Erdőlakók. iii. fejezet

iii. fejezet

Erdőlakók

rőtartalékaim végső határán jártam, amikor meghallottam a lángoló ostor semmihez sem hasonlítható, levegőt átszelő hangját. Hát utolért és ismét lesújt rám – gondoltam. Riadtan fordultam meg, s ereimben megfagyott a vér. A Mágus sötét teremtményeinek, az emberek által lidérceknek tartott, fekete bőrű pokoli szörnyek, a sahranok csapdájába estem, akik a végső csapást készültek rám mérni fejeik fölé emelt bíbor fényű kardjaikkal, amikor hirtelen lángoló ostorszárak villantak meg a magasban. Istenem, add, hogy gyors halálom legyen! – fohászkodtam. Szorosan behunytam szemem és felkészültem a halálra, ám a következő pillanatban fülsértő sivítás töltötte meg a teret, majd pokoli füst és bűz lepett el mindent. Kardok villantak és a kígyóként tekergő, izzó ostorszárak újra munkához láttak, de valami csoda folytán sértetlen maradtam. Miközben dermedten néztem a semmiből kialakult ádáz harcot, egyszer csak egy hang szólított meg a semmiből. – Psssszt! 33

Összetört glóriák – elveszett lelkek

Jobbra, aztán balra néztem, de nem láttam semmit és a hátam mögött sem volt senki. Képzelődöm vagy tényleg szólt valaki? – Pssssszt! Itt vagyok! – szólalt meg a fejem fölül egy vékonyka hang, majd a tulajdonosa figyelmeztetően a szája elé tette mutatóujját, jelezvén, hogy én is maradjak csendben. Rendben, bólintottam némán, és szívem megtelt a remény sugaraival. A manószerű, vékonyka lény egy rugalmas indán ereszkedett le hozzám, majd ügyes mozdulattal a hónom alá hurkolt egy kötelet és intett, hogy kapaszkodjak meg a kezem előtt himbálózó bogban. Megmarkoltam a csomót, és majdnem felsikoltottam, mert a következő pillanatban eltűnt alólam a talaj és repülni kezdtem. Behunytam a szemem és nyikkanni sem mertem. Magasra, a fák lombkoronái fölé emelkedtem, majd óvatos kis kezek érintését éreztem a derekamon és a karjaimon, aztán tovább repültem. A fák törzsei és hatalmas ágai szélsebesen süvítettek felém, ám egyik sem érte el testemet. A lábam többé nem érintett szilárd talajt, mégis furcsamód biztonságban éreztem magam és tudtam, az Isten segítőket küldött nekem. Nem tudom, mennyi ideig repülhettem így, ám egyszer csak lehuppantam valamire. Édes hársfaillatot éreztem, s amikor kinyitottam a szemem, egy lenyűgöző, kör alakú teraszon találtam magam. Velem szemben alacsony, vékony lányka ült halványkék, virágszirmokat formázó ruhájában. Apró lábain a ruha színéhez illő papucs díszelgett, amelyet tarka szalagok erősítettek lábszáraihoz. A haja gesztenyeszínű volt és ezerfelé állt, mintha csak a szél kócolta volna össze fürtjeit, s finom metszésű arca a tündérek szépségére emlékeztetett. 34

iii. fejezet: Erdőlakók

– Mitsuko vagyok! – szólított meg csilingelő hangon bájos megmentőm, majd könnyedén meghajolt előttem és egy csésze gőzölgő italt nyújtott felém. – Boldog vagyok, hogy vendégül láthatlak a házamban! Mukkanni sem tudtam. Az imént még az erdő túlsó felén a kivégzésemre vártam, s most valahol a fák lombjai felett, egy különös kis lény társaságában üldögéltem. – Engem Sophielnek hívnak – feleltem nagyokat pislogva, és bambán az ital felé nyúltam. – Köszönöm, hogy megmentettél! – Nekem öröm, hogy segíthettem! – válaszolt kedvesen. – De mondd csak, mi dolgod volt angyal létedre azokkal a borzalmas sahranokkal? – Szembeszálltam egy… – kezdtem akadozva, de valamiért nem forgott a nyelvem. – Nem hittem, hogy bántani fog… – próbáltam újra, de úgy éreztem, elájulok. A rosszullét hullámai alattomosan csaptak le rám. – Nem érzem túl jól magam – suttogtam, mire a kis lény azonnal felpattant. – Semmi baj, ó, de buta vagyok! – hadarta vékonyka gyerekhangján, majd gyorsan kettőt tapsolt. – Yasuo! Gyere, segíts! Újabb kócos kis lény tűnt fel, ezúttal egy hímnemű, és mielőtt bármit is szólhattam volna, ő is könnyedén meghajolt előttem, majd a karomnál fogva felsegített és óvatosan bekísért egy félárnyékos szobába. Finoman egy szépen megvetett ágyra ültetett, majd kedvesen így szólt: – Feküdj le, mindjárt ellátjuk a sebeidet! – Sophielnek hívják – súgta a fülébe az időközben odaérő Mitsuko, majd felém fordult. 35


– Kérlek, fogyaszd el az italt, amit adtam neked! Gyógyító növényekből készült, jót fog tenni! Nem kételkedtem a szavaiban, ezért egy hajtásra megittam a fahéj ízű innivalót, és az ágyra hanyatlottam. A Yasuo névre hallgató fiú eközben különféle kerek faedényeket szedegetett le az ajtó mellett található polcról, majd gyorsan munkához látott. – Ez egy picit fájni fog! – mondta elnézően, és egy zöld folyadékba mártott puha ronggyal elkezdte lemosni a sebeimet. Rettenetesen csípett a különös massza, de tudtam, muszáj a sérüléseimet rendbe tenni, különben tényleg nagy bajba kerülök. – Mikor szerezted őket? – kérdezte, s hunyorogva a hegeket tanulmányozta. – Néhány órával ezelőtt – nyögtem, és fásultan konstatáltam, hogy a forró italtól egyre jobban érzem magam, noha az álmosság ólomsúllyal húzta lefelé a szempilláimat. – Ez igazán különös – dünnyögte. – Azt gondoltam volna, hogy legalább egyhetesek. Nem értettem, miről beszél, de nem volt erőm jobban odafigyelni. Az egyre erősebben rámtörő álom egyszerűen elnyomott. – Aludj csak, a pihenés is gyógyít! – suttogta csendesen, és finom mozdulatokkal tovább tette a dolgát. *** Arra ébredtem, hogy kellemesen meleg, selymes napsugarak simogatják az arcomat. A távolból csodálatos dallam szállt felém, úgy hangzott, mintha gyermekek énekelnének valahol. A dallamot sípszó, lágy dob-ütem és valamiféle húros hangszer kísérte. 36


A dalocska a következőképpen szólt: „Várok reád. A vágy epeszt. Te jössz, te jössz. Halottam ezt. Te vagy. Hisz ösmerem e neszt. Nem, bús szívem, kora öröm. Csupán az őszi szél gonosz játékát űzi, az motoz a könnyű bambusz-függönyön.” 1 Magam sem értem miért, de Elijah jutott eszembe e szöveg hallatán, majd amikor ráébredtem, hogy ez voltaképp egy szerelmes nóta, fülig vörösödtem és igyekeztem másra koncentrálni. Ingerülten felültem az ágyban. Nem akartam Rá gondolni, sőt egyáltalán semmire sem akartam gondolni. Az alászállásom egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem, és az azóta történt eseményektől rendkívül zaklatott voltam. Duzzogva körülnéztem, ám attól, amit láttam, azonnal elszállt minden rossz érzésem. Egy parányi hálófülkében voltam. Az ágyam lágy gallyakból font, íves háttámlája mögött meseszép ablakot pillantottam meg, amely valamiféle ásványból lehetett kifaragva, és bár nem látszott át, ahhoz kellőképpen világos volt, hogy az aranyló napsugarak áthatolhassanak rajta. Közvetlenül mellettem piciny asztalka állt, s rajta egy öblös, sötétbarna raku csésze, amelyben csodás színű zöld tea illatozott. Nagyon szomjas voltam, ezért gondolkodás nélkül megittam a teát, és érezhetően felfrissültem. A szobám ajtaja ovális volt, rajta vékony rézből készült, virágzó kúszónövényt formázó minta futott végig. 37


A falakat festménytekercsek díszítették, amelyekre valószínűleg kézzel festettek – ha jól vettem ki – parányi tündéreket. Kopogás hallatszott, ám mielőtt válaszolhattam volna, egy boglyas, gesztenyebarna hajjal keretezett arcocska bukkant fel a résnyire nyitott ajtó mögött. – Mitsuko vagyok, emlékszel rám? – kérdezte kedvesen, és ekkor vettem csak észre, hogy újdonsült manó-ismerősöm voltaképp egy gyermek. – Hogyne emlékeznék – mondtam vidáman –, hiszen megmentetted az életemet! A kerekded babaarcon enyhe pír futott át, mogyoróbarna szemei büszkén csillogtak. – Ügyesen elillantunk a csatatérről! – kuncogott. – De a valódi érdem Yasuoé! – folytatta, majd kis kezeivel felém intett. – Látod? Ekkor vettem csak észre, hogy a jobb karomat és a lábaimat kötések borítják; a puha, hófehér gyolcsanyag alól különféle levelek és virágok kandikáltak ki, némelyiknek igen erős citromillata volt. Nem is éreztem fájdalmat, csak tompa sajgást. Hálásan bólintottam köszönetképpen, és kezeimmel óvatosan végigsimítottam a kötéseket. – Yasuo a mi gyógyítónk – magyarázta Mitsuko. – Ő afféle füvesember, már amennyire minket, erdőlakókat embernek lehet nevezni – kacarászott saját szójátékán. – Voltaképp kik vagytok ti? – kérdeztem immáron én is jókedvűen, hisz Mitsuko derűs kisugárzása pillanatok alatt rám ragadt. – Egyesek manóknak neveznek minket, míg mások erdőlakóknak – felelte. – Olyanok is akadnak, akik tündéreknek hisz38


nek, de azok végképp nem vagyunk, bár kétségkívül szoros kapcsolatot ápolunk velük. – A tündérekkel? – kérdeztem meglepetten, hiszen róluk még csak könyvekben olvastam, de személyesen soha nem találkoztam velük. – Ezek szerint valóban léteznek? – De még mennyire! – bizonygatta Mitsuko. – Nemsokára magad is meglátod! Elmosolyodtam, mert még sosem láttam igazi tündéreket. Azt hittem, csak az emberek könyveiben léteznek, és jó érzés volt valakitől azt hallani, hogy a mesék olykor életre kelnek. – Ti igazi manók vagytok? – érdeklődtem tovább. – Nos… – kezdett bele Mitsuko – magad is láthatod, nem vagyunk zöldek, bár a füleink kissé hegyesek, ezért akár manónak is nevezhetsz bennünket. Nem öregszünk, és küllemre mindannyian gyermekek vagyunk, de ez ne tévesszen meg. Többszáz évesek vagyunk, és ehhez mérten meglehetősen sokat tudunk a minket körülvevő világról. Elgondolkodott, és egy pillanatra úgy láttam, mintha szomorúság suhanna át az arcán. – Mi a baj, Mitsuko? – Semmi, semmi, igazán, csak eszembe jutott, hogy réges-régen milyen más volt még ez a világ. Nem voltak háborúk és fegyverek… – Akkoriban másképp éltetek? – kíváncsiskodtam, mire a kis erdőlakó felállt, kézen fogott és az ajtó felé húzott. – Gyere, megmutatom neked! – mondta, és intett, hogy kövessem. Egy rövidke lépcsőn át levezetett a ház alsó szintjére, majd kinyitott egy dupla szárnyú, ovális faajtót és kisétált a terasz39


ra. Arra a teraszra, ahová a megmenekülésemet követően vele együtt megérkeztem. Akkor a sötétség miatt gyakorlatilag semmit sem láttam, most azonban fényes nappal volt, így alaposan szemügyre tudtam venni, hová is csöppentem. Magasan a fák fölött voltunk, egy szabályos kör alapú házikóban, amelyet egy vastag törzsű ősfa köré építettek. A ház oldalait megannyi ovális kristályablak borította, és széles terasz vette körbe, amelyet kecses, ám masszív korlát védett. Tartóoszlopaira erdei növények futottak, amelyeken tányér nagyságú bimbók ragyogtak. A virágtenger felfutott a házra is, és útját messze folytatta, felfelé tekeregve az öreg fa széles ágain. A házikó emeletes volt, s innen is jól láttam, hogy az apró tetőtéri ablakok egy-egy hálófülkét rejtenek – olyanokat, amilyenben én is aludtam. – Le vagyok nyűgözve a szépséges otthonodtól! – sóhajtottam fel, és őszintén csodáltam házigazdám virágba borult, mesebeli kuckóját. Manó barátom büszkén kihúzta magát a dicsérő szavak hallatán, majd kezecskéivel a hátam mögé mutatott. – És arra néztél már? – kérdezte kuncogva. Pillantásommal követtem a messzibe mutató ujjait, és tátva maradt a szám. Mitsuko háza csak egy volt a sok közül. A magasban ugyanis, ameddig a szemem ellátott, minden nagyobb ősfa tetején ugyanilyen kerek házacska „állt”. Az erdőlakók otthonait keskeny függőhidak kötötték össze, amelyek felett füzérekbe rendezett kövér lampionok lógtak, nyilván ezekkel világítottak éjszakánként. Szólni sem tudtam a megdöbbenéstől, annyira lenyűgözött ez a varázslatos, békés kis világ, amely észrevétlenül helyezkedett el magasan, a fák lombkoronája felett. 40


– Na, mit szólsz, angyalka? – nevetgélt Mitsuko az arcomat vizslatva. – Tetszik neked itt, minálunk? – Az nem kifejezés – feleltem teljesen őszintén. – Ilyen csodaszép világot még sosem láttam idelent, a Földön, mint a tiéd! Hálás vagyok azért, hogy itt lehetek! – Nekünk megtiszteltetés, hogy egy igazi angyalt üdvözölhetünk Umbra erdejében! – mondta Mitsuko, majd kézen fogott és magával húzott. – Gyere, most keresünk neked valami szép ruhát, utána pedig végigvezetlek Erdőlakon! Boldogan követtem, és miközben házról házra haladtunk, csodálattal adóztam a kis manócskák építészeti remekeinek. Egy függőhídon keltünk át, amelyet smaragdzöld növényzet és színpompás virágok borítottak. Kikukucskáltam a korlátok felett, de semmi nem látszott az erdő aljnövényzetéből. Az első, amit messze magunk alatt láttam, a fák sűrű lombja volt, csak áthatolhatatlannak tűnő, mélyzöld levéltenger hullámzott mindenütt. – Milyen magasan vagyunk? – kérdeztem. – Nem tudnám megmondani – tűnődött el Mitsuko –, de ahhoz elég magasan, hogy népünk mindig biztonságban legyen az olyanok ellen, mint akik téged is üldözőbe vettek. Görcsbe rándult a gyomrom Elijah és a sahranok említésére, és éreztem, hogy a szívem zakatolni kezd. Kis barátom azonnal észrevette rajtam a változást, és aggódó arccal hozzám fordult. – Sophiel, mi történt? Mi van veled? – Ó, igazán semmiség… – hebegtem zavartan. – Érthető, hogy zaklatott vagy, még nagyon frissek az élményeid – nyugtatott meg Mitsuko. – De az a lényeg, hogy 41


megmenekültél attól a gonosz Sötét Angyaltól és a pokoli sahranjaitól. – Ő nem gonosz! – szaladt ki a számon, mire a kis manó értetlenül felvonta a szemöldökét. – Akinek lángoló korbács volt a kezében? – Igen – bólintottam. – Elijahnak hívják. – Nem az ő korbácsnyomait viseled a testeden? – kérdezte értetlenül. – De, igen… de az még azelőtt volt, hogy elmenekültem volna előle. Mitsuko szemei teljesen elkerekedtek, és olyan arccal meredt rám zagyvaságaim hallatán, hogy hirtelen elmosolyodtam. – Jaj, ne nézz már így rám! Tudod mit? Majd mindent részletesen elmesélek neked, jó? – nyugtattam meg, nehogy azt gondolja, a sokkoló élmények hatására teljesen elment az eszem. – Jó! – vágta rá vidáman. – Alig várom, hogy belekezdj! Izgalmas történetnek tűnik az általad eldadogott részletek alapján! – mondta, és csilingelve nevetni kezdett, mire én is felkacagtam. Tovább ballagtunk házról házra, és Mitsuko mindent megmutatott. A nap végére az erdőlakók összes tagját megismertem, és bepillantást nyertem fák közötti bámulatos kis birodalmuk minden szegletébe. Sokat tanultam tőlük, és csodálattal adóztam különleges kultúrájuk, valamint szívmelengető vendégszeretetük előtt. Kora estére járhatott az idő, mire Akane házába érkeztünk. Ő volt az erdőlakók „szabója”, aki különleges kis szerszámaival meseszép ruhákat varrt manótársainak. Égő piros ruhás, tűzhajú kislány volt, akinek fürtjei Mitsuko és a többiek hajához ha42


sonlóan ezerfelé meredtek, s bájos babaarca alapján legfeljebb tíz éves embergyereknek saccoltam volna. De Akane erdőlakó volt, és állítása szerint betöltötte a kétszázadik életévét. – Már nagyon vártalak benneteket! – szökdécselt elénk könnyedén a virágokkal borított függőhídon, majd kedvesen megölelt mindkettőnket. – Jöttünk, ahogy tudtunk! – mondta Mitsuko. – De tudod, mire mindent megmutattam Sophielnek, beesteledett. – Nagyon elfáradtatok? – kérdezte Akane anyáskodóan, és bevezetett minket házikójába. Finoman lenyomott a szoba közepén elhelyezett párnák közé, majd eltűnt egy boltíves fal mögött, és bőszen zörögni kezdett a fából készült edényekkel – legalábbis a beszűrődő zajok alapján erre gondoltam. – Szerintem vacsorát készít nekünk! – kacsintott rám Mitsuko, és elnyúlt egy nagy, kékeslila párnán. Igaza volt, mivel Akane kisvártatva két kerek fatállal tért vissza. Nem is ételek voltak ezek, hanem valóságos műalkotások: virág alakúra faragott gyümölcsök, bogyókkal és gyógynövényekkel körítve, középen pedig fehér madarat formázó, édes illatú massza. – Kókusztejjel főtt mézes rizs gyümölcsökkel – közölte mosolyogva. – Ez Mitsuko kedvence, de remélem, neked is ízleni fog! – mondta, és a kezünkbe nyomta a tálacskákat. Mitsuko azonnal lapátolni kezdett, mint egy falánk kismacska, és boldogan dünnyögött. – Mmmm… milyen finom! Alászállásom óta nekem is szükségem volt fizikai táplálékra, így örömmel fogadtam az illatos finomságot. Az étel meleg volt, sűrű és édes. Nagyon jól esett, bár a pálcikáikkal igencsak 43


ügyetlenül bántam, de házigazdám figyelmes volt, és rögvest a kezembe nyomott egy lapos kanalat, amivel lényegesen kön�nyebben ment az evés. Akane eztán egy kancsóból friss forrásvizet öntött nekünk fakupáinkba, amit az utolsó cseppig kiittunk. – Ez igazán mennyei volt! – mondta Mitsuko barátnőjének, és e szó hallatán elmosolyodtam. Eszembe jutott rég nem látott otthonom, és égi társaim, akik most nyilvánvalóan megnyugodva nézik, hogy a rosszul sikerült kezdés után ilyen kedves kis lények közé vezérelt az Úr. Tudtam, hogy ebben az ő kezük is benne van, és nem véletlenül bukkant rám Mitsuko. – Sophiel! – szólt hozzám a bájos, rőt hajú Akane. – Ha nem vagy túlságosan fáradt, esetleg megnéznéd a ruhákat, amiket a délelőtt levett minták alapján készítettem neked! – Ó, Akane, köszönöm szépen a kedvességed! – mondtam meghatottan. – Előbb a finom vacsora, és még ruhát is varrsz nekem… – Megtiszteltetés, hogy egy igazi angyalt öltöztethetek! – mosolygott kedvesen, majd hozzátette – kérdezhetek valami igazán személyeset, miközben próbálunk? – Persze, nyugodtan! Mire vagy kíváncsi? – … hát, nem is tudom…, nem sértő-e neked? – bizonytalanodott el egy pillanatra. – Ugyan, Akane, bökd már ki! – nógatta Mitsuko – engem is érdekel, mit fog válaszolni! – Na, jó! – egyezett bele a piros hajú manócska, majd gyorsan a közepébe vágott: – Hol vannak a szárnyaid? A kérdés olyan váratlanul ért, hogy hirtelen elnevettem magam. 44


– Az alászállás során le kellett mondanom róluk – feleltem készségesen –, ezzel minden angyalnak meg kell birkóznia, aki huzamosabb ideig itt szándékozik maradni. – De mi az, hogy alászállás? – kérdezte kíváncsian Akane. – A Mennyek Országában fénylényekként élünk – magyaráztam nekik kedvesen, és őszintén szórakoztatott, ahogy tátott szájjal, gyermeki lelkesedéssel hallgatták a történetemet. – Odafent nincs félelem, fájdalom, hideg vagy meleg. Nem ismerjük az éhezés, a szenvedés, az öregség és a halál fogalmát. Táplálékra sincs szükségünk és aludni sem szoktunk. Isten hírvivői vagyunk, s a halandók lépteit vigyázzuk. Sokszor járunk a Földön, de csupán szellemlényekként, majd dolgunk végeztével mindig hazatérünk a Fehér Fák Ligetébe. – Ez csodálatosan hangzik! – mondta ábrándozva Akane. – És milyenek ezek a fák? – Leírhatatlanul szépek… – feleltem elérzékenyülve, amint felidéztem magamban szülőföldem képeit. – Hatalmasak… az illatuk messzire száll… minden águk, levelük, valamint az örökké nyíló virágaik csillogó hófehérek, és időnként mennyei mannával szórják be a Ligetet. – Mannával? – ült fel egyszerre a két kis manó. – Igen, mannával – nevettem meghökkent ábrázatuk láttán. – És mire kell nektek az a manna, ha úgysem esztek semmit se? – kíváncsiskodtak tovább, ám láttam rajtuk, hogy ez a téma nagyon felcsigázta a képzeletüket. – A manna Isten ajándéka. Egy vattaszerű, puha anyag, ami azzá változik, amivé csak akarjuk. – Tehát süteménnyé is változtathatjátok vagy kosárkává? – tudakolta Mitsuko. 45


Ismét nevetnem kellett. – Igen, ha úgy akarjuk, akár süteménnyé vagy kosárkává is változtathatjuk – bólintottam – a manna azzá válik, amivé csak akarjuk, így soha, semmiben sem szenvedünk hiányt. – És mi lett pontosan a szárnyaiddal? – terelte vissza a szót a beszélgetésünk kezdetére Akane. – Emberi testre cseréltem… – Ezért tudtál olyan súlyosan megsérülni – jelentette ki Mitsuko elgondolkodva. – Pontosan – helyeseltem, és a tenyereimmel önkéntelenül végigsimítottam bekötözött sebeimet. Már nem fájtak, de Yasuo ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel friss gyógynövényeket tegyen a bőrömre, és kicserélje a kötéseket, én pedig nem ellenkeztem, hiszen tudtam, érti a dolgát. – Nagyon sok kérdésem lenne még – mondta Akane –, de látom, már elfáradtál. Jobb lenne, ha most lepihennél, és majd holnap, újult erővel felpróbálsz mindent! Meghatott a piros hajú manó irántam tanúsított együttérzése, ezért felálltam és megöleltem őt. – Sosem fogom elfelejteni azt a sok szeretetet és kedvességet, amit tőletek kaptam! – suttogtam meghatódva, és elfogadtam a felém nyújtott, pillekönnyű ruhákat. – Holnaptól minden nap viselni fogom őket, ígérem! – rebegtem könnyes szemekkel, majd Mitsuko társaságában hazaindultam, hogy mielőbb álomra hajtsam a fejem a fárasztó, ám mesés élményekkel teli nap után. A lombok felett tett esti sétánk lenyűgöző volt. Az erdőre sötétség borult, csupán a fák törzseire épített kerek házacskák ablakai, és az azokat összekötő függőhidak lámpásai világítottak, 46


mint megannyi csillogó gyémánt az éjszakában. A levegő hűvös volt, és virágillatú. Hirtelen megálltam, megragadtam Mitsuko kezét, és egy jókora sárga bimbóra mutattam. – Odanézz! – suttogtam – az a virág világít! Mitsuko csilingelve felkacagott. – Mondtam neked, hogy idővel megismerheted őket… – Csak nem? – De. Ott laknak a tündérek! – Most ébredeznek? – kérdeztem, miközben észrevettem, hogy a függőhidat borító zöld indákon hintázó sötét bimbókban sorra gyúlnak a fények, s lassan minden virág tompa fénnyel világít. – Mennünk kell! – fogta meg a kezem Mitsuko, és halkan magyarázni kezdett. – Még nem láttak téged, és félő, hogy álmukból ébredve megijednének. Hamarosan ünnepélyesen bemutatunk nekik, és attól kezdve nyugodtan járhatsz-kelhetsz közöttük, amikor csak szeretnél. Néhány másodperccel később már Mitsuko ismerős házikójában voltunk. Mivel Yasuo a sebeim miatt nem engedélyezte még a fürdőház használatát, ezért a hálófülkébe készített mosdótál segítségével mosakodtam meg, s miután a házigazdámtól kapott világoszöld selyem alvóruhát magamra húztam, megjelent gyógyítóm és kicserélte a kötéseimet. – Yasuo! – mondtam neki hálával telve. – Köszönöm szépen, hogy ilyen előzékeny vagy velem! – Örülök, hogy jobban vagy, kedves Sophiel! – válaszolta a fiú, és megsimogatta az arcomat. – Még néhány nap, és használhatod a fürdőházat is, jó? Csak várjuk meg, amíg teljesen leperegnek a hegek! 47


– Rendben! Ígérem, minden utasításodat betartom! – hajoltam meg előtte udvariasan. Távollétemben gondos kezek egy polcos szekrénykét építettek a szobámban, amelyen ott feküdtek szépen összehajtva az Akane által készített ruhák, a hozzájuk való puha talpú cipőkkel és a hajamba való díszekkel. Meghatott a sok kedvesség, amellyel ezek a kis lények elhalmoztak, és azon kaptam magam, hogy már megint sírok. Hát örömében is sír az ember? – gondoltam meghökkenve. Aztán felocsúdtam. De hát én nem is vagyok ember! Angyal voltam emberi testben, emberi érzésekkel, amelyek közül sok még most is új volt nekem… s amiket egyre jobban szerettem. Másnap reggel az első dolgom az volt, hogy felpróbáljam az Akanétől kapott ruhákat. Mindegyik tökéletesen állt rajtam, mintha rám öntötték volna őket. A választásom egy narancssárga darabra esett, amely földig ért. Hosszú ujjait a könyököm felett vastag szalagokkal díszítették, amelyekre nagy szemű gyöngyöket fűztek. A csípőmre halványlila-piros virágmintás övet kötöttem, a hajamat pedig szépen kifésültem, ám a bele való szalagot nem tudtam belefonni a hosszan aláhulló hullámokba, így egyszerűen hajpántot kötöttem belőle. Jól esett a piros hajú szabólány figyelmessége, hogy hasonló öltözetet tervezett nekem, mint amilyet korábban is viseltem, noha náluk a lényegesen rövidebb, alig combig érő ruhácskák voltak a megszokottak. Akane nagyon adott arra, hogy mindig a viselője egyéniségére szabja a ruhákat, és noha az er48


dőlakók nagyon hasonlítottak egymásra, mindannyian egyedi darabokat viseltek, amely valamilyen módon mindig tükrözte egyéniségüket. Mitsuko ruháinak alját pillangók, míg Yasuo öltözeteit színpompás madarak díszítették. Elgondolkodtam a piciny szimbólumok jelentésén, és kíváncsian felhajtottam hosszú szoknyám szegélyét, hogy megnézzem, nekem milyen jelet szánt a kis varrólány. Egymásba fonódó szívek ragyogtak a puha anyagon, amelyeket aranyszállal hímeztek ki. Vajon mit jelenthet ez? Kisétáltam a teraszra, és a szemeimet végigfuttattam az édes, kerek kis házakon. A lelkemet melegség járta át. – Sophiel! – kiáltott ki Mitsuko a házból. – Gyere, ismerd meg a kishúgomat! Mitsuko mellett egészen pici, ötéves kinézetű lányka állt, világosszőke, égnek meredő frizurával. Ruhácskája egyenes szabású volt, a derekán egy hatalmas masnival, könnyű papucsait pedig virágos bőrszalagok kötötték össze a bokái felett. – Szia! – mondta a kislány. – Hoshi vagyok, velem még nem találkoztál. Magamhoz öleltem a bájos kis erdőlakót, és megcsókoltam rózsás arcát. – Örülök, hogy megismerhettelek! – mosolyogtam rá, mire egyszeriben felcsillant a szeme. – Mitsuko, most már befonhatom az angyallány haját? – kérdezte nővérétől, mire mindannyian elnevettük magunkat. – Sophiel, megengednéd, hogy Hoshi befonja a hajad? – tudakolta Mitsuko. – Nagyon örülnék, ha segítenél rendbe tenni a frizurámat! – 49


feleltem megadóan, és leültem egy vastag párnára, hogy a kicsi lány hozzáférjen az imigyen földig leomló hajkoronámhoz. Meglepően gyakorlott mozdulatokkal kezdte kifésülni a kalandok során megtépázott fürtjeimet, és eszembe jutott, hogy mivel a manócskák maximum tizenkét éves formájukig öregednek, könnyen lehet, hogy Hoshi is legalább ötvenéves már. – Mitsuko! – szóltam bájos házigazdámhoz. – Én is kérdezhetnék valami személyeset? – Bármit, kedves Sophiel! – mondta a manólány. – Mit szeretnél tudni? – Azon tűnődtem – feleltem –, hogy ti hogyan születtek? Kis barátnőm elgondolkodott. – Tudod, Sophiel – magyarázta –, ez egy nagyon nehéz kérdés, amire a választ egyikünk sem tudja, noha számtalan legendát ismerünk az eredetünkről. Mire megérkezünk, nem emlékszünk, honnan jöttünk, csak egyszerűen tudjuk a dolgunkat, és tesszük a feladatainkat a vadonban. – Hogy érted azt, hogy „tudjátok a dolgotokat”? – kérdeztem kíváncsian. – Úgy születünk – mosolyodott el –, hogy értjük az állatok és a növények beszédét. Leesett az állam. – Minden állatét és növényét? – ismételtem hitetlenkedve. – Igen, mindenkiét – felelte kuncogva. – Érdekes, igaz? – Ez sokkal több, mint érdekes – mondtam, és körülnéztem. – És azt is érted, amit ezek a fák vagy a körülöttünk nyíló virágok mondanak? – mutattam a szivárványszínű szirmokra, amelyek díszes ruhába öltöztették az amúgy komor törzsű, öreg fákat. 50


– Hogyne érteném! – válaszolta Mitsuko. – Rólad beszélgetnek éppen… – Rólam? – kérdeztem döbbenten. – Igen. Azt kérdezik, milyennek találod őket angyalszemmel. Azt hiszem, tetszeni szeretnének neked… – mosolyodott el. Elpirultam a növények ily nyilvánvaló tetszeni akarásától. – El vagyok ragadtatva tőlük és tőletek, a ti csodaszép világotoktól! – válaszoltam, és azt kívántam, bárcsak megértenék, amit mondok. Mitsuko a virágokhoz hajolt, és néhány mondatot suttogott feléjük, de nem értettem, milyen nyelven beszél. Úgy hallatszott, mintha a szél susogna a fák között. Aztán rám nézett, és hogy én is megértsem, az én nyelvemen kezdett énekelni. „Mikor virágos minden út s fehérek a cseresznyefák, minden, mi volt, eszembe jut.” 2 Nem értettem, hogy pontosan mit takar ez a kis dalocska, de a sorok hallatán ismét Elijah jutott az eszembe. Nem tudtam kiverni a fejemből szépséges arcát és felkavaró pillantását, amely akaratom ellenére megérintette a lelkemet. Meg fogok őrülni – gondoltam. Nem normális, hogy már a cseresznyefákról is a Sötét Angyal jut az eszembe… Időközben Hoshi szépen tincsekbe rendezte hosszú hajzuhatagomat, és több fonást készített belőlük. Időnként a fonatok közé rejtett egy-egy szalagot és szépen csiszolt gyöngyszemet, amelyek láthatóan ugyanabból a kristályból készültek, mint az ablakok és a szobákban elhelyezett kancsók. 51


Amint elkészült művével, hátra lépett, és elégedetten így szólt: – Úgy festesz, mint egy igazi, földre szállt angyal! – mire mindannyian felnevettünk. Hoshi bájos kislány volt, akivel ettől kezdve sokat találkoztam, hiszen ő is Mitsuko házában lakott, hasonló korú társaival. Nagyon sok dalt tanított nekem, amit a többi erdőlakó társaságában gyakoroltunk – gondolom, az én kedvemért, mert látták, hogy rajongok a muzsikaszóért. Minden manócska értett valamihez. A legtöbben bambusz furulyákon3 és egy földön fekvő húros hangszeren4 játszottak, amelyektől az amúgy is nagyon hangzatos dalocskáik igencsak fülbemászó dallamokká váltak. Szövegeik sokfélék voltak, és legtöbbször a természet szépségéről szóltak, de gyakran vicces szójátékok bújtak meg a sorok között, így soha nem lehetett tudni, hogy az aktuális nóta merre kanyarodik majd. „Mindig egyformán énekel a kis fülemüle. Nem nézi, hogy a lomb alatt kegyelmes úr ül-e?” 5 Napjaim nagy részét általában Mitsuko társaságában töltöttem, aki – noha szinte mindig a függőhidakon jártunk – az indákon is megtanított közlekedni. Nem volt nehéz, a veszélyessége inkább abban mutatkozott, hogy nem minden kötél volt alkalmas arra, hogy nagyobb távokra lendüljünk velük. Mivel sosem éltem itt és az erdő szavát sem hallottam, nem ismertem még olyan jól a fákat, hogy el tudjam dönteni, melyiken mehetek fel kön�52


nyedén, és melyiken kerülhetek bajba, ha nem kapaszkodom kellőképpen. Szárnyak nélkül nem éreztem túl biztonságosnak az efféle repkedést, és nem hittem, hogy gyakorlás nélkül eléggé el tudnám sajátítani ezt a tudományt, ezért abban maradtunk, hogy csak akkor mászom egyedül, manótársaim nélkül köteleken a magasba, ha az életem múlik rajta. Annyira azért ment, hogy gond esetén nyomtalanul el tudjak tűnni az erdőben, ha olyan szorult helyzetbe kerülnék, mint néhány héttel korábban… – Sophiel! – fürkészte kedvesen pici barátnőm az arcomat. – Már megint rá gondolsz? – Nem! – válaszoltam túlontúl gyorsan, majd fülig vörösödve helyesbítettem. – Illetve nem pontosan rá, hanem arra a bizonyos helyzetre. Mitsuko tudott mindenről, ami az alászállásom után történt, így a Sötét Angyallal történt eseményekről is, hiszen részletesen elmeséltette velem hosszú, erdei sétáink során, s miközben a fák lombjai között bandukoltunk, egyszer csak rám nézett és azt kérdezte: – Ti mindent éreztek, amit az emberek? – Mire akarsz kilyukadni? – kérdeztem óvatosan, mert tudtam, hogy a huncut kis lény nagyon szeret kombinálni. – … hát arra, hogy voltál-e már szerelmes? – kérdezte, és ettől a szótól enyhe bizsergést éreztem a mellkasomban. Válaszolni sem volt időm, mert Mitsuko kuncogni kezdett. – Megint elpirultál! – simított végig égő arcomon. – Csak nem… ? – Nem, szó sincs róla! – csattantam fel túlságosan is védekezőn, majd magyarázkodni kezdtem. – Én még sosem voltam 53


szerelmes, hiszen nálunk az efféle érzelmek nem léteznek. Valójában nem is tudom, milyen a szerelem… A manócska azonban más véleményen volt. – De alászálltál, és azóta az emberek világában élsz – mutatott rá. Nagyot sóhajtottam, a szívemre nehezedő érzésektől. – Nem tudom, hogy pontosan mit érzek – árultam el a legbensőbb titkomat erdőlakó barátomnak. – Valamiért sokszor felbukkan előttem az arca, és valóban sokat gondolok rá, de ezek a legtöbbször csak vívódások bennem. Azon tűnődöm ilyenkor, hogy miért bánt így el velem, és miért vitt utána magával, ha azt akarta, hogy begyűjtsenek és rabságba vessenek? – Én azt gondolom – szólt Mitsuko –, hogy esze ágában sem volt téged bántani, csak a körülmények másként hozták. – De akkor mit akarhatott? – kérdeztem. – Talán ő is megérzett valamit, amikor először megpillantott – mondta Mitsuko, és szavaitól kellemes borzongás futott végig a testemen. – Sophiel, te egy különleges lény vagy, és bár rajtad kívül még nem láttam más angyalokat, valamiért úgy érzem, te sokkal különlegesebb vagy mindnél – magasztalt a pici manó, majd elgondolkodva kijelentette: – Szerintem a szépségeddel és a kisugárzásoddal meglágyítottad Elijah szívét, aki abban a pillanatban maga sem tudta eldönteni, hogy mi történt vele. Nagyot dobbant a szívem e szavak hallatán, mert bár én sosem mertem volna ilyen egyértelműen megfogalmazni a bennem kavargó érzéseket, azt hiszem, titokban pontosan ezt akartam hallani. Ám túl sok volt ez a földies érzelmekkel még csak ismerkedő testemnek, ezért tiltakozón felemeltem a kezem. 54


– Kizárt dolog! – hárítottam el az amúgy nagyon hízelgő feltevést. – Hiszen ő több ezer éves. Lehet, hogy már olyan sokszor volt szerelmes, hogy hidegen hagyják az efféle érzelmek – folytattam tétován. – Magad sem hiszed, amit mondasz! – állapította meg Mitsuko. – Miért nem hallod meg, amit a szíved súg neked? – Mert nem tudom, hogy a szívem súgja-e – válaszoltam szemlesütve. – Tudod, gyakran hallom a saját gondolataimat, melyek az esetek nagy részében merőben mást üzennek, mint amit a mellkasomban érzek, és nem igazán tudom eldönteni, melyiknek higgyek. Mitsuko csengettyűknek is beillő hangján felkacagott. – Ez a kétely, Sophiel. Az egyik legesendőbb emberi érzés, ami arra tanít téged, hogy csak az érzéseidre hallgass – mondta vidáman. – Hogy hallgathatnék csak az érzéseimre? – kérdeztem reményteljesen. – Ki kell zárnod magadból a félelmeidet! – válaszolt a manócska. – Korábban nem voltak félelmeim. Sőt, munkám folyamán éppen én oszlattam el a halandók félelmeit, akik imáikkal Mennyei Atyámhoz fordultak. – Hát akkor miért olyan nehéz hinned a belső hangodnak? – kérdezte kíváncsian Mitsuko. – Mert nehéz elhinni, hogy valaki, aki ilyen rettenetes fizikai sérüléseket és fájdalmat okozott nekem ismeretlenül, vonzódna hozzám. – Sophiel, Yasuo mondott nekem valamit a sebeiddel kapcsolatban – szólt elgondolkodva. – Aznap, amikor megmentettelek, és ő 55


kezelésbe vette a sérüléseidet, azt mondta, hogy ezek már legalább egyhetes sebek, és nem létezik, hogy aznap este szerezted őket. – De én… – nyitottam szóra a számat, de Mitsuko nemet intett. – Sophiel, mindannyian tudjuk, hogy igazat mondtál, hiszen a hazugság számodra legalább annyira ismeretlen fogalom, mint a…. – s kuncogni kezdett. – No, de komolyra fordítva a szót: a sebeidet ellátta valaki, mire Yasuo elé kerültél. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől, de Mitsuko magyarázni kezdett. – Yasuo a legidősebb közöttünk, noha nyilvánvalóan a külseje nem ezt sugallja. De sokat látott és tapasztalt már, így pontosan tudja, mi az, amit lát, és mi rejlik a dolgok mögött. A te sebeidet valaki valamilyen mágikus szerrel vagy varázslattal kezelésbe vette, mielőtt találkoztunk volna. Görcsösen próbáltam visszaemlékezni a temetőben történt összecsapás utáni eseményekre, de csak foszlányok tértek vis�sza az emlékezetembe. – Elijah és én ketten maradtunk a kriptasoron – meséltem Mitsukónak. – És miután a… khm… korbács lecsapott, csontig hatolt a húsomba… – tettem hozzá elfúló hangon. – A saját szememmel láttam. A fájdalom elviselhetetlen volt, s bármennyire is küzdöttem ellene, azt hiszem, nem sokkal később elájultam. – … és legközelebb arra ébredtél, hogy Elijah a karjaiban visz – mondta mosolyogva Mitsuko. – Ezek szerint csak ő lehetett a gyógyítód. Ez váratlan fordulat volt számomra, amely még jobban ös�szekeverte a bennem keringő érzelmeket és emlékeket. Mi, angyalok, mindannyian rendelkezünk gyógyító képességgel, amellyel másokat segíthetünk, de úgy tudtam, hogy a Sötét An56


gyalok az alászállásuk óta nem élnek jótevő erejükkel. Az ujjaimat könnyedén végigfuttattam kötéseimen, amelyek alatt már nem gyógynövények voltak, csak egy napságra kenőcs, amelyről Yasuo azt mondta, a Nap Virágából készítette számomra. Valóban gyorsan meggyógyultam, de eddig azt gondoltam, ezt csakis a gyógynövényeket meglehetősen jól ismerő manócskának köszönhetem. Álmomban sem gondoltam volna, hogy más keze is benne van a dologban… Hamarosan elérkezett a nap, amikor Yasuo úgy látta, már nincs szükségem arra, hogy kötést viseljek, ám azért még reggel és este is gyógyította a hegeimet. – Tessék, ezt neked főztem! – nyomott a kezembe egy fedeles kristálykancsót, amely fényesen csillogó itallal volt megtöltve. – De hát ez a tea világít! – tátottam el a számat, mire Yasuo felkacagott. – Igen, világít! – bólintott vidáman. – És hiszed vagy sem, ezt a tündérek készítették neked! – Tessék? – kérdeztem elképedve. – Tudják, hogy itt vagyok? – Sophiel – magyarázta a kis manófiú kedvesen – ők mindenről tudnak, ami az erdőben történik. A rengetegbe való lépésed pillanatától figyeltek téged, s épp ők kértek számodra tőlünk segítséget. Most pedig úgy döntöttek, hajlandók megismerkedni veled, s jó szándékuk jeléül egy maréknyi varázsport küldtek neked, amit szíves engedelmeddel, belefőztem a teádba. Szóhoz sem jutottam a megtiszteltetéstől. A virágokban lakó tündérek ugyanis sosem jelennek meg mások előtt, ez alól egyedül a velük együtt élő manócskák voltak kivételek. S noha köztük lakva sokszor láttam fényt gyúlni az ősfákra 57


épített manóházakon élő színes bimbókban, lakóik sosem mutatkoztak előttem. – Köszönöm a kedvességüket! – biccentettem udvariasan, és hozzátettem: – És neked is köszönöm, Yasuo, hogy ilyen odaadóan ápoltál! – Kérlek, örülök, hogy meggyógyultál! – felelte Yasuo, majd az italra mutatott. – Most azonban lássuk a varázsport! Egy pillanatig sem kételkedtem abban, hogy az egyre fényesebben világító ital jót fog tenni. Óvatosan a számhoz emeltem az üveget és belekortyoltam. Kellemesen meleg, édes íz áradt szét a számban, majd éreztem, hogy a fénylő folyadék bejárja a testem minden egyes porcikáját. Lassan az utolsó cseppig kiittam, majd kicsit kifulladva az asztalra tettem az üveget. A következő pillanatban különös érzések kerítettek hatalmukba. Úgy éreztem, mintha milliónyi apró kezecske simogatná a testemet, és lágy muzsikaszót hallottam füleimben. Nem volt szövege, mint a manócskák énekeinek, inkább csak úgy hangzott, mint valami éteri hangon dúdolt dallam, amely boldogsággal töltötte el lelkemet. Bizsergést éreztem, s a bőrömre pillantva megláttam, hogy a visszamaradt hegek halványulni kezdenek, majd egytől egyig nyomtalanul felszívódnak… Aztán a zeneszó elhallgatott, s abbamaradt a selymes simogatás is. Yasuo szájtátva nézte a bőrömet. – Minden heged eltűnt! – mondta megdöbbenve. – Pedig ezek életre szóló sebek voltak, amiket még az én gyógynövényeim sem tudtak elmulasztani. Még sohasem láttam ilyen csodával határos gyógyulást! A tündérek csak nagyon ritkán avatkoznak mások életébe. Biztos megvolt az okuk rá, amiért a sorsodat ily módon a kezükbe vették. 58


Boldogan simítottam végig immáron hibátlan bőrömön, amely az ital elfogyasztása óta különös módon, mintha halványan csillámlott volna. Nagyot sóhajtottam, majd arcomat a fák felett ragyogó nap sugarai felé fordítottam. Tudtam, hogy nem maradhatok ebben a békés mesevilágban. Meg kell találnom a társaimat, és velük együtt kiszabadítani fogságban lévő csapatainkat. És bár erre nehéz szívvel gondoltam – szembe kell néznem a Sötét Angyallal, hogy kiderítsem, mi rejtőzik a lelke mélyén… – Sophiel! – törte meg a csendet Yasuo – néha olyan szomorúnak tűnsz… mintha nem lennél boldog nálunk… – Ó, kedves barátom! – fogtam meg a manófiú kis kezét. – Még sosem éreztem ilyen jól magam, mint nálatok! De nehéz út áll előttem, és nem tudom, hogyan boldogulok majd rajta. A kardom eltört, s így fegyvertelenül kell átvágnom majd a rengetegen, amelyben Mitsuko szerint az eltűnésem óta a Mágus lidércei, a fekete bőrű, lélekrabló sahranok őrjáratoznak. – Igen, hallottam hírüket – mondta Yasuo. – Elfogtak minden „szökevényt”, akik az erdőbe menekültek. A szökevény szó hallatán libabőrös lett mindkét karom. – A tündérek látták őket? – kérdeztem szomorúan. Yasuo bólintott. – Úgy tudjuk, egy északon fekvő birtokra viszik a foglyokat – mondta, és elgondolkodva a távolba meredt. – Nem tudom, mond-e neked valamit ez a név, de Fagus várába szállítják őket. Legalábbis az erdő szélén táborozó katonák beszédéből ez derült ki. A szálak egyre jobban összekuszálódtak. Mostanra biztosan tudtam, hogy Elijah nem akart Fagus kezére adni, hiszen akkor hagyta volna, hogy vezértársai eljátszadozzanak velem, aztán 59


megöljenek vagy börtönbe vessenek … a gondolattól kivert a hideg verejték, hiszen rádöbbentem, hogy ha így esett volna, most nem ülnék itt, és nem lett volna senki, aki segíteni tudott volna rajtam. – És ha már begyűjtötték őket, akkor miért járőröznek még az erdőben? – kérdeztem eltűnődve. – Téged keresnek – vágta rá Yasuo indulatosan, és apró kezei ökölbe szorultak. – Ezért nem engedtük eddig, hogy lemerészkedj az erdőszintre innen, a fák lombjai közül. Megdöbbentem a hallottakon, ám rossz volt látni, hogy kis gyógyítómat ennyire felzaklatják az események. – Kedves Yasuo! – mondtam, és megsimogattam haragos gyermekarcát. – Nem maradhatok itt örökre! – Tudom – mondta a manócska, és lehajtotta kócos hajjal keretezett finom metszésű arcát, amitől előbukkantak hegyes kis fülei. – A tündérek szerint ma éjjel a sötét csapatok elindulnak Fagus várába, így holnaptól bármikor szabadon útra kelhetsz. A gondolat, hogy néhány órán belül el kell válnom kis barátaimtól, szomorúsággal töltötte meg a szívemet, és úgy láttam, Yasuo is hasonlóképpen érez. Ebben a pillanatban Mitsuko viharzott be a szobába, és viselkedéséből úgy tűnt, tanúja volt a beszélgetésünknek, legalábbis, ami az utolsó perceket illeti. – Sophiel, még nem mehetsz el – hadarta izgatottan –, hiszen két nap múlva lesz az Úszó Fények Éjszakája! Yasuo helyeslően bólogatott. – Igen, részt kell venned az ünnepségünkön! Meglátod majd, ezt az éjszakát sohasem felejted el! – Miről beszéltek? – kérdeztem meglepetten. 60


– Az Úszó Fények Éjszakája mágikus éjszaka, amely évente egyszer adatik meg – magyarázta Mitsuko. – Ezen az éjszakán varázslattal telik meg az erdő, és bármi megtörténhet, amiről korábban csak álmodni mertünk. Az ünnepség előestéjén népünk minden tagja munkához lát: úszó lámpásokat készítünk, amelyekbe parányi mécseseket és a jó kívánságainkat helyezzük. Másnap sütés-főzéssel indul a nap, és nekilátunk az erdő kicsinosításának. Világító füzérekkel aggatjuk tele a folyó menti tisztást, és kialakítjuk a táncterünket. Kényelmes kis ülősarkokat építünk, és megrakjuk minden létező földi jóval az asztalainkat. Énekelünk, táncolunk és mulatozunk egészen addig, amíg a Hold égi pályája legmagasabb pontjára ér, ekkor meg�gyújtjuk a mécseseket és útjukra bocsátjuk a kívánságainkat. – Ez igazán meseszép lehet! – álmélkodtam. – És ez még nem minden – folytatta Mitsuko –, mert az ünnepség végén, a szentélyünk közepén nyíló hatalmas virágok egyikében ajándékra lelünk. Egy erdőlakó-babára, akiről senki sem tudja, honnan érkezik közénk. Ekkor már tátott szájjal hallgattam az előttünk álló eseményeket. – Egy igazi kisbaba érkezik hozzátok? – kérdeztem még mindig elámulva. – Igen, egy erdőlakó-baba – pontosított, majd hozzátette: – mindannyian így érkeztünk sok-sok évvel ezelőtt. – És mi történik ezután a babával? – Természetesen hazavisszük és felneveljük – szólt hozzá Yasuo. – Általában tíz-tizenkét éves korunkig növünk, ám akkor megáll minden öregedési folyamat, és ettől kezdve csak az életkorunk száma emelkedik, ám mi ilyen fiatalok mara61


dunk – kuncogott a manófiú, és arra gondoltam, hogy több száz éves kora ellenére tényleg olyan, mint egy huncut kisgyerek. – Hidd el – győzködött kis barátnőm –, ezen az éjszakán itt kell lenned! Még sohasem hívtunk meg senkit népünk e csodálatos ünnepére, de most nagyon szeretnénk, ha megtisztelnél minket azzal, hogy velünk töltöd ezt az éjszakát. Ígérem, másnap nem tartunk vissza, sőt egy darabig még el is kísérünk a rengetegből kivezető utadon. A kis manócskák oly izgatottan kértek, hogy nem volt szívem csalódást okozni nekik, és mi tagadás, kíváncsi voltam az ünnepségre, amelyről éreztem, hogy egészen különleges lesz. – Rendben – bólintottam –, itt maradok. Hatalmas üdvrivalgás fogadta bejelentésemet, és a két kis lény a nyakamba ugrott örömében. Mitsuko persze szokás szerint azonnal akcióba is lendült. – Gyere gyorsan! – rángatott fel ültömből. – Megmutatom, merre van a fürdőház, és megkérjük Akanét, hogy készítsen neked egy igazán szép ünneplő ruhát a nagy napra! Elindultunk a függőhidakon keresztül ahhoz a hatalmas ősfenyőre épített házhoz, amelyet az erdőlakók fürdő gyanánt használtak. Korábban dézsából mosakodtam, ezért nagyon boldog voltam, hogy végre igaziból is megfürödhetek. Kis barátnőm a házhoz érve megfogta a kezem, és izgatottan a terasz hátsó felébe vezetett, majd a fa oldalára szerelt hatalmas, forgó lapátokra mutatott. – Ez a mi szélmalmunk! – jelentette ki büszkén, és vékony testét délcegen kihúzta. – A testvéreim, Takumi és Manabu készítették ezt a szerkezetet. 62


– Ez valami egészen elképesztő! – csodáltam a precízen megépített malmocskát. A fakerekek szárnyait bőr és parafa anyaggal bélelték ki, a hozzájuk erősített köteleket pedig indából fonták. – Látod? – mutatott Mitsuko az éppen felérkező vízzel teli vödrökre. – A fa alatt egy édes vizű forrás fakad, azt húzzuk fel ezekkel a kötelekkel ide, a fürdőházba. A vizet eztán a napon felmelegítjük, hogy kellemesen langyos legyen a fürdéshez. – Le vagyok nyűgözve a leleményességetektől! – mondtam, és érdeklődve néztem a gondosan összecsomózott köteleket és a szabályos kereket, amely a lapátokat forgatta. Időközben befutott Takumi is, és lelkesen újságolni kezdte: – Képzeljétek, új gépet találtunk fel, amellyel az esővizet is fel tudjuk fogni, most próbáljuk ki! Mitsuko és én kíváncsian néztünk a szőke, kócos manófiúra, aki időközben visszaszaladt barátjáért, majd együtt elkezdték a körteraszra hurcolni a különféle alkatrészeket. Manabu épp az ellentettje volt Takuminak: egy hollófekete hajú, mandulaszemű manócska, akinek olyan finom vonásai voltak fiú létére, mint egy lánynak. Miközben a kis mesteremberek izgatottan szerelni kezdtek az előtérben, Mitsuko és én a fürdőbe toppantunk, barátnőm pedig magyarázni kezdett. – Ez itt jobbra az illatos kamra, amelyet Yasuo épített nekünk. Minden fürdőzés után, még a puha fürdőkendőinkbe burkolózva beülünk ide egy kis időre, és énekelgetünk. Eközben magunkba szívjuk a gyógynövények friss virágillatát és elengedjük a bennünk lévő fáradtságot és a rossz gondolatokat. 63


A kerek fülke nagyon barátságosan festett: körös-körül ves�szőből font ülőkék helyezkedtek el a falak mentén, a mennyezetet pedig göcsörtös ágak díszítették, amelyekről megannyi színes, szárított növény lógott fejjel lefelé. – Nahát, azokat a lila virágokat én is ismerem! – mutattam a sarokban csüngő hatalmas levendulacsokrok felé. – Yasuo szerint ezek a szép álmokért felelősek – mosolyodott el kis barátnőm –, de van itt margaréta, körömvirág, kakukkfű, zsálya, mézfű, és még sorolhatnám. Mindegyik gyógyír valamire, de magukban is úgy illatoznak, hogy szívesen üldögélünk fürdés után alattuk. Az illatos szobából egy széles folyosón a fürdőrészleghez értünk. Egymás mellett legalább egy tucat dézsa sorakozott, mellettük kicsi székek, friss törölközők és egy-egy üveg illóolaj. – Kipróbálsz egyet? – kérdezte Mitsuko mosolyogva. – Mindenképp! – egyeztem bele boldogan, mert már nagyon vágytam egy igazi, meleg fürdőre. – Máris hozom a vizet! – mondta a manólány, és kecses léptekkel kisietett a szobából. Odasétáltam a hozzám legközelebb álló fürdődézsához, és meglepődve láttam, hogy az aljában lyuk van, amit egy kerek dugóval tömtek be. – Ez ám a vízhasznosítás! – bólintottam elismerően. – Igyekszünk vigyázni az otthonunkat jelentő természetre – mondta Mitsuko. – Az elhasznált vizet leengedjük, ami esőként hull alá a cserjeszintre, s mivel csak növényekből készült olajakat használunk tisztálkodásra, nem kell attól tartanunk, hogy az alattunk élőknek gondot okozunk. Vékony karjaival játszi könnyedséggel megemelt egy nagy 64


vödröt, és egy mozdulattal a dézsába öntötte belőle a vizet, majd lecsavarta az illóolajas üveg kupakját, és egy gyűszűnyi édes, kókuszolajat csepegtetett a vízbe. – Mennyei az illata! – mondtam, és elnevettem magam a jelzőn. A hazámban valóban sok az édeskés illat, és a fürdővizem bizony az otthonom mezőire emlékeztetett. Levettem az aznap viselt ruhámat, és könnyedén belecsus�szantam a kellemesen langyos vízbe. Mitsuko mögém lépett, és hosszú hajamat egy mozdulattal a fejemre tornyozta, majd egy hegyes, faragott tűvel ügyesen megtűzte úgy, hogy egyetlen hajszál se lógjon a szemembe, aztán kiszaladt még egy vödör meleg vízért. Elmondhatatlanul jól esett a fürdőzés, és boldogan simítottam végig immáron hibátlan végtagjaimon. Az édes, kókusz illatú víz átjárta minden porcikámat, és felfrissítette lelkemet. – Tessék, ezzel könnyebben megy a mosakodás! – nyújtott felém Mitsuko egy kör alakú, fodros szélű párnácskát, amelyet stílszerűen kagylómintás hímzés díszített. – Csak nem ezt is…? – De igen, Akane varrta – vágta rá vidáman a kis manó. – Nagyon szép! – dicsértem a piros hajú erdőlakó keze munkáját. Mitsuko eközben friss törlőkendőt készített ki nekem, majd kissé szabadkozva megkérdezte: – Sophiel, nem bánnád, ha kiszaladnék egy kicsit a fiúkhoz a teraszra, amíg fürdesz? Olyan kíváncsi vagyok az új találmányukra… – Menj csak nyugodtan! – válaszoltam. – Majd utánad megyek, ha elkészültem! 65


Egyedül maradva lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a langyos vízben teljesen ellazuljon a testem. Az Úszó Fények Éjjelére gondoltam, és a varázslatos erdőre, amelyben minden megtörténhet. Vajon tényleg valóra válnak a kívánságaink? – töprengtem. – S ha igen, én mit kívánnék? Aztán elvörösödtem, pedig ki sem mondtam a kívánságomat. Sőt, nem is gondoltam konkrétan semmire, mégis egyetlen szó villant újra és újra elém. Elijah. Fürdőm végeztével kimásztam a dézsából, és az előre kikészített lepedőbe csavartam magam. Puha posztóból készült papucsba bújtam, és az illatos szoba felé indultam, miközben kívülről beszélgetés-foszlányok szűrődtek be hozzám. – Fogd erősen a tárolót, mindjárt kész a rögzítés! – hallottam Manabu hangját a ház teteje felől. – Siess már, mert nem bírom tovább! – nyögött Takumi, aki vélhetően a feladat nehezebb részét választotta. Aztán meghallottam Mitsukót is. – Fogd egy kicsit odébb, én is hadd segítsek! – Jó, így remek lesz, most ne mozdítsátok! – adta ki az utasításokat Manabu, majd megkönnyebbülten felsóhajtott. – Sikerült! Bár égtem a kíváncsiságtól, hogy megnézzem a manócskák legújabb szerkezetét, a gyógynövényes szoba oly hívogatóan illatozott, hogy egyszerűen nem tudtam elmenni a kitárt ajtó mellett. Leültem a legelső székre, amely felett egy bojtos fejű, vörös virág lógott, és mélyen magamba szívtam az illatát. A következő pillanatban a szemem előtt képek kezdtek el villódzni. 66


Elijaht láttam, ahogy lassan felém sétál, majd amint beér, lágyan átkarol és táncolni kezd velem. Az arca sokkal szebb volt, mint ahogy emlékeztem rá, és szemeiben különös tűz ragyogott. Aztán a tánc gyorsabb lett, ő pedig egyre szorosabban ölelt magához, és csak pörögtünk, forogtunk együtt, a táncparketten, sok-sok láthatatlan termen át, ki, egy szépen kivilágított kertbe, ahol egyszer csak megálltunk, és a Sötét Angyal elmosolyodott. A szívem egyre hevesebben vert, amint felém hajolt… Megadóan nyújtottam felé ajkaimat, amikor arca hirtelen elfeketedett, s szép vonásai helyén koromszínű lidércarc jelent meg vörösen villogó szemekkel, fekete fogatlan száját pedig olyan nagyra tátotta, hogy szemeim elől eltűnt a horizont. Torkom szakadtából sikítani kezdtem, és arra eszméltem, hogy valaki rázza a vállaimat. – Sophiel, ébredj fel! Mitsuko volt az. Előttem térdelt, és kis kezeit a szemeim előtt mozgatta, mintha azt vizsgálná, rendesen látok-e. – Sahranná változott… – hebegtem, bár tudtam, barátnőmnek fogalma sincs, miről beszélek. – Táncoltunk, aztán hirtelen eltűnt az arca… a helyébe egy lidérc lépett, és ki akarta szívni belőlem a lelkemet… – próbálkoztam újra, és megrándultam a rémítő emlékképtől. – Drága Angyalka – simogatta meg az arcomat Mitsuko – ez a piros virág, amely alatt elaludtál, a Szív Virága. Abban segít, hogy felszínre hozza a lélek legtitkosabb bugyraiban lapuló vágyainkat, de ezzel együtt a félelmeinket is. Figyelmeztetnem kellett volna téged, hogy némelyik növény igen erőteljes hatású, és ha nem számítasz rá, megijedhetsz a vízióktól. – Hát, ezt jó tudni! – nevettem fel keserűen. 67


– A Sötét Angyallal táncoltál? – kérdezte Mitsuko fürkésző pillantásokkal. – Igen – vallottam be szégyenkezve. – Miért, szerinted mit jelent ez a látomás? – kérdeztem reményteljesen. De a kis manólány nem válaszolt, csak elmosolyodott. A fürdőházból Yumikóhoz mentünk, aki afféle kézműves manó volt, és akinél már javában folyt a munka. A ház megtelt erdőlakókkal, akik lázas igyekezettel dolgoztak: lámpásokat készítették az ünnepségre. A házigazda rögvest elénk sietett és így szólt: – Mitsuko, Sophiel! Boldog vagyok, hogy eljöttetek! Gyertek gyorsan, megmutatom, hogyan kell összeállítani a lámpatesteket! Yumiko igen csinos manólány volt: ezüstszínű, égnek meredő haját piros szalagokkal kötötte át, ettől úgy nézett ki, mint egy ókori múzsa egy régi templom falán. Szemei csillogó kékek voltak, ruhája ezüstfehér. Egy kis asztalhoz ültetett bennünket, és készre szabott rizspapírokat tett elénk. – Nézzétek! – mutatta be a munkafolyamatot egy csontból készült, nagylyukú tű segítségével. – Itt, ezeken a helyeken kell összevarrni az oldalakat. Ha kész, kérlek, tegyétek a lámpásokat abba a nagy kosárba, a többiek majd beleillesztik a kanócokat! A ház oldalában elhelyezett szakajtóban már több tucat lámpatest várakozott a nagy eseményre, s ahogy láttam, még legalább négy ugyanakkora kosár hívogatta az elkészülő lámpatesteket. Nekiláttunk a munkának, és annak ellenére, hogy létezésem során most először fogtam tűt a kezemben, nagyon gyorsan 68


és hatékonyan haladtam. Örömömet leltem a manókkal közös foglalkozásban, mivel megint énekelgettek, s dalaiktól egyszeriben jó kedvem lett. „Nézd verebecskék! Papírhártya-ajtókon bambuszfű árnya. Ah, kis verebek! A tolóajtón bambusz árnyéka remeg. Nézd, verébcsibék árnya az ajtón, és mi mindent látni még!” 6 Alkonyodott, mire elkészültünk az összes lámpással, és Yumiko hálásan megköszönte a segítségünket. Egészen az ajtóig kísért minket, majd mosolyogva megölelt és a fülembe súgta. – Nagyon örülünk, hogy részt veszel az ünnepségen, Sophiel! Miközben hazafelé ballagtunk a kivilágított függőhidak tengerében, Mitsuko szokatlanul csendesnek tűnt. – Valami baj van, Mitsuko? – kérdeztem félszegen, mert nem akartam tolakodó lenni. – Sajnálom, hogy az ünnepség után elmész, és arra gondoltam, ez az utolsó előtti éjszaka, amit nálunk töltesz. Összefacsarodott a szívem, hiszen én is hasonlóképpen fájlaltam, hogy el kell mennem innen, a béke szigetéről. 69


– Nem akarok telhetetlennek tűnni – magyarázta a manólány –, de nagyon megszerettelek téged, és már most hiányzol, pedig itt vagy mellettem – mondta lesütött szemekkel. Megöleltem karcsú kis testét, és megsimogattam kócos fejecskéjét. – Én is nagyon megszerettelek téged, kicsi Mitsuko! – mondtam meghatottan. – És bár nem tudom, merre sodor a továbbiakban az élet, ígérem, eljövök még hozzád! A manócska arca felderült. – Komolyan mondod? Eljönnél máskor is hozzánk? – Igen. Szívből remélem, hogy találkozunk még! – suttogtam elhaló hangon, és éreztem, hogy szemeimből potyogni kezdenek a könnyek. Együtt sírdogáltunk a manólánnyal a csillagos ég alatt, és megfogadtuk, hogy bármit is hozzon a jövő, sosem felejtjük el egymást. Végül kisírt szemekkel aludtam el az ablakomon beszűrődő ezüstös Hold fényében, és őszintén hittem, hogy az erdőlakókkal biztosan találkozom még életem során.

70

Erdőlakók. iii. fejezet

Recommend Documents