még minden éppen olyan, mint valaha, amennyire vissza tud emlékezni. Annak pedig van már … van már vagy … Elhessegette ezt a gondolatot. Mondjanak vagy gondoljanak az emberek, amit akarnak, de Britannia mindig Britannia marad. És ez itt az igazi Britannia. És mindig lesznek parkok, és mindig lesznek gyerkőcök, és éppen ezért mindig lesz Britannia is. Érezte, hogy valahol sántikál az okoskodása, de a végső következtetést olyan megnyugtatónak találta, hogy inkább nem töprengett tovább. Megnézte oldalvást a nevelőnőt, aki a pad másik felén ült, kezében egy puha kötésű regénnyel. Olvasott három-négy sort, aztán felpillantott. Három-négy sor olvasás, és felpillantás újra. Így ment ez szabályosan, mint valami „kondicionált reflex”. Olvasni, és felnézni újra meg újra: vajon rendben van-e a gyerek. Idősebb Hamish nézegette a gyerekeket. Körbe-körbe jártak, kezüket a mellükhöz szorították, lábukkal hangosan csoszogtak, és valami érthetetlen játék szabályai szerint időnként nagyokat visongtak. Olyan egyformák voltak. Csupa helyes kis kölyök. Csinos és jól öltözött valamennyi. És olyan gyönyörű szép mind, amilyen csak a gyermekkor lehet a felnőttek szemében. Idősebb Hamish érezte arcán a nap melegét. Kissé elszunyókált. Arra ébredt, hogy egy kisfiú elnyargalt előtte. Szarvasbőr kabátkát, kék matrózsapkát viselt, és olyan hihetetlenül finom volt a bőre, mint általában az angol gyerekeknek. – Vonatot játszunk – mondta.
– Mit? – kérdezte a nevelőnő. – Vonatot. Én vagyok a tizenkét órás vonat. – Jól van – mondta a nevelőnő szórakozottan. – Gyere ide. Nyelvével megnedvesítette zsebkendőjét, és erélyesen megdörzsölte a gyerek szája szélét. — Így ni! – mondta. A gyerek elszaladt, és mind a két szempár követte: a Hamishé is, a nevelőnőé is. „Milyen érdekes a körmük – mint azok az apró kis rákocskák, amilyeneket egyszer levesben ettem … Hol is … hol is volt az? Hamish kisebbik fia lehet most ekkora. Várjunk csak … München … a koronázás … a lemondási válság … az öreg király halála … persze, azelőtt volt… Igen, éppen ötéves lesz … „ – Hány éves a kisfiú? — kérdezte. A nevelőnő fürgén felnézett. Hamish látta, hogy most összegezi gyorsan az ő korát, az öltözetét, s hogy illik-e vele beszédbe kezdeni. – Most múlt ötéves, uram. Hamish elragadtatással bólintott. – Úgy néztem én is. Jóképű kis fickó. – Igen, uram. Udvariasan behajtotta kezében a könyvét. – Olvasson csak tovább. Igazán nem akarom zavarni. Úgyis mennem kell. Felállt, és kackiásan, sétabotját forgatva, tovalépdelt. – „Parkok – tűnődött. – Remek dolgok. Egy darab zöld a nagyvárosban. Lám, csak egy percre üljön le az ember, csak egy percig kapcsolódjék ki, és máris felfrissül.” Elhaladt egy újra betemetett lövészárok mellett, amit még az első ijedtség idején ástak. Két vidám fiatal lány sietett el mellette, az ajkuk kifestve, az egyik egy üveg tejet vitt. Hangosan, jókedvűen csacsogtak. Hamish forgatta a botját, és kihúzta magát. Olyan volt ez egészen, mint a régi szép idők. Mint London a régi szép időkben. Ó, akkor még nem volt ez a nagy pléhzörgés az utcán, nem voltak ezek a pingpongszalonok, meg ez a sok újfajta dolog, hogy az Oxford Street szinte kivetkőzik az angolságából. És ez a sok ugrabugrálás meg hopszaszázás! Ezek a mostani dalok, mint a vademberek vonítása! Bizony, a régi szép időkben, azok voltak a dalok! „Harangvirágom, isten veled …” Jóságos isten, hogy énekelték, amikor Afrikába indultak! Csak eldúdolja az első sorát, s mintha ott lenne újra, máris látja az indulásra kész csapatszállító hajót, érzi a portsmouth-i mocsarak orrfacsaró bűzét meg a kátrányszagot. Ott horgonyzott az öreg Victory, arrább meg a kikötőben egy csatahajó fedélzetén tengerészek sorakoztak, szalmakalapjuk csillogott a napfényben, lábuk egyszerre dobbant a vezényszóra, míg a kardgyakorlatot végezték. Most is hallja még a kiképző hangját, ahogy harsogva száll a vizén át, hallja még a fedélközben éneklő katonák lármáján át is, pedig azok úgy üvöltöttek, mint az őrültek: Harangvirágom, isten veled, Hadd lássam még egyszer a kék szemed, S hol ágyúk tüzétől ég a világ, Csak rólad álmodom, édes Harangvirág … Ó, azok az idők! Azok a régi dalok! „A bambuszfa alatt…” Gertie-nek meg ez volt a dala. És milyen üde kis dal, mintha
csak tegnap írták volna. Minden szóra emlékszik az ember, minden szóra, nem úgy, mint a mostani daloknál. Pedig hát hány éve is annak? Tíz… húsz … harminc … jóságos isten, már majdnem negyven éve! Harminchat vagy harminchét esztendeje. Úgy körülbelül az orosz-japán háború idején lehetett. Úgy táján. Gertie akkor huszonkilenc éves volt. Ezek szerint most hatvanöt. Jóságos isten, Gerte hatvanöt éves! Gertie! Hirtelen felpillantott, és észrevette, hogy taxi közeledik a Marble Arch felől. Integetett a sétabotjával. A kocsi odakanyarodott elébe. – Tudja, hol van a Millings Garden Lane? – Igen, uram. Túl a Millings Roadon. – Az az. Hetes szám. Millings Garden Lane hét. Vidáman hátradőlt a kocsiban, a váratlan kaland felpezsdítő érzésével. Enyhe bőrszag volt odabent. Eszébe jutottak a régi konflisok. Persze, azoknak nem egészen ilyen szaguk volt. Ott is megvolt a bőrszag, de elkeveredve az izzadó lovak párájával. Meg valami szappanfélének a szagával, amivel a nyerget szokták tisztítani. S hát, isten tudja, nem sok hasznuk volt a tudományból. Beszél mindenki összevissza, hogy így meg úgy a tudományos haladás, de azért a világ nem lett jobb. Gondoljuk csak el, ha én volnék a Mindenható, és egyetlen kézmozdulattal elsöpörhetném ezt a sok fölösleges vacakot, hát nem vinném vissza a világot a régi szép időkbe? Se autó, se repülőgép, se rádió. És mozik se, meg ez az egész üvöltő csinnadratta se az Oxford Streeten. Még elgondolni is milyen jó! Nem, nincs olyan bolond a világon, aki habozna elsöpörni ezt a sok rosszat. Csak egy mozdulat, és elsöpörni az egészet! Bárcsak vissza lehetne hozni azt a régi világot! Gondoljuk csak el! Szinte már hallotta, hogy csattognak ott elöl a patkók a kövezeten. Most erezhetné idebent a bőrnek és a lovak izzadságának édeskés szagát. Omnibuszok döcögnének a vén lovak mögött. Meg a söröskocsik és azok a hatalmas igáslovak. Fiákerek meg gumirádlik, elegáns kocsisok és libériás inas a bakon, uszályos szoknyák a platánok alatt sétáló nőkön … fejük fölött nyitott napernyők … És az a mozdulat, ahogy a szoknyájukat bokáig emelték, ha leléptek a járdáról. Milyen kecses volt az a mozdulat… Minden benne volt abban a mozdulatban, az egész izgató nőiség a csípőnek abban a finom fordulatában, ahogy oldalt a szoknyájukért nyúltak, hogy a bokájuk fölé emeljék. És a bokák! Istenem, mit tudják ma már, mi az a boka! Kötöznivaló bolond lenne, aki nem azt a szép, érzelmes, régi világot szeretné jobban, hanem ezt az őrültekházát. Persze, manapság folyton a szociális haladásról beszélnek. Rendben van, hiszen ő igazán nem olyan bősz és tajtékzó antibolsevista, mint egyesek. Az ördögbe is, már hogy volna az! Úgy veszi ezeket a dolgokat, mint bármelyik liberális gondolkodású ember. De hát elmondhatjuk-e, hogy a közemberek ma jobban élnek? Állíthatjuk-e, hogy boldogabbak? Márpedig ezen dől el minden! Most jobban szeretnek-e élni, mint ahogy szerettek akkoriban? Nem, azt igazán nem lehet mondani, hogy valójában és lényegében jobban élnének. A régi világban mindenki boldogabb volt, az alsóbb osztályok is. A cselédek cselédek voltak, és istenemre, nem szégyellték, hogy azok. Büszkék voltak rá, hogy jól végzik a
munkájukat. Boldogabbak és büszkébbek voltak. És mit ér a haladás, ha nem tudja boldogabbá tenni az embereket? Minél több embert minél hosszabb időre boldoggá tenni – mi más lehetne a civilizáció célja? Márpedig ez az egész tudományosság nem sok jót hozott. Csak ártott. Nézzük például ezeket a mostani háborúkat. Annak idején a háborúk határozottan tisztességes dolgok voltak a mostanihoz képest. Valahogy, az ördögbe is, megvolt a pofájuk. Ezen lehet nevetni meg gúnyolódni, de hát mi jót hozott itt a tudomány? Semmit. Az ám, a katonáskodás a régi világban: a szűk lovaglónadrág, oldalt, végig a lábszáron, a csíkkal, és a pengő sarkantyúk! A kis kerek sapka és a fehér sáv az ember arcán, ott, ahol a nap nem tudta lebarnítani az állszíj alatt. A lovasság lovasság volt, és a lovasroham még hozzátartozott a háborúhoz. Hej, az az omdurmani roham! Istenem, hol vannak már az ilyen háborúk! Persze, akkor is haltak meg emberek. Nem operettháborúk voltak azok. De nem ám! Aki elesett, az éppen olyan halott volt akkor is, mint most. De legalább úgy érezte az ember, hogy van valami értelme. Pedig sok derék pajtás ott maradt. Ott volt Carteras, akin keresztülment az az átkozott lándzsa, akár egy kardhal orra döfte volna át. Egészen átment rajta, de azért tovább lovagolt, és még azt mondta: „Sose láttam … sose láttam …” Aztán egyszerre lebukott a nyeregből. Remek fickó volt. Hat és negyed láb magas, és micsoda pólójátékos! És ott feküdt holtan. Az ember nem is tudta elhinni. Még most is nehéz elhinni, hogy Carteras nem él. Az ember azt várta minden percben, hogy egyszerre csak bedugja a fejét a sátornyíláson, és elneveti magát nyerítve, ahogy szokta. Pompás fickó volt! És milyen gáláns a nőkkel! Akkoriban … igen, akkor volt divatban a cake-walk … Gertie az asztal tetején… és a bambuszfa-dal! Ha téged szeretlek, ha te szeretsz engem, Ugyanazt szeretnénk akkor mind a ketten… Hogy fog örülni Gertie, ha betoppan hozzá. Már rég meg kellett volna tennie. Egy éve … két éve … Csakugyan, gondolhatott volna rá. Botjával hirtelen megkocogtatta az ablakot. A sofőr fékezett, és elhúzta az üveget. – Találunk erre valami kocsmát? – Hogyne, uram, többet is. Itt a Hordó és Kerék, meg a Zöld Címer, meg… – Jó lesz akármelyik. Itt van egy font, vegyen nekem egy liter kökénygint. – Egy liter kökénygint. Igen, uram. Átvette a pénzt, és elindította a kocsit. Semmi válasz nem jött, így hát idősebb Hamish lenyomta a kilincset, és benyitott. – Hahó – kiáltotta –, van itt valaki? Várakozott, kezében a papírba csavart gines üveggel. Senki sem válaszolt. Átment csendben a konyhán, amely egyben előszoba is volt. A hallon keresztül a „tiszta szobába” lépett. A rostély mögött parázslott a tűz. Aztán meglátta Gertie-t; hintaszék állt a nagy rézágy mellett, abban szundikált. Elhízott teste egészen megtöltötte a széket, kétoldalt nekinyomódott a karfának, s olyan volt az egész, – mintha csak a hintaszék karfái akadályoznák meg, hogy a nagy kövér test kicsorogjon kétoldalt. Hamish mankókat látott a kandallóhoz támasztva. Épp hogy megértette, miről van szó – az asszony felébredtt forduló fejjel rábámult a látogatóra. Rémület látszott először az arcán, nem tudta felfogni a valóságot. Könnyes
szemmel hunyorgott. – Gertie – szólongatta az öreg tábornok. – No, ne félj. Én vagyok itt. Pár pillanatig nem változott az arca, mintha meg sem ismerné a látogatót, aztán egyszerre széles mosoly terült szét vonásain. – Nicsak, a kapitány – sóhajtotta. – Süllyedjek el, ha nem a kapitány. – Persze hogy én vagyok – felelte, mintha egy gyereknek válaszolna. – És eljött, hogy Gertie-t meglátogassa. – Persze! És nézd csak! Ajándékot is hoztam! – Ajándékot! Kinyújtotta kezét, és átvette a csomagot. Magához szorította, anélkül, hogy felbontotta volna. Aztán a fejét csóválta. – Ejnye – mondta vidáman. – Elszundítottam egy pillanatra. Húzza ide azt a széket. Hamish odaült a kandalló mellé, és a mankókra pillantott. Aztán az asszonyt nézte. És akkor döbbent meg igazán. Az asszonynak hiányzott az egyik lába. – Úristen – mondta. – Mi az? – Micsoda? Követte a férfi tekintetét, és elnevette magát. Vidáman bugyborékoló, önfeledt kacagása, amely annyira jellemző volt rá mindig, most is betöltötte a kis szobát. – Levétettem – mondta büszkén. Most már teljesen ébren volt, csupa jókedvű elevenség. – Levétetted? – kérdezte Hamish értetlenül. – Igen. Tudja, rossz láb volt az. És sose akart már javulni, mindig elfekélyesedett. Utálatos dolgok ezek, tudja? Igazán nem kellemes … – Persze, nem … Egyáltalán nem. – Bizony, kapitány, már annyira voltam, hogy alig bírtam saját magamat elviselni. Én mindig tisztán, rendesen szerettem járni, hiszen tudja, erre voltam mindig a legbüszkébb. És már odajutottam, hogy utáltam saját magamat. És megpróbáltuk ezt, megpróbáltuk azt, mindent, amit csak lehet, végül aztán azt mondta az orvos: „Most már csak egy dolgot tehetünk. Le kell venni.” Hát akkor vegyük le, mondtam én. Csak így. Aztán bementem a kórházba, és – zsupsz! Le azzal a lábbal! Csak semmi teketória. – De hát… de mért nem értesítettél legalább? – Ó, nem akartam én senkit sem zavarni. Azt mondtam magamnak: Ez a te lábad, itt neked kell határoznod. Akkor pedig le vele!… És örülök, hogy megtettem. Nincs többé fekélyem, az pedig ronda dolog volt, el sem tudja képzelni, aki nem ment át rajta. És olyan szépen, rendesen összevarrtak. Csak hat hete még az egésznek, és máris sokkal jobban érzem magam. Soha jobban nem voltam. Megint nevetett azzal a zengő, csobogó kacagásával, amelyet Hamish soha el nem felejtett. – Csak egy dolog hibázik – mondta Gertie, és megint nevetett. – El se tudja képzelni! Néha meg akarom vakarni a talpamat, és nincs. Képzelje! Viszket, pedig nincs is lábam! Addig nevetett, nagy teste hullámozni kezdett, rengett az egész kövér tömeg.
– Értem – mondta Hamish rosszalló hangon. – De hányszor megmondtam neked, értesíts, ha valami történik! Vagy mért nem léptél kapcsolatba rögtön Mr. Haskell-lel? Mért nem? – Ó, igazán semmiség volt az egész, kapitány, ha már egyszer rászántam magam. És olyan kedvesek voltak hozzám a kórházban. Az ápolónők kimondottan édesek voltak. És olyan büszkék voltak rám. Égre-földre megesküdtek, hogy sose volt még olyan betegük, aki olyan gyorsan és szépen meggyógyult volna, mint én. Soha! – Hát igen – felelte Hamish. – Csak hát … szóval egy kicsit megdöbbenti az embert. – Igazán nem tehetek róla – mondta Gertie sírósan. Lehajtotta fejét, és akkor észrevette a kezében tartott csomagot. – Kökénygin – mondta a férfi. – Jaj, de kedves, hogy erre is emlékszik – felelte csendesen s még mindig lehajtott fejjel. – Ugyan, ugyan. Hisz nem azért jöttem, hogy veszekedjem veled. Innál egy pohárkával? Az asszony felnézett, félszeg mosoly ült az arcára. – Az orvos azt mondta, hogy ne igyak. De ott vannak a poharak az ebédlőszekrényben. Most még nem tudok olyan könnyedén járkálni. Az ágyamat is azért hozattam le ide. Ugye nem haragszik? Az öregúr kivett egy poharat, és kinyitotta a palackot. Csobogott a tiszta folyadék. Erős illatától Hamish megborzongott. Átnyújtotta a poharat, és leült. – Egészségére – mondta Gertie. – Egészségedre. Kényelmesen elhelyezkedett a székben. „Kellemes itt” – gondolta. – Még mindig alig tudom elhinni, Gertie, hogy igaz ez a dolog. Hogy a lábad… – Ugyan – felelte sóhajtva az asszony –, igazán nem panaszkodhatom rá. Elég sokáig megtette a magáét. Táncoltam rajta egy életen át … És micsoda életem volt! Szinte szégyellem, hogy olyan szép volt. – Igen, éppen ez az. Nehéz rád úgy gondolni … szóval arra gondolni, ahogy táncoltál … és arra … Bizony nagyon nehéz lehet neked… – Édes istenem! Igazán semmi okom a panaszra, kapitány! Az ember nem lehet mindig fiatal. És addig, amíg fiatal voltam, én legalább táncoltam, ugye? Mert én aztán igazán táncoltam! Bólintott, úgy folytatta: – Én azt mondom, olyannak kell venni az életet, amilyen, a bajokon meg át kell siklani. A tűzbe nézett, aztán boldogan felnevetett. – De én aztán igazán táncoltam, ugye? És az én lábamat meg lehetett nézni! Idősebb Hamish észrevette, hogy a keze fejével kétfelé törölte a bajuszát. – A legszebb láb, amelyet London valaha látott – mondta. – Legyőzted még Gaby … na, hogy is hívják … azt a francia nőt … De hogy legyőzted! – Kapitány! Köszönöm szépen. Milyen kedveseket mond. Nos, ha engem kérdezne, én is elmondhatnám, micsoda lába volt magának.
– Ugyan már! – Csak ne szégyellje. De még milyen lába volt! Abban a sárga csíkú szűk nadrágban. Ma már nem hordanak olyat a katonák. Mondhatom, elég kár. Mondjon, amit akar, de nekem mindig tetszettek a jó lábú férfiak. Akkoriban rögtön meglátszott, melyik férfi milyen. Most meg? Most éppen fordítva van, most maguk láthatják rögtön, hogy milyen a lány. Hát nem szörnyű ez? Persze belőlünk is láthattak eleget, de hát mégiscsak más dolog az olyan lány, akinek az a hivatása, nem igaz? – De igen. – És mi mindig trikót hordtunk. Nem úgy, mint ezek a mai lányok, akik félmeztelenül járkálnak az utcán is. Igazán senki sem mondhatja, hogy valaha is trikó nélkül jártunk volna … És ha tőlem kérdi, bizony az csinosabb is volt. Tisztességesebb és csinosabb. Hamish elmerülten nézte a tüzet, és bólintott. – Bizony – mondta – , szebbek is voltak akkor a nők. És jobbak is voltak … Nem voltak ezek az ostoba moziszínésznő-fogyókúrák. Istenemre, micsoda alakja volt egyik-másiknak! És neked is, Gertie. – Ugye? Megint nevetett, és a kacagása most forrón, szinte érzékien hangzott. Rázkódott a vidámságtól az egész öreg szerkezet. – Haj, haj, és hogy táncoltam, ugye? Akár ezt, akár azt… És ott volt a cake-walk. Meg a virsli a teához. Emlékszik még? És az: „Ha téged szeretlek, ha te szeretsz engem …” – Épp ma délután gondoltam rá – vágott közbe Hamish. – Érdekes, hogy te is mondod most. – Hiszen az én dalom volt – mondta Gertie egyszerűen. Az öregúr bólintott. A tűzbe bámult, és halkan dúdolt magában. És az emlék visszafordította az idő kerekét. Az asszony maga elé nézett. Egészen elmerült gondolatainak szövevényébe. Végül megszólalt: – És emlékszik ennek a dalnak paródiájára? Először Cissie énekelte egyedül, aztán én is meg az egész kórus: Láttam Bill Baileyt, Ölelt egy ladyt A bambuszfa alatt, De mindjárt elszaladt… Énekelt; gyenge és kedves hangja furcsán párosult a hitvány versikével. Idősebb Hamish felnézett, figyelte az asszony arcát, amelyen megint feltűntek a régi gödröcskék, és szinte ragyogott a szerény brosstűvel díszített, fehér horgolt gallér fölött. Aztán keményen helyrezökkentette a gondolatait. Semmi értelme, hogy itt üljön, és ezekről a régi dolgokról beszéljenek. El kellene mennie. Hisz régen vége már az egésznek … Gertie! De azért jó volt megnézni, hogy rendezkedett be öreg korára… öreg korára? Hisz Gertie négy teljes évvel fiatalabb nála. De hát, persze, más dolog a kor a férfiaknál és más a nőknél. – El kell mennem – mondta váratlanul. Gertie abbahagyta a dúdolást. Amint
megszólalt, oly vékonyka volt a hangja, mint egy elhagyott kisgyereké. – Megint eltelik majd három év, amíg újra meglátogat? – Nem, egyáltalán nem. Ha erre járok, beugrom majd hozzád. De hát, tudod, mostanában ritkábban jövök Londonba. – Szépen kérem, maradjon még egy kicsit Gertie-nél – az asszony erősködött. – Igyon meg legalább egy teát, úgyis itt a teázás ideje. Maradjon, ha kérem. Hamish zavartan álldogált. Ez egészen szokatlan volt. Hiszen éppen az volt a remek Gertie-ben, hogy sosem kérdezősködött, nem vitatkozott, sosem követelt többet az idejéből akkoriban … Hát igen, akkoriban, amikor még fiatalabbak voltak, Gertie maga volt a tökéletes megértés. De hát most… persze, nyomorék … Olyan elhagyatott lehet szegény. – No nézd csak – mondta élénken –, hogy állsz te tulajdonképpen a háztartásoddal? Azt hiszem, szükséged lenne valakire… Egy lányra, vagy egy rendes, megbízható asszonyra, aki segítene … – Ó, én nagyon jól boldogulok. Átjár hozzám a szomszédból egy lány. Olyan kedves kis teremtés. Mindjárt megjön az iskolából, és elkészíti nekünk a teát. Ha csak egy percig várna… – Mennem kell, Gertie. De majd újra benézek hozzád. És ha bármire … Ajtócsapódást hallott, és egy kislánynak a hangját. – No lám, Alice már itt is van! – mondta Gertie. Idősebb Hamish megfordult, a kislány éppen berontott a szobába. – Jaj, Mrs. Tindley! Láttam … Hamish észrevette, hogy a gyermek hirtelen elhallgat, amint őt megpillantja. – Ugyan mit láttál? – kérdezte tőle mosolyogva. – Az orvos autóját. Nekiment egy villamosnak – mondta a kislány nyugodtan. Csendben odahúzódott Gertie mellé, az asszony átölelte húsos karjával. Hamish a „Mrs.” megszólításon töprengett. Persze, hiszen Gertie-nek is szüksége van valamilyen társadalmi pozícióra. Érdekes, hogy ő sose gondolt erre. – Ez itt Alice – mondta Gertie büszkén. – Ő segít nekem, ugye kedveském? Megágyaz, elkészíti a teámat, mindent, amire szükségem van. Hamish figyelte, hogy a gyermek kissé szégyenlősen odabújik Gertie vállához. A tűz fényénél halványvörösnek látszott a kislány haja. Ruhájának barna bársonya fölött sápadt arcocska világított nyíltan, értelmesen. Tizennégy év körüli lehetett, éppen abban a korban, amikor az ilyen kis csitriből már kezd kibimbózni a nő. Hamish észrevette, hogy gömbölyded kis melle, mint valami gyorsan fejlődő növény, kezdi már megemelni ruhája bársonyát. Gyorsan elkapta onnan a szemét. „Igazán bosszantó – gondolta –, hogy el tud kalandozni az ember szeme. Nem illik így nézni egy gyerekre.” A kislány meg az ő sétabotjának arany fogójára szegezte tekintetét. – Köszönj a kapitány úrnak, Alice. – Jó napot, uram – mondta a gyerek. Jobb lábát a bal mögé rakta, kicsit megemelte a szoknyája szélét, és illedelmes pukedlit csinált. Hamish elmosolyodott. Kedves gyerek … És milyen jól nevelt. Igen, így kell ezt csinálni. A legtöbb gyereknek ma már fogalma sincs a rendes viselkedésről. Ilyen
szabályos bókot! Ez aztán … Egyszerre jól érezte magát. – És hogy vagy te, kislány — mondta. A kislány Gertie-re nézett. – Elkészíthetem a teáját? – Tudod – mondta Gertie –, előbb arra kellene rávennünk a kapitány urat, hogy maradjon még egy kicsit. Talán, ha szépen megkérnénk… – Hisz maradhatok éppenséggel. Egy kis tea nem is esnék rosszul. – Látod – mondta Gertie örömmel. – Akkor pedig adjunk a kapitány úrnak egy igazi jó uzsonnát. Hozunk a boltból valami finomat. Add csak ide az erszényemet… – Ugyan már! – tiltakozott Hamish. Kesztyűjét a kalapjába dobta, sétapálcáját a falhoz támasztotta, és elővette belső zsebéből a levéltárcáját. Kiemelt belőle egy egyfontos bankjegyet, és odaadta a kislánynak. – Ezért egy csomó finom dolgot kapsz – mondta. – Egy egész csomót. – És mit hozzak? – Ó, amit te akarsz. – Vegyél csak olyasmit, kedveském – mondta Gertie –, amiről úgy gondolod, hogy ízlik majd nekünk. Mutasd meg, milyen szépen tudsz uzsonnáról gondoskodni. A kislány egy pillanatig rábámult a tenyerébe rakott bankjegyre, aztán görcsösen összeszorította a markát, és fellelkesülten kifutott a szobából. Hamish és Gertie egymásra nevettek. – Helyes kislány – mondta a tábornok. – Nagyon helyes gyerek. Kényelmesen elhelyezkedett a széken, és nézte a tüzet. Gertie is elmerülten hallgatott. Hamish gondolatai álmosan kószáltak. Itt béke volt, ebben a kis szobában, a kellemesen parázsló tűz mellett. Valami feloldódik az emberben. Valami megkönnyebbülést érez az ember … hogy természetesen tud beszélgetni még a beteg lábakról is … meg a régi dalokról… Semmi mesterkéltség. Itt kívül marad a falakon a mostani világ egész kegyetlen zűrzavara … Egyszerre Gertie nevetését hallotta. – Jaj, hát arra emlékszik még, mikor azon a Szilveszterestén az asztal tetején táncoltam? … És emlékszik arra a Cary-Ford hadnagyra? – Persze. – Bizony, bizony. Mindig féltékenykedett rá. Pedig ok nélkül. Mert soha senki nem volt, akire magának féltékenykedni vagy gyanakodni kellett volna. Ezt határozottan állíthatom. Soha senki. Kivéve azt az egyetlenegyet, tudja kicsodát, akinek a nevét sem volt szabad soha kiejtenünk. Ne is beszéljünk róla többet. De azon kívül soha nem volt arra oka, hogy féltékeny legyen. – És mért? – kérdezte a férfi váratlanul. – Mért voltál olyan becsületes? Gertie a homlokát ráncolta. – Nem is tudom – felelte. – Talán csak azért, mert becsültem magam valamire. Ha egy úr jóban van egy lánnyal, és az jó hozzá, nos, én azt hiszem, szégyellheti magát az a lány, ha nem viselkedik tisztességesen. – Értem – mondta Hamish, és bólintott a tűz felé. – Mi lett azzal a Cary-Ford hadnaggyal? – kérdezte Gertie. Aztán kuncogott. –
Micsoda fickó volt! Mint az eleven ördög. Sose láttam olyan ördöngös fickót… Emlékszik, mikor pezsgőt töltött annak a szegény kocsisnak a kalapjába? Néha elgondolkozom, vajon most mit csinálhat? – Cary-Ford? – kérdezte Hamish. – Elesett. Dandártábornok volt. Tizennyolc márciusában halt meg. – Meghalt? Milyen kár érte! Milyen kedves, fiatal fickó volt… Soha nem ismertem senkit, aki annyira értette volna a tréfát. Istenem, a háború! És most megint háború van. – Bizony. És milyen ronda háború. – Azok a piszok németek — mondta Gertie. – Egyszer már megvertük őket, és most újra kell kezdeni az egészet. De azt hiszem, rendben lesz minden. Tudja, van egy rádióm, azt szoktam hallgatni néha. Úgy veszem ki, hogy a B. B. C. nagyon reménykedik. De az igazat megvallva, elég ritkán hallgatom. – Miért? – Nem is tudom … Valahogy nem tudom olyan komolyan venni ezt a háborút. Azt hiszem, ez onnan van, tudja, hogy úgy benne vagyunk a korban. A háború a fiataloknak való. Ha az ember benne van a korban, már nem tudja komolyan venni. Az ember folyton arra gondol – lehet, hogy úgyis meghalok, mielőtt véget ér az egész, és akkor soha nem tudom meg, hogy végződött. A színház se érdekelné az embert, ha közben arra kellene gondolnia, hogy úgyis csak az első felvonást láthatja. Hamish a fejét csóválta. – Nagyon sajnálod, Gertie, hogy benne vagyunk a korban? –kérdezte végül. – Nyugtalanít? – Engem? – Az asszony nevetése derűsen csengett. – Engem nem nyugtalanít. Amíg az ember fiatal, olyan szörnyűnek tűnik az öregség, de minél jobban benne van, annál barátságosabbnak érzi. Persze arra szívesen gondolok vissza, hogy milyen vidáman éltünk, amikor fiatalok voltunk … és utólag se sajnálom, hogy olyan volt az életem. De azt már nem szeretném, ha most is olyan lenne. Azt már nem! Az a sok zűrzavar, gondok, hercehurca … Az csak addig szép, amíg az ember fiatal. De most… most már a nyugalmat szeretem. Csak üldögélek itt szép kényelmesen, és jól érzem magam. A tábornok bólintott. – Persze – mondta. – Meg tudom érteni. Ez itt tényleg nagyon megnyugtató. Előre-hátra hintáztatta magát. A szobában csend volt, csak a tűz pattogott, és az olcsó ébresztőóra ketyegett. Megpiszkálta a tüzet, kivett a vödörből néhány széndarabot, és a fogóval szép rendesen a parázsra tette. És közben úgy érezte, hogy ezzel most már ő is az otthonhoz tartozik valamiképpen. És ami itt körülveszi, az meg mind őhozzá tartozik, mintha mindig is az övé lett volna. Hátradőlt, és megint hintáztatta magát, így telt az idő. Aztán, mintha friss szellő törne be a szobába, az érkező Alice hangja hallatszott. Hamish felegyenesedett, körülnézett. Hallották, amint a kislány lerakja a konyhában a csomagokat, aztán áthalad a hallon. Boldog mosollyal lépett a szobába. – Itt a visszajáró pénz –mondta nyugodtan. Hamish kezébe rakta a pénzdarabokat. Még melegek voltak tenyere szorításától.
Amint megfordult, az öregúr visszahívta. – Gyere csak ide. Keresgélt a pénz között, és talált egy félkoronást. – Ez a tiéd, kislányom – mondta. Alice szégyenlősen jött közelebb, elvette a pénzt, és megint félszegen pukedlizett. Hamish észrevette, hogy ugyanakkor erősen nézi őt a szempillája mögül. A kislány aztán elfordult, és Gertie-hez ment, mintha nála keresne védelmet. Kinyitotta a tenyerét, és megmutatta a pénzdarabot. – Nagyon jó kislány – mondta Hamish. Gertie szeretettel simogatta a gyerek haját. – De meg is kellene köszönnöd – magyarázta neki. – Nem csak pukedlizni. – Semmi baj – mondta Hamish jókedvűen. – Igazán nagyon jó modorú kislány. – Bizony – erősítgette most már Gertie is, még mindig simogatva a kislány haját. – Legyél is mindig illedelmes és udvarias. Legyél mindig ápolt és tiszta … és vigyázz az alakodra … És akkor … egy szép napon … Álmodozva felemelte a hangját, mintha tündérmesét mondana. – … egy szép napon… hozzád is eljön teára egy kedves úr. Gertie nevetett, kissé rekedten. Hamish megint észrevette, hogy a kislány pillantása egy másodpercnyire csaknem éretten, szinte érzékien tör elő hosszú szempillája mögül. Megérezte, hogy a gyerek is tudja ezt – gyorsan kiszaladt a konyhába. A tábornok odafordult újra a tűzhöz, közben elkerülte Gertie pillantását. Kényelmes itt, gondolta Hamish, csak ezért maradt tovább. Mi mást kívánhat az ember, mint kényelmet? Persze, az ember hamar beleunna ebbe a szegényes életbe, ebbe a szűk kis szobába. Belehalna a klausztrofóbiába. Máris gyűlölni kezdte ezt a meleg, elhasznált szagot. De azért – életének ebben az évében, és annak is éppen ebben a pillanatában, itt, London városában – mindez nagyon kellemesnek is tűnt fel.
8. A kocsma már elmerült az esti zsivajgás harsogó kórusában, így ment ez minden este egészen záróráig. Olyan volt az alacsony mennyezetű helyiség, mintha színültig teleöntötték volna lármával, hogy az ember alig tudott magának néhány arasznyi menedékhelyet biztosítani, éppen csak a saját teste körül. Clive körbelötyögtette a sört a korsójában, és üres tekintettel nézett az asztalra. Akkor pillantott fel, amikor Joe hirtelen mozdulattal felemelte az ujját. A lárma is elhallgatott ugyanabban a pillanatban, tisztán hallatszott a rádióbemondó hangja. A B.B.C. jelentette, hogy az ellenség bombázta a délkeleti partvidéket. A légierő azonban lelőtte azokat a gépeket, amelyek nappal próbáltak átrepülni a Csatornán. Szomáliában a hadsereg visszavonult. Clive is, Joe is az asztal lapját bámulta, míg elhangzottak a mézesmázos szavak. Amikor vége volt, újra nekieredt a kocsma zsivaja, mintha lovak tépnék el a kötőféküket. Clive az ajtó felé pillantott. – Gondolod, hogy megverjük őket, Briggs? Clive meghökkent a kérdéstől, aztán nagyon megfontoltan kezdte nézegetni Joet. Alaposan szemügyre vette, mintha először, vagy mintha utoljára látná. Megnézte a külsejét, az alakját; gondosan fésült hajának hullámát a hetykén tarkóra tolt sapka alatt, szabályos, jólelkű vonásait, tömpe orrát, nyugodt tekintetét, széles, határozott vonalú száját. Jóindulatú, kissé lobbanékony, igazi angol arca volt. – Nem – mondta végül. – Nem hiszem, hogy megvernénk őket. Joe hirtelen felkapta a fejét, aztán az ujja hegyével mintákat kezdett rajzolni az asztal nedves lapjára. – És mért nem? Nézzük csak az elmúlt háborút. Az is épp elég rosszul állt néhanapján. – Igen, de az elmúlt háborúban mindenki Németországra rontott, Joe. Manapság olyan a háború, mint a rablóbanda verekedése. Összevissza vagdalkoznak, végül aztán kiszemelnek egyet, arra mindnyájan rávetik magukat, és közösen agyonverik. Mint ahogy a farkasok felfalják, amelyik a legjobban vérzik köztük. Legutóbb Németországon volt a sor, most meg Anglia következik. – De ha belép Amerika … – Nem fog belépni. Ez csak olyan vágyálom. Nem fog velünk és értünk harcolni. Senki se fog. Most az lesz, hogy ránk fog rontani mindenki. Mi vagyunk a legzsírosabb falat, bőven jut belőlünk mindenkinek. Azt lesi a világ minden nációja, hogy mikor készülünk ki, és akkor jut annyi zsákmány mindenkinek, hogy öröm legyen a számukra, hogy mi kikészültünk. – Nem fogunk kikészülni – mondta Joe dühösen. – Miért nem? – Csak. Mert nem. – Hát akkor ne vitatkozzunk. Clive felállt, és az ajtó felé pillantott. – Várj csak egy percig, pajtás. Éppen meg akartam neked mondani. Megyek.
– Mégy? Hová? Bevonulsz? – Olyasmi. Egy aknaszedőre. Bill Stafford, tudod, az Island Queen kapitánya, akiről már beszéltem neked, szóval Bill Stafford megy, és hívott engem is. Clive visszaült, és megint az asztalt bámulta. – Értem – mondta. – Hát akkor sok szerencsét! Ha ez a szakmád, és rászántad magad, akkor legjobb, ha elmész. – Én is így gondoltam – felelte Joe örvendezve. – Inkább azt csinálom, amihez úgyis értek, mint hogy kivárjam, amíg értem jönnek, egyenruhába dugnak, és olyasmit csináltatnak velem, amihez nem konyítok. – Jól gondolkozol. És azt kell csinálni az embernek, amit a legjobbnak gondol. Hiányzol majd nekem. Mikor indulsz? – Hát, éppen ez az. Én holnap elmegyek. És … ugye nem veszed tőlem rossz néven? – Persze hogy nem. Mit? – Szóval… arra gondoltam, mi lenne, ha te is velem jönnél? Beszéltem tegnap este a kapitánnyal, mondtam neki, hogy van egy pajtásom is. Ő meg azt mondta, hogy minél többen leszünk, annál vígabban élünk. De … egy szót se kell szólnod, ha nem akarod. Clive még mindig az asztalt nézte. Most ismét a tudatáig hatolt és ránehezedett a kocsma lármája. Szeretett volna kinn lenni innen. Ujja hegyével köröket rajzolgatott. – Mondd, Joe, megértesz, ha nemet mondok? – Persze, pajtás. Természetesen. Szabad országban élünk. – Nem, nem érted a dolgot. – Dehogyis nem. – Nem érted. Érzem a hangodból, ahogy mondtad. – Szó sincs róla! A te dolgod, hogy mit csinálsz. Gondoltam, csak megkérdezlek. Abban igazán nincs semmi rossz, hogy megkérdeztelek. – Persze. Igazad van. De… azt hiszem, Joe, én most lelépek innen. – Várj csak, Briggs. Van itt még valami. Szóval, ha én most elmegyek… te biztosan nem csinálsz semmi olyat, amivel bajt hoznál a házunkra, az anyámra. Clive újra leült, Joe gondterhelt arcára nézett. – Mit gondolsz tulajdonképpen – kérdezte –, mi vagyok én? Csomagolok, és máris megyek tovább. – Nem erről van szó – mondta Joe. – Én éppen azt szeretném, ha maradnál… ameddig akarsz. Mégiscsak lenne valaki a háznál. Érted, hogy gondolom… Hogy legyen otthon valaki, akkor már nem olyan elhagyatott az öregasszony. Meg aztán az is számít, ha kiadjuk neked a szobát. Sok kicsi sokra megy, ahogy mondani szokás, és van is abban valami, nem igaz? Csak … van még egy dolog, tudod … – Micsoda? – Édes istenkém, én igazán utálom, ha valaki mindenbe beleüti az orrát… és igazán semmi közöm hozzá… de hát az anyámról van szó… Mondd, nem vagy te valami titkosrendőr? Clive a fiú ünnepélyes arcába nézett, és elnevette magát. – Bizisten nem vagyok. Igazán nem. – Nézd, pajtás, nekem egészen mindegy, hogy ki vagy. Meg hogy mit akarsz itt
csinálni. Ha te azt mondod, hogy minden rendben van, és az öregasszonynak sem lesz semmi baja, akkor… – Nagyon rendes fiú vagy, Joe. – Ugyan, az ördögbe is! Nem arról van szó. Mondd, pajtás, nem vagy te… szóval, nem keveredtél valami bajba? Clive vizsgálódva nézte a szemközt ülő fiatalembert. – Minden rendben van. Semmi baj. Nézd, Joe, te nagyon rendesen viselkedtél velem, én is megmondom neked … Katona vagyok. Joe bólintott. – Ezért adtál hát katonai élelmiszer jegyeket az anyámnak. De hát… mért nem mondtad meg, hogy katona vagy? – Nézd, Joe, ezt nem tudom most neked megmagyarázni. Túl hosszú lenne. De szavamat adom, hogy rendben van a dolog. Szabadságon vagyok, nemsokára letelik. Még néhány nap, aztán már megyek is. Jól van? – Addig maradsz, amíg jólesik. Azt mondtad, hogy minden rendben van, ez nekem elég. Minden rendben van. Clive mosolygott. – Jól van, Joe. Akkor most igyunk rá egyet. – Helyes – felelte Joe. – Egyet, aztán én megyek. Tudod, ez az utolsó estém itthon. És az utolsó éjszakámat mégiscsak otthon akarom kihúzni. Tudod, milyenek az asszonyok. És nem akarnám az anyámat megbántani … – Persze – mondta Clive. – Ez a legjobb, amit csak tehetsz. Elment a sörökért. Az egyik korsót odatette Joe elé. – Akkor hát, a háborúra! – mondta Joe. – Ilyen még úgyse volt soha, ilyen egy rohadt, mocskos háború! Clive felemelte korsóját. – Ezt pedig … – Mire? – Terád – folytatta Clive. – Terád, mindnyájunkra, minden nyavalyás alakra, ahányan csak vagyunk… És nem, nem a háborúra, hanem csak a végére… A békére! – Igazad van. Rám, terád meg mindnyájunkra, meg a háborúra, meg a békére!… Fenékig! S megitták a sört, és elmentek a kocsmából. A szürkületben gyors léptekkel s a világosság nélküli estékhez hangolt érzékekkel vágtak át a falun. Joe-ék utcájánál elváltak. – Én még csavargok egyet – mondta Clive. – Anyád legalább egyedül maradhat veled. – Gondolod, hogy azt szeretné? – Biztos vagyok benne. Elindultak kétfelé, Clive ment tovább a sűrűsödő sötétségben, lépései szabályos ütemben kopogtak a betonozott úttesten. Már csaknem megérkezett, akkor vette észre, hogy az alacsony falhoz, a terebélyes bükkfához vezetett az útja. Megállt tűnődve, aztán felült a falra. A sötétség elkülönítette a környező világtól. Hallotta újra és újra a
faluból jövő, a közelben elhaladó lányok csendes beszélgetését. Némelykor hangos nevetés csendült, máskor meg mélyebben dörmögő férfibeszéd is hallatszott. Aztán ismerős hang ütötte meg a fülét. – Violet? Kiment az útra. – Én vagyok, ha emlékszik még rám. Joe Telsonnal voltam a múlt szombaton, az esti előadáson. – Maga az? – mondta a lány. – Ez itt a barátnőm, Miss Patsy Acton. Ez meg Mr… Jaj, elfelejtettem a nevét. – Briggs – mondta Clive, és bólintott egy sötétségbe burkolt alakzat felé, amely minden bizonnyal egy másik lány lehetett. Már a hangját is hallotta, londoniasan kemény zöngével beszélt. – Igazán rettenetesen örülök, hogy megismerhettem. Kedvelt szavajárása lehetett ez a formula, ahogy elcsicseregte. – Nagyon kedves – felelte Clive. – Nézze csak, Violet, maguk most visszamennek a táborba, ugye? – Igen, arrafelé indultunk. – Legyen olyan jó, tegyen meg nekem egy szívességet. Mondja meg Prudencenek, hogy itt vagyok. Ugye megteszi? Tudja, az a lány, akivel szombaton együtt voltam. Kérdezze meg, nem tudna-e idejönni. – Hát, nem is tudom … Megkérdezhetem éppen, de azt már nem tudom, hogy eljön-e ide. Nagyon furcsa teremtés. – Nem baj. Kérdezze csak meg. – Jó, hát megkérdezem, tekintve, hogy magáról van szó. De hát, tudja, ő olyan … olyan felvágós … Hallotta, ahogy a lányok továbbmennek az úton. Visszaballagott a falhoz, felült a tetejére, alig győzte türelemmel, hogy teljenek a percek. Közben az úton elhaladó lányok csevegését fülelte. Végre meghallotta, hogy valaki magányosan közeledik a fal felé. Gyorsan leugrott a falról. – Prudence! – Nem … Én vagyok, Patsy. – Patsy? –Igen. Patsy Acton. Violet épp az előbb mutatott be minket egymásnak. – Igen, persze … És mit mondott? – Prudence? Azt mondta, hogy nem jöhet. Azt mondta, mondjam meg, hogy borzasztóan sajnálja, de nagyon fáj a feje. Azt mondta, úgy fáj neki, hogy az tiszta kínszenvedés. Violetnek mondta. De Violet már nem akart visszajönni. Tudja, szörnyen lusta. Így aztán egyedül jöttem. Igazán nem akartam, hogy itt ácsorogjon magában. Mert az igazán nem szép, ha az ember hagyja, hogy valaki csak úgy ácsorogjon. Igazam van? Azért jöttem ide. Egész egyedül… Nem jöttem volna egyedül, csak mert nem tudtam volna elviselni, hogy valaki… – Köszönöm szépen – mondta Clive. Érezte, hogy a lány vár valamire. Érezni lehetett, hogy ott van a közelében.
– Rendben van – mondta. – Annyi baj legyen. Megtenne nekem még egy szívességet? – A legnagyobb örömmel, ha lehet. – Mondja meg Prudence-nek … mondja meg neki, hogy holnap este is itt leszek. Addig várok rá, amíg csak el nem jön. Persze csak ha jöhet. Szeretném, ha még találkoznánk. Kérem, mondja meg neki. A lány ásított, hallhatóan. – Jó, megmondhatom neki. De nem tudom, hogy mit szól majd hozzá. Szörnyen tartózkodó és szoanyirt ez a Prudence. – Milyen? – Szoanyirt. Francia szó. Nos, akkor hát visszamegyek. Egyedül. Hallotta a távolodó lépteket. Visszatért a falhoz, és megint felült rá. Feljött a duzzadó hold, és elmosódó árnyakat vetett. Semmit sem kívánt most annyira, mint hogy Prudence-et láthassa. És mert nem láthatta, gyötrelmesen vágyódott utána.
9. Másnap este vigasztalanul esett az eső, nem is remélte, hogy Prudence eljön. De aztán meghallotta lépéseit az úton, meg az esőköpenye suhogását, és ahogy az eső kopogott a kabát kemény szövetén. Megérezte, hogy már ott áll mellette. Leugrott a falról; félszegen, kényelmetlenül ácsorogtak ott egy darabig. – Nagyon kedves, hogy eljött – mondta a férfi. – Igazán, egy szót se szólhatnék, ha… – Pocsék idő van. – Borzalmas. Igazán nem romantikára való. – Nézze, nem kellett volna eljönnöm. – Egyetértünk. Én is éppen azt mondom, hogy nem vehettem volna rossz néven, ha nem jön el. – Nem az idő miatt, hanem egyáltalán … Jaj, azt hiszem, ez megint olyasmi, amit a nők mondani szoktak. De ugye, nem bánja, ha ilyen értelmetlen női dolgokat mondok. Nem bánja, ugye? – Mondja csak nyugodtan, legyen nőies. Remélem, én se voltam goromba. – Nem, maga igazán rendes. Ott állt a lány várakozóan. – Ne tegyük magunkat kényelembe? Már amennyire lehet. Felültek az alacsony falra. Az eső csapkodott, az éjszaka sűrű feketeséggel borult föléjük, és magányosságba zárta őket. – Azt hiszem, nem sok mentség van az ilyesmire – mondta a lány vontatottan. – Mire? – Tudja azt maga. Ne kössön bele a védekezésembe. Clive nem válaszolt. – Meséljen valamit magáról – kezdte a lány. – Nem. Meséljen inkább maga valamit. Mit csinál? Nem itt a légierőnél, hanem a polgári életben. – Attól tartok, hogy jóformán semmi nincs, amit magamról elmondhatnék. – Látja, ez most csakugyan frázis volt. Mindenki csinál valamit. Mindenkinek tele van az élete feszültséggel és drámai dolgokkal, legalábbis a saját maga számára. – Ez igaz. Én képzőművészettel foglalkoztam. – Képzőművészettel? Minek? – Látja, ezen most már én is csodálkozom. Valójában nem is nagyon értettem hozzá. De ha már csinálja az ember, ha művészetet tanul, hát akkor csinálja… Az ember csak lézeng, és töri a fejét, hogy mit csináljon. Bridzsezni nem szeret, a semmittevést se szereti, és nem is az a sportoló típus. Akkor hát mihez kezdjen? Egy ismerőse révén elmehetne lektornak egy könyvkiadóba, vagy kalapszalont nyithatna egy asszonnyal, aki éppen összeveszett a férjével, vagy jótékonykodhatik, vagy annak szenteli az életét, hogy szörnyűbb betegségeket fedezzen fel magán, mint bárki az ismerősei közül, vagy elhiteti magával, hogy valami hivatása van. Én a hivatásnál kötöttem ki, éspedig a művészetnél.
– És most a légierőnél van. – Igen, és most a légierőnél vagyok, és itt ülök egy falon egy vadidegen férfival, méghozzá ilyen hülye időben. Amint ezt kimondta, egy szélroham megrázta a bükkfát, és behúzott nyakukba zúdította a felgyülemlett esőcseppeket. – Az a hülyeség, hogy itt tartom magát – mondta a férfi. – Visszakísérem, jó? – Magáról akartunk beszélni. – Majd máskor elmondom. – Igen – felelte csendesen a lány. – El kell mondania. Leszállt a falról, bandukolni kezdtek a zuhogó esőben. Lassan húzták a lábukat, mintha mindent inkább kívántak volna, semhogy itt menjenek szorosan egymás mellett, ezen az úton, ebben a viharban, amely annyira szomorúvá tette az egész világot. – Itt most el kell válnunk – mondta végül a lány. – Nem akarja, hogy lássák, hogy férfival jött vissza? – Nem arról van szó. Azzal nem törődöm. – De arról van szó. És persze hogy törődik vele. – Igen – mondta a lány. – Persze hogy törődöm vele bizonyos fokig. Az embernek szoktatni kell magát a dolgokhoz. Álltak és várakoztak. – Láthatom újra, Prudence? – Mért akar újra látni? – Mért bonyolítjuk a dolgokat azzal, hogy folyton az okokat akarjuk fürkészni! – Természetesen könnyebb, ha nem fürkésszük az okokat. De hát mi végigcsináljuk a védekező lépéseket, akár a sakkban, mert így kívánja az ösztönünk. És végigcsináljuk akkor is, ha tudva tudjuk, hogy nincs védekezés … Különben nem hiszem, hogy ez velünk született volna. Csak belénk nevelték kislány korunkban. – Akkor hát találkozunk … De nem a fa alatt. Nem lehetne úgy, hogy láthassam is egyszer? Magának nincs szabadnapja? A lány hallgatott egy kicsit, végül azt mondta: – Holnap délután kaphatok kimenőt. – Nagyszerű! – örvendezett Clive. – És mondja asszonyom, mit kívánna csinálni? – Ön mit ajánl, uram? – Távol álljon tőlem, asszonyom, hogy ajánlatokkal tolakodjam. – Magának van humorérzéke, ha nem csalódom. – De még mennyire, ha szabadjára engedem! De állhatatos jellem is vagyok. Még mindig azt szeretném tudni, hogy holnap mi lesz, hol lesz, mikor lesz? … Hová menjünk? – Magára bízom. – Idegen vagyok itt, asszonyom. Nem ismerem a helyi szokásokat. – Jó, akkor találkozzunk kettőkor. Ahogy a szabályszerű tábori gyakorlat kívánja. Kettőkor a buszmegállónál. – És a továbbiakban mit rendel a gyakorlat?
– Az ember elkocsizik Wythe-ba, ott megteázik, aztán elmegy a moziba, aztán visszajön az utolsó busszal, és elmondja mindenkinek, hogy milyen pompásan mulatott. Azt hiszem, így rendeli a szabályzat. – Nos, távol álljon tőlem, hogy felborítsam a szabályzatot ezekben a katonás időkben. Tehát kettőkor várom a gosleyi buszmegállónál. – Nem, inkább az országútnál… De mindegy. Én majd felszállok az országútnál, maga meg felszállhat a gosleyi állomáson. Megtakarítunk egy utat. Vagy nem is … Jöjjön oda az országúthoz, jó, és várjon meg ott. Majd együtt szállunk fel. – Ez most nagyon kedves volt magától – mondta a férfi. – Jó éjszakát. Ott maradt még, hallgatta a lány távolodó lépéseit. Amikor végül megfordult, csak akkor vette észre, hogy mennyire átázott. A cipőjében cuppogott a víz. — Van itt egy Fő utca, egy mozi és egy háborús emlékmű – mondta a lány. A férfi mellette ment, előrenézett. – És hat kocsma és egy darab wythe-i községháza és egy szálloda. Sétáltak a napsütésben. Most, hogy láthatták egymást, idegenek voltak, és kissé kényelmetlenül érezték magukat. – Nem vagyunk valami fényes hangulatban, ugye? – jegyezte meg a lány. Clive értette, hogyan gondolja. – Talán jobb lenne, ha hazakísérném. A lány visszafogta a lélegzetét, lépkedett tovább, és nem felelt. Később azt mondta: – És van itt egy szép templom meg egy nagyon helyes kis temető. A férfi lehajtott fejjel baktatott, a járdát nézte. – Nagyon helyes kis temető — ismételte a lány. Egész halkan beszélt. Clive megérezte a zavarát, megállt és az arcába nézett. Elmosolyodott. – Csakugyan nagyon helyes? – Nagyon, nagyon helyes. Azt hitte, hogy a lány mindjárt elsírja magát. – No, ha olyan nagyon, nagyon helyes, hát akkor az egészen más – mondta. Fürkészve körülnézett. – Egyik butik koszosabb, mint a másik – mondta újra. – Ez is éppolyan itt, mint a többi, de még ha bűzlik is a legyektől meg a kosztól, most már be kell érnünk vele. Várjon csak egy kicsit. A lány ott maradt a napfényben, és nézte, amint a férfi átmegy a kövezett utca másik oldalára. Benéztek már a város minden teázójába, és egyformán utálatosnak találták mindet. A lány most lehunyta a szemét, és gyerekesen számolni kezdett magában. Minden tizedikre felpillantott. Addig csinálta ezt – már ötödször számolt tízig –, míg végül ismét felnyitva szemét, megpillantotta a visszatérő Clive-ot. Papírzacskókat hozott. – Itt az elemózsia – mondta. – Ez is tele volt legyekkel? – Mindenfajtával. Házilegyekkel, istállólegyekkel és bögölyökkel. De most aztán lássuk, merre van az a nagyon, nagyon helyes kis temető? – Errefelé.
Elindultak a városból kifelé vezető úton, elhagyták az utolsó üzleteket és a külvárosi lejtő ritkás házait. Az út elkanyarodott. A borosflaskó formájú szilfák mögül előbukkant a városka temploma. Az utat mohossá zöldült, lapos tetejű kőfal határolta. – Nos, nem szép itt? – De igen – mondta a férfi csendesen. – Nagyon szép. A lány egyik kezét a falra támasztotta, fürgén felugrott, és háttal perdülve a fal tetejére ült. Clive felrakta a csomagokat, de mielőtt maga is felugrott volna, felnézett a lány arcába. Mosolygott, és nézte tovább. Most végre nyugodtan nézhette, elmúlt a feszélyezettségük. A lány szemét nézte. Tiszta, kékesszürke szeme volt. A haja olyan világos, hogy szinte ezüstösen csillogott, és szorosan hátrafésülve, sapkája alá simítva viselte. Bőre áttetszőn fehér. A szája szép ívű és kissé harcias vonalú. Orra tövében szeplők halvány nyomai. Sokkal csinosabb volt, mint amilyennek elképzelte. Csinos? Gyönyörű szép volt. Az ember nem is merészelhet nagyobb szerencsében hinni, ha találomra ismerkedik meg egy lánnyal a sötétben. Most aztán szerencséje volt! – Nos? – kérdezte a lány boldogan. Tudta, hogy a lánynak észre kellett vennie arcán az örömöt. – Szóval maga az a lány, akivel a sötétben megismerkedtem. – Mit gondolt, milyen leszek? – Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem. – Hazudós! Attól félt, ugye, hogy bandzsítok, vagy anyajegy van az orromon. – Nem én. Tudtam, hogy nincs anyajegye. – Pedig van! – Hol? – Nem mutathatom meg magának. A férfi elnevette magát. – Amikor tegnap este hazament – mondta ismét a lány –, hirtelen észbe kapott, hogy nem is tudja, milyen vagyok. Akkor aztán vett egy mély lélegzetet, és azt mondta: Édes jó istenem! És ha olyan lesz, mint egy bögre aludttej?! … így volt? – Bizisten így volt. Honnan tudja? A lány nevetett, kezét a két térde közé csúsztatva. – Mert én is ugyanígy voltam – felelte. – Persze – mondta Clive kissé lehangoltabban. – Képzelem, hogy így volt. És mit gondolt, milyen leszek? – Pontosan ilyennek képzeltem, uram. – Nem. Mondja meg Őszintén. – Úgy mondom. Azt reméltem, hogy olyan jóképű lesz, mint amilyen. – Ugyan. – Márpedig maga jóképű. Csinos a képe … az orra kissé túl keskeny, a szája meg kissé vastagabb, mint kellene, az egyik füle egy kicsit jobban eláll, mint a másik … Tudja-e, hogy egész kajla az arca? Csak most látom. – No, ez elég is lesz.
– Nem. A szeme, az szép. Jó meleg barnasága van. Kicsit fáradt a nézése, biztos a sok éjszakázástól. De azért a legjobbat a szeme mondja magáról. Igen, ezt komolyan mondom. Olyan gyengéd a szeme … – Gyengéd? – És egészben véve nagyon jó az arca. Az a sovány típus. Kissé túl sovány is, de azért örülök, hogy nem olyan kövér képű. Utálom azokat az agyagos arcokat. Maga is? Clive felnézett a lányra, de nem válaszolt. – Folytassa csak – mondta végül. — Én úgyse számítok ebben a társalgásban. – Maga hiú… Azt akarja, hogy tovább beszéljek magáról. A férfiak mind hiúk. Clive füttyentett. – Ez aztán figyelemre méltó általánosítás. – És ne ráncolja úgy a homlokát – mondta a lány. – Rossz szokás … Nos, ennyi az egész. A férfi felszökkent a falra, és kibontotta a csomagokat. – Sonkás szendvics – mondta. — Garantáltan olyan ízű, mint az ázott kartonpapír. Apró sütemény, mint az apró kövek. És tej. – Nagyon kedves, uram. Elvett egy szendvicset és a tejesüveget. Míg evett, a férfi figyelte takaros, egyenruhás alakját. Lepillantott harangozó lábaira, megnézte lapos sarkú cipőjét. Amikor a lány feléje fordult, Clive gyorsan felkapta a tekintetét. Prudence elmosolyodott, és újra másfelé nézett. – Hát ez szép – mondta később. – Úgy látszik, nekünk már az a sorsunk, hogy mindig csak falak tetején üljünk. De azért nem baj … távol vagyunk az emberektől. A férfi bólintott és nevetett, de nem felelt semmit. – Mire gondol? A lányra nézett. Azt gondolta: milyen gyönyörű szép! – Mulatságos – mondta. – Mármint, hogy mi vagyunk a mulatságosak. Ahogy itt ülünk. Ahogy nézegetjük egymást csodálkozva. Mintha most ismerkednénk meg… Kint vagyunk végre a napfényen, és kissé félszegen, kényelmetlenül és kíváncsian vizsgálgatjuk egymást. Kíváncsian mindenre, ami azelőtt történt velünk, hogy megismerkedtünk. És csodálkozva mindenen, ami azóta történt. Csodálkozva az életünkön, amely visszanyúlik abba az időbe, amikor még sejtelmünk se volt egymásról, és valahogy mégis úgy kanyargott, egészen eddig a pillanatig, hogy végül itt üljünk kettesben ezen a falon, tele kíváncsisággal, bizalmatlansággal és védekezéssel. – Nincs gyanakvás – mondta a lány. – Bizalmatlanság sincs. – De igen. Bizalmatlanság is van. Nem is annyira bennünk van, mint inkább a körülmények természetében. Az egyik pillanatban a legszebb emberi kapcsolat boldogságával tapogatózunk egymás felé, de a másikban már csiga módjára visszahúzódunk, mert félünk a birtoklás terhétől… Attól is félünk, meg aztán attól is, nehogy mi essünk rabságba. – Rabságba esni! Istenem! Ne féljen, igazán nem akarom rabul ejteni magát. – Mind azt csináljuk – mondta a férfi. – Mindnyájunkban bennünk van a birtoklás
mohó vágya. Átlendítette magát a fal másik oldalára, és nézegetni kezdte az egyik sírkövet. – Különben ne törődjön az egésszel – mondta. – Figyeljen csak ide. „Jonathan Stanginghorn, Wythe egyházközségből. 1739 - 1818. Ó, állj meg itt, s gondolj rám, idegen! Voltam én is, mint te, oly eleven. S leszel te is halott, mint én vagyok. Készülj: vár rád a sír s az angyalok.” Vidám fickó lehetett, nem? – Kísérteties – suttogta a lány. Átvetette a lábát a falon, hogy most épp szemben ült a sírkővel. Clive-nak különös örömet szerzett, hogy a lány olyan ügyesen és helyesen mozog a szoknyájában. A nők néha olyan esetlenek tudnak lenni… – De azt hiszem – folytatta a lány –, hogy ezek az emberek egészen jól érezték így magukat. Hittek a túlvilágban, és boldogok voltak, hogy egyszer megláthatják. Ez nagyon kellemessé tehette nekik az egészet. Clive a lány hangjának tiszta csengését figyelte. Ránézett, kezét a kezére tette. – Maga nagyon szép – mondta. – Ugyan, ne kezdjük ezt. Clive bosszúsan elhúzta kezét. – Én semmit se kezdek. Csak azt mondtam, hogy szép, ez minden. És egészen természetes, hogy mondom, hisz tulajdonképpen még sosem láttam magát. – Ezzel azt akarja mondani, ugye, hogy véletlenül egészen jó zsákbamacskára tett szert az elsötétítés alatt. – Miért beszél egyszerre ilyen keserűen? – Nos, én vagyok a szerencsésen kihúzott zsákbamacska. De maga is az. Maga… – Azt hiszem, az előbb már átestünk egyszer ezen a beszélgetésen. – Tudom, de olyan nehéz ezt elmondani. Különben csak azt akartam kihozni, hogy maga olyan jóképű, ne legyen hát mérges. De hát így mégsem mondhattam, mert az olyan nem kislányosan hangzott volna. Maga pedig azt nem szeretné, ha olyan nem kislányos lennék, ugye? – Én azt hiszem, hogy maga nagyon helyes olyan nem kislányosan is. Nem is kislány már. – Ez igaz. Sem kislány, sem feleség, sem özvegy – felelte a lány. Visszafordult, és újra átlendítette lábát a falon. – Jól van – folytatta. – Én is csak egy katonalány vagyok, mint a többi, és elmentem egy katonával a sötétben. S ha ez így van, akkor még valami tisztességes is van a dologban. Legjobb lesz tehát, ha ebben maradunk. – Semmi értelme, hogy beszéljünk róla, akár így, akár úgy. Erre gondolt, ugye? – Erre gondoltam – mondta a lány. Clive is az út felé fordult. Mindketten a lábukat lóbázták. Elment előttük egy autóbusz, a motor betegen köhögött. Clive megrázkódott a hangjától, és összegyűrte a papírzacskókat. Aztán a karját magasra emelve tétovázott egy kicsit, végül pedig a zsebébe gyömöszölte a papírt. A lány mosolyogva nézte. – Az ember nem szemetelhet egy ilyen nagyon, nagyon helyes kis temetőben, ugye? – Persze hogy nem – helyeselt a lány. Kezét a férfi térdére tette, s azt mondta: – Ne
haragudjék. Beszélgessünk, jó? Mit csinált, mielőtt bevonult? Clive ültében átkulcsolta a térdét. – Tudja, mik azok a kerekesférgek? – Nem, az isten szerelméért. Mi az? – Poloskaféle. – Jaj, de szörnyen hangzik. Mint azok a poloskák az ágyban? – Annál azért helyesebbek. Hallott már valamit a fotomikrográfiáról? – Az égvilágon semmit. – Akkor jó. Van ugyanis fotomikrográfia és mikrofotográfia, ami két teljesen különböző dolog. De ezzel már tudja is mindazt, amit erről a két dologról tudni kell, úgyhogy ezzel ne is bajlódjunk tovább. Nézzük inkább, mi van ezekkel az apró kis lényekkel. Nos hát, pompás kis fickó ez a szóban forgó kerekesféreg. Vidám legényke. Odalent él az iszapos víz csudálatos dzsungelében, és úgy közlekedik benne, hogy hajókerékké változik. Ez az egyetlen állat a világon, amelynek testén kerék van, és azt használja mozgásra, nem pedig uszonyt, lábat vagy szárnyakat. – Ugye csak ugrat? – Isten engem úgy segéljen, hogy igaz. Ez a féreg sok millió évvel hamarább feltalálta a kereket, mint az ember. – És maga mit csinál velük? – Nem valami sokat. Állásban voltam egy öreg pasasnál, aki felszeleteli és üveglapra ragasztja őket. Nagyszerű fickó az öreg. Az egyetlen ember a világon, aki jó metszeteket tud csinálni a kerekesférgekből. Most egyébként valami fontosabb dolgot kutat. – Ezek tehát nagyon apró lények. – Nagyon parányiak. – És maga mindig ezzel foglalkozott? Hogy kezdte? – Ó, dolgoztam egyszer egy műhelyben, ahol ócska fényképezőgépeket javítottak, ott ragadt rám, amit a dolog fényképészeti részéről tudni kell. Tudja, könnyen ragadnak rám az ilyen technikai dolgok. – Tanulta is? – Nem. Csak felszedtem mindenfélét, míg végigvándoroltam egy csomó szakmán. Egyszer diétás kosztot adtam kutyáknak. – Nem is igaz. – De igen. – És mit kell annak csinálni, aki diétás kosztot ad kutyáknak? – Nézze, ez így nagyon is előkelően hangzik. Többnyire csak arról van szó, hogy hajtani kell egy triciklit. Azon szállítják a kutyák számára összeállított ételeket. Tele vitaminokkal és kellő arányban összeválogatott tápanyagokkal… Naponta házhoz szállítjuk, ne csináljon gondot magának! … Rendelje meg kis kedvencének a frissen készült és legfinomabb anyagokkal dúsított élelmet a mi kutyadiéta-konyhánkon, és mi naponta házhoz szállítjuk. Tudja, vannak emberek, akik még ahhoz is nehézfejűek vagy lusták, hogy gondoskodjanak a kis kedvencükről. – Lehetetlen.
– Pedig ez így van. Manapság a városokban a legtöbb ember túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy még egy kutyával is törődni tudjon. Így aztán ez a kutyadiéta valóságos iparág lett. Vagdalt máj, korpa, valami töltelékféle, és mindez csinos, csipkés papírtálban. Remek üzlet. Megkérdezhet akárkit a kutyaszakmában. – És hogy az ördögbe jutott ehhez a szakmához? – Én javítottam a triciklijüket. Mondtam már, hogy értek a gépekhez. – De mégis, micsoda különös foglalkozás! – Ez még semmi. Voltam egyszer kanárifütyültető is. A lány kacagott. – Maga csak bolondozik velem. Mi az, hogy kanárifütyültető? – Olyan pasas, aki fütyülni tanítja a kanárikat. – De mért? Hisz a kanárik csak tudják, hogyan kell fütyülni. Az a … az a természetük. – Ezt mondja maga. Én meg esküszöm, hogy nem úgy van. Azt hiszi, ugye, hogy a kanárik természetesen énekelnek. Pedig nem. Még a jobb fajtákat is meg kell tanítani. Mármost megtanulhatják az öregebb madaraktól, vagy egy kanárifütyültetőtől vagy egy gépezettől. – Ugyan már! Miféle gépezettől? – A trillázó géptől. Sűrített levegő van benne meg egy vízcső, és egész nap csiripel meg trillázik. Egy ilyen masinának köszönhetem, hogy megkaptam azt az állást. Megjavítottam a pasas gépét, aztán ott is ragadtam; etettem meg tisztogattam meg kalitkába raktam a piacra szánt madarakat. Sokáig kitartottam ezen a helyen, és idővel az előkelőbb madarak speciális fütyültetője lettem. Hallgassa csak. Egyik ujját az alsó ajkára szorította, és a délután csendjében mind vidámabban és vidámabban harsogott a trillázó kanári fütty. – Az isten szerelmére – mondta a lány. – Hogy csinálja ezt? – Titok – nevetett Clive. – No meg hosszú évek gyakorlata. – Maga nagyon tehetséges! – Ez még semmi. Majd ha meglátja, milyen sztepptáncos vagyok! – Csak azt ne mondja, hogy színész is volt. Azt már nem bírnám ki. – Úrnőm, bármily különös légyen is, de nekem megvan a magam illemkódexe. És olyan mélyre még sosem süllyedtem, bár egyszer dolgoztam az ügynökségnél, tudja, olyannál, amelyik színészeket szerződtet. – És poloskákkal meg kutyadiétával is foglalkozott. – Igenis, asszonyom. – És kanárikkal. – És kanárikkal. Úrnőm, higgye el nekem, hogy kanárikkal is foglalkoztam. Bizony. És belebetegszem, ha csak látok, ha csak hallok is még egy kanárit. Vagy ha csak a szagukat érzem … Ronda kis dögök! – Hát akkor mért csinálta? – Hogy mért csináltam? Figyeljen csak ide. Azért csináltam, úrnőm, hogy legyen mit ennem. Tudja, mi az, hogy enni? Élelem? Táplálék? Tudja, az a micsoda, amit az ember rossz szokásból naponta kétszer, igen gyakran még háromszor is megkíván. Ez a magyarázata foglalkozásaim tarkabarkaságának.
– Hát elég tarkabarka volt, nem mondom. – Pedig még semmit se hallott. – Csak nem azt akarja mondani, hogy még egyéb mestersége is volt? – Ó, tucatjával. Voltam garázsban szerelő, törhetetlenüveg-bemutató, lakatvizsgáló … – Lakatvizsgáló? Éjszakánként körbejárt, és megvizsgálta a lakatokat? – Nem. Egy gyárban. Lakatgyárban. – És hogy vizsgálja meg a lakatokat? Na, mutassa be. Belenéz a kulcslyukba? – Dehogy! Ott van az ember előtt egy tálca lakat, akkor fog az ember egy bőrrel bevont kis kalapácsot, aztán rácsap az első lakat legkényesebb pontjára. Voilá – s a zár kipattan! Ez mit jelent? – Azt, hogy a lakat nem jó. – Dehogyis! Ez azt jelenti, hogy a lakat tökéletes. Ha az ember nem tudja egy ütéssel kinyitni, akkor hibás, akkor kell visszadobni. – És mitől pattan ki a zár? – Úrnőm! Nem az volt az én feladatom, hogy kérdezgessek! Rám csak annyit bíztak, hogy darabbérben a lakatokra verjek. Azt mondták: Itt kell rájuk ütnöd – én meg odaütöttem. De az okával nem törődtem, csak az eredménnyel. Tudja, mint az a pasas, aki egy vasútállomáson a vonattengelyeket kongatta mindig egy kalapáccsal. Hatvan évig ütögette a tengelyeket, aztán nyugdíjba ment, kapott egy aranygombot a hajtókájára, és a búcsúvacsorán megrázogatták a kezét. Az meg azt mondta, hogy ez mind nagyon szép, ennyi év után, de hát volna itt egy dolog, amire mindig kíváncsi lett volna, ha valaki megmondja neki, hogy mi az ördögnek kellett folyton kopogtatni azokat a tengelyeket? – Csakugyan! Miért kopogtatják? Clive gyors pillantást vetett a lányra. – A hangból meg lehet állapítani, hogy nem törött-e a kerék. Hogy nincs-e rajta repedés. Tudja, olyan rezonanciapróba. Térdén összekulcsolta az ujjait, és kissé hátradőlt. A nap beleolvadt a végtelennek tűnő nyári alkonyaiba. Virágpor édes illata szállt a levegőben, a temető mellett dalolni kezdett egy rigó, harsányan jelentve, hogy közeledik az este. A lány gondolkozott, apró ráncok futottak össze az orra körül. – Szóval, ha maga vesz egy olyan kis kalapácsot, és azzal elmegy, és ráver mindenféle lakatokra, akkor kulcs nélkül is ki tudja őket nyitni? — Az egyszerűbb típusokat igen. – Akkor maga nem veszélyes így szabadon? – Különleges alkalmakra tartogatom a tehetségemet. – És igazán nem tudja, hogy mitől nyílnak ki azok a lakatok? – Persze hogy tudom, de túl sokáig tartana, míg elmagyaráznám. Mindenfélét el kellene mondanom a rugós lakatokról, az emelős lakatokról, a szeges lakatokról. Vagy akar egy kimerítő értekezést? – Halasszuk öregkorunkra. Inkább beszéljen még saját magáról. Mit csinált még? – Egy csomó mindenfélét… Akármit, amiből meg lehetett élni. – De hol végezte a tanulmányait?
– Sehol. Nekem nincsenek tanulmányaim, asszonyom. – Dehogynem. Látom én azt. Maga művelt ember! – Nem vagyok az. Félművelt vagyok, mint az emberek kilencven százaléka ebben az országban. A semminél egy kicsivel többet tudok arról, ami a mindennél egy kicsivel kevesebb. – De mégis, mi akar lenni? – Csak önmagam. Ez minden. Csak ez az, amit elérhetek. Látja, nem arról van szó, hogy mi akarna lenni az ember. Arról van szó csupán, hogy milyen munkát kaphat egy magamfajta fickó, amiből megélhet… Maga jómódú családból való, ugye? – Így valahogy. De hát mi akarna lenni, ha választhatna? – Temetkezési vállalkozó, úrnőm. – Nem … igazán … – Csak azt mondom, hogy temetkezési vállalkozó. Az az egyetlen üzlet, ahol soha nincs holtszezon. – Nem … Mondja meg nekem komolyan. – Mi értelme lenne? – kérdezte a férfi. — Mi értelme lenne az ilyesmiken töprengeni, amikor itt van ez az egész disznóság? … A lány lehajtotta a fejét, nézte a cipőjét. – Mennyi ideje van még? – kérdezte. – Úgy értem, mennyi szabadsága? – Ne is beszéljünk róla – mondta a férfi. – Utálom a napokat számolni. A lány felnézett, tekintetük összetalálkozott egy pillanatra. Aztán Prudence megszorította a kezét, és leugrott a falról. Gyorsan beszélt: – Nem indulnánk talán? Késő lesz … Ha még moziba is akarunk menni… A férfi elnézett a távolba. – Akar moziba menni? – Úgy szokás – mondta a lány. – Hát nem azért jöttünk? – Én azt kérdeztem, hogy maga el akar-e menni a moziba? – Hát mi egyebet akarnék? Maga mit szeretne? A férfi nem válaszolt. – Jó – mondta végül a lány. – Gyerünk, keressünk megint egy szénakazalt. – Jóságos isten – sóhajtott a férfi. – Mint egy mártír. Köszönöm, ebből nem kérek. – Miért? Nem arra gondolt tulajdonképpen? – És arról csak így tud beszélni? – Mit vár tőlem, hogy beszéljek róla? Arra gondolt, nem? Leszállt a falról, megfogta a lány karját, és elnézett megint. – Jó – mondta. – Száz oka is lehet… Fél, zavarban van, meg van ijedve. Jogában áll. Rendben van, gyerünk moziba. Belékarolt, elindultak vissza a városba. Szótlanul mentek egy darabig. Később a lány megszólalt: – Megtenne értem valamit? – Mindent, amit kíván. – Nézze, én nem bánom, de a szénakazal… az olyan … – Kissé mocskosan hangzik.
– Azt én nem mondtam. – De gondolta. – Nem azt gondoltam, igazán … De azt hiszem, ha az ember beszél róla, akkor egy kissé csakugyan olyannak tűnik fel. Tudja, maga a dolog igazában nem is az. Mikor már ott vagyunk … Csak éppen az ilyen kitervelés … – Azért mondom, hogy menjünk csak a moziba. – Nem. Nézze … nem vinne el engem a szállodába? – És akkor már nem olyan mocskos a dolog? – Én nem használtam azt a szót – mondta a lány. – Maga mondta. – Én csak segítettem a maga gondolatainak, ez minden. Most pedig, ha úgy tetszik, gyerünk a moziba. A lány megállt, a kezét ökölbe szorította. – Maga pont olyan, akár egy nő – mondta. – Kérem, döntse el most már a dolgot, de véglegesen, aztán ne vitatkozzunk tovább. Én határozottan és világosan azt mondtam, hogy menjünk a szállodába. A férfi szótlanul állt egy pillanatig, aztán megszorította a lány karját. – Ne haragudjék – mondta. – Maga bátrabb és becsületesebb, mint én. Összekarolva, gyors léptekkel bementek a városba, egyenesen a Wythe Hotelba. A szálló újjáalakított homlokzatát félig faburkolat fedte; talán ebben az álrégiességben reménykedtek, hogy majd fellendíti a láthatólag pangó turistaipart. Az előcsarnokban üresen sorakoztak a székek. A pult mögött tizenhat év körüli lány olvasgatott, seszínű haja a képeslapba lógott. Úgy pillantott fel, akár egy hirtelen megriasztott kis állat. – Egy szobát szeretnék … A feleségemnek és magamnak – mondta Clive. – Van kétágyas szobájuk? – Van – mondta a lány. Leugrott a magas székről, és elszaladt hátra. Lekiabált egy lépcsőn. – Papa! Papa! Itt van egy hölgy és egy úr … Kétágyast akarnak! Boldogan, izgatottan harsogott. Clive és Prue közben úgy érezték magukat, mintha egyszerre meztelenek volnának, és száz meg száz szempár bámulná őket. Látták, hogy a kis emberke feljön a lépcsőn, és kézfejjel, a félbeszakított étkezés jellegzetes mozdulatával megtörli a bajuszát. Látták azt is, hogy a hivatásszerű üdvözlő mosoly hogy olvad le az arcáról, amint Prue-ra pillant, és meglátja az egyenruháját. – Mit akarnak? — kérdezte. – A feleségem és én… Lejöttem meglátogatni, szobát szeretnénk. – Poggyásza van? – Sajnálom, nem volt időnk … – Nincs szobánk. – De a kislány azt mondta … – Az nem számít, hogy mit mond! Én azt mondtam, hogy nincs szoba! Ez nem olyan hely! A kis emberke mindjobban berzenkedett, tüzelte az önérzete. Hangján erősebben kiütközött a tájszólás.
– Nem értik? Mink itten egy tisztességes üzletet vezetünk, és … – És koszosat – mondta Clive. Prue húzgálni kezdte Clive karját, de a férfi félretolta. – Na, ide figyeljen … – mondta a kis emberke. – Ide figyeljen! – Van egy barátom, Joe-nak hívják … – kezdte Clive,. – Fütyülök a barátjára! – … ha ő itt volna, ő majd rendbe tenné ezt a dolgot! Ő majd megmondaná magának, hogy milyen mocskos ez a hely! És hogy maga is koszos. Maga is bűzlik, akár a szállodája. Jobb lenne, ha menne, és levakarna magáról egy kis koszt… – Ne – mondta Prue. – Én kérem. Clive körülnézett, és a lány úgy érezte, mintha most látná őt először a férfi. Végre lassan elmosolyodott. – Hello – mondta Clive. – Maga nagyon helyes. Fogta a karját, a magáéba fűzte, és kimentek a szállóból. Mentek az utcán, üresen, szórakozottan, szótlanul. Clive véget nem érőn veregette a lány karját. Elmentek a mozi előtt, mentek tovább a sötétbe vesző utcákon. A városon túl Prue mély lélegzetet vett. – Pfuj – mondta. – Ne gondoljon rá – felelte a férfi. – Olyan piszkosnak érzem magam. – Ne gondoljon rá. Nagyon sajnálom, maga miatt. – Nem, magának volt igaza. A szénakazal… az sokkal rendesebb … – Mindenesetre tisztább. – És másképp se mocskos – mondta a lány. — Egyáltalán nem. Clive szorosan fogta a lány karját, úgy fordultak be lassú léptekkel egy sarkon. – Tudja maga? – kérdezte Clive. – Mit? – Hogy maga nagyon helyes. – Én? – Igen. Mondjam meg magának? – Szeretnék valamit, amitől vidámabb lennék. Nem akarok sírni. Olyan mocskos kis emberke volt… Valósággal ragadt a kosztól, láttam. Halk és nagyon távoli volt a hangja. A férfi megveregette a karját. – Maga nagyon kedves – mondta. – Kedves vagyok? – Igen. Maga sokkal kedvesebb, mint egy nyakleves. – Ez meg mit jelent? – Az egyik fickó szokta mondani a századunkban. Montague-nak hívják. Az öreg Monty. Nagyon derék fickó. Ő szokta ezt mondani, amikor éppen kedvel valakit. Olyankor az ember sokkal jobb, mint egy nyakleves. – Tehát kedves vagyok? – Kedves és még annál is sokkal több. – Tudja-e, Mr. Briggs, hogy ön néha igen figyelmes és megértő tud lenni?
– Köszönöm, Miss Cathaway. Tudja, furcsa ez a név. De azért szép is … Először olyan hamisan hangzott. De amióta látom magát, azóta nagyon jól hangzik… Illik magához. – Köszönöm. Nem olyan mindennapos név, különösen errefelé. Én ugyan Londonban születtem, de ez a név az északi vidékről való. A nagyapám odafönn lakik … Yorkshire-ben. – De hiszen én is yorkshire-i vagyok. – Igazán? A mi családi fészkünk Oddale… Otleyn túl. Ismeri? – Nem. Én egy sokkal zsúfoltabb vidékről származom. – De a beszédén nem is hallani, hogy yorkshire-i. – Ó, az lekopik az emberről, ha annyifelé csavarog, mint én. De még tudok úgy beszélni… Hej, hugám, az embör a nyelvit sose feledhesse! A lány élénken nevetett. – Ez egészen úgy hangzott, mint mikor a nagyapám dühbe gurul. Felnézett, amint ismét befordultak egy sarkon. – Nahát, visszaértünk a háborús emlékműhöz. – Csakugyan — mondta a férfi. – Nem is tudom, hogy kerültünk ide újra. Nézte a kifaragott kőtömb sötét sziluettjét, ahogy felmagaslott előttük a nyugati égbolt hátterével. – Na, itt van a Brit Birodalom óriási tyúkja, kitették a napra – mondta. – Kíváncsi vagyok, vajon mit fog kikelteni … Szálljunk fel a buszra? – Ha megkérhetném. Igazán nagyon kellemes kirándulás volt számomra. – Számomra boldogság, hogy elszórakoztathattam, Cathaway kisasszony. Felkapaszkodtak a kocsiba. Most, az emberek közé terelve, nem beszéltek többet. A kocsi belefúrta magát az estébe, ütemére együtt hintázott a testük. Leszálltak, és némán mentek tovább, míg csak a bükkfához nem értek. – Elég, ha eddig kísérem, ugye? – Én… én nem bánnám, ha egy kicsit tovább jönne velem. Lassan bandukoltak az úton, vitte őket a lábuk. – Nagyon kedves pajtás volt ma – mondta a férfi. – Nem kell mondania. Kis szünet után ismét a férfi szólalt meg: – Láthatom újra? – Szeretné? – Istenem, micsoda bástyáink vannak nekünk, szegény halandóknak! Hogy tudjuk védeni magunkat! A lány nem válaszolt. – Prudence. – Tessék. – Eljönne velem valahová? A lány megállt egy percre a sötétben, aztán azt mondta: – Igen. Mikor? – Hát… sietnünk kellene.
– Mennyi szabadsága van még? Clive mélyet lélegzett. – Még tíz napom. Holnaptól kezdve tíz. Huszonötödikén lejár. A lány szótlanul állt, amíg Clive újra meg nem kérdezte tőle. – Nem akarja? – Nem arról van szó – mondta a lány. – Annyi mindenfélét kell számításba vennem. A hét végére kaphatnék szabadságot. Meg aztán a következő víkendre is. A férfi elgondolkozott. – Most maga habozik – mondta a lány. Clive nevetett. – Nem … Csak én is utánaszámolok valaminek. Megígértem az öreg Montynak, hogy huszadikán találkozunk Londonban, és csapunk egy kiadós murit. De hát lemondhatom. – Nem akarom, hogy miattam … – Dehogy, ez máris el van intézve. – De várjunk csak egy kicsit – mondta a lány. – Valamiről én is megfeledkeztem … A jövő hét vége, az mégsem jó nekem. – Hogyan érti azt, hogy mégsem jó? – Ne legyen olyan férfi módra ostoba. Úgy értem, hogy én nem leszek jól. – Igen. Szótlanul álltak. – És nem kaphatna szabadságot erre az egész hétre? – kérdezte a férfi. – Elutazhatnánk valahová … – Nem tudom. – Nem kérdezhetné meg? Volt már szabadságon? – Még nem. – És nem jár maguknak időnként szabadság? Mint nekünk a hadseregben? – Elvben igen. De hát nem szolgálok elég régen. Más lányok előttem vannak. De ők nagyon rendesek. Megkérhetem őket. – Akkor hát megkérdezi? – Persze. – Találkozhatnánk holnap? Háromkor? – Nem. Írok majd egypár sort. – Az nagyon hosszadalmas. Nem hívhatna fel telefonon? A kocsmában. A Kosfőben. Ott van telefon. Ott leszek holnap este nyolckor. Az ivóban. – Rendben van – mondta a lány. – Majd felhívom. Clive a lány után nyúlt. Már egészen sötét volt. Magához vonta, és megcsókolta. Nem szóltak többet, elváltak a koromfekete sötétségben. A férfi még továbbra is ott állt, hallgatta a lány távolodó lépéseit.
10. Amint meghallotta a lány hangját, hirtelen elfogta a valószerűtlenség érzése. Mintha valami különös vidékre, ismeretlen cselekedetekbe sodorta volna egy ellenállhatatlan áramlás, és most egyszerre azon csodálkoznék, hogyan is került ide, és hogy tehette ezt? – Igen, én vagyok – mondta a készülékbe. A lány hangja tisztán csengett, nem is leplezett, túláradó boldogsággal. – Megkaptam, drágám. Rendben van. A férfi, ebben a furcsa hangulatában, fennakadt a „drágám”-on. Túlságos szoros köteléket jelzett. Kényelmetlenül érezte magát a szó birtokló jelentése miatt. – Nem is örül? – Dehogynem. – Ez nem éppen úgy hangzik. – Ne haragudjék. Csak tudja, a hely, ahonnan beszélek … – Igen, szörnyű nagy zaj lehet ott. Még innen is hallom. – Fej vagy írást játszanak. Egész este elvitatkoznak rajta. – Azért hall engem, ugye? – Igen, hallom. – Tíz napot kaptam. A holnap reggeli ébresztőtől. Mondja már, hogy örül! Borzasztóan éreztem magam, amíg sikerült kicsalnom. – Örülök. – Akkor hát… Hol találkozzunk? Mintha kiapadtak volna az érzései. – Az állomáson – mondta. – Azon az oldalon, ahonnan nyugatra mennek a vonatok. – De nekem a keleti oldalra kellene mennem. Londonra van kiállítva a szabadságos levelem. Nem tudtam, hogy hová… – Az nem számít. A kutya se törődik vele, hogy merre … – De hátha mégis … kérem, hadd legyek ebben a dologban ilyen bolondos. – Nézze, ha úgy gondolja … – Rendben van – mondta a lány. – Ott leszek a nyugati oldalon. Van egy vonat… Várjon csak, amíg megnézem … Van itt egy éppen tíz után … Beszállunk majd ugyanabba a fülkébe. Ha nem szólok magához, amíg be nem szálltunk, akkor tudni fogja, hogy minden rendben van. – Ez mire való? – Nem is tudom … Tudja, a lányok közül olyan sokan… – Mit törődik azzal, hogy mit gondolnak? – Nem arról van szó, hogy ők mit gondolnak. Hanem hogy én mit érzek. De ne beszéljünk erről. Legyen hozzám kedves! Jó? – Természetesen. Mondja, egyenruhában lesz? – Persze. – Értem. Nem hozhatna valami más ruhát?
– Valamit összeszedhetek. – Rendben van. – De nem kezeskedhetem érte, hogy West End8-i kreációk lesznek. A férfi szerette volna már befejezni. – Maga, ugye, szeret telefonon beszélgetni? – Én magával szeretek beszélgetni. A lány szavai, így elválasztva a személyétől, valahogy pajzánul könnyednek tetszettek. Még mindig beszélt. – Sokkal könnyebb így beszélni, drágám. – Tudom, de hát én egy kocsmában vagyok. – Jaj, szegénykém. Én meg egy gyönyörű szép üveg- és fakalitkában, ahol árnyékban is száz fok van, és a levegő tömény gyűjteménye valamennyi parfümnek, amilyet valaha használtak ebben a táborban… Akkor most leteszem. Tehát holnap tíz óra tájban találkozunk. Kérem, mondja már, hogy izgatott egy kicsit. Clive fel tudta volna pofozni magát. – Az vagyok, Prudence. Igazán az vagyok. – Igazán? – Persze. – Nem igazán – mondta a lány csendesen. – De tegyünk úgy, mintha az volna. Viszontlátásra. – Viszontlátásra – dünnyögte. Még a száján volt a szó, amikor meghallotta a készülék üres kattanását. Aztán megrohanta az egymásba zsivajgó hangok lármája és a sörnek meg az áporodott pipafüstnek összevegyülő, fullasztó szaga. Semmit se kívánt jobban, mint innen elmenekülni, mint ahogy elmenekült Leafordból. Nekivágni az éjszakának, és menni, menni céltalanul, bármerre és bárhova. Csak menni – máshová. 8 London előkelő negyede
11. Ifjabb Hamish megpillantotta bátyját a fényesen kivilágított szállodahall túlsó oldalán. Willfred éppen átvette kalapját a ruhatáros lánytól, és úgy vizsgálgatta kívül-belül, mintha kész lenne örömmel felfedezni, hogy nem a sajátját kapta vissza. Hamish elindult, tétovázva megállt, vissza akart fordulni, de már Willfred is észrevette. – Hamish! – Szervusz, Willfred. Két férfi volt az idősebb fivér társaságában, Willfred feléjük fordult. Hamish hallotta, amint a bátyja, hanyagul darálva a neveket, bemutatja őket. Egy percig zavartan álldogáltak mind a négyen. – Hát én … éppen indultam … – mondta Hamish. – Ne … kérlek … Willfred a társaihoz fordult. – Akkor hát, úgy hiszem, mi mindent megbeszéltünk, ugye? Válaszra nem is várt, kezét Hamish vállára tette. – Gyere, nézzünk be a bárba. – De ha dolgod van, Will… – Á, dehogy, vacsora közben már mindent tisztáztunk. Nem mondta, hogy mit tisztáztak. Levezette Hamisht a lépcsőkön a bárba, s helyet kerestek maguknak a magas pultnál. Színház előtti csúcsforgalom volt, az emberek udvariasan tolongtak a szűk helyen. – Skót whiskyt? – Igen. – Kettőt. Nézelődtek, míg megkapták az italt. – Egészségedre! – Egészség-egészség! Willfred vidáman nézelődött. – Micsoda tömeg. – Az ám. – Mi szél hozott ide ilyen későn? – Ó… Hamish széttárta a karját, vállat vont. – Na, nem akarok tapintatlan lenni – mondta Willfred nevetve. – Dehogy vagy tapintatlan. Éppen azon gondolkoztam, hogy moziba megyek. Ennyi az egész. – Jóságos isten, Hamish, mit nem mondasz! Ha egy férfi moziba kezd járni, az valami kellemetlen dolognak a beismerése … Elhagyatottság, Weltschmerz9, vagy valami menekülés – összegezte Willfred tömören. Hamish felpillantott, és észrevette, hogy a bátyja figyeli a bárpult mögötti tükörből. Mintegy védekezésképpen rögtön üdvözlésre emelte poharát. De Willfred már benne volt a témában.
– Mondd csak> Hamish, mi van Írisszel? – Írisszel? Mi volna vele? Á, te arra gondolsz, hogy odalenn van Leafordban? Majd rendbe jön a dolog. S közben arra gondolt: „Tudtam, hogy ezért hozott le ide. Iris miatt.” – Nem akarok tapintatlan lenni, Hamish. Csak arról van szó, hogy Leaford igazán nem a legjobb hely a gyerekeknek. „Gyorsan kapcsol – gondolta Hamish. – De mindegy, mert úgyis ki fog fárasztani, és visszatér a dologra, mielőtt még itthagyhatnám… És magam se tudom, hányadán vagyok Írisszel. Istenem, bárcsak tudnám!” – Leaford csakugyan olyan rossz hely? – kérdezte. Willfred köhögött, és kivett egy marék sós mandulát. Egyet óvatosan a foga közé rakott, lehalkította hangját. – Ö … szóval… úgy látszik, hogy nem a legjobb hely. Úgy hallottam, hogy hadműveleti területté kell nyilvánítanunk, mielőtt a dolgok véget érnek majd … Még semmi végleges … érted, hogyan gondolom … De ez bizalmas, egy szót se róla. De hát szó van róla. Hamish könnyedén általánosságra terelte a szót. – Úgy gondolod, hogy rosszul áll a szénánk? – Hát, magad is levonhatod a következtetéseket. Hitler itt van húsz mérföldnyire tőlünk. Kétségkívül itt áll a küszöbünk előtt. Persze, tucatjával lőjük le a repülőgépeit. De hát a dolog úgy áll: ő megengedheti magának, hogy veszítsen gépeket, mi viszont nem. Ha folytatni tudja, meg vagyunk bénítva. És akkor aztán… Hogy is mondták a múlt háborúban? A mi számunkra il n’y a plus …10 – Úgy érted, hogy jön az invázió? – Igen. – De, ugye, te és társaid nem akarjátok ezt felhasználni valami politikai nyomásra? Willfred jóakaratúan mosolygott, és újra lehalkította hangját. – Nézd, Hamish, mostanában lehullott egypár fej, és még egy csomó le fog hullani, mert a gazdájuknak nem lett igazuk. Nos, én nem szándékszom tévedni. Ez a háború – ez a mi lehetőségünk. És nem szándékszom tévedni. Én úgy tekintem az inváziót, mint egy csaknem bizonyos valószínűséget. – Jóságos isten, csak nem? – Jóságos isten, igen. Tudod, nincsen semmiféle különleges isteni gondviselés, ami szerint Angliát nem lenne szabad megszállni. Elég gyakran meg is tették. Hiszen tudod… Julius Caesar, Hengist, Horsa, William, a rómaiak, a skandinávok, a dánok, a vikingek, a normannok és így tovább. – Hát igen. – Nos, hát én csak elmondtam neked … Persze, bizalmasan. És a déli partvidék nem lesz egészséges hely. Ha nekem ott lenne bárki hozzátartozóm, sürgősen elhoznám onnan. Ragaszkodnod kellene hozzá, hogy Iris … – Ez kissé nehéz. Tudod, Londonba nem akar jönni, mert attól tart, hogy az nem lesz biztonságos. Az apja háza mellett vasgyár van, azt sem akarja. Willfred bólintott. Ismerte a történetet, de újra meghallgatta. Az ember az egyik elbeszéléssel mindig ellenőrizheti a másikat.
– Nevetséges az ő viselkedése apával – mondta Willfred. – Tudod, ugye, miről van szó? – Persze. Apának van valami fiatalkori barátnője, és apa van annyira tisztességes, hogy öregségére nem hagyja magára azt az asszonyt. Ez lenne apa kitartott nője! Én mondtam Irisnek, de hát… Willfred nevetett. – Látni kellene Irisnek a hölgyet! Egy kövér öregasszony. Egészen szenilis. Kinn lakik valahol a Millings Roadon túl. Hamish Willfredre bámult. – Ó, én utánanéztem – mondta Willfred nevetve. – Tudod, csendben és a magam szakállára. Az az asszony … nos, hát olyan, mint valami öreg, nyugalomba vonult cseléd. Apa némelykor meglátogatja – de hát, ami azt illeti – érted, ugye … Fizikailag olyasmi nem volt köztük legalább huszonöt éve. – Bárhogy áll is a dolog – mondta Hamish –, nem látok benne semmi bűnt. Iris, persze, nagyon merev … Én viszont megértem apa szempontját is. Mit csináljon? Nem dughatja be az öregasszonyt valami szegényházba. Igazán megértem. 9 Világfájdalom (német) 10 Nincs tovább (francia) – Persze. És nem is kerül neki évi háromszáznál többe – nevetett Willfred. – Ó, én utánanéztem. Hamish a poharára tette a tenyerét. – Tudod, öregszik – mondta Willfred. — A te gyerekeid végtelenül sokat segíthetnének rajta. Rajong értük. Ott van, persze, Roger lánya is, de hát az mégiscsak lány. Ezek meg fiúunokák. Tudod, az életben eljön az az idő, amikor az ember megint szeretne gyerekeket, de hát az már jóval túl van a termékeny koron. Itt tart most apa is. A te gyerekeid adhatnának még valami értelmet az életének. – Éppen most keres valami más életcélt. Szolgálatba akar lépni megint. – Á, ő csak elképzeli ezt, Hamish. De hát… Willfred vállat vont. – Nem veszik be? – kérdezte Hamish. – Nézd, ő Bullyerhez fordult, és Bullyer nem tud rajta segíteni. Bullyer már saját magán sem tud segíteni, főleg a dunkerque-i dolgok után. Köztünk legyen mondva, Condout a jövő embere. De ebből apának nem sok haszna lesz. Én már tapogatóztam. Hát, tudna éppen valamit szerezni, helyőrség-parancsnokságot vagy kiképzőtábort. De nem igazi hadvezetést. Hamish egyszerre az apjára gondolt, amint hivatali szobákban üldögél, és megbeszélésekre vár, melyeket, úgy látszik, mindig elhalasztanak … Leszállt a bárszékről. – Pokoli dolog – mondta. – Ha az ember menni akar, és már nem teheti. Egészen sajátságosan pokoli érzés lehet. Willfred is leszállt a székről, az öccse után sietett. Átmentek a hallba, aztán ki az utcára. Nem beszéltek, csak összeigazították lépteiket, úgy lépdeltek egymás mellett. Az elsötétítés miatt nem tolongott nagy tömeg a város középpontjában. Hallatszott, ahogy a cipőjük kopog az aszfalton. – Az ember el se tudná képzelni, hogy bármi is történhetnék ezzel a jó öreg
Londonnal – mondta Hamish rosszkedvűen. – Igen, az ember sose tudja elképzelni, hogy tönkretegyék azt, amit egyszer már elég tisztességesen tető alá hoztak – felelte Willfred. – Az egész élet ilyen. Most ez a házasság is … Hamish ravasz elhárító lépést tett: – Csak nem akarod azt mondani, hogy a sikereidet most házassággal szeretnéd megtoldani? – Nem magamra gondoltam. Terád gondoltam. Lelassították lépésüket. – Mi van Irisszel, Hamish? – Mi lenne vele? – Nos, hát ez az egész ügy. Tudod, ha férj és feleség egymástól ilyen messze kezdenek élni, abból szakítás lesz… Ez természetes. És én úgy tapasztaltam, hogy a házasság megváltoztatja az ember szokásait. Néhányan, mint én meg Prentiss Saintby, sose kapjuk meg ezt a ragályos betegséget. – Apropó, hogy boldogul Saintby odaát az Egyesült Államokban? Nem hallottál még róla valamit? – Nem. – Willfred visszatért a saját témájához: – De mások, akiket egyszer beoltottak vele, azok menthetetlenül beleszoknak a házasság állapotába. – Ó, ne csinálj magadnak ebből is gondot. – Én nem csinálok gondot belőle, Hamish. De hát a testvérem vagy. És látom a tüneteket. Iris nincs itthon. Te pedig… – Itt egy taxi – mondta Hamish. Füttyentett, és a kocsi a derengő holdvilágban átjött az utca túlsó oldaláról. Hamish az autó ajtajánál megállt. – Letehetlek valahol, Willfred? – Nem, van még egy megbeszélésem ma este. Sok a dolgunk mostanában. – Azt elhiszem. Hát akkor, jó éjszakát. – Jó éjszakát… és … Hamish elmosolyodott a sötétben. – Ne csinálj magadnak gondokat, Willfred – mondta. – Bárhogy fogom is megoldani, mindenképp tisztességesen intézem el a dolgokat. – Ez bizonyos – felelte Willfred élénken. – Ez az, Hamish, ami olyan megnyugtató a magadfajta embereknél. Mindig számítani lehet rátok, és arra, hogy mindent olyan tisztességesen intéztek el. Talán csak megszokásból, de nagyon tisztességesen… Willfred mosolygott, a taxi elindult.
12. Olyan volt a táj, mint valami ritka szépségű szőttes. Közeledett az aratás ideje. A szokatlanul ragyogó nyárban kicsattanó dúsan pompázott minden növény. Az új háború önkéntes mezőgazdasági munkásnői már nekikészülődtek az aratásnak. Százszorszépek virítottak a kaszálatlan mezőkön, meleg napfényben fürödtek a földek. A távíródrótok álomba ringatózó váltakozással süllyedtek és emelkedtek az ablakon túl, míg a férfi nézte bámulva augusztusnak ezt a csodás gazdagságát. Aztán a lány hangját hallotta. – Legyen szíves, mondja már, hogy örül nekem. Apró kis sírás bujkált a hangjában, de a férfi úgy érezte, hogy nem tudna most hátranézni. – Örülök – mondta. – Úgyis tudja, hogy örülök. A lány a fülke padozatát nézte. – Nem akarok bután viselkedni – mondta. — De azért szeretném, ha mondana valamit, amivel magamhoz térítene egy kicsit. Úgy összezavarja az embert, hogy lopva kell felosonnia egy másik vonatra … És én … én … Clive különösen erős fejfájást érzett, de maga is visszataszítónak találta volna, hogy most önmagát kezdje sajnálni. Inkább önmagára dühösen fordult vissza az ablaktól, letérdelt a lány elé, és felemelte az állát. Hosszan a szemébe nézett. Most, ilyen közelről jól láthatta szeme szürkés kékjének apró, tarka napraforgó-mintázatát, szeme fehérjének patyolattisztaságát. Feljebb emelte közelről fürkésző tekintetét, a lány haját nézte. Selymes volt, mézszínű. Levette a lány sapkáját, és lerakta oldalt az ülésre. – Még sosem láttam sapka nélkül – mondta. Középen elválasztott, simán hátrafésült haját kontyba tűzve viselte a lány. – Mint a méz – mondta a férfi. S ujjával a lány hajához ért. – Igazi? – kérdezte. A lány bólintott, szemében kibuggyanni készülő könnyek ragyogtak. – Ebben a hamis világban – mondta Clive –, ahol szinte már minden hazug és hamisított! De ez igazi… És maga is igazi, Prudence. Valódi ember! Mennyivel valódibb, mint én vagyok! – Nem, dehogy is! Félénk kis lény vagyok én. Gyáva. És úgy meg vagyok rémülve. – Ne, ne – vigasztalta a férfi. – Maga a legigazibb valóság ezen az egész világon… Ebben a percben szinte az egyetlen, amiben hinni tudok. Ne haragudjon, hogy én sokszor annyira hitvány vagyok magához képest. – Hogy lenne hitvány! Nem is tudnám szeretni, ha az lenne. – Én is szeretem magát. A lány csendesen bólintott. – Most igazat mondott. És ezért… megcsókolhat. Clive a két kezébe fogta az arcát, és megcsókolta a lányt. Közben, míg ott térdelt még mindig a padlón, harsány csikorgással kinyílt az ajtó. Belépett a kalauz, egy csenevész kis ember, csöpögő bajusszal, mintha éppen most húzta volna ki a teásbögréből.
– Hoppá! – mondta, mintha egy elfoglalt fürdőszobába nyitott volna be. Visszafordult és kopogott az ablaküvegen. Elnevették magukat – olyan volt az egész jelenet, mintha vígjátékban játszanak. – Semmi baj – mondta Clive. – Szabad. A kalauz bejött, buzgón félrenézett. – Bocsánat, uram, hogy megzavarom. De kezelnem kell a jegyeket. Clive felállt, és előkotorászták a jegyeiket. A kalauz addig türelmesen várt, és a szakasz mennyezetét szemlélte. – A hölgy jegyblokkja még vadonatúj – mondta félhangosan, mintegy saját magának, de azért úgy, hogy ők is meghallják. Figyelmesen vizsgálta a kemény kis kartonlapokat. – Az egyik Leafordba – mondta éneklő hangon –, a másik meg Pompeybe … A jó öreg Pompey! Visszaadta a jegyeket. – Két cél, egy út – folytatta. – Maguk biztosan jó barátok, ugye? A kedélyeskedő pimaszság elborította őket. – Bizony – mondta Prudence. – Nagyon jó barátok vagyunk. A kis ember tréfásan fenyegető mozdulattal integetett feléjük. – Mindjárt tudtam, ahogy megláttam magukat. Clive talált egy kétshillingest, átnyújtotta a kalauznak. – Megkaphatnánk ezt a fülkét? A kalauz tisztelgő s egyben cinkoskodó mozdulattal bökte felfelé az ujját. – Mindjárt utánanézek, mit lehetne csinálni. Rögtön visszajövök. Amint visszatért, bekopogott az ajtón, félrehúzta és belülről egy táblát akasztott az üvegre. – Fenntartott szakasz – mondta. – Szabályellenes ugyan, de hát mostanában úgyis olyan gyenge a forgalom. – Nos, mi baj van a forgalommal? – kérdezte Clive. – Mondjon róla valamit. A kalauz becsukta maga mögött az ajtót, és nekivetette a hátát. – Hát, hogy egy szóban összefoglaljam, uram … – Ajaj – mondta Clive. Amaz megértően elvigyorodott. – Na, már itt se vagyok – mondta. – Hiába, így van ez rendjén … Tudja, magam is katona voltam a múlt háborúban. Tudom én, hogy milyen az. – És milyen? – kérdezte Clive. – Jó, hogy kérdi, uram. De ha már megtette, hát megmondhatom, hogy amor longa est és tempus fugit11. Ez latin – maguk is észrevették biztosan. Ezt mondogattam mindig a feleségemnek, ha szabadságon voltam. Akkor ugyan még nem is volt a feleségem, csak a menyasszonyom… Igen, csak a menyasszonyom volt. – Igen? – Igen, uram… Nahát, én meg csak állok itt, és pocsékolom a maguk fugitáló tempusát. Viszontlátásra, uram. És köszönöm … És sok szerencsét. – Sok szerencsét magának is – mondta Clive. A kalauz megállt az ajtóban.
– Még lehúzom a függönyt – mondta bizalmaskodóan. Megtette, aztán elment. Prudence az ülés sarkába kuporodott, és a végtelen semmibe nézett. Szemközt vele Clive a csomagtartó alatt sorakozó képeket tanulmányozta. Volt ott egy fénykép Llandudno-ról, egy a Menai-hídról, egy pedig Fountains Abbeyről. Megköszörülte a torkát, a lány tekintete visszatért hozzá. Elmosolyodott. – Tudja – kezdte –, évek óta ugyanezek a képek vannak itt… Már kölyökkorom óta. Nyilván olyan örökkévalóak, akár Dover sziklái vagy a Magna Charta. – A lány nem felelt. – Kedélyes fickó ez a kalauz – mondta Clive. A lány még mindig nem válaszolt. – Baj van? Prudence megrázta a fejét. 11 Hosszú a szerelem – az idő szalad. (latin) – Nem – mondta. – Nagyon kedélyes volt, csak… – Csak mi? – Csak … Nem, ezt úgysem értheti meg … Életemben először történt meg velem, hogy ilyen kerítő pillantással méregettek. – Ugyan. Nem volt abban semmi kerítő. – Azt maga nem látja. Egy férfi azt sose veszi észre. Csak … tudja, eddig egész életemben úgy néztek rám mindig, mintha valami porcelán váza volnék. Amit csak nézni lehet, és semmi más. Most meg egyszerre csak úgy néznek rám, mintha egy … mintha mi is lennék? – Cserépkorsó – mondta kurtán Clive. – Nem, maga nem akar nekem segíteni. Úgy éreztem, mintha valami közhasználatú dolog volnék, meleg és eleven … és meztelen … és minden, ami csak bennem van, kívülről is látható volna. Nem is értheti, hogy mire gondolok, csak ha egész életében lány lett volna, amíg csak… – Ne törődjön az egésszel. Ez az ember éppen csak barátságos akart lenni. – Tudom. De ahogy lehúzta a függönyt, ahogy becsukta az ajtót… – Mondom, hogy csak barátságos akart lenni. Hát nem érti? Egy egyszerű ember kedélyes, barátságos együttérzése … Vagy sose volt dolga egyszerű emberekkel? … Nagylelkű akart lenni, tenni valami jót magáért. Jóakarat, semmi egyéb az egész. A lány kinyújtotta kezét, megérintette a férfi karját. – Maga nem érti, mire gondolok. – Hát mire gondol? – Ne bosszankodjék … Nem számít az egész. Visszahúzódott a sarokba, és kinézett az ablakon. Aztán megfordult, és a férfira mosolygott. – Ne haragudjék rám. Legyen egy kicsit türelmes. Ha én komolyan veszem magam, az is hozzám tartozik, és maga ne haragudjék semmire, ami hozzám tartozik. A férfi nem válaszolt, kibámult az ablakon. – Becsukják az ajtót… – mondta a lány. – Nem érti, Clive, hogy mi az?
Mostanában annyi ajtó csukódik be mögöttem … És én néha szeretném, ha ez egy kicsit lassabban menne. Visszamenni nem akarok, hiszen az ajtók csakugyan bezáródnak, és az ember nem is mehetne vissza. És én csakugyan a magam útján akarok továbbmenni. De hát néha kifulladok egy kicsit, és olyankor szeretném azt mondani, hogy – állj … csak egy pillanatra… csak egy percre állítsuk meg, kérem, a világot… csak addig, míg hozzászokom egy kissé, hogy ott legyek, ahol vagyok. A férfi homlokát ráncolva figyelte a lányt. – Ne ráncolja – szólt rá Prudence. – Úgy marad. Clive lassan elmosolyodott, és felemelte a mutatóujját. – Figyeljen csak! – mondta. A lány felnézett, jobbra és balra pillantott. – Mi az? – A világ megállt – mondta a férfi. – És meg sem indul addig, míg maga azt nem mondja, hogy igen, már visszatért a lélegzetem. Már megszoktam itt, ahol most vagyok. Már borzasztóan unom is, hogy itt legyek, ahol vagyok. Már tovább akarok menni. A lány Clive szemébe nézett, a férfi ráhunyorított. – Ez olyan csodálatos – mondta Prudence. – Ez is azokhoz a dolgokhoz tartozik, amik olyan szépek ebben az egészben. Sose képzeltem volna, hogy ha van egy férfi, akivel összetartozunk, az ilyen egyszerű dolgokat tudjon mondani, és mégis ilyen csodálatosan megnyugtasson vele. Igen, ez olyan része a dolognak, amit én sose tudtam volna elképzelni. És maga olyan jól ért hozzá. Talán azért, mert most egészen őszinte … Vagy azért, mert nagyon jól tudja, hogy kell a nőkkel bánni? Clive a fejét rázta, ujját csendre intően a szájára tette. – Minden megállt – mondta. – Az órák is. Még az én szám is. Lehunyta a szemét és hátradőlt. Átadta magát a vonat ringató ritmusának, érezte az egyenletes hintázást és a vonatszagot, és hallgatta a kerekek vég nélküli dzsessz-csattogását a sínek eresztékein és a váltókon. Akkor nyitotta fel ismét a szemét, amikor a lány nevetését hallotta. – Már el is múlt – mondta Prudence. – Ne haragudjék rám. Szegény Niobe, amint siratja az elvesztett ártatlanságát. – Azt mondta, hogy az ártatlanságát? – Igen – mondta a lány. Átült a férfi mellé. – Már elmúlt – mondta újra. – És a kalauz is igazán olyan kedves ember volt… Kedves volt tőle, hogy az eleven emberek közé sorolt, és nem rekesztett ki azzal, hogy porcelán vázának néz. Még akkor is, ha így most már csak cserépkorsó vagyok. Tudja, az nagyon hasznos dolog, sokkal több szükség van rá, mint a porcelán vázákra … És nagyon emberi. – Igen, nagyon emberi. – Nagyon kedves kalauz volt. És azt is értem már, hogy maga hogy gondolta az előbb. Olyan emberien csinált mindent a kalauzunk, egy kicsit szomorúan, de azért mégis jókedvűen … Éppen ellenkezőleg, mint az az ember ott a szállodában. Az
bekent mindent mocsokkal. – Ne is beszéljünk arról a koszosról. – Tudja, olyan ez, mint a növények, az állatok, az ásványok. Eddig az egész életem valami haszontalan növényi élet volt. Most pedig állati lett. Ez nem hangzik valami finoman, ugye? – Nem számít. Ha majd ledugnak bennünket a földbe, akkor majd rögtön elkezdhetjük az ásványi szakaszt is. – És a tempus igenis fudgit … És a világ nem fog megállni, és nem hagy időt arra, hogy az ember saját félelmeit vizsgálgassa. Akkor tehát … előre, a következő ajtó felé! Hiszen – körülpillantott a fülkében – most már jobban csináljuk. Most már legalább csomagunk is van, édes. – Magának. Nekem mindössze egy táskám van Leaford-ban, egy szállodában. – Oda megyünk? – Ha akarja. – Szeretném. Clive a lány táskáira nézett. – Van más ruhája is? – kérdezte. – Egy-két darab. – Átöltözhetne itt, hogy mire leszállunk, maga se legyen már egyenruhában. – Miért? Mi baj az egyenruhámmal? – Semmi. De maga őrmester, én pedig a katonaságnál a legutolsó közlegény vagyok. Valahányszor meglátom a stráfjait, mindig kisebbségi érzésem támad. – Nem erről van szó. Mért gyűlöli az egyenruhát? – Nem gyűlölöm, mondtam már magának. Csak szeretném néha elhinni, csak néhány percig, hogy nincs háború. – Értem – felelte a lány halkan. Kinyitotta az egyik táskát. Belepillantott, aztán a férfira nézett és elmosolyodott. – Legyen szíves, ne nézzen ide. – Miért ne? – Mert … mert nem szoktam hozzá. Különben, azt se bánom. Tartsa nyitva a szemét, ha akarja. Bárcsak volna nálam valami rendes holmi! – Mit szeretne? – Ha nő volna, maga is tudná. Levette zubbonyát, kikapcsolta szoknyáját. – Tulajdonképpen most a nászutamon vagyok és … – És? Prudence zavart mozdulattal kilépett a szoknyájából. – A lányok ezen töprengenek egész életükben. Ezt próbálják elképzelni. Hogy lesz, hol lesz, milyen lesz? Azt hiszem, minden lány előre kitervezi, csodálatos estélyi ruhákra gondol, és … és … tudja azt maga is, mire gondolhat ilyenkor az ember. Én meg itt állok most, mintha meglepett volna … – Bugyiban.
– Micsoda kifejezés! – Tudja, drágám, hogy nagyon szép a lába? – Köszönöm, uram. Szépeket tud mondani. Clive felállt. A lány maga elé kapta a ruháját, a másik karját védekezően kinyújtotta. – Kérem … ne … – Maga egészben is nagyon szép … – Tudom, drágám, de … Kérem, nézzen ki az ablakon. Azt mondják, hogy sohasem volt még ilyen szép a vidék, mint az idén. Nézze csak meg. – Mért? – Jaj, édes, nincs nálam szép alsónemű. Úgy bosszant, a falba tudnám verni a fejemet. Képzelje, otthon olyan gyönyörű dolgaim vannak, és mind otthagytam, hogy elég spártai legyek ehhez a háborúhoz. Legyen szíves, nézzen ki az ablakon, majd szólok, ha elkészültem. Akkor majd megfordulhat, és végtelenül csodálkozhat, és elmondhatja nekem, hogy milyen bűbájos vagyok, ha nem az egyenruha van rajtam. A férfi ránézett, elmosolyodott. – Rendben van – mondta. Az ablakhoz ült, és nézte a le-föl rohanó távíródrótokat. Kis idő múltán valami hipnózis lett úrrá rajta, érezte, hogy a feje ugyanarra az ütemre bólogat. Mintha nagyon-nagyon messze jártak volna a gondolatai, amikor meghallotta a lány hangját. – Lehet, édes. Megfordult, és a lányra nézett. Szeme még káprázott a kint ragyogó, erős napfénytől. A fülke sötétnek tűnt. Aztán, mint amikor halványan visszatér a kép a moziban, előbukkant a lány alakja. Először csak egy karcsú tünemény sötétkék mintás ruhában. Széles karimájú kalapját hátravetve rakta fel, úgyhogy az keretbe foglalta dús haját, sápadtan feltűnő arcát. Clive gondolatai erre-arra szökdeltek, egy verstöredék jutott az eszébe: Laurencinnek igaza volt, sose tudtam, mire gondolt – mostanáig … – Nos? – kérdezte Prudence. A lány hangja magához térítette. A szája megmozdult. Gondolkodási időt szeretett volna. Ez a lány most olyan, mintha másvalaki volna … Magasabb, hűvösebb, karcsúbb valaki, mint az a lány abban az otromba egyenruhában. A vonat csattogott. Clive nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy mindez nem új dolog, hogy ez már egyszer megtörtént vele, pontosan úgy, mint most. Régen, valamikor réges-régen. Miért vannak az embernek ilyen furcsa érzései? Persze hogy ez soha nem történt meg vele. Mégis, az agynak miféle rejtett zugai keltik az emberben azt az érzést, mintha mindez egyszer már lejátszódott volna? Pedig ez csak most van, most, egyetlenegyszer. És mégis, úgy érzi még mindig, mintha újra és újra leperegne előtte minden kis esemény. Pontosan ugyanígy történt egyszer. A lány akkor is feléje fordult, akkor is azt kérdezte ugyanilyen hangsúllyal: – Nos? S ő akkor azt mondta … azt mondta …
– Maga … maga nagyon csinos. – Köszönöm, uram. Jól emlékszik a leckére. Clive felállt, és megfogta a lány kezét. – Nem kellett volna ezt tennie – mondta. – Nem kellett volna rávennie, hogy ezt mondjam, mert ezzel lehetetlenné tette, hogy magamtól mondjak valamit. A lány kiszabadította kezét, és az ablakhoz ült. Clive is leült vele szemközt. – Maga gyönyörű szép – mondta végül halkan. – Ez kedves – mosolygott a lány. – Először csak csinos voltam, most pedig gyönyörű szép. Igazán szépen fejlődnek a dolgok, ugye? Kissé merev és félszeg tartással ült szemközt a férfival, akár egy gyerek a vasárnapi iskola padjában. Olyan volt nőies-gyerekes bájában, mint aki titokban roppantul meg van elégedve magával.
13. Amikor kiszálltak a vonatból, Prudence úgy érezte, hogy az események csapdába ejtették. Fejében újra és újra felbukkantak ezek a szavak: „Csapdába estem. Nincs menekülés. Magam ejtettem magamat csapdába.” Alig érezte, milyen hevesen cibálja szoknyáját a tengeri szél. A hordárt figyelte, míg az a taxiba rakta a csomagjait. Úgy tűnt fel neki, mintha kaján gyorsasággal iparkodna itt mindenki: a hordár, ahogy becsapja mögöttük a taxi ajtaját, a sofőr, ahogy keresztülszáguld az üres térségeken, amelyek valamikor a tengerparti üdülőhely utcái voltak. A Viktória korabeli házak zord, szélfútta, esőmosta homlokzatát is éppen csak megpillantotta. A taxi sebesen végigrobogott a tengerparti sétányon is, a vas lámpaoszlopok egyhangú sorfala mellett. A póznák ridegen, háttal fordulva álltak, és kifelé bámultak a zúgó tengerre. Egy nyomasztó álom tüneményes gyorsaságával érkezett meg a kocsi. A réztáblákon ez állt: Channel Hotel. Prudence-nek csak lélegzetnyi ideje maradt, éppen csak annyi, hogy észrevegye a szürke kőfalat, a cserépbe ültetett pálmákat az ajtó két oldalán, az egyenruhás boy máris megragadta a csomagjait, és fergeteges sebességgel felrohant velük a négy lépcsőfokon. A lány cipősarka parketten kopogott, aztán puha szőnyegen haladt, majd megint parketten kopogott. Hallotta, hogy Clive a pult mögött álló férfival beszél. A férfivilág szörnyű összeesküvése volt ez az egész. Megpillantott egy asszonyt, aki éppen bejött az ajtón, gyorsan rájuk nézett, és a lifthez ment. Prudence kinyújtotta a kezét, mintha segítséget akarna kérni. Clive megfordult az érintésre. Ő is észrevette a liftajtón belépő elegáns asszonyt. Néhány napja ugyanerről a helyről nézegette a lába szárát. – Minden rendben – mondta kurtán. – Gyerünk a lifthez, ránk vár. – Ne … kérem. Egy percig várjunk még. Clive a lányra nézett, és a benti, gyenge világosságban is észrevette, hogy az arca hamuszínűvé változik. – Úristen – mondta. – Rosszul van? Hozzak valami italt? – Igen – felelte a lány. – Az jó lesz. Igyunk valamit. Karon fogta a lányt, átmentek a társalgóba, és leültek. Prudence érzéketlenül, mozdulatlanul ült, míg csak meg nem pillantotta maga előtt a poharat. – Igya ki az egészet – mondta a férfi. A lány kiitta, a fotel szélére húzódott, és az ablak vakító fényébe bámult. Mélyet sóhajtott, és felemelte a fejét. – Nincs már semmi baj – mondta. Felállt, a férfi ott lépkedett mellette. A lift száguldott felfelé. Végigmentek egy elhagyott folyosón. A boy kinyitotta az ajtót. Egyedül voltak odabent. Látta, hogy a férfi az egyik ágyra hajítja kalapját, és ezt nagyon undoknak érezte. Az ablakhoz ment, hátat fordított a férfinak, a szobának, és kinézett. A férfi hangját hallotta.
– Á, itt a táskám! Megőrizték itt nekem. A lány kinézett a tengerre. Nézte, de nem látta. Hallotta, hogy a férfi megint mond valamit. – Nem is olyan rossz szoba, ugye? – kérdezte. A lány meg se moccant. Nagy lélegzetet vett, úgy kezdett beszélni. – Igazán nagyon csinos szoba … Napos és minden, ami kell. És a sétányra néz. De hát mért is ne kaptunk volna jó szobát? Jóformán az egész szálló üres. És napi huszonkét shilling éppen elég a szobáért meg a reggeliért. Vagy nem huszonkét shillinget mondtak? ... Kíváncsi vagyok, elhitte-e vajon, hogy csakugyan a felesége vagyok? Nem nagyon hiszem … Nincs is jegygyűrűm. Vehettem volna valami olcsó gyűrűt egy hatpennys bazárban. Jó az olyan mindenféle célra, és úgyse lehet megkülönböztetni a valóditól. Clive csak a lány hangjára figyelt, ahogy beszélt, csacsogott gyorsan szaporázva. Nagyot fújt, és felállt. Odament Prudence-hez, és kezét a vállára tette. – Hagyja abba – mondta. – Mire gondol tulajdonképpen? Mi van a szavai mögött? – Semmire se gondolok. – Dehogynem. Persze hogy gondol. – Jó, hát akkor gondolok. Csodálkozom. – Min? – Azon csodálkozom, hogy mibe keveredtem. Ennyi az egész… És azt hiszem, jogomban áll csodálkozni, ha kedvem tartja. – Jogában áll. Utóvégre szabad ember. Joga van azt tenni, amit akar. A lány nem felelt. – Nézze — folytatta a férfi. – Én nem kívánom senkinek a gyötrődését. Ha maga így vélekedik erről a dologról, máris csomagolhatunk és mehetünk. Vagy elmehet egyedül is, ha úgy akarja. Ha meggondolta magát, csak szóljon. Ennyi az egész. – Ez gyávaság – mondta a lány. – Rám hárítani a dolgot… – Hát mi az ördögöt… – Én nem azt akarom, hogy engem kérdezzenek. Azt akarom, hogy megmondják nekem. Maga a férfi. Akkor vállalja is a felelősséget az elhatározásáért! – Az ördögbe … – mondta a férfi. Odament az ágyhoz és ráült. A lány háttal állt, nézett kifelé az ablakon. Végül megfordult, csendben odament az ágyhoz, és Clive mellé ült. – Félreértett – mondta. – Én nem azt akarom, hogy maga azt mondja nekem, hogy elmehetek, ha akarok. Egy nő ilyet nem akarhat. Én azt akarom, hogy azt mondja nekem, történjék bármi a világon, de minden egyebet inkább akarna, mint hogy én elmenjek … El sem engedne. El se tudná képzelni, hogy tovább forog a föld, ha én elmennék. Erre gondoltam. – Ilyet nem mondhat az ember. – Gondolom, hogy nem — felelte a lány. Elnevette magát, és hirtelen felállt. – Milyen bolond voltam — mondta. – Azon csodálkoztam, hogy itt vagyok. De hisz csakugyan itt vagyok, nem? Ne csomagoljunk ki? – Nekem nincs sok kicsomagolni valóm – felelte a férfi.
– Kell majd vennem néhány dolgot. – Értem – mondta a lány. És visszament az ablakhoz. – Akkor hát mit szólna egy kis sétához? Olyan szép idő van, és … A férfi ránézett. Gondolatai megint útvesztőbe tévedtek. Aztán felötlött benne egy emléktöredék. – Nagyon szép idő van? — kérdezte. – Nagyon, nagyon szép idő – felelte a lány, és lassan megfordult. – Nos, ha nagyon, nagyon szép az idő, akkor az – egészen más. Felvette az ágyról a kalapját, s amint visszafordult, látta, hogy a lány mosolyog. Viszonzásként ő is elmosolyodott. – Menjünk felfedezőútra? Karját nyújtotta. A lány elfogadta a karját, úgy válaszolt: – Gyerünk felfedezőútra. S átmentek a szőnyeggel borított, hosszú emeleti előcsarnokon. A terem kihaltan ásított az elhagyatottság néma csendjében. Durvaságnak érezték volna, ha liftért csengetnek ebben a csendben. Gyalog mentek le a lépcsőn, áthaladtak a társalgón. Az egyenruhás boy és a kis ember a pult mögül szemmel kísérte őket. Kiértek a vakító napsütésbe. Végigsétáltak a parti sétányon, elmentek a díszes lámpaoszlopok és az üresen sorakozó padok mellett. – Tudja, hogy milyen ez? – kérdezte váratlanul a lány. – Olyan, mintha télen volnánk a tengerparton … Nincs itt senki, mérföldnyi hosszúságban üres a sétány, egyedül csak a miénk itt minden. Pontosan olyan, mint télen, csak a nap ragyog. Volt már télen a tengerparton? – Nem, még nem voltam. És maga? – Ó, én igen. Akkor a legszebb itt, bár most is nagyon szép. Sokkal szebb így, a tömeg nélkül. – Igen, sokkal szebb – mondta a férfi. Csak mentek, mentek előre, hogy végül már csak pontoknak látszottak a szállodából, apró pontoknak valahol a sétány semmibe vesző végében. Ezen a délutánon kelet felé sétáltak, messzire túl a helységen, ahol a sétány már úttá szűkült, az útból pedig a szirtekhez kanyargó ösvény lett. Meghajlított térddel, egyenletes kapaszkodással jutottak fel a csúcsig, ahol erősen és mindig egyformán fújt a szél. A tenger illatáról beszéltek, a rothadó vízinövények és a pára erős szagáról. Ültek a szikla szélén, és nézték, hogy odalent az öbölben hogyan változnak át apró örvényekké a hullámok, különös ritmusokat és rejtelmesen bonyolult áramlásokat követve. Fent a tetőn csak gyengén hallatszott a hullámok zúgása, amint újra és újra nekicsapódtak a meredek sziklafalnak. A látóhatár mérhetetlen távlatában parányivá törpült a két emberi lény. A lány átkulcsolta a térdét, a hangja szinte elveszett a végtelen térségben. – Sajnálom, hogy olyan utálatos voltam – mondta.
– Nem kellene folyton aggódnia. – Persze hogy nem … Csak hát, tudja, éppen beleszaladtam a nagynénémbe. – Kibe? – A nagynénémbe. – A nagynénjébe? Hol? – A szállodában. Nem látta azt az asszonyt a liftben? Tudja, aki aztán egyedül ment fel, amikor mi elmentünk, hogy igyunk valamit. A férfi rábámult. — Azt akarja mondani, hogy az az asszony, abban az elegáns kosztümben, az a maga nagynénje?! A lány bólintott. – Hát nem képtelenség, hogy minden hely közül, amit csak kiválaszthattunk volna, éppen ott legyen ő is valami földöntúli okból, ahová mi jöttünk? – Nem, nem is olyan képtelenség – mondta a férfi. – Inkább nagyon is szabályszerű és szokásos eset. Soha senkit nem láttam még, aki, ha titokban kiruccant valahová, mint most mi, ne találkozott volna valami ismerősével. Ez mindig beüt. A lány bólintott. – Na és – kérdezte Clive –, ő is meglátta magát? – Persze. – Hátha mégsem. – De igen. – Az ördögbe is … Akkor mi most vissza se mehetünk oda. A lány felemelte fejét. – Miért ne? Én nem futok el sem Iris, se más elől! – De ha találkoznak … – Nem fogunk találkozni. Ismerem Irist. Azonnal el fog innen költözni, és úgy fog tenni, mintha nem is látott volna. Elrakja majd az egészet valami megfelelő alkalomra. – De ha mégis találkoznak, akkor mit gondol majd magáról? – Irisnek semmi joga, hogy rossz véleménnyel legyen a viselkedésemről, bármilyenek is a körülmények, vagy bármilyen következtetést vonhatna is le akárki más a körülményekből ítélve. Clive csak nézte a lányt, amint ott ült büszkén és nyugodtan. Aztán felnevetett, és a térdére csapott. – Istenemre – mondta –, soha életemben nem hallottam még semmit, ami ilyen gyönyörűen logikátlan lett volna! Ilyen gyönyörűen, büszkén és nagyszerűen logikátlan. Gyerünk hát vissza a szállodába, és lengessük csak magunk előtt ezeket a hősi lobogókat. Belekarolt a lányba, és visszasétáltak a városba. A szállodában vacsoráztak. Más vendég nem volt az étteremben. Az öreg pincér vigyázzban állt az asztaluk mellett. A helyiség oly néma volt, hogy hangos beszéddel nem is merték zavarni a csendjét. Nem éreztek semmi mást, csak a hely elhagyatottságát, a terem ürességét és azt, hogy maguk is elvesznek benne. Vacsora után kiültek egy padra az elhagyatott sétányon, és nézték, hogyan sötétedik
be lassanként. A napfény, amely elhagyta ezt a vidéket, áthaladt a végtelen óceánokon, nyugatra tartott, új partok, új kontinens felé, és hatalmas síkságokra, hatalmas hegyek közé, száraz, kiégett tájakra költözött.
14. „Csak az a különös – gondolta Prentiss Saintby – , hogy az ember folyton úgy érzi, mintha az egész Amerika valami üdülőhely volna.” Tudta, persze, hogy ez egyáltalán nem igaz, csupán a környezet idegensége okozta ezt a látszatot. Mindig így van ez külföldön, mintha más országban csupa üdülés lenne mindenkinek az élete. És ez az érzés nyilvánvalóan onnan származik, hogy rendes körülmények közt csupán üdülni utazik külföldre az ember. Elrakta magában a pontosan megfogalmazott gondolatot, és kinézett az autó ablakán. A város: célszerűség diktálta szörnyű összevisszaság. Egy vadonatúj felhőkarcoló, tökéletesen modern kávézóval a széltől védett oldalán, arrább pedig, egy kőhajításnyira, düledező viskó, deszkaportálos boltok. És fényesen csillogó autók, mint ez is, aztán meg rozsdás kávédarálók, a sárhányójuk felkötve csomagolóspárgával, és a volán mögött emberek abban a lépten-nyomon látható overallszerű kék micsodában. Olyan volt ez a kék micsoda, mintha a munkások egyenruhája volna ebben az országban. Érdekes, valaki egyszer meg is írta ezt… Igen, Wells lesz az. Amikor a jövő világáról beszélt. A munkások mind kék ruhában, a nemesek valami másfajtában, bizonyára bíborszínűben. De valahogy egész vidáman is hat ez a sok kékség. Az új ruhák friss színe, aztán a fakultabb kékek változó fokozatai, a gyakori mosások bizonyságaiként. És az emberek egész jókedvűnek és jól tápláltnak látszanak. Aztán egy másik gondolata támadt. Olyasmi ez, mint New Yorknak és a gyerekkorában látott cowboyfilmeknek a keveréke. Igen, ez az. Egy csomó ember még most is azokat a hatalmas cowboykalapokat hordja. Ettől van a városnak ilyen furcsa álarcosbál jellege – de, persze, az emberek egész természetesen viselik ezeket a kalapokat. Prentiss Saintby most odanézett a néger sofőr kopasz fejére. A haja le volt nyírva, de láthatók voltak azok a pontocskák, ahonnan kinőnének a göndör hajcsomók, ha hagynák őket. Igen, ez megint egy másik oldala Amerikának. A négerek. Vidám fickóknak látszanak, érdekes szolgáknak. Hallott róla, hogy valami problémát jelentenek. Neki nem úgy tűntek fel, mint valami probléma, azok legalábbis nem, akiket eddig látott, például a hordárok a nyugat felé robogó vonaton. Tekintete most az útra tévedt. Villamosvágányok és az utat burkoló kőkockák szövevényes ábrája tűnt elébük. A kocsi változatlan könnyedséggel suhant tovább, puhán, akár a vaj. Elmosolyodott, és a mellette ülő férfira nézett. – Nagyszerűen megy, Mr. Lachran – mondta. Amaz energikusan és jókedvűen bólintott. – Ennél jobbat nem is lehet kapni – felelte. – Tudja, angol kocsi. – Igen? Észre se vettem. Ez ismét egy másik oldala Amerikának: az ember eltéved a társalgás fordulatai közt.
Otthon, Angliában, az ember megért minden szót, amit mondanak neki, azt is megérti, ami a szó mögött van, meg azt is, hogy mire gondolt a másik a szó jelentésén túl. Itt viszont olyan gondosan kell figyelni már a kiejtésre is, hogy az ember csak a szavakat érti. Igen, amíg az ember a kiejtésre koncentrál, közben minden egyebet elszalaszt. És az emberek is mások. Ez is olyasmi, amire vigyázni kell. Most például, amikor azt mondta, milyen jól fut ez a kocsi, nem is sejthette, hogy ez a megjegyzése ilyen nyilvánvaló örömet szerezhet. Pedig így történt – szinte gyerekes örömet szerzett ennek az embernek. Igen, Lachran sok szempontból egészen gyerekes, ámbár ez valami furcsa, felnőttes gyerekesség. És ez ismét egyike azoknak az amerikai dolgoknak, amiket oly nehéz megérteni. Lehet, hogy ez csak álarc. Könnyen meglehet. Ez az ember végül is nem hülye. Valóságos császár a maga területén, olyan pedig nincs, hogy egy idióta ekkora hatalomra jusson. Saintby nagyot sóhajtott. Bárcsak angol volna ez a Lachran, gondolta vágyakozva, akkor könnyen megérthetné, megláthatná a belső tulajdonságait is a külsőségek mögött. – Igen – mondta Lachran lassan. – Mi elő tudunk állítani futószalagon dolgokat, de nyomába se érünk a maguk embereinek, ha finom kézimunkáról van szó. – Ez talán igaz – felelte Saintby óvatosan. – Igaz – recsegtette Lachran. – És ez a maguk ereje. De a gyengeségük is ez. Úgy látszik, nincs érzékük a tömeggyártáshoz. Márpedig ez létkérdés, különösen most, ebben a háborúban. – Azt hiszem, ez igaz. – De még mennyire igaz, a fene egye meg! … Jó, jó, csinálják csak a finom holmikat, amikor bőven van hozzá idő. És van idő bőven az elhasználásukra is. De mit pepecselnek most, amikor egyenest arra készül el minden, hogy talán már a következő héten felrobbantsák? Hm? – Talán a nemzeti alkatunk olyan, hogy mindig a tőlünk telhető legjobbat csináljuk, függetlenül attól, hogy mit csinálunk – felelte Saintby egy kissé mereven. – Persze. Persze. Hiszen ezt szeretjük magukban, angolokban. De hát mégsem lehet, hogy mindig ezt csinálják. Lachran elfordult, előrehajolt, és megkopogtatta az üveget. Valóságos bozóton siklott át a kocsi, és lassított egy alacsony faépület oldalánál. – Oda! Egyenesen oda! – kiáltotta dühösen az amerikai. – De Mr. Lachran, itt az áll… – Fütyülök rá! Azt mondtam, hogy egyenesen oda! A néger jókedvűen elvigyorodott, és bekormányozta az autót a többi kocsi közt egy üres helyre. Amint Saintby kiszállt, csaknem az orrát ütötte meg a tábla, amelyen ez állt: „Parkírozni rendőrileg tilos!” – Ó – mondta –, tilos területre jöttünk. Lachran meglepetten fordult meg. – Ugyan – mondta. — Mi nem törődünk ilyesmivel. Lépcsőkön mentek fel a faházhoz. Az óriási hallban rögtön eléjük siettek a szolgák, mint a ministránsok a pap elé. Lachran vidáman üdvözölte őket.
– Na, hogy tetszik itt? – fordult a vendégéhez. Saintby bámészkodva körülnézett. Olyan volt az egész, mint valami vadásztanya. Különös, agancsos állatfejek díszítették a falakat, bánatos sötétség ülte meg az egész termet. – Nagyon szép – mondta. – Gondoltam, hogy tetszeni fog magának – felelte Lachran boldogan. – Egy régi skót vadásztanya mintájára épült. Egyébként mindenki azt mondja, hogy ez olyan brit stílusú dolog. – Ó, határozottan az – bólintott Saintby. A hallból, sötét ajtókon át, egy verandára jutottak, s ott Saintby egyszerre nagyot lélegzett. A bánatos félhomály után, s mert még mindig a kedélyére nehezedett a város számtalan vegyes benyomása is, különösen meglepte az új kép. Mintha egy másik világba érkezett volna. Egy boldog és gazdag világba. Hűvösen előkelő veranda, ezüsttel megrakva, csillogó fehér terítékek. A verandán túl, a tökéletesen ápolt zöld gyepen, emberek ültek az élénk csíkozású napernyők asztalai körül. Balra kékcsempés úszómedence. Jobbra teniszpályák. Kissé távolabb a pólópálya. És azon túl gránithegyek csipkés csúcsai meredtek a kékbe vesző magasságba. – Ó, – kiáltott Prentiss. – Micsoda táj! Lachran vidáman, elégedetten szuszogott. – Igen, egész csinos – mondta. –Nem emlékezteti az óhazára? Prentiss mélyet lélegzett. Az ember inkább azt mondaná, hogy ez a hely egyszerre Monte-Carlo, Hurlingham, Svájc és valami képtelen hollywoodi zenés vígjáték. De Lachran szinte szenvedélyes izgalommal várta a válaszát. – Ó, igen – mondta. – Pontosan olyan, mint otthon. Lachran boldogan letelepedett. Prentiss Saintby, miközben szintén az asztalhoz lépett, mentséget keresett magában erre a gyalázatos hazugságra. Hisz Lachran ezt a feleletet várta tőle, mért sajnálná hát tőle az ilyen csekélyke örömet? Különben is mellékes az egész. A fontos: az üzlet. Csak rábírhatná már valahogy ezt az alakot, hogy aláírjon egy komoly szerződést, de hát, úgy látszik, kétségbeejtően halogatni akar mindent, amíg csak lehet. Pedig hát őt csakis a szerződés miatt küldték ide Nyugatra. Prentiss leült az asztalhoz, nézte az elébe táruló képet. Csak úgy villództak a színek – a virágos sétányok, a különleges tarka virágfürtöket ringató bokrok, a csíkos napernyők, a női ruhák, a fürdőtrikók változatos árnyalatai a medence körül, a teniszöltözékek fehérsége meg a pólópályán a piros és sárga ingek mozgó foltjai. Először a színeket látta meg, aztán a fiatalságot – a fiatalok világát. Mindenki fiatalnak tetszett. Szinte hihetetlen volt ez. Amennyire láthatta, nem volt itt senki, aki fiatal ne lett volna. Mint az ifjúság paradicsoma – napbarnított, jól táplált, csinos fiataloké. Ők ketten, akik lenéztek erre a képre – mármint ő és Lachran –, ők voltak itt egyedül a nem fiatalok. Illett is, hogy a többiektől elkülönítve, elszigetelve üljenek itt a verandán. – Az apám alapította ezt a klubot – mondta Lachran könnyed, társalgó hangon. – Valóban? – felelte Prentiss, további beszédre ösztönzően. – Ühüm. Akkoriban egy csomó ifjú John Bull volt itt. Lordoknak, hercegeknek meg
hasonszőrűeknek a fiatal fiai. Vadászni jöttek ide, meg miegymás, aztán itt ragadtak. Úgy is hívták ezt a várost, hogy Kis-Anglia. – Valóban? – Ühüm. Azért van itt annyi angolos stílusú dolog. Biztosan jól fogja itt érezni magát. Prentiss kézbe vett egy villát az asztal terítékéből. – Igazán nagyon kellemes hely – mondta. – És nagyon jó is lenne itt maradni, csak hát… Hiszen tudja, mi háborús időket élünk. Én igazán semmit sem kívánnék jobban, mint hogy itt maradhassak, kivéve persze azt, hogy az üzletet nyélbe üssük. Nos, ha lenne olyan szíves, és elmondaná nagy vonalakban, hogy milyen alapon … – Ne törődjön most ezzel – szólt közbe Lachran szinte türelmetlenül. – Ne törődjön vele. Hisz látta, hogy állnak a dolgok. Az emberek dolgoznak rajta, én meg meghányom-vetem magamban, és ha minden rendben lesz … Nos, hát nem lesz sok vita. Mindent megoldunk, hogy maga is elégedett legyen. – De hát, persze, az idő is olyan tényező … – Jól van, jól van. Nem kell úgy hajszolni a dolgot! Kaptak már eleget erre az évre. Maguk a teljes évi szükségletüket szeretnék fedezni, mostantól számítva két évre. És ezt meg is kaphatják tőlem. Csak ne sürgessenek! Ne sürgessenek! Saintby az asztalt nézte mereven. Egyszerre felfedezte ennek az embernek a keménységét a külső szívélyesség mögött. Az utolsó szavaiban konokság volt, szinte kötekedő harciasság. Majdnem úgy beszélt vele Lachran, mint valami szolgával. Pedig hát ő itt… ő itt a brit kormány volt! Aztán mintha maga Lachran is rájött volna, hogy túl kemények voltak nemcsak a szavai, de még a hangja is. Elmosolyodott. – Egyébként – mondta nevetve –, nekem maga nagyon tetszik. És örülök, hogy egy kicsit megmutogathatom magának az országot. Ha én mennék át a maguk országába, nem lenne maga is szívesen a vendéglátó gazdám? – De még mennyire. – Na látja. Most meg az én országomban van. Ne irigyelje tőlem azt az örömet, hogy megmutogathatom magának. Tudja, hogy ahol most van, a fenébe is, az az egész Egyesült Államok legszebb vidéke. Utazhat fel és le, északra és délre, de ennél szebb helyet sehol nem talál az Államokban. Szokás beszélni az isten országáról. No, hát ez az isten országa. – Igen, valóban. Prentiss gondolataiba merült. Nyilvánvalóan semmi értelme, hogy nógatni próbálja az öreget. Úgyse sietne. És különben is kesztyűs kézzel kell vele bánni. Túlságosan hatalmas, semhogy ellenkezni lehetne vele. Meg aztán az súlyos hiba is volt, hogy ebéd előtt akarta szóba hozni a hivatalos ügyeket. Szinte elemi hiba. Mindig meg kell várni, amíg a partner jóllakott, mielőtt üzleti tárgyalásba kezdenének. Prentiss felpillantott, látta, hogy Lachran mosolyog. Kemény metszésű vén arca egyszerre ravasz és bölcs lett. – Tehát elhatározta, ugye, hogy nem próbál többé sürgetni – mondta. Prentiss visszafojtotta lélegzetét. Olyan volt ez, mintha az öregember nyíltan olvasna
a gondolataiban. Szóra nyitotta száját, de aztán rájött, milyen nevetséges lenne, ha bármit is mondana. Nevetni kezdett, Lachran arca jókedvűen ragyogott. – Olyan átlátszó vagyok? – kérdezte végül Prentiss. Lachran melegen megrázta a kezét. – Mindig sikerül kicsalogatnom magukból ezt a John Bullságot — mondta boldogan. Igazán? – Igen. És tudja, mit? Ezért szeretem magukat. Vegyünk csak egy taljánt vagy egy hollandust. Nem bíznék jobban bennük, mint abban, hogy elefántot kölykedzek, és nem adnám oda nekik még a koszt sem az ingemről… De maguk, angolok, maguk mindig megnevettetnek. – Megnevettetjük? Lachran széles kézmozdulatot tett. Prentiss ránézett az öreg, mosolygó arcra, és egyszerre úgy érezte magát, mintha iskolás gyerek volna. – Ebédeljünk, és most csak azzal törődjék — mondta Lachran. – Majd én szólok magának, hogy mikor vegyük elő a hivatalos ügyeket. Mit szól ehhez? – Rendben – mosolygott Prentiss. – Kitűnő. Hol a fenében van ez a … Hé! Maurice! – Itt vagyok, uram! Nyugodt léptekkel jött oda az ajtóból a pincér. Prentiss elűzte magától azt a sajátos lelkifurdalást, amely mindeddig eltiltotta, hogy – míg Anglia háborúzik — ő bármit is élvezzen Amerikában, és elégedetten nekilátott a jó ebédnek. Kitűnőnek találta az együtt főtt hal- és húsételt, és finom volt a pisztráng is. Lachran jókedvűen fecsegett, Prentiss kellemes érzéssel hallgatta. – Ezekben a hegyekben mindenféle pisztrángot megtalál – mondta Lachran. – Ha szeret horgászni… – Bárcsak lenne időm. – Nos, ha akarja … Lachran egy ideig szótlanul nézte a hegyeket. Aztán bólintott, s arrafelé intett a kezével. – Tudja-e – mondta –, fiatalkoromban széltében-hosszában bebarangoltam ezeket az istenverte hegyeket… És közben eleget korgott a hasam az ürességtől. – Igen? – Ühüm. Nézze, látja azt a csúcsot? Ott, messze a nyergen túl? – Prentiss arrafelé nézett a kristálytiszta levegőn át, amerre a másik ujja mutatott a kékes messzeségben. – Ott volt szakácsnő az anyám egy favágó telepen. – Igen. Lachran kis szünetet tartott, Prentiss sem szólt semmit. Az öregember gondolatai valahol messze kalandoztak. Aztán megszólalt újra. – És ő volt az egyetlen nő kétszázötven mérföldes körzetben. Tanítónő volt Kansasban, aztán eljött ide, hogy hozzámenjen valakihez. Összeházasodtak, de a férjét egy év múlva elvitte a tüdőbaj. Ő azonban nem hagyta el magát, és nem is ment vissza. Nekivágott, isten nevében, munkát keresni. Akkor kezdték odafenn a favágást, odament ő is szakácsnőnek. – „De hát az nem egy magafajta hölgynek való hely” –
mondta neki a főnök. Ő meg csak azt mondta: – „Munkára van szükségem.” – Mire a főnök: – „Csak azért szólok, mert az a sok férfi ott… Komisz egy társaság.” „Adjon nekem egy sátrat – mondta az anyám –, s egy percig se lesz semmi bajom a munkásokkal.” – És biz’ isten nem is volt. Semmi a két esztendő alatt, amit odafönn töltött. Később mondogatta is, hogy akkoriban egy kissé már aggasztotta is a dolog. Mert hogy nem volt biztos benne, vajon a favágók velük született lovagiasságának köszönheti-e a dolgot, vagy pedig ő volt olyan esetlen, hogy senki sem kapott gusztust kikezdeni vele. De persze ez csak tréfa. Akkor aztán megismerkedett odafönn az apámmal. Fát szállított a hegyekből. Harmincéves kora előtt már vagyont gyűjtött egyszer, és el is vesztette megint. Akkor vesztette el, amikor aranyra bukkantak odafenn. Erre visszatért a favágáshoz, a bányáknak kezdett szállítani. Abban az időben még nem volt acél, fát használtak az aládúcoláshoz. Másodszor is vagyont szerzett, de negyvenéves korára megint elvesztette. Két vagyont vesztett el negyvenéves koráig. Másodszor a vasúton ment tönkre. Mire én tizenhét éves lettem, tökéletesen le voltunk égve. Egy kunyhóban laktunk, pontosan ott, ahol most a hegyre vezető sugárút halad. És mire húszéves lettem, visszaszereztem a fél vagyonát. Vissza én! Én meg azok közül készítettem ki egypárat. Istenemre, megtanítottam néhányukat kesztyűbe dudálni, amíg feldolgoztam magam! Lachran bólogatott, mintha elszunnyadt volna. Prentiss úgy érezte, hogy egy percre minden megvilágosodott az agyában. Mintha egy röpke pillanatra keresztüllátott volna e ragyogó napfényben fürdő vidéki klub bántó kulisszáin, és megpillantott volna az öregember tájszólásának, beszédmódjának és modorának amerikai fátyla mögött valamit, ami lényegbevágóan, valóságosan és igazán amerikai. Habár nem is tudta, hogy mi az „igazán amerikai”. Csak volt itt valami olyan … olyan nem angolutánzat… Valami, ami nagyon különbözött az angoltól. Érdekes, gondolta, hogy sokkal jobban szereti és megérti az amerikaiakat, amikor ilyen „különlegesen” amerikaiak, mint amikor jobbára csak az angolok gyenge utánzatai. Tűnődve nézte az öregembert. Az arca kemény volt, csaknem kegyetlen. Fakult bőrét mély barázdák szántották, bizonyára a nehéz élettől és a sok ivástól. Szeme alatt táskák lógtak, vastag szálú sörtehaja acélszürkébe játszott. És volt az egész emberben mégis valami lekötelező, valójában csaknem gyerekes vonás. Prentiss felnézett a kék hegyekre, túl a pólópályán, melyet mesterségesnek látszó fák szegélyeztek. – Milyen volt itt a régi időkben? – kérdezte. Lachran ránézett. Aztán valamiféle torz mosolyra húzódott a szája. Széles kézmozdulattal a hegyekre mutatott. – Itt volt előttünk az egész istenverte ország – mondta. – Az egész istenverte ország … Elhallgatott, mintha ezzel mindent megmagyarázott volna. – Igen? – kérdezte Prentiss, növekvő makacssággal. Lachran megütődve pillantott rá. – Nos – mondta türelmetlenül –, ezzel mindent megmondtam. Milliók! Milliók voltak itt mindenütt, és csak az emberükre vártak… Emberekre, akik elég ügyesek és bátrak, hogy odamenjenek, és felszedjék a kincset. És az ember annyit szerzett, amennyit csak
akart… Lachran ismét bólogatni kezdett lassan. – … De csak annyit tartott meg belőle, amennyire a tehetségéből futotta. Igen, az ember annyit szerzett, amennyit akart, de csak annyi maradt neki, amennyit meg tudott tartani. Ilyen volt itt az élet. – És maga meg tudta tartani, ugye? – Meg bizony. És kikészítettem néhány csibészt, aki hozzá akart nyúlni. – Az aranyásásnál? – Mindenütt. Akkoriban mindenben pénz volt, ha az ember elég kemény tudott lenni. És én kemény voltam. Nézzen csak arra! Emlékszem, azon a hegygerincen át jöttem egy szép napon, és ott várt rám lóháton négy fickó. Tudtam, hogy nem futhatok el, tovább kellett mennem feléjük. Huszonkét éves voltam akkor mindössze. Odaálltam az orruk elé, és azt mondtam: – „Mi az ördögöt akartok?” – Azok meg azt felelték: – „Ide figyelj, Lachran! Nem tetszik nekünk, hogy te odafönn csatornát ásol. A vízre nekünk van szükségünk!” – És ott ültek a nyeregben, kezük a pisztolyon. Én meg csak azt mondtam: – „Pusztuljatok innét, mielőtt agyonverlek benneteket!” – Úgy néztek rám, mint akik azt hiszik, hogy megőrültem. Azt mondta az egyik: – „Nem is tudom, Lachran, hogy mi vagy te. Bolond, vagy egyszerűen csak vakmerő?” – De én meg se moccantam a nyeregben, kezemet a kápán tartottam, úgy szóltam rájuk: – „Találjátok ki. De gyorsan!” – Erre megfordultak, és elkotródtak. Az öregember nevetett, és Prentissre nézett. – Gondolom, kitalálták, hogy vakmerő vagyok, mi? – Azt meghiszem – felelte Prentiss. – Négyen voltak, és fegyveresen. Lachran nevetett. – Bizony, akkoriban csakugyan kemény legény voltam. Mindent megszereztem, amit csak akartam ebben a völgyben. És ha úgy tetszett, felhordtam a hegytetőre, csak azért, hogy leszórjam a másik oldalon. Kemény fickó voltam. Csendesen bólogatott, aztán hirtelen Prentissre pillantott. – Meg kell néznie valamit ebből a vidékből, Mr. Saintby. Igazi látványosság volna a maga számára… Szeret vadászni? – Szeretek … de úgy gondolom, a mostani időkben … – Ó, ne törődjön vele! Lachran elhallgatott, egyszerre felragyogott az arca, hevesen integetni kezdett egy lánynak. Az meg üdvözlésképpen meglengette a teniszütőjét. – Az ott Mary – magyarázta Lachran. – A fivérem unokája. A pincérre nézett. – Igen, a kávét – mondta. – És Mr. Saintbynek… Vagy ő talán inkább teát akar. – Igen, teát. – Biztos vagyok benne, uram, hogy ízleni fog önnek a mi teánk – jegyezte meg a pincér. – Mi itt nem főzzük bele a vászonzacskót. – Úgy is van – mondta Lachran. – Maurice is angol. Ugye, Maurice? – Igenis, uram – felelte a pincér. – Chichesterből származom. – Á, igen – bólintott Prentiss. – Gyönyörű hely.
– Köszönöm, uram. Akkor hát készíthetek önnek egy teát? Prentissnek eszébe jutott a pocsék teák hosszú sora, amilyeneket itt Amerikában elébe raktak, szállodákban, vonaton. Mindnek vászoníze volt a kis zacskótól, amelyben az amerikaiak a kiadagolt teát főzik. – Ha egy csésze igazi jó teát kaphatnék … – Igenis, uram. Lachran ravaszul felpillantott. – Ha szereti a teát, van egy kínai szakácsom odafenn a tanyán. Egy életre a barátságába fogadja magát, ha méltányolja az igazi teát. A fél napját azzal fogja tölteni, hogy teát főzzön magának. – Valóban? – Igazán eljöhetne. Úgy sincs mit csinálnia, míg én bele nem kezdek a dologba. Addig úgyis csak várakoznia kell. És olyan jól odafönn is érezné magát, mint most, abban a szállodában … Egyszer már ebben az ügyben is tennem kell valamit. Már hat éve mondogatom, hogy szükségünk van egy igazi jó szállodára. Meg is fogom csinálni. Egyszerre félbeszakította mondókáját, mosolygott. – Hello, Mary! – Hahó! A lány feljött a verandára, teniszütőjével tréfásan tisztelgett. – Bemutatom Mr. Saintbyt, Mary. Angol. Üzleti ügyben jött át hozzánk. Prentiss felnézett. Feltűnően szép fiatal nő állt előtte. Akárcsak a többiből odalenn, belőle is sugárzott a diadalmas ifjúság és egészség. Mintha a nap gyermekei volnának, olyan jó termetűek és napbarnítottak. A fehér teniszruha még jobban kiemelte a lány napsütötte bőrének arany színét. Fekete haját mulatságos fehér zsokésapka szorította le. – Hello. A lány elfordult, mintha nem is venne róla tudomást. – Ettél? – kérdezte Lachran. – Már régen. Megállapodtunk a trénerrel, de ez a Cecil Hawkins még mindig órát vesz tőle. Pedig Cecil nagyon jól tudja, hogy lejárt az ideje, csak azért csinálja, hogy engem bosszantson. Undok dög. Prentiss észrevette, hogy a fiatal nő szeszélyeskedése még inkább gyermeteg. – Ugye feljössz holnap a tanyára? Ott lesz az a Hawkins lány is meg az anyja. – Jaj, a csudába is, miért hívtad meg az anyját? Ő még Cecilnél is rosszabb. – Legalább alkalmad lesz megint megizzasztani egy kicsit. – Nem lesz abban semmi új – mondta a lány. – Tehát akkor találkozunk. Mr. Saintbyvel is. Ő is feljön egy időre. A lány hirtelen hozzá fordult. – Teniszezik? Prentiss azon csodálkozott, mért nem utasította vissza Lachran meghívását. – Igen, teniszeztem – felelte. De úgy érezte, hogy ez nem elegendő. – Két évvel ezelőtt a nizzai versenyen is játszottam.
A fiatal nő szeme felcsillant. – Igazán? Nizzában? Na, már itt van Johnny, sietnem kell. Akkor hát találkozunk! – Igen – bólintott Prentiss. Aztán gyorsan megintette magát gondolatban. Valahogy bűnösnek tűnt fel, hogy teniszezzék, amíg odaát tombol ez a szörnyű háború. Ez olyan lenne, mintha valaki temetőben mulatozna … Viszont, ahogy Lachran is mondta, itt úgyis várnia kell, és az ember éppúgy várakozhatik kellemesen is, ha az eredmény ugyanaz, mintha kényelmetlenségek sorozatával tölti a napjait. Felnézett. Lachran őt figyelte azzal a mosollyal, amely vagy az öregség és a bölcsesség derűje, vagy a gyerekességé.
15. Az első reggelen, amint Clive felébredt, a lány már az ablaknál ült, és a tengert nézte. A férfi szeméből kiröppent az álom, de fekve maradt, és nézte a lányt. A nap éles sugara betűzött az ablakon, és harsányan ragyogtatta Prudence fehér fésülködőköpenyének szélét. Clive csendben várt egy darabig, tudta, hogy a lány már meghallotta a mocorgását, de Prudence nem mozdult. – Jó reggelt – mondta végül a férfi. Prudence gyorsan hátratekintett, bátorítón mosolygott, aztán visszafordult az ablakhoz. – Rosszul aludtál? – Nem. Nagyon jól – felelte a lány. – Vagy te is olyan vagy, hogy reggeli előtt egy szót sem lehet veled beszélni? Csak morogsz és harapsz reggeli előtt? Átkozod a macskád, és kirúgod a cselédet? – Nem, dehogy. Nagyon jól aludtam. De te olyan szörnyen csikorgattad a fogadat, hogy felébredtem. Leszólok a reggeliért. Mit szeretnél? – Mindegy. Prudence egy pillanatig ránézett, aztán felvette a telefont. – Reggelit kérünk – mondta. – Két adag grape fruitot, két adag szalonnás tojást, pirított kenyeret, két teát, ez minden. A férfihoz fordult, amint visszatette a hallgatót. – Ez a büntetés a szellemi tunyaságodért. Most azt eheted, amit én. Clive nézte, hogy tér vissza az ablakhoz ismét. Ő is felkelt, az ágy szélére ült. – Sajnálom – mondta. – Nagyon sajnálom, hogy nem aludtál jól. – Szörnyen csikorgatod a fogadat. Kísérteties volt. – Ez a dolgok romantikátlan oldala, amit nem szoktak elmesélni a szerelmes történetekben – felelte, hátha ezzel megnyugtatja a lányt. — Van, aki horkol. A dalocskák ezt sem említik soha. Teljességgel hiányoznak az olyan rímek, hogy – reményt vesztett vágyak, nyikorgó ágyak, hortyogva várlak… Nem, az ember folyton csak azt hallja, hogy – ábrándos holdvilág, szép nyári éjszakák, szerelmes kisdiák … és kész. Arról sose szól a nóta, hogy a férfiú hogy csikorgatja a fogát. A lány mosolygott. – Pedig nem könnyű mulatság ez a hajnali fogcsikorgatás – mondta Clive –, különösen, ha még a fejfájás is kínozza az embert. – Fáj a fejed? – No, nem olyan veszélyes. De hát igazán felébreszthettél volna. Sejtelmem se volt róla, hogy csikorgatom a fogamat. – Egész érdekes volt. Tudod, beszéltél is. – Beszéltem? Mi az ördögöt? – Azt én el se mondhatom neked. – Csak ne szégyelld magad! Mit mondtam? Neveket is mondtam? – Nem. Vezényeltél. – Vezényeltem? – Igen. Az volt az érzésem, mintha egy egész hadsereget gyakorlatoztattál volna… És
micsoda szavakat használtál! – Milyen szavakat? Furcsákat? – Nagyon furcsákat. – Nagyon, nagyon furcsákat? Prudence lassan bólintott, elfordult az ablaktól, és Clive-ra mosolygott. – Nagyon kedves volt – mondta. – Igen. Nagyon, nagyonfurcsákat. – Nos, ha olyan nagyon, nagyon furcsák voltak, akkor az … egészen más. – Hát más is, csakugyan. Olyan szavakat használtál, amiket én még sose hallottam. – Talán nem elég bő a szókincsed. – Gondolod? Akkor te nemigen jártál még művésznövendékek és műtermek tájékán. Clive keresztbe rakta a lábát, és cigarettára gyújtott. – Azt hittem, hogy a művészkörökben művészetről beszélnek. – Nagy tévedés. – Hát miről beszélnek? – Evésről – felelte a lány. – Olyan finom ételeket még életedben nem ettél, mint amilyenekről a művésznövendékek beszélni tudnak. – Mindjárt itt lesz az ennivaló – mondta a férfi. – Én addig inkább megfürdenék. Nagyon kimerített, hogy megpróbáltam reggeli előtt szellemes lenni. – Csak ne erőltesd meg magad. Hozassak fel egy Seidlitz-port? —Köszönöm. Van aszpirinem. Meg fogok fürödni. – Nem kell sietned. Úgy látszik, beborul. Lehet, hogy eső lesz. – Jobb szeretnék fedél alatt zuhanyozni. Magára kerítette az esőköpenyét, mintha háziköntös lenne, és fürdőért csengetett. Megfordult, mert hallotta, hogy a lány egyszerre elneveti magát. – Mi olyan mulatságos? – Azt nem mondhatom meg neked – felelte Prudence. – Rendben. Jogod van magánéletre is. Leült az ágyra, amíg bekopogtak, s jelezték, hogy kész a fürdő. Clive az öregasszony után indult, a hall felé. De még visszafordult, és bedugta a fejét az ajtón. – Jó mulatást! – mondta. – Ugye örülsz, hogy itt vagy? A lány rögtön elmosolyodott. – Persze – mondta. Clive nézte egy pillanatig a lányt, végül azt mondta elgondolkozva: – Te nem örülsz. De nagyon rendes tőled, hogy azt mondtad, örülsz. S mire megreggeliztek, zuhogott az eső. Ültek a szállodaszobában, mintha börtönben volnának. Délben megrendelték az ebédet, és újra meg újra odaálltak az ablakhoz, nézték a bánatos, esőmosta sétányt. – Ó, hogy az isten verné meg! – fakadt ki végül Clive, türelmetlen bosszúsággal. – Akárhogy is, de járjunk egyet! Esőköpenyt vettek, kimentek a sétányra. Szaporán lépdeltek, nem volt kedvük beszélgetni. Elérték a sétány végét, mentek tovább, fel a hegyre. – Jó, hogy megint lapos sarkú cipő van rajtam – mondta a lány. – A katonaságnál már úgy megszoktam, hogy el is felejtem lassanként, milyen kényelmetlen a magas sarok.
– Igazán? – Igen. Kapaszkodtak tovább a sziklatető felé. Odafönn sokkal hevesebben fújt a szél, a zuhogó esőt csaknem vízszintesre csapta. A sziklafal szélén megálltak. Clive átkarolta a lány vállát. — Így már sokkal jobb – mondta végül Prudence. – Nem jó az nekünk, ha veszekszünk. – Veszekszünk? Mert kifakadtam a rossz idő miatt? Az nem volt veszekedés. – Értem. Menjünk vissza? Clive a lányhoz fordult, esőtől fénylő, tiszta vonalú arcába nézett. Egy hajfürt ázottan a lány homlokába csüngött. Prudence észrevette a férfi tekintetét, és bosszúsan hátrasimította a haját. Clive szeretett volna valami kedveset mondani, de a lány már útnak eredt. Lementek ismét a sétányra. Már csaknem a szállodánál voltak, amikor Clive megérintette a lány karját. – Nagyon sajnálom – mondta. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen ingerlékeny a természetem. Ne haragudj rám. – Nem haragszom – felelte a lány. – Nagyon hasonlítasz az apámra. Ismerem én ezt. – Én nem akarnék rosszat… – Egyikünk sem akar, csak valahogy folyton elromlik a dolog. Nem is tudom… de mi valahogy olyan üresek vagyunk … És valami elválaszt bennünket egymástól… – Akarod, hogy abbahagyjuk az egészet? – kérdezte a férfi. – És te? – Ha te akarod, akkor én is. – Nos, hát részemről… én nem bánom – mondta a lány. Clive felkapta a fejét. – Rendben van. Tudomásul veszem a határozatot. Méltóságteljesen bevonultak a szállodába. – Szólok nekik – mondta a férfi. A lány továbbment a lift felé, Clive megállt a pultnál. Az udvarias kis ember szolgálatkész pillantással fogadta. – Igenis, Mr. Briggs. Mivel lehetek szolgálatára? – Igen… Kérem, készítse el a számlánkat. Elutazunk. – Ó … de hát… – És kérem, ne hívja ide azt a Mrs. Hogyishívjákot. Minden rendben volt, csak éppen elutazunk. A helyettes igazgató a toll után nyúlt. – Visszautaznak Londonba, uram? – Nem. Csak… nos, igen, valószínűleg visszamegyünk Londonba. – Sajnálom, hogy elutaznak… És milyen rossz időben! Kár, hogy nem maradhatnak holnapig. Különben a mai napot már úgyis ki kell fizetniük, akár maradnak, akár nem. Clive elgondolkozott. Most hová menjenek? Végül elnevette magát. – Ez ésszerűen hangzik… De, azt hiszem, azért mégiscsak elutazunk. Felment az emeletre. Prudence az ablaknál ült, még mindig esőköpenyben. Clive az ágy szélére telepedett, s valami beszédtémán tűnődött. A lány váratlanul
eltüsszentette magát. – No, no – mondta a férfi. – Csak meg ne fázz! – Nem fázom meg – felelte a lány a szája elé tartott zsebkendőbe. Megint szótlanul ültek, míg Prudence újra csak el nem tüsszentette magát. – Azt hiszem, máris megfáztál – mondta ismét a férfi. – Nem. A lány egyszerre csak nevetni kezdett. Csendes nevetés volt, gyöngyöző kacagásba olvadó. – Min mulatsz? Mondd meg, hadd nevessek én is. – Azt nevetem – mondta a lány –, most jövök rá, hogy mi ez a nátha. Ez a nászutas nátha. Apám gyakran beszélt róla. És most én is megkaptam. – Nászutas nátha? – Igen. Nem hallottál még róla? Az emberek kilencven százaléka szörnyen megfázik a nászúton. – Nem vigyáznak eléggé, nem csukják be az ablakot. – Lehet – nevetett a lány. – Tetszel nekem – mondta a férfi. A lány meglepetten, gyermeki csodálkozással nézett feléje a szoba esti homályában. Egyszerre fintor futott át az arcán, újra tüsszentett egyet. – Látod – mondta Clive –, hát ez már sok! Ha így meg vagy fázva, igazán nem utazhatunk el. – Ez nem is igazi megfázás … – De az. És, az isten szerelméért, ezen most ne kezdjünk veszekedni. Én azt mondom, hogy igazi nátha, és ezt ki kell heverni. – De hát – ellenkezett a lány –, már bejelentetted a portán, hogy elutazunk. Biztosan kiállították már a számlát is. – Annyi baj legyen. Az már különben sem számít, ha maradunk holnapig. Úgyis ki kell fizetni a második napot, mert ha déli tizenkettő után szól az ember, az még egy napnak számít. – Értem. – Szóval nyugodtan itt maradhatunk ma éjszaka. Majd átadjuk holnap a szobát. – Ez ésszerűén hangzik – mondta a lány. Hallgattak, a csend feszültté vált. Clive felállt, fel-alá járkált a szobában. – Nos – mondta –, tehát határoztunk. Akkor most már ehetnénk is. Vacsorázzunk itt? Vagy odalenn? – Egyiknek sem örülnék túlságosan. – Értem. Clive rótta tovább a lépéseket a szobában, aztán ő is tüsszentett egyet. A lányból kitört a nevetés. – Te is megfáztál. – Úgy látszik, igaza van az apádnak – felelte a férfi. – Nem tesz semmit. Megint fel-alá járkált, végül pattintott az ujjával. – Van egy ötletem. Menjünk, igyunk egyet. Kell egy kis itóka, jót tesz a náthánknak
is. Mi értelme lenne, hogy kétfelé menjünk ugyanazzal az egy náthával? … Iszunk egyet, aztán jól megvacsorázunk. Búcsúvacsorát rendezünk. Majd csak találunk valami helyet… – Jó ötlet – mondta a lány. Elindultak, lementek a lépcsőn. Csaknem az ajtóban voltak már, amikor a helyettes igazgató utánuk szólt. – Mr. Briggs – mondta és gyorsan megkerülte a pultot. – Itt a számlájuk. És ha becsomagolták a poggyászukat… – A poggyászunkat? – kérdezte Clive. A gondolatai messze jártak. – Vagy úgy … Nos, a poggyásszal még nem kell törődnie. Úgy határoztunk, hogy mégis itt maradunk éjszakára. – Tehát ma nem … – Úgy van. Küldje csak fel holnap reggel a számlát, majd akkor elintézzük. A kis ember elment, fejét lehorgasztotta, homlokát ráncolta. – Furcsa kis ember – jegyezte meg Prue. – És most hová? – Majd találunk valami helyet. Csak van egy rendes hely ebben a városban. Bágyadt fény töltötte be az alacsony mennyezetű vendéglőt, a lámpák gyér sugarát elnyelte a kopott faburkolat. Clive megállt az ajtóban, mindkét tenyerét előretárta, és a lányra nézett olyan pillantással, mintha azt mondaná: „ Lám, milyen egyszerű az egész.” – Azt hiszem, pontosan ez az, amit keresünk – mondta Prue. – Olyan hely, ahol az ember egész jól eltöltheti hátralevő éveit – felelte Clive. Álltak az ajtóban, és nézték a kövér, fehér kötényes férfit, amint a tűz körül sürgölődik. Lángra lobbantotta a parazsat a magas lábú tűzhelyen, s rakott rá még egy kis szenet a rövid nyelű fogóval. Aztán a tűzhely melletti asztalhoz fordult, és kezével arrafelé invitálta őket. Mindezt egyetlen szó nélkül. Amíg elhelyezkedtek, a kocsmáros továbbra is némán várakozott, háttal a tűznek. – Nos, – szólalt meg végül –, mit adhatok? – Valamit, ami felmelegít – felelte Clive. – Posthymenális náthánk van. – Hát az micsoda? – Oda se neki! Orvosi szakkifejezés. – Értem. Mit szólnának egy kis különleges forralt borhoz? – Milyen az? – Csak bízza rám, uram! Pillanatok alatt felmelegíti önöket. Clive utánanézett, amint ledöcögött az ivóba vezető lépcsőkön. – Előzékeny fickó – mondta. – Nagyon aranyos – felelte Prue. – Éppen olyan, mint „a vidám kocsmáros”. – Pontosan. Biztosan olvasta egy könyvben, hogy milyen az. – Ugyan. Hidd el az embereknek, hogy természetüknél fogva emberiek. – Én elhiszem. Csak azt akartam mondani, hogy önkéntelenül is igyekszik hozzáidomulni ahhoz az általános elképzeléshez, amit róla alkotunk. Mind így vagyunk ezzel.
– Csakugyan? – Persze. Épp ez a baj. Clive a tűzbe bámult, végre kellemesen, kényelemben érezte magát. – Tudod, Prue – mondta végül –, mi mindnyájan az alkalmazkodás igáját nyögjük. Igyekszünk olyanokká válni, amilyennek az általános elképzelés előírja a számunkra. Vegyünk csak egy fiatal orvost. Pontosan tudja, hogy az általános elképzelés szerint ilyennek kell lennie, hogy kell járnia, beszélnie, öltözködnie, viselkednie. Ehhez alkalmazkodik, és nemsokára már nem az, ami valójában lenne, hanem egy olyasfajta két lábon járó, összetoldozgatott teremtmény, amilyennek előírja a regényekből, moziból és színdarabokból táplálkozó közvélemény. – Drágám, ne ráncold a homlokodat. – Jó… Így van ez mindenkivel, miniszterekkel és rendőrökkel, színésznőkkel és pincérekkel, mindnyájunkkal. És a közvélemény el is várja mindnyájunktól, hogy valamilyenek legyünk. Mi meg elveszítjük magunkat, és hamis életet élünk. Pedig valójában nem is az a mi életünk. – Talán simábban gördül így a világ. Már megint ráncolod a homlokod. – Jó… Én ezt nem hiszem. Nem olyan bolondságra gondolok, mint az úgynevezett önexpresszionizmus. Valamire, ami sokkal igazabb. Túl sok előre gyártott dolgot kapunk az életünkben. Már gyerekkorunkban azzal kezdjük: a kisfiú ilyen és a kislány olyan. Pedig a kisfiú nem ilyen és a kislány nem olyan. – De hát, az istenért, akkor milyenek, szívem? – Ne bolondozz. Én komolyan beszéltem. – Nem bolondozok. Olyan csodálatos vagy, amikor komolyan beszélsz. És olyan remek gondolataid vannak. Nagyon okos vagy. – Hagyd abba. Csak azt akartam mondani, hogy mindig a hamis arcunkat mutatjuk, amivel színleljük, hogy mi mik vagyunk, pedig magunk is jól tudjuk, hogy nem azok vagyunk. Az angoltól elvárják, hogy ilyen legyen, a protestánstól meg, hogy olyan, egy lancashire-i ember is mindig valamilyen, és egy honpolgár soha nem teheti ezt, egy munkásnak viszont mindig amazt illik tennie. Valamennyiünket gyúrja, idomítja és formálja az általános elképzelés. – Néha a javunkra. – Igen, de sokkal többször a kárunkra. Képzeld csak el, ha egy szép reggelen úgy ébrednénk, milliók és milliók, hogy szabadok vagyunk. Valóságos forradalom lenne … Tudod, minek a forradalma? Az ön … Továbbment a gondolat nyomán, mintha rókát űzne. Annak, amit kergetett, nem lehetett látni sem az alakját, sem a körvonalait. De ha megfoghatja a gondolatot, akkor… Akkor talán megtudhat valami fontosat. – Ha felkelne az egész emberiség, és azt mondaná – nem vagyok bábu! Én én vagyok. És én nem vagyok tartózkodóangol, hűvösprotestáns, önfejűyorkshire-i, bátor honpolgár, józan munkás … – Hanem mi vagy? Gyáva honpolgár és fecsegő angol… – Nem, egyáltalán nem! Mert attól, hogy nem vagyok az egyik, még nem leszek okvetlenül az ellentéte. A nemzetiség különben sem jelent semmit. Vegyük csak a
briteket. Franciaországban azt mondják, hogy a brit ember álnok, Amerikában, hogy monoklis szamár, Olaszországban, hogy ösztövér, fagyos, hidegvérű arisztokrata, Németországban, hogy csontos, pipás alak, aki éhezteti a gyerekeket. És mi nem vagyunk sem az egyik, sem a másik. – Hát akkor mik vagyunk? – Nem érted, hogy mi… minden vagyunk? Minden egyes ember egyszerre lehet minden a föld kerekén, csak merje felismerni és bevallani. Bárcsak azt mondhatná minden egyes ember: „Én az egyik pillanatban bátor vagyok, de a másikban gyáva. Részben tartózkodó vagyok, és mégis gyerekesen barátságos. Fütyülök a vallásra, és hiszek is benne, aszerint, hogy a nap folyamán milyen félelmek és remények támadnak bennem. Én minden vagyok. És mindegyikünk olyan, mint én vagyok… Az egész mindenség, az emberiség…” – Igen, szívem. No, már hozza az emberünk az italt. Clive megrázta fejét. Egyszeriben megértett valamit, de nem tudta igazán megfogalmazni. Sajnálta, hogy el kell szakadnia ezektől a gondolatoktól. A kocsmáros meghajolt. – Itt van, doktor úr. Parancsoljon, asszonyom. Kóstolják csak meg. Figyelte, amint szürcsölni kezdik az italt. A kezeit dörzsölgette. – Ízlik? – kérdezte Prudence-től. – Nagyon – felelte a lány, és Clive-ra nézett. – Ez csakugyan felmelegít – mondta a férfi. – Végigbizsereg az emberen. – Kérünk még egyet. – Igenis, doktor úr. Fogta a még gőzölgő poharakat, és eldöcögött ismét. – Azt hiszi, hogy doktor vagy – nevetett Prue –, mert azt mondtad, hogy a posthymenális nátha orvosi szakkifejezés. – Szóval ezért. Már majdnem azt hittem, hogy ez is valami általános elképzelés … Tudod, az előbb nem láttam világosan, nem tudtam jól kifejezni magam. Prudence a férfi karjára tette a kezét. – Mi bánt téged, Clive? – Bánt? Engem? Semmi. – Én megértem azt is, ha nem akarod megmondani. De tudom, hogy bánt valami. – Nem, semmi. Beszélj inkább magadról. Mi a véleményed az egészről? – Miről? – Mindenről. Az életről, a háborúról, a szerelemről… A lány megrázta a fejét. – Voltál már szerelmes? – kérdezte a férfi. – Ó, állandóan. Gyerekkorom óta. – Nem. Én úgy értettem, hogy voltál-e igazán szerelmes egy férfiba? – Nem tudom. – Hogyan érted azt, hogy nem tudod? – Úgy értem, ahogyan Robin mondja Makynnak: „Én nem is tudom, hogy mi az a szerelem …” Tudod, már azon is gondolkoztam, hogy képes vagyok-e rá egyáltalán?
Olyan lassan nőttem fel, lassan váltam éretté… De egyszer már el is voltam jegyezve. – És még mindig? – Már nem. Felbontottuk. – Miért? A lány elgondolkozva nézte a kezét, széttárta az ujjait. Végül felnézett. – Érdekes, nem is esik nehezemre, hogy elmondjam neked. Mintha már nem is keltene bennem semmiféle indulatot. Nagyon régen ismertük egymást… Ó, még jóval azelőttről, hogy ő Oxfordba ment. Szóval, elhalt a dolog, aztán feléledt, és elhervadt megint, és így ment sokáig, aztán, mikor visszajött az egyetemről, akkor egyszerre nagyon komoly lett az ügy, és eljegyeztük egymást. Aztán jött egy nagy összecsapás, és befejeztük. – Hátha még összefoltozzátok. Prue a tűz felé tartotta a kezét, a fejét rázta. – Még megtehetitek – mondta Clive. – Én nem tudnám … Érdekes, milyen könnyen beszélek már róla. Pedig azt hittem, hogy soha nem fogok túljutni a dolgon. Tudod, lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot, és ezen borzasztóan összevesztünk. – Nem kellett volna. – A mostani időkben? Az ember, rá se tud nézni egy férfira, aki ma nem hajlandó harcolni. Harcolnunk kell, semmi mást. És mindenkinek! Ez sokkal, de sokkal több, mint a személyes érzelmek. – Így aztán te vonultál be helyette. – Egyáltalán nem. – Dehogynem. Ő nem akart, hát elmentél te. – Nem hiszem… De lehet, hogy így van. – Hogy megszégyenítsd. – Megszégyenítette ő saját magát! – Nem hiszem, hogy megszégyenítette volna magát. – Te katona vagy. Hogy mondhatsz akkor ilyet? – Akkor hát ne vitatkozzunk. Nagyon sajnálom, ha megbántottalak. – Nem bántottál meg. – De igen. Csak ne vedd nagyon a szívedre. Sajnálom, hogy rávettelek erre a beszélgetésre. – Nincs semmi baj. Prudence a férfi józan, kissé mogorva arcába nézett, és gyorsan elnevette magát. – Ne csinálj gondot belőle. Én se törődök már vele. Ettől még nincs vége a világnak! … Így is felfoghatja az ember. És lesznek még más szerelmek is, ahogy a józan eszem súgja. – Igen – bólintott a férfi. – Csak hát az első mindig a legsúlyosabb eset. – Nem is ez volt az első – mondta a lány. – Csak ne csűrjed-csavarjad. Látom én, miről van szó. Az ember megérzi az ilyesmit. Prudence a férfira nézett, Clive most a tüzet bámulta. A helyiség homályos volt, üressége magányt árasztott. A lány befelé mosolygott.
– Fel a fejjel – mondta. – Volt nekem már egy csomó más tapasztalatom is. – Nem hiszem. – De igazán. Párizsban. – Neked? Párizsban? – Igen, nekem – mondta a lány. – Volt egyszer egy nagyon veszedelmes kalandom is Párizsban. – Nagyon, nagyon veszedelmes? – Igenis, hogy nagyon, nagyonveszedelmes. Akarod, hogy elmeséljem? – Csak ha nem esik nehezedre … – Lám, pedig te nagyon szeretnéd hallani, csakhogy az általános elképzelés szerint a férfinak nem illik kíváncsinak lenni. – Touché… ahogy az a bárdos pasas mondta, mikor Károly király feje belepottyant a kosárba. Borzasztó izgatott vagyok. Csakugyan, nem is voltam még ennél izgatottabb életemben. Mit is jelent az, hogy az ember izgatott? – Nem tudom. Szóval, Párizsban történt az eset, amikor tizennégy éves voltam. Nagyon nagy jelentősége van a további fejlődésem szempontjából. – Tizennégy. Kissé korai. – Igen. Ott sétáltam egy szép napon az Observatoire szökőkútjánál, fölfelé, a Bal Bullier mellett. Tudod, merre van a Closerie de Lilas? – Ne ugrass. Én nem ismerem Párizst. – Nem? No mindegy. Szóval, arra sétáltam, és jött mögöttem egy ember … – Köszönöm. Nagyon izgalmas történet. – Várj csak, még nem fejeztem be. Csak azon gondolkozom, hogy tudnám illedelmesen megfogalmazni. – Csak ne légy szertartásos miattam. – Sehogy se lehet illedelmesen elmondani. Tudod, az az ember egyszerre csak belecsípett a fenekembe. – A gazember! Egy ilyen fenékcsipkedő! – Bizony. És méghozzá igazi, kemény csípés volt. – Ó, a csodálatos francia nemzet. A fenékcsipkedők régi jó nemzete. A kislányok fenekébe csípők. – De mért csinálják? – Ez csak a régi jó gall udvariasság kifejezése. A szíve mélyén minden francia ilyen fenékcsipkedő. – És ez nemcsak olyan általános elképzelés megint? Éppen az előbb mondtad … – Persze hogy az, de ezt a franciák is elhiszik. Az általános elképzelés szerint a francia nem olyan unalmas és flegmatikus nép, mint a britek. A francia szexuálisan mindig tettre kész. Ez az általános elképzelés. A franciák is hisznek benne, s megpróbálnak ennek megfelelően viselkedni. Lehet, hogy túlzásba is viszik. Lehet, hogy ezért csökken náluk a születési arányszám. – Mint amikor valaki túlzásba viszi a tréninget? – Úgy valahogy. Nézd csak, a latin népekről az a közfelfogás, hogy olyanok, mint az örökké szerelmes kis kakasok. Én pedig kétségbe vonom, hogy szexuálisan
hevesebbek lennének, mint bármelyik más fajta. Fogadni mernék, hogy rengeteg hidegvérű angol van, aki napfénynél nagyon csendes, de amikor aztán eloltják a villanyt, fejhossznyi előnyt adhat bármelyik jóvérű latinnak. – És mostanában mindig el kell oltani a villanyt. – Hát igen. Egy éven belül komoly születési szaporulat várható nálunk. És ezeket most nem háborús gyerekeknek fogják hívni, hanem elsötétítési gyerekeknek. Húsz év múlva egész sereg fiatalember lesz, mind hasonló korúak, s azt fogják mondani: „Ó, én elsötétítési gyerek voltam … – Gondolod, hogy ezek a hosszú sötét esték elősegítik az ilyesmit? – Másképpen nem is lehet. Télen nem lehet horgászni. – Lehet, hogy mi is csak … – Jelenlevőkről egy szót sem, ha szabad kérnem. – Ugyan, eszembe se jutott. – Ne is! A lány magában mosolygott. – Tudod, sose képzeltem volna, hogy így fogok beszélni. Ez egészen romlott dolog, ugye, ilyesmiről beszélni. – Ellenkezőleg. Nagyon természetes, és ha természetes, akkor már nem is lehet romlott. De ha akarod, hát beszélgessünk illedelmesen. Még mindig az a véleményed, hogy Wagner-operákat kell játszanunk háborús időkben? – Csacsi – mondta a lány. – Itt a vidám kocsmáros. A pocakos ember új poharakat tett eléjük, és nézte, hogy kezdik szürcsölni az italt. – Mi van ebben? – kérdezte Clive. A kocsmárosnak felragyogott az arca, méltányolta a kérdést. – Ó, egy kicsi ebből, egy kicsi abból… – Ez mindenesetre vörös, bor… Meg egy kis fűszer. – Meg egy kis fűszer! – nevetett az ember. Dupla tokája remegni kezdett. – Jó vicc! … Egy kis fűszer! Fejét csóválva elkacsázott. Clive nevetve utánaszimatolt, aztán Prue-hoz fordult. – Színpadon látott valakit, aki éppen így csinálta. Ez a titkolózó pasas szerepe. – Talán régi családi receptről van szó. Századok óta a családjuk tulajdona. – Igen. Egy indián törzsfőnök árulta el hálából a déd-déd-dédapjának, mert megmentette a lányát a hidegleléstől. – Ezt honnan szedted? – Egy palackról. Anyám csinált nekem sokszor kölyökkoromban valami kotyvalékot, mocsári gyökérelixírnek hívták, annak az üvegén volt ez a mese. – És mire volt az jó? – Mindenre. Tyúkszemre, szemölcsre, bütyökre, sebre, skarlátra, arcrángásra, reumára, isiászra, köszvényre, zsábára, hideglelésre. – Látod, hát ez az. Ha annak az indiánnak ilyen csodálatos receptje volt hideglelés ellen, mért nem gyógyította meg a saját lányát? – Igaz. Másokat megmentett, de saját magát nem tudta megmenteni. Ez mindenesetre
fontos kérdés. Azt hiszem, meg kell kérdezni a parlamentben. – Pompásan érzem magam. – Nagyszerű. Én is. – Szeretem ezt a helyet. Szerencsét hoz nekünk. Itt nem veszekszünk. – Veszekedés? Mi sosem veszekszünk. Csak néha összekülönbözünk. – Jól van – mondta a lány. – Csakhogy itt még össze se különbözünk. És mondd, gyerekkorodban bevetted szépen az orvosságot, ahogy jó kisfiúhoz illik? – Tudtam, hogy okosabb, ha beveszem, különben kiporolnák a fenekemet. – A fenekedet. Tudod, az az ember … – Miféle ember? – Az az ember Párizsban, a Bal Bullier-nél. – Ahá, a fenékcsipkedő. Mi van már vele megint? Úgy látszik, nagy szerepe volt az életedben. – Én, kérem, mindig példás életet éltem. – Mostanáig. Prudence elmosolyodott, a tüzet nézte. – Szítsd fel egy kicsit – mondta. Clive felállt, megpiszkálta a szenet. Szótlanul ültek, szürcsölték a forró bort. – Volt abban a dologban még valami furcsaság, amit nem mondtam el neked – kezdte a lány. – Gondoltam. Nos, akkor folytasd csak! Gyónj meg mindent! – Szóval az az ember … – Melyik? – Ugyanaz. – A fenékcsipkedő? Állhatatos fickó. Nem akar kilépni az életünkből. Folytasd! – Szóval az az ember … – Újra találkoztál vele, mi? – Nem. Ez is ugyanakkor történt. Csak nehéz ezt előtted … – Ha férfi volnál, nem tennél ilyen félszeg megjegyzéseket. Térj csak vissza a tárgyra! – Szóval – folytatta a lány –, mikor belém csípett, én megfordultam, ő pedig … neki pedig … szóval, nyitva volt a nadrágja. – Ott a Bal Bullier-nél? – Igen. Fényes nappal. – Ó, a vén mutogatós! És aztán mit csinált? – Aztán … nem is tudom, hogyan fejezzem ki magam … Olyan buja és fajtalan mozdulatokat tett. Jól mondtam? – Tökéletes fogalmazás. És te mit csináltál? – Hát amikor belém csípett, akkor, persze, ugrottam egy nagyot. Aztán mikor megfordultam, és láttam, hogy ő … – Mindenét megmutatja? –Igen. Szóval, akkor olyan dühbe gurultam, hogy kiabálni kezdtem, és ráordítottam …
– Elég bő francia nyelvkincsed lehetett tizennégy éves korodban. – Dehogy. Angolul kiabáltam. — Elég provinciális … – De hát úgy meg voltam döbbenve, hogy nem is tudtam volna franciául gondolkodni. – De így meg nem érthette. _Éppen úgy megértett. Pontosan ugyanúgy, mert jól a képébe csaptam. _Ahá, ez is az entente-cordiale12-hoz tartozik. Aztán mi történt? – Aztán elszaladt. – Anélkül, hogy begombolta volna a nadrágját? – Anélkül, hogy bármire is lett volna ideje. Úgy futott, ahogy csak bírta a lába, én meg rohantam utána, és kiabáltam, ahogy a torkomból kifért. Elneveztem mindennek, ami csak eszembe jutott. Szörnyű jelenet volt… Végig az Observatoire kis parkján, és mindenfelé a sétáló nevelőnők és emberek… Clive előrehajolt a székén, fulladozott a nevetéstől. – Így volt – mondta Prue. – Szóról szóra. – Istenem. Hát ez csodálatos. Egy festményt kellene készíteni róla, milyen jól szimbolizálná a két nemzet viszonyát. A megtestesült ifjú brit szűziesség, amint dühödten kerget egy ijedt kis franciát a boulevard-ok, művészetek és a fény városának utcáin át. Csak úgy röpködnek a copfjai, amint szalad … És a derék francia nevelőnők teljesen értetlenül bámulnak, azt látván csupán, hogy egy rámenős külföldi fruska olyan mohón vágyakozik egy nagyszerű francia férfiúra, hogy fényes nappal végigkergeti az utcákon. A férfi zilált öltözéke is csak azt mutatja, hogy a lány fényes nappal erőszakosan megtámadta. Prue ingatta a fejét. – Azt hiszem, nagyon mulatságos lehettem. – Én is azt hiszem. Nos, igyunk az angol nők derék világára. Fenékig! Hogy érzed magad? – Nagyon, nagyon kellemesen. – Mert mi ketten nagyon, nagyon kedves emberek vagyunk – mondta a férfi. A tűz felé nyújtotta a lábát, meleg, jó érzés töltötte el. – Clive – szólalt meg végül a lány. – Tessék? – Mit gondolsz, mért viselkedett így? Mindig meg akartam kérdezni valakitől. – Kicsoda? – Tudod. A fenékcsipkedő. – Istenem, már megint az a pasas? Mi van vele? – Mitől csinálnak az emberek ilyesmit? Jó, hogy nevetünk rajta, de van ebben valami borzasztó is. Megpróbáltam utánanézni az apám könyveiben, mondtam neked, ugye, hogy orvos, de semmit sem találtam. – Talán nem a megfelelő könyvet nézted. – Lehet. És erről én senkivel sem beszélhetek igazán. – Hát nem is. Ez perverzitás. És ilyesmiről nem illik kétnemű társaságban beszélni.
– Tudom. De ez mégiscsak olyasmi, amit tudni kellene. És nem tudjuk. Felnövünk, magamfajta lányok, és úgy teszünk, tudod, mintha tudnánk ezeket a dolgokat, pedig semmit sem tudunk róluk. – Valójában egyikünk sem tudja – felelte Clive. – Tudod, mik vagyunk mi mind? Valami mesterkélt, kézzel festett külső, ami rémült és reszkető kíváncsiságot takar. És csak szeretnénk megismerni, megérteni az életet. – Ez igaz. De mitől csinálnak egyesek ilyen ijesztő dolgokat? Mi történik egy ember agyában, amitől egyszerre ilyen szörnyű lesz? – Nem tudom. Persze, van ennek neve is. Nem exhibicionizmus. Valami más. A név úgyse számít. Minthogy emberi lény követi el, hát ez is emberi. Talán nagyon ki volt éhezve a szerelemre. Éppen olyan elvakultan küzdött érte, mint ahogy a sperma ráveti magát a petére. Elvetélt költő volt. Ide taszította a természet, amely nem ért fel az ő képzeletéhez. Mindegy. Csak az számit, hogy emberi. – Ez mégis rettenetes. – Nem, nem rettenetes. Megvan mindnyájunkban. Jó és rossz, helyes és helytelen … minden össze van keverve mindnyájunkban. Itt él bennem a világ minden gonoszsága. És minden jósága is. Belénk van plántálva, minden egyes emberbe, a világ minden lehetősége. Ott van mind abban az edényben, ami maga az ember… Ott van, ott is marad mindvégig örökös készenlétben, hogy ennek vagy annak kedvezzenek a körülmények. Adj nekünk tisztességes életet, és akkor a tisztességünk kerekedik fölül. Adj szerencsétlen körülményeket, és akkor kitörhet belőlünk minden gonoszság és kegyetlenség, és képesek leszünk még arra is, hogy raboljunk, fosztogassunk, városokat bombázzunk, ártatlanokat lemészároljunk olyan módon, ahogy addig elképzelhetetlen lett volna. Kegyetlenség, gonoszság, perverzitás … Mind ott van bennünk is, és várja az alkalmat, hogy eluralkodhasson. – Örülök, hogy ez idő szerint a normális bennem az uralkodó. – Azt hiszem, asszonyom, mondanom se kell, mennyire örülök én is, hogy az ön kitűnő személye normális. – Hálás köszönet a bókért. – Szereti a bókokat? – Muszáj válaszolnom? – Akkor hát kap tőlem még egyet. Átnyújtom önnek a világ minden bókját egyetlenegy bókba foglalva. Ezennel átnyújtom önnek a szavakat és szavakat és szavakat és szavakat. – Ez mit jelentsen? – Azt jelenti, hogy jó ez az ital. – Semmi mást? – Azt is jelenti, úrnőm, hogy szerintem ezek a szavak hivatva vannak kifejezni mindazt, amit minden idők költői megpróbáltak versbe foglalni. Csak éppen, hogy nem mertek előállni és nyíltan beszélni, mert hiszen ők költők. Így hát elrejtették az igazságot olyan szavak mögé, amelyeknek bizonyos kerekdedségük és összecsengésük van. Én azt adom önnek, ami a szavakon túl és a szavak mögött van, és most mindez az öné … Jobb költemény, mint amit valaha is írtak.
– Ez kissé zavaros. Én mégiscsak azt hiszem, hogy egy hölgy jobban örülhet egy költeménynek. – A költemények semmit sem érnek. Legalábbis a szerelmes versek … Senki sem ír őszinte szerelmes verset. – Mért nem? – Mert senki se meri. Van az életben is, a művészetben, is valami csalás, és a költészet is ezt a csalást szolgálja. Tudod-e, mi az, amit a világ valamennyi szerelmes verse ki akart mondani, és mégse mondta ki? Egyetlen örök igazságot próbáltak mindig kimondani a költők, és félúton mind elakadtak valahol. – És mi ez az örök költői igazság, mesterem? – Nagyon egyszerű igazság. Az, hogy az isten nem teremtett nemesebb, szépségesebb, költőibb és örömtelibb dolgot ezen a világon, mint egy férfit meg egy nőt, akik igazán szeretik egymást az ágyban … Bárcsak világosan meg mernénk ezt érteni, és ki mernénk mondani, és megtaníthatnánk rá a gyerekeket! Akkor kisöpörhetnénk napjaink erkölcsének minden romlottságát… És akkor a filmek meg a dalocskák meg a ponyvaregények sem szórhatnák a mocskukat az emberekre a ravasz kacsingatások, piszkos gondolatok és hamis erkölcstelenségek bástyája mögül… És ez az, amit a világ minden költője megpróbált kimondani, de mégsem mondott ki soha. – Istenem – mondta a lány –, úgy látszik, ez csakugyan csodálatos ital. A férfi elmosolyodott. – Én itt mély filozófiai fejtegetésekbe kezdek, te meg azt akarod mondani, hogy az italtól van az egész. – Nem. Csak egy nehéz kérdésen töröm a fejem egész idő alatt. Mondd, te csakugyan, tréfa nélkül hiszed is ezt az egészet? Mármint amit a költészetről mondtál… Meg a férfiról és nőről, akik szeretik egymást. – Ez egyike azoknak a dolgoknak, amikben hiszek. – És azt hiszed, hogy ez igaz? – Igen. Ez igaz… Ha ketten nagyon, nagyon szerencsések. A lány a pohárba bámult. – Clive. – Tessék? – Mondd, mi nagyon, nagyon szerencsések vagyunk? – Ezt nem tudhatja azonnal az ember. Azt hiszem, ebben a vonatkozásban talán azok vagyunk. De hát, nem tudom, te hogy vagy vele. Én csak a saját nevemben beszélhetek… Te azt hiszed, hogy szerencsések vagyunk? Prue a kezét nézegette, szavakat keresett. – Azt hiszem, abban igazad van, amit a költészetről mondjál – felelte végül elgondolkozva. – De különben elég nehéz megérteni ezt az egészet, nem? – De igen. Viszont a sok töprengés sem tesz jót mindig az embernek. Bízd rám az egészet. Majd én búsulok kettőnk helyett is. – Clive! – Tessék? – Mi bánt téged?
A férfi a tüzet nézte, most hirtelen felpillantott. – Semmi – mondta. – Semmi se bánt. Igyunk még egyet, de most csak mi ketten… – Mért, ki van itt még? – kérdezte a lány. – Jean Jacques Pince-Derriére13. De ebből most kihagyjuk! – Jó. De azért iszunk az egészségére. – Helyes beszéd. A távol levő barátok egészségére … Rendelek még italt. – De valamit ennünk is kellene. – Iszunk még egyet, aztán elmegyünk vacsorázni. – De kérlek, Clive, ne menjünk vissza abba a szállodába. Kérdezd meg a kocsmárost, nem tudna-e nekünk valami ennivalót adni. Itt olyan kellemes. – Remek ötlet. – Kopogj az asztalon. Clive a poharán csöngetett, de semmi válasz nem jött az egész helyiségből. – Megyek, és megkeresem – mondta. Áthaladt a kőpadlós helyiségen. A lány utána nézett, aztán a tüzet bámulta. Aztán hirtelen lehajolt, és egyenesre igazgatta a harisnyája csíkját. A lábát keresztbe tette, kezét az ölébe kulcsolta, úgy várakozott tovább. Clive visszajött. – Rendben van. Azt mondta, bízzuk csak rá a vacsorát. Derék fickó ez, érti a dolgát. – Igen – felelte a lány. – Mondd, Clive, te nős vagy? – No, még csak ez kellett! Legalább előkészíthettél volna erre a kérdésre! – Igazán nem vagy nős, vagy valami hasonló? – Nem. Nem vagyok nős, sem valami hasonló. – Ez kedves. Tudod, mit tervezek? – Hogy megtanulsz harsonázni. 12 „Szívélyes egyetértés” 13 Pince derriére – fenékcsipkedő (francia) – Nem. Elhatároztam, hogy veszek neked egy házikabátot. Tudod, hogy szükséged lenne rá? – Elképzelni se tudok olyasmit, amire kevésbé lenne szükségem. – Dehogynem! Nem mászkálhatsz úgy örökké, hogy azt az esőköpenyt viseled hálóköntös helyett. – A vidám kocsmáros is katona volt a háborúban. Az előbb mondta nekem. Megvan neki a Mons körüli harcok emlékérme is. – Nem járhatsz úgy folyton, hogy kilátszik a csupasz lábszárad. Olyan mulatságos voltál ma reggel is, mikor a vénasszony után baktattál, és a felsőrészed olyan fess és katonás volt az esőkabátban, alul pedig kilátszott a csupasz lábszárad. Most már értem, mért hordanak a férfiak hosszú nadrágot. Mert a lábuk szára aligha tartozik a legszebb testrészeik közé. – „És nem gyönyörködik az férfiak lábszárának az szép vonalaiban …” – ezt mondja a szentírás. De figyeled, arról szó sincsen, hogy mint vélekedik az isten a nők lábáról. Ami szintén csak azt mutatja, hogy a biblia tisztára férfialkotás. – És én mégis veszek neked egy háziköntöst. Méghozzá szépet. Akkor aztán úgy vonulhatsz végig odalenn a hallban, akár egy férfiszépség.
– Szép kis parádé lenne, istenemre! Akkor már inkább teljes menetfelszerelésben masíroznék … – És az a fürdőszoba! … Akkora, hogy az ember egyenesen úgy érzi magát, mintha a Covent Gardenben vagy a Kristály Palotában, vagy valami hasonló helyen fürdene. – Gyakorolhatod a hátúszást a fürdőkádban. – Furcsa … Mondd, mért van az, hogy a fürdőszoba akkor illedelmes, ha kicsi? – Ez csak olyan kondicionált reflex vagy valami hasonló … Hamis erkölcsi felfogás. – Kék köpeny kell, az illenék neked. Jól kiemelné a szemed meleg barna színét. Egy nagyon csinos kéket fogunk venni. – És ha szembe jön velem valaki a hallban, mélyen kalapot fog emelni előttem. – Ez a veszély nem fenyeget. Úgysem találkozol senkivel a hallban. – Úristen, ez igaz! … Üres az egész szálloda, csak épp a nénikéd van ott. – Felejtsük el őt is – mondta a lány. – Üres az egész város. Egészen üres. Mintha mindenki elbújt volna a pincékbe, s várná csendesen, hogy történjék valami. Csak mi vagyunk olyan különös bűnösök, hogy egyedül mászkálunk idefent. Clive egyszerre, némaságba burkolózott. — Mi az? Mi bajod van? – kérdezte a lány. – Olyasmit mondtam, ami rosszul esik neked? A férfi ránézett, az arca felderült, mosolygott. – Mit kérdeztél? … Nem, semmi baj – mondta. – Jó lenne már, ha sietne azzal az ennivalóval. A lány is igazított egy kicsit a székén, most mindketten a tűzhelynek fordulva ültek, és hallgattak. Clive felült a sötétben, érezte, hogy áll mellette valaki, aztán rájött, hogy Prue rázza a vállát. – Mi az? – A fogad – felelte a lány. – Szörnyen csikorgattad megint. Bocsáss meg, de azt mondtad, hogy ébresszelek fel. Feküdt elnyúlva, és hallgatta, hogy a lány visszamegy a saját ágyába. Hallotta az ágynemű suhogását, és a halk neszt, amint Prue a takaró alá bújt, feküdt, és mereven felfelé nézett a sötétben. Hallgatta a lány lélegzését. Kíváncsi volt, vajon elaludt-e már újra. Aztán meghallotta a hangját – Prudence olyan csendesen beszélt, mint amikor az ember nem tudja biztosan, vajon ébren van-e a másik. – Clive? – Mi baj? – Nincs semmi. Csak azon gondolkoztam… Mondd, álmos vagy? – Nem tudom. Lélegezz mélyeket, akkor újra elalszol. Csendesen feküdtek tovább, Clive tágra meresztett szeme kezdte lassanként felismerni a szoba körvonalait, a homályos sarkokat, az öltözőasztalka formáit, a függönyt az ablakokon. Hallotta a lány lélegzését, de tudta, hogy ébren van. Azt is tudta, hogy újra meg fog szólalni. Múltak a percek, várakozott. Aztán csendesen megszólalt a lány. – Drágám.
– Tessék? – Álmos vagy? – Nem. Mit akarsz? – Beszélj magadról. – Elmondtam már mindent. – Mást is … Te katona vagy, ugye? És szabadságon? – Pontosan. – És mért nem utaztál haza szabadságra? – Haza? Nekem nincs otthonom. – De a családod. Nincs családod? Kell, hogy valaki… – Nincs. Az anyám évekkel ezelőtt meghalt. – Bocsáss meg. És az apád sem él? – Nem. Ő is meghalt. – Szörnyű! És mit csináltál a katonaságnál? – Mondtam már neked. Egyszerű közlegény vagyok. A legeslegutolsó baka. – És mért nincs magasabb rangod? Te is tudod, hogy lehetne. – Nem akartam. Jó helyt voltam ott, ahol voltam. Sokkal jobbfajta emberekkel kerültem így össze. – Melyik fegyvernemnél voltál? – A gyalogságnál. – Melyik ezredben? – Nem mindegy az? … Mit akarsz ezekkel a keresztkérdésekkel? – Drágám, ne legyél dühös … De hát olyan keveset tudok rólad. És … és folyton töprengek. Itt van az eddigi életed, és olyan az egész, mintha csupa titokzatos dologból volna összerakva. És, tudod, azon kezdtem töprengeni, hogy mi formált téged ilyenné. Hogy mért vagy ilyen? – Nem vagyok dühös, és csak kérdezz tovább. – Ha nem akarod, akkor nem. Csak elgondolkoztam. Mért jöttél ide szabadságra, amikor az otthonod odafönn van, északon? – Nem éppen olyan jó ez a környék, mint akármelyik más? Különösen, ha még rokonai sincsenek az embernek. – Persze. A lány hallgatott egy darabig, aztán újra megszólalt: – Clive. – Tessék? – Ugye nem haragszol, ha kérdezek valamit? – Honnan tudhatom, amíg nem hallom a kérdést? – Nos … szóval, ezt meg kell kérdeznem. Mondd, Clive, te gyáva vagy? A férfi egyszerre felnevetett, valóságos nevetőgörcs fogta el. Úgy nevetett, már az ágy is rázkódott. – Jóságos isten! Micsoda iskoláslányos kérdés ez! – Nos, gyáva vagy? – Persze hogy az vagyok. Mindenki gyáva. Mért kérded ezt?
– Ó, semmi. – Kellett, hogy legyen rá valami okod. – Csak, mert olyan furcsákat morogsz és nyögsz álmodban. És kiabálsz is. – Mit? – Ó, mindenfélét. Azt mondtad: „Gyerünk! Gyerünk! Azt akarod, hogy itt pusztuljunk?!” Ez az egyik, amit mondani szoktál. Aztán meg: „Nincs több! Nincs több!” Ezt kiabálod folyton … Miből nincs több, Clive? – Honnan tudjam? Igazán nem tudhatom, mit csinálok álmomban! – De folyton azt mondod. Hogy nincs több. Micsoda? Clive olyan hangosan lélegzett, hogy a lány is hallhatta. – Bomba – mondta végül. – Bombák. – Légitámadásra gondolsz? Arról álmodtál? – Nem. Nem olyan bombákról van szó. Kézigránátról. – Ahá, értem. Gránátvető vagy? – Nem. Monty az. – Ahá, az a fiú, akivel Londonban fogsz találkozni. – Igen. Már beszéltem róla neked. – De mért mondod folyton, hogy nincs több? – Mert nem volt több. Egy ideig a lány ismét szótlanul hevert a takaró alatt. Később azt kérdezte: – Franciaországban voltál? – Az ördögbe is, én most szabadságon vagyok! Azért jöttem ide, hogy elfelejtsem egy kicsit a katonaságot. Egy kis nyugalmat akarok végre! Csendben feküdtek ismét, Clive figyelte a lány lélegzését. Sejtelme se volt, vajon alszik-e már. Elmerülten fülelt a sötétben, a lassan tovatűnő időn át. Hallgatta a lány lélegzésének neszét. Aztán meg ott volt a zúgó, harsogó tenger moraja, oly örökké jelenvalóan, hogy az ember füle már tudomást sem vett róla, ha csak tudatosan nem figyelt rá. A közelben, a két ágy közé állított éjjeliszekrényen dühödten ketyegett a karórája. S mindezen túl valami homályos zümmögést lehetett még hallani. Sokáig feküdt mozdulatlanul, végre lassanként elzsongult az öntudata. De egyszerre visszatért éberen. Meghallotta, hogy a lány felült a másik ágyban. – Mi baj van? – kérdezte Clive bosszúsan. – Pszt! Repülőgépek. – Feküdj le és aludj! Már régen hallom őket. Ezek a mieink. – Honnan tudod? – A hangjukról. – De hogy tudod megkülönböztetni azt a sokfajta repülőgépet? – Meg lehet különböztetni, ennyi az egész. Az ember hallja az övékét, meg hallja a mienket is. Ezt muszáj tudni. – Te ott voltál Franciaországban. Tudtam. De hát mért nem mondtad meg nekem? – Ugyan, eredj és keress magadnak valakit, aki szereti jártatni a pofáját! … Most pedig aludjunk egy kicsit! Prudence visszafeküdt, és hallgatta a repülőgépek erősödő zümmögését. Volt valami
kellemes rekedtség a hangjuk eggyé olvadó muzsikájában. Fejük fölött húztak el a gépek, aztán egyre halkult, távolodott a zúgásuk, ahogy szálltak az ország belseje felé. – Hazafelé mennek – mondta a lány. – Pontosan. Most már te is alhatsz. A lány feküdt szótlanul, aztán megjegyezte: – Nagyon furcsa. – Micsoda? – Hát ezek a repülőgépek … Tegyük fel, hogy csakugyan légitámadás lett volna … Egy szállodában, egy férfival, és álnéven … akkor mi lett volna? – Akkor halottak volnánk, és fütyülnénk az egészre. – Ez igaz … – felelte a lány. – Szereted a kettős ágyakat? – Nincs azzal semmi baj. Két külön ágy két külön élet részére. – Én azt hiszem, hogy egy nagy ágy sokkal szebb, mint a kettős ágyak. – Majd ha egyszer több időnk lesz, akkor belemerülünk ebbe a témába. Majd a tapétákat is megvitatjuk. Meg azt is, hogy milyen szőnyegek tetszenek nekünk. – Ne gúnyolódj, édes. Clive felsóhajtott, és az oldalára fordult. Növekvő feszültséggel várta, hogy megszólal-e ismét a lány. Aztán meghallotta a hangját, gyorsan, kérlelőn beszélt: – Drágám, én nem akarlak folyton zavarni… De kérlek, hadd toljuk össze az ágyakat! Clive ledobta magáról a takarót, érezte, hogy mindjárt kirobban belőle a nevetés. – Maradj csak – mondta. – Én majd elhúzom az éjjeliszekrényt, és odatolom az ágyamat a tiédhez. Keresni kezdte a lámpa konnektorát, egy pillanatra megállt a keze a sötétben. – Szentséges isten! — mondta. – Sok hülyeséget csináltam már életemben, de azt még sose, hogy hajnali háromkor bútorokat tologassak egy szállodában. – Nincs is még három óra. – Már régen el is múlt. — Nem hallja meg senki. – Ez aztán biztos. A fejünket tehetjük rá. Egy árva lélek nincs rajtunk kívül ebben az istenverte szállodában. Na … Most már jobb? Visszabújt az ágyba. Rögtön megérezte, hogy a lány a takaró fölött átnyújtja a kezét. – Persze hogy jobb – mondta Prue felindulva. – Most már alhatunk, és ha megint valami rosszat álmodsz, hát majd nem engedem … – Ugyan, marhaság. – Ne légy durva, édes! – Akkor hát aludjunk! – Most már el fogok aludni. Igazán … És nagyon türelmes voltál hozzám. – Aludjál! – Igen. Csodálatosan türelmes voltál. És én nagyon hálás vagyok érte. A férfi nem felelt. Prue pedig figyelt, míg csak meg nem hallotta nyugodt és egyenletes lélegzését.
16. Pompásan tiszta, eső utáni illata volt a levegőnek, még a szálloda társalgójába is betört. Mindent betöltött a reggel vidám hangulata. Clive felpillantott, amint meghallotta, hogy nyílik a liftajtó. Prue jött mosolyogva. Röpke pillantást vetett a titkár pultja felé, bólintott, és belékarolt Cliveba. Kisiettek vidáman az utcára. – Mitől vagy olyan boldog? – kérdezte a lány. – Semmi különös … Csak ma reggel, a változatosság kedvéért, nem fájt a fejem. – Szóval besurrantál a bárba, és ittál egy pohárkával? – Nem. Az üvegből húztam egy kortyot, mielőtt lejöttem. Most meg épp azon a fickón nevettem, ott a pult mögött. Tisztára meg volt zavarodva. – Miattunk? – Igen, a számla miatt. Azzal fogadott: – Készen van, Mr. Hanley… – és roppant izgatott volt. Én meg erre azt mondtam neki, hogy maradunk még egy napig. Úgy nézett rám, hogy az ember azt hitte volna, valami művészi alkotását tettem tönkre. Egészen magánkívül volt. – Persze. Hisz azt mondtuk neki, hogy ma reggel elutazunk. Egészen megfeledkeztem róla. – Hazudós! — mondta Clive. – Egy csöppet sem felejtetted el jobban, mint én. – Persze. Csak eltologatja magától az ember a kellemetlen dolgokat. Majd csak lesz velük valami… – Szellemi tunyaság – jegyezte meg a férfi. – De nagyon kényelmes, és gyakran beválik. Például most is. – Persze… Ostobaság annyira felmérgelődni. És még el is akartunk menni! – Bizony – mondta a lány. – De most már soha többé nem mérgeskedünk egymásra, jó?… És most hová menjünk? – Hát, felmászhatunk a sziklára. – Nagyszerű! Üldögélünk odafent egy darabig, aztán elmegyünk a vidám kocsmároshoz. Végigmentek a sétányon. Valami üdülőlégkör lebegett most az elhagyatott városka körül. A tenger felől fújt a szél, könnyű kis felhőket hajtott maga előtt, napfény és árnyék váltakozott a vízen, a földön. Meleg délelőtt volt. Sirályok tipegtek nyugodtan az elhagyott parti fövényen. Fent a csúcson apró gyöngyházcsigák tapogatóztak a fűszálakon, és rengeteg kék pillangó röpdösött. Felröppentek, magas rejtekükben dalolni kezdtek a pacsirták, énekük tisztán csengett a sziklákat ostromló hullámverés örökös morajában. Ők ketten a sziklafal széléig mentek, ahonnan egyenest a tengerre hullt a pillantás, ott leheveredtek a kövér fűbe. Clive a tarkója alá kulcsolta a kezét, s nézte az eget, a lány oldalt támaszkodva ült, tekintete a Csatorna túlsó partját kereste. – Szép itt – mondta végül. – Nagyon szerencsések vagyunk. — Így képzeltem mindig az üdülést – mondta Clive. – Enni, inni, aludni.
– És semmi egyebet? – És most kinek piszkos a fantáziája? Vidám és kissé zavart nevetéssel felelte a lány: – Te mondtad az éjszaka, hogy az költészet! – Az is… De ha beszél róla az ember, nem mindig az. A lány szótlanul könyökölt a fűben, és a férfi arcát tanulmányozta. – Már megint ráncolod a homlokod – mondta. – A szokás hatalma. Prue végighúzta ujjait a férfi homlokán. – Clive. – Tessék? – Ugye elmondasz nekem valamit? – Miről? – A háborúról. Arról, hogy milyen volt Franciaországban. – Jaj, az ördögbe is, hagyjuk az egészet! Megfordult, arccal lefelé. A lány nézte, tarkójának vonalát tanulmányozta. – Látod – mondta –, szeretnék többet tudni rólad. – Igen, ez a nők birtoklási vágya. – Ha én lettem volna a fronton, ha én láttam volna, hogy milyen is az, én mindenkinek elmondanám, aki csak kérdezné. – Igen. Szép kis szájhős lenne belőled. – Hencegni, vagy valamit elmondani, az kettő … Szóval, milyen volt? – Ó, az istenért, hát nem nyugszol, míg ki nem gyötröd belőlem? Rohadt volt, na! Átkozott, rohadt dolog volt. Most már tudod. – Te is részt vettél benne? – Mit képzelsz, mi az ördögöt csináltam? Teáztam a vezérkarral? – Merre voltál? – Mindenütt. Mindenütt. – Hol? – Honnan az ördögből tudjam? – Hát ha egyszer ott voltál? – Azt az ember nem is tudja. Az ember olyan dög fáradt, hogy azt se tudja, hol van, különben is fütyül az egészre. Kezdetben még tudtuk, hogy merre járunk, aztán már nem. Az ember már semmi mást nem tudott, csak annyit, hogy jó lenne elmenni valahová, és tíz napig egyfolytában aludni. – Honnan indultatok el? Clive felkönyökölt, a lányra nézett. – Rendben van – mondta bosszúsan. – Látom, hogy nem nyugszol, míg ki nem szeded belőlem. Hát elmondom neked. El én, ha annyira tudni akarod, de aztán magadra vess. Cipelheted te is, akárcsak én. Maga elé nézett a fűbe, figyelmesen tépegette a szálakat. – Körülbelül a következők történtek. Egy Hersin nevű helyen voltunk. Ott állomásoztunk már hónapok óta, és csak vártunk. Egyszerre csak azt mondták, hogy
sorakozó, teljes menetfelszerelés, mi meg sorba álltunk, és elindultunk. Monty azt mondta, hogy a tizedes elmesélte neki, hogy a törzsőrmester hallotta, hogy a százados azt mondta a hadnagynak, hogy a németek áttörnek Hollandián és Belgiumon. Ennyit a taktikai helyzetről. Lelkes csapatunk háromszoros hip-hiphurrát kiáltott nemeslelkűen, mert már torkig voltunk a várakozással, azzal aztán elindultunk. Masíroztunk. Aztán valahol vonatra szálltunk. Úgy utaztunk tovább. Hajnali kettőkor kiszálltunk. Ettünk. Teherautókra szálltunk, a trén kivételével. Úgy volt, hogy az majd gyalogosan jön utánunk. Azt hiszem, Quivrainnek és Quivrechainnek hívják azokat a helyeket, amerre a teherautókkal elvonultunk. Olyan fazekas dolgokat csinálnak arrafelé. Aztán Belgiumba érkeztünk. Tudtuk a zászlókról. Mindenfelé kidugdosták az odavalósiak. És nagyon jókedvük volt. Mindenkinek. A fiúk azt énekelték a teherautókon, hogy: „Adolf, Adolf, sokat akar a szarka, de nem bírja a farka …” Hát ilyen jókedvünk volt. És ez így volt rendjén. Nem akarok gúnyolódni. Túl sokáig várakoztunk. Eleget tettünk mindennek, amit a katonaélet megkívánt tőlünk. De már belefáradtunk a várakozásba. Örültünk, hogy végre ütött az óra. Körülbelül délig utaztunk a teherautókon, aztán kiszálltunk. Várakoztunk. Megéheztünk. A trénnek már utol kellett volna bennünket érni… A tábori konyhának meg hasonlóknak. Nem is tudom. Mindenesetre, nem jött meg. Hideg konzervet ettünk, sorakoztunk, és meneteltünk megint. Aztán nézzük csak … Ja, igen … Egy idő múlva autóbuszok jöttek visszafelé, és újra felszedtek bennünket. Ezeken utaztunk körülbelül éjfélig. Akkor már senki sem énekelt. Kiszálltunk, támolyogtunk a földön. A mi szakaszunk valami pajtába került. A gazda a pokolba kívánt bennünket, mert széthordtuk a szalmáját az alváshoz. Reggel láttuk, hogy valami faluban vagyunk. Akkor már özönlöttek visszafelé a menekülők. Előkerült az egyik tábori tűzhelyünk, és forró teát kaptunk. A többi soha nem ért utol bennünket. Merthogy a menekülők egészen ellepték az utakat. Nekünk legalábbis azt mondták, hogy azért. Aznap megint meneteltünk. Alig tudtunk előrevergődni a menekülők tömegével szemben. Kézikocsival, talicskával, gyerekkocsikkal özönlöttek az országútra. Mindennel, aminek csak kereke van. Az átkozott úri népség meg autókon jött, dudáltak, mint a veszettek, hogy a többieket az út szélére szorítsák. Vért izzadtunk, hogy előre tudjunk vergődni. Az ember nem lökhette le őket az útról… Gyerekek voltak ott meg tolókocsikban betegek. Attól még nem szórhatjuk őket az árokba, hogy mi menetelni akarunk. Így aztán mi mentünk az árokban, néha libasorban. Erőltetett menet volt egész nap. Amikor sötétedett, megálltunk és beástuk magunkat. Aztán éjszaka vagy tíz kilométert visszagyalogoltunk, és megint beástuk magunkat. Mire elkészültünk az ásással, lassanként reggel lett, úgyhogy megint sorakozót vezényeltek, és újra elindultunk előre. A menekülők azt kiabálták nekünk, hogy: – Allemandes toute suite!14– Mi meg azt feleltük: Bonnes nouvelles15. – Elhagytuk már azt a helyet, ahol először beástuk magunkat, és nemsokára megint azt mondták, hogy ássuk be magunkat. Az egyetlen
szakácsunk végig eljött velünk, és csinált is valami meleg ételt. Derék ember volt az a szakács … Valahogy kitartott mellettünk. Akkor aztán felbukkantak a zuhanóbombázók, és szórták az ajándékcsomagokat. A fiúk szedegették a repeszeket. Még egész forrók voltak. De a legtöbben azonnal elaludtunk. Az öreg Monty alagutat vágott valami töltésbe, abba bújtunk be. Azt mondta, hogy később majd rosszabb lesz. Igaza volt. Délután ébredtünk fel, és lementünk Montyval az országútra. Már a menekülők utolsó csapatai vonultak. Néhányukat találat érte. A németek zuhanóbombázókról gépfegyverezték végig az utat. Les sales boches! 16– ezt kiabálták a menekülők. Egy asszony egy letépett karú, halott gyereket vitt. Azt mondták, hogy megőrült, és nem lehet tőle elvenni a gyereket. Én is azt hiszem, hogy őrült volt. 14 A németek rögtön itt lesznek (francia)15Minden jót (francia) 16 Piszkos németek! (francia) Ott álltunk egész nap, és nem történt semmi. Éjszaka készenlétben voltunk: két óra szolgálat, négy óra pihenő. Nem történt semmi. Reggel, úgy tíz óra tájban, jött egy csapat gárdista visszafelé. Látszott, hogy ők már átestek a tűzkeresztségen. Láttuk a külsejükről, a ruhájukról, az arcukról, a sebesültekről. Amikor megláttak bennünket, a tisztjük vigyázzt vezényelt, úgy vonultak el az országúton csattogó lépéssel, mereven előreszegezett tekintettel. Sebesültek voltak és koszosak, de úgy vonultak el mellettünk, mintha mi csak szemét volnánk. Már ahogy a testőrgárda szokta velünk… Aztán minden elcsendesedett. Menekülők se jöttek már. Monty meg én visszabújtunk a föld alá. Ott üldögéltünk illedelmesen, míg nem jöttek megint a bombázók. Később odajött Allen százados, Montyt kereste. Együtt voltak a múlt háborúban. Azt mondta, valakinek vissza kell menni, megkeresni és idehozni a konyhát. Volt egy őrmestere, de mivel Monty régi ember volt, úgy gondolta, hogy Monty pártfogolhatná az őrmestert. Beosztott bennünket az őrmester mellé. Aztán ránk hunyorított, és azt mondta: – Aztán legyen ennivaló! Így aztán visszamentünk, és bebarangoltuk fél Belgiumot. Az őrmestert elveszítettük, meg egy Baker nevű fiút is. Egy keresztútnál kellett volna később találkoznunk, de soha többet nem láttuk őket. Akkor aztán Monty szerzett kocsit, és szereztünk kaját is. Bizisten, nagyon mulatságos volt. Már sötétedett, én legszívesebben lefeküdtem és megdöglöttem volna, de Monty azt mondta: – Vesszek meg, ha ennivaló nélkül megyünk vissza. Nem is mentünk! A műszakiak őrségénél Monty meglátott egy teherautót, fogta magát, odament, kieresztette a féket, és gyerünk … Ahogy kijöttünk, azt kérdezi az őrszem: – Hová mentek? – Erre Monty azt mondta: – Felsőbb parancs, és míg a kölyök töprengett, mi már lenn is voltunk az úton, és robogtunk, mint a nyavalya. Egyszer aztán, már jóval sötétedés után, találtunk egy élelmiszerraktárt. Nem volt semmiféle igénylőjegyünk, így aztán jól benne voltuk a pácban. Monty azt mondta, hogy a dandárparancsnokságtól jöttünk, és ha nem kapunk élelmet, akkor kéri, hogy a százados adjon egy cédulát, amin megmagyarázza, hogy mért nem ad. A százados bement az épületbe, hogy telefonon felhívjon valakit, mi meg addig megraktuk a kocsit, amivel csak tudtuk. Egy őrmester is odajött és segített, azt hitte, hogy rendben
van a dolgunk. Mindent felraktunk: sajtot, lekvárt, kenyeret, egész oldal szalonnákat. Amit csak lehetett. Aztán felpattantunk és elrobogtunk, mintha a pokol minden ördöge kergetett volna bennünket. Aztán bekocsiztuk annak az átkozott Belgiumnak talán minden olyan vidékét is, ahol addig még nem jártunk. Nem találtuk az utat visszafelé a mieinkhez. Valamivel hajnal után megláttunk egy templomtornyot, és Monty azt mondta, hogy az tőlünk jobbra volt. Én meg azt gondoltam, hogy balra. De Montynak volt igaza. Meg is találtuk a helyet, de a fiúk már továbbvonultak, egy árva lélek se maradt ott. Így aztán bementünk a faluba, amelyiknek a tornyát láttuk, de a falu is üres volt. Egészen kihalt volt. Végighajtottunk a főutcán, az üzletekben ott volt mindenütt az áru, de különben egy kutya se. Akkor egyszerre csak felbukkant az utcán a Coldstreamezred egyik főhadnagya. Kesztyűsen, sétapálcásan. Elkezd nekünk kiabálni: – Hello, az isten szerelmére, tűnjetek el innen ezzel a vacakkal! Megfordultunk, otthagytuk az ártatlant a falujában a kesztyűjével meg a nádpálcájával. Monty szerint nyilvánvalóan hátrább húzódott a front, így aztán mi is elindultunk visszafelé, és déltájt meg is találtuk a társaságot. Új helyen voltak, éppen beásták magukat. Átadtuk a kaját, és lefeküdtünk aludni. Aztán még tíz kilométert mentünk visszafelé, és megint beástuk magunkat. A fritzek nem sok időt hagytak nekünk, jöttek újra a stukák. Akkor mindjárt alapos munkát végeztek. Sötétedés után beraktuk a sebesülteket abba a kocsiba, amit Montyval szereztünk, és mentünk megint visszafelé. Éjfél lehetett, amikor megállítottak bennünket, aztán visszafordultunk, megint be akartuk ásni magunkat, de csak egy lábnyi földréteg volt alattunk, az alatt meg szikla. Csúnya ügy volt. Rögtön megtaláltak bennünket a stukák, a vezérgép csak megbillentette a szárnyát, zuhanni kezdett, és jött utána mindjárt a második, aztán meg az egész raj. Megkaptuk a magunkét, ők meg hazairamodtak, hogy újra megszedjék magukat ajándékcsomagokkal. Ki sem tudtuk vinni a sebesülteket. Az öreg Monty talált egy gépfegyvert, és megpróbálta leszedni a gépeket, amint lefelé zúdultak, de egyetlenegyet sem tudtunk lelőni. Akkor jött aztán nekünk is három Bristol gépünk, mire a fritzek rögtön eliszkoltak. De abban a pillanatban, amint a Bristolok eltűntek, visszajöttek megint a stukák, és ott is maradtak egészen estig. Akkor aztán előbújtunk megint, és vonultunk tovább visszafelé. Újra be kellett volna ásni magunkat, de már nem nagyon ment senkinek az ásás. Ott állt az ember mellett az egyik fiú, ásott, ásott, ásott, és egyszerre csak azt hallja az ember, hogy — puff! Mintha összedőlt volna egy egész vasárubolt. Csak ennyi – puff! Még el se dőltek a földön, és máris aludtak. Kicsit nyöszörögtek, és végignyúltak a porban. Rúghattuk őket, próbálhattuk felráncigálni az útból, nem ébredtek fel. Nem tudtuk beásni magunkat, így aztán őröket állítottunk. Allen százados ugratott is bennünket, muszáj volt rajta nevetni. Azt mondta: – Sajnálom, Monty, de azt hiszem, ezek nem olyanok, mint a régiek voltak. Ezek olyan álmoskásak… – Monty meg azt mondta: – Látott már a kapitány úr alvajárót? Én igen, mert én az vagyok! Valami pajtában helyeztek el bennünket, ott rögtön elaludtunk. Aztán … aztán
mentünk megint visszafelé. Úristen, hogy mentünk visszafelé… át a gárdisták vonalain, ahogy ők vonultak el mellettünk azelőtt. Most mi bántunk velük úgy, mintha ott se volnának. Elvonultunk mellettük, de rájuk se néztünk. – Aztán … de mi az ördögnek! Most már el tudod képzelni nagyjából az egészet. Végig ugyanaz, és még rosszabb. Clive a fűcsomót nézte, amelyet összetépdesett. Félreseperte, elnézett hosszan a tenger felé. – Nem, mondd el csak – kérlelte a lány csendesen. – Most már igazán folytathatnád. A férfi kurtán felnevetett. – Hát igen – mondta. – Most már engem is rávettél, hogy a háborúról szájaljak … Nem, semmi értelme, hogy beszéljünk róla. – Nagyon kérlek – mondta a lány. — Mondd csak tovább. Lehet, hogy neked is jót tesz, ha mindent elmondasz valakinek … Akkor talán megszabadulsz tőle. Clive megfordult, és váratlanul a lányra nézett. Olyan hosszan nézte, mintha idegent látna. Elnevette magát. – Már mindent elmondtam neked. Beástuk magunkat és visszavonultunk, aztán megint beástuk magunkat, és megint visszavonultunk … Amíg végül… amíg végül kigyalogoltunk Franciaországból egyenest a pokolba. Felnézett, látta a lány ajkán a meglepett kérdést. – És sohasem tartóztattuk fel őket? – kérdezte a lány. Olyan panaszos volt a hangja, hogy Clive, míg közben tűnődve nézte a kezét, csendesen nevetni kezdett. – Ó – mondta aztán –, azt hiszem, néha azért megkapták a magukét. Douai-nál is. Ott a gárda látta el a bajukat. Mi a jobbszárnyon voltunk. Azt mondták, gyors tempóban jönnek a franciák, hogy segítsenek nekünk. Bal felől hallottuk a gárdisták ordítozását… Olyan volt, mint amikor a tömeg a futballmérkőzésen üvöltözik. Akkor törték át a németek vonalait. Valami megerősített állást rohamoztak. Úgy kirúgtuk a fritzeket Douai-ból, a lábuk sem érte a földet. Elpucoltak, mi meg ott voltunk nyomukban, Jézus Máriám, az ember már kezdte azt hinni, hogy végre megtörtént a csoda, és megismételjük az első marne-i csatát. De aztán csak az lett, hogy megkaptuk a parancsot: vonuljunk vissza a városhoz megint, és próbáljunk meg összeköttetést teremtem az Arras-ban levő fiúkkal… Aztán meg az következett, hogy a védekező hadműveletek keretében Douai-ban kell maradnunk. Végül pedig az, hogy utóvédként tartanunk kell Douai-t. Tartanunk az utolsó emberig… Az utolsó csepp véretekig, fiúk! … Az arras-i komák észak felé próbálták magukat keresztülvágni, s nekünk tartanunk kellett Douai-t, hogy szabad legyen az útjuk. Nevetnem kellett. Odakúszott hozzánk Allen százados, valami kertben voltunk, egy melegház romjai közt kuksoltunk, és azt mondja nekünk a százados – az a parancs, hogy senki sem vonulhat vissza … Azt kívánja az ezred becsülete. Aztán meg azt mondta: – Na, Monty, most itt az alkalom, hogy szerezz egy keresztet… Mire Monty: – Viktória-keresztet vagy fakeresztet? – Mindegy az – azt mondta rá Allen –, mindkettőért meg kell halnod előbb …
Érdekes, hogy vissza tud emlékezni az ember a mellékes dolgokra, amiket a többiek mondtak. – Azt mondják – jegyezte meg Monty –, hogy az öreg harcosok sose halnak meg. S az ember mégse tudhatja. Különben lehet, hogy ezek a dög francok még áttörnek, és megnyitják nekünk az utat… – Nem szabad őket dög francoknak nevezned – mondja a százados. – Ezentúl minden alkalommal csak úgy szabad emlegetni, hogy dicső szövetségeseink… – Aztán mindketten nagyot nevettek. Valami régi vicc jutott az eszükbe a múlt háború napiparancsairól vagy micsodáról… – Egyszóval mi voltunk a dicsőséges utóvédek. Felült, a füvet tépdeste. – És aztán? – kérdezte a lány. – És aztán? Ó, Douai után kivonultunk egy egész csomó helyről… Az ördögbe is… Egészen Dunkerque-ig. Aztán elmentünk onnan is a nyavalyába. Ennyi az egész. – De hát – szólalt meg a lány –, de hát mért hagytátok ott Douai-t, amikor azt mondták, hogy tartsatok ki az utolsó csepp véretekig? … Hogy tehettétek? – Én elpucoltam onnan, el én, a nyavalyába! Mit akarsz tőlem, mi az ördögöt kellett volna csinálnom? Ott maradni, agyonlövetni magam, és közben énekelni, hogy: „Ó, hadd essem el, mint katonához illik? … Maradtam volna ott, hogy jó trágya legyen belőlem egy francia paraszt földjén? Nem én! A férfi hangja ingerülten csapott fel a tágas sziklatetőn. – Én úgy értettem – mondta a lány csendesen, lágyan –, hogy vajon mi történt Douai-ban? Sok embert vesztettetek? – Hogy az ördögbe ne! Remélem, nem képzeled, hogy az utóvéd parádés menetben, katonazenekar kíséretével vonul ki egy városból? – Ne légy dühös, Clive. Büszkének kéne lenned, nem dühösnek. – Büszkének vagy dühösnek! Annak ehhez semmi köze! – Akkor hát ne is bántson tovább a dolog. Nincs abban semmi szégyen, ha egy hadsereg visszavonul, amikor a körülmények úgy kívánják. Bizonyos vonatkozásban még dicsőséges is volt… győzelem a vereségben … – Ej, ne szónokolj, mint egy vezércikk. Annak sincs ehhez semmi köze. – És akkor minek van hozzá köze? – Semminek. Egyáltalán nem kell beszélni róla. – És mért nem? – Csak. Nem kell. Ezt te úgyse tudod megérteni. – Igenis meg tudom érteni, Clive. Nem vagyok én gyengeelméjű… – Az eszednek nincs ehhez semmi köze. – Hát akkor minek van köze hozzá? – Sokkal többről van itt szó, mint az észről meg akármiről… Itt más számít. Minden … Az egész környezeted, amiből származol… – Nincs az én környezetemben semmi abnormális. És engem nem is tarthat vissza, hogy … – De középosztály … Erről van szó. A lány hirtelen a férfira pillantott. – Te meg az alsóbb osztályhoz tartozol – mondta hűvösen.
– Azzal csak kitüntetsz, ha megállapítod rólam, hogy az alsóbb osztályhoz tartozom. Én kitüntetésnek veszem. – Örülök, hogy kellően értékeled. – Százszor inkább vagyok ízig-vérig alsóbb osztálybeli, mint hogy az öntelt, nagyképű, pókhasú középosztályhoz tartozzam. Ó, a nemzet gerince! … A nemzet elburjánzott vakbele. Megcsontosodott epeköve! – Közönséges vagy. – Hiába, kibújt belőlem az alsóbb osztálybeli. A lány hallgatagon ült egy ideig, elnézett a tengerre, a felhőfoltoktól tarka víztükörre. Aztán kitartó pillantással vizsgálta a férfit. Csendesen megszólalt: – Clive, te nem is vagy igazán alsóbb osztálybeli. – De bizonyisten, hogy az vagyok! Megmondtam világosan. Csak azt ne hidd, hogy hízelegsz nekem, ha megpróbálsz odasorolni azok közé a ripők, elvakult, önző, ronda fráterek közé, akik … – Úgy látszik, a társadalomban te csakugyan alább állsz – szólt közbe a lány. – Sőt alantasan. Gyorsan felpattant, és várakozva elfordult. A férfi lassan felemelkedett, és odaállt mellé. – Jó. Rendben van. Már nem kell sokáig tűrnöd az én alantas jelenlétemet. Már csak néhány nap … Vagy akár most rögtön befejezhetjük, ha úgy kívánod. – Az lenne számomra a legjobb, ha most rögtön befejeznénk – mondta a lány. – Akkor hát nekem is az lesz a jó – mondta a férfi. – Menjünk vissza a szállodába, és tűnjünk el gyorsan. – Rendben van. Egy szót sem beszéltek, míg visszamentek a szállodához. Csak annyira vettek tudomást egymásról, mint két független emberi lény egy üres városban. A férfi megállt a szálló pultjánál, és bejelentette a titkárnak, hogy elutaznak. – Ezt úgy érti, uram, hogy reggel? Clive a lány boldogtalan kis arcára pillantott. – Persze – felelte. – Reggel. Amilyen korán csak lehet. Addig készítse el a számlát. Azon az éjszakán a repülőgépek átjöttek a Csatornán. Nagyon magasan szálltak, s minél tovább hallgatta az ember, annál kevésbé tudta volna megmondani, valóban a gépek zúgását hallja-e, vagy csupán az erőltetett hallgatózás kelti a fülében a zümmögő hangokat. Clive mozdulatlanul feküdt az ágyban, kissé felemelte fejet, hogy a párna ne zavarja a hallgatózásban. Így feküdt sokáig, míg végül annyira kifáradt a nyaka, hogy már képtelen volt bármire is figyelni. Fejét visszarakta ismét a párnára, most már csak a közeli neszeket hallotta: a saját lélegzését és szívverését, az óra ketyegését meg a lány lélegzését, és a szél kitartó zúgását meg a tenger robajlását, amint a parti sétány kőgátját csapdossa. És mindezeken át ismét meghallotta a zümmögést – halk volt, de ahhoz mégis elég tiszta, hogy az ember le ne tagadhassa maga előtt. Amint újra felemelte a fejét, megszólalt a
lány. Váratlan hangja túl hangosnak tűnt fel. – Drágám … – Tessék? – kérdezte a férfi. – Hallasz valamit? – Nem. Aludj. – Én hallok … Hallom a repülőket. – Ugyan! Aludj csak. A lány egy percre elhallgatott. Aztán nyugodtan megjegyezte: – Repülőgépek. Légitámadás? – Nem. Ezek a mieink – mondta a férfi. – És aludj. Visszaengedte a fejét, és nyitott szemmel bámult a sötétbe. Megpróbált semmire se gondolni, de nem tudta már abbahagyni az erőltetett figyelést. Szinte követelte minden nesz, hogy megállapítsa az eredetét. Hallotta a lány párnába fojtott lélegzését. Hevesen, szaggatottan hallatszott a hang. Clive egy ideig megpróbálta kirekeszteni magát ennek a hangnak a köréből. Végül is feladta a harcot. Oldalára támaszkodott. – Sírsz? – kérdezte. – Nem. De úgy mondta, mint ahogy a nők szokták, amikor a sírást már úgysem lehet tagadni. – Dehogynem — felelte a férfi. — Mi baj van? – Félek, Clive. – Félsz? Hisz mondom, hogy ezek a mi gépeink. Valószínűleg hazafelé jönnek. Ha légitámadás lenne … – Nem erről van szó. – Nem? Hát miről? – Rólam, édes. Félek … Én nem vagyok rendes ember. – Ugyan, ugyan… Veled igazán nincs semmi baj. Mitől kellene félned? – Magamtól… mindentől… Mindentől, amit csak teszek. Attól, hogy itt vagyok… ebben a sötét szobában… egy szállodában, amit nem ismerek… egy idegen férfival … – Én nem vagyok neked idegen… Vagy úgy érzed? – Nappal nem vagy idegen, édes. Nappal úgy látszik, mintha minden rendben lenne. Akkor láthatlak, és tudom, hogy kik vagyunk. De hát nappal is veszekszünk… És aztán a sötétben megrémülök, hogy mit is csinálok… és mért csinálom… és félek… A férfi várt egy keveset, a repülőgépek zúgása most határozottabban hallatszott. Azt mondta: – Prudence, de hiszen én a sötétben is csak az vagyok, aki nappal. Sötétben tulajdonképpen még rendesebb ember is vagyok, mint világosnál. Mert sötétben legalább nem veszekszem és nem vitatkozom veled… és nem dühösködöm… és… – Én azért nem haragszom, édes. Igazából te sem akarsz rosszat. És arról nem tehetsz, hogy olyan dühös természeted van. – De pedig tennem kellene róla… Olyankor persze nem gondolok erre, de utólag nagyon sajnálom. Nem lenne szabad, hogy olyan utálatos legyek éppen tehozzád… Hiszen te olyan nagyon türelmes vagy. És olyan kedves…
– Dehogyis vagyok! Egyáltalán nem vagyok… – De igen, az vagy! Nagyon rendes kislány vagy. – Igazán nem vagyok… Ha régebben ismernél, már rájöttél volna. – Bár mind olyan jó lenne, mint amilyen te vagy… – Mind? Kikre gondolsz? – Senkire — mondta a férfi. – Azt mondanám, igyunk egyet. Jó lesz most neked. Az majd megnyugtat. A lány felült, sóhajtott. – Ez nagyon okos módszer, hogy kibújj a beszélgetés alól – mondta. Hallotta a férfi mezítlábas lépteit. – Húzd le a redőnyt, mielőtt… – Sötétben is megtalálom – mondta Clive. – Tudom, hol az üveg. Prudence hallotta a dugó pukkanását, a pohár csörrenését, a kitöltött ital kotyogását. A férfi az ágyához lépett, kezébe adta a poharat. – Itt van… Egészségedre. – A tiédre is – mondta a lány. Kiitta, összeborzongott az italtól, vaktában előrenyújtotta a poharat. A férfi keze megtalálta. – Meglátod, mindjárt jobban fogod érezni magad. Clive a padlóra rakta a poharakat, a lány arcát kereste a sötétben. Végigsimította a homlokát. – Na, most már el tudsz aludni. A lány sóhajtott. – Olyan jó – mondta. – Olyan kedves… De megfázol, ha sokáig itt ülsz. – Dehogy fázom meg. – De igenis megfázol. – Elég melegem van. – Nézd csak, Clive, toljuk össze megint az ágyakat. Akkor én is jobban érzem majd magam, és te is melegben leszel… – Jóságos isten! – kiáltott fel Clive. – Játsszuk el újra az Éjféli Költözködőket? Jézus Máriám! Felállt, eltolta az éjjeliszekrényt, és odahúzta az ágyát a lányéhoz. Aztán bebújt a takaró alá, és kinyújtotta a kezét. A lány áthúzódott hozzá, fejét a karjára tette. Csendesen nevetett. – Látod, most már ismerlek sötétben is… És ezt a szobát is szeretem. Nagyon kedves kis szoba. – Nagyon, nagyon kedves? – Igen – felelte a lány. – Nagyon, nagyon kedves… És akkor az már egészen más, ugye? – De még mennyire – helyeselt Clive. — Jól fekszel? – Igen. Nem fárad el a karod? – Nem. Én nem szoktam elfáradni. A karom semmi esetre sem. – Milyen erős – mondta a lány. – Nagyon örülök. Szörnyű lett volna, ha idejövök veled, és kiderül, hogy olyan… szóval, hogy olyan lottyadt vagy. Ugye, te is utálod az
olyan lottyadt embereket? – Persze – mondta Clive. Mozdulatlanul feküdt, s mintha közelebbről hallotta volna a gépek zúgását. – Tudod, irtó vézna kölyök voltam – mondta gyorsan. – Mindig elolvastam minden olyan hirdetést, ami arról szólt, hogy lehet megerősödni. Ismered… Használja a mi szabadalmazott súlyzónkat! Ilyen volt – és ilyen lesz tőle!… S látni egy pasast a képen, amint a bicepsze villámokat szór. Mindig úgy megcsodáltam ezeket a dolgokat. – És kipróbáltad valamelyiket? – Nem. Sose tudtam elég pénzt félrerakni. – De azért mégis erős lettél. – Igen. – Nagyon rendes bicepszed van. Sőt, tricepszed. A mellizmod is olyan, mint a vas. – De jól ismered az anatómiát. – Mondtam, hogy az apám orvos. És én mindig a könyveket bújtam kislány koromban… És végül mivel fejlesztetted ki ilyen jól a karizmaidat? – Munkával. Olyan munkát kaptam, tudod? – Melyik munka volt az? Mikor kalapáccsal verted a lakatokat? – Nem. Szőnyegporoló voltam. – Látod, erről még nem is beszéltél!… Mondd el nekem! Aztán majd el fogok aludni… Olyan volt ez, mondd, hogy hajnalonként végigjártad a házakat, bekopogtál minden ajtón, és megkérdezted, hogy kell-e szőnyeget… – Nem. Ez egy szövőgyárban volt. Szörnyen unalmas dolog. – De azért szeretném hallani. Hadd legyen még valami, amit tudok rólad… Látod, ez az, ami olyan ijesztő. Hogy annyi, de annyi sok év sorakozik mögötted, amikor még nem ismertél, és nekem is olyan sok évem van, amikor még nem ismertelek. Még az is lehet, hogy csak úgy elmentünk egymás mellett az utcán. – Könnyen meglehet – mondta Clive. – Akkor hát mondd el azt a szőnyegporolást. Egy pillanatra Clive ismét meghallotta a repülőgépeket. Gyorsan belekezdett: – Nos, bolyhos szövetekről van szó – mondta. – Tudod, mik azok a bolyhok? Nem orvosi értelemben. Nem izomszövetekről van ám szó, és nem bélbolyhokról. Hanem azokról a bogokról a különféle súlyos szöveteken, szőnyegeken, plüssön, olcsóbb meg finomabb bársonyokon. Szóval szövés után az ilyen anyagok nyírógépbe kerülnek, abban forog egy henger, percenként háromezer fordulatot is megcsinál, a hengeren meg spirális kések vannak és egyenletesre vágják a bolyhokat… Na, és hozzávágnak egyúttal néhány emberi ujjat is. – Jaj, nem igaz! – Dehogynem. Százalékban is ki lehet fejezni, meglehetősen állandó az arányszám. Ennyi és ennyi százalék ipari kockázat. Na mindegy. Mikor végül is megnyírták a szőnyegeket, akkor kerültek hozzám, és én kivertem őket. – Minek? – Hogy a bolyhok szépen felálljanak, és megszabaduljanak a közéjük tapadt portól meg apró szálaktól.
– És ezt csináltad egész nap? Hát nem volt erre valami gépük? – Azt hiszem, erre legjobb a kézi verés. És ha már van az embernek állása, igazán nem vágyakozik egy gép után, ami elveszi a munkáját. És mellékesen, a gép nem is tudná megnézni a szakadásokat. – Dehogynem. Porolni is tudna, és lenne egy fotocellás szerkezete, és az jelezné a hibákat. – Jó, mondjuk, hogy gép is meg tudná csinálni. De hát én csak dolgoztam ott. Nem én voltam a gyártulajdonos. – De ha feltaláltál volna egy ilyen gépet, akkor ők… – Akkor ők elvették volna, mert a munkavállalási szerződésben az áll, hogy alulírott munkavállaló minden találmánya a munkaadó tulajdonát képezi. És aztán üzembe helyezték volna a gépemet, és azt mondták volna, hogy köszönjük szépen, de most már tessék szépen továbbállni. – Ugyan! Ilyet nem tettek volna. Előléptetnek és… – Szép kis limonádékat olvasott maga, kislány. De én tudom, hogy van ez a dolog… Nézd, egyszer, még amikor kis srác voltam, feltaláltam egy gépet. Tulajdonképpen nem is volt gép… Nagyon egyszerű dolog volt, de többet ért minden gépnél. Tudod, futószalagnál dolgoztam, villamos felszerelést gyártottunk. A préselő gépből jött ki a munkadarab, és a szalaghoz oda kellett állítani egy gyerkőcöt vagy valakit, aki fordít egyet azokon a vackokon, mielőtt a fúrószerkezethez viszi őket a szalag. Nos, kezdetben én szépen megfogtam minden egyes munkadarabot, és fordítottam rajta egyet. Aztán rájöttem, hogy ha kinyújtom az ujjam, és ott tartom pontosan ugyanazon a helyen, akkor, amint odaérkezik a munkadarab, és nekiütődik az ujjamnak, pontosan a megfelelő irányba fordul. Így csináltam egy darabig, de aztán belefájdult az ujjam. Akkor aztán szereztem egy acéldarabot, és azt tartottam oda a szalaghoz. De nem tudtam elég erősen fogni. Így aztán ebédidőben előkerestem a hulladékból egy ócska szorítót, azt összeszereltem az acéldarabbal, és ebéd után addig illesztgettem, míg pontosan el nem tudtam helyezni. Így most már ott voltam én, és ott volt egy acéldarab, ami elvégezte helyettem az egész munkámat. Nekem már nem is volt más dolgom, csak hogy ott üljek, olvassak és közben-közben figyeljem, nem történik-e valami hiba… Na, de mikor aztán jött az előmunkás, és meglátta a dolgot! Jóságos isten, mintha valami bűnöző lettem volna! Vagy mintha lopnám a béremet!… Persze, azt az ütközőszerkezetet azért otthagyták, legfeljebb egy tökéletesebbet szereltek fel helyette, de a következő szombaton én már beállhattam szépen a munkanélküliek népes seregébe. – Igen, de mégiscsak alkottál valamit. – Persze. Mondd, próbáltál már jóllakni egy tányér alkotáslevessel? – De… Szóval ott, abban a textilgyárban, nem fáradtál el nagyon? Hogy verted azt az anyagot? Szőnyegporolóval? Ahogyan az asszonyok szokták? – Nem. Volt mind a két kezemben egy-egy bot. Az anyag egy olyan forgó dobféléről jött lefelé, és az ember csak állt ottan és püfölte. – Egész nap? – Persze, hogy egész nap.
– Nyolc órán keresztül folyton? – Nem. Tíz órán keresztül. – Tíz órán keresztül? De hát nem szakadt le a karod? – Nem. Egész jól bírta. – És nem voltál szörnyen fáradt? – De az voltam, asszonyom. Az bizony. – És akkor mit csináltál? – Tovább vertem. Muszáj volt. A dob állandóan forgott. És egy idő múlva hozzászokik az ember karja, és akkor már jóformán észre sem veszi a fáradtságot. – De azért borzasztó unalmas lehetett. – Nem. Bizonyos szempontból nem is volt unalmas. Tudod, az ember agyát ez egyáltalán nem veszi igénybe, így aztán szabadon csaponghatnak a gondolatai… Akár egy kényelmes karosszékben ültem volna a kandalló előtt. Az ember eltöprenghetett mindenféle dolgokon. – Milyen dolgokon? – Hát például azon, hogy mi lesz a bérfizetési napon, hogy fogom magam leinni, meg hogy tudok majd zöld ágra vergődni a lánnyal, akivel éppen együtt járok. – Nem igaz. – Miért ne volna. – Nem gondolhattál folyton csak ilyesmire napi tíz órán át. – Persze. Az ember másra is gondol. – Mire? – Hát a legjobb komplikált dolgokra gondolni. Például, ha az ember megpróbál fejben megoldani matematikai feladványokat. Olvastam egyszer két hadifogolyról, akik kívülről egész sakkpartikat lejátszottak. Sakkjuk nem volt, így aztán fejben vezették végig a játszmákat. Én is megpróbáltam ezt. – És sikerült? – Nem. Csak valami tíz lépésig ment, amíg nem kellett a lovakkal mozognom. Egyszer eljutottam úgy a huszadik lépésig, akkor meg az volt a baj, hogy tudtam, mit akar az egyik partner is meg a másik is, úgyhogy az egyik rovására folyton csalnom kellett, hogy a másiknak jól menjen a dolog. Akkor aztán az egyik partnerre azt mondtam magamban, hogy az én vagyok, a másik pedig a gyári felügyelő. Az a partner, aki a felügyelőt képviselte, irtó hülyén játszott, az a partner meg, amelyik én voltam, mindenféle ragyogó húzásokat csinált, és a felügyelő csak akkor vehette észre a dolgot, amikor már végképp késő volt. – És sose nyert? – Senki sem nyerte meg a játszmákat. Addig soha nem tudtam eljutni. De a felügyelő mindig borzasztó pácban volt, mire abbahagytuk. – És még mikre gondoltál? – Mindenfélére. Politikára, közgazdaságra, meg arra, hogy ki hódította el Sullivantól a nehézsúlyú bajnoki címet. Aztán meg a biblia könyveire… – A bibliára?
– Igen. Mindig felmondtam magamnak… Tudod, mikor vasárnapi iskolába jártam, olyan volt az emlékezőtehetségem, akár a légypapír. Minden beleragadt. És a biblia nagyon alkalmas rá, hogy az ember hangosan üvöltse, mikor a gépek zúgnak. Például: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen…” János evangéliuma, három, tizenhat, az örök élet ígérete… Meg verseket is mondtam. Egész köteteket: „Ám hadd mondjak most néked új mesét, – Hogy mikor Bleys, mint mondják, Merlinünk – Mestere agg korában végre elhunyt, – S amikor Uther Tintagilben örökös – Utána sóhajtva, sóvárogva meghalt…” 17— félórán keresztül egyfolytában tudnám szavalni az Arthur születését. – Na, folytasd. – Á! Ez nem is jó költészet. Nekem is csak arra volt jó, hogy az időt mérjem vele. Hogy lássam, hogy halad… Egyszer három végnyi anyag átforgása alatt mondtam el, az körülbelül tizennyolc perc. – És mit csináltál még azonkívül, hogy meg akartad dönteni a vershadarás gyorsasági rekordját? – Mit? Énekeltem. – Énekeltél? Még sose hallottalak énekelni. – Ebből is látszik, milyen szerencsés vagy. – Fogadni mernék, édes, hogy nagyon szépen énekelsz. – Mint mikor a varjú károg… De hát az más, ha az ember a gyárban énekel. A nagy lármától a saját hangját is alig hallja, de azért agyonüti vele az időt. Délután, úgy három óra felé, már mindenki énekel. – Az eddigiek közül még ez a legjobb időtöltés. – Egyáltalán nem jó. Szörnyű. Borzasztó. – Borzasztó? Mért? – Mert ez nem olyan, mint amikor az ember dallal kíséri a munkáját. Itt az ember a munkája ellen énekel. Az ember csak énekel, mikor úgy érzi, hogy sosem fognak véget érni az ólomlábakon cammogó órák. Az ember csak énekel, mikor úgy tűnik, hogy a munkaidő vége még mérföldnyi távolságra van. Az ember csak énekel, amikor már majd megdöglik az unalomtól. A lányok kezdik az éneket, aztán csatlakozik mindenki sorra, és, tudod, ezt borzasztó hallani. – A lányok?… Sok lány dolgozott ott? – Nagyon sok. A textiliparban nagyon magas a női munkaerő százaléka. – És mondd, Clive, milyenek voltak? – Milyenek? Lányok voltak, és kész… Mint a ti lányaitok ott a táborban. Pont olyanok, mint a többi. – Viszonyod is volt némelyikkel? – Nem. – Igazán? – Igazán megmondanám, ha lett volna, és igazán megmondanám, ha nem lett volna. De nem volt. – És mért nem?
– Nem is tudom… Azt hiszem, féltem. – Féltél? A lányoktól? – Bizonyos vonatkozásokban. – De mért? – Hát, sok mindenféle miatt. – De tőlem nem félsz? – Nem. Ez más. – Hiszen én pont olyan vagyok, mint a szövőlányok… Szerelem szempontjából. – Az alapvető dolgokat illetően, gondolom, igen. De a nem alapvető dolgokban már nem. – Milyen nem alapvető dolgokban mások azok a lányok? – Hát elsősorban, nem nagyon finomak. Ettől eltekintve nagyon csinosak is lehetnek. Legalábbis úgy láttam, amikor fiatal voltam. Ha új fiú került a kezük közé, azzal nagyon csúnyán el tudtak bánni. – Hogyan? – Rárontottak és jól megnapfürdőztették. – Megnapfürdőztették? Az meg micsoda? – Megrohanták, leteperték, akkor aztán ráültek, és lehúzták a nadrágját. Jól megnézték, mekkorára nőtt a fiú, aztán fogtak egy olajos kannát, beolajozták, jól bedörzsölték vele, és akkor aztán elengedték… Mehetett. – Ugyan, Clive, ilyet igazán nem tehettek? – Jó, jó. – Ezt te csak kitalálod. – Jó, jó, kitalálom… De hát éppen azt magyarázom neked, hogy ilyenek ezek a lányok. Nem olyanok, amilyennek tartják őket. És ilyennek soha, senki nem írja le ezeket a lányokat. Vagy szemeteknek tartják őket, vagy türelmes, elnyomott hősöknek, mármint aszerint, hogy az illető milyen álláspontról nézi a dolgokat. Persze, az igaz is, hogy ezek a lányok csakugyan keményen dolgoznak, és csakugyan elég türelmesek. De az élet el is durvította őket. Megmondjam neked, milyenek?… Olyan ez szinte, mint a törzsi életközösség. – Istenem – folytatta kis szünet után –, hát nem nevetséges? Expedíciókat szerveznek, filmfelvevő gépeket hurcolnak Afrikába ezer és ezer mérföldeken át, hogy lefényképezzék a dzsungelben a törzsek úgynevezett ezoterikus és titkos szertartásait, a fiúk férfivá avatását… Láttam egyszer egy ilyen filmet. Micsoda felhajtást csináltak, hogy milyen izgalmas! De ha valaki az igazságnak csak egy morzsájára is kíváncsi lenne, és persze elég esze lenne hozzá, elmehetne Anglia bármely ipari városának bármely gyárába, vagy bármelyik országba, amiről csak tudok, és lefilmezhetnék a rítusokat és szokásokat, amelyek pontosan olyan merevek, sötétek és tudatlanok, mint Afrikában… Mindenütt ugyanaz, ahol csak dolgoztam. Mert ha az emberek egy helyen dolgoznak, és együtt töltik a munkaidejük nagy részét, akkor éppen úgy kialakulnak köztük a szokások és az előítéletek szabályai, mint valami törzsnél. És a textilgyárakban elég rossz a helyzet, mert ott az emberek durvább környezetben élnek és nevelkednek. De igazán nem szándékosan gonoszak, bár néha még embert is
ölnek… – Embert ölnek? Ez nem igaz. – Jó, jó. Higgyél, amit akarsz. De én láttam, amikor megöltek egy fiút. – Megölték? Hogyan? A lányok? – Nem. Férfiak… És nagyon rondán. – Hogyan? – Mondtam. Rondán. – De hogyan? – Az egyik szerelőműhelyben. Bedugták a légsűrítő csövét a végbélnyílásába, és bekapcsolták a levegőt. Két pillanat alatt szétroncsolták az egész belsejét, úgy halt meg, szegény, üvöltve, szörnyű kínok között. Az egész gyárban hallani lehetett az üvöltését. Így tudtuk meg. Odamentünk és megnéztük. – Clive! – Jó, nem kellett volna elmondanom … Nem valami kedves történet, ugye? De félre ne értsd, ezek az emberek nem voltak sem gonoszok, sem kegyetlenek. Egyszerűen csak tudatlanok. Az egésznek a gépkorszak az oka, hogy új játékszereket adott a régi szokásokhoz, és végül is ezek sem használták, szegények, rosszabbra a légsűrítő gépet, mint az emberiség a repülőgépeket és a robbantó szerkezeteket. Annyi az egész, hogy fogalmuk sem volt a légsűrítő erejéről és az emberi szövetek viszonylagos gyengeségéről. Borzasztóan kétségbeestek, amikor megértették a dolgot… Na, de most már beszéljünk talán valami másról. A lány egy percig csendben maradt, a férfinak meg úgy tűnt, mintha a füle csengene, míg a tenger és a szél zúgását hallgatta. – Clive – mondta végül a lány –, veled sosem kezdtek ki? – Nem. Soha. – Ennek nagyon örülök. És mért nem? – Mert mindig elég friss és erős voltam, és mert tudok vigyázni magamra. – De ha az ember gyenge, akkor mit csinálhat? – Nem számít… Küzdeni kell. Elszántan vissza kell ütni, és akkor az ember csak merít valamiből erőt… És aztán, nos, aztán megtanulják mások is, hogy békén hagyják az embert. Ugyanúgy, mint bárhol másutt az életben. Senki sem kezd ki olyan fickóval, aki vissza tud ütni. Rájönnek, hogy békén kell hagyni. A lány szótlanul feküdt, majd váratlanul azt kérdezte: – Mondd, Clive, te azt hiszed, hogy elveszítjük ezt a háborút? – Nem – felelte a férfi lassan. – Nem. – De, ugye, nemcsak azért mondod, hogy megvigasztalj? Szeretném tudni. Hiszen te benne voltál. Mondd, elveszítjük? – Nem a háborúról van szó – mondta Clive. – Valamiről, ami annál sokkal nagyobb dolog… És amit máris elvesztettünk. – Mit? – Nem tudom. Bárcsak elég bölcs volnék, hogy tudjam. Ezt próbálom folyton kitalálni, de nem vagyok rá képes. Csak azt tudom, hogy elvesztettük. – De a háborút meg fogjuk nyerni?
– Nem. Nem fogjuk megnyerni. Nem hiszem, hogy elveszítjük, de azt tudom, hogy megnyerni nem fogjuk. – Mért nem? – Mert elvesztettük azt a másik dolgot. – De mi az a másik dolog? – Ez az, amit nem tudok pontosan. A lány csendben feküdt, a férfi azt mondta: – Ne törődj vele. Ilyen késő éjszaka az ember sosem optimista. – Ez igaz… – mondta a lány. – Mindjárt reggel lesz. Nézd, már kezd szürkülni a szoba. A férfi megfeszített figyelemmel fülelt. Nem hallatszott semmiféle repülőzúgás. Ebben most biztos volt. – Te fogsz megszürkülni, ha most el nem alszol rögtön – mondta. – Aludjál. Tessék szépen visszamenni a saját párnádra. Elhúzta a karját, hallotta, amint a lány elhelyezkedik. Csendesen feküdt, hallgatta a lány lélegzését. Azt hitte, hogy elaludt végre, és elemezni kezdte magában azt a furcsa jó érzést, hogy ő ébren van, és tudja, hogy a lány alszik. De Prue egyszerre felemelte a fejét, és azt mondta: – Nagyon kedves voltál, hogy véges-végig beszéltél hozzám, mert először szörnyen féltem… És ezek most, ugye, német gépek voltak? – Jaj, az isten szerelméért – mondta a férfi –, hát te sosem akarsz már elaludni! 17 András László fordítása
17. Prentiss Saintby elégedetten ringatta magát a napon. Érezni lehetett a tornác hőségben izzó deszkáinak szagát, és a kertből, a píneák felől, a perzselődő fenyőfák illatát. A borókafenyővel tarkázott, csipkés hegyekből hűsen, kellemesen áramlott le a levegő, de a nap különös forrósággal sütött. Prentiss nevetett magában. Nos, gondolta, ez lenne hát a farmerélet! Inkább azt várta volna, hogy valami poros és primitív fészekbe érkezik majd. Olyasfélébe, mint a filmeken – alacsony viskók és a kidőlt-bedőlt kerítésen üldögélő cowboyok. S lám, itt van ez a mennyország! Fatörzsekből épített hatalmas kastély a zöldellő fákkal teli kert közepén, és külön kis vendégházak a fenyők között, mindegyikben nappali szoba, hálószoba, vidám narancssárga csempés fürdőszoba, a falak bütykös fenyőfából, a szobákban kőkandallók, jeges termoszok, meg whisky és szóda az asztalon, tarka kartonfüggönyök és friss, virágos ágak a vázákban. Ez lett volna hát itt a primitívség: monogramos törülközők a fürdőszobákban, és éberen vigyázó inasok, nehogy a kandallóban kialudjék a tűz. Prentiss ringatózott, s csak bámulta a hegyvidék örök csodáját, és észre sem vette, hogy múlik közben az idő. Arra ébredt félálmából, hogy lépteket hall a tornácon. Az inas volt. –Tessék. – Miss Mary, Mr. Saintby. Ő kért, hogy szóljak önnek a tenisz miatt. – Á, igen. Átöltözöm, és azonnal ott leszek. Az ember utánament a hálószobába. – Ebben a faliszekrényben talál flanellnadrágot, uram. De ide, a fiókos szekrénybe, betettem néhány sortot is, ha inkább azt óhajtaná. – Nagyszerű. Flanellnadrágot kérek. – Igenis, uram. Mr. Lachran mondta ugyanis, hogy csak könnyű poggyásszal jött, ezért úgy gondoltam… – Rendben van. Mindjárt megyek. Az ember ott álldogált tovább, bocsánatkérő arckifejezéssel. Prentiss felnézett. – Van még valami? – Hát, uram, elnézést kérek… De… mi a helyzet odahaza? – Odahaza? – Igen, uram. Angliában. Tetszik tudni, kérem, én is angol vagyok, suffolki születésű… És hallottam, hogy ön éppen odaátról érkezett. – Á, igen. Igen. Nos, egészen jól vagyunk. Egészen jól. A híreket maga is hallja, ugye? – Igen, uram. A rádióban. De kíváncsi lennék, hogy igazában milyen a helyzet. Hogy boldogulunk? – Majd csak boldogulunk. Tudja, hogy van az ilyesmi. Ha az indulás nehéz… Mi egy kicsit mindig lassan jövünk bele. – Igen, uram. Éppen ez az, ha nem veszi rossz néven, ami nem tetszik nekem… Az ember lassan az ajtó felé hátrált. – Ha bármire szüksége van, uram… itt a csengő.
Prentiss összeráncolta a homlokát, és öltözködni kezdett. Nem volt már újdonság a számára, hogy az emberek úgy kérdezősködnek Angliáról, mintha eltitkolnák előlük a teljes igazságot, mintha Britannia titkolóznék, ahelyett, hogy nyíltan és őszintén közzétenne minden hírt – mármint a nem katonai jelentőségű híreket, természetesen. Mert azt igazán senki sem kívánhatja, hogy a kormány olyan híreket is közöljön, ami a másik fél hasznára lehet, vagy ami károsan befolyásolhatná a közhangulatot. És itt mégis úgy beszél mindenki, mintha feltételezné, hogy Angliának valami titkolnivalója lehetne. Befejezte az öltözködést, és lassan végigment az illatos fenyőfák közt kanyargó ösvényen, átsétált a vízmosás tűlevelekkel borított, durva gyaloghídján, és haladt tovább a nagy tó mellett, a széles, szabályos úton. A csónakháznál megpillantotta Lachrant, két kisgyerekkel játszott. Az öregember vidáman integetett feléje. – Megkapott mindent, amire szüksége van? – Tökéletesen. – Akkor jó. Ezek itt a dédunokáim – mondta büszkén. – Egész hajókaravánt tartunk üzemben. Felemelt egy elázott játékhajót. Prentiss a két csemetét nézte. Fakószőke haj, fehér bőr, kifinomult arcvonások – külsőleg minden tekintetben egészen mások, mint az öreg Lachran. Ezek a gyerekek – ezek már arisztokraták voltak. Igen, ez az. Holott szinte elképzelhetetlen, hogy ez a durva határvidéki vér négy nemzedék alatt ilyen valódi arisztokratákat hozzon létre. Hihetetlen. – Na, hogy tetszik magának itt? – kérdezte Lachran. Prentiss a tóra nézett. A víztükör hűvös kéksége a szomorúfüzek, a platánok ragyogó zöld színével keveredett. – Csodálatos. Hogy tudott ilyen isteni helyet találni? Lachran arca elégedetten sugárzott. – Hát, ami azt illeti, nem volt ez mindig ilyen. Fogadni mernék, hogy nem járt még ötven fehér ember sem ebben a völgyben, amikor először feljöttem ide. Azóta aztán rendbe hoztuk egy kicsit. Ez a tó sem volt itt. Én csináltattam. – Maga csináltatta a tavat? – Persze. Lachran felegyenesedett. Intett, mire a csónakházból előjött egy egyenruhás nevelőnő, és átvette a gyerekeket. A nevelőnő csöppet sem illett ide. Előírásos kalapjával mintha épp egy londoni parkból lépett volna ki. És mindez itt, a vadnyugat égbe tornyosuló csipkés hegyóriásainak tövében. Lachran kinyújtott karral körbe mutogatott. – Látja, ott emeltünk egy gátat, aztán, körülbelül egy mérfölddel a völgy fölött, egy zsilippel lezártuk a hegyi patakot, és csöveken idevezettük a vizét. Tizennégy hüvelykes vascsöveken. – Jóságos ég – mondta Prentiss. Lachran boldogan nevetett az elképedésén. – Ühüm. Aztán odarakattam a hidat… Emlékszik, amerre bejöttünk a völgybe, a
Lóhát Szakadéknál. Hetvenezer dolláromba került annak a hídnak az odarakása. Emlékszik rá, ugye? Körülbelül tizenkét mérföldnyire, lenn a völgyben. – Igen, igen – felelte Prentiss. Nem emlékezett ugyan rá, de úgy vélte, hogy tartozik ennyivel az udvariasságnak. Gondolatai fennakadtak a mérföldek számán. – Ez azt jelenti, hogy egészen odáig terjed a birtoka? Lachrant más nem is tehette volna boldogabbá. – Dehogy, még néhány mérfölddel odább kezdődik. Tudja, ez nem a maguk kis szigete. Ez Amerika… A Nyugat… A másik oldalon, arra fölfelé, a vízválasztón túl végződik a mi területünk. Aztán erre visszafelé, a Sangre de Dios előhegység túlsó feléig, meg a Sombrero hegység másik oldala körül is. A Nagy Sombrero meg a Kis Sombrero. Mind a kettő az én hegyem. – A maga hegyei! – visszhangozta Prentiss. – Ühüm. És akkor aztán felépítettük itt ezt az új tanyaházat. Volt itt azelőtt is egy régi ranchunk, és Mary nagyon szeretett ide feljönni. Ő volt a feleségem. Így aztán mindent megcsináltattam itt. Kaliforniából hozattam egy építészt, az átalakította a házat. De mikor készen volt, Marynek nem tetszett. Erre lebontottuk az egész vackot, hoztam egy másik építészt, és megmondtam neki, hogy álljon csak Mary rendelkezésére, az asszony majd pontosan megmagyarázza neki, hogy mit akar. Mary pedig fatörzsekből csináltatta az egészet, pontosan úgy, amilyen a régi épület volt. Nagyon jó ízlése volt Marynek… Aztán megépítettük a vendégházakat. Kellemesebb így. Azt hiszem, mindenki jobban érzi magát, ha megvan a magánélete… Maguknak, angoloknak is ez a véleményük, nem? – Persze, igen – helyeselt Prentiss. – Ühüm. Sokat hallottam erről. És azt hiszem, nagyon jó elképzelés. Az ember azért együtt lehet a többiekkel is a lovaglásokon meg egyébkor. Ha szeret lovagolni, egyszer becsomagoltatjuk az ebédünket, és felmegyünk a Nagy Sombreróra. – Nagyon örülnék neki. Ha lenne rá időm… – Ideje, az lesz – mondta Lachran nyomatékkal, s hátranézett. – Á, Mary! Prentiss megpillantotta a lányt, amint lejjebb az úton bosszúsan lóbálta a teniszütőjét. Rámosolygott Lachranra, és a lány felé sietett. A játszma után Prentiss letelepedett a pálya szélén, az oszlopos, kőpadlós tornácon. Ha szóltak hozzá, igyekezett jókedvűnek látszani, de különben kusza és zűrzavaros káprázatként nézte a többi vendéget. Azon volt, hogy leküzdje szörnyű kimerültségét. „Igazán bolondság – gondolta –, hogy az ember így akarjon teniszezni, amikor már túl van a negyvenen.” Nem lett volna szabad hagynia, hogy ennyire belehajszolják. „Ez a baj az amerikaiakkal, nem magát a játékot keresik a játékban, hanem a mindenáron való győzelem diadalmámorát. Számukra nem társas időtöltés a játék, hanem csak alkalom, hogy győzhessenek. Valami gonosz birtoklási vággyal küzdenek minden pontért.” Tenyerébe hajtotta a fejét. „És mégis, van ebben valami dicséretre méltó is. Kétségkívül ezért nyertek annyi
bajnokságot az olimpián. Másrészről viszont kiégetik magukat. Igen, ez az ifjúság kiégeti magát a pillanatnyi szuperkiválóságért, ahelyett, hogy az átlagos jó színvonalon tartaná magát egy hosszú életen át. Ami pedig a háborút illeti – nos, hát képesek arra, hogy tudomást se vegyenek a háborúkról, és ugyanakkor úgy belemenjenek egy-egy teniszjátszmába, mintha a nemzetek sorsánál is több függne a mérkőzéstől. Igen, még ezeket az ifjú atlétákat is körüllengi valahogy a futószalagon való tömegtermelés levegője. Az a két lány – azok is tökéletesen egyformák voltak. Ahogy megálltak az alapvonalon, ütögették a labdát, s egyenletes, gépies mozdulatokkal, mint valami szivattyú – forehand ütés, backhand ütés, be a hálóhoz, vissza az alapvonalhoz – tökéletes azonossággal. Olyanok voltak, mint két egyforma példány ugyanannak a gépnek a gyártmányából, ezernyi felhúzható baba közül. Egyforma mozdulatok, egyforma külső – tömegtermelés.” – Nos, kedves partnerem, mit szólna hozzá, ha átöltöznénk, és úsznánk egyet? Mary állt előtte. Prentiss mindennél jobban vágyott egy kis pihenésre, de egyszerre csak azon kapta magát, hogy készséggel felugrik. – Helyes – mondta. Mary karját a karjába öltötte, úgy mentek el a székek előtt. A lány rámosolygott a többiekre, és odakiáltott nekik: – Viszontlátásra, Mrs. Hawkins… szervusz, Cecil… Na, majd legközelebb több szerencsétek lesz. Szótlanul mentek, elhagyták a teniszpályát, megkerülték a fenyveserdő szélét. Ott a lány váratlanul behúzta Prentisst a sűrűbe, és valóságos haditáncba kezdett. Eksztázisban ugrált, és közben ki-kilesett a bokrok közül. – Barátocskám, jól megruháztuk őket! Az első játszmát kiengedtük, aztán meg szépen feljöttünk… 4:6, 7:5 és 6:2. Figyelte azt a tésztás képű, vén Hawkinsnét? Még az uborka is megsavanyodna a mosolyától… Tudja, hogy egyesben Cecil sosem fog engem megverni, épp ezért nem adta volna egy vak lóért, ha legalább párosban megvertek volna. Prentiss elhűlve bámult a kárörvendő lányra. Valami nevetséges versengés volt ez – a helyi bajnokság döntőjében mindig összekerült a két lány, és mindig Mary győzött. – Nem volna szabad így kárörvendeznie – mondta dorgáló hangon, mintha kisgyerekhez beszélne. – Nem sportszerű. – Sportszerű? Az talán sportszerű volt, hogy Jacksont cipelte ide partneréül? Hiszen az sokkal erősebb játékos. Azért hozta ide az öregasszony, hogy becsempéssze mint Cecil partnerét, és aztán jól megruházhassanak. De nem sikerült! Jaj, maga igazán olyan nagyszerű partner volt! Meg tudnám csókolni érte. Lángoló arccal fordult a férfi felé. Prentiss pedig ott, a sűrű bokrok közt, egyszerre és egészen érthetetlenül úgy érezte, hogy elárasztja valami furcsa érzés, amit már évek óta nem tapasztalt – egy nő közellétének a varázsa. Mintha elhúztak volna egy függönyt, egyszerre tudatára ébredt a lány fizikai jelenlétének. Előtte volt karjának és nyakának barna melege, bőrének forró, illatos párája, hajának jó szaga. Annyira meglepődött a saját érzéseitől, úgy megdöbbent saját magától, hogy egész puritán
módon utasította rendre önmagát. Elképzelhetetlen. – Nos – mondta mereven –, kezet rázhatunk. De ahelyett, hogy válasza feloldotta volna a feszültséget, úgy látszik, csak átplántálta a fiatal nőbe is. Mintha még tüzesebben izzott volna Mary arca. – Igen – felelte és kinyújtotta a kezét. Prentiss megrázta. Erre a lány gyorsan megfordult, előresietett mellette, csak az ösvényről intett vissza neki. – Öt perc múlva találkozunk a csónakháznál – mondta, és elsietett, Prentisst nem várta meg. Prentiss visszament a bungalójába. A fiókos szekrény aljában talált úszónadrágokat – méghozzá három darabot. Kivett egy kéket, fehér övvel, gyorsan levetkőzött. A fürdőszoba ajtajánál belepillantott a földig érő tükörbe, aztán megállt a tükör előtt. Elégedetten állapította meg, hogy elég karcsú. Negyvenhárom éves korára sem eresztett pocakot. Hasán még mindig látszottak az izmok vonalai – húsz évvel ezelőtt nyolcasban evezett, annak köszönheti. Megnézte az arcát is. Még mindig teljesen sima, szeme alatt nem lógnak táskák. Csak egyetlen, halvány ránc húzódott az arcán, s a bajuszában volt néhány szürke szál. De a bajusza különben is jóval világosabb volt mindig, mint sötétbarna haja, amellett pedig keskenyre nyírva viselte, úgyhogy a szürke szálak alig látszottak. Hirtelen elfordult, olyan érzése támadt, mintha egy idegen embert bámulna a tükörben. Tisztátalannak érezte magát. Magára vette a fürdőköpenyét, szandálba bújt, és az ösvényen lesietett a csónakházhoz. A lány már ott ült a pallón, lábát a vízbe lógatta. Cápabőrből készült, fehér fürdőruhája szinte vakított a napfényben. – Hello – mondta a férfi könnyedén. – Hahó – felelte a lány. Prentiss letelepedett mellé, ültek szótlanul. De mintha ezt nehéz lenne elviselni, a lány egyszerre felugrott. – Hozom a csónakot – mondta. – Evezzünk. Prentiss is felugrott, hogy segédkezzen, de maga is belátta rögtön, hogy a lány sokkal ügyesebben húzta oda a kenut mint ahogyan ő csinálta volna. Mary előrehajolt a palló szélén, és tartotta számára a csónakot. Prentiss beszállt, érezte az alkotmány bizonytalanságát. Aztán beült a lány is, és ellökte a csónakot. Prentiss megragadta az evezőt. „Utóvégre is – gondolta –, ez sem billen fel könnyebben, mint a keskeny versenycsónakok.” A fürdőköpenyt lecsúsztatta a válláról, és erejét összeszedve evezni kezdett. Azon kapta magát, hogy a szeme Mary fürdőruháján kalandozik. Ott, ahol az anyagot hegyesen kibökték a lány mellének bimbói. Gyorsan felnézett a hegyekre. – Ez nagyon kellemes – mondta. – Igen – felelte a lány. – De szörnyen le fog égni. Húzzon inkább arrafelé az árnyékba… Oda, a fűzfák alá. Prentiss átevezett a túlsó oldalra. A lány belekapaszkodott a lelógó ágakba, és megállította a kenut. Alaposan végignézte a férfit.
– Hű, de fehér a bőre – mondta őszinte csodálkozással. Prentiss végigpillantott fehér bőrű testén. Kissé elszégyellte magát. Most valahogy egészségtelennek látszott ez a fehér bőr. Itt, ezeknek a sötét, bronzszínű, indiánszerű teremtéseknek a világában. Olyan volt, mintha egy csigát kihúztak volna a héjából. – Igen, persze – felelte. – Tudja, nálunk Angliában nincs olyan sok napsütés, mint itt. Több az eső meg a köd, tudja? – Azt nem tudnám szeretni. Maga Anglia, persze, nagyon tetszenék nekem, azt hiszem. Épp át akartunk menni, és akkor elkezdték ezt a háborút… Úgy beszélt a háborúról, mintha csupán a személyes bosszúságáról volna szó. Mintha csak azért történnének a dolgok, hogy neki kellemetlenséget okozzanak. Prentiss egyszerre bűntudatot érzett. Itt ringatózik egy csónakban, míg odahaza dúl a háború! Nem, ez igazán nem helyes. De közben a lány újra megszólalt: – Tudja-e, hogy irtó férfias volt a teniszpályán? Nagyon jó játékos. Furcsa stílusa van, de nagyon jó játékos. – Nagyon sokat játszottam fiatal koromban. – Fiatal korában? Hiszen most sem öreg! Nem hiszem, hogy bárki is öreg lenne, amíg… ó… amíg nincs túl a negyvenen. – Én már túl vagyok a negyvenen. – Ó… ugyan… Legfeljebb harminc körülinek látszik. Irtó fiatalos. Éppen csak, hogy férfiasabb, ugye. Tudja… – Köszönöm szépen. A teniszpályán igazán nem éreztem magam olyan irtó fiatalnak. Abban az első játszmában azt hittem, hogy mindjárt kiszakad a tüdőm. – Ó, az semmi – nyugtatta meg gyorsan a lány. – Az csak a magasság miatt van. Nem tudta? Nézze, mi itt több mint egy mérföld magasságban vagyunk. Én már észre sem veszem, de nagyon sokan még a ház lépcsőjén sem tudnak úgy felmenni, hogy meg ne álljanak, és ki ne fújják magukat. De ha az ember kitartó, azt hiszem, akkor gyorsan elmúlik ez a dolog. Maga ilyen volt. Kitartott, és aztán már nem volt olyan rossz. Ez az angolok módszere, nem? – Igazán nem is tudom. – De én azt hiszem. Maguk, angolok, mindig kitartanak. Ezt szeretem az angolokban. Nem adják fel a küzdelmet. Most is tartotta magát, aztán mi szépen feljöttünk, és kidöglesztettük őket. Tudásban tulajdonképpen nem is verhettük volna meg Jacksont. De legyőztük az energiánkkal. Maga mindig erősebb lett, ő meg egészen kikészült. Kinyújtotta a karját. – Szép itt, ugye? – Igen – felelte a férfi. – Túlságosan is szép. – Túlságosan szép? Prentiss elemezni kezdte a saját gondolatait. – Tudja, odahaza… Ott most háború van. És az ember szörnyen vétkesnek érzi magát, hogy csak lézeng, és ilyen könnyen veszi a dolgokat. – De hát valakinek át kellett jönnie, hogy megvásárolja azokat a dolgokat – mondta a lány derűsen. – És ha már várnia kell, éppen úgy várakozhat itt kényelemben is, mint
abban a büdös szállodában. Azt nagyon utálom. – Azt hiszem, ebben igaza van – felelte Prentiss mosolyogva. Mary pillantása végigfutott saját karján és kezén. Bőrén zöldesen csillámlott a fűzfán átszűrt napfény. Aztán lehajtotta a fejét, és a szempillája alól nézett a férfira. – Tudja-e – mondta –, hogy maga irtó tisztességes? – Én? Miből gondolja? – Igen, igen… Én észreveszem az ilyesmit. És éppen ezért mondok magának valamit. Ugye, maga egy szerződést vagy valami hasonlót akar megkapni Mickey bácsitól? – Hát, tárgyalunk… – Tudom. És gondolom, hogy erről nem szabad beszélni. De nyilván azért van itt. Nos, maga olyan tisztességes, én pedig mondok magának valamit. Jó szerződést akar kapni, ugye? – Nem a magam számára, hanem… természetesen a kormányomnak. – Tudom. De ha maga jó szerződést köt a kormánya számára, az magának is jó… Jót tesz a tekintélyének, nem? Prentiss a lányra bámult, és megpróbálta hozzáidomítani a gondolatait ehhez a teljesen realisztikus szemlélethez. – Az elsődleges dolog a szerződés – mondta mereven. – Az én személyes szerepem, az mellékes. – Tudom. Az angolok ezt így nézik. De akkor is mindegy. Nem számít, hogy miért… Jó, hát azért, mert maga tetszik nekem. Megmondom magának… – Körülnézett, mintha attól tartana, hogy valaki hallgatózik, aztán előrehajolt. – Ha előnyös szerződést szeretne, akkor meg se próbálja sürgetni Mickey bácsit. Ha sürgetni próbálja, akkor nagyon nehéz lesz vele. Minden vonatkozásban. Eszébe se juttassa a szerződést. Ne csináljon semmi mást, csak üljön itt nyugodtan, és mondja el neki minden lehető alkalommal, hogy milyen csodálatos ez a ranch, és hogy mennyire megszerette a Nyugatot. Mondja el neki, hogy nem szereti a Keletet, és ha magán múlna, legszívesebben idekinn a Nyugaton élné le az egész hátralevő életét. Mondja azt neki, hogy talán még Angliát is otthagyná, bár fájna érte a szíve… Mondja neki azt, hogy az országnak ez a része pontosan olyan, mint Anglia, és maga mindkettőt szereti… – Maga kedves, ifjú hölgy! Ezt én nem tehetem. Egyébként már megmondtam a nagybátyjának, hogy ez a ranch nagyszerű. Mert csakugyan az. – Hát ez kitűnő. Akkor most már szereti magát… Különben nem is hívta volna fel ide, legalábbis nem úgy, hogy itt maradjon… Akkor maga egyenesben is van, ha azt mondta neki, hogy tetszik magának itt. Feltéve, ha meggyőzően mondta. Mert… tudja milyen ő? – Milyen? – Nagyon különös, ami ezt a helyet illeti. Tudja, a dédnagynéném, Mary … őutána kaptam én is a nevemet… nos, szóval a dédnagynéném tervezett itt mindent. És próbáljon csak bárki is bármit mondani rá!… Egyszer meghallotta, hogy valaki csúfolódott az üveges verandán. Erre olyan dühbe gurult… Néha meg… Jó, hát elmondom ezt is magának. Néha meg, amikor vendégek jönnek ide, még akkor is, ha
fontos üzletemberek vagy hasonlók, kék munkásnadrágot vesz fel meg ócska kalapot és inget, és úgy ácsorog mindenfelé, mintha munkás volna, és figyeli, hogy miket mondanak. És ha bárki mond valami olyasmit Mary néni házáról, ami nem tetszik neki, nos, akkor, mire visszatér az illető a vendégházba, már be is vannak csomagolva a bőröndjei, és ott egy cédula, amin közlik vele, hogy a sofőr várja a kocsival. – Nem lehet. Maga ezt csak kitalálta. – Ha nem akarja, ne higgye el. De mindenesetre, ha jó szerződést akar, akkor úgy töltse itt az idejét, mintha legszívesebben sose akarna elutazni, és ne sürgesse Mickey bácsit. Ő pedig, ha eljön az ideje, ad majd magának először egy kalapot, aztán olyan kitűnő üzleti feltételeket ajánl, amilyeneket másként sehogy se tudott volna kipréselni belőle. – Ad egy kalapot? – Igen. Akit szeret, annak ad egy széles karimájú kalapot. Akkorát, mint egy ötvenliteres fazék… Prentiss figyelmesen nézte a lányt. Olykor méltóságba burkolózott, máskor meg egyszerre egész lehetetlenül gyerekes lett. Prentiss mosolygott magában. – Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy segíteni próbált. – Szívesen – felelte a lány. – Azért tettem, mert megkedveltem magát. Ezt olyan egyszerűen mondta, hogy Prentiss semmi mást nem tehetett, csak mosolygott, és váltig remélte, hogy olyan öreguras módon, ahogy csak egy felnőtt mosolyoghat egy gyerekre. De mire gyanítani kezdte, hogy mosolya inkább bárgyúnak tűnhetik, mint öregurasnak, addigra a lány már nagyot rántott az ágon, és becsúsztatta a csónakot a vízbe. Aztán fehér fürdősapkát húzott a hajára. Bekapcsolta álla alatt, s egyszerre olyan lett, mint valami fehér sisakos indián. – Ússzunk – mondta. Beugrott a vízbe, s erélyes karcsapásokkal távolodott, otthagyva Prentisst a csónakban. És Prentiss csak ült, és nem tudta, mit csináljon. Lassan a lány után evezett a kenuval. Mary behajtott karral, szabályos gyorsúszó tempókkal szelte a vizet. Fel-le mozgó lába mögött hosszú barázda húzódott, mint a hajók nyomában. Gépi pontosságú úszás volt. Mint minden egyéb – szabványosított és tömegméretekben gyártott. De azért Prentiss tisztában volt azzal, hogy az ő régimódi mellúszása viszonylag milyen erőtlen. El is határozta, hogy nem úszik, csak lapátolt a lány után a kenuban.
18. Soha nem volt még ilyen szép idő Anglia déli partvidékén. Kitartóan ragyogott az augusztusi nap, és a felhők valahol nagyon magasan úsztak az égen. És ebben a szép időben éjjel-nappal jöttek és mentek a Csatorna fölött a német repülőgépek. Nappal felszálltak az angol légierő gépei is: a Hurricane-ok meg a Spitfire-ek, és lelőtték a német gépeket négy az egyhez arányban, naponta csaknem százat azon a héten. S az emberek fölnéztek erre a ragyogó szép égre, s ha látták a part fölött a repülők közelharcát, újra bizakodni kezdtek. Kezdtek úgy gondolni a légierő pilótáira, mint ifjú félistenekre, akik túláradó jókedvvel szállnak fel rohamra, fel, egy égszínkék Walhallába, és vidáman kiáltanak egymásnak hurrát a mikrofonjaikon keresztül, ha megpillantják a náluk kétszer, háromszor, négyszer nagyobb repülőrajokat. Az emberek büszkék voltak, visszanyerték önbizalmukat. Ha csak ez a háború – vidám kaland fiatal emberek számára messze fenn az égen –, akkor nem is olyan borzasztó. Az égbolt mérhetetlen és távoli, és a földek még soha nem voltak olyan szépek és dúsak, mint ebben a ragyogó időben. Csak az öreg katonák gyűlölték ezt az időjárást. Az invázióra gondoltak, és mindarra, ami még bekövetkezhet, ha majd az ellenség húsz mérföldnyi közelségben állítja fel a támaszpontjait. Mindjobban gyűlölték a napsütést, és köd, eső, rossz idő után vágyakoztak. Mert ők még az előző háborúból tudták, hogy mit tehet a rossz időjárás egy offenzívával. Tudták: a rossz idő hogy állítja meg a lovakat, embereket, gépeket. Emlékeztek a flandriai sárra, és arra, hogy egyetlen hadosztály átvonulása olyan iszaptengerré változtatta az utat, hogy lőszerládák, ágyúk, vontatókocsik és teherautók sorra elsüllyedtek benne. Emlékeztek még, hogy kínlódtak, izzadtak, káromkodtak azokban a napokban a gépeknél is sárosabb emberek, hogy akár egész napi munka árán is kiemeljenek egy teherautót az árokból, s visszaállítsák az útra. Az autók nem bírták a strapát. A teherkocsik még kevésbé. S a lovak – azok mondták fel leginkább a szolgálatot. Talán még az embereknél is rosszabbul bírták. Mert az emberek hamar hozzászoktak a szürke egyenruhás meg khaki egyenruhás hullák látványához, és megtanulták, hogyan kell elmenni a hullák mellett anélkül, hogy akár csak gondoljanak is a halálra, és anélkül, hogy egyáltalán kíváncsiak lennének, kik lehettek ezek az emberek – hacsak arra nem voltak kíváncsiak, hogy mi van a zsebükben. Hiszen lehetett náluk olyasmi, amire azoknak már úgysem volt többé szükségük, de az élőknek éppenséggel jól jöhetett. Így gondolkodtak az emberi holttestekről – az már azonban nem volt rendjén való, hogy a lovak elpusztuljanak, így hát az ő megmentésükért keményebben megküzdöttek az emberek. A lovak pedig elmerültek és kapálóztak a sárban. Az emberek emelőrudakat feszítettek a hasuk alá, ordítottak, és ostorral ütötték, sarkantyúkkal rugdosták őket. Az állatok fel-fellobbanó erőfeszítéssel nekirugaszkodtak, és fel-felugrottak. Aztán egyszerre abbahagyták. Akkor az emberek már tudták, hogy sem ordítás, sem ostorozás, sem sarkantyúzás nem képes őket többé megmozdítani. A lovak feladták a küzdelmet. Most már csak
fekszenek mozdulatlanul, hasuk mind mélyebbre süllyed a sárba. És a szemük olyan szelíden és nyugalmasan néz, hiszen ők már megbékéltek a háborúval és az emberiséggel. Ha eddig eljutottak, akkor már semmi nem segített rajtuk. De az az ember, aki hajtotta őket, és a hadosztály trén-lovainak felvonulására mindig fényesre kefélte a szőrüket, kipucolta a felszerelésüket, az még akkor is odament a többiekhez, és könyörgött hozzájuk, hogy fogjanak lapátot, s próbálják meg kiásni a lovakat. De mindenki tudta, hogy ennek már semmi értelme, és végül mindig akadt valaki, aki fogta a puskáját, és agyonlőtte a lovakat. Olykor egy-egy kocsis mindaddig könyörgött segítségért, amíg csak kilátszott az iszapból lovának a nyaka és a feje; ott állt, fogta a kantárt, húzta felfelé, hátha így megakadályozhatná, hogy megfulladjon a szegény pára – de a vége mindig ugyanaz volt. Akadt mindig valaki, aki agyonlőtte a lovakat. Ebből a szempontból a lovak még jobban jártak, sokkal jobban, mint azok az emberek, akik szintén az iszapba kerültek. Jobban jártak az olyan offenzívák sebesültjeinél, amilyen például a paschendaele-i volt, ahol, ha valaki leesett a keskeny deszkapallóról, azonnal süllyedni kezdett a mocsárban. Ezért hajtották végre olyan „meglepően kevés sebesülttel” a paschendaele-i áttörést. A sebesültek ugyanis nem maradtak életben. Az első oszlop deszkákat vitt magával, és lerakta az iszap tetejére. De ha valakit lövés ért, és leesett a pallóról, egyszerűen belefulladt lassan a sárba, sosem jutott el a kötözőhelyre. Sőt a sebesültek néha saját akaratukból is a mocsárba kerültek. Mint az a kanadai ezredes, aki súlyosan megsebesült, és látta, hogy mögötte összetorlódnak az emberek. Mire így szólt az őrnagyhoz: – Dobjatok le, és vigyétek tovább a fiúkat. Nem tarthatjuk fel az egész rohadt ezredet egyetlen ember miatt… – Így aztán legurították a pallóról, és az ezredes is belefulladt az iszapba, miközben nézte, hogy vonul át az ezrede. Ha aztán később ilyenféle dolgok kerültek szóba, képtelenségnek tűnt fel, vagy egészen mesterkélten hangzott, pedig a maga idején mindez igaz, kemény és bátor emberi tett volt. Mert hiszen senki sem akar meghalni, és különösen nem fokról fokra az iszapban, ami úgy ragadja meg az embert, mintha ezernyi kis szivattyút akasztottak volna a testére. És mégis, így haltak meg, tudva, hogy a szanitécek nem vihetnék őket vissza a deszkapallón anélkül, hogy fel ne tartanák vele az egész előnyomulást. Így tehát, bizonyos értelemben, a lovak jobban jártak. Mert a lovakat le lehetett lőni, de abba megszakadna az ember szíve, ha a saját bajtársait kellene agyonlőnie. S erről lehet könnyedén csevegni, vagy könnyedén olvasni egy regényben, de ha rákerül a sor, hogy meg kell tenni, akkor az ember tudja, hogy el van átkozva, mert olyasmit kellene elkövetnie, ami eszébe jutna minden éjszaka, valahányszor aludni szeretne, és minden váratlan pillanatban – ha magasra emel egy poharat, és azt mondja valakinek: – Egészségedre!, vagy ha zsúfolt liftben utazik, vagy ha játék közben kinyitja a száját, és azt mondja: – Megkontrázom a két pikket… Eszébe jut egész hátralevő életében, ha egyáltalán elég szerencsés hozzá, hogy megússza, és legyen még hátralevő élete. Így tehát, ha csak egy mód volt rá, az ember valami olyat tett, ami könnyebb,
egyszerűbb és gyávább. Elfordította a fejét, nem nézett oda. Ezt tette az ember, ha lehetett. Csak ment tovább, elfordított fejjel, hogy úgy tehessen legalább, mintha nem látná őket. S az ember úgy tett, mintha nem is hallaná őket. Pedig hallotta őket. Mert azok kiabáltak: – Pajtás! Pajtás! Hé! Könyörgök! Kérlek, pajtás! – Az isten szerelméért! Kérlek!… És az ember csak ment tovább, pontosan úgy, mint a városban, ha egy koldus meg akarja állítani, és az ember sem vitatkozni nem akar vele, sem engedni a kérésének. Az ember csak ment tovább, s azt hajtogatta magában mindössze, hogy végül úgyis minden egyre megy. A halál előbb vagy utóbb úgyis mindenkit megtalál. Még ha véget is ér a háború, akkor is eljön egyszer a halál – legfeljebb néhány évvel később, így hát igazából úgysem segíthetne rajtuk az ember. Csak azt kívánta rettenetesen, hogy legalább haljanak meg azok a szerencsétlenek, legyenek túl rajta, ne vacakoljanak itt sokáig csak azért, hogy még ezzel a töprengéssel is nehezebbé tegyék az ember életét. Éppen elég dolga van úgyis az embernek: harcolni a háborúban, s próbálni életben maradni. Az ember rettenetesen kívánta, hogy legalább annyi tisztesség legyen mindenkiben, hogy gyorsan fulladjon bele az iszapba, és hagyja abba a kiabálást. Hiszen végül úgyis minden egyre megy. Így festett rossz időben az előnyomulás, és az öreg katonák, akik elevenen megúszták, hogy később a civilek között élhessenek, de valahogy mégis el legyenek tőlük örökre különítve, még jól emlékeztek rá. És éppen ezért, amikor az emberek úgy vélték, hogy a háború szomorú dolog, de végeredményben elég távoli, és azt mondták, hogy: – De legalább szép időnk van –, akkor ezek az öreg katonák ilyesmiket mondtak magukban: – Ó, Krisztusom, ezek még nem tudják, mi vár rájuk. Ezek még nem is sejtik! Húsz mérföldnyire van tőlünk az ellenség! Húszra! Ha legalább esne… Ha legalább kisbalták és cigánygyerekek potyognának az égből! Bárcsak esne legalább!… De az idő rendületlenül gyönyörű volt, és Anglia istenáldotta kertjei soha nem voltak csodálatosabbak. És ott voltak az angol légierő ifjúi, akik felszálltak a háromszoros túlerővel szemben, hogy bebizonyítsák az ellenségnek: mindegy, milyenek voltak a vezetőik, az egyszerű emberek nem lettek dekadens puhányok. Így aztán, amíg Britannia még mindig csak fegyverkezett, a légierő leszedte az égből a német gépeket, a Temzétől Anglia délnyugati csücskéig és vissza. És ez volt az, ami feltartóztatta Anglia elözönlését. Rákényszerítette az ellenséget, hogy új terveket gondoljon ki Britannia megpuhítására. De ezt akkor még senki nem tudta, csak a légierő tagjai folytatták rendületlenül az ellenséges gépek megsemmisítését odafenn a makulátlan kék égen, véges-végig az öreg, zöld déli partvidék mentén. Hanyatt feküdtek a sziklatetőn, az erős napsütés szinte elkábította őket, félig voltak csak ébren, amikor halkan fülükhöz ért a zúgás, mintha nagyon távol és nagyon lassan valami vásznat hasogatnának. – Furcsa – szólalt meg a lány –, hogy az ember olyan tisztán hallja, de látni mégsem lehet semmit.
A férfi ki sem nyitotta a szemét. – A hang akadálytalanul terjed – mondta. – De figyeld csak meg, ha fordulásnál oldalra dőlnek. Meg fogod látni, hogy csillan meg a napfény a szárnyukon. Nem beszéltek többet mindaddig, amíg hirtelen növekvő zúgással át nem viharzott alacsonyan a sziklák fölött a Hurricane gépek V alakú raja. A gépek nagy ívben kiröpültek a tenger fölé, majd egyszerre fölfelé csaptak. – Ez csodálatos – jegyezte meg a lány. – Ez… Amit ők tesznek. A férfi kurtán elnevette magát. – Mért? Hát nem nagyszerű? – kérdezte Prue. – Négy az egyhez arányban lövik le az ellenséges gépeket. – Mondtam, hogy nem? – De ahogy nevettél… Mintha el sem hinnéd. Pedig csakugyan négy az egyhez arányban lőjük le őket. – Csakugyan? – A londoni rádió mondja. – Akkor hát nagyon jól csináljuk. – Mért, mit akarsz, mit csináljunk? – Találd ki te – mondta a férfi. – Találd ki te. De most hagyjuk a háborút. – Mondasz valamit, aztán meg azt akarod, hogy hagyjuk abba azt a témát. Mit akarsz hát, mi a csudát csináljunk? – Nem én vagyok a vezérkar. Kérdezd meg tőlük. – De én téged kérdezlek. Nem hiszed, hogy megteszünk mindent, ami tőlünk telik? – Nem – felelte a férfi. – Nem hiszem. Még fel sem ébredtünk. Csak szaladgálunk és fecsegünk összevissza, mint valami lidércnyomásos álomban. Még mindig csak azt tesszük, amit évekig tettünk: reménykedünk, hogy majd csak történik valami, ami elfeledteti velünk ezt az egész vacakságot, és mi visszatérhetünk megint a régi, kényelmes életünkhöz. Még mindig azt reméljük, hogy a franciák majd fellázadnak, és újra harcolni kezdenek. Meg azt reméljük, hogy a németek hagyják unalomba fulladni a háborút, úgyhogy mi nyugodtan berendezkedhetünk egy olyan jó kis felőrlő hadviselésre, amitől senki sem szenved olyan sokat, kivéve, persze, a szegényebb néposztályokat, azoknál ugyanis a blokádok rendszerint előidézik a hiányos táplálkozásból eredő betegségeket. De hát ezek a betegségek békés körülmények között is rendszerint jelentkeznek náluk, tehát úgyis jól megszokták, és belenyugodtak már… Meg azt reméljük, hogy kifogy a németek benzine… Vagy elolvassák a történelemkönyvekben, hogy a brit szigeteket tulajdonképpen nem is szabad megtámadni vagy megszállni. Vagy azt reméljük, hogy Hitler egyszer csak elesik, és kitöri a nyakát. Vagy valaki meggyilkolja. Vagy megüti a guta. Vagy romlott húskonzervet eszik, és meghal ételmérgezésben. Vagy mérges gombát szedeget az erdőben ételgomba helyett… – Ne beszélj butaságokat! – Ez az igazság. Ez és nem más. Mert a brit kormány éveken át csak olyan volt, mint a Copperfield Dávidban az a hülyén optimista Micawber-kormány… Csak remélt, remélt, és milyen rosszul remélt… Hogy valami majd csak történik, ami megállítja
Hitlert. Ez volt a mi politikánk. És semmi sem történt. Nem is fog történni. És nem tudom, merre tart a mi országunk, de a Hitler emberei bezzeg tudják, hogy ők merre mennek. Mert még egy könyvet is írt róla nekik a vezérük… De nekünk is, hogy elolvashassuk. Előre megmondta, hogy mit akar, és most már csinálja is. Isten óvja Anglia Micawberjeit, mert Hitler már megindult a maga útján. – Mért beszélsz így? – Mert te kérdeztél, én pedig megmondtam neked. A lány nem felelt. Úgy hevertek ott hosszú ideig, és bámulták közben az eget, hogy csillagnyi távolságban érezték magukat egymástól. Végül a lány megszólalt csendesen: – Clive. – Tessék? – Nincs bizalmad Churchillben? – De igen. Ővele nincs baj. Épp azért nem engedték ezekben az években még a hatalom közelébe sem. De most már nehezen húzhat ki bennünket a bajból, hacsak a többiek igazán meg nem értik. – Milyen többiek? – A kormány meg a vezérkar. A mi vezérkarunknak semmivel sincs több fogalma a helyzetről, mint kegyednek, ártatlan és ifjú hölgy. – Tehát a vezérkarunk semmit sem tud a dolgokról, de te, te igen? – Ez bizony így van. – Ezek szerint te többet tudsz, mint a vezérkar? – Bármily különös, de többet tudok. – Oldalára fordult, és az ujjaival tréfásan megfenyegette a lányt. – Most mindjárt meglátod, hogy többet tudok. És azt is megmondom, hogy mért. Azért, mert Hitler egy csavargó. A mi kormányunk és vezérkarunk pedig Etonban és Sandhurstban nevelkedett, és még mindig olyan kifejezésekben gondolkoznak, hogy „Csak sportszerűen, öreg fiú!” meg „Nahát, ez ugye a krikettnél nem valami szabályszerű!” … Nos, Hitlert nem érdekli a sportszerűség meg a krikett. A kérdés még csak nem is a háborún fordul meg, mint ahogy a mi tábornokaink és politikusaink a nevelésük alapján elképzelik. Itt világnézetről van szó. Éspedig egy csavargó világnézetéről. És a mi jó öreg és nemes uraink ezt soha nem fogják megérteni. Még csak pedzeni se fogják, míg Hitler meg nem tanítja őket… Azt még nem tudom, hogy miből áll majd ez a lecke, de azt tudom, hogy ezrek és ezrek fogják nálunk az életükkel megfizetni. – Hát igen – folytatta rövid szünet után. – Én könnyebben meg tudom érteni Hitlert, mint a ti összes kékvérű méltóságaitok együttvéve. És ez nem is csoda, hisz bennem megvan, ami őbennük nem lehet meg. Az, hogy én magam is csavargó vagyok. – Clive! – De igen, az vagyok. Az alantas osztályhoz tartozom, tudod, nem? Hisz te magad figyelmeztettél rá. – Én ilyet nem mondtam. – De bizony, mondtad. Tegnapelőtt. – De hát nem én hánytorgattam fel. Te hozod elő mindig, ez szinte már rögeszme
nálad. De mért? A férfi nem felelt. A lány megsimította az arcát. – Clive, neked itt valami súlyos gátlásod van. Pedig igazán semmi okod rá… Nem számít, hogy minek születtél. Te annak már fölébe emelkedtél, és a magad erejéből lett belőled valaki… Felküzdötted magad. És igazán művelt vagy. Sokkal műveltebb vagy valójában, mint sok ezer olyan férfi meg nő, akik egyetemre és kollégiumokba jártak. Az ember fölébe tud emelkedni az eredeti környezetének. – Milyen szép ez – mondta a férfi. – Pontosan úgy beszélsz, akár egy Viktória korabeli regény. Fölébe emelkedtem a saját eredeti környezetemnek… És milyen szép tőled, hogy ezt elismered. Hiába, a demokrácia… Hogy utálom a magam kicsinyes viselkedését, hogy egyáltalán felhoztam ezeket a dolgokat. Ennél jobban már csak a te pedáns viselkedésedet utálom, amivel megpróbálod elkenni az egészet. A lány mély lélegzetet vett. – Tudod – mondta aztán mereven –, gyakran csak azon csodálkozom, mért is jöttem ide veled. Annyi ember van a földön, mért kellett nekem éppen téged felszednem? – Te tudod, hogy mért – felelte a férfi. – Nem. Esküszöm, hogy nem tudom. Vagy mégis tudom, és akkor éppen az a baj… Hogy azért vagyunk együtt. Hogy az köztünk az egyetlen igazi kapcsolat. Az, hogy együtt lefeküdjünk. Hogy csak arra vagyok jó. – Jaj, az isten szerelméért – szólt közbe Clive. Mereven nézte a földet maga előtt, de a lány olyan sokáig nem szólalt meg, és olyan mozdulatlanul ült, hogy Clive végül is felpillantott. Látta, hogy a lány sír. Amit érzett, az csupán meglepetés volt, hogy egy arcot, mely különben olyan szép, mennyire elcsúfíthat és torzzá tehet a sírás. Lenézett megint a földre, hogy ne kelljen látnia. – Mért? – kérdezte a lány. – Mért viselkedsz így? Nem szabad így viselkedned. Nem szabad így viselkednünk. Hiszen tudom, hogy nem engem akarsz kínozni… Saját magadat gyötrőd rajtam keresztül. Pedig amikor nem csináljuk, olyan boldogok vagyunk… – Jó – mondta a férfi. – Ez az utolsó délutánunk. Menjünk le, együnk valamit és csomagoljunk, és holnapra túl leszünk rajta. Odatartotta kezét a lánynak, de nem nézett rá. Lesétáltak a szikláról a város felé. Később, a Vidám Kocsmárosnál, egyszerre a lányra tekintett, és nyújtotta a kezét. – Prue – mondta –, semmi értelme, hogy beszéljünk róla, de hát… – Tudom – felelte a lány. – Ne is beszélj róla. Úgyis tudom. Csak azt akartam, hogy szép legyen ez az utolsó közös délutánunk. Clive abban a pillanatban felkelt, és odament a lányhoz. Két tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta. – Olyan kedves vagy. – Á, dehogy! Egészen csúf vagyok. Várj egy kicsit, rendbe hozom az arcomat. Nézte, amint a lány a pamaccsal bepúderezi az arcát, és közben jobbra-balra forgatja a fejét, mint általában a nők, amikor nézegetik magukat a púderos doboz pirinyó tükrében. Amikor Prue elkészült, felpillantott és mosolygott:
– Most már jobban érzem magam. Rendben vagyok? A férfi a kandallónak vetette a hátát, és féloldalra billentette a fejét. – Szép vagy – mondta. – Nem, nem is vagyok. – Ide figyelj. Ez olyasmi, amiben nem hazudok. Számomra szép vagy. Sőt, ami azt illeti, nagyon szép… Te csakugyan nem hiszed, hogy szép vagy? Úgy értem, hogy te magad ezt nem látod? – Nem. Csak azt tudom, hogy az arcom az én arcom, és hogy nem vagyok csúnya… Azt az ember érzi. Abból is, amit mások mondanak, meg ahogy a férfiak ránéznek. – Bizony, így van ez. Jaj, csak mozogna már ez az ember a vacsorával. S közben Clive lábujjhegyre ágaskodott a kandalló előtt. – Jó itt – mondta a lány. – Tudod, hogy itt soha nem vitatkoztunk? – Mi nem vitatkozunk, csak ha a háborúról beszélünk. De most már ne is említsük többet a hátralevő időnkben. – Helyes – felelte a lány. – De már olyan kevés időnk van. Tizenkét óra mindössze. – Gyorsan elszaladt az idő … Mondd, Prue, és mit fogsz csinálni a szabadságod végéig? – Ó, hazamegyek, és a családommal leszek. – Felszállhatunk ugyanarra a vonatra is. – Hol találkozol Montyval? – Egy kocsmában. A Britanniában. – Ugyanazzal a vonattal mehetünk. Nekem újra egyenruhát kell felvennem az otthoni nagy belépőhöz. – Átöltözhetsz megint a vonaton. – Bemegyek mint civil, és kijövök mint őfelsége hadseregének tagja. – Helyes. – És te? Tudod-e, hogy még sose láttalak egyenruhában. Olyan csinos lehetsz benne. – Szörnyű vagyok. – Ugyan. – Csak hallanád, milyen kecsesen kopog a kincstári bakancsom. – Nagyot nyújtózkodott. – Az ördögbe is, valahogy azt kívánom már, hogy bárcsak meg sem ígértem volna Montynak… De hát olyan remek fickó, és igazán nem hagyhatom cserben. – Persze hogy nem. – Ide figyelj, nem hívhatnálak fel Londonban telefonon? Ott is találkozhatnánk. – Hát azt nem tudom. Ha otthon vagyok, akkor lecsap rám a család, és soha nem lesz egy percnyi szabad időm. – Ahá, értem. – Kérlek, édes, most ne kezdd el megint. Csak úgy értettem… Igazán nem arról van szó, hogy nem látnálak szívesen, de hát a család, az mindig olyan pokoli dolog. Az embernek minden percét beosztják. – Hányan vagytok a családban? – Csak hárman. Apa, anya és én.
– Értem. És persze, velük jobban fogod érezni magad, mint itten velem. – Édes, én soha nem akarok veled veszekedni. És igazán, csakugyan te sem akarsz velem veszekedni, ugye? Clive ott állt a kandalló előtt, arca falfehér volt. Lassan végigsimította az arcát. – Mi történt? – kérdezte a lány. – Valami baj van? A férfi csodálkozva nézett rá. – Semmi. Csak azt mondtam, hogy többé nem fogunk veszekedni. Csak ezt akartam mondani.
19. Iris Cathaway nézte a ház ablakából a lankás somerseti tájat. Túl a csendes kis utcán, az almáskert dús termésű lombjai között már megsűrűsödött az alkony. Egyszerre, talán a kihunyó napfény hatására, gyengének és minden reményében megcsalatottnak érezte magát. Úgy érezte, senkije sincs, akire támaszkodhatnék. És a világ olyan igazságtalan hozzá. Hallotta, amint Mills belépett. A nevelőnő nyilván megérezte Iris hangulatát. Kevésbé éles hangon beszélt, mint máskor. – Semmi ok az aggodalomra, asszonyom. Bizonyára csak a költözködés izgatta fel. Egy foknyi hőingadozás igazán nem számít a gyermeknél. Iris Millsre pillantott, de inkább csak tudta, mit kell látnia, mintsem valóban látta volna. Magas, szikár, harapós kedélyű típus volt a nevelőnő, szögletes, energikus és szemmel láthatólag hideg. – Nem tudom, vajon jó-e itt nekik – mondta Iris. – Ez a vidék egészséges, amennyiben erre gondolt – felelte Mills kimérten. – Magának nem tetszik itt, ugye? – kérdezte Iris. – Nekem jó, asszonyom. És kétségkívül jobb, mint Leafordban. Nagyon elhagyatott volt az a hely. De mintha máris túl sokat engedne meg magának, sietős léptekkel visszament a gyerekszobába. Iris üldögélt tovább a félhomályban, lassanként a rossz hangulat egészen hatalmába kerítette. Borzasztóan egyedül érezte magát. Elhagyatottsága részvéttel és szánalommal töltötte el önmaga iránt, s önigazolásra vágyott. Mozdulatlanul ült a karosszékben, és ezernyi apróságot elsorolt magában – kisebb-nagyobb incidensek sorozatát, három évre visszamenőleg. Mintha törvényszék tárgyalná az ügyét. Hamish ellen gyülekező apró sérelmei lassanként egységes formát öltöttek. Iris felélénkült, s kezdte magát elégedettebbnek érezni. Sérelmeinek szőttese kellemesen melengette, mintha jó puha sálkendőt borított volna a vállára, s úgy üldögélne kényelmesen egy kandalló előtt. Gondolatai hirtelen elakadtak egy pontnál. Igen, de mi lenne, ha a bíróság, tegyük fel, a férjének ítélné a gyerekeket… Elkeseredetten sóhajtott. Ez a gondolat egyszerre tönkretette saját érveiből nyert kellemes elégedettségét. Ott ült még egy darabig töprengve és homlokát ráncolgatva, végül felállt. Keserű sóhajtások közt meggyújtotta a régimódi petróleumlámpát. Papirost és tollat vett elő bőrrel bevont írókészletéből, és írni kezdett: Kedves Prentiss, hogy tetszik Amerika, és hogy boldogulsz a jenkikkel? Itt elég szomorú a helyzet. Amint láthatod, most Somersetben vagyok a gyerekekkel. Kíváncsi vagyok, meg tudnád-e mondani nekem, hogy állnak a dolgok az Egyesült Államokban? Lehet ott élni? Tényleg olyan rossz az éghajlat, mint ahogy mondják? Az ember folyton árvizekről, ciklonokról, orkánokról, földrengésekről meg hasonlókról hall. De hát az újságok mindent eltúloznak – mért ne túloznának az ilyesmikben is?
Ha lehet, talán át is mennék a gyerekekkel. A háború idejére biztonságos lenne. Itt volt néhány rendszertelen bombázás – az újságok azt írják, hogy jobbára nyílt mezőkön. Ha az ember egyáltalán hihet az újságoknak. Alig hiszem, hogy ennél többre sor kerülhetne, s ha igen, akkor is ésszerűnek tetszik, hogy csak katonai célpontokat bombázzanak. Ezért vagyok itt. A közelben errefelé nincsen semmiféle katonai fontosságú dolog. De alapjában véve azért szörnyű itten – a ház egészen primitív, és ami a béreket illeti, el sem tudod képzelni, hogy kihasználják az emberek ezeken a nyugodtabb falusi helyeken a helyzetből adódó előnyöket. Az ember még szerencsésnek is tarthatja magát, ha egyáltalán hozzájut akárcsak egy ilyen primitív szálláshoz. Képzeld, ezt a levelet is petróleumlámpa mellett írom. Mindenesetre, adj hírt magadról. Remélem, hogy a légiposta elég gyorsan hozzád juttatja ezt a levelet. A lehető legjobbakat kívánom neked, Iris Visszaült, és a lámpafénybe bámult. Most sokkal elégedettebbnek érezte magát. Legalább erre is tapogatózott. Ezt a vasat is a tűzben kell tartani. Amerika igen sok szempontból biztató. Biztonságos a gyerekeknek. És aztán, ha bármi is történne közte és Hamish között – ha úgy adódnék, hogy mégis meg kell lennie –, a gyerekek más értelemben is biztonságban lennének. Mindig is azt hallotta, hogy az angol törvények a gyerekeket illetően nagyon igazságtalanul elfogultak az apa iránt. De ha Amerikában vannak, az egészen új helyzetet teremt. Persze nem azért menne Amerikába, hogy kivonja a gyerekeket Hamish jogi ellenőrzése alól. Csakis a gyerekek biztonsága miatt. De ha mégis sor kerülne arra a dologra… Újra kézbe vette a levelet, és utóiratot fűzött hozzá: Ui. – Mondj el mindent Amerikáról. Írd meg, milyen. Szeretném magam is látni, és azt hiszem, most nagyon alkalmas rá az idő. Tudnál abban segíteni, hogy átmenjek? Ismét elolvasta a levelet, s még hozzáírta: És persze, a gyerekek is. Clive feküdt az ágyban, s nézte, hogy jár-kel a szobában a lány.
20. – Most már igazán felkelhetnél, édes – mondta Prudence. – Lekésünk mindketten, s te még a randevúdat is lekésed Montyval. Clive a tarkója alá rakta a kezét. – Á, nem késünk el. Nem kell sietni. – Én rögtön kész vagyok. – Látom. Prue az ablakhoz lépett, és kinézett. – Gyönyörű idő van. Mondd, a férfiak szeretik nézni a nőket? – Én nem a nőket nézem. Téged nézlek. – És mért nézel? Ez az, amit nem értek. – Megbabonáztad a szememet. Csinos vagy… És nagyon szép az alakod. – Köszönöm. Jól érzed magad ma reggel, ugye? – Leült az ágy szélére, és azt mondta: – Tudod, én úgy képzelem, hogy ezt már oly rengetegszer elmondták a világon. Amióta csak élet van ezen a földön. Évmilliók óta. És milliószor meg milliószor. És mindig ugyanazokat a szavakat – nagyon csinos vagy, és így tovább. – De mindig olyan jól hangzik. Te is szereted hallani, nem? – Persze. De ha az ember elgondolja, hogy mióta megy ez már így, kissé jelentéktelennek kell éreznie magát. – Mindenki jelentéktelennek érzi magát, ha az örökkévalóságra gondol. Az örökkévalóság és a stuka bombázók, ez az a két dolog, ami semmivé zsugorítja az ember énjét. – De hát oly régen megy ez már így… Évmilliók óta. – Bizony, a nemiség elég öregecske dolog. De azért mindig tovább él. Lehet, hogy az első szó, amit kimondták, az volt, hogy: akarsz? – Nem hiszem, mert valószínűleg nem kérdezték. Csak egyszerűen… Szóval, csak úgy elkezdték. – Ősember módra. Lehetséges. Ugyanezt csinálták, csak minden sallang nélkül. A lány még ülve maradt egy percig, majd hirtelen felugrott. – Kelj fel! Most már nagyon késő van. Clive nyújtózkodott, és kényelmesen fekve maradt. A lány a harisnyáját vizsgálta. – Clive. – Tessék? – Azt mondtad, hogy szép alakom van? – Bizony. Akarod újra hallani? – Nem erről van szó. Arra vagyok kíváncsi, hogy honnan tudod? – Mindenki láthatja. – Igen, de te honnan tudod? Kellett, hogy legyen valami… szóval valami összehasonlítási alapod. – Azt szeretnéd tehát tudni, hogy hány más nőt láttam már au naturel? Így van? – Hát igen… Többé-kevésbé ezt. Elég csupaszul tetted fel a kérdést, de azért elég szépen is.
– Csupaszul, ez a helyes kifejezés. – Szóval? – Szóval mit? – Jaj, ne légy hát olyan nehéz felfogású. Szóval… nagyon sok nőt láttál már?… Hogy meg tudod ítélni… – Százával láttam őket. – Százával? Nem lesz az kicsit sok? – Nem. – De nem nagyon fárasztó? – Lehet. – Képzelem. És rengeteg idődbe telhetett. – Nem. – De biztosan. Hisz ha százával… – Úgy kell neked, mért kérdezted! Igenis, százával láttam őket a színpadon, a tánckarban, a moziban… Látod, ez a jó a moziban. Az ember mindig számíthat arra, hogy vagy a lány fürdik meg a történet során a férfinép örömére, vagy a hős zuhanyozik, hogy a rajongó lánykákat megborzongtassa. És nézd csak meg, mennyire hozzájárult ez a közízlés színvonalának emelkedéséhez. Új normák születtek, amire törekednünk lehet. A régi jó időkben nagyon kevés személyes tapasztalatra támaszkodhatott az ember. Ma már viszont mindenki tudja, hogy fest az egész Hollywood hálóingben vagy még hiányosabb öltözékben. És gondold csak el, hová vezet ez! A régi időkben az ember megelégedett azzal, ami éppen jutott neki. Kaphatott egy lányt olyan alakkal, mint a középen átkötött fűrészporos zsák, s talán azt hitte róla, hogy a hölgy maga a megtestesült Aphrodité. De ma már egész másként nézi ám a dolgokat. Most már a filmcsillagok mércéjével méri a párját. Ez pedig nagyon ösztönzően hat az egész női nem színvonalára. – Kitűnő. Remekül kivágtad magad. – Mért? Te talán részleteket akartál? Várj csak. Nem meséltem még neked arról a… mondjuk szerájról… amikor Marseille-ben voltam? – Nem is voltál soha Marseille-ben. – Hát mibe fogadjunk? – És láttál valakit, aki… szebb volt nálam? – Egyetlenegyet sem. Te vagy maga a Vénusz, a Galatea, Lady Godiva, Sappho… – Jaj, de kedves… De csak azt mondd meg nekem, mért gondolod, hogy szép az alakom? – Nos, azért, mert szép erős a medencéd, de hátul mégsem vagy kövér, a lábad karcsú, és a csípőd nincs szalonnával kipárnázva, és hasadon sincsenek autógumiabroncsok, és a melleid is teltek, bár a méret inkább teáscsészére emlékeztet, viszont a bimbók nagyon kecsesek a rózsás kis körök közepén, aztán meg… – Kérlek, ne… Egészen zavarba hoztál. És ezt te nem is figyelhetted meg. – Most aztán zavarban vagy, ugye? Úgy is kell. – Majd igyekszem megszokni… Mondj még valamit. – Nem. Ennyi elég reggeli előtt.
– Nézd, édes, most már fel kell kelned. Ha nem iparkodsz, lekéssük a tízórást. Már csak huszonöt percünk van. – Ha lekéssük, hát lekéssük. Még fürdenem is kell. – Az nálad órákba telik. – Persze, mert félórás menetelés, amíg az ember a fürdőszobába ér. Aztán egy félóra vissza. – De olyan bájos leszel a szép új háziköntösödben. – Bájos? Egy férfira nem mondhatod, hogy bájos. Mondhatod, hogy jóképű, férfias, hódító, markáns, vonzó, szívdöglesztő, ápolt, jól öltözött, kinyalt vagy kivakarózott. De bájos, azt nem. Lehetek végzetes vagy isteni… – Drágám, ez mind pontosan illik rád, eltekintve a lábszáradtól. Bár… – Akkor inkább ágyban maradok. – Nem, drágám. A lábad is jóképű. Itt a köntösöd. Mire visszajössz, megrendelem a reggelit. Ragyogott a napfény a fehér abroszon és az ezüst evőeszközökön, mire Clive visszaérkezett. Megállt az ajtóban, nézte egy pillanatig a visszaverődő fények játékát az árnyékban ülő lány arcán. Prue felemelte a teáskannát, és elmosolyodott. A férfi szó nélkül odament, az asztalhoz ült, az ablak felőli oldalon. Még mindig hallgatott, így hát a lány szólalt meg: – Hajat kellene vágatnod, édes. – Úgysem fogod már látni. Különben is elég rövid. A válasz első részéről a lány nem vett tudomást. – De hátul már lenőtt – mondta gyorsan. – Ott is le kellene nyírni, mert… olyan csinos tarkód van. – Majd igyekszem mindig feléd fordítani. Így jó lesz? – Nem. Egyél. Az első vonatot már úgyis lekéstük. – Akkor hát minek siessünk? – Jaj – felelte a lány –, mert ha át kell esnem valami nem kellemes dolgon, akkor szeretek minél előbb átesni rajta. A férfi letette a csészéjét. – Ezt most az elutazásunkra értetted? – Persze – felelte a lány. Clive tartotta a csészét, és nézte az ablakon át a tengeren táncoló napfoltokat. – Rengeteg időnk van még – mondta. – Akkor hát tisztázzunk valamit. Hány órakor kell találkoznod a barátoddal? – Montyval? Ó, valamikor. – Ne bosszants, Clive. Hány órakor? – Nincs órához kötve. Csak annyit mondtam neki, hogy úgy három körül benézek a Britanniába. De ő ott lesz, és vár, míg meg nem érkezem. – De mi lekéssük a tizenegyes vonatot is, Clive. És a következő csak kettő után indul. Azzal már nem érsz oda időben, és… – Akkor megsürgönyzöm neki, hogy később jövök. Így már rendben van? – Azt hiszem, így már jobb.
– Akkor hát minden rendben van. Most felöltözöm, és ha elérjük a tizenegyest, akkor jó. Ha pedig nem, akkor táviratozom. – Jól van. Edd meg a reggelidet, és siess. A tisztviselő kisebbfajta pánikba esett, úgy nézte őket a pult mögül. – Egy percen belül megvagyok vele, uram – mondta. – De mi szeretnénk elérni a vonatot – szólt közbe Prudence. – Igenis, asszonyom. – Tegnap este megmondtam magának, hogy reggel elutazunk – jegyezte meg Clive. A tisztviselő letette a tollat. – Mr. Briggs – mondta –, amióta csak itt vannak, ön minden este idejött, és azt mondta nekem, hogy reggel elutaznak. És aztán reggelre minden alkalommal tudomást sem vett arról egyszerűen, hogy előző este mit mondott nekem. Én pedig minden reggelre elkészítettem a számlát. Egészen mostanáig… Mr. Briggs, az ember nem kiabálhatja örökké, hogy farkas, farkas!… Nem, ezt nem lehet örökké! Prudence és Clive a kis emberre bámult. Mintha lelkének minden haragja kirobbant volna egyszerre, még a hangja is erőteljesebb lett. S mindez olyan meghökkentő volt, mintha egy hernyó állt volna egy felkelés élére. Clive nevetni kezdett, de Prudence leintette. – Igazán nem kell nevetned – mondta, és a titkárhoz fordult. – Tökéletesen igaza van. És elnézését kérjük. De most már úgysem érjük el a vonatot, így hát sétálunk egyet, megebédelünk, aztán visszajövünk a számláért, és elmegyünk majd a későbbi vonattal. A tisztviselő könnybe borult szemmel tekintett rá. – Nekem kell bocsánatot kérnem, asszonyom, hogy így beszéltem, de hát ön megérti, hogy… – Persze – felelte Prudence, és megrántotta Clive karját. – Ne nevess – mondta, amint kiléptek a napsütésbe. – Kis híja, hogy őrületbe nem kergettük. Clive nem felelt. Csak ment és nevetett. A lány bosszúsan megrázta a karját, de aztán ő is elnevette magát. A Vidám Kocsmárosnál ültek az egyik boxban. – Rendeljünk ebédet? – kérdezte a lány. – Hisz most ebédeltünk. – Drágám, az reggeli volt. – Olyan későn ettünk, mintha ebéd lett volna. Én nem is vagyok éhes, hacsak te nem vagy. – Én sem vagyok éhes. – Akkor hát igyunk még egy pohárral. – Még ezt sem kezdtem el. – Akkor társalogjunk. Tudtad, hogy a társalgás is az elfelejtett művészetek egyike? Gyorsan válaszolj! A lány lehajtotta a fejét, és mutatóujjával mintákat rajzolt a pohár párás üvegére. – No, gyerünk – mondta a férfi. – Ez könnyű. Neked most azt kell kérdezned: Ki
felejtette el és hol? – Ezt kellene kérdeznem? – Persze. És akkor én azt felelem, hogy elfelejtett művészet, mint a bronz edzése vagy a kőfaragás obszidiánnal, vagy mesterséges tavak létesítése harmatlecsapolásból, ahol nincs más víz, vagy a Stonehenge18építése, és így tovább. A lány nem felelt. – No, gyerünk – folytatta Clive. – Vagy talán a társalgásról sem tudsz társalogni? Prudence hirtelen felkapta a fejét. – Látod, hogy te igenis művelt vagy. Olyan sokat tudsz, Clive. Hogy tanultad meg mindezt, ha nem volt rendszeres neveltetésed? – Csodálatos képességem van arra, hogy magamba szívjak minden haszontalanságot a pletykaújságokból, képeslapokból… Mindent összeolvastam. A lány felnézett, kitekintett az ablakon. Felemelte a kezét, és ujja hegyét végighúzta az ósdi ablaküveg spirálisan körbefutó mintáján. – El tudom képzelni, hogy még azt is tudod, hogyan csinálják ezeket a kacskaringókat az ilyen régi üvegekbe – mondta a lány. – Van egy elképzelésem. Talán nem is akartak bele ilyen mintákat csinálni. Ezek csak képződtek maguktól, amikor öntötték az üveget. Akkoriban még nem tudták, hogyan kell hengerelni a táblaüveget. Azt hiszem, ez az oka. Prudence bólintott. – Hány napod van még, Clive? – Nem is számolom. – Dehogynem. – Még öt. Holnap, aztán csütörtök, péntek, szombat és vasárnap. – Gyorsan elment az idő, ugye? – Repült. A lány nem felelt, a férfi egyszerre ránézett. Aztán a keze után nyúlt. – Ide figyelj, Prue… Nem vagy szomorú, ugye?… Nem bántad meg, hogy eljöttél? – Nem – mondta a lány. – Te is tudod, hogy nem. Örülök, hogy így történt. – Kivéve az én dühösködéseimet. Azt akarom mondani, hogy… Szóval, nagyon sajnálom, hogy annyit veszekedtem veled. Ugye, nem haragudtál nagyon miatta? – Á, az igazán semmi. És azon már túl is jutottunk. Látod, ma már egész nap nem veszekedtünk. Az embereknek alkalmazkodniuk kell egymáshoz. – Hát lehettem volna egy kicsit alkalmazkodóbb is. – Gondolod, hogy azért tudunk most már jobban alkalmazkodni, mert jobban megszoktuk egymást? Te is úgy gondolod, hogy az emberek összeszoknak, és végül egyáltalán nem is veszekszenek? – Lehetséges. A lány kinézett az ablakon. – Szép nap ez a mai is – mondta. – Nagyon szép nap. Nagyon, nagyon szép. Clive sürgetően az asztalhoz koppantotta a pohara alját. — Gyerünk csak, igyuk ki! – Már úgyis becsíptem egy kicsit. – Nagyon helyes. Nem kívánhatja senki, hogy úgy érkezz haza, mintha mindig a
szélmentes oldalon hajókáztál volna. – Persze. Mért mindig csak a szélmentes oldalon?!… Végtére is húsból-vérből van az ember. Nem is értem, mi a kifogásuk az embereknek a szeles oldal ellen? – Mert az nagyon fáradságos oldal… Nem is lehet ez másképp. Minden hajó a szélmentes oldalra igyekszik. – Persze, ez világos… Nézd, Clive, most már el kellene indulnunk. Gyerünk vissza a szállodába, még a csomagjainkat is össze kell szedni… – Mire jó az a nagy sietség? – De én utálok lekésni a vonatról. Szeretek mindig időben érkezni. – Jaj, a fene egye meg, bárcsak ne ígértem volna meg az öreg Montynak. De ő olyan igazi jó pajtás, nem akarnám cserbenhagyni. – Megértem. Persze hogy nem hagyhatod cserben. – Ha nem ígértem volna meg, istenemre, Prue, el nem mennék semmiért. Te is tudod. Nem azért lógok meg, mert… mert beleuntam. – Tudom, édes. El kell menned mulatni egy kicsit… Férfiakkal. Már csak öt napod van, aztán… A férfi szótlanul a kezét bámulta. Aztán felemelte a tekintetét, a lány arcába nézett. Prue elfordult, kitekintett az ablakon. – Ó, istenem – sóhajtotta Clive. Ujjaival dobolni kezdett az asztal lapján, végül felállt. – Megyek, sürgönyzök Monty-nak, hogy később érkezem. Prudence ült az ablaknál, érezte, hogy futnak ketyegve a percek. Felhajtotta a poharát, és úgy ült ott egy kicsit bólogatva, mintha valami belső ritmusra ingatná a fejét. Aztán meghallotta Clive lépéseit. Felnézett a férfi arcába. Clive mosolygott. – Minden el van intézve – mondta. – A bácsi mindent elintéz. Van időnk ebédelni. – Hogyan, hát melyik vonattal utazunk? – Egyikkel sem. Nem utazunk. A lány lassan csóválta a fejét. – De hát… És Monty? Clive nemet intett. – Ó, az rendben van. Azt írtam a táviratban, hogy halaszthatatlan ügyek miatt nem mehetek … Azt hiszem, ez a helyes fogalmazás. De ha kedve tartja, leugorhatna ide egy jó kis murira. Neked is biztosan tetszeni fog Monty. Na, nem örülsz? Prue tétovázó mozdulattal a ruhája kivágásához szorította a kezét. – Csakugyan maradni akarsz? – Hát mit gondolsz, mi az ördögnek csináltam? A lány nagyot nyelt, és elmosolyodott. – Örült vagy, édes. – Jól van – felelte Clive. – örült vagyok. De mindenesetre maradunk. – És ugyanakkor csodálatos eszed van. – De még mennyire. Tudod, milyen ész ez? Az elintéző típusú. Problémákat kell megoldani? Egy-kettő, és már kész is. Ez az évi ezer fontot érő ész. Itt akartam maradni, és erre hipp-hopp, már rendben is van minden… Ennyi az egész. Maradhatunk. Te is maradni akartál, nem? – Persze hogy azt akartam.
– Az ördögbe is, akkor mért nem szóltál? – Az nem való, hogy a nő legyen a… kezdeményező. Arra gondoltam, hátha te torkig vagy már. – És nem állhat fenn ugyanez a férfiak oldalán is? Én meg azt hittem, hogy talán te vagy torkig velem. – Nem én, édes. – Akkor csókolj meg. – Most, itt? – Mért, az ember már a saját feleségét sem csókolhatja meg egy kocsmában? – Hirtelen megérezte, milyen esetlen, amit mondott. Gyorsan hozzátette: – Mert hát te itt az én feleségem vagy. Prudence felemelte az arcát. A férfi felállt, áthajolt az asztalon. Amint ismét leült, a lány megrázta a fejét. – Tudod, olyan hihetetlen ez. – Hogy megcsókoltuk egymást? – Az is. De én erre a városra gondolok, meg erre a helyre, erre az ablakra, erre az asztalra, rád meg rám, meg arra, hogy mi ketten itt vagyunk. Öt nappal ezelőtt még semmi sem létezett ebből. Tíz nappal ezelőtt még te sem léteztél. És akkor, kilenc nappal, tizennégy órával és körülbelül harminc perccel ezelőtt azt mondta egy durva férfihang: – Menjünk az előadásra, vagy inkább sétálni akar?… És ezzel a világra jöttél. – Durva voltam? – Ó, nagyon. Gyűlöltelek. – Bocsánat. – Ugyan. Te nem is tehettél róla. Csak hát így volt… Még visszagondolni is rossz rá. És minden olyan hihetetlen. – Néha nekem is van ilyen érzésem. Hogy csak képzelem az egészet! Hogy is mondta egyszer valaki? Egyszer majd bosszút állok ellenségeimen, megölöm magam, és ezzel mindnyájuk számára véget vetek a világnak… – Talán a háború miatt van az egész – mondta a lány. – Olyan kevés, olyan nagyon kevés az időnk… Jaj, ebédeljünk már. – Megyek – mondta Clive –, megkeresem a vidám kocsmárost. 18 Történelem előtti időkből származó, nagy, függélyes kövekből álló körszentély, a salisburyi síkságon. Csak később, mikor már lefelé jöttek a sziklatetőről az esti szürkületben, jutott eszükbe a szállodai titkár. Megálltak a sétányon, és nézték a Hotel Channel díszes kő homlokzatát, az akantuszlevelekkel mintázott burkolólapokat, a két pálmát a cserépben, a bejárat két oldalán. – Jaj, az a szegény kis ember – sóhajtott a lány. – Meg fogja ütni szegényt a guta. – Foghatjuk a csomagunkat, és hurcolkodhatunk. Mehetünk egy másik szállodába. – Az gyávaság lenne. Clive csak állt, és nézte a szállót. – Előre, lázadók! – mondta végül. – Nekivágni merészen!
Beléptek az előcsarnokba. Az igazgató helyettese felvillanyozva ugrott talpra, mintha ezzel is feledtetni akarná a délelőtti incidenst. Udvarias főhajtással mondta: – Kész a számlájuk, Mr. Briggs! Aztán csak annyit látott, hogy amazok ketten megtorpannak, rábámulnak, és mint valami adott jelre, nevetésbe törnek ki, aztán felrohannak a lépcsőn. – Hát ez… hát ez már… – mondta magában a tisztviselő, és megrendülten sóhajtott. Semmi mást nem tudott mondani. Az egész üdülővilág annyira elszakadt az évek hosszú során át kialakult gyakorlattól, hogy az igazgató helyettese különben is úgy élt mostanában, mintha csak álmodna mindent. Mert ha ilyen csodálatos időben is üres lehet a város, akkor már bármi – igazán bármi is megtörténhetik. Akkor már a valóság nem is valóság többé.
21. Ha az ember sült húst lakmározik, hát akkor legyen mit lakmározni – kiáltott fel Lachran. – Elvégre a gulyák országában vagyunk. Olyan képtelenül és gyermetegen hangzott ez a dicsekvés. Prentiss Saintby végigpillantott a villanyfényben ragyogó völgyszurdokon. Marhahús! Semmi más, csak marhahús! És az emberek úgy falják a hosszú asztaloknál, mintha vallási szertartást végeznének. Se krumpli, se főzelék, csak a hatalmas marhahússzeletek. Lachran maga fehér kötényben, szakácssapkában, boldogan dobálta a húsdarabokat a szabad ég alatt felállított rostélyra. „Ez a hencegő oldala az amerikaiak természetének” – gondolta Prentiss. És éppen ez az, amit egy angol olyan nehezen tud megérteni. Az amerikaiak folyton túlzásba viszik azt, hogy emlékeztessék önmagukat, kik és mik ők, míg egy angol inkább arra hajlamos, hogy kevesebbnek érezze magát, mint ami valóban, nehogy elkövesse a súlyos hibát, és bárkinek is eszébe juttassa, amit feltehetően úgyis mindenki tud: hogy ki ő. És itt van a mindig többnek és nagyobbnak a kultusza, – mint valami örökös figyelmeztetés. Egy ember hat telefont rak az íróasztalára, csak hogy szüntelenül emlékeztesse önmagát, micsoda elfoglalt személyiség ő. És mindig nagyobb és tökéletesebb felhőkarcolókat építenek, hogy arra emlékeztessék önmagukat, hogy ők most már egy nagyobb és tökéletesebb nemzet lettek, és nem esznek mást, csak a tiszta marhahúst, hogy mindig emlékeztessék önmagukat, hogy ők a világnak szarvasmarhában egyik leggazdagabb földjén vannak. A gazdagok képtelen és otrombán nagyszabású dolgokat csinálnak folyton, hogy emlékeztessék önmagukat: ők már igazán nem szegények. De mintha e dolgok mögött valami félelem lappangott volna. Túl sok félelem volt Amerikában. Senki nem tekintett semmit biztosnak. Attól féltek, hátha egyszer kiderül, hogy mégsem igaz az egész. Még ennek a mindig nagyobbnak és jobbnak a kultusza is félelmen alapult. Az ország minden reklámját is mintha valami félelemre alapozták volna. Ha nem használod ezt és ezt a fogkrémet, megfeketedik a fogad, rossz lesz a közérzeted, deformálódik a csípőd, és elveszíted az állásodat. Ha nem kötsz életbiztosítást, hirtelen majd baleset ér, és ott marad a csinos, de minden támaszától megfosztott feleséged a négy gyerekkel és a hitelezőkkel, akik alig várják, hogy elvegyék az otthonodat. Ha nem használod ezt, ha nem eszed azt, és nem veszed amazt, akkor elveszíted a társadalom megbecsülését, az egészségedet, a szépségedet, az életedet – soha nem leszel karcsú vagy szép, vagy házas, vagy népszerű. Ez volt a tömegfélelem. A gazdagok félelme pedig az volt, hogy a gazdagság nem is igaz. Persze, az ország keleti részén, ahol a gazdag családok régebbiek voltak, ott volt már valami kiegyensúlyozottság ebben a tekintetben. Itt, a Nyugaton azonban úgy tűnt, mintha a gazdagok szünet nélkül emlékeztetni akarnák önmagukat a túlméretezett és lobogó gesztusaikkal, hogy csakugyan gazdagok. Még nem szoktak hozzá, hogy biztosnak tekintsék.
Persze abban is van valami veszély, ha az ember biztosnak hiszi a dolgokat. Láthattuk ezt Angliában. És végül is – az ember legyen igazságos. Van ebben az életben valami faragatlan, nyers, egészségtől duzzadó becsületesség… Valami, talán Erzsébet korabeli frisseség… Igen, ez az, Erzsébet korabeli. Amikor Erzsébet királynő idejében az első nagy vagyonok kezdtek özönleni a spanyol tengerekről Angliába, kétségkívül ott is létrejött az életnek ugyanez a bolond, túlméretezett és lobogó színezete. Túl sok evés, csak hogy megmutassák, hogy van elég ennivalójuk, és túl sok ivás, csak hogy megmutassák, mennyire bírják, Hangos, pazarló bőkezűség jellemezte akkor Angliát is. De féltek-e az emberek, mint ezek itt Amerikában? Itt minden mögött, amit csak kiejtettek a szájukon, ott rejtőzött a félelem. Féltek a néptől és saját kormányuktól. És az a heves gyűlölet, amivel azt mondták, hogy: azok az átkozott vörösök! És az a mélységesen mély ellenszenv, amellyel saját kormányzati rendszerüket szemlélték. De politikai viták mégsem voltak, s Prentiss úgy látta, hogy ez igen jelentős különbség Anglia és Amerika között. Ha odahaza csak belépett egy kocsmába, rögtön a tanúja lehetett, hogy a munkások milyen értelmes és magvas érvekkel vitatkoznak politikai kérdésekről. Itt csak az üres frázisok kórusa pufogott. És az önérzetükön keresztül itt nem lehetett hatni az emberekre. Csak az előítéleteiken keresztül. És ahogy a gazdagok Rooseveltről beszéltek – az ember azt hihette volna, hogy nem is általános és demokratikus többségi szavazással választották meg, hanem csak valahogy belopta magát a hivatalába. Prentiss gondolatai hirtelen megszakadtak. Lachran közeledett hozzá, egy hosszú villa hegyére tűzött hatalmas darab sült hússal. – Gyerünk csak, lásson neki gyorsan! – Köszönöm, de igazán nem megy… Egy falatot sem tudnék már lenyelni. – De jól érzi itt magát, remélem? – Ó, nagyszerűen. – Hát akkor, ha majd otthon lesz, elmondhatja mindenkinek, hogy részt vett egy igazi amerikai ökörsütésen! Lachran boldogan hadonászott a villával. A vendégszeretet erőfeszítésétől egész bíborvörös lett az arca a hatalmas szakácssapka alatt. – Amikor átjött ide Amerikába az angol király és a királyné – harsogta Lachran – láttam, hogy sült virslit adtak nekik! Virslit! Jóságos isten! Virslit! Ha idejöttek volna hozzánk, mi adtunk volna nekik embernek való, igazi eledelt! Az egyik vendég átkarolta Lachran vállát. – Az volt a New Deal takarékosság! – rikoltotta. A többiek viharzó helyesléssel üvöltöztek. Prentiss külön is kihallotta az egyik nő magasan, élesen felcsapó nevetését. Hátrább húzódott, de a szellemeskedő vendég most elengedte Lachran vállát, és az ő karját ragadta meg. – Tudja – mondta –, azt azért nem hiszem, hogy Rooseveltet ronda dögnek kellene neveznünk.
Prentiss mereven kihúzta magát. – Teljesen egyetértek önnel, uram – mondta. – Persze hogy nem. Legfeljebb akkor, ha rosszabb szót nem találunk rá! Dülöngélni kezdett a nevetéstől, s körben a többi vendég is egyetértően hahotázott. Prentiss egyszerre nagyon magányosnak és szörnyen angolnak érezte magát. Borzasztóan meg volt lepve. De hát, végül is, ez az ő dolguk. Ő itt kívülálló – semmi joga hozzá, hogy véleményt formáljon, vagy éppenséggel, hogy véleményt nyilvánítson. Aztán meg őbenne elevenen élt az angolok hagyományos tisztelete a hivatalos tisztséget viselő emberek iránt. Akiről ezek itt beszélnek, utóvégre is az Egyesült Államok elnöke – az a férfi, aki ebben a több mint százmillió lakosú országban a legmagasabb hivatali méltóságot tölti be. És ezek itt mégis … „Biztosan ez a demokrácia … Hogy szabadok és egyenlőek” – gondolta Prentiss. – De hát ez olyasmi, amit ő soha nem fog megérteni. – Elnézést kérek – mondta mereven. Felhúzta a vállát, és arrább vonult a vendégek csoportjától. Elhagyta a kivilágított szurdokot. S néhány lépéssel odább megváltozott az egész világ. Mögötte, a fenyves ágain át, csak halványan pislákoltak a lámpák. Sápadt holdfényben úszott a világ. Még a hegyek távoli, fehéren csillogó, hósapkás csúcsait is látni lehetett – olyanok voltak, mintha szabadon lebegnének a ritka levegőben. Csak az üvöltés és nevetés, amely ide is elhallatszott a szurdokból, csupán az nem fért össze a vidék egyszerű szépségével. Az a nő mind élesebben, közönségesebben visítozott. Úgy hangzott az egész, mintha megszentségtelenítenének valami csodálatosat – ezt a hűs borhoz hasonló, éjszakai levegőbe burkolt tájat, mely sok tekintetben még a skót felvidéknél is nagyszerűbb. Prentiss befordult a tó partján, a kabinjához vezető ösvényen. Fehér foltot pillantott meg a csónakháznál, a halvány holdfényben. – Hello, ki az? – kérdezte. – Hahó! Megismerte Mary hangját. Óvatosan odalépkedett a deszkapallón. – Hát maga nincs a társasággal? – De igen – felelte a lány. – Nem látja, hogy ott vagyok? Furcsa ingerlékenység bujkált a hangjában. Prentiss elnevette magát – a lány válasza meglehetősen lapos volt, ha az ember alaposabban utánagondolt. Leült Mary mellé. – Nem érzi jól magát odafönn? – kérdezte. A lány csettintett, s kezével olyan mozdulatot tett, mintha el akarna söpörni valamit. – Tulajdonképpen nem is szabad ott lógnunk – magyarázta. – Mindenféle történeteket mesélnek, és mi csak zavarnánk Mickey bácsit, ha belejön a stílusába. Olyankor nem szereti, ha hallgatjuk. – Ahá, értem. – Nem mintha nem hallottam volna már mindet, amit csak érdemes meghallgatni – folytatta szaporán a lány. – Amikor gyerekek voltunk, én meg Jim, az unokatestvérem, mindig odalopóztunk a fák közt, és mindent végighallgattunk. Mondhatom magának,
jó mocskos kis történetek szerepelnek ott a műsoron. Rosszkedvűen lóbálta a lábait. – Azt hiszem, most már jobb lenne visszamennie. – Szó sincs róla – felelte Prentiss. – Sokkal szívesebben itt maradnék, ha nincs ellene kifogása … Mary hirtelen feléje fordította az arcát. – Csakugyan úgy gondolja? – Természetesen. A lány mélyet sóhajtott, mintha egyszerre visszatért volna a jókedve. Kinyújtózkodott ültében. – Mondok én magának valamit – szólalt meg váratlan élénkséggel. – Csináljunk valamit, maga meg én. – Csináljunk valamit? De hát… szóval… mit? – Ó, valamit. Nézze, fogunk egy kocsit, és bemegyünk a városba. Ehhez mit szólna? – Hát… ha lehet… – Persze hogy lehet. Na, jöjjön! Felugrott, mielőtt még a férfi egyáltalán megmoccant volna. Erre Prentiss is felállt, megindult utána lassan a garázshoz vezető úton. – Maradjon itt – mondta a lány csendesen. – Mindjárt hozok egy kocsit. Prentiss ott álldogált a hűvös holdfényben, hallotta a tolóajtók zörejét. Hamarosan látta a felgyúló világosságot, s valamivel később meghallotta a motorzúgást. A kerekek alatt surrogott a homok. Vakítón a szemébe villant a fényszóró, a lány kicsapta mellette egy kis teherautó ajtaját. – Ugorjon be – mondta. Még be sem ült jóformán, a lány rögtön beletaposott a pedálba, a kocsi megugrott. Az ajtó közben magától becsapódott. Prentiss a kilincsen tartotta a kezét, s mereven nézte az utat. A reflektorfény a halvány holdvilággal birkózott. A kocsi kissé billegett a kanyarokban, kavics kopogott a sárhányó alján. Prentiss a lányra pillantott. A kapcsolótábla apró fényei megvilágították csinos arcát. Valami kemény és konok állhatatossággal vezetett. – Vigyázzon, kislány! – szólt rá Prentiss önkéntelenül egy túl merészen vett útkanyar után. – Ne izguljon! Jól ismerem ezeket az utakat. Szemét egy pillanatra sem vette le az útról. – Nincs előírva a maximális sebesség? – Ezek a saját útjaink. Különben sem törődik senki az ilyesmivel. Csak ha karambolt csinál az ember … Hatéves korom óta vezetek. – Hat? – De még mennyire! Én meg Jim mindig elcsórtuk a kocsikat, amikor kicsik voltunk. Egyszer elvittük a legnagyobb vontatós kocsit. Volt itt a szállításhoz Mickey bácsinak egy olyan nagy vontatós kocsija… Lejöttünk vele idáig, de a gázlóban elakadtunk, s épp akkor jött egy hirtelen áradás. Hű, ha látta volna, mit művelt a víz a kocsival! Három mérföldnyire lesodorta a völgybe, ott meg rádobált egynéhány tonna sziklát.
– És mit szólt a bácsijuk? – Dühöngött. Azt mondta, hogy meghalhattunk volna, és ha még egyszer elakadunk egy kocsival a gázlóban, úgy elrak bennünket, hogy arról koldulunk. De rögtön azután felhozatott ide egy csomó vállalkozót, és megépíttette a hidat. Attól kezdve aztán nem kellett a gázlón átmennünk. Pedig én azt nagyon szerettem… Látja, ott van, ott lenn. Áthajtott a kőből, betonból épült hídon, aztán felrohant a kocsival a másik oldalon, a meredek sziklafal peremén kanyargó hegyi útra. Lent a mélyben víz csillogott. Prentiss görcsösen markolta a kilincset. – Ne féljen – mondta a lány –, ez még mindig a saját utunk. Itt senki nem jön szembe. A kocsi zúgva robogott, kapaszkodott felfelé a keskeny és meredek úton. A szakadék csodálatosan zordnak és hatalmasnak tűnt fel. Éppolyan, akár a Walkür díszlete, gondolta Prentiss. Ismét a lányra nézett. És most benne is megpillantott valami csodálatosat, mintha valami modern istennő volna, a gép istennője, s a kapcsolótábla apró fényei úgy világítanak előtte, mint a templomi mécsesek. – Na, itt vagyunk – mondta a lány. A kocsi fenn volt a csúcson. – Ugye nem is rossz teljesítmény egy ilyen kis teherautótól? Személyautót akartam elhozni, de valamennyiből kiszedték a kulcsot, így aztán be kellett érnem ezzel a kis talicskával. – Talicskával? – Igen. Az ilyen kis teherautót nevezzük így. Mary hirtelen lekanyarodott az útról, és ráfutott a sziklás fennsík szabad térségére, aztán teljes sebességgel visszafordult a szakadék felé. Prentiss összeszorította a fogait, és úgy előrefeszítette a lábát, mintha ezer láthatatlan fékbe akarna beletaposni. Közben az ajtó felé kapott. A lány azonban pontos számítással kapott a fékbe, és a kocsi megtorpant éppen a szakadék peremén. – Ugye milyen szép? – kérdezte a lány. Prentiss nagyot nyelt. – Igen – felelte. – Csakugyan gyönyörű. – Tudtam, hogy tetszeni fog magának. Szeretek itt üldögélni éjszakánként, és csak nézni ezt a látványt. Eloltotta a fényszórót, s most egyszerre kiemelkedett a sötétségből a sziklák birodalmának félelmetes képe. Fényekkel és árnyékokkal csillogott a sziklák millió és millió éle és kiugró szirtje. Prentiss el sem tudta volna képzelni, hogy a földnek lehet ilyen hihetetlenül vad, szögletes és óriásokra méretezett zuga, mint amilyen most a szeme elé tárult. – Csodálatos – mondta. A lány lustán összekulcsolta kezét a tarkója mögött, és nagyot nyújtózkodott. Aztán megfordult, és a férfira nézett. – Szeretek itt lenni – mondta. Abban a pillanatban, amint a lány kiejtette ezeket a szavakat, Prentisst ismét elborította az érzékiség riasztó és követelő vágya. Anélkül, hogy oldalt pillantott volna, tökéletesen látta maga előtt a lányt – aranybarna, csupasz lábszárát, amelyet most is megvilágított a kapcsolótábla halvány kis fénye, és holdfényben csillogó karjának, arcának, nyakának sötétes barnaságú bőrét. És tudatának egyik fele sarkallta,
sürgette. Azt súgta neki: „Ébredj fel! Hát mit képzelsz tulajdonképpen, hogy mért hozott ide!” Megfordult, mintha parancsra cselekednék, és a lányra nézett. Mary is feléje fordult, és nyíltan, bátran szembenézett vele. – Tudja-e – mondta –, hogy maga tetszik nekem! Prentisst meglepte saját vakmerősége, de már a lány felé fordult, megfogta a vállát, és gyengéd mozdulattal hátrahajtotta a fejét. Mary úgy maradt felfelé tekintő arccal, várakozva. Prentiss két tenyerébe szorította az arcát, és szájon csókolta. – Szép vagy – súgta. A lány csendesen elmosolyodott. Valami kielégült és boldog bölcsesség játszott a mosolyában. Prentiss már ismét egyenesen ült, Mary előrehajolt, és begyújtotta a motort. – Menjünk a városba – mondta. – Ott majd iszunk valamit. Prentiss öntudatlanul végigsimította a homlokát. Megpróbálta kihámozni a lány szavainak rejtett értelmét. – Rendben van – felelte. Úgy érezte magát, mint az úszó, aki éppen megtanult úszni, és amikor először érzi meg a folyóvíz izgalmas sodrását, még nem tudja biztosan, hogy az kellemes-e vagy kellemetlen. A lány hátrafelé tolatott a kocsival. Aztán átrobogott a szabad térségen, és felhajtott a salakútra. A kocsi száguldott, repült a hosszú, lejtős pályán. Prentiss most megérezte a sziklás síkság illatát – a régen kiszikkadt por, a zsályacserje és a napégette kövek összevegyülő szagát. Ahogy robogtak az éjszakán át, először furcsán mámorosnak érezte magát. „Ő kezdte – mondta tudatának egyik fele. – Akár így, akár úgy történik, semmiképpen sem a te hibád…” De ahogy alábbhagyott a vágya, mindinkább megváltoztak az érzései, a gondolatai is. Kezdte magát úgy érezni, mintha csapdába esett volna. Bárcsak sose jött volna ide! Tegyük fel, hogy a lány gyakorlott a… szóval gyakorlott az ilyen dolgokban. És ő talán nem gyakorlott?… Réges-régen, egyetemista korában, bizony nem valami nagy gyakorlottságot árult el azon az éjszakán… De hát a dolgok most olyan szörnyen összekeveredtek… Hagyta, hogy csapdába ejtsék. – Milyen messze… még milyen messze van? – kiáltotta. A lány mosolygott, s nem is pillantott feléje. – Negyven mérföldnyire. Látja ott, a látóhatár szélén azokat a csillogó kis fényeket az égen? Ott a város. Félóra alatt ott tudok lenni. Prentiss úgy érezte, végképpen lehetetlen helyzetbe került. A legjobb lenne gyorsan kimászni az egészből. Holnap – igen, még holnap beszél Lachrannal, megkéri, hogy közölje a feltételeit, és azzal túl lesz az egész histórián. Mereven ült, ezt az elhatározást táplálta, erősítgette magában, míg csak a kocsi be nem futott a városba. Először csak néhány kalibát látott, aztán sötét házakat, néptelen utcákat – a kirakatok is csaknem mind sötétek voltak. Valahogy rozzant volt az egész, de azért érezni lehetett rajta a hegyek tisztaságát.
Egyetlen kivilágított helyiség ragyogott hivalkodóan az éjszakában. Figyelte Maryt, amint a teherautóval befurakodik a járda szélénél sorakozó féltucatnyi kocsi közé, és elcsavarja a gyújtókulcsot. – Itt vagyunk – mondta a lány boldogan. Prentiss ment utána, s közben azon töprengett, vajon hányszor csinálta már ezt Mary, hogy ilyen jól ismeri ennek az útnak minden lépését. És kíváncsi volt – most aztán hová viszi a lány? A kápráztatóan ragyogó kirakat előtt Mary hátrafordult az éjszakai utcán. – Ez az – mondta. Kinyitotta az ajtót. Prentiss követte és csodálkozva megtorpant. Valami bűntanyát képzelt el magában, afféle vadnyugati kocsmaszerű helyet, ahol az emberek nyers fenyődeszkából összerótt asztalnál üldögélnek valami galéria alatt, s a galériából egyenest a hálókamrába lehet jutni. Itt pedig… Nos, a helyiség szinte műtőszerűen hatott vakító világosságával, hófehér csempéivel, egész belsejének higiénikus elrendezésével, betudva még a harsogó lármát is. Az automata zenegép túlzott üvöltését is legyőzte diadalmasan a fecsegés fülsiketítő lármája. Fiatalok fecsegése volt ez. Megint ezek az amerikai fiatalok – túlságosan magas növésűek, túlságosan jóképűek, túlságosan jól tápláltak. Szinte ijesztően egyhangú volt a fiatalos jóképűségük. A pult mögött éppolyan jóképű fiatalemberek és lányok emelgették a hatalmas keverő-poharakat, akár a vendégek, s csak annyiban különböztek amazoktól, hogy fehér sapkát és hófehér, keményített egyenruhát viseltek. A fehér színnek, a lármának és ennek a különös amerikai vitalitásnak a szörnyű halmaza volt az egész. És ő még azt képzelte… De mielőtt még elnevethette volna magát, Mary gyorsan odaráncigálta Prentisst a pultnál éppen megürülő két magas székhez. A másik irányból fiatalemberek akarták megrohamozni ugyanazokat az üléseket, de a lány elhalászta előlük mind a két helyet. – Megkaparintottuk! – kiáltotta Mary diadalmasan. – Most én rendelek. Whitey! Whitey! Egy fiatalember, akinek szőke feje búbján hihetetlen szögben ült meg egy kis fehér sapka, rájuk nézett a pulton át, és valami furcsa szigorral elvigyorodott. – Kevesebb lármát ott a tízcentes üléseken! – mondta. Meglökött és végigcsúsztatott néhány vastagfalú poharat a csempézett pulton, aztán odajött hozzájuk. Prentisst gyorsan végigmérte. – Üdv, Mary – mondta barátságosan. – Mi lesz? – Jumbo-féle jeges maláta – felelte a lány. – És maga, Mr. Saintby? A jeges maláta szörnyen finom. – Ó, akkor én is azt kérek. – Kettőt, Whitey. A fiatalember elviharzott. Hihetetlen ügyességgel kezelte a poharakat, pöccintgette fel-le a fogantyúkat, és kényszerítette engedelmességre a keverőgépeket. A mozdulatok tökéletes, beidegzett költészete volt ez. Mintha csak kiröppentek volna kezéből a poharak, végig a pulton, hogy ott álljanak meg pontosan őelőttük. – Kész – mondta a fiú. – Kösz – mondta Mary.
A fiú a pultra könyökölt, s míg közben egy gyors pillantást vetett ismét Prentissre, azt mondta: – Itt van ám a maga szuperfinom fiúja is. – Ó, a teremtését – sóhajtott a lány. – De hát mit csináljak?… Prentisshez fordult, amint Whitey továbbment. – Furfangos hely, ugye? – Furfangos? – Persze. Az idén minden furfangos. Tavaly még szuperfinom volt. – Ahá, ez a jassznyelvük. A lány bólintott, közben a szalmaszálhoz hajolt. Újra felemelte a fejét. – Hát nem ez a legjobb tízcentes ital? – Ó, határozottan. Mary a zenegép mindent elárasztó nyekergésére ingatta a fejét. S az automata nemcsak lemezeket játszott, hanem színes üveglapokon át valami tarka északi fényt is kilövellt magából, és mindehhez ráadásul félelmetes és vég nélküli buboréklégiót röpített felfelé folyadékkal töltött csöveiben. – Ez Artie Shaw – mondta a lány. – Szereti? – Nem ismerem – felelte a férfi meglepetten. – Hogyan, hát Angliában nem kapnak Artie Shaw-lemezeket? És Ray Noble-t szereti? – Őt sem ismerem. – Ray Noble-t? De hiszen ő angol! – Valóban? – Persze. Tudja, aki… – Hirtelen elhallgatott, majd újra megszólalt: – Hohó, ki jön itt?! – S gyorsan hátrafordult. Prentiss megpillantott egy hullámos hajú fiatalembert. A fiú odaoldalgott komoran Mary mellé. – Szervusz, Mary – nyögte ki bánatos hangon. – Szervusz, Iskolás Jankó – mondta a lány jókedvűen. – Ez itt Mr. Saintby… Épp most jött át Angliából. Ez pedig Bill Southers. Prentiss megérezte, hogy a lány valami furcsa, birtokló hangsúllyal mondta ki a fiú nevét. A fiatalember sápadtan feltekintett. – Szervusz – mondta színtelenül, s odább ment. – Ki ez a bánatos fiatal legény? – kérdezte Prentiss. – Á, ez? Most szomorú egy kicsit. Éppen átesett egy szerelmi megrázkódtatáson… Akar még egy pohárral? – Azt hiszem, nem tudnék már többet inni. – Látja, ez a baj. Ilyen hatalmas adagokat adnak… Whitey, a számlát! Lekászolódott a székről, amint Prentiss átvette a cédulát. A férfi fizetett a pénztárnál, aztán visszamentek a négyszögletes testű, zárt vezetőfülkés kis teherautóhoz. A lány begyújtotta a motort, és kifarolt a kocsival. – Köszönöm – mondta a lány. – Pedig én akartam vendégül látni. Amint elhagyták a várost, Prentiss egyszerre nagyon boldognak érezte magát. Igazán
jól sült el a dolog – mondta magában. Nem éppenséggel úgy, ahogyan képzelte, de legalább egyetlen porcikáját sem kellett… szóval nem kellett próbára tennie. Egészében véve nagyon megnyugodott – örült, hogy így alakultak a dolgok. Kényelmesen elhelyezkedett, míg közben a kocsi kiért a városból, s robogott tovább az emelkedő úton. A lány Prentissre villantotta a szemét. – Alkalmas kis ital volt, mi? – Igen –felelte Prentiss. – És nagyon érdekes. – Érdekes? – Igen… Tudja, arra gondolok, hogy Amerikának ezt az oldalát is láthattam. Mert, gondolom, ez is Amerika… És sok tekintetben nagyon tipikus. És az ember szeret új dolgokat látni. – Persze. Maguknál, Angliában nincsenek ilyen fagylaltlebujok? – Nem egészen olyanok, mint ez. És honnan jön ez a sok fiatalember? – Az egyetemről. Itt egyetem van. – Ahá, értem. Prentiss hátratámaszkodott. Egyszerre öregnek és idegennek érezte magát. Elszótlanodott, nem is beszéltek egy szót sem, míg a hídhoz nem értek. Ott a lány megállította a kocsit. – Kedves volt magától, hogy velem jött – mondta. – Szuperfinom volt. Csendesen hátrahajtotta a fejét, várta, hogy megcsókolják. Prentiss odahajolt hozzá, és amíg megcsókolta, arra gondolt, hogy ezt csak úgy mellesleg csinálja. De egyszerre ismét érezte a vágy forró hullámát – pedig ez egészen idegen volt a természetétől. Kezét szerette volna a lány feszülő melléhez szorítani, de amíg fontolgatta a dolgot, a lány kiegyenesedett. – Köszönöm – mondta. Elindította a kocsit, a kanyargós úton felkapaszkodtak a fenyőfák közé. Behajtottak a garázsba, a lány csendesen elzárta a motort, és a villanykapcsoló felé nyúlt. Prentiss hirtelen összerezzent. Kemény, recsegő hang hallatszott. – Hát ti hol voltatok? Harag és felelősségre vonás volt a kérdésben. Prentiss érezte, hogy megdermed, mint valami súlyos vétken rajtacsípett iskolás gyerek. Tulajdonképpen ártatlan dolog volt az egész, de hát ezt Lachran honnan tudja?… A garázsajtónál meglátta Lachran arcát. – Csak autózni mentem Mr. Saintbyvel – mondta Mary. Prentiss látta, hogy amint a lány ezt kimondja, Lachran arca megenyhül, s barátságossá válik megint. – Á, maga volt vele? – mondta az öreg, s hirtelen elnevette magát. Majd ismét Maryhez szólt: – Szörnyen kikaptál volna, ifjú hölgy… Azt hittem, egyedül mentél száguldozni. Együtt mentek ki mind a hárman a garázsból. – Tudja, ennek a lánynak az a szokása, hogy fogja ezeket az istenverte masinákat, s összevissza száguldozik velük az egész környéken. Én igazán fütyülök rá, de ha valami baleset éri egyedül, akkor, az ördögbe is, ott fekhet egész éjjel anélkül, hogy valaki is rátalálna.
– Ugyan – mondta Mary bosszúsan –, én tökéletesen vezetek. Te csak képzelődsz. – Jó, jó – felelte Lachran. – De akkor se merészelj nekem egyedül autózgatni! Ezt most újra megmondom neked. Jogom van hozzá, hogy egy kis nyugtom legyen. Bár most minden rendben van, minthogy nem voltál egyedül. Prentiss vállára tette a kezét, amint a falusias hídhoz közeledtek. – Nos, mi még úgyis találkozunk. Van valamim a maga számára, felküldettem a házikójába… – Ó, köszönöm szépen – felelte Prentiss. – Ő… szóval… jó éjszakát. Bizonytalan léptekkel ment át a keskeny hídon a házikója felé. Végigsimította a homlokát. Kissé nyirkos volt az izzadságtól. „Milyen furcsa, gondolta, hogy az ember lehet ártatlan, és mégis bűnösnek érezheti magát. És egy fiatal nő is lehet egészen ártatlan, s mégis olyan másnak tűnhet.” Megbámulta ismét az éjszakai világot. A hold már alacsonyan járt, az egész vidék sokkal sötétebbnek látszott. Paradicsom. De valami bolond paradicsom. És mindennek semmi köze az ő küldetéséhez. Holnap – holnap igenis le kell ülnie Lachrannal tárgyalni. Egyáltalán semmi oka nincs arra, hogy tovább pazarolja az idejét. Bement a kis házba, és meggyújtotta a villanyt. Az ágyán egy hatalmas, gyöngyszürke vadnyugati kalapot talált. S belül, a bőr szalagra ez volt nyomva apró arany betűkkel: Ennek a kalapnak a tulajdonosa J. Michael Lachran barátja. Prentiss csak állt, és bámulta a kalapot.
22. Amikor Clive visszafordult a telefontól, a lány még mindig ugyanúgy állt ott: jobb kezének két ujjával a kalapja alá igazgatta a haját. „Olyan a színe, mint az égett fűnek – gondolta a férfi. – Igen, ez az. Olyan, mint az égett fű.” – Monty befutott, odalent van – magyarázta a lánynak. – Mondtam neki, hogy jöjjön fel. – Hallottam – mondta a lány. Levette a kalapját, odament a székhez, fogta Clive háziköntösét és beakasztotta a szekrénybe. Aztán odament az ablakhoz és leült. – Na, most legalább együtt ebédelhetünk mind a hárman – mondta Clive. – Várj csak, nagyszerű fickó ez az öreg Monty… Majd meglátod. Várakoztak mindketten, míg végül meghallották a lépteket, akkor Clive szélesen kitárta az ajtót. Prue ülve maradt az ablaknál, s arra gondolt – még soha nem látta, hogy Clive bármit is ilyen örömmel tett volna. – De örülök, hogy látlak, pajtikám… Szörnyen örülök, hogy látlak! A vendég észrevette a lányt, és meglepetten megállt. A hangja érdes volt, és erőszakosan hangos. A termete szinte kidagadt a bakaruhából. Zömök volt, csaknem kövér, és Prudence úgy vélte, hogy az arca durva és kegyetlenül elnyűtt. Amint megpillantotta a lányt, lekapta a sapkáját, és Prue megláthatta rövidre nyírott, tüskésen felmeredő fekete haját. S azt is tudta már a lány, hogy vastag nyaka, húsos tarkója egy vonalba esik a hátával. – Monty, ez itt… ez itten Prudence! A vendég üdvözlő mosolyra húzta a száját, fogsora túl fehéren és tökéletesen csillogott, mint valami fogorvosi reklám. Nem mozdult a lány felét pillantott Clive-ra, és könyökével megbökte. – Na, szóval ezért nem jöhettél te Londonba… Hát, igazán nem mondhatom, hogy akár egy csöppet is rossz néven venném, komám. Nem, igazán, egy csöppet sem vehetem tőled rossz néven. Rámosolygott a lányra, mintha helyeslést várna tőle. Prudence úgy érezte magát, akár egy szemlére kiállított ló. Ezen az emberen minden durva volt, közönséges, prolis. Kipillantott az ablakon. – Foglaljon helyet, Mr. Montague – mondta aztán. Intett a szék felé, de a vendég közben letelepedett az ő ágyára, összeszorította a kezét. – Maga is szólítson csak Montynak, Prudence. Mindenki úgy hív. Montague… Úgy illik nekem ez a név, mint tehénnek a gatya. Rávigyorgott Clive-ra, mintha nagyszerű viccet mondott volna. A lány szótlanul ült, kényszerítette magát, hogy kinyissa s az ölébe eressze a kezét. Aztán, valami homályos céltól vezettetve, hagyta, hogy kínos csend telepedjék meg hármuk között. Clive fészkelődni kezdett a helyén. „Hiába, nem megy az ilyesmi – gondolta. Az ember soha nem tudja megértetni egy asszonnyal, hogy mért kedvel, szeret és csodál egy másik férfit. A nők csak a külsőségeket nézik.”
Bosszúságot érzett. Montyhoz fordult, összekulcsolta a két kezét, és rácsapott vele a barátja térdére. – Nos, Monty, Monte-Carlo milliomosa! Istenemre, remek dolog volt tőled, hogy lejöttél ide. Hogy fogunk zsugázni!… Ugye, Prue, milyen rendes tőle, hogy lejött hozzánk? Azt akarta, hogy a lány igent mondjon. Bár megértette az ellenszenvét, mégis azt akarta, mondja azt, hogy igen. Már csak a vendég kedvéért is. – Kellemes útja volt, Mr. Montague? – kérdezte a lány. – De még mennyire! – Clive-hoz fordult. – Ott volt a vonaton néhány fiú a Wiltshire ezredből, meg aztán egy kereskedelmi utazó. Behúztuk a civil pasast egy pókerpartiba, és tisztára megkopasztottuk. Én majdnem két fontot nyertem. Prudence elfordult, amikor látta, hogy Clive csodálattal ingatja fejét, mintha valami fantasztikus teljesítményről hallana, de azért olyanról, persze, amit az ember el is vár egy kiválóan nagy embertől. S hallotta, amint Clive azt mondja: – Jaj, de jó, hogy láthatlak, Monty. Kaptál itt szobát? – Ez nekem túl flancos, komám. Majd megszállok valahol egy olcsó kis fogadóban. – Azt hiszem, mindenekelőtt el kellene téged helyeznünk. Aztán rendezünk egy igazi nagy cécót… Mit szólsz hozzá, Prue? A lány feléjük fordította a fejét. – Menjetek ti ketten – mondta. – Én majd megvárlak benneteket úgy hét óra körül a Vidám Kocsmárosnál. Clive sértőnek érezte ezt a tervet. Tiltakozni akart, de Monty közbevágott: – Rendicsek! Gyerünk, pajtikám! Viszontlátásra, Prudence. Clive húzódozva felállt. – Jól van – mondta a lánynak. – De… vigyázz… – Mire? – Hát az elsötétítésre… Meg, hogy egyedül kell mászkálnod. Meg aztán… – De hát mi bajom történhetik? – Azt sose lehet tudni. Az autók… Tudod, ezek az átkozott vacakok úgy rohannak lámpa nélkül is… Meg hát, mindenféle. A lány intett. – Viszontlátásra. Clive önkéntelenül hátranézett még. Monty az ajtóban várt rá. Együtt mentek ki, egy szót sem beszéltek. Végül Monty az utcán megszólalt: – Ez nagyon fess volt tőle. – Micsoda? – Hát, hogy egyedül küldött el bennünket. Tudta, hogy így aztán meg tudom kérdezni tőled, hogy ő kicsoda, és mért, honnan és hogyan, meg a többi. – Nem ezért tette. – Akkor te nem ismered a nőket, pajtikám. Hol csípted fel? – Ó, már régen ismertem. – Nekem akarod ezt beadni? – Ide figyelj, Monty, ez nagyon rendes lány.
– Persze hogy az. – Hát az is. – Én is azt mondtam, hogy az. Vagy talán nem? – De ahogy mondtad … – Ugyan, hagyd már abba, pajtás. Nem tegnap bújtam én ki a tojásból, meg aztán legényegyleti előénekes is vagyok… Különben is, mi rossz van abban, ha egy fickó a babájával megy szabadságra? – Ez nagyon rendes lány, Monty. Csak te nem szíveled. – Egyelőre nem is ismerem, pajtás, tehát ne fortyanj fel rögtön… Különben se nagyon ismerem én az ilyeneket. – Milyeneket? – Na, ne légy már olyan nehéz felfogású. Az ő kedves jó fajtájára gondoltam. Mert ez a lány nem miközülünk való, pajtikám. Csak rá kell nézni. Ez felülről való. Iskolázott. Ez rendben is van. Te is művelt ember vagy. Megérdemelnéd, hogy ilyenfajta lány jusson neked, ne mindenféle kis ringyók… Csak rá kell nézni, az ember rögtön látja, hogy micsoda úrilány … És úgy fest, mint akinek egymillió fontja van. – De nagyon szép lány, ugye Monty? – Az. De hát mindenkinek nagyon szép a magáé. Ezt te nem tudod? Nem volt még a világon olyan ronda nő, hogy ne lett volna valahol egy pasas, aki azt ne hitte volna, hogy olyan szívszaggatóan szép, hogy nincs az a festő, aki szebbet tudna festeni. És éppen így van a férfiakkal is. Nincs olyan nyamvadt pasas, hogy ne legyen valahol egy nő, aki el ne hinné róla, hogy a Tate Galéria összes szobrai elbújhatnak mögötte. Képzeld, volt olyan idő, amikor egy nő még rólam is tartott valamit. Clive felemelte a fejét. „Na, helyben vagyunk, gondolta. Helyben vagyunk már.” – Nem létezik – mondta. – Csak ne gúnyolódj, komám. Én nem hencegek, csak példaként mondtam. – A pénzedért volt, Monty. Az vonzotta őket. – A pénzemért! Mondok én neked valamit. Akkor még mindig a férfiszépségem volt a több, mint a pénzem. Most aztán kiszámíthatod magadnak! – Szóval csődben voltál mind a két szempontból. – Nem én, félannyira se, mint gondolnád. Egy ütemre lépkedtek a járdán. Már összehangolódtak, s Clive egészen felvidult. – De azért nagyon szép, ugye? – Rendben van, ha csak azt akarod. Olyan, mint tortán a cukormáz. – Nem kell ilyet mondanod. Arra nekem nincs szükségem, hogy erősítgesse valaki… – Hát akkor mért kérdeztél? – Nem kérdeztem. Csak mondtam neked. – És már régóta ismerted, mi? – Igen … Elég régen. – Hát, ami azt illeti, csakugyan megérdemelsz már egy rendes kislányt. – Nem, Monty, ezt a lányt én nem érdemlem meg. – Na, csak ne rakd fel őket semmiféle piedesztálra. Vannak rendes lányok, és vannak nem rendes lányok, ennyi az egész. És ha egy nem rendeset fogsz ki magadnak, akkor
a pokol is az ígéretek földjének számít, ahol majd megnyugodhatsz egy kicsit halálod után. Ha meg egy rendeset kaptál, akkor a halálod után szívesen mész a pokolba is, mert tiéd volt az egész mennyország, amilyet egy férfi csak kívánhat magának. De ne rakd fel őket semmiféle piedesztálra, és akkor nem történhetik meg veled, hogy egy szép napon kisírd a szemedet, mert azt képzeled, hogy leestek a piedesztáljukról… Pedig fenn sem voltak rajta sosem. – A Soho bölcse! Ne igyunk előbb egy pohárral? – Nem. Keressünk előbb szállást. Milyen volt a kórházban? – Jó volt. Hát a te kórházad? – Elég tűrhető volt. Csendben, elgondolkozva bandukoltak. – Micsoda ronda, kihalt fészek – jegyezte meg Monty. – Rendes körülmények közt pukkadásig tömve van nyáron. – Még jó, hogy most nincs tele. – Mért? – Hát, nemsokára bekopogtatnak a németek. Elég valószínű, nem? Ők sem tökkelütött hülyék. – Azt hiszem én is. De hát most szabadságon vagyok. Ne is gondoljunk rá. – Helyes, ha torkig vagy vele. Különben azt hiszem, már jó helyen járunk. – Miből gondolod? – A szagról, pajtikám. Az olyan utcákban, ahol a fogadók vannak, mindig ugyanolyan szagot érez az ember. Pirított máj és hagyma a pincekonyhában, és macskapiszok odafenn a hallban. Ugyanaz a szag mindenütt… Látod? Itt a tábla. Aznap este dugig volt a Vidám Kocsmáros, mikor Prudence belépett. Tudta, hogy a két barát még nem vehette észre. Ő maga jól látta a cigarettafüst sűrű függönye mögött, hogy Clive nagy beszélgetésben van, de a hangját elnyomta a kocsma zsivaja. Megállt az asztalnál, Clive felpillantott. „Milyen boldog a szeme, gondolta a lány. Egészen fel van villanyozva. Izgatott és boldog. Hiába, férfiaknak férfiakra van szükségük.” – Na, itt vagyunk most mind a hárman – mondta Clive. – Igyunk! Whiskyt szódával! – Nem, inkább vörös bort kérek. – Most sok dolga van a kocsmárosnak. Megyek, szerzek neked. Prudence utána nézett, aztán lassan huzigálni kezdte a kesztyűjét. Amikor ezzel végzett, nem volt semmi más tennivalója. Átnézett a szemközt ülő emberre. Az végigjártatta rajta a szemét, és mintha elnyomott volna egy mosolyt. – Nos? – kérdezte a lány. A hangja hideg volt. Monty tüntetően rágyújtott. A szája sarkába tolta a cigarettát, és eregette a füstöt az orrán. – Nekem egészen mindegy – mondta lassan. – De az ő kedvéért vágjon jó képet a dologhoz. Tudom én, hogy ronda nehéz dolog egy nőnek a fiúja barátjával találkozni, folyton álmélkodnia kell, hogy a fiúja ugyan mit eszik ezen az alakon. Nem szükséges, hogy maga is végigcsinálja ezt. A lány szépen összehajtogatta a kesztyűjét. Monty megjegyzését válasz nélkül
hagyta. – Rendben van — folytatta a férfi. – Maga nem proli. Én az vagyok. De Clive sem az. Ő is művelt ember, csak nem dörzsöli folyton mindenkinek az orra alá. Mert igazi, úriember. Olyan igazi, hogy az ember nem is gondol rá, ha már néhány perce beszélget vele. Nagy ember. Óriási. Monty csodálata egészen lefegyverezte a lányt. – Ő is nagyon sokra tartja magát – mondta. A férfi elmosolyodott. Amint újra megszólalt, úgy tetszett, mintha minden rendbe jött volna, – Ó, az csak azért van, mert együtt voltunk nyakig ugyanabban a disznóságban. Tudja, ilyenkor nagyon összetart az ember. Ha hónapokig együtt eszik és alszik egy fickóval, mint mi a hadseregben, akkor nagyon jó pajtások lesznek. És ő nagyon jó fiú. És maga is nagyon jó őneki. – Nem tudom. – De igen. Mert én nem arról beszélek, hogy én milyen nőt szeretnék. Hanem arról, hogy neki mi lenne jó. Ő nagyon tiszta ember, és fiatal, és nagyon jól fog boldogulni, ha olyan valakit talál, aki nagyon jó neki… Rengeteg van ennek a kölyöknek a kobakjában. És azonkívül nagyon kemény fából faragták. Micsoda kitartás volt benne! De milyen kitartás… Egy ilyen kölyökben! Prudence az asztalt nézte mereven. – Mondja, jó katona volt Clive Franciaországban? – De még micsoda katona volt! A lány felnézett, amint a férfi elhallgatott. Most vette csak észre, hogy Monty szeme olyan furcsán szürke. Egyenletesen beszélt, és nyugodtan állta a lány tekintetét. – De még micsoda katona volt! – ismételte lassan. – Hiszen maga is tudja, nem? Mért, maga mit képzelt? Prudence-nek úgy tetszett, mintha Monty most haraggal nézne rá. Aztán észrevette, hogy a férfi felemeli a tekintetét, és elmosolyodik. – Szereztél, mi? – szólt át Prudence feje fölött. – Csak rá kell bízni az öreg harcosra, egy-kettőre megszerzi az ellátmányt. A lány megfordult, Clive lerakta a poharakat. – Jól belém könyököltek egypárszor, amíg megszereztem – mondta. – Még sose láttam ilyen forgalmat. Leült és rámosolygott a lányra. — Nos? – kérdezte. – Miről beszéltetek, mikor félbeszakítottalak benneteket? – Franciaországról – felelte Monty. A lány szerette volna elhallgattatni, de Monty máris folytatta. – Épp Franciaországról kezdtünk beszélni. És erről jut eszembe, pajtikám… Úgy hallottam, hogy felterjesztettek valami nyavalyás kitüntetésre. Clive dühös hitetlenséggel rázta a fejét. – Nem – mondta. – Nem. – Pedig bizonyisten igaz. Találkoztam a Piccadillyn a főtörzzsel, és meghívtam a vén drágalátost, igyék egy pohárral a költségemre. Ismerem még a régi időkből, így aztán
eléggé jóban vagyunk, hogy kinyögjön egyet-mást… Na, szóval ő mondta, hogy téged meg engem felterjesztettek kitüntetésre azért a históriáért Allennel. – Nem – mondta Clive utálkozva. – Nem. – Jól van, te nyavalyás hős. Csak várd ki a végét, majd meglátod. – Mért kapják? – kérdezte Prudence. – Mi volt Allen századossal? – Ez a nyavalyás hős húzta ki a csávából. Nem mondta el magának? – Jaj, ne – szólt közbe Clive. – Eszedbe ne jusson előszedni, Monty… Felejtsük el. Na, itt van, igyunk! Monty nem vett tudomást a közbeszólásról. – Hős volt, a nyavalyás! Tudja, Prudence, én nem szeretem az olyan hősködő alakokat – tette hozzá vigyorogva. – Én már öreg katona vagyok… Akarja hallani, hogy volt? – Nem, nem akarja – vágott közbe Clive. – Csak ne legyél olyan rohadtul szerény, pajtikám. A szerény mimózalelkeket még jobban utálom, mint a nyavalyás hősöket. Megtetted, és most aztán viselned kell a következményeit. – Mondja csak, Monty, mit csinált Clive? – Féltem, azt csináltam. De azt ám! Úgy féltem, hogy legszívesebben rögtön elpucoltam volna. Most pedig mulassunk… Utóvégre szabadságon vagyunk. – Mindenki fél olyankor, pajtikám. Nem is pontosan akkor. Vagy előtte, vagy utána. Aki azt mondja, hogy nem félt, az nem is volt ott soha. Az úgy van, hogy amikor… – Monty szereti a háborút, Prue. Annyira szereti, hogy neki nem volt elég az első, hát elment ebbe is. És szeret róla beszélni. – Éppolyan szívesen megyek a háborúba, mintha fűszer-nagykereskedésből kellene megélnem. Ez nem hazugság. – De mi volt Allen századossal? – kérdezte Prue. – Clive nem mondta el magának, hogy mi volt Douai-nál? – Nem. – De elmondtam. – Nem mondta, Monty. Ne hallgasson rá! Mondja csak el nekem! – Hát az igazat megvallva, elég pocsék história volt. – Nesze neked, ha ezt akartad hallani — mondta Clive. – Égszakadás, földindulás az egész vonalon. – Nesze neked! – Látja, Prudence, ezt nem szeretem benne, ezt a nagy szerénységet. Szóval ott voltunk Douai-ban. Az volt kiadva, hogy tartanunk kell! – Az utolsó szál emberig… Elmondtam már, Monty. – Úgy van. Az utolsó emberig. Így volt. – És az utolsó csepp vérünkig. – Úgy is van. És… – És a hősök áttörhetetlen fala, tudod, Prue. – Hagyd Montyt, édes, hadd mondja el! Ne szakítsd félbe! – Mondhatja, ha akarja. — És aztán mi volt, Monty? Clive a poharát forgatta.
– Látod – mondta –, sose mutasd be a lányismerősödet a barátodnak. Mert ha megteszed, rögtön azon veszed észre magad, hogy kiütöttek a nyeregből. Prudence rámosolygott. Tudta, hogy Clive örül, mert úgy látszik, hogy ő meg Monty mégiscsak összebarátkoztak. S azt is tudta, hogy Clive nem pózolja a szerénységet. Nem szeret beszélni a háborúról, de annak, hogy őt meg Montyt ilyen jó barátságban látja, úgy örül, hogy az most mindennél fontosabb a számára. – Szóval ott voltunk egy hajdani melegházban – kezdte Monty nekieredve. – Bomba csapott a közelébe, és ledöntötte az egyik falát, úgyhogy olyan természetes nyavalyás gépfegyverfészek lett belőle. A fejünk fölött fedezék, a fal nyílásán keresztül meg remekül lehetett lövöldözni. Jó kényelmesen befészkeltük magunkat, úgyhogy az ellenséges gépek nem láthattak. Tökéletes álcázás volt, csak valami romnak látszottunk, ez volt az egész. – Igen, tisztára romok voltunk… Tökéletes romok. – Fogd be a szád, Clive! – Szóval ott ülünk mi, akkor egyszerre csak jön szembe a német. Mi meg fogjuk az írógépeinket, elkezdünk vele kopogni, jól közéjük verjük a névjegyünket. Amióta csak elkezdődött a cirkusz, mindig a német kergetett bennünket. És azóta, hogy beültünk Douai-ba, ez volt az első eset, hogy mi is odasózhattunk nekik. Olyan régen vártunk már erre, hogy valósággal örültünk, mikor láttuk, hogy jönnek a rohadtak. – Tudod, Prue, Monty úgy érti, hogy kellett egy kis változatosság a menekülés egyhangúságában. – Ugyan, pajtás, a visszavonulással nem volt semmi baj. És különben is megfizettünk érte. Egyszerűen lesöpörtük őket. Mintha slauggal locsoltuk volna őket… Az ember egyszerre szeretett volna szörnyen nevetni meg sírni, amikor látta, hogy csak jönnek és jönnek folyton. Istentelenül ránk másztak. De hát mi meg elsepertük őket. Akkor aztán jött egy másik csoport, és azoknak is jól befütyültünk. Micsoda baromi dolog volt! Pocsék dolog! Akkor megint ránk küldtek újabb meg újabb csoportokat, hogy elkapjanak bennünket, de nem tudták biztosan, hogy hol vagyunk. Macska-egér dolog volt, de ők voltak az egerek. Egész délután, aztán egész éjszaka folyton visszavertük őket. Pontosan, szabályosan, ahogy az óra jár. Tik-tak, tik-tak. Akkor aztán, emlékszem, körülnéztem egy kicsit, hogy szerezzek valamit, és találtam is véletlenül egy üveg whiskyt… – Loptál véletlenül egy üveg whiskyt. – Csak ne gorombáskodj, pajtikám. Háborúban egyre megy az ilyesmi. Megtenné akármelyik vén harcos… – Persze, ahogy a nóta mondja. A vén harcos meg se hal… – Egyszerre csak elillan… Hát mi aztán szépen elillantattuk a fritzeket. – Aztán meg mi illantunk el. Mondd csak el Prue-nak, hogy illantunk el, mikor már nagy lett a nyomás. – Na, hát, azt ugye, igazán nem várhattuk tőlük, hogy az egész rohadt háború végéig mindig csak megtorpanjanak ott a balszárnyon? Az ember tudhatta, hogy majd csak odahoznak előbb-utóbb valami rohadt dolgot. De hát amíg tartott, addig mindenesetre jó volt. Mintha a kuglipályán ütögettük volna lefelé a bábukat. De aztán már ők
következtek dobni. Hoztak egypár mozsárágyút meg egypár tankot… – De azokat a helyes kis Flammenwerfer-eket19se hagyd ki. Különben még azt hihetné Prue, hogy néhány tankkal meg lehetett szalasztani a brit hadsereget. – Hát igen, az aztán rohadt dolog volt, az ördögbe is! De hát azt sem lehetett rossz néven venni a fritztől. Most ő játszotta tovább a macska-egér dolgot, és a változatosság kedvéért most már ő volt a macska. Még most is röhögnöm kell, ha csak rágondolok, hogy kergettek bennünket körbe-körbe abban a rohadt városban… Oda-vissza, oda-vissza megint. – Helyettem is nevethetsz. Mindenesetre jó humorérzéked van… Ide figyelj, ha meg nem iszod ezt, én elrakom előled. – Hagyd csak… Szóval, Prudence, én éppen befordulok az egyik sarkon, hát ott látom a pajtikámat megint, üldögél egy téglakupac tetején, istentelenül káromkodik, és éppen széjjelszedi azt a nyavalyás géppuskát. – Dehogy is. Éppen hogy összeraktam. — Így vagy úgy, a lényeg az, hogy ott voltál a téglarakás tetején… Az ő géppuskáját otthagytuk a nyavalyában, fogtuk az enyémet, és pucoltunk, hátha találunk valami helyet, ahol még nincsenek németek. De az ördögbe is, mindenütt ott voltak. A rohadt pincék mind tele zsúfolásig, lapjával szorongtak bennük a németek. S Clive bement az egyikbe, de úgy jött vissza rohanvást, hogy röhögnöm kellett. Falfehér, mint valami nyavalyás kísértet, és azt mondja: – Ó, legalább ötven van odalenn. Majdnem a karjukba sétáltam… Én meg azt mondom neki: – Nahát, akkor csak osztozzanak rajta, amit hoztam nekik… Azzal levágtam közibük egy kézigránátot, mi meg megkezdtük szépen a visszavonulást… – Pucoltunk, mint az ördög. – Jó, jó. Úgy döntöttünk, hogy hátrafelé fogunk stratégiai előnyomulást végrehajtani. Ez történt. Megyünk tovább az utcán, és egyszerre csak, emlékszel, Clive, milyen furcsa dolgot láttunk? Röhögnöm kellett megint. Ott volt egy nyavalyás cilinder pontosan az utca közepén. Egy cilinder, képzelje, Prudence. Képzelje csak, a véres háború kellős közepén. Egy cilinder, ahogy ott hever az utca kellős közepén. Én meg csak elkezdtem nevetni, mert hogy az ördögbe kerülhetett az oda? Emlékszel rá, Clive? – Nem én. Csak kitalálod. – Bizonyisten igaz, nem kitalálás!… Ez pont azelőtt volt, mikor befordultunk abba az utcába, ahol azok a szerencsétlen flótások sorakoztak. – Tudom. Na, mi lesz az ivással? Nem is értem, hogy beszélhetsz ennyit ivás nélkül. Nem száradsz ki egészen? – Az ördögbe is, az az utca, az aztán jól nézett ki! Szépen kirakták az egészet. Az első pillanatban azt hittem, hogy a mi alakulatunk, amint éppen kivonulnak, és közben leültek egy kicsit pihenni. Mert pontosan olyannak látszott az egész, Mint egy teljes század menetelés közben, amikor leroskadnak öt perc pihenőre. De ezek mind hullák voltak… Mind, az utolsó szerencsétlen fickóig. Nyilván szép sorban vonultak éppen kifelé, és az utca mindkét oldaláról elkapták őket. Lekaszálták az egész nyomorult társaságot. Az ördögbe is, még mindig kiráz a hideg, ha eszembe jut az az utca. Voltak
ott vagy százan, és mind a mieink. És rajtam meg Clive-on kívül mind halott. És úgy ültek ott, mintha csak lehuppantak volna menetelés közben egy kis pihenőre. Egyesek csak úgy üldögéltek, mások meg a falnak támaszkodtak, meg a kapualjakban kuporogtak, és voltak olyanok is, akik úgy hevertek, mintha nagyon elfáradtak volna, és egy kicsit kiengednék a derékszíjukat, hogy kényelmesebben pihenhessenek. És mi csak lépkedtünk rajtuk keresztül, és az utcában teljes csend volt, csak mi ketten voltunk életben. Olyan volt az egész, mintha templomban volnánk, nem tudom, érti-e, mire gondolok… Szóval olyan tiszteletet parancsoló. És az volt az érdekes, hogy mi még csak nem is szaladtunk… Az ember el sem tudja képzelni, hogy a német itt tüzet nyisson ránk, éppen úgy, mint hogyha templomban lettünk volna. Így aztán elértünk az utca felső végéhez, aztán a térnél lefelé mentünk, és akkor aztán hallottuk, hogy a fritzek lőni kezdenek ránk. Kopogott, mint a jégeső. Mi is leadtunk egypár sorozatot körbe, hogy egy kis tiszteletet ébresszünk bennük. És akkor kezdtünk felfedezni a halottak közt néhányat a mi századunkból is. Ott volt, emlékszel, Clive, a fiatal Harris. Pont a fejét lyukasztották ki… Akkora véres lyuk volt rajta hátul, hogy egy csészét be lehetett volna dugni rajta. Aztán láttunk még másokat is a mieink közül, abból tudtuk meg biztosan, hogy arrafelé vonultunk ki. És akkor bukkantunk rá Allen kapitányra. Ott feküdt a csatornában… A mellét végig átlyukasztotta vagy egy fél tucat gépfegyvergolyó. – Most már igazán befoghatnád a szádat – mondta Clive. A lánynak feltűnt, hogy a hangja milyen durva és rideg. – Prudence-nek mondom, nem neked – szólt vissza Monty mérgesen. – Neki mondod, neki mondod! … Az isten szerelmére, tíz percre felejtsd már el a háborút, jó? Én nem bánom, de hát az istenért, már te is olyan leszel, mint azok a vén katonák, akik életük végéig folyton csak a háborúról csaholnak. Több embert fogsz életedben megölni a száddal, mint amennyit Franciaországban az egész rohadt hadsereg ebben a háborúban meg az előzőben együttvéve. – Ne gorombáskodj! – Nem gorombáskodok, csak annyit mondok, hogy unom. – De én nem – szólt közbe Prudence hirtelen. – Én nem unom. Folytassa csak, Monty! A két férfi ránézett. Egészen megfeledkeztek róla. Az arca merev volt, az ajkát összeharapta, hogy kivillant az alsó fogsora. „Miért ilyen ez a lány? – gondolta Clive. – Mitől változhat meg ennyire egy nő? Mintha transzban volna. A nők sokkal borzasztóbbak, mint a férfiak. Az isten mentse meg a világot attól, hogy egyszer a nők kezdjenek háborúzni. Az sokkal szörnyűbb lenne, mint bármi, amit a férfiak valaha is csináltak. Az isten irgalmazzon akkor a világnak.” – Ezer ördög – mondta –, én átmegyek az ivóba. Ti csak háborúzzatok tovább. Prudence nyugodtan nézte, amint elmegy, arca nem változott. – Na, most folytassa, mondja el nekem – mondta. – Csakugyan azt szeretné, hogy elmondjam? – Nem. De el kell mondania. És nekem meg kell hallgatnom. Mi történt Allen
századossal? – Hát én csak lenéztem a csatornába, és azt mondtam: – Az ördögbe is, itt van Allen, ezt is elkapták… –Mire ő kinyitja a szemét, és azt mondja: – Vonuljatok ki. Nem kaptátok meg a parancsot, hogy ki kell vonulni?… – Mintha csak bennünket akart volna elkergetni. Én meg azt mondom neki: – Nem, kapitány úr. Mindenféle pincékben voltunk, nem kaptunk semmiféle parancsot. – Jó – mondja ő –, akkor is menjetek ki a városból. Már az éjszaka ki kellett volna vonulnotok. – Ezzel aztán lecsukta a szemét, mintha csak nagyon fáradt volna, meg nagyon türelmetlen, amiért olyan sokáig ébren tartottuk. Clive meg azt kérdezi: – És magával mi lesz, kapitány úr? – Erre ő megint kinyitja a szemét, és azt mondja: – A pokolba velem és mindenkivel, aki nem tud mozogni! De ha ti még ki tudtok csúszni, akkor menjetek gyorsan. – Azzal újra becsukja a szemét. Mi meg ott álltunk. Én leültem a járda szélére, Allen ott feküdt a csatornában, Clive meg állva kezelte azt a rohadt géppuskáját, és valahol az utca másik feléről vagy ötven nyavalyás német lődözött ránk. Ott pattogtak a golyók a járdán. Olyan volt, mintha egy lőtér kellős közepén állnánk, hallottuk a csattanásokat, a golyók fütyülését, és ahogy gellert kapnak, és más irányba pattannak… Szóval, nem hagyhattuk ott, de mi sem maradhattunk ott, így aztán Clive átadta nekem a géppuskát, megragadta Allent a vállszíjainál, én meg lehasaltam a csatornába, és a németek közé eresztettem egypár sorozatot. Oda, ahol úgy gondoltam, hogy a legnagyobb szükség van rá. És közben hallottam, ahogy Allen azt mondja: – Ne csináljátok ezt. Hagyjatok itt. Kérlek benneteket, ezzel csak rosszabb lesz. Kérlek, hagyjatok itt. – Clive meg azt mondta rá: – Ó, te átkozott! Dögöljek meg, ha itt hagylak, te rohadt! – Úgy káromkodott, úgy szidta a kapitányt, ahogy csak tudta. Tudja, ez nagyon furcsa. Nagyon sok fickó ilyen lesz odakint. Olyan fiúk, akik életükben ki nem mondták volna, hogy rohadt meg átkozott, egyszerre csak elkezdenek káromkodni. És később nem is emlékeznek rá. Különösen a fiatal kölykök vannak így, mikor először kerülnek tűzbe. Egyesek sírnak, mások hányni kezdenek, hánynak és hánynak, végig az egész roham alatt… Van, aki hasmenést kap. Hányat láttam! Úgy futottak, egyik kezükben tartották a puskát, a másikban meg a nadrágjukat. Van, aki olyan hangosan énekel, ahogy csak bírja a tüdeje. Mások meg véges-végig az egész idő alatt istentelenül káromkodnak. De az a furcsa, most, ahogy visszagondolok rá, hogy azt még soha nem hallottam, hogy valaki imádkozott volna roham közben … Nem, a leggyakoribb a káromkodás, abba az ember mindent belerak, ami csak eszébe jut, és közben nem is tud róla. Mert ha tudná, nem hiszem, hogy akadna valaki, aki éppen ilyen szavakkal a száján szeretne átlépni a másvilágba. Maga se szeretne ilyet, ugye? – Nem. Aztán mi történt? Allen századossal mi lett? – Ó, hát elvittük onnan. De rohadt egy munka volt. A németek is beleizzadtak… Maga persze azt hinné, hogy már megelégedhettek annyival, ahányat elintéztek közülünk. Nem lett volna szükségük már ránk is, a három életben maradottra. De nem. Ott nyargaltunk köztük, körös-körül a városban, csaknem egész nap. Olyan volt az egész, mintha két betörő fényes nappal akarna Londonon keresztül egy zsák ezüsttel meglógni… Mindenki a nyomunkban volt, folyton többen és többen. De addig még
csak rendben is volt, amíg volt lőszerünk. Közéjük eresztettem egy-egy sorozatot a géppuskával, aztán gyerünk, ugrás a pajtikám után. Aztán levágódtam, megint egy sorozat a németek közé, amíg ő befordult a következő sarkon. Aztán ugrottam megint utána. Csak úgy könnyedén, érti, ugye? Akkor aztán kifogyott a lőszer, elhajítottam a géppuskát, és kézigránáttal tömtem a fritzeket. Amikor aztán a gránát is elfogyott, utánaordítottam a pajtikának, és megkaptam tőle, ami nála volt. Aztán, amikor az is elfogyott, üvöltöttem, hogy még. Így mentünk át az egész rohadt városon. Clive átvonszolta a kapitányt egy-egy utcán, aztán elindult, hogy kerítsen néhány kézigránátot, én meg előcsalogattam a németeket, és közibük vágtam a gránátot, amíg, ők körül akartak fogni bennünket. Aztán mentünk tovább. Én meg üvöltöttem: – Még gránátot, pajtikám! – ő meg minden alkalommal azt mondta: – Ez az utolsó. Nincs több. – Azért mondta, hogy el ne pazaroljam őket. De azért mindig szerzett újra. – Nincs több… – ismételte a lány. – Igen, de hát honnan szerezte Clive a gránátokat? – Ó, tudja, csak úgy felszedegette. Lőszeres táskákból, amit eldobott valaki, vagy a halott fiúk közt keresgélt… Minden alkalommal becsapott, hogy az az utolsó, nehogy elpazaroljam, tudja. De ha nálam elfogyott, akkor újra csak elüvöltöttem magam, hogy: – Még gránátot, pajtikám! – És amilyen derék kölyök, szerzett is mindig. Átvonszolta a kapitányt az utcán, aztán ment kutatni, szerzett néhányat, és kijelentette, hogy ez aztán igazán az utolsó. – Nincs több… Nincs több… – mondta a lány. – Így volt. Aztán elértünk egy utcához, aminek mind a két oldalán fák voltak, és ott, a fatörzsek körül folytattuk a bújócskát. Clive még azt mondta: – Most már igazán, Monty… Igazán nincs több. Nem találok többet. – De ezt most olyan keserűen mondta, hogy rögtön tudtam, úgy is van, ahogy mondja. Hát most aztán kész voltunk. Mondtam Clive-nak: – Na, pajtikám, itt van az a szent hely, ahol elkapnak bennünket… – Nyavalyát! – mondja ő. – Az anyja keserves erre meg arra, így meg úgy. Gyere csak! Megragadtuk Allent, ő a vállánál, én meg a lábánál, és rohantunk, hogy én már úgy kilettem, hogy majdnem meghaltam, alig tudtam tartani magam. Allen meg mintha felébredt volna, és azt mondta: – Kérlek, tegyetek le. Kérlek! Így sokkal rosszabb. Kérlek. – Én már úgy ki voltam, hogy azt mondtam: – Ezt nem tudjuk tovább csinálni, Clive. Végem van, na. — Tudja, hogy értem ezt… Abban az állapotban voltam, amikor az ember már azzal se törődik, ha megölik, míg leül. Csak ülhessen. Az ember olyan fáradt, hogy egészen kikészül tőle. És fogalmam sem volt róla, mit lehetne csinálni. De már nem is törődtem vele. És akkor Clive körülnéz, és ott van egy rohadt autó, ott döglik az úton. Tudja, az ember egész csomót láthatott arrafelé. Csupa elhagyott kocsi. A menekülők mentek velük, amíg csak tudtak, amíg ki nem fogyott a benzinjük, vagy valami defektet nem kaptak. Ezen a kocsin is átment már a háború. Az ablakai kitörtek, az első gumiját szétlőtték, és egyáltalán mindene kész volt. De hát azt mondja a pajtikám, vigyük csak oda a kapitányt, aztán majd meglátjuk, mit lehet csinálni. Oda is cipeltük. Feküdtek ott néhányan a mieink közül. Holtan. Úgy látszik, valami harc lehetett a kocsi körül, aztán kilőtték a fiúkat… Tankágyúval, én úgy gondolom. Begyömöszöltük Allent – akkor azt mondja a pajtikám: – Nézd csak, Monty, ebben benzin is van. – És az indító? – kérdem én. Mert
hát, persze, kulcs nem volt ott, de hát azt mondja a pajtikám: – Elindítom ezt az átkozott vacakot, el én! – Úgy káromkodott, ahogy csak kifért a száján. Azzal kivesz egy biztosítótűt az egyik halott fiú elsősegélycsomagjából, és piszkálni kezd vele valamit a kormánykerék alatt. Úgy röhögtem, majd hanyatt estem. Ott fekszik, a lába a levegőben kalimpál, és közben folyik az a rohadt háború. Jó kiadósan pufogtattak ránk. Így aztán én is hasra vágódtam, fogtam az egyik elesett fickó puskáját, és két németet leszedtem vele, mielőtt még azok vettek volna gondozásba bennünket. Egyszerre csak hallom, hogy forog az önindító, és azt kiáltja a patikám, ugorjak be. Én beugrom, ő rövidre zárja a gyújtást, régi trükk ez, ha el akarnak csórni egy kocsit… tudja, vannak pasasok, akik néha kocsit is lopnak… szóval, egyes pasasok… Szóval, ott ülünk a kocsiban, az önindító csak morog, hogy hu-hu-hu-hu, aztán hallom, hogy az akkumulátor gyengülni kezd, és még mindig nem indulunk. De már éreztük a benzint, ahogy elöntötte a karburátort. – Nincs benne lé — mondom én. Erre a pajtikám kiugrik, felcsapja a motorház fedelét, én is kiszállok megint, visszamegyek ahhoz a drága kis flintámhoz, tudja, a puskámhoz, be az árokba, hogy visszatartsam a németeket. Kilőttem egy egész tölténytárat, aztán elővettem egy másikat, persze, az egyik halott töltény táskájából, és tekergettem a fejem, hogy merre van még célpont. A házak között jöttek felénk, elég ronda volt a helyzet. Megint felnézek, hogy vajon hogy boldogul a pajtikám, hát az aztán különös volt. Most hagyta először abba a káromkodást. Egy árva szót sem szólt. Istenemre, azt soha nem fogom elfelejteni. Csak állt ott, és dolgozott a kocsin, mintha otthon lenne a saját garázsában. Emlékszem, ahogy ránéztem, a keze fejével éppen hátratolta a sisakot a fején, aztán a csuklójával megdörzsölte az orrát, úgyhogy egészen összekente az arcát olajjal, és még a homlokát is ráncolta hozzá. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mintha sürgős dolga volna. Mintha nem is hallaná a süvítő golyókat, vagy mintha nem is törődne vele. Egyszerűen olyan volt, mintha megfeledkezett volna az egész rohadt háborúról, és minden egyébről, és csak egyetlenegy dolog érdekelte igazán: a munkája. Mintha csak azt mondta volna: – „Hát nem szép és érdekes javítási munka ez?…” Büszke voltam rá, mondhatom. Olyan hideg fejjel dolgozott, a jégcsap forró ahhoz képest, amilyen ő volt. Aztán lecsukja a fedelet, futva megkerüli a roncsot, beugrik és hopp! A kocsi elindult. Én beszállok, ő meg ránt egyet a sebességváltón, és máris megyünk dicegve-döcögve. Az első kerék egészen lapos volt, a gumiabroncs a kipufogó csövét csapkodta. És akkor, ez aztán mindennek a teteje, elérünk a sarokhoz, és ahogy befordulnánk, abban a pillanatban lejön a gumiabroncs. És csak gurul, egyenest előre, mi meg a csupasz keréken zörögve befordulunk a sarkon, pont egy csomó német kellős közepébe. Azért lopóztak oda körbe, hogy minket elvágjanak. És közvetlenül a járda mellett éppen megállt egy tank, és egy német tiszt odaszólt valamit a pasasnak, aki a tankban ült. Mi pedig befordulunk ott a sarkon, pontosan ezeknek az orra előtt. És mit gondol, mit tesz erre a pajtikám? Ül nyugodtan a kormánykerék mögötti és látom, hogy a német tiszt egyenesen ránéz, Clive meg egyenesen a tisztre néz. És Clive felemeli az egyik kezét, félig mintha szalutálna, félig mintha integetne. Erre a tiszt is majdnem visszatisztelgett, alig tudta meggondolni magát. Azt a pofát aztán már nem is láttam tovább. De az egész banda hogy meg volt lepve! Csak álltak ott, és
egyetlen nyavalyás lövést sem adtak le ránk. Egyetlen nyavalyás lövést sem! El tudja ezt egyáltalán hinni? És képzelje, ahogy elmentünk mellettük, olyan közel voltunk némelyikhez, mint én most magához, és erre én felemelem a kezemet, és szamárfület mutatok nekik, és ahogy visszanézek, hát látom, hogy azok is csak állnak, és visszamutogatják nekünk a szamárfület… Mint egy csomó kölyök, olyanok voltunk, ahogy billegtettük ott az ujjúnkat egymásra. Na, és most ezt mesélje el az ember valakinek! Az ember csak elmondja, és vagy elhiszik, vagy nem. De isten engem úgy segéljen, így történt. De ha a pajtikám megállt volna, vagy meg akart volna fordulni, vagy visszafelé tolatni, a fejemet teszem rá, hogy az a tank rögtön kinyomja belőlünk a szuszt. Persze az egész csak egy percig tartott, vagy még addig sem. De mindegy, így történt… Áthajtottunk vagy száz német közt, és mutogattuk egymásnak a szamárfület. Micsoda cirkusz! Úgy röhögtem utána, hogy már nem is tudtam egyenesen ülni a kocsiban. Micsoda elképedt pofával bámultak utánunk! És a gumi nélküli első kerekünk úgy zörgött, mint valami úthenger a betonon… Majd szétmentem a röhögéstől… Hát így jöttünk ki Douai-ból. Aztán feljebb, az országúton, felszedtünk néhány sebesült testőrt, aztán még néhány sebesültet, akik még bukdácsoltak valahogy a lábukon, és a kocsink sárhányójára kapaszkodtak, amíg elértük az utóvéd gépfegyverállását, és azon is túljutottunk. Akkor aztán jött egy igazi mentőautó, és mindenkit átpakoltak. Mi pedig talán egy egész mérföldet is mentünk még, amíg kifogyott a benzinünk, akkor aztán gyalogosan folytattuk az utat. Végül összetalálkoztunk a bakatársaságból néhány fiúval, később meg a walesi testőrséggel, akik Arras-ból jöttek a németeken keresztül, végig menetelve. Ebből aztán láttuk, hogy csakugyan tudtuk annyi ideig tartani Douai-t, hogy az arras-i fiúk visszavonuljanak… Összeverődtünk aztán egy csomó mindenféle népséggel. Gyalogosokkal, Nyugat-Kent és Durham ezredbeliekkel meg Northumberland lövészekkel. Összekeveredett az egész társaság, kivéve a walesi testőröket… Az anyjuk jóságát, úgy jöttek ki abból a csetepatéból, szabályos menetelésben, lépéstartással, mintha ezredparádén volnának. Persze nem csinálhatták volna, ha mi nem tartjuk Douai-t, vagy ha elvágták volna őket. Szóval, szerencsésen kijutottunk, a kapitányt kórházba vitték, aztán szerencsésen áthozták Dunkerque-ből is, úgy hallom, már szépen gyógyulgat. Rendes fickó az az Allen… Még a múlt háborúból ismerem. Nagyon jól ismertem. Őt még a régi fából faragták. Mikor elváltunk, és megkérdeztem tőle, hogy van, még csak nem is válaszolt. De egy kis idő múlva azt mondja nekem: – Hál’ istennek, a flottánk még megvan, Monty. – Ez olyan ugratás, tudja? A múlt háborúban mondogattuk ezt mindig. De Allen nem is tudta, hogy mennyire igaza volt ezzel a mondással… Az csak később derült ki. Monty elhallgatott, az asztal lapját nézte. Felemelte a poharát. – Köszönöm, hogy elmondta ezt a történetet – szólalt meg a lány. – Ugyan, semmi az egész. – De nagyon köszönöm. Már régen szerettem volna hallani. – Nem is tudom olyan jól elmondani. – Dehogynem. És mondja, ugye nem sokan menekültek meg a… az ezredükből? – Hát… szóval nem olyan veszélyes, mint ahogy gondolná. – Igyekezett kedélyesen
beszélni. – Elég sokan megmenekültünk. Egyesével, kettesével, hármasával, mint én meg a pajtikám is… Igen, egész csodálatos, hogy mennyien megúsztuk. – Hányan? – Ó, szám szerint nem is tudnám megmondani… Persze ez olyan utóvédcsatározás volt, és hát, tudja, arra való az utóvéd… És végeredményben nem menekülhet meg mindenki, nem? – Persze… Nem menekülhet meg mindenki. Prudence a poharát forgatta, és egyszerre nagyon kívánta, hogy Clive jöjjön már vissza. 19 Lángszóró (német) Clive ott állt az ivóban, a pult előtt, és kezében szorongatta a poharát. Mintha nem is hallaná a beszélgetés összefolyó moraját, csak nézte mereven a sörapparátus fehér, porcelán fogantyúit. Arra gondolt, milyen keveset számít az, hogy az ember öl, vagy hogy őt ölik meg. Ha ölt az ember, nem sokat törődött vele. Ha pedig megölték, akkor meg végképp nem is tud törődni vele. Csak később, amikor gondolkozni kezd róla, amikor már távolabb van tőle, akkor olyan rossz. Ha már az ember túl van rajta, akkor a nem harcoló esze irányítja, és akkor úgy tud visszatekinteni önmagára, mintha filmet nézne – és akkor nem képes sem megérteni, sem szeretni önmagát. De amikor az ember még benne volt, akkor nem is volt olyan borzasztó. Csak amikor az ember már túl van rajta. És akkor már beszélni sem lehet róla, hacsak nem akar hazudozni az ember, hiszen különben nem tudja sem elhinni, sem igazolni önmagát. De amikor benne volt az ember, akkor egészen más és más erő irányította, és az ember megcsinált mindent, amit kellett, fájdalom és töprengés nélkül. Gyorsan és hidegen cselekedett, levetkőzte magáról a békeidők erkölcsi gátlásait. Amikor benne volt az ember, olyan egyszerűen és tárgyilagosan tudott életet kioltani, mint békeidőben fogni egy ollót, levágni vele egy rózsát és többé nem is gondolni rá. De nemcsak a németekét: az ellenségét. Akárkiét, bármilyen életet. Akár a társai életét is. Ott volt például az a fickó, aki futva, kétrét hajolva jött lefelé a fal mentén, átvágta magát az égő házak füstjén, és az utcára leszakadt drótok tömkelegét kerülgette. Monty ráüvöltött: – Hé, pajtás! Hová mész? – Erre futva odajött, csak úgy ropogtak a lába alatt az ócska melegház összetört üvegtáblái. Lelapult, a puskáját már csak megszokásból hordozta, megszólalni is alig tudott, úgy reszketett a szája. Végül mégis kinyögte valahogy: – El akarok menni… – Csak ne olyan hevesen – mondta Monty. – Ne olyan hevesen… Amíg azok ott a bal oldalon, a házakban kitartanak, addig mi is egészen jól megleszünk itt. Nem tudnak itt bennünket elkapni. Menj csak oda a fal végéhez, és eressz oda egyet-egyet a németeknek. – Nem – felelte az ember. – Nem, én elmegyek innen. – Szedd már össze magad, és bújj le a fal mögé! – szólt rá Monty. – Nem. Te különben sem adhatsz nekem parancsokat. Semmi jogod hozzá! – Nincs jogom, mi? – azzal Monty odamászott hozzá négykézláb. – Nincs jogom?
Dehogy nincs jogom! Én vagyok itt a rangidős katona… És én azt mondom neked, hogy bújj le a fal mögé! Erre, mint valami hirtelen kipattanó rugó, felugrott az a szerencsétlen, megállt Montyval szemben, a puskáját szabályos szuronyt szegezz tartásba kapta, rajta volt a csövön a bajonett is, még a bal térdét is behajlította tökéletes gyakorlótéri stílusban. – Én innen elmegyek, és keresztüllövök minden gazembert, aki meg akar akadályozni! S forgolódott, a szuronya hegyét először Montyra, aztán Clive-ra irányította, aztán megint Montyra. Világos, hogy a fickó akkor már megörült, amennyire csak megőrülhet valaki. Veszedelmes örült volt, ahogy a szuronyát hol egyikükre, hol másikukra fogta. Őrült vagy kém. De akármi volt, amikor másodszor is Monty felé bökött, Clive gyorsan felemelte a puskáját, és oldalról keresztüllőtte a fejét. – Szép kis ügy – mondta Monty. – Szerencsétlen nyomorult. Ennyi volt az egész. És azzal már vissza is mentek a melegház bedőlt fala mögé. Túl voltak rajta. Már el is felejtették. Igen, akkor elfelejtették, de most emlékezett rá, és az emlékezésnek különböző mélységei vannak. Akkora mélységei, hogy az ember nem is beszél róla soha. Csak gondolkozni tud: Hogy tehettem én, én, ez a személy, én magam, akihez hozzátartozik ez a két kéz, amit az arcom elé tudok emelni, és meg tudok nézni, én, ennek a két kéznek a tulajdonosa? Hogy tehettem ilyet? És hogy lehet, hogy akkor nem is gondoltam rá többé, és egyetlen szót sem szóltam róla? És ha akkor megtehettem úgy, hogy többé az eszembe se jutott, mért érzem most úgy, hogy többé el se tudom felejteni? Az ördögbe is! El kell felejteni. Megérdemelte az a pasas! Megérdemelte? Hát ki vagy te, hogy bárkire, bármilyen élőlényre is rámondhasd, hogy egyszerre csak szűnjön meg létezni és gondolkozni? Talán kém volt. Dehogy volt az! Egy fáradt, kimerült ember volt. Tönkretette a félelem. Rendben van. Megtette, ami tőle tellett, és állta a sarat, amíg csak tudta. Ki tudja, milyen bátran viselkedett, míg odáig jutott, hogy tovább már nem tudta tartani magát? A modern hadviselés addig feszíti az idegeket, amíg… Jó. Akkor hát jó. Szóval le kellett volna csendesítenem, és elvinnem egy pszichoanalitikushoz. Meg kellett volna vizsgálnunk a reflexeit… Eleven emberi lény volt. Elrohadt a félelemtől. És te? Téged talán nem kínzott, nem gyötört a rémület? Azt tettem, amit tennem kellett. És ugyanúgy a többiek is. Azoknak volt merszük. Azok kitartottak. Ő sem volt másmilyen, mint a többiek. Neki is ki kellett volna tartam, mint mindenki másnak, hisz még a sebesültek is kitartottak. Még azok sem rohadtak el a félelemtől, akiknek már semmi reményük nem volt… És még azok is, akiket lövés ért, akik tudták, hogy számukra mindennek vége, még azok is úgy feküdtek ott, hogy beburkolóztak valami csendes, távoli méltóságba, ami túl- és
felülemelte őket önmagukon, úgy, hogy mi, az élők, kevesebbek voltunk, mint ők, a haldoklók, és még ezek sem szóltak egy árva szót sem, csak várták, hogy elmúljon az életük. Igen, így viselkedtek. Ezt pedig még találat sem érte. Száz és száz között ő volt az egyetlen. És a többiek mind úgy haltak meg, ahogy illik. Ahogy illik – az ördögbe is! Micsoda frázis! Nem lenne kedved kivenni egy szabad délutánt, és elmenni illő módon meghalni? Frázis? Hát aztán! De mögötte ott van az igazság, csak nem is tudom, hogy mondjam ki. Igenis, illő módon haltak meg, kölykök, fiúk. Istenemre, Jézusra, Krisztusra és Mr. Chamberlainre és a kormányra, ezek meghaltak, és ahogyan meghaltak, az örökre vádolni fog minket, akik nem haltunk meg. Ahogy ment az ember a törmelékkel borított utcákon át, a vasárnapi üzleti negyedekhez hasonló kihalt városrészekben, ahogy ment a ködben, ami valójában nem is köd volt, hanem az égő házak füstje meg porrá zúzott falak, vakolatok szálló porfelhője, az ember lépten-nyomon láthatta őket, mindenütt a romok közt a halottakat abban a millióféle hihetetlen és méltatlan pózban, amit csak a hirtelen halál tud kitalálni; és a súlyos sebesülteket és a haldoklókat, beburkolózva abba a különös elszigeteltségbe, ami érthetetlenné tette őket. Semmi értelme nem volt, hogy az ember hozzájuk nyúljon vagy segíteni akarjon rajtuk. Ha az ember – szégyentől és gyűlölettől kínozva, amiért ő maga életben maradt, és visszavonult, és otthagyta őket – megpróbált rajtuk segíteni, annak nem volt semmi értelme. És az ember tudta ezt, és mégis odament hozzájuk. Odament hozzájuk pontosan azért, amiért a gazdag ember ad a koldusnak néhány fillért – hogy nyugtatgassa a saját lelkiismeretét. És ha az ember nem tudott egyszerűen elmenni a következő meg az újra következő mellett, és megállt előtte, és azt kérdezte: – Tehetek érted valamit, pajtás? –, úgy néztek az emberre, hogy érezhette a szemrehányást, amiért ostobán olyan helyre merészkedett, ahol neki, az életben maradtnak, semmi keresnivalója. A kérdésre azt felelték, hogy nem. Vagy egyszerűen csak nemet intettek a fejükkel, és az arcuk néha eltorzult a fájdalomtól, máskor meg nyugodt maradt, mert a sebük meg a haláluk közeledése úgy megrázta őket, hogy túljutottak már minden fájdalmon. De a szemük, az mindig egyforma volt. A szemük mindig szánakozva nézett az emberre, mintha csak mentséget keresne a számára azért a szörnyű baklevésért, hogy ekkora ostobaságot kérdezett tőlük. És azt is nagyon rossz néven vették, ha az ember fel akarta ébreszteni őket ebből az állapotból. Illő módon akartak meghalni. – Nem, nem … Hagyj csak itt, pajtás! – És mitől viselkedtek így? Allen kapitány is ugyanilyen volt, pedig ő végül is életben maradt. Annyian és olyan egyformán mondták ezt, mintha valami kábítószer bódulatában volnának, és mintha már nem is akarnának kiszabadulni a hatása alól. Semmi értelme nem volt, hogy az ember segíteni akarjon. Ott volt például az a vöröses hajú, akit megpróbált kivinni, még mielőtt Allent megtalálták. – Nem, nem … Hagyj csak itt, pajtás!
– Gyerünk! Meglátod, rendbe jössz még. Karolj csak át, itt… Monty, fogd meg ottan. Három, négy, öt lépést tehettek. És akkor: – Pajtás, pajtás. – Semmi baj. – De … pajtás! Légy szíves … nekem most muszáj … légy szíves, gombold le a nadrágomat. – Arra most nincs időd! – De muszáj! Muszáj! Kérlek! Vöröses volt a haja, és a bőre viaszosan fehér, ami gyakran együtt jár a vörös hajjal. És az arcán fájdalom és zavar. Még halálakor is zavarba hozták a természetes szükségletei. Felnyúltak a zubbonyának szárnya alá, és kikapcsolták sapkajelvényekkel díszített bőrövét. Megkeresték a gombokat, és leszedték a nadrágtartóját. A tompora egészen kékesfehér volt, meghökkentően világos. Fogták ketten a karját, amíg lekuporodott és erőlködött, de nem jött semmi. Felhúzták a nadrágját, és újra felemelték. Akkor ismét elölről kezdte: – Ne… Megint muszáj! Ki kell mennem, fiúk! És ott álltak megint a téglatörmelékkel teli utcában, izzadtan, visszavisszanézve, és azon töprengve, vajon hány másodperc múlva fordulnak be a sarkon a tankok vagy a páncélautók. És közben vigyáztak a guggoló fiúra. Aztán cipelték tovább, és érezték, hogy minden megállás után egyre súlyosabb a teste, ahányszor csak lekuporodott, erőlködött, nem történt semmi. Addig cipelték, amíg Monty egyszerre csak azt mondta: – Hé! Odanéz, és látja, hogy a vörös fej hátrabicsaklott, arccal az ég felé, az állkapcsa meg széjjelnyílt, és tátogva lelóg. Erre az ember óvatosan leeresztette, bár az sem számított volna, ha csak úgy ledobják, és látta az ember, ahogy ott hever az utcaköveken, és látta közben a saját lábát is, meg látta a Monty lábát, és hallotta, ahogy Monty azt mondja: – Haslövés. Attól van folyton az az érzésük, hogy le kell nekik guggolni. – Aha, szóval az volt neki? – Az. Erről lehet megismerni. Gyerünk tovább. Csak annyit mondott akkor az ember. Mintha klinikai jelentést hallana. És csupán most, jóval később, amikor már visszatért az ember békebeli esze, csak most látja, érzi és érzékeli, amit tett. Most fogja fel a dolgok szörnyűségét és iszonyú képtelenségét. Nem, az nem is te voltál! Te nem beszélhettél ilyen közönyösen! Semmi sem igaz az egészből! Nem is igaz, hogy meghalt egy valódi ember, csak film volt az egész! Nem is valódi ember volt! Jó, hát próbáld csak elmondani valakinek, hogy milyen volt ez. Hogy ez a háború: ott kell állni az embernek egy fiú mellett, aki lekuporodik, és megpróbál enyhíteni a kilyukasztott belein, és mindezt olyan alázatosan teszi, mert hogy a szükség a többiek elé kényszerítette vele. Na, ezt meséld el! Nagyon jó háborús történet… Ezt mondd el, Monty, Pruenak, ha jó
fiú akarsz lenni! Meséld el akárkinek, ha legközelebb teáztok egy délutánon, és figyeld csak meg, milyen csendesen és szerényen fogják hallgatni! Vagy mesélj nekik arról a másikról. Arról, aki annak az autónak támaszkodott, amelyikkel mi aztán elmentünk. Amikor odamentél, és azt mondtad: – El tudod indítani azt a kocsit? – mert akkor még azt hitted, hogy azok ketten a kocsit akarják elindítani. Csak az egyik feküdt odalenn az árokban, abban a lehetetlen testtartásban, ami megmutatta, hogy halott. A másik félig a sárhányón ült, félig valahogy a kocsinak támaszkodott, és kezét a hasára szorította. Kinyitotta a szemét, és az ember már tudta, hogy ez is azok közül való, ez is megbékélt már valahogy a közeledő halállal, és csak arra vár, hogy minél gyorsabban jöjjön, és ő minél hamarabb itthagyhassa ezt a világot, amelyikben sírnia vagy üvöltenie kellene. Csakhogy nem is látszott sebesültnek. Az a másik, az árokban, az igen. Annak a lába félig leszakadt a térde fölött, és a feketülő vértócsát már bevonta szürke réteggel a szállongó por. De ahogy az ember ezt a másikat látta, ahogy támaszkodott csendesen, kezét a hasára szorítva, ahhoz oda kellett menni segíteni. – Nem, pajtás, nem! Hagyj csak békén! De nem látszott rajta semmi. Hisz ez nem is sebesülhetett meg súlyosan. És az ember mégiscsak felemelte a fiú ernyedt karját, hogy megnézhesse, mi a baj, és kezdte kigombolni a zubbonyát, és akkor egyszerre csak kifordult az egész belső része, nyálkásan és véresen, és ráomlott az ember bakancsára, a fiú meg oldalra dőlt, és leesett, és a feje odakoppant a kerékhez. És az ember ott állt egy eleven emberi lény belei közt, és gyengéden kihúzta a lábát, és hallotta a hörgő, iszonyú jajgatást, amit olyan jó lett volna nem hallani, de a fiú csak jajgatott és jajgatott… Akkor Monty azt mondta: – Vessünk véget a szerencsétlen flótás szenvedésének, pajtikám. Így ni! És az ember óvatosan, nehézkesen hátralépett, odafordult; felemelte a puskáját, gyorsan odanyomta a szerencsétlen tarkójához, oda a füle alá. Egy kézzel fogta a puskát, meghúzta a ravaszt. És a következő percben az egésznek már semmi jelentősége, semmi valószerűsége nem volt, az ember már azon igyekezett, hogy Allen kapitányt betegye a kocsiba, aztán meg, amikor látta, hogy benzin is van benne, csak annyit mondott: – Rövidre kell zárni a gyújtást… – És aztán, amint a motorház fedele alatt a kiégett gyertyákat vizsgálta, és a gyújtáselosztót, meg a mágneses... mágneses… micsoda pancser volt az a pasas, aki legutóbb belekontárkodott ebbe a szerkezetbe, és még szerelőnek merte magát nevezni, hisz mindjárt szétesik az egész… És akkor végül is azt mondta: – Na, most megvagyunk, Monty. Rendben lesz. Ez valóság volt. Valóság. Ez, és ami ezzel összefüggött… De az a másik nem. De csak mostanáig nem volt. És miért lett most egyszerre mégiscsak valóság az a másik is? Mert emlékszem rá, és tudok róla, és hangosan is kimondhatom: Igaz, és megtörtént, és ha nem lenne igaz, és nem veled történt volna, akkor most nem tudhatnál róla.
De hát ki is találhattam. Nem, ezt nem lehet kitalálni. Ilyet nem találhat ki. Az ember kitalálhat egy homlokkötést hősies szögben feltéve, kitalálhat egy felkötött kart, vagy olyasmit, hogy: Essem el, mint hős vitéz, messzi véres harcmezőn, száz golyóval szembenéz, aki halni kész dicsőn… Vagy ki lehet találni azt, hogy ott volt Florence Nightingale magas sarkú cipőben, vagy olyasmit, hogy: Dúl a harc, és ömlik a vér, bátran áll az ápolónővér, rózsaszál ő a senki földjén… Vagy azt, hogy Lady Sylvia Putz úgy végezte el az ápolónői tanfolyamot, hogy senki sem ismerte fel, amíg csak ő maga fel nem fedte kilétét. Ki lehet találni egy levágott kart, egy levágott lábat s a szép rendesen behajtott nadrágszárat, vagy az üresen lengő kabátujjat, meg azt, hogy a hős elesett Flandria csataterén, és fölötte pacsirták szállnak, és a pipacsok végtelen sorai virítanak – persze inkább a sírkeresztek végtelen sorairól lehetne szó… Ki lehet találni egy háborús emlékművet, és még egy ismeretlen katonát is. Ilyesmiket kitalálhat az ember. De azt a másikat, azt nem lehet kitalálni. Olyan ember nem született még. Mert senki sem lehet olyan vakmerően leleményes, mint amilyen maga a háború. Éppen ezért ez mind valóság volt, és veled történt meg, és a kéz, ami akkor a tied volt, ugyanaz, mint az a kéz, amely most itt az orrod előtt a poharat fogja, és mivel a kezed itt van és valóság, akkor valóság a többi is, kivétel nélkül. És ha kitalálhatnád, hogy a kezed ne legyen itt, kitalálhatnád-e akkor is, hogy a többi ne legyen valóság? Megtörtént az egész. Igaz és valóság. Na és? Így van ez évszázadok óta, évezredek óta. Nem én csináltam a háborút. Nem én csináltam, sem az eszem, sem az idegeim. És lehet, hogy ilyennek kell lenni az embernek, amikor megtörténnek ezek a dolgok. Muszáj ilyennek lenni, különben nem is tudná végigcsinálni az ember. És ha ilyen az ember, amikor megtörténnek ezek a dolgok, akkor már mit sem ér, hogy másmilyen legyen, amikor túl vagyunk rajta. Az ördögbe is! Ülj fel, szedd össze magad, és ne gondolj rá! Kérj gyorsan még egy pohárral. Hajtsd fel, és élj, szeress, nevess, mint bárki más. Ki vagy te, hogy más légy, mint a többiek, te tetves egoista? Jobb vagy talán, mint Wellington hercege vagy Nelson… Ó, adj egy csókot, adj egy csókot, drága kis baba… Végeredményben úgyis minden egyre megy, és te úgysem sokat számítasz! A halottak úgyis mindenképpen meghaltak volna, és ha nem ott végezték volna, akkor elvitte volna őket az aggkori végelgyengülés, a szakmai betegség, az epekő vagy érelmeszesedés. Igyál! És most rendelj még egy rundot, és nézd csak meg, hol tart Monty, Monte Carlo milliomosa. És sose mutasd be szíved hölgyét a barátodnak! Persze nem úgy gondoltam. Monty sohasem fog próbálkozni. Ördögöt nem fog! Minden férfi megteszi, ha alkalma van rá. De Prue nem tenné. Minden nő megteszi, ha alkalma van rá. De Prue nem. Ebben biztos lehetsz. Az ilyenek, mint ő, nem. Ezekben akkor is megbízhat az ember, ha ezer mérföldre van… És bízhat bennük addig is, amíg
kiszalad a mellékhelyiségbe. Igen, ő az a fajta, akiben bízhatik az ember. Ha egy férfit megcsalnak, az igazán csak magára vethet. Hisz pontosan felismerheti azt a sok nőt, akiben úgysem lehet megbízni, és azt a keveset, akiben lehet. Honnan? Azt nem tudná megmondani az ember, hogy honnan tudja, de tudja, és ez a fő. Szép kis filozófus vagy! Két pohár whiskys filozófus! Mutatóujjával intett a kiszolgálólánynak. – Három whiskyt szódával – mondta. – Hármat? – Nem mind nekem. A társaságomnak. A lány elvigyorodott. Amint elkészültek az italok, Clive lassan és nagyon figyelmesen odament az asztalukhoz. Látta, hogy Prue ránéz a Monty feje fölött, és elmosolyodik. Monty meg észreveszi a mosolyt, hátrafordul, és jókedvűen elhúzza a száját. – Hát elég sokáig el voltál, pajtikám. Prudence már belehal, annyit beszélek neki. Mi értelme, hogy így vagy úgy méregesse az ember a dolgokat? Ahogy esik, úgy puffan. Szinte lopva ült le a székére, Prue mellé. – Na, Monty, lefestettél bennünket szép, hősies színben? – Nagyon érdekesen mondta el – felelte Prue. Clive agya gyorsan peregni kezdett ismét. Érdekesen. Jóságos istenem. Azt mondja, hogy érdekes, de ezzel a szóval csak a bámulatát akarja leplezni. Hogy pillantott fel őrá, mikor az érdekeset mondta. Ez már a legtöbb, amikor így néznek fel az emberre, ilyen tágra nyílt szemmel és ezzel a különös izgalommal. Érdekes! Mert ő nem tud arról a fiúról, aki mindig leguggolt, sem arról, akinek a belső része a lábamra ömlött. Bár a nők kegyetlenebbek, mint a férfiak, a tudatlanságuk teszi őket kegyetlenebbé… De azért nem ártana, ha ők is látnák a háborút – a civilek, az asszonyok. A francia asszonyok már ismerik. – Igen – mondta végül –, nagyon érdekes volt. A lány megérezte a gúnyt a hangja élességében. – Arra gondoltam, ahogy kivonultatok … Monty mesélt nekem arról az autóról, amit rendbe hoztál, és amin kijöttetek, és közben szamárfület mutattatok, és majdnem meghaltatok a nevetéstől. – Nem is nevettünk. – Nem emlékszel, pajtikám? – Nem. – Látja, ez az. Mondtam, ugye, Prudence, hogy nekem jobb az emlékezőtehetségem? – Ezt sose tagadtam. Mindig tele vagy mesékkel. Te vagy a hivatalos mesélő. – Kicsoda? – Te! Na mesélj még valamit! Jártasd a szádat! – Én nem jártatom a számat, pajtikám. – De igen. Te vagy a hivatalos elmesélő. Telis-tele vagy katonai conte-okkal.20 – Nahát, ilyeneket mondani egy hölgy jelenlétében? Monty nevetett, de Prudence észrevette, hogy a nevetés mögött kezdi elönteni a méreg.
– Olyan szavakat használok, Monty, amilyeneket a felsőbb osztálybeliek az ötórai teákon – mondta Clive. – Ezt persze, te nem értheted. Na, szolgálj nekünk valami katonai conte-tal! – Majd mindjárt kapsz tőlem egy conte-ot a képedbe! … Be vagy rúgva! – Meséld el csak Prue-nek azt a conte-ot, hogyan beszéltél telefonon a hadosztály tábornokával. 20 Történet, elbeszélés (francia) – Az a múlt háborúban volt. – Én nem úgy tudom. Most volt az, ebben a háborúban. Majd én elmondom Prue-nak. Most rajtam a sor, hogy raconteurlegyek … Látod, Monty, ebben a szóban is ugyanaz a gyök van. – Az a múlt háborúban volt. – Ugye, Prue, ő van berúgva. Ebben a háborúban volt. Talált egy telefont, és egy biztosítótűvel rákapcsolta egy drótra. És egyszerre csak megszólalt egy hang… Egy nagyon szép, finom hang: – Ott ki beszél?… – Itt az előőrs-különítmény parancsnoka – mondta Monty. – A vezérőrnaggyal akarok beszélni! – És istenuccse, kapcsolták neki a vezérőrnagyot, ő meg jól behúzta a csőbe. – Itt senkiházi Clancey közlegény beszél, a Covent Garden-beli Clanceyk közül – mondta. – A németek mindenféle dolgokkal dobálnak minket. Nem tehetne valamit ebben az ügyben? – Ide figyeljen – felelt erre a tábornok –, ezek nem tréfára való idők. Nekünk itt dolgunk van. – Dolguk van? – kérdi erre Monty. – És mit képzel, mink mi a nyavalyát csinálunk itten? Tán csónakázunk valami tavon?… Na, te híres fedezékkirály, hát mért nem tolod ide azt a ronda képedet, hogy a helyszínen megleckéztess? – Részeg vagy, pajtikám. – Nem vagyok részeg. Csak azért, mert most rólad mesélek… – Nem is így volt. Nem így volt. Ez a múlt háborúban volt, és … – Látod már? Látod, hogy torzul el az igazság, ha túl sokan beszélnek róla? Ilyenkor az ember már maga sem tudja, mi történt igazán. – Részeg vagy. – Nem én… És ha igen, kinek mi köze hozzá? – Csak beszélj még velem így, pajtikám. Behúzok mindjárt egy akkorát… – És hány embert hívsz segíteni? – Egyet se!… Elintézlek én egyedül is. Amikor csak parancsolod. Prudence a szája elé kapta a kezét, amint látta, hogy Monty az asztalra támasztja hatalmas mancsát, és felemelkedik. Clive is felállt. Szétfeszített ujjai hegyével éppen csak érintette az asztal lapját. – Kérem – mondta a lány. – Ne, kérem… De közben Monty már felemelte a kezét, tenyerével befelé, és gyorsan jobbrabalra ingatta a fejét. És amint Clive is felemelte a karját, a tömzsi ember olyan gyors mozdulatot tett, hogy látni is alig lehetett, és tenyérrel hatalmasat rácsapott Clive fenekére… És mielőtt még a másik megmozdulhatott volna, máris messze volt tőle. Prue hallotta az ütést, olyan volt, mint a papírzacskó tompa pukkanása. És Monty már
mosolygott. – Na – mondta. – Nahát. Clive kiegyenesedett, és hirtelen megrázta a fejét, valami kellemes, csodálkozó meglepetéssel. És gyerekesen megdörzsölte a fenekét. – Istenemre, Monty, te vagy az egyetlen eleven ember, aki ezt szárazon elviszed. És tudod-e, Prue, hogy mért? Azért, mert ő a nagy Monty Monte Carlóból. Ő a brit szigetek szívdöglesztő lovagja, ő a gyalogság nagy örege meg az Előrelátó Lövészek örökös rohadt tagja. Na, gyere, Monty, énekeljük el az Előrelátó Lövészeket… – Na, na, pajtikám… Azt nem lehet hölgyek előtt. Clive megvárta, amíg Monty leül, aztán ő is lehuppant a székére, és Prudencehez fordult: – Látod, nem is tudja. – Hát, ha nem illik énekelni, akkor ne hozd zavarba. – Zavarba hozni? Kit? Őt? A vén rinocéroszbőrűt? Ha nem énekli, annak csak az lehet az oka, hogy nem tudja. Ismered, vagy nem ismered ezt a nótát? – Jó, jó, pajtikám, nem ismerem. Megelégszel, ezzel? – Igen. De a Vén Harcost csak ismered? – Azt igen. Az illedelmes. – Ez Monty dala, Prue. Ez a mi dalunk. Gyerünk, Monty. Énekeljük el neki a Vén Harcost. De jó hangosan! Várj csak, először igyuk ki, ami a pohárban van. Clive felhajtotta az italát, a másik kettő nézte. – Na, gyerünk, Monty. A Vén Harcost… Kész vagy? Kezével ütötte a taktust, úgy énekeltek. Prudence egyikről a másikra nézett, míg a szöveget figyelte meg a recsegő hangjukat: A vén harcos meg se hal, Meg se hal, de meg se hal, A vén harcos meg se hal, Egyszerre csak elillan … Amint befejezték, a lányra tekintettek. Prudence valami fájdalmas arckifejezéssel nézett vissza rájuk. – Na, mi baj? – kérdezte Clive boldogan. – Jóságos ég! – mondta a lány. – Ez nagyon jó kis nóta. Monty még a múlt háborúban tanulta. Ez a kedvencünk. – A dallal nincs is semmi baj. De hát… nem engem akartatok ti ugratni? – Ugratni? Mivel? A lány persze tudta, hogy nem ugratják. – Nahát, ti mind a ketten tökéletesen botfülűek vagytok. Most már tudom, mért vagytok olyan jó barátok. Rajtatok kívül nincsen még egy ember a világon, akinek ilyen botfüle volna, mint nektek. Tudjátok, ti ketten együtt olyanok vagytok, mintha ugyanabban a városban kétszer egymás után születtek volna ötös ikrek. – Ide figyelj, Prue. Ezrek és ezrek szeretik hallgatni, amikor mi ketten elénekeljük ezt a nótát. – Miféle ezrek? – Hát, nem volt még egyetlen olyan előadás sem, hogy ne kellett volna ezt elénekelnünk a közönség kérésére. Szóval: közkívánatra. Ordítva követelték. Nem is
lett volna igazi műsoros est az olyan, amelyiken mi el ne énekeltük volna… Az ezredes is megmondta, hogy az mindig a műsor fénypontja, amikor én meg Monty elénekeljük a Vén Harcost. És dübörgő tapsot kaptunk mindig! Nem igaz, Monty? – Úgy is van, pajtikám. – Azt elhiszem, hogy megtapsolták – mondta Prudence. Örült, hogy olyan jókedvűek. – Mondjátok, igazán nem tudtátok, hogy botfülűek vagytok? – Az meg mi, pajtikám? – Ugyanolyan fülben, mintha valaki színvak. – Így már egészen világos. – Nem is tudtad, hogy botfülű vagy, ugye, Monty? – Nekem jól hangzott az egész… Ha együtt elkezdjük, akkor már mindig jól megy. – Csodálatos – mondta a lány. – Tudja-e, hogy kétszer váltottak hangnemet, és mind a kétszer egy egész ötöddel ugrottak? – Ez mit jelent, pajtikám? Magyarázd meg ezt is olyan egyszerűen. – Egyötöd. Így mondják amerikai tájszólással az egy liter whiskyt. Prue azt akarja ezzel mondani, hogy még egy liter whiskyre van szükségünk. Mit szóltok hozzá? Amint felállt, érezte, hogy a lány a kabátja ujjara tette a kezét. – Ne, Clive! Ne igyál többet! Clive lenézett rá, és egészen addig hajolt lefelé, míg végül tisztán látta a lány arcát. Mindig így van ez, gondolta. Szükségét érzik, hogy megjavítsák az embert. Eleinte nincsen semmi baj, sőt együtt isznak az emberrel. De aztán, még mielőtt észrevenné az ember a változást, azt mondják: – Ne, légy szíves… Ne igyál többet! – Az ember folyton csak azt hallhatja mindenfelé: – Gyere már haza, Lajos! Te is tudod, hogy eleget ittál!… Mereven tartotta a fejét. – Nem akarom, hogy azzá tégy, ami nem vagyok – mondta bizonytalanul. – Dehogy – mondta a lány, és feléje nyújtotta a kezét. – Ülj le ide, és énekelj nekem még egy dalt. – Nem. A Vén Harcos az egyetlen, amit jól tudunk. – Jó, akkor majd én éneklek nektek. Clive nézte a lányt, feje remegett egy kicsit. Gyorsan leült. – Helyes. Most te énekelj nekünk valamit. Így igazságos, ugye, Monty. A lány az ajkába harapott, egyszerre zavarba jött. Gondolatban sorra vett egy csomó dalt. Végül felemelte a fejét, és belekezdett. Érezte, hogy a hangja idegesen remeg, és gyenge ebben a nagy zsivajban. Hová tűnnek a kedves, ifjú bájak, Miket ma még csodál szemem … Bár nagyon halkan énekelt, vagy talán éppen azért, mert halkan énekelt, és ez annyira elütött a kocsma részeg lármájától, a szomszédos asztaloknál ülők odafordultak, és hallgatni kezdték. A helyiség mindinkább elcsendesedett, és a lány azt kívánta, bárcsak újra kezdődnék a zaj és az ordítozás, hogy elrejtse a zavarát. S abban a pillanatban egyszerre úgy érezte, hogy olyan valószerűtlenül kavarog minden a fejében. Mit keres ő itt? Ő, két közkatonával, akik a keresztnevén szólítják, itt, egy munkáskocsma ivójában? Ezek között az egyszerű emberek között, akik most
bámulják? Küzdeni akart a sznobsága ellen. Hisz oly barátságosak ezek az emberek – mondta saját magának. – Igazi meleg barátság van itt, és őt is befogadják… Olyan természetes, minden szégyenkezéstől mentes közösségi érzés, amilyent az ember soha nem tapasztalhat a West Enden. Clive-ra nézett. A férfi szeme alkoholtól csillogva pihent az arcán. A szerelem… Ezt jelentheti a szerelem? Ezt az egészet? Ilyen becsípett állapotot, meg azt, hogy mindenféle helyekre követi a férfit? Ó, az ördögbe is, gondolta a lány. A szerelem mindent jelent. A legjobbat és a legrosszabbat, a kellemeset és a kellemetlent. És az a különbség Clive meg azok között, akiket eddig ismert, hogy Clive nem büszke arra, ami a legjobb benne, és nem szégyelli azt, ami a legrosszabb, és ezzel mind a kettőt olyan emberivé teszi. Nem pózol. Nem olyan, aki kifelé csak a szépet és jót mutatja, és rejtegeti mindazt, ami rossz. Nem akarja folyton csak az előnyös oldalát mutatni. Nincs társasági modora. Mert van a kellemes társasági modorban valami csalás, ami Cliveban nincs meg, sem ezekben az emberekben itt, és nem is akarják, hogy meglegyen nekik. Clive-ra nézett, és most nagyon tudatosan énekelte: Mint a napraforgó, mely lenyugvó istene felé Csak azt az arcát tárja, mint a felkelő elé… Valami furcsa, bolondos módon melegség, izgalom és boldogság árasztotta el, amikor az emberek tapsolni kezdtek. – Majd én meghajolok maga helyett – mondta Monty. Felpattant és jobbra-balra hajlongott, mint valami kabarészínész. Az emberek nevettek, a poharukkal integettek. Clive csak nézte az egészet. Aztán kinyújtotta a kezét, olyan bizonytalan mozdulattal, mintha valami vak ember tapogatóznék, és az ujja hegyével éppen csak megérintette a lány haját. És itt volt ez a perc, amikor Monty hajlongott, és Clive keze feléje nyúlt, és körülöttük a lárma zűrzavara, és a dohányfüst és sör szaga. És Prudence szeretett volna felkiáltani: Ez az a perc! Állj meg, idő! Most állj meg, és engedd, hogy lélegzetet vegyek. Ne siettess! Kérlek, idő, állj meg! Ez az a perc!
23. Clive hanyatt feküdt a parton, a sziklafal aljában húzódó homoksávon. Innen lentről sokkal nagyobbnak látszottak a feje fölött emelkedő szirtek, mint ha az ember odafent volt a sziklatetőn. Most valahogy félelmetesnek tűntek fel, mint amikor az ember gyerekkorában belépett egy katedrálisba, s az érzékeivel szinte végigtapogatta a falakat, és érezte a kövek roppant méreteit. Fenn a magasban rikoltoztak a sirályok, éles szögben megbillentették a szárnyukat, és hirtelen megfordultak, ha közel repültek a sziklafalhoz. Clive becsukta a szemét. Lázas, émelygős, másnapos érzése kiűzött belőle minden más vágyat – csak feküdni akart, és nem is moccanni. A fény szúrta a szemét, és violaszínű, fájdalmas villanásokat lövellt a halántéka mögé. Mozdulatlanul feküdt, és hallgatta a hatalmas sziklafalnak csapódó szél zenélő zúgását, a tenger moraj ló csapkodását, a sirályok rikoltozását, meg aztán Monty és Prue hangját, amint beszélgettek ketten, hátukat ültükben a sziklafalnak támasztva. – … igazán nagy és bátor dolog volt. Ezt Prue mondta – a háborúról beszéltek már megint. De hát mért is ne? Most keletkezik a történelem. S bárhogy is van, a lány legalább megszerette Montyt. Hiába, idő kell hozzá, hogy az ember igazán értékelni tudja Montyt. Először túl kell jutni azon a megdöbbenésen, amit a külsejével, a faragatlanságával, az iskolázatlan modorával szerez. – …megteszi, amit meg kell tennie. Nem arról van szó, hogy az ember bátor legyen, hős legyen. Az ember tudja, hogy valamit meg kell tennie, és akkor megteszi. Ha az ember tudná, hogy nem kell, akkor nem is tenné meg. – És a parancsot muszáj teljesíteni, ugye? Mármint úgy értem, ha megparancsolnak az embernek valamit, és az butaság, akkor is meg kell tenni, ugye? Mint ahogy a németek is mindig megteszik? – Itt valaki nagyon melléfogott – mondta Clive. Fájt a feje a beszédtől. Talán meg se hallották. – Hát attól függ… Ha értelmes a parancs. – És tegyük fel, hogy maga úgy érzi, hogy nincs semmi értelme. – Ó, akkor… Attól függ, hány tiszt van a közelben, akik figyelik az embert. Bár némelyik tiszt nagyon rendes tud lenni… Néha még abban is segítik az embert, hogy csak színleg hajtsa végre a feladatot. Mint mikor egyszer rohamoztunk is meg nem is. Úgy tettünk, mintha elvégeznénk a feladatunkat. De hát utóvégre nem nagyon szeret igyekezni senki csak azért, hogy lepuffantsák. – Miféle roham volt az? – Ó, még a múlt háborúban történt… Akkor barátkoztam össze Allen kapitánnyal is. Bár akkor még csak hadnagy volt… Tudja, röhögnöm kellett. Clive hallotta, hogy Montyt máris rázza a nevetés, és hallotta Prue hangját is, amint éppen feléje hozta a szél. – Mesélje el nekem! Akár egy gyerek! Tessék még mesélni. Újabb és újabb történeteket akar hallani, hogy
alátámasztva és megerősítve érezze az általános nagy hazafias felbuzdulással egybevágó nézeteit. – Nos, ez a dolog az Ypres fölötti szakaszon volt. Azzal kezdődött az egész, hogy meg kellett mérni a tavat. Egy embernek minden két órában ki kellett másznia, és egy szikla mellett le kellett eresztenie egy drótot, hogy tudjuk, milyen mély a víz. – És az mire kellett? – Vesszek meg, ha tudom. Biztosan attól tartottak, hogy a német eláraszt bennünket. Mármint, hogy a vizet beeresztik a lövészárkainkba. Működtek is folyton a szivattyúk az egész frontszakaszon… Éjszakánként ötször-hatszor is meg kellett mérnünk a vizet. Igen ám, de a németeknek is mérniük kellett. Hát mi szépen és barátságosan intéztük a dolgot. A németek tudták, hogy nekünk ki kell jönnünk, elvégezni a mérést. Mi is tudtuk, hogy nekik ki kell jönniük. És senki sem zavarta a másikat. Pedig hallottuk, amikor odakúsztak, de úgy tettünk, mintha nem hallanánk. Ők meg azt hallották, amikor mi kúsztunk oda, de ők is úgy tettek, mintha nem hallanák. Végül addig fejlődött a dolog, hogy amint visszatértünk, mindig leadtuk a jelzést a németeknek. A megszokott macskazenét a könnyű géppuskánkon… Volt nálunk egy fickó, Bogie Miller nevezetű, az olyan érzéssel tudta rátenni az ujját a ravaszra, hogy egész dallamot lejátszott a fegyveren. Ismeri azt, ugye, hogy: „Borotválás, hajvágás is – bedörzsöljem hajszesszel is?…” És ugyanezt csinálták a németek is. Amint visszaért az emberük, ugyanazt zenélték, amit mi: „Borotválás, hajvágás is – bedörzsöljem hajszesszel is?…” Mindenki tudott a dologról. Még azok a pasasok is, akik a dandár gépfegyvereit kezelték. Tudja, a nehéz gépfegyvereket, és a fejünk fölött lődöztek át az ellenségre. Még ők is tudtak a dologról, és olyankor mindig csendben maradtak. Amikor aztán mindenki visszatért a fedezékébe, akkor fel lehetett lőni a világító rakétákat, és lehetett kaszálni és kerepelni jobbra-balra az ócska írógépeikkel, ha véletlenül arra járt valaki. De az ember tudta, hogy senki sincs odakinn, nem eshetik baja senkinek, úgyhogy mindenki nagyon meg volt elégedve. – Hát – folytatta Monty kis szünet után –, ment is minden remekül, amíg csak el nem utazott az őrnagy kétheti szabadságra, és a helyettese, név szerint valami Goss kapitány, át nem vette a parancsnokságot. Tudja, ez egy olyan plecsni gyűjtögető volt, megvolt már neki a hadi érdemkeresztje a különböző ékítményekkel, de majd megdöglött azért, hogy a tiszti érdemérmet is megszerezze. És most itt volt az alkalom. Most megmutathatja, micsoda harci szellem van nálunk. Hozzánk tartozott a senki földjének egyik része, egészen a németek szögesdrótjáig. Ez a hülye meg állandóan kiküldte a járőröket. Ez volt a módszere. Szóval, kimegy az őrjárat, bejárja az egész-területet, de mit tesz isten, az egyikük eltéved, és rossz irányba indul. Az a kölyök meg, aki odaát kuksolt a gépfegyverrel, egyszerre begyulladt, és tüzet nyitott a két emberünkre meg a főhadnagyunkra, és hát agyonlőtte a főhadnagyot. Szinte kettőbe vágták a szerencsétlent a gépfegyvergolyók. Nos, hát Goss kapitánynak, a marhának, jelenteni kellett a veszteséget. Majd megütötte a guta a méregtől. Bosszút kell állnia. Még több járőrt küldött ki. Szemet szemért. A második éjszakán ő maga is kimegy a járőrrel, és jóformán nekimegy a szerencsétlen németnek, aki éppen a tó vizét méricskéli. Megragadják, de az ordítani kezd, mire agyonlövik, és visszajönnek.
Nos, mi éppen előtte adtuk meg a németnek a „Borotválás, hajvágás is” jelzést, ami azt jelentette, hogy visszatért az emberünk. És erre mi kikészítjük az övéket. Most aztán mit gondoljon? Csakis azt, hogy piszkos trükk az egész. Erre aztán ők is elkezdtek járőröket küldözgetni. Így fest a magasabb rendű harci szellem az egyik oldalon. És ilyenkor persze a másik se csinál egyebet, elkezdi ugyanazt. És akkor már befütyültek a békés életnek. Járőr, ellenjárőr, zárótűz, támadás, ellentámadás. Végül is a németek erős tüzérségi fedezet mögül támadást indítottak, elfogták három emberünket, négyet meg kikészítettek. A törzsőrmesterünk is kihúzta a lutrit. Kedves öreg fiú volt, szegény. Éveket lenyomott, és micsoda pokoli éveket Indiában. És három hét múlva már nyugdíjazták volna, annyi hiányzott neki. Goss őrjöngött, a szeme vérben forgott. Na, és éppen akkor jött vissza Allen. Ő is bekapott egyet, és addig hátul volt, a vonalak mögött, a kórházban. Goss persze azonnal beosztotta szolgálatba, úgyis jó hosszú pihenője volt… Tudja, hogy megy ez, ugye? Csoport elhagyja a hármas számú állást nulla óra előtt ennyi és ennyi perccel, bebizonyítja kitűnő harci szellemét, ha lehetséges, foglyot is hoz igazolásul, megzavarja az ellenséges járőrt, és visszatér a kilences számú álláson keresztül nulla óra ennyi és ennyi perckor. Szóval, ilyenféle volt a parancs. Mi meg jól megpakoltuk magunkat kézigránátokkal, és nekivágtunk a dolognak. Bemásztunk egy régi gránáttölcsérbe, Allen leül, aztán meg azt mondja, hogy ő előremegy felderítésre. És még azt is hozzáteszi: – Az öreg Montyt viszem magammal. Clive egyszerre csak megszólalt: – Már akkoriban is öreg Montynak hívtak? – Hát, akkor persze még sokkal fiatalabb voltam, de azért némelyik gyereknél mégiscsak valamivel idősebb. – Idősebb! Hát akkor most öregebb vagy, mint maga az atyaúristen. Hány éves vagy, tréfán kívül? – Kérlek, Clive, hadd mesélje tovább. Na, és hogy volt, az a portyázás? – Igen. Szóval, azt mondja Allen: – Monty, hol van maga? – Én meg mondom: – Itt vagyok. – Az ördögbe is – mondja ő –, meg sem ismertem volna ebben a néger regös maskarában. De még ebben sem jobb a megjelenése. Na, gyerünk! – És aztán elkezdtünk kúszni, és kúsztunk, kúsztunk, amíg csak el nem értünk egy másik bombatölcsérhez. Akkor újra megszólalt Allen: – Mondja, Montague, mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy mi már túl vagyunk az ellenség szögesdrótján? – Mire én azt mondom neki: – Ha ön mondja, hadnagy úr, akkor úgy igaz. És ha nekem az a meggyőződésem valamiről, hogy az úgy igaz, akkor nincs az a földi hatalom, ami megmásíthatná a véleményemet. Még a haditörvényszék sem, és még akkor sem, ha tíz tábornok van ott, és akkora halom nagydob, mint a Nelson emlékmű. – Köszönöm – mondja Allen. – De hát ez így persze nem valami izgalmas portyázás. – Én meg erre azt mondom: – A németek ma hátra vonták az egyik csoportjukat, de azt hiszem, még nem sokan tudnak róla. Akár ma éjszaka is lehetne az a visszavonulás, ha jó kiadósan bombáztuk volna az állásukat. Ott, a régi romokon túl… Közben meg is ölhettünk egypár németet. – Elég jó a fantáziája — mondta Allen. – De ha megöltük a németeket, mért nem viszünk magunkkal valami bizonyítékot? – Tudom, hol fekszik itt egy halott német – mondom én. – Van neki vállpántja is.
— Így aztán kidolgoztunk egy tökéletes történetet, és kúsztunk tovább. Röhögnöm kellett, mert Allen megragadta a lábamat, és azt suttogta: – Jóságos isten, igazán nem csodálom, hogy ilyen biztosan idetalált ebben a sötétben is … Ez az? – Hát bizony, nem éppen rózsakert, ami itt szaglik – jegyeztem meg én. Aztán odakúsztam, és leszedtem a vállpántot a németről. Amikor visszaértem, látom, hogy Allen a szája előtt tartja finnyásan a zsebkendőjét. — Nem tudom, milyen ezredbeli – mondtam én. Mire ő nevetni kezd: – De én tudom. A híres Limburger ezredhez kell tartoznia. Akikről olyan sokat hallottunk. – Akkor aztán elővette a jelzőpisztolyát, fellőtt egy rakétát a levegőbe, én meg elhajigáltam egy tucat kézigránátot. Erre odaát, a német vonalakban, mindenféle jelzéseket adtak, lövöldöztek, egészen olyan volt vagy öt percig, mintha valami pokoli csata volna. És amikor véget ért, visszakúsztunk, és folytattuk a járőrtevékenységet. Másnap aztán azt mondja nekem Allen: – Emlékszik még ott, Menin Gate-nél, arra az öszvérre? – De még mennyire – mondom én. – Mintha itt volna az orrom előtt. – Esküszöm – folytatta Allen –, tegnap éjszakáig azt hittem, hogy az volt a legszörnyűbb szag a világon. De hát a tegnapihoz képest az ibolya volt. Montague közlegény, maga tegnap éjszaka olyan hősies cselekedetet hajtott végre, mint kevesen ebben a háborúban. – Igazán semmiség, hadnagy úr – mondtam én. – Kölyökkoromban pont szemben laktam egy cserzőműhellyel. – Mégis hős volt – mondja ő. – Majd utánanézek, hogy az első adandó alkalommal megkapja a katonai érdemérmet. – És istenemre, meg is tette, így kaptam meg a katonai érdemérmet. Mindössze azért, mert egy hulláról levágtam a vállpántokat. Azt vittük vissza, és mindenki meg volt elégedve. Allen részletesen beszámolt róla, hogy űztük ki a németeket kézigránátokkal az állásukból, és Goss is nagyon meg volt elégedve, és egy hét múlva, vagy talán valamivel később, visszajött az őrnagy a szabadságáról, és mi is meg voltunk elégedve. Mindenki meg volt elégedve… Hát így volt. Monty a magasba lendítette a kezét, mintha külön is jelezni akarná, hogy a történet véget ért. Prue a fejét csóválta, a homlokát ráncolta. – Sokszor történt ilyesmi? – kérdezte. – Mindig – felelte Monty. – Mindenki csinált valami ilyesmit, aki csak valaha kinn volt a fronton. Mindenki. Ősrégi históriák az ilyenek. Clive érezte, hogy lüktet a feje, mint valami halk dobolás, ami szinkópákat játszik a partot csapkodó hullámverés dübörgésének szüneteiben. – Azt mondod, hogy régi história, mi? – szólalt meg egyszerre. – Túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen. – Na, ébredezik már az álomszuszék – húzta el Monty csúfolódva a szót. – Ébredezik az álomszuszék! De amit elmondtam, az mégis tény. – A tény, az annyi, mint másfél hazugság – mondta Clive. – Mondom, hogy igaz! – Csak mondjad. Tele van lyukakkal. – Miféle lyukakkal? – Majd megmondanám pontosan, ha Prue nem volna itt. Clive feküdt mozdulatlanul, és nevetett. De érezte, hogy a
nevetéstől kínzón hasogat a feje. – Na, pajtikám, mi nem stimmel a történetemben? Clive a hasára fordult, Prue-ra nézett. A lány a sziklafalnak támaszkodva ült, kezét összekulcsolta a térdén, szoknyáját gondosan a két lábszára közé szorította. Clive rámosolygott, egyszerre nagyon szerette ezért a rendességéért is. Az asszonyok néha olyan hanyagul, szerteszéjjel tudják hagyni a tagjaikat meg a ruhájukat… Montyhoz fordult: – Na jól van. De hát hogy magyarázod meg a dolgot az osztag többi tagjával? Azok nem voltak benne. – Nos, azok is hallották a kézigránát-robbanásokat meg a lövöldözést. És Allen azt mondta nekik, hogy rohamra mentünk, de azt is mondta, hogy úgy fogja jelenteni a dolgot, mintha valamennyien részt vettek volna benne… Ha bárki odajönne hozzád, és azt mondaná, hogy egészen fölösleges megemlíteni, hogy te nem vettél részt valami vacak részletmunkában, te is csak azt mondanád, hogy rendben van, nem? – Igen. Azt hiszem, hogy én is csak azt mondanám. – Na. Akkor hát rendben vagyunk. – Várj csak. Bűzlik itt még valami. Hogy volt azzal a válljelzéssel? Hisz ha már olyan régen ott hevert az a hulla, hogy annyira bűzlött, akkor olyan egységhez kellett tartoznia, amelyik nyilván elment már onnan. – Ó, ezzel nem is törődtünk. De később még erről is kiderült, hogy milyen jól jött. Goss hosszú jelentést küldött, amiben elmagyarázta, hogy tíz nap alatt olyan harci szellemet fejlesztett ki, hogy a németek visszavonták a szász ezredet, és egy friss württembergi ezredet hoztak helyette. – Ugyan, ugyan, – mondta Clive. – A kémelhárítónál csak tudták, hogy valójában hol volt a württembergi ezred! – Persze hogy tudták, barátocskám. De hát mit tehettek volna? Interpelláljanak a parlamentben? Ugyan! Csak nevettek, és azt mondták, hogy ez is jellemző Gossra. A kémelhárítónál pontosan tudták, hogy mi történt. Mindenki tudja, hogy mi történik valójában a háborúban, csak az olyan marha cserkészek, mint amilyen az a Goss is volt, csak az olyanok nem tudnak semmit. Mikor aztán visszajött az őrnagyunk, Gosst áthelyezték valamiféle iskolába vagy valami hasonló helyre, csak hogy megszabaduljanak tőle. Az igazi katonák sose szeretnek az ilyenekkel együtt dolgozni. Csak hát persze az ilyen Goss-féléket soha nem lehet a víz alá nyomni… Tizennyolcban, az amiens-i offenzívánál megint láttam a pasast. Mi teljes menetfelszerelésben gyalogoltunk, és egyszerre csak jön egy nagy autó a hátunk mögött, eszeveszetten beledudál minket az árokba, és fröcsköli ránk a sarat meg mindenféle piszkot. És persze, Goss ült benne… Akkor már őrnagy volt, vezérkari jelzésekkel, vörös parolival, és olyan fontoskodó volt a pofája, mintha legalábbis maga Haig tábornok volna. – Egy rohadt plecsnigyűjtögető volt az a Goss – fűzte hozzá Monty kis szünet után. – Az volt. És az ilyet sosem lehet a víz alá nyomni. Clive ismét Prue-ra nézett. A lány szeme valahol a végtelenben kalandozott. Aztán egyszerre a férfira mosolygott.
– Hello – mondta Clive. – Hello. – Tetszenek a történetek? A lány még mindig mosolygott, de kissé szomorkásán. – Nem is tudom. Olyan furcsák… És olyan hihetetlenek. Egyáltalán nem olyanok, mint amilyeneket az ember az újságban olvas. – Persze hogy nem olyanok – jegyezte meg Monty. – De mégis igazak. Azt mondja a pajtikám, hogy én hazudós vagyok. Pedig én tudom, hogy s mint történtek a dolgok. És nem is akarok vitatkozni vele. Clive felült. – Dehogy is, Monty. Azt nem mondtam, hogy hazudnál. Csak hát persze egy kicsit kikerekíted a dolgokat, és kiszínezed a mesét. De ami a lényeget illeti, az bizonyosan igaz. Azt hiszem, ezek a dolgok minden háborúban így voltak. – Le merném fogadni – bólintott Monty. – Persze – folytatta Clive. – Mindig két tényező játszik közre: maga a katona, meg hogy általában mit képzelnek róla. Fogadjunk, hogy amikor Julius Caesar partra szállt itt valahol a közelben, és küldözgette haza, Rómába a jelentéseket a szenátusnak, fogadok, hogy sok mindent ő is úgy rendezett el, hogy a dolgok úgy fessenek, amilyeneknek lenniük kell, és nem egészen úgy, mint amilyenek valójában voltak. És ki vonta volna kétségbe akár akkor, akár most a Caesar-féle változatokat? És abba is fogadni mernék, hogy a történelem kilenctizede nem úgy történt, ahogyan azt mi megtanultuk. Egyáltalán nem úgy. És ez nem is változik meg mindaddig, amíg az egyszerű emberek vívják meg a háborúkat, és tábornokok írják a jelentéseket. Mert ha veszít egy tábornok, hajlandó lesz talán beismerni a hibáját? Szó sincs róla. Ha elveszti a csatát, akkor azt mondja, hogy ő előre látta az egészet, csak éppen a politikusok nem voltak hajlandók több tankot adni neki, vagy nagyobb sorkatonaságot, vagy több térképet, vagy jobb minőségű cukorkát az embereinek, vagy az ördög tudja, mit… De ha véletlenül az ő csapatai győznek, akkor azt mondja, hogy ő pontosan így tervezte a dolgot. Prudence a fejét csóválta. – Azért nem egészen… Kell, hogy legyen valami a hadvezérségben meg a stratégiában. Vegyük csak Napóleont, Marlborough-t, a nagy hadjárataikat… – Á, a pajtikámnak igaza van! Én ugyan nem sokat tudok ezekről, de először mindig azt akarom megtudni, ki mondta el, hogy mi történt azon a hadjáraton, ők maguk mondták el, ugye, a többi pasasnak meg egyszerűen el kellett hinni, amit ők mondtak. – De hát ők megnyerték a háborúkat! – Azt én nem tudom – felelte Monty. – Egyszer a kezembe került valami könyv, amit a múlt háborúról írtak. Azokról a cirkuszokról, amikben én magam is részt vettem. Nahát, az embernek egyfolytában röhögnie kellett, amikor olvasta. Olyan szép és egyszerű volt minden. Egyáltalán nem olyan, mint a valóságban. – De hiszen egy közkatona nem ismerheti a nagyobb összefüggéseket. – Végső fokon a legeslegfelsőbb összefüggést ismeri – szólt közbe Clive. – Azt, hogy elevenen kikerül-e belőle vagy sem. És ez az, amit a katonák tudnak, a történészek viszont nem. A tábornoknak az a legfontosabb, hogy megóvja a tekintélyét, a
katonának meg az, hogy megtartsa az életét. – És mi történik, ha a kettő ellentétbe kerül egymással? – Na, mit gondolsz? A katonák élete sokkal olcsóbb, mint a tábornoki tekintély. A katona, akárcsak a muníció, feláldozható, és utánpótlás igényelhető belőle… Drágám, milyen arcot vágsz? – Mért? Valamilyen arcot csak vághatok?… Azért azt mégsem hiszem, hogy minden katona így gondolkoznék. Ha így lenne… – Akkor nem lenne több háború. – Nem erről van szó – mondta Monty. – Ahogy én nézem a dolgokat, a következő a helyzet. Azt senki sem állíthatja, hogy akik keresztülmentek Douai-n és Dunkerque-en, nem lettek volna valamennyien derék legények. Mert olyan fickó rengeteg van, aki hajlandó meghalni az öreg Angliáért, és így tovább, de a jó katona és a vén harcos csak akkor hajlandó elhajítani az életét, ha látja az értelmét. És az sosem volt a történelemben, hogy Angliában ne lettek volna olyan férfiak, akik hajlandók kiállni, és meghalni is, ha volt értelme, és ha látták is az értelmét. – Mármint ha bármi értelmét is láthatja az ember annak, hogy megölesse magát – tette hozzá Clive. – Ahogy én nézem a dolgokat, pajtikám, mikor egy fickó bevonul katonának, abban a pillanatban már elismeri, hogy hajlandó meghalni. Csak az a baj a zöldfülűekkel, hogy ahhoz még nem elég okosak, hogy el tudják dönteni: van-e értelme vagy nincsen? Ha egytől egyig csupa zöldfülű katonád lenne, olyanok, akik semmiért is kockáztatják az életüket, akkor egyszerre csak azon vennéd észre magad, hogy csupa hullából áll a hadsereged. Viszont a legelső dolog, amit egy öreg katona már tud, az az… – Hogy tisztán tartsa a puskáját, és megtömje a bendőjét – szólt közbe Clive. – Nem, nem az… – Hogy mindenkor teljesítse a fölöttesei parancsait. – Marhaság. – Hogy szépen, katonásan meneteljen… – Hagyd már abba! A katona első dolga, ahogy te is mondtad az előbb, hogy életben maradjon, hogy így aztán igazi jó katona lehessen belőle. – Hogy inkább mondják rá azt, hogy „itt megy egy élő gyáva”, mint azt, hogy „itt fekszik egy halott hős”, ugye? – szólt közbe a lány. – A halott hősök már nem tudják elsütni a puskát, de az eleven gyáva holnap még elhajíthat egy kézigránátot. – De ha tegnap gyáva volt, mért lenne holnap bátrabb? – Látja, most mondott valamit – fordult a lányhoz Monty. – Ez az, amit senki nem tud. Hogy mi az, amitől ugyanaz a fickó az egyik napon elszalad, máskor meg bátran küzd. Hányat láttam, aki megtette ezt is, azt is… Én magam is megtettem mind a kettőt. Mert az ember általában két dolog miatt harcol. Vagy azért, mert választania kell, hogy harcol-e vagy megölik, vagy azért, mert látja valami értelmét, hogy harcoljon. Ha olyan a helyzet, mint Douai-nál vagy Dunkerque-nél volt, nos, akkor van értelme a dolognak. Ha pedig olyan, mint annál a Goss-féle akciónál volt, és nincs az egésznek semmi értelme, akkor az ember éppen csak annyit tesz meg, hogy kivégző
osztag elé ne kerüljön parancs megtagadásáért. De annyit már nem tesz, hogy a németek lőjék agyon. Prue egyik férfiról a másikra nézett. – Azt akarja tehát mondani, hogy a háborúkat úgy vívják meg, hogy közben millió és millió egyén külön-külön elhatározza, teljesíti-e a parancsot vagy nem, már aszerint, hogy az egyes ember számára van-e a parancsnak értelme vagy nincs? – Pontosan erről van szó – mondta Clive. – És ez az, amit a tábornokok sohasem fognak megérteni. Ki-ki levonja a maga számára a következtetéseket, és ha odáig jut a dolog, hogy az egyes emberek nem látják már értelmét annak, hogy az életüket kockára vessék, akkor vége a háborúnak. A világháborút sem azért nyertük meg, mert ez vagy az a tábornok olyan nagyszerűen megoldotta a feladatát. Egyszerűen arról volt szó, hogy a német katonák már értelmetlennek tartották, hogy vágóhídra hajtsák őket, fogták magukat, és hazamentek. – Így van – bólintott Monty. – Ha már meg kell halni az embernek, akkor legalább azt szeretné, hogy legyen valami értelme. – De mikor van értelme? – kérdezte Prue. – Hát, Douai-ban volt értelme. Meg Dunkerque-ben is – felelte Monty. – Ott volt értelme. Éppen azért ki is tartottak a fiúk. És meg is haltak. Most aztán megírják a lapok, hogy hősök. Ez az a moslék, amit beadnak az olvasóknak. Pedig nem arról volt szó Douai-ban vagy Dunkerque-ben, hogy hős vagy nem hős legyen az ember. Egyszerűen a józan ész diktálta, hogy az utóvéd megszállva tartsa azokat a helyeket, és kitartson, míg a többiek ki tudnak vonulni. Amikor az jött felülről: – Szálljátok meg, és tartsátok Douai-t! – meg az, hogy: – Tartsátok a Canal de Bergues-et! –, akkor nem töprengett azon senki, hogy nyavalyás hőst vagy éppen hullát csináljon magából. De azt sem mondta magának az ember, hogy: – Én nem akarok meghalni… Legfeljebb csak annyit mondott: – Világos, hogy valakinek hátul kell maradni, és fel kell fogni a támadásokat. És ez a mi átkozott pechünk, hogy pont nekünk jut ez a dolog. De hát ez már így van… – Meg talán azt is mondta még az ember: – Ebből is látszik, hogy a parancsnokság véleménye szerint istentelenül jó ezred vagyunk, ha ránk bízzák, ahogy mondani szokták, az utóvéd dicsőségét… – Mert ha az ember katona, akkor csak két dologban higgyen: legyen büszke arra, hogy ő maga milyen jó katona, és ne kételkedjék abban, hogy a kerek világon még nem sorakoztattak fel olyan ezredet, amelyet az ő ezrede két vállra ne tudna fektetni. Persze az is előfordul, hogy az ember begyullad egy kicsit, de később már csak nevet rajta, és azt mondja: – Hát azt bizony minden malacbanda meg tudja tenni, hogy kivonuljon és továbbmasírozzon a veszélyes helyről, de ahhoz, hogy ott maradjanak és kitartsanak, ahhoz aztán valódi vérbeli katonák kellenek… – És szerintem, ha az ember alaposan megnézi, ez az a nagy dolog, ami megvan a brit nemzetben. Hogy van kitartásunk. Hogy nincs még egy nyavalyás nemzet a világon, amelyik úgy talpra tudna állni, és ki tudna tartani, mint mi. Aztán azt mondta Monty: – Mindenesetre, azt tudtuk, hogy Douai-nál és Dunkerque-nél ki kell tartanunk, és a fiúk megtették, mert volt értelme a dolognak. De ha nem lett volna értelme, akkor nem
tettük volna meg. És ugyanúgy Dunkerque-nél a tengerészek tudták, hogy ki kell menteni a hadsereget, éppen ezért számukra is volt értelme a dolognak. Jöttek és kimentettek bennünket, pedig az nekik is rohadt munka volt. De nem nyavalygott senki. Én mondom magának, ha látta volna, hogy húzták fel a sebesülteket a csónakokba, hogy fektették őket sűrű sorokban egymás mellé, és egyikük sem szólt egy árva szót se, csak feküdtek és vártak, és tartották magukat, hogy egy szót se kelljen szólniuk… Az olyan fickók pedig, mint a pajtikám is, ott várakoztak egész álló nap, nyakig a vízben, aztán előreengedtek másokat, maguk pedig visszamentek a partra, hogy még egy napot eltöltsenek a stukákkal, és mégse panaszkodott senki… Emlékszel, Clive, hogy hozta ki az ezredes a csapatait? Minden megmaradt embere két puskát cipelt, nehogy a németek szedjék össze. – Igen – bólintott Clive. – Igen, mert ennek volt értelme – mondta Monty. – Egyszerű számtan! El kell veszteni ötvenezret, hogy megmentsünk kétszázötvenezret. Ezt meg kell tenni. És ha az az ötvenezer nem tartott volna ki, akkor megsemmisítik az egész nyavalyás bandát. És tudja, talán furcsa, de egyszer az jutott eszembe, ha már meghalt az ember, akkor éppen úgy meg van halva, ha ötvenezred magával halt meg, mintha az egész kétszázötvenezerrel együtt patkolt volna el. De már akkor is tudtam, hogy ez a gondolkodás valahogy nem tisztességes. Folyton ezt mondtam magamban: „Hát, ha bekapod, akkor bekapod, és a mamának volt igaza, hogy nem kellett volna mindjárt az elsők közt jelentkezni. De hát már úgyis ott voltál egy csomó helyen, láttál egy csomó dolgot, és végigcsináltál mindent, amit csak lehetett, és az ördögbe is, csak nem akarsz örökké élni…” – Erre aztán azt mondtam magamnak: „De igen!” – És mindjárt válaszoltam is megint: „De hát úgyse fogsz örökké élni. És ha most patkolsz el, akkor legalább annyi németet vihetsz magaddal, ahányat csak bírsz, és mégiscsak kvittek lesztek.” De át is küldtünk egypárat a másvilágra. Csak úgy kaszáltuk őket, mikor jött ránk az a hullám! Emlékszel, Clive, arra az első rohadt támadásra? Ahogy jöttek ránk énekelve? – Igen, emlékszem. – Csak úgy zengett, ahogy énekeltek azok a nyavalyások. Emlékszel? – Igen. Clive lassan felállt, sajgó homlokán hűvösnek érezte a szelet. – Megyek, járok egyet – mondta. Lement egészen a part széléhez, nekitámaszkodott egy viharvert, csigákkal telepöttyözött sziklának. A kő árasztotta magából a rothadó tengeri tenyészet csípős szagát. Figyelte a partra csapódó hullámokat, amint a homok keskeny kis vájataiban előretörtek majdnem a szikla lábáig. Majdnem odáig. Közben erre gondolt: „Ha egy hullám eléri ezt a sziklát, akkor véged. És ez el is jön holtbiztosan. Olyan biztosan, mint maga az idő. És akkor halott leszel, mint azok, akik ott táncoltak a fegyvered irányzékán.” Amikor jött az első hullám, a németek széles csatárlánca, mintha nem is lett volna igaz az egész. Lehet, hogy énekeltek. Most már csak arra emlékszik az ember, hogy volt valami távoli lárma – halvány, szakadozó hangfoszlányok. Ének lett volna? Annyi
mindenféle dolog foglalkoztatta az embert, azzal igazán nem törődhetett, hogy énekelnek-e vagy sem. Az ember csak azt mondogatta magában: „Na végre, ti rohadtak! Végre-valahára! Miattatok futottunk és meneteltünk, és ástunk, és meneteltünk és futottunk, de most aztán mi következünk. Most, végre-valahára!” De amikor az ember átnézett a fegyver irányzékán, először elmosódtak előtte az alakok. Aztán nagy nehezen meglátta végre a célpontot, apró figurákat, mintha hangyák mozognának, táncolnának valamiképpen a célgömb hegyén. Aztán szép lassan rájött az ember, hogy nem a célpont táncol, az nyugton marad, hanem a fegyver célgömbje remeg. Ez volt a helyzet, amikor Monty megszólalt: – Körülbelül nyolcszáz yardra vannak. Hadd jöjjenek kétszáznyira. Nehogy máris szétugraszd őket. Az ember Montyra nézett, elmosolyodott, megnyalta a szája szélét, és érezte, hogy forró és száraz és kirepedezett. És száraz volt az ember torka is, és a szíve fenn dörömbölt valahol magasan a mellkasában, és az ember alig tudta visszatartani a hányingerét. Csak várt, és megpróbált nyelni, és úgy érezte, hogy a nyeldeklője nagyon kaparja a kiszáradt torkát, és végül már nem tudta tovább visszatartani, és elfordította a fejét, és hányt és hányt. Pedig nem is volt mit hánynia. Már olyan régen nem evett: Csak keserű vizet öklendezett és köpködött, és megpróbálta elválasztani a szájától a nyúlós nyálat, és törölgette a szeméből a szétmázolt könnyeket, és arra gondolt: „Most már tudja… Most már tudja Monty, mennyire reszketek a rémülettől…” De amikor az ember odanézett Montyra, és rákacsintott és mosolyra kényszerítette az arcát, hogy mutassa, hogy azért egészen rendben van, akkor Monty azt mondta: Semmi baj. Nagyon sok emberrel megesik ez. Előtte vagy utána. Így aztán végre kitisztult az ember szeme, átnézett megint az irányzékon, és megint csak azt látta, hogy a teste úgy reszket a láztól, hogy a fegyvere összevissza ugrál a széles horizont előtt. Akkor aztán az ember összeszedte magát, összpontosította minden figyelmét, és ráparancsolt a tüdejére, hogy lassan szedje a levegőt, és ne kapkodjon, és erre aztán megnyugodott az irányzék is, és ott feküdt az ember, és a célgömb csúcsán egyensúlyozta a kúszó hangyákat, egészen addig, míg bal oldalon egyszerre csak tüzet nyitott az egyik gépfegyver, de úgy, hogy a robajára majdhogynem összeesett az ember hirtelen rémületében. Akkor Monty azt mondta: – Jaj, mért nem várták meg, míg közelebb jönnek? Mért nem várták meg! És akkor már tudta az ember, hogy semmi értelme a további várakozásnak. Jól megtámasztotta a fegyvert, és lenyomta a ravaszt, és a csattogása egészen megsüketítette, és közben az ember keserves igyekezettel szorította a vállához a fegyver tusát, hogy megállítsa végre az ugrálást, és hunyorogva nézett, és látta, hogy hullanak az emberek. Először el sem tudta hinni, hogy árthatott nekik. Elképzelhetetlen volt, hogy amit csinált, egy ilyen kis mozdulat bármi szerepet játszhatik hús és csontok szétszaggatásában, vagy éppen emberi lények végleges és visszavonhatatlan
halálában. Ezt képtelen volt elhinni. Sőt remélte, hogy nem igaz. Hogy azok nem halottak. Csak fedezéket kerestek. Meghallották a gépfegyver csattogását, és gyorsan földhöz vágták magukat. Így hát várt az ember, fegyverét még mindig készenlétben tartva, és várva, hogy azok újra felkeljenek, s ő megint tüzelhessen rájuk. De azok többé már nem keltek fel, és az ember csak várt és várt, de azok soha többé nem keltek fel. És akkor az ember valami mást keresett, de nem volt ott semmi más. Akkor ránézett Montyra. Monty pedig azt mondta: – Ez volt az első eresztés! Mindjárt jön a második! Aztán már egészen más volt. Amikor megint jöttek, akkor az ember már személytelenül gondolkozott. Csak a lőtávolságra gondolt, meg arra, hogy milyen jó hely ez, milyen biztonságos fedezék, és milyen jó kilövőpálya. Aztán újra és újra és újra megtette az ember ugyanazt, mint valami véget nem érő álomban, amelynek az egyhangúsága csak akkor szakadt meg, amikor a stukák megtalálták az embert, és zuhanórepülésben jöttek és jöttek, és a felvillanó fények megvakították az embert, és olyankor úgy érezte, mintha facsarnák a fejét, akár egy citromot, és utána újra és újra eleresztenék megint. Ez volt a második nap. Olyan különös volt az idő múlása is. De mégiscsak ez volt a második nap. És milyen furcsa volt az a hang, mikor a háztetőn keresztül lekiáltottak hozzájuk: – Hé, A. század, megvagytok még odalenn? – És az ember visszakiáltott: – Nincs semmi baj! Aztán Montynak nagyszerű ötlete támadt, Úgy tettek, mintha a stukák kikészítették volna őket, feküdtek mozdulatlanul. Nem tüzeltek, amikor a németek kétrét görnyedve kúsztak feléjük. Csak nézték, hogy jönnek és jönnek, és látták, hogy egyre nagyobb biztonságban érzik magukat, ahogy közelebb kerülnek. Egészen addig, míg csak meg nem szólalt baloldalon a gépfegyver, és végig nem söpörte őket. Mert megpróbálták helyettük is belőni a terepet. Olyan volt, mint egy film. A német tiszt a földre kuporodott, fedezéket keresett a balról tüzelő gépfegyver elől, de közben teljesen védtelen maradt az ő lőállásuk irányából. Még integetett is a katonáinak, hogy jöjjenek át az ő terepükre. És az ember csak feküdt mozdulatlanul, és nézte, hogy integet és kiabál a tiszt. Csak nézte, hogy csurog róluk az izzadság, hogy cipelik át a gépfegyverüket, és hogy kezdik megint lőállásba helyezni. És amikor már annyira voltak vele, hogy éppen tüzelni tudtak volna, Monty oldalba bökte az embert: – Na, most megetetjük őket! És akkor kerepelni kezdett az ember gépfegyvere, és a csattogásán keresztül is hallhatta, amint odaát, a balszárnyon kiáltozni kezdtek: – A jó öreg A. század! – Mert azok is azt hitték, hogy ők már kikészültek. Ami azt illeti, piszkos kis trükk volt ez – hullaként lapítani, hadd higgyék csak a németek, hogy biztonságban vannak. És kétszáz yardról már nem is lehetett volna mellétalálni. De akkor az ember már tudta, hogy azok ott szemközt nem a golyók elől kerestek fedezéket. Mert az ember látta világosan, hogy esnek el. A fegyver irányzéka fölött látni lehetett a tisztet, amint felugrik, megpördül maga körül, mintha egy láthatatlan kéz roppant erővel megrántaná a vállát. És még újra felemelkedett, és kúszni kezdett, de aztán egyszerre csak laposan elnyúlt. És ettől kezdve soha többé
nem mozdult, és ahányszor csak odanézett az ember, mindig ott feküdt, és mindig ugyanúgy, ahogy az ember megállította abban a pillanatban, amikor megpróbált kúszva elmenekülni. Mindig ugyanúgy, soha másként. Akkor aztán kezdtek jönni a nehéz ütegek, és az ember látta, egész házak hogy omlanak szét robbanó zajjal. De az ember még mindig nem érezte magát igazán rosszul, míg csak meg nem hallotta egy Flammenwerferhátborzongató zúgását, és észre nem vette, hogy baloldalon a gépfegyver egyszerre elnémult. Monty végigkúszott a melegház fala mellett, és lement a pincébe, hogy megnézze, mi történt. És akkor, látszólag minden ok nélkül, egyszerre csak megjelentek hátul a tankok, és az ember megfordult, és vállához szorított gépfegyverrel tüzelt rájuk, úgyhogy a puska vad ütemben vissza-visszacsapódó tusa szinte ledöntötte a lábáról. Hallotta a lángszóró zúgását, és tudta, hogy egészen értelmetlenül lődözi a golyókat a páncéllemezre. Hallotta a tankágyú bömbölését, közvetlen közelből, ötven méterről tüzelt, és tudta, hogy mindennek vége. Valahol másutt áttörték a frontot, és most már el voltak vágva. Rettenetesen egyedül érezte magát az ember, csak kiabált Monty után, de az nem jött elő. Akkor aztán futni kezdett, kúszva, kétségbeesett gyorsasággal, és levetette magát a pincébe. Ami aztán következett, az olyan volt, mint valami rabló-pandúr játék, csakhogy nagy méretekben, az egész városon keresztül. Az ember megpróbált valahogy kijutni a városból. De a város már egészen a németek kezén volt. Az ember bujkált a tankok elől, ablakokon mászott át, hátsó ajtókon futott ki, és tüzelt közben az ellenséges gyalogságra, amely az áttört szárnya felől szivárgott be, aztán futott, és bujkált tovább, véges-végig az üres utcákon. Önmagát alázta meg, és zúzta semmivé az ember, és ebből az állapotból csak a bosszú vad pillanataiban szabadult ki, valahányszor csak alkalom kínálkozott rá. Futott, rejtőzött, tüzelt és futott, míg csak oly fáradt nem lett, hogy a nagy fáradtságtól már a halálfélelem is kiveszett belőle, és ledobta magát egy téglahalomra, és nevetségesen, reménytelenül újra működésbe próbálta hozni a gépfegyverét. Ez volt a helyzet, amikor a semmiből egyszerre csak előbukkant teljes életnagyságban Monty. Vastag, tömzsi alakja nagy nyugalommal jött felfelé az utcán, hozta magával Bren gépfegyverét, és integetett, éppoly vidáman, mint bármikor. Ahogy az ember megpillantotta, újra visszatért belé az élet, és újra elfogta a rettegés, így aztán újra hinni kezdett az életben. És akkor az ember felállt, és azt mondta: – Hahó, Monty! – Ó, nagyszerű fickó ez a Monty! Nagyszerű fickó! A hullámzás már majdnem elérte a szikla alját. Clive előrenyújtotta a lábát, és a cipője sarkával kis csatornát húzott a homokba. A következő hullám felfutott a csatornán, és megnyalta a sziklát. Ez volt a vég. Clive visszament a sziklafalhoz. – Indulnunk kellene – mondta. – A dagály mindjárt elvágja az utunkat. Monty bólintott, és tovább beszélt: – Én azt hiszem, ha az egyik oldalon az ipsék végül is arra az elhatározásra jutnak, hogy semmi értelme többé, hogy leöldössék őket, akkor már fuccs a háborúnak! – De hát az is lehet – felelte Prue –, hogy a németek helyesnek tartják valami
olyasmiért kockára tenni az életüket, amit mi nem tartanánk arra érdemesnek. – Sajnálom, nem értek egyet magával. Ha kétféle igazság van, akkor én igazán nem törődhetem az ő igazukkal. Számomra csak az a fontos, amit mi tartunk helyesnek, és a pokolba azzal, hogy ők mit gondolnak! – Ez aztán őszinte beszéd, Monty – szólt közbe Clive. – Csak folytasd! Eljutottál oda, amikor végül is beismeri az ember, hogy minden csak előítélet. Ahhoz pedig nagy bátorság kell, Monty, hogy valaki ezt beismerje. Pokolba azzal, hogy ők mit gondolnak, csak az számít, amit mi tartunk helyesnek. Ez a legegyszerűbb és legigazabb elemzése a dolgoknak. Prudence mosolyogva pillantott fel Clive-ra. Ő meg kinyújtotta a kezét. A lány a karjába fogódzott, és nagy lendülettel felpattant. Elindultak a sziklafal mentén, eljutottak egy kiugró hegyfokig, ahol a tengervíz már a sziklák alját mosta. Amíg egy-egy hullám visszafutott, keskeny ösvény nyílt meg egy pillanatra a tócsákkal telehintett homokon, a mészkő szikladarabok közt. Clive átszaladt a kis ösvényen. Aztán visszafordult, nézte Prudence-et. Amint a következő hullám visszagördült, a lány is átfutott nevetve, lábujjhegyen szökdelve a víztócsák között. Szoknyáját a térdéig emelte, lecsavart harisnyája fölött fehéren villant formás lábszára. Alakját teljes fényével rajzolta be a lemenő nap, s olyan gyengéden, kedvesen nőies volt, míg kacagva átszaladt a homoksávon. És mintha váratlanul valami új nap fénye tört volna elő, Clive egyszerre megértette, hogy erre mindig emlékeznie kell. „Emlékezz minden részletére – kiáltott fel hevesen gondolatban. – Emlékezz rá! Emlékezz az időre, a helyre! Emlékezz rá úgy, ahogyan most látod. Dermedjen így jéggé az egész kép, hogy bármikor újra felidézhesd. Örökké fog tartani ez a kikristályosodott pillanat. Minden örökkévaló lesz számodra, ami csak ebben a másodpercben van. Emlékezni fogsz mindenre, amit ezek a sziklák körülzárnak, Prue nevetésére, a tenger morajára, a víz illatára, és a napsugárra, mely rézsútosan hullik őrá, míg a víztócsák közt lépked, és emlékezni fogsz Montyra is, ott, kissé hátrább, amint áll, és várja, hogy sorra kerüljön ő is, és átfuthasson ide. Soha, soha nem fogod ezt elfelejteni.” S míg erre gondolt, Prudence átfutott hozzá, ő meg kitárta a karját, átölelte, felemelte, és megforgatta a lányt. – Jézus Krisztusom! – kiáltott fel közben boldogan. Aztán a lányra pillantott, és mindketten tudták egymásról, mit éreznek és mit gondolnak. A lány rámosolygott, és azt mondta: – Hello! Clive lehajolt, arcát odaszorította a lány arcához. – De jó volna, ha Monty most nem volna itt. A lány megbújt a karjai közt. – Te! Viselkedj tisztességesen – mondta. – Ha nem volna itt, akkor most hazamehetnénk, és ágyba bújhatnánk. Prue ránézett, a szeme nevetett. – Megmondalak Montynak. Szép dolog ilyet mondani a barátodról?
– Csak menj! Mondd meg neki! Úgyse mered! – Túlságosan jól nevelt és szemérmes vagyok. – Ez igaz – mondta Clive. – Csakugyan az vagy. És örülök, hogy ilyen vagy. Gyengéden leeresztette a földre, és belékarolt. – Várjuk meg Montyt – figyelmeztette a lány. – Keressen ő is egy lányt magának. De Prudence várakozott, aztán belekarolt Montyba is. Így mentek vissza hármasban a városba, elmentek a Vidám Kocsmároshoz, meghallgatták a rádiót. Megint lelőttek egy csomó német gépet, és mindenki nagyon bízott Churchillben, meg abban, amit a parlamentben mondott.
24. Hamish gyalog ment haza. Érezte, mint fogja körül a londoni este, ez a hosszú, lassú átmenet az éjszaka végtelenségébe. Olyan volt ez valamiképpen, mint minden egyéb Angliában – megbízható, nem elkapkodott, minden közönséges sietségtől mentes. Belépett a házba, csengetett a liftért. Bent a fülkében megnyomta az automata világítás gombját. Bárcsak az érzelmeket is így lehetne ki- és bekapcsolni! Amint a liftből kilépett, távoli, éles hangú csengetés ütötte meg a fülét. Besietett a lakásába, és a telefonhoz rohant. A készülék néma volt, csupán a fémes csend süketségét észlelhette benne. Letette a hallgatót, de azért oda ült az ablak mellé, kemény kalapját sem vette le a fejéről. Elnézte hosszan odalenn a teret, gyönyörű volt az este lágy homályában. Szinte megrémült a hirtelen zajtól, amikor újra megcsörrent a telefon. Gyorsan felkapta – hallotta a vonal zümmögését, recsegését, a telefonos kisasszonyok elharapott félszavait, aztán Irist, amint azt mondja: – De kell felelnie! – Iris – mondta ő. – Iris … Én vagyok, Hamish! – Ó, szervusz, Hamish. Már olyan régen próbállak hívni, nem is értem… – Na, London – mondta egy női hang meghatározhatatlan távolságból. Falusi tájszólás és a telefon torzító zöngéje keveredett furcsán a hangban. – Halló, London! – Lépjen ki, kérem, a vonalból – szólt közbe Iris hangja. – Különben kénytelen leszek jelentést tenni. A készülék kattant, a vonal magasabb hangon kezdett zümmögni. – Hamish? – Igen – mondta a férfi –, itt vagyok. Úgy örülök, Iris, hogy felhívtál. Már annyit töprengtem, hogy hová is kellene menned a gyerekekkel… Willfred szerint Leaford… – Már nem vagyunk Leafordban. Éppen ezért hívtalak fel. Somersetben vagyunk, egy kétségbeejtő fészekben… Valami Pondeggan a neve. – Somerset! De hát… – Hisz te akartad, hogy elmenjünk Leafordból, nem? Először te mondod, hogy Leaford nem jó hely, hogy nem lehet ott maradni, és ha én eljövök onnan, akkor meg fel vagy háborodva. Hamish várt egy kicsit, hallgatta saját lélegzését, be és ki, be és ki, és harmadszor is be és ki, csak aztán szólalt meg: – Iris. – Tessék. – Kérlek, nem akarsz… nem akarnál… Londonba vísszajönni? Ha rajtam áll… – Londonról szó sem lehet, Hamish. Az túl veszélyes… A gyerekeknek. A férfi mély lélegzetet vett. – Te, ugye nem… nem úgy gondolod, Iris? Ugye, csak az esetleges bombázás miatt… Ugye, nem más ok miatt nem akarsz visszajönni? – Ugyan, Hamish! Persze hogy nem! – Iris nevetése mind erősebben lefegyverző
élénkséggel hallatszott. – Ugyan, ugyan … Persze hogy nem! – Értem – mondta a férfi. Ismét elhallgatott, amíg csak rajta nem kapta magát, hogy már megint a saját lélegzését hallgatja. – Iris – mondta végül. – Ide figyelj! Lemegyek hozzátok, meglátogatlak benneteket. Ott majd megbeszélhetjük… szóval majd tisztázhatjuk a dolgokat… Újra felcsendült az asszony nevetése, mintha üvegdarabok csilingelnének. – Ugyan, Hamish, igazán nem akarnálak elvonni a munkádtól. Hisz annyi dolgod van. – Most nincs olyan fontos munkám, hogy… Az asszony a szavába vágott. – Itt minden a legnagyobb rendben van, Hamish. Tökéletes kényelemben vagyunk. És olyan kedves kis hely ez… Hamish már tudta, miről van szó. Nem is figyelt már arra, hogy Iris mit mond. Már tudta. Nem azért tett fel annyi keresztkérdést a törvényszéken, nem azért látott annyi sok embert, aki a vallomás apró ellentmondásaival árulta el súlyos takargatni valóját, hogy most ne tudja, miről van szó. Ebben a pillanatban fájdalmasan kihullott egy darab Hamish Cathaway énjéből, és csak a tompa, üres rosszullét maradt helyette. De mint ahogy az is inkább sajnálattal töltötte el, mintsem örömmel, amikor valaki végül is leleplezi magát a bíróság előtt, ugyanúgy most is inkább részvétet érzett. Iris már nem a felesége volt, csupán egy szegény, gyenge tanú a saját életének pörében. Lehangoltan szólalt meg újra, tudva, hogy az asszony is tudja mindezt. – De hát, Iris – mondta –, te magad mondtad az előbb, hogy valami siralmas kis helyre kerültetek. Komoran várakozott. Arra gondolt, bármit is mondjon most az asszony, az már nem fog változtatni a kétségtelen tényen, hogy köztük mindennek vége, sem azon, hogy Iris valami ok miatt, amellyel ő nem is szándékszik törődni, még nem akarja beismerni a dolgokat. – Ó – mondta Iris –, azt a helységre mondtam, hogy olyan kétségbeejtő. Szörnyűséges kis falu ez, Hamish. Hogy nevetnél, ha látnád! Az asszony ismét nevetni kezdett hangosan, mintha arra akarná biztatni a férfit, hogy ne gondolkozzék a dolgokon, csak figyeljen őrá. – De a házikó, az igazán nagyon kedves... Régimódi, öregecske, de olyan barátságos. „Az ember igazán nem vetheti keresztkérdések alá a saját feleségét – gondolta közben Hamish –, akkor sem, ha valójában már nem is a felesége.” – Értem – mondta végül. – Köszönöm, hogy felhívtál és, hogy… megmondtad nekem. Isten veled. Letette a hallgatót, nem várta meg az asszony válaszát. És úgy ült ott továbbra is – keze a készüléken, s bámult kifelé az ablakon. Arra várt öntudatlanul is, hogy a legmeghittebb órájában pillantsa meg Londont, abban az órában, amikor a várost egészen beborítja az este, és az ég elveszti végre fakó, bágyadozó színét. Amikor az esti köd meg a barnaszén füstjének jól ismert, kellemes szaga tölti be a teret, és az
ablakokban sorra kigyúlnak a fények. London ilyenkor a legszebb, nincs párja a világon – ő a városok idős nagyasszonya. Magára ölti a sötétség méltóságteli köntösét meg a fények párosan tündöklő, szerény ékszereit – a fényekét, amelyek épületei keblén s a lábánál, a nedves visszfénnyel tükröződő úttesten csillognak. Most – most jönnek mindjárt hazafelé az emberek, lehajtott fejjel baktatnak az utcán, alakjuk fel-feltűnik egy pillanatra a lámpák fénykörében, s elvész ismét a sötétségben… De nem, mindez már nincs, elnyelte az elsötétítés. Megváltozott az élet. Megváltozott egy korszak, minden szokásával együtt – hétmillió ember korszaka, hétmillió ember szokásai. Azt azért mégsem hiheti az ember, hogy a várossal valami baj történhessék. Bombázás vagy háború. De hát az ember azt sem tudja elképzelni, hogy vele történjék valami baj – az életével, otthonával, családjával, a felesége szerelmével. Aztán mégis történik. Ővele éppen most történt, és éppen így bekövetkezhetik a többi is. Ha Iris megelégelhette őt, éppen úgy lehetséges az is, hogy Londont bombázzák. És ha lehetséges, akkor majd be is következik. – Micsoda ostobaság ez! – mondta hangosan. De csak ült az ablaknál tovább, valami bénaság lett úrrá rajta, és az idő egyvégtében csordogált, minden tagoltság nélkül, mert a harangok most nem jelezték az órákat. Múlt és múlt az idő, és ő csak ült ott valami furcsa szellemi kábultságban. Gondolatai könnyű hajócskákként siklottak távoli, merész utakra – elkalandoztak messze, messze, aztán visszatértek újra, pedig nem is jutottak el semmiféle kikötőbe. Végül is felvette a telefont, és a sötétben tapogatva a számokat, feltárcsázta a bátyját. De csak miss Lancaster jelentkezett, s azt mondta, hogy Willfred valami ülésen van. Levette kalapját, úgy ült ott az ablak előtt, képtelenül mindenféle gondolkodásra. Willfred csak jóval később hívta vissza. Hamish igyekezett, hogy melegen, jókedvűen csengjen a hangja. – Á, Willfred… Csak azt akartam mondani, megkérhetnélek-e valamire… valami szívességre? – Persze, persze – hallatszott Willfred szívélyesen hangos válasza. – Szóval… ö… kivel kellene beszélnem… ö… hogy bevonulhassak a légierőkhöz? – Jóságos isten – mondta Willfred. – Jóságos isten. – Mért, mi van ebben, Will? Utóvégre háború van… és ha az ember nem szolgálhat… – Tudom, Hamish. De hát te… neked sokkal több hasznodat vennék valamelyik katonai jogi intézménynél. Vagy pedig … – Ide figyelj, Will! Én nem afféle elegáns, lakkcsizmás irodai katonáskodást akarok. Ha elintézed nekem a légierőket, akkor rendben van. Vagy megyek a repülőkhöz, vagy nem megyek sehová! – De hát Hamish, a te korodban?! A repülőknek kölykök kellenek. – Ó, biztosan szükségük van idősebbekre is… Mindenféle tisztekre meg miegymásra.
És végül is én csak harmincöt éves vagyok. És te is tudod, hogy a tiszti kiképzésen milyen jó minősítésem volt. – Tudom. De hát… de hát mi van Irisszel meg a gyerekekkel, Hamish? A feleségednek már megmondtad? – Nem. Csak most határoztam el… Persze, alapos megfontolás után. – És nem lesz ez Irisnek túl nagy megpróbáltatás? Egyedül hagynád a gonddal meg a felelősséggel, hogy... – Ó, ővele nincs semmi baj. Éppen most tudtam meg, hogy nagyon rendes helyet találtak maguknak. Somerset-ben… Meg hát úgy gondolom, tudod, hogy ezekben a háborús időkben az asszonyoknak is el kell tűrniük egy kis kényelmetlenséget. Na, légy jó pajtás, és intézd el nekem! Azt szeretném, hogy azonnal megkapjam a beosztásomat. Azonnal. Az előbb mondtad, hogy megteszed, amit kérek. – Jól van, Hamish. Persze hogy megteszem. – Rendes fiú vagy, Will. Willfred a torkát köszörülte. – Ide figyelj, Hamish – mondta. – Ugye, nem apa miatt csinálod ezt? Nemcsak azért, hogy az ő lelkiismeretét megnyugtasd? Hisz bizonyos értelemben én is háborús szolgálatot teljesítek, Roger pedig… – Ugyan, Will, igazán nem. Becsületszavamra, eszembe se jutott ilyesmi. Azért vonulok be, mert én így tartom helyesnek, és nem apa vagy a Cathaway név miatt. De azért az öregúrnak is jól fog esni, nem? Egy szót se szólj neki a dologról, amíg nem vagyok beöltözve. Majd aztán én közlöm vele a jó hírt. Mert örülni fog neki, nem? – Hogyne, hogyne – mondta Willfred. – És ha már úgyis elhatároztad, akkor megmondhatom, az semmiképpen nem jöhet rosszul, ha egy Cathaway is van a fegyveres erőknél… Hamish arra gondolt, hogy a bátyja csak azt nem mondta meg, kinek nem jöhet rosszul. Kesernyés fintorral elmosolyodott. – Köszönöm, Will. Gyorsan elintézed, ugye? – Amint választ kapok, rögtön felhívlak. Hamish letette a kagylót. Azt várta, hogy most valahogy majd megkönnyebbül. De nem érzett semmi ilyesmit. Mozdulatlanul ült tovább az ablaknál, és csak bámult kifelé az elsötétített térre. Monty letette a korsót. – Biz’ isten, jól megjön az ember étvágya ettől a tengeri levegőtől – mondta. – Azt mondanám, együnk egy kis halat zsírban sült krumplival. Dobj fel egy pénzt, pajtikám, lássuk, melyikünk megy valami halasbódét keresni. Ha fej, akkor én, ha írás, akkor te. – De nem a te pénzeddel dobunk, barátocskám – nevetett Clive. – Még az is elképzelhető, hogy írás van mind a két oldalán. – Micsoda piszkos gyanúsítgatás… Na, nem bánom. Akkor mondd meg, milyen évszám van a pénzemen? Páros vagy páratlan? Én nem néztem meg. – Páros.
– Páratlan. Te mész. – Mutasd. Hadd nézzem meg. – Dehogy mutatom! Hogy a nyavalyába, hát azt hiszed, hogy hazudok? – Igen. – Akkor te nem nézheted meg. De Prue megnézheti. Na, nézze csak, nem páratlan? De neki ne mutassa meg! – Igen – felelte a lány nevetve. – Ezerkilencszázhét… Bizony, Clive, te vesztettél. – Na látod, fiacskám. Akkor hát hozz nekem egy szép szeletet, de farkát is, és jó sok ecettel. – Te szélhámos! – mondta Clive. – Fogadni mernék, hogy meglógsz a lánnyal, amíg én oda leszek. Prue ránézett, egymásra mosolyogtak. Aztán a lány követte a szemével, míg kiment az ajtón. Monty meg a lányt figyelte. Ahogy a tekintetük összetalálkozott, a férfi azt mondta: – Kitűnő fickó a pajtikám, ugye? – Igen – mondta a lány. — Tudja, Prue, vigyáznia kell erre a kölyökre. Nem gondolja, hogy nagyon sovány? – Nem is tudom. Tudja, én csak nemrégen ismerem. – Én azt hittem, hogy régebbről ismeri… Értem. Hát legalább hét-nyolc kilót fogyott a kórházban. – Kórházban volt? Megsebesült? – Nem. Tüdőgyulladása volt. – Ugratni akar? – Hogy az ördögbe! És az lett volna a csoda, ha nem kap tüdőgyulladást. Először a Csatornában, aztán meg a tengerben… A Canal de Bergues-nél, tudja, ott voltunk … Akkor volt ez, mikor Dunkerque felé vonultunk. Volt ott egy alezredes, irtó harapós pofa volt… Az szedte össze innen-onnan az embereket, hogy segítsünk tartani a Csatornát. A hídfőt kellett tartani… Szóval biztosítani, hogy a mieink mind átkelhessenek, aztán meg az utászainknak kellett volna felrobbantaniuk a hidat. Csakhogy a németek előbb elérték a hidunkat, és kapott az egész alkotmány egy kilenc egész kéttizedes telitalálatot, és ehhez még számítsa hozzá azt a robbantóanyagot is, amit mi szereltünk a híd alá. Gondolhatja, hogy repült a pokolba az egész, még mielőtt mi a gombot lenyomhattuk volna. És mi szépen ott maradtunk az ellenség oldalán. De a vén ezredesünk nem volt szívbajos fickó. Nyugodtan mászkált le-fel, még acélsisak sem volt a fején, és folyton azt mondogatta: – Nagyszerű, kitűnő. Rengeteg lőszerünk van. Kitűnő. – De éjszaka aztán már ő is azt mondta, jobb lenne, ha visszamennénk a nyavalyába, a saját partunkra, így aztán mind megfürödtünk. Akkor fázott meg a pajtikám is, tudja. Meg amikor Dunkerquenél a tengerben állt, az se volt éppen gyógykúra. – Mit csinált Dunkerque-nél? – kérdezte Prue. – Mi volt az, amit maga mondott neki a múltkor, hogy jobban igyekezhetett volna? – Látja, ez az, amitől még most is dühbe jövök. Ott, Dunkerque-nél elszakadtunk egymástól. Tudja, ez a különbség az öreg katona meg egy zöldfülű között. Addig én is
hajlandó voltam kitartani, amíg volt valami értelme a dolognak… De abban a pillanatban, mikor már úgyse tudok többet segíteni, én is éppoly örömest meglógok, mint akárki más… Eltöltöttem egy napot én is azon a rohadt tengerparton, az egész június elsejét, és folyton csak rosszabb és rosszabb lett a helyzet. Hosszú-hosszú sorban álltak a fiúk, vagy kétszáz méternyire benyúlt a sor a tengerbe, és a végén már a nyakukig ért a víz. Mintha evéshez sorakoztak volna… Csakhogy a tengerben álltak. A németek addigra már ripityára bombázták a dokkokat, és az egész nyavalyás öböl dugig volt mindenféle elsüllyesztett hajókkal, tankokkal és teherautókkal. Így aztán evezős csónakokkal jöttek be értünk, meg mindenféle sekély járatú alkalmatossággal, és azok szedték fel a sor elején állókat. Bizony, a fiúk közül jó néhányan akkor már alig álltak a lábukon. Sokan még a csónakba se tudtak bemászni, egyesek meg úszni se tudtak… így aztán, akiknek még bírta a keze-lába, mindig azok segédkeztek, ha jöttek a csónakok, hogy a többiek valahogy bekerüljenek a bárkába. Ami igaz, az igaz, ez szép dolog volt. Mármint, hogy nem volt se lökdösődés, se tülekedés. Ezt el kell ismernem. Pedig június elsejére a legtöbbjük már olyan holtfáradt volt, hogy nem nagyon törődött semmivel. – Szóval – folytatta Monty kis szünet után –, az ülepüknél ragadtuk meg a srácok nadrágját, úgy tuszkoltuk őket felfelé, a matrózok meg közben a karjuknál fogva cibálták őket, és akkor egyszerre csak azt mondja egy fehér pulóveres tengerésztiszt: – Egyelőre most ez az utolsó hajó hazafelé, fiúk, de nemsokára majd jönnek megint. – Na, és állt ott egy őrnagy is a vízben, és azt mondta: – Köszönöm, emberek, szálljanak csak be inkább maguk. Maga ott, az a sebesült… – Tudja, Prudence, azt hitte, hogy sebesült vagyok. Mert mikor a Csatornától leléptünk, valahol a sötétben beleakadtam a saját szögesdrótunkba, az meg úgy elkapta a zubbonyom ujját, hogy majdnem leszakította rólam az egészet. Na és persze a karomat is megkarcolta egy kicsit, mire én bejódoztam, és kötést raktam rá. Tudja, az ilyen vágásokra meg hasonlókra mindig nagyon vigyázok a tetanusz miatt… De… szóval, az az őrnagy csak a kötést látta, és azt hitte, hogy sebesült vagyok, és mikor mondta, hogy szálljak be, hát én bizony nem vártam tovább. Beszálltam, be én, csak úgy mentem befelé, fejjel előre. Úgy össze voltunk préselve, mint a szardíniák… Én meg üvölteni kezdtem: – Gyere, pajtikám! – Mert azt mondták: – Na, még négy… még három… még kettő… még egy! – Én meg ordítok: – Gyere, pajtikám! – Neki meg már a csónak peremén a keze, én meg azt hittem, hogy végre beszáll, na, és akkor egyszerre csak megfordul a roskadásig megpakolt csónak, és hallom, hogy azt mondják: – Több már nem fér! Elég! – És ahogy megfordulunk, és én visszanézek azokra az otthagyott, szegény ördögökre, hát látom, hogy a pajtikám csak ott áll még mindig. Maga elé engedett egy másik fickót a csónakba… Aztán csak nézett rám, még mosolygott is valahogy, és azt mondta: – Isten veled, Monty! Sok szerencsét! – És mink már indultunk, és otthagytuk a szerencsétlen nyavalyásokat, nyakig a tengerben. Monty elhallgatott. Maga elé nézett, egészen beleélte magát az elmondottakba. Aztán Prue-ra pillantott, de a lány lehajtotta a fejét, forgatta maga előtt a poharat, és csak bámulta közben a kezét, úgyhogy Monty nem láthatott az arcába. – És én meg azt kérdeztem tőle, hogy gyáva volt-e – mondta végül a lány.
– Az ördögbe is… gyáva… annak ehhez semmi köze – felelte Monty, s már nem nézett a lányra. – Ez a baj magukkal, civilekkel. Nagy bolondság volt, hogy ott maradt a vízben, ennyi az egész… Ez az a plecsnivadász fajta. Majdnem ugyanolyan, mint az a marha Goss őrnagy. A hős fajta! De a jó katona nem így csinálja, és a józan ész nem ezt diktálja. Mert én aztán kitartok, ha valamit használhatok vele, de ha már semmi hasznosat nem csinálhatok, akkor bizony elpucolok onnan, és megmentem a bőrömet arra az időre, amikor majd megint hasznomat vehetik. Így csinálja a jó katona! – Talán nem mindenki ítél egyforma törvények szerint, Monty – mondta a lány halkan. – Lehet. Azt én se gondolom, hogy a pajtás azért maradt ott, hogy plecsnit szerezzen magának. Csak hát a pajtikámra vall, hogy ilyen bődületes marhaságokat csináljon. És ezért – ezért van arra szükség, hogy vigyázzon rá. Maga még nem régen ismeri, háborús időkben gyorsan mennek a dolgok, de hát, úgy gondolom, végül mégis éppen olyan jól végződhetnek, mintha több idejük lett volna. De azért vigyázzon rá. És… magára is. Tudja, nehogy bajba sodorja magát… – Bajba? Miféle bajba? – Hát bajba. Hiszen tudja… Könnyen megvannak a családi örömök. A lány felnézett, látta, hogy Monty egészen elpirult zavarában. Karjára tette a kezét. – Nagyon kedves, Monty, hogy ennyire törődik velem. – Szóval… csak arról van szó, hogy a pajtikám megérdemel egy olyan rendes lányt, mint amilyen maga… És nem szeretném, ha maguk ketten olyasmibe keverednének, amiből akkor sem tudnának kimászni, ha akarnának. A lány hallgatott egy ideig, végül azt kérdezte: – És ő mikor került el Dunkerque-ből, nem tudja? – Ó, másnap egy evezős csónak áthozta a Csatornán. Itt van, ezt a levelet írta nekem… Prudence nézte, hogy Monty a zubbonya zsebében keresgél. A zsoldkönyve lapjai közül előszedett egy levelet. Óvatosan tartotta az ujjai közt, mint az olyan emberek, akik levelet ritkán kapnak, s ezért nagy becsben tartják. Aztán egy elnyűtt szemüvegtokot vett elő Monty, s acélkeretes okulárét illesztett az orrára. Egyszerre megváltozott az arca, egyéniségének, természetének más vonásai tűntek elő. A szemüveg kedves, öreges, bár magát még jól bíró, érző szívű és jóindulatú emberré változtatta. „Most már értem Clive-ot – gondolta a lány. – Most már megértem!” Monty olvasni kezdte a levelet; a szavakat gondosan hangsúlyozta, mintha nem is olyanok volnának, mint amikor beszédben használja őket az ember. Gollam … Északi Tábor. 1940. június ötödike, Monte Carlo Montyja!… – Tudja, így szokott engem tréfásan hívni. Szóval: Monte Carlo Montyja! Hogy vagy? Találkoztam a törzsőrmesterrel, és hallom, azon mesterkedsz, hogy a karcolásodra még egy sebesülési érmet is kapjál… Monty komoly pillantást vetett a lányra lehetetlen formájú szemüvege fölött. – Igazán nem akartam érmet kapni… De hát egy kis fertőzést szereztem, és aki csak egy kis karcolást is hozott Dunkerque-ből, azt mind kórházba dugták.
Megköszörülte a torkát, folytatta az olvasást: … írj egypár sort, és értesíts, merre vagy. Én itt egy sebesülttáborban vagyok. Egész csomó ember van itt a régi hadosztályunkból. Kényelemben élünk. Tegnap átaludtam az egész napot. Június másodikán éjszaka jöttünk át. Egy nagyon… – Itt van, tessék, olvassa el, ha akarja. Biztos gyorsabban olvassa, mint én. Levette a szemüveget, s visszaváltozott kemény vágású, meghatározhatatlan korú emberré. Prue a papírra pillantott, s míg nézte a hegyes, kemény, apró betűs írás egyenes sorait, arra gondolt: „Ez is Clive. Ez az írás is Clive, és ezekből a tiszta, rendes betűkből most még jobban megismerem tiszta és pontos természetét.” Tovább olvasta a levelet. … Egy nagyon mulatságos pasas, egy őrnagy hozott át bennünket csónakon. Úgy hallottam, hogy Allen is átjutott. Mikor te elmentél, én visszamentem a parancsnoksághoz, de onnan már elvitték az összes sebesülteket, csak azokat nem, akiket valószínűleg már úgysem lehetett volna szállítani. Az idő túl szép volt, úgyhogy másnap a németek a szuszt is kibombázták belőlünk a parton. Néhányunknak sikerült elsétálni onnan. Én nyugat felé mentem a parton, arra csendesebb volt, és amikor sötétedni kezdett, egyszerre csak odaevezett ez az őrnagy. Micsoda história! Egyszer majd elmesélem neked. A pofát Calais előtt elvágták csapatától, úgyhogy színegyedül maradt, aztán szerzett valahogy egy evezős csónakot, és feljött vele egészen Dunkerque-ig, hátha megtalálja az egységét. De azt az egységet már az előző napon elvitték, így aztán, amikor látta, hogy állnak a dolgok, felszedett minket, négyünket, és átevezett velünk. Tisztára egy nagydarab, vörös hajú gorilla. Akkora a mellkasa, akár egy zongora, és olyan a szőrzet rajta, mint valami kókusz lábtörlő. Így aztán, mint láthatod, stílusosan jöttem haza, egy őrnagy volt a gondolásom. Értesíts, hol vagy, és ha kijössz, akkora murit csapunk, hogy olyat még életedben nem láttál. Ismersz, pajtás, bízhatsz bennem. Barátod –2265657 . – Hogy tudott írni magának, ha nem tudta, hogy hol van? – kérdezte a lány. – Hogy? Csak rá kell írni a pasas rangját, az ezredét és számát egy borítékra, meg azt, hogy brit hadsereg, aztán előbb vagy utóbb majd csak utoléri a levél. Itt egy másik levele is… Monty boldogan lobogtatta a papírt, mintha nagyon büszkének kellene lennie, hogy ilyen értékes irat van a birtokában… A lány széthajtotta a levelet, és hangosan olvasni kezdte: Tillington Kórház, Tillington, állítólag Weck mellett, Buckinghamshire, 1940. június 9. Montynak, Monaco Midásának, Üdv! Most még egy pihenőkúrát is a nyakamba sóztak. Tegnap orvosi vizsgálaton voltam egy kis megfázással. Azt hittem, kapok majd valami orvosságot, és kiírnak végre. De kijelentették, hogy tüdőgyulladásom van, így aztán itt vagyok. Ilyen egy yorkshire-i ember szerencséje. Ami azt illeti, jó rohadtul érzem magam.
De aztán megpróbálok lelépni, hogy együtt tölthessük a szabadságunkat. Még meg kell ünnepelnünk, hogy visszatértünk az életbe … – Ugye, micsoda neveket talál ki az emberre? – mondta Monty büszkén. – Itt van még egy… A lány elolvasta az utolsó levelet is. Tillington Kórház, Tillington-on-Weck, Buckinghamshire,1940. augusztus 2. Kedves Monty, nagyon sajnálom, hogy az utolsó pillanatban le kell mondanom a találkozásunkat. Nem mintha nem tudnék mához egy hétre már szabadságot kapni, de jelenleg azt se tudom, hogy most mért tartanak itt. Tökéletesen jól érzem magam, de már két hónapja itt vagyok, és ez túl sok idő. Csak fekszem itt, és hallgatom, amit a többiek dumálnak, és ez nagyon megviselte már a filozófiai emésztő szerveimet. Egész búskomor lettem, ideges vagyok, kozmikus ingerlékenységem van. Persze nem jelent ez semmit, legfeljebb csak azt, hogy most igazán nem lennék valami szórakoztató partner. Először inkább egyedül szeretnék elmenni valahová, ahol nincs katonaság, nincsenek egyenruhák, nincs rádió, és egyedül töprenghetnék egy kicsit a dolgokon. Ugye, megérted, mért mondom le a közös szabadságunkat? De majd kiszellőztetem a fejem, és akkor találkozhatnánk huszadikán, mondjuk, úgy délután három körül a Sohóban, a vén Britanniában, és akkor – mindenképpen megrendezzük a murit. Ezt már nem fogom lemondani. És jó katonához méltóan fogjuk nyélbe ütni az egészet, majd újítunk valakit, aztán jól leégve, bánatosan és semmivel se okosabban fogunk visszamenni a táborba. Tudom, hogy nem haragszol rám. Akkor hát – huszadikán, három körül a Britanniában. Addig is… – És miattam még erről is lemaradt – mondta a lány. – Igazán nagyon sajnálom. Monty összehajtogatta a leveleket, tömzsi ujjai ügyetlen igyekezettel simították be a zsoldkönyvébe. – Ugyan, semmi baj – mondta. – Éppolyan jól mulathatunk itt hármasban is. Minél többen vagyunk, annál vidámabb az élet. Itt van még a mai este, a holnapi, szombaton meg visszautazom. Nem is értem, hogy van az, hogy az én szabadságlevelem csak szombatig szól, az övé meg vasárnapig… Csak tudnám, ezt hogy panamázta ki magának! A lány nem felelt. – És magának hány napja van még? – kérdezte Monty. – Az enyém is vasárnap jár le. Tíz napom volt. Jaj, ne is számoljuk a napokat… Az olyan rossz érzés. Mintha balszerencsét hozna az emberre… Monty hosszan s részvéttel figyelte a lányt. – Igen – mondta végül. – Háborúban nagyon gyorsan elszalad a szabadság. De közben már látta, hogy a lánynak egyszerre csak felderül az arca, vidáman, élénken felragyog a szeme, tudta, hogy az utolsó szavait Prue már nem is hallotta. – Megjött – mondta Prue, átnézve Monty feje fölött. Monty meg azt mondta magában: „Ember, ha csak egyszer is így nézne rád egy nő, ha belépsz a kocsmába! Ha csak egyszer így nézne rád valaki!” Egy pillanatra elborította a keserűség, az irigység, az elhagyatottság érzése. Fejét lehajtotta, és
begombolta a zubbonya zsebét. És abban a másodpercben már el is múlt az egész, mosolyogva nézett fel Clive-ra. – Jó sokáig oda voltál, fiú – mondta. – Várni kellett – mondta Clive. – Valami baj volt a hal adagolása körül. Arca nedves volt az utca puhán szitáló ködétől. Kibontotta az újságpapírba göngyölt csomagot. Prudence meg azt gondolta: „Milyen boldog most! Amikor ő ilyen…” – Úgy látom, ki kellett vonulnunk Szomáliából – mondta Clive. – Amíg várakoztam, beleolvastam egy pasasnak az újságjába a vállán keresztül. Gondoltam, ez a hír fellelkesít kissé két olyan háborús uszítót, amilyenek ti vagytok. Nesztek! Fogjátok ezt a korsót! Lökve átcsúsztatott egy korsót az asztalon, de az megbillent a deszkalap résében, felborult, és a tartalma Prue felé loccsant. A lány felugrott. – Jaj, Clive, nézd a ruhámat! – Bocsánat. Nem akartam … Zsebkendőikkel szárítgatták mindketten a foltot Prudence szoknyáján. A sötét pecsét szétterjedt a meleg színű, aranyos fényű szöveten. – Nagy csacsiság, de én olyan kényes vagyok az ilyesmiben – mondta a lány halkan. – Az én nőismerőseim közül a legtöbben már fogták volna a korsót, és jól kupán vágták volna vele a pajtikámat – jegyezte meg Monty. – Miféle nőket ismersz te, Monty? – nevetett Clive. – Azzal te csak ne törődj! – Látod, Prue, Montyt kellene megkérned, hogy meséljen neked az életről, a szerelemről, meg a nőkkel való kívánatos bánásmódról… Na, Monty, mesélj nekünk valamit ezekről a dolgokról! – Úriember nem beszél nőkről – mondta Monty komolyan. – Különösen nem a nyilvánosság előtt… És főképpen nem kocsmában. – Bravó, Monty – mondta Prudence. – Bravó… Látod, Clive, ebből tanulhatsz, hogy viselkedik egy igazi úr. – Azt hiszem, az igazi úr az, amit senki se csinálhat belőlem – mondta Clive, és kihúzta magát. – Hát, ami igaz, az igaz. Bocsánatot kérek. Clive felpillantott. A lány belenézett meleg, barna szemébe, és gyorsan elmosolyodott. Egy másodpercre összekapcsolódott a tekintetük, és szavak nélkül is ezernyi dolgot mondtak el egymásnak. – Ennünk is kellene – mondta Clive nevetve. Kicsomagolta az ennivalót. – Három szelet, három farka, és hat pennyért sült krumpli. – Ezt szeretem én, halat és sült krumplit! – mondta Monty, és elégedetten szaglászott. – Tudja, Prue, ez az egy, ami hiányzik nekem a katonaságnál. Prudence nézegette a hal és a sült krumpli aranybarna halmait. – Azt hiszem, az nem nagyon illik, hogy idehozzuk az ennivalókat a vidám kocsmároshoz, amikor ő is…
– Ugyan, nem törődik ő ezzel – mondta Monty. – Ha iszunk nála néhány decit, akkor már rendben is van minden… Na, lásson hozzá! Prudence a levegőben illegette az ujjait. – Nincs villánk. – Villa… – mondta Clive. – Nálunk, alsóbb néprétegeknél nem kell villa a halhoz meg a sült krumplihoz, ugye Monty? – Villa, az csak felvágás! Clive Prudence-re nézett. – Te még sosem ettél halat sült krumplival? – Ilyen boltból vettet még nem… Ezt nekünk nem volt szabad. Azt mondták, megárthat. – Hát, ahonnan én származom, ott meg ezen nevelik a gyerekeket – mondta Clive. – Amint elválasztják a cuclis-üvegtől, mindjárt jön a hal és a sült krumpli. – Akkor mehetsz, és hozhatsz magadnak még egy pohárral – mondta Prue. – Nem – felelte Clive. – Megjavultam. Erkölcsös polgár leszek. Korán fekszem, korán kelek, meg minden, ami még hozzátartozik. Éppen ezért, ha végeztél az evéssel, nem gondolod, hogy haza kellene mennünk? – Nem gondolom – mondta Prue határozottan. – Miattam ne tartóztassák magukat – jegyezte meg gyorsan Monty. – Én elvonulok. – Kicsit fáradt vagyok, Monty – mondta Clive. Prudence észrevette a szemében bujkáló mosolyt. – Én még nem vagyok fáradt, drágám. – De… szóval, reggel felkelhetünk korán, és elmehetnénk egy szép nagy sétára – javasolta Clive. – Rendben van. Én majd benézek értetek úgy a reggeli órákban – mondta Monty. – Úgy, mondjuk… úgy tizenegy felé. Szótlanul, komoly arccal ültek egy percig. Aztán egyszerre összeomlott a szavak szépen felrakott torlasza, és mindhármukból kirobbant a nevetés. – Akkor hát itt maradunk mindnyájan, és egy jó kis murit csapunk – mondta Clive. Azon az éjszakán megjött a légitámadás. Megszólaltak a légelhárító ágyúk, úgyhogy már semmi értelme nem lett volna, ha továbbra is azzal áltatja magát valaki, hogy csupán az angol gépek repülnek hazafelé. Elmúlt az önáltatás ideje. A déli partok egész szélességében hallatszott a bombázás. Ebben a városban is éppúgy vijjogtak a szirénák, mint a többiben, s a koromsötétség megtelt az óvóhelyre igyekvő emberek szapora nyüzsgésével. Minthogy ez volt az első légitámadás, az emberekből még hiányzott a megszokás közös beidegzettsége és fegyelme, ahogyan később jártak az óvóhelyekre. Most még különálló egyének voltak, és úgy is viselkedtek, mint általában az egyes emberek, ha újfajta veszéllyel kerülnek szembe – ki-ki a maga egyéni módján. Voltak, akik morogva, bosszankodva vonultak le az óvóhelyre, mert el sem tudták képzelni a szörnyű és váratlan halált, és ezért szükségtelennek érezték, amit tettek. Mások annál inkább el tudták képzelni a halált, ezért úgy futottak, alig tudták közben leplezni szájuk rémült reszketését.
Ismét másoknak még ennél többre is futotta a képzeletéből – ők el tudták képzelni magukat holtan, és el tudták képzelni, hogy festenek most elevenen. Ők voltak a legjobban megrémülve, de mivel a mások szemével is figyelni tudták magukat, valami kínosan hamis tartás mögé rejtették minden félelmüket, s csak úgy harsogtak színlelt jókedvükben. Énekeltek, folyton tréfálni akartak, hogy másokra is ráerőszakolják hazug magatartásukat. És voltak aztán olyanok is, akik mindezen átláttak, és tudták, hogy az egyik fajta tettetés éppolyan rossz, mint a másik fajta – a pániké éppúgy, mint a megjátszott hősiességé. Ezek viselkedtek a legjobban. Lementek az óvóhelyre, és ültek csendesen a helyükön, vagy ott maradtak, ahol éppen voltak, felülemelkedtek az élet és halál vonzásán, és megálltak egyedül ott, ahol nem volt velük semmi más, csupán emberségük nyugalma. Az ilyen emberek, akár lementek az óvóhelyre, akár nem, kiki a maga benső parancsának engedelmeskedett. Eleinte, míg nem hulltak a bombák, a nagyszájúak el akarták hagyni az óvóhelyeket, azzal hetvenkedtek, hogy csak vaklárma volt az egész. Az ijedtek viszont akár örökre ott maradtak volna az óvóhelyen, akár van rá okuk, akár nincs. És a bombák aztán mégiscsak lehullottak. Első hangzásra még jelentéktelennek, aránytalanul csekély dolognak látszott az egész. Képtelenül és valószerűtlenül hatott minden, hisz sem látni, sem hallani nem lehetett semmiféle ellenséget. Messze, a látóhatár szélén, villogtak és lobogtak az égen a légvédelem fényei. Az ágyúk moraja hirtelen jött tengerdagályként gördült végig a parton. És közeledett, folyton közeledett. Fönn az égen tűhegynyi fények kezdtek villogni, táncolni. Aztán rémületes hirtelenséggel megszólaltak a közelben elrejtett ágyúk. Úgy hallatszott, mintha a szomszéd utcában lennének. Úgy dörrentek, mint a dühösen bevágott ajtók. És végül tompább, de mégis irtózatosabb hangok hallatszottak – egyszer, kétszer, aztán még egy, és még egy, és még egy, és mind azt mondta, ahogy közelebb és közelebb lopódzott a hang: Krupp! … Krupp! … Kkrrruppp! Azok az emberek, akik már megjárták a háborúkat, erre szinte helyeslően bólogatni kezdtek, és azt mondták: – Ez az! Mindig megmondják, hol gyártották őket. Krupp! Krupp! Ez az! A fiatalabbak meg azt kérdezték: – Ennyi az egész? Számukra megnyugtatónak tűnt fel, hogy a bombák oly tompán és távolról szólnak, míg a félelmetesen dörgő ágyúk itt vannak a közelben, és olyan hangosak, olyan hatalmasak. Azoknak viszont, akiket már elfogott a pánik, úgyhogy se láttak, se hallottak, azoknak mindegy volt, hogy bomba-e vagy ágyú. Ők csak a zajok és dörgések összességét érzékelték, s eluralkodott bennük a háború iszonyú és ellenállhatatlan rémülete. A nagyszájúak a féltájékozottság ostobaságával hangoskodtak, hencegtek és tréfálkoztak. Fogalmuk sem volt azokról a bonyolult szerkezetekről, amelyek a lövedék útját meghatározzák, sem a hajszálpontosan ívelő, zümmögő hangú röppályákról, sem azokról az emberekről, akik úgy munkálták ki a finom műszereket,
hogy a robbantó szerkezetek az előírt görbének egy meghatározott pontján lépjenek működésbe. Amit ők felfogtak, az csupán a bombák távoli hangja volt, meg az ágyúk sokkal hangosabb lármája, amire aztán ilyeneket mondtak: – Most megmutatjuk nekik! … Csak semmi izgalom! … Most aztán megkapják tőlünk! De akik már megjárták a háborúkat, azok tudtak és értettek mindent. Hallották a zajokat, és pontosan le tudták fordítani mindnek a jelentését. Amikor megszólalt az első sziréna, akkor ők, a háború ismerői, maguk előtt látták azokat az embereket, akik most valahol, messze, hajókon, táborokban, irodákban telefonálnak, jelentéseket tesznek. És másokat is láttak – lámpafényben az asztal fölé görnyedőket, amint papírszeleteket nézegetnek, és útirányokat jelölnek be egy térképen. És látták azokat az embereket is, akik telefonkészülékekre tapadnak, hogy sietve értesítsék azokat a városokat, amelyek a fokról fokra kibontakozó támadás útvonalában fekszenek. És amikor fénycsóvák kezdték pásztázni az eget, akkor azok, akik ismerték a háború gépezetét, látták maguk előtt az irányító szerkezetek forgó kerekeit, látták azokat az embereket, akik most verejtékes erőfeszítéssel összpontosítják minden figyelmüket, s megszűnik a számukra minden más eleven valóság ezen a világon, csak azt az irányító kereket, csak a számskálát látják és érzékelik, s csak az utasítás hangját hallják meg, amely úgy hangzik el, mintha sok fényévnyi távolságból érkeznék, s mégis világosan elérkezik hozzájuk. És amikor az ágyúk is megszólaltak, akkor a háború régi ismerői nem csupán az ágyúkat hallották, nemcsak a tűhegynyi, villanó fényeket látták, hanem ismét csak embereket és embereket. Embereket – oly elmerülten a megfeszítve összpontosított figyelemben, hogy a maguk parányi működési körén kívül semmi nem létezett számukra a világon. Embereket, akik ujjukat a számskálán tartják, mereven figyelik a prizmás szerkezetek homályát, az egymást keresztező két hajszálcsíkot, és szemükkel úgy kutatnak műszerük rejtett síkjain, mint a biológusok a mikroszkópjaikban, hogy megpillantsák az üres tér végtelenségében reszketve, csillogva feltűnő pontocskákat. És ha felfedezik ezeket a pontocskákat, akkor egy másik világból szólnak át, mit sem törődve azzal, ha a repülőgép egyenesen feléjük tör köpködő gépfegyverével, vagy éppen felfelé csap, a zuhanóbombázás zúgó görbéjével, a magasba. Ők csak forgatják és csavarják szakadatlanul a gombokat, míg a könnyű kis pontocskák egy fókuszba kerülnek egy-egy pillanatra a hajszálcsíkok kereszteződésével, és akkor közönyös hangon azt mondják: – Nyolc-öt-négy-öt! Nyolc-öt-hat-öt! Nyolc-öt-kilenc-nulla! A légitámadás egész útvonalán működnek, forognak a finom szerkezetek, bonyolult trigonometriai feladatokat oldanak meg gyorsan és csodálatosan, de a szerkezeteket mindenütt emberek kezelik, cselekvő emberek, dermesztő versengésben, nem ismerve semmi mást a világon, csupán a maguk lencséjét, kerekét, számskáláját, azt, ami nekik jutott a hatalmas mechanizmus összmunkájában. Azok az emberek, akik már kóstolták és túl is élték a háborút, tudták és maguk elé képzelték mindezt, amikor megszólaltak az ágyúk. Hallották, megismerték a messzi
magasban felrobbanó lövedékek lehulló szilánkjainak süvítését is. Hallották, megismerték egy vijjogva lezuhanó robbanófej visító hangját, és tudták, mi történik azzal az eleven hússal és csonttal, amely szerencsétlenségére az útjába kerül. Messziről hallották, hogy: Krupp-krrruppp! Tudták, hogy a hang azért olyan halk, mert nagyon messziről érkezik. De megértették, mi történik ott, a látóhatáron túl. És néha megszólaltak: – Valamelyik szerencsétlen flótás most bekapta! Az ilyen emberek nyugodtan lementek az óvóhelyre, és szótlanul megültek ott, vagy még inkább otthon maradtak, magukkal társalogtak, és azt mondták: – Így is meg lehet úszni. Mert ezek az emberek tudták, hogy a biztonság az olyasmi, amit nagyon kevéssé befolyásolnak a százalékszámítás törvényei. Az volt a hitük, hogy a Végzet ráírja az ember nevét egy bombára, egy golyóra, egy süvítő aknaszilánkra vagy egy összeomló hídra. És ha a név rajta van, akkor rajta van, és nincs mit csinálni, és a futás, az elbújás, a beásás nem egyéb, csak egy féreg nevetséges ficánkolása. Tudták, hogy nincs olyan emberi, sem isteni törvény, amely megszabná, hogy egy lezuhanó bomba ne találhasson el éppolyan könnyen egy utcát, mint egy mezőt, egy épületet éppolyan simán, mint egy közteret, egy templomot éppolyan egyszerűen, mint egy nyomortanyát, és egy királyi palotát éppolyan részrehajlás nélkül, mint egy tehénistállót. Tudták, hogy bárki és bármi legyen is az ember, és bárhová menjen is bármikor, a korszerű háború halála bármelyik pillanatban lecsaphat rá a maga gyönyörű pártatlanságával. Éppen ezért ezek az emberek nem kapkodtak, és nem is rejtőztek el. És ezekben az emberekben lakozott az igazi bátorság: tudták mindenekfölött azt, hogy aki a részletfizetési akció keretében életet vásárolt magának, annak halállal kell fizetnie érte, és a fizetés időpontja olyan titok, amelyet csak a Hitelező tud. De minderről nem beszéltek. És ha mégis beszélniük kellett, például a feleségükhöz, akkor ilyeneket mondtak: – Fogd a gyerekeket, és menj le, ha akarsz. Én itt maradok, csinálok egy csésze forró teát, mire visszajöttök. És ha az asszony tiltakozik, akkor már semmi egyebet nem lehet mondani, legfeljebb csak azt: – Hát ha már éppen úgy megeshetik az emberrel az egyik helyen, mint a másikon, hogy a fűbe harap, és ha úgyis az én nevem van ráírva, akkor én inkább már itt várom meg, a saját tűzhelyem előtt, semhogy odalenn rohangáljak az utcán, és elbújjak valami rohadt pincébe. Az ilyen emberek, akikben rendületlenül élt az egyetlen vigasz és filozófia, amely még meghagyhatja az ember belső méltóságát, az ilyen emberek tovább ettek
vagy ittak, olvastak vagy levelet írtak, vagy szeretkeztek, vagyvégeztékbármi más mindennapi, sokféle tevékenységüket, aminek az ember mestere és szolgája. Az ilyen embereket meg lehet ölni. Az ilyen embereket meg lehet verni a háborúban. De nem könnyen.
25. A lány görcsösen Clive karjába kapaszkodott a sötétben. Clive a pizsama anyagán keresztül is érezte a körmeit. Már tudta, hogy Prudence csakugyan halálra van rémülve. Józan fejjel, tiszta öntudattal senki nem karmol bele ilyen vadul és kíméletlenül a másikba. Mozdulatlanul feküdt, karja húsában érezte az éles fájdalmat. Egy pillanatra felvillant benne a katonák hideg gyűlölete a civilek iránt; az a gyötrelmes káröröm, amely azt kiáltja az emberben: „Most! Most legalább ők is megtudják!” Aztán eszébe jutott a lány arca, mosolya, kedves, szelíd természete. Kezét a lány kezére tette. — No, mi baj? – Olyan… olyan közel volt… itt esett le egészen közel… Hallotta jól, hogy Prudence kapkodva lélegzik. Nevetett magában, bár tudta, hogy teste rázkódására a lány is észreveszi a nevetését. – Csacsi – mondta. – A mi ágyúnk volt. – De hát… ilyen közel nem is lehet ágyú. Kissé már nyugodtabb volt a hangja. Clive kinyújtotta a karját, és a vállára vonta a lány fejét. – Éjszaka nagyon közelinek hallatszik – mondta. – Te is tudni fogod, ha már a bomba jön. A lány elhúzódott. – Clive, gyerünk el innen… Le kellene mennünk az óvóhelyre. A válasz oly sokáig késett, hogy a lányból végül is elszállt a pillanat rémülete. Clive ismét magához vonta a lány fejét. – Semmi értelme, Prue. A lány megint elhúzódott. – Hogyne lenne értelme! Azért vannak az óvóhelyek. Nem?! Nem csinálták volna őket, ha nem volna biztonságosabb… Kérlek, menjünk le! Clive felült az ágyban. Hallotta az ágyúk dörgésén át egy német bombavető disszonáns zúgását. Mindkét kezét kinyújtotta a sötétben. Megtalálta a lány kezét, és két tenyerébe fogta. – Nézd – mondta. – Ez az a pillanat, amikor az ember semmit sem tehet. Most benne vagy. Most végre benne vagy, és nem kell semmit sem tenni. Érted? – De muszáj valamit csinálni! Muszáj! Akármit. Legalább gyerünk le… – Ide figyelj, Prue. Tökéletesen mindegy, hogy itt vagyunk vagy máshol. Prudence-et méregbe hozta a férfi közönye, még a félelméről is megfeledkezett. Micsoda hülyeség itt feküdni, mintha meg volnának hipnotizálva, vagy be volnának rúgva, és csak várni tunyán a halált. Ha valamit csinál az ember, az legalább tiltakozás a halál ellen. – Clive! Kelj fel, és gyerünk el innét! Megrázta a férfit, mintha álomból akarná felkelteni, de Clive ismét megfogta a kezét.
– Semmi értelme, hogy összevissza szaladgáljunk —mondta. – Azzal úgysem menekülhet meg az ember. Megint csak nevetett magában, végül azt mondta: – Mondd, Prue, sose hallottad annak a múlt háborúbeli öregasszonynak a történetét? Mikor megjöttek a Zeppelinek, és elkezdték dobálni a bombákat, akkor ő folyton fel-alá sétált az utcán, mert volt egy fia a lövészeknél, és az azt írta neki, hogy a mozgó célpontot sokkal nehezebb eltalálni. A lányon borzongás futott át. – No, nevess már egy kicsit! – Nem tudok. Fejét odaszorította a férfi vállához, arcával a melléhez bújt. – Szoríts erősen – mondta. – Szoríts! Simogatta fektében a lány meztelen vállát, olyan egyenletesen járt a keze, mint a metronóm. Mereven nézett a sötétségbe, feszülten figyelt minden hangra, megpróbálta magában lefordítani a zajok értelmét. Figyelte a gépek zúgását, a közeledő, morajló hangokat. Az ágyúk dörgése hangosabb volt a gépeknél, a dörgések mögé kellett hallgatózni, hogy az ember felfoghassa a zúgást. Egy üteg, még közelebb az előbbinél, hirtelen csattogással tüzet nyitott. Clive hallotta a magasba húzó lövedékek süvítését, aztán ismét a zümmögést figyelte. Már olyan tisztán hallatszott, hogy a lány is felfigyelt rá. Felemelte a fejét, és mintha a hangos beszéd elárulná őket, suttogva szólalt meg: – Erre jönnek. Felénk. – Dehogy – mondta a férfi. – Ezek a mieink. – A mieinkre nem tüzelnének. – Ezek a mieink, és most már ne izgulj. Gépiesen simogatta a lány vállát. Ismét kirekesztette hallásából az ágyúk hangját, a tenger hangját, a saját lélegzésük hangját, és a zúgást figyelte. Most lehetnek körülbelül a fejük fölött. Ha kapnak egy bombát, azt már az előbb ki kellett oldani. Le kellett dobni, még mielőtt a fejük fölé érkezett a gép. És most jön, jön, enyhe görbét ír a levegőben – először a repülőgép irányát követi, de a föld mindjobban maga felé húzza, ezért fokról fokra meredekebben zuhan lefelé, már egészen meredeken zuhan, zuhan, mintha csak Aubrey Beardsley21 húzott volna lefelé egy vonalat, és hol lesz hát a vonal vége? Ennek a szállodának a tetején? Mindjárt megtudják. Harminc másodperc… húsz másodperc. A szívverésén mérte az időt. Hat… öt… négy … három … kettő. Éles csattanás hallatszott, és abban a pillanatban maguktól meglódultak a gondolatai. Hallod. Márpedig azt mondják, hogy az ember sose hallja azt, amelyik eltalálja. De te hallod. Igen, hallom, de nem fogok már tovább élni, és nem tudom senkinek elmondani, hogy igenis, azokat is hallja az ember. De amint ezt végiggondolta, a gondolatok száguldó sebességével, ahogyan az öntudat roppant feszültsége idején száguldanak a gondolatok a fény sebességével, közben
rájött, hogy nem bomba robbant. Meg sem moccant az ágyban, feküdt mozdulatlanul, hallotta az éles csattanást, és érezte, hogy a lány megint a karjába kapaszkodik. Igyekezett nyugodtan megszólalni. – Repeszdarab – mondta. – Csak egy repesz a mi ágyúnkból. A tetőre esett. – Német gépek, ugye? – Igen – mondta a férfi. – De nincs már semmi baj. Ha ránk dobtak volna egy bombát, annak már itt kellene lenni. Most már nem kell izgulnod. A lány mély lélegzetet vett. 21 Breadsley, Aubrey Vincent – kiváló angol grafikus (1872-1898) – Már egyáltalán nem izgulok – mondta. – Sajnálom, hogy az előbb úgy viselkedtem. De már elmúlt egészen. – Ez a helyes beszéd – felelte Clive. – Hidegvér. Nyugalom. Azt hittem, a felsőbb osztályhoz tartozók sose vesztik el a nyugalmukat. Prue felemelte fejét. – Jó is lenne. – Na látod – mondta Clive, s közben figyelte még a gépek távolodó zúgását. Az ágyúdörgés a gépek után hömpölygőit észak felé. – Rugby, Eton, Harrow és a többi. Húzzuk meg az evezőt, szépen, egyenletesen! Keményen, fiúk, ez a szép sport! – Ne légy olyan gonosz. Ne gúnyolódj. – Nem akartam gonosz lenni. – Igazán nem tehettem róla. De most már rendben vagyok. – Ne törődj a fecsegésemmel – mondta a férfi. – Tedd ide a fejed. – Már rendben vagyok. Többé már nem fogok félni. Clive megsimogatta a lány fejét, és közben hallgatózott. Keserűen elmosolyodott a sötétben. – A légitámadástól sem fogsz félni? – Nem. Többé nem fogok félni. – Akkor jó – mondta a férfi. – Mert most jön még egy hullám. Csendesen feküdt, hallgatta a közeledő zúgást és az ágyúk crescendóját. S hallotta Prue suttogását. – Nem bánom, édes. Csak… csak az a baj… hogy olyan hangos. – No, az nem baj. A lármától semmi bajod nem lehet… Most pedig magadra öltöd a leghidegvérűbb arckifejezésedet, ugye? – Nem tehetek róla, még mindig félek. – Persze hogy félsz – mondta Clive. – Mindenki fél. Ennek semmi köze a bátorsághoz. Az a természetes, hogy félsz… De azért bátrabb vagy, mint amennyire félsz, ugye? – Nem vagyok bátor. – De az vagy… És gyönyörű vagy – mondta, s majdhogy el nem nevette magát. Magában pedig azt mondta: „Lám, ez az egész tudomány, szünet nélkül beszélni kell hozzájuk, és akkor előbb-utóbb megnyugszanak.” S közben hallotta a lány halkan suttogott válaszát:
– Igazán szép vagyok? – Persze hogy az vagy! – Ne… ne azt, hogy persze. Kérlek, ne mondd, hogy persze. Mondd, hogy szép vagyok. – Szép vagy. – Tulajdonképpen nem is vagyok az. De ha te azt hiszed… Nagyon örülök, ha azt hiszed, hogy az vagyok. Clive rájött, hogy a lány is tudja, hogy szándékosan tartja szóval, s ettől mérges lett egy pillanatra. – Prue… a szemem azt mondja nekem, hogy nagyon szép vagy. Akarod, hogy én külön is mondjam neked? – Akarom hallani, hogy mondod nekem. – Akkor hát most mondom. – Clive. – Tessék? – Ugye, nemcsak azért mondod, hogy szép vagyok, mert légitámadás van? Ugye, nemcsak azért, hogy ne gondoljak rá… – Persze hogy nem. Már előbb is meg kellett volna mondanom neked. És majd újra elmondom, mikor már túl leszünk az egészen. Mert… Gondolatai száguldani kezdtek, s magában azt mondta: „Igaz! Az ember csakugyan nem hallja! Az ember azt sose hallja, amelyik neki szól!” Mert a csattanás olyan hangos volt, hogy még a levegő is meggyötörten remegett a szobában. A felvillanó fény a légoltalmi függönyön keresztül is nappali világosságba borította egy pillanatra a szobát. Aztán, az ágyúk őrült dörgésével keveredve, kövek és téglák csörömpölése, beomló fal zuhogó robaja hallatszott. Clive gondolatai most módszeresen, lépésről lépésre, minden kapkodás nélkül követték egymást. – Ez most bomba volt – mondta. – És elég közel. De azért nem annyira közel, ahogy gondolnád. Reggel majd kimegyünk, és csodálkozni fogsz, milyen messze volt… Jó sok utcányira tőlünk. A lány is nyugodtan beszélt, mintha sosem félt volna. – Dehogy. Itt volt mindjárt kinn, a tengerparti sétányon. – Fogadjunk egy shillingbe, és reggel majd megnézzük. – Ha még lesz egyáltalán reggel – mondta a lány nevetve. – Á, miket beszélsz! Most már igazán biztonságban vagyunk. Minél közelebb volt ez, annál nagyobb biztonságban. Kétszer ugyanoda sose üt a villám. Tudod, Monty esküszik, hogy a múlt háborúban az úgy volt, ha a fiúk megláttak egy összebombázott terepet, rohantak egyenest a gránáttölcsérbe, mert ugyanoda nemigen csapott be még egy lövedék. Esküszik Monty, hogy ez így van. – Monty! Vele vajon mi lehet? Csak nem történt valami baja? – Montynak? Ide figyelj … Ha addig bombáznák ezt a várost, hogy már egyetlen ép tégladarab sem maradna belőle, és egy kivételével minden ember elpusztulna benne, na, akkor ha a következő reggelen idejönne valaki, az rögtön tapasztalhatná, hogy az a
bizonyos egyetlen életben maradott, az senki más, mint Monty … Ő pedig ott üldögélne a téglarakáson, akkorra már egy tetőt épített volna a feje fölé, meg rakott volna egy rögtönzött tűzhelyet is, és serpenyőben éppen a reggelijét készítené. Sose aggódj te Monty miatt. Szótlanul feküdtek egy darabig, hallgatták az ágyúzást. – Te soha, semmi miatt nem aggódsz, Clive? – Én? Én vagyok a világon a legnagyobb aggodalmaskodó, csak mindig elrakom későbbre az aggódáshoz való energiámat. Nem aggódok és töprengek olyan dolgok miatt, amiken úgysem lehet változtatni. Légitámadások miatt igazán nem érdemes aggódni. Aggódni másoknak kellett volna emiatt… Már nagyon régen, évekkel ezelőtt. Most már késő aggódni. Most már nem tehetünk mást, csak azt, hogy kibírjuk. Ki kell bírnunk. A lány egyszerre felemelte a fejét. – Nem jönnek vissza? Mintha hallanék valamit… – Nem. Ezek a mieink. Most igazán. Tisztán hallani, figyelj csak… Kelet felé gyengül az ágyúzás. Figyelj, te is hallhatod. Elhallgatnak sorban. Abban a pillanatban, mintha csak valami vígjátéki fordulat lenne, veszett bömböléssel és csattogással megszólalt a legközelebbi ágyú – aztán, végül is, elhallgatott. Mintha mennydörgés gördülne végig hosszan egy völgyben, úgy távolodott lassan a tüzérségi tűz moraja a szigetország belseje felé. Clive hirtelen a lány karjára tette a kezét. – Hallod? – Mit? – A gépfegyvereket. Hallod? Felszálltak a vadászgépeink… Képzeld el, éjszaka felszállnak, és rámennek a németekre! – Semmit sem hallok. – Várj. Előbb meg kell szokni a fülednek, akkor majd hallod… Hallod? – Nem. – Én hallom… Most már nem hallatszik ide. Azt hiszem, a nehezén túl vagyunk. – Most olyan csend van, ugye? Olyan csend, hogy szinte bántja az ember fülét. – Igen. – Úgy meg voltam rémülve. – Dehogy. Nagyon szépen viselkedtél. – Nem. Szörnyűséges voltam. Úgy szégyellem magam. – Ugyan. Semmi okod rá. Először mindenki meg van rémülve. Majd te is jobban tűröd később. Megszokod. Te is katona vagy, és most átestél a tűzkeresztségen. A következőt már fel se veszed. – A következőt?… Clive! – Tessék? – Ugye, Douai és Dunkerque rosszabb volt? Ugye, rosszabb volt ennél? – Hát, egy kicsit persze melegebb volt. – Nem, százszorta rosszabb volt… Hisz ott az ellenség látott benneteket, és fényes nappal támadhatott rátok. Olyan volt, mint ez, csak százszorta rosszabb. Össze voltatok zsúfolva ott a tengerparton mind, ahányan csak voltatok, és légelhárító ütegek
sem voltak, hogy távol tartsátok a gépeket… Olyan tehetetlenek voltatok, mintha keresztre volnátok feszítve… – Ugyan, dehogy! A hátunkra feküdtünk, és a fekete lelküket is kilövöldöztük belőlük. – Nem, az milliószor rosszabb volt, mint ez… – Nem, nem. Sötétben rosszabb. Ez most sötétben volt. – Nem. A napvilágnál láthattak benneteket… – Jaj, az ördögbe is. Semmi értelme, hogy most ezzel izgassuk egymást. Elmúlt. Régi história… Hallod, vége a támadásnak. Le kellene mennünk. – Ó, hát most már nem maradhatnánk itt? – Nem – felelte Clive. – Amikor itt kell maradni, akkor le akarsz menni, amikor meg le kell mennünk, akkor itt akarsz maradni. Most van annak az ideje, hogy lemenjünk. – De hát minek? – Lehet, hogy megsebesült valaki… Hallod? Valaki kiabál odalenn az utcán. Megyek. – Ne … én is veled megyek. A lány felült, de észrevette, hogy Clive mozdulatlanul ül mellette. – Nem öltözöl? – Gondolkoztam – mondta Clive. – Úgy hallatszik, mintha már elegen volnának odalenn. Ott lesznek a mentők, az önkéntes nemzetőrök meg a rendőrség és… – És? – Lehet, hogy igazoltatni fognak. – Hát megvan a szabadságos leveled, nem? – Persze, igen … Csak hát arra is kíváncsiak lehetnek, hogy mit keresek itt civilben. Ó, hogy az ördög vinné el! … Megyek. – Figyelj csak – mondta a lány. – Valaki csakugyan kiabál… Jaj, Clive, valaki megsebesült. – Lemegyünk. Amint az ágy szélére ült, hallotta, hogy a lány is mozgolódik. Aztán a hangját hallotta a sötétben. – Clive! – Mi lelt? A lány odahúzódott hozzá, kinyújtotta a kezét, végigsimított az arcán. Érezte félénk ujjait, ahogy a nyakáig lesiklottak. – Most már értem – mondta a lány. – És ne haragudj. Most már igazán értem. – Mi az ördögöt beszélsz itt össze? – Jól van. Most már tudom. Dunkerque és Douai… Az is olyan volt, mint ez, csak ezerszer rosszabb, és folyton folyvást tartott, óráról, órára, napról napra, és sose volt vége… Egész nap és egész éjszaka, és másnap megint reggeltől estig, és… – Az isten szerelmére – mondta a férfi. – Ha le akarunk menni, akkor öltözz gyorsan, és ne játsszunk itt drámát. – Nem akarsz beszélni róla – mondta a lány. – Tudom én. – Az ördög … Hát ha annyit tudsz, akkor mondd meg, hol a zoknim… Ez meg mi?
Prue keze összetalálkozott Clive kezével, és a lány hangosan, szívből felkacagott: – Ez nem is az, amit keresel, édes. Ez egészen más… És különben is, az enyém. – Hát hogy az ördögbe keveredett így össze a te ruhád az enyémmel? – Dehogy keveredett. Ez az én székem. A tiéd odaát van, a bal oldalon. – Hát a pokolba is, merre van a bal oldal… Te most merre vagy arccal? – Meggyújtom a villanyt. – Ne. Még nem fújták le a légiriadót. Merre van bal? – Te merre nézel? – Marhaság. Mondd inkább úgy, hogy észak, dél, kelet vagy nyugat… Ez meg mi? – Ez én vagyok, édes, de te is tudod. Kérlek, Clive… – Gyönyörű szép vagy, Prue. Azt ígértem, hogy megmondom neked légiriadó után is. – Még nincs is igazán vége. – Akkor majd újra megmondom neked… Úristen! – Mi az? – Megtaláltam a zoknimat. – No látod. Most legalább magad is tapasztalhatod, hogy van jutalma az erkölcsi alapodnak. – Erkölcsi micsodámnak? – Alapodnak. – Szörnyű! Erkölcsi alapom!… Úgy hangzik, mint valami malacság. – Drágám! Hogy lehet ilyen mocskos a fantáziád? – Ugye? Néha magam is meg vagyok lepve, milyen mocskos gondolataim vannak. – Nem is igaz… Nincsenek. A te gondolataid finomak és tiszták. – Most meg hol a nadrágom?… Ez mi? – Ez megint én vagyok, édes. – Jóságos ég, te még nem vagy felöltözve? – Nem. És te? – Én sem. Érezte a lány testének jóleső melegét, és a tenyeréhez simuló kombiné selymének puhaságát. – Le kellene mennünk – mondta a lány. – Bizony. – Fel kellene öltöznünk. Ezt mondta, s mozdulatlanul feküdt Clive karjában. A férfi érezte, amint a forróság feltör egészen a torkáig. – Mi a fontosabb?… Hogy felöltözzünk, vagy… – Vagy mi? – Vagy hogy ne öltözzünk fel, természetesen. A lány nem felelt. Clive tudta, hogy lehunyta a szemét. Az utcáról egyszerre élénk hangzavar hallatszott. Clive felfigyelt, megrázta a fejét, mintha egy egész raj szúnyogot akarna elűzni. Az ablakhoz ment, hallgatózott, aztán megfordult. – Valami olyasmit kiabálnak, hogy az üzletház alatt be vannak temetve az emberek – mondta. – Muszáj lemennem. Biztosan ásni kell.
– Akkor én is lemegyek. – Nem, ez… – Jobban szeretném. Clive gyorsan magára ráncigálta a ruháit. Aztán egyszerre csak elnevette magát. – Eddig bizisten nem gyűlöltem igazán a németeket – mondta. – De ha így megy tovább, elsőrendű háborús gyűlölködő lesz belőlem. – Mért? Mire gondolsz, édes? – Úgyis tudod, mire gondolok. Sose képzeltem, hogy valaha is ilyen vasakaratom lesz. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Dehogy is nem tudod. Felöltöztél már? – Egy pillanat. Clive kinyitotta az ajtót, és várt. Amint a lány kilépett a szobából, a férfi még visszanézett. – Ezek azok a dolgok – mondta –, amik meggyűlöltetik az emberrel az embertársát. Aztán a lány után sietett a folyosón.
26. Gyalog mentek fel a szikla pereméig, kantárszáron vezetve az óvatosan, szinte lábujjhegyen lépkedő lovakat. – Itt vagyunk – mondta Mary, és széles mozdulattal körülmutatott. – Hát nem remek? Prentiss Saintby végigjártatta szemét a szakadékos, vízmosásos völgyek kanyargó, hatalmas árkain. A hűvös, napsugaras hegyi levegőben oly tisztán látszott minden részlet, akár egy élesen exponált fényképen. Odalent a távoli mélységben tisztán és külön-külön kivehető volt a fakóbarnára égett füves térségek minden bokra. Följebb a borókák, a fenyők, a törpefenyők sávjai következtek, és végül az örök hóval borított, hatalmas csúcsok. – Csodálatos – mondta a férfi emelkedett hangon. – Ugye mondtam, hogy érdemes ide kilovagolni. Prentiss a lányra nézett. Mary olcsó, kék vászonnadrágot viselt, kockás gyapjúinget és széles karimájú kalapot, mint akármelyik férfi ezen a vidéken. Prentiss még mindig afféle farsangi maskarának érezte ezt az öltözködést. Az a hatalmas gyöngyházszürke kalap is, amelyet Lachrantól kapott, éppolyan szörnyűnek és lehetetlennek tűnt fel a számára, mint azok a tollbokrétás harci fejdíszek, amilyenekkel az indiánok ajándékozzák meg előkelő vendégeiket. És most már ez a kalap őt magát is letagadhatatlanul e szörnyű és lehetetlen öltözködés részesévé tette. Úgy érezte, mintha valami jogtalanságba keveredett volna. S mintha bármelyik pillanatban megjelenhetnék valaki, valamelyik régi ismerőse, s megdöbbenten azt mondaná neki: „Jóságos istenem, Saintby! Mit csinál maga, az ég szerelmére, ebben a lehetetlen jelmezben?” Ilyesmire gondolt Prentiss, míg a lányra tekintett. De aztán a lány nyakának finom hajlása, bőrének barnásarany tisztasága, amelyhez képest ő foltosnak és tisztátalannak érezte a saját bőrét, másfelé vitték a gondolatait. „A világ legegészségesebb állatai – gondolta hirtelen. – Micsoda ország! Milyen boldogságban élnek!” Mary észrevette a férfi fürkésző pillantását, vidáman elmosolyodott. – Akkor hát – mondta – együnk. Már majdnem olyan éhes vagyok, mint ahogy Mickey bácsi szokta mondani, hogy még a görény lábát is lerágnám. Prentiss elkalandozó gondolatokkal figyelte a lányt. Olyan gyorsan beszélnek ezek az amerikaiak, és olyan meghökkentő ötleteik vannak… De azért készségesen segédkezett Marynek; kibontották a nyeregtáskákat, és kirakták az élelmet egy lapos kőre. A lovak nyugodtan, türelmesen álltak, kantáros fejüket lelógatták. Nem is rossz ötlet – elmélkedett Prentiss – így betanítani a lovakat, hogy kikötés nélkül is megálljanak. Képzeljük csak el vadászaton… – Ez a legkedvesebb helyem – mondta a lány. Ugyanakkor a legprózaibb módon jókorát harapott egy szendvicsből. Csak a fiatalok tudnak így összekeverni egymástól merőben idegen érzéseket és dolgokat. Prentiss a távolba pillantott. – Igen… – mondta. – Túlságosan is szép. Heves vágyakozás fogta el egyszerre az igazi zöld rétek és mezők után – olyan zöld
után, amilyent ezek az emberek itt soha nem is láttak. – Túlságosan is? – kérdezte a lány. – Igen. Mary hallgatott. Úgy hallgatott, mint valami művész, akinek a festményét rosszindulatúan megkritizálták. Prentiss engesztelő szavak után kutatott. – Nézze – mondta végül –, lehet, hogy ezt nem fogja megérteni, de nekem most nincs ahhoz jogom, hogy élvezzem ezt a tájat… Semmiféle élvezethez nincs jogom. Én itt hivatalos küldetésben vagyok, és az ilyen időkben, mint ez a mostani, úgy érzi szinte az ember, hogy nem helyes ilyen mennyei békében élnie. Itt pazarolni az időt, amikor közben… szóval, amikor folyik a háború. – De hát maga nem pazarolja az idejét. Már megmondtam magának. Higgyen nekem! Látja, a kalapot is megkapta, ahogy megmondtam magának… Ugye, hogy Mickey bácsi olyan, mint egy régi rablólovag? Prentiss szórakozottan, de szinte ingerülten bólintott. Nem akart Lachranról beszélni. A saját dolgain akart töprengeni. De a lány, úgy látszik, nem képes ezt észrevenni. – Nézze – mondta –, van az emberben valami, amit úgy hívnak, hogy a kötelesség belső parancsa. S azt hiszem, hogy belül, magamban nem is lesz addig nyugalmam, míg újból otthon nem leszek. Mary felvett egy szendvicset, és feléje nyújtotta. – Szörnyű lehet ott – mondta. Olyan mellékesen mondta ezt, mintha csak azt mondaná: „Kanadában télen sok hó esik.” – Szörnyű? – kérdezte Prentiss. – Igen… Tudja, a rádióban hallottam, hogy Dél-Angliában bombázzák a városokat. – Igen. Most, hogy a kezükbe jutottak az összes francia kikötők a Csatorna partján, már nagyon nehéz lesz őket feltartóztatni. – Ez igazán rettenetes. Nőket, gyermekeket bombáznak… És maguk mit fognak csinálni ez ellen? – Nem tudom. Nagyon nehéz megmondani, hogy mit kellene tenni. Ott van egy húgom is a két kis fiával… Éppen most kaptam tőlük levelet. A húgom egész magánkívül van, hogy talál-e biztonságos helyet a gyerekeknek. – Mért nem jön át ide? Ezt megint olyan mellesleg mondta a lány, hogy szinte kétségesnek tűnt, vajon érti-e egyáltalán, miről van szó. Mintha csak azt mondta volna: Mért nem jönnek be a házba, ha esik az eső? Így, olyan magától értetődően. – Ó, az nem olyan könnyű háborús időkben… Most mindenféle megszorítások és formaságok vannak. Meg aztán a húgom senkit sem ismer itt. És a gyerekek iskoláztatását is félbe kellene szakítani, mármint az egyikét. És a beilleszkedés egy teljesen szokatlan környezetbe… Nehezen megy az ilyesmi. – Mért nem szól a húgának, hogy hozza ide a gyerekeket? Eljön hozzánk látogatóba, és a gyerekek itt igazán remek helyen lesznek. Én is itt nőttem fel, szinte állandóan itt voltam Mickey bácsinál. „Ilyenek az amerikaiak – gondolta Prentiss. – Ilyen szörnyen könnyen veszik a
dolgokat. Gyerünk, csináljuk meg – mi az nekik!” Magában elmosolyodott. – Borzasztó kedves magától, hogy erre gondolt, de hát… – Miért de hát? Talán írásbeli meghívót akar? Ha mi mondunk valamit, azt csakugyan úgy is gondoljuk. Hozza át őket ide, akkor legalább kinn lesznek abból a hülye háborúból … Olyan átkozottul hülye dolog az a háború. Mért nem vetnek már véget neki? Hogy mért nem vetnek véget neki? Mintha csak azt mondaná: „Mért nem zárja el valaki azt a csapot? Hiszen csöpög…” Csak így mellesleg az egészet. – Az nem megy olyan simán – mondta hűvös tartózkodással. – Anglia nem hagyhatja abba. Valakinek meg kell fékezni Hitlert. – Ó, egyszer majd úgyis meghal – mondta a lány szinte dühösen. – Vagy ha igazán olyan gonosz, akkor majd kirúgja a saját nemzete. De az is lehet, hogy szeretik. Lehet, hogy Németországnak jó… – Mi lehet jó, kedves kislányom, abban az emberben, aki csak olyan tettekre tekinthet vissza, mint a kis országok bekebelezése, meg a zsidó faj szörnyű üldözése? – Ó, a zsidók! Már torkig vagyok vele, hogy folyton róluk kelljen hallanom! Annyit igazán nem érnek, hogy miattuk háborúzzanak. Bár nekem nincs velük semmi bajom. Volt nálunk az iskolában egy zsidó lány, az egészen rendes volt. De azt igazán nem érdemlik meg, hogy miattuk harcoljanak. Mikor ők maguk nem harcolnak… És hallott már valaha is zsidó felfedezőről vagy zsidó tábornokról, vagy katonáról, vagy telepesről? Nem, ők nem szeretnek mást, csak nyugodtan ülni, és pénzt keresni. – Szorgalmas emberek. – Maga sem szereti őket igazán. Csak éppen vitatkozni akar. Nézze meg ebben az országban a zsidókat. Mind kommunista. És mi derült ki, mi a kommunizmus? Ugyanaz, mint a nácizmus. Nagyon jól megértették egymást. Egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Sztálin és Hitler megosztoztak Lengyelországon. Titkos szövetségesek. Éppen most olvastam, hogy ugyanolyan utakon és ugyanolyan módszerrel juttatták el hozzánk, ebbe az országba mindketten az aljas propagandájukat. Akkor tehát a zsidó kommunisták mind annak az embernek az érdekében dolgoznak gyakorlatilag, aki legyilkolja a zsidókat. Ha egyáltalán igaz, hogy legyilkolja őket… és tudják is, hogy azt az embert segítik. És maga mégis arról beszél, hogy segíteni kell a zsidókon! De nekik nincs annyi eszük, hogy saját magukon segítsenek. Tulajdonképpen az az igazság, hogy a zsidók a maga ellenségei. – De, kérem – mondta Prentiss –, ne lovalja bele magát. – De igenis belelovalom, ha kedvem tartja… Mert már rosszul vagyok, ha azt hallom, hogy meg kell mentem a zsidókat. Mentsék meg ők saját magukat! Én csak egyet mondhatok, nem érnek annyit mind együttvéve, ahányan csak vannak a világon, mint egy rokonszenves angol, mint például maga is, vagy mint azok a fiúk a maguk légierejénél, akiket lelődöznek. És Anglia vagy megőrült, hogy a zsidókért háborúskodik, vagy van ott valami más is, és ez csak olyan alibi. – Attól tartok, hogy környezete és nevelése kissé elfogulttá tette magát ezekben a dolgokban. Sajnálom, hogy szóba került… Hagyjuk abba inkább, jó? – Mért hagyjuk abba? Mert nincsenek érvei? Fél a tisztességes vitától…
– Helyes. Félek – mondta Prentiss. Nézték a valószínűtlen vidéket, a tisztán ragyogó végtelen messzeséget. Végül is a lány kinyújtotta a kezét, és megérintette Prentiss karját. – Ne haragudjék – mondta. – Nem lett volna szabad azt mondanom, hogy fél. – Nem történt semmi baj. – Nem, nem… Kemény szavak csatáztak itt, ó, idegen! Prentiss mosolygott a lány kedvesen parodizáló hangján. – Nem – folytatta Mary –, de nem is úgy értettem, hogy maga igazán fél. Ezt az egyet csakugyan nem mondhatom az angolokra. Tudja, ismertem egy egész csomót… Néha egész csomó angol volt itt nálunk a klubban, póló játékosok, meg mások is. És azok mind állták a sarat, igazán. Kivétel nélkül mind, akit csak ismertem… De azt a másik dolgot, amiről beszéltem, azt csakugyan úgy gondoltam. És változatlanul az a véleményem most is… És remélem, maga sosem fog most már visszamenni. – Ó, valakinek otthon is kell ám lenni! – Vannak annyian… Maga maradjon itt. – Mért? Prentiss kiszámítottan irányította így a beszélgetést, de közben máris bosszús haragot érzett önmaga iránt. – Csak – felelte a lány egyszerűen. – Mert megszerettem magát. És azt szeretném, ha idejönne véglegesen ebbe az országba… Ha letelepedne itt. Annyi őszinteség volt a hangjában, hogy a férfi elszégyellte magát. A lány feltérdelt ültéből, és feléje fordult. A tisztán tündöklő lányszemek várakozóan tekintettek rá. Prentiss tudta: arra vár a lány, hogy megcsókolja. S érezte újra magában a vágyakozás forró, félre nem ismerhető hullámát, melyről pedig azt hitte, hogy örökre elmúlt az ifjúságával együtt. Mégis megrázta a fejét. Az igazi őszinteség, mint a lányé, őszinteséget követelt. – Nem, Mary – mondta. – Nem lehet. – Mi baj van? – Maga kissé túlságosan fiatal ahhoz, hogy ezt egészen megérthesse. – De én értem. Én erről mindent tudok. Tanultuk az iskolában is, biológiát, meg ilyeneket… És ha éppen arról van szó, én nem hiszek a kétféle erkölcsi mércében. És azt is jól tudom, hogy mi az a nemek szabadsága. – Mary, már maga az a mód, ahogy most ezt mondja, az is olyan, mint amikor a gyerek felmondja a leckét. – De én már nem vagyok gyerek. Tizenkilenc éves vagyok. – Mennyi? – Leszek… Nemsokára tizenkilenc leszek. Prentiss a torkához emelte a kezét, és egyszerre sok minden megvilágosodott előtte. Hát ilyenek ezek az amerikai gyerekek a felnőtt testükkel és felnőttes szabadságaikkal. De a gondolkodásuk nem különb, mint a serdületleneknek. Ettől van Maryben is a naivitásnak és az érettségnek ez a furcsafajta keveréke. Azt hitte eddig, hogy legalább huszonnégy éves. A teste, a modora, a viselkedése éppolyan, akár egy meglett nőé. És erre kiderül, hogy mindössze tizennyolc éves, a tizennyolc évesek minden
kíváncsiságával és kísérletező hajlamával. Erről van szó tehát. És ő is csak egy kísérlet a fiatal lány életében. Gyorsan elmosolyodott. – Mondja, Mary, megcsókolták már magát egyáltalán?… Énelőttem? – Persze – felelte a lány mérgesen. – Egész sokszor. Én nem vagyok gyerek! – De azt még nem tudja, hogy igazán… hogy mi a szerelem, ugye? Újra megszégyenítette a lány tisztább, őszintébb gondolkodása. – Ha arra gondol, hogy szűz vagyok-e, hát igen, az vagyok. De egyszer mindenkiből felnőtt lesz. Ennek így kell lennie. Mindenkinek ki kell próbálni a dolgokat. Én hiszek az őszinteségben, és nem akarom becsapni magam. És én szeretem magát, és… – És maga olyan, mint a bácsikája, és meg is akarja szerezni magának azt, amire kedve támad, ugye? A lány a kezét nézegette. – Nem volt szép magától, hogy ezt mondta. – Nem – felelte a férfi lassan. – Csakugyan nem volt szép. Tenyerét a lány kezére simította, és bár őszintén tette, amit tett, azért magában nem mulasztotta el számba venni önként vállalt lemondásának nemességét. – Nézze, Mary. Egy hónap vagy kettő, és úgyis elfelejt. A lány bosszúsan felpillantott. – Persze hogy elfelejtem – mondta tárgyilagosan. – Persze hogy elfelejtem, ha semmit sem teszünk ellene. Prentiss egyszerre úgy érezte, hogy minden idegszála elernyed. Olyan kristálytisztának tetszett a lány becsületessége, hogy mellette az ő gondolkodásmódja csupán zavarosnak és ravaszkodónak látszhatott. A lány tréfásan megfenyegette a mutatóujjával. – Figyeljen ide, és mondja meg őszintén! Maga szeret engem, ugye? – Igen – felelte Prentiss lassan. – Tulajdonképpen be kell vallanom, hogy soha senki iránt nem éreztem még így, mint maga iránt. Mary most olyan pózban ült, mint aki fölényesen megnyerte a játszmát. – Látja, ez az – mondta. – És nagy bolond maga, hogy semmit nem tesz az ügy érdekében… Tessék! Vegyen egy szendvicset. Prentiss szórakozottan elvett egyet. Arra gondolt, milyen különös, hogy egész életében olyan érzéketlen volt, a nők soha nem hatottak rá, és ez a gyönyörű fiatal teremtés most egyszerre felébreszti és felvillanyozza benne a férfit. De mégis – ez a korkülönbség… Ő már negyvenkettő. Sőt, ha pontosan számolja, negyvenhárom. És itt van Lachran. Meg aztán a küldetése, a karrierje, meg az is, hogy sietni kell… Igen, most már haladéktalanul választ kell kapnia Lachrantól. Ez az. Persze, azzal még nem lesz elintézve ez a história Maryvel. Mindenesetre az lesz a legokosabb, ha mostantól kezdve az atyai barátság módján bánik a leánnyal. Igen – figyelmesen és mégis atyaian. – Furcsa gyerek maga – mondta. A lány egészen feléje fordult, és ránézett. És Prentiss megvetést, lenézést és sajnálkozást látott a tekintetében, mintha csak Mary pontosan kiolvasta és lemérte volna gondolatainak legapróbb mozzanatát is.
27. Lustán heverésztek a sziklatetőn, és elszaladt még egy nap. Még a délutáni kellemes melegben lementek a városba, és megteáztak egy kis falatozóban. Aztán Prudence elküldte a férfiakat. – Vissza kell mennem a szállodába – mondta –, ki akarok mosni néhány holmit. Menjetek addig biliárdozni, vagy csináljatok, amit akartok. Hétkor találkozunk a Vidám Kocsmárosnál. Elvált tőlük a lány, a két férfi továbbindult az úton. Fejük fölött összehajoltak a szilfák ágai, és az augusztusi nyár ragyogó bőségében dússá érlelt lombok mind azt hirdették, hogy Anglia csodaszép. Lassan bandukoltak, egyenletes léptekkel, amelyek mégis csak úgy nyelik a mérföldeket. Monty élvezettel pöfékelt kurta szárú agyagpipájából, s a füst vastagon gomolygott mögöttük a mozdulatlan levegőben. – Mostanában hogy van a fejed? – kérdezte Monty. – Jobban. – Ital is, bombázások is, ez kicsit sok együtt. Ő hogy tűrte ezt a cirkuszt az éjszaka? – Prue? Ó, nagyon jól. – Senki sem patkolt el abban a cukorkaüzletben? – Nem. Szépen kiásták mind a hármat. – Ez a rohadt ezekkel az óvóhelyekkel. Én magam le nem mentem volna, csak az öreg nénit vittem le, akinél lakom. Különben nem félős az öreg mama, de némelyik… Hisz te is tudod! Minél több ilyen civilt látok, annál jobban szeretem a katonaságot. Clive nem felelt. – Úgy futkároznak összevissza, mint a csirkék, mikor lenyisszantják a fejüket – mondta Monty. – Semmi fegyelem. Szörnyen utálatos… És ez az, a fegyelem, amit meg kell tanulniuk. Ha megtanulják, akkor sose lesz nagyobb bajuk. Hisz ezek a légitámadások nem is olyan borzalmasak ebből a szempontból nézve. Mi kár esik bennük? Csak ne veszítsék el a fejüket, és ne bújjanak össze egy csomóba, és ne izguljanak. Hisz nem sokan halnak meg. Legfeljebb ha talán egy tized százalék… körülbelül annyian, ahányat az autó is elütne egy év alatt. Vagy ahányan a pincelépcsőkön leesnének. A legrondább légitámadás, amit csak el lehet képzelni, nem pusztíthat el annyi civilt, amennyit mi szoktunk veszíteni a háború legcsendesebb napján, amikor semmiféle támadás nincs az egész vonalon. – Igen. De itt nők is vannak. – Ez az. Ez teszi olyan piszkossá az egészet. Ezért jobb a hadseregben… Nem mintha a nőket nem becsülném, de csak a maguk helyén. – Ahá, és hol a helyük? – Na, pajtikám… – Megint a jó öreg katonatéma. – Hagyjad már, na… Én csak arra gondoltam, hogy ez az, amit a nők sose fognak megérteni. Mármint a háborúval kapcsolatban. Hogy hogyan megy ez az egész. Szabályosan, rendesen, teljesen nők nélkül.
– Ezek szerint, ha jól értem, te a tisztára férfitársadalom fölényét dicsérgeted. – Persze. Végső fokon ez az, ami a legtöbb pasast rábírja, hogy katonának álljon. A látszat szerint azért mennek, mert a nők küldik a hőseiket. Nyavalyát! Azért mennek, hogy megszabaduljanak a nőktől. Nézd csak meg azokat az önkéntes pasasokat, akik a népfelkelőkhöz jelentkeznek. Bevonulnak a táborba, és egész hétre vagy még hosszabb időre megszabadulnak az asszonytól. Esküdni mernék, hogy ötven százalékuk azért megy. A nagy megkönnyebbülésért. Ha az ember megszabadult a nőktől, máris könnyebben lélegzik. A dolgok sokkal értelmesebbek, és nincs semmi gond… – És a szabad idejük kilencven százalékában mégse tesznek egyebet, csak arról elmélkednek, hogy lesz, mint lesz, ha megint összejönnek egy nővel. – Azt igen. Mert az ember megéhezik a nőkre, és legalább szavakban kiéli magát. De a katonaság az mégiscsak jó dolog. – Úgy mondod, mintha majd megdöglenél, hogy visszamehess. – Hát valahogy már nem is bánom… Holnap reggel a legelső dolgom lesz, hogy lelépjek innét. – A legelső dolgod? Meguntál bennünket, mi? – Nem. De hát neked itt van a lány, és ez így is van rendjén… De hiába a legjobb pajtás valaki a világon, mégiscsak fölösleges harmadik. – Ugyan, Monty, nehogy azt hidd. Prue nagyon szeret téged, és ha akarnál inkább estig maradni… – Nem. Nagyon jól megvoltunk eddig együtt. De hát mit lehet itt még csinálni? Azonkívül, hogy sétálunk. Felsétálunk a sziklához. Lesétálunk. Végigsétálunk ezen az úton. Aztán visszasétálunk. Pedig azt hittem, hogy jó hosszú időre eleged van abból a rohadt menetelésből. – De hát nézzed a tájat, Monty! Te nem is élvezed a tájat. Hol láthatsz ennél gyönyörűbbet? Clive körülmutatott a kezével. Éppen egy faragott kapuhoz értek a fasor mentén. Az úttól lejjebb takaros paraszti ház nőtt ki a földből. A leszálló nap fényében, a szilfák terebélyes ágai alatt, egészen egybeolvadt a mezővel. – Persze, a táj – mondta Monty –, azzal nincs is semmi baj. És ami a tájat illeti, nem is hiszem, hogy abban valaha is le lehetne győzni a vén Angliát. De nekem már csak a jó öreg London kell. A kerítéshez támaszkodtak, és lenéztek a völgyhajlatba. Ez volt az az óra, amikor a fecskék szaporán keringenek, amikor észrevétlen leszáll az alkony, és az idő szinte megszűnik, elveszti jelentőségét. Ott álltak szótlanul sokáig, elmerülve gondolataikba. Monty volt az, aki először megmozdult. – Na, ne menjünk még vissza? – Ne – felelte Clive. – Várj. Mély lélegzetet vett, és szemközt fordult a másikkal. Félszegen feléje nyújtotta a kezét. A szavak gyorsan, torlódva jöttek a szájára. – Monty. Meg kell mondanom neked. Már régebben akartam, és most itt az ideje. Együtt csináltuk végig az egészet, ezért megmondom neked. Holnap lejár a
szabadságod, és örülsz, hogy visszamehetsz a katonasághoz. Helyes. De én… én nem megyek vissza. Monty kivette a pipát a szájából. Clive-ra bámult. Szótlanul nézték egymást. Közben, a hosszú percek alatt, egyikük sem hallotta a csilingelő kolompszót, ahogy a völgyben egy hazatérő nyáj elvonult láthatatlanul a karámja felé. Valahol messze egy sereg varjú kezdett fülsértő károgásba, aztán azok is elhallgattak. A levegő megtelt a rovarok végtelen zümmögésével. Végül Clive megszólalt. – Hát ez az… Ezt akartam elmondani. Monty tátott szájjal állt. Aztán, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, zsebre vágta a pipáját, és ismét a tanya felé fordult. – Hát igen – mondta. – És mit akarsz, pajtikám, hogy mi a nyavalyát mondjak neked? Tudtam, hogy valamiben sántikálsz. Persze! Civil ruhát viselsz, és hamis néven jelentetted be magad a szállodában. És amit mondtál, és ahogy viselkedsz… – Ide figyelj, Monty! Sajnálom, de én ezt már sokszor átgondoltam. Ezen töprengtem folyton, már a kórház óta. Valami nincs itt rendben. Te is tudod. És én nem megyek vissza. És gondolj rólam, amit akarsz. Monty megfordult, leült a kerítés alacsony kőpárkányára. Gondosan leveregette a port hatalmas mancsairól, közben elgondolkozva nézte a földet. És mintha csak ahhoz beszélt volna. – Hogy mit gondolok rólad? Mit gondolok terólad? Isten bizony, pajtikám, én is átestem ezen. Az ég szerelmére, hát azt hiszed, én nem tudom, hogy mi ez? Ahány szerencsétlen fickó csak benne volt a háborúban, persze nem azokat a rohadt hadtáposokat gondolom, hanem a harcosokat, egytől egyig mindnek megfordult ilyesmi a fejében. Hogy egyszerűen lelép, és soha többé vissza nem jön, akkor sem, ha agyonlövik. Vagy megy, és megadja magát, hogy megszabaduljon a háborútól. Vagy csinál egy jó kis öncsonkítást, és olyan ügyesen csinálja, hogy soha senki nem jöhet rá. Monty szomorkásán nézte a földet. – Aztán az ember mégsem teszi meg… Tudod, egyszer, még odafönn az arras-i fronton, én is így voltam. Meg egy másik fiú, egy Martin nevezetű… Hát bizony, akkor már több mint négy éve benne voltunk. Négy hosszú, rohadt háborús esztendő! És én meg az a Martin végül is kerítettünk egy német puskát. Úgy beszéltük meg, hogy lemegyünk az öbölhöz, és ott ő csinál nekem egy olyan jó kis sebesülést, amivel már hazaviszik az embert, aztán én is megcsinálom ővele ugyanazt… valami szép kis sebesülést mind a kettőnknek. Éppen a térd alatt. Na, és ott volt a német puska, és ott voltunk mi, és mégse tettük meg… Szóval, az ember beszél róla, de mikor arra kerülne a sor, akkor nem teszi meg… Az ember fogja magát, és kitart. Ez az. Kitart. És azt mondja: Ronda dolog ez az egész, és mért van éppen nekem olyan kutya szerencsém, hogy benne kell lennem? De hát most már végig kell csinálnom. Kis szünetet tartott, aztán azt mondta: – Látod, ezért utálja a katona a civileket. Minden civilt. Mert ő benne van, azok meg nincsenek. Ezért van az ember jobb szívvel akár egy német katonához is, mint a saját civiljeihez. Azért persze lelövi a németet, ha kell. De hát, mikor az ember már
mindennel torkig van, akkor úgyis hajlandó lelőni akárkit, kivéve a saját ezredtársait. A múlt háborúban, a vége felé, már annyira torkig voltunk, hogy akárkibe belelőttünk. A portugálokba, a franciákba, a saját repülőgépeinkbe! Csak tüzet nyitottunk, és odasóztunk nekik. Csak azért, mert már annyira megcsömörlöttünk… Persze, az ember mindenkit gyűlöl, de legeslegjobban a civileket, és éppen arra nincs lehetősége, hogy azok közé odadurrantson egyet. Mert azok kívül maradtak, és éppen ezért az ember őket utálja a legjobban, így van ez, és nem is lehet másképp. És az ember végül mégiscsak kitart… Mármint a rendes fickók. És te is ki fogsz tartani, ha arra kerül a sor. Clive is maga elé nézett. – Nem, Monty. Lebecsülöd a meggyőződésem erejét. – Ugyan, meggyőződés! Üres beszéd! Ha az őrmester azt mondja, sorakozó, akkor nem marad belőle egy szemernyi sem. – De nálam igen. Tudod, az én meggyőződésem erősebb, mint akármi, amiről most beszéltél. És emlékszel, mit mondtál tegnap este? Hogy az emberek nem hagyják tovább legyilkoltatni magukat, ha meggyőződnek róla, hogy valami őrültségre kellene elpocsékolni az életüket. Hát én meggyőződtem róla. – Őrültség? Hát azt akarod, hogy Hitler legyőzzön bennünket a rohadt bandájával? – Ezek csak szavak, Monty. Nem akarok vitatkozni veled, ahhoz túlságosan jó pajtásom vagy. De meg kell mondanom neked. Te holnap visszamégy. Én meg azóta töprengek, amióta csak bekerültem a kórházba. És a szabadságomon is, az egész idő alatt. Semmi másra nem gondoltam… – Kivéve a lányt. – Az csak véletlen volt. És tulajdonképpen szomorú és szerencsétlen véletlen. Nem akartam én ebbe belerántani. Csak hát elkezdtük, és ez lett belőle… – Tudom, de most mégis itt van. És mit szól majd ehhez a dologhoz? Clive vállat vont. – Ej, hiszen úgyis vissza fogsz jönni – mondta Monty. – Fogadni mernék. – Majd meglátod. Nem megyek. – De igen, pajtikám. – Nem. Monty felállt a kőpárkányról. – Jól van, pajtikám. Visszajössz magadtól, mert nem is tehetsz mást. – Nem megyek. – Muszáj lesz, pajtikám. Még ha komolyan akarnád is, akkor sem mehetsz el. Manapság már nem megy az ilyesmi. Mihez kezdenél? Rögtön elkapnak. Zsaruk vannak mindenfelé. És azok a dög tábori csendőrök folyton igazoltatnak. Egy héten belül elkapnának. És aztán mi következik? Ott van az az istenverte üvegház, az vár a szökevényekre. Hallottál már az üvegházról? – Az üvegházról? – Á, hiszen te még mindig egy nyamvadt civil vagy! Kérdezd csak meg bármelyik öreg katonát, hogy mi az az üvegház. Látszólag nincs is, a parlamentben sose kérdezősködnek felőle. De azért létezik. És te – te olyan fickó vagy, aki gondolkodik.
Téged egy hét alatt megtörnének, összetörnék azt a nyavalyás szívedet és lelkedet… Te, én láttam olyan fickókat, olyan kemények voltak, mint a kő, tízszer olyan kemények, mint te, az egyik gyilkosságért ült, és egy hónap abban a rohadt üvegházban úgy kiverte belőlük a büszkeséget, hogy a térdükön csúsztak, úgy kérték és könyörögték, adjanak nekik lehetőséget, hogy visszamehessenek a frontra és eleshessenek. Hát ilyen az üvegház. – Ijesztgetni akarsz … Hiszen éppen ez az, ami ellen harcolunk. Dachau meg a koncentrációs táborok Németországban… – Dachau! Az ő koncentrációs táboraik! Monty újra leült a kerítés párkányára. – Ide figyelj, pajtikám! Majd én elmondom neked. És azt ne mondd, hogy hazudok, mert… Hát, szóval, én magam is voltam ott. Tizenhétben volt, akkor kaptam a comblövésemet. Utána hazahoztak bennünket Angliába, és bedugtak egy kiképzőtáborba. Ott aztán újra kezdték tanítani nekünk a jobbra át-ot meg a balra átot. Azt mondták, hogy hanyag katonák lettünk… Mi, akiknek sebesülési érmeink voltak, és jobban tudtuk, hogyan kell télen életben maradni a lövészárokban, és hogyan kell harcolni abban a rohadt háborúban, mint azok a nyavalyás kikent-kifent rézgombfényesítők együttvéve! És volt ott egy kis főhadnagyunk, az aztán ritka nagy segg volt. És hát persze mi megkeserítettük az életét. Hogy ne akarja mindig mindenbe beleütni az orrát… Ez a főhadnagyunk fogott egyszer egy pálcát, és rávágott vele a fejemre. Sose fogom elfelejteni azt a napot. Fenn voltunk egy fennsíkon, tele volt sárga rekettyebokorral. Én meg először is elszedtem a pasastól a pálcát, és összetörtem. Aztán lehúztam a nyavalyásról a zubbonyát, és odahajítottam az egyik rekettyebokorra. Aztán elszedtem a saját pisztolyát, és azzal vertem félholtra. Meg a két őrmestert is, akik odajöttek, a rohadt vén zupásokat… Egy életre viselik a nyomát. Ezért aztán letartóztattak. Az őrmesterek megesküdtek, hogy nem a tiszt ütött meg előbb. Így aztán rám sózták az üvegházat. Tudod, pajtikám, ha az üvegházat kimondják, akkor úgy sincs mit tenni… Egyszer az egyik fickó nem akart odamenni. Egyszerűen levetette magát a földre, és nem akart felállni. Erre berakták egy talicskába, és odahoztak két őrmestert, hogy tolják, és kiadták parancsba, hogy minden tizedik lépésnél borítsák ki, és kérdezzék meg, hogy akar-e már a saját lábán menni. És ha nem, akkor szedjék fel, és gyömöszöljék be újra a talicskába. Így mentek végig az úton, egészen az állomásig. Kemény legény volt, és kitartott, míg az eszméletét el nem vesztette. De még akkor sem hagyták vele abba. Mert a parancs, az parancs. És a parancs úgy szólt, hogy minden tizedik lépésnél ki kell borítani, végig a hárommérföldes úton, egész az állomásig, és ha nem mondja, hogy a maga lábán akar menni, akkor mindig vissza kell rakni a talicskába. És lehet, hogy már régen megölték, de azért teljesítették a parancsot. Akkor is, ha esetleg csak egy hullát adtak át a végén. Isten engem úgy segéljen, hogy igaz… Én hát elmentem. Elmentem arra a különleges helyre, amit a makacs katonák számára tartanak fenn. Mert így mondják… És pajtikám, manapság már nincs szükség arra, hogy agyonlőjék a katonaszökevényt. Megtalálták a módját, hogy ő maga könyörögjön, hogy kimehessen a frontra, és meghalhasson a hazájáért. Az üvegház! Ahol vagy elpusztítanak, vagy kikúrálnak!
Ahol megszelídítik az oroszlánszelídítőket! Ahol azt az embert is, aki valamikor önként jelentkezett, mert harcolni akart a hazájáért, úgy kínozzák éjjelnappal, hogy kegyelemért könyörög, és azt kívánja, bár sose született volna erre a világra! Hát ilyen az üvegház, pajtikám! Monty végül már majdnem kiabált. Hangja tovább rezgett a nyárest levegőjében. Clive lassan megrázta a fejét, és lecsukta a szemét. – Ez a szenvedés még mindig a kisebbik volna – mondta. – A kisebbik? Várj csak egy pillanatra. Tudod, hogy mi megy ott? Hajnaltól késő estig gyakorlatoztatnak. És minden gyakorlatot futólépésben kell csinálni, teljes menetfelszereléssel. És tudod, hogy mért? Mert tudják, hogy ezt senki sem képes végigcsinálni. Az ember csak fut és fut, míg végül összeesik a kimerültségtől… És akkor elkapják. Érted? Monty most halkabban beszélt, ki-kivillant fehérlő fogsora. – És tudod, mi van akkor, pajtikám? Jönnek az őrök puskaszíjjal. Szóval megtagadod a parancs teljesítését, ugye? Parancs nélkül kiesel a sorból, mi? Puskaszíj, pajtikám! És azok a nagy marha alakok olyan erővel ütnek, ahogy csak bírják! És az a csodálatos, hogy amíg neki nem esnek az embernek, addig az a szerencsétlen flótás megesküdne, hogy egy lépést sem tudna már tovább mászni… De akkor nekiugranak, és addig verik, míg üvölteni nem kezd. És azt üvölti, hogy ő vissza akar menni a sorba, és tovább akar futni! Újra összeszedi magát, pedig megesküdött volna, hogy nincs már egy csöpp ereje sem… És ezek keményebb, vagányabb emberek, mint amilyen te valaha is leszel, pajtikám! És üvöltenek a kegyelemért! Heveder meg puskaszíj, ha elvéted a futólépést! Puskatus a lábujjadra, hogy rendesen igazodj a sorban! És se nappal, se éjszaka nincs egyetlen pillanat, hogy ne figyelnének. Ezért hívják üvegháznak! És mindent futólépésben. Még a latrinára is futólépésben mész. És ott áll mögötted puskával az őr, és még az is meg van szabva, hogy ennyi és ennyi másodperced van rá naponta. Pajtikám, a jóságos istenre mondom, láttam egy fickót, akinek egy hét alatt középen egy széles ősz csík nőtt a hajában. A saját szememmel láttam! Én magam láttam mindent, amit mondok. Nem gondoltál még arra, hogy mért nem lett belőlem soha őrmester, de még csak tizedes sem? Hát ezért! Mert üvegházat járt ember vagyok, pajtikám. És én mondom neked, ha nem mégy vissza, holtbiztos, hogy elkapnak és odavisznek, és ott aztán összetörik a nyavalyás testedet, lelkedet. És ha nem hagyod, hogy a lelkedet megtörjék, akkor kiverik belőled azt a rohadt életedet. Mert megtehetik! Ki mondja, hogy ne tehetnék meg? Hisz a hadseregben vagy! És azon a napon, amikor magadra szedted az egyenruhát, minden jogod megszűnt a világon. Akár meg is ölhetnek! És mondd, pajtikám, mi a különbség, hogyha azt jelentik, hogy: „Harc közben elesett”, vagy ha azt, hogy: „Szolgálat teljesítése közben elhunyt”? Magad is felelhetsz rá. Clive nézte, hogy sűrűsödik meg az este a lankás kis völgyhajlatban. – Nem… – mondta. – Ilyen hely nem létezhet Angliában. – Pajtikám, ne mondd, hogy hazudok! Én magam ott voltam. Én magam láttam. És meg fogod látni te is. Te most a hadseregben vagy, és esküszöm, hogy a hadseregben akármit megtehetnek veled, legfeljebb csak azt nem, hogy teherbe ejtsenek. De
esküszöm, azért azt megtehetik, hogy legalább úgy erezd magad. És az se számít, ha valaki önként, a maga akaratából ment katonának. Úgy elbánnak vele, ha szembeszáll a hadsereggel, hogy a végén már azt kívánja, bárcsak az anyja se jött volna soha a világra. Maradj hát nyugton, Clive! Mit tehetsz te egymagad az egész istenverte brit hadsereggel szemben? Te! Az olyan fickó, amilyen te vagy, akinek fantáziája van, aki gondolkodik, egyenesen élvezet lenne a számukra. Monty felnevetett kurtán. – Nem is kellene veled mást csinálniuk, csak odaállítanak rögtön vigyázzba, és egy őrmester odadugja a mocskos pofáját öt centiméterre a tiédtől, és elkezdi simán a dolgot. Az anyáddal kezdené. Azzal kezdené, hogy az anyád egy ilyen meg olyan szifiliszes ringyó volt, aztán fokozná egy kicsit a dolgot, és ötven másodperc múlva te már behúznál egyet a képébe. És akkor aztán a kezükben vagy. Tízen ugranak rád, dorongokkal meg gumitömlőkkel. Hisz kényükre-kedvükre ki volnál szolgáltatva a mocskos dögöknek! És te már azt se bírnád, hogy ott állj pléhpofával, míg felsorolják az egész családfádat. De olyan mocskosan, ahogy csak egy életen át lehet megtanulni… De ezek aztán megtanulták. Clive mély lélegzetet vett. – Köszönöm, Monty, hogy ezeket elmondtad nekem. Mert mindez csak segítség a számomra. El sem tudom képzelni, hogy ilyesmi igaz lehessen a művelt Angliában, de te azt mondod, hogy így van. Ha pedig így van, akkor eggyel több okom van rá, hogy én többé ne vegyek részt ebben az egész dologban. És ha százszorosan igaz lenne, Monty, amit elmondtál, én akkor se mennék vissza. Nagyon kedves tőled, hogy megpróbáltál lebeszélni és megijeszteni, de nem, én nem megyek vissza. Nem megyek vissza. Monty felállt és karon fogta Clive-ot. – Ide figyelj, pajtikám! Én valahogy nagyon megszerettelek téged. Úgy szeretlek, mintha a saját fiam volnál, hisz elég öreg is vagyok, hogy akár az apád is lehessek. És ha a saját gyerekem volnál, akkor se… akkor se szerethetnélek jobban. De nem szeretném megérni azt a napot, amikor ott állsz a haditörvényszék előtt, és kihirdetik előtted: – Harminc nap az üvegházban! Te! Most kisírnám itt a szememet, és térdre borulnék előtted, úgy könyörögnék, hogy meg ne kockáztasd, ha biztos nem volnék valamiben. Mégpedig abban, hogy úgyis visszajössz idejében a bandába. Clive a földet nézte, megrázta a fejét. – Nagyon kedves vagy, Monty. De itt olyasmiről van szó, ami sokkal több és nagyobb ezeknél a dolgoknál. Több és nagyobb nálam is, Monty, és mégis itt van énbennem… – Jól van. De azért fogadok, hogy visszajössz. – Állom a fogadást, Monty. Egymásra mosolyogtak, és úgy tetszett, nincs már több mondanivalójuk. Monty előszedte zsebéből a pipáját, és gyufa után keresgélt. – Azt hiszem, le kellene már mennünk abba a vén hodályba, ha találkozni akarunk Prue-val – mondta. – Késő van… Nincs gyufád? – Tessék. Elindultak, némán, elgondolkodva mentek visszafelé a fasorba. A közelgő éjszaka
már sötétségbe vonta a tengerparti várost. Amikor elérték a város szélét, Clive végül megszólalt: – Monty… ugye tudod, hogy értem én azt az egészet? – Hát persze … – Úgy gondolom… szóval, azt akarnám, hogy jó szívvel gondolj rám. Nem is kívánhatnék magamnak jobb barátot, mint amilyen te voltál… és nem akarnám, hogy azt hidd, hogy én… hogy csak azért csinálom az egészet, mert félek. Monty kinyújtotta a kezét, megállította Clive-ot. – Ide figyelj, pajtikám! Te velem együtt jöttél végig azon a rohadt úton Douaiból, ugye? És ott maradtál, és helytálltál Dunkerque-nél akkor is, mikor én… mikor leléptem. És én már láttam egypár embert harcolni, és láttam egypár rohadt cirkuszt, de senkit el nem tudnék képzelni, aki jobban állná a sarat, mint te. Ennél többet nem is tehet az ember, és én csak erre gondolok, akármit is mondasz te most. És mindig csak arra fogok gondolni, hogy tartottad magad, míg eljöttünk Douai-ból. Meg arra, hogy mit tettél Dunkerque-nél. Majd kisírtam a szemem, pajtikám, mikor láttam, hogy ott maradtál abban a rohadt tengerben. És ha több merszem lett volna, én magam is kiugrok a bárkából, és ott maradtam volna veled… Csak hát úgy kidöglöttem már, hogy moccanni sem tudtam. Nem tudtam, pajtikám. Ki akartam ugrani, és vissza akartam úszni, és soha nem gondoltam volna… senkiért… hogy valaha is… szóval… – Monty. Ne is gondolj rá, pajtás… Hisz minden jóra fordult. Felejtsük el, rendben van? – Rendben van, Clive. Csak még valamit, és akkor aztán többet nem beszélünk erről… Mikor akarod ezt megbeszélni a lánnyal? – Nem tudom. Talán meg se mondom neki. Az ő szabadsága a hétfő reggeli ébresztőig tart, ha ugyan náluk is így mennek a dolgok… – De mért ne beszélnél vele? Nagyon jólelkű lány, hallgasd meg azt is, hogy ő mit mond. – Hát… Nézd, mi értelme lenne, hogy a nyakába varrjam a felelősséget? – Lehet, hogy igazad van… Azzal bementek a városba, és a katonáskodás annyira a vérükben volt, hogy önkéntelenül is lépést tartottak, és egyáltalán nem tehettek róla, hogy a cipőjük tökéletesen egy ritmusban kopogott a járdán. A tündöklő nap, mely végtelen rohanásában mindig csak nyugat felé körbekörbe futott a földek és hegyek és tengerek és nyüzsgő emberi települések tömege fölött, körbe-körbe futott úgy, hogy egyik ország éjszakája a másiknak nappala lett, most elhagyta az Atlanti-óceánt és Kelet iparvidékeit, elhagyta a kukoricatermő övezetet, és haladva tovább pályáján, alászállni készült a Sziklás Hegység hatalmas tömegei mögött. Ferde sugarai átsiklottak a szakadékokon, és elsimulva szétterültek a zegzugos völgyek szikláin és termőföldjein, hogy a különös, egysíkú megvilágítás szinte színpadi díszletté változtatta a tájat. Az öreg Lachran a faház tornácán ült. Szemét lehunyta, mintha szundikálna. Benn a házban szólt a rádió, érzelmes gitárpengetés, epedő hangú ének hallatszott.
Hol más nem hallható, Csak jó szó, biztató… Lachran együtt dünnyögte a szöveget az énekesekkel. Amikor véget ért a dal, megszólalt. – Otthon a tanyán… Nagyon szép dal. – Valóban az – helyeselt Prentiss. – Tudja, ez az isten országa. – Igen, nagyon szép. – Jól érzi itt magát? –Ó, igen… Természetesen nem szeretnék visszaélni a szíves vendéglátással, és arra… – Jól érezte magát Maryvel, ugye? Lachran szivarra gyújtott. A gyufa fellobbanó fényénél Prentiss elkapta az öregember oldalra kémlelő pillantását, mintha azt akarná meglesni, milyen hatást érnek el a szavai. A szeme nagyon öregnek, keménynek és bölcsnek látszott. — Ó, Mary nagyon szeretetre méltó gyermek – mondta Prentiss mereven. – Ahá – mondta Lachran, mint aki azt gondolja magában: Szóval, ezt a taktikát választod, mi? Mereven nézte szivarja parázsló végét. – Mary azt mondja nekem, hogy van magának egy nővére meg két unokaöccse, és hogy megpróbálnak valahogy kijutni Angliából. – Ami azt illeti, nem éppen arról van szó, hogy megpróbálnak ki… Lachran türelmetlenül intett a szivarjával. – Nos, Mary azt mondja, hogy ő magán keresztül meghívta őket, hogy jöjjenek ide, és maradjanak itt nálunk. Ezt meg is lehet csinálni. – De hát azt nem tehetjük, hogy ennyire… – Ugyan, hagyja ezt! Mondja meg nekik, hogy jöjjenek ide, és maradjanak itt minálunk, amíg csak kedvük tartja. És ha nem szól nekik, nagyon meg leszünk bántva. Előbb-utóbb úgyis az lesz a helyzet, hogy itt mindenkinek el kell majd vállalni néhány menekültet, még mielőtt véget ér a háború. Akkor mért ne kezdjük olyasvalakivel, aki egy barátunk rokona? Rendben van? És ezt mi komolyan vesszük! – Hát mindenesetre táviratozhatom a nővéremnek, és értesíthetem az önök nagyon kedves meghívásáról. – Ühüm. Ez nagyon jó hely lesz nekik. Nézzen csak körül! Kívánhat ennél szebbet? – Valóban nagyszerű. – Ühüm. Jót fog tenni nekik. És jó hely a gyerekeknek. Tudja, hogy Maryt is itt neveltem fel? – Valóban? – Ühüm. Apja, anyja tönkrement, amikor kétéves volt. Az anyja különben sem sokat ért. Egy évvel később autószerencsétlenség áldozata lett, odafenn Renóban. És az apja… Hát, Tiniről sem mondhatok sokkal több jót. Tudja, az öcsém fia. De nagyon puha, semmihez sincs kitartása. De Mary… ő olyan, mint a dédanyja volt. Mondtam már magának, hogy Mary nagyanyja tizenhat éves korában ment férjhez? Prentiss úgy érezte, hogy a társalgás hálója összehúzódik körülötte. Kényelmetlenül igazgatta a lábát.
– Valóban? Lachran nagyot pöfékelt a szivarjából. – Itt van ez a Tim… Most bedugtam a keleti irodámba. De fityinget sem ér. Nincs itt olyan ember, akinek igazán átadhatnám a dolgokat. Tudja, megdöbbentő, milyen kevés ember van manapság, akiben megvan a vezetés képessége, és felelős munkát tud végezni. – Valóban? Lachran a szivarját vizsgálgatta, és könyörtelenül folytatta: – Azt mondta, hogy tetszik magának ez az ország… Arra még sose gondolt, hogy letelepedjék itt? – Nem gondoltam rá. – Ahá, értem. Nos, ezen pedig érdemes egy kicsit gondolkoznia. Tudja, ahogy én látom a dolgokat, és nincs benne semmi sértő szándék, ahogy én látom, NagyBritannia meg van lőve. Négy-ötszáz évig vezette a világot, és közben fene sok jót is tett, fenemód tisztességes munkát végzett, ezt senki sem tagadhatja, de már a vak is látja, hogy Anglia készen van. Angliának befellegzett. És mostantól kezdve ez az ország fogja tovább vinni a dolgokat. A miénk. Ez nem is lehet másképp. Mi vagyunk az egyetlen ország, amelyiknek megvan a nyersanyagkészlete, az emberanyaga, a gazdagsága, kezdeményező készsége és életereje. A jövőben erre az országra vár a világ vezetése, ennek kell átvennie a stafétabotot, amit az öreg nénikéje, a jó öreg Anglia letesz a kezéből az Óceán túlsó oldalán. És ha az ember elég okos, akkor nyitva tartja a szemét, és nyíltan szembenéz a dolgokkal. Itt vagyok például én. Ha én angol volnék, én már rég erre a következtetésre jutottam volna… És itt, ebben az országban, még mindig rengeteg lehetőség van. Ó, tudom, maga úton-útfélen azt hallja, hogy már megszűntek a lehetőségek. Ez nem igaz. Csak arról van szó, hogy nincs megfelelő ember, aki a lehetőségeket ki is tudná aknázni. Nézzük például az én szakmámat. Azt hinné, ugye, hogy amikor ilyen munkanélküliség van, százával találhatnék alkalmas fiatalembereket. Nos, az igazság pedig az, ha arra kerül a sor, egyetlenegyet sem találnék az egész istenverte társaságban, aki meg tudná különböztetni a saját seggét egy földbe fúrt lyuktól. Ez tény. És az olyan ember, mint maga, aki ismeri a gazdasági életet, aki nagy üzleteket kötött, aki hozzáférhetetlen, aki az alapjaitól kezdve ismeri a szakmát… és látja, ez megint olyan dolog, ami az angolok mellett szól. Istenemre, ők az alapjától kezdve tanulnak ki minden szakmát. Itt, minálunk, kijönnek a kölykök az iskolából, és mindjárt alelnökök vagy kereskedelmi igazgatók akarnak lenni! Esetleg eljátszadoznak egy évig a bányában vagy a kohónál, de a szakmát sosem tanulják meg tisztességesen. De maguk igen. Na, szóval, ha egy olyan legény, mint maga, elhatározná, hogy letelepszik itt, úgy kapkodnának utána, mintha cukorból volna. Ami azt illeti, ha nekem módom lenne rá, én lennék a legelső… – Attól tartok – mondta Prentiss hirtelen —, hogy az ilyesmi most túlságosan felelőtlen tervezgetés lenne részemről… Hiszen tudja, háború van. És most ez a fő feladat, amit meg kell oldani. Ha valami tájékoztatást kaphatnék azokról a számszerűségekről… – Oké – felelte Lachran. – Sajnálom, hogy megbántottam a brit önérzetét.
Huszonnégy órán belül megkapja tőlem az adatokat. Felállt és bement a házba. Prentiss lassan ballagott a vendégház felé. „Most feldühösítetted az öreget – gondolta –, nem kapsz már tőle tisztességes árajánlatot.” A gondolattól méregbe gurult. Hogy egy vénember kívánsága, hogy az unokahúga számára férjet vásároljon, belejátszhasson az országos jelentőségű ügyekbe! És egy ember karrierjébe! Szégyenletes és gyalázatos! De hiába próbálta tovább tüzelni a dühét, a gondolatai másfelé kezdtek kalandozni. Egy olyan állás, mint, mondjuk, alelnökség a világ legnagyobb kartelljénél ebben a szakmában… És ez a lány feleségnek… Ez a fiatal, erős, gyönyörű amerikai lány, aki úgy fel tudja kavarni az érzéseit, mint soha még egyetlen más nő sem. Persze hogy nem áll kötélnek. Persze hogy nem. De azért jólesik elgondolkozni ezeken a dolgokon. Olyan jó, forrósító érzéssel tölti el az embert. Mary! Elvenni feleségül… Az arányló, napsütötte bőre… És ahogy halványabb árnyalatba olvad, ahol… ahol… Mert persze nem lehet mindenütt olyan napbarnított. Vannak olyan részek…
28. Záróra volt, mikor kijöttek, és ez mindig egyforma: az ember kilép a sötétbe, és vele kitódul a hangok zsivaja, meg a jó éjszakát köszöntések, és minden kissé túl hangosan hat odakinn a sötétségben, aztán megízleli az ember a friss levegőt, és attól rögtön felmérheti a dohányfüst meg az áporodott sör meg az elhasznált levegő állott szagát, amelyben pedig oly otthonosan üldögélt egész este. Szóval, kijöttek, szorosan egymásba karolva, és a sarkon elbúcsúztak Montytól. Aztán Clive és Prudence ott álltak magukra maradva az elhagyott utcán, az éjszaka késő órájában, amikor mások már rég ágyban voltak. Prue megszorította Clive karját a nagy sötétségben, és jókedvűen kilépett. Vidáman dúdolgatta azt a dallamot, amelyet a gramofon játszott a kocsmában: Adolf, add a kezed… Hirtelen még jobban megszorította Clive karját, ahogy a nők szokták tudtul adni a boldogságukat. – Szép búcsúeste – mondta. – Monty olyan vicces volt. — Igen – felelte Clive. Arra gondolt, ha egy kicsit rövidebbeket lép, akkor egész jól tudnak lépést tartani. – Ma este nem ittál olyan sokat. – No és? – Semmi, édes. Csak örülök. Nem szeretem látni, amikor reggel olyan szörnyen érzed magad. Túl sokat fáj a fejed. – Vigyázz a járda szélénél – mondta a férfi. Leléptek, és újra fel. Nyugodtan lépkedhettek tovább. – Olyan mulatságos volt Monty – kezdte megint a lány. – Olyan ünnepélyes volt. Mi volt az, amit mondani akart? – Honnan tudjam, mi jár egy részeg ember fejében? – Ó, te nagy antialkoholista… Azt mondta: „Bármit is mond magának, csak arra gondoljon, hogy jobb katona nem jött vissza Dunkerque-ből, mint ő, a pajtikám…” Mit akart ezzel Monty? – Honnan tudjam? Sokan újra végigharcolják a háborút, ha felöntenek a garatra. Főleg a veteránok. Folyton jár a szájuk, amíg csak fogatlan fecsegők nem lesznek a kivénhedt hadastyánok otthonában, és már senki nem hallgat rájuk… El tudsz képzelni engem is ilyennek? – Nem. Azt forgatom a fejemben, hogy „bármit is mond magának…” Úgy értette ezt, hogy te valami szörnyű titkot fogsz nekem elmondani? – Jaj, az isten szerelmére! – No, mért lettél olyan dühös? Látod, hogy mégiscsak titkolsz valamit! És mi az? Talán már börtönben is ültél, mert elloptad a jótékony célra gyűjtött filléreket? Nem, már tudom. Nős vagy, és van tíz darab kis dundi csemetéd. Clive némán lépkedett. Magában azt mondta: „Na, most kezdődik. Itt vagyunk. Monty felégette mögötted a hidat. Prue most már úgyis kitalálja előbb vagy utóbb. Most legalább nem kell látnod az arcát, ha megmondod neki. Essünk túl rajta! Most rögtön! Rögtön. Most!” – Monty arra gondolt, éppen meg akartam mondani neked, hogy nem megyek vissza.
Ennyi az egész. Vigyázott, hogy hangja hűvös és közömbös maradjon, így aztán a hangsúly éppen csak az utolsó három szót emelte meg. A lány ugyanabban az ütemben lépkedett tovább. Az ő hangja is közömbös volt, még nem értette meg, miről van szó tulajdonképpen. – Nem mégy vissza? Hová? – A katonasághoz – mondta Clive. – Ha lejárt a szabadságom. Soha többé nem megyek vissza. Hát erről csak ennyit. Egyenletes léptekkel mentek tovább, befordultak a parti sétányra. Párás, langyos levegő csapta meg őket az éjszakába burkolódzott tenger felől. A férfi mély lélegzetet vett. – De jó illat! Nem is emlékszem ennél szebb időre! Csak ekkor rántotta meg Prue a férfi karját. – Várj csak egy pillanatra, Clive! Csak tréfáltál, ugye? De nem, te mégsem tréfálsz! Úgy érted, hogy szökevény leszel? – Nem leszek. Már az vagyok. – Csak becsapsz. Hisz szabadságon vagy… Jaj, Clive, mért akarsz ugratni? – Nem ugratlak. Persze, van szabadságlevelem. De szellemileg és erkölcsileg már tíz napja szökevény vagyok. És továbbra is az leszek. Nem megyek vissza, és ebből elég ennyi, ne gondoljunk rá többet. Még a miénk a holnap és a holnapután, ami pedig azután lesz, az nem számít. Legalábbis ami téged illet. – Nem számít? Várj csak, Clive! Várj! Egy pad állt a sétányon, a park kőgátja mentén, Prue arrafelé húzta a férfit, de Clive mereven megállt. A lány leült, kezét bágyadtan leeresztette, aztán lassan dörzsölni kezdte a térdét. – Clive… Ugye, te… ugye… Mondd, nem tréfálsz velem? – Nem, Prue, és ne csinálj jelenetet. Menjünk haza, késő van. – Nem csinálok jelenetet, édes. És még ha megtenném is… Úgysincs itt senki rajtunk kívül az egész sétányon. És azzal sem törődöm, hogy milyen késő van. De tudnom kell, hogy gondolod ezt. – Már mondtam. Nem megyek vissza, ennyi az egész. És ezt meg kellett mondanom neked… – Ez az! És mért kellett megmondanod nekem? – Hát mert így illett. Ez volt az egyetlen tisztességes dolog. – Ez az! És ha illő volt megmondani, akkor az is éppen olyan illő, hogy megmondd nekem, mért teszed? Ezzel is éppúgy tartozol nekem. – Igazad van. Sok mindennel tartozom neked. – Nem így értettem – mondta a lány. A hangja kissé megcsuklott. — Nagyon jól tudod, hogy soha nem fognám fel így a dolgot. Te semmivel sem tartozol nekem. Egyáltalán semmivel. Teljesen kvittek vagyunk. Én most felkelhetnék, és rögtön elmehetnék innen, és akkor is teljesen kvittek lennénk. És ezt is kellene tennem… Egyszerűen felállni és elmenni, hogy ne is lássalak többé soha. Csakhogy nem hiszek neked. Átvillant a fejeden egy ötlet, ennyi az egész.
– Helyes. Clive felemelte a fejét, és elnézett valahová a sötétbe, amerre a hullámok morajlottak. – Helyes. Jó is, ha nem hiszel nekem. Jobb, ha nem hiszel. De mégis meg kellett mondanom. Prudence a térdét verte az öklével. – De mondd, Clive, mért? Mi az az ok, amiért nem mégy vissza? Kell hogy legyen valami okod. – Nagyon egyszerű. Mert nem akarok meghalni. Gyáva vagyok, ez az oka. – Csakugyan gyáva vagy – mondta a lány. – Meg tudsz tenni dolgokat a háború izgalmában, de ez még nem bátorság… Aki az első adandó alkalommal, ha a dolgok nem mennek olyan simán, nem akarja tovább szolgálni a hazáját, az gyáva. És te gyáva vagy. Clive kurtán felnevetett. – Helyes. Azt akarod, hogy megdühösödjek, hogy kiboruljak, és csak úgy okádjam magamból a szavakat. De nem fogom. Gondolj, amit akarsz. Gyáva vagyok, patkány vagyok, gerinctelen vagyok. Tökéletesen mindegy, én nem megyek vissza. Nem megyek vissza. Tudtam, hogy cirkuszt csinálsz a dologból… A lány oly sokáig ült szótlanul, hogy Clive már belefáradt az álldogálásba. Megcserélte a lábát. – Na, jól van már – mondta végül. — Ne menjünk haza? – Ne – felelte a lány tompán. – Nem ülhetsz itt egész éjszaka – mondta Clive dühösen. – De igen. – Úgy beszélsz, akár egy gyerek. Igazi női ravaszkodás. Úgyis tudod, hogy nem hagyhatlak itt. – Csak menj, menj! Hagyj itt! – Ez csúnya volt. – Csúnya, igazán? – mondta a lány. Hirtelen felállt, és elindult a sétányon a szállodával ellentétes irányban. Clive ott maradt mozdulatlanul, de amikor a lány alakja eltűnt a sötétben, utána sietett. Utolérte. – Prue! A lány megállt, szemközt fordult vele. – Mit tegyek, Clive? Mit tehetek? – Felejtsd el, ennyi az egész. Nem a világ vége. Éppen úgy megy tovább is a világ, mint eddig. Nem olyan nagy dolog ez, hogy akkora hűhót kellene érte csapni. Prue nem felelt. – Nézd – mondta a férfi –, ha nem találkoztunk volna, akkor ez sosem okozott volna neked gondot. Sosem okozott volna gondot, hogy valaki elhatározta, hogy nem megy vissza… – De mi találkoztunk, Clive. És erről van szó, hát nem érted? Találkoztunk. És számomra talán több is ez egy kicsit az egyszerű találkozásnál. Szótlanul, leverten mentek tovább a sziklatető felé. Már a jól ismert ösvényen jártak. Egymás mellett mentek, de egy egész világ volt közöttük. A lány végül megállt,
elfordult, amerre a tenger zúgott. Dermedten állt a sötétben. A férfi odalépett hozzá, és megérintette a karját. – Mért sírsz? – Nem sírok. – De sírsz. – Jaj, Clive, én igazán nem vagyok olyan siránkozó természetű. Igazán nem vagyok az. De mért kell nekem ilyen szerencsétlennek lennem… mért kell… Elhúzódott a férfitól. Clive várt, aztán utánalépett a sziklafal pereméhez. Egy pillanatra rémülettel töltötte el a gondolat, hogy a lány leeshetik a szikláról. Aztán látta, hogy Prue leül, és a fejét szomorúan lehajtja. Melléült, átkarolta a vállát, és magához vonta. – Ronda fráter vagyok – mondta. – Mindenkire csak bajt hozok. – Nemcsak rólad van szó – mondta a lány. – Hanem úgy… minden együtt… S fejét lehajtva tartotta, hangja tompán hallatszott. – Már beszéltem neked Arthurról – folytatta. – Hát igen, elmondtam neked… Gyerekkorunk óta ismertük egymást, és el voltunk jegyezve. És aztán otthagytam, mert „lelkiismereti okokból” nem akart katonának menni. És most itt vagy te. Annyi ember közül, aki elém toppanhatott volna a sötétben, és megkérdezhette volna: „Menjünk az előadásra, vagy inkább sétálni akar?…” vagy annyi ezer közül, aki ott lehetett volna a táborban azon az előadáson, éppen neked kellett jönnöd. És veled is ugyanaz a baj… Hát nem kellene sírnom?! – Sajnálom – mondta Clive. – Elég rohadt ügy. Sajnálom, hogy olyan szerencsétlen voltál, és éppen velem akadtál össze. Attól tartok, bennem nincsenek meg azok a nemes hajlandóságok, amelyek… – De igenis, megvannak benned, Clive! Megvannak! Hisz éppen ez az! Te igazán olyan finom vagy, és olyan úriember, a szó igazi értelmében… Jobb vagy, mint azok az emberek, akik mindent megkaptak az életben, anélkül hogy meg kellett volna dolgozniuk érte. Te igazán olyan kitűnő ember vagy, éppen ezért nem tudom megérteni, hogy mért csinálod ezt. Mért? Mért nem akarsz visszamenni? Mondd meg, hogy én is megérthessem! Már felemelte a fejét, a hangja ismét tisztán csengett. Clive hangosan felsóhajtott. – Prue – mondta –, én huszonhét évet éltem. Én azt hiszem, még huszonhét évbe telnék, ha meg akarnám neked magyarázni, hogy mért csinálom ezt. Nézd, én nem vagyok sem kvéker, sem kommunista, sem semmiféle ista, és nincs számomra se izmus, se párt, se vallás, ami pontos szabályokkal kijelölné, hogy mikor mit csináljak. Én csak én magam vagyok, és nekem magamnak kell sok fejtöréssel kisütnöm mindent a magam számára. Engem nem óvnak a gondolkozás fáradalmaitól sem szabadalmazott frázisok, sem pártoknak az útmutatásai. És amit gondolok, és ami vagyok, csak annyi a tulajdonom. És ahhoz sem érzek jogot, hogy a felfogásomat bárkinek is a nyakába akarjam varrni. Nem kérek semmiféle pártútmutatást, de én sem akarok másoknak útmutatásokat adni. Senkit sem akarok befolyásolni. És téged sem akarlak egy jottányival, egy milliméternyivel sem megváltoztatni. Te hiszel bizonyos dolgokban. Helyes. Higgy csak továbbra is abban, amit teszel. Éppolyan kevéssé
akarnám a hitedet, a meggyőződésedet megmásítani, mint elmagyarázni egy hároméves gyereknek, hogy az ő misztikus és boldog hite a Jézuskában színtiszta hazugság. – De én nem vagyok hároméves gyerek. – Nem akarok vitatkozni… Menjünk vissza, és felejtsük el az egészet. Magához vonta a lányt, hogy megcsókolja a felkínált fegyverszünet megpecsételéséül. De ahogy a karjába fogta, Prudence megmerevedett. – Hallgasd csak – mondta Prue. – Hallgasd csak! Ég felé fordított arccal, dermedt mozdulatlanságban ültek. – Jönnek megint – mondta a lány. Hosszú percekig ültek így, megfeszített figyelemmel füleltek, s hallották is meg nem is a távoli zümmögést. Maguk se tudták, hallanak-e csakugyan valamit. Aztán egyszerre, odalenn a városban, megszólaltak üvöltözve a szirénák. Ülve maradtak, várták az első robbanásokat. De csend volt. – Ez a legrosszabb – mondta a lány –, ez a várakozás. – Nyugalom – csitította Clive. – Bárcsak itt lennének már! Bárcsak jönnének, és túl lennénk rajta. – Ez az, amire azt mondják, hogy begyulladtak a jó népek – mondta a férfi. – Meg azt, hogy csapataink harci szelleme még kívánnivalókat hagy maga után. A hadi jelentések hangját parodizálta tréfásan. – Gyere – mondta végül –, menjünk le! – Ne menjünk! – mondta a lány. – Inkább itt vagyok, mint egy szobába bezárva, ahol az ember folyton úgy érzi, hogy a következő bomba egyenest a fejére zuhan… Szobában olyan, mintha csapdába volna zárva az ember. – Helyes. Akkor itt maradunk. Átkarolta a lányt, és ültek szótlanul tovább. Most már tisztán hallották a motorzúgást. Látták, amint a keleti égen felvillannak a fények. – Clive – mondta a lány váratlanul. – Te nem vagy gyáva. Sajnálom, hogy azt mondtam. Tudom, hogy nem vagy az. Még ha soha nem hallottam volna Douai-ról és Dunkerque-ről, akkor is tudnám. Mert ha bármi történik, mint például most is, benned annyi bátorság van, hogy az másnak is erőt ad. És azért nem értem, mért nem akarsz visszamenni? Mért? Mondd meg nekem! Clive hallgatott egy pillanatig. – Nem tudom – mondta végül. – Úgy érted, hogy azért nem mondhatod meg nekem, mert te magad sem tudod, vagy mert nem tudsz erről velem beszélni? – Azt hiszem, hogy én mindenesetre pontosan tudom. – Ezek szerint elmondani nem tudod nekem. De hiszen velem nagyon rendesen, őszintén tudsz beszélni, nem? Clive belebámult a sötétségbe. – Igen, azt hiszem, veled nagyon rendesen tudok beszélgetni. Csakhogy eddig soha senkim nem volt, akivel beszélhettem volna, akinek elmondhattam volna a dolgaimat… De hát ha veled beszélek, az olyan, mintha magammal beszélnék. Szóval
én nem bánom… – Akkor hát megmondhatod nekem, hogy mért nem akarsz visszamenni. – Igen, jól tudok beszélni hozzád. Így a sötétben, már megszoktam, és nem is bánom… – Akkor hát mért nem mondod el nekem? – Én nem akarlak téged megváltoztatni… Sem téged, sem a gondolkodásodat. – De én nem is kérek tőled, Clive, sem rábeszélést, sem érveket, sem olyasmit nem akarnék, hogy te változtasd meg bármiben is a meggyőződésedet. Szeretném, hogy megérthesselek. Nem érted ezt? – De igen. – Akkor hát megmondod nekem? – Igen – mondta Clive. Hallgatott, mintha azt kutatná, hol is kezdjen bele. – Ide figyelj – mondta végül. – Emlékszel, mit mondott nekünk Monty tegnap este? Azt mondta, hogy az ember hajlandó meghalni, ha látja, hogy van értelme. – Igen. – És ez igaz. Mi is hajlandók voltunk menni és meghalni. Nem olyan hősiesen és hamisan, ahogy ez hangzik, de valamilyen formában mindenki gondolt erre, és vállalta a dolgot. Én pedig most úgy látom, hogy nincs mért meghalnom. Nincs értelme. Ezért tehát nem vagyok hajlandó többé megöletni magam. Ennyi az egész. – De hiszen a dolgok alapjában változatlanok, Clive. Franciaországban nem vertek meg minket! Ha tudnád, milyen büszkeséggel gondolnak az emberek, milyen őszinte büszkeséggel, mindnyájatokra, akik ott voltatok Dunkerque-nél. Büszke rátok az egész nemzet. Ez nem meghátrálás volt! Ez… – Nem, én nem erre gondolok. Nagyon nehéz világosan szavakba foglalni. De próbáld azért megérteni. Amikor Franciaországba mentünk, úgy mentünk el, hogy hittünk valamiben. De amikor kijutottunk, vagy legalábbis én kijutottam Dunkerqueből, akkor már tudtuk, hogy valami nem volt igaz. Akkor már tudtuk, hogy nem olyan helyen voltunk, ahol az igazságért, az egyenlőségért vagy valami hasonlóért kellett volna meghalnunk. Elvárták tőlünk, hogy meghaljunk azért, mert mások vakok voltak és tehetségtelenek és kétbalkezesek és elbizakodottak. És most már tudom, hogy nem olyan dolgokról van itt szó, amiknek a védelmében én hajlandó lennék meghalni. – De Clive, senki nem láthatta előre… — Nem, nem. Figyelj csak rám, és ezt ne felejtsd el soha! Mi puskákkal, szuronyokkal, gépfegyverekkel, na és igen, tüzérséggel voltunk ott. Ők pedig tankokkal jöttek, ezer és ezer tankkal. És ezer és ezer repülőgéppel. És motorizált hadosztályokkal. És legfőképpen pedig ezeknek a magasabb rendű fegyvereknek az új technikájával. Mért vittek bele minket ilyen istentelenül hátrányos helyzetbe? Nálunk nem tudtak erről? És talán jámbor tudatlanság volt ez, amit megbocsáthatnak a hullák meg a vérző sebesültek? Nem! Istenemre, nem! Hisz ott volt már Lengyelország. A németek már Lengyelországban ugyanezt a háborús módszert alkalmazták. És ugyanezt csinálták Norvégiában is. És nekünk tudnunk kellett, hogy akármilyen bátrak is a katonáink, egy szikrányi
reményük sem lehet, hogy győzzenek a nácik módszerével szemben. Akkor hát mért nem láttuk be a helyzetet? Hogy képzelték ezek az emberek, hogy ha a lengyelek néhány hétig sem tudtak tartani egy hatalmas országot az újfajta fegyverekkel és új technikával szemben, akkor nekünk majd sikerül? – De nem – folytatta Clive. – Ezek tudomást sem vettek arról a katonai leckéről, amelyet Lengyelország kapott. Tudomást sem vettek róla a maguk ostoba önteltségében! Azt mondták rá magukban: Ó, ó, persze, a lengyelek! Elmaradt nép az a lengyel! Össze sem lehet hasonlítani a vérbeli brit katonákkal… A jóságos isten szerelmére, hát azt hitték ezek, hogy egy angol katona teste sérthetetlenebb a golyókkal, Flammenwerfer-ekkel, százezernyi tankkal és az eget elsötétítő zuhanóbombázók tömegével szemben, mint a lengyel katonák teste? Vagy talán azoknak az embereknek, akiket briteknek neveznek, olyasvalami van a vérében, amitől a húsukat nem lehet szétszaggatni, vagy a belüket nem lehet kitépni? Krisztus a tanúm rá, hogy a szétroncsolt sebesültjeinket felismerhetetlen péppé taposták a tankok lánctalpai, hogy szinte még ki sem ejthették a kezükből tökéletesen hasznavehetetlen puskájukat. A saját szememmel láttam ilyet!… És ki tette ezt velünk? Ki küldött minket oda, hogy puszta testünk álljon ellen az acélnak? Ki látott el minket olyan kivénhedt fegyverekkel és technikával, mintha a búr háború vörös egyenruháját viselnénk? Ki volt az, aki semmibe vette a nyilvánvaló lengyelországi leckét? Azok, akiknek csak a szájuk járt. Akik azt mondták: A brit Tommy22 az ügyességét fogja szembeszegezni az ellenség gonosz és istentelen nyers erejével! És az akaraterejével meg a bátorságával meg a határozottságával meg a magasabb rendű meggyőződésével tartani fogja a vonalat… És akik ezt mondták, ezek az emberek aljas bűnt követtek el a közbizalommal, a józanésszel, magával az élettel szemben. Mert annyit még egy gyermek is tud, hogy a haldokló akaratereje a centiméter ezredrészével sem tartóztathat fel egy közeledő tankot, mint ahogy az eleven emberek lelkiereje sem tudja megtisztítani az eget a stukák napot elhomályosító dögvészes fergetegétől. Akkor hát egy államférfinak is illenék annyit tudni, hogy a bátorság, az nem védőpajzs, mert ha jön egy golyó, akkor a világ legnagyobb hőséből éppolyan halott lesz, mint a leghitványabb gyáva rongyból, márpedig a golyó nem tér ki, és nincs benne semmi előítélet sem az egyikkel, sem a másikkal szemben … És mivel ezeket a nyilvánvaló igazságokat nem vették figyelembe, valakinek meg kellett adnia az árát! De hát ki adta meg az árát? Talán azok, akiknek odafent, legfölül, eszükbe sem jutott, amíg még lett volna rá idő, hogy több tankra, tankelhárító ágyúra, több repülőgépre, újabb technikára van szükségünk? Vagy talán én követtem el a hibát vagy Monty, vagy valaki azok közül, akik végig jöttek Douaiból azon az úton? Vagy azok a fiúk, akik már nem jöttek végig azon az úton? Vagy azok, akik a saját testükkel tömték be a réseket Dunkerque körül? Vagy azok, akik odaát fekszenek a tengerparton, és soha többé nem fognak felkelni? Ki hát a hibás, és ki adta meg az árát? Mozdulatlanul nézett a koromfekete éjszakába, és újra látta őket maga előtt. Látta őket ott, az utcán, amint ő és Monty befordultak a sarkon. Az embereket, akik csapdába szorultak, és úgy feküdtek sűrűn egymás mellett az úttesten, hogy az ember
először azt hihette, egy ezred lehevert pihenni a földre. És csak apránként fogta fel az agyuk – mert az utca egészen csendes és nyugodt maradt, és nem láthattak egy apró moccanást sem –, hogy a holtak utcájában vannak. A tömeghalált látták maguk előtt. Embereket, akiket bekerítettek és lekaszáltak a rögtön tovább is vonuló tankok. És ebből azt is megtudhatták, hogy a hömpölygő német áradat már az öveiket is elsöpörte, és csupán ez a halálos csend és nyugalom maradt utánuk, amelyen nekik most keresztül kell gázolniuk. És azt is tudhatták, hogy vagy meg kell adniuk magukat, vagy meg kell halniuk, ha csak az ellenség mögül át nem törnek a saját vonalaikig. És ez a kép, amely most megjelent az agyában, ordítva követelte a kifejezés valamilyen formáját, de Clive sajnálta a lányt. Sokkal jobb lenne, ha kissé vidámabb színben mutathatná meg a dolgokat, hisz még így is éppen elég sötétek. – Volt nekünk is néhány repülőgépünk – mondta lassan. – És a fiúk, akik vezették őket, értek annyit, mint bárki más, aki valaha is repülőgépre ült. De mi volt az arány? Egy a húsz ellen! És ebben ki volt a hibás? Ki mondta azt, hogy az angol srácok a repülőgépeken tízszer annyit érnek, mint a másfajtájúak? És ki küldte fel ezeket a srácokat, hogy meghaljanak odafenn a magasban? Én? Vagy Monty? Vagy a douai-i fiúk? Vagy azok a katonák, ott Dunkerque-nél? Vagy talán csak úgy maguktól mentek fel ezek a srácok a repülőgépekkel? Nem! Istenemre, nem! Nem mi tettük ezt! Mi csak meghaltunk! De a halálunkat mások csinálták. Mások tették azt, hogy a mi számunkra egy szemernyi átkozott lehetőség sem jutott. Ezért tehát én nem hiszek bennük többé. És mindnyájuknál gyávább és hitványabb alak lennék, ha újra visszamennék oda, meggyalázva a saját meggyőződésemet, a saját végső következtetéseimet. Ennyi megbecsüléssel tartozom a saját lelkiismeretemnek. Én nem, és semmiképpen sem vagyok hajlandó meghalni azért, hogy erősítsem ezeknek az ostoba kontároknak az uralkodását. Erről van szó. Ennyi az egész. Most elmondtam neked mindent. Befejeztem. Prue hallgatott. Aztán Clive megérezte, hogy megmozdul. A lány keresztbe rakta a karját, és tenyerét a vállához szorította. A sötétségbe nézett, a hangja halk volt és töprengő. – Próbáltam elképzelni, Clive, hogy milyen is lehetett. Tegnap éjszaka, a légitámadás alatt, megpróbáltam megérteni. És már tudom, hogy az is ilyen lehetett, csak ezerszerte rosszabb. Azt is tudom, milyen szörnyű megrázkódtatást jelent a számodra ez az élmény. Hallottam, ahogy álmodban kiabálsz, hogy gránátokat, még gránátokat! És tudom jól, hogy nem vagy gyáva. És azt is tudom, hogy a szavak, amiket én mondhatok, üresen, bután, hamisan fognak csengeni. De vannak dolgok, Clive, amik nagyobbak nálad meg nálam. És ezekért a dolgokért muszáj harcolnunk, és muszáj győznünk. Nagy hibákat követtünk el, igaz. De nem mindenben vagyunk mi a hibásak. Nem mi tehetünk a francia összeomlásról, sem a belgák kiugrásáról. Ezekért nem okolhatsz bennünket. – Igazán? – mondta Clive élesen. – Igazán nem? És nekünk azt mért nem lehetett tudnunk, hogy Franciaország tökéletesen el van korhadva belülről? És hogy Lipót23 közömbös és lagymatag? Hát kik irányították az elmúlt években a mi külpolitikánkat
és katonai ügyeinket? És ha ők, ezek a vezetők nem tudták, akkor hogy van az, hogy Hitler viszont, a jelek szerint, mindig is tudta? Mért tudja ő mindig előre a dolgokat, mi pedig csak az utolsó pillanatban, amikor már a léket kell betömni? És amikor már csak emberi testekkel lehet betömni?… De én még élek, és éppen ezért meg is tanulom a leckét. És már tudom, hogy ez mindig is így volt. Bizony, hogy így volt. Amióta az én életem tart, egyfolytában. A múlt háborúval kezdődött, azóta egyfolytában így kormányozzák Nagy-Britanniát. Egyik kormány a másik után, és mind olyan rohadt, hogy sortüzet érdemeltek volna. Kifelé gőgösek és önteltek, belül ostobák és üresek. Sose csináltak semmit, mert hogy úgyis mi vagyunk a Brit Birodalom, és velünk nem történhetik meg semmi sportszerűtlenség! Csak pöffeszkedtek egy olyan ipari és társadalmi rend tetején, amely már bűzlik a saját rohadásától meg a nemzet egynegyedének a nyomorától, azokétól, akiknek munkát adni nem tudtak, de éhen halni hagyni sem mertek egészen. És a külpolitikájuk is csak abból állt, hogy reszkettek a saját keservesen őrzött biztonságukért, és elvakultan gyűlölték éppen ezért Oroszországot, kétségbeesett félelemmel attól, hogy az erős Oroszország példája a saját munkásságuk lázadásához vezet. Isten látja lelkem, nem vagyok kommunista, sem oroszrajongó, de isten a tanúm arra is, amit minden épeszű angol láthat és tudhat, hogy az elmúlt húsz esztendőben egyedül csak az a vak és értelmetlen félelem irányította a külpolitikánkat, hogy az angol munkásoknak egyszerre csak büdös lesz a kegyelemkenyér, és fellázadnak. Mindig és mindig csak a rettegés Oroszországtól… Ez a rettegés késztette arra a brit fasisztákat, hogy elősegítsék a nácizmus megerősödését, mert abban reménykedtek, hogy a náci Németország majd nekiront Oroszországnak az ukrajnai magtárak megkaparintásáért. Az Oroszországtól való félelem játszatta velünk végig a spanyolországi szégyenletes benemavatkozási komédiát is. Azzal se törődtünk, hogy közben a német és olasz hadigépezet szétzúzza a liberális kormányt, azt a kormányt, amelyet a mi vezető sajtónk még csak alkotmányosnak sem nevezett soha, hanem mindig mint vörösöket emlegetett, mocskos és szégyenletes foltot ejtve ezzel örökre az angol újságírás nevén… És éppilyen szégyenletes volt az is, hogy az amerikai sajtóból kellett megtudnunk a királyt és a kormányunkat érintő végzetes súlyú válságokat. Ugyanaz a rettegés gúnyt űzött szólásszabadságunk demokratikus jogából, olyannyira, hogy az önkényes cenzúra még békeidőkben is oldalakat törölt ki az ideérkező amerikai folyóiratokból. Mitől féltek, mit tennénk, ha elolvashatnánk azokat az oldalakat? Mindig csak ugyanaz a vak gyűlölet és rettegés a munkásságtól, amelyik pedig úgy belekábult a saját nyomorába, hogy még csak nem is álmodta, hogy a puszta léte reszkető félelemmel töltheti el az urakat. – És most aztán Hitler korcs figurája nekitámadt azoknak, akik létrehozták – folytatta Clive éles gúnnyal. – És ezt fogja tenni Franco is! Hogy fogok majd nevetni azon a napon, amikor Franco is beleharap ugyanazokba az angol kezekbe, amelyek hatalomra segítették! Nevetni fogok, hogy milyen rejtélyesen és hihetetlenül tud érvényesülni a történelmi igazságszolgáltatás! És ezért mondom és hiszem tiszta szívből, és isten bocsássa meg, hogy itt szónoklatot tartok, de én most már világosan látom, és megmásíthatatlanul tudom, hogy ezek az emberek, akiket itt, az én korom
Angliájában, kizárólag a kapzsiság és a félelem irányított, ezek tönkretették mindazt, aminek a megvalósításáért életerős nemzedékek és nagy emberek harcoltak, és az életüket áldozták. És én már most megmondom neked, mit mond majd a történelem, amikor már mi is itthagytuk ezt a feneketlen, sötét éjszakát… Azt fogja mondani a történelem, azt, hogy amikor a Brit Birodalom kimúlt, az nem Erzsébetnek az ideje volt, nem is Viktóriának a kora, és nem is Cobden, Bright, Pitt, Gladstone, vagy bárki más uralma. Nem, Anglia azoknak az embereknek a vak kormányzata alatt múlt ki, akik az én időmben uralkodtak. És mint ahogy Hitler bűnösöknek tartja őket, úgy én is azt mondom, hogy bűnösök. Mérhetetlenül felelősek és bűnösök minden angol férfival szemben, aki egyenruhát öltött magára, és felajánlotta az életét, és felelősek asszonyaink és gyerekeink még ki nem ömlött véréért, és felelősek azokért, akik majd elkerülhetetlenül meg fognak halni, mielőtt még újra kigyúlnak a fények ebben az éjszakában… Ezek az emberek bűnösök, bűnösök… bűnösök! – De Clive! – kiáltott fel a lány. – Hát nem látod? Nem látod, miről van szó? Mégiscsak muszáj harcolnunk! Tegyük fel, hogy van igazság abban, amit mondasz… de ha Hitler legyőzne minket, az még rosszabb lenne! – Itt van a bökkenő, Prudence! Ez az, amit a kornak ebben a szörnyű zűrzavarában tisztázni kellene. Ez az a kérdés, amelyre a lelkünk legmélyén kristálytiszta választ kellene adnunk. És ez a kérdés gyötör engem is. Vajon ronthatna-e még rajtunk, ha Hitler győzne? Lehetne-e még rosszabb, gyalázatosabb a helyzetünk? – De hát erről vitázni sem lehet! Gondolj csak… gondolj csak arra, hogy üldözi a zsidókat, hogy csak egy példát mondjak. Nem tagadhatod, hogy a kegyetlensége… – Nem is tagadom. Ahogyan Hitler hatalomra került, az egy demagóg aljas és kegyetlen munkája volt. De egy olyan demagógé, akit a maga hazájában, meg másutt is, az öntelt kiváltságosok támogattak, gazemberhez illő, félelmetes eszközökkel. Egy kerítő győzelme volt a Hitleré. Olyan kerítőé, aki éppúgy meglovagolta a tömegek elfogultságait, mint a keresztényeket égető római császárok. De ha gyűlöljük is emiatt, nem tagadhatjuk le a történelemben mindazt, amit ezenkívül tett. A világtörténelmet pedig a győztes nemzetek és eszmék írják… Mért nem beszélsz arról is, mi mindent tett még Hitler, amióta hatalomra került? Épített és újjáépített. Káoszból rendet teremtett az országában. Munkanélküliség nála nem létezik. Félretolta azokat az öntelt kiváltságos osztályokat, amelyek hatalomra emelték abban a hitben, hogy ő csak afféle kis hülye, könnyen kezelhető őrült, felrázta nemzetét. Adott nekik valamit, amiért dolgoznak a számára, amiért szolgálják, amiért vele menetelnek és győznek. Nevezheted ezt bárhogyan, mondhatod, ha úgy tetszik, gonosznak. De én mégis azt mondom, hogy Hitler adott valamit a saját népének, amit a mi vezetőink nem adtak meg a mi népünknek. Nem adtak nekünk semmit, amit szerethetünk, semmit, amiért rajonghatnánk, semmit, amiben bízhatunk, semmi olyat, amiért dolgozzunk és szolgáljunk és masírozzunk. És semmit, amiért győzzünk… Mi csak azt kaptuk, hogy most, az utolsó pillanatban, hozzánk fordulnak, és azt kiáltozzák: „Mentsetek meg minket! Mentsétek meg a rendszerünket! Annak a hitvány alamizsnának a nevében kérünk benneteket, amin húsz esztendőn át tengődtetek. Kérünk, hogy gyertek és haljatok meg érte és miértünk…” Nem, nem adtak nekünk semmit, amiért érdemes
lenne küzdenünk. – De Clive, vannak itt még mindig olyan dolgok, amikért érdemes küzdeni. Olyan dolgok, amiket egyetlen angoltól sem lehet elragadni. És ezekért kell harcolnunk! … A mi országunk a realizmus világa. – Realizmus! Ugyan, Prue! – Clive kurtán felnevetett. – Nevezz bolondnak, ha akarsz, ebben a te realista világodban. Lehet, hogy gyerekes idealista vagyok. Lehet, hogy azt szeretném, ha egy Tell Vilmosunk lenne. Vagy egy Robert Lee, vagy egy Sir Richard Grenville, egy Montcalm, egy Washington Valley Forge-nál, egy Boadicea, 24 egy Jeanne d’Arc. Mert a realizmusból már túlságosan elegünk van! És éppen ezért én inkább azt szeretném ebben a mai realista világunkban, ha olyan odaadó és önfeláldozó férfiak kormányoztak volna bennünket már a békeidőben is, mint most a háborúban azok az angol fiúk, akik meghaltak Dunkerque-nél. – Önmagadnak mondasz ellent, édes, méghozzá nagyon. Hisz az egyik pillanatban te személy szerint nem akarsz harcolni. A következő pillanatban pedig már azt szeretnéd, ha lenne valakink, aki a mi korunk Jeanne d’Arcja lehetne. – Nem, nincs igazad. Én harcoltam, és azt hiszem, valami más módon majd harcolni fogok újra. De annak, amiért harcolni fogok, olyasminek kell lennie, ami becsületesebb és igazabb, mint azok az üres szavak, amiket most odavetnek nekünk. Mert mért harcolunk? A demokráciáért? De kinek a demokráciájáért? A magunkéért? Vagy mások számára? A demokrácia világerő. Csak addig létezhetik, amíg a világ hisz benne. De hisz benne a világ? Van egyetlen olyan ország, amely hajlandó volna most mellénk állni, és nyíltan, félreérthetetlenül kijelenteni: „A ti demokráciátok a mi ügyünk is. És éppen ezért véges-végig harcolni fogunk a ti oldalatokon, és ha ti meghaltok, mi is veletek halunk!…” Hát van ilyen ország? Mert ha nincs más ország, amelyik velünk harcolna a demokráciánkért, akkor én se fogok harcolni azért, hogy bármelyik más országra is rákényszerítsem a demokráciánkat. De azt tudom, hogy mi az, amiért, igenis, harcolnék. Harcolni fogok egy leendő új Angliáért, amelynek az erényeit még nem is sejtjük, és nem fogok harcolni a régi Angliáért, amelynek a bűneit nagyon is ismerjük. – De muszáj harcolnunk! – Nem muszáj harcolnunk! – És mi mást tehetünk? – Mi mást? Használjuk az eszünket, amit isten adott. Gondolkozzunk emberi lényekhez méltóan, nem pedig úgy, mint az állatok, és akkor világosan látni fogjuk, mit hozhat számunkra a jövő. Kössünk békét! A végén úgyis meg fogjuk tenni, mért ne tegyük hát most? Ebben a pillanatban egyedül vagyunk, szövetségesek nélkül. A kontinensre nem tudunk átvinni hadsereget, hogy megverjük Hitlert. És ha csak pozdorjává nem bombáz bennünket, ő sem tud áthozni ide egy hadsereget, hogy legyőzzön minket. Így tehát mi lesz? Gondolkozz, most gondolkozz egy kicsit! Ember módra. Használd a gondolkodó és következtető képességedet, és mondd meg nekem, mi lesz ebből? Patt… Patt lesz, ami a legborzasztóbb dolog a háborúban. Mindkét fél megpróbálja kiéheztetni a másik lakosságát. Hajókat fognak elsüllyeszteni. Elvágják az élelmiszer-utánpótlást, kivéve persze a kiváltságosokét. Mert azoknak mindig
meglesz a zabálnivalójuk! – Ugyan, Clive! Ha egyszer jegyre adagolják az élelmiszert, akkor mindenkinek egyformán jut! – Az isten szerelmére … Ha már realista akarsz lenni, akkor csakugyan legyél az következetesen. Jegyrendszer csak a szegények számára van. De mindig lesznek olyan luxusételek, amiket nem adagolnak. A jegyre kapnak a tömegek hetenkint két shilling árú marhahúst, de azért a szállodákban lesz pácolt nyúl, naphal, languszta, fácán, őz, osztriga és minden egyéb, és ott az ember betegre zabálhatja magát anélkül, hogy akárcsak eszébe is jutna az élelmiszerjegy. Mi is kedvünkre ehetünk itt, ebben a mi nem is olyan kitűnő szállodánkban egészen addig… addig, amíg a pénzem tart. Amíg van pénz a luxusra, addig nincs éhezés. De a szegények, a munkások, akiknek csak a legszükségesebbre van pénzük, azok jegyre kapják az élelmet, és te is tudod, meg én is tudom, hogy mi az, már csak abból is, hogy mi magunk most nem jegyes élelmen élünk… És ez a háború, a civil lakosság ki váltságos rétegét nem számítva, a végtelenségbe nyúló, nyomorúságos éhínség lesz mindenki számára, és azt fogja eredményezni, hogy az emberek megtanulják, hogyan nyugodjanak bele egy még hitványabb, még nyomorúságosabb életbe, amelyet még inkább a félelem és gyűlölet irányít majd, és amely még egy emberöltőre meg fogja gyengíteni a felnövő ifjúság és a szaporodásra képes felnőtt generáció erejét. Városok nyílt és szörnyű bombázása lesz ez a háború, városoké, amelyekben a civil lakosságot, a nőket, a gyermekeket húscafatokká tépik és szaggatják, és ahol kegyelem lesz a halál, különben leszakított állkapcsokkal, letépett lábbal élhetnek tovább, és olyan visszataszítóvá roncsolt arccal, hogy az ember elfordítja a fejét, ha szembetalálkozik velük az utcán. – Azt nem teszik, hogy így bombázzák a városokat… Hisz tudják, hogy amit az egyik megcsinál, azt a másik is megteheti. – Nem mernek így bombázni bennünket? Ő, Prue, Prue, Prue! Olyan vagy, mint azok a tábornokok, akik azt hiszik, hogy az angol ember teste jobban ellenáll a fegyvereknek, mint egy lengyelé. És miből… miből gondolod, hogy ugyanazok, akik Varsót és Rotterdamot a kőtörmelék és az égett emberi hús bűzlő romhalmazává bombázták, azok csak úgy maguktól, nemesen lemondanak arról, hogy ugyanezt megtegyék az angol városokkal is? Most, míg mi itt beszélgetünk, most is bombázzák ezt a partvidéket… Persze ezek még jelentéktelen kis bombázások. De mennyi idő kell hozzá, hogy London is sorra kerüljön? Hogy London felett zúgjanak a repülőgépek százai?… Persze nagyon finoman fogják csinálni, nagyon ünnepélyesen, mert mindkét fél krokodilkönnyeket fog hullatni, hogy ilyesmit kell csinálniuk… De azért meg fogják tenni! Prudence Cathaway! Oly igazán, mint ahogy itt ülök a sötétben, ezen a sziklán, fejünk fölött a nagy küzdelem első gépeivel… – Amelyek katonai célpontokat keresnek – mondta a lány. – Mi is ugyanazt tesszük! – Jó, akkor hallgass végig. Két szót akarok mondani neked. Olyan igazakat, mint ahogy itt ülök, isten engem úgy segéljen. Az egyiket már megmondtam neked: éhezés. És mondok most neked még egy szót: megtorlás. Tanuld meg jól! Megtorlás! Jól tanuld meg, és emlékezz rá, ha egyszer valami szörnyűt fog jelenteni számodra. És akkor kérdezd meg magadtól, vajon egy tanulatlan, félművelt ember nem látta-e már
jó előre, ami következik? Megtorlás! Ez az a szó, amit meg fog ismerni Anglia. És a krokodilkönnyeket persze, amelyeket mindkét országban bőven fognak ontani közben a képmutatók… És átkozott legyen, aki először elkiáltja majd ezt a szót! Mert mi majd bombázzuk a vasútvonalaikat. Erre ők bombákat dobnak a kikötőinkre. Az egyik bomba eltalál majd egy házat a kikötő közelében, és egy repesz egy kórházra esik. És az ügyet akkor mind a ketten világgá fogjuk kürtölni. És abból, ahogy kiabálni fogunk, azt hihetik, hogy az ellenség soha nem is bombázott semmi egyebet, csak kórházakat, szülőotthonokat, aggok menhelyeit, elhagyott gyermekek házát meg régi és tiszteletre méltó katedrálisokat. Mind a ketten ugyanazt a játékot fogjuk űzni. És ha majd mindketten elég sokáig és elég hangosan kiabáltunk, úgyhogy még saját magunkat is meggyőztük a másik fél indokolatlan gonoszságáról, akkor aztán ledobjuk az álarcot. És akkor végre elérjük, amit igazán akartunk. Csak ki kell várni az alkalmat, akkor biztosan megszületik az ürügy. És akkor aztán suttogva kimondjuk a szót. Azt fogjuk mondani: „Megtorlás!” Clive most már egész halkan beszélt. – És akkor aztán belekezdünk valamibe, amihez képest régimódi műkedvelés lesz a vizigótok meg a rézbőrű indiánok munkája, de még Timur Lenk pusztítása is, pedig ő egymillió koponyából építtetett gúlát magának… Akkor majd igazán elkezdjük a mészárlást, és ebben a mészárlásban, ebben az egymást felőrölni akaró hosszú és nyomorúságos, értelmetlen folyamatban nem lesz megállás. Persze, Hitler fogja kezdeni, ebben biztos vagyok… Mert neki van több repülőgépe. És mert neki sokkal könnyebb iderepülni száz mérföld távolságról, mint nekünk az ő ötszáz mérföldnyire fekvő városai fölé. Tehát minden egyes repülőgépnek ötször akkora tűzereje lesz, mint a mieinknek. Meg aztán mi angolok vagyunk. Tisztességesek vagyunk. Vagy fogalmazzak a te szavaiddal? Hitler fogja elkezdeni, mert ő csakugyan és minden kétséget kizáró módon a realizmus korában és a realitások világában él… Realizmus! Legyünk hát realisták, és üljünk csak itten mindenbe előre beletörődve, és csak nézzük, és nézzük nyitott szemmel és tiltakozás nélkül, hogy sodródunk rá arra az útra, amelynek a vége egyedül csak az lehet, hogy a városainkat éjszakáról éjszakára, hosszúhosszú szenvedések után porrá zúzzák, amíg csak azok a kevesek, akik túlélik, meg nem tanulják, hogy trogloditákként éljenek, akár a barlanglakó ősember. – De hát, Clive! Éppenséggel hogy nem adhatjuk meg magunkat annak az erőnek, amelyik ezt akarja velünk elkövetni! Egészen megdöbbentő, milyen következetlen dolgokat mondasz! – Én vagyok következetlen… Akkor figyelj csak ide, és próbálj most mindent elfelejteni, amit eddig hallottál! Írjuk alá a békét! Felejtsük el, hogy Hitlert éveken át nevetséges, Chaplin-bajuszú figurának ábrázoltuk! Azt persze elismerhetjük azért, hogy egyike a világ legkönyörtelenebb realistáinak… Realista és gyáva, mert ez a kettő ugyanaz. De mindenesetre olyan ember, aki a maga realizmusával, a maga rendkívüli éleslátásával sokkal messzebbre tudott tekinteni, mint ameddig a saját tábornokaink és a vele szembehelyezkedő politikusoknak a tudása terjedt. Szóval ő csakugyan realista. Éppen ezért tudná, békekötés esetén, hogy Nagy Britannia büszke és le nem győzött nemzetként ül le a tárgyalóasztalhoz, és neki ennek megfelelően
kellene velünk tárgyalnia. Új Európát követelne a maga számára, és a gyarmatok új felosztását. Ám legyen! Én nem akarom, hogy akár egyetlen angol fiú is meghaljon az afrikai gyarmatokért. És semmi kifogásom az ellen, hogy az álszentül szenvedő pofával panaszkodók lerakják végre magukról a fehér ember terhét. 25Nincs olyan isteni törvény, amely szerint éppen Angliának kellene kormányoznia a dzsungeleket, ha csak az a törvény nem, hogy mi jutottunk először oda, és mi kaparintottuk meg őket. Hát most legyenek egy időre a másé. Fütyülök rá, hogy kié lesznek. És ha a nyersanyagokat akarod nekem emlegetni, akkor csak annyit mondhatok, hogy eszemben sincs feláldozni az életemet sem a jó öreg Shell Kőolajért, sem pedig a Gumiipari Részvénytársaságért. – Ez mellébeszélés, Clive. Te magad is tudod, hogy az iparunk jelenti a nép életét, a munkásság életét… – Olyan vidám volt talán az életünk a pöffeszkedő brit kalmárkodás elmúlt húsz esztendejében, hogy sok félnivalónk lehetne a változásoktól? Talán éppen hogy szükség is lenne valami változásra. Talán éppen hogy valami új nekilendülésre lenne szükségünk. Hagyjuk már abba, hogy csak beszélünk összevissza Hitlerről meg a faji előítéleteiről, meg az erőszakosságairól, meg a dühöngéseiről. Isten a tanúm, hogy ez mind igaz. De tanuljuk meg tőle azt a hasonlóképpen letagadhatatlan és nagyszerű eredményt, amit a nemzet technikájának fejlesztésében elért! Megtanulhatnánk tőle néhány olyan új dolgot, ami által visszaadhatnánk ebben az országban is az emberek hitét. – Azt szeretnéd, hogy nácivá tegyék ezt az országot? Clive megérezte a lány hangjában a rémült megborzadást. – Amennyiben az elmúlt húsz esztendő éhség sújtotta vidékei és az ínséges nagyvárosok nyomortanyái jelentik a demokráciát, akkor azt mondom, hogy… igen. – El se hiszem, hogy csakugyan így akarnád. Csak a vita kedvéért mondod… Hisz az a szabadság halálát jelentené! – Prue, az ember egy zokszó nélkül meghal a szabadságáért. De ha a gyerekei gyomrát az éhség kínozza, akkor odaadja a szabadságát is egy darab kenyérért, és azt mondja, hogy jó cserét csinált. – Én mind a kettőt akarom. Szabadságot és kenyeret. – Én is. De a demokrácia régóta úgy teszi fel nekünk a kérdést itt, Angliában, hogy melyiket akarjuk. Szabadságot vagy kenyeret. – Én mind a kettőért harcolnék – mondta a lány. – És azt hiszem, hogy akkor a harcnak meglenne az értelme. 22 Az egyszerű angol közkatona 23 Belga király, aki a nácik előtt letette a fegyvert 24 Brit királynő, aki i.sz. 51-ben felvette a harcot a betörő római légiókkal szemben 25 Így nevezik az angol gyarmatosítók azt a „szent kötelességüket”, hogy „rendet tartsanak” a gyarmatvilágban. Kibontakozott Clive karjából, és lefeküdt a fűbe. Clive úgy érezte, hogy a lány hűvösen visszavonult. Mintha sok mérföldnyi távolságra kerültek volna egymástól. – Rendben van – mondta Clive. – Én nem akartam erről beszélni. Te erőltetted. A
lány nem felelt. Clive dühösen feléje fordult, de rögtön le is lohadt a haragja. – Rendben van, Prue – mondta végül. – Mondtam, hogy nem akarom lerombolni a Jézuskába vetett hitedet. És lehet, hogy egyáltalán nincs igazam. De esküszöm, ezek azok a dolgok, amikkel annyit küszködtem. Ezek azok, amelyekre folyton gondolnom kell, amik addig forognak a fejemben, hogy már beleszédülök. Ezek nem hagynak békén soha. De azt nyugodt lelkiismerettel állíthatom, hogy inkább tudok hinni a saját gondolataimnak, mint azoknak az embereknek, akik az elmúlt húsz esztendő alatt ide juttatták a Brit Birodalmat. És ha őszintén hiszek a meggyőződésemben, akkor hogy harcolhassak ebben a háborúban? A lány egy darabig szótlanul feküdt a fűben, aztán nyugodt hangon ezt mondta: – Angliáért harcolhatsz. – Anglia – ismételte a férfi csendesen. Prue hirtelen felült, hevesen beszélni kezdett. – Igen, Anglia – mondta. – Ahogy most kimondtad, már az maga azt jelenti, hogy megértetted, mire gondoltam… Elmondtál nekem mindent, amit az eszed diktál, hogy mik azok, amikért nem akarsz harcolni. De mi van azokkal a dolgokkal, amikről a te szíved is azt mondja, hogy azokért harcolnod kell? – Milyen dolgokkal? – Kérdezd csak meg a szívedet! – Én nem tudok a szívemmel gondolkozni. Mondj nekem te néhányat! Mondj csak hatot! – Jaj, csak ne csinálj úgy, mint azok a szónokok, akik folyton mellébeszélnek. Legalábbis velem ne! Szótlanul, haragosan ültek egymás mellett. Végül újra a lány szólalt meg. Halkan és lassan beszélt: – Helyes. Akkor megpróbálok mondani neked néhányat… Ha bárki kérdezné tőlem, hogy mit is jelent az, hogy Anglia, rögtön meg is fosztana a válasz lehetőségétől, mert az ember nem foglalhatja ezt szavakba… És ha mégis megpróbálja, akkor már pusztán a beszéd olyan kínosan ízetlenné teszi, és olyasmi lesz az egészből, mint valami közkedvelt kis dalocska… De mivel te és én azok vagyunk, akik vagyunk, és azok voltunk, akik voltunk, hát… el akarom neked mondani ezeket a dolgokat. De olyan nehéz beszélni, Clive… Ezek olyan megfoghatatlan dolgok, és olyan könnyű kigúnyolni őket… és azt te máris megtetted… Clive szerette volna megrázni a fejét, és közben szégyellte a bosszúságát. – Ami azt illeti – mondta –, ami azt illeti… Tudhatod, hogy azt azért nem tenném … – De ha megtennéd – mondta a lány –, az sem változtat a dolgokon… Ha most azt mondanám, hogy … Prue elhallgatott, szavakat keresett. A Csatorna felé nézett, a koromfekete éjszakába. – Ha azt mondanám, hogy Shakespeare, és a zsúptetők, és a falusi táj, akkor kicsúfolnál… Mert mindezt már régen elmondták, és én nem vagyok annyira okos, hogy új szavakkal új képekbe foglalhassam ezeket a dolgokat. Ha azt mondanám, hogy… hogy a Hyde Parkban a szónokok, akik szabadon elmondhatják, amit csak el akarnak mondani… és az udvarias rendőrök az utcasarkon, és ezek a sziklák itt, és
Drake26eleven emlékezete… akkor fölényesen mosolyoghatnál. Ha azt mondanám, hogy Anglia a Magna Chartát 27 jelenti, meg mindazt, ami vele járt, az egyszerű ember szabadságát, ami abból eredt… és azt, hogy félelem nélkül megmondhatod a véleményedet, és hogy tudod, hogy a házad, akármilyen kis viskó legyen is, mégiscsak a várad, és a szabadságnak mind az a vívmánya, amit korunk embere megszerzett magának, ha ezt mondanám, akkor kinevethetnél, hisz mindezt elmondták már előttem is… És ha azt mondanám, hogy Anglia a krikett-ütők kopogása, meg a New Forest páfrányos és magyalfás sűrűje, ha azt mondanám, hogy a májusi dús virágözön meg a harangvirágok, mintha maga az isten terített volna belőlük szőnyeget a földre, meg az eső és a napsütés, meg a mi áldott földünk zöld pázsitja, ha azt mondanám, hogy a pacsirták, melyek itt fognak dalolni holnap, itt, fenn a magasban, a ragyogó napsütésben, holnap és mindörökké, ha azt mondanám, hogy Anglia a rikkancsgyerek kiabálása az utcasarkon, vagy egy taxi tülkölése, vagy egy londoni ember elharapott, szapora, jókedvű beszéde, ahogy elmegy mellettünk a sötétben, vagy ősrégi városaink méltósága, vagy a köd és a rétek zöld színe, és az emberek hangja, és a bőrük, vagy a fair play, a tiszta játék érzéke, amit mi adtunk a világnak, ha azt mondanám, hogy Anglia mindez együttvéve, akkor is kinevethetnél, mert ezt is elmondták már annyiszor előttem, hogy a szavak mögött egészen megfakultak a fogalmak. És ha azt próbálnám elmondani, hogy Anglia azoknak a dolgoknak az összessége, amelyek együttvéve a brit nép emberségének és örömének és szelíd boldogságának forrását jelentik, akkor talán olyan ügyetlenül válogatnám össze a szavakat, hogy szégyenkeznem kellene miatta… Ó, Clive, én tudom, hogy itt vannak bennem ezek a megfoghatatlan dolgok, és tudom, hogy mindez a mi örökségünk, és hogy ragyogó és dicsőséges dolgok ezek, de éppen úgy nem lehet őket széjjelszedni, elemezni, és azt várni, hogy azért ne veszítsék el szépségüket, mint ahogy nem lehet széjjelszedni és vizsgálgatni egy virágot, és aztán újra egésszé varázsolni. De ezek a dolgok élnek bennem… Hallgatott egy kicsit Prue, aztán megszólalt újra, már sokkal nyugodtabban: – Te azt mondod nekem, hogy rossz vezetőink voltak… Én még azt is hozzáteszem, hogy azelőtt is rosszak voltak. De jöttek és mentek. És kinevethetnél, ha azt mondanám, hogy azok a megfoghatatlan apróságok, amiket elsoroltam, azok jelentik Angliát, nem pedig a rossz kormányok és rossz miniszterek… És vitatkozhatsz velem, és újabb és újabb érveket hozhatsz fel ellenem, és 26 Drake, Sir Francis – angol hajós és flottaparancsnok a XVI. sz.-ban. Az első angol, aki körülhajózta a földet; a spanyol Armada egyik legyőzője. 27 Az angol alkotmány alapokmánya lerombolhatod azokat a ragyogó dolgokat, amelyek mégis léteznek, és mindig létezni fognak, valahogy örökké, mint a tavasz… és az, hogy az emberek szerelembe esnek… Olyan dolgok ezek, amik örökké léteznek, és örökké ismétlődnek. És én nem mondhatok róluk semmit, ha te nem akarod meglátni ezeket a dolgokat a puszta szavak mögött, és akkor… akkor én mégis megpróbálom, Clive, hogy lássad ezeket a dolgokat… Anglia, Clive… Anglia… az Allen százados… és Monty… és azok a fiúk, akik ott feküdtek egymás mellett Douai-ban. És te magad… te magad, Clive, te
magad… Te magad vagy Anglia… Az utad Douai-ból, és amint ott állsz Dunkerquenél, állig a tengerben. És Anglia az, hogy a gyengébbeket segítetted be a csónakba, és te magad nem szálltál be, pedig láttad, hogy az utolsó bárka is megtelik, és tudtad, hogy vissza kell menned még egy egész napra, és ott kell feküdnöd a parton, egy ócska, egylövetű Lee-Enfield puskával a kezedben, szemben a német zuhanóbombázókkal… Ez Anglia, Clive! Mert bárki legyél, és bármilyen legyen is a véred, a húsod, a csontod, a szíved, az agyad, mégis Anglia formálta minden sejtedet… És ha a többit nem is érted meg, ezt megérted. Ezt meg kell értened! És ha kimondod azt a szót, hogy Anglia, azt kell érezned neked is, amit én érzek… Valamit érezned kell belül, olyat, mint a zene, de a zene erejénél is hatalmasabbat, ahogyan én érzem ezt… Egyetlen szó csak, Clive… Anglia… Csak kimondom ezt a szót, és felidézi együtt és egyszerre mindazt, amiről csak beszéltünk, és néha pusztán csak azzal, hogy kimondom ezt a szót, úgy érzem, hogy olyan sok… hogy nem is tudom elviselni… És ezért… ezekért kell visszamenned és tovább harcolnod… Mert, és ez is Anglia, tudnod kell, hogy nem fognak bennünket legyőzni, tudnod kell, hogy soha nem fogjuk megadni magunkat, akkor sem, ha az utolsó szál emberig meg kell halnunk, és ha ezt tudod, akkor nem is győzhetnek le bennünket… Nem győzhetnek le soha! Azután csendben ült a lány. Olyan sokáig hallgatott, hogy a sötétben Clive kinyújtotta felé a karját, és megfogta a kezét. – Helyes – mondta. – Helyes. Csak hőst nem szabad belőlem csinálnod. Én csak az életemért küzdöttem, és minden ember, Monty, Allen, bárki más hősiesen harcol, amikor erről van szó. Mindenki és bármelyik országból. A bátorság, vagy akár a hősiesség, az nem valamelyik nemzet egyedüli kiváltsága. Ami pedig a többit illeti, őszintén örülök, hogy Anglia ezt jelenti a te számodra. Már-már szeretném, ha számomra is ezt jelentené, de hát nem így van. – De hát mért nem, Clive? Jelenthetné a te számodra is mindezt… – Nem, nem jelentheti. Mert… bizonyos értelemben igazad van. Ha olyan vagyok, amilyen vagyok, és ha Anglia tett olyanná, amilyen vagyok, akkor Anglia szülte bennem a kétségeket, a zűrzavart is éppen úgy, mint minden más szellemi tulajdonomat. És ezektől én nem is tudok megszabadulni, mert… Emlékszel, mit mond Odysseus? Része lettem mindannak, ami ért…28 – Akkor énnekem is részem vagy, Clive, és annak is, amiben én hiszek. 28 Tennyson Odysseus-ából. Szabó Lőrinc fordítása. – Nem, Prue. Sokkal inkább része vagyok azoknak a dolgoknak, amiket régebben megismertem, és sokkal keservesebben kellett kitapasztalnom. Olyan dolgoknak, amit… késő van, nem érdemes már beszélni róluk. – De beszélned kell róluk! Én is elmondtam neked, amit pedig nagyon nehéz volt elmondanom… Mondd el, Clive, te is. Talán csak félelmekről van szó, és… – Nem, nem félelmekről. – Talán nem is tudsz róla… És te mondtad az előbb, hogy nekem mindent el tudsz mondani, nem? – Igen.
– Akkor mondd el… Itt senki más nem hallja, csak én. Clive mély lélegzetet vett. – Helyes. Megpróbálom neked elmondani, Prue. Te elmondtad nekem, hogy mit jelent a számodra Anglia. Én meg azt mondtam, hogy örülök a szerencsédnek. És most majd elmondom neked, hogy mit jelent az én számomra Anglia. A lány észrevette, hogy Clive hangja kemény és éles lett. – Azt jelenti, hogy az ember megy és megy, míg a cipője leszakad a lábáról, és értelmetlenül folyton azt reméli, hogy a következő helyen, ahová elérkezik, majd kap valami munkát. Azt jelenti, hogy az ember elvállal minden alkalmi munkát, bármilyen mocskosat vagy utálatosat, vagy egyáltalán akármit, ha még oly messze is esik az ifjúkori reményektől és becsvágyaktól. Azt jelenti, hogy ellopták a gyerekkoromat, ami pedig a legszebb, a legragyogóbb mindenkinek az életében. De én nem vádolok senkit, Prue. Csak azt mondom, hogy része lettem mindannak, ami ért… És hát az első emlékeim a háborús sorbaállások és a háborús élelmiszerkorlátozás. És Anglia számomra a vándorlást jelentette, és a munkanélküliséget, és az életnek csak a piszkos oldalát, az öröméből pedig semmit… Vörös frakk a rókavadászathoz! Hétvégi pihenők vidéken! Fehér teniszruhák és kedélyes csónakázás. Meg amikor azt mondják: add csak ide azt a kilencvennégyes évjáratú portóit, öreg fiú! Meg azt kérdezik: szereted reggel a gint limonádéval?… Igen, ilyen Anglia is létezik valahol, néhányatok számára. De ebből az Angliából én nem részesültem. – Tudom, édes — mondta a lány. – Ha az ember anyagi nehézségekkel küzd, és nincs lakása, az szörnyen bosszantó… – Szörnyen bosszantó, jóságos Krisztusom! Nem is sejted, hogy miről beszélek. Koszról, szegénységről, nyomorról, éhségről! – Ne sorold, Clive. Ne túlozd most el visszamenőleg a dolgokat pusztán csak az önigazolás kedvéért. Mégiscsak éltél, egészséges maradtál, műveltséget szereztél… – Jóságos Krisztusom! – mondta a férfi. Felült a sötétben, hangosan nevetett. – Isten bocsássa meg, hogy mérges vagyok rád – folytatta. – De most elmondom neked. Látom már, hogy nem fogalmaztam elég világosan. De isten engem úgy segéljen, most elmondom neked. Megérdemled ezért a szép középosztálybeli önelégültségedért… Azért a vakságért, amivel képtelen vagy felismerni, milyen az élet a ti szűk körötökön kívül. Most elmondom neked. Elmondom úgy, ahogy még soha senkinek. Most megkapod. Van idő, hosszú az éjszaka. Most majd hallasz egyetmást arról a fickóról, akivel összehozott a sors. Lehajtotta a fejét. – Tudod-e, hol töltöttem az életem legnagyobb részét? A nyomortanyákon. Anglia szép zöld tájai?… Egy külvárosi nyomornegyed sötét kis utcájában születtem, hitvány, szétmálló téglafalak, csatornázatlan, vízöblítés nélküli árnyékszékek közt. Olyan nyomortanyán, amilyent te soha nem is láthattál, és amióta csak az eszemet tudom, mindig azon küszködtem, hogy ki tudjak onnan törni. Ismered a nyomornak a szagát? Tudod, hogy milyen ott az élet? Még az olyan embereké is, akikben megvan az emberi önérzet és küzdenek valami jobbért? Ültél valaha is gyerekkorodban órák hosszat a kemencébe dugott lábbal, hogy a fagydaganatokat gyógyítgasd, jól tudva már, hogy
minden sírás felesleges, mert ahhoz úgyis túl szegények vagytok, hogy olyan cipőd lehessen, ami nem rongyos? Ismered egyáltalán a nyomortanyák gyerekeinek fizikai fájdalmait? Ültél valaha is órákon át egyedül, dagadt arcodat szorongatva, mert kínzóan fájtak és közben gennyesedtek a kezeletlen fogaid? Ültél valaha is napokon keresztül a tűzhely előtt, forró kenyértésztával borogatva a dagadt állkapcsodat, mert tele volt csontszilánkokkal, ahogy az ingyen fogászaton kontármunkával kiráncigálták a fogadat? Ültél-e ott a tűzhely előtt napokon át nyomorultul, és rettegve attól, hogy újra visszamenj oda, ahol egyszer már így bántak veled, és vártál-e türelmesen, jól tudva, hogy orvosra úgysincs pénzetek, vártál-e türelmesen, amíg az egész disznóság kifakad, és remegő kis kezedbe ömlik a vér és genny, és az állkapcsod szétroncsolt szilánkjai? És akarsze hallani egyáltalán arról az igazi szegénységről, ahol minden életmegnyilvánulást mérlegre kell vetni, és a válasz mindig csak az: „Nincs pénzünk.” A lány kinyújtotta a kezét. – Az számít, ami most vagy – mondta. – Én ilyennek látlak és ismerlek, és nem kell, hogy a… hogy arról a másikról beszélj nekem. Clive nemet intett. – Nem. Én kicsinyes vagyok. Vissza akarom adni a kölcsönt. És most elmondom neked. Most, azonnal. Jogod van rá, hogy megismerj. És én… én olyan dolgokat fogok most elmondani, amiket talán magamnak sem mondanék el soha… Mert, ugye, ezt minden férfi megteszi egyszer életében? Leül, és elmondja egy nőnek az élete történetét. „Hadd mondjam el magának az élettörténetemet…” Csak általában az efféle élettörténetek sokkal szebbek meg nemesebbek szoktak lenni. Az enyémnek már a kezdete sem valami nemes. Tudod te, milyen érzés fattyúgyerekként felnőni? El tudod képzelni? A lány gyors lélegzetet vett, és a férfi felé nyújtotta a kezét. – Éppolyan ember vagy, Clive, mint más! És manapság már nem tekintik törvénytelennek a házasságon kívül született gyereket. Manapság már ésszerűen gondolkoznak… – Igazán? Nálatok talán, igen. De nem a magamfajta emberek között. A mi törvényeink sokkal szigorúbbak, és az erkölcsi felfogásunk sokkal merevebb. Mi közelebb állunk az élet alapvető dolgaihoz, s ezért gyűlölnünk kell a törvények megsértőit. És én ezért nem is hibáztatom a magamfajta embereket… Csak azt akartam elmondani, hogy sajnálom és utálom azt a csúf életet, amivé a gyerekkoromat változtatták. Fattyú! Olyasmi volt ez, aminek az értelmére lassan és fájdalmasan kellett rájönnöm abban a korban, amikor az ember még fiatal hozzá, hogy filozofikusan elviselje a fattyúsága tudatát. Nehéz és fájdalmas dolog volt megérteni, hogy a szomszédok mért nem beszélnek soha az ember anyjával, meg hogy mért különb az embernél minden más gyerek az utcában. Mert azt viszont nem lehetett, hogy ne értsd meg. Rá kellett jönni, amikor az embert beíratták az iskolába, és amikor a többi gyerek, a gyerekek végtelen kegyetlenségével, mindjárt az első napon odakiabálta hazafelé menet az utcán azt a szót. És az ember hazamegy, és megkérdezi, hogy mit jelent az a szó, és az embernek nem felelnek, nem felelhetnek… Azt a kérdést sem tisztáztam magamban a kellő filozófiai elmélyedéssel, hogy egyáltalán
honnan származhatom. Pedig milyen egyszerű lett volna. Valakinek a jól sikerült mellékhajtása… Talán az a szalmakalapos úriember, akinek ott volt a képe anyám fiókos szekrényében? A felsőbb osztályok valamelyik vidám fickója, aki megtisztelte azzal az alsóbb osztálybelieket, hogy kiszemelt magának egyet a csinosabb lányaik közül, beoltva az egyszerű népet egy cseppnyi nemesebb vérrel, aztán vidáman, könnyű szívvel és a jól végzett munka örömével továbbállt. Valaki… de ki? Az ember azt sosem tudhatta meg. Még az a vigasza sem lehetett meg, hogy legalább tudja az igazságot. Ott, ahonnan én származom, nem szokták megbeszélni a dolgokat. És az ember a saját anyját sem vádolhatja a félrelépésért. Az ember csak elfordította az arcát attól az örökké jelenvaló ténytől, ami ő maga. És egyedül csak az a védekezése maradt, hogy kifelé magasan hordja a fejét, míg belül közben azt kívánja, bárcsak újra születhetne, de… ez alkalommal tisztességesen és szabályosan. És mindez a hosszú gyermekkorban, amikor az ember már elég idős ahhoz, hogy töprengjen, és sejtse a dolgokat, de ahhoz még túl fiatal, hogy tudja és megértse őket. Később aztán átlátja mindazt, és a jelenből nézve tisztázza a múltját. Clive hallgatott egy kicsit. Hanyatt feküdt a fűben, úgy figyelte a légvédelmi ágyúk dörgését messze, lenn a parton. Hirtelen felnevetett. – A gázgyár mellett születtem… Egy önéletrajz első sora. Azon is csodálkozom, hogy ezt honnan tudom. Soha, senkitől nem kérdeztem. Igazából nem is emlékszem rá. Csak azt tudom, hogy ha járkálok az utcán, és olyan helyre érek, ahol megcsap egy gázgyár széngázas szaga, azonnal felrémlik az emlékezetemben egy ablak, és az ablak előtt egy kopár, kietlen téglafal. Ez volt nyilván a gázgyár. Azt nem tudom, hogy a ház hol volt. De az ablakra emlékszem… Csak ilyen emlékfoszlányaim vannak. A valóságtól elszakadva lebegnek az emlékezetemben. Emlékszem arra, hogy a kenyérdagasztó teknőben fürdettek a vízvezeték alatt, ott, annál az ablaknál, és én közben néztem a gázgyár falát, és azt figyeltem, hogy vannak rakva a téglák. Egy sor hosszában, egy pedig mindig úgy, hogy a keskenyebb végük van kifelé… valahol aztán folyamatosabb és összefüggőbb lesz az ember emlékezete. Körülbelül attól az időtől kezdve, amikor iskolába kerül. Tanítás! Tömegoktatás olyan emberek irányításával, akik annyira oktatók, amennyire én államférfi vagyok. Szürke, sivár épületek, és betonudvarok, ahol gyertyával bedörzsölt fadarabokon csúszkáltunk körbe-körbe az ötperces szünetekben, amit, isten engem úgy segéljen, játékszünetnek neveztek. És ezekben az iskolákban – ó, hol vannak ezek Eton sportpályáitól! – egyedül csak a magoltató módszert ismerik azok az emberek, akik maguk is halálosan beleuntak már a sivár iskolarendszerbe… Emberek, tanítók, akik már semmivel sem törődnek. S köztük néhány olyan is, akik – ma már jól látom ezt – patologikusan is alkalmatlanok voltak arra, hogy gyerekekkel bánjanak. Teljesen begyepesedett fejűek, olykor már a legegyszerűbb gondolkodásra is képtelenek. Csak végezték napszámba a munkájukat, és a fásultság szadizmussá vált bennük. Az ilyenek azzal kezdték a tanítási napot, hogy tüntetően kiraktak egy nádpálcát. Úgy helyezték el gondosan, hogy mindenki jól láthassa, és az egyik végét beledugták egy üveg vízbe, amíg csak saját súlyának háromszorosára nem növekedett a hajszálcsövesség következtében. Úgy bizony! A nádpálca a vízben volt, a víz pedig a nádpálcában. Ha aztán ez megvolt,
akkor már kezdődhetett a legnemesebb hivatás gyakorlása: a brit ifjúság oktatása, jövőnk zálogának nevelése. – Tudod, Prue – folytatta Clive kis szünet után —, én azt hiszem, halvány fogalmam sem lett volna soha az igazi nevelésről, ha véletlenül össze nem hoz a sors valakivel. Egyetlenegy emberrel… De ez az egyetlen ember is, akit odasodort a véletlen, elég volt hozzá, hogy új irányt szabjon az egész életemnek… Pedig ezt, úgy hiszem, nem is azért tette, mert ahogy mondani szokták, szerette a gyerekeket, hanem inkább azért, mert becsülte annyira önmagát és a hivatását, hogy szakértelemmel, odaadással és megértéssel végezze a munkáját. Egyetlen ember, és ez is csak véletlenségből, és életemnek minden mocska és baja között egyszerre csak megtanít arra, hogy túlnézzek a saját orromon, és betekintsek egy olyan csodálatosan nagy birodalomba, ahol szinte nincs is határ: a gondolkodás birodalmába. Tudod, az én világomban nem sokat törődnek a játékszerekkel. Azt hiszem, egész életemben egy pár görkorcsolya volt az egyetlen játékom. Egy két és fél shillinges görkorcsolya. És ez a korcsolya meg ez az egyetlen iskolaév reménytelenül és bolondosan összekapcsolódott az emlékezetemben, mint gyermekkoromnak egyetlen, igazán boldog szakasza. Az iskola abban az évben megszűnt a gyötrelem, a félelem, a tanítói terror otthona lenni. Egyszerre olyan hellyé változott, ahol egyenlőség és megértés van, ahol a gondolkodást bátorítják, a józan okfejtést szeretik. És akkor, képzeld, Prue, akkor, amikor már nyiladozik az eszed, amikor már égsz a vágytól, hogy többet tudj, többet tanulj, többet gondolkozz, és még többet megérts a világból, akkor egyszerre csak tizennégy éves leszel. És mivel eszesebb voltál a többinél, egy évvel előbb elvégezted a nyolc osztályt. És ezzel egyszerre vége van. Munkás vagy. Az iskolának vége. Megkapod a munkakönyvedet, és hosszú nadrágot húzol. És nem is tiltakozol ellene. Nem mondod, hogy: „De hiszen az én eszem úgy fogja a dolgokat. Én tudni akarok. Érteni akarom a világot. Tanulni akarok, talán hogy egyszer még másokat is taníthassak…” Persze az ember nagyon szeretné mindezt, de azt is tudja, mit követel a szükség. És tudja, hogy sürgősebb dolgok is vannak. Túl sokáig látta az ember az anyját, ahogy a kemence párkányán álló vázából számlálgatja a filléreket. És túl sokszor evett margarinos kenyeret. És túl sokat érezte egyes házak előtt a vasárnapi sült hús illatát. És az egész addigi életét úgy élte le, hogy egy teljes hétre fél penny volt a költőpénze, ha ugyan az isten nem veszi zokon, hogy a fél pennyt annak nevezzük! De ahogy vége az iskolának, és az ember kézbe kapja a munkakönyvét, akkor végre, végre változtathat a dolgokon! Hiszen tizennégy éves férfi. És a tanulás, az csak álom, de az élet, az valóság! És most már az élettel kell szembenézni! És akkor az ember elhatározza, hogy most aztán beleveti magát az életbe, és minden erejével és verítékével és munkakedvével és tudásával és értelmével és szorgalmával boldog és tiszta otthont teremt magának. Lesz majd ennivaló, és lesz ruha és pénz és cipő és minden. És ezt ő, ezt ő maga fogja mind előteremteni. Hisz tudja már akkor az ember, hogy mi a munka. Hisz évek óta dolgozott már az iskola mellett. Volt már rikkancs, mészárosinas, házaló. Meg éjszakánként az utcai árus kikiáltója. És dajkálta a szomszédok gyerekeit. Tolta kocsijukat. Pucolta a környék illemhelyeit. Hisz ő volt a környék zabigyereke, és még hálás is lehetett, hogy olyan szívesek és elnézőek hozzá, hogy nem sajnálják tőle az
efféle munkákat… Mégis valahogy olyan dicsőségesnek érezte akkor az ember az egészet. Mert elég idős volt már ahhoz, hogy tárgyilagosan nézze a dolgokat, és ez nagyon megerősítette az önérzetét. Az ember tudta, látta, hogy miről van szó. A legmélyebbnél is mélyebbről kezdi. Egészen alulról indul, s azért csak onnan, mert annál lejjebbről már nem is indulhatna. De éppen ezért meg fogja mutatni, mit ér! Mindenki büszke lesz rá!… Az volt a szándékom, hogy nyomdászinas leszek, legalábbis reméltük, hogy majd eljutok odáig. Merész remények! De azért elkezdtem. Máig is jól emlékszem arra a reggelre… Ahogy felöltöztünk. Ahogy anyám megfogta a kezemet. Ahogy várakoztunk rettegve az üzem irodájában. Mert mi lesz, ha azt mondják, hogy túl magas vagyok vagy túl alacsony, vagy nem elég erős, vagy túlságosan satnya külsejű. Ilyesmiktől rettegtünk mind a ketten. De én közben attól az ijesztő lehetőségtől is rettegtem, hogy csakugyan felvesznek, és akkor ott maradok az ismeretlen emberek és ismeretlen gépek között… – Persze az ember azzal erősítgette magát, hogy éppenséggel azt kell elérnie, hogy ott maradhasson az üzemben. És akkor majd vége lesz a többi rohadt dolognak. Annak, hogy továbbra is cédulákat kelljen kirakni az ajtajukra, hogy Itt gyógysör kapható!,meg azt, hogy Itt mosást vállalnak!, meg annak, hogy művirágot készítsenek, mert valami érthetetlen okból, talán csak az isten tudja odafenn, hogy mért, nem akadt több foltoznivaló az egész környéken. Most is látta még önmagukat, ahogy csinálják a művirágot, látta a mamát, ahogy lerakja egy kicsit a munkát, törölgeti a szemüvegét, keresztülnéz rajta, és a gázlámpa felé tartva azt mondja: – Ki kell mennem a piacra, meg kell próbálnom egy másikat… – Mert mifelénk így vett szemüveget az ember. Kiment a piacra, megállt a pápaszemes bódéja előtt, és addig próbálgatta türelemmel, bölcs hozzáértéssel az okulárékat, míg meg nem találta azt, amelyik pontosan a „szeméhez illett” … Clive tűnődve folytatta: – Azt hiszed, túlzás, amiket mondok? Nem tudom. De nem hinném, hogy csak úgy mesélgetnék itt neked az éjszakában, itt a szikla tetején, csak mesélgetnék egy lánynak, aki, néha úgy érzem egy pillanatra, talán nem is létezik igazán, és én talán inkább csak magamnak mesélek, hogy megpróbáljam kibogozni, mi tett ilyenné, amilyen vagyok, és mért vagyok én az az ember, aki most itt ül, és akinek a tulajdona mindaz a gyengeség, töprengés, előítélet és erő, ami a tulajdonom. Nem, nem lehet ez afféle gonosz ponyvaregény, nem lehet, egyszerűen azért, mert valóság, és, isten engem úgy segéljen, semmi a világon nem teheti kevésbé valóságossá vagy hiábavalóbbá, vagy mocskosabbá, vagy reménytelenebbé. És nem is tudnék olyan szavakat találni, melyekkel finomnak és nagyszerűnek tüntethetném fel az egészet… Ha akarod, elhiszed, ha nem akarod, nem hiszed. Könnyű volt visszaemlékezni bármire, heverészve a sötétben, és visszatekintve a múltba. Mintha filmjelenetek villannának fel előtte egészen tisztán, és neki ezeket a felvillanó képeket sorra el kellett mondani valakinek, aki egy egészen másik sötétségben hever, és nem láthatja őket. – Felvettek a nyomdaüzembe – mondta. – Én csináltam a sokszorosító festék kocsonyás alapanyagát. A sokszorosító festékeket, édes jó istenem! Ismeri ön, asszonyom, a sokszorosító festéket? Gondolt valaha is a mibenlétére? Meg arra, hogy
miként kerül a kannákba? Megérintette valaha is? Érezte már a szagát? És forralta-e, pancsolt-e benne, küszködött-e vele, bűzlött-e tőle? Nagyszerű anyag! Amit a mi modern, korszerű üzemünkben a sokszorosítófesték-osztályunk kitűnő szakértői készítettek! És ez én voltam. Én voltam egy személyben az egész rohadt, nyavalyás osztály! Egyetlenegy ügyes és szorgalmas kis kölyök. Ügyes és szorgalmas … A mozi gyors montázsokat kezdett vetíteni, és Clive most megpillantott valakit. Alig tudta felismerni. Pedig ez ő volt, ő maga, ez a mocskos, bűzlő, elhanyagolt gyerek. Nevetségesen vékony, pipaszár karok egy felnőtt méretű lapát nyelére támaszkodva. Mennyi ilyen lapát volt ott! És mennyi festék! És mennyi csillámló zselatintábla! Azokat kellett berakni az udvaron álló nagy üstbe. Mert ezt odabenn nem lehetett csinálni – a nyomdászok és könyvkötők és művezetők magas arisztokráciája meghalt volna a bűztől, amikor a marhaköröm főni kezd. De hát az ember mégiscsak kidolgozott magának egy megfelelő munkamenetet. Azokkal a ládákkal tüzelt, amelyekben a kannák érkeztek. Aztán hosszú sorban felrakta egy deszkára a kannákat. Aztán lapátolt. És forralt. És kimérte az egész bugyborékoló, bűzlő rohadtságot. Az meg fröcskölt. Égetett. Belement az ember hajába, ruhájába. A merítőkanál túl nehéz volt. Ez volt a baj. Billegett az ember kezében, és egészen tele lett azzal a kosszal, hogy a végén már úgy nézett ki, akár egy két lábon járó, átkozott zselatintömb. Aztán cédulákat kellett a kannákra ragasztani. Nem, nem is. Először egy másik adagot kellett belapátolni. És amíg az főtt, azalatt rá kellett rakni a fedeleket a fényes, új kannákra. Aztán kellett felragasztani a cédulákat. Aztán a kész kannákat be kellett rakni az új ládákba, rá kellett szegezni a ládákra a fedelet, és átcibálni, odatologatni mindegyiket a kész rakáshoz. Közben újra forrni kezdett az egész rohadtság, és az ember már futott, hogy kirakja az új kannákat. A jóságos isten nevére kérdezem, hány ilyen kannát készítettem el életemben? És a szentséges ipar nevére kérdezem, hogy a pokolba használhattak el a világ összes irodái és vállalatai annyi sokszorosító festéket, amennyit kannákba raktam? Kik használták el? Mikor? Hol? Vendéglők – ez az. Az olcsó éttermekben csinálják ezzel a sokszorosított étlapot. Olyan fakólila rajtuk mindig a nyomás, hogy az ember el sem tudja olvasni. Meg exportra is készül. Tisztviselőknek, akik Rio de Janeiróban és Sanghajban és Bombayben húznak le körleveleket. Jóságos isten, és én voltam az osztály. És ugyanakkor kitaszított pária is voltam. Az első napon, délben, amikor fogtam a lábasomat, és beoldalogtam az épületbe, hogy ott fogyasszam el a margarinos kenyeret meg a teát, rögtön észrevettem, hogy a lányok meg a nyomdászok meg a betűszedők elhúzzák az orrukat. Zavartam őket, na. Evés közben nem bírták ki az ember szagát. Ettől kezdve az ember mindig odakinn evett. A ládákból összetákolt magának egy védett kis kuckót. És oda begubózott az ember, akár egy kis állat, és egyedül evett. A bűz elkülönítette a társadalomtól. Végül már csak egy dolgozó és bűzlő kis állatka volt, amelyik ott él a macskaköves udvaron, és az egész élete semmi egyéb, csak sokszorosítófesték-kocsonya. És az ember tudja, hogy a puszta léte is sérti a többieket. És azt is megszokta az ember, hogy éjszakánként, amikor hazaért, a pincén át menjen
be, ott hányja le magáról a ruhákat, és először is lesikálja magát a hordóban. Aztán magára szedte a tiszta holmit, amit az anyja odakészített. És ez mindig olyan büszkeséggel töltötte el… Clive előtt lepergett mindez, de fennhangon csak annyit mondott: – Én csináltam a sokszorosítófestéket, aztán egy fűrészmalomban kaptam állást, és… – De hát nem voltál leszerződtetve nyomdászinasnak? – kérdezte Prue. – Vagy elbocsátottak? A férfi elmosolyodott, az oldalára fordult a fűben. – Prue, engem még soha életemben nem bocsátottak el, hacsak be nem csukták az üzemet. Nem, szó sincs ilyen logikus dologról, hogy felmondtak volna. Hogy abbahagytam a nyomdászatot, annak nem volt semmi rendes vagy ésszerű oka. Csak egy szerencsétlen véletlen, és az a rettenetes dolog, amit a mi életünkben úgy hívnak, hogy büszkeség… Másfél évig főztem azt a rohadt masszát. Benn az üzemben két fiú volt fölöttem, két nyomdászinas, azoknak kellett volna először sorra kerülniük, hogy kitanulják a szakmát. Hogy kívántam, hogy legalább az egyikük kitörje a nyakát vagy a lábát! De nagyon egészségesek voltak. és ők is arra vártak, hogy valaki, aki fölöttük van, elpatkoljon. Akkor aztán mindnyájan előrerukkolhatunk egy fokkal a létrán. De azt hiszem, a nyomdászok sose halnak meg. Legalábbis ez alatt a másfél év alatt, amit ott töltöttem, egy sem halt meg. És én még csak be sem léptem soha a műhelybe. És akkor aztán… De hát ez nagyon furcsa história. A szomszédban volt egy rézöntő, és ott egyszer elloptak valamit. Nem is tudom, mit, biztosan valami rézdolgokat. Mindegy. Ahogy egy este hazamegyek, ott van nálunk egy nyomozó házkutatási paranccsal. Először nem is tudtam, hogy kicsoda az illető. Még tetszett is nekem a pasas. Mindenesetre több személyes érdeklődést tanúsított irántam, mint bárki más, amióta elszakadtam attól a tanítótól. Aztán megtartotta a házkutatást, inkább csak a formaság kedvéért, és a végén megveregette az arcomat, és azt mondta, hogy derék legényke vagyok. Egész komoly elismerés, ha maga a törvény bizonyítja, hogy nem tolvaj az ember. De hát ezek után már nemigen mehettem vissza. – Miért nem? – Hogy miért nem? Hát… egyszerűen nem lehetett. Nehéz volna ezt neked pontosan megmagyaráznom, ha csak el nem magyaráznám először az én világom egész életfelfogását. Tudod, van az emberben valami büszkeség, még ha kívülről ez nem is nagyon látszik. De ez az életünk törvénye, és az ember ragaszkodik hozzá. Anyám sírt. – Egész életemben folyton küszködtem és küszködtem, és megtettem mindent, ami tőlem telt – ezt mondta. És hát… nem mondott semmi mást, de ebben minden benne volt, amit mi tudunk és érzünk, és amit, nem hiszem, hogy te megérthetnél. – De hát mi baj volt, ha nem loptál semmit? – De a rendőrség mégiscsak ott járt a lakásunkon, és a függönyök mögül leskelődő szomszédok mind megtudták, és ez valahogy mindent tönkretett, amit mi hosszú évek munkájával felépítettünk. A rendőrség jelenti a legnagyobb szörnyűséget az én világomban. Már az is megtöri az ember önérzetét, ha csak kihallgatja a rendőrség, vagy ha belép az otthonába. Azzal rögtön vége a hitednek, hogy az otthonod legalább védelmet nyújt a külvilággal szemben. Nem, ezt nem is tudom neked megmagyarázni.
Mindenesetre az nyilvánvaló volt, hogy nem mehetek vissza. Bizonyos, hogy a cég adta ki a címemet, tehát engem gyanúsítottak, hiába ejtett az érdekemben néhány jó szótvalaki, aki előtt anyámnak meg kellett alázkodnia annak idején, hogy megkaphassam az állást. Ezek után az ember nem mehet vissza. Még akkor sem, ha éhen hal. Persze azt én is tudom, hogy átkozottul gyenge védekezés vagy bosszú, hogy az ember otthagyja az állást. De ez az egyetlen, amit az ember még tehet, akárcsak azok, akik éhségsztrájkot kezdenek, és meghalnak az elveikért, így hát oda nem mentem vissza többé. Megtanultam, milyen az, amikor az ember munkát keres. Megtanultam, milyen az, amikor az ember az utakat rója… És az ember akkor végig járta annak az útnak minden dicstelen állomását. Újra és újra bebeszélte magának, hogy csupa „nagyszerű lehetőség”, és ezeket a lehetőségeket olyan szépen ki tudta színezni magának egy szegény és becsvágyó gyerek fantáziája. De végül mindig rá kellett jönnie, hogy minden próbálkozása kudarchoz vezet. Egész sor olyan állásban volt, ahol az ipar fel tudta használni a fiatalkorúak munkáját. De ha elért egy bizonyos korhatárt, ahonnan számítva már magasabb bért kellett volna kapnia, akkor mindig akadtak a fiatalabb évfolyamban olyan ügyes és szorgalmas fiúk, akik a kiöregedő csoport helyébe léptek. – És mit csináltál azután? Még a fülében csengett a lány hangja, de vajon mennyi ideje lehet, hogy Prue kimondta ezt a kérdést… Hogy mit csinált azután? A hasábokat kapkodta a fűrészmalomban. Meg orsózó volt, meg a fonálváltót kezelte a fonógyárban. Aztán egy nagy nyomdában dolgozott, egy targoncát tolt mindig oda és vissza a folyosókon. Aztán egy rézöntödében volt. Nem, ez később következik, előtte még kisegítő volt egy halsütő butikban. Azután jött az öreg Goshie bicikli- és motorkerékpár-javító műhelye, míg meg nem halt a szegény öreg. Mert Goshie azért derék vén mókus volt a maga módján. Aztán a futószalag a vasgyárban, és… – Ó, sokféle dologgal foglalkoztam – mondta Clive. – Az embernek folyton tovább kellett mennie… Mindenütt rosszul ment az üzlet, csődbe jutottak a cégek, meg sztrájkok voltak meg munkáselbocsátások, meg mindenféle hasonló. De engem sose küldtek el. Látod, még mindig megvan az a szegényszagú büszkeségem. Nekem sose mondtak fel. Mindig nagyon jó ajánlásaim voltak. Micsoda ajánlólevelek! Mindenkinek, akit illet. Ezennel tanúsítom, hogy jelen levél átadója, és így tovább… Az ember fokról fokra megtanulta, hogy kell a munkára vadászni. Mert a munka az csak munka, de a megszerzése, az az igazi mesterség… Szinte művészet… És az ember megtanulta, hogy mindent elvállaljon. Bármi adódott is, én benne voltam. Eleinte még mondogattam, hogy nem, nem egészen értek hozzá, de hát eleven eszű fiú vagyok én, meg ügyes és szorgalmas fiú… Ez azonban túl becsületes eljárás volt, és az ilyesmi, ahogy a szakértők mondják, az esetek többségében nem hoz pozitív eredményt. Később aztán jobban megtanultam a csíziót. Az ember megtanulja, hogy mindenre azt mondja, persze hogy ért hozzá. Hogy nagyon jól ismeri már ezt a fajta munkát. És ha már az ember bekerült, akkor csak gyorsan, ügyesen körülnézni… A többiek is tudják, miről van szó. Még csak azt se kell hogy mondja az ember: — Halljátok-e, fiúk, mutassátok meg, hogy kell ezt csinálni… – Látják ők abban a
pillanatban, amint odaáll az ember a gép mellé. És általában nagyon tisztességesek. Ha nem néz oda a művezető, rögtön átugranak egy kicsit az emberhez, és megmutatják, hogy és mint megy a dolog. Nagyon érdekes, hogy a munkások mennyire megértik egymást… Azt nem szeretik, ha az ember ellopja tőlük a szakmát, akár olyat is, ami csak félig-meddig van képzettséghez kötve, mert megfoszthatja őket a munkájuktól. De tudják, hogy mit jelent facérnak lenni, és segítségül megmagyaráznak valamennyit az embernek. És ha ő aztán elég ügyes hozzá, hogy magára szedje vagy kitalálja a többit, akkor már egy szót sem szólnak. Ha pedig nem megy a dolog, akkor az illető veheti a kalapját. Vagy ha a művezető valami rohadt dög, és figyeli az embert, akkor sem maradhat meg egy fél napnál tovább. – Szakmát lopni… – mondta Clive elgondolkozva. – Hány szakmát elloptam… Be tudom szerelni egy házba a villanyt vagy a vízvezetéket, értek a műszaki rajzokhoz, és az utasítások szerint egész finoman meg tudok munkálni egy gépalkatrészt. Értek a hajórádió kezeléséhez, és ha odaállítanak egy gyárban bármilyen gép elé, tíz percen belül kitapasztalom, és dolgozom rajta. Így lesz az emberből afféle szakértő… Saját magától tanulja meg a dolgokat. És így dolgozik, ügyeskedik tovább, végzi egyik munkát a másik után, és közben idősebb lesz, és azon gondolkodik, hogy a szorgalma hol és mikor hozza meg a gyümölcseit, amíg egyszerre csak beleütközik valamibe. Bumm. Beleveri a fejét. Mert a főnökök lassanként már megkedvelték az embert, és lenne is egy jobb állás, amit rögtön elfoglalhatna, ha… És akkor egyszerre rájön az ember, hogy az élet hol csapta be. Mert éppen ezen a ha szócskán akad el az egész. Ez nincs meg neki. A technikai tudás. Az, amit egy szóval szoktunk kifejezni, méghozzá nagybetűvel. Az nincs az embernek. Műveltsége. És egy szép napon egyszerre csak megérti ezt az ember. Hiába az ész, az energia, az ügyesség meg a szorgalom… Ez mind kevés, be kell látnia az embernek. Műveltség kellene. Képzettség. Valami, ami egyes embereknek osztályrészül jutott, de őneki nem. A tudás utáni vágyon pedig vagyonokat keresnek azok az ügyesek, akik az efféle hirdetéseket közzéteszik az újságokban: Akar rádiószerelő lenni? Vagy hidraulikus gépekkel dolgozni? Vagy motorszerelést kitanulni? Ezeket a szakmákat jól fizetik. Iratkozzék be most a tanfolyamunkra. Száz és száz állás várja a képzett szakembereket. Jóságos isten, milyen siralmas ez az egész! Fiatal kölykök tele ambícióval, és tanulnak is éjszakákon át, és hányan vannak köztük, akik nem győzik pénzzel a tanfolyamokat, és abba kell hagyniuk. Vagy csak annyi, hogy egyszerre rádöbben az ember, hogy nem megy. Túl hamar fejezte be annak idején az iskolát. És nincs olyan akaraterő a világon, ami megváltoztatná azt a tényt, hogy a matematika meg a mértan meg a kémia elemi tudnivalói teljes egészükben fehér foltok maradtak az ember számára. Az embernek előbb vissza kell mennie, és újrakezdeni onnan az egészet, ahol tizennégy éves korában abbahagyta. És az ember csakugyan megpróbál oda visszamenni, de aztán rájön, hogy a haszontalan, értelmetlen, baromi munka esztendői kiölték belőle a figyelem és tanulás képességét. Nemcsak a tanulnivalót kell tehát megtanulnia, hanem elsősorban azt, hogy és mint tudjon újra tanulni. Így aztán apránként, lépésről lépésre rohamozza meg a rejtélyeket és ismeri ki a saját észjárását. Könyvtárakat látogat. Beiratkozik esti iskolákba. Oldalakon át olvas olyasmit, aminek nincs semmi értelme,
amit az agya képtelen felfogni. Elalszik a könyvek mellett, de azért megpróbálja megemészteni az egész világot. És akkor egyszerre csak, szinte egyik percről a másikra, újra engedelmeskedni kezd már-már reménytelennek feltűnő agya. Az ember végigfut egész oldalakon, és azt kiáltja csodálkozva: – Hogy lehet az, hogy ezt eddig nem értettem? Hisz olyan egyszerű, mint egy pofon!… És akkor rádöbben az ember a gondolatok világának végtelenül hatalmas méreteire. Tudja, hogy olyan nagyítóba tekint, amelyben minden lencse mögött egy újabb következik. Minden, amiről tanul, újabb és újabb tanulnivalókra figyelmezteti, hogy tökéletesen megérthesse az anyagot. Elragadja az olvasás vad éhsége. Az a határtalanul mohó vágy, hogy mindent megismerjen. A gépekről áttér a matematikára, a matematikáról az iparfejlesztés történetére, az iparfejlesztés történetéről a történelemre, a történelemről a politikai gazdaságtanra, és ott vannak a természettudományok, a művészet, a vallás, a mitológiák, az archeológia, a stratégia, a filozófia, a lélektan… És az ember mindent összeolvas, fel akarja falni az egész világot, és egész vallást épít fel magának a könyvek tiszteletéből, amíg csak rá nem tör egy kiadós szellemi gyomorrontás. És ebből nem is gyógyul ki hamarább, csak amikor feldereng a következő nagy nap hajnala. Azé a napé, amikor az ember egyszerre csak rájön, hogy nem az olvasás, nem a tudálékosság, még csak nem is a műveltség a legfontosabb. Hanem az, hogy az ember önállóan tudjon gondolkozni és következtetni. Nemcsak összeolvasni mindent, amit mások gondoltak, és nem ezeket a másodkézből kapott gondolatokat falni a sajátjai helyett. És nem elfogadni csak úgy vakon a dolgokat, ahogy a történelem állítja, hogy ennek meg ennek így kell lennie. Nem elfogadni. Mert akkor a világ megáll, és nincs többé haladás… Az ember érzi, amint derengeni kezd az agyában, hogy önálló gondolkodás nélkül csak tudálékosságra vezet a tanulás, és hogy a világ minden felhalmozott tudása csak azért jut el hozzánk, hogy világosabban tudjunk gondolkozni… Magunknak kell elrendeznünk a dolgokat akkor is, ha közben sokszor tévedtünk, és csak oly ritkán van igazunk. De legalább a saját lelkiismerete előtt kimondhatja az ember, hogy nemcsak szajkózik olyan dolgokat, amiket nem ismer és nem ért, hanem legalább megpróbált tisztán látni a világban. Persze gondolkoznia kell az embernek, és nemcsak úgy megtagadni a múlt tapasztalatait, hisz minden egyes elmúlt élet tapasztalata magasabbra emelte azt a csúcsot, amelyre mi felállhatunk, és távolabbra láthatunk, mint amazok a múltban… És én most itt tartok, ezen a ponton állok. Itt, a sötétben, veled, egy lánnyal, akit Prudence Cathawaynak hívnak. Itt beszélek hozzád, itt próbálom őszintén megmondani neked, mért vagyok olyan, amilyen vagyok… talán nem úgy beszélek, ahogyan egy férfitól várni lehet, talán nem olyannak írom le magam, ahogy egy férfinak kellene, de nemcsak külső mázt akarok mutatni neked vagy a világnak. Remélem, minden dicsekvés vagy álszerénység, vagy méltatlan dramatizálás nélkül mondtam el neked, amit elmondtam, de mindenesetre olyan őszintén, ahogy csak tudtam, mert… mert ez az én hitvány, piszkos, mocskos, haszontalan, múlandó kis életem pontosan olyan volt, mint még tíz-, húsz-, vagy harmincmillió élet ebben az országban. Ideiglenesen összetákolt, értéktelen, céltalan… És ezért mondtam ezt el neked, mert… mérges lettem attól a hamis képtől, amit Angliáról festettél. Igen, egyesek mindenesetre ismerik Angliában a nagyszerű
tanulási lehetőségeket, az otthoni és családi biztonság lélektani megalapozottságát, a helyes táplálkozás és alapvető orvosi felügyelet előnyeit, meg azt az egészséget és kecsességet, ami a gondtalan játék és sport eredménye, meg azt az esztétikai érzéket és kifinomult jó ízlést, ami a jó ruhák, nagyszerű régi iskolák és kulturált otthoni környezet következménye, de minden egyes átkozott pasasra a tieid közül száz eleven, lélegző, vágyakkal teli, iskolázatlan, sokszor merész és becsvágyó, de rendszerint minden lehetőségtől megfosztott kis poronty jut Angliában, mint amilyen én is voltam. És mi az a ti Angliátokban, amiért nekünk harcolnunk kellene? Mért őrizzük azokat a rózsákat, amelyeket nekünk megszagolnunk sem volt szabad soha? Mért legyünk őrzői annak a lakomának, amelynek még a hulladéka sem juthatott nekünk? Anglia derék népe! Ó, Anglia derék, bátor és türelmes népe! Én valami sokkal jobbat kívánok neked. Nem hogy mindig csak azt mutasd meg a világnak, hogy milyen türelmesen tudsz nyomorogni békeidőben, és milyen zokszó nélkül tudsz meghalni a háborúban! Én valami sokkal, sokkal jobbat kívánok! Szótlanul feküdt most a sötétben. Csendes, elfojtott hangot hallott, megfordult, és átkarolta a lányt. – Jól van már, nyugodj meg! Nincs már ezen semmi sírnivaló… Ha sírni akartatok volna, akkor te és ti mindnyájan réges-régen kisírhattátok volna a szemeteket. Nevetett, és vigasztalni kezdte a lányt. – Ha így viselkedsz – mondta –, akkor, meglásd, soha többé nem ülök ki veled egy sziklatetőre, hogy egy egész légitámadásos hosszú éjszakán át mesélgessek neked. Érezte, hogy a lány felül, és megrázza a fejét. És végre megszólalt Prue, hangjában kedvesen, mulatságosan keveredett a sírás és a nevetés. – Nem tehetek róla – mondta –, de folyton arra a kisfiúra gondolok, akinek az az egyetlen pár görkorcsolyája volt. Clive is vele nevetett. – Nahát, hogy éppen erre emlékszel mindabból, amit mondtam neked! Tudod, egyetlen pár korcsolya, az óriási dolog. Ha még tíz lett volna nekem, akkor már rég elfelejtettem volna, hogy mekkora örömet szerzett. – És az a szörnyű fogorvos! De hát mért nem csináltatok botrányt belőle? – Épp elég volt botránynak, amit ő csinált. És mifelénk azt mindenki tudja, hogy az ingyenrendelésen, a szegény betegeken tanulják ki az orvosok, hogy a gazdagokat jobban tudják operálni. Nem is volt azon senki meglepve vagy felháborodva, vagy megsértve, hogy akkor úgy elbántak velem … Az volt a természetes. Én követtem el a hibát azzal, hogy nem a magamfajta emberek gyógymódjait alkalmaztam. Hiszen azt mindenki igazán tudja, hogy a gyulladásos fogat úgy kell gyógyítani, hogy az ember bekeni a foghúst szalmiákkal, attól aztán elhal az ideg, és végül kiesik a rossz fog. A beteg dobhártyáit meg a kezdődő középfülgyulladást meg úgy kell kezelni, hogy az ember apró, forró, főtt hagymát dug a fülébe, és még sok egyéb… Nekem is követnem kellett volna ezeket a bölcsességeket. – Igen, tudok ezekről – mondta Prue. – Szörnyű dolgok. Apa mesélte nekem, még London egyes részeiben is dívik az ilyesmi. És az emberek olyan makacsok. Nem értem, hogy mért?
– Mert fejet hajtunk a szokások, na meg a gazdasági kényszer előtt. Az orvos pénzbe kerül, mi pedig nem vallhatjuk be, hogy szegények vagyunk, így hát inkább azt mondjuk, hogy nem akarunk orvost hívni, mert azok úgysem érnek semmit. Ennyi az egész. Hallgattak mind a ketten. Aztán ismét a lány szólalt meg: – De hogy lettél olyan szaktekintély a kerekesférgek kutatásában? Emlékszel, arról is beszéltél már nekem… – Jóságos isten, igazán nem vagyok szaktekintély. Csak nagyzoltam egy lány előtt, azért beszéltem arról. – De mégiscsak tudsz róluk valamit! – Puszta véletlen az egész… De most már eleget fecsegtem. – Nem, nem, beszélj még… Hisz már olyan kevés időnk van. És a légitámadás is… Ugye, még nem fújták le? Én nem hallottam. – Nem, még nem fújták le. – Akkor beszélj még. – Vissza kellene mennünk, hogy alhass egy keveset. – Nem. Lesz majd rengeteg időnk az alvásra… Beszélj nekem azokról a kerekesférgekről. – Jó… Szóval, volt egy nagyon finom öreg fickó, úgy hívták, hogy Vollenbee. Hallottál már róla? – Azt hiszem, még nem. – Hát akkor majd fogsz. Ketten voltak, ő meg Blackidge. Ez a Blackidge egy növénykórokkal foglalkozó pasas. Brit Hondurasban járt, én úgy találkoztam vele, hogy akkor éppen egy hajón voltam segéd-szikratávírász. Ez azután volt, hogy anyám meghalt. Akkoriban hajókra szegődtem el, hiszen igazán mindegy, hogy mit dolgozik az ember, és ott olvasásra is van ideje. Hajópincér voltam meg mindenféle hasonló, és közben összebarátkoztam egy amerikai sráccal, egy távírásszal, és Galvestonban, az Egyesült Államokban kaptuk el azt a hajót. Az én részemre is kimesterkedtünk egy jogosítványt, és néhány nap alatt megtanultam a morzejeleket. A kapitány tudta, hogy nem sokat értek a dologhoz, de fütyült rá. A hajó panamai zászló alatt futott, és a tengerészeti törvény szerint, ha egy teherhajó utasokat is szállít, akkor segédtávírászt is fel kell venni. Én pedig nagyon olcsó voltam… Szóval, amikor visszafelé utaztunk, akkor találkoztam Blackidge-dzsel. Valami növényvészt tanulmányozott, ami a banánföldeken pusztított. Elkezdtünk beszélgetni. Nagyon érdekes munkát végeznek, tudod, a növényekkel… Olyan tisztán megjelent most előtte – szinte az illatát is érezte annak az éjszakának. Ahogy ringott a hajó a forróságban, és a szellőző berendezésen át bezúdult a hűs levegő a kabinba, és ott ült Blackidge, és cigarettázástól sárga ujjakkal szorongatta a poharát. És ahogy itta a jégbe hűtött trópusi sört. És szinte hallotta Blackidge-et, amint véget nem érő szaporasággal beszél, mint általában azok, akik túl sokáig éltek olyan helyeken, ahol csak idegen nyelven beszélnek, és már nagyon ráéheztek, hogy egyszer alaposan kibeszéljék magukat az anyanyelvükön. Az ilyenek aztán bárkinek megörülnek, ha az illető csak a legkisebb megértést is tanúsítja a munkájuk iránt, és
boldogok, hogy kiönthetnek előtte mindent, ami bennük van. Érezte a hajó ringását, hallotta a gépek dohogását és Blackidge véget nem érőn duruzsoló beszédét… – Szóval, igen, egy év múlva visszatértem Londonba, és ott aztán szélnek eresztettek bennünket. Jó barátságban voltam az egyik segédgépésszel, Charlie Drewesszal. Annak meg volt egy unokabátyja, aki akkoriban valami garázsféle vállalkozásba kezdett, minket meg éppen akkor raktak ki a partra, így aztán beálltunk a javítóműhelyébe, gondoltuk, majd csak átvergődünk valahogy a holtponton. Nekem kellett üzletfelek után néznem, mindenkit felkerestem a környéken, akinek csak valami motorféléje volt, és felkértem, hogy dolgoztasson nálunk. Meglátogattam Blackidge-et is, még annak idején megkaptam a címét. Nála ismerkedtem meg aztán az öreg Vollenbee-vel. Végigbeszéltük az egész éjszakát, és az öreg kért, hogy keressem fel egyszer. Megkedvelt, azt hiszem legalábbis. Én meg elmentem hozzá is, ő pedig megmutogatta mindenféle holmiját, el se tudod képzelni, milyen érdekes volt… Volt neki egy különleges fényérzékeny fényképezőgépe, amit rendbe kellett volna hozni. Én meg csak úgy szórakozásból megcsináltam, egy alkatrészt is el kellett készítenem hozzá. Persze, te is tudod, hogy az efféle precíziós műszerekbe, mint az ilyen érzékeny fényképezőgép, nem lehet mindenféle húsdaráló alkatrészt belerakni. Ez egy olyan, szóval olyan stroboszkóp volt… Tudod, mi az a stroboszkóp? – Nem. – Mindegy, nem is fontos… Én mindenesetre rendbe hoztam az öreg fényérzékeny masináját, ő meg szörnyen örült neki. Azt is megmutatta, min dolgozik tulajdonképpen, és mivel a garázs úgyse volt elég nagy ahhoz, hogy mindnyájunkat eltartson, hát az öreg mondta, hogy álljak be hozzá. És a kerekesférgek, az csak olyan mellékes dolog volt… Mert, tudod, Vollenbee egy újfajta mikroszkópon dolgozik. Valami olyan hatalmasat akar csinálni, ami mellett az összes eddigi mikroszkóp fajták ócskaságok lesznek. Tudod, hogy működik a mikroszkóp? – Néha belenéztem az apám mikroszkópjába. – Nos, az apádé valószínűleg kétezerszeres nagyítást ad. Egyszerű mikroszkóp. Van aztán az ultraviolet sugárral működő, ami ötezerszeres nagyításban készít felvételeket. De Vollenbee valami óriási, forradalmian új dolgot tervez… Atommikroszkópot. Összeköttetésben állt német szakemberekkel is, de hát a háború annak most véget vetett… De ahhoz, hogy ezt az óriásmikroszkópot felépítsék, tudod, végtelen pontosságú alkatrészeket kell megmunkálni… Nos, mondtam neked, ugye, hogy az ilyesmihez én egész jól értek. Vollenbee meg pokolian türelmes tud lenni az emberrel. És, tudod, szeret is engem… Így aztán a szerkesztésnél dolgozhattam. Nagyszerű öreg fickó! Ha sikerült, amit tervez, akkor kétszázötvenezerszeres mikrofotográfiákat fog készíteni. Negyedmilliószorosat… Szemben az apád kétezerszeresével. Érted, hogy ez mit jelent? – Azt hiszem, igen. Olyasmit tudtok majd megállapítani a betegségekről… – Hát mi ugyan nem, de más pasasok, azok igen. Látni fogjuk a baktériumokat, a vírusokat, a miazmákat, azokat is, amiket eddig csak feltételeztünk… És talán nemsokára az atomokat is.
Egy percig szótlanul ültek. Aztán a lány azt mondta: – Clive. Ha te ilyen munkában voltál, a háborút meg gyűlölöd, akkor mért jelentkeztél az elsők közt katonának? – Akkor még nem láttam tisztán a dolgokat, Prue. Tudod, mi magunk akartunk elmenni. Már régen meg akartuk tenni. Mi voltunk azok, akiket, ha tetszik, szabadelvűeknek is nevezhetsz. Amikor a németek és olaszok megdöntötték Spanyolország törvényesen megválasztott kormányát, akkor mi voltunk azok, akik azt akartuk, hogy Anglia beavatkozzék. Amikor München bekövetkezett, akkor mi harcolni akartunk. És amikor Csehszlovákiát szétdarabolták, akkor ismét csak menni akartunk. Furcsa dolog: talán először történt meg Anglia történelmében, hogy az egyszerű emberek őszintén háborúba akartak menni, a konzervatív uralkodó osztály pedig nem akarta. Régebben rendszerint éppen fordítva volt. És amikor végre mégiscsak el lehetett menni, akkor mi mind boldogan elmentünk, és csak azon imádkoztunk, nehogy késő legyen már… De most már látom, hogy késő volt. És látom, hogy éppúgy el fogják bürokratizálni a dolgokat a háborúban is, mint békében. És ha kimúlik a birodalom, akkor a sírba szállását a tömény butaság lélekharangjaként az a klasszikus megjegyzés fogja kísérni, hogy Hitler lekéste az autóbuszt… Meg vagyok győződve, hogy ezek az emberek meghamisítják ennek a háborúnak a célkitűzéseit. Mert csak akkor tehetnék ezt igazi keresztes hadjárattá, ha kinyilvánítanák a céljainkat és törekvéseinket. Azt, hogy mért harcolunk? Egy új világért? Egy jobb világért? Azért, hogy a bölcsesség uralkodjék a világrendben? Vagy pedig ismét csak azért, hogy mi legyünk megint az egyedüli legények a csárdában? Ha (megkérdeznéd, és az emberek megkérdezték, akkor csak azt mondják ezekre a kérdésekre, hogy: Majd akkor gondolkozunk a békéről, ha megnyertük a háborút… De ez nem elég, legalábbis nekem nem! Én nem vagyok hajlandó zsákbamacskáért meghalni. – De bármilyen béke, amit mi teremtünk meg, csak jobb lehet a hitlerizmusnál, nem? – Ezt csak akkor tudnám megmondani, ha ismerném a mi békénket. – De Hitler békéje a rabszolgaságot jelentené minden gyenge nemzetnek. Mi legalább nem tartottuk rabszolgasorban és nem kínoztuk a népeket. Az egész világ csak csodálhatja, hogyan kormányozták az angolok a gyarmatokat… – Ne nevettesd ki magad, Prue! Csak azért nem nevetlek ki, mert amit mondasz, az a te körülményeidnek és a te világod korlátainak a következménye. – Ne sértegess! – Sértegetlek? Igazán nem szándékszom. De, jóságos isten, a gyarmataink! És a mi hírnevünk! Hát nem tudod, hány olyan része van a világnak, ahol az emberek úgy köszöntik minden áldott reggel a felkelő napot, hogy átkot mondanak NagyBritannia nevére, és külön egy másikat minden angol férfira és nőre? – Hol van ez? – Hol? Hát milyen történelemkönyveket olvastál te eddig? Hol van? Az egész világon! A transvaali búrok, akik elvégezték az úttörő munkát, és aztán jöttünk mi, elraboltuk a földjeiket, felperzseltük tanyáikat, bebörtönöztük az asszonyaikat és gyermekeiket. Egyiptom és India népei, akiket csak fegyveres erőszakkal tudtunk
féken tartani. Az arabok, akiket bombáztunk Palesztinában. És Trinidad börtönbe zárt, sztrájkoló néger munkásai. Meg az Egyesült Államokba kivándorolt írek leszármazottjainak milliói, akik még most, három, négy emberöltő múltán is átkozzák Nagy-Britannia nevét. Különben mért ülne éjszakáról éjszakára egy New York-i ír, Lord Haw-Haw29, a berlini rádió mikrofonja előtt, hogy angol nyelven öklendezze ki a Nagy-Britannia elleni egész gyűlöletét? – Hát igazságtalanságok mindig történhetnek, de ha mi nem kormányoznánk azokat az országokat, akkor megtennék mások. – Ez a bizonyos mese a fehér ember terhéről… – De hát mi mégiscsak létrehoztuk a közigazgatást, rendet teremtettünk, utakat és vasutakat építettünk, bevezettük az egészségügyi szolgáltatásokat. Ezt én biztosan tudom. Indiában például… – Igaz. De mért? Mert szükségünk volt a gazdag nyersanyagjaikra. Így hát a szabadság ellenében civilizáltuk őket. Mert mi a szabadság? Ide figyelj, Prue, ha egy nemzet napi tizenkét óra hosszat kollektíven a fenekén akar ülni a jó napsütésben, és porosan és piszkosan és mezítláb és lustán és boldogan akar járni a kiaknázatlan olaj vagy ón tízmilliárdokat érő rétegei fölött, akkor az a szabadság, ha meghagyjuk nekik a jogot, hogy ezt tehessék… De nem, mi civilizáljuk és iparosítjuk őket!… Képzeld el, Prue, ha lejönnének ide hozzánk a marslakók az ő magasabb rendű bölcsességükkel és fegyvereikkel, és igájuk alá hajtanának bennünket, és mindezeken kívül a mi felfogóképességünket meghaladó, iszonyú életerő lenne bennük, olyan, hogy napi húsz órán keresztül szünet nélkül dolgoznának, akkor is civilizáló befolyásnak tekintenéd azt, ha azonnal úgy alakítanák át az életünket, hogy napi húsz órát kelljen dolgoznunk, különben elpusztulunk? – Az is csak egy nemzedéknek lenne kényelmetlen, aztán hozzászokna a szervezetünk. – Pontosan. De akkor ugyanezeket a szent szavakat mondhatom én is Hitlerről meg a nácifikált világról. Inkább legyél csak őszinte, Prue. Mondd azt, ha akarod, hogy azért uralkodunk a föld egyötödén, mert mi voltunk a legerősebbek, és erőszakkal megszereztük, és erőszakkal meg is akarjuk tartani ezeket az országokat, de, az ég szerelmére, azt ne kívánd tőlem, hogy elhiggyem, amit az elemi iskolai olvasókönyvedben olvastál arról, hogy az egész világ ámuló csodálattal adózik a briteknek. Meg hogy elhiggyem, hogy tisztelik az erényeinket. Istenemre, egyetlenegy nemzet sincs a földön, amelyik tisztelné vagy csodálná azt az önhitt elképzelésünket, hogy az isten leszállt az égből, és egy különleges palástot borított a britekre, mondván, hogy most már az ő nevében uralkodjunk a gyarmatokon. Hiába tanítgatjuk önmagunknak már az iskolában azt a szerény elképzelést, hogy mi szentek vagyunk, egyetlen nemzet sem szeret bennünket, mert gonoszok voltunk, és nem volt igazunk. – Hol voltunk gonoszok? – Mondtam már neked, Afrikában, Indiában, Ázsiában… Ugyan, hol nem voltunk önteltek, önzők, miközben úgy léptünk fel, mintha a legszentebb ügy bajnoka volnánk. A múlt háborúban is… – Nem mi kezdtük el a múlt háborúban a gáztámadást, sem a városok bombázását,
sem a kis nemzetek lerohanását. Ők kezdték mindezt. – Jó, ők kezdték. És mi volt a mi becsületes válaszunk? Blokád? Ide figyelj, Prue, elmondok neked egy történetet. Az egyik hajón, amelyiken mint… Szóval, mint steward dolgoztam, minden este meg kellet tisztítanunk az evőeszközöket. Nem is volt rossz időtöltés… Ott ültünk mind az üres ebédlőben, fényesítettük az evőeszközöket, és míg a hajó szépen ringatózott velünk, mi tréfálkoztunk, meg történeteket meséltünk egymásnak. Egyik este az egyik közülünk való fickó ugratni kezdte a német fiúkat, mert volt vagy egy fél tucat német a stewardok közt, és valahogy arra lyukadtunk ki, hogy mi, angolok, mind jó alakú, izmos legények vagyunk, a németek meg szinte kivétel nélkül sovány és nyamvadt alakok. Erre az egyik német fiú elmosolyodik, és nagyon csendesen azt mondja: – De hát, tudjátok, ti tettétek ezt velünk, amikor a háború alatt éheztettétek az anyáinkat. Éppen akkor voltak állapotosak velünk… – Tudod, Prue, erre addig soha életemben nem is gondoltam. Hallottam a blokádunkról, hallottam az embereink bátorságáról, akik a hajókon fenntartották a blokádgyűrűt, de addig a pillanatig soha nem láttam úgy a blokádot, hogy az asszonyokat is jelent, soványakat, rosszul tápláltakat, méhükben azokkal a gyerekekkel, akik majd az eleven emlékművei lesznek, hogy milyen eredményes munkát végeztünk. És abban a pillanatban sírni szerettem volna, Prue… Sírni a magam öntelt vaksága miatt, és siratni azt az emberré nőtt német generációt, amelyik Angliát kénytelen átkozni a testi fogyatékosságaiért... De volt ott egy másik fiú is, egy osztrák. Az egyszer elmesélte nekem, hogy mit mondott neki az anyja a háborús Bécsről meg a háború utáni két esztendőről, amikor a békefeltételeink teljes összeomlást teremtettek náluk. Meg az asszonyokról, akik egy falat kenyérért árulták magukat az utcán. Arról az időről, amikor világszerte úgy ismerték Bécset, mint azt a várost, ahol külföldi valutára átszámítva egy krajcárért meg lehetett vásárolni a legszebb fiatal nőket. És azt mondta nekem ez az osztrák fiú: – Clive, én megmondom neked, amikor itt vagyunk együtt, és beszélgetünk, és látom az arcodat, és barátokként vitatkozunk, akkor nem gyűlöllek. Nagyon derék fickó vagy, éppen hogy nagyon szeretlek is. De ha lefekszem, és lehunyom a szemem, akkor újra hallom mindazt, amit az anyám mesélt nekem, és olyankor azt mondom magamban, hogy örökké gyűlölni fogok minden eleven angolt. Különös, de így van. A barátod vagyok, és mégis ezt kell neked mondanom… Elhallgatott. – De Clive – mondta a lány –, hát ez háború. Ők ugyanazt akarták megtenni velünk. Elsüllyesztették a hajóinkat, megtorpedózták az utasszállító hajókat is, férfiak, nők, gyerekek fulladtak a tengerbe… – Igen, megtették. Megtették. És mi tanúul hívtuk az egész világot, hogy milyen kegyetlenek, milyen vadállatok voltak. De amikor sikerült őket blokád alá vennünk, akkor ezt úgy fogtuk fel, mint valami egészen sportszerű katonai és tengerészeti műveletet. Nevet is találtunk rá. Blokád! Olyan katonásan és egyszerűen cseng. De fordítsd csak le a szót olyan fogalmakra, hogy: állapotos asszonyok elvetélnek a hiányos táplálkozás következtében, a csecsemőket meg nem tudják rendesen táplálni, úgyhogy ez egész életükre nyomot hagy bennük, és akkor majd te is kezded megérteni, hogy amíg mi elfelejthetjük azt a szót, hogy blokád, azok a népek, amelyek
ellen alkalmaztuk, soha nem felejtenek el bennünket. A lány kelet felé pillantott, már derengett az ég alja. Mélyet sóhajtott. – Clive, bizonyos, hogy szörnyű gyerekkorod volt, de azért ez mégsem lehet ok arra, hogy a harag legyen az életed egyetlen mozgató rugója. Meg a kéjelgés mindabban, ami angolellenes. – Angolellenes! Ugyan, Prue… A tifajta emberek szemszögéből nézve én talán csakugyan angolellenes vagyok. Pedig, őszintén megvallom neked, az én hitem szerint nincs nálunk jobb fajta az egész világon, ha egyszer sikerül levetkőznünk a fennhéjázásunkat. Én nem akarok más országban, nem akarok más emberek közt élni. A mi országunk egyszerű embereinek olyan erényei vannak, hogy… Hát igen, ebben a háborúban tönkre fogjuk bombázni egymás városait, amint kölcsönösen meglesz hozzá az ürügyünk, és akkor, azt hiszem, majd meglátod te is, és az egész világ meglátja majd, micsoda életerő terem a szigetország legelőin. Nem a tábornokok, nem az államférfiak, hanem a nyomortanyák meg az ipartelepek bérkaszárnyáinak a lakói, azok, akik közül én is származom, ők lesznek azok, akik majd felmutatnak valami jelzőtűzként ragyogót és nagyszerűt a világnak… És milyen szörnyű és értelmetlen gyakorlótéren kell a mi egyszerű embereinknek bebizonyítaniuk, hogy mérhetetlen szegénységükben is az erőnek, a bátorságnak, a jókedvnek, a nyugalomnak és a szellemnek olyan tündöklő gazdagságát őrzik, ami csodálatra fogja késztetni az egész világot. És mégis, én mindezt eltűrném nyugodtan, ha hihetnék abban, hogy akikkel a számlát most kifizettetik, azok a nyereségben is részesedni fognak. Pedig így kell lennie! Én hiszem, hogy ez alkalommal így is lesz. Nem tehetek róla, de hiszek abban, hogy ez alkalommal részesedni fogunk. Én hiszem, hogy végre-valahára befellegzett a régi Angliának! Akár megnyerjük ezt a háborút, akár elveszítjük, akár ha döntetlen lesz az eredmény, a ti gőgös Angliátoknak vége van! Vége van, ha elveszítjük a háborút. De vége van akkor is, ha megnyerjük. De a legbiztosabban akkor lesz vége, ha veszítünk, és én megkockáztatnám azt, hogy elveszítsünk egy háborút, ha azzal biztosíthatnánk, hogy új életet nyerünk. – Nem akarhatod, hogy elveszítsük! – Mit veszítenénk vele? Ha van olyasmi Angliában, amit meg lehet ölni a háború elvesztésével, akkor az meg is érdemli a pusztulást. De ami nagyszerű és időt álló Angliában, azt nem lehet egy katonai vereséggel elpusztítani. És azért nem akarok én visszamenni. Meg akarom őrizni az életemet, hogy részt vehessek abban a nagyobb küzdelemben, ami a háború után kezdődik az új Angliáért. És nem vagyok hajlandó engedni, hogy most elherdálják az életemet csak azért, mert mindenáron fenn akarják tartani azt, aminek pedig, biztosan tudom, mindenképpen el kell pusztulnia. Még akkor is, ha megnyernénk a háborút. Mért kockáztassa hát bárki is az életét azért, hogy fenntartsa, amit nem érdemes fenntartani, és amit nem is lehet fenntartani, még akkor sem, ha az ő véráldozata esetleg hozzásegít a győzelemhez?… Na, most mindent megmondtam. Tessék! És többet ne beszéljünk róla. Mindjárt megvirrad. Most, a hajnali szürkületben már látta is a lány a férfit. Kezét térdén összekulcsolva ült, és a ruhája egészen nyirkosnak tűnt fel a harmattól, kemény metszésű, barátságos arcán a hosszú beszéd megfeszült figyelme látszott. Végül Prue megrázta a fejét.
– Ronda dolog a háború, ugye? – mondta beleegyező hangon. – De ha igazán és egészen olyan rossz, akkor mért voltak mégis mindig háborúk? – Nem mind olyan rossz, Prue. A háború sajátságosan emberi tevékenység, és azt hiszem, hogy amíg lesznek emberek, addig lesznek háborúk is. Én sok szempontból szeretem is a háborút. Bármilyen különös, de én az vagyok, amit úgy neveznek, hogy jó katona. Ha visszamennék, azt hiszem, kapnék egy-két érmet, és belőlem is afféle plecsnihős lenne. De úgy képzelem, hogy amit én szeretnék, az csak egy jó háború lehetne. – Mi az, hogy jó háború? – Azt hiszem, az amerikai függetlenségi háború, az például jó háború volt. Persze az amerikaiaknak, és nem nekünk. Azt hiszem, azok a háborúk, amelyeket az aztékok vívtak a spanyolok ellen, azok is jók voltak. Meg a búrok háborúja a britek ellen. És furcsa, de ezek a jó háborúk nem voltak mindig győztesek. Az igazság néha diadalmaskodik, de néha legyőzik. És legtöbbször el is vész a szegény igazság a nagy tolongásban… És ez az, amire most figyelnünk kell! Ha valaha mégis visszamennék, azt nem azért tenném, hogy meghalhassak a győzelemért, hanem azért, hogy éljek, és vigyázzak, el ne vesszen az igazság a tolongásban… Nem Anglia igazsága, nem is Németország igazsága, hanem az egész szegény, élő, vérző, szerencsétlen emberiségé! – És ki tud mindenkinek igazságot szolgáltatni? – Nem tudom. Én nem hiszem, hogy volna bárki is, aki tudná. Némán ültek egy ideig, belebámultak a hűvös hajnalba, hallgatták az első sirályok vijjogását. Végül megszólalt a férfi: – Hát igen. Átbeszéltük az egész éjszakát. Nem hallottad a légiriadó lefújását? – Nem. De gondolom, most már vége van. – Biztosan. Menjünk vissza? Ránézett a lányra, és hosszú órák után most látta először ismét tisztán, és újra rájött, milyen szép, és mennyi békességet sugároz magából. Elmosolyodott. A lány meg kinyújtotta karját. Clive megfogta a kezét, és felsegítette. Prue boldogan a karjába kapaszkodott, úgy mentek le a sziklatetőről, véges-végig az üres hajnali utcákon, egészen a szürkeségbe dermedt szállodáig. A lány megfordult, még egy utolsó pillantást vetett a tengerre. – Cíive, úgy örülök, hogy elmondtad nekem. Tudom, hogy milyen nehéz volt. – Jóságos isten, mennyit össze tudok fecsegni, ha egyszer belekezdek. – De én úgy örülök, hogy elmondtad nekem… megszabadultál egy csomó dologtól. – Nem arról volt éppenséggel szó, hogy megszabaduljak tőlük. – De ha az ember már elmondta valakinek, akkor megszabadul tőle. Míg ezt mondta, Prue a tenger felé nézett. – És, éppen ezért, tudom, hogy… vissza fogsz menni. – Jaj, ide figyelj! Ha most újrakezdjük… – Nem. De hadd mondjak én is valamit! És ne ellenkezzél velem! Én most meghallgattam mindent, amit elmondtál nekem, és éppen ezért tudom, hogy vissza fogsz menni. Van valami, ami kényszeríteni fog rá. – Mi?
– Ugyanaz, ami eddigi egész életedet jellemezte. Akkor is, amikor iskolába jártál, meg amikor munkára vadásztál, meg amikor otthagytad az állásodat, mert ott járt nálatok az a detektív. A büszkeség. Ez benned a legfőbb mozgatóerő, és ez végül az érveidnél is erősebb lesz. Képtelen lennél önmagaddal békességben élni, ha nem mennél vissza… Látod, Clive, én nem könyörgök neked. Egészen biztos vagyok a dologban. Tudom, hogy vissza fogsz menni. – Nem könyörögsz, mi? Azt hiszed, hogy ez nem könyörgés?… Prue, bárcsak semmit ne kellett volna elmondanom neked! De ezeket el kellett mondanom. És nem megyek vissza! – Akkor sem, ha én kérnélek rá? – Azt úgysem tennéd. Egyébként semmi olyat nem tudnál szavakba foglalni, amit el nem mondtál volna már eddig is minden mozdulatoddal, minden hangsúlyoddal, meg a türelmeddel és a kedvességeddel. És ha szavakban mondanád ki ezeket a dolgokat, sokkal kevésbé lennének ékesszólóak. Így hát akkor is csak azt felelném, hogy: nem. Mivel úgy érezte, hogy megbántotta a lányt, kinyújtotta feléje kezét, tenyerébe fogta az állat, és maga felé fordította Prue arcát. Amikor a tekintetük találkozott, a férfi lejjebb hajtotta fejét, és tréfásan a lányra hunyorított. Ő meg visszakacsintott rá, és mindketten elmosolyodtak. – Te csak az egyik feledről beszéltél nekem – mondta Prue. – De két fél van benned, és azok éles ellentétben állnak egymással. És én tudom, hogy ebből a szembenállásból melyik fél kerül ki győztesen. Az, amelyiket elnyomsz és megtagadsz. Vissza fogsz menni. Clive lassan ingatta a fejét. Beléptek a szállodába. Az ajtó túl hangosan suhogott mögöttük, és a lépéseik sehogy sem akartak csendesre sikerülni az előcsarnokban, ahol egy térdeplő, formátlan asszonyi alak épp a padlót súrolta egy nagy ronggyal, és lassan felnézett rájuk, aztán folytatta a munkáját. 29 A finomkodó angol kiejtését gúnyolva Lord Haw-Haw-nak nevezték a berlini rádió angol nyelvű fasiszta bemondóját, William Joyce-ot, akit aztán a háború után mint árulót kivégeztek.
29. Iris úgy összeszorította a fogát, hogy az ajka keskeny vonallá változott, mint amikor az ember már végletekig menő türelemmel igyekszik elviselni valami kétségbeejtően bosszantó dolgot. Végül aztán megszólalt egy harsány hang: – Itt a hívott szám! Kapcsolom Londont! Majd megint az a süket, elektromos zúgás, míg végül, egészen messziről, meghallotta Willfred türelmetlen hangját. – Igen… De ki keres? – Én vagyok, Willfred – mondta élénken. – Én vagyok, Iris! A férfi hangja megváltozott. – Á, szervusz! Már tíz perce itt vagyok a készüléknél… Miről van szó? – Will, segítened kell rajtam. – Persze, de hát most miről van szó? – Most? – ismételte Iris. – Úgy mondod, mintha én folyton zaklatnálak. – Ugyan dehogy. Igazán csak örülök… – De úgy hangzott. Willfred meg közben arra gondolt: „Nem, ez most nem nekem való… Most igazán nem.” – Nézd, Iris – mondta mély torokhangon –, azért nem érdemes felhívnod, hogy segítséget kérj tőlem, és közben elkezdj engem szidni… Amennyiben Hamishről van szó, az a véleményem, hogy ő döntött a maga dolgában, nekünk tehát… – Nem Hamishről van szó. Éppen most kaptam meg a levelét. Véleményem szerint felháborító… így odadobni mindent, ilyen könnyelműen, meg aztán… – Ugyan, Iris. Ha egy férfi ilyen nehéz időkben felajánlja a hazának a szolgálatait, azt éppenséggel nem szokás… – Nos, én nem azért hívtalak fel, hogy Hamishről beszéljünk. Másról van szó. A gyerekekről. Gondolom, te is tudod, milyen szörnyű légitámadások voltak Leafordban… Épp csak hogy sikerült idejében eljönnünk onnan. De számomra a gyerekek… Willfred csaknem elnevette magát, amint észrevette az asszony hangjából kicsendülő panaszos szemrehányást. – Biztos lehetsz benne, hogy a bombázásokért én nem vagyok felelős. És ha azért hívtál fel, hogy vessek véget a légitámadásoknak… – Kérlek, Will, ne tréfálj. Én egészen kétségbe vagyok itt esve. És olyan képtelenül nevetséges ez az egész! Mindenfelé bombákat hajigálnak… – Hát, itt Londonban minálunk… – Nem akarok Londonba menni. És egyáltalán, Angliában sehol sem akarok lenni! Éppen ezért hívtalak fel. Most kaptam üzenetet Prentisstől. Azt javasolja, hogy menjünk Amerikába, neki ott nagyon jó barátai vannak, azoknál meglehetnénk. Azt mondja, hogy tökéletesen elviselhető az élet odaát. Nos, én most azt szeretném, ha te elintéznéd nekem ezt a dolgot. – De Iris, pokolian sok korlátozás van… – Úgy tudom, hogy Kanadába is küldenek gyerekeket…
– Kérlek, ha azt gondolod, hogy vegyék fel őket a menekültlistára, azt én majd… – Nem, nem akarom őket elküldeni! Hogy az én gyerekeim egy isten tudja miféle háztartásba kerüljenek! És egyáltalán, mért lennének ők menekültek?! Mármint egyedül ők… Én velük akarok menni… és magam akarok gondoskodni róla, hogy rendesen el legyenek látva. Igazán nem ezek a szegény gyerekek találták ki a háborút, és az igazán tökéletesen nevetséges lenne, hogy akkor a háború miatt kockáztassuk az életüket. – De a többi angol gyerek sem találta ki a háborút, Iris. – Nekem semmi közöm a mások gyerekeihez, Willfred! Nekem csak a saját gyerekeimhez van közöm, csak ők érdekelnek, csak értük vagyok felelős. Én nem akarom, hogy a félelem és a veszély állandó demoralizáló hatása alatt nőjenek fel, amikor ezt el is lehet kerülni, különösen, ha magam is hajlandó vagyok magamra venni a fáradságot a dolog érdekében. Ezt diktálja a puszta józan ész is… Szóval arra kérlek, hogy ezt intézd el nekem, bármit is kell tenni. – Nehéz dolog, Iris… Ha nem véteted fel őket a menekültek listájára, akkor nagyon szigorú rendelkezések korlátozzák az ország elhagyását. Pénzügyek és egyebek… – Nevetséges. Ezeket te meg tudod kerülni. – Dehogy tudom, Iris. Még nem vagyok a kormány feje. – Jaj, ne bosszants már! Vannak személyek, akik igenis elhagyják az országot… Színésznők, írók, olvastam… – De azok kulturális küldetésben vannak… bizonyos értelemben, meg aztán… – Hülyeség. Ha ilyen krajcáros kis színésznőcskék kiutazhatnak az országból, akkor én is megtehetem. Az én gyerekeim is érnek annyit, mint akármelyik azok közül a féleszű, közönséges, babaarcú nőcskék közül, akiket Hollywoodba visznek. A férfi nem felelt. – Kérlek, Willfred – folytatta az asszony. – Csak ezt az egyet tedd meg nekem. Segíts! Kérlek, segíts! Nincs rajtad kívül senkim, aki… – Jó, Iris, jó. Majd… majd utánanézek. – Megteszed, ugye? – Meg… Már amit tehetek. Iris kiegyenesedett a telefonkészülék mellett, és a szoba falára pillantott. Túl korai lett volna még, hogy most befejezze a beszélgetést. – A gyerekek igazán megérdemlik, hogy biztosítsuk nekik az élet lehetőségét, ugye, Will? – Igen – mondta Willfred. – Igen … ö … szóval… és mit szól ehhez Hamish? – Hát, még nem írtam meg neki… Ahogy én látom a dolgokat, azt hiszem, semmi értelme, hogy őt most felizgassuk… Hisz annyi dolga van most, amikor ő is megteszi a magáért a hazáért. De majd megírom neki… És te megígérted, ugye? Igazán megígérted, nem? – Nem szokásom éppenséggel a hazudozás, Iris – felelte Willfred mereven. S rögtön rájött, hogy ezzel a kijelentésével máris csapdába ejtette magát. De Iris már tovább beszélt: – Nem, nem úgy értettem, Willfred… És nem is tudod, milyen terhet vettél le a
lelkemről. Ezek a bombázások… Olyan édes vagy, Will! – Igen – mondta Willfred. Egy pillanatig mind a ketten hallgattak, aztán ismét az asszony kezdett beszélni, túlságosan is könnyed közömbösséggel. – Ó, azt hiszem, sose tudnád kitalálni, Willfred, hogy kivel találkoztam Leafordban. – Nem. Kivel? – Prudence-szel. – Prudence-szel? – Igen. Prudence-szel. Roger lányával. – Igen? És hogy van? – Nem tudom. Nem volt alkalmam beszélni vele. Tudod, egy férfival jött oda… Poggyásszal érkeztek, és úgy gondolom, hogy… Szóval, nem a legkedvezőbb alkalom volt arra, hogy egy rokon megzavarja őket. Persze, én szívesen gondoltam arra, hogy valami ártatlan dolog is lehet az egész, de hát úgy írták be a nevüket, mint férj és feleség. Megnéztem ugyanis… Később. Csak kíváncsiságból, de azt hiszem, mindenki megtette volna… Mr. és Mrs. Clive Briggs, ezt a nevet írták be. Briggs… Én nem ismerek semmiféle Briggs családot. Hát te? Willfred észrevette, hogy az asszony mesterkélten, csillogóan eleven hangja egyre élesebb lesz. És közben arra gondolt: „Most aztán ezzel megfogott. Azért mondta el az egészet. A fenyegető botrány. Hogy vissza ne vonhassam az ígéretemet. Hát akkor rendben van. Tiszta üzlet.” – Csakugyan? – mondta végül hangosan. – Én a te helyedben elfelejteném az egészet. Ami pedig azt illeti… ezt a te ügyedet, ezt majd elintézem neked. – Édes vagy, Willfred. Viszontlátásra. Willfred még mindig a semmibe meresztette a szemét, de közben letette a telefont, és megnyomta a csengőt. Most mind őhozzá jönnek. Iris, Hamish, és nemsokára az apja is… Ez az a hatalom, hogy végre mindnek ide kell jönni őhozzá… Ez már a közelgő hatalom jele. Egy Metternich, egy Richelieu izgalmát érezte, s csaknem összerezzent, amikor az asztal mellett megszólalt a titkárnője. – Ó, Miss Lancaster… A sógornőm telefonált, azt szeretné, hogy a gyerekei kimehessenek Amerikába, és ő is velük akar menni… A titkárnő feljegyezte a füzetébe. – Ez Sir Arthur Drewlingra tartozik – mondta. – Hívjam fel? – Igen. Most rögtön felhívhatja. Észrevette, hogy Miss Lancaster habozik. – Nos? – Itt van még ez az ügy, amit Sir Arthur Drewling említett önnek. Ebben még semmit sem tettünk. – Igen – mondta Willfred. – Persze … Ó, el kell intézni neki. El kell intézni. – Először talán értesítsük erről, és aztán majd holnap megemlíthetjük neki a gyerekek ügyét. Helyes lesz így? – Rendben van – mondta Willfred. – Így lesz a leghelyesebb.
Akkor nézett csak fel, amikor az ajtó becsukódott, „Igazán nagyon jó munkaerő ez a Miss Lancaster – gondolta. – Nagyon jó munkaerő.” A londoni utca ragyogó napfényéből idősebb Hamish belépett a klub csendes, kellemes félhomályába. Átballagott az olvasóterembe, és kezében a Sphere egy példányával tétlenül álldogált néhány percet, míg megpillantotta Bullyert a ruhatárban. Bullyer civilben volt, de Hamish úgy vélte, hogy most is pontosan olyan, mint azelőtt. Ugyanaz a markáns, jóképű arc. Az a fajta arc, amelyikről sugárzik az önérzet, a megbízhatóság és a hűség. Kezet fogtak. – Nagyon kedves öntől, tábornok úr, hogy időt szakított számomra. – Ugyan, tábornok úr, a régi gárda tagjai számára mindig van időm. Hamish érezte, hogy kiegyenesednek a vállai. Tábornok… Ez a megszólítás Bullyertől többet jelentett, mint amit az ember képzelhetett volna. De aztán – s közben átmentek az ebédlőbe – az a mondat, ami a megszólítást követte, az már ugyanolyan volt, amilyet ő is gyakran mondott azoknak a katonáknak, akik olyasféle segítséget kértek tőle, amit ő udvariasan el akart utasítani. Persze csak kényszerűségből… De azt ő is sokszor elmondta már: – Arra mindig van időm, hogy elbeszélgessek a régi gárda tagjaival… Érezte, hogy újra lekókadnak a vállai. Asztalhoz ültek, és idősebb Hamish nézte, milyen módszeresen eszik Bullyer. Szaporán válaszolt Bullyer jelentéktelen, csevegő kérdéseire. Ki kell várni, amíg jóllakik, és ha már jobb kedve lesz… Bullyer szivarra gyújtott, kényelmesen hátradőlt. — Nos, Cathaway. Szóval, mit tehetek érted? Idősebb Hamish nevetett. – Mi mind csak akarunk valamit, ugye Bullyer? – Bárcsak kétszer annyit tehetnék az öreg fiúk érdekében. „Ez megint rosszul hangzik, gondolta Hamish, de hát…” – Ez az – mondta. – Mi együtt szolgáltunk valamikor. Te is tudod, hogy mik vagyunk, és mire vagyunk képesek… Soha nem hittük volna, hogy újra bekövetkezik… De hát most itt van… De mi is itt vagyunk! Gyors, jókedvű mozdulattal széttárta karját, Bullyer meg felkacagott. – Hát azt igazán senki sem kérdezheti most szemrehányóan, hogy hol van a régi gárda, ugye? Csakhogy – folytatta Bullyer – ez most egy kicsit más, mint azelőtt volt… De messzi van még szép Tipperary,mi? És mi már milyen messzi vagyunk onnét! Idősebb Hamish fülében egyszerre felcsendült a Tipperary dallama. És a régi dallam, amely csupán képzeletében hangzott fel, ahogyan néha felbukkannak régi melódiák az ember gondolataiban, most úgy felkavarta idősebb Hamisht, mintha a gárdisták nagy zenekara játszana a himnuszt… A harmadik szakaszt, azt a részt, amelyiknél a basszuskürtök és a dübörgő dobok hangja csakugyan olyan fenséges régiókba emelkedik. Ó, amikor még a Tipperary-t énekelték! Menetelés az országutakon… Milyen derék legények voltak mind! Ó, Thiepval és Flers és Courcelette és Ypres és La
Bassée! Énekelt az egész menetoszlop… Énekelve, masírozva vonultak be a történelembe. És aztán, a másodperc törtrésze alatt, egyszerre csak lelohadt idősebb Hamish jókedve, és már nagyon rosszul érezte magát. Hányan voltak egykor, és most vajon hol vannak már? Milyen kevesen maradtak, hogy megérjék most a visszautasító pillantást, amikor újra meg akarják tenni a kötelességüket. – Hát igen – mondta vontatottan. – Messzi, messzi van a szép Tipperary, tábornok úr. Tudta, hogy már megkapta a választ. Semmi értelme, hogy tovább áltassa magát. És tudta most már, hogy mi lett belőle. Ő az a bizonyos vén csataló, a siralmas, kiöregedett tábornok… Igen, az. Az a nevetséges alak, akit a Punch karikatúráiból ismerhet az ember. Pontosan ő az, még a lelógó fehér bajusza is olyan, meg a bíborvörös arca, a horgas orra, a kezdődő hájasodása. És itt van Bullyer. Neki is mennie kell amiatt az ostoba dunkerque-i história miatt, amihez pedig semmi köze sem volt… Igen, Bullyernek is van éppen elég gondja. Kegyetlenség lenne még több terhet rakni a fiúra… Akár olyan csekélyke terhet is, hogy nemet kelljen mondani egy régi barátnak. Idősebb Hamish mosolyt kényszerített az arcára, s hátratolta a székét. – Nos, tudom jól, Bullyer, hogy még sok dolgod van… Csak gondoltam, jó lenne már találkozni veled. Nagyon kedves voltál, hogy szakítottál egy órácskát, és együtt ebédeltél… a régi gárda egyik tagjával. Tudta idősebb Hamish, hogy helyesen járt el. Aztán látta, hogy Bullyer marasztalón felemeli a kezét. – Cathaway… Ez nagyon tisztességes dolog tőled. Tudom én, hogy mit akarsz. Valamikor egy egész hadosztály szolgált alattad. Most megelégednél egy dandárral, egy ezreddel, valamilyen vezérkari beosztással, egy kiképzőtábor parancsnokságával… És… hát csak azt kívánom, hogy hozzád hasonlóan fogadná a választ csak a tizedrésze azoknak, akik akarnak valamit. És… remélem… én is hozzád hasonlóan tudom majd fogadni. Hamish érezte, hogy valami melegség árad szét benne. Hát igen, ez Bullyer. Csoda, hogy mind így vakon bíztak benne? Minden egyes ember, aki valaha szolgált a keze alatt? És lám, neki is mennie kell. Micsoda nyomorúságos, szégyenletes dolog! Szégyen, gyalázat! Kitúrnak a helyéből egy ilyen nagyszerű embert, mint Bullyer… Ezek az újak, ezek az áskálódó, örökké kötözködő alakok. Az új nemzedéknek ezek a hitvány és sunyi alakjai! Bullyer nevetett, átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Hamish karját. – Ki sütötte el azt a rohadt aknavetőt, mi? – tette fel a kérdést. S már együtt nevettek harsányan, és közben látták, amint az ebédlőben néhányan feléjük fordítják a fejüket, aztán újra másfelé néznek. Ez a mondat még tizenhatból származott, és valósággal szállóige lett belőle. Bullyer éppen az ő dandárját szemlélte meg, kimentek együtt a frontvonalba, és egyszerre csak óriási csattanás hallatszott, a századparancsnok meg elüvöltötte magát: Ki sütötte el azt a rohadt aknavetőt?… Mert, ugye, micsoda felháborító dolog, hogy akár az ellenség is tüzelni merjen, amikor
éppen szemlét tartanak azon a frontszakaszon! Az ember szinte azt várta, hogy felbukkan egy fej odaát, a senki földjén túl, és alázatos hangon azt mondja: – „Parancsára, én voltam! Gustav Schmidt közlegény, a tizennyolcas bajor lövészezredből!” — És még a választ is könnyen el tudta képzelni mindenki: – „Törzsőrmester, írja fel a nevét! Este kihallgatás a századirodán!” – Ki sütötte el azt a rohadt aknavetőt? Hamish vidáman nevetett. – Jó meleg hely volt az – mondta. – Az is meg a többi is — felelte Bullyer. Hátratolta a székét. – Mennem kell, Cathaway… De tudod, hidd el, senki sincs, akivel szívesebben dolgoznék együtt, mint veled. És nehogy letörjön a dolog. Nem fogok rólad megfeledkezni. Lehet, hogy még másfajta fejlemények is lesznek. Engem bent tartanak… bizonyos későbbi feladatokra… Ez persze még eléggé rejtélyes így. A fantáziádra bízom, hogy mi van mögötte… Lehet, hogy még egész komoly munka lesz. A taktikai helyzet most teljes egészében megváltozott. Most belső védelmi vonalak kellenek. És bizonyára szükség lesz a parancsnokság valamelyes decentralizációjára… Alparancsnokságokra. Szóval olyan egységekre, amelyeknek az a feladatuk, hogy bármely veszélyeztetett pontot tartani tudjanak, amíg a főerők odaérnek. Egészében véve a helyzet szükségszerűen magával hozza, hogy újra előtérbe kerüljenek a védekező hadviselés régebbi alapelvei… A polgárőrség gondolata… És akkor aztán rengeteg tennivaló lesz. Mondd, mért nem próbálsz ezzel foglalkozni? Az önkéntes nemzetőrség szervezésével. Idővel az is sokkal regulárisabb szervezetté fog összeállni. És nagyon fontos… Éppen olyan fontos, mint bármi más… – Köszönöm – mondta Hamish. Bólintott, mosolygott, és mindketten kimentek az ebédlőből. Maga elé képzelte a jelenetet – önmagát, a kivénhedt aranygallérost, amint fel és le masíroz a falusi legelőn, és mögötte ott lépked tizennégy parasztfiú és egy fél tucat falusi kocsmatöltelék. Nagyot nyelt, és kezet fogott Bullyerrel. – Majd még… majd gondolkozom rajta – mondta. Aztán elsietett, még mielőtt Bullyer megkérdezhette volna tőle, hogy ne vigye-e el valahová a kocsiján? De nem is volt hová mennie. És nem volt semmi tennivalója. Semmi, semmi tennivalója nincs már itt. Nincs már mit csinálnia Londonban. Semmi értelme, hogy tovább is itt maradjon. Akár haza is mehet, és… és ott is folytathatja a semmittevést. Senkinek nincs már szüksége rá. Kiöregedett. A világ elhagyta őt, még mielőtt ő hagyta volna el a világot. Lassan kiment a ruhatárba a kalapjáért és a botjáért. Prentiss döbbenten nézte a lányt, ahogy jött lefelé a hegyoldalon. A foga is összekoccant a rémülettől. Valószerűtlen, lehetetlen volt az egész. Egy sziklás lejtőn lefelé senki sem lovagolhat ilyen őrült iramban. Olyan volt ez is, mint minden egyéb itt: valószerűtlen. Igen, az volt. Valószerűtlen volt, ahogy a lány lovagolt, de valószerűtlen volt a ló is azzal a
színpadias ezüst sörénnyel és farokkal. Vadgalamb – így nevezték az ilyen lovat errefelé. És éppilyen valószerűtlen volt az ezüstveretű nyereg és szerszám Lachran fekete lován. Olyasféle felszerelés, mint amilyet valaha a királyok kaptak váltságdíjként. És csak ült ebben a cifra nyeregben, és nézte nyugodtan, hogy Mary hogy vágtat feléjük. És még az is olyan valószerűtlen volt, az a fantasztikus, melodramatikus mód, ahogyan a lány megrántotta hirtelen a ló zabláját, és az felágaskodva abban a pillanatban megállt. – Vagy háromszázötven tehenünk van a völgyben – mondta Mary. – És majdnem mindegyiknek van borja is… Jaj, olyan édesek! És most egyenesen Prentisshez fordult. – Olyan fehér kis pofijuk van. „Csillogó-villogó csillagocska” – gondolta egyszerre Prentiss, és ő maga is meglepődött, hogy mért jutott ez az eszébe. Igen, a pompás herefordi marhák… Ez is csak olyan dolog, mint minden más ezen a helyen. Mesterkélt dolog. Csak játék. Kitalálás, amivel a Nyugat saját magát szórakoztatja, így akarja elhitetni magával és másokkal, hogy létezik még valamiféle cowboyvilág. Igen, egy rég letűnt világ mesterkélt utánzata az egész, akárcsak a moziban… Lachran gulyája! Nyilvánvalóan egész vagyonba kerül neki. Hisz fantasztikus árat kell fizetnie csak a tenyészbikákért is. Aztán meg itt van a gulyások, hajcsárok, bojtárok és szakácsok egész légiója. És közben az egész csak ilyen műdolog. Valami, amit egy gazdag ember vagyona mindössze csak azért hozott létre, hogy úgy tessék, mintha valóság volna itt ez az egészséges, nyers világ, ami pedig már valójában régen nem létezik. – Nyargalj csak oda a frissítős kocsihoz, és mondd meg Josénak, hogy mi is mindjárt odamegyünk! – mondta Lachran. Prentiss figyelte, hogy fordítja meg a lány a galambszürkét, s hogy vágtat el keresztül-kasul a völgy dimbes-dombos hajlatain. Hol felbukkant, hol nem is látszott, de szép egyenletes tempóban lovagolt. Észrevette, hogy Lachran kuncogva nevet. – Istenemre, ez aztán lovas – mondta az öregember. „Igen, talán ez mind csak azért van – gondolta Prentiss –, mert a felnőtt ember örökké a gyermekkori vágyait szeretné kielégíteni. Kétségkívül, itt is csak erről van szó. Amikor Lachran fiatal volt, azt szerette volna, ha csordái, földjei, tanyái volnának. Most aztán pénzért egyszerűen megvett magának mindent, így próbálta kielégíteni a gyerekkori vágyát. Csakhogy ezt nem lehet. Az ember elöregszik, megvénül, és akkor…” Lachran megállította lovát egy kiszáradt vízmosás szélén. Prentiss látta, hogy lefelé néz, a vízmosás medrébe, mintha volna ott valami néznivaló. Prentiss is letekintett a mederbe, de nem volt ott semmi. Újra Lachranra pillantott. S most azt látta, hogy Lachran fáradt, öreg szeme egészen lecsukódik. Aztán Lachran őrá pillantott oldalvást, szinte gonosz pillantással, és azt mondta: – Na, beszéljünk az üzleti ügyekről? Prentiss megpróbálta gyorsan összeterelni szétkalandozó gondolatait. – Üzleti ügyekről? – kérdezte. – Igen. Amiért idejött.
– Hát… ha ön hajlandó… Lachran mosolygott, és a távoli tájat nézte. – Átkozottul szép ez az ország, ugye? – jegyezte meg. – Igen. – De maga mégsem szeretne itt maradni, ugye? – Nem. – És mért nem? – Mert… mert angol vagyok. És Anglia… az az én otthonom… És az nekem sokkal… sokkal valóságosabb. Lachran megmarkolta az ezüst nyeregkápát, és kényelmesebben elhelyezkedett a nyeregben. – Egyszer majd mindez az övé lesz – mondta. Prentissnek megdobbant a szíve – rájött, hogy most Maryről van szó. – Valóban? – felelte. Aztán egyszerre csak azt vette észre, hogy Lachran minden látható ok nélkül előrehajlik, és nevetni kezd. Addig nevetett, amíg a végén már köhögött tőle. Amikor aztán a roham elmúlt, az öreg újra felnézett. — Hát ide figyeljen! Most megkötöm magával az üzletet. És azt is megmondom magának, hogyan fogom csinálni. Mondja meg nekem pontosan, de pontosan, hogy maga szerint milyen árat kellene kérnem magától? Szállítás tízezer tonnás tételekben, és annyi, amennyire szükségük van… És most mondja meg, ha maga lenne az én helyemben, mennyiért adná ezt a Brit Birodalomnak? Prentiss a völgy túlsó oldalán meredező sziklás hegyfokokat nézte. Ez az ember most nem tréfál. Ezt biztosan tudta. Ez az ő módszere, és az ember nem tehet egyebet, mint hogy alkalmazkodik a módszereihez. Hiszen az összes ütőlap Lachran kezében van… És most ő mondjon árat! Ő mondjon árat! Valójában Lachran olyan magasan állapíthatja meg az árakat, ahogy csak akarja. Ez az egész csak komédia. Az igazán nem sokat számít itt, hogy mit remél a Brit Birodalom. A legjobb eset, amiben egyáltalán reménykedhettek, hat és fél cent volt. Amerikai pénzben. Hat és fél. Az már nagyszerű lenne. Hat és fél cent – ez azt jelentené, hogy sikeres volt a küldetése. Hat és három nyolcad – az egyenesen diadal lenne. Hat és negyed – az csoda! Ami már a legvakmerőbb reményeken is túl van. De hát mi legyen az az ár, amit ő ajánlhat? Amin már el lehet indulni? Ami olyan alacsony, hogy ha Lachran magasabb árat mond, akkor megfelezhessék a különbséget? Alacsonyra kell venni, nagyon alacsonyra… És akkor aztán lefelé és lefelé srófolni Lachran követelését. – A legméltányosabb ár, amiben reménykedhetünk, Mr. Lachran, az olyan hat és fél cent lenne. Szinte maga is meglepődött, olyan hűvösnek hallotta a saját hangját. – Persze, ha ön magasabbhoz ragaszkodik… Lachran ránézett és vigyorgott. Aztán előrehajolt, és kisimította a lova sörényét. Prentiss abban a pillanatban vette csak észre, hogy a ló sörénye szabályosan el van választva, hogy egyformán simuljon nyakának mindkét oldalára, olyan figyelemmel
nézte most ezt, mintha nagy fontossága volna, hogy biztosan visszaemlékezzék erre a szokatlan dologra. Lachran felnézett, már megint mosolygott. – Gondolom, maga is tudja, hogy nálunk is növekedni fog most a fegyverkezés? – Ezt persze úgy érti, Mr. Lachran, hogy megváltozik a termelés mennyisége? – Úgy értem, hogy a kereslet nagyobb lesz, mint a kínálat. Ez pedig megváltoztatja majd az árakat is, nem? Prentiss lenézett a vízmosásos szakadékba. – De igen – mondta. – Ez így van. Tökéletesen igaz. És most újra hallotta Lachran szapora nevetését, míg közben az öregember lefelé léptette lovát a meredek parton. A ló megcsúszott, majd keményen megvetette a lábát, és máris a túlsó part laza fövényén vágtatott fölfelé. Lachran kora ellenére úgy lovagolt, akár egy kentaur. Hirtelen mérgében Prentiss a lova vékonyába nyomta a felháborítóan hosszú sarkantyút. A ló farolt, leviharzott a törmelékes lejtőn, aztán a hátsó lábait dühödten nekifeszítve, felugratott a másik oldalon. Lachran felvonta szemöldökét. – Ez az. Ezt szeretem látni. Amikor egy férfi így lovagol. Aztán újra körülhordozta tekintetét a vidéken, mintha élvezné az időhúzást. Kinyújtotta ujját, és megbökdöste Prentisst a bordái közt, mintha élvezné a körülményeket is, amelyek ilyen bizalmaskodást tesznek lehetővé a számára. – Hat és fél cent – mondta nevetve. – Hat és fél, mi? Ujjával Prentissre mutatott. – És tudja, hogy én mit csinálok? – Nem – felelte Prentiss csendesen. – Nos – folytatta Lachran fenyegető hangon –, úgy fogom nyélbe ütni ezt az üzletet, mintha maga Jézus Krisztus vezetné a vállalatomat. Én odaadom magának… mondjuk… hat… kerek hat centért! Prentiss úgy érezte, mintha ő is, meg Lachran is megőrültek volna. Lachran felnevetett repedtfazék hangon. – Tudja-e, hogy mért teszem ezt? Prentiss nagyot nyelt, és a fejét rázta. – Mert maga tetszik nekem, Jack. És tudja, hogy mért hívom magát Jacknek? – Nem. – Azért hívom Jacknek, mert Percival a neve. – De hát az én nevem nem Percival, hanem Prentiss. Lachran egy pillanatig tágra nyílt szemmel nézett rá, aztán élesen kirobbant belőle a nevetés. Sarkantyújával megbökte a lovát, és hintaszék módjára ringatózó vajsima könnyű vágtában eliramodott. Prentiss látta, hogy a nevetéstől még mindig előre-hátra dülöngél a nyeregben. „Ez az ember őrült – gondolta. – Van benne valami elmebaj, ami gyakran megesik a sikeres emberekkel. Nyilván őrült.” De aztán az egésznek egy másik része ezt mondta neki: „Kerek hat cent! Jóságos isten! De hát ha ez az ember őrült, akkor talán ez is csak egyike volt a tréfáinak… De
ilyesmivel senki sem viccelhet! Jaj, bár már papíron látnám! És aláírva! Csak már írásba volna fektetve az egész!”
30. Prudence egymás után kihúzogatta meg visszalökte az öltözőasztalka fiókjait. Aztán körülnézett a szobában. – Semmi sincs olyan lehangolóan sivár – mondta –, mint az olyan szoba, amelyikben élt egy kicsit az ember, és már útra készen összecsomagolt benne. Mint egy karácsonyfa, amiről leszedték az összes díszeket, nem? Clive az ablaknál állt, bólintott. Megfordult, és nézte a lányt, amint ott állt a szoba közepén a bőröndök közt. Olyan figyelemmel nézte, hogy Prue végigsimított az egyenruháján, mintha valami igazgatnivaló volna még rajta. – Furcsa vagyok benne, édes? Pedig ugyanaz vagyok, aki voltam. Odament a férfihoz, és megcsókolta. – Látod … Hát nem ugyanaz vagyok? – Te ugyanaz vagy – felelte Clive. Átkarolta a lány vállát, odaléptek az ablakhoz, nézték a Csatorna napfényben fürdő tükrét. – Milyen szép volt – mondta a lány. – És milyen gyorsan elszaladt. Mintha csak tegnap érkeztünk volna, pedig számomra az egész világ megváltozott azóta. És hiába számolom végig magamban a napokat, valahogy mégsem tudom elhinni, hogy már leteltek, és vége … Közhelyeket mondok, ugye, édes? – Nem. Te most tulajdonképpen a leghízelgőbb bókokat mondtad nekem, amit csak lehet. De semmi értelme, hogy az ember beszéljen ezekről a dolgokról, amikor így el kell válnia két embernek … Már mindent elmondtak előttünk azok az átkozott regényírók, és mindent elszedtek már, amit az ember mondhatna. Addig koptatták és gyötörték a szavakat meg a mondatokat, hogy már egészen tönkretették őket… De azért én se hittem volna, hogy mindez megtörténik. – Olyan furcsa, ugye, ahogy mi összekerültünk? Először te mért jöttél ide, Clive? – Hát, csak el akartam menni valahová, ahol egyedül lehetek, és végiggondolhatom magamban, hogy mit kell tennem. – És mégsem lehettél egyedül… Mért szólítottál meg, amikor az az előadás volt? – Véletlen volt, többszörösen szerencsés meg balszerencsés. Meg aztán, akármilyen zűrzavar van is az emberben, attól még megmaradt benne a fizikai étvágy is. A lány nevetett. – És velem elégítetted ki a fizikai étvágyadat? – Ha csak így akarod felfogni… – mondta Clive csendesen. – De te is tudod, hogy nem így volt. – Mondd, Clive. És mit csináltál ezzel a … ezzel a fizikai étvágyaddal egész életedben? Egészen mostanáig? – Ahogy jött… Meg aztán az ember többnyire éhesen jár-kel a világban. Rohadt dolog ez. De hát most igazán nem erről kellene beszélnünk. Már becsomagoltunk. És azt hiszem, már különben is halálra beszéltük magunkat. – Te talán azt hiszed… De annyi minden van még, amit nem tudok. Mondd, és mind… és mindegyik ugyanolyan volt? Én is ugyanolyan vagyok?
A férfi közben arra gondolt: „Az ember legtöbbször elfelejti, sokszor meg csak szeretné elfelejteni. Egy virágokkal befuttatott lugas. A – hőségben egy ócska gramofon tangót nyekereg. Buta spanyol dalocska. Meg egy majom, ahogy a vödörből kivesz egy jégdarabot, és furcsa, félig emberi pofáján döbbenettel bámulja, hogy olvad el a kezében… Ennyi az egész. Az ember emlékszik a körülményekre, a környezetre, de sosem magára a dologra. Az ember nem emlékszik sem az étvágyra, sem a kielégülésre.” – Ez olyasmi, amiről egy férfi képtelen beszélni – mondta végül. – Mert ha ugyanolyan volnál, akkor is megesküdnék a világ összes bibliájára, hogy másmilyen vagy. És ha nem vagy ugyanolyan, akkor sem tudnék sem többet, sem kevesebbet mondani. De azért… Elhallgatott. Prue az arcába nézett: most sápadt és kifejezéstelen volt a férfi arca. Csaknem egy percig hallgatott Clive, míg végül befejezte a mondatot: – … senki sem volt olyan, mint te. – Elég hosszú szünetet tartottál, amíg ezt kimondtad. – Szünetet? Miféle szünetet? Prudence megfogta Clive kabátja hajtókáját, és a férfi szemébe nézett. – Mondd, édes, jól érzed magad? – Persze hogy jól… Mi baj van? – Tudod, azon töprengek, merre kószáltak a gondolataid, amikor hirtelen abbahagytad a beszédet. Vajon mire gondolhattál? – Én abbahagytam a beszédet? Én csak azt mondtam… – És nem tartottál közben szünetet? – Én? Az ördögbe is, mi van veled? – Ez az – mondta a lány. — Látod? Nem is tudsz róla. Már többször észrevettem… Elkezdesz beszélni, aztán egyszerre csak megállsz, mintha valami függöny ereszkedne az agyad elé. Aztán újra felhúzódik, és akkor te újra folytatod. És nem is tudsz róla. Nem is tudod, hogy egy darab kiesik az életedből. – Ide figyelj, azt akarod elhitetni velem, hogy agyalágyult vagyok? A lány gyengéden lenyomta a székbe, és lekuporodott előtte. – Clive, ez valamiféle afázia. Beszédképtelenség. Hisz olyan szörnyű megrázkódtatáson mentél át, attól van. Nem vagy egészséges… – Én? Egyetlen napig sem voltam beteg egész életemben. Legfeljebb, ha náthás. – De a fejfájásod. Minden reggel fáj a fejed… – Persze hogy megfájdul az ember feje, ha egész este iszik, aztán végigbeszéli az egész éjszakát. Fel akart állni, de a lány gyengéden visszatartotta. – Clive, kérlek. Én tudom, mit beszélek. Te nem vagy egészséges. Kérd, hogy utaljanak orvosi bizottság elé! Most ők is megértik az efféle dolgokat… Légnyomás meg afázia. Kérd, hogy küldjenek újra kórházba! Hiszen te csakugyan beteg vagy. Én ismerem az ilyet. Az apám agyspecialista, és én most biztos vagyok ebben. A férfi nézte hosszan a lányt. Arcvonásainak édes szimmetriáját meg a fényes ezüstös csillogását sapkája alól kikandikáló, hamvas hajtincsén. Meg a szemét és a beszéd
hevében összevont szemöldökét. Végül elmosolyodott, a lány karja alá nyúlt, és míg közben maga is felállt, talpra segítette. – Ez nagyon kedves volt tőled – mondta. – Hogy ilyen jó kifogást találtál ki számomra. Hisz ha valaki arra az elhatározásra jut, hogy nem akar tovább szolgálni a hadseregben, akkor már ipso factoelmeháborodottnak kell lennie. És az a legjobb, hogy, fogadni mernék, ezzel meg is úsznám a dolgot. De semmi értelme. Egészséges vagyok, és nézd, nem akarlak többé bántani, de még egyszer ki kell mondanom, én nem megyek vissza. – Clive, az istenre esküszöm … – Pszt! – mondta a férfi. Kezét gyengéden a lány szájára tapasztotta, aztán elvette onnan, és gyorsan megcsókolta Prue ajkát. Aztán felkapta a csomagot. – Lekésed a vonatodat. – Fütyülök a vonatra! – mondta Prudence. Kétségbeesetten állt az ablaknál. – No – mondta Clive –, hát hol marad az úri jó modor? Fel a fejjel! Nincs még veszve Anglia! Lerakta a csomagokat, odament a lányhoz, és ökölbe zárt kezével felemelte az állát. – No, ez meg micsoda dolog … Hát így viselkedik a Birodalom bátor honleánya? Mi lesz akkor a hazából?… összeszorítani azt a fogat, és hajrá, könnyű lovasság! Rajta! Gyalogság, előre! Kitartani büszkén!… Hisz tudod… A lány végre elmosolyodott, lassan az ajtó felé indult. Clive felvette a csomagokat, kimentek a szobából, lementek a lépcsőn, áthaladtak az üres társalgón. A márványos előcsarnok pultja mögül sértődötten nézett rájuk az igazgató helyettese. Clive-nak eszébe jutott, hányszor kiállítatta már vele a számlát. – Ez alkalommal csakugyan elmegyünk – mondta. – Csak azt szeretném, ha megőrizné a poggyászomat, amíg majd intézkedem. A kis ember gyanakodva nézte a táskát, hátha a kérés megint csak azt jelenti, hogy még most sincs vége az egésznek. Clive fizetett, aztán kiléptek a tengerparti sétányra, a ragyogó napsütésbe. Gyorsan mentek, mint akik valójában már túl vannak a búcsúzáson, csupán az vár még rájuk, hogy elmondják a szükséges szavakat is. Amint a tengerpartról befordultak az állomás felé, a lány megkérdezte: – Van elég pénzed? Mért nem hagytad, hogy megfelezzük a költségeket? – Van pénzem – felelte a férfi. Aztán kint voltak máris az állomáson. Clive peronjegyet váltott, álltak a füstszagú pályaudvaron, és vártak. A lány elképzelte, hogy valahol már robog feléjük a vonat. És olyan gyorsan robog… – Clive – mondta elfulladó hangon –, meg akartam már mondani neked… Én ezt nem úgy fogtam fel, hogy be akarnál engem csapni, de… De én tudtam. Kezdettől fogva tudtam. – Mit tudtál? – Ó, hát azt, hogy nincs rendben valami… A neved. A szállodában azt írtad be, hogy Clive Briggs… Pedig az igazi neved Hanley, ugye? – Monty árult el, mi?
– Nem. Ő is… De te már hamarabb elárultad magad. Mikor egy éjszaka magadról meséltél nekem, Hanleynek nevezted magad. Igazán könnyű volt rájönni, de nekem mindegy volt, és ne gondold, hogy úgy éreztem, mintha be akarnál csapni… De légy óvatos! Clive, édesem, te annyira nem tudsz hazudni! Látod, én nem régen ismerlek, de azt mindig meg tudtam volna mondani, hogy mikor nem mondasz igazat. Nagyon rossz összeesküvő lenne belőled. Legyél hát óvatos… És most mit akarsz csinálni? Ó, bárcsak lenne még időnk! Hová fogsz menni? Mihez kezdel? – Már mondtam neked. Még ki kell találnom. – De hová fogsz menni? Írsz majd nekem? Van elég pénzed? Pénzre lesz szükséged … Borzasztó gyorsan befutott a vonat, és a dübörgése elnyomta Clive hangját. Bólintott, aztán a lány füléhez hajolt: – Egyszer majd írok neked. – Mikor? – Majd… Majd ha valami már elintéződött. A lány felszállt, kihajolt az ablakon. A férfi megfogta a kezét. – Ide figyelj – mondta. – Az soha nem segít, ha az ember aggódik. Ne aggodalmaskodj. Arra gondolj, hogy ennek így kellett lennie. És akarnunk is kellett, hogy így legyen. Másképpen nem is tudnám elviselni az egészet… Téged a meggyőződésed az egyik irányba visz, engem, az enyém a másikba. És mind a ketten becsületesek vagyunk. Nem arról van szó, hogy az egyik út a helyes, a másik meg nem helyes. Mind a két meggyőződés helyes lehet, ha elég kemény az ember, hogy mindig kitartson a sajátja mellett… A lány mondani akart valamit, de a vonat elindult könyörtelenül. Clive csak szóra mozduló ajkát látta, és akkor már Prue is tudta, hogy a férfi nem hallhatja a hangját. Így hát felemelte a kezét, aztán gyámoltalan mozdulattal leeresztette. Clive, tenyerét előre fordítva, felemelte a karját, és nevetett. Aztán, hogy szabaduljon végre az elválás túl hosszúra nyúló színjátékától, hirtelen sarkon fordult, és gyorsan kiment az állomásról. Most aztán egy új, egy egészen más világgal kellett szembenéznie. Megállt az utcán, elővette a pénztárcáját, és megszámolta a pénzét. Két font és valami aprópénz. Amíg ez tart, addig nem lesz baj. Addig lakhat, ehet és szabad maradhat. Csak aztán… Aztán már nehezebb lesz a dolog. Elcsodálkozott, mért sétál vissza a szálloda felé. Semmi oka nem volt rá. Mehet keletre, nyugatra, északra. Az övé egész Anglia – míg el nem fogják. Ma éjfélkor lejár a szabadsága. Az éjfél percétől kezdve olyan lesz, mint az üldözött nyúl, nyomában a kopókkal. Hátra arcot csinált, s elindult észak felé, aztán nyugatra kanyarodott. Egyenletesen lépkedett a vasárnapi utcák csendjében. Nemsokára maga mögött hagyta a várost. Lachran nagy nehezen feltápászkodott a tornác hintaszékéből, hogy szinte a csontjai is csikorogtak belé. Végignézett Prentissen, aki végre ismét otthonosan érezte magát sötét öltönyében, keménykalappal, átmeneti kabátjával a karján, kesztyűben,
ahogy illik. – Na, már felöltözött és útra készen áll, mi? – mondta Lachran. A hangja olyan volt, mint a kenetlen kocsikerék nyikorgása. Prentiss megnézte még egyszer ezeket a szemeket, amelyek hol vidáman csillogtak ráncaik között, hol meg olyan komorak és gonoszul figyelők voltak, hogy szinte megfélemlítették az embert. „Jóságos isten – gondolta Prentiss –, mi lett volna, ha Lachran nem kedvel meg engem? Tegyük fel, hogy nem kedvelt volna meg!” Kezet nyújtott. – Hát akkor, még egyszer, isten önnel, Mr Lachran. Azt hiszem, meg se köszönhetem eléggé a kedvességét, a vendégszeretetét és a többi jót… Lachran felkacagott. – A szerződést, mi? Prentiss mereven meghajolt. – Természetesen azt is, Mr. Lachran. Ki sem tudom fejezni önnek az érzelmeimet ezért a szívélyes együttműködésért… A kormánybizottság előtt azonban teljes egészében meg fogom világítani az ön… az ön nagylelkűségét. – Ezt úgy érti, hogy be fogja írni a jelentésébe, hogy maga hat és felet mondott, én pedig csak hatot kértem? – Természetesen. Lachran lassú léptekkel odament Prentisshez, és karon fogta. Szomorúan ingatta a fejét. – Istenemre – mondta –, maguk, angolok olyan pokolian becsületesek, hogy nem is értem, hogy a nyavalyába jutnak egyáltalán valamire? Prentiss kényelmetlenül topogott. – Na, és mit szólna egy búcsúpohárhoz? – Nem szoktam napközben inni – mondta Prentiss. – Az helyes. Én is csak evés közben iszom. Kivéve, ha valami alkalom adódik… Nos, a csomagjait már berakták. És táviratoztak Calamosába, ott majd megállítják magának az expresszt. Két nap múlva New Yorkban lesz… Ott aztán még eltölt egy kis időt, ugye? – Hát könnyen meglehet. – Az ördögbe is, nyugodtan megteheti! Egy olyan szerződés után, amilyet én adtam magának… Magát állandóan itt kellene tartaniuk, ha ilyen szerződéseket tud kötni. Maga meg, ha elég okos, megcsinálja, hogy itt maradhasson. A pokolba is, mi az ördögnek menne vissza, hogy megtorpedózzák vagy kapjon egy bombatámadást a nyakába? Maradjon csak itt! Ez a háború sem tart örökké, és ha úgy határozott, hogy itt marad, ne felejtse el, hogy ez az isten országa… És akkor jöjjön el ide, a Nyugatra. Jöjjön, és látogasson meg engem. Megteszi? — Őszintén köszönöm, Mr. Lachran. – Nincs mit. Csak arról van szó, hogy én legalábbis többnyire meg szoktam szerezni, amire törekszem… Mary viszi el a kocsin? – Azt hiszem. – Hát akkor viszontlátásra. És ami a nővérét meg a gyerekeit illeti, ne feledje, ha át tudnak jönni…
– Meg fogják kapni a kiutazási engedélyt, azt táviratozta nekem … – Én pedig komolyan veszem, amit mondtam. Ez a ház mindig nyitva áll a számukra. – El fognak jönni, ha csak rövid látogatásra is… – Egy hétre jönnek, egy életre itt maradnak, ilyen a mi Nyugatunk. Nos, viszontlátásra! – Viszontlátásra, uram. Prentiss lesietett a lépcsőn. Napok óta most vett először szabadon lélegzetet. Mintha egy oroszlán barlangjából szabadult volna. Persze jóindulatú oroszlán volt, de azért az ilyen, már amennyire kiismerheti az ember, bármelyik percben megvadulhat. Mary már ott várta a garázsnál. – Megint a vontatóval megyünk – mondta. – Legalább megtanulja, hogy ne húzza el többé az orrát, ha teherautóba kell ülnie. – Nem húztam el. Én… – Nekem ne mondja! Láttam én jól akkor éjjel, ahogy kitolattam a teherautóval. Prentiss hallgatta, hogy pattognak a kavicsok az autógumi alatt. A lány zordon szótlansággal, összpontosított figyelemmel vezetett, nem is beszéltek, míg megtették a negyvenmérföldes utat, és be nem értek a nyugati városka vasárnapiasan néptelen állomására. A férfi körülnézett. Az életnek semmi jele. Nincs egy ember, aki behordaná a csomagjait. Az állomás, a táblák – Railway Express, Western Union– mind Amerika furcsa jelei. Meg a szánalmas nagyzolás a háromemeletes épület téglafalára mázolt feliratban: Hotel Monte Carlo. – Hétköznap soha nincs itt nagy forgalom, vasárnap meg még annál is kevesebb – mondta Mary nevetve. – De látná csak szombat este! … Na, majd én segítek cipelni a csomagokat. – Ne – mondta a férfi. – Nem. Kihordta a bőröndöket a peronra, s míg a táskák a lába szárát verdestek, Prentiss kénytelen volt arra gondolni, hogy a lány ezt alighanem sokkal ügyesebben csinálná. Látta közben, hogy Mary végigmegy a peronon, és megáll egy ablak előtt. Utánament – a lány egy borotválatlan, gallértalan, zöld napellenzővel felszerelt, unottan az orrát dörzsölgető emberrel beszélt az ablakon át. – Pontosan bejön a vonat – mondta Mary. – Másodpercre pontosan. Nos! Azzal felpattant egy poggyászkocsi szélére, s a lábát lógázva Prentissre nézett. Prentiss meg a lábát nézte. A durva kék vászonnadrágba bújtatott lábszárát, a magas sarkú kengurubőr cipőt. És milyen finom cipő. Bonyolult mintájú fehér bőr díszítése, pillangó formák, leveles füzérek… S a lány mereven maga elé nézett, és azt mondta: – Nos, hát akkor búcsúzunk… Látja, igazam volt, ugye? Hogy azt mondtam magának, hogy várni kell, és hagyni, hogy az öreg a maga módján kösse meg az üzletet. Igazam volt, nem? Felpillantott a férfira, Prentiss meg valahogy megszégyenülve érezte magát a lány tekintetének nyíltsága előtt. – Nem is tudom eléggé megköszönni magának… Maga is tudja. — Jól van, tudok mindent – mondta Mary. – Talán egyszer még visszajön hozzánk. Maga tetszik
nekem… Ugye tudja? Prentiss rosszalló tekintettel ki-be gombolgatta a kesztyűjét. – Mindenesetre megkapta a szerződést, és ez a fő – mondta a lány. Prentiss érezte, hogy a nyakáig elvörösödik. – Nem szabad így nézni a dolgokat – mondta. – Maga úgy beszél, mintha számomra nem is volna semmi más a világon, csak a szerződés, és most elszaladnék innen. De meg kell értenie… Háború van, és én nem vagyok a magam ura. – De mégiscsak elmegy, nem? – folytatta Mary. – Maga egyszerűen nem szeret engem, mi? Nem vagyok a maga esete. Prentiss azt kívánta, bárcsak itt lenne már a vonat. – Nézze, Mary. Maga igazán nagyon kedves volt, és… mit is mondjak még… De… Maryre nézett, és mint eddig is oly gyakran, újra megérezte magában a fellobbanó vágyat, hogy karjába szorítsa a lányt, megérinthesse a bőrét, csókolja a száját, a nyakát, szinte beletemetkezzék a testébe. És ezek az érzések… nem szabad… ez nem való… egészen állatias… – Tudom – mondta Mary. – Maga olyan túlfinomult… A lovakból tenyésztenek ki ilyen fajtákat. Prentiss észre se vette, milyen világosan olvas benne a lány – világosabban, mint ahogy ő valaha is megértheti önmagát. – Nézze, Mary – mondta végül –, hadd mondjam most meg magának, maga felnőtt nőnek látszik, de hát mégiscsak tizennyolc éves. Bár először én is azt hittem, hogy felnőtt nő. – Na és, mért baj az?… Ha az ember felnőtt, akkor felnőtt, akárhány éves. Ezen nem lehet változtatni. – Hát én annyi idős vagyok, hogy az apja lehetnék. – Pedig nem is néz ki harmincnál többnek – mondta a lány mosolyogva. – De hát nem érti… A kalimpáló lábak most egyszerre megálltak. – Rendben van – mondta Mary bosszúsan. – Kár ezen vitatkozni… Jóságos isten, igazán felesleges, hogy órákon át bizonygassa nekem, hogy nem kellek magának. De ha legalább igaz volna! Csakhogy én tudom, hogy maga is szeret és kíván engem. Csak nem vagyok képes elérni, hogy őszinte legyen önmagához. Erről van szó mindössze. Ismét lógázni kezdte a lábát, és élénken beszélt tovább: – Nos, néhány év múlva már nem leszek tizennyolc éves. Gondolja, hogy valaha ellátogat erre megint? Prentiss a lányra nézett. Gondolatai messze kalandoztak. Még két esztendő. Már nem lesz háború. Újból a maga ura lesz. És itt ez a vállalat. Lachran vállalatai. Szép otthon, és ez a gyönyörű lány mint a felesége… És gyerekek. De egyszerre úgy eltűntek ezek a képek, mint a homokban felszívódó víztócsák. Biztosan tudta, hirtelen fellobbanó világossággal, hogy mindebből soha nem lesz semmi. Biztosan tudta, hogy soha nem lesz képes ilyen bátran kézbe venni az életét, és ilyesmibe merészen belevágni.
Valami vigasztaló gondolat után kutatott. Végül meg is találta. Igen, egy-két év múlva, úgyis elfelejti a lány. Gyerekes fellángolásként emlékszik majd erre az egészre. És hozzámegy valamelyik fiatal fiúhoz – ahhoz az Iskolás Jankóhoz. Igen, ez az. Hisz valójában úgyis abba az Iskolás Jankóba szerelmes, ő tehát most inkább bölcsen lemond Maryről. Gyengéden és szomorúan persze, de nagy bölcsességgel. De azért továbbra is nyugtalanította a nagy lehetőségek gondolata. A lehetőségeké, amelyek egy férfira várnak itt. És ennek a szép mellű lánynak a képe egy ház küszöbén, és mellette a gyerekek, ahogy ő esténként hazatér… – Egyszer … egyszer talán visszajövök – mondta. Ez olyan biztonsági dolog volt. Nyitva hagyta az ügyet. Persze nem azért, hogy bármit is tegyen, de gondolatban legalább tovább játszhatik a dologgal. A lány felkapta a fejét. – Itt a vonat – mondta hűvösen. Otthagyták a poggyászkocsit. A csíkos acélvagonok berobogtak, a vonat csikorogva megállt. Prentiss most valahogy olyan furcsán fontosnak érezte magát. Ez is olyan megdöbbentő amerikai dolog – megállítani egy vidéki kis állomáson az expresszvonatot egyetlen utasért. Fehér egyenruhás négerek kapták fel a csomagjait. Közben egy zsámolyt raktak számára a pullmankocsi lépcsője elé! Prentiss a lányhoz fordult. Attól félt, hogy a lány talán meg akarja csókolni ennyi ember előtt, így hát gyorsan kezet nyújtott. A lány megszorította a kezét, és egyenest a szemébe nézett. – Maga… – mondta –, maga patkány! Megdöbbentő volt a lány hangjának hirtelen hevessége. Prentiss próbált volna valamit szólni, de a lány még azt mondta: – Így elbánni velem! – Isten vele… Igazán nagyon kedves volt… – mondta végül Prentiss. A lány elengedte a kezét. Hirtelen a derekához nyúlt, egyetlen mozdulattal kikapcsolta széles bőrövét, és a kezébe nyomta. – Ezt vigye magával – mondta –, emlékül. Azzal sarkon fordult, Prentiss meg csak állt, és bámulta a nagy, díszes fémlapokkal, bonyolult mintájú indián ezüst-vésetekkel kivert, súlyos bőrövet. Csak állt, és bámulta. Bosszantóan súlyos volt, mintha tonnányi fém volna rajta. De azért… A hordárok már felrakták a csomagjait, most reá vártak. Felkapaszkodott, aztán visszanézett. A lány ott állt a peron sarkánál, őt figyelte, most felemelte a kezét. Ő meg szeretett volna újra lemászni a lépcsőn, odarohanni hozzá, és ordítani: – Mégis igaz, Mary! Soha ehhez fogható nem volt még az életemben. Igaz ez az érzés! Várj rám! Visszajövök! Visszajövök! De aztán arra gondolt, hogy ilyesmit… ilyesmit nem szokás… legfeljebb csak buta filmekben… És ezek az emberek, ahogy kibámulnak a vonat ablakain… Meg a hordárok. Meg a kék egyenruhás fehér vasutasok, akik már csak reá várnak. Így hát Prentiss csupán megemelte a keménykalapját. S a vonat elindult, ő meg bement a kocsiba, és úgy érezte, hogy nyilván nagyon
nevetségesnek tetszik. Már csak azért is, ahogy felszállt a vonatra. A pokolba is! Milyen ostobaság így felszállni… Egyes-egyedül, hogy mindenki az embert bámulja! Aztán így belépni a kocsiba, kezében ezzel a kétségbeejtő egzotikus ezüstkollekcióval. Lehuppant az ülésre, és az övet berakta az ablak mellé. – Hordár – mondta –, hozhatna nekem egy újságot? – Igenis, uram – mondta a néger boldogan. Ő meg kinézett az ablakon. Végeredményben minden rendben van – gondolta. – Nem szabad hagyni, hogy véletlenek eltérítsék az embert az útjáról. A feladatát pedig végtére is elvégezte, és ez a legfontosabb. Minden egyéb csak mellékes. – Ezzel aztán Prentiss igazolta önmagát. A hordár visszajött a hírlappal. Prentiss maga elé emelte, s máris megteremtette a maga külön világát. Most, végre, ismét és igazán kényelemben érezte magát.
31. Cathaway tábornok csukott szemmel ült az íróasztalánál oddale-i könyvtárszobájában. Gondolatban egy levelet fogalmazott: A Times szerkesztőjének. Uram! Kétségbevonhatatlan igazság, hogy a megpróbáltatásnak ebben az órájában NagyBritanniának igénybe kell vennie minden emberi erőforrását. És ezrével vannak is olyan nagy tapasztalatú emberek, akik szíves-örömest hajlandók felajánlani szolgálataikat. Úgy tetszik azonban, hogy ezeket a tapasztalt embereket távolról sem óhajtja igénybe venni a kormány… Nem, ne mondjuk, hogy a kormány, hiszen ez a mi kormányunk. Mondjuk, hogy a nemzet. Ez szélesebb fogalom is. – Úgy tetszik azonban, hogy a nemzet túlságosan is vakon … Gondolatai szétfutottak, nem tudta tovább összpontosítani a figyelmét, amint észrevette, hogy árnyék vonult el az erkélyajtó üvege mögött. Emily lépett be, szélesen feltárta az ajtót. A késő délután földszagú, repkény- és szénaillatú levegője méltóságteljesen behömpölygött a szobába. – Á, hát itt vagy? – mondta az asszony. S a tábornok ingerülten felvonta a vállát. Emily úgy kérdezte ezt, mintha ő éppen csak most ült volna be ide egy percre. Pedig mindenki tudhatná, hogy legalább hat teljes órája itt van már, hogy megpróbálja végiggondolni ezeket a dolgokat. Bárcsak menne már az asszony, hogy újra elkaphassa a levél gondolatmenetét. – Ki kellene menned a levegőre, kedves – mondta Emily. – Sokkal szebb idő van, semhogy idebent üldögélj. És milyen gyönyörűek az idén a dáliák! És folytatta a nyaggatást: – Sétálnod kellene… Aztán végre kiment az asszony. A tábornok meg bosszúságot érzett, bár tudta, hogy oktalanul. Hiszen éppen azt kívánta, hogy a felesége kimenjen. De most, hogy csakugyan kiment, éppen az ellenkezőjétől lett bosszús. Attól, hogy az asszony csak így ki tud menni, és figyelemre se méltatja azt a nyilvánvaló tényt, hogy ő itt pokoli gondokban gyötrődik. Vigasztalódásul megpróbált visszakanyarodni a levélhez, de már ez sem használt. Valahogy kiesett az emlékezetéből az egész, s már annak az elképzelése sem lelkesítette, hogy majd meg fogja írni ezt a levelet. Végigsimította a homlokát. Annyi baj legyen. Semmi értelme, hogy leveleket irkáljon a Times-nak — hisz nem éppen ez lenne a cáfolata mindannak, amit bizonyítani akart? Csak kivénhedt, tehetetlen és hasznavehetetlen emberek találnak kielégülést abban, hogy tiltakozó leveleket írnak a Timesnak. A levél megírása tehát éppen hogy bizonyítaná mindazt, amit tagadni akart. Azt, hogy megvénült. És most már semmi tennivalója sem maradt. Csak a halál. De ha már úgyis meg kell hakni, legalább egy lovasszázad élén halhatna meg. Rohamra vezetné őket, egyenest a németek kellős közepébe. Akkor az ember nem is
bánná, hogy meg kell halnia. Ha lenne valami haszna a halálának. De hát ma már nincs is lovasság! Ezek az újmódi háborúk! A repülőgépek… És mi lenne, ha fogna egy repülőgépet, és rázuhanna vele valamire?… Mondjuk, Hitlerre. Ó, végre egy igazi, érdekes gondolat! Bumm! – és vége van Cathaway tábornoknak. De vége van Hitlernek is! Ez lenne a méltó befejezés! „Egy hosszú katonai pályafutás méltó befejezése” – ez állna a gyászjelentésekben. Ha lehetne az ilyesmit… Ha lehetne! Aztán összeomlott az álomkép, mint a besüppedő, puha tészta. Jéghideget érzett a szíve körül. Hisz valójában nem is tud repülőgépet vezetni. Most próbált valami mást, valószerűbbet kitalálni, öregemberek öngyilkos osztaga. Olyanoké, akik nem törődnek a halállal. És mért ne lehetne megcsinálni? Omdurmannál… Bizony, akkor biz’ isten nem akart meghalni. Akkor még fiatal volt, és élni akart. De az öregemberek már nem bánják… Ez sem segített. Az agya nem akart most játszani. Semmi értelme az ilyen bolondos ébren álmodozásnak. Hiába, ő most már úgysem egyéb, csak egy bogaras, hasznavehetetlen vénember. És ebben már nincs semmi nemesség, semmi szépség – csak szenilitás. A legjobb lenne valahogy szépen véget vetni az egésznek. Fogna egy lovat, belevágtatna a világba, nekimenne mindennek, felbukna, és kitörné a nyakát. Nem, ez egészen lehetetlen… Olyan, mintha egy úszóbajnok vízbe akarna fulladni. Évekig is ellovagolna, s legfeljebb ő is egyike lenne azoknak a borzalmas öregembereknek, akik azzal szereznek maguknak hírnevet, hogy milyen végtelenül bátor lovasok, és még meg is szeretné a dolgot. És akkor kezdene csak bölcsen, szépen ugratni. De hát megöregedett… öreg… öreg… Egyetlen biztos lehetősége maradt csupán. Egy, egyetlenegy! Lassan kihúzta az íróasztal fiókját, és tágra meresztett szemmel a pisztolyára bámult. „Milyen furcsa – gondolta. – Soha életemben nem gondoltam eddig az öngyilkosságra.” Igen, de arra sem gondolt mind a mai napig, hogy mi lett belőle! Kiöregedett, hasznavehetetlen, kissé nevetséges alak. Tehetetlen bábu. Hányszor összenevethettek már a háta mögött! A nyugalmazott tábornok. Akit már nem is akarnak kimozdítani a nyugalmából. S akire már semmi más nem vár, csak a lassú korhadás. Gyávaság öngyilkosnak lenni? Egyáltalán nem az. Hisz micsoda idegek kellenek ahhoz, hogy az ember felemelje azt a pisztolyt, odanyomja a halántékához, és jól le is nyomja, ne csak úgy megrántsa a ravaszt. Óvatosan kivette a fiókból a pisztolyt. Az agya, fantasztikus módon, életében most vette tudomásul először, hogy ez a pisztoly veszedelmes fegyver. Nagyon finoman fogta, úgy tette maga elé az íróasztalra. Aztán ült, és nézte mereven a fegyvert. Kezdte maga elé képzelni, hogy mi lesz azután. „Persze, nagy felfordulás. Majd eltussolják a dolgot. Azt mondják, hogy baleset. De Emily! … Micsoda zűrzavar!” Nem, nem lehet ilyet csinálni. Az embernek törődnie kell a társadalmi rangjával,
s neki még az öngyilkosság vigasza is tilos. „Aztán meg – villámcsapásként lobbant fel benne ez a gondolat –, ha mégis elkövetné, sose tudná meg, hogy végződött ez a háború. Az örökkévalóság végéig mindig csak háború lenne, méghozzá úgy, hogy ideiglenesen a németek vannak felül.” Hát igen. Mégiscsak siralmasan megmosolyogni való alak lett belőle … Az bizony! Most már tucatnyi olyan esetre is vissza tud emlékezni, hogy az utóbbi időkben elnevették magukat a fiatalabb emberek, ha ő mondott valamit. Most már tudja, min nevettek! Őrajta! Ő volt a nevetséges! Nevetséges! Milyen szégyen és gyalázat! Ott feküdt előtte a fegyver, és addig nézte, hogy végül már nem is látott semmi mást. Minden egyéb elsötétült a szobában, csak egy pisztoly hevert ott dicsfénnyel övezve. Időbe telt, amíg észrevette, hogy kopognak az ajtón. Felkapta a pisztolyt, berakta a fiókba, és elfödte a tenyerével. – Ki az? – Én vagyok, tábornok úr. Blenkinthorpe. Lassan betolta a fiókot. – Szabad – mondta. Öregember bicegett be a szobába, kalapját a kezében tartotta. Istállószagot hozott magával. Meghajolt, és a fejével is biccentett. – Hallottam, hogy vissza tetszett jönni, tábornok úr. Idősebb Hamish mély lélegzetet vett. – Mi baj van? – kérdezte bosszúsan. Szerette volna, ha az öreg máris kinn lenne, ő meg visszatérhet az örökkévalóság szédítő szakadékán folytatott töprengéseihez. – Hát, kérem alássan, minden rendben van… – Nos, akkor hát mit akar? – Kivéve, ami nincs, ahogy mondani szokták. – Mi nincs rendben? Csak gyorsan, ki vele! – Á, hát nem nagy dolgok ezek… Minden rendben lenne, kérem alássan, csak hát kevés a takarmány. És hát hogy hizlaljam a marhákat, ha nincs takarmány. Meg aztán… – Majd utánanézek. De takarékoskodjanak jobban, nagyon drága a takarmány!… A pokolba is, hogy képzelik, hogy mi növeljük az élelmiszertermelést, és változatlanul hagyjuk a mi termékeink árát. Közben meg engedik, hogy a takarmány ára az égig emelkedjék? Nem is tudom, hogy lehet ez! – Ajjaj, kutya rossz idők ezek, tábornok úr. – Van még valami? – Hát, apró-cseprő dolgok, kérem alássan. Ott van például az a második legnagyobb yorkshire-i kocánk. – Mi van vele? – Hát, megellett, de felfalta a malacait… fel az mind, az utolsó szálig.
– Teremtő isten, csak egy percre húzzam ki a lábam… – Meg még az is, kérem alássan… Az egyik tehenünk, a kolompos, elvetélt. De máskülönben még szerencsések is voltunk, hogy… – Szerencsések?! Odalett a borjú! Mért? Hát nem lehetett… – Nem bizony, kérem alássan. Úgyis döglötten született volna, meg úgyis bikaborjú lett volna, így aztán még jobb is, tábornok úr, hogy így esett a dolog. Már csak kivéve azt, hogy a tehénnek meggyült a tőgye. Egészen megkeményedett neki, kérem alássan. Kiduzzadnak az erei szegénynek, és nem ad egy csepp tejet sem… – Teremtő isten! Hát ez itt őrültekháza! Ha egyszer kihúzom a lábam… Mit csináltak azzal a szerencsétlen tehénnel? Az öreg Blenkinthorpe felkapta a fejét, és úgy fújta, mintha betanult leckét mondana fel: – Adtam neki két uncia fehérborsot porrá törve, meg méregoldót négy unciát, meg szirupos hashajtót négy unciát, elkeverve egy liter ginben, és háromszor naponta eret vágtam rajta, és naponta nyolcszor kifejtem a tőgyit… – Jóságos teremtőm, hisz megöli azt a szerencsétlen állatot! – Dehogyis, kérem alássan! Kétszáz éve, vagy még régebben így csináljuk mink ezt. Le van ez írva, kérem alássan, még az öregapám öregapjának az öregapja fundálta ezt ki. Ő is írta le, saját kezével. – Az öreganyja öreganyjának az öreganyja! – tört ki dühösen idősebb Hamish. – Teremtő istenem… ha Fenley nem vonult volna be, akkor most se lenne itt semmi baj! – Na hát, tessék csak ide hallgatni, kérem alássan – mondta Blenkinthorpe tempósan. – Nem kell azért így beszélni az emberrel. Én nem tudhatom, kérem alássan, mért tetszik olyan mérgesnek lenni, de ne rajtam tessék kitölteni! Én minden segítség nélkül is megtettem, ami csak tőlem telt. Két éjszakát virrasztottam, hogy gondját viseljem annak a szegény jószágnak. Ha az aztán nem jó, ahogy én tudom, akkor boldoguljon nélkülem a tábornok úr! Blenkinthorpe megfordult, és az ajtó felé bicegett. – Várjon csak – szólt utána idősebb Hamish. – Ne húzza fel rögtön az orrát, és beszéljen velem tisztességesen! Hol van az a mamlasz unokája? Hisz elszegődtettem!… Maga meg mért nem néz utána, hogy dolgozzék, és ott legyen az állatoknál? Blenkinthorpe megállt, félig visszafordult. – Hát, amíg Londonban tetszett lenni, tábornok úr, az unokám meg közben beállt abba a csapatba, amit ez a Purkiss szed össze itten, hogy elkapják a német ejtőernyősöket. És azt mondja az unokám, hogy nekik egész nap ott kell lenni, és most nem tud más munkát vállalni. – Mi? Az a rohadt kommunista?! Már megint itt van? Hogy az ördögbe jött az vissza? És hogy mer az itten, ebben a faluban csapatot szervezni? Ahhoz semmi joga! – Hát, azért mégiscsak csinálja, kérem alássan. És oktatja az embereket, hogy
hogy kell a sötétben dróttal elkapni azokat a fickókat, meg hogy hogy kell a tankokra benzines üveget dobálni, meg az utak alatt a csatornákat felrobbantani. Mert azt mondja, hogy ez a nép háborúja. Olyan, mint ami Spanyolországban volt. Mert ő is ott volt, tetszik tudni. És meg kell ölni azokat az embereket, azt mondja, mert mind gyilkosok. Idősebb Hamish felállt, kezét a csípőjére tette, mellét kidüllesztette. – Azt hiszem – mondta –, legfőbb ideje volt, hogy visszajöttem, hogy egy kicsit utánanézzek a dolgoknak. Most pedig menjen haza és pihenjen… – Azt már nem, kérem alássan! Én azt nem akarom, hogy velem így beszéljenek! Velem aztán senki! És ha nem elég jó, ahogy csinálom, akkor… – Menjen csak haza, és szundítson egyet! – mondta Hamish barátságosabban. – Aztán majd én is lemegyek, és keresek valami segítséget magának. – Nem tanál most senkit, kérem alássan, aki beállna az ilyen munkába. Márpedig ha senkit sem tanál, akkor… – Akkor majd én magam segítek. Na, menjen csak, pihenjen egy kicsit… Gyengéden az ajtóhoz tuszkolta az öreget, aztán határozott léptekkel kiment a hallba, és a fejére tett egy puha kalapot. Olyasféle érzése volt közben, mintha kitérne valami elől. De hát az élet olyan átkozottul keményen szorongatja az ember! A sok apróbb-nagyobb kötelesség… Hiába, az élet véget nem érő, örökös tevékenység.
32. Vasúti híd ívelte át az utat. A fiatal katona, aki odalent állt a híd alatt, úgy érezte, bár nem tudta biztosan, hogy minél sűrűbb sötétség veszi körül, annál könnyebb és kényelmesebb lesz valahogy a dolga. Cardiffból jött, a gondolatai folyton hazaszálltak – arra kifelé lakott, túl a Bute márki restaurált kastélyán, ami most olyan igazinak látszott, mint az a nagy kastély a Robin Hood-filmben. Arra gondolt, milyen furcsa, hogy ilyen messzire van hazulról, és ilyen különös életet kell élnie, hogy a leglehetetlenebb órákban felébresztik, és kiállítják őrségre. Semmi dolga nem volt. Néha vasúti kocsik dübörögtek el a feje fölött, hogy az embernek a világ végére meg istenre kellett gondolnia. Folyton az jutott az eszébe: „Mi lenne, ha leszakadna a híd?” De azért ott állt a híd alatt, és reszketve mégiscsak kibírta. Ezenfölül az embernek nyitva kellett tartani a fülét. És ha jött az őrmester, akár ellenőrző körútra, akár a váltással, akkor az ember elkezdett fel-alá járkálni, ahogy tanulta, keményen és katonásan, és így járkált mindaddig, amíg csak biztos nem volt benne, hogy meghallották a lábdobogását. Akkor aztán nagyot dobbantva megállt, és elkiáltotta magát: – Állj! Ki az? Az őrmester pedig azt felelte: – Őrparancsnok, a váltással. Akkor aztán arra kellett nagyon erősen figyelni, hogy fog a váltás az ő helyére állni, ő pedig hogy foglalja el szabályosan amannak a helyét, és hogy meneteljen együtt a többiekkel a következő őrszemig. Micsoda őrült hülyeség, hogy nem mehet vissza az ember egyenesen aludni! De nem, véges-végig körbe kell menni a többiekkel, összeszedni a régi őrszemeket, és otthagyni az újakat, amíg csak mindenkit le nem váltottak, és akkor aztán végre visszamehetnek. És annyi mindent kell még megjegyezni! Tegnap este is azt mondta az őrparancsnok tizedes: – Nézze, Davis, ezt még jobban meg kell tanulni. – Mármint azt a mozdulatot, ahogy átadja a helyét az új őrszemnek. És nem is olyan könnyű ám ezt mind megtanulni… Igaz, a többi, az már sokkal egyszerűbb. Ha bárki más jön, az ember csak megáll a sötétben, és azt mondja: – Állj! Ki az? – Mire az illető azt mondja: – Én vagyok. Megyek haza a faluba. – Az őrmester szerint persze, azt kellene válaszolniuk, hogy: – Jó barát –, és erre az ember úgy folytatja, hogy: – Gyere közelebb, jó barát, hogy láthassalak! – De hát ezek az idevalósiak sose mondják azt, ami kell. Csak morognak valamit, hogy: – Mi a nyavalyát akarsz? Megyek hazafelé. – És az embernek hagyni kell, hadd menjenek. Mi mást csinálhatna az ember? De azért jobb lenne, ha megtanulnák azt a másik dolgot is. Úgy sokkal katonásabb lenne az egész. Meg kellene tanítani a civileket is az őrség meg az őrségváltás szabályaira. Felhúzta a vállát, számolgatni próbálta, hogy hány óra lehet. Tizenegy már
biztosan van. Lehet, hogy sokkal több is, de ha azt veszi, hogy tizenegy, akkor biztosan nem téved, annyi legalább van. És aztán tizenkettőre jön a váltás. Mondjuk, hogy negyed egyre visszaér a helyére. És akkor alhat egészen háromnegyed négyig. Két óra őrség, négy óra pihenő. Abbahagyta a tűnődést, valami nesz hallatszott az útról, arra figyelt. Egy civil. Megy a város felé. Összeszedte magát, és kilépett a bal lábával. Ilyenkor azt kellene csinálni, hogy védekező állásba helyezkedve, maga elé dobja a puskát. Tusát a csípőjéhez, szuronyt előre – de hát ez nagyon kockázatos a sötétben. Az öreg katonák, az őrmester meg a többi hasonló, már csukott szemmel is meg tudják csinálni, és sohasem ejtik el a puskát. De jobb lesz, ha ő csak… Előretolta a sötétben a szuronyos puskát, aztán mély lélegzetet vett. – Állj! Ki az? – kérdezte szabályosait. – Jó barát – felelte a hang. Davis közlegény zavarba jött. Mert most az egyszer szabályos volt a válasz is. Talán egy tiszt, vagy valami ilyesféle. Kicsit szipákolt. Közben a lépteik megálltak. Most mi lesz? Ezt aztán kifogta! – Gyere közelebb, jó barát, hogy láthassalak! Várt egy kicsit. Újra hallotta a sötétben azt a rejtélyes neszezést. És mintha valami mozgást is látott volna a sövénynél. – Gyere hát – szólalt meg rábeszélő hangon. – Lépj közelebb, hogy láthassalak. Semmi válasz. Csak képzelődés volt, döntött végül is Davis közlegény. De egyszerre csak kapcsolt az agya. Nem lehetett képzelődés, hisz valaki válaszolt először, hogy: – Jó barát! – Valaki volt ott… de most már elment… biztosan elment … át azon a nyavalyás sövényen, fel a hegyre … Na, és mármost ilyet ki tehet? Egy német kém! Egy olyan ejtőernyős pasas. Ez az! És ezeket a németeket mindenre kitanították. Csak egy német kém tudhat annyit, hogy szabályosan felelje, hogy: – Jó barát! – De ő most mit csináljon? Süsse el a puskáját? Abból aztán jó kis felfordulás lenne… És mennyi munkája lenne reggel a puskával, amíg kitisztítja. Ezerszer meg ezerszer oda-vissza huzigálni a tisztítóvesszőt, míg elég fényes lenne a puskacső belseje a fegyverszemléhez. Meg aztán hiányozna egy tölténye! Amikor megvizsgálják az ember holmiját, akkora cirkuszt csinálnak mindig belőle, hogy megvan-e mindenkinek az összes tölténye, és hogy letolják, akinek hiányzik csak egy is! Ki tudja, miféle kellemetlenségekbe sodorhatná ez a dolog… Mint amikor ő meg Dai Thomas elhatározták, hogy összeadják a pokrócaikat, hogy legyen egy alattuk is, egy meg a takarózásra, és inkább együtt alszanak, mire aztán a tiszt, aki éjszaka is arra szaglászott, felverte őket, felírta a nevüket, és másnap reggel kihallgatásra kellett menniük a századparancsnokságra, mert úgy látszik, egész csomó törvény van az ellen, hogy a katonák együtt aludjanak… De hát valamit mégiscsak tenni kellene. Mit kell csinálni, ha az ember azt mondja, hogy gyere közelebb, és a pasas mégsem jön közelebb? Erről még senki nem
beszélt. De valamit mégis tenni kellene. Vagy legalább megkérdezni valakitől. – Tizedes! Elkiáltotta magát. Ahogy a szó kétszer is visszhangzott a híd alatt, egyszeriben visszanyerte az önbizalmát. Kifutott a híd alól a falu irányában. Úgy üvöltött, ahogy csak kifért a torkán: – Tizedes! Őrparancsnok tizedes! Őrparancsnok tizedes! Igen, ez helyes volt, hogy a tizedest hívta. Ha valamit mégis rosszul csinált volna, a tizedes nem lesz olyan dühös, mint az őrmester. Clive kétrét hajolt, úgy futott felfelé a hegyoldalon. Közben azt mondta magának: „Most, most aztán elkezdődött… Erre vártál már úgyis. Számítottál rá. Hát most elkezdődött. Most már menekülésben vagy. Csak jól csináld. Jó hosszan futtasd meg őket. Keményen, hosszan… Jól csináld, légy szíves!” Aztán meg kinevette saját magát, amint egy másik hang azt kezdte magyarázni benne, micsoda hülyeség ez, amit csinál. Nevetséges, melodramatikus ostobaság az egész. De ha továbbmegy, akkor esetleg igazoltatja az őrszem. Esetleg le is tartóztatta volna. Egyszerre megdobbant a szíve, amint felhangzott az éjszakában az őr váratlan kiáltása, ahogy az őrparancsnokot hívta. És vajon mért dobog így a szíve, és mért szárad ki egyszerre a torka? Ez valami meghatározhatatlan reakció. Annak a reakciója, hogy üldözik. Igen, ez az. Olyan ősi érzés ez, mint maga az ember. A félelem az üldözéstől. A félelem attól, hogy zsákmányul ejtik. Az ősi rémület, ami az álomban szokott jelentkezni. Ilyen volt az is, mikor gyerekkorában lidércnyomásos álma volt. Az a szörnyű álom, amelyikben tigrisek rohantak utána, ő meg csak futott, futott, de olyan nehezen, mint a moziban a lassított felvétel… Igen, pontosan ugyanezt érezte abban az álomban, mint most, ahogy belevágott a jeges rémület az éjszakában felhangzó kiáltástól. Bizonyos, hogy az üldözöttség rémülete az emberiség legrégibb emlékei közé tartozik. Magában újra elnevette – aztán meg hirtelen elkáromkodta magát. Belebotlott egy egész juhnyájba. Szökdécselve, bégetve, egymásba gomolyodva futottak előle a birkák, mint a hullámok a hajó orra elől. Térdig állt a nyájban – bár ez még mindig jobb, mint nyakig állni a tengervízben. De most megszólalt egy újabb hang, váratlanul és fenyegetően. Felugatott a közelben egy kutya, fellármázva az éjszakát. Megfordult, más irányba lábalt tovább, akkor meg fájdalmasan kőbe verte a sípcsontját. Fal volt előtte. Megállt, fájdalmasan nagyot fújt. Visszanézett. Férfihang hallatszott, a kutyát biztatta. Ez bizony baj. Eddig észak felé ment. Ezt az utat most elvágták. Kerülővel mehetne tovább, de hát mi a különbség? Északra vagy délre, oly mindegy. Az az igazság, hogy nincs hová mennie. Lenyargalt a másik lejtőn, amíg csak úgy nem érezte, hogy kiszakad a tüdeje a kimerítő futástól.
„Na nézd – mondta saját magának –, hiszen te istentelenül fáradt vagy.” Az elmúlt két nap alatt legalább ötven mérföldet megtett. És ezt nem lehet a végtelenségig csinálni. Meg aztán éhes is volt. Mintha valami sövényt látott volna maga előtt a sötétben. A kezével kitapogatta – magasra nőtt galagonya volt! Egy nyílást is talált rajta, azon át kijutott egy útra. Kelet-nyugat irányba vezetett. Most aztán melyiket válassza? – Nyugatra? Jó, menjünk nyugatra. Addig ment, míg észrevette, hogy sántikál. Leült a sövény tövébe, felhúzta a nadrágszárát. Érezte, hogy alvadt vér tapad a kezéhez. Benyálazta az ujját, és óvatosan megdörzsölte vele a sebhelyet. Rohadt, ostoba dolog ez az egész… Pihenni akart, és már megint vándorol. Az árokban édeskésen illatoztak a nyirkos füvek, gyomok. Átmászhatna a sövényen, és alhatna, alhatna… Üldögélt egy darabig, erőt gyűjtött, hogy felálljon, és megtegye, amit elhatározott. Akkor újabb hangot hallott, messziről érkezett az éjszaka csendjében. Egy begyújtott motorkerékpár távoli, felmorajló hangját. Aztán egy másikét. Felállt, egy pillanatra megint ott érezte a torkában az űzött vad félelmét. Aztán megnyugodott. Ez csupán annyit jelent, hogy jó helyen van. Ezek a motorosok itt fognak eljönni ezen az úton. Ő eredetileg észak felé ment. Nyilván arra a következtetésre jutnak tehát, hogy ő kerülőt tesz ezen az úton, és most valahol másutt próbál megint északra fordulni. Akkor hát – ő majd dél felé megy. Átment az út másik oldalára, és átmászott egy kőfalon. Legelőt érzett a lába alatt. Ha óvatosan halad, egész szép távolságot megtehet hajnalig. S még napkelte előtt találhat magának valami jó alvóhelyet is. Ennyire még soha nem kívánta az alvást. Talán csak Douai-nál. Dunkerque – az már túl volt azon a ponton, ahol az embernek még egyáltalán vágyai lehetnek. De amikor Douai-ig meneteltek, akkor nagyon fáradt volt. És ez már mindennek a vége, amikor annyira csak aludni akar az ember, mint most. Mert ez aztán végül is minden mást háttérbe szorít. Semmi másra nem lehet úgy vágyakozni, mint az alvásra, ez a vágy kiűz az ember fejéből minden más gondolatot. Azért még tovább tud menni az ember… És amire feltétlen szüksége van, az csak annyi, hogy legyen valami felsőbbrendű hite, ami tovább ösztökéli, amikor ő maga már elfáradt… Prudence is hitt abban, hogy … hitt abban, hogy… Hirtelen lekókadt a feje, de újra felkapta. Tudta, hogy jártában elaludt. Minden figyelmét összpontosítani kell, hogy ébren maradjon. És az ember mégsem tud ébren maradni. Az éber állapot ideje minden egyes alkalommal rövidebb és rövidebb lesz … Arra figyelt fel, hogy egy szénaboglya mellett térdre borult, és egy percig úgy maradt. S mielőtt még egészen lehanyatlott a szénába, már mély álomba merült. Lassan, komoran kezdett visszatérni az öntudata. Újra lehunyta a szemét, mert bántotta a túlságosan erős napfény. Csak azután fogta fel tudatosan és bosszúsan, hogy valami fájdalmat érez az oldalában. Egy láb rúgta meg.
Először csak pislogott, aztán felnézett, és meglátta azt a valakit. Hirtelen az villant az agyába, hogy ez pont olyan, ahogy a szovjet filmekben szokták fényképezni a munkás-paraszt hőst. Aztán egyszerre az oldalába nyilallt a fájdalom, mint valami elkésett üzenet. A csontjában érezte a kínt. Felült s kezét a sajgó csontra szorította. – Koszos gazember — mondta. Szóval ez az, amitől felébredt. Belerúgott ez az alak. Nemcsak megpiszkálta a lábával, hanem úgy megrúgta, hogy a ruhán és a húsán át a csontjáig érzi a bakancsa orrát. S azt is felfogta közben, hogy a paraszt, kezében egy vasvillával, döfésre készen várakozik, s közben diadalmasan, fölényesen vigyorog. Látta foghíjasan feketéllő száját. A szeme keskeny volt, akár a disznóé. „Fel, fel, dicső nemesi paraszt! – gondolta Clive. – A dicső parasztja! Ez a gonosz, ravasz disznó!” Hátradőlt kissé ültében. Könnyű felismerni ezt a gonosz és kegyetlen típust. – Mi kell? – kérdezte végül. – Azt kérdeztem — mondta amaz fenyegetően –, mit keres itt maga? Clive veregetni kezdte a szénát a kabátja ujjáról. – Aludtam – felelte. Tovább söpörgette és ütögette a ruháját, míg csak le nem tisztogatta rendesen. Közben feltérdelt, egészen felállt, de a ruhájával foglalatoskodva, rá sem nézett a vasvillás alakra. – Szóval, mit keres itt maga? Clive még mindig lehajtott fővel, most a másikra pillantott. Maga is csodálkozott, mért fogta el ilyen keserű gyűlölet ezzel az alakkal szemben. A szeme sunyin pislogott, az arca úgy vöröslött, akár a nyers marhahús. De hát semmi értelme, hogy az ember gyűlöljön valakit csak azért, mert az arca ilyen, a szeme olyan, az orra meg amolyan. – Itt aludtam – mondta újra. – Gyalogtúrás vagyok. – Ugyan … Maga nem turista. – És azt honnan tudja? A másik diadalmasan előreszegezte az állat. – Mert magának nincs hátizsákja! Ez az! Ez aztán a megmásíthatatlan bizonyosság. Van hátizsák: akkor turista. Nincs hátizsák: akkor nem turista. Hogy is lehetne az ilyesmin vitatkozni! – Az ember hátizsák nélkül is elmehet gyalogtúrára – mondta Clive. Vadul hasogatott a feje, érezte ismét, hogy rettenetesen fáradt. Kimerült agyát ingerelte a vita. Már meg is feledkezett arról, van-e bármi értelme a vitatkozásnak, csak azt érezte, hogy meg kell győznie ezt az értetlenül gondolkodó embert. – Hátizsák nélkül senki sem megy kirándulni – mondta a vasvillás ember ravaszul. – De mehet. Nézze. Tegyük fel, hogy maga most elhatározza, hogy fogja magát, és csinál egy gyalogtúrát…. – Én ilyesmit nem csinálok.
– De ha csinálna! Hisz maga szabad angol polgár, nem? – Az vagyok. – No látja. Akkor pedig hátizsák nélkül is elmehetne, nem? Senki sem kényszerítheti, hogy hátizsákot vigyen, ha nem akar! – Hát bizony, arra engem nem kényszeríthetnek. – Na látja – mondta Clive. Gyorsan és mintegy mellesleg megpróbált útnak eredni. Eltelt egy-két pillanat, mire a másik észbe kapott, de akkor olyan mozdulattal, mintha szuronyt szegezne, ismét Clive elé tartotta a vasvillát. – Állj! – mondta. – Egy kém járkált errefelé az éjszaka. És parancs van, hogy csípjünk nyakon minden gyanús alakot. Gyöjjön csak, elmegyünk az ezredeshez! – Ne bolondozzon – mondta Clive barátságosan. Nyugodtan kinyújtotta a kezét, megfogta a villa fokát, félretolta a nekiszegezett szerszámot, és elindult. A másik zavartan, meglepetten hagyta, hogy félrelökje a fegyverét, de aztán, és szinte örömmel, hogy valami kevésbé veszélyes dolgot csinálhat, elkapta Clive kabátját. – Na – mondta. Clive-ot elöntötte az értelmetlen düh. Ugyanaz a düh, amely fronton, roham közben hajtja az embereket. Jóformán öntudatlanul cselekedett. Vadul kirántotta magát a másik kezéből. – Ne ráncigáljon! – kiáltotta. A másik most kerülgette a villával és kinyújtott karral, mint amikor az ember el akar kapni valakit. Hirtelen összeakaszkodtak, és a következő pillanatban Clive behúzott egyet a bordák alá. – Te nyomorult… – nyögte a másik. Hátratántorodott, két marokra kapta a vasvillát, és most már eléggé fel volt bőszülve ahhoz, hogy ne törődjék a következményekkel. Clive oldalt hajolt az ütés elől, de a villa foka fültövön találta. Zúgott a feje az ütéstől. Aztán azt sem tudta, mi történik, míg azt nem látta, hogy a másik ott fekszik a szénakazal tövében, és a vérző száját tapogatja. Úgy látszik, jól behúzott egyet a képébe. Lassú, kíváncsi mozdulattal megdörzsölte az öklét. – Na – mondta csendesen. – Most pedig hagyjon békén. Azzal megfordult, és elindult észak felé. Úgy a fele utat megtette a sövényig, amikor egyszerre hányingert érzett. Az ütés még mindig kegyetlenül hasogatta a fejét. Öklendezve kétrét görnyedt, kezét a gyomrára szorította. Aztán kiköpött, és valahogy felegyenesedett. Hátranézett, és látta, hogy az ember a tanya felé szalad. Túlságosan rosszul érezte magát ahhoz, hogy továbbmenjen. Megfordult, visszament egyenesen a szénakazalhoz, és leült. S amint valamivel később kinézett a kazal mögül, látta, hogy az embere dühödten tapossa a kerékpárja pedálját. Lefelé karikázott a dülőúton, nyugatra fordult, és az országútra térve, eltűnt a távolban. „Most aztán mindennek vége – gondolta Clive. – Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy felkeljek és továbbmenjek. Ezek meg fellármáznak itt mindenkit a környéken. De most legalább jól kipihenem magam. Ha nem látott meg a pasas, amikor visszajöttem ide, akkor ez a szénakazal lesz az utolsó hely, ahol keresni fognak. És ha sehol sem találnak, akkor majd kételkedni kezdenek ennek az alaknak a meséjében, ez meg majd
visszajön ide, hogy megmutassa, hol aludtam, meg hogy ő mit mondott, meg hogy én mit mondtam, de akkorra már több erőm lesz. Istenemre, még megfuttatom őket!” Lustán kalandozni kezdtek a gondolatai, önmagára s az eseményekre csupán úgy gondolt, mintha valaki másról volna szó. Fél órája fekhetett már a szénakazalban, amikor megpillantotta az országúton felfelé tartó alakokat, az ő emberét meg egy rendőrt – mind a ketten kerékpáron jöttek. Hamarosan egy autó is feltűnt az úton, még a sárhányóján is emberek kapaszkodtak. Utolérte a kerékpárosokat, épp amikor azok befordultak a tanyához vezető dűlőútra. Ahhoz túl keskeny volt a dűlőút, hogy a kocsi megelőzhesse őket, így aztán lassan zötyögött a biciklisták mögött. Clive közben arra gondolt: „Olyan az egész, mintha valami katonai taktikai oktatást figyelnék egy terepasztalon, ahol századok és ütegek és gépfegyverosztagok helyett színes pamutfigurákat mozgatnak. S lám, az alakulatok most felfejlődnek, és a tanya udvaráról csatárláncot alkotnak, úgy indulnak futólépésben észak felé.” Olyan szép, szabályos volt az egész, hogy Clive mosolygott magában. Amikor pedig a csatárlánc eltűnt egy dombhajlat túlsó lejtőjén, egyenesen csalódást érzett, mintha váratlanul végett ért volna az érdekes színjáték. Lustán felállt, a tanya felé bandukolt. Könnyűnek, tisztának érezte a fejét, bizakodva lépett a tanyaudvarra. A kutya felugatott a láncán, a farmer felesége kijött a konyhaajtóba. – Jó reggelt – mondta Clive. „Milyen szép kőépület még a pajtájuk is” – gondolta közben. – Elcsípték azt az embert? – kérdezte az asszony. – Nem hiszem. „Hogy csodálkoznék ez az asszony …” – Visszaküldtek, hogy vigyázzak a járművekre. – Ja, ezért?… Azt hittem, valami zűrbe keveredett. Úgy látszik… – Most keltem fel, még reggelizni sem volt időm. – Akar egy csésze teát? – Megköszönném – felelte Clive. – De nem hagyhatom itt az őrhelyemet. Meg aztán … – Van is készen teám – mondta az asszony. – Mindjárt kihozok egy csészével, megihatja itt a lépcsőn is. Clive közelebb húzódott az ajtóhoz, csendes, meghitt hangulatban volt, mintha álmában történnék mindez. Az asszony kihozta a teát, ő megitta, és a melegétől még a szeme is könnybe lábadt. Visszaadta a vastag bögrét, odasétált az autóhoz. Beült a volánhoz, de a gyújtókulcs nem volt ott. Önkéntelen örömet érzett, hogy az ismeretlen sofőr milyen rendes és pedáns. A szerelvényfal fiókját próbálgatta, hátha találna valami szerszámot, amivel rövidre zárhatja a gyújtást. De a fiók is zárva volt. S arra most nem volt idő, hogy szerszámok nélkül próbálkozzék a motorral. Kiszállt a kocsiból, a kerékpárokat vizsgálgatta. A rendőré jobb volt, de nehezebb. Felült a másikra, egyenletes tempóban végigkarikázott a dűlőúton, aztán az országúton nyugatnak fordult. Egy kanyarodónál elviharzott mellette még egy
teherautó, megrakva emberekkel, mire ő felemelte kezét, integetett nekik. Látta, hogy amazok visszaintegetnek, s megpillantott külön a többiektől egyetlen arcot, amely csodálkozva bámult rá. Aztán eltűntek a szeme elől. „Semmi értelme, hogy idegeskedjem” – mondta magának nyugodtan. Továbbkerékpározott, míg csak el nem érkezett egy különös, ötágú keresztútig. A délkeletnek vezető elágazást választotta, minden sietség nélkül taposta tovább a pedált. A lány bizonytalanul felemelte karját, aztán csüggedten leengedte újra, amint az autó elrobogott mellette örvénylő porfelhővel. Mérgesen nézett a kocsi után, s úgy el volt merülve a gondolataiba, hogy észre sem vette, amikor a biciklista leszállt mellette a gépéről. – Mi baj van? – kérdezte a férfi. Szinte hihetetlennek látszott – egy elromlott kocsi, ilyen kora reggel! – A nyavalyások! – mondta a lány. – Átkozott, utálatos, nyavalyás alakok! Az ember azt hinné, hogy majd csak megáll valaki… Én mindig megállok, még ha egyedül vagyok is a kocsiúton. – Mi történt? Mi a hiba? – Bedöglöttem. Csak azt ne kérdezze, hogy van-e benzinem. Mert van. És azt se kérdezze, hogy van-e áram a gyújtógyertyákban. Mert az is van. A férfi odament a kis autóhoz, és benézett a motorház teteje alá. – Szálljon be, és nyomja le a pedált – mondta a lánynak. – Ért valamit a kocsikhoz? Bizalmatlanul nézte a férfi gyűrött ruháját. – Úgy bánok a kocsikkal, akár egy varázsló. Nyomja le az önindítót. A lány beszállt, ő meg fülelni kezdte az önindító duruzsolását. Visszarántotta a kezét, amint a gyújtógyertya forró szikrája belekapott az ujjába. – Vigyázzon, az ráz – mondta a lány. – Tudom, tudom – felelte bosszúsan. – De ez a leggyorsabb módja. És én sietek. Hagyja rajta a gyújtást, és adjon gázt. Hallotta megint a zümmögő hangot, aztán a karburátor levegőt szívó zaját, majd a motor köhögését, apró robbanásokat, s végül azt, hogy remegve leáll az egész szerkezet. Megnézte a karburátort, az előgyújtás szabályozóját, s meggyőződött róla, hogy valóban van elég benzin. Elnevette magát, mert hirtelen eszébe jutott, hogy milyen különleges hiba szokott előfordulni az ilyen gyártmányú kocsiknál. Lecsukta a motorház fedelét. – Húzódjon át a másik ülésre – mondta. A fiatal nő ellenségesen bámult rá. –Úgysem indul el. – Mibe fogadjunk? – kérdezte ő nevetve. A lány átbillent a másik ülésre. A férfi beszállt, kieresztette a féket és hagyta, hogy a kocsi hadd guruljon hátrafelé az enyhe lejtőn. Aztán lenyomta a kuplungot, és bekapcsolta a sebességet. – Direktben áll a sebességváltó! – mondta ijedten a lány. Nem válaszolt, kiengedte a kuplungot. Hallotta, amint hátrahúzódnak a dugattyúk, és levegőt pumpálnak a karburátorba. Megállította a kocsit, aztán rálépett az önindítóra.
A motor duruzsolt, köhögött, végül felzúgott. Most átkapcsolta rendesen a sebességváltót, és elindította a kocsit. Magasabb sebességre kapcsolt, s haladt most már egyenletesen zümmögő motorral. A lány megérintette a karját. – Rendben van. Köszönöm szépen. – Majd én vezetek egy darabon – mondta a férfi. – Én is erre megyek. – De… hát a kerékpárja! – Nem az enyém. Csak kölcsönvettem. Egy pillanatig csendben maradt a lány. Aztán egyszerre kirobbant. – Azonnal állítsa meg a kocsit, és szálljon ki! Ha ki nem száll rögtön, akkor szólok a legelső rendőrnek, hogy tartóztassa le. – Ne tegye – mondta a férfi. – Azért haragudnék. Fáradt vagyok. És én vagyok a Hasfelmetsző Jack. Nagyon veszedelmes pasas, kivéve, ha békén hagyják. Egy ideig csend volt, aztán meghallotta, hogy a lány sír. Szipogó, erősen nyögdécselő hangot hallott. Lelassította a kocsit. – Nézze – mondta. – Ne féljen. Tudhatja, hogy csak hülyéskedtem. Ennyire be van gyulladva? Igazán? Vagy csak tetteti magát, hogy kiszálljak? A lány egyszerre úgy kiegyenesedett, mintha megszúrták volna egy gombostűvel. A férfi látta, hogy az arca egészen száraz. – A pokolba is – mondta —, én nem szoktam félni senkitől. De ha van magában egy csepp tisztesség, akkor most kiszáll. – És ha magában lett volna tisztesség, akkor nem sírt-rítt volna itt színlelésből. Némán vezetett tovább, – Meddig megy? – kérdezte végül. – Little Reshmore-ba. Körülbelül harminc mérföldnyire innen, erre nyugat felé. És ha odaérünk, akkor átadom magát a rendőrnek. – Ugyan már – mondta a férfi fáradtan. – Maga is tudja, hogy nem teszi meg. – De megteszem. Isten engem úgy segéljen, hogy megteszem. Óvatosan vezetett, számolt a fáradtságával, félt, hogy a figyelme ellankadhat. – Mi elől fut? – kérdezte a lány élesen. – Semmi elől nem futok. Ami azt illeti, éppen hogy valami után futok. Egy ember, aki fut a lelkiismerete után. – Inkább a lelkiismerete elől fut. – Az a megszokott eset, de én a szokatlanabbik vagyok. A lány alaposan végignézte. – Ide figyeljen, nem lenne hajlandó egy kicsit gyorsabban vezetni? Már úgyis elkéstem. Nyolc óra huszonötkor Little Reshmore-ban kellene lennem. Ennél én sokkal gyorsabban szoktam hajtani. – Női szokás – felelte. – De ezek a kis vekkerek egy éven belül széjjelesnek, ha nagyon hajszolják őket. – Mi a baja a kocsimmal? – Bocsánat. Gyönyörű kis kocsi. Igazán nem akartam megsérteni a kocsiját… És maga mit csinál Little Reshmore-ban?
A lány mereven maga elé nézett. – Körzeti ápolónő vagyok. – Betegnél volt kinn? – Nem. Igen. – Most melyik? – Nem. Meglátogattam egy ismerősömet. A lány felé fordult, gyors pillantást vetett rá. – Mért hordja ezt a szörnyű szarukeretes pápaszemet? – kérdezte. – Hogy jobban lássak – mondta mérgesen a lány. – De arra a vastag keretre igazán nem lenne szüksége. – Komolyabb külsőt ad az embernek, és az megkönnyíti a munkámat. Jobban megbecsülnek, és tiszteletben tartanak azok a mindenféle alakok… És jobban megfogadják, amit mondok nekik. – Szégyen, gyalázat. Szemüveg nélkül egész jóképű lenne. – Ne szédítsen! – szólt rá a lány. – Maga is tudja, hogy igaz. Maga igazán csinos. – Igen – mondta a lány vontatottan. – Jó lenne, ha valaki ezt minden reggel elmondaná nekem. Biztosan használna. – Ő nem mondja magának? – Kicsoda? – Az az ismerőse, akit meglátogatott. – Azt én nem mondtam, hogy férfi. – Rendben van. Ronda dolog az élet, ugye? És tele van bajjal meg hamissággal. De hát ehhez tényleg semmi közöm. Ne haragudjék. A lány hallgatott, miközben figyelmesen szemügyre vette a férfit. – Tudja – mondta végül –, furcsa alak maga… Ki üldözi magát? – Az csak az én gondom. – De azért, azt hiszem, azt maga is tudja, milyen ronda seb van a fején. Itt, ezen az oldalon, a füle mögött. – Felszakadt a bőröm? – De még mennyire. – Mondja csak – szólalt meg a férfi –, hogy hívják ezt a várost? – Nem adok magának semmiféle felvilágosítást, ha… – Fütyülök rá, hogy milyen város ez, csak azt szeretném tudni, szándékszik-e itt valami botrányt csinálni? – Muszáj. Kötelességem. Szólok az első rendőrnek, akit meglátok. – Ahá, kötelessége. Ebben az esetben meg kell kerülnöm magával valamerre ezt a várost, és az persze időbe kerül. Még jobban el fog késni. A lány nem felelt. – Nézze – folytatta a férfi –, van egy javaslatom. Maga csendben marad, én meg elviszem Little Reshmore-ba, és ott szépen kiszállok… Mit fog tenni, ha ezt csináljuk? – Feljelentem. Meg kell tennem. Háború van, és nem tudhatom, hogy maga kicsoda. A férfi bólintott.
– De ebben a városban, ahová most érkezünk, semmit nem fog csinálni. Rendben van? – .Rendben van. – Akkor most behajtunk. Szótlanul haladtak át a városon. Amint kifutottak a főutcából, a férfi azt mondta: – Egy fia rendőrt sem láttam az egész városban. A lány összeszorította a száját. Kiértek a nyílt országútra. A kocsi egyenletes zúgással futott, a szél duruzsolt a tetőn. – Milyen messze vagyunk még? – Körülbelül öt mérföldnyire – felelte a lány. – Még mindig át akar adni a rendőrnek? – Muszáj. – Nézze – mondta –, adjon nekem tíz percnyi egérutat. Ennyit igazán megtehet, nem gondolja? A rókának is adnak valami előnyt, ha jól tudom. – Én nem tudom – válaszolta a lány. – Nem foglalkozom vadászattal. És ha maga annyi koszt és hanyagságot és nyomort látna, mint én, akkor magát se érdekelné a rókavadászok vörös frakkja. – Ezek szerint elvont értelemben is egy irányba vezet az utunk. Bravó! Éljenek a lázadók! Akkor hát adjon nekem tíz perc előnyt, az nagyon tisztességes lesz. Fogócskában is hagyni kell, hogy a nyúl induljon előbb. Igazán nem kérek sokat. Egyszerűen el is vehettem volna a kocsiját, és most mehetnék vele nyugodtan. – Nemsokára meg kellett volna állnia benzinért. – Van ebben elég … Ezek a kocsik nyolcvan mérföldet is megtesznek tíz literrel. – Ez nem. – Ez is megtenné, ha jobban vigyázna rá. A lány mérgesen fújt. – Mindjárt ott leszünk — mondta a férfi. — Tehát a tíz perc? – Rendben – felelte a lány. – Megérti, ugye? Nagyon sajnálom. Én igazán nem akarnám, de meg kell tennem. – Mindenkinek követni kell a meggyőződését. Így van ez rendjén. Én sem tettem semmi rosszat. Nem tartozik ugyan magára, de nem kell miattam idegeskednie. Csak időt akarok nyerni, ennyi az egész… Időre van szükségem, hogy gondolkozhassam. – Miről? – Arról, amivel magának nem akarok gondot okozni, nővérke. – Oda – mondta a lány. – Oda álljon. A férfi odakormányozta a kocsit egy alacsony, egyemeletes épülethez. – Itt dolgozik? – Nem. Csak azt akarom, hogy itt szálljon ki. A munkahelyem odaát van, a szomszéd utcában. Lefékezett, és kinyitotta az ajtót. – Köszönöm – mondta a lánynak. – Nagyon rendes volt hozzám. Látta, hogy a lány felhúzza jobb keze mutatóujjával a bal kabátujját, és ápolónői figyelemmel nézi a karóráját. – Kilenc perc és negyven másodperc – mondta közben a lány hivatalos
egykedvűséggel. A férfi elmosolyodott, a lány arcába nézett. – És én még mindig azt állítom, hogy szemüveg nélkül sokkal csinosabb volna. A lány beharapta az ajkát. – Kilenc perc és harminc másodperc – mondta. Aztán felpillantott. – Jaj, kérem, ne tegye próbára a türelmemet. Én… – Már megyek. Bocsánat. – Várjon. Üljön be a kocsiba. A férfi újból visszaült. – Csak nem akarja azt mondani, hogy továbbvisz? – Nem – felelte a lány, és kinyitotta a táskáját. – Fordítsa el a fejét. A férfi oldalt hajtotta a fejét, orvosság csípését érezte a füle mögött. A lány gyors mozdulatokkal tisztogatta a megduzzadt sebhelyet, aztán gézt keresett rá, és leragasztotta. A férfi ismét a lány felé fordult. – Ezt mért tette? Mondja meg őszintén! Mindig csodálkozom az embereken … – Kötelességem volt – felelte a lány. – Meg aztán ismerem már az ilyesmit. Az emberek elhanyagolják a vágásokat meg a karcolásokat, aztán a hanyagságok miatt mindenféle fertőzést meg gyulladást kapnak. Akkor aztán nekünk kell vele vesződni… Szóval a kötelességem volt, ennyi az egész. Dühösen a férfira nézett. – De az is kötelességem lesz, hogy feljelentsem magát, és meg is teszem. Azt ne higgye, hogy nem teszem meg! Most már nem fogom még egyszer elölről kezdeni. Tíz perc! – Az órájára nézett. – Rajt! – mondta, mintha gyerekek futóversenyét indítaná. A férfi kiszállt a kocsiból, és elindult a járdán. A sarkon megállt. Aztán visszament. – Kilenc perc és húsz másodperc – mondta a lány. – Kérem, menjen! – Rendben van – felelte a férfi. – Csak mondani akarok magának valamit. Ez a kocsi, ez a garázsmesterek öröme. Egy vagyont keresnek az ilyen karburátorokon. Ez az átka ennek a típusnak. Egy porszemtől képesek bedögleni. – Kilenc perc és öt másodperc. – És a garázsmesterek tudják is ezt nagyon jól. Már messziről a markukba röhögnek ezektől a kocsiktól… Fogadni mernék, hogy legalább egy tucatszor volt már ugyanez a hibája, és maga minden alkalommal öt shillinget fizetett. Pedig csak azt kell csinálnia … – Nyolc perc és ötven másodperc. – … hogy amikor köhögni kezd a motor, akkor keres egy lejtőt, hagyja rajta gurulni a kocsit, és beállítja ellenkezőre a sebességváltót. Ha hátrafelé gurul, akkor előre, ha meg előre megy, akkor hátrafelé állítja a sebességváltót. Ettől kifújódik a karburátor. Világos? – Nyolc perc és harminc másodperc. – Megértette? – Nyolc perc és huszonöt másodperc… Igen. Hallottam, amit mondott, és köszönöm. – A legjobb, ha vesz egy fúvószerkezetet, olyan légtisztítót, és azt felszerelteti. Olcsón kap ilyesmit.
– Nyolc perc és tizenöt másodperc. Köszönöm. – Azért mondtam el, mert bekötözte a sebemet… Ez meg, tudja az én kötelességem volt. Viszontlátásra. A férfi gyors léptekkel elindult. Aztán visszafordult. – És még az is nagyon fontos – mondta –, el ne felejtse kikapcsolni a gyújtást, ha kifújatja a karburátort. Különben szép kis tüzet csinál a motorházban, amikor szétfröcsköli a porlasztott benzint. Érti? — Hét perc és harminc másodperc. Igen, köszönöm. A lány még mindig mereven nézte az óráját, és erősen összeszorította a száját. Hangját még hallotta útközben a férfi. – Hét perc és tíz másodperc. Befordult a sarkon, egy térre érkezett. Az egyik oldalon autóbuszok sorakoztak a járda mellett. Gyorsan átfutott a téren, és elkapta az éppen induló kocsit. Mintha még mindig hallaná, ahogy a lány számolja a másodperceket. A füléhez nyúlt és megtapogatta a kötést. A lány ezt is jelenteni fogja. Persze. A kötelessége lesz. Gyors mozdulattal letépte a kötést. Éles fájdalom nyilallt a fejébe, ahogy a bőréről lerántotta a ragasztós tapaszt. Tompán ébredt, utálatos szájízzel, tenyerébe hajtott arca verejtékesen kimelegedett. Ott látta maga előtt az érintetlen korsó sört, s emlékezett már arra is, hogy bejött a kocsmába. S újra megrázták a vállát: – Indulás. Záróra! Ismerte jól ezt a hanghordozást. Így, ezen a nyers hangon beszél minden kocsmáros a részegekkel, a csavargókkal, ha elalszanak a kocsmában. Kábultan hagyta el a helyiséget, kiment a sötétbe. Újra meg újra azon kapta magát, hogy a kocsmáros szavait ismételgeti magában, mint valami altatódalt. – Indulás … Záróra … Kövezett országúton haladt. Most egy bolondos dalt hajtogatott magában – Franciaországban, a szállásukon énekelte mindig egy fiú, mielőtt még elkezdődött a cirkusz: Ne menjen Etonbe az én fiam! Jó lesz neki az is, hol más melós tanul. És meg ne lássam, hogy csak felvágni akar, Inkább a sírját nézném szótlanul… Úgy képzelte, hogy fürgén lépked a magában dúdolgatott dal ütemére, de aztán egyszerre csak ott találta magát az út szélén, az árok partján üldögélve. Lefeküdt, és rögtön elaludt. Aztán már megint ébren volt. Egy hangot figyelt, s tudta, hogy álmában is sokszor hallotta ezt a zajt. Ragyogó verőfény volt, magasan állt a nap. Nyitott szemmel feküdt, míg újra meghallotta a különös hangot – egy autó zúgását, amint elrobogott alig néhány lábnyira a fejétől. Süvöltött a levegő, és ropogott a száguldó motor. Hhhhhhvuuuuu! – ilyen hang hallatszott, amint a kocsi elhúzott mellette. Arra gondolt – milyen különös, hogy egyik sofőr sem vette észre. Aztán meg arra – milyen furcsán elszigeteli a kocsi sebessége a vezetőt attól a világtól, amelyiken
keresztülhajt. Felállt, és egyenletes léptekkel folytatta útját. Amikor a piactéren meglátta a feszületet, egyszerre rájött, hogy éppen ide igyekezett, örömet érzett, hogy lám, mégsem volt céltalan a hosszú, délutáni gyaloglása. Elégedetten mosolygott magában, és az emlékezés jóleső érzésével baktatott végig az üzletek, egy szálloda, majd újabb üzletek meg a háborús emlékmű előtt. Végül egy szűk kis utcán át elérkezett egy temetőfalhoz. Felült a falra, elégedetten nézegette a sírokat, amíg csak sötétedni nem kezdett. Semmit – semmit nem akart csinálni. Csak az rántotta ki ebből a különös, tompán üres elégedettségből, amint meglátta a templomból kilépő s a paplak felé induló lelkészt. Nézte egy ideig, s arra gondolt, hogy az enyhén libegő miseingtől olyannak látszik a szürkületben, mint valami lepke. Aztán észrevette, hogy a másik meg őt figyeli kíváncsian. – Ugyan… Nem vagyok ejtőernyős vagy egy tudomisén micsodának álcázott német. Ha akarja, meg is motozhat, van-e nálam fegyver. Clive valahogy kívülről hallotta a saját hangját, s meghökkentő volt, ahogy a mondatokat lejátszotta magában, mint valami gramofonlemezt. És túl hevesen tiltakozott, valami mást kellett volna mondania. A pap megállt, Clive ránézett és mosolygott. – Az a baj – mondta –, hogy maga túlságosan is olyannak látszik, mintha játszaná önmagát. Ez sem lehetett valami világos. – Úgy értem, hogy túlságosan hasonlít azokra a színészekre, akik mindenféle szerepet játszanak a filmekben… Szóval különböző jellemeket alakítanak… Úgy vélte, ennek már volt valami értelme, hisz nyilvánvalóan igazat mondott. Milyen tökéletes az öreg pap maszkja is: a finom, ezüstös haj, a nyugodt tekintet, a benső békesség, ami évek óta nem hagyta el, attól olyan derűs az egész arcberendezése. Igen, de az öreg mégiscsak nagyon meghökkentnek látszik. Talán mégiscsak rosszul fejezte ki magát. Koncentrálnia kell, mint az ittas motorosnak, ha megállítja a rendőr. – Tehetek magáért valamit? – kérdezte a pap. Ó, ez a kereszténység! Ez a segítőkészség! Clive leszállt a falról. – Nem – mondta hidegen. – Maga egyikünkön sem segíthet. Meglátta az egyik síron az elmosódott feliratot. Hangosan olvasni kezdte: – Itt nyugszik Istenben boldogult Aram Flechter, Wythe egyházközség. Született 1742-ben, meghalt 1821-ben. Felpillantott. – Végigélte Napóleon korát – mondta. – Nyilván éppen úgy keresztülment… Közben elillant a gondolat, s egy másik bukkant fel a fejében. – Milyen mulatságos – mondta. – Ezrével szedték le mindenfelé a jelzőtáblákat, biztonsági okokból… Gondolja csak el, ledobnak az égből több ezer ejtőernyőst, és mivel ezek a derék legények ahhoz a borzasztóan módszeres fajtához tartoznak, hát oda masíroznak az első jelzőtáblához, és lám, nincs a helyén! Hogy zavarba jönnek
majd! Ott állnak megdöbbenve, és azt fogják mondani: „El vagyunk veszve! Heil Hitler! Nem tudunk továbbmenni!” Mert azt maguk már el sem tudják képzelni, hogy a nácik olyan mélyen lehajoljanak, hogy elolvassák a sírfeliratokat, és onnan tudják meg, hogy Wythe-ban vannak… Vagy igen? Akkor pedig ki ezekkel a sírokkal is! Fájdalmat látott a másik arcán. – Ó, nekem igazán nincs szándékomban lerombolni ezeket a sírokat – folytatta. – Le ne romboljuk a régi Angliát! De az új Angliánkat, azt igen! Azt csak romboljuk le! Romboljuk csak le egy új Anglia minden reményét! De kockára ne tegyük azt a szent repkényt, ami befutja Basingstoke omladozó várfalait.30 Folt ne essék az úri magatartáson. Mert akkor… A templomra nézett – percről percre inkább csak az árnyképe látszott a félhomályban. – Gyönyörű szép… Normann stílusú, ugye? – kérdezte. – Valódi ősrégi. – Igen, valódi ősrégi – mondta a pap vontatottan. Clive a falra könyökölt. Olyan kimerültséget érzett, mintha valami transzban volna. Tulajdonképpen már túl is jutott azon az állapoton, amit kimerültségnek lehet nevezni. Úgy érezte magát, mintha valami negyedik dimenzióban lebegne, ahol az idő csillogó köd, és őt körülfogja, rabul ejti. És úgy rémlett neki, mintha ő mindig is itt lett volna a temető mellett, és mintha örökre itt is maradna, és az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő most ilyen természetfölötti tudatossággal társalogjon ezzel az egyházi öltözékű ismeretlennel. – Milyen hitük lehetett az embereknek ezekben a régi időkben? – mondta. – Igazán és őszintén hittek, azért munkálták meg törékeny testük fáradságával a kemény követ, és ezt én sem mondhatom másképp, csak ilyen szép szavakkal, és azért rakták egyik követ a másikra, hogy fennmaradjon az épület akkor is, amikor ők már régen elköltöztek, és emlékeztessenek minket is, hogy a hit tovább él, mint a halandó test… – Egy perccel ezelőtt még hajlandó lett volna lerombolni ezeket a régi dolgokat. – Igen, hajlandó vagyok – mondta Clive mérgesen. – Most is hajlandó vagyok. Maga persze meggyászolná őket, és világgá kürtölné a fájdalmát, ha el akarnák itt pusztítani ezeket a köveket. Sokkal inkább meggyászolná őket, mint amikor emberi lényeket pusztítanak el… Micsoda gőg van ebben! Micsoda gőg kell ahhoz, hogy úgy beszéljen, mintha nem lehetne újra megteremteni azt, amit már egyszer létrehozott a brit nép szelleme. Pedig az a szellem a fontos, amelyik ide rakta ezeket a köveket, nem pedig maguk a kövek. – Maga tehát azt hiszi, hogy a maguk új Angliája képes lenne egy ilyen templomot felépíteni? – Nem – felelte Clive. – Magának van igaza… Mi nagyobbakat építenénk, de csak azért, mert valaki bízna abban a profitban, ami a végén kijönne a dologból. A régi fickóknak, azoknak volt hitük… – Az egyik pillanatban azt mondja, hogy ugyanaz a szellem él ma is, a másikban meg azt állítja, hogy az a .szellem már eltűnt. – Úgy van – mondta Clive. – Paradoxonokban beszélek, ugye? De hát senkinek sincs hite manapság. Nem az a fajta hite…
– Maga talán csak önmaga nevében beszél, fiam. – Milyen finom volt ez a rendreutasítás. Maga nagyon kedves ember… Nem az a pipázó pap, nem is az a lókedvelő, az a sportember fajta, meg nem vállveregető típus, de nem is olyan szenteskedő… Biztosan maga is látott már olyant, aki megátkozza az embert, de közben vállon veregeti, csak hogy mutogassa, hogy azért ő is éppen olyan emberi lény … Remélem, nem akar megtéríteni. – Inkább csak sajnálom magát, fiam. A durvasága miatt, és… De nem is azért, hisz az olyan csekélység. Én mindenkit sajnálok, akiben nincs meg a hit vigasza és az a békesség, amit csak az imádság erejében való hit adhat meg az embernek. – Ó, hát az megvan énbennem! És megtaláltam a békességet az imában. – Clive kurtán felnevetett. – Ne hagyja, atyám, hogy bárki is becsapja magát. Mért ha az ember bajban van, akkor bezzeg imádkozik! Még az olyan pasasok is, amilyen én vagyok. Bizisten, én is imádkoztam. Bizony, hogy imádkoztam Douai-nál az istenhez és Jézushoz és Leninhez és Buddhához és a pápához és a Szűz Máriához… Mindenkihez. Később aztán már kissé fáradt voltam hozzá, hogy imádkozzam. De mikor még tudtam imádkozni, akkor soha, egyet sem mulasztottam el… Az ember ne hagyjon ki semmit, ha úgysem kerül pénzbe, nem igaz? A pap már tovább akart menni, de most hirtelen megállt, Clive-ra pillantott. – Maga odaát volt Franciaországban? – Igen. – És most mit csinál itt? – Éppen azt az örömet akartam megszerezni magamnak az első szabad percemben, hogy elhatározzam, mit is csináljak. És nem tudtam eldönteni, hogy mi hozott ide valójában. Az érzések vagy az érzelgősség, vagy talán csak az ösztön? Egyszer, egy verőfényes délutánon, ezen a falon ültem egy lánnyal. Éppen… hát, szóval, azt akartunk, hiszen tudja, hogy mit. És nem volt hova mennünk. Lementünk itt a szállodába, de nem engedtek be bennünket. Így aztán felszálltunk az autóbuszra, és hazamentünk. De a lány, az gyönyörű szép volt. – De maga odaát volt Franciaországban? – Igen. Igazán. De még mennyire igazán ott voltam… Na és, mi a különbség? Persze ettől leszek az a bizonyos egy a fiaink közül, ugye? Meghívhatna teára. Ez illik ilyenkor, nem? Na, gyerünk, hívjon be egy csésze teára. – De hát maga nincs is egyenruhában. – Nem. Nem vagyok egyenruhában… Tudja, én katonaszökevény vagyok. A pap a földet nézte. – Most pedig behívhatna teázni – mondta Clive. – Ez éppen olyan lenne, mint amire az mondják, teljesedjenek be az Írás szavai… A pap összevonta a szemöldökét, és tiltó kézmozdulatot tett. – Kérem, ne lépjen a sírokra. – Nemsokára haldoklókon fogunk taposni, de a halottakra azért mindig vigyázni fogunk… Ugye, milyen könnyű ilyeneket mondani? Talán ez is a vallásos befolyás következménye. Érezte, hogy a rosszullét, mint valami mély gödör, elnyeléssel fenyegeti. Igyekezett
járás közben megőrizni az erejét. Ajtókon keresztül lépkedett a pap után, végül egy szobába jutottak, ahol égett a tűz. Karosszékbe ült a kandalló előtt, érezte, hogy a meleg elkábítja. Észre sem vette, hogy elalszik. Mire felébredt, a pap már átöltözött. Sokkal öregebbnek törékenyebbnek tűnt fel a sötétszürke öltönyben. Egy asszony tálcát rakott az asztalra, aztán kiment. – Maga akár püspök is lehetne – mondta Clive. – Készíttettem néhány sonkás szendvicset. Üljön ide! Clive az alacsony asztalka felé fordította a karosszéket. – Polkingthorne a nevem – mondta a pap egyszerűen. – Az enyém meg Halliburton. Richard Halliburton. Más néven Clive Hanley, megint más néven Clive Briggs, a híres felfedező. A szökevények mindig álnevet használnak. – Tetszik cukor? – Nem számít. Csak valami meleg legyen. Furcsa érzés, amikor az ember ilyen kiéhezett és holtfáradt. Az emberben ilyenkor vallásos érzelmek támadnak. – Nem szükséges, hogy ilyeneket mondjon. – Bocsánat. Mostanában túl sokat beszélek. Túlontúl sokat. Egyáltalán nem beszélnék így, ha nem volnék fáradt. Az ember ettől a fáradtságtól valahogy lebeg a térben, a szája meg csak jár és jár – és közben azt hiszi, hogy rendkívül világosan látja a dolgokat… Lehet, hogy én most csodálatosan szellemes vagyok, de az is lehet, hogy csak úgy képzelem, mint ahogy a részegek is gyakran azt képzelik magukról … Most már értem, mért koplaltak a szentek. Az ember ilyenkor egész eksztázisba jön… Én is elsüthetek bármelyik pillanatban valami kinyilatkoztatást. A pap átnyújtotta neki a teáscsészét. – Azt hiszem, a nyelve lehetett egész életében a leggonoszabb ellensége – mondta. – Olyan, mint egy csomós ostor, amivel a saját hátát korbácsolja. – Nem. Régebben én nagyon csendes fickó voltam. Csak mostanában kezdtem ennyi szót öklendezni. És most már kezd a szokásommá válni. Most se locsognék annyit, ha… Hisz tudja, ha nem volnék ilyen fáradt. És ettől persze olyan nem angolos vagyok, ugye? – Egyen csak, és ne beszéljen! Clive szótlanul evett, aztán egyszerre úgy érezte, hogy túlságosan is tele van a gyomra. – Nem … nem tudok többet enni – mondta. – Pihenjen egy percig, aztán próbálja újra. – Nem. Most már rendben vagyok. Sajnálom, hogy ilyen fecsegő és nevetséges voltam. Most már megyek. – Hová? – Hát, csak úgy… Valamerre. Nincs hová mennem, de hát itt sem maradhatok… Vagy talán maradhatnék? Bejönnék ide, és azt kiáltanám, hogy kérem a szentély oltalmát. Vagy az talán már nincs is? Menedékjog, oltalom… Magának el kell reteszelnie az ajtót, és akkor senki sem vihetne el engem. – A templomban van oltalom… Persze ma már nem fizikai értelemben. Sokkal nagyobb oltalom van ott. Szellemi oltalom.
– Na, ezt gondolhattam volna! Kértem az oltalmát, és magának most meg kell próbálni a megmentésemet. – Az embernek saját magát kell megmentenie. – Igaz, atyám, igaz! Most végre egyetértünk. Mindnyájan valamiféle utat keresünk, hogy megmentsük magunkat, és nincs többé semmi, amiben hihetnénk… Valamikor hittek az emberek, de most már nem. Mert maguk megbuktak. A maguk egyháza megbukott. Valamikor az egyház úgy ragyogott, mint az összes emberi lények lángoló reményeinek a megtestesülése. Most pedig húsz között sem talál egyet sem, aki bíznék a vallásban meg a vallás jövőjében. Megbuktak. Megbuktak maguk már az elmúlt háborúban is. Végigcsinálták úgy a politikai játszmát, hogy mindkét oldalon ott volt a maguk istene… De akkor mért jajgatnak azon, hogy a németek, amikor elvesztették a háborút, akkor nem hittek többé az istenben, és teremtettek maguknak valami mást, amit imádhatnak? Az isten nem védte meg őket, akárhogy hittek is benne. – Talán a mi ügyünk volt akkor az igaz. – Igen, de ők hittek, és az ő papjaik azt magyarázták nekik, hogy a maguk közös istene azt mondta, hogy őnekik van igazuk. Ez a politika. És ugyanezt a politikai játékot csinálta az egyház akkor is, amikor maguk lekényszerítették a trónról a királyunkat. Windsort. Azt az embert, aki most talán segíthetett volna rajtunk… És megbuknak maguk most is, ebben a háborúban is. A maguk egyháza és a maguk istene nem fog véget vetni a vérontásnak. Még az asszonyok és gyerekek halálának sem. Nem fogja megfékezni sem a kapzsiságot, sem a mohóságot, sem a könyörtelenséget. Semmi biztosítékot sem fog adni… – Mi semmiféle biztosítékot nem adunk. A biztosított eredményhez nem kell hit. A hit az, hogy bízunk valamiben. És ha már úgy látszik, hogy semmi sem maradt, amiben bízhatunk, akkor is bízunk magában a hitben, ami tovább lelkesít. – Ez igaz, de most már késő. A hit számára is meg a maguk egyháza számára is. Túl sok háborút megáldottak mind a két oldalon az igazság nevében. Felállt, körülnézett a szobában. Az ajtó mellett, a széken meglátta gyűrött nemezkalapját. Kezébe vette. – Mennem kell. Köszönöm a türelmét. És csak őrizze e nagyszerű régi egyház értelmetlenségét és ürességét, míg a férgek… Néhány pillanatig némán, távolba néző tekintettel állt, aztán fejezte be a mondatot. – … addig rágják majd az öreg oroszlán húsát, hogy a vén beteg szép lassan végképp kimúlik. – Az oroszlán még nem halt meg, fiam. Egyedül van, de nem halott. És: „Bár jőne haddal a négy világrész, mi visszaverjük…” – Az úgy van, atyám, hogy a három világrész… Pontosan kell idézni, és tessék csak be is fejezni… „Amíg hű marad magához Anglia.”31 Amíg hű marad! Hisz éppen itt a bökkenő! Anglia hű maradt bizonyos dolgokhoz, de nem volt hű a néphez, ami pedig önmagával azonos. Nos, viszontlátásra, és még egyszer köszönöm. Nagyon tanulságos beszélgetés volt. És … fel fog jelenteni? – Ezt diktálja a lelkiismeretem. – Ne engedje, atyám, hogy túl gyorsan működjék a lelkiismerete. Tegnap reggel egy
ápolónő tíz perc haladékot adott nekem. Az egyház ne legyen szűkmarkúbb, mint a világiak. – Tudja-e, fiam, hogy maga beteg? Van valami, amiben… – Csak egy kicsit szórakozott vagyok, atyám, nincs semmi más bajom. És semmire sincs szükségem… Ezek szerint minden rendben van, és mehetek? – Igen … Imádkozhatok magáért? – Mért ne? Ha örömet szerez magának, kérem, csak tegye. Én is megtenném, ha úgy gondolnám, hogy van valami értelme. Hát akkor… – Várjon csak egy pillanatra. Maga értelmes fiatalember… – Köszönöm szépen. – Olyasmiket mondott nekem, amik nagyon bosszantanak. Ha fiatalabb volnék, néhány évvel ezelőtt… – Bocsánat. – Nem, ez nem is számít. De azt szeretném, ha egyvalamit megértene. Én nem úgy tekintem magát, mint egy bizonyos személyt, hanem mint korának a szimbólumát. Maga a gondolkodás korának a terméke, nem pedig a hit koráé. Ezt az egyházat réges-régen, a hit korában építették. Azóta beléptünk az intellektuális haladás korszakába, és már nem hisznek semmiben, ami túl van az értelem határán. És mivel intellektuálisan nem is hihetnek a túlvilága életben, megfosztják magukat a lélek halhatatlanságába vetett hit egész életen át tartó vigaszától. Így aztán a maguk gondolkodó, szellemi és tudományos kora háborút hozott és nyomort, állatiasságot, vérontást, éhséget és fölösleges kegyetlenséget. És akkor aztán maguk, az ész korának emberei, minket merészelnek okolni, minket, akik még mindig hiszünk a hit korszakában. Clive végigsimította arcát. – Összekeveri a gondolataimat, és én olyan fáradt vagyok… – mondta. – Úgy érti, maguk azt szeretnék, hogy higgyünk valamiben, amiről az eszünk azt mondja, hogy nem hihetünk benne? Bízzunk a lélekben és a túlvilági életben, aminek a létében különben nem hihetünk? – Igen. 30 Ősi várát Cromwell rombolta le 1645-ben. 31 Shakespeare: János király. Arany János fordítása – Maga hisz a lélekben és a földöntúli életben, a mennyországban, a pokolban meg az isten trónusában? – Intellektuálisan nem tarthatom őket valóságnak, de mégis hiszek bennük. Abban végül is minden bolond hihet, amiről az értelme is azt mondja, hogy valóságos. A hit az a képesség, hogy az értelmen túl is tudjunk hinni. Ezt el ne felejtse soha. És ha majd újra hinni fog a világ, akkor a bajok eltűnnek, és a problémák megoldódnak. Politikai eszmék, azok csupán olyan intellektuális következtetések. De ami a hitből következik, az meg fogja oldani mindazt, amire ezek képtelenek. És ez az, ami után maga is kutat. Keres valamit, amiben hihetne… És intellektuális úton próbálja megtalálni, és ugyanezt teszi a világ is. És semmit sem talál, semmit, amiben reménykedhetnék, semmi olyan célt, amit dicsőség lenne megközelíteni… Ne gondolkozzék, fiam! Az érzéseire hallgasson! A lelkétől kérjen tanácsot, nem pedig az
eszétől. És ha majd ezt teszi, akkor rögtön megszűnnek a gondjai, és akkor maga is vissza fog térni az ezredéhez vagy az őrhelyéhez, vagy nem is tudom, mihez ott a hadseregben. – Nem, azt nem teszem. – De meg fogja tenni… És annak egy érzés lesz az oka. Valami, ami túl van a hideg értelmen. És ez a lényege annak is, amit úgy hívunk, hogy hazaszeretet. – Nem, atyám, maga nem ért meg engem. Hát nem látja, hogy ez semmit sem jelent a számomra? Hazaszeretet, az nem elég… A szavak szinte megálltak a szoba levegőjében. Clive kissé megmozdult. – Bocsánat – mondta, mintha valami társaságbeli hibát követett volna el. Aztán megrázta a fejét. – Érdekes… Edith Cavell32mondta ezt, ugye? Hazaszeretet az nem elég. Azt hittem mindig, hogy ez is csak afféle frázis. Nem értettem egészen mostanáig, mire is mondta ezt… Úgy látszik, végül mégiscsak felnövök. Egy lépést tett előre. – Maga nagyon rendes volt hozzám, atyám – mondta –, megpróbálnám valamivel viszonozni. Adok magának valamit. Valami nagyon ritkát. Az igazságot. Egy egyszerű ember igazságát, ami azért olyan értékes, mert a segítségével talán megérthet bennünket. Maga azt állítja, hogy én keresek valamit, amiben hinni lehetne. Ez igaz. Csakugyan így vagyok ezzel én is meg millió és millió hozzám hasonló ember. És most kérdezze csak meg önmagától, mért van az, hogy mi nem vagyunk hajlandók a maguk egyházában keresni a hitünket. Azért, mert a maguk egyháza a legcsekélyebb mértékben sem hajlandó megismerni és megérteni azt a szörnyű ingoványt, amelybe mi, egyszerű emberek, belekeveredtünk. Így aztán üresen tátonganak a maguk templomai, közben pedig milliók és milliók özönlenek a mozikba, színházakba meg a futballmeccsekre. Mért? Azért, mert az én örökkévaló lelkem szerint ezek a dolgok, bármilyen hitványak és szegényesek is, még mindig közelebb állnak az istenhez, meg az egyszerű emberek istent kereső vágyához, mint a maguk egyháza azzal a sok elijesztő aggodalommal. Mert a maguk egyháza nemzedékek óta a rettegés jegyében élt. Igen, rettegés, semmi egyéb. Félrehajították Krisztus mindenre kiterjedő, gyönyörű tanításait, együtt az egészet, mert jól tudják, hogy ezek a tanítások sértenék a gazdagokat és a kiváltságosokat, akiket maguk imádnak, és hízelegve szolgálnak. És hogy leleplezzék a hiányt, megrakták Krisztus egyházát díszes, ékszeres köntösökkel, és azzal a pompával, amelyet Krisztus maga soha nem ismert, és nem is szerethetett volna. És az összes bűnök közül, amelyeket Krisztus felsorolt, maguk kiválasztották azt az egyetlenegyet, amelyik nem sérti a gazdagokat, mert általános, és semmi köze a vagyoni helyzethez, és ez az egy a szexuális bűn. Így aztán bűnt csináltak magából a nemi életből. Ádám eredendő bűne. Krisztus, aki bűn nélkül jött a világra! Az egyetlen bűn, amiről maguk rettegésükben prédikálni mernek! És addig prédikálták ezt, amíg a nemzés rejtelmét és dicsőségét, mindenfajta emberi cselekedet e legmegfejthetetlenebbikét, és éppen ezért talán a legszentebbikét, sárral mocskolták be, és már a gyerekeket is úgy nevelik, hogy csak suttogni merjenek róla, mint az ocsmány trágárságokról. Igen, maguk egyedül csak azt tették százszorosan bűnné,
amit az egészséges emberek milliói úgy ismernek a szívük mélyén, mint isten által megszentelt örömöt, mint az élet, az otthon és a családi lét csíráját. Igaz, ez az egyetlen bűn, amiről maguk prédikálni tudnak, és akkor még maguk csodálkoznak, hogy mért hagyják ott milliók és milliók a templomaikat, és mért áldoznak a mozikban egy szánalmas szerelmes film igazabb oltára előtt. És mindaddig ott is fogják hagyni a milliók magukat, és magukkal együtt a kificamodott tanaikat, amíg a templomaik csak a szerelemre képtelen egyedek lépteit visszhangozzák, a magukra maradt aggszüzekét meg az özvegyekét, amíg a maguk templomai arról nevezetesek az egyszerű emberek számára, hogy ott legfeljebb természetes nemi ösztönöktől megfosztott, hervadozó fiatal emberek gyülekeznek. És mindez pedig azért van, mert maguk nem merik Krisztus tanításait hirdetni, nehogy megsértsék a gazdagokat, az önzőket, az előjogaikhoz ragaszkodó élősdieket… Jaj, atyám, ha magát még nem lepték meg az egyszerű ember igazságának felbecsülhetetlen értékű ajándékával, én most megteszem … Nyíltan elmondom most magának, amit az egyszerű emberek országszerte beszélnek, csak sokkal kegyetlenebb szavakkal. Atyám, néhány nappal ezelőtt, ahogy maguk mondanák, a bűn állapotában éltem. De a teremtő isten színe előtt állítom, hogy akkor közelebb voltam istenhez, mint a maguk egyházának összes tanítása. És maguk nem is lesznek soha olyan közel az istenhez, mint amennyire én voltam, míg abba nem hagyják a krisztusi tanítások semmibevevését az egyházi érdekek miatt, míg abba nem hagyják azt, hogy a korrupció, a mocsok és a szegénység haszonélvezői legyenek, és nem prédikálják, hogy az „add el a vagyonodat, és oszd ki a szegények közt” tanítása helyes lehetett húsz évszázaddal ezelőtt, de ma már semmi értelme sincs. Oszd ki a vagyonod a szegények közt?! … Hisz maguk is a szegények nyakán élősködnek! Az én szülővárosomban a leghírhedtebb nyomortanya negyedek és legborzalmasabb szükséglakások az egyház tulajdonában és kezelésében vannak. Sőt az egyház tulajdonában vannak maguk a bányák is, ahol a bányászok nyomorúságos éhbérért gürcölnek a föld alatt. És egyetlen nyavalyás kosár szén sem juthat el a verejtékező bányász lapátjától valamelyik szegényes tűzhelyig anélkül, hogy az egyház kapzsi keze le ne szedje róla a sápot, hogy aztán a másik ezüstpénzt meg a kályha használatáért zsebelje be, amelyben elégetik a szenet. Ezt hagyják abba! Próbálják meg újra Krisztust követni! És szakítsanak végre azzal a bűnről alkotott nevetséges elméletükkel, meg a pompájukkal és a szertartásaikkal! Hagyják abba a kiváltságosok érdekeit szolgáló terrorjukat! És térjenek vissza a mi életünkhöz, a mi mai életünkhöz, mai félelmeinkhez és mai küzdelmeinkhez! Ha ezt megtennék, akkor nem kellene hívogatniuk bennünket, hogy térjünk vissza az egyházunkhoz. Mert nem is mi hagytuk ott magukat. Maguk hagytak el minket. És talán még nem késő. Mi várjuk maguktól, csaknem negyven-milliónyian ebben az országban, hogy visszaadják nekünk az egyházat! Kezével a falnak támaszkodott, hátrahajtotta a fejét. Most egyszerre nagyon elfogta a rosszullét. – Bocsánat – mondta. – Bocsánatot kérek, hogy így kellett beszélnem magával. Botladozva elindult, de közben meghallotta, hogy a másik utánaszól. Megállt az ajtóban anélkül, hogy hátrafordult volna. Hallotta, hogy a pap azt mondja neki:
– Isten kísérje útján. Én meg… én meg imádkozni fogok magáért. – Igen – felelte ő, de már nem nézett vissza a szobába. – Imádkozzék értem. De imádkozzék önmagáért is. Mért ne csapna hozzá még egy kicsit, ha már úgyis benne van? És imádkozzék Angliáért, az egész, szegény, nyomorult Angliáért… De nem is… Imádkozzék az emberiségért. Minden szegény, szerencsétlen ördögért, aki éppen az előtt áll, hogy valakit a levegőbe röpítsen, vagy őt magát repítsék a levegőbe, vagy akit széjjel fognak szaggatni, vagy meg fognak sebesíteni, vagy vízbe fognak fojtani, vagy el fognak temetni, vagy el fognak égetni, vagy el fognak gázosítani, ha majd igazán belejövünk ebbe a háborúba. Imádkozzék a szegény, nyomorult, elveszett emberiségért! Gyorsan kilépett a paplak kertjébe. Égette a harag és a szégyen, amiért belelovalta magát ebbe a szónoklatba. Már besötétedett, denevérek röpködtek az ajtó fénye felé, süvöltözve lecsaptak, és felröppentek megint. Frissen illatozott a fű, és súlyos harmat lepte el. Gyűlölte magát, amiért bement a paplakba. Meg amiért ilyen fáradt volt, meg amiért okoskodott, meg amiért folyton az igazságot keresi, meg amiért most feldühödött ezeken a dolgokon. Lefelé fordult az úton, déli irányba, áthaladt a városon, és kiment az országútra. Hajnalban egy tölcsér alakú völgy peremére érkezett. Lent a tölcsér mélyén rejtőzött a falu. Elégedettséget, valami boldog beteljesedést érzett, hogy ide érkezett. S felült egy kőkerítés tetejére, és figyelte az égen, a felhőkön a napkelte színjátékát. Hallgatta, hogy csendesedik el szép lassan a madarak lelkes csivitelése, amellyel a felkelő nap minden reggel megismétlődő csodáját köszöntik. Odalenn a faluban egymás után füstölni kezdtek a kémények, ahogy a házikókban sorra begyújtották a tűzhelyeket. A füst magasba szállt a völgyből, sűrű csomóvá olvadt össze a völgykatlan felett, végül pedig szétterült a levegőben, mint a köd. Clive megvárta, amíg az emberek előjönnek a házakból. Akkor aztán ő is lement az úton. Egyszerre összerezzent, mert megpillantott egy egyenruhát. Aztán már nevetett az ijedségén. Mert csak a postás volt, épp a napi körútját kezdte. Kopogott a kis falusi ház ajtaján, s hallotta, hogy bentről lépések közelednek. Az ajtó kinyílt, őt meg elborította ennek az egyszerű eseménynek a varázsa. Végül felnézett. – Jó reggelt, Mrs. Telson – mondta könnyedén. Az asszony vöröses hajára nézett, frissen fésülve csillogott a napfényben. Clive nem számított ilyen fogadtatásra. Az asszony megragadta a karját, gyorsan behúzta a házba, és becsukta az ajtót. Ő meg leült az egyik székre, és az asszony ott állt előtte, kezét kötényébe törölgetve. – Mi történt? – kérdezte Mrs. Telson sebesen. – Mi történt? Clive felemelte a tekintetét, és az asszony arcába nézett. Olyan, mint Joe arca, csak keskenyebb, és mintha szárazabb és finomabb lenne a bőre. – Semmi – felelte. – Csak éppen erre jártam … Kíváncsi voltam, nincs-e idehaza Joe. – Nincs – mondta az asszony. – Bevonult… Egy aknaszedőre ment. Maga is tudja. Nem történt valami Joe-val? Darabosan szakadtak ki belőle a szavak.
– Nem, nem – mondta Clive, amint felfogta az asszony félelmét. – Nem is hallottam róla… Csak éppen erre jártam, és gondoltam, beugrom egy percre, hogy üdvözöljem magukat. Az asszony nem felelt, zavartan gyűrögette a köténye szélét. Clive felnézett, és mosolygott. — Mr. Briggs – mondta végül Joe anyja. – Maga szörnyű állapotban van. Mi történt? – Semmi – felelte Clive bosszúsan. – Semmi. És az én nevem nem Briggs. Hanleynek hívnak. Az asszony hangja még zavartabban csengett. – Rendben van… Akkor hát, Hanley… Nem kérne egy csésze teát? – De igen – mondta Clive. – Kérek. Tompán hallgatta az asszony beszédét. – Éppen összecsaptam magamnak egy kis reggelit. Tudja, semmi értelme sincs, hogy az ember komoly reggelit készítsen, amikor Joe úgysincs itthon. Magamnak minek? … Aztán egyszerre csak összerezzent, felébredt. Érezte arcán a kötött ágytakaró kellemes melegét. Felült a díványon. Megint megtörtént vele az a különös dolog: kiesett az életének egy darabja. Kint már alkonyodott. A házban félhomály volt, néma csend, csupán egy óra hangos ketyegése hallatszott. Clive felkelt, megtalálta és felhúzta a cipőjét. Megpiszkálta a tüzet, és úgy ült ott néma várakozással. Mrs. Telson visszajött, kopott bársony kalapja szomorúan ült gondosan fésült vöröses haján. – Csak kiugrottam egy percre – mondta –, be kellett vásárolnom néhány apróságot. – Én meg elaludtam. – Igen. Én fektettem le a díványra, a cipőjét is lehúztam. – Maga fektetett ide? – Ó, a saját lábán járt, de úgy, mint akiben már nincs is élet. Ez a mondat nagyon megtetszhetett neki, mert megismételte: – Mint akiben már nincs is élet… Azt hiszem, jót tenne magának ha enne valamit. – Igen – felelte Clive. – Nagyon éhes vagyok. Úgy érezte, megint egészen tiszta a feje. Gondolatai szépen, rendesen követték egymást. Nézte, hogyan sürgölődik az asszony a szobában, hogy rakja a tányérokra az ételt – néhány kisütött sonkaszeletet és egy kevés karikára vágott szafaládét. Közelebb húzta a forróvizes kannát, teát dobott a kis cserépkannába, kenyeret szelt. Aztán elkészítette a teát, a forraló kanna merész szögű csövéből határozott ívben sugárzott a víz a cserépkannába. Hallgatva ettek, csupán akkor szólt az asszony néhány kínáló szót, amikor Clive elé tette a tányérokat. Amikor befejezték az evést, Clive a zsebébe nyúlt, cigarettát keresett. – Kiugrom, hozok cigarettát – mondta. Ott lógott a kalapja egy szögön, az ajtó mögött. A keze már a kilincsen volt, amint visszafordult. – Aztán sietek is tovább – mondta. – Köszönöm a vendéglátást. És… nem fizethetnék
valamit? Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha legyet akarna elhessenteni. – Nem, szó sem lehet róla – mondta. – Joe nagyon dühös lenne. És mit mondjak Joe-nak, hová megy? – Ó … csak éppen … csak éppen erre jártam. – Ha itt akar maradni, szívesen látom. Itt a szobája. Ő meg azt gondolta: „Ha elcsípnek, abból neki is baja lenne. És anyagilag már nagyon gyengén állok. Amíg van pénzem, addig semmi baj. Addig csak boldogulok valahogy. De aztán, mikor az embernek elfogy a pénze, akkor két vállra van fektetve.” – Köszönöm szépen, inkább nem – felelte végül. – Tovább kell mennem… De nagyon köszönöm a teát. Kiment az utcára, és habozás nélkül a dűlőútra fordult. Átment a hídon, aztán haladt tovább a betonúton. Közben egészen beesteledett. Amint odaérkezett az út fölé hajló bükkfához, úgy pillantott fel sötétlő lombjára, mintha nagyon meglepődnék. Aztán elnevette magát. „Szóval ez az, ezért vándoroltál errefelé három napon keresztül — mondta magában. – Hát itt van, ez az a hely. Ez az, ahol elkezdődött az egész.” Megint olyan könnyedén érezte magát. És nagyot bólintott, szinte elismerően, amiért ravaszul addig mesterkedett, míg elérte célját. Odament a falhoz, felült a tetejére. Egy ideig pusztán az is elégedetté tette, hogy egyáltalán ott lehet. Aztán továbbindultak a gondolatai. Azért jött ide, hogy Prue-val találkozzék. De az csak összezavarná a dolgokat, és a lánynak is kellemetlenséget okozna, tönkretenné Prue lelki nyugalmát. És… és ahhoz, hogy találkozzék vele, ahhoz magában már el kellett volna intéznie valamit. „El van az már intézve – mondta magának. – Nem mégy vissza, ez el van intézve. Semmi sem változott.” Akkor meg hát annak sincs értelme, hogy találkozzék vele. Ott ült az éjszakában, míg csak rá nem döbbent, hogy milyen türelmesen várakozik már hosszú idő óta. „Egészen újfajta türelem fejlődött ki benned az elmúlt napokban – mondta magának. – Hány napja is? Milyen nap van ma? Utána kellene számolnom …” Hangokat hallott. Lányok közeledtek, a táborból mentek a falu felé. Gyorsan, egy pillanat alatt egyezséget kötött saját magával. Ha meghallja Prue hangját, akkor jelt ad magáról. Ha nem, akkor megelégszik azzal a vigasztaló ténnyel, hogy egyáltalán itt lehetett. A sötétség egészen eltakarta. Hallotta, amint elhaladnak előtte a láthatatlan lányok. Egyszerre úgy átjárta a vágyakozás Prudence után, hogy a gyomrában fájdalmat érzett. Azt mondta magának: „Ha meghallom Violet hangját, akkor az is figyelmeztetésnek számít, hogy kérjem meg, szóljon Prue-nak, hogy itt vagyok. De nem. Hiszen már egyezséget kötöttél Istennel. Ha Prue maga jön erre, akkor megszólíthatod. Violetről szó sem volt abban a megállapodásban. Violetről semmit sem mondtál az Istennek, és most mégis be akarod ráncigálni ebbe a históriába?” Két dolgot is tisztázott magában egy pillanat alatt. Egyrészt, nem köthet szerződést az
ember az Istennel, ha nem hisz benne. Másrészt viszont, ha az ember bárkivel is egyezséget kötött, azt még akkor is meg kell tartania, ha nem hisz a másik fél létezésében. Hallotta, ahogy távolodtak a lányok. Hirtelen köhögnie kellett, igyekezett elfojtani. Talán nem hallották meg. Nem akarná megijeszteni őket. Arra gondolt, amikor itt állt mellette Prue, milyen édes illata volt a hajának a sötétben. Megpróbálta magában visszaidézni a haja illatát, de nem tudta. Hiába mondja az ember egy illatról, hogy létezett, nem tudja úgy felidézni magában, mint egy szemmel látható képet vagy egy hallható dallamot. Erre felidézett magában egy dallamot, néhány foszlányát legalább. És ott volt előtte a szemmel látható kép is. Prue arca, azon az éjszakán, a kocsmában, kissé félénken és izgatottan, mégis elszántan, amikor énekelt. Egészen kipirult, lehajtotta a fejét, úgy énekelte: 32 Angol vöröskeresztes ápolónő volt. Az első világháború kitörésekor Brüsszelben maradt, ott dolgozott a német megszállás alatt is. 1915-ben a németek kivégezték angol sebesültek támogatásáért. Szeretni foglak akkor is, te nékem ez maradsz, Ha szép vonásidat elmossa az idő … Milyen jó visszaemlékezni Prue-ra … És most… most úgy vágyott rá, hogy lássa csak egy percre. Hisz ezért jött ide gyalog annyi sok mérföldön át. Szinte csak az ösztöne vezérelte. Hisz nem is nagyon ismerte a faluba vezető utat, és mégis idetalált. Hogy láthassa a lányt. Hogy boldogan beteljék a látásával… De hát nem lehet. Nem lehet… Előbb valamit el kell határoznia … Valamit. A kőfal párkányára tette a tenyerét, és lassan megsimogatta. Valahol, tőle jobbra, alig negyed mérföldnyire innen, ott van Prue, ott él, ott lélegzik. Mit csinálhat most, ebben a percben? Lefeküdt már? Tartózkodóan vetkőzik a barakkban, tartózkodóan a sok nő közt? Milyen forró volt a karja, a combja, és milyen ismerősök az ő számára… És vállának gyengéd vonala, gyönyörű csípője… Milyen gyönyörű a válla… Egy pillanatra elállt a lélegzete – Prue … Prue … Kábultan lekászolódott a falról. Semmi értelme, hogy ilyesmin töprengjen – mondta magában. – Semmi értelme, hogy ilyen játékokat kezdjen a képzelete. És semmi értelme, hogy itt találkozni akarjon a lánnyal. Visszafelé indult a sötét úton, s egyszerre, minden előzmény nélkül, néhány lépésnyi távolságból, villanylámpa sugara vágott a szemébe. Pislogott a hirtelen felvillanó, vakító fénytől, de az agya késedelem nélkül működött. Csakis rendőr lehet, felfelé tolja az úton a kerékpárját. Nyilván őrjáraton van, vigyáz, hogy ne molesztálják a lányokat, legalábbis azokat, akik nem akarják, hogy molesztálják őket… – Jó estét, biztos úr – mondta. – Csak én vagyok. Innen, a faluból… Meglátta közben a testéről visszaverődő, halvány világosságban a kerékpárt. Már tudta, hogy igaza volt. Rendőr állt előtte. Habozás nélkül továbbment, de közben élénken fülelt. A rendőr nem mozdult, nem
hallatszott a léptek zaja. A lámpa is kialudt. Clive ezt gondolta: „Milyen gondatlan! Milyen hanyag! És ha kém volnék? Hogy engedhetett így tovább!” Persze, hogy a rendőr nem igazoltatta, azt csak annak a könnyed hanyagságnak köszönheti, ahogy elment mellette. Zavarba hozta vele a rendőrt. De néhány másodperc múlva úgyis rájön, hogy beugratták. És akkor utánajön, kéri az igazolványait, és akkor… Gyorsan letért az útról. Beleütközött egy repkénnyel befuttatott, magas kőfalba. Végigfutott a fal mentén, végül egy villa vasrácsos kapujához ért, azon gyorsan befordult. Közben hátrapillantott. Ismét látta a villanylámpa sugarát. A rendőr visszafelé jött. Clive a fal mögé húzódott, onnan figyelte a fel-felvillanó fényt. A rendőr lassan karikázott, és jobbra-balra hintáztatta a lámpa fénycsóváját. Hallatszott a gumik halk surrogása. Most biztosan visszamegy a faluba. És tíz perc múlva itt lesz megint az önkéntes nemzetőrökkel meg a helybeli kocsmatöltelékekkel. Előjött a fal mögül, és futva indult visszafelé az úton. A sövények közt felfedezett egy elágazó ösvényt, azon balra fordult. Maga is csodálkozott, milyen biztonsággal cselekszik. Közben ezt gondolta: „Ösztönösen cselekszem, mint az állatok… Ezek most majd biztosra veszik, hogy amilyen gyorsan csak lehet, el akarok tűnni a faluból. Én meg most ehelyett szépen körbe megyek, megkerülöm a falut, aztán dél felé indulok. Milyen okos voltam, hogy rögtön ezt csináltam, mielőtt még végiggondoltam volna.” Egy nyugat felé tartó keresztúthoz ért. Arra kanyarodott, lassú léptekkel ment tovább. Ha gyorsabban akart menni, rögtön csengeni kezdett a füle. Egy másik, dél felé tartó elágazáshoz érkezett. Most ezen haladt tovább. Sima, széles műút volt. Trappolt, és vánszorgott, és ballagott, és újra ütemesen lépkedett, és közben folyton azt figyelte, nem hall-e autózúgást. Mert ez kitűnő autóút. És ha jön egy kocsi, akkor be kell ugorni az árokba. De az elsötétítés óta nemigen vezettek éjszaka az emberek, ha csak feltétlenül szükséges nem volt, hogy éjjel utazzanak. Ez aztán megkönnyítette Clive dolgát. Most már biztos volt benne, hogy nem fenyegeti veszély. Már szinte kételkedni kezdett, hogy egyáltalán üldözik-e. De valahogy mégsem tudta lelassítani a járását. Trappolt és masírozott, időnként tempót váltott, míg egész énje fel nem oldódott a fájdalomban és a legyűrt távolság gyönyörű eksztázisában. Ezen az éjszakán száraz helyen és kényelmesen aludt egy országúti híd oltalmában. Homok és régen kiszáradt lótrágya keveréke borította a víz partját – mindenesetre száraz és kényelmes volt. Hajnalban ébredt, s legalább még egy óra hosszat elheverészett. Aztán megmosta a kezét, az arcát a vízben. Hasra feküdt a parton, és a meder fölé hajolva merte fel magának a vizet. Pontyokat pillantott meg a vízben, ujja hegyével vízcseppeket fröcskölt feléjük, kíváncsi volt, vajon megmozdulnak-e. De a pontyok nyugodtan elterpeszkedtek a vízben, úgy két lábnyira a felszín alatt. Lomhán elnyúltak a fenéken, néha meglibegtették uszonyaikat, de csak annyira, hogy félarasznyira feljebb emelkedjenek, aztán megint visszasüllyedtek.
Clive előtt egyszerre világosan megelevenedett gyerekkorának egy emléke. Egy ember eltorzult arccal kitép a kezéből egy befőttes üveget, és odavágja a hídon az út széléhez. Őt meg közben csak úgy rázza a gyermeki düh és tehetetlenség… Látta maga előtt a víztócsát a poros kövezeten, meg a csapkodó, vonagló, döglődő halat. Hogy kétségbeesett, hogy szerette volna megmenteni a halat! De semmije nem volt, amibe újra belerakhatta volna. Felállt, lerázta kezéről a vizet, sokkal frissebbnek érezte magát. „Szegény részeg pasas – gondolta most. – Azért emlékszem rá olyan élesen, mert ez volt talán az első szándékos kegyetlenség, amit felnőtt ember követett el ellenem.” Na és, mit jelent még ez is? Azt, hogy úgy körülbelül hétesztendős koráig nem volt része felnőttektől kegyetlenségben annyi tudatlanság, nélkülözés, szegénység és nyomorúság közepette sem. Igaz, durvák voltak azok az emberek meg brutálisak meg iszákosak, meg érzéketlenné tette őket az élet, de a velük egy világban élő gyerekekhez mégis igyekeztek kedvesek és barátságosak lenni, még szombat esténként is, ha részegen üvöltöztek. Clive megszárította az arcát elpiszkolódott zsebkendőjével, a bőrére tapadt apró kavicsszemcsék kellemetlenül karmolászták. „Szegény, szerencsétlen flótás – mondta. – Képzelem, hogy bántotta később a lelkiismeret, ha eszébe jutott a dolog. De nem is emlékezhetett rá. Hisz annyira részegnek kellett lennie, ha ilyet csinált egy gyerekkel, hogy utána úgysem emlékezhetett rá. Szegény, szerencsétlen flótás, aki részegen bolyong egy vasárnapon. Szegény, szerencsétlen flótás.” Újra felkerekedett, elindult az országút szélén húzódó ösvényen. Hamarosan egy zsiliphez ért, ahonnan egy hitvány kis gyalogút vezetett keresztben a mezőn át. Clive arra kanyarodott, aztán ismét egy műúton menetelt tovább, a nap mindig bal kéz felé volt tőle. Amikor aztán delelőre ért a nap, és a saját árnyéka a háta mögé került, letért az útról a nyílt, hepehupás terepre, és egyenletes léptekkel, nehézkesen, de valami nagy benső elégedettséggel gyalogolt tovább a magas fűben. Belépett a sötétből a Vidám Kocsmáros helyiségébe, és egyszerre úgy érezte, hogy végre biztonságba került. Olyan volt ez, mint egy társasjáték, amit gyerekkorában játszott egyszer. Színes figurákat kellett a táblán előrevinni. Tarka négyszögek voltak a táblán, az egyik éppolyan, mint a másik, de az egyiken mégsem volt biztonságban az ember, ha viszont átlépett a másikba, ott már biztonságban volt. Hogy az ördögbe is hívták azt az ostoba játékot? Az embernek kockával kellett dobnia. Ludo – persze, az volt a neve. Ludo. A vidám kocsmáros rábámult Clive-ra, úgy köszöntötte. – Gyalogtúrán voltam — mondta erre ő, de tudta, hogy a szavai aligha magyarázhatják meg a külsejét. – Kérek egy korsó sört… És van még abból a borjúhússal meg sonkával töltött tésztájából? – Hát, van még egy kevés – felelte a kocsmáros, mint aki bizalmas szívességet közöl egy régi jó baráttal. – Hozzon nekem egy nagy darabot… Egy nagyon nagy darabot.
De amikor megjött az étel, nem tudta megenni az egészet. Megint csak bosszankodott meglepetten, hogy hiába olyan éhes, mégsem tud többet enni. Néhány harapás után úgy érezte, hogy teljesen megtelt és felpüffedt a gyomra. A sört kortyolgatta, és azért nagyon jól érezte magát az asztalnál. Hallgatta a söntésben ácsorgó emberek beszélgetését, hallotta a vitájukat azokról az akadályokról, amelyeket a sík vidéken állítottak fel, hogy felboruljanak rajtuk az esetleg leszálló ellenséges repülőgépek. Mosolygott magában. Inkább csak érezte, de nem fogalmazta meg ezt a gondolatot: „Ó, ha ti tudnátok, amit én tudok! Mert én tudok valamit, amit ti nem tudtok. Van énnekem egy titkom!” Ebbe a derűs nyugalomba burkolózva üldögélt ott egészen záróráig. Amikor meghallotta, hogy az ivóban zárórát kiabálnak, kiment a sötét utcára. Még mindig olyan furcsán elégedett volt. Túljutott azon a fokon, amikor még fáradtságot érezhet az ember, az agya kellemes simasággal működött. Járás közben alig szerzett tudomást a saját mozdulatairól. Csak annyit érzett az éjszaka sűrű feketeségében, mintha minden megerőltetés nélkül valami folyékony bársonyon hatolna át, amely simán szétnyílik és újra összecsukódik mögötte a természettel kötött titkos megállapodása szerint. És ezt a titkos megegyezést senki sem ismerhette. És olyan kellemes volt őrizni ezt a titkot. Már a szálloda közelében járt, amikor rájött, hogy oda ugyan nem mehet be. „Most már biztos igazolást kérnének tőlem – mondta magában. – Míg itt voltam, megvolt a szabadságos levelem, de akkor semmit sem kértek. Most, hogy nincsen, biztosan kérnék. Ez mindig így van. Amikor az egyik ajtó kinyílik, becsukódik a másik. És így van ez mindennel, kivéve a németeket. Azok a természetet is rászedték, meg főként az angolokat azzal, hogy kétszer egymás után mást csináltak, mint ami a Schlieffen-tervben33szerepelt. De hát ki az ördög vagy te?! — folytatta magában. – Tábornok? Mit tudsz te az egészről? Egy nagy nyavalyát! Gondolj csak arra a gyerekkori halra abban a befőttes üvegben… De vajon mi köze ennek a halnak a felnőtt korodhoz? Miféle lélektani hatása volt rád? Mit jelentett ez pszicho-analitikai alapon, hogy folyton erre kell emlékezned, tegnap is meg holnap is?” Felfelé haladt az ösvényen a sziklatető felé. Amikor oda érkezett, ahol Prue-val hevertek azon a légiriadós éjszakán, leült a földre. „Jó sokat gyalogoltál, hogy ide érj végül – mondta ismét magának. – Holnap… holnap… Holnap már nincs hova menned. Itt az út vége. Ide kellett elérkezned. És már nincs is hová menned.” Ez egészen kielégítő és tetszetős magyarázatként hatott. Még bólintott is rá. „De holnap … Holnap aztán mit csinálsz? – folytatta. – Ezt most kell kitalálnod. Most, amikor ilyen világosan tudsz gondolkodni. Most határozd el a következő lépést.” Aztán egy hirtelen és diadalmas fellobbanás révén minden nagyon világos lett. „Holnap elmégy, és önként feljelented magad!” Olyan nagyszerű volt ez az ötlet, hogy elnevette magát. „Az igazság nagyon egyszerű
dolog – gondolta –, sosem olyan bonyolult és kaotikus … „ „Nem azért futamodsz meg, mert gyáva vagy – mondta magának. – Csakhogy ezt nem tudod bizonyítani. Valamennyi érved, amelyek a visszatérés mellett és a visszatérés ellen szólnak, megsemmisítik egymást. Így aztán az eredmény: döntetlen… Lehet, hogy a papnak igaza volt abban, amit az értelem és a hit ellentétéről mondott. Az értelem kora azt mondja benned, hogy nem akarsz harcolni egy ilyen őrült és értelmetlen háborúban. A hit kora viszont azt mondja benned, harcolnod kell, hogy le ne győzzék Angliát. És íme, az ész és az értelem küzdelme holtpontra jutott. Te voltál a küzdőterük, és most az egész dolog holtpontra jutott. Lám, milyen világos és egyszerű az egész! Meg aztán úgysem tudsz már ide-oda rohangálni, túl fáradt és kimerült vagy hozzá. Így hát feljelented magad. Beszolgáltatod a főhadiszálláson a szellemi és érzelmi ellentéteidet, odadobod nekik az egész disznóságot. Akkor aztán nekik kell határozniuk.” Megint titokzatosan elmosolyodott. „Ez aztán jó hecc lesz – odadobni nekik az egész disznóságot. Törjék csak ők a fejüket!” „Tessék csak nézni, ennek a fickónak két ellentétes énje van, amelyek kiegyenlítik és megsemmisítik egymást. Mit csinálhatunk vele?” Erre vonatkozólag semmit se mond a szolgálati szabályzat, semmi sincs a katonai törvények és rendeletek tárában, semmiféle precedens. „Hát, ha az a két fél megsemmisíti egymást, akkor tulajdonképpen ez a fickó nincs is. Akkor halott. Küldjék át az ügyet a temetkezési ügyosztályhoz!” „De hiszen a temetkezési ügyosztály küldte hozzánk.” „Ó, akkor jelentsék, hogy eltűnt a hadműveletek során!” Mosolyogva elaludt, boldogan, hogy milyen egyszerű az egész. 33 Schlieffen, Alfréd, porosz tábornagy. Ő készítette, mint vezérkari főnök, a német hadsereg felvonulási tervét.
33. Ragyogott a hajnal. Clive az újonnan felállított szögesdrót kerítés mellett jött le a sziklatetőről, és egyenesen a szállodába ment. Mint aki előadás közben lép be a moziba, s valahol a közepén kezdi a filmet, olyan érzéssel nézte most az igazgató helyettesét. A kis ember előhúzta a táskáját a pult alól. Clive az órájára pillantott. Még túl korán lett volna, hogy kimenjen a londoni vonathoz. Átballagott a társalgóba, ahol az első napon is ült, és csengetett. Konyakot rendelt, kiitta. Aztán elaludt a mély karosszékben, és közben még azt gondolta: „Istenem, küldj egy jelt nekem.” Újra felébredt. Attól tartott, hogy túl sokáig alhatott, de aztán rájött, hogy mi ébresztette fel. Valaki beszélt a közelében: – De hát mért nem fékezik már meg őket! Micsoda hülyék! Hiszen ez egyenesen középkori, ez a mészárlás… Addig fogják bombázni a városainkat… Hátrafordult a fotel karjára támaszkodva, mire elhallgatott a fojtott, éles, kellemetlen hang. Az ember, aki eddig beszélt, most őrá pillantott. Tagbaszakadt alak volt, kezdődő tokával. Egy karcsú fiatalemberhez beszélt, az meg helyeslően bólogatott. A kövér végül a pohárért nyúlt, nagyot húzott belőle, és böfögött. Clive felállt. „Köszönöm neked, istenem – mondta magában. – Ez ugyan nem valami csodálatos jel! De azért ad valami útmutatást. Mert én nem lehetek egyazon oldalon ezzel a két alakkal. Ami azt jelenti, hogy jól határoztam.” Úgy találta, hogy ez igen józan és kielégítő magyarázat. Fogta a táskáját, és kigyalogolt az állomásra. Túl sokáig aludt a társalgóban, az állomás órája döbbentette rá. A pénztárhoz ment, és megkérdezte: – Mikor jön be a következő londoni vonat? – Londonból vagy Londonba? A hangból könnyű volt az emberre következtetni – nyilván olyan ember, aki szereti csűrni-csavarni a szavakat. – Londonba. – Körülbelül huszonöt perc múlva, uram. Pontosabban huszonhat. Huszonhatos. – Köszönöm. Merre van a mosdó? – Ott. Clive bement a helyiségbe, melynek olyan szaga volt, amilyen szaga csak ezeknek a helyeknek van. Lehámozta magáról a kabátot, kivette a táskából a katonai mosdófelszerelését, megmosakodott, és gondosan megborotválkozott. Mosdás után sokkal jobban, frissebben érezte magát. Azután átöltözött, felvette az egyenruháját. A civil ruhákat belegyömöszölte a táskába. A mosdószereket az oldalzsákjába tette, a zsákot a vállára akasztotta. „Ez az. Ezt a részt lezártuk – mondta magában. – Most aztán ezt a hidat is felégetted magad mögött.” Összecsukta a táskát, és kiment a rácsos pénztárablakhoz.
– Egy jegyet Londonba – mondta. A pénztáros rábámult, majd felismerte. – Hm… szóval… – mondta. – Meg kell néznem a szabadságos levelét. Most, hogy ismét egyenruhában, a kötelező engedelmesség öltözékében volt, Clive gépiesen előszedte a katonakönyvét, és kivette belőle a szabadságos levelét. A másik figyelmesen tanulmányozta, végül csóválni kezdte a fejét. Clive helybenhagyólag bólintott. – Igen, Affieldre van kiállítva, és az északon van… De én idejöttem helyette. A pénztáros most részvevően csóválta a fejét, aztán elvigyorodott. – Ezért laktanyafogságot kap – mondta. – Annyi baj legyen. – Tudom, de hát a maga szabadságos levele szerint magának nem is lenne szabad itt lenni. Affieldben kéne lennie. Clive érezte, hogy megint körülzárja a hadsereg kicsinyes és végtelenül szabályozott élete. – Ugyan, mit számít az – mondta. – Adjon csak egy jegyet Londonig. – De nem tehetem. A maga papírja azt mondja, hogy Affieldben kéne lennie, és maga nincs ott … És azt is mondja a papír, hogy már vissza kellett volna érnie, és maga még nincs a csapatánál. Hogy került ide? Clive-ot elcsüggesztette, hogy most magyarázkodnia kelljen. – Gyalogtúrán voltam… Nézze, amikor nem akarok visszamenni, akkor a kutya sem törődik velem, senki sem akadályoz. Szóval ráírja erre a szabadságos levélre, hogy nem volt hajlandó jegyet adni? A pénztáros úgy vigyorgott, mint aki könnyedén átlát a szitán. – Azt már nem, barátocskám. Arra ne is számítson. Hanem menjen csak át szépen az állomásparancsnokságra, és bélyegeztesse le a szabadságlevelét. Akkor aztán kiadom magának a jegyet Gollamba, és nem pedig Londonba. – Londonon úgyis át kell utaznom, ha Gollamba megyek, hiszen az Londontól északra van. Oda küldtek minket, amikor visszajöttünk. A pénztáros még mindig a szabadságos levelet nézegette. – Ó, hát maga odaát volt Franciaországban? – Igen – Hm… Kisimította a papirost, és előrekönyökölt. – És milyen volt ott, pajtás? – A pokolba is, hát milyen lett volna? Rohadt! – Hát persze. Megdörzsölte borostás állát. – Ide figyelj, pajtás – mondta. – Tudod, hogy most át kellene adnom téged az állomásparancsnokságnak, de hát én magam is öreg katona vagyok. Tudom én, hogy van az ilyesmi. Az ember szabadságra megy, beleesik valami jó kis muriba, és máris idejut… Túllépi egy kicsit a szabadságát. – Akkor hát ad nekem jegyet?
– Nem lenne szabad – felelte a másik. – De hát… Odaadta neki a jegyet, Clive meg átnyújtotta az utolsó egyfontosát. A pénztáros sokáig kotorászott az aprópénz közt, inkább megtartotta volna a visszajáró összeget. – Tudod – kezdte közben –, egyszer, igen… tizennyolcban volt, én is tovább maradtam el, mint ameddig a szabadságomból futotta. Éppen karácsony közeledett. Szóval lógtam egy kicsit, de hát hová mehetett az ember? Elmentem arra a Sasfészeknek nevezett nyavalyás helyre, amit az amerikai katonák részére állítottak fel, és éppen elszundítottam egy kicsit, amikor úgy éjfél felé egyszerre csak beállítottak azok a rohadt tábori csendőrök, én meg ki az ablakon, át a kerítésen, és be a Kingswayn az ausztráliai fiúk klubjába. Ott aztán kényelembe helyeztem magam. De épp csak hogy lehunytam a szemem, jöttek megint azok a rohadtak. Én meg ugrottam kifelé, és pucoltam vissza a Sasfészekbe. Így ment ez egész éjszaka, úgy futkároztam ide-oda, mint valami nyavalyás nyúl. Akkor aztán jelentkeztem az állomásparancsnokságon, és visszamentem. És tudod, mit kaptam? Mindössze megdorgáltak. De még akkor sem mentem volna vissza olyan hamar, ha nincs az, hogy az ember sehová sem tud bemenni egy lejárt szabadságos levéllel, és nem hagyják az embert aludni, amitől aztán olyan rohadt fáradt lesz végül, hogy azért kell visszamennie, hogy legalább kipihenhesse magát… Igen, az ember belefárad, ez az. – Hát igen – felelte Clive. – Legyőzi az embert… Az ember azt hiszi, hogy nem fogja megadni magát, de végül mégis kénytelen. Nem lehet örökké bujkálni. – Úgy is van, pajtás. Nézd, tulajdonképpen be kellett volna küldenem téged az állomásparancsnokságra. De, tudod, hogy mért nem teszem? – Mert rendes fickó vagy. – Nem, várj csak… Azért nem, mert frontkatona vagy. Isten engem úgy segéljen, hogy beküldtelek volna, ha a hadtáptól volnál, vagy valami nyavalyás hátországi bandához tartoznál. – A hadtáposok Dunkerque-nél éppúgy megkapták a magukét, mint a többiek – jegyezte meg Clive. – Úgy kell nekik. Rohadt dögök. Az elmúlt rohadt háborúban sem csináltak semmi mást, csak folyton ide-oda szaladgáltak, felpakolták az eperdzsemet, de mire odaértek a gyalogsághoz, mi maradt belőle? Semmi! Csak a szilva- és almalekvár örökké… Azóta sem ettem egyetlen kanál alma vagy szilvalekvárt, úgy megundorodtam akkor tőle. A tüzérség dinnyét kapott, a hadosztály főhadiszállásán narancslekvár jutott, a műszakiak megkaparintották a ribizlit meg a málnát, az eper, az meg sose jutott túl azon a rohadt trénen! Így aztán nekünk az egész rohadt háborúban csak a szilva- meg az almalekvár maradt! Fütyülnek azok a szegény, nyavalyás bakákra… Hát ezért adom ki neked a jegyet. Legfőbb ideje már, hogy valaki egyszer egy bakával is tisztességes legyen. – Nagyon köszönöm – mondta Clive. – Hát, akkor én megyek… Hol kaphatok levélpapírt és borítékot? – Á, a kislánynak akarsz írni? – Igen. – Ezt szeretem. Írj csak neki, mondd ki, ami a szívedet nyomja, akkor aztán
visszamehetsz… Ne félj, nem is kapsz többet, legfeljebb néhány nap laktanyafogságot. Menj csak ki a peronra, az újságárushoz. Ott a lánytól vehetsz levélpapírt. – Köszönöm. És… ott maradt a mosdóban egy jó disznóbőr táska, meg van benne egy jó gyapjúruha is. Meg egy pár cipő. Gyorsan megfordult, kiment a peronra az újságos bódéhoz, vett egy ív olcsó, vonalas papírt és borítékot. Előszedte a ceruzáját, és sebesen írni kezdett egy padon. Kedves Prue, addig nem írhattam neked, míg nem döntöttem, míg nem volt mit mondanom. Most már van. Egy részben neked volt igazad. Visszamegyek. De csak részben volt igazad. Azért megyek vissza, hogy nekik is elmondjam, amit neked elmondtam, vagy legalábbis annyit belőle, amennyit meghallgatnak. De nem azért csinálom, hogy mártír legyek – azt hiszem, nem valami jó mártír lenne belőlem. Az igazat megvallva, azért teszem, mert nem tudok tovább üldözött vad lenni. Bűnöző is rossz lenne belőlem. Rühellem, amikor vadásznak rám, és magamat is gyűlölöm, ha el kell bújnom, valahányszor meglátok egy egyenruhát. Valahogy olyan mocskos dolog ez. De nem meggyőződésből megyek vissza. Az embernek legyen becsülete. És az embernek csak addig van joga, hogy szabadon gondolkozzék, amíg hajlandó megfizetni a gondolatai kimondásának az árát is. Ha nem merem kimondani azt, amiben hiszek, akkor nincs is jogom, hogy higgyek benne. Éppen ezért ezekben a napokban kíméletlenül ki kell mondanunk a gondolatainkat. Olyan világosan, ahogy csak tudjuk. Ha mindazok, akik hisznek abban, hogy az új, békés világért kell élnünk, nem pedig a régi háborús világért meghalunk, ha ezek mind elég hangosan kimondanák, amiben hisznek – nem is tudom, mi történne akkor. De nem is ez számít. Az ember önmagában egy egész világ – erről van szó. Ha egyetlen ember sem lenne az egész világon, aki úgy beszélne, mint én, aki abban hinne, amiben én, és ha azért, amit mondok, mindenki kiközösítene, mindenki megvetne, akkor is ki kell mondanom a meggyőződésemet, különben méltatlanná válnék rá, hogy egyáltalán legyen meggyőződésem. Persze lehetséges, hogy többre becsülöm a saját méltóságomat, mint amennyire jogom van hozzá. Isten veled. Ahogy kiléptünk együtt a sötétségből a világosságba, az nagyon, nagyon szép volt. Hogy velem mi lesz a hadsereg hatalmas gépezetében, nem is tudom. Nem is törődöm vele. Fáradt vagyok. Csak azt szeretném még megmondani, hogy jó voltál. Összefüggéstelen gondolatfoszlányok és emlékek jutnak most eszembe. Bárcsak rendesebb lettem volna én is tehozzád. Ne aggódj. Majd értesítlek, hogy mi történt velem. És egyszer majd túl leszünk ezen az egészen. És addig is remélem, hogy jó barátom maradsz, mint én is neked. Őszinte szeretettel a 2265657 sz. közlegény. Gyalogsági kiképzőtábor, Brit Expedíciós Haderő. Ez a tudat teszi tönkre az ember énjét. Hogy ezek a számok jelentenek engem – de egyesegyedül engem a világ minden embere közül. És ez az, ami ellen az ember egész életében lázadozik, hogy puszta szám és egyszerű jelkép legyen. Ugye találkozunk még, ha vége lesz a háborúnak? Remélem, hogy igen. Clive
Ráírta a borítékra a repülős lányok gosleyi táborának címét, aztán odaadta a levelet az elárusító lánynak. – Ugye, vesz majd rá bélyeget és feladja? – kérdezte. – Ugye megteszi? – Persze, szívesen – felelte a lány. Clive megismerte a lány éneklő, félig elharapott, délvidéki kiejtését. Talált a zsebében egy két és fél shillinges pénzdarabot. Letette a lány elé, aki csak bámult a pénzre, és elment. Most már túl volt mindenen. Már csak a vonatra kellett várnia.
34. A vonaton döbbent rá. Egyszerre vakító fényességgel megvilágosodott előtte. Aludt egy darabig; arra ébredt, hogy elégedettségében mosolyog. Aztán hátradőlt megint, lehunyta a szemét, feje a vonat ütemére bólogatott. Ernyedten hagyta, hogy a gondolatai csendben elkalandozzanak. Most, hogy végre megbékélt, átengedte magát az emlékeinek. A vonat mozgásáról eszébe jutott utazása Prue-val. Amikor Prue átöltözött rendes ruhájába, és azt mondta: – Kérlek, ne nézz… vagy különben, ha akarod, nyitva is tarthatod a szemed… most legalább van csomagunk. Clive gyengéden elmosolyodott. Volt Prudence-ben valami különös bátorság. A logikája, az volt bátor. Hisz akkor utóvégre is fejest ugrott egy számára teljesen ismeretlen és ijesztő dologba. De hát el akart jönni ővele, ez egészen nyilvánvaló. Hisz ő meg is kérdezte tőle: – Eljönne velem valahová? – Amikor ott álltak a bükkfa alatt. És ott, a bükkfa alatt, Prue igent mondott habozás nélkül. De nem is úgy volt… Prue hallgatott, ő pedig azt mondta: – Nem akarja, ugye? Erre aztán Prue felelt valamit, meg ő is mondott valamit, és Prue is folytatta, hogy: ez meg így meg így, és el is felejtettem a legfontosabbat… És ezt olyan határozottan és egyszerűen mondta, pedig milyen nehéz lehet egy lánynak ilyesmit magyarázgatni egy férfi előtt, akit alig ismer. Igen, ez Prudence tisztasága, a bátorság egy fajtája, hogy ilyen nyíltan és tárgyilagosan tudja kezelni a dolgokat. – Ne legyen olyan férfi módra ostoba… Milyen nyíltan megmondta, holott a legtöbb nő… És ekkor rádöbbent Clive. Kiegyenesedett ültében, és olyan tisztán hallotta most már azt a párbeszédet, mintha gramofon szólna, s néhány barázdával hátrább tette volna vissza a tűt a lemezen: – Hogy érti azt, hogy a jövő hét vége nem lesz jó magának?… (Ez az ő hangja, most pedig a Prue-é következik): – Ne legyen olyan férfi módra ostoba… Úgy értem, hogy én nem leszek jól… Clive tágra meresztett szemmel pillantott körül a fülkében, mintha meg akarná állítani a vonatot, hogy kiszálljon, és visszarohanjon a múltba, és másképpen igazgassa el az eseményeket. Hiszen Prue jól volt akkor! Hisz jól volt! Vagy talán elszámolta magát? Az megesik a nőkkel. Vagy talán csak védekezésül mondta… Ismét háradőlt az ülésen, s ráparancsolt az agyára, hogy ne törődjék ezzel tovább, foglalkozzék mással. De most már képtelen volt folytatni az ábrándozás üres játékát. Nem, Prue nem olyan … ő nem az a fajta, aki rosszul számolja az időt, vagy pedig hazudik védekezésül. Vagy igent mond, vagy nemet, és fütyül minden egyébre. Nem, ő nem olyan, hogy elfelejtse a dolgokat, hogy rosszul emlékezzék, vagy olcsó kifogások mögé bújjon, ahogy oly sok nő teszi. Akkor pedig… akkor Prue úgy vált el tőle, hogy már tudta! De nem, nem, hisz nincs olyan nő a világon, aki ezt meg tudná tenni! De Prue igen! Ő megteszi! … Emlékezett a beszélgetésünkre, és elvárta volna tőled,
hogy te is emlékezz rá! Öklével a térdére csapott. Bárcsak jobban rohanna a vonat! Rohanna jobban Londonba… Londonba… Londonba… Bárcsak mozogna már jobban ez az átkozott, cammogó vonat! Bárcsak átugorhatná az időt, s ne kellene közben minden percét végigélnie addig! Futólépésben sietett végig Londonban a peronon. Már csaknem a kijárathoz ért, ahol a vasutas elszedi a lejárt jegyeket, amikor észrevette a tábori csendőrt, s hirtelen eszébe jutott, hogy vigyáznia kell. Egészen megfeledkezett róla, hogy már ismét katona. Megfordult és elindult visszafelé, szemben a kiáramló tömeggel. Ha most letartóztatnák… De nem, semmiképpen sem szabad, hogy most letartóztassák! Addig semmi esetre sem, míg nem beszélt Prue-val! Tudta, hogy a peron hamarosan kiürül – akkor a tábori csendőr azonnal meglátja. Visszament tehát a kocsijához, és újra beszállt. A másik oldalon kinyitotta az ablakot, leugrott a sínek közé, s egy elhagyott peronon ment tovább. De az útja végén zárt kapukat talált. Egy újságos állvány volt ott, a magas vaskerítéshez támasztva. Két oldalán a kerítésre drótozott reklámtáblák elrejtették Clive-ot a kívül állók elől. Az újságos állvány mögött behúzódott a sarokba, de rögtön vissza is ugrott, mert észrevette, hogy van ott valaki, méghozzá egyenruhában. És meg is szólalt az illető nagyon csendesen: – Bújj csak be ide … Vigyázz, nehogy észrevegyenek! A kiejtés kanadai volt. Az ismeretlen megfordult, és két reklámtábla közt kikémlelt az állomás felé. – A rohadt dögök! – mondta a kanadai. – Mindenkit igazoltatnak. Visszafordult, Clive-ra mosolygott. – Mikor járt le a szabadságod? – Egy hete lesz. – Az ördögbe is, én már két hete lógok. De van még tíz fontom, és itt csapjon belém az istennyila, ha visszamegyek, míg az egészet el nem vertem. Clive-ra megnyugtató érzéssel hatott a bajtársiasság és a nyílt beszéd oly ismerős hadseregbeli hangja. – Valakit fel kell hívnom telefonon – mondta. – De ha telefonáltam, akkor már azt se bánom, ha rögtön elkapnak is. – Persze. Az ügyvédedet akarod felhívni, mi? Hogy intézkedjék egy ártatlanul letartóztatott személy szabadon bocsátása érdekében. Nem sok reménnyel kecsegtet a dolog … Ügyvéd aligha fog kihúzni ebből a bajból. – Most már talán elmennek… Ha egészen kiürül a vonat. – Dehogy mennek! Még a kijáratot is lecsukják… Nézd csak, hármat már elkaptak… Leskelődtek a réseken át, látták, hogy a nyalka egyenruhás tábori csendőrök elvezetnek három katonát. – A kutyák, a gazemberek! – mondta a kanadai. – Az isten verje meg őket! És verje meg Orániai Vilmost és Máriát is… – Miért éppen Vilmost és Máriát? Clive kissé szédült a homályos sarokban, de közben szórakoztatta is a kanadai nyers,
ideges hangja. – Azért, mert ők hozták a katonai zendülésről szóló törvényt. Azelőtt a katonákat is ugyanúgy polgári bíróság elé állították, mint a civileket. De ha jól tudom, a skót gárdisták elhatározták, hogy ők egytől egyig hazamasíroznak, ahogy vannak. Valahol Lincoln környékén kapták el őket, és akkor megszavaztatták a parlamenttel a katonai zendülésről szóló törvényt, ami aztán azóta is megmaradt. Soha nem gondolkoztál még azon, hogy mért van az, hogy abban a pillanatban, amint felemeled a kezed, hogy felesküdj katonának, egyben lemondasz minden polgári jogodról? És attól kezdve még akkor sem folyamodhatsz a polgári törvényhez, ha az életedről van szó. – Ez érdekes – mondta Clive. – Jogot tanultam – magyarázta a kanadai. — Átkozottal érdekes… Nézd csak, most mintha tisztább lenne a levegő. Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnánk a kerítést? Fej vagy írás. Aki nyer, az megy először. Várj csak, van egy féldollárosom, az szerencsepénz. Feldobta a pénzdarabot, és a kezefejére csapta. – Enyém a fej, tiéd az írás. Felemelte a tenyerét. – Itt van – mondta –, írás. Rendben van. Én majd emellek a lábadnál fogva, aztán te is segítesz majd nekem… Gyerünk! Lehajolt, és gyakorlott mozdulattal egymásba fűzte az ujjait. Clive a tenyerébe lépett. – Hó-rukk! – mondta a kanadai. Clive a magasba lendült, közben a másik is tolta felfelé. Elkapta a tizenkét láb magas kerítés tetejét, és szétnézett a magasból. Úgy látta, az állomáson senki sem vette észre. Aztán lefelé pillantott. Közvetlenül alatta nyugodtan várakozott egy karszalagos egyenruhás. Kiviaszolt bajusza tökéletes szögben meredezett. – Na, jól van – mondta odalent szelíden a tábori csendőr, mintha gyerekhez beszélne. – Gyere csak le. Gyere szépen. Éneklőn rábeszélő hangsúllyal beszélt, ahogy a kiképző őrmesterek szokták, gúnyolódós kedvükben. Egy pillanatra állóképszerűen megdermedtek mindketten. Egyikük sem mozdult. Aztán Clive érezte, hogy alulról a kanadai újra csak nyomkodja felfelé a lábát. – Az isten szerelmére, indulj már, testvér! Gyors mozdulattal kiszabadította a lábát a kanadai tenyeréből, és elnevette magát. Szinte mulatságos volt az egész – Odalenn ez a kanadai, akinek fogalma sincs a helyzetről, s igyekszik őt minél gyorsabban áttolni a kerítésen, a túlsó oldalon meg a tábori csendőr, aki azt parancsolgatja neki, hogy menjen le hozzá, mintha bizony el tudná érni a parancsolgatással, hogy magától leugorjon egyenest a fogságba. A kanadai végül is felnézett. – Mi az ördög van ott? – kérdezte. – Csendőr – felelte Clive. És gyorsan visszaugrott. Ebben a pillanatban felbomlott az állókép. A tábori csendőr a bejárat felé rohant. Clive és a kanadai egy szót sem szóltak egymáshoz, csak nekiiramodtak, végigrohantak a peronon, s futottak tovább a vágányok szövevényén át. Később eszébe jutott Clive-nak, mi történhetett vajon a kanadaival. Mert valami
őrkunyhóféle mögül egyszerre csak előbukkant két egyenruhás alak, és Clive elkiáltotta magát: – Balra, Kanada! De a kanadai csak száguldott tovább, egyenesen előre, furcsán összegörnyedt testtartással, mintha valamit cipelne. Fejjel belerohant az útját álló emberekbe, s Clive pillanatfelvételszerűen látta, hogy jobbra-balra löki a két alakot, azok meg mulatságosan kétfelé bukfenceznek, ő viszont balra kanyarodott, és gyorsan az ellenkező irányba kezdett futni, összevissza cikázva a sínek, talpfák között. Egyszerre csak meglátott egy korlátot, keskeny vashíd volt, amely egy utca felett ívelt át. Kőpillér emelkedett a közepén, és húsz lábnyira lent zsúfoltan hömpölygött a város forgalma. Clive visszanézett. A bajuszos tábori csendőr már a nyomában volt, és dühödten ordítozott: – Állj!… Állj meg ott!… Parancs, hogy megállj! „Nevetséges és méltatlan ez az egész” – gondolta Clive mérgesen. Egy pillanatig két kézzel kapaszkodva lógott a pillér oldalán, és hasával súrolta a követ, ahogy jobbra-balra mozgolódott. Aztán elrúgta magát a faltól és leugrott. Minden csontját összerázta, ahogy a földre lehuppant. A foga is belefájdult, és furcsa, fémes ízt érzett a szájában. Amint sajgó tagokkal feltápászkodott az úttestről, rábámult megtorpanva egy férfi és egy nő – nem szóltak, nem is álltak meg egészen, de haboztak. Clive, kissé keservesen, intett nekik üdvözletképpen, aztán elsietett, vissza se nézett, gyorsan elvegyült a londoni utca tömegébe. Végre kinyílt az ajtó. – Nahát, hisz ez Mr. Hanley! – Jó estét, Mrs. Anderson. Blakidge-nél csöngettem, nincs idehaza? – Nahát, éppen elszalasztottá … Elment az esti vonattal Edinburgh-be, még fél órája sincs. Clive bosszúsan csettintett. – Ó, az ördög vigye el – mondta. – Pedig szerettem volna egy távolsági beszélgetést lebonyolítani a telefonján. – Semmi akadálya – felelte az asszony. – Jöjjön csak be, én majd beengedem a szobájába. Belépett a homályos előszobába, az asszony meggyújtotta a villanyt, s keresgélt a karikán függő kulcsok közt. – Nem is reméltem, hogy láthatom – folytatta. – Blackidge úr azt mondta nekem, hogy megsebesült, és kórházba vitték. – Nem, nem sebesültem meg. Csak tüdőgyulladásom volt. Az asszony végignézett rajta. – Szerintem – mondta – még mindig siralmas színben van. Szégyen és gyalázat, hogy ezeket a szegény fiúkat kizavarják a kórházból, mielőtt teljesen felgyógyulnának, megerősödnének… Az asszony nehézkesen, a karfába kapaszkodva lépkedett fölfelé a lépcsőn, Clive ment utána.
– És hogy van Mr. Vollenbee? – Még nem találkoztam vele – felelte Clive. – Épp csak hogy megérkeztem, és telefonálnom kell, és ez sokkal közelebb volt. – Igen – mondta az asszony szinte büszkélkedve, s közben kinyitotta az ajtót. – Mindig is mondtam, hogy ez mindenhez olyan közel van. Nagyon központi fekvésű … Na, itt vagyunk. Érezze magát otthonosan, Mr. Hanley! Szeretne még valamit? – Nem, csak a telefont… Köszönöm szépen. – Akkor hát jól van. Minden rendben van. Az ajtó becsukódott, Clive rohant a készülékhez. Elkezdte a vesződést a telefonos kisasszonyok kedélyes személytelenségével. Beszélt, hallgatott, várakozott, a sapkáját hátratolta közben a tarkójára, s a homlokán csurgott a verejték. Később egy gyors mozdulattal egészen hátralökte, lesodorta fejéről a sapkát. A zümmögő távolságból tompán hallatszottak a hangok. Aztán elkezdte a következő csatát, ez alkalommal a katonai bürokrácia kicsinyessége és fagyos érzéketlensége ellen. – Magánhívásra senkit sem küldhetünk a telefonhoz – trillázta diadalmasan a hang, mintha vizsgázna a kitűnően betanult szövegből. És ez olyan visszavonhatatlanul hangzott. – Ez, kérem, londoni hívás. Nagyon fontos. – Ki hívja? – Egy … Az egyik családtagja. – Tessék, kérem, átadni az üzenetet, majd mi továbbítjuk, ha fontos. – Nem, ezt nem lehet. Nagyon bonyolult. Távoli hangokat hallott, ahogy hosszasan megvitatják az ügyet. Közben a központ hangja harsant hirtelen, közelről a fülébe. – Kérem, kisasszony, ne kapcsoljon szét… — mondta Clive. – Befejeeeeezte? – énekelte ismét egy másik hang. – Jaj, istenem – sóhajtotta Clive. – Kérem, szálljon ki a vonalból. A bádogcsengésű bürokrácia egy újabb hang által jelentkezett ismét. – Senkit – sem – küldhetünk – magánhívásra – a – telefonhoz – zengte a nő boldogan. – Ó, az isten szerelmére! Ezen már egyszer túljutottunk – mondta nyögve. – Mikor lesz szolgálatban? Megint hallatszott a másik oldalról kérdésének a visszhangja, majd valami élénk társalgás. Végül aztán őt is bevonták. – Nekünk itt nincs jegyzékünk a szolgálati beosztásokról. Már reménytelennek látszott a helyzet. – Kérem, hallgasson meg. Négy óra harminc körül jár le valószínűleg a szolgálata. Most… – Semmiféle beosztás nincs itt nálunk… – Tudom, de azért hallgasson meg. Csak ennyit írjon le: Mr. Hanley hívta telefonon. Leírja, ugye? És adja oda neki a cédulát… Küldje oda neki, akárhogy. És kérje, hogy hívjon fel… A telefonkészülékre pillantott. – Oxford hetvenhét-nulla-három számon. Felírta ezt a számot?
– Oxford hetvenhét-nulla-három! – trillázta a hang. – Helyes. Nagyon fontos. Én itt maradok, várok. És… nagyon köszönöm magának is. Letette a hallgatót, megtörölte a homlokát. Annyiszor elmondta magának, hogy hiába reménykedik, mert úgysem jut el Prue-hoz az üzenete, hogy amikor végül is azon kapta magát, hogy már emeli a hallgatót, mert a szobában csak úgy harsog a csengetés – egyszerre elhagyta minden ereje. Meghallotta Prue hangját, és úgy érezte, hogy rögtön összeesik, mert mást úgysem tudna tenni, egy szót sem tudna most beszélni, csak összeesni tudna, vagy sírni szörnyen, hevesen – sírni attól, hogy meghallotta ezt a hangot. – Prudence – kiáltotta. – Ó, Prudence, Prudence… Prudence! – Édes … csak nem vagy beteg? Annyi ijedtség volt a hangjában, hogy Clive megpróbálta összeszedni magát, összpontosítani az akaratát, minden idegszálát, és nyugodtan beszélni. – Nem – felelte. – Nem. Csak, tudod, olyan régóta várlak… Azt hittem, hogy fél öt körül fogsz hívni, és… – Lejöttem telefonálni a faluba, ide a Kosfőbe, a táborból nem tudtam volna beszélni, ott mindenki hallja az embert. – Persze, persze. Nagyon jó kislány vagy. Nagyszerű lány vagy. – Jaj, édes, mit csinálsz?… Hol vagy, Londonban? – Itt… itt vagyok Blackidge-nél… Megkaptad a levelemet? – Nem, semmit sem kaptam… – Nem? Persze, hiszen csak ma adtam fel. Feljelentem magam. Megyek, jelentkezem. Nem számít, hogy mi lesz belőle. Azt szeretném, ha … most mindjárt idejönnél. Házasságot kötünk. Hallotta a telefonban a lány mély lélegzetvételét. Majd Prue azt mondta: – Mikor? – Most. Gyere most… Valahogy csak el tudsz jönni. Kérj szabadságot. – Fütyülök a szabadságra. Jövök… Addig ne jelentkezz, Clive, le ne tartóztassanak… Semmit se tégy, amíg nem találkozunk. – Persze hogy nem, Prue. Hisz ha most feljelenteném magam, csak az isten tudja, mikor tudnánk megesküdni. Lehet, hogy csak évek múlva. De utána visszamegyek, és akkor már mindent kibírok. Nem tudom, meddig tarthat, amíg el lehet intézni egy ilyen házasságot. Ennek még utána kell néznem. Egyszerre boldogan nevetni kezdett. – Ó, Prue – folytatta. – Te olyan… olyan gyönyörű vagy… és én úgy szeretlek… A lány nem felelt. – Hiszel nekem, ugye? Hiszel nekem? – Igen. Hiszek neked. Mert eddig soha nem mondtad, hogy szeretsz. Sosem… amikor szerettük egymást. – Mert én egy ökör voltam… És én magam sem tudtam. Pedig tudnom kellett volna. De nem tudtam. Az kellett volna, hogy valaki megmondja nekem. Hogy te megmondd. De most már tudom. Hisz olyan világos. És te… te is szeretsz? – Igen – mondta a lány. – Igen, ezt biztosan tudom. – Akkor hát mért mentél el csak úgy… Prue, gyere, megesküszünk, és akkor
aztán visszamegyek, és elmondok nekik mindent, amit gondolok, és fütyülök rá, hogy mit csinálnak velem. Várta a lány válaszát, de mert Prue nem szólalt meg, ő folytatta: – Akarsz a feleségem lenni? Te is akarod, ugye? – Hisz tudod, édes, hogy igen. De… ehhez engedélyek kellenek meg mindenféle hasonló dolog… És nincsenek mindenféle tilalmak? – Ó, háborúban nincs ilyesmi. Meg lehet őket kerülni… Nem ismersz valakit, aki… – Apa biztosan ismer valakit. – Jó, akkor hát gyere. Mikorra tudsz ideérni? – Most még elérem a városba induló buszt, és onnan, azt hiszem, hét óra körül indul egy vonat… Igen, ez az. Tudom, hogy van egy ilyen vonat. Hét óra tízkor. És akkor Londonba érek huszonöt perccel tíz előtt… Hogy fel voltam háborodva, és most én is szökevény leszek. – Az állomáson várlak, Mary Ann … Úgy tűnt neki, hogy ezek a szavak egy népszerű slágerből valók, és a boldogságtól csodálatosan könnyűnek érezte magát. – Nem kellene már indulnod? – mondta. – Le ne késd a vonatot. – Csak félóra múlva indul a busz – felelte a lány. – Beszélgessünk még. Tudod, amikor megkérik egy lány kezét, és ő igent mond, akkor valakivel beszélnie kell róla. És te vagy az egyetlen, ha csak be nem megyek a söntésbe, és… – Ne, én majd beszélgetek veled – mondta nevetve. – Hogy vagy, Prue? – Ó, én kitűnően érzem magam. És te hogy vagy? – Én? Kitűnően. Olyan boldog vagyok. – Én is. Kis szünet következett. – Prue. – Tessék? – Ugye gyereked lesz? – Tudtam, hogy ezt fogod kérdezni. – Lesz? – Hát… igen. – Az isten szerelmére, mért nem szóltál? Csak úgy elmenni… – Édes, én magam sem voltam benne biztos. Tudod, egy dolog miatt… Arra gondoltam, tudod … attól, hogy olyan sokat együtt voltunk, megváltozhatott az ideje… Meg aztán, különben sem szólhattam volna… Az olyan lett volna, mintha az ember meg akarna zsarolni valakit, hogy vegye feleségül, hogy tisztességes asszonyt csináljon belőle. És te különben sem mondtál semmit, és akkor én sem szólhattam, nem igaz? – Azt akarod mondani, hogy inkább magadra vállaltad volna az egészet, csak hogy ne kelljen szólnod annak az embernek, aki olyan hülye volt, hogy nem is tudta, hogy mennyire szeret téged… És micsoda szerencséje van a hülyének, hogy végül mégis …
– Clive, édes … – De hát az komoly dolog, Prue, ha valaki kisbabát vár. – Nekem mondod, édes! Borzasztó komoly dolog, mondhatom neked… Még manapság is. Lehet az ember akármilyen modern és szabadgondolkodó, ha megtudja, hogy gyereket vár, mégis fél egy kicsit. – Jaj, Prue, milyen hülye vagyok! Egész véletlenül jutott csak eszembe, és… Egyszer azt mondtad, tudod… – Tudom. Prue boldogan felnevetett. – Min mulatsz? – Majd egyszer elmondom neked. – Most mondd! – Csak az jutott eszembe, édes, ha egyszer elkapom azt a nőt, aki nekünk egészségügyi előadásokat tartott itt, a táborban, és tudod, azt magyarázta, hogy vannak időszakok, amikor a nők nem fogamzásképesek… De úgy látszik, én ebben is kivétel vagyok. – Ez most már rendben van. És ez a gyerek most már egyenesben lesz… Nem lesz kis fattyú, mint az apja volt. Szünet következett. – Clive. – Tessék? – Ugye, nemcsak ezért akarsz feleségül venni? Vagy csak a gyerek miatt?… Vagy csak azért, hogy belőlem tisztességes nőt csinálj? – Dehogy, Prue. Szeretlek. Igazán szeretlek… Vigyázz, le ne késd a vonatot. És egy vagyont fogsz kifizetni ezért a telefonért. – Ugyan, édes, mit számít a pénz? – Hát, pokolian sokat. – De ehhez képest semmit. És úgy szeretem hallani a hangodat. És csupa könny és izzadság vagyok, ahogy itt állok a Kos halljában, a sötétben, és fütyülök rá, ha bárki is meghallja, hogy mit beszélünk, de nincs is itt senki… Ez olyan csodálatos, Clive. Hogy vagy? – Ezt már kérdeztük egyszer. – Tudom, de azt akarom, hogy beszélj. Szeretem a hangodat. Olyan határozott, tudod, és olyan megnyugtató. Nagyon be voltam gyulladva, de most már jól vagyok… Nagyon akaratos fickó a fiad. Olyan, mint az apja. Nem hagyja magát, mind a két kezével kapaszkodik. – Mit csináltál? – Mindent. Megittam vagy tíz litert… Tudod, olyasmit, ami ilyenkor állítólag használni szokott… Meg egy óra hosszat álltam a fejemen. A lányok is mind nagyon izgultak értem. – Jóságos isten, csak nem mondtad el mindenkinek? – Ilyesmit nem kell elmondani, Clive. Ha az ember szabadságra megy, akkor úgyis gyanítják. Meg várják is ezt… Tudod, olyan magától értetődőnek veszik,
hogy… szóval, ez a kockázat. És nem is lehetne becsapni őket, hisz együtt élünk. Még abban sem vagyok biztos, nem vezetnek-e naptárt az emberről, hogy mikor van az ideje. – Tudom, olyan ez, mint nálunk is, a hadseregben. Az embernek nem lehet magánélete, és hamarosan arról is leszokik, hogy egyáltalán igénye lenne rá. Megszokja a tömegéletet, még a büszkesége is csak a tömegé, és nem marad benne semmi egyéni szégyenérzet, nem akar magában tartani semmit … Nézd csak, most már le kell tennünk a telefont. – Nem, édes! Olyan gyönyörű este van. – Az istenért, miről beszélsz? – Biztosan gyönyörű este lesz. Ne törődj vele, hogy miket mondok. Teljesen meg vagyok zavarodva. Tudod, nem minden lánynak kérik meg telefonon a kezét. – Pedig keserves dolog ez így. Bárcsak itt lennél, hogy bebizonyíthatnám… – Tudom, édes, tudom. Olyan nagyszerű ember vagy. És mi olyan csodálatosan boldogok leszünk. És soha többé nem fogunk veszekedni. Tudom, hogy nem fogunk. – Nem is, Prue. Soha életemben nem fogok többé veszekedni veled. – Tudom, hogy nem fogsz veszekedni. Mégpedig azért nem, mert… Hát, ez is olyan furcsa. Tudod, a mi szerelmünk olyan fordított dolog volt. Másoknál általában szerelemmel kezdődik, aztán egyre kevesebb és kevesebb és kevesebb marad belőle. Mi meg a másik végén kezdtük. Lefeküdtünk, de nem sokat törődtünk vele, aztán meg veszekedtünk, és közben folyton szerelmesebbek lettünk egymásba, és végül aztán igazi szerelem lett belőle. És azt hiszem, ez így is fog folytatódni. Hát nem furcsa ez? – Igen. És milyen nehéz Úgy… Gondolj csak arra, hogy ezer meg ezer lehetősége volt, hogy ne így történjék. – Hogyan? – Hát, már az is, hogy a tábor ezer lánya közül véletlenül éppen veled találkoztam… És azt se tudtam, hogy te olyan vagy… olyan… szóval, olyan, mint amilyen vagy, mert akkor talán sose kezdtük volna el. Tudod, én azt hittem, hogy csak olyan egyenruhás lány vagy. Persze, nagyon helyes kislány… – Köszönöm szépen, uram. – És most meg úgy érzem, hogy le kellene érte hordanom téged. Tudod, olyasmiket mondani, hogy: Prue, hogy merted magad összeadni az első katonával, akárkivel, aki a sötétben beléd ütközött? – De édes, az nem akárki volt. Az te voltál! – Hisz éppen erről beszélek. Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – Ha az eszemmel nem is, de valahol a tudat alatt… – Na, az a te kitűnő tudatalattid szép kis históriába keverhetett volna… Értsd meg, mi lett volna, ha én valami vén szoknyapecér vagyok, akinek akár szifilisze vagy gonorrhoeája is lehet… – De édes, kérlek. Ez nem illik. – Az is lehetett volna nekem! Akárki lehettem volna. – De édes, te nem voltál akárki. Valaminek itt belül, a bensőmben kellett azt
tudnia, hogy te vagy az. Mert hát azelőtt én még soha, senkivel nem mentem a szénakazalba… – Hát csak szabadjára ne engedd újra azt a híres tudatalattidat! Egy szerencsés találat éppen elég. – Jaj, édes, mi olyan szerencsések voltunk! – Nem lenne most már jobb, ha letennénk a hallgatót? – Nem, hiszen még húsz percünk van. És én életemben soha többé nem leszek újra ebben a fülledt előcsarnokban, ahogy éppen igent mondok valakinek, aki megkérte a kezemet. Ez csak most van, hadd élvezzem ki… Látod, milyen furcsa dolgok megesnek a háborúban? Mondjál valamit. – Mit mondjak most neked? – Ó, hát azt, hogy mit szeretsz reggelire, meg hogy mi a kedvenc színed, meg … Clive! – Tessék? – Ugye, neked soha nem volt olyasmid? – Micsoda? – Tudod … Nemi bajod. – Persze hogy volt. Mind a hét változata. – Na, komolyan, édes. – Persze hogy nem volt. – Tudom … De olyan ijesztő dolgok ezek. Tudod, az előadásokon mindig azt mondták ezekről a betegségekről, hogy olyan férfiaktól lehet kapni, akik rossz nőkkel érintkeznek. Én meg azon töprengtem mindig, hogy mért nem olyan nőktől, akik rossz férfiakkal érintkeznek? – Ezt majd alaposan megvitatjuk egy esős estén, amikor már papucs lesz a lábamon, és ott ülök a kandalló mellett, és már ágyban lesz és szépen elaludt mind a három gyerekünk. – Három? Csak annyi?… De nem, ez nagyon fontos, Clive. Az ilyesmit meg kell beszélni az embernek a jövendőbeli férjével… mert a nemi betegségek szörnyen kihatnak a nemzőképességükre… és én azt akarom, hogy egy csomó gyerekünk legyen … és egészségesek … – Egy már most is van, és úgy látszik, a kis Oszkár elég egészséges. Ez is bizonyítja, hogy … – Tudom, édes, de ezekről a dolgokról soha senki nem beszélt rendesen az emberrel. Persze én aztán később mindent megtudtam apa orvosi könyveiből. De amikor még kisebb lányok voltunk, ó, neked is hallanod kellett volna, micsoda biológiai előadásokat tartottak nekünk. A tanárnőnk egy kört rajzolt, és azt mondta: – Ez itt a pete. – Akkor aztán egy pontot tett a közepébe, és azt mondta: Amikor a pete, vagy más néven az ovum, meg van termékenyítve, elkezd nőni, és így jön létre az élet. – S azt képzelték, hogy ezzel aztán mindent tudunk. Szörnyen ijesztő és veszedelmes dolog lánynak lenni. – Jaj, Prue, te olyan csodálatos vagy. Úgy szeretlek! – Ó, mondd ezt még.
– Hisz most mondtam. – Tudom, de kérlek, mondd megint. – Minek? – Mert… százszor is szeretném hallani. Olyan csodálatos, libabőrös érzésem támad tőle itt belül mindenfelé. – Belül. Hol? – Csak itt belül, édes. Az egész bensőmben. A hasikómban és a mellemben és a torkomban, és azt se bánom, hogy kívül csupa izzadság vagyok, és össze vagyok mázolva, mert úgy sírtam… – Jaj, Prue, Prue … Szeretlek. Nagyon szeretlek. Milyen szamár voltam, hogy nem jöttem rá már előbb is. Amikor még tehettem volna valamit. – Nem, ez így olyan csodálatos. Mert ez is olyan, tudod, mint minden, amit eddig tettünk. Nem kérik meg minden lány kezét telefonon… Méghozzá úgy, hogy biztosan vagy száz ember is hallgatja. Olyan csodálatos ember vagy, hogy így csináltad, édes. – Igen. Bizony, én nagyon csodálatos fickó vagyok… – Igenis, az vagy. És én úgy érzem magam, olyan… – Olyan hogyan? – Valahogy olyan földöntúlian boldognak. Mint amikor először vittek el a tündérbaletthez, és felment a függöny. – Ilyen hát a szerelem? – Ilyen, és még sok mindenféle más. Olyan, mint amikor az ember először látja a királyi palota előtt az őrségváltást, és mint az a szomorú rész az ötödik szimfóniában, és mint tavasszal az első nárciszok a piacon, és a narancsok a gyerekek harisnyájában karácsonykor, és mint amikor húsvétkor a szép, új ruhájában megy az ember a templomba, és van benne, édes, van benne mégis valami szomorú, mint amikor az ember először döbben rá, hogy ő sem fog örökké élni. – Hát ilyen sok dologból áll a szerelem, Prue? Akkor én szörnyen felelősnek érzem magam. – És a te számodra mi a szerelem, Clive? – Ó, hát olyan, mint amikor az ember az egész héten át dolgozott, és aztán megszólal a csengő, és jön a bérfizetés. – Semmi más? – Na és mint amikor az ember tudja, hogy nincs Mikulás, és mégis talál valamit a cipőjében. – Csak ennyi? Clive némán ült egy pillanatig. – Olyan, mint… mint ha az ember egész életén át sötétben és szennyben gázolt volna, és akkor egyszerre csak áttör egy függönyön, és megpillant maga előtt egy napfényben fürdő völgyet, és tudja, hogy új világ és új élet kezdődik a számára mostantól fogva mindörökké. – Clive, ez olyan csodálatos volt… Kíváncsi vagyok, hányan próbálhatták már elmondani a szerelmüknek, hogy mi a szerelem?
– Ó, minden költő, a világ kezdete óta. Milliók és milliók, akik csak költők voltak. Fehér, sárga, fekete és barna emberek, és ezren és ezren próbálják most is. – Jaj, ez elrontja… Tudod, ha arra kell gondolnom, hogy mások is ugyanezt csinálják. De ez olyan gyönyörű szép, Clive, amit mondtál, hogy az új világ… És most már nem is akarok tovább beszélni, édes. Clive, mondd, hogy isten veled, és… szeretlek. – Én is szeretlek, Prue. – Olyan csodálatos, olyan nagyszerű, hogy ezt így csináltad. El fogom mesélni az unokáimnak… – Jóságos ég, már unokák! Ha még egy percig folytatjuk, akkor máris ősi emlékek leszünk. – Tudom. – Akkor azzal a vonattal jössz? – Édes, hadseregek, kisegítő női légierők, pokol és özönvíz állhatják az utamat, én megérkezem azzal a vonattal! – És állja az én utamat is pokol és vízözön, várlak a pályaudvaron! Kis szünet következett, aztán anélkül, hogy bármelyikük is még szólt volna, befejezték beszélgetésüket. Clive hallotta a vonal túlsó végén a kattanást, aztán a kábel süket zúgását. Az órájára nézett. Két órát és negyvenöt percet kell még várnia. Két óra és negyvenöt perc elmúlását várnia úgy, ahogy még soha életében nem várta, hogy múljék az idő. Kilépett az elsötétített utcára, gyengének, szórakozottnak de ugyanakkor egész mámorosnak érezte magát. Gondolatai már Prudence érkezése körül jártak, de egyszerre nyugtalanítón eszébe jutott, hogy az állomás nyilvánvalóan tele lesz tábori csendőrökkel. Ha csak egy kicsit is gondolkodott volna – mondta magában –, akkor meg kellett volna kérnie Prue-t, hogy jöjjön érte Blackidge-hez. De hát nem gondolkozott a beszélgetés izgalmában. Ahogy a lányra gondolt, visszatért mámoros öröme. Hiszen tíz perccel előbb láthatja, ha kimegy elébe az állomásra! Úgy érezte, hogy ezért a tíz percért a fél karját is odaadná. És nincs olyan tábori csendőr, akit ő be ne tudna csapni. Azt fogja mondani, hogy a vonathoz jött ki, mert Gollamba akar utazni. Meg is van a jegye. „Azt mondtam, hogy pokol és vízözön sem állhatják az utamat, én ott leszek – mondta magában. – Igen, ott leszek. Mindenképpen ott leszek. És akkor is megtalálom a módját, ha valami baj lenne. De – gondolta aztán – biztonságosabb lesz éppen csak kiérnie a vonathoz, akkor nem kell a pályaudvaron lődörögni.” Az órájára nézett – húsz perc, még rengeteg idő. Meglassította lépéseit, kényelmesen baktatott. Megpróbálta foglalkoztatni valamivel a gondolatait, hogy enyhüljön egy kicsit a türelmetlensége. Szinte megörült neki, hogy a szirénák felsivítottak. Emberek futottak el mellette az esti félhomályban – nevettek és futottak. Clive-ot bosszantotta a nevetésük. De utóvégre is – gondolta –, Londonnak ez a része biztonságos. És ezek az emberek még nem tudják, mi az a bombázás. Hallgatta a szirénák vészjóslóan emelkedő és süllyedő, kísérteties hangú vijjogását. „A légiveszély elmúlását egyenletes hang jelzi, de a riasztó jel, igen
helyesen, ilyen félelmetes, szaggatott süvöltés” – gondolta. Megállt az utcán, hallgatózott. Nem hallott gépzúgást. A fényszórók sugárnyalábjai nagy ugrásokkal kelet felé lendültek. Ágyúdörgés is hallatszott arról nagyon halkan. De London központja fölött nem voltak repülőgépek. Talán ez a léggömbzár mégis kitol a pilótákkal – gondolta. Pokoli dolog lehet, ahogy repülnek a sötétben, és soha nem tudhatják, melyik pillanatban rohannak bele a drótkötelek hálózatába, amely leszakítja a gép alkatrészeit, egyszerűen lenyírja őket, és a pilóta máris vitorlázhat lefelé… lefelé … Tenyerét behajtva, órájának világító számlapjára nézett. Még mindig tizennyolc perce van a vonat érkezéséig. Még nagyon is korán van. Behúzódott egy kapu alá. Itt elvárakozhatik egy ideig. Elmondja magában a számokat tízszer hatvanig, aztán újra elindul. Még csak a második hatvannál tartott, amikor még egy férfi lépett be az elsötétített kapu alá. Észrevette, hogy van még ott valaki, megszólalt: – Ugye nem hiszi, hogy ide tudjanak jönni? – Nem – felelte Glive. Újra számolni kezdett, úgy gondolta, most már nyugodtan mondhatja magában a harmadik hatvanat. Ügyelt, hogy lassan számoljon, de valami mégis elkapta a figyelmét. Bosszankodott. Először azt hitte, hogy megint a szomszédja szólt hozzá. De az hallgatott. Ekkor Clive meghallotta a hangot. Egy német bombavető süvítő zúgása volt, úgy hallatszott, mintha zuhanva közelednék a gép. Clive füle külön is kihallotta a zúgásból a kihagyó motor zörejét. Úgy szólt a motor, mintha elszállni akaró életéért küzdene. Clive mozdulatlanul állt, feszülten figyelt, igyekezett kielemezni a motor küszködő hangjait – rrrrrt – brrrrt – brrt – brt – brt – brrrrrt… Úgy érezte egy pillanatra, mintha ő ülne a pilótafülkében, ő próbálna megküzdeni a megrongálódott gépezettel, neki kellene kétségbeesetten újra és újra gázt adnia, hogy mindent kicsiholjon a motorból. Annyira azonosnak érezte magát azzal az ismeretlen némettel odafenn a magasban, hogy egészen összeszorult a gyomra, amikor az utolsó gyújtás is visszacsapott ropogón, és a motor teljesen leállt. Most szinte tökéletes csend lett, míg nem jelentkezett egy másfajta hang, egy halálos iramban zuhanó gép éles, magas süvítése. Egyre közelebb, közelebb hallatszott – Clive már tisztán hallotta a levegő fütyülését. A gép szemközt zuhant lefelé, már egész alacsonyra ért, most, most siklott el szinte a fejük fölött. Rémületes alacsonyan. Szinte már súrolta a ház homlokzatát. És a következő pillanatban az utca túloldalán élesen felvillantak az épületek vonalai, vakító fehér fénybe borult az éjszaka, és szörnyű csattanás hallatszott a háztömb háta mögül. Clive már rohant is. Közben önkéntelenül visszakiáltott válla fölött a szomszédjának: – Lezuhant! Dühbe gurult egy pillanatra, amiért a másik nem futott vele. De amint befordult a sarkon, rögtön megértette a dolgot. A sötétben beleütközött a szemközt rohanóba. „Jaj, istenem – gondolta. – Milyen marhák, ostobák. Elrohannak onnan, ahelyett…
Jaj, istenem.” Befordult a következő sarkon, látta, hogy az utcát elönti a sárgásfehér fény. A repülőgép egy háromemeletes üzletház lejtős homlokzatába csapódott, szinte teljesen belefúródott az épületbe. A lángok fényében látni lehetett a gép merész szögben felmeredő farkát. „Szegény nyavalyások – gondolta Clive. – Szegény nyavalyások. Elevenen szénné égnek odabenn.” Átfutott az úttesten, közben valami mellékajtón előugrott egy ingujjas férfi. – Meghaltak? – kérdezte ő kiáltva. Elrohantak egymás mellett anélkül, hogy választ adtak vagy vártak volna. Clive felbotorkált az üzletház sötét lépcsősorán. Csak az első fordulóig jutott, ott megtorpant. Az épület felső része egyetlen fehéren izzó masszának látszott már. Egy ajtónyíláson gyors folyóként áramlott kifelé a tüzes patak. Félreugrott, leiramodott a lépcsőn. Benzin – gondolta közben. Folyik a benzin. Szegény ördögök. Ezek aztán készen vannak. Közben tompa, méltóságteljes dörrenést hallott, tudta, hogy most robbant fel az egyik benzintartály. „Talán már akkor meghaltak, amikor a házba belevágódott a gép – jutott eszébe. – Legalábbis remélem.” Visszarohant az utca túlsó oldalára, megállt szemközt a házzal, kezét az arca elé tartotta, védekezésül a hőség ellen. A tűz most már nekivadultan ropogott, bömbölt. Megfigyelte, hogy a lángok nem hegyes nyelvekként törnek fel, hanem kerek felületű, hatalmas hullámokban kavarognak, mint a füst. De mégsem füst volt ez, hanem a bugyborékolva égő tűz hatalmas lángfelhője. Ahogy állt ottan, arra gondolt milyen különös, hogy az utca még mindig olyan elhagyatott. Rajta kívül senki sem volt ott. Most felizzott és zuhogni kezdett egy hatalmas parázstömeg. A fényénél egyszerre megpillantotta azt az ingujjas embert, aki az előbb elfutott mellette. Ott térdelt most a fal tövében, valamit keresett. Clive az arca elé tartotta a karját, és átfutott hozzá. Az ingujjas puszta kézzel kotorgatta a cserép- és téglatörmelékeket, ablakdarabokat. – Jöjjön onnan! – kiáltotta Clive. – Jöjjön! A másik tovább kotorászott a törmelékek közt, most a lábával rugdosta a hulladékokat. – A feleségem… a gyerekem… lent vannak a pincében! – De hát… hol az ajtó? – Hátul… de egészen el van torlaszolva… Nem tudnak kijönni! Közben az ingujjas egy pillanatra sem hagyta abba az elkeseredett kotorászást. Clive a hátára nyomkodta a tenyerét, az inge már égett, a parázsló csík mindjobban kikerekedett. De az ingujjas nem is érezte. Már a haja és a szemöldöke is egészen lepörkölődött. – Vigyázzon! – kiáltotta Clive. Maga is rugdosni kezdte a törmeléket, nagy ívben lendült súlyos kincstári bakancsa, és messzire lökdöste a hulladékokat. Végül rábukkant a vasrácsra. Annyira lekötötte
az igyekezet, hogy a rácsról letisztogassa a törmelékeket, hogy eközben teljesen elvesztette az időérzékét. Egy villanylámpa fénycsóvája hullt a lába elé, megpillantott egy acélsisakos rendőrt. – Mi van itt? – kérdezte a rendőr. Clive tovább rugdosta, lökdöste a törmeléket. – Odalent van a felesége meg a gyereke – Kié? Clive körülnézett. – Nem tudom. Az előbb még itt volt egy pasas. Meg volt pörkölődve. A rendőr a rácsra világított a zseblámpájával. – Fogjuk meg, katona pajtás, hátha ki tudjuk rántani. Vállukkal a falnak támaszkodtak, és megrántották a rácsot. A négy sarka jó erősen ólommal volt a macskaköves járda alá ágyazva, mert a rács meg se moccant. – Ha lenne valamink… - mondta Clive. Bizonytalanul körbenézett. – Német repülőgép… - mondta. A rendőr zihálva szedte a lélegzetet, a melle láthatóan süllyedt és emelkedett. – Tudom. – Szegény nyavalyások. Ezek aztán megsültek… – mondta Clive. Olyan szörnyű volt ez a gondolat, hogy alig tudta elviselni. Megrázta a fejét. „Ide figyelj, hiszen ezek németek – mondta önmagának. – Ezek németek, és most bekapták, ennyi az egész. Idejöttek bombázni, és bekapták. És kész.” – Gyerünk, próbáljuk mind a ketten erről az oldalról – mondta a rendőr. Lehajoltak, és nagyot rántottak együtt a rácson. Az most szinte könnyedén kiszakadt a helyéből, ők meg hátratántorodtak, egyensúly után kapkodva. – Na, ez az – mondta a rendőr. Odalépett a szűk pincenyíláshoz, egyik kezével a falnak támaszkodott, lábát a nyílásba dugta, és a sarkával rugdosni kezdte lefelé a megszorult törmeléket. Gyorsan, gyakorlottan csinálta, aztán egyszerre elkapta az arcát, mert a törmeléktől megtisztított nyílásból erős füst szállt fel. Clive a pincenyílásra bámult. – Világíts oda – mondta a rendőrnek. Kezükkel óvták a szemüket, úgy leselkedtek lefelé. Higgadtan vizsgálódtak, hogy józan mérlegeléssel átlássák a tennivalókat. – Az ördögbe is, itt én nem férek át – mondta végül a rendőr. Aztán Clive-ra nézett. – Persze, te is majdnem olyan rohadt nagydarab vagy, mint én. Lehasaltak a törmelékkel teli kövezetre, lefelé hallgatóztak a pincenyílásba. – Semmit se hallok – mondta a rendőr. – Hát te? Még mielőtt válaszolhatott volna, Clive meghallott egy másfajta hangot. Teherautók álltak meg a közelben, egy acélsisakos férfi lépett oda hozzájuk. – Mi van itt? – Odalent van egy asszony meg egy gyerek, és túl szűk a nyílás. – Ki mondta, hogy odalent vannak?
– Egy pasas … Itt volt még az előbb. Egy olyan ingujjas. Azt mondta, hogy az ő felesége meg a gyereke. – Aha, biztosan az az ember, akit az előbb felszedtünk a sarkon. Ott rohangászott összevissza. Az újonnan jött belevilágított a pincenyílásba, aztán a mögötte álló emberekre pillantott. – Ez az… Na, nézzük csak! Egy töpörödött kis cockney,34akinek az acélsisak egészen a tarkójába lógott, és ettől úgy festett, mintha egyenest a kabarészínpadról jött volna ide, letérdelt a pincenyíláshoz. – Ezt én meg tudom csinálni – mondta szinte büszkén. 34 Londoni születésű, tipikus londoni. – Nesztek, fogjátok, a sisakomat. – A jó öreg Snod – mondta valaki. A többiek nevettek. Clive hátrahúzódott, a falnak támaszkodott. Megfájdult a gyomra az erőlködéstől, míg a vasrácsot ráncigálták. Figyelte, hogy húzódik grimaszba a kis ember arca, amint átpréseli magát az ablakon. Aztán már nem volt mit tenni, csak várakozni lehetett. A házból kihallatszott az önkéntes tűzoltószázad embereinek a kiáltozása. Nagy recsegés-ropogás kezdődött, ahogy a vízsugarak sisteregve belehasítottak az épület lángoló belsejébe. Clive arcát égette a hőség, a falhoz támaszkodva mélyen előrehajolt. Végül az emberek kiabálni kezdtek a nyílás körül. Valamit húztak felfelé, egy nagyon aprócska gyereket. A cockney meg azt kiabálta odalentről: – Senki mást nem találok! Clive gyorsan odatérdelt a nyíláshoz. – Még lenni kell ott valakinek – kiáltotta lefelé. – A pasas azt mondta, hogy a felesége is ott van. Nézz körül még egyszer. Térdelve kiegyenesedett a pincenyílás mellett. A rendőr még mindig ott volt. – A gyerek meghalt? – kérdezte Clive. – Nem hinném. Biztosan csak elájult a füsttől. Már átvitték az elsősegélyhelyre. Clive úgy látta, hogy a tűzoltók valamelyest úrrá lettek már a tűzön. Mintha a hőség sem lett volna olyan heves. – Belefúlhat a vízbe, ha csakugyan ott van a pincében … – mondta. – Megfulladni, az se jobb, mint elégni – mondta a rendőr. Clive ismét a nyílás fölé hajolt, csobbanó hangokat hallott. Aztán újra megjelent a nyílásban a cockney ráncos, vidám arca. – Nincs idelent senki. Clive nagyot nyelt. Visszaküldhet egy embert oda, ahová ő maga nem mehet le? De hát egy asszony… – Biztosan tudom, hogy azt mondta, hogy a felesége is … A rendőrhöz fordult. – Biztosan emlékszem, hogy azt mondta. A rendőr lenézett. A cockney meg felfelé fordította arcát, egyikükről a másikra nézett. – Jól van, na – mondta. – Megnézhetem még egyszer. Ők meg újra a
nyíláshoz hasaltak, várakoztak. Mintha ólomlábakon vánszorgott volna az idő. Melléjük térdelt egy sisakos alak. – Hol van Snodgrass? – kérdezte. Clive ránézett. – Az a kis emberke? Visszament még egyszer… Azt mondta itt egy ember, hogy a felesége is odalenn volt. A sisakos nem válaszolt. Térdelt, a fejét furcsán fölfelé tartotta, mintha az eget kémlelné. – Ki kellene már hívnunk – mondta. Aztán a sisakos is végighasalt a kövezeten, és lekiáltott: – Snod! Hé … Snodgrass! Gyorsan, türelmetlenül kiabált. A rendőr felugrott, lassan kiegyenesedett, aztán felfelé figyelve hátrálni kezdett. Közben Clive újra meghallotta a cockney kedélyes hangját. — Megtaláltam! Egész hátul volt, a lépcsőnél próbálhatott felmenni. De nem tudom, ki tudjuk-e húzni ezen a lyukon? Itt van. Fogjátok már… Jó erősen! Az acélsisakos gyorsan lehajolt a pincenyílásba. Amint a feje és válla eltűnt, Clive melléje térdelt és belekapaszkodott a kabátjába. Odalentről hallotta a cockney beszédét; – Húzd meg, főnök! Nem olyan kellemes idelenn. A másik meg erőlködött, egész testével hátra-hátra rándult, két karjánál fogva húzta az asszonyt. A nő feje élettelenül himbálózott a ráncigálás ütemére, a válla beszorult a nyílás szűk keretébe. – Fogd a kezét és húzd! – szólt hátra a sisakos. Türelmetlen sürgetés volt a hangjában. És abban a pillanatban, amint megragadta, és húzni kezdte a püffedt csuklót, Clive meghallotta a hangot. Rémült, sikító kiáltások hasítottak élesen a tudatába. – Vigyázz! – Vigyázz! A fal! – Vigyázz! Kétségbeesett küszködéssel húzta tovább az asszonyt, együtt a másikkal. De a nő teste egészen beszorult. Clive felpillantott a feje fölé. A fal még ott volt. Meg se mozdult. Talán tévedtek. Hátrahajtott fejjel, lábát az épület tövének feszítve, tovább erőlködött, és közben szinte felfordult a gyomra attól a gondolattól, vajon kibírják-e az asszony izmai és csontjai ezt a megerőltetést? És a fal még mindig ott volt. Még mindig… De egyszerre csak észrevette, hogy valami megváltozott. A fal lassan kifelé hajolt, dőlni kezdett. És volt ebben valami szörnyű időzavar, akár egy lidércnyomásos álomban. A száguldó gondolatokhoz képest az idő és az események elvesztették minden valóságos értéküket. Clive körülnézett, s mintha a tekintete valahogy átdöfte volna az emberi alakokat. A testhelyzetük olyan volt, mintha futnának, és Clive tudta, hogy csak az ő szemében dermedtek meg, mintha pillanatfelvételt készített volna róluk. Mintha a pillantása a másodperc egy töredékére megállította volna őket vad rohanásukban.
Agya az események előtt járt. A lezuhanó fal az utca túlsó oldalát is el fogja borítani. Néhányan a szaladó emberek közül… néhányan közülük … nem fogják megúszni … Éppen rájuk esik a fal teteje. De még eközben is, mintha kötélhúzásban venne részt, tovább ráncigálta az asszony karját. És azt gondolta: „Szegény Snodnak még rosszabb. És én küldtem vissza. Most odalent rekedt, és talán ő is tudja már, mi vár rá… De az is lehet, hogy megússza. Hátha nem szakad be a pinceboltozat. Akkor még épségben is kikerülhet. De miattam van ott, így tehát én se futhatok most el… „ Újra felpillantott. A fal félelmetes és szinte előzékeny lassúsággal hajolt előre, és zuhant… zuhant… Szövet hasadása hallatszott, amint a pincenyílás belső kerete felszakította az asszony ruháját. De utána kiszabadult a teste is. És mintha az, hogy elérte a célját, az asszony kiszabadítását, egyszerre az ő gondolatait is kiszabadította volna az események bilincseiből – Clive most egyszerre emlékezni kezdett. Elengedte a nő ernyedten lehulló karját. Prudence! Hiszen azt mondta neki, hogy ha pokol vagy özönvíz állja útját, ő akkor is ott lesz a pályaudvaron. „Azt mondtad, hogy ott leszel” – támadt fel benne önmaga ellen a vád. Hát igen, a pokol… Valami most eszébe jutott, és szinte diadalmas örömmel kapaszkodott belé. Hiszen még lesz ideje! A légiriadó idejére megállítják a vonatokat is. Most, ebben a pillanatban is, elsötétítve vesztegel még valahol a vonat. Késéssel fog bejönni. És neki még bőven van ideje. Bőven van ideje, ha… Újra felpillantott. Úgy terült el az utca fölé a fal, mint valami sötét, hatalmas takaró. A teteje most szerteszakadozott, a téglák odafent különváltak, olyannak tűnt az egész, akár egy felhő széltől szaggatott pereme a napsütésben. És középen a fal most vízszintesen megtört, derékban előrerogyott. Még bőven lesz ideje, hogy találkozzék Prue-val… De közben beléhasított a felismerés. Ha futna! Ha futna! Ha elrohanna innen. A másik ember verejtékes arcára nézett. Az acélsisakos még mindig fogta a nő karját, és hátrahajtott fejjel nézte, amint a fal kiterjeszti sötét szárnyát fölöttük. „Ó, istenem — gondolta Clive. – Nem tudok elmenni. Nem tudok. Túl fáradt vagyok. Nem tudok szaladni. Túl fáradt vagyok.” Lehajolt, hogy felemelje az asszonyt, és közben segélykérőn a másikra pillantott. Az acélsisakos mereven a semmibe bámult, aztán lefelé tekintett. Clive-nak úgy tűnt fel, mintha lassított felvételen látná az egészet. Végül találkozott a pillantásuk. Akkor Clive már tudta, hogy az egész világon csak ők négyen vannak – itt mellette ez a férfi, aztán az asszony, aki talán már meg is halt, aztán a kis cockney, aki a pincenyílásból bámul felfelé, és ő maga. A másik ember szemét valami tompa szomorúság fátyolozta el. Térdeltek mind a ketten. Clive látta a pinceablakban a kis cockney arcát – a szája nyitva volt, valamit kérdezett. Látta a kis ember tágra meresztett szemét. De ahhoz már késő volt, hogy válaszoljon. Késő volt ahhoz is, hogy az asszonyt felemeljék. Túl késő.
A férfi, ott mellette, előrehajolt. Clive is ugyanazt tette. A testük összeért, amint mindketten az élettelen nő teste fölé hajoltak. Kezüket a fejükre szorítva kuporogtak, míg végre meghallották a leomló fal robaját. Várták, hogy abban a pillanatban elborítsa őket a kövek és téglák zuhataga. Először csattanást hallott, aztán éles fájdalmat érzett, aztán csodálatosképpen azt vette észre Clive, hogy a lábán áll. Körbejártatta a tekintetét. Nem érzékelte az idő múlását, de tudta, hogy valamennyi mégiscsak eltelt, mert két ember vezette, támogatta, félig-meddig vitte. Erővel megállt, félrelökte őket. Akkor egyszerre megértette, miről van szó. Túlélte. Kiásták a romok alól – annyi az egész, mintha lerúgták volna egy futballmeccsen. Úgy lerúgták, hogy elvesztette az eszméletét, de most már rendben van minden. Fájdalmat sem érez. Beszélni is tudott, amint a karját kiszabadította. – Ne – mondta –, most már jól vagyok. El kell mennem. De azért a beszéd sokkal nehezebben ment, mint ahogy képzelte. – Elmenni? Hová? Nyitott szájjal bámult rá a két ember, és újra utánanyúltak. Clive megtántorodott egy kicsit, és eközben erősen gondolkozott. Aztán eszébe jutott. Szája nehézkesen formálta a szavakat, küszködött. – A pályaudvarra – mondta lassan. – Találkoznom kell valakivel… A … a pályaudvaron … Nekilódult, de közben érezte, hogy megfordul körülötte az egész világ. Kanyargósan kezdett menni, nehogy elessék, de a világ tovább forgott körülötte. Végül elvágódott. Felállt, újra nekiindult. A két ember el akarta kapni a karját, de lerázta őket. Néhány lépést tett, újra elesett. Könyökére támaszkodott, úgy próbált felállni. Már feltérdelt. Aztán az egyik lábát maga elé helyezte és felállt. Egyetlen lépést tett, újra elesett. Most már fekve maradt, nem érezte, hogy a két ember felemeli. Prudence mozdulatlanul ült, arcát a nagy óra felé fordította. De nem látta már, a szeme sok száz mérfölddel messzebbre nézett. Csak egyszer-egyszer jutott el a tudatáig, amit valóban látott a szeme, csak félig-meddig vette tudomásul az óramutatók és számjegyek viszonyának jelentőségét. Szörnyű levertség kerítette hatalmába, megbénította az agyát, a tagjait. Mintha az idő és a tények küzdenének egymással. És ha elég türelmes lesz, ha elég türelmes, ha elég kitartó, akkor megváltoznak a tények is. És ekkor ez az egész várakozás, ahogy itt ül egyedül, végül majd ez sem lesz igaz. Ekkor valaki megszólította végre. Ahogy felnézett, és megpróbálta összeszedni a figyelmét, úgy rémlett neki, hogy az a tábori csendőr ez, aki fel-le járkálva számtalanszor elment már előtte, és többször is végignézegette. – Melyik vonatra vár, kisasszony? A pályaudvar dermesztő hidegnek tűnt fel a hajnali szürkületben. Prudence erőltetett mozdulattal a karórájára pillantott. Tiszta ostobaság, hogy még mindig itt ül, és azzal áltatja magát, hogy nem múlik az idő. Micsoda ostobaság újra meg újra odamenni a bejárathoz, ki a peronra, vissza a váróterembe, és letagadni a nyilvánvaló valóságot.
De hát mit tehetne mást? „Jaj, gyerünk, Prue – mondta magának. — Szedd össze magad! Térj már magadhoz! Ne viselkedj úgy, mintha … mintha… „ Lassan felállt. – Úgy látszik – mondta –, elkerültük egymást. Igen, biztosan elkerültem őket… Fogta a táskáját, és elsietett. Roger Cathaway a várószoba ajtajához sietett, és szélesre tárta. – Nahát, Prue! — mondta. – Amikor az ápolónő jelentette, hogy itt vagy… Prue-hoz lépett, de most is olyan furcsán érezte magát, mint valahányszor, ha felnőtt lányával találkozott. Egy kilencéves kislány élt valamiképpen az emlékezetében, ahogy mézcukorszínű copfja hosszan a hátára hull, és odaül mellé az autóba, amikor ő beteghez megy. Mi lehet ennek az oka? Mért éppen a kilencéves Prue-t őrzi ennyire az emlékezete? Mindig csak kilencéveset… Prue felállt a várószoba székéből, és ahogy Roger Cathaway az arcába pillantott, ahogy végignézett egyenruhás alakján, megint megállapíthatta büszke örömmel, hogy milyen szép lánya van. – Mi a csuda – mondta. Megcsókolta a lányt, átkarolta a vállát. — Gyere csak be a szentélyembe… Hát téged mi szél hozott ide? Prue leült. Apja állva maradt, figyelmesen végignézett rajta. – Nos, elég fáradtnak látszol. Futó mosoly suhant át a lány arcán. – Egész reggel kint ültem a pályaudvaron. Roger Cathaway megfordult, babrált az ablakredőnyön, a szobát kissé szelídebb fény öntötte el. Anélkül, hogy visszafordult volna az ablaktól, azt mondta: – Azt hiszem, akkor az lenne a legokosabb, ha most hazavinnélek, és szépen kialudnád magad. Meddig kaptál szabadságot? – Nem kaptam szabadságot. Roger gyorsan megfordult, a lányához lépett, megfogta a kezét. – Nos, mi baj van? Prue az apja kezére nézett, mosolygott. – Ez olyan megnyugtató orvosi kérdés volt, ugye? – mondta mosolyogva. Az orvos megnyugodva bólintott, és visszament a karosszékéhez. Elővett egy szivart, rágyújtott. Prue figyelte, milyen közel tartja a gyufát a szakállához. – Na, és mi a diagnózis? – kérdezte végül a lány. – Ó, egy kis fáradtság. Némi idegesség. Egyébként olyan friss és egészséges vagy, akár … egy viruló rózsa. Prue nem felelt. Az apja szólalt meg újra, csendesen, kissé zavartan beszélt. – Tudod, Prue, százával jönnek ide mindenfelől az emberek, csak azért, hogy beülhessenek ebbe a székbe, és bizisten még egy csomó pénzt is fizetnek érte. Néha persze van is valami baj a koponyájukban, s akkor aztán jöhet a sebészkés. De legtöbbször semmi bajuk, csak éppen beszélniük kell… És mit érnék én meg a mesterségem, ha a világon mindenkin segíteni tudnék, csak éppen a saját lányomon
nem? … Prue szótlanul felállt, odament az apjához, ujja hegyével megnyomta a mellénye legfelső gombját. Roger Cathaway kiegyenesedett a karosszékben, és megveregette a saját bal vállát. – Látod – mondta –, ez itt az én nyilvános sirató vállam. Jó néhány ezren elsírták már ezen a bánatukat. De ez… Vékony, hosszú ujjaival most a jobb vállát érintette. – … ez itt a magán sirató vállam, kizárólag a saját családtagjaim használatára fenntartva. Prue az apja ölébe ült, mintha még most is kislány lenne, és fejét az apja vállára hajtotta. Szeme sarkából félarasznyi közelről nézte apja szürkés, vöröses szakállát, s a szivarfüst illata, amelyet megérzett a tekintélyes szakállban, visszavitte gyermekkorába. Igen, ez volt a gyerekkori apaillat. – Tudod – mondta az apja, s a hangja most olyan távolinak tetszett –, olyan furcsa ez. Mindig úgy gondolok rád, mintha még copfos kislány volnál. – Pedig már nem vagyok az – felelte Prue. – És egy kicsit súlyosabb is vagyok. Képzeld csak el, ha most benyitna valaki, és meglátná, hogy egy nő ül az öledben. – Botrány lenne … – súgta az orvos. – De senki sem jön be. A – lány csendben pihent az apja ölében, arcbőrén érezte a ruhaszövet érdességét. – Apa. – Tessék? – Joga van ahhoz bárkinek is, hogy mást terheljen a gondjaival? Hogy átrakja másra is a gondjait meg a felelőssége terhét? – Ahhoz mindenesetre jogod van, hogy a szüleidet terheld velük – mondta az apja. – Akárhogy is van, mi hoztunk a világra. Jogod van, sőt… Prue egyszerre nagyon megsajnálta az apját. Hisz annyira megfogyatkozott már mágikus atyai varázsereje, s ahogy mind öregebb és öregebb lesz, úgy tűnik el majd végképp a régi varázslat. – Már voltam szabadságon – mondta egyszerre, s a hangja egészen tompán csengett. – Egy katonával mentem el. A déli partvidéken együtt töltöttük a szabadságunkat. És aztán, tegnap, felhívott telefonon. Arra kért, hogy jöjjek Londonba, és itt majd megesküszünk… De nem volt ott az állomáson. Így aztán összevissza bolyongtam egész éjszaka. És most idejöttem. Ennyi az egész. Az apja egy szót sem szólt. – Meg vagy döbbenve? — kérdezte a lány. – Nem… – felelte az orvos –, nem abban az értelemben. Nem erkölcsileg… Csak egy kicsit… és hogy olyan gyorsan felnőtt lett belőled, hogy most már… Szótlanul ültek egy darabig. – Nem is az a dolog döbbent meg annyira – mondta Roger Cathaway. – Épp arról beszéltem itt a múltkor, hogy az ember igyekszik jó apa lenni. És tudod, mit gondolok, milyen is az, hogy jó apának lenni? Olyan, hogy az ember igazán szereti a gyerekeit… Szereti őket, ha jók, de ugyanúgy szereti őket akkor is, ha rosszak. Nem számít, hogy mit tettél. Még az se, ha meggyilkoltál volna valakit, az sem változtatná meg az irántad érzett szeretetemet… És bármit tettél is, jogod van idejönni, és segítséget és
vigaszt kérni. És tudhatod, hogy én ezt így is gondolom. – Tudom – mondta Prue. – Olyan furcsa, hogy így beszélünk egymással. – Igen. És ki az a fickó? Legszívesebben kitekerném a nyakát. – Nem. Nem is ismerheted. Egyszerű közlegény… Nem hangzik valami jól, ugye? Egy lány a légierőktől megszökik egy bakával, de a katona később meglép, a lány meg csak vár és vár a templom kapujában. Elég mocskos és elcsépelt történet, ugye? A cselédlány tragédiája… – Ha nem akarsz, nem is kell beszélned róla. Nincs semmi baj. Te azért az maradtál, aki voltál. – Nem – felelte a lány. – Szívesen beszélek. El akarom mondatni. Nem szégyellem magam. Sötétben találkoztunk először. Még csak nem is láthattam. És abban a pillanatban, amint meghallottam a hangját, máris tudtam. Tudtam, hogy bármit is kérjen tőlem, én megteszem. És tudtam, hogy mit fog kérni tőlem. És én is kívántam őt. Mitől van az ilyesmi? Pedig nem is voltunk szerelmesek… Akkor még. Mitől van ez? Az apja gyengéden ringatta, mintha apró gyerek lenne. – Ezt a legbölcsebb emberek sem tudják – felelte. – Annyi mindenféle dologból tevődik ez össze. Függ az ember korától. Meg attól, hogy fellázad-e a teste a fizikai korlátozások ellen, amelyeket rákényszerítenek a szokások, amit viszont gazdasági szükségszerűségek irányítanak… Hisz a legtöbb ember sokkal, de sokkal előbb alkalmas már fizikailag a házasságra, mint amikor végre eljut odáig, hogy családot alapíthat és eltarthat. Vagy talán a hold állásától függ? Vagy az ember hangulatától. Meg hogy mit evett az előző napon. Milyen dallamot játszott egy zenekar, és mi cseng vissza belőle az ember fejében. Milyen szagok és illatok szállnak a levegőben. Minden, minden, amit csak valaha is tett vagy érzékelt, vagy gondolt az ember életében, az mind hatóanyaggá válhatik annak a pillanatnak az elsodró erejében. Érted ezt? – Nem tudom – mondta Prue. – Pedig én igazán nem voltam romlott lány… Könnyelműen, csak úgy szabadjára, még csókolózni sem voltam hajlandó soha. És mégis… Tudtam, hogy mit akar majd tőlem, és én is akartam. És ha nem kért volna rá, akkor, ha mertem volna, én kértem volna őt. Vagy ha én lettem volna a férfi, és ő a nő, akkor én kértem volna rá. Így hát nem is ő volt a hibás, ugye? – Senkit sem kell hibáztatni ezért. Olyasmi ez, amiért senkit sem érdemes már okolni. És a legjobb, ha az egészről megfeledkezünk. Egy közkatona… És hát egy ilyen fizikai összetalálkozás… Legfeljebb azt lehet rossz néven venni, hogy becsapott, és nem tartotta be az ígéretét. No, meg tőled azt, hogy fenn akartál tartani egy pusztán testi kapcsolatot azzal… – Nem – szólt közbe a lány. – Ő nem olyan volt. Közkatona volt, de… de… Mondd, tegyük fel, hogy szeretnél olyan fényképeket, olyan mikroszkopikus felvételeket, amelyek negyedmilliószoros nagyítást adnának. Lehetséges az ilyen? – Nem. De miért? – Mert ő ezen dolgozott. Nagyszerű ember volt, hidd el… És mi lenne, ha mégis lenne ilyen nagyító?
– Akkor… Hát az nagyon megnövelné az orvostudomány lehetőségeit a betegségek megelőzésében. Olyasmi lenne, mintha egy ember szeméről levennék a kötést. Vagy mint mikor felfedezték, hogy Amerika is a világon van. De a mikroszkópok jelenlegi hatásfoka… – Ez viszont elektronokkal kapcsolatos valahogyan. Nem fénnyel, hanem elektronokkal készítik a fényképfelvételeket. Ez elképzelhető, ugye? – Elméletben lehetséges. De gyakorlatban… – De ő azt mondta, hogy megcsinálják. Nem ő, hanem egy öreg ember, elfelejtettem a nevét… Follenbee, vagy valami hasonló. Jaj, elfelejtettem. – Vollenbee? – Igen, ez az. Ismered? – Csak hallottam róla. Bolondos vén fickó. De ő talán csakugyan meg tudja csinálni az ilyesmit. – Hát akkor igaz! Látod? Igaz… minden, amit elmondott nekem. Nem léphetnénk érintkezésbe ezzel a Vollenbee-vel, és… és nem tudhatnánk meg tőle, hogy ő merre lehet? Roger Cathaway fészkelődött egy kicsit a karosszékben. – Nem is tudom… Mondd, Prue, komolyan gondolod? Ez a fickó, bárki is legyen, nos, mindenképpen világos, hogy ami őt illeti, az ő számára ez csak egy futó ügy volt, és … – Nem – szólt közbe Prudence. – Az nem lehet. Nem kért volna, hogy jöjjek ide, ha ő maga… hiszen érted… Tudom, hogy nem tette volna. – Csak hiszed, hogy nem tette volna. – Nem. Te így gondolod, de én tudom, hogy nem tette volna. Nézd, köztünk nemcsak arról volt szó egyszerűen. Amikor elkezdődött, akkor igen, de később már nem. Részt vett Dunkerque-nél abban a borzalomban. És az nagyon felkavarta. Egész éjszakákon át fenn voltunk, és beszélgettünk. Persze, szerettük is egymást… Az apja barátságosan elnevette magát. – Igen, persze – mondta. – Hát ez eléggé hihetően hangzik. – És ő nem akart visszamenni a katonasághoz. Ezen vitatkoztunk. És veszekedtünk is. De aztán befejeztük a vitát, nem tudtuk meggyőzni egymást. És erre aztán, tegnap, felhívott telefonon. Még nem ment vissza, de azt mondta, hogy rájött a megoldásra. Alaposan megfontolta, és vissza fog menni. Tisztázza az egész dolgot, de esküdjünk meg előbb… Erre én idejöttem, és ö nem volt ott. Azon vette észre magát, hogy sír. „A kimerültségtől” – gondolta. – Nem akarok sírni. És nem akarom, hogy olyan bolond legyek. De hát… – Nincs semmi baj – mondta az apja, vigasztalón veregette a hátát. – Valakinek el kellett mondanod. És most… most mit akarsz tenni? – Semmit sem akarok tenni – felelte a lány. – El sem tudom képzelni, hogy valamit is akarjak tenni. Azonkívül a táborból is engedély nélkül jöttem el, és… – Abból ne csinálj magadnak gondot. Azt elintézem, különben is beteg vagy, és nem is tudnál visszamenni… Amíg csak akarod. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha hívnánk egy taxit, és hazamennél, pihennél egy keveset…
– Nem, ez most teljesen lehetetlen. Anyával ezt nem tudnám megbeszélni. Egyszerűen képtelen lennék rá. Hiszen tudod, milyen nehezen értjük meg egymást. És éppen most… nem, most nem tudnám elviselni… Az orvos olyan közel hajolt a lányához, hogy az arca szinte a haját súrolta. De a gondolatai messze jártak, valami diadalérzés lobbant fel benne. – És én jól viselkedtem, mint apa? – kérdezte. A lány felegyenesedett az ölében. – Igen – felelte. – Akkor, azt hiszem, a legokosabb lenne, ha felmennél az emeletre, és szundítanál egy jót egy ágyban. Majd szólok Miss Hanksnek, hogy … – Nem – mondta Prue és felállt. – Nem. Éppen elég sokáig elhagytam magam. De most már jobban vagyok. Majd szerzek egy taxit, és hazamegyek. Köszönöm, hogy olyan türelmes voltál hozzám. – Helyes — mondta az apja. – És bármit is határozol, bármit is teszel, el ne feledd … én a te oldaladon vagyok. – Most már egészen jól érzem magam. Sajnálom, hogy így elhagytam magam. De most már hazamegyek, és otthon majd… Az orvos felállt. – Hazaviszlek. – Ne. Anya kíváncsi lenne, hogy mért hozzád jöttem előbb. Kérd csak meg Miss Hankset, hogy hívasson nekem egy kocsit.
35. Először valami susogó hangot hallott, de mire megküzdött a takaró zsibbasztó melegével, és kinyitotta a szemét, a hang megszűnt, és Prudence volt ott. Belül nagyon gyengének érezte magát, minden erejét össze kellett szednie, hogy megszólaljon. – Szervusz. — Szervusz – felelte a lány. – Nem szabad beszélned. Elmosolyodott, hisz ez olyan csacsiság, aztán lehunyta a szemét. Amikor ismét felnézett, Prudence már nem volt ott. Halványan világított egy lámpa, és az ápolónő éppen kifelé ment. Megint hallatszott a susogó hang. Jókedvre derítette a felismerés, hogy a susogó hangot az ápolónővérek kikeményített szoknyája okozza. És tudta, hogy már régen hallja ezt a hangot, és most olyan meghitté vált a számára. Sajnálta a nővérek lábát, biztosan dörzsöli az a merev anyag. Bólintott és lehunyta a szemét. Felébredt, és látta, hogy Prudence ott van, és arra gondolt, hogy ami közben volt, az csak a képzeletének a játéka lehetett. – Szervusz – mondta. – Még mindig itt vagy? – Nem, ne beszélj. – Hiszen ezt már megbeszéltük. Hosszasan nézte a lány arcát, és mosolygott. – Na, Prue – mondta. – Már semmi ok a sírásra. Ne sírjál! – Nem sírok – felelte a lány. – Nem sírok. Jól érzed magad? – Igen. Csak melegem van. Túl sok takarót raktak rám. – Nem. – Nézd, most már tökéletesen jól érzem magam. Nem vagyok beteg. Nagyszerűen érzem magam. Olyan igaznak tartotta ezt, hogy jóleső öröm árasztotta el. – Hogy kerültünk ide? – Baleset ért. Úgy hoztak be. Egy ideig töprengve feküdt. – Nem erre gondoltam – mondta végül. – Arra gondoltam, hogy te hogy kerültél ide. Hiszen nem találkoztunk, és… – Nálad volt a katonakönyved meg a szabadságos leveled. A kórház értesítette a tábori csendőrséget, azok meg értesítették az ezrededet, Monty pedig meghallotta, és írt nekem. A táborba írt, és tegnap kaptam meg itt a levelet. De most már minden el van simítva. Ne csinálj gondot magadnak! És aludj! – Hisz aludtam. – De meg kell erősödnöd. – Erős vagyok. Mi bajom van? – Egy kis agyrázkódás, ennyi az egész. – Szegény kis agyrázkódás. Prue egyszerre eltűnt a szeme elől. Elmosódtak a körvonalai, s már csak a csupasz falat látta. Megpróbálta arra összpontosítani a figyelmét, amit mondani akart, de aztán látta, hogy megint sötét van, és ég a lámpa, és Prue már nincs ott.
Hirtelen forgolódni kezdett, mire a lány odament az ágyához. – Mi történt? – Inni szeretnék. Olyan szomjas vagyok. Gyenge és rekedt volt a hangja. Prue fogta a csőrös bögrét, és vizet csöpögtetett kicserepesedett ajkára. A férfi lehunyta szemét. Aztán felnézett, mosolygott, és azt mondta: – Szervusz. Prudence-nek nehezére esett a férfi arcára nézni. Olyan volt, mintha már nem is volna élet benne. – Kérlek, ne beszélj – mondta. – Ide kell hívnom az ápolónőt. – Mindig ezt mondod. Mindig azt mondod, hogy nem szabad beszélnem. – Beteg voltál. A férfi boldogan nevetett. – Ez nem is igazi kórház – mondta. – Hogyhogy? – Ez nem igazi kórház. – Nem, édes. Ez nem igazi kórház. De nincs semmi baj. – Tudod, mert nincsenek virágok. Ha igazi kórház volna, akkor valaki hozna virágokat, de itt egy szál sincsen. Ismét motyogássá vált a hangja. – Te is tudod … Nincs több … Ez volt az utolsó … Nincs több … –Clive kérlek! Hisz itt vagy a kórházban… Megragadta a férfi vállát, de tudta, hogy a hangja már nem jutott el Clive tudatáig. Gyorsan kisietett, hogy behívja a nővért. Kinyitotta a szemét, érezte, hogy valaki a csuklóját fogja. Egy szakállas férfi volt ott, az érverését számlálta. Egy ápolónő állt mögötte. – Helló – mondta ő. A másik nem válaszolt. Csak ránézett, és hunyorított a szemével. – Én ismerem magát – mondta Clive. Olyan végtelenül furcsa volt az egész. – Maga Prue apja. Az orvos bólintott, de még mindig nem szólalt meg. – Tudja, miről ismertem meg? Az orráról. Van egy olyan lapos, pisze rész, közvetlenül a nyereg alatt, éppen olyan, mint őneki. A másik nevetni kezdett, halkan, különösen, mintha valami remek viccet hallott volna. Aztán óvatosan leengedte a takaróra Clive kezét. Clive rettenetesen örült a sikerének. Tovább akart beszélni, de ahogy letették a kezét, az egész olyan volt, mintha lebocsátottak volna egy súlyos függönyt. Egyszerre vége lett mindennek. Kinyitotta a szemét, és megint mocorogni kezdett. A látókörében megjelent Prudenee arca. A lány azt kérdezte: – Akarnál inni? – Igen – mondta. – Kérek. Lenyelte a vízcseppeket, aztán elmosolyodott.
– Álmodtam – mondta. – Jól van. Feküdj nyugodtan, és álmodj még egy kicsit! – Nem. El akarom mondani neked. Maradj itt! – Itt vagyok. Megfogta a lány kezét. – Azt álmodtam, hogy kórházban voltam… – Igen, édes. Ez így is van. – Nem. Nem úgy értem, hogy itt. Azt tudom, hogy itt vagyok. De azt álmodtam, hogy Franciaországban. És el akarom mondani neked. Hosszú ideig hallgatott. Aztán folytatta: – Ez akkor volt, amikor visszamentem, hogy megnézzem, rendben kivonultak-e Allenék. Tudod, mindenkit kiürítettek a kórházból, kivéve azokat, akik súlyos állapotban voltak, hogy nem lehetett őket szállítani. Azokat már nem lehetett elvinni. És az orvosok tudták, hogy valakinek ott kell maradni velük, és sorsot húztak, és egy fiatal fickóra jött ki, és tudod, hogy mit mondott? Azt mondta: – Nyertem! – Ezt mondta. Nevetett, és azt mondta: – Én nyertem! – Hát… ez az a történet, amit el akartam mondani neked. – Ez nagyon szép – mondta a lány. – De most aludj! Clive lehunyta a szemét.
36. Idősebb Hamish felébredt az első dörrenésre, és a halálra gondolt. Mostanában mindig ezzel a gondolattal ébredt, s ilyenkor szinte dermedten feküdt, a félelemtől kiverte a hideg veríték. Egy szép napon, nem is olyan sokára, nem lesz többé ébredés. Itt fekszik majd ebben az ágyban mindörökre halottan. Nem a halál tényétől borzadt el igazán, ha nem a halál örökkévalóságától. Hogy onnan soha többé nincs visszatérés. Soha többé nincs. Soha… Most újabb dörrenés következett, aztán egy nő rémült sírása, és egy hang közvetlenül az ajtó előtt. – Mi az? – kérdezte. – Én vagyok, uram, Thomas. Bombáznak a németek. – Ugyan, ez csak a légelhárító tüzérség… Semmi ok az izgalomra. – De a lányok, tábornok úr… Hamish belebújt a háziköntösébe, és az ajtóhoz ment. Ott állt Thomas, zseblámpával a kezében. Távolabb, a sötétben, ijedt kiáltások hallatszottak. Hamish felemelte hangját. – Semmi ok a rémületre – kiáltotta. – Semmi. Az egész környéken, sok mérföldnyi körzetben itt semmi bombáznivaló nincs. Elfogta a parancsadás öröme, úgy érezte, ebből még több is elkelne. – Mindazonáltal utasítok mindenkit, hogy azonnal menjen le a pincébe! Nyugalom! Vigyenek magukkal meleg ruhaneműt! És ez mindenkire vonatkozik! Amint becsukta az ajtót, valahol a közelben is tüzet nyitott egy üteg. Jól hallotta a gépfegyver dühös kerepelését. Kinyílt a szoba másik ajtaja, világosság áradt be rajta. – Emily! – mondta a tábornok. – Oltsd el a lámpát! – Behajtottam az ablaktáblákat – felelte a felesége szelíden. – Mi van odakint? – Bombázók mennek el felettünk, öltözz fel, lemegyünk a pincébe. – Micsoda kényelmetlenség – mondta finoman az asszony. – Inkább itt maradnék. – Nem lehet. Szeretném, ha lemennél. Neked kell jó példát mutatnod a többieknek. Nem kívánhatom tőlük, hogy megőrizzék a rendet, ha… – Helyes – felelte a felesége. – Értem. Az ajtó becsukódott, idősebb Hamish tapogatózva kereste a ruhadarabjait. Lovaglónadrágot húzott meg a régi katonai csizmáját. Ez ment a leggyorsabban. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta. Emily öltözködött. „Hány éve már – jutott eszébe – hogy utoljára látta ilyen félig öltözötten. Ahogy a fején át magára húzza a ruháját. De hát az ilyen háborús időkben…” – Készen vagyok – mondta a felesége. Idősebb Hamish az asztalhoz lépett, és eloltotta a lámpát. Az asszony belékarolt, a sötétben átmentek az ő szobájába, onnan pedig kiléptek a folyosóra. Ahogy Hamish kinyitotta az ajtót, halványan izzó fénynyaláb hullott előtte a szőnyegre. „Pontosan olyan kúpszerű az alakja, mint a szétvetődő srapnel tüzének” – gondolta. Thomas hangját hallotta. – Meg akartam várni önöket. A többiek már mind odalenn vannak, uram.
A szavak halk és nyugodt hangsúlyát újabb ágyúdörgés törte át. Hamish forró büszkeséget érzett. Kitűnően megy minden. Istenemre! Nincs az a német bombavető, amelyik … Karját nyújtotta ismét Emilynek. – Rendben van, Thomas – mondta. Az asszony belékarolt, Thomas meg elindult előttük, és a zseblámpájával hátrafelé világított a lépcsőfokokra. Az egyik ablak megcsörrent a légnyomástól. Emily azt mondta: – Milyen szörnyű és ostoba lárma! Nem kellene ilyen közel jönniük! Hamish meg arra gondolt, hogy a felesége is olyan, mint az asszonyok valahányan. Sejtelmük sincs a háborúról. Igen, könnyű a nőknek megőrizni a nyugalmukat és a bátorságukat. Fogalmuk sincs róla, milyen borzalmakat tudnak előidézni ezek a nagy hatású robbantószerek. Fogalmuk sincs a véres húscafatokról a szétmorzsolt téglák és kövek porában meg a… Mentek lefelé a lépcsőn. Thomas ment előttük, gondosan megvilágította az utat. Hamish lassan ment, részint Emily miatt, részint azért, hogy emelje a bevonulás méltóságát. Az emberek odalenn izgatottan mozgolódnak. A lépcsőt lesik. Őelőttük pedig Thomas lépked ünnepélyesen. Éppen csak jelentenie kellene még: – Hamish Cathaway tábornok és hitvese! Fehér foltok halványlottak a sötétben – a lányok arca. Visszafojtott hang hallatszott, aztán Thomas erélyes szavai: – Jane-Alice, hagyd abba! Hozzátok ide azt a fonott karosszéket a kegyelmes asszonynak! Meggyújtsuk a lámpát, tábornok úr? – Igen… igen – mondta Hamish. – Itt most tökéletes biztonságban vagyunk. Persze, gyújtsák csak meg. Felkattintották a villanyt, idősebb Hamish szemügyre vette a helyiséget. – Még néhány székre lenne itt szükség – mondta. A központi fűtés furcsán tekergőző csövei egyetlen szót juttattak eszébe. Azt, hogy: belek. A föld belei. Elmosolyodott. – Mindenki itt van? Thomas körülnézett. – Maude, Jane-Alice, Elisabeth, Henry, második Henry… Hol van második Henry? – Itt… itt vagyok, a sarokban – válaszolt egy fiúhang. – Igenis, mindnyájan itt vagyunk, tábornok úr – jelentette Thomas. Hamish elégedetten bólintott. Olyan jólesett ezt hallani – mindenki jelen, mindenki a helyén, tábornok úr. Thomasnak most tulajdonképpen tisztelegnie kellett volna. Neki meg azt kellene vezényelnie, hogy – „pihenj!” – Nos, és Blenkinthorpe? – kérdezte. – Miután rajta kívül teljes a létszám, most én majd odamegyek, és megnézem, hogy mi történt vele. Mindenki más itt marad. Megértettek? Senki nem hagyhatja el a helyét, amíg én… amíg én engedélyt nem adtam rá. Idősebb Hamish jókedvűen lépkedett fel a lépcsőkön, áthaladt a sötét szobákon, kilépett az éjszakába. Tapogatózó fénycsóvák hajladoztak a keleti égen, és az ágyúk távolabbi, mély
dörgése állandó kíséretül szolgált a közeli csattanásokhoz. „Most aztán megtanítják őket!” – gondolta a tábornok elégedetten, míg végighaladt a kerti gyalogúton. Aztán arra gondolt: „Kétségkívül Liverpool felé tartanak…” Egyszerre csak valami süvítés meg csattanás hallatszott, s a tábornok jól tudta, hogy egy gyújtófej zúgott el mellette. „Átkozott hülyék” – mondta magában. S azon kapta magát, hogy szalad. Lefutott a lejtőn az apró kis tanyaházig, bezörgetett az ajtón. –Hé! Halló! Blenkinthorpe! – kiáltotta. Semmi válasz. Kinyitotta az ajtót, nagyot fújt. – Pfuj – mondta. – Koszos, vén parasztja. Kiáltott újra, de a kis ház üresen visszhangzott. Felbotorkált a lépcsőn. Üres volt a rendetlenül összedobált ágy is. – Hülye vén krampusz – morogta a tábornok. – Több baj van vele … Kiment újra a szabad ég alá, habozva állt a sötét éjszakában. Tehénbőgést hallott az ágyúk dörgésén át. Halvány világosságot is látott az istállók irányában. Odasietett. – Az ördögbe is! – kiáltotta. – Oltsa el azt a lámpát! Odabent mérgesen, vaskos táj szólásban morgott valaki. A tábornok egyetlen lépéssel bent termett. Orrát megcsapta az istálló édeskés szaga. Az öregember ott kuporgott az egyik istállórekeszben. – Az ördögbe is, mért nem oltja el a lámpát! Menjen innen a házba, le a pincébe! – Ne is mondjon ilyet, tábornok úr. Csak nem hagyhatom itt ezt a szegény párát. A Büszke … Éppen most jött el az ideje, és nehezen megy neki … De hát mindig annyi bajunk volt vele. Hamish már a lámpa után nyúlt, hogy eloltsa, de most megtorpant. Aztán kézbe vette a lámpást, és a tehén felé világított. Oddale büszkesége! … Közelebb ment. A szép nagy jószág felemelte a fejét, bánatosan a tábornok felé szimatolt, aztán csuklásszerű hangot hallatott. „Érdekes – gondolta Hamish –, a tehén az egyetlen állat a világon, amelyiknek jó szagú a böfögése. Ha viszont az ember…” Aztán a gondolatai megragadtak annál a ténynél, hogy a tehén bajban van. – Szegénykém – mondta. Letérdelt és a szarvak között megvakarta a jószág fejét. Gyönyörű állat volt. Hányszor álltak már egymás mellett – Hamish Cathaway, nyugalmazott tábornok, a tiszti érdemrend, a hadi érdemkereszt, a királyi Viktória rendjel tulajdonosa, és mellette díjnyertes tehene, Oddale büszkesége, mellyel ismét megnyerte… De hát kiszáradt szegény. Ötször, hatszor, hétszer… Nem, nem lett volna szabad újra borjaznia … Márpedig Blenkinthorpe-nak igaza van … Ó, az ördög vitte volna el! Büszke még idő előtt van. Az állatorvos meg a katonaságnál pocsékolja az idejét… De nem, megálljunk csak! Hisz egy férfinak háborúban éppen az a kötelessége … – A durrogtatástól van az egész – mormogta Blenkinthorpe. – Rögtön idejöttem, ahogy megkezdődött a lövöldözés, hogy megnyugtassam az állatokat, és lám, milyen jól tettem. Éppen akkor kezdett…
– Nagyon derék – mondta idősebb Hamish. Aztán eszébe ötlött, mi történik odakint a világban. – Nagyon derék. Maradjon csak itt! Én szétnézek egy kicsit odafent, aztán mindjárt visszajövök… – Nem, tábornok úr, nem érdemes… Hamisít mosolyogva elsietett. Amint kilépett a nagy kőistállóból, feltűrte a kabátja gallérját, mintha zuhogó esőbe lépne ki. Végigsietett a gyalogösvényen, és az ágyúdörgés meg a ropogva, süvítve száguldó lövedékek egyszeriben jókedvre derítették. Olyan örömet érzett, mintha egy régi, ifjúkori szerelmes dal csendülne a fülébe, egy dal, amelyről azt hitte, hogy soha többé nem fogja már hallani. Lement a pincébe, elvette Thomastól a zseblámpát. – Az istállóban leszek – közölte a jelenlevőkkel. – Senki ne nyugtalankodjék. Mindenki maradjon a helyén. Fent a lakásban kivett a szekrényből egy üveg pálinkát. Szapora léptekkel sietett vissza az istállóba. A jószágok mind lábon álltak, de nem hallatszott a kérődzésük zaja. Megrémültek a szokatlan lármától. – Ez bizony nagyon rosszul van – mondta Blenkinthorpe. – Azt hittem, már sose indul meg. De valahogy most már elkezdte a szegény pára. Az öregember odament a tehénhez, a térdét nekifeszítette az állat combjának, és húzni kezdett. – Nem tudom megfogni a fejét – lihegte. – Gyerünk, Büszke… Próbáld te is! Nyomd egy kicsit! Erősebben… Blenkinthorpe gyámoltalanul küszködött. Idősebb Hamish tartotta a lámpát, és figyelte, mit csinál a másik. Múltak a percek, Blenkinthorpe nyögött és erőlködött, végül abbahagyta. – Hát, ezzel bizony most sok bajunk lesz… Én már nem győzöm erővel. – Bolondság – mondta Hamish. – Engedjen csak engem. – Ne csinálja, tábornok úr. Egészen összemocskolja magát. – Bolondság! Fogja csak ezt a lámpát! Belekapaszkodott abba a síkos, meleg dologba, és húzta, húzta, míg csak fel nem fordult a gyomra. – Tábornok úr… – Jöjjön maga is. Próbáljuk most együtt. Fogja meg itten! Zihálva, nagyokat nyögve, sikertelenül erőlködve ráncigálták mind a ketten. — Nem megyünk így semmire – mondta Blenkinthorpe. – Két vénember… Feleannyit sem ér, mint egy igazi. – Ne jártassa annyit a száját… Húzza csak! Már jön a feje. Előre-hátra hajladoztak, de csak egymást akadályozták, és az elles semmivel sem haladt előbbre. Kicsit megpihentek a fáradságos munkában, kezüket beletörölgették a szalmába, aztán húztak megint, azt sem tudták, mennyi idő telhetett el. Végül Blenkinthorpe leült nagy sóhajtással a beton lefolyócsatorna szélére. – Hát, nem megy. Meg fog dögleni. – Bolondság. Ha maga most… – Nem rajtunk múlik ez, tábornok úr, hanem a tehénen. Nem akarja, na… És amikor
már a tehén is abbahagyja az igyekezetet, akkor vége. Ha csak meg nem próbáljuk darabokban kiszedni belőle. Az még tán megmenthetné. – Belepusztulnék, ha olyat kéne tennem. – Ha meg nem tesszük, akkor a tehén pusztul bele. – Na, én újra megpróbálom – kezdte Hamish harciasán. Ekkor egészen másfajta csattanás következett. Vakító fény villant, s lassan halványuló izzássá változott. A jószágok nyugtalanul topogtak. „Ennek már a szaga is érzik” – gondolta Hamish, és odafutott az ajtóhoz. – Gyújtóbomba – mondta. – A mezőre esett. Hadd égjen, ott úgysem tesz kárt semmiben, hála istennek. Visszament a tehénhez. Megtalálta hirtelen az ürügyet, hogy kiönthesse végre tehetetlen dühét. – Átkozott, rohadt hunok! – mondta. – Jaj, azok a gazemberek, de még mekkorák, ugye? – helyeselt Blenkinthorpe. – Istenemre, csak azért is megcsináljuk, Blenkinthorpe. Istenemre, majd mi megmutatjuk nekik! Jöjjön csak, fogja meg a fejét. Hátranyomta a tehén fejét, és a jószág szájába öntötte a pálinkásüveg tartalmát. Látszott, hogy az erős ital égeti az állat torkát, amint csurog benne lefelé. A szesz párájában a tehén megrázta a fejét, de Blenkinthorpe nagy szakértelemmel nyomta össze a száját, és türelmesen simogatta a torkát, amíg le nem nyelte az egészet. – Na – mondta Hamish. – Most hozzon ide egy talicskát. Ahogy később visszaemlékezett, Blenkinthorpe éppen kérdésre nyitotta a száját, amikor irtózatos fény öntötte el őket, és nem is a robbanást hallották, mint inkább az ellenállhatatlanul rájuk zúduló levegő csapását. A megelőző pillanatban még a tehén oldalát veregette, most egyszerre ott találta magát a beton csatornában, és a zseblámpa után tapogatózott. Még mindig hallatszott a leomló kövek lármája, és most már csakugyan érezte a lőpor szagát. – Átkozott barmok! – kiáltotta. – Átkozott barmok! Mi bajuk ezeknek az én istállómmal! Közben megtalálta a zseblámpát, és Blenkinthorpe szorítását érezte a karján. – Jól van, tábornok úr? – Jól? Hogy jól vagyok-e? – visszhangozta Hamish. – A pokolba is, majd én megmutatom nekik, hogy milyen jól vagyok! Istenemre. Ha ezek azt képzelik, hogy az ilyen terrorbombázással demoralizálhatják a polgári lakosságunkat… Egyszerre elhallgatott, szinte rémülten, amiért ez alkalommal önmagát is a polgári lakosság közé sorolta. – A magtár sarkát találták el – jegyezte meg Blenkinthorpe tárgyilagosan. – A disznók! Hamish kihúzta magát. – Blenkinthorpe – vezényelte –, hozza már ide azt a talicskát! Én világra segítem ezt az átkozott borjút, még ha darabonként szétbombázzák is a fejünk fölött az egész rohadt istállót. Megértette? Teljesítjük a kötelességünket. – Nem rajtunk múlik – magyarázta megint Blenkinthorpe. – A tehénen múlik … A
tehénnek kell megtennie a kötelességét. Morogva elment, és visszajött egy talicskával. – Most egy kötelet – mondta Hamish. Az öreg ismét eloldalgott. Mire visszajött, Hamish már felfordította a talicskát. A kötelet a kerékre kötötte, a másik végét pedig a borjú feje köré hurkolta. – Na! Most üljünk ide mind a ketten a talicska fenekére, és csavarjuk a kereket. Valami csak lesz. Elhelyezkedtek a talicskán, lábukat nekifeszítették a lefolyócsatorna peremének, és húzták a küllőket. Közben hátratámaszkodtak, nehogy felboruljon az egész alkotmány. A kötél mind feszesebben csavarodott a tengelyre. Ők meg csak húzták, úgy húzták, hogy már vöröslött az arcuk. – Nem jön ez … nem jön … nem … – morogta Blenkinthorpe. – Húzza csak, ember! Húzza, és ne beszélgessen! Tovább húzták, és Hamish egyszerre csak azt látta, hogy az öregember arca valami gyerekes ámulattal fordul feléje. – Hát csakugyan! – mondta Blenkinthorpe. – Jön már egy kicsit. Bámuló tisztelet csengett a hangjában. Hamish odavilágított a lámpájával, és megpillantotta a borjú két térdét. – Na ugye! – felelte Hamish. – Persze hogy jön. De jön ám, öregem! Egymásra nevettek, aztán hátradőltek ismét, és összeszedték az erejüket. _ – Próbáljuk most kézzel egy kicsit – mondta az öregember. – Még leszakítjuk így a szerencsétlen fejét. Leszedték a kötelet, és újra izzadni, küszködni kezdtek. Úgy rémlett, mintha minden más megszűnt volna ebben a végtelen időtlenségben, míg aztán Hamish egyszerre csak észrevette, hogy valaki már másodszor, harmadszor kiáltozik neki valamit. Felvillantotta a zseblámpáját, megpillantotta Purkisst. – Oltsa el azt a lámpát – rivallt rá Purkiss. – Mi az ördög! – mondta Hamish. – Kicsoda maga, hogy előírja nekem, hogy mit tegyek! És mit keres itt? Kifelé innét! Ez az én birtokom. Tűnjön el innét! Az átkozott vörös! Képes betörni az ember földjére! Purkiss nyugodtan, mozdulatlanul állt, lassan elmosolyodott. – Engem nem érdekel az ön birtoka – mondta. – De mi vagyunk a falu légoltalmi alakulata, és éppen most oltottunk el egy tüzet. Megfordult, de aztán mégis visszajött. – És mint légoltalmi parancsnok önnek is megparancsolhatom, hogy oltsa el a lámpáját – mondta. – De nem akarnám, hogy erre sor kerüljön. Hacsak ön nem akarja. Hamish nagyot nyelt. Átkozott vörös! Aki arra tanítja a tisztességes legényeket, hogy fojtsanak meg embereket. És még ezt nevezi hadviselésnek … Ez is csak azt mutatja, micsoda ronda, mocskos eszmék hódítanak tért manapság. Nincs már becsület. Ezt meg kell nekik mondani… Meg is mondja mindjárt! De Blenkinthorpe szólalt meg hamarább: – Borjadzik a tehenünk, Purkiss. Nem hagyhattuk magára a szegény párát… Purkiss felvillantotta a zseblámpáját, aztán szó nélkül elment. — Ejnye, hát meg
kellett volna kérnünk, hogy segítsen – mondta Blenkinthorpe. – Ezt? Ezt a gyilkost?! Inkább magát az ördögöt!… Na, nézze csak, most már magától is szorítja. Nemsokára megleszünk vele. Hamarosan megszületett a kisboci. Hamish csak nézte az apró patákat – olyan volt, mint a csecsemő körme. Blenkinthorpe éneklő hangon lelkendezett: – Ni csak, egy üsző! Egy helyes kis üsző! És pontosan olyan folt van rajta, mint a papáján. Nézze csak, tábornok úr! Pontosan olyan, mint a papája! Jaj, de helyes kis üsző! Boldogan felpillantott. – Tábornok úr! Hisz maga meg csupa mocsok és vér… A többit most már bízza csak rám. Majd rendbe teszek most már mindent. Amit még kell… – Nem, most már végigcsinálom – erősködött Hamish. De fáradtnak érezte magát. Közeledett a hajnali szürkület. Leült a talicskára, nem nézett az öregre. – Na, jöjjön – mondta végül. – Megmosakszunk, és iszunk egy pohárkával. Az majd felmelegít bennünket. Kiléptek az istállóból. Mindent betöltött a madarak hajnali csivogása. A szürkületben Hamish észrevette, hogy a falubeliek ott állnak nagy csomóban a régi cséplőszérű boltíves bejárata körül. Olyan szépen, kitűnően volt megépítve az a bejárat, hogy némelyik templomé sem különben. És nem volt már belőle semmi. Csak törmelék, leomlott kövek és nagy gödör a helyén. Az emberek Hamish elé jöttek, a pusztításról beszéltek. A tábornok egy teherautó körvonalait vette észre a háttérben. Tompa ürességet érzett magában, míg szomorúan a boltíves kapura gondolt. S közben, valahol a félhomályban, Blenkinthorpe hangját hallotta. – Én meg aszondom neki: – Két öregember együttvéve sem ér annyit, mint egy igazi. – Mire ő meg aszongya nekem: – Blenkinthorpe, jó ember! Maga meg én együtt éltük le az egész életünket. Tudunk mink egymásról mindent, a jót is, a rosszat is, de hát igazi yorkshire-iek vagyunk mind a ketten, az ördögbe is, két yorkshire-it, akár öreg, akár fiatal, csak nem fog visszatartani olyan csekélység, hogy valami rohadt német bombákat hajigál! – És aszongya nekem: – Menjen csak, hozza elő azt a talicskát… Idősebb Hamish a fejét csóválta. No lám, az eset máris bekerült a falu történetébe, és valahányszor majd elmondják a jövőben, újra és újra kicirkalmazzák, még jobban kiszínezik. Felemelte a hangját: – Szeretném megköszönni a légoltalmi alakulat ma éjszakai nagyszerű munkáját. És ha bejönnének a házba, biztosan találnánk valamit, amitől felmelegednének egy kicsit, mielőtt hazamennek. Elégedett mormogás hallatszott, az emberek egymást hívogatták, tessékelték. A tábornok meg rátalált eközben Blenkinthorpe-ra. – Hozzon csak egy vödröt – mondta. – Megmosakszom egy kicsit. Fáradtan hámozta le magáról a kabátot, úgy érezte, mintha a karja egészen megmerevedett volna, Blenkinthorpe megjött a vödörrel, és nézte a tábornok
mosakodását. És egyszerre csak felkiáltott őszinte ijedelemmel: – Na, nézzék csak, tábornok úr, hiszen megsebesült! Meg van sebesülve! – Bolondság – mondta idősebb Hamish. De aztán meglátta az alsókarján végighúzódó hosszú vágást, és amint odapillantott, egyszerre beléhasított a fájdalom. Lassan, ahogy elszállt az első pillanat szorongása, kezét az alvadt sebre tapasztotta. – Semmiség – mondta. – Adja ide a kabátomat. Az öreg a vállára kerítette a kabátot, és karon fogta. Szótlanul bandukoltak a házig – baktattak együtt, mint amikor egy sérült játékost lekísérnek a futballpályáról. – Nahát, barátom! – mondta Hamish. – Nahát… Blenkinthorpe előresietett, és bekiabált a házba: – A tábornok úr megsebesült! A tábornok úr megsebesült! Aztán egyszerre csak mind ott voltak körülötte. A fehér arcú lányok, Emily, aki a karját fogta, Thomas, aki a karszéket alá igazgatta a könyvtárszobában. Mintha haldokolna! – Ugyan, ugyan – mondta idősebb Hamish. – Semmiség … Ez igazán semmiség. Most pedig mindenki menjen a dolgára! De most senki nem engedelmeskedett. Emily egy tál meleg vízben mosogatta a karját. Thomas telefonált. – Thomas! Tegye le a telefont! Semmi szükség itt az orvosra! Csak egy karcolás az egész … Aztán Blenkinthorpe hangját hallotta: – Ajjaj, volt itt egyszer egy legény, Fleckihorn, úgy hívták szegényt, és aztán ez a Fleckihorn egyszer segédkezett egy tehén szülésénél, és közben megkarcolta az ujját, de semmi se volt az egész, csak egy kis karcolás, aztán öt nap múlva mégis dagadni kezdett, és dagadt és dagadt, és szörnyű szenvedések közt halt meg a szerencsétlen… Hamish lehunyta a szemét. Nagyon gyengének érezte magát. Biztosan jócskán veszíthetett vért – arra gondolt. Hallotta, hogy Thomas a központtal beszél. És most már nem szólt rá. Kinyitotta a szemét, mosolygott. A lányok arca egészen sápadt volt. Sebhelyén a jód csípését érezte. – Nem mennének már a dolgukra? — szólt a lányokra. Aztán köhécselni kezdett. – Hát… ha már úgyis mind itt vannak… Igen, nagyon rendesek voltak. Nagyon tisztességesen viselkedtek. Csak azt akartam mondani, hogy nagyszerűen viselkedtek valamennyien. Mindenki… Thomas, aki a távollétemben átvette a felügyeletet, a többiek pedig, amiért mind megtették a magukét, és fegyelmezettek maradtak. Igen, ez az… Fegyelem. Amíg a fegyelmet megőrizzük, senki és semmi nem okozhat kárt bennünk. A légitámadások sem okozhatnak kárt bennünk. Nem demoralizálhatnak bennünket. Ha fegyelmezettek vagyunk, akkor, ha véget érnek a légitámadások, nyugodtan folytathatjuk a munkánkat. Mindenki a maga munkáját… Mert ebben a háborúban mi most mind frontkatonák vagyunk. Mindenkinek megvan a feladata, amit végre kell hajtania. Mindnyájunknak… Feladat! De hát mi az ő feladata? Folyik a háború, és ő itt van…
– Rendben van, eleget beszéltél – mondta Emily. – Rendben van. Most már mindenki elmehet. Hamish kinyitotta a szemét, bólintott. – Igen… Thomas, legyen szíves, nézzen utána, hogy az emberek, a légoltalmi alakulat emberei, kapjanak valami meleg italt… – Nem vártak, tábornok úr. Purkiss … szóval, Purkiss azt mondta, hogy szolgálatban vannak, és azonnal vissza kell menniük. – Ahá … Szóval azt mondta? Hamish egyszerre érthetetlenül gyengének és ingerültnek érezte magát. Intett, hogy küldjenek ki mindenkit a szobából. Amint újra felnyitotta a szemét, Emily rámosolygott. – Az ördög vigye el – mondta a tábornok. – Nem kellene kinevetned. – Egyáltalán nem nevetek, Hamish. Én sosem nevetlek ki téged. És, azt hiszem nagyon szép kis beszédet tartottál. Pont azt mondtad, amit mondanod kellett. – Dehogy – mondta a tábornok. Hangjában ott csengett az elmúlt hónapok minden felgyülemlett keserűsége. – Üres nagyképűség volt. Olyan feleslegesnek érzem magam… Jaj, Emily, én olyan felesleges vagyok ebben a háborúban! Most kimondta. Csak úgy egyszerűen kimondta. Sem előtte, sem utána nem történt semmi. Az íróasztalt bámulta, és úgy érezte magát, mint valami szerencsétlen gyerek. Az asszony ott állt mellette, nem nézett rá. Aztán lassú mozdulattal megsimogatta a férje fehér haját. – Hogy lennél felesleges – mondta. – Olyan igaz, amit az előbb mondtál, Hamish… A mindnyájunk feladatáról. – Igen, de hát mi az én feladatom? Felfordult az egész világ, és… – A te feladatod egyszerűen az, hogy itt legyél, Hamish. És ez nem kicsi feladat ám! Az eddigi háborúkban… Hát, azok mindig külföldön voltak. Az mind olyan volt a számodra, mint valami vakáció. Szépen elutaztál vakációzni. De ez most, ez itt van. Te magad mondtad, hogy mindnyájan a frontvonalban vagyunk. És úgy gondolom, hogy ez a legigazibb háború, amiben valaha is részt vettél. Az egyetlen igazi. És az, hogy a világra segítetted a Büszke bociját, talán a legbátrabb és legfontosabb haditetted volt, amit csak véghezvittél az összes háborúkban… És gondolj csak arra, mennyi még a tennivaló! Ezt a birtokot is fenn kell tartanunk. Hisz tudod, az élelem, az legalább olyan fontos, mint a golyó meg a többi hasonló dolog! És fenn kell tartani a bátor közszellemet is. Minden falu egy erőd! És ehhez most már nincs is olyan nagy szükség a tábornokokra, kedves, mert valamennyien az emberek természetes erejére vagyunk utalva. De mivel te olyan erős vagy, mégiscsak az kell, hogy te legyél itt mindnyájunknak, az egész falunak az oszlopa. Neked itt kell mindnyájunkat irányítanod… Az asszony simogatta a tábornok haját, idősebb Hamish pedig belebámult a messzeségbe, és képzeletben már új várakat kezdett építeni a felesége szavai nyomán. – Látod, milyen hosszú beszédet tartottam… — mondta az asszony. – Várj csak, azt hiszem, megérkezett az orvos. Kiment a szobából, Hamish lehajtotta a fejét. Egyszerre elnevette magát.
Lám, itt van ez az íróasztal. És nem is olyan régen még arra gondolt itt mellette, hogy öngyilkos lesz. És most itt az élet! Emilynek igaza van. Minden gazdaság egy erőd… Vissza kell térni a feudális rendszerre, persze jobbágyság nélkül. Csak a jó oldalaihoz, természetesen. A gazdaság ura védelmezi és egyesíti az embereit! Oddale, mint büszke és erős sziget, amely csak neveti az ellenség túlerejét, és termeli Angliának az élelmet… De legalább leszállítanák ezek az átkozott hülyék a takarmány árát. Az utóbbi gondolat egyszerre megszakította a képsort. Váratlanul Purkiss jutott a tábornok eszébe. Purkiss, aki nem engedte, hogy az emberek ott maradjanak egy pohár italra. Igen, ezek az alakok, akik képesek lesznek majd zavart kelteni a háború után. Szocialista reformer… Ami persze rendben is lenne. De hát, más a szociális reform, és más a bolsevizmus! Az önmagával folytatott vita bosszússá tette idősebb Hamisht. Jobb lenne visszatérni ahhoz a másik képhez. Oddale mint erődközpont, és ő maga mint a központ központja. Ő maga az egész világ ellen! És jöjjön, aminek jönni kell! Meghallotta Emily hangját, felesége az orvossal beszélt. Kinyitotta szemét, és felült. Hát megvénült mégis… megvénült… Elűzte ezt a gondolatot, és úgy megszorította karján a kötést, hogy fájdalmat érzett. Megsebesült! Tehát csakugyan részt vett ebben a háborúban! Öt háború, öt sebesülés! Öt háború a hazáért, öt sebhely a testén! Ő úgy harcolt mindig … Már egész közelről hallatszottak a hangok. Kívülről lenyomták a kilincset. Idősebb Hamish kinyitotta a száját, készen az első mondatra. Azt fogja mondani: – Ugyan, Dennison… Átkozott hülyeség ez az egész! Ekkora színházat csinálni egy közönséges kis karcolás miatt! Egyszerű kis karcolás … Kinyílt az ajtó. És idősebb Hamish mondani kezdte. 37. A végtelenségig elhúzódott az ebéd. Prudence alig tudta türtőztetni magát, hogy oda ne mondogasson az anyjának. Az anyja érezte, hogy kirekesztik valamiből, ezért aztán túlságosan is eleven volt, egyre sziporkázott. Így akarta előkészíteni a megtorlást, hogy később nyugodtan azt mondhassa: – Isten a tanúm, hogy én olyan kedves vagyok, amilyen csak lehetek, de ti ketten … ti mindent eltitkoltok előlem! És csak csevegett tovább: – Prue, te semmit sem eszel! Pedig milyen nehéz ma jó minőségű élelmet beszerezni, és aztán senki sem eszik… És mennyi örömmel tervezgeti az ember az ebédet, de hát hiába. Külön a te kedvedért szereztem bárányhúst. Prudence lenyelt egy-két falatot kényszeredetten. – Édes istenem – sóhajtott az anya –, milyen ritkán és keveset látlak benneteket. Hazajössz, Prue, szabadságra, és egy percet sem töltesz itthon. Prudence lehajtotta a fejét, közben az apjára pillantott. Roger Cathaway némán evett tovább, hagyta, hogy a szavak elcsobogjanak a füle mellett. Végül köhécselt, félretette az asztalkendőt, hátratolta a széket.
– Bocsássatok meg, de sietnem kell – mondta. – Van egy sürgős esetem… Nem akarsz velem jönni, Prue? Vezethetnél te. Az ördög vigye el ezt az elsötétítést. És most már korábban is sötétedik… Hiába, szeptember van. Prue gyorsan felállt, maga előtt tolta az apját. Minél jobban sietnek, annál kevesebbet kell hallaniuk az elkerülhetetlenül kitörő panaszáradatból. Bár még a hallba is követte őket a kétségbeesett hang: – Nem tudom belátni, mért kell mind a kettőtöknek elmenni, és itthagyni engem. És ha már valami titkotok van, legalább engem is beavathatnátok. Biztos vagyok benne, hogy én is… Aztán meg a légiriadó… – Már öt perce lefújták – kiáltotta vissza Prudence, és becsukta az ajtót. Beültek a járda szélén parkírozó kocsiba, Prue indított. Amint a kocsi lassan tovagördült az utcán, a lány nagyot sóhajtott. – Azt hittem, már belehalok… Kérlek, apa, mi van vele? – Hát – mondta az orvos csendesen –, holnap tizenegykor megoperáljuk. Majd rendbe hozunk egy-kettőre mindent. Nem lesz semmi baj. Az autózás nem tudta eléggé levezetni Prue idegességét. Mereven nézte az úttestet. – Mi baja van? – kérdezte. – Nem egyszerű agyrázkódás, ugye? Mi a baja? Nyilván van valami neve a betegségének. – Nem, nem – mondta az orvos nevetve. – Ha megmondanám neked, hazamennél és utánanéznél, és csak izgatnád magad. Márpedig a féltudás nagyon veszélyes… Tudod, jó néhány évvel ezelőtt, amikor még kevesebbet tudtunk a rákról, olvastam róla egy közleményt, és biztosra vettem, hogy nekem is rákom van. Gégerákom. Semmi sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről. Még most is elővesz ez a gondolat, egész szabályosan, minden évben kétszer. Olyankor megvizsgáltatom magam, de semmi sem tud meggyőzni arról, hogy… A lány látta, hogy az apja más irányba akarja terelni a társalgást. – Kérlek, apa – mondta. – Sokkal rosszabb, ha az ember nem tudja. A járda széléhez kanyarodott a kocsival, megállt, várakozott. – Kérlek, apa. – Hát nézd, ha bárki másról lenne szó, akkor most hazudnék. De hát köztünk semmi értelme a hazugságnak. Ez a nehéz ezekkel az agyhistóriákkal. Az esetek kilencven százalékában azt mondjuk, hogy tudjuk, miről van szó, pedig valójában soha semmi bizonyosat nem tudunk mindaddig, amíg belülről meg nem nézzük. Akkor aztán rendszerint kiderül, hogy valami meglepően egyszerű dologról van szó. – El van törve a koponya? – Nem, nincs rajta törés! – Akkor … valami más? – Igen. A koponya baloldali hátsó részénél egy szubdurális vérömleny. – Mi az, hogy szubdurális? – Ó, tudod, a dura mater, ez az egyik az agyvelőt védő három burok közül. És ez alatt van a vérömleny, ami bizonyos nyomást gyakorol az agyra. – És te felnyitod, és megszünteted a nyomást? – Igen. Eltávolítom onnan a megalvadt vérrögöt.
– De hiszen én úgy hittem, hogy elöl sérült meg a koponyája. Hisz a homlokán van a seb. – Igen, de az igazi baj központja hátul van. – És honnan tudod, hogy hátul van? – Nagyon egyszerű. Az ember megvizsgálja a különböző reflexeket… – És az agy minden egyes részének más reflexek felelnek meg? – Igen, többé-kevésbé így van. És ha valamire nem kapunk választ, akkor az agynak az a része sérült, amelyiknek azt a reflexet kellene irányítania. Ennyi az egész. Egészen egyszerű, kedves Watsonom35. És azt tudod, ugye, hogy mindent megteszünk, ami egyáltalán csak lehetséges. – Igen, azt tudom. – Akkor hát próbálj most már megnyugodni. Autózzunk egy kicsit? Hazamenni még korai volna. Vagy álljunk itt, és beszélgessünk? – Nem, inkább vezetek. Lassan, cél nélkül futtatta a kocsit az elsötétítés különös ürességében. Minden figyelmét arra összpontosította, hogy jól vezessen, és a motor egyenletesen húzzon. Később feltűnt neki az apja különös hallgatagsága. – Azt mondtad nekem, hogy ne izguljak – mondta, –, de hát nem izgulsz te magad is? Úgy érzem, mintha nyugtalan volnál. Feléje nyújtotta a kezét, az apja megszorította. — Ha másról volna szó, akkor nem izgulnál, ugye? – kérdezte. – Csak mert én… – Így van, Prue. Persze hogy valamivel jobban izgulok. De hát… Egy kicsit én mindig izgulok, hisz tudod. Ha nem izgulnék, talán nem is volnék jó orvos. És hát ez a fiú erős és egészséges… Roger Cathaway várakozóan elhallgatott. – Igen, ez igaz – mondta Prue. – Soha nem volt beteg, ugye? – Nem volt. Emlékszem, egyszer mondta, hogy soha életében nem volt beteg. Egyetlen napig sem. Kivéve kisebb dolgokat… Gyermekkorában volt valami állkapocsgyulladása, a rossz fogorvosi kezeléstől kapta, meg ilyenfélék. És, igen, tüdőgyulladása volt Dunkerque után. Majdnem megfeledkeztem róla. – Tüdőgyulladása? Persze. Nagyon sokan megkapták közülük. Hisz kétségkívül annyi mindennek ki voltak téve. Meg a kimerültség is… Kedves fiú? A lány mosolyogva bólintott. – Persze – mondta az apja –, persze. De hát én nem sokat tudok róla. Vidám természetű? – Igen. Nagyon sokat nevettünk és mulattunk. – De azért nem mindig. Néha komolyak is voltatok. – Igen. Ébren feküdtünk, és beszélgettünk… A légitámadások alatt. – Igen. És veszekedtetek néha? – Ó, hát igen. Az is megesett. Hisz emberi dolog, nem? – Igen, persze. De hogy veszekedtetek? Hevesen? – Néha úgy is.
35
Sherlock Holmes barátja Conan Doyle detektívregényeiben – Ingerült volt? – Csak ha okot adtam rá. Meg aztán reggelenként, ivászatok után. – Rosszul volt olyankor? – Néha. De én sosem. – Mért ittatok? – Ó, hát csak szórakozásból. Tudod, szabadságon volt, és előzőleg annyi mindenen átment, és szerette volna elfelejteni. De nagyon bátor volt. Igazán. Dunkerque-nél átadta a csónakban a helyét, hogy másvalaki menekülhessen helyette. És nekem, ezt el sem mondta. Egy barátja, tudod, Monty, ő mondta el nekem. Igazán olyan bátor volt… És olyan nagyszerű ember. – Értem. Megsebesült Dunkerque-nél? – Nem. Mármint fizikai értelemben… Az egész ügynek csak egy szörnyű megfázás lett a következménye, amitől aztán tüdőgyulladást kapott. Tudod, a vízben álltak. Mikor begázoltak a tengerbe, a csónakokhoz. De hát, persze, testileg és lelkileg egyaránt szörnyű megerőltetés lehetett ez mindnyájuknak. Később is folyton erre kellett gondolnia. Úgy tűnt fel, hogy egyszerűen nem tudja elfelejteni. – Ahá. Ő mondta ezt neked? – Eleinte nem. Még azt sem mondta, hogy ott volt, de hát én úgyis tudtam. Éjszakánként szörnyen csikorgatta a fogát, és mindenfélét kiabált. – Miket? – A háborúról… Meg azt, hogy nincs több kézigránát. Tudod, megelőzőleg ők voltak Douai-nál az utóvéd. És úgy kellett keresgélniük mindenhonnan a kézigránátokat… Gondolod, hogy ez valamilyen hatással lehetett az agyára? – Nem, dehogy. Csak érdekel a személye. Hiszen nem tudok róla semmit. De mondd, mindig tökéletesen ésszerű volt a viselkedése? – Persze. Azaz, van valami apróság… Beszéd közben néha egyszerre csak elhallgatott, mintha minden kiesett volna az emlékezetéből. De aztán pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta. – Beszélni kezdett, elhallgatott, és aztán folytatta? – Igen. Ez rosszat jelent? Az orvos sietve keresgélt valami válaszfélét. – Nem, dehogy. Hisz tudod, ez majdnem mindnyájunkkal megesik, ha elgondolkozunk… Csak a bolondok locsognak folyton. Mert gyorsabban jár a szájuk, mint az eszük. – Igen. De neki nagyon jó esze van, apa. – És fájt a feje. Gyakran volt fejfájása? – Hát igen. Volt. Ez is tünet? Vagy valami hasonló? – Nem – mondta az apja. – Nem feltétlenül… Na tessék! Már megint kérdezősködik! Ismét felhangzott a légiveszélyt jelző kísérteties vijjogás. Prue órájának világító számlapjára nézett. – Kilenc óra tizennyolc… És ma már a harmadik. És ez még ijesztőbb, mint maga a bombázás. Az orvos tudta, hogy a lánya gyűlöli a sziréna üvöltését.
– No, nem – mondta. – Ilyet azért nem állítanál, ha… – Nagyon sok a sebesült? – Igen. És éjszakáról éjszakára rosszabb a helyzet. Bizony, már jó sok sebesültünk van. A leghelyesebb lenne, ha most hazavinnél. Vagy szaladjunk be a kórházba, nézzük meg, hogy van? De hát biztosan alszik… – Nem – mondta Prue. — Gyerünk haza, hátha szükség lesz rád. És jól ki kell pihenned magad holnapra. – Igen – mondta az orvos lassan. – Az én koromban már nem tudjuk magunkat olyan gyorsan összeszedni, mint ti, fiatalok. Nekünk bizony szükségünk van a pihenésre. – Igen – mondta a lány. – Hazamegyünk, és lefekszel. Míg mentek hazafelé, jól hallották közben a légvédelmi ütegek dübörgő moraját. Messziről hallatszott, valahonnan az East End36 vidékéről. London – az ő Londonuk – még mindig biztonságosnak látszott. Hitler gépei nem tudtak még London központja fölé jutni.
38. Iris hátradőlt a fedélzet nyugágyában, lehunyt szemhéján érezte a nap simogató melegét. Tengeri betegségét analizálgatta magában. Olyan érzéssel járt ez a betegség, mintha a gyomra valami lebegő tárgy volna. Holott inkább arról van szó, hogy amint a hajó föl- és alászáll a hullámokon, akkor az ő teste követi a hajó mozgását, de a gyomra mindig ugyanazon a szinten marad. S az émelygése csak erősebb lett, valahányszor eszébe jutott az a nagybetűs újságcím. Újra és újra maga előtt látta: Háromszázhúsz gyermeket mentettek meg megtorpedózott hajóról. Majdnem lemondta már a saját utazásukat, de aztán mégsem tette. Büszkeség töltötte el, ha arra gondolt, milyen bátran cselekedett, hogy mégis hajóra szálltak. Mert most már biztonságban voltak, elhagyták a német tengeralattjárók övezetét. Igen, most már biztonságban voltak mindentől, bombáktól, légitámadásoktól, tengeralattjáróktól – hála az ő bátorságának és határozottságának. Hallotta a felügyelet mellett együtt játszó, éneklő gyerekek zsibongását, és a saját gyerekeire gondolt. Milyen jó, mondta magában, hogy Mills olyan kitűnően végzi a dolgát. Ezzel aztán elaludt. Amint ismét kinyitotta a szemét, az éneklő gyerekek már eltűntek valahová, a mellette levő nyugágyban viszont ott ült az a fiatal nő, aki ezekre a menekült gyerekekre vigyázott. 36 London keleti szegénynegyedei. – Hello – mondta a lány felháborító közvetlenséggel. – Jobban érzi már magát? – Én nem vagyok gyakorlott tengeri utas – felelte Iris rendreutasító hangon. A fiatal nő nyújtózkodott. – Á, ez jó, tudja, amikor levihetem őket így délután egy kicsit aludni. Ilyenkor én is pihenhetek egy kicsit. Iris nem válaszolt. – Megengedhetné a két kisfiának, hogy részt vegyenek a közös játékban – mondta a lány. – Ott álldogálnak mindig, és olyan vágyakozva nézik a többieket. Iris a halántékára szorította a kezét, és lehunyta ismét a szemét. A fiatal nő kissé élesen tette hozzá: – És a mi gyerekeink mind nagyon helyesek. – Ő, igen, igen – mondta Iris. – Nem is arról van szó. Ebben a tekintetben valóban nagyon kellemesen voltam meglepve. Nem is látszanak menekült gyerekeknek. Nem olyanfélék, mint a londoni nyomortanyák gyerekei, akiket most mindenfelé látni lehet odahaza. A fiatal nő nevetett. – Egy ismerős család magához vett hét ilyen külvárosi gyereket – folytatta Iris. – Hetet! És fogalmuk sem volt a legelemibb tisztasági szabályokról sem. Csupa nedvesség volt alattuk a lepedő, és hármukat előbb a tervektől is meg kellett tisztogatni. A család végül is a személyzetre bízta ezeket a gyerekeket, és kénytelen volt beköltözni a városi lakásukba.
– Bizonyos vonatkozásban nagyon mulatságos – mondta a fiatal nő. – A gyerekek kiköltöznek a városból falura, a felnőttek meg a városba kényszerülnek vidékről. – Nagyon rosszul volt megszervezve az egész – mondta Iris. – Lehetséges. De ezt itt nagyon rendesen intézik. Tudja, a tengeren túli kiürítés szempontjából nagyon gondosan megválogatják a gyerekeket. De bizonyos értelemben az ember mégis szinte sajnálja az elhanyagoltabb gyerekeket. Szörnyű, hogy a származásuk eleve lehetetlenné teszi a számukra, hogy megmeneküljenek a bombázástól és lemészárlástól. – Nem ez a legfontosabb – szólt közbe Iris hűvösen. – Arról van szó, hogy nem küldhetjük éppen a legrosszabb képviselőinket Amerikába! Minden gyerek úgysem mehet, így hát csak természetes, hogy a jobb fajták gyerekeit akarjuk megőrizni. – Lehetséges – válaszolta a fiatal nő. – Hiszen ezek a gyerekek bizonyos értelemben csakugyan a követeink egy idegen országban. – Pontosan így van – mondta Iris. – És nem kívánhatjuk a külföldiektől, hogy a kedvességükért cserébe a mi nyomortanyáink csemetéivel kelljen kínlódniuk. A lány sóhajtott. – Igen, így van –felelte. — Olyan szörnyű ez a, háború. De van azért egy dolog… Tudja, azért rengeteg fiatal látókörét tágítani fogja. A nyomortanyák gyerekei kikerülnek a vidéki friss levegőre, ezek a mi gyerekeink meg új országokat, új szokásokat ismerhetnek meg. Előrehajolt, érezte, hogy amit most mondott, abban valami nagy és fontos igazság rejtőzik, és ő már majdnem tudja is… majdnem tudja… – Igen – mondta Iris. Nagyot lélegzett. Milyen megkönnyebbülés, hogy túl vannak már a tengeralattjáróik övezetén. – Igen – mondta ismét. – Én is azt hiszem, hogy ez a háború több szempontból nagyon sok jót tesz … Nagyon sok jót! Hanyatt dőlt a pompásan ragyogó nap melegében, lehunyta a szemét, és ismét elaludt.
39. Roger Cathaway gépiesen szappanozta a kezét. Prudence-re gondolt, ahogy elváltak az imént, s a lány ott maradt a végtelen hosszúnak tetsző folyosón. A hátsó ablak fénye hosszú sávban beragyogta a fényesre kefélt padlót, s Prudence úgy állt ott, derengő fénnyel körülfogva, mintha egy csodálatos tisztaságú tó vizében lebegne. A mosdó fölé állított homokórára pillantott, közben Ferris hangját hallotta: – Cathaway tanár úr, ismeri már ugye Mathis doktor urat? – Hogyne – mondta ő. – Igen. Hogy van, Mathis? Igyekezett szívélyes lenni de közben ismét elkalandoztak a gondolatait. Szemét a fehér falra meresztette, de semmit nem látott, és csak szappanozta, szappanozta és szappanozta a kezét. Szabadjára eresztette a gondolatait, s egyszerre csak felmerült benne egy régesrégi torquayi nyár emléke. Csodálkozott, hogy annyi minden helyett éppen erre kellett most gondolnia. Aztán azt mondta magának: „Hadd csapongjon most szabadon a képzeletem, nemsokára úgyis meg kell zabolázni, parancsoknak kell alávetni, hogy most erre gondoljon, most amarra, s nem lesz majd egy pillanatnyi szünete sem.” Tekintetét továbbra is a falra szögezte. A kezét maga elé emelte, és öntudatlan megszokottsággal bújtatta bele a gumikesztyűbe. Akkor ezt hallotta: – Készen vagyunk, tanár úr. Bement a műtőbe. Várta már középen az erős fényözön. És a fényáradat körén túl semmi nem létezett. Az üvegfalat és mögötte körben a padsorokat elnyelte a feketeség. Mozgolódás apró neszei hallatszottak csupán onnan. Orvostanhallgatók, akik összegyűltek egy Cathaway-féle operációra. Egyszerre fáradtságot érzett. Mozdulatlanul állt, lecsüngette a karját. Ferris ránézett, ő meg bólintott. Erre odalépett a fehér lepedők halmához, megállt, ránézett a leplek nyílására, a fejbőr kékesszürke borotvált foltjára. Ez a koponya… Ez az ember és Prudence… Ez az ember… – Készen vagyunk, tanár úr – mondta Ferris. – Igen – mondta ő. – Igen. Kinyújtotta a kezét, tenyerébe helyezték az injekciós fecskendőt. Gyorsan körülfecskendezte novokainnal a fejbőrt. Kiegyenesedett, és hangosan, jól érthetően beszélni kezdett. – A kórtörténet és klinikai vizsgálataink alapján arra kell következtetnünk, hogy ebben az esetben a bal parietális tájék szubdurális vérömlenyéről van szó. Késért nyújtotta a kezét, és gyors, éles mozdulattal felhajtotta a kékesszürke fejbőrt. – Figyelmen kívül nem hagyható különféle jelek azonban arra mutatnak, hogy további komplikációkra is fel kell készülnünk. Közben arra gondolt: „Amikor szétnyílik a felhasított fejbőr, és előtűnik a koponya, az mindig olyan, mintha egy keskeny ajkú száj gyengéd mosolyra húzódna.” Most a kezét figyelte – a kezét, amely erősen, határozottan dolgozott. Ez az ember az ő gyermekének a szerelme. A lánya szerelme. A szőke copfos kislányé.
– A beteg katona volt, és részt vett a közelmúlt hadműveleteiben. Kétségkívül hatottak rá a háborús megpróbáltatások, bár fizikailag jó állapotban van. Amikor visszatért Franciaországból, tüdőgyulladással kórházba került, később gyógyultan távozott. Nem, nem a copfos kislány szerelmese. Hanem azé a szőke dicsfényes fiatal nőé, aki ott állt a tündöklő fényben. Prudence. Prudence. Prudence. – A beteget baleseti sérüléssel szállították be hozzánk, jókora sebbel a koponya homloki részén. A vérömleny azonban, mint már mondtam, a baloldali parietális tájékon helyezkedik el. Prudence. Prudence. Prudence. Jóságos isten, hiszen ennek a névnek semmi értelme sincs! Nincs is ilyen név! Hogy juthatott az eszünkbe, hogy ilyen értelmetlen névre kereszteljük a lányunkat? Prudence! De az a nő, ott lenn, a folyosón. Annak van értelme. – Nyilvánvaló tehát, hogy a vérömleny olyan trauma következménye, amely hamarább érte a beteget, mint az a baleset, amelynek következtében ide behozták. Valóban, a bal fül mögött látható is egy nemrégiben gyógyult contusio nyoma. Mellékesen azt is megfigyelhetik, milyen nagy gondot fordítunk a vérzés távoltartására. Csipeszeket alkalmazunk. Régebben a ligatúrák szükségszerűen … Hallgatta a saját hangját, látta tevékenykedő kezét, és közben azt gondolta: „Térj vissza a lényeghez. Előbb vagy utóbb úgyis meg kell tenned.” – A komplikációk jelei… – mondta hangosabban, mintha önmagát akarná figyelmeztetni. A fehér csonthoz illesztette a Hudson-féle fúrót. A torkában furcsa melegséget érzett, mint mindig, amikor a hegyes fém először belekap a csontba. – A betegnél bizonyos szpasztikus tüneteket is megfigyelhettünk. Ezzel kapcsolatban gondoljanak csak arra, hogy a betegnek nemrégiben tüdőgyulladása volt, és a röntgenlelet a jobb tüdő fibroid tuberkulotikus folyamatát tanúsítja. Most kimondta. – Ezekből a tényekből talán már önök közül is le tudnak vonni néhányan bizonyos előzetes következtetéseket. Szótlanul dolgozott tovább, most minden figyelmét a műtétre összpontosítva. Amikor negyedszer is működésbe hozta a műszert, ismét megszólalt. – A Hudson-féle fúró kitűnően használható – mondta. – A koponyacsont vastagságánál mélyebbre nem is lehetne hatolni vele. Gondolatai újra visszatértek Prudence-hez, de igyekezett nem látni a lánya képét, és szinte megkönnyebbülést jelentett a számára, amint alkalma volt ismét megszólalni. – Ez itt, láthatják, a Gigli-féle fűrész. Mélyen előrehajolt, elmerült ismét a munkában. A drótszerű fűrészt a koponyacsont alá csúsztatta a nyíláson. Megfogta a végét, és fűrészelni kezdett, egyenletesen előre-hátra húzva a hajlékony fűrészfogas szalagot. Figyelte, hogy közeledik hozzá, lassan növekedve, a vágás vonala – és már meg is volt a lebeny egyik oldalával. Hozzákezdett a másik oldalhoz, de a gondolatai megint elkalandoztak. „Az a fiatal nő odalenn. Milyen fiatal, érett, milyen hús és vér valóság. És ez az
ember itt, ez a szerelmese… Ha majd készen lesz az egésszel, akkor oda kell mennie a lányához, és megmondani neki. Meg kell mondani neki. Már most gondolkoznia kellene, mit mondjon majd abban a percben. Nem állhat oda dadogva.” Elkészült a téglalap alakú lebeny harmadik oldalával is. – Most pedig felhajtjuk ezt az oszteoplasztikus lebenyt mondta. – Ha a dekompresszió bekövetkezik – folytatta gépiesen –, számítanunk kell arra, hogy a vérömleny nyomása sérvszerű kitüremlésre kényszeríti az agyat. Ilyenkor rendszerint fokozott agynyomás van jelen a koponyában. Igen. Gyakran erősen fokozott agynyomás. A koponya szabályos derékszögekkel határolt darabja felnyílt, és a visszahajló csontlebenyt a fejbőr úgy tartotta, mint a kitárt ajtót a sarkak. És mintha csak az ő hívásának akarna engedelmeskedni, a nyílásban megjelent a szürke, pépes anyag feszes dudora. Ekkor, bár a pontosan, szabályosan zajló műtét forró izgalmát érezte, valami jeges hidegség futott át rajta. Egy hang azt mondta a bensejében: „Tudtad, hogy ez lesz. Tudtad, hogy ez lesz. Tudtad. Azt hitted, hogy talán a szerencse… a szerencse… De nincs szerencse!” A műtősnő félretette a kendőt, amellyel az ő homlokát törölte meg. Ebből jött csak rá, hogy ellepte a veríték. – Köszönöm, nővér – mondta. Mióta áll már itt? Mióta? Talán csak három másodperce. A jelen… a mostani pillanat… az emberek az üvegfal mögött … és Prudence … Gondolatai szavakká kristályosodtak. „Gethsemane… Prudence … szerencse és igazság … Igen, ez a végső eleme mindennek. Az igazság. Gethsemane — mondta magában. – Mi az, Krisztushoz hasonlítod magad? Bárcsak meghalhatnék – mondta ismét. – Bárcsak meghalhatnék, és nem kellene itt lennem… Soha többé itt lennem. Hisz még ennyit sem tudok Prudence-ért megtenni.” Lassan beszélni kezdett, tudta, hogy a hangja határozott és szenvtelen. – Sajnos, önök nem láthatják onnan a padokból, amit mi itt láthatunk – mondta. — Mi, akik itt állunk, láthatjuk, hogy az agyhártyán bizonyos megvastagodás keletkezett… Feltevésem szerint tuberkulotikus eredetű … Látta, hogy Ferris előrehajolva szemlélődik. „Ez az ember … ez Prudence … annak a Prudence-nek … és a saját kezei… „ Mélyet lélegzett, nagy megerőltetéssel tovább beszélt. – Folytatjuk a műtétet, most eltávolítjuk a vérrögöt. Hátrahajtotta a fejét, nehogy lecsöppenjen a verítéke. Érezte, amint a kendő végigsimítja a homlokát. A kezét figyelte, amely most újra dolgozni kezdett, és úgy érezte, mintha soha véget nem érő úton kellene továbbindulnia. Az út mindkét oldalán házak állnak. De nincs rajtuk kapu. És az embernek csak mennie kell, és mennie tovább, hogy végül majd mégis hazaérjen olyan végtelen távolságon át, amilyen csak a gyermekkor lidércnyomásos álmaiban létezik. A lánya ott ült az előcsarnokban, az ablak mellett, de a ragyogó fényözön már
eltűnt, hisz csaknem bealkonyodott azóta. Keresgélt a szavak után, mit is mondhatna neki, aztán valahogy mégis becsapottnak érezte magát, amiért a lánya szólalt meg először. Prudence az apjára nézett, rámosolygott, és tiszta hangon azt mondta: – A szobájába vitték. Nagyon kimerültnek látszott. – Természetesen – mondta az orvos bosszúsan. „Igazán tudhatná, gondolta közben, hogy nem várhatunk élénkséget a betegtől egy ilyen műtét után.” – Természetesen. Majd reggel… – Igen. Majd reggel – mondta a lány. – Hát akkor? Menjünk? „Ha lehetőséget adott volna rá, most elmondhattam volna neki – gondolta az orvos. – Előbb vagy utóbb úgyis meg kell tennem. De hát… „ Szótlanul mentek ki a kórházból. Az orvos fáradtan bebújt a kocsiba, a lány előrehajolt, hogy megfordítsa a gyújtókulcsot. De a mozdulat kellős közepén megállt, apjára nézett, kezét a homlokára tette. – Nagyon fáradt vagy, ugye? – kérdezte. – Tudom… Hisz majdnem négy óra hosszat tartott. Nagyon hosszú műtét volt, ugye? Most! Most van itt az ideje, hogy megmondja neki. De legalább ne nézne éppen rá. – Tudod – kezdte, és maga is meglepődött, miféle gondolat bukkant fel benne –, ha nem volnék köztiszteletben álló orvos, akkor most elmennénk valahová, és leinnám magam a sárga földig! De tökrészegre. Prudence egy kattanással megfordította a gyújtókulcsot, elindította a kocsit. – Helyes – mondta. – Akkor hát menjünk. Nekem is ahhoz van kedvem. – Ugyan, Prue, de hát.. – Nem – felelte a lány. – Most úgysem tudnék hazamenni. Képtelen lennék rá. Üvöltenék. Képtelen lennék. – De … azt sem tudom, hová … – Annyi baj legyen. Majd én viszlek – mondta a lány. – Majd én elviszlek. Roger Cathawayt hatalmába kerítette az a furcsa itt-a-világ-vége érzés. Ugyanaz, amilyet ifjúkorában érzett, ha vidám cimborákkal együtt felelőtlenül nekivágtak a londoni éjszakának. Meglepte, hogy még mindig létezik ez a világ. Hogy nem ért véget akkor, amikor ő otthagyta. A táncosok, elegáns köpenyben libbenő nők, borospoharak fölött gyöngyöző kacajok világa. Milyen komoly, megállapodott életet él azóta. Milyen komoly, megállapodott lett ő maga is. – Bocsánat – mondta. – Nem valami fényesen megy. – Csodálatosan táncolsz – mondta a lány. – Pillanatokon belül belejössz. Hisz olyan könnyedén mozogsz. – Valamikor még a shimmyt táncoltam – mondta az orvos szinte dicsekedve. „Furcsa dolog ez az egész – gondolta közben. — Ez a félvad szokás, hogy átkaroljuk egy nő derekát, s közben a zene ütemére bizonyos pontosan megszabott mozdulatokat végzünk. És ez a nő… Ez nem a hosszú copfos Prudence. Így tehát egyáltalán nem is Prudence. Ez egy idegen nő, akinek a melle oly gyengéden érinti, míg átkarolva tartja
a testét. Megrázta a fejét, elvétette a lépést. – Bocsánat – mondta. A tánc véget ért, asztalhoz ültek. Roger Cathaway szabadulni akart ezektől a furcsa érzésektől, szét akarta szaggatni őket. Persze hogy Prudence ez itten, és ő az apja… Teljesen, teljesen helytelen lenne, ha ilyen nem apai érzései támadnának. De hát Prudence ugyanakkor nő is Nő, mint bármely másik itt az asztaloknál. És ez az, amit oly nehéz megérteni. A lányára nézett, Prudence mosolygott. – Nagyszerű táncos lenne belőled –mondta. – Ó! – De igen. Fogadni mernék, hogy az emberek azt mondogatták az előbb, nézzétek csak azt a tiszteletre méltó külsejű úriembert, milyen kitűnően táncolt… – Dehogy – felelte az orvos. – Ha egyáltalán mondtak valamit, akkor csakis azt mondták: Nézzétek azt a vén kecskét azzal a gyönyörű fiatal lánnyal. Nagyon sok pénze lehet. Hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Menjünk? – Helyes. Itt már úgyis mindjárt záróra lesz. Hiába kérnénk még egy pohárral, úgysem hoznák… Amint kiléptek a hűvös sötétségbe, a lány megszólalt: – Nem akarok hazamenni. Menjünk még valahová. – Hová? Hát nem azt mondtad, hogy ilyenkor már mindenütt bezárnak? – Fogadni mernék, hogy nem mindenütt. Várj csak itt egy pillanatra. Prudence visszajött, belekarolt az apjába. – Tudtam, hogy találunk még valamit. A portás adott egy címet. Csak azt kell mondanod, hogy a klub tagja vagy. Nem is volt messze. Ott álltak a bejárat előtt, Roger bekopogott, és látta, hogy a kémlelőnyíláson át egy szempár fürkészve végignézi. Aztán kinyílt az ajtó. Leültek odabenn az egyik asztalhoz, az orvos körülnézett a kis helyiségben. Teli volt egyenruhás férfiakkal, és annyi pincérnővel, hogy minden vendégre bőven jutott belőlük. – Nahát – mondta Roger –, hogy ilyen titkos helyek is létezzenek! Méghozzá London kellős közepén! A whisky pocsék volt. Összerázkódva nézte, hogy Prudence egy hajtásra kiissza az egészet. – Így kell ezt csinálni – mondta a lány. – Igyunk még egyet. A mocskos kötényű pincér hozta a következőt. – Meg ne ártson! – mondta Prue-nak. – Nem lesz semmi bajom. És ha már be kell rúgnom, ki vigyázhatna rám jobban, mint a tulajdon apám? Nem?… Ugye bármikor elvinnél egy kicsit mulatni? – Persze – mondta az orvos. Szégyellte magát, és szégyenkezett a hely miatt is. Rendben van, a többieknek megfelel. Ezeknek az egyenruhás fiatalembereknek, mellükön a légierő szárnyas jelvényével. Az ifjúságot nem mocskolja be az ilyesmi. De hát őt… az ő korában már
ízléstelen… Hátrafordult, a lányokat nézte. Siralmasak voltak gyűrött, piszkos estélyi ruháikban. Egy sem volt köztük, aki… aki hevesebben megdobogtatta volna egy férfi szívét. Hacsak nem részeg az illető. Prue az egyetlen tiszta külsejű nő az egész helyiségben. – Szerencsétlen kis nőcskék – jegyezte meg. – Ugyan, mit akarsz tőlük — mondta a lánya bosszúsan. – Megteszik a magukét. Ami telik tőlük. Igyunk még egy pohárral? Rogert meglepte a lány hangja. De aztán beleegyezően bólintott. – Most már nem utasíthatja rendre. Ha az ember mulatni viszi a lányát, nem csinálhat hátra arcot a muri kellős közepén. Nem lehet egyszerre megint a szigorú atya. Nézte, hogy hajtja fel Prue az italt, aztán mogorván ültek mind a ketten az asztalnál. – Nem használ – mondta a lány váratlanul. – Nem tudunk berúgni, ugye? Nem vagyunk tökrészegek. Az orvos mintákat rajzolt az ujja hegyével az asztal lapjára. A lány mélyen lehajtotta a fejét, úgy nézett oldalról rá. Ő meg rámosolygott, de aztán elkomolyodott, amint meg látta a szemét. –Na Prue … Kérlek, ne sírj. – Semmi baj – mondta a lány. – Az ilyen helyeken megszokták a síró nőket. Itt senki sem törődik velünk. – Nem, nem úgy értettem… – Nem sírok. Már jól vagyok… Nem csinálok feltűnést. Az orvos zsebkendőt nyújtott feléje, a lány elvette, és gyorsan felszárította az arcát. – Meddig fog élni? – kérdezte. Roger előbb hangtalanul nyitotta fel a száját, aztán azt mondta: – Ó … szóval… tulajdonképpen ő most… – Mondd nyugodtan – mondta a lány. – Tudom, miről van szó. Bent voltam és végignéztem. Mindent hallottam. Az orvos lehajtotta a fejét, a lánya ujjait nézte. – Igen… Éreztem, biztosan tudtam, hogy ott vagy. – Az egyik nővér engedett be. Nem tudta, miről van szó, azt hitte, hogy egyszerűen csak az egyik műtéted… Egy akármilyen műtéted. Nem tehet róla. Az apjára nézett, mosolygott. – Szegénykém – mondta neki. – Nem – felelte az apja. – Nézd… – Szegénykém. Tudtad, hogy a lányod ott van, és hiába tudtad, mégsem tehettél másként… Azt is tudtad, hogy meg kell mondanod. És meg kellett mondanod. Meg kellett mondanod az igazat akkor is, ha én ott vagyok … És nem is tudnálak ilyen nagyon szeretni, ha nem mondtad volna meg. Roger hallgatott. – Mit jelent az, hogy szpasztikus tünetek? – kérdezte Prudence. – Jobb oldalon az izmok görcsösen reagálnak… ez a szpasztikus … – És nem tudsz rajta segíteni? Nem tehetsz semmit? – Az egyetlen, hogy adunk neki naponta négyszer húsz szem sulfanilamidot. – Úgy
mondta ezt az orvos, mintha önmaga tehetetlenségét akarná kigúnyolni. – Aztán mi fog történni? – Holnap reggel, azaz már ma reggel, sokkal jobban lesz. Ez lesz a közvetlen következménye annak, hogy megszüntettük a vérömleny okozta nyomást. Lehet, hogy teljesen visszatér az öntudata, és egészen jól érzi majd magát. – És aztán? – Estefelé arra számíthatunk hogy bizonyos tünetek mutatkoznak … – Milyen tünetek? – Emelkedő hőmérséklet. És lesznek pillanatok, amikor kezd összefüggéstelenül gondolkozni. – És aztán? A lány hangjában sírás bujkált. Az asztalra könyökölt, kezével eltakarta az arcát. – Prue, nincs értelme… Ne kínozd magad… Úgysem segíthetsz. – Nem. Folytasd csak. Most már jobb, ha mindent tudok. És nekem semmi bajom nincs. Nézd, nem sírok. Az apja nem nézett rá. – Szóval, emelkedő hőmérséklet – nógatta Prudence. És az orvos folytatta, mintha kollokválna az anyagból. – A következő huszonnégy órában egyre magasabb lázra számíthatunk. Tizenkét órával később kulminál a láz. A beteg közönyös, később egészen kábult állapotban lesz. Az érverés meggyorsul, idővel egyre gyöngül, hogy alig tapintható. A légzés egyre nehezebb lesz. Előfordulhat, hogy Cheyne Stokes-féle légzés lép fel. A műtéttől számított negyvennyolcadik és hetvenkettedik óra között pedig beáll a halál. Igen, beáll a halál. Nézte mereven az asztalt, várt. Hallotta, hogy a lánya megmozdul. – Köszönöm, apa – mondta Prudence. – Olyan undorító ez a hely. Ne menjünk inkább haza? – Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb – mondta az apja.
40. Míg Prudence a kórházba sietett a szombat reggel csendjében, egyre az járt a fejében: „Hátha meghalt! Hátha meghalt az éjszaka! Siess! Hátha meghalt!” De amint benyitott az ajtón, s pillantása összekapcsolódott Clive tekintetével, olyan öröm árasztotta el egyszerre, hogy minden egyébről megfeledkezett. – Már olyan régen várlak — mondta Clive. A lány az ágy fölé hajolt, a férfira mosolygott. – De hiszen nem jöhettem, amíg aludtál… És meg is kellett mosakodnod, ugye? A férfi arca lassan mosolyra húzódott. – Olyan jó színben vagy – mondta a lány. – Sokkal jobb színben. – Jobban is érzem magam. Olyan tiszta a fejem. Csak a gyomrom bizonytalankodik egy kicsit. De más bajom már nincs is. Most, hogy élénken csengő hangját hallotta, most jutott először eszébe, amióta a szobába lépett, hogy nem fog meggyógyulni. És csaknem felkiáltott: „Nem igaz! Talán mégiscsak szerencsénk lesz! Csoda történik, és mégiscsak jobban lesz. Talán tévedtek. Nem lesz igazuk! Előfordulnak néha tévedések.” De ahogy feltámadt, úgy el is halt benne a vak remény. Hallotta újra, amint az apja tompán azt mondja: – „Holnap reggel, azaz már ma reggel, sokkal jobban lesz. Ez közvetlen következménye annak, hogy megszüntettük a vérömleny okozta nyomást… „ Elszállt a remény, s hideg rosszullét hatolt a testébe, mintha pasztillában lenyelte volna. De talán mégis. „Nem – mondta magában. – Kár reménykedni.” Leült a székre, közelebb hajolt a férfihoz. – Hónapok óta nem éreztem magam ilyen jól. De igazán – mondta Clive. – Igazán, Prue. Nem hiszem, hogy az elmúlt hónapokban akár egyszer is jobban éreztem volna magam. Igazán nagyszerű orvos az apád. Mindenki nagyszerű a családodban. Eleinte egész világosan hallottam, ahogy előadott. Később aztán, azt hiszem, elálmosodtam egy kicsit. – Ő a legjobb ebben a szakmában. Mondtam neked. – De olyan jól érzem magam. – Akkor hát ne beszélgess annyit. Clive a lány felé fordította az arcát, hosszan nézték egymást. – Csupa kötés a fejem – – mondta a férfi. – Szörnyű látvány lehetek. – Micsoda hiúság! Feküdj csak csendesen. – Nem akarok már csendben lenni. – Az én kedvemért. – Rendben van. Csakugyan elhallgatott, mozdulatlanul feküdt. Prue a rézsútosan behulló napsugarakat figyelte. Nézte, hogy csillog a fény az ablak párkányán. Ismét
meghallotta Clive hangját, de a szíve úgy összerándult, mintha egy kéz megszorította volna, amint arra gondolt, nem gyengül-e máris a férfi hangja. – Prue. – Kívánsz valamit? – Nem. Csak téged. – Hiszen itt vagyok. – És itt is maradsz? „Ő is tudja, biztosan tudja – gondolta hirtelen a lány. – Mert régebben sosem beszélt ilyen gyenge és panaszos hangon. Sose volt ilyen.” – Persze, most itt maradok – mondta, mintha gyerekkel beszélne. Clive hangja megint erősebben csengett. – Nem baj. Menj csak el, ha meguntad. – Meguntam? Hogy unhatnám meg, hogy itt üljek melletted? Akármeddig itt ülnék… – Prue… én néha olyan komisz voltam hozzád. – Ne, ne. Ne beszélj. Ha folyton beszélsz… – De én nagyon szeretnék beszélni. Hadd beszéljek… Pedig hát én igazán nem vagyok afféle érzelgős alak, vagy valami hasonló. Egyszerűen csak arról van szó, hogy most olyan világosan tudok gondolkozni. Mindenkinek kórházba kellene mennie, hogy megtanuljon gondolkozni. És arra gondoltam… Szóval nem valami kellemes helyzetbe hoztalak téged. De ha túl leszünk ezen az egész butaságon, és kikerülök innen, akkor mi azonnal… Mondd, még mindig gyermeket vársz, ugye? – Persze – felelte a lány. Aztán mintha kevés lenne ez az egy szó, hozzátette: – Megőrzöm a számodra. Clive hangja most valamiképpen ábrándosan csengett, és mintha nagyon messziről hallatszott volna. – Az nagyon jó. Tudod, borzasztó gyorsan meg kell esküdnünk. Nem akarom, hogy csupa fattyúgyerek jöjjön egymás után. És majd igyekeznünk kell, hogy utolérje a kilenchónaposakat. Mert persze, egy kicsit koraszülött lesz. – Azzal ne törődj. Háborúban annyi koraszülött gyerek jön a világra. Clive álmosan nevetett. – Igaz, de mindig csak az első gyerek. Határozottan furcsa, hány első gyerek akar már a hetedig hónapban mindenáron a világra jönni. A legjobb családokban is megesik. De aztán a többi gyerek már olyan szépen, ráérősen betartja a hagyományos kilenc hónapot. Fogadni mernék, hogy a mi összes többi gyerekünk is ilyen hagyománytisztelő lesz már. – A többi gyerekünk? – kérdezte a lány. És közben azt gondolta: „Nem lehet igaz! Egész biztosan tévedtek. Mért ne lehetne ez kivételes eset!” Hangosan azt mondta: – Ugyan, uram! Hogy mondhat ilyeneket egy hajadon lánynak? – Hajadon lánynak? – nevetett Clive. – És a mi szegény kis szénakazalgyerekünk? – Honnan tudod, hogy szénakazalgyerek? – Ó, hát ez a férfiak intuíciója… De még mindig haragszom rád különben.
– Haragszol? Mért? – Hát… hogy olyan óvatlan voltál. Tegyük fel, hogy én valaki más lettem volna. És egyszerűen kereket oldok, és otthagylak egy szép kis dundi gyerekkel a kötényed alatt! Akkor aztán mi lett volna? – De hiszen már mondtam neked, édes. Tudtam, hogy te vagy az. – Szerencsés leányzó! Hisz akkor én magam se tudtam, hogy én vagyok én. És azt se tudtam, hogy te te vagy. – Hát őszintén szólva, én se tudtam. De aztán olyan szépen kialakult minden, ugye? – Igen. És most már majd nagyon nyugodt, rendes életet fogunk élni. Szolid polgárok leszünk. Törvényes házasok. Derűs otthon, családi tűzhely, és hat rossz kölyök, aki mind rád hasonlít. – Hat? Jóságos ég! – Persze hogy hat. Azt hiszem, az nagyon szép, kerek szám. Clive befelé nevetett hosszan, melegen. – Hat csemete, és részletre vásárolt bútorok, és a gázszámla, amit ki kell fizetni, és hetenként egyszer benéz a biztosítási ügynök… De nehogy gyakrabban kezdjen hozzánk járni, amikor nem vagyok otthon! A hangja most egyszerre nagyon elhalkult. – De nekem egy vasam sincs – mondta. – Szembe tudsz ezzel nézni? Prudence félrefordította a fejét. – Hisz úgyis tudod. – Azért nem lesz olyan rossz – folytatta a férfi. – Ha vége lesz a háborúnak, én is beállok újra a régi munkámba, és nagyon vidáman fogunk élni. Meglátod, te is megszereted majd a barátaimat. Az öreg Monty is gyakran meglátogat majd bennünket. És Blackidge-et meg Vollenbee is meg fogod kedvelni. Milyen nagyszerű, hogy olyan sok kitűnő ember van a világon. Az öreg Vollenbee is nagyszerű ember. – Találkoztam vele – mondta a lány. – Találkoztál? – Igen. Apa telefonált neki, és ő rögtön idejött, de te egy kicsit kábult voltál. De majd újra eljön. Közben azt gondolta: „Ezt is csak most lehetne lebonyolítani. Később már nem lehet. Most kellene elintézni.” – Hívjam fel? Megyek … – Ne – mondta Clive. – Maradj! Nem akarok senki mást. – Jól van. De aludnod kell. – Te is akarsz engem? Egy hang azt súgta Prue-nak: „Hadd beszéljen most. Hadd beszéljen, amíg csak tud, mert később …” – Igen – mondta. – Én is akarlak. – És ha elalszom, megígéred, hogy nem mégy el? – Rendben van. Nem megyek el. A férfi kinyújtotta a kezét, a lány megfogta, és megrettent a forróságától. Azt hitte, már fellépett a fokozódó láz. De aztán arra gondolt, hogy az ágyban fekvő betegeknek
mindig meleg a kezük. Amint Clive elaludt, a lány visszatette kezét a takaró alá, és ott ült tovább mozdulatlanul, nézte a napfény sugárnyalábját és a táncoló porszemeket. Már erősebben hallatszott a nagyvárosi élet lármája, de sokkal közelebb volt annál a kórház csendes zaja, ennek az élet és halál falai közé zárt városnak sokkalta mélyebb hangjai. Prudence pontosan hallotta, amint odakünn a folyosón elhaladt egy-egy ápolónő. Nesztelenül léptek gumisarkú cipőjükben, de kikeményített ruhájuk suhogása mindig elárulta járásukat. Teltek-múltak az órák, hol a csecsemők keserves sírása hallatszott szoptatás idején az alattuk húzódó épületszárnyból, hol meg távoli edénycsörgés a diétáskonyhából. Bejött az ápolónő, szótlanul egymásra mosolyogtak. Aztán ismét, a nővér, cipőjének gumisarka halkan neszezett a fényesre kefélt linóleumon. Prudence ott ült tovább némán az ágy mellett. Az ápolónő tálcát tett a kisasztalra. – Önnek is hoztam egy csésze teát és pirított kenyeret – mondta Prue-nak. Az ágyhoz lépett, a beteg fölé hajolt. Megérintette a vállát. Prue meghallotta Clive hangját. – Szomjas vagyok… olyan szomjas… A nővér azt mondta vidáman, erélyesen: – Persze hogy szomjas. Finom teát hoztam magának. Miss Cathaway majd odaadja. Rámosolygott Prudence-re és kiment. Prudence megfogta a csészét, és itató csövét Clive szájához illesztette. Megvárta, amíg a férfi lenyeli a kortyot. Clive közben rámosolygott. Aztán csuklott. – Bocsáss meg – mondta. – Ugye, milyen illetlenség! – Nem tehetsz róla. Na, még egy keveset. Addig itatta, míg Clive meg nem rázta a fejét. – Most te idd meg a teádat – mondta. Nézte, míg a leány evett és ivott, és apró kis mosolyokkal beszélgettek egymással közben. Amint Prue végzett, az ajtó melletti asztalra tette a tálcát, és visszaült az ágy mellé. Sokáig hallgattak. Prue látta, hogy Clive szeme éberen és elevenen issza magába a napsütéses ablak fényeit. – Ne húzzam le a rolót? – Ne – mondta Clive. – Ne. Csak elgondolkoztam. Prue! Úgy szeretlek. – No – mondta a lány csitítóan. – No. – Csak meg akartam mondani neked. Látod, annyi mindent mondtam neked. Túlságosan is sokat, amit mind nem is kellett volna. És sok olyan dolgot, ami egymásnak is ellentmondott. És egyes gondolataim helyesek voltak, mások meg felületesek, zavarosak. De hát olyan nagy zűrzavar volt a fejemben. – Ugyan — mondta a lány. – Mindnyájunkkal megesik néha. – Ez az – mondta Clive. – Mindnyájan olyan zűrzavarosak vagyunk. Ez … ez a kor a zűrzavar kora. Nem tudjuk, miben hihetünk. És mindannyian kutatunk valami után… Valami után, ami valahogy összefügg az emberi méltósággal. Talán nem is az
orvosságot keressük, ami meggyógyítaná a világot, csak valamit… azt a valamit, ami biztosítaná az embert, hogy joga van a gyógyulást kutatni. Valami után kutatunk, ami a jósághoz és a könyörületességhez tartozik, hogy szerethessük ezt a szegény, szerencsétlen emberiséget. És nem azért, amilyenné egyszer majd lennie kell, hanem egyszerűen azért, amilyen. És mi mind, az egész világ, mind, akik ezt akarjuk, úgy össze vagyunk zavarodva. A zűrzavar kora… És én akár vissza is mehettem volna, hogy tovább harcoljak. Mert a szívem azt mondta rá, hogy igen, de az eszem meg azt mondta, hogy nem… És ma már kezdem azt hinni, hogy az utolsó száz esztendőben túlságosan is az eszünkre bíztuk magunkat, és túl kevéssé a szívünkre. Annyit használtuk a logika méterrúdját, hogy közben elfelejtettük, hogy a szeretet anyaga megmérhetetlen… És vissza is mehettem volna. Nem is tudom … – Bármit is tettél, hű maradtál magadhoz – mondta a lány. – Hű maradtál, mert bátor vagy. – Nem, én nem vagyok bátor – mondta Clive. – De az vagy. Senki más nem adta volna át a helyét a csónakban, amikor … – Az nem bátorság volt, Prue. – Akkor hát mért tetted? Clive szótlanul feküdt egy ideig, aztán egyszerre elnevette magát. – Tudod, ezen én is sokat gondolkoztam. És most már tudom, hogy mért tettem. És ennek semmi köze a bátorsághoz. – Akkor hát mi volt? Clive mély lélegzetet vett. – Tudod, mi volt? Lázadás! Lázadás a körülmények ellen. – Lázadás? – Igen, az volt. Mert tulajdonképpen nem is akartam én ilyesmit csinálni. Nem sokat törődtem vele, hogy hány embert dugnak be előttem a csónakokba, mert valahogy biztos voltam benne, hogy én a végén úgyis bekerülök. És akkor, amint éppen be akartam szállni, hátranéztem a mögöttem álló, szerencsétlen fickóra. És akkor… Várj csak, hogy magyarázzam meg? Gondold csak el, milyen volt az. Ott van az a szegény ördög, ott állt véges-végig a sorban, és látta, hogy egyre közelebb és közelebb kerül, és számolja a csónakokat, és számolja, hogy milyen közel van már. És egyre közelebb és közelebb kerül, és most már azt is ki tudja számolni, hogy hányan vannak még előtte. És akkor jön a következő hajó, és azt mondják, hogy az az utolsó, ő meg csak számolja az embereket maga előtt, és azt is számolja, hogy hányan férnek be, és már tudja, hogy ha egy kis szerencséje van, akkor még ő is beférhet. És az emberek csak szállnak befelé, és már csak négyen vannak előtte, már csak három, már csak kettő, már csak egy, és akkor… Hát ez volt az egész mindössze. Láttam, hogy ott áll ez a szerencsétlen flótás, és csak azon töprengtem, mért kellett a sorsnak éppen őelőtte lezárni a sort? Igaz, hogy voltak ott még vagy ezren. De ha csak százan vagy akár csak tízen is őelőtte álltak volna, akkor már nem lett volna olyan borzasztó a számára. De éppen ő… Éppen ez az ember! Vajon mit követett el, hogy a sors éppen őt tessékelte vissza? És az ember ilyenkor azt kívánja, bárcsak isten lehetne, és változtatni tudna a dolgokon. Csak hát az ember tudja, hogy nem lehet isten. De legalább ökölbe akarja szorítani a kezét, és be akar húzni egyet a sors képébe. Mert hidd el, nincs semmi
olyan bátor és nagyszerű dolog, mint mikor odasózhatunk egy jót… És hát az ember nem válhat istenné, de legalább ember lehet, és éppen ezért az ember fogja azt a pasast, és begyömöszöli a csónakba. Olyan jólesett, sokkal jobban, mintha én magam másztam volna be. És tudtam, hogy bolondság, de magamban csak nevettem és nevettem, mert alaposan bosszút álltam a sorson. Bevertem neki egyet a mocskos pofája közepébe. Keze ott volt a lány kezében. – Ez semmiség – beszélt tovább. – Semmi az egész. De volt ott például egy orvos… Elhallgatott, a lány észrevette, hogy teljesen mozdulatlan. Gyorsan felállt, a férfi szemébe nézett. Egészen merev és kifejezéstelen volt a szeme. Aztán, ahogy tovább figyelte, újra megelevenedett Clive tekintete, és ott folytatta, ahol abbahagyta: – … a tábori kórházban, és amikor sorsot húztak… – Ne beszélj, édes – mondta a lány. – Ezt egyszer már elmondtad nekem. Közben pedig azt mondta magában: „Most kezdődik. Mégis igaz. Még sincs szerencsénk. Most elkezdődött.” „Clive közben tovább beszélt, rendesen, erőteljes hangon. Prudence meg az órájára pillantott, és tárgyilagosan, hidegen azt mondta magában: „Két óra tizenhét. Az első tudatkiesés negyed három után két perccel következett be.” Mintha csak valami táblázatra kellett volna rávezetnie. Késő délután Prudence megállapította, hogy a férfi még mindig normális módon viselkedik. Bejött az ápolónő, kezében a táblára erősített lázgörbével. Az ágy fejéhez lépett, a betegre tekintett. – Hello – mondta Clive. – Hello – mondta a nővér is. – Azt hiszem, Miss Cathawaynak most már el kellene mennie. – Ne! Kérem, hadd maradjon itt… – Ne legyen olyan önző – mondta a nővér, mintha egy kisgyerekhez beszélne. – Ugye, azt maga sem akarja, hogy fáradt legyen, és ő is megbetegedjen? És ebédelnie is kell valahol. – Igaz – mondta Clive. – Bocsánatot kérek. Mondd, Prue, visszajössz később? – Igen. Visszajövök. – Akkor jó. Nézte a lányt, amint fejére illeszti sötétkék kis kalapját; és felveszi a székről könnyű kis kabátját. Aztán, amint indulni akart, rászólt az ágyból: – Nem is adsz egy búcsúcsókot? – De igen – mondta a lány, és a hangja most hidegen csengett. – Kapsz egy búcsúcsókot. Az ágyhoz lépett, a férfi fölé hajolt. Érezte, hogy tüzel Clive arca, s megérezte az orvosságok meg a kiszáradt kötés savanyú-édeskés szagát. Közben arra gondolt: „Olyan, mintha már halottat csókolnék.” És gyűlölte magát ezért az akaratlanul felbukkant gondolatért. Gyorsan kiment. Clíve még utánaszólt: – És kopogj, mielőtt bejössz, Prue. Hátha éppen a nővérkének csapom a szelet.
Az ajtó becsukódott. – Nahát, ma sokkal jobban van már, ugye? – kérdezte a nővér. – Nyissa ki a száját. Clive elfordította a fejét a hőmérő elől. – Ugye, nővérke, milyen gyönyörű? – kérdezte. – Igen – felelte az ápolónő kimérten. – Miss Cathaway rendkívül csinos ifjúhölgy. Nyissa ki a száját. – Meg fogunk esküdni, nővérke. Maga az első, aki gratulálhat nekünk. Ma délután határoztuk el… Hat gyerekünk lesz, és a külvárosban fogunk lakni. Amint kimehetek innen, rögtön összeházasodunk. Az ápolónő szótlanul állt, az ablak világos foltját bámulta a lassan sötétedő szobában. Visszatette a hőmérőt a vizespohárba, gyorsan megkeverte, aztán lerázta róla a vízcseppeket, de olyan szapora mozdulattal, hogy csak úgy pattogott a csuklója. – Igen, ez nagyon szép – mondta. – De nem szabad beszélnie. Nyissa ki a száját. Majd megfogta a férfi csuklóját, és míg a kezében tartotta, ismét az ablakra meredt. Aztán kivette Clive szájából a hőmérőt, megnézte, valamit a táblázatra írt. – Mennyi a hőmérsékletem, nővérke? – Tulajdonképpen nem kellene tudnia… De különben normális. Clive utánanézett, amint az ajtó felé indult. – Nővérke! – Tessék? – Meggyógyulok? – Persze – mondta az ápolónő. — Persze. Ha nem beszél annyit, és alszik szépen. Persze hogy meggyógyul. Most csendben feküdt Clive. – Köszönöm – mondta végül. – Rendben van. Köszönöm. A szobában már sötét volt, amikor Prudence visszatért. Az ablakhoz lépett, kinézett. A kórház zaja most tisztábban hallatszott, de már hozzászokott a füle, nem zavarta a sokféle zsongás. Mozdulatlanul állt, míg egyszerre csak felüvöltöttek a szirénák, és kelet felé felvillant az égen a fényszórók északi fénye. Észrevette, hogy Clive mozgolódik. Gyorsan lehúzta a légoltalmi rolót, odament az ágyhoz, meggyújtotta az éjjeliszekrény lámpáját. Clive szája némán megmozdult. – Szomjas vagy? A beteg apró fejmozdulattal intett. Apránként csöpögtette a vizet a szájába, míg Clive ismét bólintott. A lány letette a csőrös csészét, leült az ágy mellé, mindketten hallgattak. Végül a férfi megszólalt: – Légitámadás van? – Igen. De nagyon messze. – Gondoltam, hogy az van. Prue már azt hitte, hogy a férfi újra elaludt, amikor ismét meghallotta a hangját. – Ha az embernek fáj a foga, akkor kezeltetheti. – Igen – bólintott a lány. – De most pihenj.
– De a kezelés nem biztos, hogy meggyógyítja a rossz fogat. Újra csak elkezd fájni. Persze, az ember ki is húzathatja az egész vacakot, és műfogakat rakathat be. Ezt csinálja Hitler. De hát ez nem használ. Egy nemzedék számára elintézi ugyan a fogfájást, de a következőnek újra csak fájni fog. Azt hiszem, nem tehetünk mást, mint hogy kezeljük és kezeljük, egyik nemzedéket a másik után. A lány közben azt gondolta: „Kezd most már félrebeszélni …” Várt egy ideig, de úgy tűnt fel, hogy a beteg újra elaludt. Eloltotta a lámpát, ismét az ablakhoz ment, és óvatosan felhúzta a rolót. Sokkal erősebb volt az ágyúzás, mint amilyet addig hallott. Úgy tetszett, hogy a háború kezdete óta ez a leghevesebb légitámadás. A nagyváros újfajta zúgása hallatszott – nem a forgalomé, hanem az ágyúké. Az új nagyvárosi zaj, London ágyúi. Eszébe jutott egyszerre, hogy ezt Clive megmondta neki. Bombázni fogjuk egymás városait… Ó, nem állíthatom, hogy nem Hitler fogja elkezdeni… Merthogy mi úriemberek vagyunk. Keleten most óriási sávban izzani kezdett az égbolt, élesen kirajzolódtak a háztetők és templomtornyok sziluettje. Tüzek … gyújtóbombák! Meghallotta, hogy Clive megint mozgolódik, odament hozzá, megfogta a kezét. – Ne haragudj rám – mondta a férfi. – Mért haragudnék? – Nem… ne haragudj rám, hogy nem voltam hozzád kedvesebb, amikor még megtehettem volna. – Ó, édes, rengeteg időd lesz még arra … – Nem, én tudom – mondta Clive. – Jól van. Kérlek, menj el. Olyan nevetséges volt, de mégis sértésnek érezte. – Menjek el? – Igen. Kérlek, menj el. Mélyet lélegzett. – Rendben van. Elmegyek. Clive nem felelt. A lány meg visszament az ablakhoz, hallgatta London légvédelmi ütegeinek dühödt dobolását. Amikor másnap reggel megérkezett, az ápolónőt ott találta az ágy mellett. – Majd én itt leszek — mondta Prudence. A nővér elment. Prue a férfi heves légzését figyelte. Nyugtalan álma lehetett, kétszer felébredt, és a lány megitatta. Amikor ismét bejött az ápolónő, hogy lázat mérjen, Prudence megfigyelte, hogy Clive ingerülten, fáradtan dobálja jobbra-balra a fejét, hogy ne tehessék a szájába a hőmérőt. Amint a nővér elment, Prudence ismét az ablakhoz ült, és múltak, múltak végtelenül a percek. Végül érthető, erős hangon megszólalt Clive. A lány odament, föléje hajolt. – Tessék? – Csak azt kérdeztem, ismered-e az öreg Montyt? – Igen – felelte a lány. – Ismerem. – Jó fiú – mondta Clive. – Nagyon jó fiú.
Aprókat bólintott, mint aki nagyon elégedett valamivel, majd ismét lehunyta a szemét. Prudence ott ült tovább, érezte a betegszobák szorongató magányát. Bejött az apja, és rámosolygott. Felemelte a beteg mozdulatlanul heverő kezét, számolta az érverését. Aztán gondosan visszahelyezte a takaró alá. – Hogy van? — kérdezte Prudence. Roger Cathaway zavartan kereste a megfelelő szavakat, amikkel válaszolhatna. Így hát ismét a lány szólalt meg: – Butaság volt ilyet kérdezni. Hiszen erre nem is tudhatsz felelni, ugye? – Okosabb lenne, ha eljönnél velem ebédelni. Prudence bólintott. – Fáradtnak látszol. Sok dolgod volt az éjszaka? – Éppen elég – mondta az apja. – Rengeteg sebesült volt. Úgy hallom, eddig még sosem volt ennyi. Lementek az előcsarnokba. – Az embereiknek hozzá kell szokniuk, hogy acélsisakot viseljenek. Behoztak hozzám egy sebesültet, itt fúródott a fejébe egy szilánk. Ujja hegyével pontosan a feje tetejére mutatott. – Kivettük… És az a legkülönösebb, hogy az illető valószínűleg meggyógyul. Egészen rendkívüli eset. Furcsa, különös … – Azt hiszem, lesz most néhány nagyon érdekes esetetek. Az orvos bólintott. – Nagyon valószínű. Ebéd után Prudence visszament a kórházba. Amint belépett az ajtón, Clive erősen mozgolódott, egyik oldalról a másikra forgatta a fejét, nehezen lélegzett. A lány felvette a csészét, és néhány csepp vizet csepegtetett a férfi szájába. Észrevette, hogy Clive ajka már egészen száraz és cserepes a láztól. A beteg lenyelte a vizet, de közben nem nyitotta fel a szemét. A lány az ablakhoz ment, a szék karjára ült, nézett kifelé. Odalenn, a szülészeten, egy vajúdó asszony jajgatott. Egész délután hallatszott a kiabálása. Amikor Clive újra megszólalt, a hangja rekedt és érthetetlen volt. Prudence az ágyhoz lépett. Clive szeme elevenen csillogott, az ajka némán mozgott. – Vizet? – kérdezte a lány. Clive egyik oldalról a másikra forgatta a fejét, a lány azonban odatartotta a csőrös csészét, és a beteg ivott. Prudence letette a csészét, most meghallotta Clive rekedt hangját. – Nem. A kalapodat. A lány a kalapjához emelte a kezét. – A kalapom? … Úgy érted, hogy mért nem vagyok egyenruhában? Clive szinte undorral rázta meg a fejét. – A kalapodat. Vedd le. – Ó… szívesen. Levette a kis sapkát, és ösztönös női mozdulattal megigazította a haját. – No, jobb így? A férfi mosolygott, bólintott. Kinyújtotta a kezét, és megfogta a lány kezét. Prudence
ült a széken, ő meg csendesen feküdt. A lány viszolygott a beteg kezének erős szorításától. A lázas forróság és a mohó szorítás olyan érzést keltett benne, mintha valami idegen kapaszkodnék erőszakkal a kezébe, és kiszívná belőle az életerőt. Hirtelen azt gondolta: „Nem! Ezt nem tenné Clive, ha öntudatnál volna, és jól érezné magát. Nem szabad ezzel törődnöm.” Amikor legközelebb megmozdult a beteg, elengedte a lány kezét. Prudence egész délután ott ült az ágy mellett, nézte Clive hánykolódását, hallgatta motyogását. Nem lehetett érteni a lázas hadarást. Egyszer azonban kihallotta ezeket a szavakat: „Nincs több …” Kezét a férfi homlokára tette. – Kérlek – mondta. – Clive, kérlek. Hiszen itt vagy, nincs semmi baj. Clive elhallgatott, de nem nyitotta ki a szemét. Amint beesteledett, a motyogás, a hadarás hangosabb lett. Hangja iszonyatos dallamtalansággal hol mélyen hangzott, hol magasan csikordult. Most egyszerre ezt hallotta a lány: – És a kedves romok között… Aztán összefolytak ismét zavarosan a hangok. Prudence arra gondolt, milyen botfülű volt mindig Clive, felállt, az ablakhoz lépett. És egyszerre beléhasított a felfedezés. Arra az éjszakára emlékszik most Clive, amikor énekeltem! Még most is, amikor az életéért küzd, amikor haldoklik, még most is rám emlékszik! És én… én még azt is sajnáltam tőle, hogy a kezemet fogja! Mereven nézett kifelé az ablakon. Csak akkor fordult hátra, amikor belépett az ápolónő. – Itt maradok már én, Miss Cathaway. – Köszönöm – mondta Prudence –, de szeretném, ha inkább én maradhatnék. Az ápolónő elment, ő meg ott állt tovább az ablaknál, és nézte, hogy a sötétség lassan beborítja a várost. Amint besötétedett, lehúzta a rolót, és meggyújtotta az éjjeliszekrényen a lámpát. Vizet adott a betegnek, aztán ült mozdulatlanul. Clive még egyszer felébredt, és megkérdezte: – Hány óra van? Prudence az órájára nézett. – Nyolc óra múlt tíz perccel – mondta. De tudta, hogy Clive nem hallotta. Néhány perccel később megszólaltak a szirénák, és utána hamarosan az ágyúk üdvözlő kórusa. A dörgés és csattogás folyton erősödött. Hangosabb volt, mint az előző éjszakán. „Úgy látszik, olyan ágyúk is vannak, amelyek csak akkor árulják el a helyüket, amikor már feltétlenül szükséges” – gondolta Prudence. Ezek szerint ez nagyobb támadás, mint a tegnap éjszakai. Érezte az épület gyenge rázkódását. Az ablakok úgy rezegtek, mintha valahol újra és újra bevágtak volna egy ajtót. „Megint a folyó torkolata felől jönnek” – gondolta a lány. Bejött az ápolónő, megállt az ajtóban: – Nincs semmi baj – mondta, mintha leckét ismételne.
– Nagyon messze vannak innen. Aztán, mint aki már elvégezte a kötelességét, még hozzátette: – Már megint az East Endet bombázzák. Azt mondják, szörnyű dolgok történnek arrafelé. Gertie magához tért az omladékok és összetört téglák porfelhőjében, és rögtön meghallotta a kétségbeesett hangot is: – Mrs. Tindley … jaj… Mrs. Tindley … könyörgöm … Mrs. Tindley… Kínzó fájdalmat érzett a vállában. – Jól van, már jövök! Ne félj, jön az öreg Gertie! Sajgott az egész teste, amint kézen-térden állva, és az útjába kerülő téglákba, gerendákba kapaszkodva előrekúszott. Vakon tapogatózott a sötétben. – Már jön a Gertie, szivikém – kiáltotta bátorítón. – Merre vagy? – Itt… jaj, Mrs. Tindley!… – Már jön a Gertie, na… Végre ráakadt a sötétben a gyerek forró testére. – Na, már itt is vagyok… Nem lesz semmi bajunk. De aztán elszörnyedve kapta vissza a kezét. Ragadós, meleg nedvesség tapadt az ujjaira. Ez vér! De hát… Újra végigtapogatta a kislány testét, érezte a két karját, mellét, a hasát, a lábszárát. És akkor hirtelen megállt kutató keze. Innen eredt az a meleg, ragadós nedvesség. A térdénél valami szétroncsolt, kocsonyás anyagba nyúlt, és csontszilánkokat érzett. Végigtapogatta a kislány alsó lábszárát. A lábfeje hátrafelé állt. A gyermek a hátán feküdt, de a cipője orra lefelé állt. – Jaj – mondta Gertie. – Jóságos isten, könyörülj rajtunk! Leráncigálta derekáról a kötényét, és a térd fölött, a harisnyakötőnél, átkötötte vele a kislány vékonyka, sima combját. Jól meghúzta, erősen megszorította a kötést, míg csak az összesodort kendő egészen bele nem vágódott a húsba, aztán megcsomózta. Végül elhelyezkedett valahogy az omladékok sötét üregében, és az ölébe vette a kislány fejét. – Látod, Alice – mondta sírva –, mért is kellett átjönnöd az öreg Gertie-hez? – Mért kellett vele maradnod! Bárcsak lementél volna inkább te is az óvóhelyre, ahogy előírták! A kislány hangja olyan halkan, olyan távolian hallatszott, mintha álmában beszélne. – Ugye, megsebesültem, Mrs. Tindley? – Nem, nem. Most már semmi baj! Fáj valamid? – Nem. Semmit sem érzek. „Nahát, nézzék csak – gondolta Gertie. – Mégiscsak igaza volt a – kapitánynak.” Babusgatón megsimogatta a gyerek fejét. – Szorítókötést tettem rá, amilyent a kapitány mutatott nekem – vigasztalta a kislányt. – Látod, sose tudja az ember, mikor veszi hasznát, ha megtanul valamit. Emlékszem, jaj, de régen volt pedig, amikor eljött hozzám a kapitány, és mindenáron azt akarta, hogy tanuljak elsősegélyt. Ő is éppen akkoriban tanulta, s azt hiszem, hogy csak hencegni akart vele… Vagy pedig jólesett neki, hogy szorítókötést tehet a combomra.
Ó, nagy kópé volt akkoriban! De hát a férfiak mind azok. Na, és látod, a mai napig sem felejtettem el, és most is milyen jól jött, ugye? Úgy érezte, hogy amit mondott, el sem jutott a gyerek eszéig. – Gondolja, Mrs. Tindley, hogy kiszabadítanak minket innen? – Ó, hát persze, persze. Már ássák is a romokat. Ezek a ronda német ördögök, vagy minek is mondjam őket, így összebombáztak bennünket! De meglátod, mindjárt kiszabadulunk innen. Egy ideig szótlanul várakozott, aztán, maga sem tudta, miért, ringatni kezdte jobbra-balra testét, és ölében tartva a gyerek fejét, halkan dúdolni kezdett: Ha téged szeretlek, ha te szeretsz engem, Ugyanazt szeretnénk akkor mind a ketten. S még a mai nap megmondom neked, Otthagyod végre lánykori neved. Ismét megszólalt a kislány: – Tűz van, ugye, Mrs. Tindley? Érzem a szagát. – Jaj hallgass, szivikém – mondta Gertie. Úgy érezte, minta jeges kéz szorítaná össze a szívét. – Maradjál csendben… ne gondolj ilyesmire … Újra dúdolni kezdett. Láttam Bill Baileyt, Ölelt egy ladyt A bambuszfa alatt, De mindjárt elszaladt. És szíve hölgye még Viselheti ma is A lánykori nevét… Énekelt újra és újra a szűk, sötét börtönben. Közben várt és fülelt. – Mit gondol, Mrs. Tindley, elér itt bennünket a tűz? El fogunk, égni a fűzben? A kislány hangja még gyengébben hallatszott. Talán nem is jó az a szorítókötés. És most elvérzik. – Nem, nem. Mindjárt idejönnek, és eloltják… Hogy ropog ez a csúnya tűz. De ilyenkor már sose tart sokáig. Ez jó jel. Ismét ringatózni, dúdolni kezdett, újra és újra elénekelte „A bambuszfa” összes strófáját. Aztán ismét meghallotta, de most már nagyon távolról, a kislány hangját. – Mrs. Tindley? – Tessék, Alice? – Úgy fázom! Gertie jobban magához vonta a gyermek fejét. – No, no – mondta. – No, mindjárt kihúznak innen bennünket. Ringatta a kislányt, várakozott, várakozott, és maga sem hitt a szabadulásukban. És mert maga sem hitt benne, olyan varázslatos és csodálatos volt, amikor mégis elérkezett. Egy zseblámpa éles fénye hasított a sötétségbe felülről. S először csak annyi hallatszott, hogy valaki járkál a törmelékek között, aztán megszólalt egy kedélyes londoni hang: – Van valaki odalenn? – Hát, ha nem volnánk itt, akkor maga szerint most mit kellene mondanunk? – vágott vissza Gertie. – Jól van, asszonyság. Kössék csak jól fel az alsóneműt. Rögtön kihúzzuk: magukat.
– Vigyázzon, fiatalember, mit csinál! Minden a nyakunkba potyog! És siessenek. Egy súlyosan sebesült kislány is van itt! – Már jövünk! Aztán hangokat hallott meg fémszerszámok szapora csattogását a kövön, és férfiak kemény vezényszavait. Kövek és mindenféle szemét záporozott le rájuk, ő meg védelmezőn a kislány arca fölé hajolt. Aztán egyszerre kápráztatóan éles fény villant fel, és meglátta egy leereszkedő férfi lábát. – Itt vagyunk, asszonyság. A férfi rájuk irányította a zseblámpáját, és most látta meg Gertie is először a gyereket – a bemocskolódott, porral, piszokkal átitatódott bársonyruhát. Kilátszott a kislány sima, fehér lábszára, s az asszony előrehajolt, gyorsan lehúzta szoknyáját, hogy illedelmesebb legyen. – Vigyázzon, nagyon óvatosan – mondta. A férfi felemelte a gyereket, és fölfelé nyújtotta a várakozó, láthatatlan kezek felé. – Vigyázz – figyelmeztette a férfi a társát. –Az egyik lába egészen le van szakítva. Aztán visszafordult. – Gyerünk, nagyanyó. – Vigyázzon, hol fog meg – szólt rá az öregasszony. – Hé, dobjatok le egy kötelet, jó? Gertie feje egyszerre csak ott lebegett valahol a semmiben, szédülni kezdett, és még azt is alig tudta, hogy most húzzák felfelé, csak arról volt halvány sejtelme, hogy igen illetlen és szokatlan helyzetben van. Ráütött egy férfi kezére. – Húzza le a szoknyámat, és eressze el a lábamat. Tudom én azt, hogy le van vágva! Nem itt lenn szakadt le, már régen le van vágva. Aztán egy mentőautó felé vezették. Látta a hordágyat, és az orvost, amint föléje hajol. – Nincs semmi bajom – mondta védekezőn. – Gyerünk csak, nagyanyó! – Nem vagyok nagyanyó – morogta Gertie –, vigyenek oda a kislányhoz! Két férfi vállába kapaszkodva, fél lábon ugrándozott, amíg odaért a másik orvoshoz. Alice-ra nézett és azt mondta: – Nem találtam sehol egy fadarabot, hogy jobban megcsavarjam a szorítókötést. Pedig a kapitány azt mondta… – Rendben van – mondta az orvos –, kitűnően csinálta. Nem lesz semmi baj. Vigyék be – mind a kettőt. A mentőkocsiban le akarták fektetni, de Gertie hevesen ellenkezett, így aztán nem erőltették, hagyták, hogy a mentőágy mellé üljön, és tovarobogtak az utcákon. A mentőautó zárt terében egyszerre csak megszólalt a kislány. – Mrs. Tindley! Ugye leszakadt az egyik lábam? Hallottam, amikor mondták. Gertie a zsebkendője után kotorászott. Most mind kútba estek Alice-szal való tervei. Nem fog táncolni a kislány. Nem várja a kóristalányok ragyogó élete. Nem
várják a katonák a színészbejáratnál, neki nem lesz már kapitánya, aki tisztességesen eltartja, és nagyszerű mulatságokra viszi… És aki végül, ha megöregszik, szép, kényelmes otthont biztosít neki. Mindez nem fog most már valóra válni. Kifújta az orrát – mérges volt saját magára, amiért könnyezett. – Ne búsulj, szivikém – mondta. – Az öreg Gertie majd vigyáz rád. Te is odajöttél hozzám, és velem maradtál ahelyett, hogy lementél volna az óvóhelyre. Hát akkor én… nekem meg van egy csomó megtakarított pénzem, és majd felkeressük a kapitány úrnak azt az ügyvédjét, és végrendeletet fogok csinálni, és ha meghalok, akkor minden pénzem a tiéd lesz. Nahát, jó lesz ez így? – Inkább ne haljon meg – mondta a gyerek. – Egyszer mindnyájunknak meg kell halni… De amíg élek, addig én gondodat viselem. Együtt leszünk, te meg én. És én majd vigyázok rád. A kislány felsóhajtott. – És ugyanolyan leszek én is, mint maga. Egylábú. Magának is van egy falába, és nekem is lesz egy. – Úgy is van – helyeselt Gertie lelkesen. – Teljesen egyformák leszünk. Nálad a bal láb, nálam a jobb! – És lesz kettőnknek két jó lábunk is. – Bizony! Nálam lesz a jobb láb, nálad a bal láb, és majd összeillesztjük a kettőt. Vidáman felnevetett az ötleten, csak úgy rázkódott hatalmas melle a kacagástól. – Két jó lábunk lesz, és majd összeillesztjük őket. Jaj, istenem, micsoda gondolat! Jaj, istenem!
41. Másnap reggel Clive még életben volt. Bejött a nappalos nővér, Prudence-re nézett. – Nem kellene pihennie? Ez semmit sem basznál… Tessék az újság. Otthagyta a lapot. Prudence elvette az ágyról, és átrakta a fiókos szekrényre. Egész délelőtt ott ült az ágy mellett, és a külvilágból ismét csak a hangok léteztek a számára. S a kórház kis világában újra és újra felhangzottak a sajátos neszek és zajok: hallani lehetett a kikeményített szoknyák örökös susogását, amint az ápolónők elsiettek az ajtó mögött, egy nő jajgatását, amint újból elfogták a szülési fájdalmak, meg a lenti épületszárnyból a csecsemők pontosan időzített sírását, amikor közeledett az etetés ideje, aztán egy elejtett porcelánedény csörömpölését valahol a konyhában. De mindezeknél közelebbről és folytonosan hallatszott Clive lélegzése. A lány karját keresztbe fonva ült és hallgatta. A nappal már délutánba hajlott, és a beteg még mindig lélegzett. Aztán végre az egyik kinti zaj egészen közel jött, az ajtó kinyílt, és a lány felnézett. – Hello, Prue. Az apja állt a küszöbön. Prudence megérezte, hogy szenved, és szerette volna, ha minél gyorsabban kimegy. – Hello – mondta ő is. Az apja az ágyhoz lépett, és kitapogatta az érverést azon a kézen, amely már semmit nem jelentett, amelynek nem volt köze többé semmihez. A lány tudta, hogy ez teljesen fölösleges tevékenység, kizárólag az ő megnyugtatását szolgálja. Csak hogy tudomásul vegye, hogy a történtekről senki sem tehet, és hogy mindent megtettek, és még most is megteszik mindazt, amit kell. De mintha az apja maga is rájött volna a dolog hiábavalóságára, visszahelyezte a takaróra a beteg kezét, és odalépett a lányához. – Helyesebb lenne, ha hazajönnél, és pihennél egy keveset – mondta. Prudence az apja kezére tette a kezét. – Eddig is itt voltam. Most… most már itt akarok maradni. – De hát semmi értelme, Prue. Úgysem segíthetsz rajta. Sem azzal, hogy itt ülsz, sem mással. Nem is tudja, hogy itt vagy. Egészen mindegy, hogy itt maradsz vagy hazamégy. A lány bólintott. – Tudom. Én is elmondtam ezt magamnak. De hát az ember mégsem engedheti, hogy valaki egyedül, magára hagyatva haljon meg. Még akkor sem, ha úgysem tud róla. – Prue, kérlek, gyere haza. Prudence csak a fejét rázta. Rá akart mosolyogni az apjára, hogy megkönnyítse a dolgát, de a mosolygás túlságosan megerőltető volt. Aztán hallotta, hogy az orvos váratlanul kimegy. Arcát a tenyerébe fektette. Nem is hallotta, mikor jött vissza az apja, csak azt érezte, amint egyszerre a vállára teszi a kezét. – No – mondta az orvos. – Ugyan. A lány felemelte a fejét.
– Nem azért sírtam, mert őt féltem – mondta Prudence. – Ilyen csacsiságot nem teszek. Miattad sírtam. – No, nesze, itt van – mondta az orvos. Odaadta a zsebkendőjét a lányának. Olyan óriásinak tűnt a kendő. Prudence belenyomta az arcát. – Nem is lenne olyan szörnyű, ha nem volna ennyire logikátlan, ennyire buta és értelmetlen. Itt van egy ember, aki átélte Dunkerque-et és mindent, és mindezt megúszta. És ezek után idejön Londonba, és itt elpusztul. – No, nyugodj meg –mondta az apja. – Hisz nem is az a rázuhant fal okozta. Az ölte meg, az a sok mindenféle, ami ott gyökerezik az egész eddigi életében. Hozzájárult a tüdőgyulladása is… Meg amikor réges-régen az első tuberkulózis bacilusok befészkelték magukat a tüdejébe. – És ezzel sem törődnék már, de hát… Ne haragudj, hogy sírok. Azért sírok, azért, mert olyan borzasztóan sokáig tart, amíg meghal. Ez valahogy nem tisztességes. Azt mondtad, hogy hetvenkét óra lesz. És az már régen elmúlt. És ez is csak azért van, mert ő olyan erős volt, mert annyi életerő volt benne. Ezért kell most ennyit szenvednie… lassan halálra égnie… És ti semmit sem tesztek! Nem tudnátok neki adrenalint adni? Vagy vérátömlesztést? Hisz orvos vagy, más emberek agyából ki tudod szedni a srapnelszilánkot, de amikor róla van szó, amikor őróla, az egyetlenről, aki nekem … akkor képtelen vagy … Hirtelen mozdulattal felállt, az ablak felé fordult, kifújta az orrát. – Most már jól vagyok – szólalt meg újra. – Nem lett volna szabad sírnom. Tőlünk nem ezt várják. – Jobb, ha kisírod magad. – Ezt szokták mondani. De nem tudom, mért. Egyáltalán nem használ, ha sír az ember. Körülbelül öt óra van, ugye? Most kezdenek hazamenni az emberek. – Pontosan öt óra van. – Vezesd óvatosan a kocsit. Olyan rosszul vezetsz. Különösen az elsötétítésben… Vigyázz, nagyon figyelj az útra. – Persze hogy vigyázok. – Olyan értelmetlen ez az egész. És olyan sokáig tart… Nem tudnál adni valamit? Bármit, ami véget vetne? Az orvos nem válaszolt. – Persze, nem is akarom, hogy ilyesmit adj neki – folytatta a lány. – Csak gondolkoztam. Hisz amikor már tudja az ember, hogy semmi sem segít, akkor sem ölheti meg azt, akit szeret. És ő már semmit sem érez, ugye? – Nem. Semmit sem érez, és semmit sem tud. Már egészen gyenge a szívverése. Most már nemsokára bekövetkezik. – Igen, most már nem tarthat sokáig. De hadd maradjak itt. – Jól van – mondta az apja. Gyorsan, esetlenül megcsókolta a lányát, azzal kiment. Prudence az ágy mellé lépett. Az arc a kötések alatt mozdulatlan volt, szürke és viaszos. Az erős borosták végig kiütköztek az állón és az ajak fölött. – „Az arca már
halott” – gondolta a lány. Mozdulatlanul állt, mereven nézett az ágyra, de már nem is látta a beteget, míg végül kinyílt az ajtó, és megállt a küszöbön a nővér, kissé várakozón. – Ne hozzak önnek valami uzsonnafélét, Miss Cathaway? – Köszönöm, nem kérek. Nem, ebben a szobában úgysem lehetne enni. – Pedig mégiscsak ennie kellene valamit. Szánalom volt a hangjában, és Prudence-et ez kellemetlenül érte. – Majd megyek, és iszom egy teát – mondta. – Aztán gyorsan visszajövök. Kilépett az utcára, az élettel teli városba. A Lyons impozáns bejáratánál üvegszekrények, csodálatos gúlákba rakott sütemények fogadták. Odabenn a zenekar mindennapos csatáját vívta a kavargó lármával: a tömeg zsivajgásával, a hangos rendelésekkel, edények csörömpölésével. Prudence teát ivott, megpróbált néhány süteményt lenyelni. De kegyetlenül száraznak érezte a tésztát. Nézte, hogy az asztal oldalán egy asszony apró falatokra vágott hallal és sült krumplival eteti a kislányát. A zenekar harsogott. Az egyik dal rendkívül népszerű lehetett – azt játszották, hogy: Hordókat elő, Jöjjön a muri… A közönség hozzáénekelte a zenéhez a szöveget. Mindenki tapsolt, és a fiatalember, kezében a hegedűvel, mosolyogva hajlongott. Aztán visszafordult, és még nagyobb odaadással dirigált tovább. Prudence a sűrűsödő szürkületben visszasétált a kórházhoz. Egészen új képe volt a városnak. Ahhoz már hozzászokott az ember, hogy leszállnak az esték, de nem gyúlnak ki a kirakatok fényei. Most azonban valami új érzés volt a levegőben. Egészen másfajta érzés. A versenyfutás az idővel. S egyszerre megértette Prudence, hogy mi ez. Az esti légitámadások miatt alig várták az emberek, hogy hazaérjenek, még mielőtt megjelennek az első bombázók. Ez volt az oka a megfeszített tempónak, amellyel most a földalatti állomásaira leözönlött a tömeg, meg ahogy felugrottak a robogó autóbuszokra, és ahogy dühödten taposták a kerékpárokat, és siettek, tülekedtek a járdákon. Lassan lépkedett visszafelé, és úgy olvasta közben a feliratokat, mintha most látná őket először: Saláta… Takarékoskodj a győzelemért… Falatozó… Micsoda utálatos, gusztustalan szó! Falatozó! Nézte a plakátokat az egyik mozi előtt. Az oroszlánnak szárnya nőtt. Amikor még kislány volt, és tágra nyitott szemmel bámulta az ilyesmit… Hogy rajongott valamikor a moziért! Elissa Landi volt a kedvenc színésznője. Olyan szépen beszélt angolul, és olyan intelligens külseje volt… Mi az, hogy intelligens külseje volt? Valakinek az arca csakugyan kifejezi az intelligenciáját? Igen. De milyen mértékben, milyen arányban és tulajdonképpen mi által? Ezt senki sem tudja. Egyszerűen csak tudni lehet az ilyesmit… Mint amikor azt mondja az ember, hogy a látószerveknek, a hallószerveknek, szaglószervnek és a táplálkozásra szolgáló nyílásnak ilyen és ilyen kombinációja, csoportosulása és elrendeződése – a szépség. És ugyanazoknak a dolgoknak a hasonló,
de mégsem azonos elrendeződése – a rútság. Nem lenne szabad olyasminek léteznie, hogy büszke szépség. A szépségnek mindig alázatosnak kellene lenni, hiszen olyan esetleges. Gépiesen mozgó lába visszavitte a kórházhoz. Felment a lépcsőkön, benyitott a szobába, levette a kalapját. Leült, és tovább várakozott. Amint sűrűsödött a sötétség, újfajta csend telepedett a városra. Mintha a légitámadás várásában némán leheveredett volna a város, és így a közeli zajok sokkal közvetlenebbül és erősebben hatottak a lányra. S annyira csak a közeli hangokra figyelt, hogy a külső lárma már jó ideje elkezdődött, amikor végül eljutott a tudatáig. Egyszerre azonban úgy érezte, mintha ágyban feküdne, és az ablak felé lesne a sötétbe, és rémülten azt suttogná: – Most jönnek a német gépek! – Mire a férfi azt feleli: – Nem, ezek a mieink! – És ezt nyugodtan és vigasztaló hangon mondja, és ő mégis tudta, hogy Clive nem mondott igazat, bár maga is úgy határozott, hogy inkább hinne neki. Ott ült Prudence a kórházi szobában, hallotta az üvöltő szirénákat, és hallotta kelet felől a légvédelmi ágyúk dübörgését. Megkezdődött az ágyúzás, az előző estinél is hangosabban, súlyosabban. Kinyílt az ajtó, és gyorsan beszólt a nővér: – Már megint egy ronda légitámadás! Nem akar inkább … – Nem, inkább itt maradok. – Rendben van. Csak meg akartam kérdezni. De idáig úgysem jutnak el! A nővér kiment, Prudence egyszerre haragot érzett iránta. Hisz ez a nő úgy beszélt vele, mintha más nem is lenne a szobában. Igen, mintha más élőlény nem is lenne itt. Tudomást sem vett arról, aki az ágyban fekszik. Máris számításon kívül hagyta. Felállt, eloltotta a kislámpát, az ablakhoz ült, és a vastag függöny mögül nézett kifelé. Nézett és nézett mozdulatlanul. Most is ugyanolyan volt minden – az ég benépesült ívelő, hajladozó fénycsóvákkal, mintha egy búvóhelyéről vaktában halászó, hatalmas tengeri szörny csápjai volnának. Hallotta egy lezuhanó bomba süvítő hangját, és valahogy boldognak és kissé megdicsőültnek érezte magát. Hiszen ez így van rendjén. Mert ha Clive-nak haldokolva kell itt feküdnie, akkor valahogy sokkal igazságosabb, hogy ő is végigüljön idefenn egy légitámadást. Lassanként kialakult benne valami erős meggyőződés. Addig, amíg tart a légitámadás, Clive is életben marad. Nem halhat meg addig, amíg a bombák hullnak. Aztán egészen váratlanul megremegett előtte az ablak, ahogy egy bomba néhány utcával odább becsapódott. Először a levegő morgása hallatszott, aztán üvegcsörömpölés, és odalenn folytatódott a cserepek csilingelő, záporozó hullása. És mielőtt még a zuhogó lárma véget ért, felhangzott a gyerekek rémült jajveszékelése és egy asszony kiáltozása. Egy másik épületszárny felől hűvösen, szakszerű tárgyilagossággal hasította át a sötétet egy ápolónő éles hangja, és hosszan visszhangzott odakinn az udvaron. De még aközben, hogy Prudence agya megpróbálta kihámozni az ápolónő szavainak értelmét, egyszerre csak átszökkent a világ egy olyan dimenzióba, ahol már nem is
voltak hangok. Csak egy iszonyatos villanás, amitől az elsötétített szobában is sajgott az ember szeme. Olyan nyilallást érzett a fejében, mintha óriási diótörővel akarnák összeroppantani. Egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha a világ tökéletesen elnémult volna, de aztán, amint egyszerre ismét érzékelni tudta a hangokat, meghallotta a felharsanó jajgatást, a megrémült gyerekek kirobbanó sírását. Odalenn megint vég nélkül csörömpölve záporozott az üvegcserép, aztán megtelt a kórház izgatott zajjal, mintha a suhogó szoknyás ápolónővérek minden méltóságérzetüket félredobva futkároznának, és közben együttesen susognák izgatottan a világnak minden titkukat. Aztán egy ordító asszonyi hang törte át a gyerekek tébolyult sírását, majd folytatódott a jajgatás. Pruet megérintette váratlanul az éjszakai levegő, akkor vette csak észre, hogy az ablaktáblák eltűntek. Óvatosan, módszeresen felemelte a súlyos, üres ablakkeretet, és visszaillesztette a helyére, hogy kifeszítse és leszorítsa vele a függönyt. Aztán odalépett az ágyhoz, és föléje hajolt. Még mindig hallatszott a gyenge lélegzés. Kinyílt az ajtó, ismét az ápolónő hangja hallatszott. – Mindenkinek, aki csak mozogni tud, le kell mennie a földszintre! – Nem – felelte Prudence. — Nem sok értelme van, akárhova megy az ember. – Lent biztonságosabb. – Nem ér az sokat… Eltaláltak valamit? – Nem tudom, Miss Cathaway. Nekem idefenn kellett maradnom. De azt mondják, hogy a fertőző osztályt találat érte. Nem gondolja, hogy ezeknek a németeknek sokkal óvatosabbaknak kellene lenniük, amikor a bombáikkal megcéloznak valamit? Prudence eltűnődött ezen. A nővér, úgy látszik, azt hiszi, hogy messze, messze odafönn, abban a koromfeketeségben, a repülők kiszemelnek maguknak egy pontot az épületek végtelen tömegéből. – Ki kell ürítenem ezt az emeletet – mondta a nővér. S ismét kurtán, határozottan beszélt. Az ajtó becsukódott. Prudence visszament az ágyhoz. A beteg fölé hajolt, hallgatózott. Egyenetlenül, gyorsan zihálva lélegzett. Ujja hegyével kitapogatta a pulzusát. Még volt érverése – gyenge, elhaló. Aztán újból vad iramba kezdett. Leült az ágy mellé, várakozott. A nő jajgatása végre elhallgatott odalent. Helyette most férfihangok hallatszottak az udvarról, gyors, röviden pattogó szavakkal szóltak egymáshoz. Felzúgott egy teherautó motorja, s még jobban szaporodtak, a hangok. Prudence meg azt gondolta: „Az ott a másik világ.” Figyelte tovább a beteg elhaló, küszködve és zihálva felerősödő lélegzetét. Nyílt ismét az ajtó, egy zseblámpa fényköre hullt a padlóra. A visszaverődő fényben Prue megpillantotta a nővért és egy férfit. – Azokat, akik nem tudnak lemenni, az ágy alá kell fektetnünk – mondta az ápolónő. – Az ágy alá? – Igen, az is nyújt némi védelmet. – Ne, kérem, ne tegyék. Az most már úgysem számít. Kérem magukat! Azt akarta mondani: azt nem tehetitek, hogy minden méltóságától megfosztva haljon
meg. A padlón. Az ágy alatt. Mért kényszerítsünk rá a halálában olyasmit, amit életében sosem tett volna meg? – Azt hiszem … – kezdte az ápolónő. Aztán megfordult, a férfi követte, és becsukta az ajtót. Prudence a zárótüzet figyelte. „Ezt is megmondta Clive – gondolta. – Először csak egy kis bombázás, aztán nagyobb és folyton nagyobb. És ez most már nem az East End. És nem is a hajódokkok. Most már mindnyájunkat el akarnak söpörni a föld színéről. Mindent és mindnyájunkat.” Félbeszakadtak a gondolatai. A zárótűz csattogásán át is hallotta a beteg élesen hördülő lélegzetvételét. A borzalmas hang mind magasabbra emelkedett, aztán elhalt. A lány megkereste a beteg pulzusát. Nem volt érverése. A szív nem működött. A lélegzés megállt; aztán újra kezdődött. Ugrálva, szabálytalanul megindult az érverés is a tüdő kínlódó, ziháló munkájára. Prudence visszatette a beteg kezét a takaró alá, és kiment az előcsarnokba. Egészen sötét volt. Biztosan megszűnt az áramszolgáltatás, valahol megsérülhetett a vezeték. Megvárta, amíg kinyílt egy ajtó ebben az ürességben, és a halványsárga fénykörben előkerült az ápolónő meg az a férfi. Odament a nővérhez, megszólította: – Most… most haldoklik … Nem kellene valakinek tudnia róla? A nővér habozva megállt. – Én… mi majd megpróbálunk odamenni, Miss Cathaway… – Nem. Azt hiszem, már úgyse számít… Segíteni úgyse tudnak, de hát, gondoltam, hogy valaki… Rendben van. Elfordult, a nővér még utánaszólt: – Amint tudok, mindjárt ott leszek. Prudence visszament a betegszobába, és közben azon csodálkozott, mért is siet annyira, mintha… rókát űzne vadászaton. Hogy ott legyen, amikor bekövetkezik a halál. „Kérem – mondta magában. – Kérem, ne tessék így gondolkozni.” Amint visszaért, a szoba egészen csendes volt. Majd újra elkezdődött a kapkodó, ziháló küzdelem a levegőért. „Ez a Cheyne Stokes-féle légzés – gondolta a lány. – Most már nem lehet messze a halál.” Megszakítás nélkül hallatszott a zárótűz dübörgése. A légvédelmi lövedékek szilánkjai záporesőként kopogtak a háztetőn. A távolban lezuhanó bombákat tompa puffanások jelezték, mintha csupán sorban leejtett, súlyos tárgyak dobbanásai hallatszanának. A közeli bombák viszont bömböltek, és teljessé tették az irtózatos harci zajt. Prudence a lélegzést figyelte, és számolta a kapkodó, küszködő lélegzetvételek közötti másodperceket. Érzések nélkül csinálta ezt. Nem maradt benne már semmi érzés. Valahogy elhasználódott minden tartaléka, és most már egészen üres és kiszáradt volt. Számolt tovább, egyik zihálástól a másikig. Számolt, várt, számolt, és most véget nem érően számolhatott: újabb lélegzetvétel már nem következett. Újra a pulzust kereste. Aztán visszahelyezte a kezet a takaró alá, és előkotorta kézitáskájából az apró zseblámpát, amelyet mindig magánál hordott, amióta
megkezdődött az elsötétítés. Kezében a zseblámpával az ágy fölé hajolt. Tudta, hogy szomorúságot kellene éreznie, de semmi érzést nem talált magában. Ez az arc – ez már nem Clive arca volt. Semmi köze sem volt Clive-hoz ennek a sovány, beesett, viaszos, borotválatlan arcnak, az illetlenül nyitva tartott fél szemével. Nem, Clive egészen más volt – ő volt maga az erőtől duzzadó élet. Tenyerével lezárta a nyitott szemet. Felvette a kartont, az órájára nézett, és gondosan beírta: „A beteg hajnali 2 óra 17 perckor meghalt.” Aláírta a dátumot is. Aztán kiment a szobából, kalapját a kezében tartva. A másik kezében még mindig ott volt a zseblámpája, így bolyongott mindenfelé a sötét folyosón, míg megtalálta az ápolónőt. – Meghalt – mondta. – Beírtam a kartonjára. Zseblámpáik kettős fénykört vetítettek a lábuk elé, míg ott álltak a folyosón, s a derengő visszfényben Prue látta, hogy a nővér a nyelve hegyével megnedvesíti az ajkát. Gyorsan megkérdezte: – Tehetnék még valamit? Nincs szüksége valami segítségre? – Nem, köszönöm szépen, Miss Cathaway. Ezen az emeleten már mindent elintéztünk. És mintha a támadás is alábbhagyna… Prue a külső zajokra figyelt. S közben azt gondolta: „Meghalt, mielőtt még véget ért a légitámadás. Milyen butaság azt mondani, hogy meghalt. Meghalt. Ennek semmi értelme nincs. Halott. Ez sem jelent semmit.” – Igen – mondta. – Pihennie kellene egy kicsit, Miss Cathaway. – Igen. Én is azt hiszem. Úgy érzem… Lassú léptekkel továbbment, le a sötét előcsarnokba, le a sötét lépcsőkön. A földszinten látta a derengő fénnyel megvilágított, egymáshoz préselt hordágyak tömegét. Meg székek voltak ott, padlóra dobott matracok. Elemes vészlámpák lógtak mindenfelé a falon, ahol csak el tudták helyezni őket. Átfurakodott a hordágyak között, félreállt a lázasan sürgő-forgó ápolónők útjából. Már nem volt jajgatás – a hangok mély mormogásba olvadtak, és ez a mormogás lágyan visszhangzott a földszint fényes márványfalai és tömör kőoszlopai közt. Kiért a szabadba, lement a bejárati lépcsőkön, s egy elhagyatott, de mégis lázas sietséggel és tevékenységgel teli, tébolyultan eleven városba ért. A hold megvilágította a környéket. Acélsisakos férfiak sürögtek. Meglátta a kórház lebombázott szárnyát. A bomba egyszerűen lemetszette a homlokzat falát, s az épület most úgy állt, kitárulva mindenki előtt, akár a nyitott babaházak. S a tövében, a kőés téglatörmelék között, emberek ástak, kotorásztak. Mindez semmit sem jelentett neki. Elfordult, elindult kelet felé, amerre tűzvésztől izzott vörösen az ég. A Szent Pál katedrális környéke olyan volt, mint valami csatatér, amelyen a tűz forró fényeivel küzd a hold hideg világossága. Az ágyúk újra felbömböltek, Prudence-nek eszébe jutott: „Újabb hullám következik.” Egy csillogó fekete sisakos férfi rákiáltott: – Hé, maga ott! Keressen fedezéket! A lány elcsodálkozott, hogy ilyen gorombán beszél. Majd azt gondolta: „Biztosan azt
hiszi, hogy utcalány vagyok. Szörnyű lehet nekik, hogy mindig így beszélnek velük.” — Rendben van – mondta. – Már megyek. Továbbment a magasra szökő tüzek felé, hallotta a szilánkok jégeső-kopogását a háztetőkön és az utca kövezetén. Aztán egyszerre csak közvetlenül előtte felcsapott valami, úgyhogy egész testében összerezzent. Sose tudta volna elképzelni, hogy egy robbanás ilyen rémítő lehet, hogy ilyen parányinak, jelentéktelennek, ilyen tökéletesen semmit sem számítónak érezze magát tőle. Semmi más nem volt a világon, csak ez a robbanás. Aztán érezte, hogy valaki megragadja a csuklóját, és berántja egy árkádos sikátorba. – Hová megy? Csak a zöldesszürke egyenruhát látta. Egy katona. – Sehová – mondta. Elindult az árkád alól, hallotta, amint a katona utánakiált: – Hé! Most nem mászkálhat! Hé! Tovább bolyongott az ágyúszótól visszhangzó utcákon. Néha éles motorzúgás hallatszott, mentőautók száguldtak az üres úttesten. Meg tűzoltóautók zúgtak el, egyik tűztől a másikhoz robogtak az éjszakában. „Szegény légósok – gondolta. – Eddig mindenki csak nevetett rajtuk, de most már nem olyan viccesek. Szegények. Talán ők is úgy voltak ezzel, mint ő… Nem is tudták, hogy mibe fogtak bele. Az ember elkövet valamit, valami egészen kis apróságot, aztán már sodorja az élet. De talán jó is lenne mindenkinek, ha elsodornák. Ha elszakítanák attól, amit megszokott. Annyian próbálnak az élet partján élni, pedig az igazi élet ott van az árban. S az ember nem lehet egyszerre a parton is, meg az árban is. Eljön a pillanat, amikor az ember igazán elengedi magát. Végtelenül pontos és meghatározott pillanat, amelyikben az ember átengedi – magát, és megkezdi a küzdelmet az árban. Talán abban a másodpercben, amikor azt mondja valaki: – Szervusz, Cathaway! Jössz ma este az előadásra? Vagy abban a pillanatban, amikor a sötétben azt mondja egy férfihang: – Elmenjünk az előadásra? Vagy inkább sétálni akar? Egyetlen pillanat csupán, s már el is ragadta az embert az ár. Benne van nyakig, és megpróbál lélegzethez jutni. És aztán máris egyike lettél azoknak, akik oly nevetségeseknek látszottak, amíg a biztonságos parton ülve, lábad a vízbe lógatva nézted őket. De érdekes, hogy amikor már benne voltál az árban, akkor meg azok látszottak olyan nevetségeseknek, akik a parton ültek, akik játsszák, de nem élik az életet… Ez az. Ezért félnek úgy a háborútól a parton ülők. Azért, mert a háború sokkal kevésbé részrehajló, mint a béke. A háború mindenkit egyformán sújt – az öntelteket is a parton, és az árban küzdőket is. Egy levágott kar éppen úgy le van vágva, akár egy prostituálté volt azelőtt, akár egy hercegnőé. Esetleg talán mind a kettőé. És amikor eljön a halál, az éppolyan visszavonhatatlan a miniszterelnöknél, mint a közkatonánál.” Megállt, mert egyszerre fényekkel telt meg előtte az ég, hatalmas lángnyelvek
csaptak a magasba. Tőle balra is fellobogott valami. Aztán jobbra is. Lépkedett tovább az egyformán sivár utcákon, forróságot érzett az arcán. Végül embereket látott tüzek körül futkosni. Acélsisakos alakok mélyen meghajolva húzgálták a víztömlőket. Prudence nézte őket, hallotta a lángok sistergését, érezte az arcán az izzó forróságot. A bombák a közelben dübörögtek, a víz a lábára folyt. Mocskos víz, tele üszkös fadarabokkal. Hangot hallott maga mellett. – Ide álljon, kisasszony. Alacsony kis ember volt, középkorú lehetett, zöldes keménykalapja határozottan ült a fején. – Szép kis dolog, mi? Jól kieszelték. Előbb meggyújtják a tüzeket, hogy aztán lássák, hová dobják bombáikat. A lány bólintott. – Mért nincs maga otthon? — kérdezte az idegen. – Hát maga? A kis ember hátratolta a kalapját, megvakarta a fejét, mintha ez a kérdés neki is most jutna eszébe. – Az ördögbe, hát nem is tudom! Csak kijöttem, és már órák hosszat itt vagyok. És méghozzá az ünneplő ruhámban. De hát ezek… ezek asszonyokat és gyerekeket bombáznak! Majd még én is megkapom a magamét, ha meglát az anyjukom … De tudja, az embernek muszáj itt maradnia. Néztem őket, figyeltem őket. Bombák és tűzvész és minden istennyila. De kibírjuk, ugye? Ki fogjuk bírni. Az ismeretlen ember szavainak büszkesége egészen felkavarta a lányt. Egyszerre felébresztette az érzéseit, az éjszaka folyamán, most először. Egyszerre megint tudatában volt a testének, a fáradtságának, a szellemi kimerültségének. Gondolatai lázasan rohantak. Clive mondta ezt: – Az embernek ki kell bírnia. És Monty meg azt mondta: – Hát, tudja, az embernek egyszerűen ki kell bírni. Kibírni! Jöhet-e bármi, amit ők… ez a kis londoni munkás… ezek az emberek, ott a tűznél… ők mindannyian ne bírnának ki? Amire ne azt mondanák: – Hát, tudja, az embernek egyszerűen ki kell bírni. A furcsa kis emberre pillantott, és egyszerre csak érezte, hogy valami forróság száll fel benne, végig az egész testén, fel a torkába. Könnyek árasztották el a szemét, és forró patakokban végigcsurogtak az arcán. Nem sírt, amikor Clive meghalt, de most megsiratta ezt a kis embert, aki itt áll, azt sem tudva, hogy mért maradt itt. – Ejnye, na – mondta a férfi meglepetten. Prudence elfordult. Végre ismét érezni tudott. Asszonyok és gyerekek! Elindult, s közben egyszerre csak a hasára szorította kezét. Gyerek, örült, hogy nem mondta még meg az apjának, mert biztosan azt akarta volna, hogy csináljon vele valamit. Nem, itt nincs mit csinálni. Folytatja tovább, amit eddig is tett. Újra magára veszi az egyenruhát, visszamegy a táborba, és folytatja a szolgálatot, amíg csak
hagyják. Aztán úgyis rájönnek majd… De legalább addig is végzi a dolgát. És akkor aztán – a gyerek! És egyszerre szíven ütötte a gondolat, ami eddig eszébe se jutott, hogy most már apátlan lesz a gyereke. És ezen már nem tud változtatni. Fattyú lesz, mint az apja volt. Rádöbbent a tény visszavonhatatlanságára, és abban a pillanatban érezte, fogta fel igazán, hogy Clive meghalt. Abban a pillanatban valóság lett Clive halála, és ezért valahogy helyénvalónak is érezte most, hogy a lángok az égig csapjanak, hogy a föld is tüzet okádjon, hogy az épületek leomoljanak, az utcák megnyíljanak a lába előtt, és a magasból repülőgépek zuhanjanak alá. Ott állt a tébolyult lármától harsogó utca kellős közepén, kezét még mindig a hasára szorította. – Fattyú, mint az apád – mondta. – De neked azért jobb életed lesz, mint neki volt. Te már egy jobb Angliában fogsz élni! Mert nekünk mindkettőnknek igazunk volt. Igazunk mindkettőnknek! Most nekünk azért kell harcolnunk, amiben én hiszek. És aztán majd azért, amiben ő hitt. Meg fogjuk nyerni ezt a háborút, mert kibírjuk a végsőkig. És aztán, isten minket úgy segéljen, hozzálátunk, hogy megnyerjük a békét is. Neked már nem lesz olyan a sorsod, mint neki volt. Te már egy jobb Angliában fogsz élni, mint amilyenben ő élt, és meg is érdemled. Mindenki megérdemli. Hazafelé indult az éjszakában, amelyet csupán a lángok és dörrenések tettek elevenné. Zajok, amelyek már nem tűntek tébolyultnak, hanem elszántnak. És Prudence valamiképpen büszke volt, hogy benne lehet, részese lehet. Tudta, hogy azt a hangot hallja, amit hosszú-hosszú századok óta nem hallott eleven ember. London üvöltését, amint hátát a falhoz vetve védi az életét. Vége Árkádia, Budapest Felelős kiadó: Domokos János Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem (83.7059/8) 83-2819 Szikra Lapnyomda Budapest Felelős vezető: Csöndes Zoltán vezérigazgató Felelős szerkesztő: Gy. Horváth László A fedél Maczó Péter munkája Műszaki szerkesztő: Déri Erzsébet Műszaki vezető: Szegleth Károly Készült: 37,5 (A/5) ív terjedelemben, Bembo betűvel, EU-c-8384 ISBN 963 307 000 7
