ERDÉLYI MENEKÜLTEK MAGYARORSZÁGON BEN. Út a menekültkérdés tagadásától az évi genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozásig

Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Doktori disszertáció

Kaszás Veronika

ERDÉLYI MENEKÜLTEK MAGYARORSZÁGON 1988-89-BEN Út a menekültkérdés tagadásától az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozásig Történelemtudományok Doktori Iskola A doktori iskola vezetője: Dr. Székely Gábor DSc, egyetemi tanár Új- és Jelenkori Egyetemes Történelem Doktori Program A program vezetője: Dr. Balogh András DSc, egyetemi tanár

A bizottság tagjai: Elnök: Dr. Balogh András DSc, egyetemi tanár Bírálók: Dr. Tóth Judit CSc, egyetemi docens Dr. Maruzsa Zoltán PhD, egyetemi adjunktus Titkár: Dr. Pál István PhD, egyetemi tanársegéd További tagok: Dr. Kiss J. László CSc, habil. egyetemi tanár Dr. Búr Gábor PhD, habil. egyetemi docens Dr. Szilágyi Ágnes, habil. egyetemi docens

Témavezető: Dr. Majoros István DSc, egyetemi tanár

Budapest, 2013

Köszönetnyilvánítás

E disszertáció megírása során számos, a kutatási témámhoz személyes élmények vagy tudományos érdeklődés miatt kapcsolódó személytől nyertem magam is inspirációt. Az erdélyi menekültek történetének kutatásába hét évvel ezelőtt Sik Endre bátorítására fogtam bele, akkor még csak sejtve azt, hogy a jelenkori történeti téma kutatása kihívásokban és élményekben gazdag, izgalmas és összetett munkát fog jelenteni. Munkám során sok támogatást kaptam a migráció témakörének kiváló szakértőjétől, Tóth Judittól is. Köszönöm mindkettőjüknek a kutatói munkámhoz adott iránymutatást. Köszönöm témavezetőmnek, Majoros Istvánnak a disszertációm fejezeteihez fűzött értékes észrevételeit, és azt, hogy mindig számíthattam tanácsaira. Az elmúlt években számos alkalommal nyújtottak munkámhoz szakmai segítséget az ELTE Új- és Jelenkori Egyetemes Tanszék többi kollegái is. A forrásanyagok felkutatása során hasznos útmutatásokat és értékes forrásokat kaptam Révész Bélától, valamint a Magyar Nemzeti Levéltár, a Budapesti Fővárosi Levéltár, az Országgyűlési Könyvtár, a Magyar Vöröskereszt és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság budapesti irodájának segítőkész munkatársaitól. Köszönettel tartozom mindazoknak az interjúk sorában megnevezett szemtanúknak, akik megosztották velem a vizsgált időszakkal kapcsolatos személyes emlékeiket, meglátásaikat, megismertették velem saját forrásgyűjteményüket, és megmutatták számomra a két és fél évtizeddel ezelőtti történések emberi oldalát. Végül hálával gondolok kitartóan támogató családomra: édesanyámra és nővéremre a dolgozatom átolvasására szánt idejükért, folyamatos biztatásukért és tanácsaikért, férjemre és kisfiamra pedig azért, hogy annyi örömet vittek a kutatással és írással töltött napjaimba, hónapjaimba is.

2

Tartalomjegyzék

1. Bevezetés

8

1.1.

A témaválasztás indoklása

8

1.2.

Források és szakirodalom áttekintése

12

2. Nemzetközi kontextus – magyar diplomáciai és politikai mozgástér a nyolcvanas évek végén

17

2.1.

Változások Moszkva Kelet-Európa politikájában

17

2.2.

Bővülő magyar mozgástér?

20

2.2.1. (Kényszer)nyitás a Nyugat felé 2.2.2. Belső reformok Moszkva jóváhagyásával

21 24

Nyugati félelmek

26

2.3.

3. Az erdélyi menekültek ügyének hazai kezelése: a magyar állam szerepvállalása 3.1.

3.2.

Migrációs hullámok és menekültpolitikai előzmények Magyarországon a 20. században

28

Erdélyi menekülthullám a nyolcvanas évek végén

32

3.2.1. Románia kisebbségpolitikája a második világháború után - a kivándorlás okai 3.2.2. A magyarországi áttelepülés kérvényezése Romániában: legális átjövetel, legális itt maradás 3.2.3. Érvényét vesztett kiutazási engedélyek: legális átjövetel, illegális itt maradás 3.2.4. Illegális átjövetel: visszaadás vagy itt maradás? 3.3.

Mit tegyen a magyar állam? A lehetőségek mérlegelése 3.3.1. A Tárcaközi Bizottság felállítása

3.4.

28

A Tárcaközi Bizottság tevékenysége 3.4.1. A Magyarországon tartózkodás legalizálása 3.4.1.1. A tartózkodási engedéllyel járó jogok illetve korlátozások 3.4.2. Méltányosság megjelenése a magyar hatóságok eljárásában 3.4.3. A legfőbb kihívások: lakhatás és munkahely biztosítása 3.4.4. A letelepedés szabályozása 3.4.4.1. A Letelepedési Alap létrehozása

32 35 38 41 48 52 54 55 57 60 63 67 69 3

3.5.

Tovább Nyugat felé? A kiutazás feltételei és korlátai

4. A Magyar Vöröskereszt szerepe a menekültek helyzetének rendezésében 4.1.

76

A Vöröskereszt és Vörösfélhold Nemzetközi Mozgalom alapelveiről

4.2.

72

76

Szembesülés a menekültek okozta új társadalmi kihívással, a Magyar Vöröskereszt hazai szerepvállalása 4.2.1. A Magyar Vöröskereszt állami felkérése 4.2.2. A Vöröskereszt részvétele a Tárcaközi Bizottságban 4.2.3. A segélyezési munka megszervezése és értékelése

79 79 80 81

4.3.

Nemzetközi tevékenység a menekültek ügyében

84 84 85 87

4.4.

4.3.1. A nemzetközi segélyezés megszervezése 4.3.2. Menekültek a szófiai magyar nagykövetségen 4.3.3. Fellépés a családegyesítések érdekében 4.3.4. A Vöröskereszt, mint a külföldi tényfeltáró csoportok fogadószervezete Tevékenység kettős elvárás alatt

5. A magyarországi egyházak az erdélyi menekültekért 5.1.

5.2.

Az állam és az egyházak kapcsolata Magyarországon az államszocializmus időszakában 5.1.1. Egyházi vezetők kinevezése 5.1.2. Új tendenciák az állam és az egyházak viszonyában

93

94 96 98

Nemzetpolitikai törekvések megjelenése az egyházak külkapcsolataiban 5.2.1. Tájékoztató tevékenység a romániai kisebbségek és a menekültek helyzetéről 5.2.1.1. Nemzetközi egyházi és jogvédő szervezetek 5.2.1.2. Bilaterális egyházi kapcsolatok 5.2.2. A magyar emigránsok egyházi szervezeteinek fellépése

5.3.

89 91

Az erdélyi menekültszolgálat megszervezése az egyházaknál

101 102 102 109 112 113

5.3.1. Együttműködés az állami szervekkel a menekültek helyzetének rendezésében

116

5.4.

A rákosszentmihályi református gyülekezet menekültszolgálata 120

5.5.

A menekültügy mint kitörési lehetőség az egyházak számára

129

4

6. A magyar közvélemény és a társadalmi szervezetek szerepe 6.1.

A magyarországi „közhangulat” és az erdélyi menekültek 6.1.1. A menekültkérdés (hiánya) a hazai sajtóban

6.2.

Az „alternatív szervezetek” aktivitása 6.2.1. Az állam és az „alternatív szervezetek” viszonya 6.2.2. Magyar szervezetek az erdélyi magyar kisebbség és a romániai menekültek védelmében 6.2.2.1. Új és újjáalakult pártok 6.2.2.2. Klubok, körök, baráti társaságok 6.2.2.3. Ügyvédi csoportok, jogvédő szervezetek 6.2.2.4. A Menedék Bizottság 6.2.3. Erdélyi és román szervezetek megalakulása Magyarországon 6.2.3.1. A Romania Libera csoport 6.2.4. Társadalmi szervezetek tiltakozása a falurombolás ellen 6.2.5. Tiltakozások a magyar menekültügyi eljárással szemben 6.2.5.1. Hírek és híresztelések a magyar-román határ melletti eseményekről 6.2.6. Tüntetések Erdélyért és a romániai menekültekért

7. A magyar-román konfliktus megítélése a szocialista országokban 7.1.

Nemzetfelfogás az államszocialista rendszerben

7.2.

A magyar-román konfliktus megítélése: kormányzati és társadalmi reakciók valamint sajtóvisszhang

130 134 137 137 139 141 143 145 147 152 154 159 163 166 171 191 191

192

Szovjetunió NDK Csehszlovákia Lengyelország Jugoszlávia Bulgária Nyugati országok kommunista pártjai Sajtóvisszhang a szocialista országokban

192 196 196 200 202 204 204 205

Az emberi jogok védelmének kérdése a keleti blokkban

206

7.2.1. 7.2.2. 7.2.3. 7.2.4. 7.2.5. 7.2.6. 7.2.7. 7.2.8. 7.3.

130

8. A romániai kisebbségpolitikára és menekültügyre adott nyugati reakciók

211

8.1.

A nyugati magyar emigráció szerepe

212

8.2.

Kormányzati és társadalmi fellépés valamint sajtóvisszhang Nyugaton

213

8.2.1. NSZK

214 5

8.3.

8.2.2. Ausztria 8.2.3. Nagy-Britannia 8.2.4. Franciaország 8.2.5. Olaszország 8.2.6. Svájc 8.2.7. Benelux országok 8.2.8. Skandináv országok 8.2.9. Egyesült Államok 8.2.10. Kanada 8.2.11. Japán

224 229 231 232 233 236 237 239 244 245

A nyugati reakciók áttekintése

245

9. A romániai nemzeti kisebbségek és az erdélyi menekültek ügye a nemzetközi fórumokon

248

9.1.

A kétoldalú diplomáciai lehetőségek kimerítése

248

9.2.

Kisebbségvédelem a nemzetközi jogban az 1980-as években

255 256 256 258 259

9.3.

9.2.1. ENSZ-dokumentumok 9.2.1.1. Az ENSZ Alapokmánya 9.2.1.2. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 9.2.1.3. A népirtást tiltó egyezmény 9.2.1.4. A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 9.2.1.5. UNESCO-dokumentumok 9.2.1.6. Elmozdulás az ENSZ kisebbségpolitikai szemléletében az 1960-as évektől kezdve 9.2.2. Regionális szervezetek, egyezmények és nyilatkozatok 9.2.2.1. Európa Tanács 9.2.2.2. Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Fellépés a multilaterális fórumokon 9.3.1. ENSZ-fórumok 9.3.1.1. ENSZ Közgyűlés 9.3.1.2. ENSZ Emberi Jogok Bizottsága 9.3.1.3. ENSZ Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezete 9.3.1.4. A Magyar ENSZ Társaság tevékenysége 9.3.1.5. Románia érdekérvényesítése az ENSZ-ben 9.3.2. Regionális fórumok 9.3.2.1. Európa Tanács 9.3.2.2. Az EBEÉ bécsi utóértekezlete 9.3.2.3. Európai Parlament

268 268 273

260 261 262 263 263 264 266

278 282 283 285 285 289 300 6

9.4.

A magyar multilaterális diplomáciai fellépés mérlege

10. Út az 1951. évi Genfi menekültügyi konvencióig

302 305

10.1. Menekültek védelme a nemzetközi jogban

305

10.1.1. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és az 1951. évi genfi menekültügyi egyezmény 10.2. Az 1951. évi genfi egyezményhez történő magyar csatlakozás

307

mérlegelése – érvek pro és kontra

309

10.3. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával történő kapcsolatfelvételtől a konvencióhoz való csatlakozásig 10.4. A magyar csatlakozás jelentősége és következményei 10.4.1. Menekültek Magyarországon a csatlakozást követően 10.4.2. A konvencióhoz való csatlakozás és az 1989. évi NDK-s menekültügy összefüggései

313 325 329 330

11. Záró gondolatok

337

Felhasznált irodalom

343

Egyéb felhasznált források, dokumentumok

355

Újságok, folyóiratok

355

Interneten elérhető források, archívumok

355

Levéltári források

356

Fontosabb felhasznált levéltári dokumentumok

357

Interjúk, beszélgetések

366

A disszertáció témájához kapcsolódó publikációk

367

A disszertációban előforduló rövidítések jegyzéke

368

7

1. Bevezetés 1.1. A disszertáció témaválasztása és céljai Magyarország 1989. március 14-én sajátos nemzetközi körülmények között, a Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként csatlakozott az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez, és az azt kiegészítő 1967. évi New York-i jegyzőkönyvhöz. E lépés lehetővé tette, hogy az ország az egyezményben meghatározott kritériumok alapján, nemzetközileg elfogadott módon fogadhasson be menekülteket. A disszertáció azt a feltevést kívánja alátámasztani, hogy Magyarország az 1951. évi genfi konvencióhoz történő csatlakozással valójában egy diplomáciailag érzékeny, mind a szocialista, mind a nyugati országokkal fenntartott kapcsolatokra kiható, a nemzetközi és a magyar közvéleményt is foglalkoztató bilaterális probléma magasabb, multilaterális szinten történő

megoldását

választotta,

meghozva

egy hosszú

távon

tágabb

nemzetközi

kötelezettségvállalásokkal járó döntést. A magyar döntéshozók körében kezdetben erőteljesen vitatott lépést az 1987-89 között egyre nagyobb számban érkező erdélyi menekültek1 helyzetének rendezése miatt választotta az ország. 1989 elejére elsősorban a kisebbségek erőszakos asszimilációját célul kitűző román kisebbségpolitika - így egyebek mellett az 1988 áprilisában meghirdetett, a romániai falvak számát 13 ezerről 5-6 ezerre csökkenteni kívánó településrendezési terv – hatására a Romániából Magyarországra érkező menekültek száma a hivatalos adatok szerint megközelítette a 13 ezer főt, míg a be nem jelentettekkel együtt számukat mintegy 20 ezer főre becsülték. Az ország egyik napról a másikra olyan új diplomáciai, társadalmi, jogi és szociális problémával került szembe, melyre nem akadt korábbi precedens. A menekültek egyre növekvő létszáma és az új jelenségre adott társadalmi reakciók következtében egy ponton túl a magyar pártállami vezetés már nem tehetett egyszerűen úgy, mintha a probléma nem is létezne. A helyzet politikai és szociális rendezése során az állam a legkevesebb

1

A doktori dolgozatban többnyire a köznyelvben és a vizsgált időszak irodalmában általánosan elterjedt „erdélyi menekültek” elnevezést tág értelemben használom, tehát nem csak kizárólag az Erdélyből, hanem Románia egész területéről érkezőket értem a megnevezés alatt, beleértve a nem magyar nemzetiségű román állampolgárokat is. Ahol mégis szükséges, nevesítem a menekültek nemzetiségi hovatartozását is. Ugyanígy a „menekültek” fogalmát is az 1951. évi genfi konvencióban meghatározott nemzetközi jogi definíciónál tágabb értelemben alkalmazom a szülőföldjüket különböző okokból és módon elhagyó román állampolgárokra.

8

feszültséget generáló megoldást igyekezett keresni, mely egyúttal eleget tesz a három irányból érkező, egymással részben ütköző elvárásoknak. Mindenekelőtt a szocialista blokk írott és íratlan ideológiai kötelezettségei szorították korlátok közé a magyar bel- és külpolitika mozgásterét. A Szovjetunió a Varsói Szerződés tagállamainak egységét igyekezett kifelé demonstrálni, ahol a táborhoz tartozó országok viszonyát az „internacionalista testvériség” szellemisége hatja át, és ahol a nemzeti kisebbségekre mint a „népek közötti barátság építőköveire” hivatkoznak. Ilyen körülmények között Románia és Magyarország viszonylatában menekültkérdésről nem lehetett beszélni, hiszen egy szocialista országból másik „baráti, szocialista országba” való menekülés a hivatalos ideológia szerint elképzelhetetlen volt. A hatvanas évek végétől kezdve azonban Magyarország már nemcsak Moszkva, hanem a Nyugat bizonyos elvárásainak is igyekezett megfelelni, elsősorban gazdasági okokból: az ország stabilitását és a magyar lakosság életszínvonalát a csökkenő gazdasági teljesítmény mellett a növekvő mértékű nyugati hitelekből tudta fenntartani. Miután nyugati nyomásra a nyolcvanas évek második felétől a Kelet-Nyugat párbeszédnek a katonai és kereskedelmi témák mellett az emberi jogok kérdésköre is fontos témájává vált, a magyar diplomácia arra az elhatározásra jutott, hogy a bilaterális próbálkozások kudarca után a nemzetközi fórumokon elsősorban az emberi jogok általános védelmére hivatkozva tudná felvetni az erdélyi magyar kisebbség illetve a Magyarországon tartózkodó – menekülteknek hivatalosan nem nevezett – román állampolgárok ügyét. Hitelesen azonban csak abban az esetben tudta képviselni az ügyet Magyarország a Nyugat felé, ha magatartásával azt volt képes bizonyítani, hogy a menekültügy kezelésében ő maga messzemenően eleget tesz a nyugati emberi jogi normáknak. Harmadik helyen pedig a magyar közvélemény és a különböző társadalmi kezdeményezések irányából érkező nyomást kell megemlítenünk, amit a magyar pártvezetés a nyolcvanas évek végén már nem hagyhatott teljesen figyelmen kívül. Ezek az elvárások azonban olykor ellentmondtak egymásnak. A nemzeti érzésen alapuló szolidaritás és a humánus segítőkészség mellett a magyar lakosság egy része saját életszínvonalát féltette az „idegenektől”. A pártnak számolnia kellett azzal is, hogy az „alternatív szervezetek” és az egyházak menekültügyi tevékenysége

e

közösségek

népszerűségének

és

ismertségének

növekedéséhez

is

hozzájárulnak. Az állam úgy igyekezett ellensúlyozni e szervezetek növekvő befolyását, hogy közben saját lehetőségeinek korlátai miatt a segítségükről sem mondhatott le teljes mértékben. 9

Célom

azon

összetett

bel-

és

külpolitikai,

valamint

társadalmi

folyamatok

és

kezdeményezések bemutatása, melyek az erdélyi menekültügy megoldását célozták, egyrészt hazai terepen, másrészt a kétoldalú és a többoldalú diplomáciai kapcsolatokon keresztül. Ennek során megvizsgálom, hogy a történetben kulcsszerepet játszó egyes szereplők – a magyar állam, a Magyar Vöröskereszt, az egyházak és a társadalmi szervezetek – mennyiben rendelkeztek önálló mozgástérrel, és azt hogyan voltak képesek a maguk eszközeivel kihasználni. Az állami magatartást vizsgálva bemutatom azt a folyamatot, hogyan jutott el a pártvezetés odáig, hogy intézményesített szinten foglalkozzon a menekültek ügyével, és miként igyekezett megoldani a szükséges intézményi és jogszabályi háttér hiányában is az átjövő román állampolgároknak a magyar állam nemzetközi kötelezettségvállalásokba is ütköző nehézségeit.

Megvizsgálom,

milyen

nehézségekkel

szembesültek

a

Romániából

Magyarországra áttelepülni kívánók, a legális papírokkal a határt átlépő, de hazatérni nem kívánó román állampolgárok, valamint az illegális határátlépők, és azt, hogy hogyan kezelte a menekültek e három csoportját a magyar állam. Külön kitérek az állam eljárására azoknak az esetében, akik Magyarországról a Nyugat felé kívántak továbbutazni. Fontosnak tartom részletesen bemutatni az államtól ugyan a vizsgált időszakban nem teljesen független, de mégiscsak nem állami szereplők, így a Magyar Vöröskereszt, a nyugati magyar emigráció, a magyarországi egyházak és a társadalmi szervezetek menekültügyi tevékenységét. A szoros értelemben vett segélyező és menekültmisszió mellett kitérek e szervezeteknek a nemzetközi tájékoztató és érdekérvényesítő tevékenységére, mely jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a világ tudomást szerezzen a romániai kisebbségek helyzetéről és az erdélyi menekültek áradatáról. A disszertációban nagy hangsúlyt kap a romániai emberi jogi helyzet és az erdélyi menekültügy nemzetközi megítélésének a bemutatása. Ennek során külön vizsgálom a szocialista blokk és a Nyugat országainak kormányzati, társadalmi és sajtóreagálásait, bemutatva, mely országoknak állt érdekében felvállalnia a nemzetközileg érzékeny kérdést, míg más államokban inkább a konfliktusba való be nem avatkozás és távolságtartó magatartás volt a jellemző. Az áttekintés egy nemzetiségi kisebbségi ügyet érintő, két szocialista ország közötti konfliktus nemzetközi kezeléséről és megítéléséről tágabb kontextusban értelmezve is képet ad a hidegháborús időszak végének diplomáciai viszonyairól.

10

Külön vizsgálom azt a kérdést, milyen nemzetközi fórumokon volt lehetősége a magyar diplomáciának nemzeti kisebbségi illetve emberi jogi kérdésekben szót emelnie, és az érdekérvényesítésnek ezeket a csatornáit milyen módon és mértékben, milyen eredményeket elérve használta ki az ország. E multilaterális intézményeken belül egyszerre voltak jelen a hallgatóságban a nyugati országok és a Varsói Szerződés államainak delegáltjai, külön kihívást jelentett tehát, hogy a magyar diplomácia úgy kívánta érdekeit érvényesíteni, hogy a szocialista retorika elemeit is alkalmazva, „baráti szomszédja” nyílt támadását elkerülve, mégis a nyugati fülek számára is érthetően fogalmazva vesse fel az erdélyi magyarok és a Romániát elhagyók ügyét. Végezetül áttekintem azt a folyamatot, melynek során a magyar vezetésben megérett az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás gondolata, mint lehetséges megoldás az erdélyi menekültek státuszának rendezésére. A disszertáció feltételezése szerint a magyar döntéshozók lépését alapvetően nem a konvenció szellemisége vezérelte, sőt erőteljes fenntartásokkal kezelték az abban foglalt kötelezettségvállalásokat, amennyiben azok a csatlakozást követően nem csak az erdélyi menekültekre alkalmazandóak. Ezzel együtt úgy tűnt, hogy a romániai menekültek ügyének legkevesebb diplomáciai konfliktussal járó rendezését nyújthatta egy egyetemesen elfogadott ENSZ-szervezet által kidolgozott egyezmény. Bár fontosnak tartom annak bemutatását, hogy a magyar külügyi vezetés csupán azt követően döntött a magyar-román konfliktusnak a nemzetközi fórumokon történő tárgyalása mellett, amikor végleg belátta a kétoldalú próbálkozások eredménytelenségét, a disszertációnak alapvetően nem célja a magyar-román kétoldalú kapcsolatok elemzése. Az erdélyi menekültek ügyét a magyar állami és nem állami szereplők, a magyar diplomáciai érdekérvényesítés szempontjából vizsgálom, nem térek tehát ki részletesen a román fél nemzetiségi, kisebbségi illetve migrációs politikájának ismertetésére. Ahogyan a dolgozat címében is jelzem, a disszertáció az 1988-89-es évekre fókuszál. Bár a menekülthullám már 1987-ben megindult Románia felől Magyarországra, a magyar pártvezetés csupán 1988 elején látta be, hogy a jelenség állami szinten is intézkedéseket igényel. Az állami és nem állami szereplőknek az erdélyi menekültek védelmében tett lépéseit 1989 márciusáig, az 1951. évi genfi konvencióhoz való csatlakozásig tekintem át részletesen, bár a csatlakozás következményeire is kitérek, áttekintve a konvencióban való részesség és az 1989-es keletnémet menekültügy főbb összefüggéseit is. 11

A téma összetettségére tekintettel a disszertáció nem tekinthető egy klasszikus diplomáciatörténeti dolgozatnak, az általam vizsgált folyamatoknak ugyanis bizonyos jogi, belpolitikai és társadalomtörténeti aspektusait sem lehetett figyelmen kívül hagyni. Bízom benne, hogy az összetett szemléletmódnak köszönhetően a disszertáció a feldolgozott témán keresztül egyúttal hiteles képet nyújt a magyarországi rendszerváltozás időszakának politikai és társadalmi helyzetéről, az állam, az egyházak és a különböző társadalmi, ellenzéki szervezetek kapcsolatáról, valamint a hidegháború utolsó éveinek nemzetközi viszonyairól. 1.2. A szakirodalom áttekintése A rendszerváltozás éveinek magyar menekültpolitikáját a köztudatban a keletnémet menekültek történetével, mint a határnyitásnak, a berlini fal leomlásának, a német egység visszaállításának közvetlen kiváltó előzményével kapcsolják össze. A magyar diplomácia – és természetesen a történetben részt vevő szereplők – sikertörténeteként elkönyvelt eseményre tíz, húsz vagy huszonöt év távlatából is lelkesen emlékezik vissza a világ. A történet kulcsfiguráinak többsége már megírta – többnyire emberi elfogultságtól nem mentes – visszaemlékezését,2 a történészek pedig igyekeztek objektíven, hiteles pontossággal összerakni, hogy hogyan is született meg valójában a döntés a keletnémet menekültek előtti határnyitásról. Ezek közül kiemelném Oplatka András munkáját, melynek értékét a gazdag felhasznált forrásanyag – az MSZMP Politikai Bizottságának, a Határőrség Országos Parancsnokságának, valamint a Külügyminisztériumnak az osztrák, nyugat- és keletnémet vonatkozású iratai - mellett a magyar és német döntéshozókkal és szemtanúkkal készített interjúk adják.3 Gyarmati György és Jobst Ágnes magyar állambiztonsági levéltári források alapján

foglalkozik

a

keletnémet

menekültekkel,4

Tóth

Imre

pedig

a

Német

2

Lásd a volt berlini magyar nagykövet, a magyar külügyminiszter és az NSZK kancellárjának visszaemlékezéseit: Horváth István – Németh István (1999): … És a falak leomlanak. Magyarország és a német egység. 1945-1990. Magvető Kiadó, Budapest; Horn Gyula (1991): Cölöpök, Kossuth Kiadó; Kohl, Helmut: Ich wollte Deutschlands Einheit, Propyläen, Berlin, 1996. 3 Oplatka András (2008): Egy döntés története, Helikon Kiadó, Budapest 4 Gyarmati György (2010): A vasfüggöny és az állambiztonsági szervek alkonya Magyarországon 1989-ben, In: Uő. (szerk.): A páneurópai piknik és a határáttörés húsz év távlatából, Sopron Megyei Város Önkormányzata és L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010, 95-116.; Jobst Ágnes (2010): Az állambiztonság és a keletnémet menekültügy. Dokumentumok a genfi menekültügyi egyezményhez való magyar csatlakozásról, Betekintő 2010/3., http://www.betekinto.hu/2010_3_jobst, Megtekintve: 2013. március 11.

12

Külügyminisztérium Levéltára (Das Politische Archiv des Auswärtigen Amts) anyagaira támaszkodva dolgozta fel a magyar határnyitás és az NDK-ból érkező menekültek történetét.5 A romániai menekültek ügye e művek többségében csak igen röviden kerül megemlítésre, mint az 1951. évi genfi konvencióhoz való magyar csatlakozás kiváltó oka. Történeti áttekintés az 1980-as évek végén érkező erdélyi menekültek ügyének hazai és diplomáciai kezeléséről, a konvencióhoz való csatlakozás előzményeiről a ma már elérhető levéltári források feldolgozása alapján egyelőre nem született. Ezt a hiányosságot igyekszik pótolni e doktori dolgozat. Nem kifejezetten történeti szemléletű, a Magyarországra érkező erdélyi menekültekkel foglalkozó tanulmányok, könyvek azonban jelentek meg, többségükben az új helyzet létrejöttével és a magyar menekültügyi intézményrendszer kiépülésével egy időben, az 1980as évek végén, 1990-es évek elején. Történész szemmel ezért fontos művekről, bizonyos értelemben kordokumentumokról van szó, melyek a vizsgált időszakban az akkori terminológiát alkalmazva, „testközelből” mutatják be a jelenséget és az általa kiváltott gyakorlati problémákat és dilemmákat. Némi leegyszerűsítéssel e szakirodalmat három csoportba sorolnám. Születtek egyrészt az erdélyi menekültek társadalmi jellemzőit, átjövetelük módját, illetve a magyar közvélemény reakcióit bemutató társadalomtudományi, szociológiai elemzések. Ide tartoznak a TÁRKI és az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete valamint a Magyar Közvéleménykutató Intézet által végzett kutatások.6 A tanulmányok következő csoportjában – Tóth Judit, Kolláth György, Nagy Boldizsár, Görög János írásaiban7 – a jogi megközelítés dominál, áttekintve a menekültek Magyarországon

5

Tóth Imre (2010): A keletnémet menekültkérdés hatása a Berlin-Bonn-Budapest „háromszög” kapcsolatrendszerére, In: Gyarmati György (szerk.): i. m. 67-93. 6 Lásd: Sik Endre (1989a): Jelentés az erdélyi menekültekről, 1989. július, Gyorsjelentések 3., TÁRKI, Budapest; Uő.(1990): Erdélyi menekültek Magyarországon, In: Andorka Rudolf-Kolosi Tamás-Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1990, TÁRKI, Budapest, 516-533.; Bokor Ágnes - Gombás Gábor Karajánnisz Manolisz (1989): A közvélemény 1988-ban. A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1988-as vizsgálatai. In: Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1988, RForma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 597-696. 7 Lásd: Tóth Judit – Kolláth György (1989): A menekült-kérdés néhány főbb szociális, szervezett, jogi és tartalmi problémája, In: Timoránszky Péter (szerk.): A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, I. kötet, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 177-232.; Nagy Boldizsár (1989): Menekülők – menekültek, In: Külpolitika 1989/4. 114-142.; Görög János (1989): A menekültek helyzetéről szóló 1951. évi

13

maradásával, ügyeik intézésével vagy éppen továbbutazásával járó szociális, rendészeti, diplomáciai jogi bonyodalmakat, és a szóba jövő belső vagy nemzetközi jogi megoldásokat. Végül születtek különböző visszaemlékezések, szubjektív beszámolók, riportok, újságírók és szemtanúk tollából: itt említhetjük meg Ágoston Vilmos, Forró Tamás, Havas Henrik, Franka Tibor, Kende Péter könyveit.8 Történeti jellegű művek elsősorban nem a menekültügyről, hanem a magyar-román kétoldalú kapcsolatok alakulásáról, valamint a román nemzetiségpolitikáról születtek.9 A bilaterális kapcsolatok alakulását átfogó módon, 1956-tól 1989-ig tekinti át Földes György az MSZMP központi szerveinek, a Külügyminisztériumnak valamint a Politikatörténeti és Szakszervezeti levéltár

gyűjteményének

vonatkozó

dokumentumaira

támaszkodva.10

Román

dokumentumokat gyűjtött össze Ceauşescu nemzetiségpolitikájának bemutatására Novák Csaba Zoltán.11 Kifejezetten az általam vizsgált időszak kétoldalú kapcsolataira fókuszálnak Vincze Gábor – szintén külügyi és pártiratokra is hivatkozó - egyes tanulmányai.12 Érdemes megemlítenünk Stefano Bottoni friss tanulmányát is, mely új nézőpontból, a magyar állambiztonság dokumentumain keresztül vizsgálja a rendszerváltozást megelőző időszak

genfi konvencióhoz és annak 1967. évi kiegészítő jegyzőkönyvéhez való csatlakozás kérdése, In: Timoránszky Péter (szerk.): i.m. 40–47. 8 Lásd: Ágoston Vilmos (1989): Húzd a Himnuszt, ne káromkodj!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest; Forró Tamás – Havas Henrik (1988): Arad után – ki tudja merre? Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest; Franka Tibor (1988): Most jöttem Erdélyből. Láng Kiadó, Budapest; Kende Péter (1988): Erdélyből jöttek. Ifjúsági Lap-és Könyvkiadó, Budapest. 9 Utóbbiak közül kiemelném az Erdélyből történő elvándorlásokra reagálva, 1988-ban összeállított elemzést: Ara-Kovács Attila – Dávid György – Joó Rudolf – Kőszegi László – Nagy József – Tóth Károly Antal – Vásárhelyi Judit (1988): Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetéről, In: Medvetánc, ELTE, Budapest, 57126.; Az erdélyi magyarság 20. századi történetét tekinti át Lipcsey Ildikó is, részben levéltári, külügyi anyagok feldolgozásával: Lipcsey Ildikó (2008): Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében, Codex Print Kiadó, Budapest 10 Földes György (2007): Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989, Napvilág Kiadó, Budapest 11 Novák Csaba Zoltán (2010): Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-74, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda 12 Vincze Gábor (2006): Lãncrãnjantól Lãncrãnjanig. Fejezet a magyar–román kapcsolatok nyolcvanas évekbeli történetéből, In: Magyar Kisebbség, 2006/3-4., 262-361. valamint Uő. (2009): Lefelé a lejtőn. Magyar-román kapcsolatok 1989 első felében, a magyar diplomáciai iratok tükrében, In: Székelyföld (2009) 7. szám, 75–120.; Uő. (2009): Tovább a lejtőn – a gödör aljáig. Magyar–román kapcsolatok 1989 második felében, a magyar diplomáciai iratok tükrében. In: Székelyföld (2009) 12. sz. 69–103.

14

magyar-román kapcsolatait.13 Kimondottan az erdélyi menekültügyre koncentrálnak Révész Bélának állambiztonsági, külügyi és pártiratokat is feldolgozó egyes írásai.14 Ami a migrációtörténet szakirodalmát illeti, a Magyarországot érintő huszadik századi migrációs folyamatokat elemzi több írásában Kapronczay Károly, Tóth Judit valamint Tóth Pál Péter.15 Az Erdélyből illetve Romániából Magyarországra irányuló kivándorlási hullámokat vizsgálja szociológus szemmel Horváth István, valamint a rendszerváltozást követő időszakban Gödri Irén.16 1.3. A kutatás módszerei A kutatás során a szakirodalom feldolgozása mellett a történeti forráselemzés, a dokumentumelemzés és az interjúkészítés módszereit használtam. Az elérhető levéltári dokumentumok közül feldolgoztam a Külügyminisztérium, az MSZMP KB Külügyi Osztálya illetve Agitációs és Propaganda Osztálya, az MSZMP Budapesti Bizottsága, valamint az Állami Egyházügyi Hivatal és a Magyar Vöröskereszt témámra vonatkozó iratanyagait. Forrásként támaszkodom továbbá az Országgyűlési jegyzőkönyvek és a Külügyi Évkönyvek dokumentációira, a Magyar Távirati Iroda (MTI) illetve a Szabad Európa Rádió hírarchívumaira, a Népszabadság és Magyar Nemzet napilapok 1988. és 1989. évi híranyagára, a Beszélő számaira, valamint az Élet és Irodalom és a HVG bizonyos cikkeire. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, valamint az Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) belügyi anyagaiból az Open Society Archívumnak (OSA) Révész Béla által összeállított menekültügyi forrásválogatását használtam a munkám során. Segítségül szolgáltak még az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) archívumában és budapesti képviseletének könyvtárában elérhető dokumentumok és irodalmak.

13

Bottoni, Stefano (2013): Vonakodó kémek. A magyar állambiztonság és Románia, 1975-1989, In: Történelmi Szemle 2013/1., 79-117. 14 Révész Béla (2009): A magyar–román viszony problématörténetéből az 1980-as években. In: Acta Universitatis Szegediensis. Sectio politico-juridica, 72. (2009) 463–522.; Uő (2008): „Out of Romania!” Reasons and Methods as Reflected in State Security Documents 1987–1989, In: Regio, Volume 11/2008, 8-66. 15 Lásd: Kapronczay Károly (1993): Menekültek Magyarországon…, Valóság 1993/2. 39-51.; Tóth Judit (1994): Menedékjog – kérdőjelekkel, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest; Tóth Pál Péter (2001): Népességmozgások Magyarországon a XIX. és XX. században, In: Lukács Éva – Király Miklós (szerk.): Migráció és Európai Unió, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 19-42. 16 Horváth István (2005): Az erdélyi magyarok Magyarország irányú migrációja, In: Uő. (szerk.): Erdély és Magyarország közötti migrációs folyamatok, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 9-132.; Gödri Irén (2004): Az erdélyi magyarság kivándorlása a rendszerváltás után, In: RODOSZ Évkönyv, Kolozsvár, 27–58.

15

A romániai menekültügyet kifejezetten magyar diplomáciai, politikai és társadalmi szempontból vizsgáló disszertáció nem vállalkozik a romániai menekültügy bukaresti levéltárakban fellelhető iratanyagának áttekintésére. Ezen dokumentumok feldolgozása ugyanakkor lehetőséget nyújtana a történészeknek a jövőben az erdélyi menekültügynek egy újfajta, a román döntéshozók szempontjából történő vizsgálatára is.17 A vizsgált időszak múltbeli közelségének következtében kutatói munkám során lehetőségem nyílt a menekültügyben érintett, illetve annak alakításába különböző – állami, egyházi vagy társadalmi – szervezeteken keresztül bekapcsolódó szereplőkkel interjúkat készítenem, akiknek köszönhetően eltérő nézőpontokból ismerhettem meg az 1988-89. évi menekültügyi események történetét. Az elbeszélt történelem („oral history”) sajátossága, hogy a visszaemlékezések húsz év távlatából sem mentesek a megélt eseményekhez kötődő érzelmi töltettől, olykor a múlt és az abban játszott személyes szerep nosztalgikus megszépítésétől vagy éppen a régi sérelmek, érdekellentétek, indulatok felelevenítésétől. Dolgozatomban támaszkodom e személyes visszaemlékezésekre is, de a korabeli dokumentumok és források tükrében a történések hiteles feltárására, leírására törekedtem.

17

Varga Andrea történész információi szerint a leggazdagabb román forrásgyűjtemény az erdélyi menekültekről a Securitate irattárában (CNSAS) található.

16

2. Nemzetközi kontextus – magyar diplomáciai és politikai mozgástér a nyolcvanas évek végén Az erdélyi menekültek kezelésének mikéntje illetve az 1951. évi Genfi menekültügyi konvencióhoz való magyar csatlakozás előkészületeinek jelentősége az akkori nemzetközi kontextus ismeretében nyer valódi értelmet. A következőkben azt a kérdést vizsgáljuk meg, hogy mekkora mozgástérrel rendelkezett Magyarország a szovjet blokk tagjaként kül- és belpolitikájában a nyolcvanas évek végén, és milyen nemzetközi reakciókra számíthatott a pártvezetés a korábbi szovjet irányvonaltól eltérő döntési meghozatala során. 2.1. Változások Moszkva Kelet-Európa politikájában A szocialista blokk diplomáciai lehetőségeit alapvetően megszabták a Szovjetunióban a nyolcvanas évek közepétől kezdődő változások. Gorbacsov SZKP18 főtitkárként való hatalomra kerülése 1985-ben nemcsak belső reformokat vont maga után a Szovjetunióban a peresztrojka (átalakítás) és a glasznoszty (nyilvánosság) elveinek meghirdetésével, hanem a külpolitika terén is gyökeres átalakulás kezdődött, mely természetesen az egész keleti blokkra, valamint a kelet-nyugati viszonyra is kihatott.19 Gorbacsov a szovjet gazdasági korlátokat belátva tudomásul vette, hogy Moszkva alulmarad a Nyugattal szemben folytatott fegyverkezési versenyben, ezért a kölcsönös biztonság elvét és a tárgyalásos együttműködést helyezte külpolitikája előterébe.20 Eduard Sevarnadze külügyminiszter is ezt a vonalat képviselte az Egyesült Államokkal folytatott fegyverzetcsökkentésre irányuló egyeztetések során. A korábban elképzelhetetlennek tűnő, 1987. december 8-án Gorbacsov és Reagan elnök között Washingtonban létrejött megállapodás a közép- és rövid-hatótávolságú rakéták leszereléséről jól szemlélteti az új korszak kezdetét.21 Azzal együtt is, hogy ekkor még Moszkva

kitartott

amellett,

hogy

nem

hajlandó

egyoldalú

lépéseket

tenni

a

fegyverzetcsökkentés terén. E ponton 1988 nyarán tört meg a szovjet vezetés, amikor is a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete (VSZ PTT) júliusi ülésének keretében Sevarnadze a külügyminiszterek szűk körű megbeszélésén kifejtette, hogy a Nyugat a fegyverkezési versenyben egyértelműen felülmúlja a keleti blokkot, így a Szovjetunió nem

18

Szovjetunió Kommunista Pártja Lásd: Dunbabin, John (1994): The Cold War: The Great Powers and their Allies, Longman Publishing, New York 337-342. 20 Végképp nyilvánvalóvá vált a behozhatatlan amerikai előny a „csillagháborús terv” néven ismert Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (SDI) 1983. márciusi meghirdetésével. 21 Johancsik János (2010): Magyarország külpolitikája 1918-1999, L’Harmattan Kiadó, 291-293. 19

17

képes az eddigi helyzet további fenntartására. Az ENSZ 1988. december 7-i közgyűlésén Gorbacsov már egyoldalú csapatcsökkentést jelentett be, 25%-kal, azaz ötszázezer fővel csökkentve a Magyarországon, Csehszlovákiában és az NDK-ban állomásozó erőit.22 A nyolcvanas évek második felétől a Szovjetuniónak a keleti blokk országai irányába gyakorolt magatartása is átalakuláson ment keresztül.23 Gorbacsov ezen országokkal gyakoribbá tette a bilaterális és multilaterális találkozókat, melyeken a korábbi gyakorlathoz képest eltérő szemléletének is hangot adott. Bár a keretek és Moszkva vezető szerepe a szocialista térségben nem változtak, a szovjet pártfőtitkár hangsúlyozta az addigi „gyámkodás politikájának” feladását, mely azt jelentette, hogy a szocialista modellen belül nagyobb önállóságot kaptak az államok politikájuk gyakorlati érvényesítésében.24 Ahogyan Gorbacsov 1987 áprilisában Prágában fogalmazott: „minden párt független, felelősséggel tartozik saját országa népének, és jogosult eldönteni az ország fejlődésének kérdéseit.”

25

Ez a relatív

szabadság azonban nem jelenthette egy valóban demokratikus politikai rendszer kiépítését és a szovjet szocialista irányvonallal való szakítást. A továbbra is fenntartani, ugyanakkor megreformálni is kívánt Varsói Szerződésből vagy a KGST26-ből való kilépés ekkor még elképzelhetetlen lett volna. 27 1988 nyarától a szovjet külpolitikában még szembetűnőbb változások vették kezdetét, melyek célja elsősorban a nyugati országok szimpátiájának elnyerése volt. Nemcsak az Egyesült Államokkal törekedtek bizalmi viszony kialakítására, hanem a nyugat-európai országokkal is újfajta párbeszéd vette kezdetét. Részben a Nyugat bizalmának megszerzéséhez járultak hozzá a szocialista térség irányába tett szovjet gesztusok is, még ha azok részben belső kényszer hatására is születtek. Valamennyien felkapták a fejüket az 1988. júniusi SZKP konferencián elhangzottakra: minden népnek joga van saját gazdasági-társadalmi rendszerének megválasztására. E kijelentés egyik olvasata szerint ez egy figyelmeztetés is volt a keleti blokk kommunista 22

Békés Csaba (2004a): Vissza Európába. A magyarországi rendszerváltás nemzetközi háttere, 1988-1990. In: Békés Csaba: Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 1945-1990, Gondolat Kiadó, Budapest, 275-330. 277-279. és Romsics Ignác (2003): Volt egyszer egy rendszerváltás, Rubicon Kiadó, Budapest, 43. 23 Lundestad, Geir (1999): East, West, North, South. Major Developments in International Politics since 1945, Oxford University Press, Oxford, 263-265. 24 Békés (2004a) 281-284. 25 Idézi: Romsics (2003) 42. 26 Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa 27 Ezt igazolja, hogy 1985 áprilisában került sor a VSZ további húsz évre történő meghosszabbítására, illetve a KGST 15 évre szóló új programjának kidolgozására is. Romsics (2003) 42.

18

vezetőinek, hogy a jövőben maguknak kell kezelniük belső problémáikat és biztosítaniuk a belső rendet, Moszkva segítségére ne számítsanak. Explicit módon azonban nem került kimondásra, hogy az érintett országoknak nem kell tartaniuk a szovjet beavatkozástól, ha túl messzire mennek a reformok bevezetésében. Ezt a tudatos szovjet taktikát nevezi Békés a „Brezsnyev-doktrína lebegtetésének”.28 Az egyes országok maguk próbálták értelmezni illetve tesztelni a határokat, amelyek még nem lépnek túl a szocializmus megőrzésének megszabott keretein, azaz még beleférnek a Gorbacsov által kétoldalú találkozókon is megerősítetett növekvő manőverezési lehetőségbe. E taktika a Nyugat szempontjából is hatékonynak bizonyult a térség stabilitásának fenntartásában, megengedve a fokozatos átalakításokat, ám megelőzve a radikális lépések megtételét. Moszkva kétértelmű kinyilatkoztatásai ahhoz is hozzájárultak, hogy a kommunista vezetők a régióban – Romániát leszámítva - nem mertek drasztikus eszközökkel fellépni az ellenzéki megmozdulásokkal szemben, mivel nem lehettek biztosak abban, hogy maguk mögött tudják a Szovjetunió támogatását. 29 Az SZKP Politikai Bizottsága 1989. január 21-i ülésén már megfogalmazódott, hogy a keleteurópai országok esetleges erőteljes, valódi önállósodási törekvéseivel szembeni fellépéshez Moszkvának már nincsenek meg az eszközei, csakhogy ezt az érintett országok egyelőre még nem tudták. Az SZKP célja tehát ebben a helyzetben már csupán az lehetett, hogy ezt az állapotot, a keleti blokk bizonytalanságát minél tovább fenntartsa. Emellett azzal a feltételezéssel nyugtathatták magukat Moszkvában, hogy még a korábban elképzelhetetlennek tartott reformfolyamatok a kommunista pártok koordinálása melletti megvalósulása is a szocializmus egy újfajta modelljét fogja eredményezni.30 1989. július 6-án, az Európai Tanács strasbourgi ülésén Gorbacsov már nyíltan utalt arra, hogy a Brezsnyev-doktrína érvényét vesztette, és a társadalmi és politikai rendszerek szükségszerű változása mellett elfogadhatatlan valamely ország belügyeibe beavatkozni, avagy az államok szuverenitását korlátozni. 31

28

Békés (2004a) 286-292. Uo. 288-289. 30 Uo. 295. 31 Fejtő, François (1992): La fin des démocraties populaires. Les chemins du post-communisme, Éditions du Seuil, Paris, 416-417. 29

19

2.2. Bővülő magyar mozgástér? A magyar külpolitika önállóságáról a rendszerváltást megelőző időszakban megoszlik a történészek véleménye.32 Az alábbiakban a külpolitikai mozgástér és a nemzeti érdekek érvényesítésének vizsgálata során Békés Csaba alapfelvetéséből indulok ki, mely egyben a nézőpontbeli különbségekre is magyarázatul szolgál: „(…) a kommunista diktatúra keretei között a külpolitika, az önálló külpolitika, illetve a nemzeti érdek fogalma csakis akkor értelmezhető, ha ezeket a kategóriákat nem a demokratikus berendezkedésű államok gyakorlatával, lehetőségeivel vetjük össze, hanem az adott rendszeren belül vizsgáljuk őket.”33 Ezt szem előtt tartva kijelenthető, hogy a szovjet külpolitikai nyitással párhuzamosan egyre bővült a többi szocialista ország diplomáciai mozgástere is. Igaz, Magyarország esetében a nyugati nyitás hátterében – ahogyan arról a későbbiekben szó lesz – elsősorban gazdasági megfontolások álltak. Magyarország ugyanakkor a bővülő lehetőségekkel élve is szem előtt tartotta a Szovjetunió biztonsági érdekeit és Moszkva számára egészen 1989-ig megbízható, lojális partnert jelentett.34 A magyar-szovjet viszonyban a Békés által „konstruktív lojalitás politikájaként” bemutatott magatartás a politikai konfliktuskerülést és a szovjet elvárásokhoz történő alkalmazkodást is jelentette, mely nem zárta ki azonban a mozgástér határainak folyamatos, óvatos tesztelését. Az együttműködő magyar partneri szerep – mely számos esetben, multilaterális keretekben a szovjet álláspont következetes érvényesítésében is megnyilvánult az ezzel járó korlátozásokkal együtt is Moszkva jóindulatának reményével kecsegtetett a magyar vezetés számára, egyes számára fontos kérdésekben. A politikai lojalitás „kompenzálásaképp”

elsősorban

a

magyar

külgazdasági

mozgástér

bővülése

volt

megfigyelhető.35 A magyar külpolitika ezen arculatának megteremtése és fenntartása, mely szerint a hazai pártvezetés a nemzeti érdekek képviselete érdekében Moszkvával is hajlandó

32

Erről lásd: Dunay Pál (2004): Az átmenet magyar külpolitikája. In: Gazdag Ferenc - Kiss J. László (szerk.): Magyar külpolitika a 20. században. Tanulmányok, Zrínyi Kiadó, Budapest, 221-240. 222-223. 33 Békés Csaba (2004b): Magyar külpolitika a szovjet szövetségi rendszerben, 1968-1989. In: Gazdag – Kiss J. (szerk): i.m. 133-172. 133. 34 Kiss J. László (2004): A kádárizmustól az EU-tagságig: a magyar külpolitika metamorfózisa. In: Gazdag – Kiss J. (szerk): i.m. 45-78. 48. 35 Békés (2004b) 135-136.

20

kisebb csatákat megvívni, a magyarországi rendszer társadalmi elfogadottságához és legitimációjához is jelentősen hozzájárult. 36 2.2.1. (Kényszer)nyitás a Nyugat felé Az elkötelezettség egyértelművé tétele Moszkva irányába a Nyugat felé történő „háborítatlan” gazdasági nyitásnak is előfeltétele volt, mely az egyre inkább eladósodó magyar gazdaság helyzetére tekintettel már a hatvanas évektől magyar politikai prioritássá vált. A nyugati hitelek segítették a vezetést az elviselhető életszínvonal fenntartásában, és így a társadalmi elégedettség szintjének erősítésében. A Nyugat felé történő nyitás folyamata már a hatvanas években teljes mértékben Moszkva beleegyezése mellett zajlott. Kádár Brezsnyevet és a későbbi SZKP-főtitkárokat is meggyőzte arról, hogy a nyugati kapcsolatok és hitelek Magyarország gazdasági és így egyúttal politikai stabilitását is erősítik. Ez a megoldás Moszkva számára egyféle gazdasági tehermentesítést is jelentett. Annak ellenére is, hogy a Szovjetunió tisztában volt azzal, hogy e folyamat a Nyugati befolyás növekedését is maga után vonja, mellyel szemben azonban nem voltak eszközei. 37 A nyugati hitelek egyre növekvő mértékű felvétele azonban előbb-utóbb komoly adósságspirált eredményezett – melyre az 1973. és 1979. évi olajválság hatása is ráerősített -, csődközeli helyzetbe juttatva a magyar gazdaságot.38 A nyolcvanas évekre a felvett új kölcsönök egyre nagyobb hányadát kellett a korábbi hitelek törlesztésére fordítani, így – a Moszkvától való politikai és gazdasági függés mellett - fokozódott a nyugati kormányoktól, pénzügyi intézetektől és nemzetközi pénzügyi szervezetektől való függőség, akik előbb-utóbb a hazai gazdasági döntésekre is befolyással bírtak. 39 Az ország gazdasági teljesítménye egyre gyengült: az 1960-70-es években még 3-6% körülire becsült GDP az 1980-as évek első felében 1-2, míg második felében fél százalék körüli értéket ér el.

40

A növekedés újbóli

megindításának előfeltétele lett volna a termelés hatékonyságának javítása, mely nem volt a szocialista gazdaságpolitika erőssége. 1982-ben az IMF-hez és a Világbankhoz történő magyar csatlakozás, illetve az így kapott gyorssegély segített elkerülni az államcsődöt. Ennek ára azonban az volt, hogy a magyar gazdaságpolitika lépéseit az IMF által szabott kemény 36

Ripp Zoltán (2006): Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990, Napvilág Kiadó, Budapest, 21-22. Békés (2004a) 303. és Ripp (2006) 152. 38 Békés (2004b) 137. 39 Büky Barna (2001): Visszapillantás a hidegháborúra. Balassi Kiadó, Budapest, 326-327. 40 Romsics Ignác (2010): A Kádár-rendszer legitimitásvesztése az 1980-as években. In: Gyarmati György (szerk.): A Páneurópai Piknik és a határáttörés húsz év távlatából, Sopron Megyei Város Önkormányzata – L’Harmattan Kiadó, Sopron – Budapest, 11-18. 12-13. 37

21

feltételekhez kellett igazítani. A nyolcvanas évek második felében hitelek tekintetében Budapest bilaterális kapcsolataiban elsősorban az NSZK-ra számíthatott, aki 1987-89 között 2 millió márka hitelt nyújtott Magyarország gazdasági átalakulásához.

41

Az újabb és újabb

kölcsönök ellenére is tovább romló gazdasági helyzet, a növekvő infláció, a lakáshoz jutás nehézsége mind hozzájárultak a rendszer legitimitásának megkérdőjeleződéséhez. 42 1988 utolsó negyedévében a fizetési mérleg hiánya már megközelítőleg 100 millió dollárral az IMF által megszabott felső határ felé kúszott, így 1984. után Magyarország ismét a problematikus országok kategóriájába került. Eközben a folyó fizetési mérleg 60 millió dollár hiányt mutatott, a Magyar Nemzeti Bank tartalékai pedig kritikusan leapadtak.43 Az 1989 februárjára megszülető IMF megállapodás még tovább növelte az ország gazdasági függőségét, viszont némi könnyebbséget hozott a súlyos terhek vállalása fejében kapott, 1989. február 24-én bejelentett 140 millió dolláros Világbank-kölcsön, mely a szerkezetátalakítás finanszírozására szolgált. A nyugati pénzügyi szervezetek által diktált gazdasági liberalizációs folyamatot egyre kevésbé lehetett teljesen elválasztani a külpolitika területétől, ahol szintén megérett a helyzet az orientációváltásra. 44 Az 1989-es első negyedévi adatok már világosan mutatták, hogy a magyar gazdaság egyik makrogazdasági mutató esetében sem képes teljesíteni a hitelfelvételkor vállalt feltételeket, azaz alapvető szerkezeti változások válnak szükségessé. 45 A nyolcvanas évek végén, a magyar külpolitika önállóságának erősödését is bizonyító új diplomáciai kapcsolatfelvételek hátterében szintén fontos szerepet játszottak a gazdasági motivációk. 1988-ban Budapest újra diplomáciai kapcsolatokat létesített Izraellel és decemberben a keleti blokkból elsőként nyitott képviseletet Szöulban, majd 1989. február 1jén fel is vette a diplomáciai kapcsolatokat Dél-Koreával.46 Az eladósodott ország e kapcsolatok felvételéből komoly hasznot remélt. Dél-Korea esetében előfeltétel volt egy 1-1,5 milliárd dollár értékű betét elhelyezése a Magyar Nemzeti Bankban, az ország esetleges likviditási gondjainak orvosolására. Az izraeli közeledéstől pedig a nyugati, elsősorban

41

Békés (2004a) 328. Romsics (2003) 15-23. és Ripp (2006) 18-19. 43 Ripp (2006) 273-274. 44 Uo. 294-295. 45 Az 1989. évre tervezett költségvetési hiányt már az első negyedév adatai 7 milliárd forinttal, a folyó fizetési mérleg hiányát pedig 270 millióval haladták meg. Ripp (2006) 341. 46 Kiss J. (2004) 48. valamint Kun, Joseph C. (1993): Hungarian Foreign Policy. The Experience of a New Democracy, Praeger Publishers, Westport, Connecticut, 52-53. 42

22

amerikai pénzügyi-gazdasági körök jóindulatának erősödését remélték, mely pozitívan hathat az IMF és a Világbank Magyarországot érintő politikájára. 47 Az MSZMP PB 1989. március 14-i ülése már a világgazdasági nyitást tűzte ki az elsődleges gazdaságpolitikai célnak. 48 A nyugati kapcsolatok felélénkülését jelzik a nyolcvanas évek végének magas szintű diplomáciai látogatásai is: 1988. október 16-18. között John C. Whitehead amerikai külügyminiszter járt Budapesten, november 3-5. között Grósz Károly Ausztriában tett látogatást Franz Vranitzky kancellárnál. 1988. november közepén Horn Gyula külügyi államtitkár részt vett az Észak-Atlanti Közgyűlésen Hamburgban, Grósz Károly pedig ezzel egyidőben Spanyolországban a Felipe González miniszterelnökkel, I. János Károly királlyal, majd Franciaországban François Mitterand köztársasági elnökkel és Michel Rocard miniszterelnökkel is tárgyalt.

49

1989 júliusában George Bush első amerikai elnökként tett

látogatást Lengyelországban és Magyarországon. 50 A gazdaság terén a nyolcvanas évek végére Moszkva maga is belátta a nyugati nyitás elkerülhetetlenségét: így jöhetett létre az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és a KGST között 1988. június 25-én, Luxemburgban aláírt közös nyilatkozat, mely feloldotta a két szervezet közötti kapcsolattartási tilalmat. Magyarország az engedménnyel mielőbb élt is: már 1988 szeptemberében aláírták a december 1-jén hatályba lépő, az EGK és Magyarország közötti kereskedelmi és gazdasági megállapodást, mely a kereskedelmi kapcsolatokban a GATT51 legnagyobb kedvezmény elvét érvényesítette. (E kedvezmény ugyanakkor nem vonatkozott a magyar agrártermékekre az EGK-piacon.) Az EGK és a keleti blokk országai között ez volt az első ilyen jellegű megállapodás. 52 A lakosság szintjén áttörést jelentett a nyugati kapcsolatok fejlesztésében a világútlevél bevezetése 1988-ban. Ebben az évben a magyar állampolgárok nyugati országokba történő kiutazásának száma elérte a 10,7 milliót, ami az előző évhez képest 3,6 millió növekedést jelentett. Az új szabályozás 19 ezer forint értékű kemény valuta három éven belüli vásárlását

47

Békés (2004a) 328-329. Uo. 326. 49 Ripp (2006) 265. 50 Uo. 384-386. 51 General Agreement on Tariffs and Trade (Általános Vám és Kereskedelmi Egyezmény) 52 Kiss J. (2004) 49. 48

23

is lehetővé tette, mely keretet 1 millió 600 ezren váltották ki. Igaz, ez az intézkedés a magyar lakosság forint iránti bizalmának megrendüléséhez is hozzájárult. 53 2.2.2. Belső reformok Moszkva jóváhagyásával A nyolcvanas évek végén a magyar gazdasági reformfolyamatokat a pártvezetés Moszkva irányába mint a gorbacsovi szovjet reformvonal követését, míg Nyugat felé mint a liberalizáció irányába tett áttörést jelentő lépéseket igyekezett megjeleníteni. 54 A gazdaságpolitikai reformlépésekről a magyar vezetés folyamatosan tájékoztatta az SZKP-t kétoldalú megbeszélések keretében. A gazdasági helyzet súlyosbodására tekintettel Moszkva maga is elismerte a reformok szükségességét, és Gorbacsov abban is egyet értett a magyar kollegáival, hogy a KGST alapvető reformra szorul, még ha annak módjáról el is tértek elképzeléseik.55 1987-ben Moszkva engedélyezte kisebb magánvállalatok működését, valamint a nagyvállalatok is nagyobb gazdasági önállóságot kaptak.

56

Budapesten pedig az

Országgyűlés 1988. október 5-én fogadta el a társasági törvényt, mely lehetővé tette az állami vállalatok vagy szövetkezetek korlátolt felelősségű társasággá vagy részvénytársasággá alakulását, valamint legfeljebb 500 főt foglalkoztató magánvállalatok alapítását. 57 A reformok azonban nemcsak a gazdaságot, hanem a politikai rendszert is egyre közvetlenebbül érintették. Ilyenek voltak a kezdetben inkább csak szimbolikus, a demokratizálódás irányába tett lépések, mint a kettős jelöltállítást Magyarországon kötelezővé tevő 1983. évi III. törvény. 58 A magyar példát követve, 1988 decemberében a Szovjetunió is elfogadta az új választójogi törvényt, melyet az 1989. márciusi választásokon alkalmaztak először. A reformfolyamatoknak lendületet adott, hogy 1988 májusában Kádár a hazai és moszkvai jelzések hatására átengedte a pártfőtitkári posztot az 1987-ben miniszterelnökké választott

53

Romsics (2003) 117-118. Ripp (2006) 150-151. 55 Ripp (2006) 296. 56 Romsics (2003) 40. 57 Uo. 98. 58 Uo. 44-45. 54

24

Grósz Károlynak, maga pedig a számára létrehozott, addig nem létező pártelnöki pozícióban folytatta munkáját. 59 A központi irányvonal által szabott határokat azonban már túllépte Pozsgay Imre 1989. január 28-i, a 168 óra című műsornak adott rádiónyilatkozata. Ebben minősítette először népfelkelésnek

az

1956-os,

addig

„ellenforradalminak”

bélyegzett

eseményeket,

szembekerülve a Grósz-féle pártvezetés addigi álláspontjával. Emellett a többpártrendszer bevezetéséről is támogatóan szólt. Az 1989. február 10-11-i MSZMP KB ülés aztán a háttérben folyó egyeztetések után elfogadta ’56 átértékelését, bár a párt által kiadott nyilatkozat azért némileg finomított Pozsgay januári megfogalmazásán. Ugyan népfelkelésnek nevezte az október 23-i eseményeket, ám azt is kihangsúlyozta, hogy „október végére felerősödtek az ellenforradalmi tendenciák.” Annak hátterében, hogy a szovjet vezetés Gorbacsov döntése értelmében nem fenyítette meg Budapestet a lépés miatt, az állhatott, hogy a szovjet főtitkár maga is belátta, hogy e folyamat már nem visszafordítható. Azzal, hogy megengedte, hogy az MSZMP maga értékelje át az eseményt, esélyt adott arra, hogy a párt növelje társadalmi elfogadottságát, és egyben elkerülje, hogy a kérdést az ellenzék a hatalommal szemben állva tartsa napirenden. 60 Hasonló megfontolások állhattak a mögött is, hogy ugyanezen februári KB ülés valóban kimondta, hogy a hatalomgyakorlás a jövőben a többpártrendszer keretei között fog működni, nagy lépést téve a többpárti demokrácia kialakítása irányába.61 Február 17-i közös nyilatkozatukban az ellenzéki szervezetek üdvözölték a többpártrendszer elfogadásáról hozott döntést, mellyel legálissá vált a pártalakulások folyamata.62 A többpártrendszer bevezetése azt is maga után vonta, hogy a magyar külpolitika többszereplőssé vált, hiszen az újonnan létrejövő pártok is igyekeztek saját kapcsolatrendszert kialakítani elsősorban a nyugati államokkal. 63 Nyers Rezső azt is támogatta, hogy Moszkva

59

Ripp (2006) 130-131. és O’Neil, Patrick Henry (1998): Revolution from Within. The Hungarian Socialist Workers’ Party and the Collapse of Communism, Edward Elgar Publishing, Cheltenham, 64-65. Kádár május 19-én nyújtotta be lemondását a Politikai Bizottságnak, Vlagyimir Krjucskov KGB elnök látogatása után két nappal. A kormányfői posztot pedig az Országgyűlés 1988. november 24-i ülésén vette át Grósztól Németh Miklós. Ripp (2006) 256. 60 Békés (2004a) 308. és Romsics (2003) 128-130. 61 Romsics (2003) 130-131. 62 Romsics (2010) 17. 63 Ripp (2006) 297.

25

építsen ki közvetlen kapcsolatokat a magyar ellenzékkel is, mely azért is fontos volt, hogy ne csak az MSZMP-t lehessen szovjetbarát pártként feltűntetni. 64 2.3. Nyugati félelmek Az általunk vizsgált időszakkal foglalkozó történeti kutatások azt igazolják, hogy a demokratikus értékek és a szabadságjogok tiszteletben tartása mellett elkötelezett nyugati országokat inkább megijesztették a gyorsuló magyarországi reformfolyamatok és Moszkva passzív magatartása. Az 1989 tavaszán hivatalba lépett Bush-adminisztráció számára a lengyelországi fejleményeknél – a kormány és a Szolidaritás közötti kerekasztal-tárgyalások és a létrejövő megegyezésnél – illetve a magyarországi többpártrendszer bevezetésénél és 1956 átértékelésénél is meglepőbb fejlemény volt Moszkva visszafogottsága, aki nemhogy nem avatkozott közbe, de még rosszallásának sem adott hangot a változások miatt.

65

Márpedig

1956. népfelkelésként való értékelése „szovjetellenesnek” volt tekinthető, hiszen ez esetben Moszkva 1956. november 4-én mégsem egy ellenforradalmat vert le, ahogyan azt az addigi kommunista retorika hangoztatta. Nyugat-Európa számára a stabilitás és kiszámíthatóság alapvető fontosságú volt, melyet nézőpontjukból

veszélyeztetett

az

„ellenőrizhetetlenné

váló”

belső

folyamatok

felgyorsulása.66 Így például az osztrákok a „lassú, kiszámítható demokratizálási folyamat” hívei voltak, azzal érvelve, hogy Európa stabilitását a status quo garantálja. 67 Nem véletlen az sem, hogy Alois Mock külügyminiszter 1989 februárjában nem fogadta határtalan örömmel a magyar döntést, melynek értelmében eltávolították a műszaki határzárat, mivel Ausztria számára az a növekvő számú kelet-európai menekültek veszélyét jelentette. 68 Franciaország hasonlóképp közelítette meg a reformfolyamatokat: bár elméletben támogatta azokat, ám csak azzal a fenntartással, hogy azok nem fogják destabilizálni a kontinenst és

64

Ezt a javaslatát Nyers 1989. július 24-25-i moszkvai látogatásán Gorbacsovval is megosztotta. Ripp (2006) 389. és Népszabadság, 1989. július 26. 65 Békés (2004a) 296-299. és Lévesque, Jacques (1997): The Enigma of 1989. The USSR and the Liberation of Eastern Europe, University of California Press, London, 136-137. 66 Erről lásd még Horváth – Németh (1999) 324. 67 Borhi László (2010): A nagyhatalmak és Kelet-Európa felszabadulása 1989-ben. In: Gyarmati (szerk.): i.m. 19-37. 28-29. Borhi a bécsi magyar nagykövetség jelentése alapján leírja, hogy az osztrák szocialista SPÖ fenntartásokkal és értetlenséggel fogadta a súlytalan ellenzéki szervezeteknek nyújtott engedményeket, valamint az MSZMP döntését a többpártrendszer bevezetéséről és ’56 átértékeléséről. Érvelésük szerint a reformok előfeltétele a belső stabilitás biztosítása, mivel a „tényleges változások” lehetőségét kizárták. 68 Uo. 29.

26

nem vezetnek politikai-gazdasági válsághoz. A britek szintén aggódtak amiatt, hogy a reformok „túl messzire mehetnek”, ugyanakkor valódi demokratikus átalakulásra nemigen láttak esélyt a kelet-közép-európai régióban. Külügyminisztériumi feljegyzések többszörösen megerősítik azt a brit álláspontot, mely szerint a kelet-európai reformokkal szemben elsőbbséget élvez a kontinens stabilitása, melyet Moszkva és a Varsói Szerződés garantál. Ennek értelmében csak lassú és kiszámítható reformoknak van helye e rendszerben. NagyBritannia pozitívan értékelte, hogy Magyarországon – szemben más szocialista országokkal – a változásokat nem a társadalom kényszeríti ki, hanem a párt diktálja azokat.

69

Az NSZK

részéről is sokat mondó Helmut Kohl véleménye, melyet 1989. június 14-i találkozójukon osztott meg Gorbacsovval. Eszerint bár az NSZK szimpatizál a magyar reformfolyamatokkal, ennek ellenére azzal a tanáccsal fordulnak a magyarokhoz, hogy ügyeljenek arra, hogy ne gyorsuljanak fel túlságosan az események és ne veszítsék el azok feletti uralmukat, máskülönben „a rendszer önmagát számolja fel.” 70 Az európai stabilitás melletti elkötelezettségüket a nyugat-európai országok tehát leginkább azzal próbálták demonstrálni, hogy igyekeztek nem beavatkozni a szovjet befolyási térség országainak belügyeibe, és erről kétoldalú megbeszélések során a moszkvai vezetést is biztosították. Azonban a gyakorlatban a semleges távolságtartás helyett egyes esetekben a nyugati országok inkább fékezni és nyugodtabb mederbe terelni próbálták a kelet-európai reformfolyamatokat, ahogyan azt a fenti véleménynyilvánítások is mutatják. 71

69

Uo. 30-35. Békés (2004a) 302. 71 Uo. 296-302. 70

27

3. Az erdélyi menekültek ügyének hazai kezelése: a magyar állam szerepvállalása 3.1. Migrációs hullámok és menekültpolitikai előzmények Magyarországon a 20. században A magyarországi bevándorlás- és menekültpolitikai hagyományokat röviden érintve a disszertáció szempontjából két témát tartok szükségesnek kiemelni. Az egyik a huszadik század során Erdélyből Magyarországra érkező bevándorlási hullámok, mint a nyolcvanas évek menekülthulláma történeti előzményeinek áttekintése.72 A másik pedig a második világháborút követően a kommunizmus időszakának magyarországi menekültpolitikai tapasztalatai és intézményi hagyományai, melynek sajátosságai komoly befolyással voltak a romániai menekültek ügyének intézésére. A huszadik század nagy migrációs hullámai Magyarországon a világháborúkhoz kötődtek. Az első világháborút követő nagyhatalmi döntések következtében Magyarország területének 71,4, lakosságának pedig 65,6%-át veszítette el.73 Az ekkor létrehozott új államokba kerülő magyar nemzetiségűek vagy szülőföldjük elhagyását, vagy magyar állampolgárságuk feladását választhatták, így a Románia területén otthon maradók román állampolgárok lettek. A magyarellenes politika következtében 1918-24 között 197 000 magyar települt át Romániából

az

anyaországba,

majd 1924-40 között

újabb 169 000 fő érkezett

Magyarországra. A kivándorlási hullám a világháború vége és a trianoni békeszerződés között érte el tetőpontját: a legtöbben akkor menekültek el szülőföldjükről, amikor még bizonytalan volt, hogyan fog alakulni Erdély sorsa.74 Az elcsatolt területekről a trianoni Magyarországra vándorlók összlétszáma 1918-22 között 350 ezer köré tehető.75 A két világháború között érkező menekültek ügyeit az Országos Menekültügyi Hivatal (1920-24) igazgatta.76 Az Erdélyből Magyarországra érkező második nagy kivándorlási hullám 1940-44 közé tehető: amikor 1940-ben a bécsi döntés következtében Magyarországhoz visszacsatolták ÉszakErdélyt, míg Dél-Erdély Romániáé maradt, megindult az elvándorlás Észak-Erdély és Magyarország irányába. A statisztikák szerint kb. 200 ezer erdélyi magyar választott ekkor új

72

A Magyarországra érkező főbb menekültáramlatok történetét a magyar államalapítástól kezdve Kapronczay Károly tekinti át. Kapronczay (1993) 39-51. 73 Tóth Pál Péter (2001) 27. 74 Ara-Kovács et al. (1988) 111. 75 Horváth (2005) 13. 76 Tóth Judit (1994) 70.

28

hazát.77 Magyarországi népszámlálási adatok szerint 1949-ben több mint 100 ezerre volt tehető azok száma, akik 1938 márciusát megelőzően még Romániában éltek.78 A Magyarországra érkező külföldiek ellenőrzése 1930-tól kezdve a rendőrség feladatkörébe tartozott, ekkor jött ugyanis létre a belügyminiszter felügyelete alatt működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH).79 1971-től az előbbi szervezet tevékenységét a Belügyminisztérium Igazgatásrendészeti Csoportfőnökség Külföldieket Ellenőrző Osztálya folytatta, a köznyelvben azonban továbbra is a KEOKH elnevezés maradt használatban. 80 A második világháborút követően, az 1948-ban Magyarországon is bekövetkező kommunista hatalomátvétel Tóth Pál Péter megfogalmazásában megakasztotta a nemzetközi vándorlás természetes formáját, az ország ugyanis „elveszítette azt a természetes vonzerejét, amelyet általában minden ország saját állampolgárára magától értetődően gyakorol”.81 Míg NyugatEurópában az ötvenes évektől kezdve fokozatosan kezdetét vette a népvándorlás egy újabb, a fejlett tőkés országok szükségletei alapján kialakuló típusa, a gazdasági migráció, addig a szovjet befolyási térségben egészen más tendencia volt megfigyelhető. Mivel a – többnyire egyéni döntéseken alapuló - be- és kivándorlást a politikai ideológia mint ellenőrizhetetlen folyamatokat rendszerellenesnek tartotta, a szocialista országok állampolgárainak a határátlépését drasztikusan korlátozták. Ennek eszközei voltak a megerősített határvédelem, illetve az illegális határátlépést megkísérlőkkel és családjukkal szembeni retorziók is. Különös figyelmet fordítottak a nyugati és déli határok védelmére – a szocialista baráti országok esetén ugyanis a szomszédos határvédelem is garanciát nyújtott az átjárhatatlanságra. A külföldre utazás a hatalom szempontjából megbízható személyek privilégiumává vált. A lényegében lezárult országhatárok mellett nagyobb mértékű elvándorlásra többnyire csak politikai válságok esetén volt lehetőség (az NDK-ban 1953-ban, Magyarországon 1956-ban, Csehszlovákiában 1968-ban, Lengyelországban pedig 1981-ben). Az 1956-os forradalom

77

Ara-Kovács et al. (1988) 111. Horváth (2005) 14. 79 Tóth Judit (1994) 70. 80 Liszkayné dr. Nagy Éva Katalin (2006): A külföldiek magyarországi bevándorlásának, illetve letelepedésének szabályozása, és elbírálásának gyakorlata a kezdetektől napjainkig. PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem ÁJK, Pécs, 8. 81 Tóth Pál Péter (1997): Milyen legyen a magyar migrációs stratégia? In: Sik Endre – Tóth Judit (szerk.): Migráció és politika, MTA PTI, Budapest, 182–189. 186-187. 78

29

leverése után mintegy 200 ezren menekültek el az országból Nyugatra. Ezt követően évente 810 ezer fő hagyta el az országot legálisan vagy illegálisan.82 A be- és kiutazási korlátozások az ötvenes évek végétől valamelyest enyhültek, a hatvanas évek közepétől pedig a magyar állampolgárok már nagyobb kötöttségek nélkül utazhattak más szocialista országokba, és szigorúbb feltételekkel nyugati országokba is eljuthattak (turistaként háromévenként, rokonlátogatás céljából kétévenként, majd később évenként). Ez a szabályozás azonban még mindig nem jelentette azt, hogy az állampolgárok saját elhatározásuk alapján elhagyhatták volna az országot. Hiába hirdette ki az ország 1976-ban törvény erejű rendeletben a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányát 83, nem született Magyarországon a dokumentummal és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával összhangban álló törvényi szabályozás a be- és kivándorlás feltételeiről.84 A rendszer zártsága, a külföldiekkel szembeni bizalmatlanság ellenére a szocializmus alatt is érkeztek menekültek és bevándorlók Magyarországra, és fogadtak be állampolgársági kérvényeket, ám ezek az ügyek nem a nemzetközi egyezményekben meghatározott módon, hanem a rendszer egészét meghatározó ideológiának alárendelve intéződtek, azaz a „nemzetközi szolidaritás és a proletár internacionalizmus szellemében.”85 Így kerülhetett sor politikai szimpátia alapján az ötvenes években néhány ezer görög, majd a hetvenes években pár száz chilei kommunista befogadására. Jogi alapot ehhez az Alkotmány nyújtott, mely kimondta: „A Magyar Népköztársaságban mindenki, akit demokratikus magatartásáért, a történelmi haladás, a népek felszabadítása, a béke védelme érdekében kifejtett tevékenységéért üldöznek, menedékjogot kaphat.”86 Mivel a pártállami rendszerben az államapparátus a párt központi döntéseinek végrehajtójaként dolgozott, ezekben az esetekben külön jogszabályi háttér nélkül határozott a párt az érintettek befogadásáról. Ezen ügyeknek a hidegháború időszakában nyilvánossága sem volt, csupán egy szűk körhöz jutottak el a görögök és chileiek támogatására vonatkozó minisztertanácsi határozatok, melyeket a

82

Tóth Pál Péter (2001) 33-34. Az Egyezségokmány 12. cikke kimondja: „Mindenki szabadon elhagyhat bármely országot, ideértve saját országát is.” valamint: „Senkit nem lehet önkényesen megfosztani attól a jogától, hogy saját országába beléphessen.” Románia a dokumentumot 1974-ben írta alá. Ara-Kovács et al. (1988) 111. 84 Tóth Pál Péter (2001) 38. 85 Tóth Pál Péter (1994): Magyarország új állampolgárai (1988-1992) In: Sik Endre – Tóth Judit (szerk.): Jönnek? Mennek? Maradnak? Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 83-97. 89-90. 86 Idézi Tóth Judit (1994) 72. 83

30

Fővárosi Tanács illetve a tanácsi hivatalok hajtottak végre.87 A bevándorlók száma a központi szabályozás eredményeként a nyolcvanas évek elején évente mintegy 1500 fő volt, majd 1984 és 1989 között éves számuk 2000 fölé nőtt.88 Szintén központilag határozták meg az évente engedélyezett magyarországi letelepedések és honosítások plafonszámát, mellyel elsősorban a szomszédos országok magyar nemzetiségű állampolgárai éltek. A nagyságrendek meghatározásának alapszempontja lehetett, hogy ne lépjen túl olyan mértéket, mely feszültséget okozhat a szomszédos szocialista országokkal fenntartott kapcsolatokban. A „baráti, internacionalista szomszédi kapcsolatok” és a stabilitás fenntartása elsőbbséget élvezett a magyar nemzetiségűek pártfogolásával szemben. 89 A kommunizmus időszakában érvényben lévő, az állampolgárságot szabályozó 1957. évi V. törvény értelmében születéssel, honosítással illetve visszahonosítással lehetett megszerezni a magyar állampolgárságot. 1957-ig a belügyminiszter, majd a rendszerváltásig az Elnöki Tanács elnöke írta alá az állampolgárság megszerzését igazoló dokumentumot.90 A törvényalkotók itt is számoltak azzal, hogy honosítási kérelemmel elsősorban a határon túli magyarok fognak élni, ezért a törvény szabályozása megengedte azon nem magyar állampolgár honosítását, akinek felmenője magyar állampolgár volt. Problémák inkább a kettős állampolgárság szabályozásából fakadtak, mivel bár a magyar szabályozás a kettős állampolgárságot önmagában nem zárta ki, a kétoldalú államközi egyezmények számos esetben az addigi állampolgárság feladásához kötötték az új állampolgárság megszerzését. 91 Az ebből fakadó nehézségek az 1980-as évek végén az Erdélyből érkező menekültek növekvő számával váltak egyre nyilvánvalóbbá.

87

Uo. 72-73. Tóth Pál Péter (2001) 37. 89 Uo. 90 Tóth Pál Péter (1994) 90-91. 91 Uo. 91-93. 88

31

3.2. Erdélyi menekülthullám a nyolcvanas évek végén 3.2.1. Románia kisebbségpolitikája a második világháború után - a kivándorlás okai Az Erdélyből Magyarország felé irányuló kivándorlás nem ért véget a második világháborúval.92 Bár a magyar kisebbség jogai már Gheorghe Gheorgihiu-Dej93 idejében is igen komolyan sérültek, a nyilvánvaló magyarellenes támadásokat a román vezetés időnként szerény, szimbolikus gesztusokkal igyekezett ellensúlyozni, melyek részben az erdélyi magyarság „kedélyjavítását” szolgálták, részben pedig az esetleges külső bírálatokkal szemben is kézzelfogható, felmutatható pozitív példaként szolgáltak.94 Igaz, a magyar diplomácia részéről ilyen bírálat veszélye az 1960-as évek végéig egyáltalán nem merült fel: a kétoldalú találkozókon a magyar kisebbség helyzete lényegében nem szerepelt a felvetendő témák között, Budapest magatartása azt tükrözte, hogy az országnak semmi köze nincsen a határon túl élő magyarság ügyéhez.95 Márpedig a magyar kisebbség elnyomása az 1950-es évektől kezdve egyre nyíltabb formát öltött. Bár 1953-ig formálisan még fennálltak kisebbségi szervezetek, ám a gyakorlatban ezek már 1948-ban elveszítették függetlenségüket, és beágyazódtak a kommunista párt szervezeti rendszerébe.96 1953 januárjában GheorghiuDej a romániai nemzetiségi kérdést „megoldottnak” nyilvánította, ami azt jelentette, hogy a központi politika szerint nem volt többé szükség sem a magyar, sem más nemzeti kisebbségek – németek, zsidók, szerbek vagy ukránok – önálló szervezeteire vagy intézményi képviseletére. Ezt a szemléletmódot tükrözték az intézményi átalakítások, és az állami elképzelésekkel ütköző, nacionalistának bélyegzett kezdeményezésekkel szembeni erőszakos fellépések, a magyarellenes koncepciós perek.97 Az addigiaknál is messzebb ment azonban a totális diktatúra kiépítésében az 1965-ben pártfőtitkári székbe került Nicolae Ceauşescu, akinek idején a szakirodalomban „nemzeti

92

Románia második világháborút követő kisebbségpolitikájáról lásd: Vincze Gábor (1999): Illúziók és csalódások: fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999 93 Az RKP főtitkára 1944-54 majd 1955-65 között. 94 Ara-Kovács et al. (1988) 74-78. és Földes (2007) 17-18. 95 Ara-Kovács et al. (1988) 108-111. 96 Kántor Zoltán (2003): Románia a homogén nemzetfelfogástól az „európai nemzet” felé? In: Kiss J. László (szerk.): Nemzeti identitás és külpolitika Közép- és Kelet-Európában, Teleki László Alapítvány, Budapest, 257296., 263. 97 Lipcsey Ildikó (2008): Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében, Codex Print Kiadó, Budapest, 241-242.; Ara-Kovács et al. (1988) 78.; Antal G. László (1989): A magyar nemzeti kisebbség helyzete Romániában, LIMES Nemzetpolitikai Szemle 1989/1. 109-151. 112-120.

32

kommunizmusnak” nevezett politika vált a diktatórikus rendszer fő legitimációs eszközévé. 98 Az ekkor kialakított nemzeti identitás alapját „a történelmi kontinuitás hite, a román kultúra egységének gondolata, az ortodoxizmus és a román identitás lényegi összefüggése képezik.” 99 Ceauşescu 1972. évi nemzeti homogenizációs programjában célul tűzte ki a homogén román nemzetállam megteremtését, mely egyet jelentett a kisebbségek felszámolásával.100 Ebben az időszakban „a román belső helyzet rosszabbodása, a nemzetiségekkel szemben megnyilvánuló erőszakos asszimiláció, a szülőhelytől elűzetés réme, a nap mint nap érezhető megalázás”101 késztetett sokakat szülőföldjük elhagyására.102 A kivándorlási hullám a nyolcvanas évek közepétől mutatott növekvő tendenciát: 1985-ben körülbelül ezren, 1986-ban mintegy háromezren, 1987-ben pedig már hatezernél több engedéllyel rendelkező áttelepülő érkezett Romániából Magyarországra.103 1986 augusztusában a Magyarországon első alkalommal megrendezett Forma 1 autóverseny miatt megnyitott határokat használták ki a Romániából Nyugatra távozni kívánók tömegei, autóval vagy vonattal lépve át a magyar-osztrák határon. A határátlépés szigorítását követően, 1986 októberétől viszont a Romániából érkezők jelentős része Magyarországon rekedt.104 Egy másik „kiskaput” jelentett 1987 nyarán az ENSZ menekültügyi főbiztosság belgrádi hivatala, ahol néhány hónapig a jugoszláv-magyar határon átjutó magyarok és románok kérvényezhettek menekültstátuszt. 105 1987-től kezdve a menekültek számának növekedése egyre látványosabbá vált. Romániában a helyzetet tovább súlyosbította Ceauşescu „településrendezési” tervének meghirdetése is 1988 áprilisában, melynek értelmében a romániai falvak számát 13 ezerről 5-6 ezerre csökkentették volna, elsősorban magyarlakta községek lerombolásával.106 Az 1988-ban kialakult kényszerhelyzetben a magyar hatóságok már 12 273 tartózkodási engedélyt adtak ki, a

98

Kántor (2003) 263. Uo. 264. 100 Uo. 257-296., 263-264 és Ripp (2006) 75-76. 101 1988. februári kolozsvári konzuli jelentés, Magyar Nemzeti Levéltár (=MNL) M-KS-288.f. 32. cs. 102 Ceausescu nemzetpolitikájáról lásd még: Antal G. (1989) 121-126. 103 Sik Endre (2012): Adalékok a menekültek, a menekülés és a menekültügyi rendszer születésének szociológiai jellemzőihez – Magyarország, 1988-1991, In: Sik Endre (szerk.): A migráció szociológiája 2. e-tankönyv, ELTE Társadalomtudományi Kar, Budapest, 2012. 212-256. 237. 104 Regényi Emil – Törzsök Erika (1988): Romániai menekültek Magyarországon, 1988, In: Ara-Kovács et al. (szerk.): Jelentések a határon túli magyar kisebbségekről, Medvetánc, Budapest, 175-185. 175. 105 Ara-Kovács et al. (1988) 57-117. 114. 106 Ceausescu az RKP Politikai Végrehajtó Bizottsága 1988. április 29-i ülésén fejtette ki, miként kívánja átalakítani Románia településszerkezetét az ezredfordulóig a falvak számának drasztikus csökkentésével. Népszabadság, 1988. május 6. 99

33

menedéket kérők összlétszáma pedig 13 173 fő volt, valamennyien román állampolgárok.107 1989-ben a menedékkérők száma már 17 448 főt tett ki, 83 fő kivételével szintén román állampolgárok.108 1988-ban 52,3%-uk érkezett legálisan – azaz hivatalos és érvényes úti okmánnyal lépve át a határt -, 47,7%-uk viszont illegális úton menekült át. 1989-re az illegálisan érkezők aránya 79,4%-ra nőtt, majd 1990-re arányuk 18,6%-ra szorult vissza. 109 A tartózkodási engedélyt szerző romániai állampolgárok számáról készített hazai statisztikák azonban nem adnak pontos képet az erdélyi menekültek létszámáról, hiszen sokan – főleg az illegális határátlépők közül – a romániai negatív tapasztalataikból kiindulva jobbnak látták nem kapcsolatba lépni a magyar belügyi szervekkel.110 Igaz, ez a tendencia idővel enyhült, és a menekültek egyre kevesebbet vártak azzal, hogy felkeressék a magyar hivatalokat: az 198788 telén érkezők még átlagosan 22 napot vártak, még 1989 telére e várakozási idő a felére csökkent. 111 Az átjövők összetételéről a magyar állami hivatalok statisztikái mellett a menekültügyet felvállaló nem állami szervezetek által összegyűjtött adatokra is támaszkodhatunk, melyek hasonló képet festenek a menekültek alapvető jellemzőiről. A legrészletesebb elemzést a Magyarországra

érkezők

összetételéről

az

állam

megbízásából

a

TÁRKI

és

a

Társadalomtudományi Intézet által 1989 tavaszán végzett vizsgálat eredményei adják. A kutatás összetett szempontrendszer szerint vizsgálta az 1988-ban érkező 18 év feletti magyar nemzetiségű

menekültek

átjövetelének

módját,

szociodemográfiai

jellemzőit

és

magyarországi letelepedésének sajátosságait. E szerint a vizsgált csoport átlagéletkora 31 év volt. 78%-uknak volt szakmája, 8%-uknak felsőfokú, 53%-uknak középfokú végzettsége. Az érkezettek több mint fele a Magyarországgal határos Bihar és Szatmár megyéből jött át.112 A fenti felméréssel ellentétben a magyarok mellett a román és német nemzetiségű román állampolgárok adatait is rögzítette a budapesti XI. kerületi evangélikus menekültszolgálat. 1988. első félévi adataik alapján a menekültek között a román nemzetiségűek aránya 17% volt, a német nemzetiségűek pedig a Magyarországra érkezők 4%-át tették ki. (Az állami adatok szerint ezzel szemben magasabb, 88% volt a magyar nemzetiségűek aránya, a 107

Tóth Pál Péter (2001) 38. E nagyságrend még 1990-ben is hasonló volt: ekkor 17 416 román állampolgár kér Magyarországon menedéket. 109 Tóth Judit (1994) 83-84. 110 Regényi-Törzsök (1988) 177. 111 Sik Endre (1990) 526. 112 Uo. 518-519. 108

34

románoké csupán 7%, míg a németeké 5%.) A vizsgált, 938 fős csoport kétharmada 20-40 év közötti, tehát aktív munkavállaló korosztály volt, 52%-uk szakmunkás, 15%-uk értelmiségi, és csak 14%-uk szakképzetlen. Túlnyomó többségük, csaknem 90%-uk erdélyi városokból érkezett. 113 A Romániából Magyarországra történő átjövetelnek többféle módja volt lehetséges: Romániában elindított áttelepülési kérelem pozitív elbírálása utáni végleges letelepedés Magyarországon; határátlépés érvényes útiokmánnyal, majd annak érvényessége lejártakor a hazatérés megtagadása; végül illegális határátlépés. Az alábbiakban e három átjöveteli mód főbb jellemzőit kívánom bemutatni. 3.2.2. A magyarországi áttelepülés kérvényezése Romániában: legális átjövetel - legális itt maradás Bár a „legtisztább” eljárásnak az áttelepülés Romániában történő hivatalos kérelmezése volt tekinthető, a folyamatot elindítók hosszas, több éves procedúrának nézhettek elébe, melynek végkifejlete a magyar hatóságok nagyvonalúbbá váló eljárási gyakorlata ellenére is bizonytalan volt. Az 1988. februári kolozsvári konzuli jelentés a következőképp mutatta be az áttelepülési ügyekkel járó nehézségeket, illetve a hosszadalmas román eljárás mögött húzódó politikai motivációkat: „Számarányuknál és méginkább politikai, valamint közvetlen hazai kihatásai miatt kiemelt figyelmet fordítunk az áttelepülési ügyek kezelésére, melyek az elsődleges tájékoztatástól a beutazó vízum kiadásáig – jelenleg átlagosan – másfél, két év alatt »intéződnek«, de nem számít kivételesnek a három éves vagy hosszabb időtartam sem. Ezen a téren a konzuli kerülethez tartozó megyék külön-külön gyakorlat szerint bírálják el és intézik az áttelepülési kérelmeket. A kolozsvári útlevélhivatal vezetőjének idei tájékoztatása szerint a magyarországi áttelepülésekkel kapcsolatosan a román eljárás változatlan. Nyilvánvaló azonban, hogy a mindenkori gyakorlat politikai jellegű döntések függvénye, de nem független a kétoldalú kapcsolatok alakulásától, valamint attól sem, hogy az utóbbi két év során az RSZK-t érvényes útlevéllel elhagyó és visszatérni nem szándékozó román állampolgárok számaránya, helyzete, stb.

113

Regényi-Törzsök (1988) 178-181.

35

hogyan alakul. Jelenleg, ha lassan és nehézkesen is, de román részről lényegében minden kérelmező megkapja az MNK-ba a végleges kiutazásra jogosító útlevelet. Az áttelepülni szándékozók közül külön kategóriát jelentenek a házasságkötés címén indított kérelmek. A külföldivel történő házasságkötést a román állampolgár fél számára az Államtanács engedélyezi. A hosszadalmas eljárás másfél évet vesz igénybe. Több esetben indoklás nélküli elutasításokról is értesültünk, főként ismert személyek vagy exponált beosztású hozzátartozóval rendelkezők esetében.”114 A jelentés nemcsak a román, de a hazai eljárással kapcsolatban is kritikát fogalmaz meg, különösképp sérelmezve a külképviseleteknek, és így maguknak az áttelepülni kívánóknak nyújtott tájékoztatás elégtelenségét: „Az áttelepülési kérelmek hazai elbírálásával kapcsolatos szempontokról, gyakorlatról kapott tájékoztatásunkat továbbra is hiányosnak tartjuk. Ez ellentmond annak a központi

elvárásnak,

hogy

hazánkat

»naprakészen«,

az

időközben

hozott

módosításokat figyelembe véve végezzük. Sok esetben a relációt érintő egyes publikus hazai közlésekről, döntésekről éppen ügyfeleinktől értesülünk.”115 Az áttelepülési ügyek intézésének román részről történő szándékos lassításáról és a kérelmek egyre nagyobb számban történő elutasításáról ír Szűts Pál bukaresti magyar nagykövet 1988. évi beszámolójában: „A

román

útlevélrendészetben

az

újabb

korlátozó

intézkedések

miatt

liberalizálódásnak még a reményét sem látjuk. Igaz, hogy ezek az intézkedések újabban a Magyarországra menekülés fékezését is célozzák, a zöld határ fokozottabb ellenőrzésére hozott intézkedésekkel együtt. Úgy tűnik, hogy a román vezetés nem akarja vállalni egy nagyobb menekülthullámmal járó felfokozott negatív nemzetközi visszhang ódiumát. A román vámvizsgálat, határőrség magatartása továbbra sem udvarias.(…) Az áttelepüléssel kapcsolatos ügyek száma az 1986. évhez viszonyítva 1987-ben nőtt. A beadványok mindegyike mögött megalapozott indokok szerepelnek, kilátástalan helyzetből keresnek kivezető utat. (…) A felgyorsult magyar elbírálási gyakorlattal szemben román részről a kitelepülési ügyek intézése lelassult. Megnőtt a

114 115

MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. Uo.

36

visszautasított kérelmek száma, s helyenként durva a hatóságok hangneme. Ezt többen a menekültügy miatti retorzióként értékelik, úgy hogy a menekültügy kapcsán ezt is szóvá kellene tennünk.” 116 A kérelmek szigorú elbírálása következtében azok, akik „biztosra akartak menni”, gyakran a házasságkötést jelölték meg az áttelepülés indokaként, mely azonban sok esetben csupán névházasságot takart. Belügyi információk szerint a Magyarországra házasulni kívánónak gyakran száz- kétszázezer forintjába is belekerült az így kötött frigy. 117 1988-89 folyamán a letelepedési kérelmek elbírálásának szabályozása egyre megengedőbbé vált, és növekedni kezdett az elfogadott kérelmek aránya. Bányász Rezső, a kormány szóvivője 1988 januárjában már úgy fogalmazott, hogy „a kérelmeket hatóságaink körültekintően, maximális emberséggel bírálják el.”118 1988. májusi dokumentumok szerint az idegenrendészeti szervek a romániai magyar külképviseleteken benyújtott letelepedési kérelmeket „a minimális feltételek megléte esetén a méltányosság alkalmazásával engedélyezik”,

valamint

„indokolt

esetben”

a Magyarországon

tartózkodó román

állampolgárok ott benyújtott kérelmeit is elfogadják.119 A méltányos elbírálás a gyakorlatban úgy nyilvánult meg, hogy például nem csak a szűken értelmezett családegyesítés esetén engedélyezték az átjövetelt, hanem távolabbi hozzátartozókhoz, másod- vagy harmadfokú rokonokhoz való odaköltözés esetén is, abban az esetben, ha a kérelmező a nemzetiségi hovatartozása miatti hátrányos megkülönböztetésre és az abból fakadó nehézségeire hivatkozott. Ez azonban nem jelentette a kérelmek automatikus elfogadását: továbbra is elutasították azokat, akiknek esetében nem voltak biztosítottak „a letelepedés minimális feltételei”, vagy amennyiben a magyar hatóságok úgy ítélték meg, hogy a letelepedés állami vagy

116

Bukaresti nagyköveti beszámoló, 1988. június 14., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MOL M-KS-288.f. 32. cs. 117 Horváth Zoltán (1989): A letelepedni szándékozó külföldi állampolgárokkal összefüggő biztonsági és rendészeti kérdések , In: Timoránszky Péter (szerk.): A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, I. kötet, 233-242. 236. 118 Emberségesen bíráljuk el a letelepedési kérelmeket, Magyar Nemzet, 1988. január 29. 5. 119 Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, MNL Állami Egyházügyi Hivatal (=ÁEH) visszaminősített TÜK iratok, XIX-A-21-d 156. doboz

37

közbiztonsági érdekeket sértene. Elutasították egyebek mellett a „nem szocialista országokban jogellenesen tartózkodó román állampolgárok” letelepedési kérelmeit is.120 Az állami statisztikák ezzel együtt is alátámasztják azt, hogy 1988-tól a magyar hatóságok a korábbi évekhez képest nagyvonalúbban jártak el a kérelmek elbírálása során. Míg 1984-ben még a román állampolgárok letelepedési kérelmeinek csaknem felét (45%-át) elutasították, addig ez az arány 1985-től 70%-ra nőtt, majd 1988-ban újabb szembetűnő elmozdulás történt, és már csak a kérelmek 10%-át utasították el. Ez ebben az évben 4 882 engedélyezett kérelmet jelentett. 121 1988-ra a román hatóságok is növekvő számban bírálták el pozitívan a kivándorlási kérelmeket: 1985-ben 403, 1986-ban 932, 1987-ben 821 fő kivándorlását engedélyezték Magyarországra, 1988-ban viszont már 1 736 főjét.122 Sajátos helyzetben voltak azok az erdélyi magyarok, akik a román-jugoszláv határt illegálisan átlépve a belgrádi magyar nagykövetségen kérvényeztek magyarországi letelepedési engedélyt. Bár azt érvényes okmányok hiányában nem kaphatták meg, méltányos eljárás keretében engedélyezték magyarországi beutazásukat és ott-tartózkodásukat.123 3.2.3. Érvényét vesztett kiutazási engedélyek: legális átjövetel, illegális itt maradás A román állampolgárok többsége a magyar-román kishatárforgalmi egyezmény alapján kaphatott Magyarországra beutazási engedélyt.124 1988 folyamán ugyanakkor a magyarromán határforgalomban jelentős csökkenés volt megfigyelhető.125 Ennek egyik oka az volt, hogy a román hatóságok komolyan megszigorították a kiutazás feltételeit, és a magyar nemzetiségű román állampolgárok csak Magyarország, Csehszlovákia illetve az NDK területére kaphattak kiutazási engedélyt. Másrészt a magyar állampolgárok romániai beutazását is megnehezítették a román határőrök: nagy számban utasították vissza a

120

Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, Open Society Archives (=OSA) dokumentumgyűjteménye, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 121 Uo. 122 Uo. 123 Uo. 124 A Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság kormánya 1969. június 17-én írták alá a kishatárforgalmat szabályozó egyezményt, majd azt 1977. június 16-án módosították. Az előbbit Magyarországon az 1969. évi 43. tvr., míg az utóbbit az 1977. évi 31. tvr. hirdette ki. 125 1988. január 1. és november 30. között az előző évhez képest több mint 100 ezer fővel csökkent, így számuk nem érte el a 300 ezer főt.

38

magyarokat, sok esetben a nagy mennyiségű élelmiszerszállítmányra, a megengedettnél több fizetőeszközre vagy a CASCO biztosítás igazolásának hiányára hivatkozva, de legalább ilyen gyakran indoklás nélkül. 126 A fentebb említett TÁRKI-kutatás eredményei szerint a román szigorításokat megelőző egykét évben viszont a Romániát elhagyni szándékozók átlagosan hétszer jártak Magyarországon, volt tehát lehetőségük felmérni az ott rájuk váró lehetőségeket, és ápolni magyarországi kapcsolataikat. 127 Az erdélyi menekültek egynegyede tartotta szükségesnek, hogy az útlevél megszerzése vagy a határon való átjutás megkönnyítése érdekében megvesztegessen valakit. Ezen esetekben a vesztegetés átlagösszege kb. egy negyedévi romániai fizetésnek, 6600 lejnek felelt meg. 128 A megvesztegetés kényszerére utal a következő 1988. évi elemzés is: „(…) a kishatárforgalomban is, némely városban is, az útlevél még mindig »megvásárolható«. Július elején egy néhány napig tartó akció keretében – azokat, akiknek útlevele csak Magyarországra szólt, a határ román oldalán leszállították, és érvényes útlevelük ellenére sem engedték őket Magyarországra utazni.” 129 Az útlevéllel legálisan külföldre utazó családok „jellemzője” volt, hogy – 1988. évi adatok alapján - több mint felük esetében Romániában maradt az egyik szülő, valamint a legtöbb család esetében egy vagy több gyermek is.130 A román hatóságok ugyanis igen ritka esetben adtak a család minden tagjának kiutazási engedélyt, számítva arra, hogy ebben az esetben a család nem fog hazatérni. A TÁRKI felmérései szerint 1989 tavaszáig a menekülteknek ennél némileg nagyobb aránya, 54%-a tudott az egész családjával átjönni, ami azonban még mindig azt jelentette, hogy az eseteknek csaknem a felében Romániában maradt egy vagy több családtag. 131 A határon való átjövetel azonban még a papírok – akár kenőpénzzel történő - megszerzését követően sem volt egyszerű. Annak viszontagságairól a következőképp mesélt egy szüleivel Svédországban 1989-ben menekült státuszért folyamodó erdélyi magyar, akinek a családja 126

Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. július hónapban bekövetkezett eseményekről, Budapest, 1988. augusztus 4., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 127 Sik (1990) 524. 128 Uo. 523. 129 Regényi– Törzsök (1988) 178. 130 Uo. 178-181. 131 Sik Endre (1989a) 49.

39

úgy szerezhetett pár hétre szóló kiutazási okmányt, hogy egyéves gyermeküket otthon hagyták Erdélyben: „Rögtön a határon problémánk akadt, még az útlevelekkel is három napba tellett, mire átjutottunk. Pedig a szüleim úgy próbálták intézni, hogy akkor induljunk, amikor egy ismerősük van szolgálatban a határon, de végül nem tudtunk tovább várni, sürgőssé vált az eljövetel. Nagyvárad felől jöttünk, és fel voltunk pakolva mindenfélével, ezért többször is visszaküldtek minket, hogy ennyi mindent nem vihetünk magunkkal. Mindenről kikérdeztek minket, az autóban mindent szétszedtek, az üléseket, a motort, a kipufogócsövet, és persze semmit nem tettek vissza a helyére. Szerencsére az édesapám autószerelő, másként bajban lettünk volna. A szüleimet nemcsak kikérdezték, de fizikailag is ellenőrizték. Ami lyuk van egy emberi testen, mindent átvizsgáltak. Mi vittünk sok pénzt, amerikai dollárt, de azt nem találták meg, hiába szedték szét a kocsit. A Daciánk tetején lévő csomagtartó rúdban volt benne. Erre nem gondoltak, mert az eredeti autómodellen a csomagtartóváz nem volt lyukas, de édesapám azt kicserélte, lefűrészelt egy darabot belőle, betette a rúdba a pénzt, aztán visszahegesztette.”132 A magyar belügy adatai szerint a legálisan beutazók, ám hazatérni nem kívánók többsége jelentkezett a magyarországi hatóságoknál kikérni a tartózkodási engedélyt, hiszen érdekükben állt, hogy azzal jogosulttá váljanak bizonyos támogatásokra és kedvezményekre. Az érvényes jogszabály szerint a jelentkezési kötelezettségnek eleget nem tevő személy ráadásul kiutasítható volt az országból. 133 1989 januárjáig az érvényes útiokmánnyal Magyarországra érkezők közül megközelítőleg nyolcezer román állampolgár jelezte, hogy nem kíván hazatérni. Ilyen esetekben meghallgatásukat követően az igazgatásrendészeti szervek az állambiztonsági hatóságokkal egyeztetve döntöttek sorsukról. „Érdemtelenségi okok” fennállása esetén az útiokmányuk lejárta előtt vissza kellett térniük Romániába. Amennyiben nem találtak ilyen kizáró okot, a kérelmezők megkapták a munkavállalást is engedélyező „ideiglenes tartózkodásra jogosító

132

Interjú Szép Csillával, Svédországban 1989-ben menedékjogot kapott erdélyi magyarral, Készítette: Kaszás Veronika, Uppsala, 2009. december 13. 133 Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i üléséről, Budapest, 1988. május 2., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d.

40

igazolást”.134 A kérelmek elbírálásának szempontjaival, valamint a tartózkodási engedélyre vonatkozó szabályozás változásával, az azzal járó jogokkal és korlátozásokkal a későbbiekben, az állam tevékenységének áttekintése során foglalkozunk. 3.2.4. Illegális átjövetel: visszaadás vagy itt maradás? 1988 folyamán az állami statisztikák szerint 6460 fő érkezett az országba Romániából tiltott határátlépéssel, a valós szám azonban ennél is magasabb lehetett.135 A legtöbben a nyári és az őszi hónapokban érkeztek ilyen módon Magyarországra a zöldhatáron keresztül, nem egy esetben a Maros folyót átúszva.136 Különösen sokan – hetente körülbelül négyszázan kíséreltek meg papírok nélkül átjönni a határon az 1988. augusztusi aradi pártfőtitkári találkozót követően, mely szertefoszlatta a fennálló viszonyok megváltozásának bármiféle reményét. Akadtak olyan romániai magyarok is, akiknek úgy sikerült törvénytelen módon Magyarországra jutniuk, hogy valamely szocialista országban a magyar külképviseletet felkeresték, és útlevelük elvesztésére hivatkozva hamis adatok megadásával jutottak magyar hazatérési okmányokhoz. 137 A határátlépések körülményeiről a következőképp számol be a romániai menekültekről készült 1988. évi tanulmány: „Legtöbbször magányosan, gyakran minden hivatalos irat nélkül, zegzugos határmenti ösvényeken át, lehetetlen, és leírhatatlan kockázatok árán érkeznek az első magyar településre. [1988] Január 29-e óta a magyar hivatalos szervek az ily módon érkezőket nem adják át Romániának, de tudomásunk van olyan esetekről, hogy a határon útiokmányok nélküli személyeket (romániai románt, cigányt?) feltartóztatnak

134

Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 135 Feljegyzés a Magyarországra érkező román állampolgárokkal kapcsolatos legfrissebb adatokról, 1989. január 30., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 136 Az illegális határátlépések viszontagságait ÁBTL-iratokra támaszkodva példákkal illusztrálja Gyarmati György és Révész Béla tanulmánya. Lásd: Gyarmati György: „Nem kár értük.” Az állambiztonsági szervek alkonya Magyarországon 1989-ben, In: Okváth Omre (szerk.): Állambiztonság és rendszerváltás, ÁBTLL’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010. 35-61., 40-43.; Révész, Béla (2008) 8-66. Részben ezt a témát dolgozza fel Almási Tamás (2003) Valahol otthon lenni című dokumentumfilmje is. 137 Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

41

s nem engednek be Magyarországra. 1988. június végétől a román-magyar határszakaszon az átjutás még nehezebbé vált. A román katonák azonnal lőnek, vagy kutyákkal fogják el a menekülőket.” 138 A szülőföldről való eljövetel hirtelenségét és a Romániában élők megfélemlített helyzetét jól mutatja, hogy a menekülők ötöde senkinek nem beszélt otthon menekülési terveiről és csaknem harmaduk is csupán a szűk családjával osztotta meg a távozás gondolatát. A felmérések szerint 16%-uk csak Magyarországon döntötte el, hogy végleg ebben az országban kíván maradni.139 Különösen érzékeny, így a közvéleményt – és különösen a nyolcvanas évek végén formálódó társadalmi, politikai szervezeteket - leginkább foglalkoztató kérdés, hogy a magyar hatóságok miként kezelték a Romániából érkező illegálisan átjövőket, meddig és milyen szempontok alapján került sor visszaadásokra, és kiknek a mérlegelése alapján. A Romániából tiltott határátlépéssel érkezők ügyét Békés, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megyében a határőrizeti, igazgatásrendészeti és állambiztonsági szervek képviselőiből álló munkabizottságok vizsgálták, és ők véleményezték első körben, hogy engedélyezik-e az átszököttek magyarországi tartózkodását, vagy pedig visszaadják őket a román hatóságoknak. A végső döntést ugyanakkor a BM Budapesti Igazgatásrendészeti Csoportfőnöksége hozta meg. A Belügyminisztérium 1989. januári jelentése a következőképpen jellemzi az illegális határátlépőket érintő döntés súlyát: „A döntés kialakítása körültekintő mérlegelést igényel, mivel információink szerint a visszaadott személyekkel szemben szigorú, megtorló intézkedéseket alkalmaznak, testileg bántalmazzák, szabadságvesztés büntetésre és kényszermunkára ítélik őket. A döntéssel kapcsolatos felelősséget növeli, hogy a hazai és a nemzetközi közvéleményben

erőteljes

érdeklődés

tapasztalható

e

vonatkozásban,

és

a

visszaadással kapcsolatos gyakorlatunkat a román hatóságok említett magatartása miatt kifogásolják. (…) az érdemtelenségi okok feltárását nehezíti, hogy egyrészt a meghallgatás, illetve a kérdőív alapján szerzett információk legtöbbször nem ellenőrizhetőek, másrészt a nyelvi problémák és a tiltott határátlépők nagy száma miatt a körülmények

138 139

Regényi-Törzsök (1988) 178. Sik (1989a) 12-13.

42

megnyugtató tisztázásához az erre rendszeresített plusz létszám ellenére sem biztosítottak maradéktalanul az érintett megyékben a személyi feltételek.” 140 1988-ban a 6460 illegális határátlépőnek 26%-át, 1652 főt adtak vissza a magyar szervek a román határőrizetnek. A visszaadást az esetek 60%-ában (1089 fő) azzal indokolták, hogy „csupán kalandvágyból, illetve a jobb megélhetés reményében szöktek át hazánkba, hogy innen valamelyik nem szocialista országba jussanak”. 13%-ukat (223 fő) büntetett előéletük, 11%-ukat pedig egyéb érdemtelenségi okok miatt küldtek vissza Utóbbiak közül 119 fő esetén indokként szerepelt, hogy „csupán otthoni rendezetlen családi körülményeik miatt szöktek át”, 53 fő pedig a „munkanélküli, csavargó életmód, alkoholista, elmebeteg, román szervek ügynöke” címkék valamelyikét „nyerte el”. Végül 10%-ot (168 fő) tettek ki azok a fiatalkorúak, akiknek esetében a magyar hatóságok úgy ítélték, hogy befogadásuk illetve felügyeletük nem biztosított, így vissza kellett térniük Romániába. 141 A 26%-os visszaadási arány azonban csupán egy éves átlagot mutat, ennél többet árul el, ha a visszaadottak egy éven belüli eloszlását is megvizsgáljuk. 1988 áprilisáig ugyanis a román hatóságoknak visszaadottak aránya még ennél is lényegesen magasabb, 50% feletti volt.142 1988 áprilisában a Belügyminisztérium napi 15-20 tiltott határátlépésről számolt be, összességében pedig 1988. január 1. és április 25 között 850-en jöttek át illegálisan, akik közül több mint 400 személyt „érdemtelenség” címén visszaszolgáltattak a román hatóságoknak.143 1988 májusától kezdődően aztán a Romániának visszaadottak aránya érzékelhetően csökkent. Ez összefüggött bizonyos központi intézkedésekkel, amit egy 1988. májusi dokumentum a Belügyminisztérium által a közelmúltban elfogadott új szabályként említ: „A tiltott határátlépést elkövető román állampolgárokat, ugyancsak nemzetiségüktől függetlenül, hacsak nem érdemtelenek a befogadásra, a magyar határőrizeti szervek nem adják vissza a román határőrizeti szerveknek. Ezt emberiességi szempontok is

140

Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 141 Uo. 142 Jelentés az elfogott román állampolgárságú határsértőkkel kapcsolatos eljárási tapasztalatokról, Belügyminisztérium Határőrség Országos Parancsnokság Felderítő Osztálya, Budapest, 1988. május 3., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 143 Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i üléséről, Budapest, 1988. május 2., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d.

43

indokolják, mivel a visszaadottakra a tapasztalatok szerint súlyos megtorló intézkedések várnak.” 144 Ezzel együtt még 1988 novemberében is megfogalmazódott olyan belügyi vélemény, hogy hatékonyabbá kellene tenni az illegálisan érkezők szűrését, megakadályozva a nemkívánatos személyek Magyarországon maradását. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes ennek szükségességét azzal indokolta, hogy a menekültek társadalmi összetétele Magyarország számára kedvezőtlen irányba változott: „A korábbinál jóval nagyobb a szakképzetlen, bizonytalan életvitelű, kiforratlan fiatalok aránya, ennek következtében fokozottan jelentkeznek a beilleszkedési problémák, sokan agresszívan, követelőzően lépnek fel.” 145 1988 őszétől az illegális határátlépők körében szembetűnően megnőtt azoknak a száma, akik a kihallgatásuk során úgy érveltek, hogy a tiltott átjövetelt a végleges magyarországi letelepedés szándékával követték el. Az így nyilatkozók aránya 1988 szeptemberében már 90% feletti. A belügy ugyanakkor kétségbe vonta e kijelentések teljes valódiságát, abból kiindulva, hogy ezzel az érveléssel sokan azt kívánják csupán elkerülni, hogy visszaadják őket a román hatóságoknak, és magyar tartózkodási engedély megszerzését követően, később próbálják meg nyugati vagy déli irányban elhagyni Magyarországot.146 Egy másik tendencia azt mutatta, hogy a határon átszökött menekültek igyekeztek a határtól minél beljebb jutni az országba, mivel az a hír terjedt el, hogy így kisebb az esélye annak, hogy visszaadják őket a román határőrizeti szerveknek, mintha a magyar-román határ közelében kapják el őket. Olyanra is volt példa, aki a Romániában maradt családtagjai kihozatala érdekében kétszer is átszökött a határon: először egymagában Magyarország irányából, majd a zöldhatáron

144

Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 145 Emlékeztető az erdélyi menekültek ügyével foglalkozó Tárcaközi Bizottság november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 146 Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. szeptember hónapban bekövetkezett eseményekről, Belügyminisztérium, Határőrség Országos Parancsnokság, Budapest, 1988. október, MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

44

keresztül családjával együtt hagyta el ismét Romániát. Ez a jelenség 1988 őszétől felgyorsult, egyre gyakoribbá vált a csoportos átszökés a zöldhatáron. 147 A határon átszökők többsége valamilyen támadóeszközzel fel volt szerelve: bár valódi fegyvert csak kevés esetben találtak az illegális határátlépőknél, támadásra alkalmas szúró eszközt annál gyakrabban, sőt, még öngyilkosság elkövetéséhez szükséges méreg is került elő elkapott menekülttől. Önmagáért beszél a belügyi szerveknek a magyar oldalon elfogott menekültek lelkiállapotát lefestő jelentése: „Elfogásukat követően hangulatuk bizakodó, magatartásukra jellemző a türelem s megnyugvás. Nem egyszer viszont kimondott követelőző, arrogáns megnyilvánulás jeleit tapasztaltuk részükről, mintha az itt-tartózkodásuk engedélyezése nem mérlegelés tárgyát képezné, hanem ahhoz alanyi joguk fűződne. Nem jellemző viszont a nyugodt magatartás a visszaadásra kerülő személyekre, akik öngyilkossággal és szökéssel fenyegetőznek. Fokozott gondot fordítottunk az ilyen személyek őrzésére, biztonságos szállítására.”148 Románia a maga részéről is mindent megtett az illegális határátlépők megfékezésére. A BM egy 1988. júliusi jelentése bemutatja a Securtitate egyes csoportjainak a román-magyar határ melletti feladatait: „Román részről mindent megtesznek az áttelepülések akadályozására. A románmagyar határ közelébe vezényelték a Securitate egy dandárját, kb. 2800 főt. Elsődleges feladatuk az illegálisan Magyarországra távozni szándékozó román állampolgárok felderítése, a határ őrzésének megerősítése. A határőr alakulatok erősítésére frissen »behívott« munkásőregységeket is felhasználnak. Július 15-én a határon áthaladó, Biharkeresztes felé tartó nemzetközi gyorsvonat mögött közlekedő kézihajtány utasaira rálőttek és olyan – nem ellenőrzött – információk is keletkeztek,

147

Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. október hónapban bekövetkezett eseményekről, Belügyminisztérium, Határőrség Országos Parancsnokság, Budapest, 1988. november 9., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 148 Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. szeptember hónapban bekövetkezett eseményekről, Belügyminisztérium, Határőrség Országos Parancsnokság, Budapest, 1988. október, MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

45

amelyek a Securitate beosztottainak magyarországi, a menekülteket megfélemlíteni hivatott akcióira vonatkoznak.”149 A belügyi jelentések szerint a magyar-román határon többször is tapasztalták a román határőrizeti szervek részéről a fegyverhasználat alkalmazását. 1988. július 29-én például magyar BM információk szerint „a biharkeresztesi őrs működési területén elfogott határsértők két társát a túloldalon agyonlőtték.”150 Ezekről a határ menti eseményekről a magyar sajtóból nem lehetett értesülni. Annál inkább ráfókuszáltak azonban az alternatív szervezetek és a szamizdat írások az emberi jogokat súlyosan sértő, erőszakos cselekményekre és a – jogorvoslat lehetőségét mellőző visszaadások eseteire, melyekre az e szervezetekkel foglalkozó részben térünk ki. Gehér

József

1989

eleji

elemzésében

tekinti

át,

hogy

milyen

nemzetközi

kötelezettségvállalásokat sért a romániai menekültek visszaadási gyakorlata: „A visszaadás önmagában ellenkezik az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 13. cikk 2. bekezdésével és 14. cikk 1. bekezdésével. Az előbbi azt mondja ki, hogy minden személynek joga van bármely országot, ideértve saját hazáját is elhagyni. Az utóbbi úgy szól, hogy minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni. Természetesen tudatában vagyunk annak, hogy a Nyilatkozat nem nemzetközi egyezmény, de azért többet jelent erkölcsi kötelezésnél, mert tartalmilag sorolja fel azokat az emberi jogokat, amelyeket az ENSZ Alapokmánya megadni kíván. A visszaadás nemzetközi jogi kötelezettségek megszegését jelenti, mert homlokegyenest ütközik a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 12. cikke 2. bekezdésével.” 151 Az erdélyi menekültek kitoloncolási gyakorlatával szemben országgyűlési képviselők is felemelték hangjukat. A parlament 1989. január 11-i ülésén Bánffy György színművész szólalt fel az erdélyi menekültek ügyében.152 Elmondta, hogy az elmúlt időszakban

149

A Belügyminisztérium jelentése román vonatkozású információkról, Budapest, 1988. július, ÁBTL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 150 Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. július hónapban bekövetkezett eseményekről, Budapest, 1988. augusztus 4., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 151 Gehér József: A menekültek magyarországi helyzete és annak nemzetközi jogi vonatkozásai, Budapest, 1989. február 9., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. 152 Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 38. ülése, 1989. január 11. 3243-3247. , http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 5.

46

magánszemélyek

és

különböző

szervezetek

juttatták

el

parlamenti

képviselőkhöz

követeléseiket az erdélyi menekültek védelmében. Ezeket támogatva javasolta, hogy az Országgyűlés határozatban szabályozza, hogy bírói eljárás nélkül egyetlen menekültet se lehessen az országból kitoloncolni. Javasolta továbbá, hogy az Országgyűlés kérje fel a kormányt, hogy adjon tájékoztatást a következő ülésszakon az erdélyi menekülteket érintő intézkedéseiről, így a családegyesítési eljárások eredményeiről, a menekülttáborok felállításáról valamint a genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás lehetőségéről. A felvetésre az Országgyűlés külügyi bizottságának megbízásából Tóth Károly református püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke reagált. Felvázolta a fő problémákat: tisztázatlanok a Romániából érkezők befogadásának vagy visszaküldésének a szempontjai és feltételei, a befogadottak jogi helyzete pedig rendezetlen. Elmondása szerint a külügyi bizottságon belül egyetértés mutatkozott a menekülttábor(ok) felállításának szükségességéről, illetve a menekültügyi egyezményhez való mielőbbi csatlakozásról. Az utóbbi kapcsán ugyanakkor megjegyezte, hogy a csatlakozás a bonyolultságára való tekintettel hosszabb időt vesz igénybe.153 Szűrös Mátyás, az MSZMP KB titkára, valamint az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke a parlamenti felszólalásokat követően egy 1989. januári interjúban a visszaadásokra vonatkozó kérdésre válaszolva elismerte, hogy valóban csúsznak be emberi és intézményi hibák a folyamatba, ami miatt szükséges a kérdés alapos áttekintése.154 Az országgyűlési felvetésnek is volt köszönhető, hogy a Minisztertanács 1989. február 22-i ülésén megfogalmazódott annak a szükségessége, hogy egyértelműen szabályozzák, melyek legyenek a menekültek befogadásának feltételei, valamint a kizáró okok, csökkentve a visszaadási okok körét. A befogadás megtagadása esetén pedig szükségesnek látták a jogorvoslati lehetőség biztosítását minden érintett esetében.155 Horváth István belügyminiszter parlamenti beszámolója szerint a Romániából érkezők esetében a visszaadások aránya 1989 februárjában már 3% alatt volt. 156

153

Uo. Szűrös Mátyás a romániai menekülthelyzetről, 1989. január 12., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 155 Tájékoztató a Politikai Bizottság tagjai részére a Minisztertanács 1989. február 22-i üléséről, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 156 Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 41. ülése, 1989. március 10., 3485 http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 5. 154

47

3.3. Mit tegyen a magyar állam? A lehetőségek mérlegelése „A legvadabb ötletek keringtek, hogy mit lehetne csinálni.”157 A romániai magyar kisebbség helyzetének súlyosbodásával és az Erdélyből érkező menekültek számának növekedésével párhuzamosan egyre nagyobb figyelmet kapott Magyarországon a határon túli magyarság sorsa és az országba érkező menekültek megsegítésének ügye. Az egyházak és különféle társadalmi, alternatív szervezetek egyre nyíltabban vállalták fel e kérdéseket, sőt saját kezdeményezésekkel is éltek a szülőföldjükön maradt vagy azt elhagyó határon túli magyarok támogatására. Az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályának a közhangulat alakulásáról készített rendszeres jelentéseiben 1987től kezdve hangsúlyt kap, hogy a magyar közvéleményt foglalkoztatja és aggasztja a határon kívüli, elsősorban az erdélyi magyarság helyzete.158 A párt reformer politikusai számára világossá vált, hogy hosszú távon tarthatatlanná válik a tényleges problémák elhallgatása, és az információs zárlat fenntartása. A nemzetpolitika terén a magyar közvélemény számára Szűrös Mátyás 1988. januári rádiónyilatkozata jelentette az áttörést, melyben kijelentette, hogy a határon túli magyarság a magyar nemzet részét képezi. Az erdélyi menekültek számára a legnagyobb jelentőséggel az az ígérete bírt, melynek értelmében a magyar hatóságok az új szabályozási rendszer megteremtéséig nem lépnek fel velük szemben: „Az utóbbi időben döntően magyar nemzetiségű külföldi állampolgárok növekvő mértékben kérik hatóságaink engedélyét, hogy ideiglenes jelleggel törvényesen Magyarországon

maradhassanak.

Eljárásuk

teljesen

természetes,

hiszen

a

magyarságukban sértette emberek, vagy egyáltalán sértett emberek, akik magyarok, kihez fordulhatnának máshoz, mint a Magyar Népköztársasághoz, hiszen a világon egy Magyarország van! Magyarország pedig erkölcsi-politikai és emberi jogi értelemben felelősséget érez és visel a határon túl élő magyarokért. (…) Állami szerveink az utóbbi időben az elmondottak szellemében intenzíven munkálkodnak a megfelelő jogi és egyéb feltételek kialakításán. (…) A leghatározottabban hangsúlyozom ugyanakkor:

157

Interjú Görög Jánossal, a Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi Főosztályának egykori vezetőjével, Készítette: Kaszás Veronika, Budapest, 2008. december 11. 158 MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 13. ő.e.

48

a megfelelő szabályozás és feltételek kialakításáig az ideiglenesen hazánkban tartózkodókkal szemben nem kívánunk hatóságilag fellépni.”159 Ezt az interjút követte az MSZMP KB külügyi osztály helyettes vezetőinek, Szokai Imrének és Tabajdi Csabának a Magyar Nemzet 1988. február 13-i írása, melyben az addigi központi kommunikációtól merőben idegen módon, nyíltan és hosszasan taglalták a nemzeti kérdés és a szomszédos országokban élő magyarság ügyének jelentőségét, elismerve azt is, hogy a párt külpolitikájában is változtatásra, aktívabb fellépésre van szükség.160 E nemzetpolitikai irányváltásból egyenesen következett, hogy a magyar államnak a Romániából érkező, többségében magyar nemzetiségű menekültek sorsa sem lehet közömbös. Ezzel összhangban 1988 februárjában az MSZMP Politikai Bizottsága határozatot fogadott el a Romániából áttelepülőkkel illetve menedéket kérőkkel kapcsolatos teendőkkel, rögzítve, hogy ügyeiket emberséges módon kell intézni.161 A további konkrét „forgatókönyv” azonban – mint látni fogjuk - ekkor még messze nem volt kidolgozva. A gyakorlatban a menekültügy kezelésének szinte minden vonatkozása ellentmondásokkal volt terhelve. Kettősség volt megfigyelhető rögtön abban, ahogyan a magyar politikai vezetés a menekültügy terén kialakuló nem állami kezdeményezéseket megítélte. Tudatában voltak annak, hogy az egyházak és egyes társadalmi szerveződések megelőzték az államot a menekültek szociális ellátásnak megszervezésében, ami egyrészről az államnak segítséget is jelentett. Az MSZMP reformereinek reagálásához szükség volt az egyházak és az alternatív szervezetek aktív fellépésére is: ezek reagálása gyakorolt némi nyomást a pártra, és hívta fel a pártvezetés figyelmét arra, hogy saját érdekében áll, hogy maga is felvállalja a nagy társadalmi összefogást kiváltó ügyet. Másrészről viszont az ország vezetői azt igyekeztek hangsúlyozni, hogy a „Magyarországon tartózkodó külföldiek” helyzetének rendezése alapvetően mégiscsak az állam hatáskörébe tartozik, e tevékenységet senki más nem sajátíthatja ki. E kettősség, az egymásrautaltság és

159

Az ötödik Rádiónapló (Műsorvezető: Szécsi Éva és Kerekes András), Elhangzott a Kossuth Rádióban, 1988. január 25-én, In: Szűrös Mátyás: Magyarságról, külpolitikáról, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 307-332. 328-329. 160 Szokai Imre – Tabajdi Csaba: Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés, Magyar Nemzet, 1988. február 13. 1011. 161 Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989, Napvilág Kiadó, Budapest, 2007, 405.

49

ugyanakkor

az

irányító

szerep

megőrzésének

a

szükségessége

a

következőképp

fogalmazódtak meg a – későbbiekben részletesen bemutatott - Tárcaközi Bizottság egy 1988. áprilisi dokumentumában: „Az

engedéllyel

Magyarországon

tartózkodó

külföldi

állampolgárok

beilleszkedésének, megfelelő életkörülményeik megteremtésének segítése elsősorban állami,

tanácsi

feladat.

Ugyanakkor

szükség

van

a

társadalom

segítő

közreműködésére, amelyről nem lehet és nem is szabad lemondani. (…) Indokolt a társadalmi segítség megfelelő összefogása, helyes irányba terelése és az állami, tanácsi szervek külföldi állampolgárokkal kapcsolatos tevékenységéhez igazítása. Ez azért is szükséges, mert vannak, akik saját anyagi, politikai érdekeik érvényesítése céljából foglalkoznak a román állampolgárokkal, felelőtlen ígérgetésekkel, tudatos félretájékoztatással ösztönzik őket a magyarországi letelepedésre, szükségtelenül dramatizálják a magyar nemzetiségűek ügyét, megpróbálják kisajátítani a velük való törődést, vagy visszaélnek az itt tartózkodó külföldiek kiszolgáltatott helyzetével. Az ilyen törekvésekkel szemben a tanácsi szervek határozottan lépjenek fel.” 162 Az idézettekkel áll összhangban az az 1988 tavaszán a tanácsoknak adott, általános érvényű központi utasítás is, hogy „kísérjék figyelemmel és tevékenységük során befolyásolják helyes irányba a külföldiekkel kapcsolatos közhangulatot”.163 A közhangulat megfelelő befolyásolásához ugyanakkor az is hozzá tartozott, hogy az állam 1988 tavaszától kezdve a korábbiakhoz képest nyíltabban kezelte az erdélyiek ügyét, és kormányzati nyilatkozatokban a magyar lakosságot is tájékoztatta a menekülteknek szigorúan nem nevezett „hosszabb ideje itt-tartózkodó külföldiek” avagy „román állampolgárok” ügyéről. Ezzel részben az állam tehetetlenségére vonatkozó kritikákra igyekezett reagálni, és elébe menni annak, hogy az egyházak és más szervezetek sajátítsák ki a közvéleményt nagymértékben foglalkoztató problémát. 1988. április 7-én a televízió Hírháttér című műsorában Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a magyar kormány álláspontja szerint mindenkinek joga van a saját szülőföldjén élni és

162

A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos tanácsi feladatok, Budapest, 1988. április 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 163 Uo.

50

boldogulni. Emellett azonban a határon túli magyarok iránti felelősségvállalás elvét is megfogalmazta: „Nem változott a nézetünk a tekintetben sem, hogy a határainkon kívül élő magyarságot hozzánk tartozónak valljuk és erkölcsi, politikai kötelezettségünknek tartjuk, hogy segítsünk rajtuk, ha erre rászorulnak. Azt is természetesnek tartjuk, hogy hozzánk fordulnak, ha bajba kerülnek. (…) Magyarországon nagy számban vannak olyan román állampolgárok, döntő többségben magyar nemzetiségűek, akik nem kívánnak visszatérni, és ez már belpolitikai problémát is okoz. A kormány kötelességének tartotta, hogy kialakítsa azokat a jogi, szociális és egyéb feltételeket, mechanizmusokat, amelyek segítik ezt a problémát megoldani.”164 A kormányzati retorikában folyamatosan jelen volt ez a kettőség: miközben segíteni igyekszik az áttelepülni kívánóknak, nem kívánja ösztönözni az áttelepülést, mivel az nem jelenthet megoldást a romániai kisebbségek helyzetének rendezésére. Ugyanígy hangsúlyozták, hogy a harmadik országba való továbbutazás szándékát sem támogatják, azzal érvelve, hogy „hazánk nem »kompország« és nem akarjuk, hogy a magyarok még jobban szétszóródjanak a világban.” 165 A magyarországi léthez fűzött valótlan illúziók, a túlzott elvárások ledöntését célozta a tanácsoknak adott azon központi utasítás is, mely a Romániából érkezők elsődleges tájékoztató tevékenységét szabályozta. A tanácsoknak ki kellett nevezniük a „külföldi állampolgárok” tájékoztatásáért felelős személyt, akiknek gondoskodniuk kellett arról, hogy a náluk jelentkező erdélyiek tisztában legyenek azzal, hogy a csak Magyarországra érvényes útiokmánnyal rendelkezőket nem engedhetik tovább harmadik országba kiutazni, valamint hogy otthon maradt családtagjaik Magyarországra jövetelére nincsen esély. Előzetesen tájékoztatniuk kellett az ideérkezőket arról is, hogy ne számítsanak arra, hogy sikerül nekik hosszú távon is megfelelő lakáskörülményeket biztosítani.166 Ezzel az intézkedésekkel a magyar vezetés némiképp azoknak a román vádaknak is elébe kívánt menni, hogy Magyarország igyekszik „átcsábítani” az erdélyieket.

164

A határainkon kívül élő magyarságot hozzánk tartozónak valljuk. Dr. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes a Hírháttérben, Magyar Nemzet, 1988. április 8. 5. 165 Uo. 166 A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos tanácsi feladatok, Budapest, 1988. április 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d.

51

3.3.1. A Tárcaközi Bizottság felállítása Onnantól kezdve, hogy a pártban megszületett az elhatározás, hogy állami szinten fel kellene vállalni az erdélyi menekültek ügyét, és központi intézkedéseket tenni helyzetük rendezésére, az első lényeges kérdés az volt, hogy mely állami szervezet kompetenciájába is tartozik ez a terület. Bár első helyen a Belügyminisztérium jöhetett szóba, hiszen neki alárendelten működött az idegenrendészet és a határőrség is, ugyanakkor rajta kívül számos más minisztérium illetve egyéb szervezet is illetékes volt az itt-tartózkodók valamely problémájának rendezésében. Így történhetett, hogy egy több szervezetet összefogó bizottságot állítottak fel a problémás ügyek megvitatására, a menekültkérdést önmagáért beszélően körülíró „Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság” néven. A Tárcaközi Bizottságot a Minisztertanács 1988. február 25-i 3046/1988. MT számú határozatával hozták létre. Mivel a Bizottság belügyi vezetéssel működött, elnöke Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes lett. A Tárcaközi Bizottság működéséhez és a menekültügyhöz kapcsolódó feladatokat a belügyminiszter-helyettes közvetlen irányítása alá tartozó, Belügyminisztérium Tanácsi Szervezési Főosztályának három munkatársa végezte. (1989. április 1-től e részleg további két fővel bővült.)167 A gyakorlatban 1988. március 10-én megalakult Bizottság munkájában a Belügyminisztérium mellett részt vett az Igazságügyi, a Művelődési, a Külügy-, a Pénzügy-, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, az MSZMP KB Külügyi Osztálya, az Állami Egyházügyi Hivatal, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal valamint a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és a Magyar Vöröskereszt képviselője.168 1988. április végétől a Szakszervezetek Országos Tanácsának Elnöksége is képviseltette magát a testületben. 169 Megyei szinten is állítottak fel koordinációs bizottságokat (elsősorban a keleti megyékben, Budapesten170 és az agglomerációban), melyeket a megyei tanács VB titkárai vezették az

167

Előterjesztés a Belügyminisztérium menekültekkel foglalkozó részlegének felállítására, jogállására, feladatés hatáskörére, irányítására és létszámára, 1989. április 26., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 168 Bányász Rezső kormányszóvivő sajtótájékoztatója, Népszabadság, 1988. március 11. 4. 169 Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 170 A Bielek József vezette Fővárosi Koordinációs Bizottságra különösen sok feladat hárult: 1988. január 1. és április 30. között az országosan kiadott kb. 3000 tartózkodási engedélyből mintegy 1200 budapesti volt. Tájékoztató a Párt Végrehajtó Bizottságának a fővárosban tartózkodó külföldi polgárok ügyeinek intézéséről,

52

érintett helyi szervek és intézmények bevonásával.171 Nekik az elsődleges feladatuk az „áttelepülő román állampolgárok” foglalkoztatási és lakhatási lehetőségeinek a felmérése, majd egyféle munka- és szállásközvetítői szerep betöltése volt.172 A Tárcaközi Bizottság a megyei, városi és községi tanácsok feladatait is részletesen szabályozta. A Tárcaközi Bizottság tájékoztatási kötelezettséggel tartozott munkájáról az Országgyűlés Külügyi Bizottságának, valamint írásos jelentést kellett tennie az MSZMP KB Politikai Bizottságának. Bár a bizottsági működési forma megteremtett egyfajta konzultációs mechanizmust, és lehetővé tette egyazon problémának sokféle szempontból történő megvitatását, azonban ez a sajátos keret a rendszer hiányosságait is jól megjelenítette: „Vélhetően a közkedvelt »bizottságosdiba« a felelősség elkenése és a kezdeményező készség hiánya is jócskán belejátszott, nemcsak a szükséges információcsere biztosítása. A bizottságok, működésük szűk két esztendeje alatt, a jogszabályi rendelkezéseket

pótolták

körleveleikkel,

üléseik

jegyzőkönyveivel

és

állásfoglalásaikkal.”173 A külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottságot a kormányzati kommunikációban elhangzottak szerint a Minisztertanács a „hazánkban hosszabb ideig tartózkodni,

letelepedni

kívánó

külföldi

állampolgárok”

jogi,

szociális

jellegű,

munkavállalással kapcsolatos és egyéb problémái megoldására állította fel. Feladatait a következőképp összegezték: „A cél az, hogy törvényeink szellemében, jogszabályaink szerint rendezzék ezeknek az embereknek a helyzetét, segítsék beilleszkedésüket, azt, hogy a lehetőségekhez mérten megfelelő egzisztenciát teremtsenek. A bizottság fő feladataként szabta meg a Minisztertanács, hogy tegyen javaslatot az érdekelt szerveknek a szükséges intézkedésekre és jogszabályi rendezésre; hangolja össze a végrehajtást, s abba vonja be a tanácsokat; fogja össze, karolja fel az itt-tartózkodók, ide települők megsegítésére

1988. május 11. Budapesti Fővárosi Levéltár (=BFL), MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottságának ülései, XXXV.1.a.4./1988. 781. ő.e. 171 Tóth Judit (1994) 75. 172 Az áttelepülő külföldi munkaerő foglalkoztatási lehetőségeinek területi mutatói, ÁEH iratok, MNL XIX-A21-d 156. d. 173 Tóth Judit (1994) 75.

53

irányuló társadalmi kezdeményezéseket. A bizottság tehát nem egyedi eseteket intéz, működése nem érinti a külföldiekkel foglalkozó más állami szervek hatáskörét.”174 A Tárcaközi Bizottság egy 1988. áprilisi anyagából még úgy tűnik, a „Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldiek” befogadását csupán átmeneti feladatnak tekinti: „Politikánk szerves része a határainkon kívül élő magyarok helyzetének figyelemmel kísérése, érdekeinek szükség és lehetőség szerinti védelme. Beletartozik ebbe a hazájukat nyomós indokból elhagyó magyar nemzetiségű román állampolgárok átmeneti befogadása is.”175 A Bizottság alapvető céljai között szerepelt, hogy olyan módon segítsék a román állampolgárok beilleszkedését, hogy lehetőleg saját munkájukra támaszkodva teremthessék meg a szükséges magyarországi életfeltételeket. Az 1988. májusi Tárcaközi Bizottsági jelentés ugyanakkor már előre jelzi a

Minisztertanácsnak, hogy amennyiben a

Magyarországon tartózkodók száma az eddigi ütemben tovább növekszik, az év végére eléri azt a nagyságrendet, „amely mellett a róluk való gondoskodás eddig alkalmazott módszerei nem elégségesek.” 176 Körülbelül 10-12 ezer főben határozták meg azt a keretet, ameddig az így kialakított „felszívásos rendszerben” gondoskodni lehet a bevándorlókról.177 3.4. A Tárcaközi Bizottság tevékenysége A Tárcaközi Bizottság legsürgetőbb feladata az volt, hogy rendezze a Romániából legálisan vagy illegálisan érkezők jogi helyzetét, hiszen csak ezt követően lehetett a konkrét problémáik orvosolásával foglalkozni. A korábbi magyar belügyi tapasztalatok ehhez nem nyújtottak precedenst: bár a Bizottság működésének kezdetén áttekintette az azelőtt előforduló magyarországi menekültügyek kezelésének módját, így például a chilei menekültek ügyének a 70-as években történt kezelésének gyakorlatát, azonban arra jutott, hogy az az erdélyi menekültek helyzetére korábbi eljárási módok nem alkalmazhatóak. A Belügyminisztérium

174

Külföldi állampolgárok Magyarországon, Magyar Nemzet, 1988. március 11. 3. A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos tanácsi feladatok, Budapest, 1988. április 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 176 Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 177 Uo. 175

54

hamar arra a következtetésre jutott, hogy az átjövők jogi státuszát többnyire csak a törvényerejű rendeletekkel is kihirdetett magyar-román kétoldalú egyezményeket megsértve tudják szabályozni.178 3.4.1. A Magyarországon tartózkodás legalizálása „Mióta az erdélyiek menedéket találtak hazánkban, tapasztalhattuk, hogy nemcsak egyfajta létbizonytalanságban, hanem jogbizonytalanságban is élnek. Ennek az a magyarázata, hogy szabályozatlan területnek számít a menekültjog; tehát hatályos jogszabály nem rendezi, hogy ezek az emberek milyen státust foglalnak el, számíthatnak-e arra, hogy megkapják a magyar állampolgárságot, vagy sem. Arról már nem is beszélve, hogy jelenleg bármelyik pillanatban formális jogsértések miatt eljárást lehetne indítani ellenük, ez pedig kilátástalanná tenné a helyzetüket.” 179 A Tárcaközi Bizottság által kidolgozott „átmeneti ügyrend” értelmében a Romániába visszatérni nem kívánóknak helyzetük rendezéséhez legelőször a magyar hatóságoknál kellett jelentkezniük:

vagy

a

tartózkodási

helyük

szerint

illetékes

rendőr-főkapitányság

igazgatásrendészeti osztályán, vagy pedig útlevél hiányában a legközelebbi határőrizeti vagy rendőri szervnél. 1988 elején az erdélyi menekültek először csak 30 napig érvényes magyarországi tartózkodási engedélyt kaphattak, melyet annak lejártát követően meg lehetett hosszabbítani. Az igénylők munkavállalási engedélyt is kaptak a magyar hatóságoktól, illetékmentesen. Növekvő számukra való tekintettel azonban 1988 tavaszán a havonta meghosszabbított ideiglenes tartózkodási engedélyt hat hónapos ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolvánnyal váltották fel, megkönnyítve a magyar hivatalnokok munkáját is. A hat hónap elteltével azok, akik továbbra is „átmenetinek” tekintették magyarországi tartózkodásukat, papírjukat újabb hat hónapra meghosszabbíthatták, míg a letelepedni kívánók ekkor már két évre szóló tartózkodási engedélyhez juthattak. Annak lejártát követően kérelmezni lehetett a rendőri hatóságoktól a végleges letelepedés engedélyezését. A tartózkodási engedély időtartamának meghosszabbítását az is indokolta, hogy a rövid időre szóló engedélyekkel a hatóságok fenntartották a véglegesen Magyarországon letelepedni

178 179

Uo. Ruttner György, a Fiatal Ügyvédek Klubja vezetőjének nyilatkozata, Magyar Nemzet, 1988. december 9. 5.

55

szándékozó erdélyiekben a bizonytalanság érzetét. Emellett pedig a munkáltatókat is rövidebb, határozott időre szóló munkaszerződések megkötésére késztette a korábbi, 30 napos engedély. 180 Tartózkodási engedélyt azonban nem kaphatott meg automatikusan bármely román állampolgár, aki azt a magyar hatóságoknál az előírt módon kérvényezte. Befogadásra érdemtelennek minősítették mindenekelőtt a következő személyeket: „a büntetett előéletűek, a munkanélküli, csavargó életmódot folytatók, a román szervek ügynökei, valamint, akik csak a jobb megélhetés reményében vagy kalandvágyból, nem szocialista országba történő továbbutazás szándékával követtek el tiltott határátlépést.”181 Érdekes, hogy a dokumentum nem a befogadásra „érdemesek” definícióját adja meg – akiket később az 1951. évi genfi konvenció a „menekült” fogalma alatt definiál -, hanem helyette - igencsak szubjektív módon meghatározható kategóriákban - körülírja az „érdemteleneket”. Előfordultak olyan esetek is, hogy a magyar szervek a tartózkodási engedély megadását követően „jöttek rá”, hogy valamilyen oknál fogva az adott személy mégiscsak „érdemtelen” a befogadásra. Ebbe a kategóriába sorolták azokat is, akik többszöri alkalommal határsértést követtek el az ország déli vagy nyugati határain. 1988 folyamán 200 ilyen eset fordult elő: ilyenkor az „érdemtelenektől” megvonták a tartózkodási engedélyt, és többségüket átadták a román hatóságukat, egy kisebb részüket pedig „kényszerintézkedések alkalmazásának mellőzésével” köteleztek az ország elhagyására. A tiltott határátlépés előkészülete vagy egyszeri megkísérlése miatt főszabály szerint a magyar hatóságok még nem indítottak büntetőeljárást, de a lakóhelyük szerint illetékes rendőr-főkapitányságra irányították az elkövetőket. 182 Érdekes kérdés, hogy a kérelmek elbírálásakor azonos bánásmódban részesültek-e a magyar illetve a román vagy más nemzetiségű külföldi állampolgárok. A Tárcaközi Bizottsági jegyzőkönyvek tanúsága szerint a nemzetiségi hovatartozás befolyással volt a magyar hivatalnokok döntésére, bár a magyar külügyi vonal ezt az eljárási módot nem támogatta. A Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i ülésén a Külügyminisztériumot képviselő résztvevő

180

Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 181 Uo. 182 Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

56

ismertette tárcájának azon álláspontját, miszerint fontosnak tartják a nemzetközi megítélés szempontjából, hogy Magyarország a tartózkodási engedélyek megadásának elbírálásakor ne tegyen különbséget a magyar és a más nemzetiségű román állampolgárok között, tiszteletben tartva a Helsinki Záróokmány elveit. Kaptak ugyanis olyan visszajelzéseket, melyek szerint az idegenrendészeti szervek nem törődnek kellőképpen a román nemzetiségűekkel. Pozitív volt a nemzetközi megítélése ugyanakkor azoknak az értesüléseknek, hogy a magyar hatóságok egy ideje indokolatlanul román nemzetiségűeket sem adnak vissza Romániának. Nyugaton leginkább a kérdésben érintett NSZK figyelt oda a romániai menekültekkel való magyar bánásmódra, sőt, a Külügyminisztériumon keresztül konkrét információt kértek a Magyarországra érkező német nemzetiségű román állampolgárok számáról és letelepedési kérelmük elbírálásáról.183 A Belügyminisztérium képviselője a felvetésre reagálva elmondta, hogy a román nemzetiségűeket most már nem küldik el a KEOKH-ból – elismerve tehát, hogy az addigi gyakorlat szerint elküldték őket –, azt demonstrálva, hogy nem alkalmaznak diszkriminációt, bár tény, hogy letelepedési kérelmük indokait a magyar nemzetiségűekéhez képest szigorúbban bírálják el.184 Nem véletlen, hogy a magyar és egyéb nemzetiségű romániai menekültek megkülönböztetésével szemben egyes társadalmi szervezetek is felléptek.185 3.4.1.1. A tartózkodási engedéllyel járó jogok illetve korlátozások Bár a tartózkodási engedély gyakorlatilag a magyar állampolgárokéhoz hasonló jogokkal ruházta fel az országban maradókat, a tájékoztatás elégtelensége miatt gyakran sem a menekültek, az áttelepülők, sem az őket foglalkoztató vállalatok nem voltak tisztában az őket megillető jogokkal. Sokszor csak hiányosan, vagy tévesen jutottak el az információk az érintettekhez a rájuk vonatkozó szabályokról. 1988 novemberéig minden e témához kapcsolódó állami tájékoztató anyagot, így például a tanácsoknak és az illetékes szerveknek megküldött gyakorlati tudnivalókat titkosan kezeltek. Emiatt volt nagy jelentősége annak a novemberi döntésnek, hogy a Tárcaközi Bizottság kezdeményezésére a Magyar Hírlap 1988.

183

Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i üléséről, Budapest, 1988. május 2., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 184 Uo. 185 Bővebben lásd az alternatív szervezetek fellépésével foglalkozó, 6. fejezetben.

57

december 15-i számában jelenjen meg tájékoztató anyag a Romániából áttelepültek jogairól és kötelezettségeiről, a számukra fontosnak vélt gyakorlati tudnivalókról.186 A tartózkodási engedély biztosította a Romániából érkezők egészségügyi és szociális ellátását. Az azzal rendelkező külföldieket a magyar állampolgárokhoz hasonlóan térítésmentes orvosi kezelés illette meg. Az engedéllyel még nem rendelkezők ezzel szemben csak elsősegélynyújtás vagy halaszthatatlan orvosi beavatkozás esetén részesülhettek ingyenes kezelésben. A tartózkodási engedély megléte volt a legtöbb egyszeri illetve rendszeres szociális támogatás elnyerésének előfeltétele rászorultság esetén, pl. szociális segély, étkeztetés, szükség esetén bölcsődei, óvodai, iskolai térítési díjak kifizetésére. Engedély hiányában is hozzá lehetett jutni ugyanakkor rendkívüli szociális segélyhez. A támogatások megállapítása a szociálpolitikai feladatokat

ellátó

tanácsi

szakigazgatási

szervek

feladatkörébe

tartozott.

A

társadalombiztosítási ellátások pedig – akárcsak a magyar állampolgárok esetén – munkaviszonyhoz voltak kötve, aminek pedig szintén előfeltétele volt a tartózkodási engedély megléte.187 A magyar állampolgárokhoz hasonlóan a tartózkodási engedéllyel rendelkezők is létrehozhattak kisvállalkozást, és kisipari vagy kiskereskedelmi tevékenységet is folytathattak. A tartózkodási illetve letelepedési engedélyt szerzőket azonban nem minden téren illették meg azonos jogok a magyar állampolgárokkal: elsősorban politikai tevékenységüket igyekeztek korlátozni. Ennek szükségessége már a Tárcaközi Bizottság első ülésein is felmerült. A Belügyminisztérium részéről elhangzott az a javaslat, hogy érvényesítsék azt a szabályt, hogy a „külföldiek” ne folytathassanak közérdekű és politikai tevékenységet, ne alapíthassanak egyesületet, ne adhassanak nyilatkozatot és a sajtóban se publikálhassanak. E szabály megsértését a BM javaslata alapján „végső esetben” Romániába való visszaadással lehetne megtorolni. Az intézkedés szükségességét a BM-munkatárs azzal indokolta, hogy egyes jelzések szerint vannak olyanok, akik információkat juttatnak vissza Romániába. A tanácsoknak kiküldött következő, 1988. májusi tájékoztató anyagba már belefoglalták, hogy a tanácsoknak is érvényesíteniük kell a politikai és közéleti tevékenységet tiltó szabályt saját

186

Tájékoztató a tartózkodási engedéllyel rendelkező román állampolgárok főbb jogosítványairól, kötelezettségeiről, ügyei intézésének főbb szabályairól, Budapest, 1988. december 7., ÁEH iratok, MNL XIX-A21-d 156. d. 187 Lásd még: Franka Tibor: Most jöttem Erdélyből, IX. fejezet: „Hogyan segít a magyar állam?”, Láng Kiadó, 1988, 70-74.

58

hatókörükben. Nem minősítették viszont politikai tevékenységnek a szakszervezeti- és a KISZ-tagságot illetve az ott végzett aktivitást.188 Az erdélyiek számára megjelentetett 1988. decemberi tájékoztatóban, vélhetően az erdélyiek és a közvélemény bírálatát elkerülendő, az áttelepülők politikai jogainak ismertetésekor nem azt rögzítik, hogy milyen komoly korlátozásnak vetik alá a román állampolgárokat, hanem az állampárt

nyújtotta

keretek

között

engedélyezett

politikai

aktivitás

„szabadságát”

hangsúlyozzák: „Az áttelepülőket megilletik az emberi, személyiségi jogok. Széleskörű politikai jogaik is vannak. A tartózkodási engedéllyel rendelkezők többek között tevékenykedhetnek a Hazafias Népfront mozgalomban, beléphetnek egyesületbe és annak vezető szerveibe is beválaszthatók. Akik munkavállalási engedéllyel és munkakönyvvel rendelkeznek, tagjai lehetnek a magyar szakszervezeteknek. (…) A fiatalok kérhetik felvételüket a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Természetesen az áttelepültek kötelesek betartani a magyar jogszabályokat és nem folytathatnak a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő tevékenységet.”189 A politikai tevékenységre vonatkozó tilalmakat a gyakorlatban azonban nem volt egyszerű az államnak teljes körűen érvényesítenie. A tilalom ráadásul részben állami érdekekkel is ütközött, hiszen a menekülteket érintő döntések előkészítésében hasznosnak bizonyult volna, ha létezik e csoportnak valamilyen képviselete: „Bár a tartózkodási engedély kiadásakor a menekültek aláírnak egy nyilatkozatot arról, hogy tartózkodnak a politikai tevékenységtől,190 de egyre erőteljesebb törekvések jelentkeznek érdekvédelmi szervezetek létrehozására. A növekvő létszámból következő feladatok koordinálása indokolttá teszi, hogy az átfogóbb döntések

188

A Magyarországon tartózkodó, és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos további tanácsi tudnivalók, feladatok, Budapest, 1988. május 10., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 189 Tájékoztató a tartózkodási engedéllyel rendelkező román állampolgárok főbb jogosítványairól, kötelezettségeiről, ügyei intézésének főbb szabályairól, Budapest, 1988. december 7., ÁEH iratok, MNL XIX-A21-d 156. d. 190 A kötelező nyilatkozattételt az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1988 februárjában határozatban rögzítette.

59

előkészítése érdekében az állami és társadalmi szervek rendszeres kapcsolatot tartsanak a menekültek képviselőivel.”191 A Tárcaközi Bizottság 1988 novemberében végül azt a döntést hozta, hogy a politikai tevékenységről lemondó nyilatkozattételtől el lehet tekinteni, ugyanakkor figyelmeztetni kell mindenkit, hogy a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő tevékenységet nem folytathat.192 3.4.2. Méltányosság megjelenése a magyar hatóságok eljárásában „E kérdések megítélése nagyon ellentmondásos, mert a humanitárius politika és a jogellenesség összevetése ma még nem tisztázott.”193 Bár a tartózkodási illetve a letelepedési engedély bizonyos jogi kereteket valóban megteremtett, elsősorban a román szervek együttműködést megtagadó magatartása miatt számos olyan nehézséget kellett megoldani, amire nem létezett sem jogi szabályozás, sem precedens. Ezekben a helyzetekben különösen nagy szerephez jutott a hivatalnokok egyéni mérlegelése, jóindulata, a méltányosság elvének gyakorlatban történő alkalmazása. Sik Endre ezt az állapotot a „joghézagdzsungel” fogalmával jellemzi, felhívva a figyelmet annak esetleges előnyös vetületeire is: „A

joghézagnak

lehetnek

pozitív

vonatkozásai

is.

Ki

állíthatja,

hogy

a

joghézagdzsungel nem lehet-e kedvezőbb az érdekelteknek, mint egy embertelen bürokrácia? (…) Márpedig a joghézag haszna abban áll, hogy emberarcú hivatalnokok és türelmes kliens a két szereplője az ügyleteknek. (…) Összefoglalva: jobb a jó jogrend, mint a joghézag, de jobb a hézag, mint a rossz jog.” 194 Tóth Judit szintén az egyéni jóindulat megnyilvánulásainak jelentőségét emeli ki ezt az átmeneti korszakot – a magyar menekültpolitikában a „hőskort” avagy az „ártatlanság korát”195 – vizsgálva: „Nemcsak az igazgatás kezdeti és ad hoc lépései miatt nevezhetjük e hónapokat hőskornak, de a központi szerveknél, tanácsoknál, rendészeti szerveknél dolgozó

191

Emlékeztető az erdélyi menekültek ügyével foglalkozó Tárcaközi Bizottság november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 16., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 192 Uo. 193 Horváth Zoltán (1989) 237. 194 Sik (2012) 239-240. 195 Sik Endre: Az érdektelenség és a komorodás kora, Beszélő, 1991 (10. évf.)10. szám, http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-erdektelenseg-es-a-komorodas-kora, Megtekintve: 2011. november 10.

60

néhány munkatárs személyes bátorsága, áldozatkészsége, joghézagokat kitöltő emberségessége miatt is. Az informalitásnak és az egyéni mérlegelésnek nagy teret engedő időszak azonban nem tartott sokáig. ”196 Mindemellett az erdélyieknek nyújtott támogatási rendszer, és különösen a szálláshely biztosítás kialakítása során a méltányosságra való törekvés mellett az is egy fontos szempont volt, hogy „a segítségnek csak olyan formája kerüljön bevezetésre, amely a magyar állampolgárokkal azonos elbírálást biztosít.”197 A Tárcaközi Bizottság működéseinek alapelvei között ez úgy fogalmazódott meg, hogy a letelepülőket ne hozzák a magyaroknál kedvezőbb helyzetbe, „támogatásukra olyan megoldásokat találjunk, amelyeket a közvélemény elfogad.”198 Melyek voltak azok a leggyakoribb problémás ügyek, ahol állami szinten is szükség volt az adminisztratív követelményeken túllépni képes, jóhiszemű eljárásra az erdélyi menekültek magyarországi boldogulásának érdekében? Mindenekelőtt nem felejtkezhetünk el arról, hogy – mint fentebb láthattuk – mekkora jelentőséggel bírt a jóhiszemű eljárás az illegális határátlépők, illetve a tartózkodási engedélyért folyamodók ügyeinek mérlegelése során. Mivel a magyar hatóságoknál bejelentkezők

sok

esetben

mindenféle

hivatalos

okmány

nélkül

regisztráltatták

személyazonosságukat, azok valódiságát szinte lehetetlen volt minden esetben ellenőrizni, akárcsak a Romániából való kényszerű eljövetelüknek elmesélt körülményeit.199 A szükséges eljárásokat tehát csak a bizalomra építve, egyik oldalról az őszinteséget, míg másik oldalból a humánus hozzáállást előfeltételezve lehetett lefolytatni. Arról, hogy a kérvényezők részéről mennyi esetben történhetett visszaélés, nehéz lenne adatokat szolgáltatni, de tény, hogy akadt példa olyan esetekre, amikor egy-egy menekült több alkalommal, más személyazonosság alatt kívánta (volna) felvenni az itt-tartózkodóknak járó egyszeri segélyt. Sőt, még olyan eset is

196

Tóth Judit (1994) 75. Ez alól kivételt jelentett a gyermekes családoknak nyújtott, egyszeri letelepedési segély. Előterjesztés a Minisztertanácshoz a Letelepedési Alap létesítéséről (Tervezet), Budapest, 1988. május 9., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 198 Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 199 Horváth Zoltán (1989) 236. 197

61

előfordult, hogy NDK állampolgár adta ki magát romániai szász menekültnek, bízva az NSZK budapesti hatóságainak jóindulatában. 200 Sok esetben problémát jelentett a menekültek képzettségének igazolása, mivel ezeket a dokumentumokat sem feltétlenül hozták át a határon, hivatalos úton pedig nem tudták beszerezni őket. A tárcaközi bizottság döntése értelmében így egyes szakmák – például az orvos vagy a gyógyszerész diplomával rendelkezők - kivételével „bemondás alapján” elfogadták a román állampolgárok szakképzettségét. Hasonlóképp a méltányosság elve győzött azokban az esetekben, amikor a kisgyermekes családoknak annak ellenére nyújtották a gyes-t vagy gyed-et, hogy Magyarországon még nem volt meg az ahhoz szükséges 270 nap munkaviszonyuk. A családok irányába tett másik gesztusként a gyermekek iskolai igazolásaitól is eltekintettek, így ők a szülők nyilatkozata alapján kapcsolódhattak be a magyar iskolarendszerbe. 201 Nehézséget jelentett a magyar és román állampolgárok közötti házasságkötéshez szükséges román hatósági engedély beszerzése is. Kiskapus megoldást jelentett azonban, hogy „kivételesen indokolt esetben” az igazságügyi miniszter felmentést adhatott ezen engedély megkérése alól. Bár kezdetben a magyar hatóságok valóban csak igen indokolt esetben tettek kivételt, a Tárcaközi Bizottság 1988. áprilisi ülésén már megfogalmazódott a nagyvonalúbb eljárás szükségessége. Az Igazságügyi Minisztérium (IM) képviselője ekkor arról számolt be, hogy 30, magyar és román állampolgár házasságkötési engedélyezésére irányuló kérelem van a tárcánál, és – tekintettel arra, hogy Romániából az érintetteknek igen kevés az esélyük az engedély beszerzésére – az IM a jövőben a korábbiaknál méltányosabban kíván eljárni, sőt a korábban elutasított kérelmeket is felülbírálná. Gál Zoltán javaslatára a Bizottság támogatta az új gyakorlatot. 202 Az erdélyieket sújtó, állami segítség nélkül aligha megoldhatónak tűnő nehézségek között mindenképp említést kell tennünk a családegyesítés elé háruló komoly akadályokról, és az azok elhárítására tett erőfeszítésekről, melyeket részletesen a Vöröskereszt tevékenységét vizsgálva mutatok be. Mint a korábbi adatokból láttuk, az átjövők nagy részének maradtak

200

Uo. 238-240. A határainkon kívül élő magyarságot hozzánk tartozónak valljuk. Dr. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes a Hírháttérben, Magyar Nemzet, 1988. április 8. 5. 202 Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i üléséről, Budapest, 1988. május 2., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 201

62

otthon Romániában családtagjai, akiket át kívántak hozni Magyarországra. Románia ugyanakkor megtagadott bármiféle együttműködést, sőt 1988 májusában érvénybe lépett az a bukaresti intézkedés, melynek értelmében a román hatóságok a menekülés időpontjától számított három évig nem foglalkozhattak az országot illegálisan elhagyó román állampolgár családegyesítésre irányuló kérvényével.203 A magyar idegenrendészeti szervek és a tanácsok rendszeresen felhívták az áttelepülni kívánó erdélyiek figyelmét arra, hogy a magyar hatóságok segítőszándéka ellenére nem látszik esély a Romániában maradt családtagok áthozatalára, mivel a román hatóságok elzárkóznak a segítségnyújtástól. Ennek ellenére Budapest igyekezett mind kétoldalú kapcsolatain, mind a Magyar Vöröskereszten keresztül némiképp elősegíteni a szétszakadt családok újraegyesítését. Az államnak az alapvető életfeltételek biztosításának követelményén túlmutató „jószándéka” nyilvánul meg a Tárcaközi Bizottság azon utasításában is, melyben a tanácsoknak feladatul adta, hogy amennyiben lehetőségük van rá, „a magyar állampolgár gyermekek üdültetésének sérelme nélkül, a reájuk vonatkozó szabályok szerint” szervezzék meg a román állampolgár gyermekek nyári üdültetését. 204 A menekültek nyaraltatásának támogatása ráadásul nem csak az állami hivatalokban fogalmazódott meg: az erdélyi menekültek üdüléséhez egyes utazási irodák ingyen szállást és ellátást biztosítottak, míg a MÁV felajánlotta, hogy állja az üdülni szándékozó erdélyi családok útiköltségét.205 3.4.3. A legfőbb kihívások: lakhatás és munkahely biztosítása A magyar állam számára komoly kihívást jelentett az erdélyi menekültek talán két legalapvetőbb szükségletének kielégítése: szállásuk és munkahelyük biztosítása.206 Ezek megteremtésének feladata nagymértékben a tanácsokra hárult. Természetesen óriási különbségek voltak az egyes megyék illetve városok leterheltsége között: az áttelepültek többsége Budapesten, Debrecenben illetve a román határ menti megyékben tömörült. Bár a Tárcaközi Bizottság megalakulása óta hangsúlyt kapott az erdélyieknek az országban történő egyenletes széttelepítésének szükségessége, az ilyen irányú erőfeszítések ellenére az 1988.

203

Külügyminisztérium, TÜK iratok, Románia, MNL XIX-J-1-j. 1989/74. d. 128-1 A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos további tanácsi tudnivalók, feladatok, Budapest, 1988. június 10., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 205 Kapnak-e üdülési kedvezményt az erdélyi menekültek? Magyar Nemzet, 1988. október 18. 3. 206 A menekültek munkavállaláshoz és lakhatáshoz kapcsolódó szociális és jogi problémáiról részletesen lásd: Tóth - Kolláth (1989) 198-204. 204

63

novemberi jegyzőkönyv arról számol be, hogy ezen a téren nem sikerült lényegi változást elérni. 207 Mindenféle állami és tanácsi intézkedésnél többet jelentett ugyanakkor a lakás- és munkahelyszerzés során a magyar lakosság segítőkészsége és az erdélyiek magyarországi személyes kapcsolatrendszere. A fentebb röviden ismertetett TÁRKI-kutatás a menekültek magyarországi lakhatási körülményeinek vizsgálata során ugyanis azt állapította meg, hogy a legálisan

Magyarországra

érkezők

négyötödének,

míg

az

illegális

határátlépők

egyharmadának elsőként valamely rokona vagy családtagja adott szállást. Ezt követen a „saját” szálláshoz jutásban is a személyes kapcsolatokon keresztül szerzett információk jelentették a legnagyobb segítséget. Munkahelyhez a menekültek csaknem egyharmada szintén barátok segítségével jutott. Magyarországi személyes kapcsolatokkal a menekülők túlnyomó többsége már az átjövetele előtt is rendelkezett: megközelítőleg háromnegyedüknek rokonai, csaknem felüknek pedig barátai éltek az anyaországban. 208 A TÁRKI-kutatás eredményei szerint lényegi különbség volt tapasztalható a legális és az illegális menekültek Magyarországon kialakult életkörülményei között: ez részben összefügghetett azzal, hogy a legális határátlépők nagyobb eséllyel hozták át mobilizálható javaikat (pl. autó, pénz), másrészt viszont azzal is, hogy a legálisan érkezők közt nagyobb volt az iskolázottak és a nyelveket beszélők aránya. A segélyezés tekintetében viszont nem kaptak lényegesen több támogatást a hátrányosabb helyzetben lévő illegális határátlépők, a különbség tehát ezáltal nem csökkent. 209 A lakóhely megteremtése mindenekelőtt az egyik legalapvetőbb életfeltétel biztosítását jelentette, de ezen túl adminisztratív szempontból is volt jelentősége. A tartózkodási engedélybe már egy állandó lakcímet is szükséges volt ugyanis bejegyeztetni: ez előfeltétele volt az egészségügyi és társadalombiztosítási ellátásra való jogosultságnak is. Ráadásul a tartózkodási engedély az ingatlanvásárlásnak is előfeltétele volt: tehát ellentmondásos módon csak állandó lakcímmel, vagy befogadó nyilatkozattal rendelkező személynek volt meg az elméleti lehetősége a lakásvásárlásra. 210

207

Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 16., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 208 Sik (1990) 519. 209 Uo. 523-529. 210 Menekültstátus. Mondják föl a kettős állampolgárságot kizáró magyar-román egyezményt,

64

Bár – főleg a fővárosban – a tanácsokat komoly feladat elé állította, hogy szállást találjanak valamennyi ideérkezőnek, különösképp a családoknak, ezt a kihívást többnyire átmenetileg sikerült megoldani. Ezzel szemben a probléma tartós rendezése, azaz az erdélyiek lakáshoz juttatása „zömében kilátástalan” volt. Ahogyan a Fővárosi Tanács munkatársa a Tárcaközi Bizottság 1988. júniusi ülésén jelezte, „az 55 ezer budapesti lakásigénylővel szemben még a szükséglakás kiutalást sem lehet megvédeni.”211 Így lakások hiányában sok esetben a házaspárok, családok munkásszállásokon való átmeneti elhelyezése jelentette a megoldást. A „szerény, de kielégítő” szálláshelyteremtéshez a Tárcaközi Bizottság az alábbi gyakorlati útmutatást adta: „A tanácsok, nem sértve a magyar állampolgárok érdekeit, lehetőségeikhez mérten segítsék hozzá tartós szálláshoz az ezzel nem rendelkező külföldi állampolgárokat. A helyi tanácsok ennek érdekében mérjék fel a szanálandó, de ideiglenesen még lakható, vagy rossz állapotban lévő, de viszonylag kis költségráfordítással helyrehozható állami lakásokat. Tájékozódjanak elhagyott személyi tulajdonú lakásokról, illetve az olyan lakásokról, amelyeket tulajdonosuk hajlandó ingyen, vagy ellenszolgáltatásért kiadni, illetve ahol a bérlő hajlandó külföldivel eltartási szerződést kötni. Lehetőség van arra, hogy a tanács időlegesen, amíg a külföldi erre nem képes, magára vállalja a lakbér kifizetését. (…) Tanács ne vásároljon külföldi elhelyezésére személyi tulajdonú lakást, és rendkívül indokolt esetektől eltekintve ne utaljon ki külföldinek tanácsi bérlakást.”212 A TÁRKI 1989 tavaszán végzett felmérésének eredményei szerint az erdélyieknek 6%-a lett lakástulajdonos, 39%-uk albérletben, 17%-uk munkásszálláson, 12%-uk pedig szolgálati lakásban lakott.213 A lakhatás kérdése szorosan összekapcsolódik a munkavállalási lehetőségek ügyével: egyrészt mint láttuk, a kettő sok esetben együtt járt, másrészt a biztos munkakereset jelenthetett alapot a szállásköltségek fedezésére.

Magyar Nemzet, 1988. december 9. 5. 211 Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. június 24-i üléséről, Budapest, 1988. június 28., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 212 A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos tanácsi feladatok, Budapest, 1988. április 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 213 Sik (1990) 519.

65

Mivel a cél az volt, hogy a Magyarországra érkezők alapvetően saját munkájukkal megkeresett jövedelmükre támaszkodjanak, a szociális, egészségügyi, társadalombiztosítási ellátások zömét is a hatályos magyar jogszabályoknak megfelelően a munkaviszonyhoz kapcsolták. Így nem volt szükség jogszabály-módosításra, vagy újabb jogszabályalkotásra e kérdések megoldásához. 1988. április végére a Tárcaközi Bizottság az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatallal (ÁBMH) és a tanácsokkal együttműködve mintegy tízezer, a külföldieknek felajánlható munkahelyet gyűjtött össze, valamint szálláslehetőségeket is igyekeztek keresni vagy kialakítani.214 Az ÁBMH adatai szerint 1988. május 31-ig több mint 4000 munkavállalási engedélyt adtak ki a megyei tanácsok román állampolgároknak. Túlnyomó többségüknek, mintegy 1700 főnek a fővárosban, valamint a határ menti megyékben (Hajdú, Békés, Szabolcs).215 A legnépszerűbbek a szálláshelyet is biztosító munkalehetőségek voltak. A Tárcaközi Bizottság a tanácsok számára készített tájékoztató anyagában rögzítette, hogy megüresedett állásra való jelentkezés esetén a romániai jelentkezőket a magyar állampolgárokhoz hasonló elbírálásban kell részesíteni. A tanácsoknak arra kellett törekedniük, hogy minél nagyobb számban közvetítsék ki vidéki munkavállalásra az erdélyieket.

A központi utasítás szerint különösen a dunántúli megyékben kínálkozó

munkalehetőségeket lett volna kívánatos jobban kihasználni, de ez a gyakorlatban nem volt könnyen megoldható. 1988 őszén állami elemzés készült a „Magyarországon élő román állampolgárok” foglalkoztatási helyzetéről. A jelentés szerint az erdélyiek gyakran nem a saját szakmájukban helyezkednek el, hanem inkább azt a munkát választják, mely kedvezőbb kereseti lehetőséget vagy éppen szállást is nyújt. A jobb megélhetés esetében a felsőfokú végzettséggel rendelkezők

is

sokszor

inkább

fizikai

munkát

vállalnak.

Juttatásaik

a

magyar

állampolgárokéval megegyező, így a régiók közötti jövedelmi különbségeket ők is ugyanúgy megtapasztalják. A visszajelzések szerint a próbaidő elteltével gyakran fizetésemelést kapnak a Romániából érkezők, „tekintettel átlagon felüli jó munkavégzésükre”. Az állam által készíttetett elemzés következtetéseiben hangsúlyozza, hogy nem tudja alátámasztani azokat a sajtóközléseket, melyek szerint a magyarországi munkáltatók sok esetben visszaélnek a román

214

Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratai, MNL XIX-A-21-d 156. d. 215 Tájékoztató a Tárcaközi Koordinációs Bizottság részére a román állampolgárok magyarországi elhelyezkedési tapasztalatairól, Budapest, 1988. július 15., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d.

66

állampolgárok kiszolgáltatott helyzetével. Sőt, egyenesen azt állítja, hogy a munkáltatók a jogszabályoktól, előírásoktól legfeljebb csak az áttelepültek javára térnek el, például előnyben részesítik őket a munkaruha-juttatások és a szállásbiztosítás terén, valamint előfordul, hogy ingyen étkeztetést is nyújtanak nekik a kezdeti időszakban.216 Ugyanakkor a fenti idilli képnek némiképp ellentmondó elemzésekkel is találkozhatunk, melyek a kínálkozó munkalehetőségek magas számát inkább a külföldieket alkalmazó vállalatoknak járó adókedvezménnyel magyarázzák, valamint mindenekelőtt azzal, hogy a menekültek az átlagos magyar munkabér alatt is elvállalják a kínálkozó munkalehetőséget. 217 Az erdélyiek munkaerő-piacon való elhelyezkedése az 1989. év eleji adatok szerint összességében sikerrel járt: 95%-uk jutott állandó munkahelyhez. (Korukból adódóan a menekültek 96%-a volt aktív kereső, és az esetek túlnyomó többségében a házastársak is munkát vállaltak.) 86%-uk helyezkedett el a legtöbb munkahelyet nyújtó állami és szövetkezeti szektorban. Az adatok szerint az átjövők mintegy ötöde a második gazdaságban is végzett alkalmi munkát. 218 A visszaemlékezések, interjúk alapján feltételezhetjük azonban, hogy ennél lényegesen nagyobb volt azoknak az aránya, akik hivatalosan be nem jelentett munkát vállaltak el, különösen azok körében, akik illegálisan tartózkodtak az országban. Egyes nem állami szervezetek a feketepiacon adódó munkalehetőségeket is regisztrálták a munkát kereső menekültek számára.219 3.4.4. A letelepedés szabályozása A hónapok elteltével egyre kevésbé lehetett szemet hunyni a tény felett, hogy a Romániából érkezőknek egy jelentős része a központi retorikával szemben egyáltalán nem átmenetinek képzelte a Magyarországon való tartózkodását, hanem véglegesen le kíván telepedni az országban, és lehetőség szerint magyar állampolgárként, amennyiben családos, családjával együtt kíván itt élni.

216

Összefoglaló jelentés a Magyarországon élő román állampolgárok elhelyezkedésének, valamint foglalkoztatásának ellenőrzéséről, 1988. november, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 217 Horváth (1989) 240. 218 Sik (1990) 520. 219 Interjú Kis Bélával, az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökével, Készítette: Kaszás Veronika, Budapest, 2008. június 11.

67

Az 1982. évi 19. számú törvényerejű rendelet értelmében a Magyar Népköztársaságban letelepedési engedélyt kaphatott családegyesítési vagy egyéb méltánylást érdemlő okból az a személy, akinek a letelepedése „összhangban van hazánk állami, társadalmi és gazdasági érdekeivel, megélhetése és lakása biztosított.”220 A Romániából átjövők a fent leírtak szerint csak tartózkodási engedélyük többszöri meghosszabbítása után, két és fél év elteltével igényelhették a végleges letelepedést, bár ez alól a szabály alól politikai vagy egyéb méltányossági okokból kivételt lehetett tenni. A tanácsoknak készített 1988. júniusi tájékoztató anyag három olyan kritériumot sorol fel, amely valamelyikének megléte esetén a letelepedési engedély akár a hat hónap itt-tartózkodási idő letöltése nélkül is megadható: „a)

a

letelepedését

munkásmozgalmi

múltjuk,

illetve

Romániában

vagy

Magyarországon kifejtett közéleti tevékenységük indokolja; b) a

külképviseleten

benyújtott

kérelmét

korábban

már

engedélyezték

az

idegenrendészeti szervek, de kivándorlásukat a román szervek nem tették lehetővé; c) a kérelme családegyesítésként elbírálható.”221 A végleges letelepedési engedélymegszerzéséhez már szükség volt közjegyzői befogadó okiratra is, vagy igazoló dokumentumra más végleges lakásmegoldásról (pl. lakástulajdoni lap, lakásbérleti szerződés). A letelepedési engedéllyel rendelkezők a részükre kiállított speciális személyi igazolványt és személyi számot kaptak. Ezen papírok birtokában bár a letelepedett külföldi továbbra is román állampolgár maradt, a gyakorlatban a magyar állampolgárok jogi helyzetébe került. Az engedélyt elnyerők amennyiben érvényes útlevéllel nem rendelkeztek, külföldi utazáshoz az úgynevezett hontalan útlevél kiadását kérvényezhették a rendőri hatóságoknál. 222 A magyar állampolgárság megszerzése azonban még a letelepedési engedély elnyerését követően is komoly nehézségekbe ütközött a román hatóságok együttműködést elutasító

220

Emberségesen bíráljuk el a letelepedési kérelmeket, Magyar Nemzet, 1988. január 29. 5. A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos további tanácsi tudnivalók, feladatok, Budapest, 1988. június 10., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 222 Tájékoztató a tartózkodási engedéllyel rendelkező román állampolgárok főbb jogosítványairól, kötelezettségeiről, ügyei intézésének főbb szabályairól, Budapest, 1988. december 7., ÁEH iratok, MNL XIX-A21-d 156. d. 221

68

magatartása miatt. Annak ugyanis a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság között 1979. június 13-án aláírt, „a kettős állampolgárság eseteinek megoldásáról és megelőzéséről” szóló egyezmény223 értelmében előfeltétele lett volna, hogy a román hatóságok elbocsássák saját állampolgári kötelékéből a kérvényezőt, amit Románia szisztematikusan megtagadott: „A magyar-román állampolgársági egyezmény 11. cikke szerint a menekültek csak akkor kaphatnak magyar állampolgárságot, ha okirattal bizonyítják, hogy román állampolgárságuk megszűnik. A gyakorlat azt mutatja, hogy a román hatóságok visszaélnek ezzel az eljárással, a román állampolgárság megszűnése halogató magatartásuk következtében csak igen hosszú idő elmúltával következik be, vagy esetleg nem is kerül sor arra. Ez az önkényes magatartás megakadályozza, hogy a menekültek viszonylag rövid időn belül magyar állampolgárságot szerezhessenek.”224 Az egyezmény 1990. február 9-én vesztette érvényét, a magyar fél 1989. évi felmondása alapján.225 3.4.4.1. A Letelepedési Alap létrehozása A romániai menekülteknek szánt állami támogatási alap létrehozásának szükségességét több társadalmi szervezet is megfogalmazta. Király Zoltán országgyűlési képviselő az alap gondolatát először az MDF 1988. március 6-i összejövetelén vetette fel, majd az ott bejelentettek szerint valóban előállt a parlamentben is azzal a javaslattal, hogy a menekültek megsegítésére hatszáz millió forintnyi összeget különítsenek el a költségvetésből. A javaslatot hat képviselő terjesztette be, és azt az Országgyűlés az 1988. március 17-i ülésén 12 ellenszavazattal és 10 tartózkodással elfogadta.226 Az ötletet aztán az MSZMP Politikai Bizottsága a sajátjaként igyekezett beállítani. 227

223

Az egyezményt Magyarországon az 1980 évi 2. tvr. hirdette ki. Lásd még: Tóth Judit – Kolláth György (1989) 192-193. 224 Gehér József: A menekültek magyarországi helyzete és annak nemzetközi jogi vonatkozásai, Budapest, 1989. február 9., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MOL M-KS-288.f. 32. cs. 225 A felmondást az 1992. évi VII. törvény rögzítette. Az 1979-ben megkötött egyezmény értelmében a szerződés ötévente automatikusan meghosszabbodik, amennyiben azt valamelyik fél hat hónappal a lejárat előtt fel nem mondja. 226 Országgyűlési napló, 1985. II. kötet, Az Országgyűlés 24. ülése, 1989. március 17. 1930., http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 5. 227 Ripp (2006) 87. és 119-120.

69

A Minisztertanács 1988. június 17-i ülésén a kormány meghallgatta a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság jelentését, és az Országgyűlés felhatalmazása alapján letelepedési alapot hozott létre.228 A 300 millió forintos alapot, melyből az állami és társadalmi szervezeteknek a „hosszabb ideig Magyarországon tartózkodó külföldiek” pénzügyi támogatására, beilleszkedésére fordított költségeit térítik vissza, a Belügyminisztérium kezelte. A Letelepedési Alap szabályozását a 49/1988. (VI. 28.) Minisztertanácsi rendelet tartalmazta.229 Jellemző, hogy e rendeletnek sem a címéből, sem a személyi hatályából nem derül ki, hogy a menekültek támogatását célozza a létrehozott Alap. 230 A Minisztertanács határozata rögzíti, hogy az Alap kezelője a Belügyminisztérium, forrásai pedig az évente erre a célra megállapított állami támogatás, a gazdálkodó szervezetek, a társadalmi- és tömegszervezetek valamint a magánszemélyek befizetései. Az Alap felhasználási szabályait a belügy- és a pénzügyminisztérium együttesen alakították ki.231 A Belügyminisztérium és a Pénzügyminisztérium együttes rendeletben rögzítették, milyen célokra fordítható az Alap. Ide tartoztak a tartózkodási engedéllyel rendelkezők részére átmeneti szálláshelyek létesítésének és fenntartásának, a bölcsődei, óvodai és iskolai térítési díjaknak, a társadalombiztosítási ellátásoknak a költségei, valamint az egyszeri letelepedési segély és a letelepedéshez kapcsolódó egyéb kiadások. Rendőrhatósági igazolvánnyal rendelkezőknek pedig a rendkívüli szociális segélye és egészségügyi ellátása volt fedezhető az Alapból.232 Figyelemre méltó, hogy az Alap létrehozásakor éppúgy megjelent az a hazai és a nyugati közvélemény felé mutatott kettős arculat, amit az erdélyiek ügye kapcsán már a magyarországi és a nemzetközi retorika tanulmányozása kapcsán is megfigyelhettünk. Míg itthon az alap egyértelműen az erdélyi magyarok támogatását szolgálta, addig Nyugat felé igyekeztek a kezdeményezést általában a letelepedni kívánó külföldi állampolgárok támogatásaként feltűntetni:

228

Ülésezett a Minisztertanács, Magyar Nemzet, 1988. június 17. 3. A Belügyminisztérium közleménye; Letelepedési Alap, Magyar Nemzet, 1988. július 14. 5. 230 Tóth Judit (1994) 74. 231 Előterjesztés a Minisztertanácshoz a Letelepedési Alapról, Budapest, 1988. április 18., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 232 Uo. 229

70

„Szándékai szerint az Alap eredetileg csak az itt tartózkodó romániai magyarok támogatását célozta. Ez azonban az Országgyűlésen nem hangzott el. Továbbá azért, mert több nyugati ország (különösen az NSZK és Svédország) általában az áttelepülők befogadását tervezi, a javaslat szerint a Letelepedési Alapból bármely külföldi állampolgár támogatható.”233 A Letelepedési Alappal a külföldiek nem álltak közvetlen kapcsolatban, hanem a tanácsok gyűjtötték össze negyedévenként a különféle szervezetek visszatérítendő költségeit. A Vöröskereszt és az egyházak esetén az Alap elsősorban igazgatási kiadásokat - pl. iroda- vagy raktárbérlés – térített vissza, hiszen az egyéb „szolgáltatásaikat” hazai és külföldi adományokból nyújtották. A Vöröskereszt és a Letelepedési Alap számláján az erdélyieknek összegyűlt adományokat a kormány közérdekű kötelezettségvállalásként kezelte, amely így az adóalapot csökkentette. 234 Két hónappal a Letelepedési Alap létrehozása után a lakossági, kollektív és vállalati felajánlásokból már 720 ezer forintnyi összeg gyűlt össze az Alap számláján az állami forrásból származó 300 millió forinton túl. Ebből 1988. július 30-ig a tanácsok és egyéb szervezetek 13 millió 360 ezer forintot hívtak le költségeik fedezésére. Az összegeket többnyire a letelepülők egészségügyi és szociális ellátásának finanszírozására, gyermekeik óvodai és iskolai elhelyezésére, valamint átmeneti szállások létrehozására fordították.235 1988. október 31-ig a Letelepedési Alapból 39 millió forintot osztottak szét, melyből 33 milliót a tanácsok kaptak, rendkívüli segély, szállás, egészségügyi ellátás valamint lakásépítési költségek visszatérítéseként. Az egyházaknak 5,65 millió forint jutott hozzájárulásképp igazgatási és működtetési költségeikhez. 1988 novemberétől kezdve a Tárcaközi Bizottság döntése alapján elsősorban a vidéki munkahely- és szállásteremtést kívánták az Alapból támogatni.236 A számok azt mutatják, hogy a magánszemélyek és vállalatok inkább a Vöröskereszt számláján keresztül támogatták a menekülteket. A Letelepedési Alaphoz 1988 novemberéig csupán 20 jogi és magánszemély járult hozzá, összesen 758 ezer forint összeggel.

233

Előterjesztés a Minisztertanácshoz a Letelepedési Alap létesítéséről (Tervezet), Budapest, 1988. május 9., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 234 Gál Zoltán tájékoztatója, Magyar Nemzet, 1988. június 17. 3. 235 A letelepedési alap két hónapos mérlege, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 26. 3. 236 Emlékeztető az erdélyi menekültek ügyével foglalkozó Tárcaközi Bizottság november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d.

71

1988-ban a Letelepedési Alap éves keretéből 226 millió forint maradt meg, miután a tanácsok az év folyamán 64,5, míg más szervezetek, köztük az egyházak 9,5 millió forintot használtak fel.237 A megmaradt kerethez 1989-ben még hozzájött az arra az évre előirányzott 100 millió forint is. Ebből a 326 milliós keretből már menekülttáborok létesítésére és fenntartására is kívánt költeni a kormány. 238 3.5. Tovább Nyugat felé? A kiutazás feltételei és korlátai Bár a nyolcvanas évek végén egyre több Romániából érkező kapott Magyarországon tartózkodási illetve letelepedési engedélyt, a belügyi szervek szembesülni voltak kénytelenek azzal a jelenséggel, hogy egyre nagyobb számban változtatták meg a befogadottak azt a korábban tett nyilatkozatukat, mely szerint Magyarországon kívánnak letelepedni, és végleges kiutazásuk engedélyezéséért folyamodtak a magyar hatóságokhoz: „Kérelmüket azzal indokolják, hogy az eltelt idő alatt felmérték helyzetüket és úgy ítélték meg, hogy csak hosszú távon és rendkívül nagy nehézségek árán lennének képesek új egzisztenciát teremteni, mivel jövedelmük csupán a mindennapi megélhetést fedezi, lakáshoz jutásuk pedig kilátástalannak tűnik. A jobb megélhetés reményében távoli rokonaiktól, ismerőseiktől meghívólevelet szerezve szeretnék kiutazásukat biztosítani, de előfordul az is, hogy valamelyik menekült tábort jelölik meg úticélként.”239 1988. április végi adatok szerint a tartózkodási engedéllyel rendelkező magyar nemzetiségű román állampolgároknak mintegy kétharmada, a nem magyar nemzetiségűeknek pedig csak egy kis töredéke kívánt Magyarországon maradni, a többiek nyugati országba terveztek legális vagy akár illegális úton továbbutazni. A magyar nemzetiségűek közül a továbbutazáshoz engedélyt igénylők egy jelentős része azzal érvel, hogy a családegyesítés

237

Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 41. ülése, 1989. március 10., 3485, http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 5. 238 Tájékoztató a Politikai Bizottság tagjai részére a Minisztertanács 1989. február 22-i üléséről, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.; Az Alap elosztásáról lásd még: Tóth, Judit: When an emergency has come to stay, Regio, Vol. 11, 2008, 96-145. 127-128. 239 Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

72

lehetőségének

megvalósulását

reálisabbnak

látják

egy

nyugati

országban,

mint

Magyarországon. 240 A román nemzetiségűek beilleszkedési nehézségeiről és továbbutazási szándékáról egy 1989. januári belügyi jelentés a következőképp számol be: „A román nemzetiségűek döntő többsége nem tud vagy nem akar gyökeret ereszteni. Nyelvismeret,

magyarországi

hozzátartozó

hiánya

miatt

elhelyezkedési

és

szállásgondokkal küszködik, segélyekből és alkalmi munkából él. Emiatt, hasonlóan a német nemzetiségűekhez, nem szocialista országba kívánnak véglegesen távozni. A továbbutazási szándékot – román, német és magyar nemzetiségűeknél egyaránt – motiválja ezen túl a már ott élő hozzátartozókkal történő családegyesítés igénye, valamint az, hogy csak a befogadó nyugati ország közbenjárásával látják biztosítottnak Romániában hátrahagyott családtagjaik kivándorlását.” 241 A Romániából érkező, továbbutazni kívánók közül a legegyszerűbb a német nemzetiségű román állampolgárok helyzete volt, mivel az NSZK budapesti nagykövetsége nemzetiségi hovatartozásuk igazolása esetén e személyeknek automatikusan megadta a továbbutazásukhoz szükséges útiokmányt és vízumot. Az 1988-ban kérelmezett 1867 kiutazásból 725 valósulhatott meg, döntően német nemzetiségűek esetében. Míg azonban a Romániából érkező német és román nemzetiségűeket befogadó vízum megléte esetén a magyar hatóságok többnyire probléma nélkül tovább engedték nem szocialista országokba is, addig a magyar nemzetiségű erdélyiek „csak kivételes, rendkívüli méltánylást érdemlő esetben, közvetlen hozzátartozóval történő családegyesítés címén, vagy más emberiességi szempontból” kaphattak engedélyt a kiutazáshoz. 242 A Külügyminisztérium a Tárcaközi Bizottság ülésein - a sajtóban hangoztatott hivatalos magyar állásponttal szembehelyezkedve – azt az álláspontot képviselte, hogy a továbbutazni szándékozó magyar nemzetiségűeket is tovább kellene engedni, elkerülve a feszültségek szaporítását. Igaz, 1988 júniusában arról is beszámolt a külügy munkatársa, hogy a nyugati

240

Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 241 Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 242 Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d.

73

országokba történő továbbutaztatás megnehezült. A román állampolgároktól arra hivatkozva tagadják meg a letelepedési engedélyt, hogy Magyarországon is megkapják a tartózkodási engedélyt. Így egyes államok, például Svédország már csak családegyesítés címén fogadnak be romániaiakat. Az Egyesült Államok és Ausztria a tapasztalatok szerint szintén nem fogad be olyan román állampolgárt, aki Magyarországon már több hónapra kapott tartózkodási engedélyt. Mivel a továbbutaztatás előkészítése általában 2-3 hónapig is elhúzódott, a külügyi tárca azt javasolta, hogy gyorsított eljárással kellene engedélyezni azoknak a harmadik országba utazását, akik már rendelkeznek valamely nyugati ország befogadó okmányával. 243 1989 elején már a belügy is engedékenyebbnek mutatkozott: januári belügyi jelentések már arról számoltak be, hogy „a feszültségek csökkentése érdekében” egyre nagyobb számban engedélyezték a kiutazást nem szocialista országba, az állami döntésekkel összhangban. Továbbra is a kiutazás engedélyezésének feltételéül szabták ugyanakkor a célország befogadó készségének igazolását (vízumot vagy útiokmányt), illetve a kiutazáshoz szükséges menetjegy meglétét. Az előbbi beszerzése a menekültek számának növekedésével egyre nehezebbé vált, tovább csökkent ugyanis a célországként megjelölt nyugati országok befogadó készsége. 244 A szigorú eljárás következtében a Nyugat felé történő továbbutazásnak is sokan választották az illegális módját. Bár alapvető törekvés volt, hogy a menekülteket földrajzilag egyenletesen próbálják az ország területén eloszlatni, tehát ne csak a román határ menti megyékben és Budapesten kelljen számukra munkát és szállást teremteni, a belügyi szervek hamar rájöttek arra, hogy e stratégiának kockázatai is vannak számukra. A déli illetve nyugati határ menti megyékben letelepedők ugyanis sok esetben a terepet testközelből felmérve kísérletet tettek arra, hogy tovább menjenek Nyugat felé. A Belügyminisztérium Határőrségének országos parancsnoka a következőképp ír erről a jelenségről: „Több nyugati és déli határmenti városainkban már jelenleg is találkozunk olyan román állampolgárokkal, akik tartózkodási engedélyt kaptak, s szállás és munkahelyi elhelyezkedésükből adódóan (…) itt telepedtek le. E körülménynek azonban jelentékeny állambiztonsági és határőrizeti vetületei is vannak, melyből jelentkező feladatokkal számolnunk kell, s azokra már most fel kell készülnünk. Tapasztaljuk

243

Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. június 24-i üléséről, Budapest, 1988. június 28., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 244 Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

74

ugyanis, hogy az elfogott román határsértők egy része csupán színleli a Magyarországon történő végleges letelepedést, valódi akarata és szándéka azonban a nyugatra történő kijutásra irányul. A tartózkodási engedély megszerzése bizonyos fokú oltalmat jelent számukra, melyet esetenként felhasználnak a nyugatra történő tiltott határátlépés végrehajtásához. Az ilyen – már érdeksértő és érdemtelen – magatartásokkal szemben azonban már nem lehetünk lojálisak, az elkövetők következetes szankcionálása a hatáskörileg érintett szervek részéről – nevezetesen visszaadásuk a román szerveknek – indokolt s szükséges is lenne. Ezen határmenti városokban s községekben letelepedett román állampolgárok elhelyezkedésének, összetételének felmérésére, az irányukban végzendő felderítő szűrő-kutató munka végzésére az intézkedéseket már megtettem.”245 A Nyugatra történő továbbutazások szigorú korlátozása tehát sokakat késztetett a magyar hatóságok kijátszására és megtévesztésére. A magyar pártvezetés, a bel- és külügyi szervek számára komoly dilemmát jelentett, hogy miként feleljenek meg a kívülről érkező hármas elvárásnak, legalább a látszat szintjén. Míg Románia és a szocialista országok felé a kétoldalú megállapodások nyílt felrugása volt nehezen felvállalható, így szükséges volt bizonyos szigor demonstrálása az illegális határátlépőkkel szemben, addig a Nyugat és a magyar közvélemény felé nem a látványos keménység bizonyult a megfelelő stratégiájának. Bár a magyar közvéleményt bizonyos mértékig a belbiztonság fenntartásáról, az országhatárok megfelelő védelméről is biztosítani kellett, a határon túli magyarokkal és a rászoruló menekültekkel való humánus

szolidaritás

következtében

a

Romániának

történő

visszaadások

komoly

tiltakozásokat váltottak ki.246 Nyugat felé pedig a nemzetközi emberi jogi követelményeknek való megfelelés prioritást élvezett a kétoldalú szerződésben lefektetettek betartásával szemben. A menekültkérdés állami felkarolása és a visszaadások arányának jelentős csökkenése 1988 folyamán tehát nem kis részben a magyar és a nyugati társadalom felől érkező nyomásnak is volt köszönhető.

245

A magyar-román államhatáron 1988. május 15. – május 31-ig kialakult helyzetről, 1988. június, MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 246 Lásd a 6. fejezetet a magyar közvélemény és a társadalmi szervezetek szerepéről.

75

4. A Magyar Vöröskereszt szerepe a menekültek helyzetének rendezésében A Magyar Vöröskereszt különleges társadalmi küldetést vitt véghez a Romániából érkező menekültek segélyezésének megszervezésében. A szervezet az egypártrendszer idejében állami befolyás alatt végezve munkáját is törekedett a Vöröskereszt alapelveiben rögzített pártatlanság, semlegesség és függetlenség elveinek tiszteletben tartására. A Magyar Vöröskereszt a lassan reagáló állami szervekkel együttműködve ad hoc módon igen gyorsan kialakította a segélyezés rendszerét, igyekezve távol tartani magát az erdélyieket a szülőföld elhagyására kényszerítő politikai kérdésekben való állásfoglalástól és arra törekedve, hogy ne tegyen különbséget a magyar és a román menedékkérők között. Az alábbiakban e fejezet a Vöröskereszt e téren végzett tevékenységét mutatja be, választ keresve arra a kérdésre, hogy mennyiben fonódott össze az állam és a Magyar Vöröskereszt tevékenysége, azaz valóban függetlenként tevékenykedhetett-e a társadalmi szervezet ezen időszakban. Milyen mértékben voltak képesek együttműködni a magyar és a román Nemzeti Társaságok valamint a nyugati országok Vöröskereszt Társaságai, és mennyiben folyt bele a problémás ügyek elsimításába a Vöröskereszt Genfben működő Nemzetközi Bizottsága? Végül arra is kitérünk, milyen szerepet játszott a Magyar Vöröskereszt a nemzetközi szervezetekkel fenntartott kapcsolatokban, így mások mellett az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával való kapcsolatfelvételben. 4.1. A Vöröskereszt és Vörösfélhold Nemzetközi Mozgalom alapelveiről Témánk szempontjából szükséges a Vöröskereszt szervezeti felépítésének és néhány alapelvének lényegi áttekintése, különös tekintettel a nyolcvanas évek végén a szocialista blokkhoz tartozó Nemzeti Társaságok együttműködésének sajátosságaira. A Vöröskereszt és Vörösfélhold Nemzetközi Mozgalom a Vöröskereszt Nemzeti Társaságaiból, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságából valamint a Vöröskereszt és a Vörösfélhold Nemzetközi Társaságok Nemzetközi Szövetségének önálló közösségeiből épül fel.247

247

Hantos János: A Vöröskereszt társadalmi szerepe, Labora Szociális Szolgáltató, Tanácsadó és Oktatási BT, Budapest, 1997, 16.

76

A genfi székhelyű Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (International Committee of the Red Cross, ICRC) feladata a Vöröskereszt alapelveinek érvényesítése, a genfi egyezményekből fakadó intézkedések végrehajtása, valamint a nemzetközi humanitárius jogok tiszteletben tartásának figyelemmel kísérése. Semleges intézményként megkülönböztetés nélkül nyújt segítséget konfliktusban álló felek részére. A szervezet központi tudósító irodát és Nemzetközi Keresőszolgálatot is működtet. Hivatalosan 1881-ben ismerte el a Magyar Vöröskeresztet, mint Nemzeti Társaságot, mely kormányát humanitárius feladatai ellátásában segíti.248 A Nemzeti Társaságok önálló alapszabállyal bírnak, melynek azonban összhangban kell lennie a nemzetközi alapelvekkel és alapszabályzattal.249 A Mozgalom hét alapelve az emberiesség, a pártatlanság, a semlegesség, a függetlenség, az önkéntesség, az egység és az egyetemesség tiszteletben tartása.250 A Romániából érkező menekültek ellátásánál ezek közül kulcsfontosságú volt a pártatlanság elvének szem előtt tartása,251 melynek értelmében a Magyar Vöröskereszt segélyezése során nem tehetett különbséget a magyar és a román nemzetiségű segítségért folyamodók között, hanem azonos bánásmódban, azaz jelen esetben ugyanazon összegű segély nyújtásában, és azonos lehetőségek biztosításában kellett részesítenie a Magyarországra érkezőket. Ez az elv annak ellenére is érvényesült, hogy a magyar lakosság illetve a külföldi magyar emigráció részéről tapasztalt nagy adakozókedvet az esetek többségében a nemzeti együttérzés is ösztönözte, a segélyezők tehát a támogatást elsősorban az erdélyi magyaroknak szánták.252 A semlegesség érvényesülése értelmében a Vöröskereszt szervezetei nem folytathatnak politikai és ideológiai vitákat, és távol kell tartaniuk magukat bármiféle állásfoglalástól konfliktusok esetén, annak érdekében, hogy valamennyi fél bizalommal fordulhasson a mozgalomhoz.253 Ennek szellemében nem volt kérdés, hogy a Magyar Vöröskereszt semmilyen formában nem vett részt a menekültáradatot kiváltó román intézkedésekkel, így az erdélyi falurombolási tervvel szembeni társadalmi megmozdulásokban, tüntetésekben. 254 Bár

248

A Vöröskereszt Országos Központjának iratai, MNL, P2130, 37. doboz, 210/70 Hantos (1997) 17. 250 Uo. 22. 251 A pártatlanság elve szerint a Vöröskereszt nem tehet különbséget nemzetiségi, faji, vallási osztály és politikai hovatartozás szerint. Hantos (1997) 24. 252 MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e. 253 Hantos (1997) 25. 254 Interjú Jantsits Ágnessel, a Magyar Vöröskereszt korábbi nemzetközi osztályvezetőjével, Készítette: Kaszás Veronika, 2009. január 16. 249

77

a politikai állásfoglalástól tartózkodott, munkájából és nemzetközi kapcsolatrendszeréből adódóan mind a napilapokban megjelentetett közleményeken keresztül, mind hivatalos levelezés és látogatások, valamint kongresszusokon keresztül ápolt nemzetközi kapcsolatai útján rendszeresen tájékoztatást adott a menekülteket érintő hazai tevékenységéről és a fő problémás ügyekről. Igaz, kommunikációja is tükrözi az óvatosságot, az értékítéletek kerülését. Sokat mondó az a tény is, hogy a genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás előkészítéséig a hazájukat nyilvánvalóan kényszer hatására elhagyókat a Magyar Vöröskereszt az állami irányvonallal összhangban körülírásokkal, „ideiglenesen letelepülni szándékozó

külföldiekként”,

vagy

éppen

„Magyarországon

tartózkodó

külföldi

állampolgárokként” definiálta. Végül a függetlenség elve az, amelynek érvényesülése a legtöbb kérdést vet fel a nyolcvanas évek végét vizsgálva. Bár a Vöröskereszt Nemzeti Társaságai országuk törvényeinek alávetve végzik munkájukat, ezen elv értelmében meg kell tudni őrizniük önállóságukat, hogy minden körülmények között a Mozgalom alapelveit tiszteletben tartva tevékenykedhessenek. 255 A Magyar Vöröskereszt szervezeti önállóságáról ugyanakkor csupán a rendszerváltozást követően beszélhetünk, amikor is az Országgyűlés által 1992-ben elfogadott törvény értelmében a kormány által végzett felügyeletet a bíróság vette át.256 Az általunk vizsgált időszakban a Vöröskereszt működését Magyarországon az 1955. évi 25. számú törvényrendelet szabályozta, „demokratikus tömegszervezetként” határozva meg az intézményt, melynek működési költségeit nagyrészt az állam fedezte. Ennek megfelelően a szervezet társadalmi szerepe is módosult a mozgalom eredeti elképzeléseihez képest: a Magyar Vöröskereszt fő feladata az állami egészségügyi és szociális ellátás szabályozása lett, összefonódva az állami intézményrendszerrel.257 A levéltári dokumentumok egyértelműen tükrözik, hogy a Magyar Vöröskereszt a nyolcvanas évek végén nagymértékben az állam által rá kiszabott feladatkört látta el, és mind hazai, mind nemzetközi tevékenysége a pártvezetés felügyelete alatt zajlott, elsősorban a párt bel- és külpolitikai célkitűzéseinek megvalósulását segítve munkájával. Mindez ugyanakkor a Vöröskereszt Mozgalom szellemiségének megfelelően elsősorban humanitárius szempontokat

255

Hantos (1997) 27. Uo. 257 A Magyar Országos Levéltár tájékoztató anyaga a Magyar Vöröskereszt Országos Központja irataihoz, MNL P213032 256

78

előtérbe helyezve, a korábban említett semlegesség és pártatlanság pontjaihoz a lehetséges mértékben ragaszkodva történt. Mind a függetlenség, mind az egyetemesség elvének tökéletes érvényesülését kérdőjelezi meg az a sajátos tényező is a nyolcvanas években, hogy a kommunista országoknak a Vöröskereszt és Vörösfélhold Nemzetközi Mozgalmon belül intézményesített konzultációs mechanizmusa működött, ahol a Szovjet Vöröskereszt játszott vezető szerepet a „baráti országok” által képviselendő közös álláspont kialakításában, melyet közös munkaterv formájában is rögzítettek.258 Nem meglepő, hogy nemcsak a magyar, de ugyanígy a Román Vöröskereszt sem tevékenykedhetett a saját országa állami vezetésétől függetlenül. Ezt igazolják a későbbiekben bemutatott, Románia magatartásából fakadó családegyesítési nehézségek, melyeknek megoldása klasszikusan a Vöröskereszt feladatkörébe tartozott volna. Ennek ellenére a Román Vöröskereszt következetesen megtagadta a magyar féllel való együttműködést, a román állami retorikát ismételve, mely szerint a kérdést a két államnak kétoldalú ügyeként kell rendeznie.259 4.2. Szembesülés a menekültek okozta új társadalmi kihívással. A Magyar Vöröskereszt hazai szerepvállalása 4.2.1. A Magyar Vöröskereszt állami felkérése Az előző fejezetben bemutatott, az erdélyi menekültügy rendezésére 1988 márciusára felálló Tárcaközi Bizottságba a Magyar Vöröskereszt is meghívást kapott: felkértek az „ideiglenesen letelepülni szándékozó külföldiek” társadalmi támogatásának megszervezésére.260 E feladat elnyerését a szervezet annak is köszönhette, hogy a Magyar Vöröskereszt került elsőként hivatalos munkakapcsolatba Magyarországon az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával (UNHCR), és szerzett gyakorlati tapasztalatot a menekültek helyzetének rendezésében már 1986-87-ben, a romániai menekültek hullámát megelőzően. Az UNHCR felkérésére ugyanis ebben az időszakban a Vöröskereszt rendezte közvetlenül a magyar hatóságokkal a külföldiek ideiglenes, legális tartózkodását Magyarországon, melynek költségeit a Főhatóság utólag megtérítette. Ezen túl, évi 20-30 esetben főleg harmadik világbeli, rendezetlen helyzetű

258

A Vöröskereszt Országos Központjának iratai, MNL, P 2130, 17. doboz, 2. tétel MNL, P 2130 , 37. doboz, 210/22 260 Magyar Nemzet, 1988. március 17., 6. 259

79

külföldi - közvetlenül a Magyar Vöröskeresztet is felkereste, akiknek menekült státusz iránti kérelmét a Vöröskereszt munkatársai juttatták el Genfbe. E tevékenység felett a magyar állam is szemet hunyt, vélhetően az érintettek kis számára való tekintettel. Az 1988-as erdélyi menekülthullám idején tehát a Magyar Vöröskereszt volt az, aki már látott külföldi mintákat a menekültügy megszervezésére, láthatott példákat az állam, a civil szervezetek és az egyházak közötti feladatmegosztásra. A szervezet tevékenysége igen szerteágazó volt, az állam, egyes formálódó társadalmi szervezetek és az egyházak különböző csoportjaival is kapcsolatban volt. 261 4.2.2. A Vöröskereszt részvétele a Tárcaközi Bizottságban A Vöröskereszt a Tárcaközi Bizottság tagjaként részt vehetett a menekülteket érintő döntés előkészítésben, egyrészt véleményezhette a tervezett intézkedéseket, másrészt maga is javaslatokkal élhetett. Ugyanakkor saját munkáját is az állami szerveket folyamatosan tájékoztatva végezte és lépéseit azok előzetes jóváhagyásától függően tette meg. A Magyar Vöröskeresztet

a

megbeszéléseken

többnyire

Sztuchlik

Rezső

akkori

nemzetközi

osztályvezető képviselte.262 A Magyar Vöröskereszt az iratok tanúsága szerint valóban aktív és kezdeményező módon végezte munkáját a Bizottságon belül. Érdemeihez tartozik, hogy folyamatosan a menekültek ellátásában részt vevő szervek széleskörű tájékoztatását, a vonatkozó dokumentumok hozzáférhetőségét és így az átláthatóbb munkavégzést pártfogolta. Ugyanebben a szellemiségben kezdeményezte a különböző segélyek egységes nyilvántartását, valamint a menekültekkel kapcsolatos tudnivalókat rögzítő tájékoztató füzet kiadását. Az Országgyűlés döntése nyomán 1988 márciusában létrehozott Letelepedési Alapból a menekültek ellátását segítő szervezetek, így a Vöröskereszt is részesült bizonyos „igazgatási” költségei (pl. irodák, raktárak fenntartása) visszatérítésére a Tárcaközi Bizottság mérlegelése alapján.263 A Vöröskereszt elérte azt is, hogy a kormány közérdekű kötelezettségvállalásnak minősítette a segélyszámlára utalt támogatásokat, melyek így az adóalapból levonhatóak voltak.

261

Interjú Jantsits Ágnessel, a Magyar Vöröskereszt korábbi nemzetközi osztályvezetőjével, Készítette: Kaszás Veronika, 2009. január 16. 262 MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e., 1-16, valamint XIX-A-21-d. 156. doboz 263 Uo.

80

Ami a politikai irányvonalra kifejtett hatásukat illeti, a Magyar Vöröskereszt képviselői a pillanatnyi gyorsmegoldás keresésén túl arra ösztönözték a kormányt, hogy gondolja át hosszú távú, világosabb menekültpolitika kidolgozását, melynek keretében a menekültek jogi státusza is rendeződik. Ennek elősegítése érdekében javasolták az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával (UNHCR) való kapcsolatfelvételt, valamint az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás mérlegelését. A hazai intézményrendszeren belül pedig a menekültekhez kapcsolódó feladatok ellátására önálló központi szervezet felállítását támogatták. 4.2.3. A segélyezési munka megszervezése és értékelése A Tárcaközi Bizottságtól kapott megbízatástól számítva a Magyar Vöröskereszt az állami szervektől nem megszokott gyorsasággal, napokon belül reagált: 1988. március 15-én hirdette meg a menekültek

megsegítésére

segíthessünk!” jelszóval.

szervezett

társadalmi

akcióját

„Segítsen, hogy

264

A Magyar Vöröskereszt Országos Végrehajtó Bizottsága e célból külön OTP számlát nyitott, ahova az önkéntes felajánlásokat utalni lehetett. Nem pénzbeli adományok felajánlására is volt lehetőség, melyeket az Arany János utcai székház információs központjában lehetett bejelenteni.265 Az Országos Végrehajtó Bizottság a segélyezés ellenőrzésére és a segélyezési elvek kidolgozására társadalmi bizottság létrehozásáról döntött, melynek elnökévé Gyűszű Miklóst, az országos vezetőség alelnökét választották. A bizottságban az áttelepülőket segítő Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság képviselője is részt vett.266 A Vöröskereszt pontos feladatkörét az Országos Végrehajtó Bizottság 1988. március 31-i ülésén elfogadott határozat „A hazánkban letelepedni kívánó külföldi állampolgárok támogatásáról” szabályozta.267 A magyar társadalom meglepő adakozókedvről és segítőkészségről tett tanúbizonyságot ebben az időszakban. Bár az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztály által végzett hangulatjelentések is azt mutatták, hogy az erdélyi falurombolás kérdése, és a Magyarországra érkező menekültek sorsa a lakosság érdeklődésének középpontjában áll, a döntéshozók az erdélyi menekültek ellátásának kidolgozásakor tartottak attól, hogy azok a szociális feszültséget fogják növelni, mivel a magyarországiak úgy érezhetik, hogy az áttelepülők tőlük

264

MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e., 1-16 Magyar Nemzet, 1988. március 17., 6. 266 Népszabadság, 1988. április 1., 6. 267 MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e., 1-16 265

81

veszik el a lakás- és munkalehetőségeket. Bár a közvéleményben ilyen hangokat is lehetett hallani, az adakozás mértéke azt bizonyítja, a szolidaritás és segíteni szándékozás érzése volt a domináns a társadalomban.268 A Vöröskereszt március 17-i felhívását követően már néhány nap alatt több mint 40 ezer forint adomány érkezett a Vöröskereszt számlájára. Munkalehetőségeket illetve szállást 42 vállalat és intézmény ajánlott fel több száz alkalmazott részére. Megközelítőleg nyolcvanan ajánlottak fel ruhát és bútorokat. Mintegy negyven vállalat és magánszemély jelentette be, hogy munkásszálláson, saját lakásban vagy nyaralóban hajlandó elszállásolni az ideérkezőket.269 A már tartózkodási engedéllyel rendelkező erdélyi menekülteknek munkavállalási engedély kiállítására illetve további tájékoztatására közös irodát nyitott az V. kerületben a Vöröskereszt kezdeményezésére a Fővárosi Tanács központi ügyfélszolgálatánál (Tanács körút 28. szám alatt) a Magyar Vöröskereszt, a Hazafias Népfront budapesti bizottsága valamint a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága.270 Már az első héten igen nagy forgalommal szembesült a Németh Ferenc vezette iroda: 353 vállalat – közülük 51 vidéki székhelyű - kereste fel őket munkalehetőségekkel, összesen 5573 személy részére.271 Az irodához az első héten mintegy 550-600 személy fordult segítségért, akiknek pusztán 1-2%-a román anyanyelvű, többségük 20-30 év közötti, egyedül álló férfi volt. A nők aránya 15-20% közé volt tehető. A munka nagy részét az irodában a munkakönyvek, munkavállalási engedélyek kiállítása és a munkaközvetítés tette ki.272 A Vöröskereszt statisztikái szerint 1988. december végéig összesen mintegy 13 ezer ügyben, 5000-5500 személynek tudott valamiféle segítséget nyújtani az iroda.273 Míg az első hónapokban a rászorulók egyezer forint összegű gyorssegélyt kaptak, 1988. június végén, amikorra már hétmillió forint összegű támogatás érkezett a Magyar Vöröskereszthez, annak összegét a kérelmező esetében ezerötszáz forintra emelték, valamint

268

Uo. Magyar Nemzet, 1988. március 25., 6. 270 Magyar Nemzet, 1988. március 29., 8. 271 Elsősorban a vas- és gépipar, valamint az építőipar területén kínáltak munkákat. Magyar Nemzet, 1988. április 9. 3. 272 Magyar Nemzet, 1988. április 7., 5. 273 MOL, 288. f. 22/1989/12.ő.e., 1-16 269

82

családtagjaira is kiterjesztették a támogatást, akik fejenként ezer forintot vehettek át.274 A gyorssegély megismételhető volt, abban az esetben, ha a támogatott nem jutott saját keresethez. Az áttelepülők iskolás korú gyermekei számára ezen felül tanszersegély-akciót is indított a Magyar Vöröskereszt.275 1988. december végére több mint 18 millió forint gyűlt össze a segélyszámlán: a tendencia az első három hónapban, 1988 júniusáig növekvő volt, majd az év második felében fokozatosan mérséklődött az adakozókedv. 1988 év végéig így a Vöröskereszt 14 700 alkalommal tudott valamiféle segélyt nyújtani a rászorulóknak. gyűjtésekből

származott:

mind

az

276

A befizetések egy jelentős része közösségi

iskolák,

munkahelyek,

KISZ

alapszervezetek,

úttörőcsoportok, egyházi szervezetek, szakszervezetek illetve a Hazafias Népfront csoportjai szerveztek adománygyűjtéseket. Ezen túl sok esetben kulturális rendezvények, jótékonysági programok járultak hozzá a támogatások gyarapodásához. 277 Az erdélyi menekültek társadalmi integrációjának elősegítésére 1988 novemberében a Vöröskereszt klubot is nyitott a székházában.278 Igaz, ez a kezdeményezés nem pusztán a Vöröskereszt segítőkészsége miatt valósult meg. A Tárcaközi Bizottsági jegyzőkönyvekből kiderül, hogy a párt fontosnak tartotta, hogy valamiképpen ellensúlyozza az egyházak erőteljes szerepvállalását és közösségteremtő vonzerejét az erdélyi menekültek ügyében. Egyrészt azt szerették volna elérni, hogy a hazai és külföldi sajtó és a nemzetközi szervezetek felé első helyen ne az egyházak jelenjenek meg jótevőként, másrészt pedig ideológiai szempontból is azt tartották helyesnek, ha nem az egyház nyújtja az elsődleges közösségi teret a letelepedők számára.279 Ugyanakkor a menekülteket segítő egyházak és a Vöröskereszt között hatékony együttműködés

alakult

ki

a

segélyezés

területén.

Számos

esetben

az

egyházi

segélyküldemények elosztását is a Magyar Vöröskereszt hajtotta végre, illetve olyan

274

A Magyar Vöröskereszt segélyszámlájára beérkező összeg 1988 augusztusára eléri a 11 millió forintot, majd októberre csaknem 14 millió forintot tesz ki. Népszabadság, 1988. augusztus 20. és 21; Magyar Nemzet 1988. október 12., 4. 275 Népszabadság, 1988. június 30., 8. 276 MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e., 1-16 277 Uo. 278 Magyar Nemzet, 1988. november 12. 3. 279 MNL, XIX-A-21-d. 156. d.

83

esetekben is logisztikai segítséget nyújtott a szervezet, amikor külföldön valamely egyház vagy közösség nem tudta megoldani a tárgyi adományok (többnyire ruhák, takarók, tartós élelmiszerek, bébiételek) elszállítását. Ugyanígy más magyarországi szervezetekkel is együttműködött a Vöröskereszt, irataiban hangsúlyozva ugyanakkor az ideológiai és politikai vitáktól való tartózkodás fontosságát. Így például a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társasággal kötött megállapodást a Társaságon keresztül külföldről érkező adományok elosztásáról.280 Kifejezetten

román

anyanyelvű

menekültek

integrációjának

segítésére

magyar

nyelvtanfolyamot is indítottak a Vöröskeresztnél, azonban vélhetően annak következtében, hogy a menekültek töredékét kitevő román nemzetiségűek többségében tovább terveztek utazni az országból, a nyelvcsoport a kezdeti próbálkozások után a lemorzsolások miatt megszűnt.281 A kezdeményezés mindenesetre azt bizonyítja, hogy a szervezet igyekezett nem csak a magyar anyanyelvű erdélyiek szemén keresztül számba venni, milyen segítségre szorulhatnak a Magyarországon letelepedni szándékozó menekültek. A Vöröskereszt budapesti központjának aktivitásával szemben a Tárcaközi Bizottság értékelő jelentéseiből az is kitűnik, hogy megyei szinten a menekültek ellátása nem mindenhol működött ilyen gördülékenyen. Több megyéből (pl. Baranya, Békés) érkeztek panaszok arról, hogy a Vöröskereszt munkatársai nem elérhetőek az általuk megadott fogadóidőben, és nem veszik ki a részüket a segítő munkából.282 4.3. Nemzetközi tevékenység a menekültek ügyében 4.3.1. A nemzetközi segélyezés megszervezése A menekültek ellátására külföldről érkező segélyek zöme is a Vöröskereszten keresztül érkezett Magyarországra. A Magyar Vöröskereszt folyamatosan tájékoztatta a Vöröskereszt és a Vörösfélhold Társaságok Ligájának Titkárságát a magyarországi feladatokról és munkákról, melyről a Liga időnként a Vöröskereszt Társaságokhoz rendszeresen eljuttatott Heti Hírekben számolt be. A Liga elnöke szeptemberi magyarországi látogatását követően – a hazai nagy adakozókedvre és a menekültek létszámára tekintettel – a menekült program

280

MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e., 1-16 Uo. 282 MNL, XIX-A-21-d. 156. doboz 281

84

támogatására korlátozott segélyfelhívással fordult a Vöröskereszt nemzeti társaságaihoz, melyre 12 országból érkeztek támogató felajánlások. Az 1988. évi statisztikák kiemelik a Brit és az Ír Vöröskereszt pénzbeli, valamint az Osztrák, az Olasz és a Spanyol Vöröskereszt természetbeni segélyeit, melyet a Magyar Vöröskeresztnek juttattak el a menekültek támogatására.283 A magyar tagszervezet egyébként ugyanígy maga is több alkalommal küldött segélyeket a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága felhívására az arra rászoruló országoknak. 1988-ban például a Romániából érkezők mellett az örmény földrengés áldozatainak is szervezett gyűjtést.284 1988. október elején a Liga alelnöke, Mariapia Fanfani is látogatást tett Budapestre magyar meghívásra, és az „Együtt a békéért” alapítványból ötezer dollár összegű ösztöndíjat ajánlott fel az iskolás korú menekültek tanulmányainak finanszírozására.285 Érdemes külön megemlíteni a nyugati magyar emigráció aktivitását a külföldi segélyezés megszervezésében. A magyar emigránsok mind saját szervezeteiken, mind az egyházakon keresztül szerveztek gyűjtéseket az erdélyi menekültek javára, melynek kezelését több esetben szintén a Magyar Vöröskereszt végezte. Az utóbbi statisztikái szerint 1988-ban 16 nyugati magyar egyesület szervezett gyűjtést a Vöröskereszten keresztül – kiemelve az Amerikából, Brazíliából, Svájcból és Svédországból érkező magyar adományokat 286 -, valamint 88 magánszemély utalt nekik pénzadományt.287 4.3.2. Menekültek a szófiai magyar nagykövetségen Kulcsfontosságú szerepet játszott a Vöröskereszt egy precedens nélküli, diplomáciailag igen kényes helyzet rendezésében, amikor 1988 szeptemberétől kezdve öt hónapon keresztül sátorozott 12 erdélyi magyar, köztük négy gyermek a bulgáriai magyar nagykövetségen. A menekültek egy Bulgáriába tartó turistacsoportból csatlakoztak ki és kértek menedéket a nagykövetségen, azzal a céllal, hogy aztán Magyarországon telepedhessenek le. 288

283

MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e. MNL, P2130, 37. doboz, 210/-70 285 MNL, 288. f. 22/1989/12.ő.e., 1-16, valamint Magyar Nemzet, 1988. október 7., 6. 286 Népszabadság, 1988. augusztus 20. 21. 287 MNL 288. f. 22/1989/12.ő.e. 288 MNL, P 2130 38. d., 210/1-71 284

85

A Románia, Magyarország és Bulgária közötti elhúzódó tárgyalások során egyre világosabbá vált a megegyezés reménytelensége.289 Románia ragaszkodott ahhoz, hogy az érintettek térjenek haza Romániába, ahol a kötelező illeték kifizetése után kérelmezhetik a kivándorlási engedélyt, melyet a román hatóságok aztán elbírálnának. A menekültek azonban ezt minden körülmények között megtagadták, feltételezve, hogy Bukarest megtorolná lépésüket, és az ország elhagyása lehetetlenné válna számukra. Bulgária pedig igyekezett távol tartani magát a konfliktustól és megőrizni kívülállását, magyar-román kétoldalú megoldást támogatva, hangsúlyozva, hogy nem szegheti meg a Romániával kötött kétoldalú konzuli egyezményt. 290 Ebben a helyzetben vált fontos szereplővé a Vöröskereszt, mint „semleges” közvetítő, aki bár a magyar állam érdekeit igyekezett érvényesíteni ebben a helyzetben a maga eszközeivel, mégis a nemzetközi szervezet alapelveivel igazolhatta fellépését, az emberiesség elvére, és a „családegyesítéssel kapcsolatban fennálló humanitárius kötelezettségre” hivatkozva – mivel a menedékkérők rokonai ekkor Magyarországon tartózkodtak -, távol tartva magát a politikai állásfoglalásoktól.291 Először, 1988. október 4-én a genfi magyar képviselet fordult a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságához segítségért, majd a kérést a Magyar Vöröskereszt október 17-i levele is nyomatékosította.292 Hantos János, a Magyar Vöröskereszt elnöke egyben levélben kérte dr. Kiril Ignatov, a Bolgár Vöröskereszt vezetőjének közbenjárását annak érdekében, hogy a helyzetre megnyugtató megoldást találjanak.293 A hosszas tárgyalásokat követően a bolgár Külügyminisztérium 1989. február 13-án közölte azon döntését a szófiai magyar nagykövettel, hogy beleegyezésüket adják ahhoz, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt úti okmányával, és a szervezet képviselőjének kíséretében a reptérről Bécsbe távozzanak a menekültek.294 Az akció a részletes terveket követve, a

289

Az államközi tárgyalásokról lásd Révész (2008) 59–65. 1988. szeptember 29., október 3., október 21. és október 26. MTI hírei, MTI hírarchívum 1988-2012, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2011. december 10. 291 MNL, P2130, 37. d., 210/-70 292 Révész (2008) 60. 293 MNL, P2130, 37. d., 210/-70 294 Révész (2008): 62.; A Vöröskereszt hat hónapig érvényes úti okmánya, ú.n. laisser passer jelentette a megoldást ebben a helyzetben, mely egyszeri utazásra érvényes a fogadó ország beleegyező nyilatkozata esetén. Interjú Jantsits Ágnessel, a Magyar Vöröskereszt korábbi nemzetközi osztályvezetőjével, Készítette: Kaszás Veronika, 2009. január 16. 290

86

nyilvánosság teljes kizárásával, sikerrel végződött: a menekültek 1989. február 17-én megérkeztek Bécsbe, ahonnan már szabad volt az útjuk Magyarország felé.295 Hantos János 1989. február 23-i keltezésű levelében mond köszönetet a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága elnökének a szervezetnek a szófiai magyar nagykövetségre menekült 12 román állampolgár ügyében tett közbenjárásáért, melynek köszönhetően az érintettek Magyarországra érkezhettek. A magyar Országos Végrehajtó Bizottság Cristina Kruck Vöröskereszt-megbízott ez ügyben végzett áldozatos közbenjárását a „Vöröskereszt Munkáért” adományozott kitüntetéssel köszönte meg.296 4.3.3. Fellépés a családegyesítések érdekében A Magyar Vöröskereszt a lehetőségei keretein belül sokat tett az erdélyi menekültek családegyesítésének elősegítéséért. Mint láttuk, számos menekült családját hátrahagyva jött át a határon, a hozzátartozók későbbi átjövetelében bízva. A román hatóságok magatartása szintén ezt a tendenciát erősítette: úti okmányt ugyanis a legtöbb esetben nem adtak az egész kérvényező család részére, azt feltételezve, hogy valamely gyermek vagy házastárs otthon maradása garanciát jelent arra, hogy a kiutazási engedéllyel bíró személy – legtöbbször a családfő – nem hagyja el végleg az országot. Bár

a

Vöröskereszt

Mozgalomnak

hagyományosan

a

feladatkörébe

tartozik

a

családegyesítések segítése, hiába fordultak nagy számban a Magyar Vöröskereszt információs irodájához családegyesítési kérelemmel, a magyar szervezet tehetetlen volt, mivel a Román Vöröskereszttől semmiféle választ nem kaptak a továbbított kérelmekre.297 Sok magyar nemzetiségű menekült azért kívánt tovább utazni nyugati országokba, mert onnan nagyobb esélyt láttak a Romániában maradt hozzátartozók áthozatalára.298 Hantos János, a Magyar Vöröskereszt elnöke a vizsgált időszakban rendszeresen levélben tájékoztatta Cornelio Summaruga-t, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának elnökét az erdélyi menekültek ügyében tett intézkedésekről, a beérkező és szétosztott segélyek pontos

295

Révész (2008) 62-65. MNL, P 2130 38. d., 210/1-71 297 MTI, 1988. június 29., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2011. december 10. 298 MNL, XIX-A-21-d. 156. d. 296

87

statisztikájáról, valamint a fő nehézségekről, mellyel a magyarországi szervezet munkája során szembesült. 1988 áprilisában személyes tájékoztatásra is sor került közöttük. A családegyesítés kérdését a magyar elnök mint a legsúlyosabb problémát emelte ki. A Magyar Vöröskereszt 1988. június 21-ig 536 családegyesítési kérelmet továbbított a Román Vöröskereszt részére. Hantos 1988. április 27-i levelében kérte a Román Vöröskereszt elnökének, dr. Veronica Ciabonete-nek közreműködését annak érdekében, hogy a Vöröskereszt működési tevékenységével összhangban a romániai hatóságokon keresztül segítsék elő a családegyesítési kérelmek teljesítését. A kérelmekre és a levélre azonban válasz nem érkezett, viszont 1988. június 20-23-i budapesti látogatása során a Román Vöröskereszt külügyi osztályvezetője kifejtette, hogy a családegyesítések ügyét a két kormány bilaterális ügyének tekintik, melybe nem kívánnak beavatkozni. Ezt követően Hantos János június 27-i levelében a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága részére is megküldte azon 633 román állampolgár listáját, akik családegyesítésre hivatkozva kértek

Magyarországon

letelepedési

engedélyt,

kérve

a

szervezet

segítségét

a

családegyesítések elősegítésében. Genfből július 20-án érkezett válasz a magyar levélre, melyben a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának alelnöke, Maurice Aubert megerősíti, hogy a családegyesítések ügyében a két érintett országnak kétoldalúan kell megállapodnia. Ennek elősegítése érdekében ugyanakkor a genfi

központ

is

misszióvezetőjének

felkérte

a

Román

küldött

jegyzékén

Népköztársaság keresztül,

hogy

kormányát a

Román

Románia

genfi

Vöröskereszttel

együttműködve vizsgálják meg a Magyarországról érkezett kérelmeket, figyelembe véve a Vöröskereszt 1986. évi 25. nemzetközi konferenciája XV. határozatát.299 Az alelnök levelében a magyar fél további tájékoztatását kérte „e súlyos probléma fejleményeiről.”300 A családegyesítés kérdését a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságánál állami szinten is felvetették. 1988. szeptember 16-án Várkonyi Péter külügyminiszter fogadta Cornelio Sommaruga ICRC elnököt, aki a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörösfélhold Mozgalom 125. évfordulója alkalmából Budapesten megrendezett tanácskozásra érkezett, és megvitatta vele az erdélyi menekülteket érintő problémákat. A Magyar Vöröskereszt székházában tartott sajtótájékoztatóján azonban Sommaruga elmondta, hogy bár folyamatos a kapcsolattartás a 299

A határozat értelmében a kormányoknak lehetővé kell tenniük, hogy az országukban működő Vöröskereszt szervezete hagyományos szerepüket betöltve elősegíthessék a családegyesítések megoldását. 300 MNL, P2130, 37. d., 210/22

88

Román Vöröskereszttel, a Magyarországra áttelepülők családegyesítési problémáinak megoldásában a nemzetközi bizottság jogilag tehetetlen.301 1988. október 3-6. között pedig Mariapia Fanfani, a Vöröskereszt és a Vörösfélhold Társaságok Ligájának alelnöke látogatott Budapestre, a Magyar Vöröskereszt meghívására. Az ez alkalomból tartott sajtótájékoztatón Hantos János elnök bejelentette, hogy a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának elnöke találkozót kezdeményezett a genfi román nagykövettel a magyarországi családegyesítések rendezésének ügyében. 302 Egy későbbi, 1989. április 10-i levelében az ICRC elnök arról számol be, hogy F. Amar és C. Kruck, az ICRC képviselői 1989 márciusában részt vettek a Román Vöröskereszt kongresszusán, és a látogatást felhasználták arra, hogy e kérdésről kifejtsék nézeteiket a bukaresti Vöröskereszt elnökének. A magyar és nemzetközi részről tett lépéseknek ugyan látványos eredménye nem volt, 1989. március végén azért Hantos János elnök már „szerény fejleményekről” számol be levélben az ICRC elnökének, kifejezve egyben azon reményét, hogy az együttműködés tovább fog javulni.303 A lobbi tevékenységnek elsődleges gyümölcse talán nem is annyira a családegyesítési folyamat gyorsításában látszott meg, mint inkább a nemzetközi figyelem felkeltésében és a magyar álláspontok széleskörű megismertetésében. Ez ügy kapcsán a Magyar Vöröskereszt főtitkára az UNHCR Európai megbízottjának támogatását is kérte Genfben, mely a szervezethez való magyar közeledés egyik első kis lépcsőjének tekinthető.304 4.3.4. A Vöröskereszt, mint a külföldi tényfeltáró csoportok fogadószervezete Nem a szófiai menekültek ügye volt az egyetlen eset, amikor a magyar kormánynak jól jött, hogy egy „semleges és pártatlan” nemzetközi szervezet tudta felvállalni az erdélyi áttelepülőket érintő, diplomáciailag olykor kellemetlen kérdéseket. Így például a magyar vezetés nem egy esetben használta fel az egyházak mellett a Magyar Vöröskeresztet is arra, hogy a Magyarországgal kapcsolatot kialakítani szándékozó nyugati szervezeteket meghívják, fogadják és tájékoztassák, miközben valójában a magyar állam állt e látogatások

301

Magyar Nemzet, 1988. szeptember 20., 3. Magyar Nemzet, 1988. október 5., 3. 303 MNL, P 2130 38. d., 210/1-71 304 Jantsits Ágnes: A civil szféra és a nem-kormányzati szervezetek szerepe a menedékkérők fogadásában és a menekültek integrálásában. Kiadatlan kézirat, 1998 302

89

előkészítésének hátterében, és azokról pontos tájékoztatást is kapott. A feltűnésmentességre való törekvés elsődleges célja az volt, hogy elkerüljék a Romániával fennálló viszony további romlását. Ilyen eset volt például 1988 decemberében az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezetének budapesti látogatásának előkészítése. Miután a jogvédő szervezet romániai tényfeltáró útját Bukarest saját szuverenitását hangsúlyozva visszautasította, a szervezet Budapesten kért találkozót Szűrös Mátyástól, az MSZMP KB külügyi titkárától, mely kérésre külpolitikai okokból elutasító választ kapott. A korszak ellentmondásosságát igazolja, hogy bár a magyar vezetés el akarta kerülni a látszatát egy hivatalos látogatásnak, ám mégis fontosnak tartotta, hogy a nemzetközi szervezettel megismertesse a magyar álláspontot, ezért aztán a Külügyminisztérium maga szervezte meg a háttérből a találkozókat. Így került sor látogatásra a Magyar Vöröskeresztnél, a menekültek ellátásában részt vevő egyházak képviselőinél és egyes társadalmi szervezeteknél, akik aztán a menekültekkel való találkozást is lehetővé tették. Igaz, az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezetének zárójelentését a Külügyminisztérium aztán pontatlannak találta, hiányolva számos általuk lényegesnek tartott információelemet, melyet a delegáció közvetlen fogadásával talán saját maga is átadhatott volna. 305 Hasonló esetek még az ENSZ Menekültügyi Főhatósággal való kapcsolatfelvételt követően is történtek: 1989 októberében például az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága különmegbízottjának budapesti látogatását készítették elő igen nagy óvatossággal. Joseph Voyame svájci állampolgárnak a Bizottság mandátuma alapján a romániai emberi jogi helyzetről kellett jelentést készítenie, ám mivel Románia megtagadta beutazását, a magyar hatóságok közreműködését kérte abban, hogy meghallgathassa a Magyarországon tartózkodó romániai menekültek beszámolóit és felkereshesse a témában illetékes személyeket. A megbízottat Magyarország fogadta, és látogatását a magyar kormány készítette elő, ám mindezt csak a háttérből szervezte meg: „Érdekünk, hogy a magyar kormányszervek nyílt szerepvállalását elkerüljük a látogatás során, és ezzel elejét vegyük a kormánybefolyásolás esetleges rosszindulatú vádjának.”306 A javasolt vendéglátók között természetesen ezúttal is szerepelt a Magyar Vöröskereszt is.307

305

Az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezete anyagának felterjesztése, 1988. december 13., MNL XIX-J-1j/1989 306 Az ENSZ romániai különmegbízottjának magyarországi látogatása ,1989. október 20., MNL XIX-J-1-k/1989 307 Uo.

90

Bár az ENSZ Menekültügyi Főbiztossággal történő magyar kapcsolatfelvétellel a disszertáció 10. fejezetében foglalkozunk részletesen, itt is fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Magyar Vöröskereszt a Tárcaközi Bizottságon belül kezdetektől támogatta a menekültügyi konvencióhoz történő csatlakozás mérlegelését. Az UNHCR-rel az első kapcsolatfelvételt is a Vöröskereszt kezdeményezte: a Magyar Vöröskereszt Országos Végrehajtó Bizottságának elnöke 1988 októberében tett látogatást Genfben a menekültügyi szervezetnél. Ekkor az UNHCR már kifejezte együttműködési készségét Magyarországgal, és szóba került az országba való látogatásuk is.308 Annak 1989. februári megvalósulása során pedig a Magyar Vöröskereszt is az UNHCR-delegációt fogadó szervezetek egyik volt. 309 4.4. Tevékenység kettős elvárás alatt A Magyar Vöröskeresztnek kettős elvárásnak kellett megfelelnie az 1980-as évek végén, az erdélyi menekültek segítésének megszervezése során. Egyrészt, Genfből nézve, mint a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (ICRC) alá tartozó, nem kormányzati szervezet, eleget kellett tennie a nemzetközi szervezet működési szabályzatának és alapelveinek, így politikailag semleges szereplőként, munkájában bármiféle megkülönböztetést kerülve teljesíteni humanitárius feladatkörét. Másrészt, Magyarországon, pártállami rendszerben működve és nagyrészt állami költségvetésből finanszírozott és az állam által kontrollált munkát végezve tevékenységét a párt elvárásaival összhangban kellett végeznie. A magyar állam váratlan társadalmi feladatokkal és feszültségekkel terhelt diplomáciai helyzetekkel szembesülve éppen e kettős helyzet miatt tudta igen jól hasznosítani a Magyar Vöröskereszt nemzetközi elismertségét, kapcsolathálóját és szakmai tapasztalatait. A társadalmi szervezet az állami bürokráciával ellentétben – bár részben annak alárendelve gyorsan tudott reagálni az új kihívásokra, felhasználva a korábbi hazai és nemzetközi tapasztalatokat a menekültek segélyezése és ellátása terén. Igaz, a szervezet maga is centralizáltan működött, és a fővárosi központ hatékonysága nem minden esetben jelent meg a megyei szervezetek szintjén. Míg Románia és a szocialista blokk felé a magyar kormány háttérben maradásának látszatát erősítette az állam helyett a Vöröskereszt valamint az egyházak és az alternatív szervezetek

308

MNL, 288 f. 22/1989/12.őe, 1-16. A Menekültügyi Főbiztosság Ténymegállapító küldöttségének magyarországi látogatása,1988. február 13., MOL XIX-J-1-j 105. cs. 309

91

aktivitása, addig a nyugati országok felé a humanitárius fellépésen keresztül a kormány Magyarország emberi jogok melletti elkötelezettségét igyekezett bizonyítani. Ugyanakkor az állam által támogatott Vöröskereszt a párt szempontjából ellensúlyt is jelentett a menekültellátásban kulcsszerepet játszó, önszerveződő egyházi és ellenzéki körök túlzott térnyerésével és közösségépítésével szemben. A Magyar Vöröskereszt munkája – a semlegesség elvének tiszteletben tartása mellett is hozzájárult a romániai emberi jogi helyzet és az erdélyi magyarság helyzetének nemzetközi megismertetéséhez, melyben a magyar állam diplomáciai óvatosságra hivatkozva kevésbé jeleskedett. Az információáramlást megkönnyítették a Vöröskereszt által szorgalmazott hazai, és a külföldnek szánt tájékoztató anyagai, valamint statisztikai nyilvántartásai a menekültekről és a beérkezett és szétosztott segélyekről. Az ENSZ Menekültügyi Hatóságával munkakapcsolatot ápoló szervezet a hazai menekültpolitikai kialakításában a hosszú távú szempontok szem előtt tartására bátorított, így játszhatott szerepet a genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás előkészítésében is.

92

5. A magyarországi egyházak az erdélyi menekültekért A magyarországi egyházak az állam első lépéseit jóval megelőzve, már 1987 nyarától elkezdtek foglalkozni a Magyarországra egyre növekvő számban érkező romániai, túlnyomórészt magyar nemzetiségű, erdélyi menekültek segítésével, majd e tevékenység 1988 elejétől intézményessé vált. Az egyházak az állami szervekhez képest gyorsan és rugalmasan voltak képesek felmérni a menekültek teremtette új szükségleteket és kihívásokat, és jól tudták kamatoztatni szociális tapasztalataikat ezen a területen: „A kisközösség organikus hálózata gyorsan és dinamikusan reagál a pillanatnyi szükségletekre: ha éppen zsír nincs az egyik országban, akkor nem cukrot szállít, ha némelyek az éhezés határára kerülnek, akkor nem evangéliumi irodalmat visz nekik.”310 Az egyházak motivációja a menekültek felkarolása mögött sokrétű volt: egyrészt alapvető, „evangéliumi kötelességnek” tekintették a rászorulók megsegítését, készséggel vállalva át az államtól fokozatosan átértelmezett új szerepkörében olyan szociális feladatokat, melyet a hivatalos intézmények már nem voltak képesek maguk ellátni. Másrészt a romániai kisebbségeket sújtó politika, különösképpen a „falurendezési terv” keretében tervezett templom- és falurombolások szolidaritást és tettvágyat váltottak ki a magyar egyházakból is. Romániában a magyar egyházak ugyanis fontos szerepet töltöttek be az anyanyelvi kultúra ápolásában, a magyar közösségek összetartásában. „Romániában a magyar kisebbség utolsó, még viszonylag önállósággal rendelkező intézményei az egyházak. A homogenizációs politikának az 1980-as években kibontakozó újabb szakaszában éppen ezért – elsősorban a római katolikusok és reformátusok vonatkozásában – az egyházi keretek felbontására irányuló határozott törekvéseknek vagyunk tanúi”311- írja a romániai magyar kisebbség helyzetével foglalkozó 1988. évi jelentés. „A sztálinista rendszer türelmetlen valláspolitikája irányzatában valamennyi hívő ellen irányul, így a románok ellen is. A hatalom általános törekvése egyrészt a vallásgyakorlat visszaszorítása még a magánszférán belül is, másrészt az egyházi hierarchia állami célok szolgálatába állítása. A kisebbségek egyházaihoz való viszonyt ezen kívül az is meghatározza, hogy azok a nemzeti kizárólagosságra irányuló politika természetes ellenlábasai.”312

310

Németh Géza (2000): Hidak és torlaszok. Írások vallásról, egyházról, társadalomról. Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 30. 311 Ara-Kovács et al. (1988) 96. 312 Uo.

93

A magyar államnak kifejezetten jól jött az egyház aktivitása, mivel számára diplomáciailag kényes ügyről volt szó, melyet igen óvatosan kezelt: mivel Románia „szocialista, baráti országnak” számított, a hivatalos retorika szerint értelmezhetetlen volt menekültekről beszélni a két ország viszonylatában. E fejezet célja áttekinteni, miként alakult az állam és az egyház viszonya ebben az időszakban, mennyiben tevékenykedhettek önállóan az egyházak nemzetpolitikai tevékenységükben és a menekültszolgálat megszervezésében, és hogyan viszonyult az állam az egyházak menekültügyi munkájához illetve a nemzetközi figyelem felkeltését irányuló egyházi kezdeményezésekhez.313

5.1. Az állam és az egyházak kapcsolata a vizsgált időszakban „A kormány már jó ideje rájött, hogy óriási hiba volt az egyházak kikapcsolása a társadalom életéből. A fiatalság, a családok problémáinak megoldása meghaladja az állam lehetőségeit, és most, amikor krízis van, akkor most jó az egyház, akkor kell az ő segítségük. És be is akarják kapcsolni, amint azt bizonyos állami vezetők mindig újra hangsúlyozzák.”314 Az egyház menekültügyi tevékenységének vizsgálatához mindenekelőtt figyelembe kell vennünk, hogy milyen volt az állam és az egyház kapcsolata a rendszerváltozást megelőző években, mennyire élhettek az egyházak önálló kezdeményezésekkel, illetve milyen intézményrendszeren és mechanizmusokon keresztül fejtette ki tevékenységükre az állam befolyását. A

pártállami

időszakban

működő

intézményrendszer

illetve

a

korabeli

levéltári

dokumentumok azt igazolják, hogy az egyházak a párt által világosan behatárolt kereteken belül, a rendszer iránt lojálisnak értékelt vezetők irányítása alatt, állandó megfigyelés mellett láthatták el a „politikai célokkal összhangban álló” tevékenységüket. Az egyházpolitikában, csakúgy, mint más, a társadalmat érintő területeken, a vizsgált időszakban is a párt volt a fő döntéshozó szerv. A Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztálya - melynek feladatkörét 1988 decemberétől a Társadalompolitikai Bizottság vette át -, látta el alapvetően a döntés előkészítő feladatkört, hogy aztán az egyházat

313

A témáról lásd: Kaszás Veronika (2012): Magyarországi egyházak az erdélyi menekültekért 1987-1989 között, In: Egyháztörténeti Szemle, 2012/4. szám, 70-89. 314 Frank Miklós müncheni lelkész, a Szabad Európa Rádió 1988. március 14-i adásában, MTI hírarchívum, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. április 23.

94

érintő gyakorlati kérdéseket az MSZMP Központi Bizottsága illetve a Politikai Bizottsága vitathassa meg. Az egyházpolitikai döntések végrehajtásáért mindenekelőtt az 1989 nyaráig működő Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felelt, melynek működésének szabályozása, vezetőinek kinevezése szintén a párt központi vezetésének jogkörébe tartozott.315 „Az ÁEH az egyházak feletti teljes körű adminisztratív felügyeleti jogot megkapta. Fő feladata az egyházak politikai befolyása, széles körű megfigyelése, ellenőrzése és korlátozása volt. Tevékenységének középpontjában állt az egyházakkal és a vallásfelekezetekkel kötött egyezmények és megállapodások végrehajtása, az állami támogatással kapcsolatos ügyek intézése, a megmaradt egyházi iskolák fenntartására államsegély folyósítása, az iskolai hitoktatás költségeinek biztosítása, az egyházi alapítványi és egyéb egyházi vagyonjogi ügyek intézése, az egyházakra vonatkozó jogszabályok előkészítése és azok végrehajtásának biztosítása, ellenőrzése.”316 Az ÁEH elnöki posztját 1971-89 között Miklós Imre töltötte be államtitkári rangban, majd a hivatal megszűnése előtt pár hónappal, 1989. április végén nyugdíjba vonult, és innentől kezdve elnökhelyettesi rangban Sarkadi Nagy Barna vette át a szerv vezetését.317 Az ÁEH elnöke évente beszámolt az Országgyűlésnek, akinek a jogkörébe egyébként az egyházpolitika területén legfeljebb egyes kérdéseknek a kirakatjellegű megvitatása tartozott.318 A hazai egyházpolitikai feladatok koordinálásában a szintén pártirányítás alatt álló „társadalmi szervezetek” közül az ÁEH együttműködött a Hazafias Népfronttal, az Országos Béketanáccsal, a Kommunista Ifjúsági Szövetséggel valamint a Magyarok Világszövetségével is.319 A Hazafias Népfront Országos Tanácsának egyházpolitikai referense is volt, akinek tevékenységi körébe tartozott az egyházi vezetők bevonása a politikai életbe. Ez összhangban

315

Az ÁEH felállításáról a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1959. évi 25. számú törvényrendelete határozott, megszűnését pedig az 1989. évi 14. számú tvr. rendelte el. Ezt megelőzően, 1951-56 között az ÁEH önálló szervként, majd 1956-59 közt a Művelődésügyi Minisztérium egyházügyi főosztályaként folytatja tevékenységét, míg 1959-ben újra önállóvá nem válik. Köbel Szilvia (2010): A pártállam strukturális eszköztára az egyházpolitika szolgálatában, In: Soós Viktor Attila - Szabó Csaba - Szigeti László (szerk.): Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Tanulmánykötet, Szent István Társulat; Luther Kiadó, Budapest, 195219, 203-204. 316 Kisasszondy Éva (2005): Az Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagának jegyzékei I., Adattár, MNL, Budapest, 7. 317 Uo. 9. 318 Köbel (2010) 201. 319 ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d, 157. d.

95

állt a Hazafias Népfront azon általános célkitűzésével, mely szerint össze kell fognia a különböző világnézetű embereket „a szocializmus építése céljából”. Az országos békebizottságokból felépülő Országos Béketanács320 szintén szorosan együttműködött mind az ÁEH, mind a Népfront szervezetével. Békepapjai az egyházon belül segítették elő a központi egyházpolitika érvényesítését a gyakorlatban. 321 A Magyar Vöröskereszt és az egyházak együttműködésével a menekültügy kapcsán külön fejezetben foglalkozom. Az egyházi sajtó működtetése, és személyügyei is az ÁEH illetékességi körének részét képezték. Az egyházi lapok szerkesztői „iránymutatásként” folyamatos tájékoztatást kaptak az aktuális társadalmi és politikai kérdésekről, az egyházpolitikai írásokat az ÁEH figyelemmel követte. „(…)arra törekszünk, hogy a párt egyházpolitikájának megfelelő írások lássanak napvilágot” – fogalmaz az 1988. évi ÁEH-munkaterv.322 A megyei tanácsoknál, helyi szinten a központi egyházpolitika érvényesítésében a helyi pártbizottságok ideológiai titkárainak jelentőségét szükséges kiemelnünk, akik aktívan együttműködtek a megyei tanácsokhoz helyezett egyházügyi titkárokkal is.323

5.1.1. Egyházi vezetők kinevezése Az egyházi tisztségek betöltéséhez szükséges állami hozzájárulásról a Népköztársaság Elnöki Tanácsa (NET) döntött határozati formában. Ezen kívül jogában állt kitüntetéseket adományozni feladatkörüket az állami elvárások szerint teljesítő egyházi vezetőknek.324 Az 1990-ig érvényben lévő szabályzat megfosztotta az egyházat saját vezetői, vagy akár teológiai

tanárai

megválasztásának

lehetőségétől.

A

gyülekezetek

lelkészválasztási

szabadsága annyiban nyilvánult meg, hogy az egyházkerületi lelkészjelölő bizottság – a nyolcvanas évek közepéig egyetlen - jelöltjéről szavazhattak.325 1985-től a formális

320

Az Országos Béketanács 1984-től vált önállóvá, előtte a Hazafias Népfront részeként működött. Magyar Országos Levéltár honlapja: http://www.mol.gov.hu/bal_menusor/hasznalat/kutatas/iratanyag_leirasa/tarsadalmi_szervezetek_mozgalmak.ht ml , Megtekintve: 2012. március 30. 321 Köbel (2010) 207. 322 MNL, ÁEH iratok, XIX-A-21-d, 157. d. 323 Köbel (2010) 197-199. 324 Uo. 203. 325 Bölcskei Gusztáv (1999): A legújabb kori egyháztörténetünk áttekintése. 1948-1990., In: Barcza József Dienes Dénes (szerk.): A Magyarországi Református Egyház története. 1918-1990. Tanulmányok, Sárospatak, 155-172., 163.

96

belpolitikai változással összhangban az egyházak szintjén is megvalósult a többes jelölés, ám továbbra is csak az ÁEH hozzájárulásával kiválasztott személyekre lehetett szavazni.326 Ez a lépés is elsősorban azt a célt szolgálta, hogy a politikai vezetés a Nyugat felé a vallásszabadság látszatát erősítse. Az ÁEH 1988. évi munkaterve mindenesetre önmagáért beszél: „Az egyházak vezető tisztségeiben szükségessé vált személycserék politikai érdekeink szerint bonyolódtak le. Az új vezetők megnyilatkozásai és gyakorlati lépései azt bizonyítják, hogy készek a szövetségi politika

és

a

közös

nemzeti

célok

megvalósításáért

folytatott

együttműködés

továbbfolytatására. (…) Az egyes egyházakon belüli ellenzéki és szakadár csoportok ügyében kifejtett politikai munkánk hozzájárult ahhoz, hogy azok szervezetten nem léptek szövetségre a politikai ellenzékkel, egyházukon belül eddig nem tudták befolyásukat növelni. (…) Nagy figyelmet fordítunk a közelmúltban vezető pozícióba került egyházi vezetők munkájának segítésére, a velük való együttműködés elmélyítésére. (…) Folytatjuk a fiatal papok és teológiai hallgatók társadalmi szemléletformálását és együttműködési készségét segítő politikai befolyásolási munkánkat.”327 Az ÁEH figyelemmel kísérte a Romániából áttelepülő papok és lelkészek helyzetét is, jelentéseket készítve arról, kiket és hol fogadtak be és alkalmaztak a magyar egyházak.328 Az

egyházi

személyügyi

politika

érvényesítésében

nem

elhanyagolandó

a

Belügyminisztérium szárnyai alatt működő belső elhárítás szerepe sem, ahol a III/III-as csoportfőnökség 1. osztálya kifejezetten az

egyházakra,

azok megfigyelésére és

manipulálására koncentrált.329 Az egyházpolitika terén az állambiztonság egyik fő feladata az információszerzés és befolyásolás céljából az egyházon belüli ügynöki hálózat kiépítése volt, melynek

326

A belpolitika szintjén az Országgyűlés 1983. decemberi törvénye rendelte el, hogy az 1984. évi, a Hazafias Népfront által szervezett jelölőgyűléseken kötelező lesz a „többes jelölés”, és a Népfront által összeállított „országos listára” is lehet szavazni. Balás István (2010): A magyar egyházak mozgástere a proletárdiktatúra idején, 1948-1989 In: Mirák Katalin (szerk.) Háló – Dokumentumok és tanulmányok a magyarországi evangélikus egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990., Luther Kiadó, Budapest, 89-194., 159-161. 327 MNL, ÁEH iratok, XIX-A-21-d, 157. d. 328 MNL, ÁEH iratok, XIX-A-21-d, 156. d. 329 Tabajdi Gábor kutatása szerint még az általunk vizsgált, 1988-89-es években is lényegesen nagy részt tettek ki az egyházi intézmények ellni feladatok. Ezen időszakból fennmaradt dokumentumok 37 állambiztonsági tiszt nevét őrizték meg, akik ekkor a BM III/III-1. osztályán dolgoztak. Tabajdi Gábor (2010): Az egyházi elhárítás irányítói (1956-1990), In: Soós Viktor et al. (szerk): i.m. 117-137, 118-120. A BM országos ügynökségét tekintve pedig 1988-ban a 8152 hálózati személyből 504 fókuszált kifejezetten az egyházakra, amely adat az előző évekhez viszonyítva emelkedő tendenciát mutat. Vörös Géza (2010): Hálózatok, hálózatépítés az egyházakon belül a Kádár-korszakban. In: Soós Viktor et al. (szerk): i.m. 138-159, 147.

97

célcsoportjába tartoztak egyebek mellett az egyházak felső vezetése, a teológiai oktatási intézmények tanárai és hallgatói, az egyházi sajtó és a nyugati egyházi központokkal kapcsolatot ápoló szervezetek is. Tevékenységük eredményességét mutatja, hogy ami az egyházak vezetőségét illeti, a református és evangélikus egyházon belül a rendszerváltást megelőző időszakból valamennyi püspök hálózati munkáját igazoló dokumentumok fennmaradtak. 330 A hálózati munka alapvető célja volt az egyházon belüli ellenzék visszaszorítása és az államhoz lojális egyházi kör kiépítése is.331 Ennek gyümölcseként a hetvenes évek második felétől az egyházon belüli „reakció” féken tartását a párt már elsősorban az államhoz lojális egyházi vezetőkre bízta, csak másodsorban a rendőrségre.332 Témánk szempontjából figyelemre méltó, hogy szintén aktív volt a hírszerző hálózat a nemzetközi egyházi szervezetekkel fenntartott kapcsolatok területén, így egyebek mellett információt gyűjtött a Vatikán, a Keresztyén Békekonferencia, az Egyházak Világtanácsa, az Európai Egyházak Konferenciája, a Lutheránus illetve a Református Világszövetség tevékenysége vonatkozásában.333

5.1.2. Új tendenciák az állam és az egyházak viszonyában A nyolcvanas évek végére egyre világosabbá vált, hogy az állam támaszkodni kíván az egyház munkájára, és ennek érdekében újfajta viszony kialakítására törekszik. Paskai László esztergomi érsek 1988. júliusi értékelése szerint „egy új, rendezettebb kapcsolat kezdődött az állam és az egyház között. (…) változás következett be az értékelésben, amelynek az a kicsengése a mostani időben, hogy az egyházak is a társadalom alkotórészét képezik, működésük hozzátartozik az egész társadalom közéletéhez, az egyházak is olyan értéket képviselnek – főleg kulturális és etikai vonatkozásban -, amelyek a magyar nemzet nélkülözhetetlen alapjai.”334 A változást bizonyítja, hogy 1988. március 14-én Grósz Károly meghívta a Parlamentbe a magyar egyházak és vallási felekezetek vezetőit, és a Minisztertanács elnöke köszönetet mondott

az

állam

gazdasági

és

társadalmi

céljainak

megvalósításához

nyújtott

330

Vörös (2010) 148. Uo. 152-153. 332 Így történhetett, hogy 1976-tól Magyarországon a bíróságok már nem ítéltek börtönbüntetésre papokat, annak ellenére, hogy a magyar jogi szabályozás nem változott. Balás (2010) 157. 333 Vörös (2010) 151. 334 Magyar Nemzet, 1988. július 18. 331

98

segítségükért.335 A Szabad Európa Rádió aznapi adásában Frank Miklós lelkész így értékelte Münchenből a találkozón történteket: „Annyit talán valóban lehet mondani, hogy a kapcsolatok jobbak, mint abban az időben voltak, amikor mindkét részről naponta hangsúlyozták, hogy milyen jók. Az embernek az volt a benyomása, hogy az állam az egyházat és az egyház az államot akarja meggyőzni róla. Most a helyzet annyiban jobb, hogy az állam fojtogató markának a szorítása az egyház torkán enyhült. Sok olyan tevékenységre nyílik lehetősége, ami egy ideig szigorúan tabu volt, például a szeretetszolgálat, az ifjúsággal való foglalkozás, a felnőttek képzése.”336 Az ÁEH a nyolcvanas évek végére egyre több engedményt tett a katolikus egyháznak: 1988 augusztusában például hozzájárulását adta II. János Pál pápa magyarországi látogatásának tervéhez, ami végül 1991-ben valósult meg.337 1988-ban állami koordinálás és felügyelet mellett Szent István halálának 950. évfordulóját is különféle rendezvényekkel ünnepelhette meg a katolikus egyház.338 Minek volt köszönhető, hogy - az intézményrendszer által szűkre szabott határokon belül tágult a magyar egyházak mozgástere ezekben az években? A változást két alapvető okkal magyarázhatjuk. Egyrészt a gazdaságilag eladósodó, a Nyugati országokkal fenntartott jó viszonyban egyre inkább érdekeltté váló Magyarországra növekvő nyomás nehezedett, hogy legalább a látszatát fenntartsa annak, hogy Magyarország megfelel bizonyos nyugati normáknak, így egyebek mellett érvényesül az alapvető emberi szabadságjogok, köztük a vallásszabadság védelme. 1976 márciusában Magyarországon is hatályba lépett az ENSZ-ben 1966-ban elfogadott Polgári és

politikai

jogok nemzetközi

egyezségokmánya, melynek 18. cikke a

vallásszabadságot szabályozza, így erre való tekintettel is szimbolikus változtatásokra törekedhetett a vezetés.339

335

MTI hírarchívum, 1988. március 14., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. április 23. Szabad Európa Rádió 1988. március 14-i adása, MTI hírarchívum, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. április 23. 337 Bozóky Pál Gerő – Lukács László (2005): Az elnyomatásból a szabadságba. Az egyház Magyarországon 1945-2001, Vigilia Kiadó, Budapest, 135. Ezt megelőzően, 1988. június 24-én a magyar hívők igen nagy számban vettek részt a pápa Burgenlandban tartott miséjén. ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 338 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 157. d. 339 Balás (2010) 156. 336

99

A látszatengedményekkel és –kezdeményezésekkel az állam egyúttal elébe tudott menni és el tudta fojtani azokat a valóban önszerveződő kezdeményezéseket, melyek nem voltak összeegyeztethetőek az ideológiai irányvonallal, vagy amelyek hátterében „reakciós” szereplők álltak. A Külügyminisztérium Sajtófőosztályának anyagai szerint azonban a nyugati sajtóorgánumok a változtatások mellett sem ítélték meg pozitívan a magyarországi vallásszabadság helyzetét. A BBC, a bécsi Kurier és a Frankfurter Allgemeine Zeitung híranyagaiból azt hangoztatják, hogy a fejlődések ellenére Magyarországon „az egyházi élet az állam totális ellenőrzése alatt áll.”340 Másrészről az állam egyre több olyan társadalmi problémával szembesült, melynek kezeléséhez erőforrásai elégtelennek bizonyultak, és ezáltal kedvezően érintette, ha az egyház ezen feladatkörök egy részét pártállami iránymutatás és ellenőrzés mellett magára vállalja. Az együttműködést és a párbeszéd létrejöttét tehát kölcsönös érdekek vezérelték. Ahogyan Bölcskei Gusztáv fogalmaz: „(…) az állami egyházpolitikában főszerephez jut az ún. „instrumentalizálás” módszere. Ez azt jelenti, hogy az állam bizonyos esetekben és területeken igénybe veszi, felhasználja az egyház szolgálatát.(…) Válsággócok képződnek, melyeknek kezelésére használhatóak az egyházak is.”341 Elsősorban szociális feladatokat látott el ilyenformán az egyház az ifjúsági munka, családgondozás és a szenvedélybetegek gondozása területén. Ilyen feladatkörré vált az erdélyi menekültek helyzetének kezelése is, ahol nemcsak azért jött jól az egyházi segítség, mert az állami intézményrendszert teljes mértékben felkészületlenül érte ez a sosem tapasztalt helyzet, hanem azért is, mert egy politikailag érzékeny kérdésről volt szó, melyet nyíltan csak visszafogott mértékben kívánt az állam felvállalni. Az egyházak bevonása a társadalmi feladatok ellátásába, és az ebből fakadó nyitás azonban nem mutatott túl a pártvezérek és a hivatalos egyházi vezetők dialógusán, és egyféle látszatvallásszabadság megteremtésén, ami kifelé torz képet festett a hazai egyházak működéséről.342 Eközben az alapvető intézményi és ideológiai pártkontrollok változatlanok maradtak. Jól illusztrálja ezt az ellentmondásos helyzetet az ÁEH elnökével, Miklós Imrével a Népszabadság 1988. július 9-i számában megjelent interjú, mely szerint az államtitkár nem tart szükségesnek reformot, mivel „az egyházpolitikában az előző harminc évben jó döntések, 340

A nyugati sajtó a magyar egyházpolitikáról, 1988. január 19., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. Bölcskei (1999) 157. 342 Uo. 341

100

párthatározatok, kormánydöntések születtek.” Ugyanakkor azt is kijelenti: „A vallást és a vallásos embereket már nem tekintjük eleve politikai ellenségnek.”343

5.2. Nemzetpolitikai törekvések megjelenése az egyházak külkapcsolataiban „A magyar egyházak vezetői, lelkészei aktív, kezdeményező lépéseket tettek nemzetközi kapcsolataik erősítéséért, bővítéséért. (..) Felemelték szavukat a legkülönbözőbb nemzetközi fórumokon a romániai magyarságot ért megalázó intézkedések ellen, a nemzetiségi jogaik biztosítása érdekében.”344 Az egyházak külügyi tevékenységét alapvetően az ÁEH irányította, annak megvalósításához pedig állami támogatást kaptak, mivel a párt érdekében állt, hogy az egyházak is járuljanak hozzá az állam által képviselt külpolitikai célok megvalósításához, és népszerűsítsék Magyarország egyházpolitikáját. Az együttműködés a nyolcvanas évek végén a korábban kialakított intézményi kereteken belül az állam szempontjából gördülékenyen működött. Ahogy az egyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről késztett ÁEH-jelentés fogalmaz: a világszervezetek (…) rendezvényein részt vevő magyar tisztviselők, küldöttek határozottan képviselték hazánk és a szocialista országok külpolitikai célkitűzéseit.”345 Az egyházi személyek, szervezetek külföldi útjainak előkészítésében a Külügyminisztérium – nagykövetségi hálózatán keresztül – aktívan részt vett. Szintén a külképviseletek gyűjtöttek információt a fogadó országok egyházpolitikájáról, illetve a magyar egyházpolitika külföldi megítéléséről.346 Az ÁEH nemzetközi tevékenységéről készült beszámolót évente az Országgyűlés Külügyi Bizottsága tárgyalta meg és értékelte.347

343

Népszabadság, 1988. július 9. idézi Bozóky et al. (2005) 248. Jelentés a magyarországi egyházak és felekezetek 1988. évi nemzetközi tevékenységének tapasztalatairól, 1989. március 7., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 345 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 346 Köbel (2010) 205. 347 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 157. d. 344

101

5.2.1. Tájékoztató tevékenység a romániai kisebbségek és a menekültek helyzetéről Az államilag meghatározott egyházpolitikai célkitűzések között szerepelt a nyugati országok egyházainak és a nemzetközi egyházi szervezeteknek a „korrekt tájékoztatása” a magyarromán viszonyról és az erdélyi menekültek megsegítésének tapasztalatairól, valamint világos elhatárolódás a szélsőséges nacionalista és irredenta nézetektől. Olyan csoportokat kívántak leginkább megszólítani, akikre a magyar állam legfeljebb csak közvetett módon volt képes hatni. Az ÁEH értékelése szerint ez a munka sikerrel járt: „A magyar egyházak határozott fellépése is hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati közvélemény, esetenként a kormányzati szervek, a magyar álláspontot támogatva nyilatkoztak a romániai kisebbségek ügyében.”348 Másrészt az egyházak az állami szervektől függetlenül is bizonyságot tettek nemzetpolitikai és külpolitikai ambícióikról a kisebbségek érdekében. Bár a „Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó tárcaközi bizottság” 1988. június 24-i ülésén az Állami Egyházügyi Hivatal képviselője úgy fogalmazott, hogy „az egyházak nem politikai, hanem humanitárius kérdésként kezelik a román állampolgárokkal való foglalkozást”,349 valójában mind a katolikus, mind a református egyház lépései azt igazolják, hogy az egyházak nem hagyták figyelmen kívül a helyzet nemzetpolitikai jelentőségét. Nem csak a már Magyarországon lévő áttelepülőkért, hanem az otthon maradt magyar kisebbség jogaiért is fel kívántak lépni.

5.2.1.1. Nemzetközi egyházi és jogvédő szervezetek Az Állami Egyházügyi Hivatal saját külkapcsolataiban a fentebb vázolt központi irányvonalat képviselve igyekezett részletes tájékoztatást nyújtani a nemzetközi egyházi szervezeteknek a romániai menekültek helyzetéről és a magyar egyházak segélyakcióiról. Ez volt az egyik fő célja az ÁEH-küldöttség 1989. január 30. és február 2. közötti genfi látogatásának is. A Miklós Imre elnök vezette delegáció a nemzetközi egyházi szervezetek meghívására tárgyalásokat folytatott az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség, a Református Világszövetség és az Európai Egyházak Konferenciája vezető testületeivel. A tárgyalásokon a protestáns egyházak vezetői is részt vettek (Nagy Gyula evangélikus püspök,

348

Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A21-d, 156. d. 349 A Tárcaközi Bizottság 1988. június 24-i ülésének jegyzőkönyve, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d.

102

Tóth Károly református püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke és Viczián János, a Szabadegyházak Tanácsának elnöke).350 A tárgyalások során a magyar fél beszámolt az egyházi szervezeteknek a magyar kül- és belpolitika, valamint az egyházpolitika legfontosabb kérdéseiről. A fogadószervezetek mindenekelőtt a lelkiismereti- és vallásszabadságról szóló törvény iránt mutattak nagy érdeklődést. A magyar delegáció mindenhol külön kitért az erdélyi menekültek helyzetének és az egyház ehhez kapcsolódó tevékenységének az ismertetésére is, kérve az egyházi szervezetek anyagi és erkölcsi támogatását munkájukhoz. „Rámutattunk arra, hogy az emberi és nemzetiségi jogok sorozatos romániai megsértése visszhangot érdemel a nemzetközi egyházi szervezetekben is.”- írja az ÁEH beszámolójában.351 A szervezetek ugyanakkor távolságtartóan kezelték a problémát: „Tárgyalópartnereink – bár elvi egyetértésükről biztosítottak – általában kitértek a nyílt és határozott állásfoglalás elől. Elmondták (Egyházak Világtanácsa, Európai Egyházak Konferenciája), hogy a közeljövőben ténymegállapító bizottságot küldenek a helyszínre a helyzet alaposabb tanulmányozása érdekében. A határozottabb fellépéstől és a konkrétabb állásfoglalástól azért is tartózkodnak, mert – véleményük szerint – ez csak rontaná a Romániában élő tagegyházak helyzetét és lehetetlenné tenné a kapcsolatok további fenntartását. Konkrétabb segítséget ígértek a hazánkba érkezett menekültek ügyében. Készek arra, hogy a magyar egyházakon keresztül nemzetközi segélyakciók szervezésével segítsék a menekülteket. Meghívásunkra az Egyházak Világtanácsa menekültügyi osztályának vezetője a közeljövőben Magyarországra látogat.” 352 A magyar tájékoztatást követően tehát a legtöbb szervezet saját szemével kívánt meggyőződni a valós helyzetről, és helyszíni tapasztalatokat kívántak gyűjteni, ugyanakkor a menekültek segélyezésétől nem zárkóztak el. Más nemzetközi egyházi szervezetek figyelmét is Magyarországra irányította az erdélyi menekültek ügye. Így történt a Nemzetközi Katolikus Migrációs Bizottság (International Catholic Migration Commission) esetében is, akinek a megbízottja, Martin Valt 1988 szeptemberében a genfi magyar ENSZ-képviselet vezetőjének közreműködését kérte a

350

Az ÁEH küldöttsége Genfben ezt megelőzően 1984-ben tett látogatást ezen szervezeteknél. ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 351 ÁEH jelentése a küldöttségük genfi tárgyalásairól, 1989. január 30. és február 2. között, 1989. február 14., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 352 Uo.

103

Magyar Katolikus Egyházzal történő kapcsolatfelvételhez, találkozót kérve a nagykövettől a bizottság főtitkára számára.353 A pár héten belül sorra kerülő megbeszélésen az ENSZ Menekültügyi Főbiztossággal szorosan együttműködő Bizottság főtitkára beszámolt arról, hogy „a szervezet legutóbbi ülésén minden résztvevő aggodalmát fejezte ki az erdélyi menekültek ügyében.”354 Elmondta, hogy a Vatikán államtitkárától kapta a felhatalmazást, hogy az erdélyi menekültek segítése érdekében indítványozza a magyar katolikus egyház teljes jogú tagságát a szervezet fő testületében, a Tanácsban. A kapcsolatfelvétel jelentőségét növelte, hogy a szocialista országok közül elsőként Magyarországot kereste meg a szervezet, majd Budapest után Csehszlovákia és Lengyelország következett. A romániai katolikus egyház kapcsolatát az állami szervekkel ugyanakkor problematikusnak ítélték, ezért Bukaresttel egyelőre nem tervezték a kapcsolatfelvételt.355 Az egyházi szervezeteken túl egyéb nyugati, emberi jogi szervezetekkel is kapcsolata volt a magyar egyházaknak, méghozzá éppen az állam – többnyire a Külügyminisztérium – kezdeményezésére, aki így oldotta fel azt a dilemmát, hogy hogyan segítse is meg nem is ezen szervezetek helyszíni tényfeltáró munkáját. Azokban az esetekben ugyanis, amelyekben a magyar-román viszonyra való tekintettel el akarták kerülni a hivatalos látogatás látszatát, egyéb fogadó szervezetekhez – első helyen a Magyar Vöröskereszthez és a menekültügyet felkaroló egyházközösségekhez – irányították az érdeklődőket. A látogatások előkészítését ugyanakkor valójában az állami szervek végezték, akik aztán a kellő tájékoztatást is megkapták azok kimeneteléről. Így fogadta például a rákosszentmihályi református gyülekezet az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának különmegbízottját, vagy az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezetének képviselőjét.356 Az egyházak képviselői az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának ténymegállapító küldöttségével is találkoztak 1989 februárjában, bemutatva tevékenységüket és tapasztalataikat a szervezetnek.357 Szintén 1987 februárjában látogatott el az Egyházak Világtanácsa menekülteket segélyező bizottságának (Commission on Refugee

353

Valt elmondta, hogy a kapcsolatfelvételhez hozzájárult a magyar ENSZ-nagykövetnek az ENSZ menekültügyi főbiztossal szeptember 16-án folytatott megbeszélése is. 354 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 355 Uo. 356 Az ENSZ romániai különmegbízottjának magyarországi látogatása , 1989. október 20., Külügyminisztérium adminisztratív iratai, MNL, XIX-J-1-k/1989 141 V-59741 357 Tájékoztató a Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének magyarországi látogatásáról, 1989. február 24., MNL Külügyminisztérium TÜK iratai, XIX-J-1-j 105. cs.

104

Aid) küldöttsége a romániai menekülteket felkaroló rákosszentmihályi református gyülekezetbe.358 Aktívan lépett fel az erdélyiek védelmében az 1954. óta létező Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa is, melynek szervezetében a reformátusok, evangélikusok, baptisták, metodisták és egyes ortodox egyházak képviselői tömörülnek, és melyet ekkor Tóth Károly református püspök elnökölt. A Tanács az erdélyi menekültek ügyében közös konzultációt szervezett meg Bécsben a nemzetközi egyházi segélyszervezetekkel a magyar és nemzetközi igények és lehetőségek felmérése érdekében. Az ÁEH jelentéseiből ugyanakkor az is kiderül, hogy a

találkozó célja a segítőszándék

mellett

„az

egyházvezetéstől

független,

ellenőrizhetetlen, egyéni kezdeményezések visszaszorítása” is volt: ily módon a „hivatalos egyház” elébe ment a „konkurens” kezdeményezéseknek, és ellenőrzése alá vonhatta a nemzetközi kapcsolatfelvételek és segélyezések folyamatát.359 1988 folyamán az Ökumenikus Tanács felhívással fordult a svájci, holland, német, nagybritanniai és egyesült

államokbeli testvérgyülekezetekhez, valamint a Református

Világszövetséghez és az Európai Egyházak Központjához, hogy emeljék fel hangjukat a romániai magyar kisebbséget érő megaláztatásokkal szemben.360 1988 októberében Tóth Károly református püspök a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnökeként fordult levélben az Európai Parlament elnökéhez, Henry Plumbhoz a romániai nemzeti kisebbségek érdekében, „amelyeknek immár puszta létét veszélyezteti a román kormány nemzetiségi politikája”. A levél ismerteti a román területrendezési elképzelések lényegét, hangsúlyozva, hogy „a román politika olyan eszközöket állított céljai megvalósításának szolgálatába, amelyek ellene szólnak az európai kultúrának és gondolkozásmódnak, valamint az érvényes nemzetközi szerződéseknek”. Végezetül arra kéri az Ökumenikus Tanács nevében a Parlamentet, hogy szenteljen figyelmet „ennek az európai gondolkozástól és az alapvető emberi erkölcsöktől idegen, fájdalmas jelenségnek”.361 A romániai kisebbségek védelmének kérdését a Magyar Katolikus Egyház is nyíltan felvállalta. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1989 elején pozitívan értékelte a katolikus egyház

358

Pánczél Tivadar (2010): Út az elnyomásból a szabadságba. A menekülteket befogadó egyház, Kertvárosi helytörténeti füzetek, 21. szám, Budapest, 48. 359 Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A21-d, 156. d. 360 Jelentés a magyarországi egyházak és felekezetek 1988. évi nemzetközi tevékenységének tapasztalatairól, 1989. március 7 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 361 Népszabadság, 1988. október 5.

105

nemzetközi fellépését az erdélyi menekültek ügyében, ami egyben azt is jelenti, hogy az nem ütközött a központilag előírt irányvonallal: „Az év egyik sajátossága volt, hogy a magyar katolikus egyház, politikai céljainknak megfelelően karolta fel az erdélyi menekültek ügyét és képviselte nemzetközi fórumokon a romániai magyar kisebbség gondjait. A püspöki kar, és különösen Paskai bíboros sokat tett annak érdekében, hogy a világegyház központjában ismertesse a magyar álláspontot és érdekeinknek megfelelő lépésekre késztesse a Vatikánt.” 362 Paskai László esztergomi érsek valóban már bíborosi beiktatását követően tartott első beszédében szót emelt az erdélyi magyarok érdekében. A kérdés melletti elkötelezettségéről tett hitet a Magyar Nemzetnek adott 1988. júliusi nyilatkozatában is: „A magam részéről továbbra is szeretnék minden tőlem telhetőt megtenni a Romániában élő magyar testvérek érdekében. Bízom benne: a nemzetközi kapcsolatokban is sikerül olyan megoldást találni, amelyik ezt a nemcsak a magyarokat érintő, embertelennek mondható faluromboló intézkedés végrehajtását még időben meg tudja akadályozni.”363 E szándéka aztán tetteiben is tükröződött: 1988 szeptemberében a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnökeként – akárcsak Tóth Károly református püspök – levelet intézett az Európai Parlament elnökéhez, Henry Plumbhoz. A Püspöki Kar nevében kérve, hogy az Európai Parlament vegye fel napirendjére a romániai falurendezési terv kérdését. Ismerteti a levélben a terv várható következményeit, hogy az miként irányul a romániai nemzeti kisebbségek, elsősorban a magyar nemzetiségűek ellen, súlyosan sértve az alapvető emberi jogokat, sőt korlátozva a vallásszabadságot is. A bíboros a hazájukat elhagyni kényszerülők és nagy számban Magyarországon letelepedni kívánók helyzetére is felhívja a figyelmet, akiken a magyar kormány és az egyházak igyekeznek a maguk eszközeivel segíteni. A levél szerint a katolikus egyház eddig mintegy ötezer menekültnek segített, összesen megközelítőleg hatmillió forintnyi támogatást nyújtva nekik. Végül arra kéri az Európai Parlamentet, „mint egész Európa kulturális, történelmi, humanitárius értékeit védő fórumot”, hogy mivel a

362

Jelentés a magyar katolikus egyház 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 363 Magyar Nemzet, 1988. július 18.

106

kérdést nem lehet Románia belügyének tekinteni, tegyenek meg minden tőlük telhetőt a pusztítás megakadályozása érdekében.364 A Vatikán igyekezett távolságtartással kezelni a romániai magyarok helyzetét, nem beavatkozva a kérdésbe. Az Állami Egyházügyi Hivatalhoz érkező jelentések szerint azonban 1988 folyamán a pápa környezetében lévő lengyelek körében napi témává vált a probléma, és bár kockázatosnak tartották volna a pápai beavatkozást, úgy vélték, a Vatikán tartózkodása egyre kevésbé tartható.365 A probléma nevesítés nélküli szóvá tételét, és a kisebbségek védelme melletti állásfoglalást végül a pápa béke világnapi üzenetébe fűzte bele a Vatikán, ahogyan erről a Belügyminisztérium már előzetesen, 1988. december 13-án jelentést küldött Miklós Imre ÁEH-elnöknek: „II. János Pál pápa 1989. január 1-jén, a béke világnapján »Ahhoz, hogy létrehozzuk a békét, tiszteletben kell tartanunk a kisebbségeket« kezdetű üzenettel fordul a világ kormányaihoz és népeihez. A Vatikánban 1988. december 8-án kiadott pápai beszédben a katolikus egyházfő kiáll a kisebbségi népcsoportok jogi védelme mellett. A kisebbségeket megillető jogok és kötelezettségek között megemlíti a kollektív identitáshoz, a kulturális, történelmi hagyaték ápolásához való jogokat. A kisebbségek és az állam viszonyában kiemeli a kisebbségek jogi védelmének szükségességét. Felemeli szavát az ellen, hogy egyes államok nem tartják tiszteletben a kulturális örökséghez való jogot és a hatósági szabályozás nem ad lehetőséget a kisebbség saját nyelvének használatára. Külön szól arról, hogy bizonyos esetekben a külföldön élőknek feladatuk lehet a fellépés kisebbségi társaik jogainak érdekében.”366 Bár az okmány általánosságban szól a kisebbségek védelméről, nem említve meg a jogaikban sértett csoportokat, ám amikor Roger Etchegaray bíboros, a „Iustitia et Pax” pápai bizottság elnöke ismertette annak tartalmát, az MTI tudósítójának kérdésére megerősítette: „az üzenet megszületésében szerepet játszott az erdélyi magyar kisebbség, Európa legnagyobb létszámú nemzeti kisebbségének a helyzete is.”367 A pápai üzenetet a Vatikán diplomáciai úton juttatta el minden országhoz.368 Az ÁEH az üzenetet a következőképpen értékelte:

364

Magyar Nemzet, 1988. október 1. ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 366 Uo. 367 Magyar Nemzet, 1988. december 14. 368 Uo. 365

107

„A magyar diplomácia és az egyházi vezetés együttes erőfeszítései is minden bizonnyal hozzájárultak ahhoz, hogy a pápa legutóbb nyilvános állásfoglalásban emelt szót a nemzeti kisebbségek jogainak biztosításáért, a világ egyes országaiban tapasztalható ilyen megkülönböztetések megszüntetéséért. Bár II. János Pál konkrétan nem utalt a román nemzetiségi politikára – ez nem is volt elvárható -, állásfoglalása mégis hozzájárul az ottani magyar közösség helyzetének javítására irányuló erőfeszítéseink eredményessé tételéhez.” 369 A pápai üzenetnek köszönhetően a magyar vezetés és az Országgyűlés figyelme újra ráirányult az egyházaknak a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmének területén végzett aktivitására. 1988. december 21-én Szűrös Mátyás, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke ismertette a pápai állásfoglalást, melyhez Tóth Károly református püspök a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa nevében fűzött kiegészítést. Tájékoztatást adott az európai protestáns egyházak fellépéséről: elmondta, hogy a romániai kisebbségek védelmében, és különösen a falurombolási tervekkel szemben mind a skandináv evangélikus egyházak, mind a nyugat-európai református egyházak igen aktívan tevékenykednek. A püspök egyúttal kérte, hogy az Országgyűlés állásfoglalása legyen konkrétabb az általános elveket tartalmazó pápai üzenetnél.370 Az Országgyűlés – addig példa nélküli - állásfoglalását a pápai üzenetről a sajtó 1989. január 2-án publikálta. Az Országgyűlés üdvözölte és „minden állam és nép békés együttélésének előmozdítását szolgáló jelentős lépésnek” nyilvánította az újévi üzenetet. Tóth Károly kérését is figyelembe véve az állásfoglalás külön kitért a konkrét kisebbségi jogok fontosságára: „Az Országgyűlés kiemelkedő fontosságúnak tartja azokat a sajátosságokat, amelyek a kisebbséget mint közösséget illetik meg, így a kollektív létezéshez, a közéletben való részvételhez, a kisebbségi kultúra ápolásához és fejlesztéséhez, a más államok területén élő, azonos kulturális és történelmi gyökerekkel rendelkező csoportokkal való kapcsolattartás joga, a kisebbségeket is megillető vallásszabadság kinyilvánítása. Elítéli e jogok nyílt vagy burkolt csorbítását, és fellép azok következetes érvényesítéséért bel- és külföldön egyaránt.”371

369

Jelentés a magyar katolikus egyház 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 370 Magyar Nemzet, 1988. december 22. 371 Torda Endréné (szerk.) (1988): Magyar Külpolitikai Évkönyv, Külügyminisztérium, Budapest,. Az Országgyűlés állásfoglalása II. János Pál pápa újévi üzenetével kapcsolatban a nemzeti kisebbségekre vonatkozóan, 421.

108

Az állásfoglalás azonban túl is ment a pápai üzenet méltatásán, és azt egyben az országnak a kisebbségek védelmében vállalt kötelezettségeinek megerősítésére is felhasználta az Országgyűlés, leszögezve a következőket: „Kívánatosnak tartja, hogy a Magyar Népköztársaság a jövőben is kezdeményezően vegyen részt az etnikai, nemzeti, vallási kisebbségeket megillető jogok nemzetközi dokumentumokban

történő

kodifikálására

és

megfelelő

garanciarendszer

létrehozására irányuló munkálatokban. Felszólítja a kormányt, hogy az anyanemzet felelősségvállalását kifejezésre juttatva továbbra is kísérje figyelemmel a határainkon kívül élő magyar nemzetiségek helyzetének alakulását. A kétoldalú kapcsolatok keretében, valamint az ENSZ-ben és más nemzetközi szervezetekben, nemzetközi fórumokon, a népek kölcsönös megértését elősegítő együttműködés szellemében kezdeményezzen hathatós intézkedéseket annak javítására, a nemzetiségek összekötő szerepének erősítésére.”372 Az erdélyi magyar kisebbség érdekében a protestáns és katolikus egyházak közös fellépésére is volt példa: együttesen igyekeztek Európa figyelmét is felhívni a romániai helyzet súlyosságára, és egyúttal kifejezni együttérzésüket a nehéz helyzetbe került, akár otthon maradó, akár elvándorló román állampolgárokkal. 1989. január 15-én a katolikus, református, evangélikus és unitárius egyház képviselői373 azzal a felhívással fordultak az európai keresztényekhez, hogy január 22-én valamennyi gyülekezet közösen imádkozzon a romániai testvéreikért, a sok szenvedést elviselni kényszerülő nemzetiségekért, és a gyakran családjukat is hátrahagyó, otthonukat elhagyni kényszerülőkért.374 5.2.1.2. Bilaterális egyházi kapcsolatok 1988-tól a hivatalos kétoldalú egyházi kapcsolatokban is egyre gyakrabban merült fel témaként a romániai magyar kisebbség és az országot kényszerből elhagyók helyzete. Kivételt jelentettek a Magyarország és Románia közötti egyházi kapcsolatok, ahol bárminemű együttműködés kialakítása reménytelennek tűnt. Romániában az egyházak szintén állami befolyás alatt működtek, és a Román Kommunista Párt (RKP) arra törekedett, hogy a román

372

Torda Endréné (1988) 422. Közöttük volt Csepregi Ignác budapesti érseki helytartó, Tóth Károly református püspök, Harmati Béla evangélikus püspök valamint Huszti János unitárius püspök. 374 MTI hírarchívum, 1989. január 15. http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. április 23. 373

109

ortodox egyházat is felhasználja a falurombolási terv népszerűsítésére.375 Emiatt talán nem meglepő, hogy a magyar-román kétoldalú párbeszéd javításához az egyházak szintjén sem sikerült hozzájárulni: „Az állami kapcsolatok romlásának következtében a romániai egyházakkal való hivatalos kapcsolatok gyakorlatilag teljesen megszűntek. Ezzel egyidejűleg a román egyházi vezetők – minden bizonnyal állami nyomásra – mindenütt igyekeztek Magyarországot felelőssé tenni a két ország viszonyának megromlásáért.”376 Valamiféle formális kapcsolat azonban létezett az országok egyházpolitikai szervei között: a szocialista országokkal az egyházpolitika területén is működött egy közös fórum, ahol az aktuális kérdésekről folyhatott egyeztetés: az egyházügyi hivatalok képviselői rendszeresen külön értekezlet keretében is konzultáltak egymással.377 A szocialista országok ugyanakkor következetesen kerülni igyekeztek bármiféle hivatalos állásfoglalást a magyar-román kérdésben. Mivel mindkét országot a blokkon belüli baráti partnerként kezelték, legfeljebb kétoldalú problémaként tekintettek a nevén nem nevezett menekültproblémára, melyet a két országnak egymás között kell rendeznie. Az egyházaik esetében mégis volt példa a szolidaritás kifejezésére. A lengyel katolikus egyház püspöki karának karitatív bizottsága 1988 elején adományokat küldött a magyar katolikus egyházon keresztül, mely gesztust a lengyel állam nemigen tudta, hogyan kezelje: „A hivatalos lengyel szerveket meglepte és zavarba hozta az egyház akciója egy olyan kérdésben, amelyet igyekeztek tabuként kezelni.”378 Érdekes módon nem csak a szocialista országokban, de Nyugat-Európában is előfordult, hogy az egyház mondhatni az állam közvetítőjeként tett meg olyan támogató lépést, melyet az ország kormánya nyíltan nem vállalhatott fel. A politikai semlegességére különösképpen ügyelő Svájc kormánya 1988 szeptemberében 100 ezer frankot biztosított az evangélikus egyházi segélyszolgálatnak a magyarországi letelepülők támogatására. Ezzel a köztes megoldással a kormány jelezni kívánta, hogy az ügyet erkölcsileg támogatják, ugyanakkor annak köszönhetően, hogy a támogatást a gyakorlatban a saját országában működő egyháznak nyújtotta, megőrizhette a pártatlanság látszatát.379 Svájc Evangélikus Egyházainak

375

ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A21-d, 156. d. 377 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 157. d. 378 A lengyel katolikus egyház segélyakciója az erdélyi menekültek megsegítésére, 1988. január 27., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 379 A svájci kormány segélye a magyarországi letelepülők számára, 1988. szeptember 27., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 376

110

Segélyszervezete (Hilfswerk der Evangelischen Kirchen der Schweiz) mellett a Hit a Második Világban (Glaube in der zweiten Welt) nevű protestáns szervezetet bízta meg a svájci kormány a segítségnyújtás megszervezésével.380 A Svájci Protestáns Egyházak Szövetsége nem csak a Magyarországi Református Egyház Zsinatával ápolt közvetlen kapcsolatokat és folytatott megbeszéléseket egyebek mellett a Romániából érkezők megsegítéséhez kapcsolódó kérdésekről, hanem az Állami Egyházügyi Hivatallal is. A svájci szervezet elnöke, Ruster Holz 1988. április 11-i magyarországi látogatása során tárgyalt Miklós Imre ÁEH-elnökkel, Tóth Károly református püspök jelenlétében.381 A Német Szövetségi Köztársaság saját érintettségére, a romániai német kisebbségre való tekintettel szintén különös megértést mutatott a magyar felvetések iránt. 1988. november 2025 között az Állami Egyházügyi Hivatal küldöttsége, Miklós Imre elnök vezetésével ÉszakRajna-Vesztfáliában, a magyar református egyházat az egyik legnagyobb mértékben támogató tartományban tett hivatalos látogatást. Johannes Rau, észak-rajna-vesztfáliai tartományi miniszteren kívül - akinek meghívására történt a látogatás - Gerhardt Brandttal és Jürgen Südhoffal, a szövetségi kormány külügyminisztériumi államtitkárával, Joseph Denzerrel, a tartomány parlamenti elnökével, valamint a tartomány több más egyházi és világi vezetőjével folytattak megbeszélést. A megbeszélések egyik fő témája a nemzeti kisebbségek helyzete volt. Miklós Imre elsősorban a magyar kormánynak az erdélyi menekülteket érintő eddigi tevékenységéről adott tájékoztatást, és köszönetet mondott azért a segítségért és támogatásért, amelyet nemzetközi szinten az erdélyi magyar kisebbségért és más nemzetiségért nyújtottak.382 Részben a kétoldalú „lobbitevékenységek” eredménye volt az a magyar diplomáciai siker az egyházpolitika területén, hogy 1988 októberében az Európai Tanács parlamenti gyűlésében 21

380

Pánczél (2010) 49. Magyar Nemzet, 1988. április 12. 382 Miklós Imre (ÁEH elnök) jelentése az ÁEH küldöttségének 1988. november 20-25 között a Német Szövetségi Köztársaságban tett látogatásáról, 1988. december 5., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d., Az úti jelentés a romániai kérdéssel kapcsolatos egyes európai álláspontokról is beszámol: „A tárgyaló partnereim kifejezték, hogy a nyilvánosságra hozott elítélő állásfoglalásaikon túl a kétoldalú nemzetközi tárgyalásaik során napirenden tartják az ügyet. Úgy tapasztalják, partnereik nem mutatnak aziránt készséget, hogy európai ügyként kezeljék a romániai nemzetiségeket ért súlyos sérelmeket. Johannes Rau elmondta, hogy csehszlovák és szovjet részről csak kétoldalú, magyar-román vitaként tekintik a magyar nemzetiségek helyzetét. J. Südhof részletesen szólt azokról az erőfeszítésekről, amelyet a bécsi európai biztonsági tanácskozáson tettek annak érdekében, hogy állásfoglalás szülessen a nemzeti kisebbségek jogairól. (…) Arra a felvetésünkre, hogy nem lenne-e hasznos a kérdést az ENSZ illetékes fóruma elé vinni, Südhof érdeklődéssel reagált. Hozzátette, hogy nem foglalkozott még ezzel a kérdéssel, de feltétlen konzultálni fog róla Genscher külügyminiszterrel.” Uo. 381

111

tagállam 160 képviselője a kelet-európai egyházakról és vallásszabadságról tartott vitája lezárásaként elfogadott egy határozatot. E határozat arra szólította fel a kormányokat, hogy Romániát „rábírják az egyházak és a hívők iránti jobb magatartásra és arra, hogy mondjon le arról a tervéről, amelynek értelmében falvakat rombolna le templomaikkal és keresztény emlékeikkel.”383 5.2.2. A magyar emigránsok egyházi szervezeteinek fellépése A tájékoztató munka fontossága mellett az ÁEH 1988. évi munkatervében a határon túli magyarokkal való kapcsolatok politikai érdekek szerinti formálása amiatt is jelenik meg prioritásként, mivel az egyházat ily módon a nyugati és a hazai ellenzék visszaszorításának eszközeként lehet bevetni: „Kiemelt figyelmet fordítunk a határainkon túl – emigrációban, vagy nemzeti kisebbségben – élő magyarsággal való kapcsolatok alakítására. Elősegítjük, hogy az egyházak politikai érdekeinknek megfelelően tudatos és tervszerű kezdeményezésekkel ellensúlyozzák a nyugati reakciós és hazai ellenzéki erők nacionalista törekvéseit.”384 A magyar egyházi emigráción belüli „szélsőséges csoportok” alatt az állam azokat a köröket értette, akik „továbbra is elvetik, hogy a magyar egyház konstruktív kapcsolatokat folytasson az állammal, s a legújabb hazai fejleményeket korábbi álláspontjuk igazolásának tekintik.”385 Az emigrációban élők egyházi közösségeivel való kapcsolatok fejlesztésén az állami útmutatás szerint a Magyarok Világszövetségével együttműködve kellett munkálkodni.386 Az egyház külkapcsolatai felhasználásával valóban képes volt mozgósítani a magyar emigráció olyan csoportjait is, akik korábban elzárkóztak a Magyarországgal való együttműködéstől. Esetükben bizonyára sokat számított, hogy nagyobb bizalommal tudtak fordulni az egyház intézményéhez – még akkor is, ha az nem működhetett az államtól függetlenül -, mint az állam szerveihez. A magyar emigráció fellépése következtében külföldi emberi jogi szervezetek és egyházi szervezetek is aktív kezdeményezéseket tettek a romániai falurombolási tervvel szemben illetve a Magyarországra érkező menekültek segítése érdekében. 383

Magyar Nemzet, 1988. október 7., 7., Magyarországgal kapcsolatban az ekkor készült jelentés rögzíti, hogy mintegy egy évtizede „az állam az egyházak segítségét is keresi a társadalomerkölcsi hanyatlása elleni harcban”. 384 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 157. d.; A magyar emigráció irányába történt külpolitikai nyitást példázza Grósz Károly egyesült államokbeli találkozása a magyar emigráns közösségek képviselőivel 1988 júliusában. 385 Jelentés a magyar katolikus egyház 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 386 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d.

112

A washingtoni nagykövet jelentéséből kiderül, hogy a Magyar Emberi Jogi Alapítvány 1988. november 15-ére szervezett tüntetést, a romániai magyar kisebbségek megmentésének napjává nyilvánítva a dátumot. A kezdeményezést nagyban támogatta az amerikai unitárius egyház is. A New-York-i magyar főkonzul ezzel körülbelül egy időben jelenti, hogy az unitárius egyház elnökének külügyi tanácsadójával folytatott megbeszélést, akinek egyháza a falurombolási terven belül különösképp a templomok lerombolása ellen kíván határozottan fellépni. Az amerikai katolikus, református és evangélikus egyházakkal ez ügyben tiltakozásuk együttes kifejezését tervezik az egyesült államokbeli külügyi vezetésnél, valamint a washingtoni szovjet, román és esetleg az angol nagykövetnél.387 Az amerikai magyar evangélikus egyház és a református egyház is fokozott érdeklődést mutatott az erdélyi menekültek ügyében. Az utóbbi nyilatkozatban vállalt szolidaritást az érintettekkel, és támogatásáról biztosította a magyar református egyház misszióját.388 Az emigránsok egyházi szervezetei gyakran a Magyar Vöröskereszttel vették fel a kapcsolatot, és rajtuk keresztül juttatták el a segélyeiket Magyarországra.389

5.3. Az erdélyi menekültszolgálat megszervezése az egyházaknál „Miért az egyházak »nyakában« van csupán az erdélyi menekültek ügye?”390 Az egyházak – részben szociális területen szerzett korábbi tapasztalataiknak köszönhetően – igen gyorsan felmérték, hogy az Erdélyből érkezőknek mik az alapvető szükségleteik, hol van szükség azonnali, szervezett segítségnyújtásra. Az országba érkező menekültek számára magyarországi státuszuk rendezése, a lakáshoz és munkához jutás, valamint a családját Romániában hagyók számára a családegyesítés megvalósítása volt az elsődleges kérdés. Az egyházak ennek megfelelően a későbbiekben bemutatottak szerint igyekeztek a maguk eszközeivel e problémákon segíteni, ám egyúttal – a

387

Uo. Uo. 389 Példa erre a franciaországi Magyar Katolikus Misszió és a – szintén franciaországi - Magyar Protestáns Egyház is. ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. A témával részletesebben a Vöröskereszt munkáját bemutató részben foglalkoztam. 390 Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988. évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21d 163. d. 388

113

magyar külpolitikai állásponttal megegyezően – a határon túliak otthon maradását támogatni. Az egyházak álláspontját jól szemléltetik a református egyház 1988. június 19-én tartott „erdélyi csendesnapján” megfogalmazottak: „Egyezőleg megállapítottuk, hogy jó szóval és segítő kézzel kell fogadnunk mindenkit, de úgy, hogy ez ne keltsen az otthoniakban ábrándképet, s ne legyen csalogató a szülőföld könnyelmű elhagyására. Viszont, ha már átjött valaki, éreztetnünk kell iránta a magyarságunkból fakadó testvériséget. Akik pedig tovább szeretnének utazni Nyugatra, azokat le kell erről beszélni, mert ez egyenlő lenne a szétszóródással. Gondoskodni kell az anyaországi letelepedésről, a lakás és munka lehetőségéről, a családok egyesítéséről. Oda kell hatni külpolitikánk és egyházi nemzetközi kapcsolataink révén, hogy kialakuljon végre itt, Kelet-Európában az igazságos és hatékony kisebbségvédelem.”391 Ez a kettőség éppúgy megjelent az egyházak, mint az állam politikájában: nem kérdés, hogy be kell fogadni és segíteni kell az ide érkezőket, de mindeközben fontos az otthon maradást is támogatni. A Zsinati Tanács 1988. december 14-i ülésén kifejtette, hogy e missziót elsősorban evangéliumi kötelességnek és nem politikai kérdésnek tekintik. Egyúttal ismételten hangsúlyozták, hogy „minden embernek ott van joga szebb és tartalmas emberi életre, ahol született.” 392 A Magyarországra érkező romániai menekülteknek 66%-a került valamilyen módon kapcsolatba a magyar református egyházzal – 53%-uk pénzsegélyben is részesült tőlük -, míg a katolikus egyház esetében ugyanez az arány 44 illetve 35%. Míg a református egyház menekültügyi tevékenysége már egészen korán, 1987 elején kezdődött, és 1989-ig végig stabilan domináns maradt a többi egyházhoz viszonyítva, addig a katolikus és más egyházak esetében a segélytevékenység növekedése tapasztalható 1987 és 1989 között (mely azonban sosem érte el a református tevékenység nagyságrendjét).393 Budapesten az erdélyi menekültszolgálat központjává a református egyház rákosszentmihályi gyülekezete vált, melynek munkáját e fejezet végén részletesen is bemutatom.

391

Pánczél (2010) 28. ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 393 Sik Endre (1989b): Menekültekről és menekülthullámokról, Tárki, Budapest, 31-32. 392

114

Budapestet követően a vidéki városok közül Debrecen volt a legaktívabb, tekintettel a földrajzi közelségből is adódó, oda érkező menekültek magas számára.394 Hajdú-Bihar megyében 1988-ban az egyházak megközelítőleg 7200 Romániából érkezettel kerültek kapcsolatba, akiknek összesen mintegy 3 millió forint pénzbeli segélyt, 1 millió forint értékben élelmiszert, valamint 4 millió forint értékben ruhaneműt nyújtottak. Az ÁEH Hajdú-Bihar megyei egyházügyi titkára 1988. évi jelentésében erről így számol be: „Igen sok időt, energiát igényelt az év során a romániai kérdés ránk eső részének a megoldása. A Romániából áttelepüléssel kapcsolatos kormány állásfoglalás következményeire nem voltunk felkészülve. Elég hosszú idő múlva alakult meg a tárcaközi és a megyei koordinációs bizottság is. Az érkező menekültek fogadása gyakorlatilag az egyházak feladata lett, akik nem tudtak, de nem is akartak kitérni a felvetődő problémák elől. A római katolikus egyház – konkrétabban a Debreceni Szent Anna plébánia – hosszú időn át alakítgatta a romániai kapcsolatait, és a segélyszolgálatukat azonnal, nagy hatásfokkal és a kívánt mértékben tudták indítani. Ma is az a megyébe érkező menekültek fő bázisa, bár most már az állami és a református egyházi segélyszolgálat is jelentős. Kezdetben volt bizalmatlanság az érkezők részéről az állami szervekkel szemben, ami később – a tapasztalatok és az állami segítő szolgálat megindításával – oldódott. Az akció az egyházak korábbi társadalmi magatartásának megfelelően alakult. A Szent Anna Plébánia azzal hirdette meg az akciót: »Most mutassuk meg, hogy magyarok vagyunk, hogy katolikusok vagyunk.« A református egyház a diakónia keretében végzi ezt a munkát, minden látványosság nélkül, szolgálatként. Az állami szervek nehézkesen kezdtek munkához és még ma is vannak problémák, de ez lényegében leszűkül a vámügyek területére. Jelenleg is a hatáskörömet meghaladó igazolásokat kell kiadnom a botrány elkerülése végett.”395 A jelentésben vázolt megyei problémák, az állami szervek lassú reagálása, és a nem mindig gördülékeny koordináció az állam és az egyház között Budapesten és más vidéki városokban is jelentkeztek. 394

Az 1988. december 13-ig nyilvántartásba vett menekültek 31%-a Budapesten telepedett le, 23%-uk Debrecenben vagy Szegeden kezdtek új életet, míg a többi megyei jogú városban mindössze 5%-uk. 21% az Alföldön, 12% pedig Budapest agglomerációjában találta meg új lakóhelyét. Sik (1989b) 15. 395 Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988. évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 163. d.

115

5.3.1. Együttműködés az állami szervekkel a menekültek helyzetének rendezésében Az erdélyi menekültek helyzetének rendezése érdekében az egyházak az állami szervekkel és társadalmi szervezetekkel is együttműködtek. A Minisztertanács döntése alapján 1988 márciusában felállított, a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó tárcaközi bizottság a Hazafias Népfront (HNF) és az Állami Egyházügyi Hivatal közreműködésével felvette a kapcsolatot az egyházakkal is. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes, a Tárcaközi Bizottság vezetője 1988. április 15-én a HNF által szervezett találkozó keretében az egyházak képviselőivel is megbeszélést folytatott. A találkozó célja elsősorban a kölcsönös tájékoztatás és tapasztalatcsere volt a menekültekhez kapcsolódó intézkedésekről. Gál Zoltán elmondta, hogy a Magyarországra érkező román állampolgárok ügyét „az emberi jogok és a humanitás elvei alapján” ítéli meg a magyar állam, és hangsúlyozta, hogy „minden népnek, így a magyarságnak is, elemi joga, hogy nemzetiségét, anyanyelvét, kultúráját szülőföldjén őrizze meg.” 396 Az egyházak ismertetett álláspontjukban szintén kiemelték, hogy a nehézségek és a segítőszándék ellenére a probléma megoldása nem lehet a szülőföld elhagyása. Az állam képviselői, akik „jó hangvételű, politikailag hasznos” találkozóként értékelték a megbeszélést, fontosnak tartották a szerepek leosztásának pontos tisztázását is: „A megközelítésben voltak hangsúlybeli különbségek, de az alapkérdésekben – valamennyi egyház jelenlévő magasszintű vezetőjének nyilatkozatából kitűnően – egyetértés mutatkozott a hivatalos állásponttal. Megállapodás történt abban, hogy az egyházak továbbra is foglalkoznak a hazájukba visszatérni nem kívánókkal, de elismerik, hogy megfelelő élet- és munkakörülményeik megteremtésében az állami szerveké a fő szerep.”397 A Bizottság munkájában részt vevő ÁEH-munkatárs szerint „az egyházi vezetőkkel a közelmúltban lezajlott találkozás biztosíték arra, hogy az egyházak helyesen fognak eljárni a hozzájuk forduló román állampolgárokkal kapcsolatban.”398 Az ÁEH képviselői a Tárcaközi Bizottság megbeszélései során rendszeres tájékoztatást nyújtanak az egyházaknak a Romániából érkezőket ellátó tevékenységéről, a fő nehézségekről, amelyekkel e munka során szembesülnek, valamint azon tényezőkről is, melyek a magyar állam számára veszélyforrást jelenthetnek. Ezen túl valamennyi megyei

396

Magyar Nemzet, 1988. április 16. A Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i ülése ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 398 Uo. 397

116

egyházügyi titkárnak jelentenie kellett a pártnak a Romániából érkezőket érintő egyházi tevékenységről. „Veszélyforrást” jelentett az államnak például a magyar menekültügyi fellépés nyugati sajtóvisszhangja, mellyel elégedetlen volt a nagyobb figyelemre és elismerésre számító magyar vezetés. Úgy értékelték, hogy túlságosan az egyházak szerepe - elsősorban a rákosszentmihályi református közösség munkája - kerül a középpontba, a magyar kormány intézkedéseit a nyugati sajtó nem mutatja be elég pozitív fényben.399 A Tárcaközi Bizottság1988. április 28-i ülésen Bai László az ÁEH képviseletében fel is veti, hogy külföldi hírügynökségek és tudósítók a Külügyminisztérium ajánlására igen gyakran keresik fel az egyházak képviselőit, érdeklődve a romániai menekülteket érintő tevékenységükről. Így szerinte félő, hogy a magyar állam szerepvállalása háttérbe kerül és „az a torz kép alakul ki, hogy főleg az egyházak foglalkoznak ezekkel az emberekkel.”400 Igaz, mindeközben a hazai sajtóban éppen ellentétes tendencia figyelhető meg: míg az állami intézkedésekről, ha sokszor körülírásokkal is, de lehet tájékozódni a napilapokban, addig az egyház munkájáról elvétve, leginkább olykor a hirdetések rovat apró betűs részein szerezhető információ. Az egyházak segítségnyújtásáról elsők között Franka Tibor számol be egész oldalas riportban az Élet és Irodalom 1988. március 18-i számában „Uram, vezess engem” címen. Pár nappal ezután, március 24-én a Szabad Európa Rádió műsora is foglalkozik a témával, majd a Magyar Nemzet és a Heti Világgazdaság hasábjai is bepillantást engednek elsősorban a református egyház menekültügyi tevékenységébe. Az egyház szerepvállalása az erdélyi menekültek ügyében azonban korabeli magyar sajtó tükrében eltörpül a magyar állam, a Vöröskereszt, sőt a Hazafias Népfront és a KISZ tevékenységének bemutatása mellett is.401 Szintén az egyházak túlzott szerepvállalását igyekezett ellensúlyozni a Tárcaközi Bizottság 1988. júniusi döntése, melynek értelmében a Magyarországon tartózkodó román állampolgárokkal politikailag aktívabban kellene foglalkozni, megteremtve az ehhez szükséges közösségi fórumokat. Ennek eléréséhez a Hazafias Népfrontot és a Magyar Vöröskeresztet kérték fel, hogy alakítsanak olyan klubot az itt-tartózkodóknak, ahol a

399

Jelentés a magyar katolikus egyház 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 400 A Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i ülése, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d.; Az észrevételre reagálva Gál Zoltán elnök megkérte a Külügyminisztérium munkatársát, hogy a jövőben a külföldi tudósítókat tájékoztassa arról, hogy a hivatalos szerveket is keressék fel. 401 Lásd például: MTI hírarchívum 1988. március 24., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. április 20.; HVG 1988. március 21., Magyar Nemzet 1988. december 27.

117

tájékoztatásuk mellett a közösségi együttlétre, kulturális programokra is lehetőséget nyújtanak, „mert különben az egyházakhoz és az ellenzékhez kényszerülnek”.402 1988 novemberére meg is valósult ez az elképzelés.403 Budapesten a menekültek ügyeivel foglalkozó Fővárosi Tanács Koordinációs Bizottsága 12 katolikus plébániával, egy református és egy evangélikus egyházközséggel tartott fenn aktív kapcsolatot. A Bizottságnak tagja volt dr. Csepregi Ignác, a budapesti érseki általános helynök, valamint dr. Adorján József, az északi református egyházmegye esperese is. 404 Az egyházak elsősorban saját forrásaikból illetve az összegyűjtött segélyekből finanszírozták a Romániából érkező rászorulókat. Az 1988 márciusában létrehozott állami Letelepedési Alapból azonban ők is részesedhettek bizonyos mértékben, igazgatási költségeik fedezésére az Állami Egyházügyi Hivatal útján. A támogatás odaítéléséről az alapot kezelő Belügyminisztérium hozott döntést. Az ÁEH elnöke, Miklós Imre 1988. október 20-i levelében a támogatásokat tekintve az alábbi javaslatot tette a Tárcaközi Bizottság elnökének, mintegy számszerűsítve az egyházak szerepvállalásának arányait: „Az egyházi segélyszolgálatok az egyházközségektől, gyülekezetektől, egyes hívőktől és külföldi egyházi segélyszervektől jelentős összegű pénzbeni és természetbeni adományokat kapnak. Ebből eddig kb. 20.000.000.- Ft-ot használtak fel segélyezésre. A nagy és egyre növekvő számú menekülttel való foglalkozás során az egyházaknál ez évben jelentős igazgatási költségek is felmerültek, aminek az állam által biztosított letelepedési alapból történő visszatérítését indokoltnak tartom. Javaslom, hogy költségeikre a Római Katolikus Egyház 2.000.000.a Református Egyház 3.000.000.az Evangélikus Egyház 500.000.az Unitárius Egyház 50.000.a SZET405 és tagegyházai 100.000.- forint visszatérítést kapjanak.”406 A református egyház maga is tett kezdeményező lépéseket a magyar vezetésnél, felhívva a figyelmet a legfontosabb problémákra, melyek rendezéséhez állami döntések meghozatalára volt szükség. A menekültek jogi problémáival szembesülve státuszuk rendezésének lehetőségeit is végiggondolta, és 1988 novemberében előterjesztette javaslatát a magyar

402

A Tárcaközi Bizottság 1988. június 24-i ülésének jegyzőkönyve, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. Magyar Nemzet, 1988. november 12. 404 Jelentés a fővárosi egyházpolitikai helyzetről (1988), ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d 163. d. 405 Szabadegyházak Tanácsa 406 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 403

118

kormánynál, miszerint a Romániával kötött állampolgári egyezmény407 felmondásával és az ENSZ Menekültügyi Főbiztossággal való kapcsolatfelvétellel, majd az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz történő magyar csatlakozással a helyzet orvosolható lenne.408 Az állami irányítás alatt álló társadalmi szervezetek is szerepet vállaltak a maguk eszközeivel a romániai menekültek letelepedésének és beilleszkedésének megkönnyítésében, nem egy esetben a menekülteket első helyen felkaroló egyházakkal együttműködésben. Az Országos Béketanács (OBT) az egyházakkal közösen szervezett az erdélyiek helyzetét érintő rendezvényeket. Ilyen - a Kálvin téri református gyülekezettel együtt előkészített megemlékezésre került sor 1988. november 15-én a Kálvin téri református templomban a Romániában élő magyarok sorsáról.409 A Béketanács Katolikus Bizottsága „az emberi méltóság, az egymásrautaltság eszméje jegyében a közös akarattal megőrzendő béke érdekében” Románia békeszerető lakosságához intézett nyílt levelében fejezte ki aggodalmát a romániai fejlemények, elsősorban a „területrendezési” tervek miatt 1988 júniusában.410 A levél főként egyes nyugati egyházi békeszervezetekre gyakorolt befolyást. 411 A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) szintén többféle programot, tábort szervezett az erdélyi fiataloknak, igaz, ennek célja részben éppen az volt, hogy az ifjúság nevelése és közösségformálása ne csak az egyházak kezébe kerüljön, hanem a KISZ-en keresztül a jövő nemzedékei is közelebb kerüljenek az állami ideológiai irányvonalhoz.412

5.4. A rákosszentmihályi református gyülekezet menekültszolgálata „Mit tehetnek a keresztyén kisközösségek ebben a helyzetben? Azt, amit a hivatalos egyházpolitika vagy

407

Az 1980. évi 2. számú törvényerejű rendelet hirdette ki a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság között a kettős állampolgárság eseteinek megoldásáról és megelőzéséről Bukarestben, az 1979. évi június hó 13. napján aláírt egyezményt, mely kizárta a magyar-román kettős állampolgárságot, a román állampolgárságról való lemondás feltételéhez kötve a magyar állampolgárság felvételét. Magyarország 1989. február 9-én mondta fel az egyezményt. A rendelet hatályon kívül helyezését az 1992. évi VII. törvény rögzíti. 408 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 409 Magyar Nemzet, 1988. november 16. A rendezvényen beszédet mondott Bánffy György színművész, Bodor Pál író, Komlós Attila, a Reformátusok Lapjának főszerkesztője és Pomogáts Béla irodalomtörténész. 410 Népszabadság, 1988. június 23. 411 Jelentés a magyar katolikus egyház 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 412 Népszabadság, 1988. július 25.

119

külpolitika nem tud vagy nem képes megtenni: a testvériemberi szolidaritás hétköznapi, egyértelmű tetteit.”413 A református egyházon belül tehát Budapesten a rákosszentmihályi gyülekezet, Debrecenben a kistemplomi, Miskolcon pedig a belvárosi gyülekezet látta el a romániai menekültek megsegítésének szolgálatát. Rajtuk kívül is számos gyülekezet igyekezett az országban a maga eszközeivel támogatást nyújtani. Központi szinten pedig a Zsinati Iroda külügyi osztálya végzett folyamatos segélyező munkát. Az alábbiakban a rákosszentmihályi misszió történetét foglalom össze. Elsőként a református egyháznak egy kis számú közössége reagált az egyre növekvő számban érkező, Romániából áttelepülni kívánók problémáira. Nem véletlen, hogy a Moszkva tér mellett, a Csaba utca 3. szám alatti pincehelységben működő Budahegyvidéki Református Egyházközség prédikáló állomása vált az első befogadóhellyé.414 Egyrészt azért nem, mert a Moszkva téren működött a feketén munkához jutni kívánó munkanélküliek sajátos „piaca”, ahol egyre nagyobb számban jelentek meg Romániából érkező, munkalehetőségre váró férfiak.415 Másrészt pedig azért, mert a Csaba utcai prédikátor az a Németh Géza volt, akinek felesége maga is erdélyi származású volt, és aki egyházi szolgálata során mindvégig kiemelt figyelmet fordított a határon túli magyar közösségekre. A lelkész már 1987 őszén az erdélyieket invitáló feliratot akasztott a pincehelyiség ajtajára, melynek hatására egyre többen csatlakoztak a közösséghez, és végül a prédikáló állomás szűknek bizonyult számukra. Németh Géza az erdélyiek orvosolandó problémáit és az általa javasolt tennivalókat levélben osztotta meg az MSZMP KB Külügyi Osztályán Szűrös Mátyással és Tabajdi Csabával, valamint jelezte Tóth Károly református püspöknek is. A püspöknél arra a szempontra is felhívta a figyelmet, hogy a Romániából érkezők közel fele református vallású, ezért indokolt, hogy a magyar református egyházban nyitott kapukra találhassanak, valamely megfelelő helyszínen. A református egyházi vezetés komolyan vette a problémát, és 1988. február 1-jén Tóth Károly püspök felkérte Pánczél Tivadar lelkészt, hogy presbitériumával vállalják el az erdélyi menekültek fogadását, miután az egyházi Zsinat elnöke megállapította, hogy „a menekülők növekvő számát tényként kell kezelni, és gondoskodni kell róluk.”416

413

Németh (2000) 29. Pánczél (2010) 9. 415 Sik Endre (2006): Emberpiac a Moszkva téren – szűkülő változatlanság 1995 és 2004 között. Közgazdasági Szemle, LIII. évf., 2006. március, 253–270. 254-256. 416 Pánczél (2010) 10. 414

120

Pánczél Tivadar már 1956-tól a Rákosszentmihály-Sashalom gyülekezetben szolgált, először beosztott lelkészként, majd 1979-től 2002-ig vezető lelkipásztorként.417 A Zsinat elnöksége Rákosszentmihály-Sashalom technikai és személyi adottságaira hivatkozva indokolta a központi segélyhely választását, mely a Németh Géza vezette közösséggel és más, elsősorban határmenti településeken tevékenykedő gyülekezetekkel együttműködve kezdhette meg munkáját 1988. február 12-én.418 Valójában azonban nem logisztikai okai voltak elsősorban annak, hogy a református egyház nem a menekültügyre elsőként felfigyelő Németh Gézát bízta meg ezzel a felelősségteljes küldetéssel, mivel „Németh Géza aktivitása és szókimondása már hosszabb ideje szálka egyházi és világi hatalmasságok szemében.”419 A már a hatvanas évek második felétől kezdve felvidéki és erdélyi kapcsolatokat építő lelkész ellen már a hetvenes évek elején „kollaboráns egyházi vezetők és beosztottak által véghezvitt koncepciós per” indul, mely hivatalvesztéssel zárul.420 Az Állami Egyházügyi Hivatal 1988. évi munkatervébe foglalta a lelkész és közössége ellehetetlenítését: „Figyelemmel kísérjük Németh Géza és a Megbékélés Közössége néven működő illegális csoport tevékenységét, az illetékes állami és egyházi szervezetekkel

összehangolva

csökkentésére, elszigetelésükre.”

intézkedéseket 421

teszünk

az

egyházon

belüli

bázisuk

Németh Géza elszigetelését az egyházi menekültügyi

missziót egyébként támogató Tóth Károly református püspök is erőteljesen sürgette. Sarkadi Nagy Barna ÁEH-elnökhelyettessel 1988 februárjában folytatott megbeszélésén „[a püspök] kifogásolta, hogy az MSZMP KB Külügyi Osztálya továbbra is aktivizálja Németh Gézát a román menekültek ügyében. Felháborodott azon, hogy a Külügyi Osztály külföldi TVtársaságokat küld Németh Gézához, aki református lelkészként nyilatkozik tevékenységéről.” Sarkadi ígéretet tett, hogy az ügyet szóvá teszi a Külügyi Osztálynál. A „konkurens” egyházi személy félreállításával a püspök még fél év elteltével sem elégedett, helyzetét Miklós Imrével, az ÁEH elnökével szeptember közepén folytatott megbeszélésén is szóba hozza. Az ÁEH jelentése erről így számol be: „[A püspök] „Németh Géza üggyel kapcsolatban ismételten felvetette, hogy a tömegkommunikációs eszközök továbbra is népszerűsítik és jelentős politikai

417

Uo. 5. Uo. 11., Tóth Károly püspök Németh Géza mellett még Tenke Sándort, a budapesti Teológiai Akadémia professzorát, Komlós Attilát, a Reformátusok Lapja főszerkesztőjét és Tamás Bertalant, a Magyarországi Református Egyház Külügyi Osztályának vezetőjét említi meg, mint kijelölt fő segítőket. 419 Németh (2000) 7. 420 Uo. 421 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 157. d. 418

121

szervektől és személyektől is kap támogatást. (…) Németh Géza továbbra is a Református Egyház nevében, annak papjaként lép fel, annak ellenére, hogy a Zsinat döntése alapján erre nincs joga. Tóth püspök írásban javaslatot tesz a Németh Gézaügy végleges lezárására. Káros tevékenységének támogatását kifogásolja Berecz elvtársnál leendő látogatásán. Egyetértettünk.”422 Miklós Imre és Tóth Károly egy hónappal későbbi megbeszélésén még mindig változatlanul terítéken van a református lelkész ügye. A püspök a rehabilitálásától teljes mértékben elzárkózik, megoldásnak azt látja, ha az őt elmarasztaló Zsinati Bíróság mentesíti a végzés hatálya alól. Ám úgy ítéli meg, hogy „vele továbbra is nehéz lesz az egyház és a püspök helyzete.” Konkrét, időigényes, és számon kérhető feladatok kiosztásával tudná a lelkész tevékenységét kontrollálni. Miklós Imre elnök ugyanakkor kifejti, hogy veszélyes lenne, ha az ifjúsági munka területén fejtene ki aktivitást, mely „a legfelelősségteljesebbek közé tartozik”.423 Pánczél Tivadar ugyanakkor a menekültszolgálat megszervezésében szorosan együttműködött lelkésztársával, Németh Gézával, akivel már korábban is dolgoztak együtt: 1975-től kezdve 25 nyáron át közösen szervezték a Pánczél házaspár balatonszemesi nyaralójában a református ifjúsági konferenciák sorozatát. Az előzetes tervek szerint a gyülekezet a péntek délutánokat jelölte ki az erdélyi menekültekhez kapcsolódó feladatok ellátására, azonban az őket megkeresők egyre növekvő létszáma miatt a szolgálat a hét minden napján folyamatossá vált. A legtöbben szóbeszéd útján, sajtóhírekből vagy pedig a Csaba utcai állomáson értesültek arról, hogy hova fordulhatnak.424 A református püspök minden egyházi eseményről tájékoztatta az állami vezetést – akkor is, ha maga személyesen nem is volt jelen valamely eseményen-, felhívva a figyelmet a „hivatalos egyházat” fenyegető veszélyekre. 1988 februárjában a Miklós Imrével folytatott megbeszélés jegyzőkönyve rögzíti: „[Tóth Károly] tájékoztatást adott arról, hogy a román menekültek 19-én a rákosszentmihályi lelkészségen jönnek össze, Pánczél Tivadar felügyelete alatt. Jelen lesz Németh Géza is. A püspök intézkedett, hogy: Tamás Bertalan külügyi

422

ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 159. d. Uo. 424 Pánczél (2010) 13-15. 423

122

osztályvezető és Komlós Attila főszerkesztő425 ezen vegyenek részt. Tájékozódjanak és a püspököt informálják a történtekről. A lapban azonban nem foglalkoznak a történtekkel. Megítélése szerint szükség lenne arra, hogy társadalmi bizottság foglalkozzon a romániai menekültek ügyével, amihez az egyházak tevékenysége is csatolható lenne. Amíg ez nem történik meg, a perifériára szorult személyek (mint Németh Géza is) foglalkoznak az üggyel. A hivatalos egyházat a közömbösség vádja éri.”426 Rákosszentmihályon a felmerülő igényekhez igazodva egyre szélesedett az erdélyieknek nyújtott „szolgáltatások” köre. Heti három alkalommal ruhaosztó napokat tartottak, melyekre átlagosan mintegy száz fő érkezett. A péntek délutáni alkalmakon pedig, mintegy 500-600 fő vett részt, akik a templom mellett az azzal egybenyitott tanácstermet is megtöltötték, ahol önkéntesek fogadták őket forró teával és zsíros kenyérrel. A gyülekezet tagjai lehetőségeik szerint vették ki részüket a segítségnyújtásból: akadtak orvosok, akik megvizsgálták a fizikai panaszokkal ideérkezőket, és ha kellett, gyógyszereket adtak, voltak jogászok, aki ügyesbajos jogi kérdésekben, gyakran a családegyesítési kérelmek intézésében segítettek. 427 Nem telt sok időbe, hogy a munkaközvetítés is intézményesült a templom falai között: több száz budapesti és vidéki munkalehetőségről tájékoztatták a pénteki közösségi alkalmakon a megjelenteket.428 Ahogyan mind a kereslet, mind a kínálat egyre nőtt, 1989 februárjában és márciusában már külön munkahelyi börzéket is összehívtak szombatonként, ahol a gyárak, vállalatok munkaadói és a munkavállalók egymásra találhattak.429 A munka mellett a szálláslehetőségek kaptak még kiemelt figyelmet: bár az erdélyiek egy jelentős része ismerősökhöz, rokonokhoz érkezett, népszerűek voltak a lakhatást biztosító munkahelyek, illetve maguk a gyülekezeti tagok is fogadtak be otthonukba hosszabb-rövidebb időre ideérkezőket.430 Az egyház felmérte az ország területén üresen álló lelkészlakásokat is, melyek kisebb anyagi ráfordítással rendbe hozhatóak voltak, és lakóhelyül szolgálhattak a menekültek számára, valamint kijelöltek az ország több pontján épületeket, ahol lelkészek és világiak foglalkoztak a Magyarországra érkezőkkel. 431

425

A Reformátusok Lapjának főszerkesztője ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 159. d. 427 A családegyesítés problémakörével a Vöröskereszt munkáját bemutató fejezetben foglalkozom részletesen. 428 HVG, 1988. március 26. 429 Pánczél (2010) 46. 430 Uo. 19. 431 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 426

123

A gyülekezeti alkalmak sajátossága volt, hogy bár a református egyház nyújtotta a szervezeti kereteket, azok a jelenlévők vegyes vallási összetételére tekintettel ökumenikus jellegűek voltak, katolikus és református egyházi énekek követték egymást, és együtt áldozhattak – avagy vehettek Úrvacsorát – katolikusok, reformátusok és kisebb számban ortodoxok is. Ahogyan a fenti példák mutatják, az egyházak a tevékenységi körükbe tartozó lelki és közösségi támogatás biztosítása előtt mindenekelőtt a menekültek alapvető anyagi és fizikai szükségleteit igyekeztek ellátni. Miután a letelepedni kívánók már szálláshoz és munkához jutottak, azaz megteremtették az alapvető életkereteket, egyre inkább fontossá vált a közösségi és szellemi szükségletek kielégítése is. Az egyház a vallásgyakorlás biztosítása mellett a nemzeti közösséghez tartozás fontosságának is figyelmet szentelt. Így történhetett, hogy 1988 elején, miután Pozsgay Imre, a Hazafias Népfront főtitkára először mondta ki, hogy az 1956. októberi események jogos népfelkelés, nem pedig ellenforradalom volt,432 elhatározták, hogy „erdélyi csendesnapokat” tartanak. Az először 1988. április 17-én tartott rendezvény alapvető célja volt, hogy „ki kell elégíteni vagy fel kell ébreszteni az érdeklődést művészi értékek és hamisítatlan történelmi ismeretek iránt, s alkalmat kell adni közelebbi ismerkedésre, kötetlen beszélgetésre, barátkozásra. (…) Az istentisztelet keretében, menekültek és helybeliek közös alkalmán, Komlós Attila igeolvasása és imádsága után Tamás Bertalan hirdette az igét, majd Tenke Sándor bemutatta Bende Kálmán történészt, aki Erdély történetét ismertette a gyülekezettel. Istentisztelet után a jelenlévő erdélyiek ebéden vettek részt a gyülekezetünkbe tartozó családoknál.”433 A délutáni csoportbeszélgetéseket követő záró áhítatot pedig Németh Géza tartotta. A második csendesnapon, június 19-én dr. Tóth Károly püspök prédikált, majd Székely András Bertalan történész tartott előadást a határon túli magyarság helyzetéről.434 Rákosszentmihályra folyamatosan érkeztek a segélyek, magánszemélyektől, magyar és külföldi gyülekezetektől valamint vállalatoktól, személygépkocsikkal és teherautókkal egyaránt. A Tárcaközi Bizottság döntése értelmében a szállítmányokat a határon nem ellenőrizték, hanem csak Rákosszentmihályon, így könnyítve meg a küldemények minél előbbi célba érését. A természetbeni segélyszállítmányok (ruházat, élelmiszer, gyógyszerek) vámmentességet élveztek. Kikötötték ugyanakkor a Tárcaközi Bizottság ülésén, hogy „politikai veszélyessége miatt ne kapjon hivatalos támogatást a segélyküldeményeknek

432

Erről lásd a második fejezetet. Pánczél (2010) 26. 434 Uo. 28. 433

124

konspirációs csatornán Erdélybe történő csempészése.”435 A pénzben érkező külföldi segélyeket pedig nem a rákosszentmihályi gyülekezet vette át, hanem a Zsinati Iroda pénztára. A fő segélyező országok közé tartozott Svájc, Hollandia, Németország és Ausztria.436 A magyarországi és erdélyi református egyházak hagyományosan jó kapcsolatokat ápoltak holland református gyülekezetekkel, akik szinte minden városban működtettek Kelet-Európa Bizottságot (Oost-Europa Commissie). E bizottság nem csak segélyszállítmányokat küldte, de rendszeres látogatást is tettek az erdélyi partnergyülekezeteknél, és útjaik során nem egyszer Rákosszentmihályon is megálltak.437 A Népszabadság 1988 októberében beszámol például a hollandiai Rijnsburg református egyházi küldöttjeinek rákosszentmihályi látogatásáról, és arról, hogy gyülekezetük gyűjtésének köszönhetően több mint 23 tonna ruha és takaró, két tonna vitaminkészítmény és ugyanennyi tejpor érkezett Debrecenben és Budapesten a magyar református egyház segélyszolgálatához.438 Pánczél Tivadar így emlékezik meg a hollandok példaértékű segélyező munkájáról: „Ők megelőztek bennünket az erdélyi kapcsolatok kiépítésében már akkor, amikor azt leginkább csak nyugatról kelet felé lehetett gyakorolni. Amikor pedig a 80-as évek végén megindult ellenkező irányban a menekülők áramlása, akkor rajtunk volt a sor a befogadás és segítségnyújtás terén. Ha jól vagy kevésbé jól megtettük, tőlük tanultuk, és őket követve lettünk menekülőket befogadó egyház.”439 A már meglévő kétoldalú kapcsolatokon túl a református egyház tovább is bővítette nemzetközi hálózatát a segélyezési rendszer kialakítása érdekében. Az 1988. év fejleménye volt például a francia reformátusokkal történt kapcsolatfelvétel. Európán kívülről pedig a legtöbb segély az Egyesült Államokból érkezett. 440

435

ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. Ugyanezen országokból érkezett a legtöbb segély a katolikus egyházon keresztül is Magyarországra. 1988 első felében először a nyugat-német és az osztrák egyházaktól kapott támogatásokat osztották szét, majd 1988 második felében, a menekültek létszámának növekedésével párhuzamosan holland, svájci és egyesült államokbeli segélyek is érkeztek hazánkba a katolikus egyházon keresztül. ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. A katolikus karitatív szervezetek is ebben az időszakban váltak egyre aktívabbá Magyarországon. 1988 folyamán erősödött a Máltai Lovagrend és a katolikus egyház együttműködése, a máltaiakon keresztül jelentős segélyek érkeztek Magyarországra a menekültek részére. 1988 decemberére pedig Boeselager Csilla vezetésével megalakult a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, részt vállalva a romániaiakat segítő karitatív munkában. Bozóky et al. (2005) 249. 437 Pánczél (2010) 39. 438 Népszabadság, 1988. október 18. 439 Pánczél (2010) 76. 440 Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A21-d, 156. valamint A párizsi nagykövet jelentése, 1988. december 2. , ÁEH iratok, MNL,, XIX-A-21-d, 156. d. 436

125

A nyugatról érkező segélyek azonban bizonyos egyházi körökben feszültséget is keltettek, mivel a romániaiaknak nyújtott támogatás növekedése az egyéb célokra fordított nyugati pénzek párhuzamos csökkenésével járt együtt.441 A magyar adományozók közül Pánczél Tivadar lelkész megemlíti a Műegyetem dolgozóit, a Maglódi úti konzervgyárat, a Tiszai Vegyi Kombinátot, a Schuller Írószer vállalatát és az Édesipari Vállalatot.442 Más adakozókról a korabeli napilapok közleményeiből értesülhetünk: így például a Téka vállalat ifjúsági könyvadományairól, valamint a Nemzeti Színház, a Népstadion és az Országos Rendező Iroda folyamatos segítségnyújtásáról.443 Az adakozókedv különösen nagy volt az első hónapokban illetve 1988 karácsonya körül. A segélygyűjtés egyik módja volt különböző jótékonysági rendezvények, kulturális programok szervezése az ország eltérő pontjain, melyeknek bevételét a szervezők az erdélyi menekülteknek ajánlották fel. Ezen rendezvényeket nem egyszer szintén az egyházak koordinálták, vagy egyes esetekben ők biztosították a helyszínt.444 Pánczél Tivadar gyülekezete a beérkező adományoknak köszönhetően két év alatt mintegy 15 millió forint segélyt, 60 tonna ruhaneműt, 100 tonna élelmiszert, valamint több mint négyezer Bibliát és más irodalmat osztott szét a rászorulóknak.445 Szállásdíjra, üdültetésre és adminisztratív kiadásokra 3 150 000 forintot fizettek ki, melyet a Tárcaközi Bizottság Letelepedési Alapból megtérített. 446 A segélyek elosztásakor a gyülekezet arra törekedett, hogy ne tegyenek különbséget magyar és román nemzetiségű menekültek között: valamennyien ugyanazt az összegű támogatást vehették át az országos református egyházon és a gyülekezeten keresztül érkező segélyekből.447 Nemcsak a Magyarországra érkezők, hanem a Romániában maradók segélyezésére is voltak egyházi kezdeményezések. A bukaresti nagykövetség 1989. februári jelentésében arról számol be, hogy magyar egyházak egyes gyülekezetei, főleg a református egyházból „nem tudni, hogy az egyház vezetői tudtával vagy csak egyes lelkipásztori buzgóságból vezérelve”, jótékonysági akciókba fogtak, és szeretetcsomagokat továbbítanak a romániai magyarok

441

Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988. évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21d 163. d. 442 Pánczél (2010) 37. 443 Magyar Nemzet, 1988. december 14. és december 27. 444 Népszabadság, 1988. július 25. 445 Pánczél (2010) 59. 446 ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. 447 Pánczél (2010) 24-25.

126

megsegítésére. A jelentés szerint a Securitate a besúgóhálózatán keresztül figyelte ezen akciókat,

feltérképezve

a

kapcsolatrendszert,

fényképeket

készítve,

és

időnként

kihallgatásokat végezve, feltárva a román kapcsolatokat. A nagykövet ezen esetekben nagyobb körültekintést kért a szervezőktől.448 A nyugati média nagy érdeklődéssel követte a rákosszentmihályi eseményeket: Pánczél Tivadar lelkész visszaemlékezésében megemlíti a finn és holland rádió, valamint a német és belga televízió munkatársait, akik részt vettek az 1988. évi nagypénteki ünnepi istentiszteleten.449 1988-89 folyamán jártak Rákosszentmihályon a német Stern, a New York Times, az ARD munkatársai, valamint olasz, norvég, észt, sőt ausztrál és indonéz tudósítók is.450 A nemzetközi média figyelmét felkeltette Tom Lantos, az amerikai szenátus tagjának 1988. december 2-i rákosszentmihályi látogatása és felszólalása is, melyen Mark Palmer, az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövete is jelen volt.451 Másrészt Pánczél Tivadar maga is több alkalommal nyilatkozott külföldön gyülekezete menekültügyi tevékenységéről: 1988 augusztusában Münchenben adott interjút,452 1988. november 17-én Bécsben az Egyházak Világtanácsa menekültügyi bizottsága gyűlésén számolt be a végzett munkáról, november 29-én pedig Bernben svájci állami hivatalnokok és egyházi emberek hallgatták meg a lelkészt.453 A református egyház a maga módján kereste az egyensúlyt az erdélyiek és a nemzeti kisebbségek védelme érdekében történő fellépés, de ugyanakkor a nyílt politizálástól való távolmaradás között. Jól szemlélteti ezt a helyzetet, hogy amikor 1988. június 27-én magyarok tüntettek a budapesti román nagykövetség előtt, azon a rákosszentmihályi gyülekezet tagjai közül is sokan részt vettek, ugyanakkor Pánczél Tivadar lelkész eközben gyülekezetében tartott vigíliát, lehetővé téve, hogy azon hívek is kifejezhessék szolidaritásukat, akik a nyílt fellépéstől távol kívántak maradni.454 Az átláthatóság és az ellenőrizhetőség érdekében Rákosszentmihályon vezetett statisztikáknak köszönhetően fennmaradtak megközelítő adatok a gyülekezetet felkereső menekültekről illetve a szétosztott segélyekről: „A külügyi osztályvezető a Zsinati Elnökségnek tartozott 448

ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. Pánczél (2010) 25. 450 Uo. 36. 451 Uo. 48. és Dénes D. István: Advent Rákosszentmihályon, In: Magyar Nemzet, 1988. december 27., 4., Beszédében Tom Lantos az amerikai közvélemény együttérzéséről biztosította a menekülteket: „Emberek! Amerikában tudnak rólatok, veletek vagyunk!” 452 Az interjú a Bayern 3 televízió számára készült. 453 Pánczél (2010) 49. 454 Uo. 40. 449

127

beszámolni, a lelkipásztor a presbitériumnak és az egyházmegyének, miután a pénztáros bemutatta a főgondnoknak és a Számvizsgáló Bizottságnak a bevételi és kiadási bizonylatokat, a pénztári naplóval együtt.”455 1988. január 1. és 1990. december 31. között mintegy 15 ezer Romániából érkező menekült járt Rákosszentmihályon, amely csaknem kétötödét teszi ki az állami statisztikákban regisztrált bő 40 ezer főnek, melyből csaknem ötezren utaztak tovább harmadik országba, és mintegy 800 fő tért vissza szülőföldjére. Míg az állami statisztikák szerint a menekültek háromnegyede magyar nemzetiségű, egyötöde román, a többi pedig német nagy egyéb nemzetiséghez tartozó volt, addig a rákosszentmihályi statisztikákban jóval nagyobb, 97% a magyarok aránya, 2% a románoké, és 1% a németeké. Nyilvánvaló, hogy a többségében ortodox, magyarul nem beszélő románok kisebb arányban fordultak a református egyházhoz segítségért, mint magyar társaik, részben azért is, mert a románok nagyobb része tovább kívánt utazni Nyugatra, így az egyház „szolgáltatásaira” – munkahely vagy szállás közvetítésére – is kevésbé tartottak igényt. 456 Pánczél Tivadar és a rákosszentmihályi gyülekezet befogadó és segítő szolgálatát több fórum is elismerte: 1988 novemberében a Bethlen Gábor Társaság a gyülekezetnek adományozta a Márton Áron-plakettet, 1988 szeptemberében Nyárádszeredán a Rákóczi Szövetség adta át a nekik a Bocskai-díjat, majd a rendszerváltást követően 1993 májusában a Szacsvay Imre-díjat vehette át a Parlamentben Pánczél Tivadar, melyet a Miniszterelnöki Hivatal adományozott neki.457 1990. február 9-én Tőkés László látogat Rákosszentmihályra, hogy köszönetet mondjon a közösség segítségnyújtásáért.458 Az ez alkalommal tartott ünnepi istentiszteletet tekinti a gyülekezet az 1988. február 12-én megkezdett menekültszolgálata végének.459 5. 5. A menekültügy mint kitörési lehetőség az egyházak számára A magyarországi egyházak számára az 1987-től Magyarországra érkező erdélyi magyarok és románok ellátásának megszervezése egyszerre jelentett addig nem tapasztalt, összetett kihívást, ám egyben különleges lehetőséget is. Az államtól fokozatosan egyre több szociális

455

Uo. 59. Uo. 457 Uo. 43. 458 Uo. 60. 459 Ugyanakkor ezt követően is igény volt arra, hogy segítséget kapjanak a Romániából érkezők. Rájuk gondolva állította fel Németh Géza Budapest X. kerületében a „Reménység Szigetének” máig működő intézményét, mint fogadóállomást. Szintén a menekültügyi munkát is folytatja a református egyház Alagi téri Missziói Központja. Uo. 65-66. 456

128

feladatot átvállaló, ugyanakkor a párt által megszabott szűk keretek között, folytonos ellenőrzés mellett működő egyházak kipróbálhatták magukat egy egészen új, politikailag is érzékeny területen. Gyors reagálásuk és magas fokú szervezettségük, valamint a társadalom igen

széles

rétegeinek

mozgósítása

növelte

a

magyar

egyházak

tekintélyét

és

kapcsolathálózatát mind itthon, mind külföldön. Bár a hivatalos szervek emiatt időnként konkurenciaként is tekintettek az egyházakra, és igyekeztek ellensúlyozni azok növekvő befolyását, ám összességében előnyös volt számukra az egyházak aktivitása. Az egyház az iránta fennálló nagyobb bizalomnak köszönhetően képes volt olyan társadalmi csoportokat, illetve a magyar emigránsoknak és a nyugati közvéleménynek olyan köreit is megszólítani, akik a pártállammal való együttműködéstől elzárkóztak. A Romániával a külsőségekben baráti viszonyra törekvő és azonos ideológiai alapon álló magyar állam a számára nyíltan nehezen felvállalható, az erdélyi magyarságot érintő tájékoztató munka egy részét is az egyházakra, illetve egyéb társadalmi szervezetekre hárította át. Az egyház fellépése fontos szerepet játszott abban, hogy számos külföldi ország és emberi jogi szervezet felfigyelt a romániai kisebbségek nehéz helyzetére illetve általánosságban a kisebbségvédelem biztosításának fontosságára. A menekültügyi szolgálat egyféle megújulási, „kitörési” lehetőséget is jelentett az abban részt vevő egyházaknak. Nem véletlen, hogy 1989. április 29-én a rákosszentmihályi templomban került sor az 1956-ot követően újra életre hívott Református Egyházi Megújulási Mozgalom (REMM) első gyűlésére, megfogalmazva a változások igényét az egyház működésében. 460

460

Uo. 40.

129

6. A magyar közvélemény és a társadalmi szervezetek szerepe 6.1. A magyarországi „közhangulat” és az erdélyi menekültek Az erdélyi magyar kisebbség és a Romániából érkező menekültek ügye a magyarországi rendszerváltást megelőző időszak egyik olyan témája volt, melyet a magyar közvélemény szoros figyelemmel követett, és amely felszínre hozott számos, a kommunista diktatúra idején tabuként kezelt kérdéskört. Ilyen volt egyebek mellett a nemzetiségi kérdés, a határon túli magyarokhoz fűződő viszony, a szocialista blokkon belüli „szolidaritás” ügye, az emberi jogok tiszteletben tartásának és a politikai és polgári szabadságjogok gyakorlásának kérdése vagy a tömegtájékoztatás fontossága. Részben éppen a közvélemény kiemelt érdeklődése késztette aktívabb cselekvésre a pártot, valamint az, hogy egyre több társadalmi kezdeményezés, szervezet tűzte zászlajára az erdélyi magyarok illetve a Romániából áttelepülők ügyét. A vezetésnek a korábbiakhoz képest újszerű megnyilvánulásai azonban túlzott pozitív várakozásokat keltettek a magyar lakosság egy részében, melyek aztán gyorsan szertefoszlottak, és a korábbiaknál nyíltabb elégedetlenséget és kiábrándultságot szültek.461 Az a tény, hogy az 1988. augusztusi aradi pártfőtitkári találkozó nyilvánvaló kudarca ellenére az MSZMP Politikai Bizottsága 1988. szeptember 7-i ülésén megállapította, hogy az aradi találkozó helyes volt, és „a főtitkár energikusan, megfelelő módon képviselte a magyar álláspontot”,462 a közvélemény számára világosan bizonyította, hogy az új nemzetpolitikai retorika ellenére tényleges változásra nem kell számítani. Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának a „közhangulat alakulásáról”, egyebek mellett az ország különböző üzemei dolgozóinak közügyekről való vélekedéséről készített 1988. és 1989. évi jelentéseiben rendszeresen megjelenik a magyar-román viszony, mint az embereket leginkább foglalkoztató külpolitikai kérdés. Sok bírálat fogalmazódott meg a magyar állam tehetetlenségével, nem kellőképp határozott fellépésével kapcsolatban, a jelentések szerint „van olyan érzés is, hogy mi úgy táncolunk, ahogy a románok fütyülnek.”463 Ami a nyugati illetve a szocialista országok magatartásának megítélését illeti, a pártjelentések

461

Berend T. Iván (1989): Magyarország 1988, In: Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1988, R-Forma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 45-52. 49. 462 Tizenkét hónap krónikája, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 425-466. 449. 463 MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 13. ő.e.

130

szerint „sokan igen furcsának találják, hogy egyes nyugati államoktól több segítséget kapunk, mint a Varsói Szerződés testvéri szocialista államaitól.”464 A közvélemény a párttól erőteljesebb nemzetközi diplomáciai fellépést várt volna.465 A menekültekkel kapcsolatos állami magatartás megítéléséről egy 1988. évi pártjelentés a következőképp ír: „Többségében helyeselték a segítségnyújtást a nálunk letelepülni szándékozóknak. Ugyanakkor sokan hangsúlyozták, hogy a szülőföld elhagyása sem a romániai magyarság, sem saját gazdasági-politikai helyzetünk szempontjából nem kívánatos és nem is megoldás. Többen aggódtak, hogy gazdasági helyzetünk is romolhat emiatt, növekedhet a belpolitikai feszültség, erősödhetnek szélsőséges vélemények.”466 A témával több állami megrendelésre készült közvélemény-kutatás is foglalkozott. A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1988. évi vizsgálatai szerint a román-magyar viszony egész évben foglalkoztatta az embereket, az érdeklődés szintje 1988 decemberében ötfokú skálán 3,63 volt. A téma iránt nagyobb érdeklődést mutattak a fővárosi lakosok, a magasabban iskolázottak, az értelmiségiek és a szellemi dolgozók. Különös figyelmet kapott a menekültkérdés: „Az erdélyi menekültek befogadása azon kevés politikai kérdés közé tartozik, amelyről szinte az egész lakosságnak tudomása van. Már egy 1988 áprilisában végzett felmérés során is a kérdezettek 99%-a nyilatkozott úgy, hogy hallott erről, s az augusztusi aradi találkozó kapcsán történt megkérdezéskor Budapesten 100%-os értesültséget tapasztalhattunk.”467 A menekültek befogadásával a lakosság egyre nagyobb része értett egyet: a támogatók aránya 1988 áprilisában 62%, decemberben pedig már 80%. A magasabb foglalkoztatási státuszt betöltők körében erősebb támogatottság volt mérhető. A pro érvek között elsőként az szerepelt, hogy az áttelepülők magyarok, ezért egyértelmű, hogy Magyarországra menekülnek a falurombolás elől, ahol saját hazára lelhetnek. Emellett a nehéz romániai gazdasági helyzet miatti megélhetési problémák illetve az emberi jogok és a szolidaritás is elhangzott az érvek között.

464

Uo. Uo. 466 MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 50. ő.e. 467 Bokor-Gombás-Karajánnisz (1989) 693. 465

131

Az erdélyiek befogadásával egyet nem értők kisebb csoportja ezzel szemben úgy érvelt, hogy a magyarországi gazdasági helyzet és lakáshelyzet mellett az ország nem engedheti meg magának mások segélyezését. Voltak, akik munkahelyüket féltették. Voltak, akik kifejtették, hogy a problémát nem az áttelepülés fogja megoldani, hanem azt inkább helyben kellene keresni. Akadt a „dacból ellenállóknak” is egy csoportja: „Minket se fogadnak be szívesen mások. Minket ki segít?” 468 A magyar társadalomnak elsősorban az erdélyi menekültek iránti segítőkészségéről és adakozókedvéről ad képet a TÁRKI 1988. évi felmérése. Eredményei szerint az 1988-ban érkező erdélyiek 47%-a nyilatkozott úgy, hogy idegenektől is kapott segítséget, így például új munkatársaktól, ügyintézőktől, önkéntes segítőktől. Igaz, 40%-uk ismeretlen magyarok rosszindulatát is megtapasztalta valamilyen módon, többnyire sértések, „másságukra” való utalás formájában.469 Ahogyan egy Erdélyből áttelepült magyar ezeket az élményeket felidézte: „Számtalan esetben lerománozták az embert, voltak rosszindulatú megjegyzések, volt, aki nem tudta, hová tegye azt, hogy Erdély. Volt, aki azt hitte, hogy Erdély egy falu valahol Kelet-Magyarországon.”470 E disszertáció szerzője által megkeresett szemtanúk többsége ezzel együtt a vizsgált időszakra mintegy húsz év távlatából visszatekintve inkább pozitívan, szinte némi nosztalgiával idézte fel a nyolcvanas évek végén a magyar lakosság részéről tapasztalt „ma már elképzelhetetlen” segítőkészséget és „óriási adakozókedvet”, mely az erdélyi menekültek irányába megnyilvánult. A TÁRKI-felmérések ugyanakkor azt mutatják, hogy a magyar lakosságnak ténylegesen csupán 13%-a adományozott ismeretlenül is a menekülteknek, 9%-a pedig ismerősöknek nyújtott valamiben formában segítséget. 67%-nak ezzel szemben semmilyen köze nem volt a menekültekhez, míg 11% ismert a környezetében személyesen is Erdélyből átjövőket, de nem nyújtott nekik semmiféle segítséget.471 Igaz, a lakosság 85%-a egyetértett elméletben azzal, hogy menekülteket helyzetükből adódóan segíteni kell. Feltétel nélküli befogadásukat azonban már csak a magyar társadalom negyede, a menekültek „megszűrését” 65%-a támogatta: bő kétharmaduk ez alatt elsősorban a bűnözők, büntetett előéletűek kizárását értette, míg egyharmad nemzetiségi alapú megkülönböztetést javasolt volna. A megkérdezett 468

Uo. 693-694. Sik (1990) 530. 470 Interjú Kis Bélával, az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökével, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. június 11. 471 Az erdélyi menekülteknek szánt adománygyűjtések témájára a Vöröskereszt tevékenységével foglalkozó részben tértünk ki részletesen. 469

132

magyarországiak csaknem egyharmada az Erdélyt elhagyók „szemére vetette”, hogy az otthon maradottakat cserbenhagyták, több mint negyedük pedig saját munkahelyüket féltették a menekültektől. A felmérés szerint a lakosság bő kétharmada értékelte úgy, hogy a menekültek a Magyarországon élő magyarokban erősítik a nemzeti érzést.472 Az 1988. évi kormányzati nyilatkozatok inkább a lakosság félelmeit mutatják be domináns attitűdként. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes, a Tárcaközi Bizottság elnöke 1988 áprilisában úgy fogalmazott, hogy „a csendes többség már ma sem nézi jó szemmel a román állampolgárok ügyének felkarolását, mert félti az életszínvonalát, munkahelyét, gyermekei lakáshoz jutását és egyéb társadalmi értékeit.” 473 1988 őszén valóban új jelenség, hogy a Párt lapjában a segíteni akarás szándéka mellett már kritikus észrevételek is megfogalmazódnak az erdélyi menekültekkel szemben. A Népszabadság november 8-i számában arról lehet olvasni, hogy egyre több román állampolgárról derül ki, hogy okmányok hiányában nem igazolható, „bemondott mesterségükhöz” a gyakorlatban nem értenek. Bár a társadalom segítőkészsége továbbra is megmutatkozik, az írás a következőképpen összegzi a negatív tapasztalatokat: „Tapasztalták azt is, hogy ideérve és itt élve jónéhány áttelepülőt csalódás ér, mert nálunk sincs kolbászból a kerítés, és minden emberi érzés ellenére sem tudunk többet nyújtani számukra, mint saját állampolgárainknak. A letelepedni szándékozók közül jónéhányan ennél sokkal többet várnak el: soron kívüli lakást – a szerényebbek csak azt, hogy felkerüljenek a tanácsi névjegyzékre. Erre pedig az állampolgárság megszerzése előtt nincs mód, aminek megadását viszont nemzetközi egyezmények szabályozzák. Előfordul, hogy munkalehetőséget kérnek ott, ahol nálunk is munkaerőfelesleg van. Tapasztalataik szerint olyanok is vannak, akik vissza akarnak élni a helyzetükkel: minden lehetséges forráshoz segélyért folyamodnak, vagy egy nyugati ország a tényleges úticéljuk. Változatlan álláspontunk, hogy továbbra sem támasztunk bürokratikus akadályokat a tisztességes szándékkal hozzánk érkezők elé. De segíteni csak azon lehet, aki maga is

472

Sik (1990) 530-533. Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i üléséről, Budapest, 1988. május 2., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 473

133

igazán akarja, vállalja immár közös gondjainkat, és elhatározása kényelmetlen következményeit is.”474 6.1.1. A menekültkérdés (hiánya) a hazai sajtóban „Ha ugyanis a hivatalos híradás hallgat, késlekedik, részletekben adagol, vagy téved, az így keletkező űrt más kitölti.”475 Az állami magatartással szemben a közvéleményben megfogalmazódott egyik fő kritika az erdélyiek ügyében a tájékoztatás elégtelenségére vonatkozott. Mind a menekültekről tudható tényszerű adatok, az őket érintő nehézségek, mind az állami intézkedések és nemzetközi fellépés tekintetében több információt várt volna a magyar lakosság. Idővel a hivatalos sajtó is kénytelen volt reagálni arra, hogy a téma egyre nyíltabban a közbeszéd tárgya lett. 1988 tavaszán már a Tárcaközi Bizottság is megfogalmazta a „mértéktartó, de nyílt” tájékoztatás szükségességét, azzal érvelve, hogy a közvéleményt foglalkoztatja a Romániából érkezők kezelésének ügye, bár annak megítélése eltérő.476 A hazai tömegtájékoztatással kapcsolatban a Bizottság azt a kritikát fogalmazta meg, hogy „kezdetekben nem találta meg a helyes arányt abban, hogy jól mutassa be az itt tartózkodó külföldiek helyzetének rendezése érdekében végzett állami munkát, ugyanakkor ne ösztönözzön az áttelepülésre.”477 Az erdélyi áttelepülőket érintő újságcikkek tanulmányozásakor az 1988 szeptemberétől kezdve datálódó cikkekben az olvasónak egy lényegi változás szúrhat szemet. Míg 1988 nyarának végéig a párt hivatalos lapja, a Népszabadság, valamint a Magyar Távirati Iroda és a Magyar Nemzet cikkei egységesek olyan szempontból, hogy az erdélyieket változó körülírásokkal „Magyarországon hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárok”, „Romániából áttelepülők”, „erdélyi áttelepültek” névvel illetik, addig szeptembertől a napilapokban egyre nagyobb teret nyer az addig kínosan került „menekült” megnevezés. Ez a megfigyelés megerősíti Bihari Mihály azon állítását, hogy a magyar sajtó és a tömegkommunikáció hangvételében 1988 végén állt be lényegi változás, amely ekkortól

474

Tizenkétezer menekült kapott tartózkodási engedélyt hazánkban, Népszabadság, 1988. november 8. 9. Tóth - Kolláth (1989) 184. 476 Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 477 Uo. 475

134

nyíltabb, radikálisabb véleményeknek is teret engedve „kezdi betölteni a tágabb értelemben vett társadalmi, politikai funkcióit”. 478 Az átmenet az állami dokumentumokban is tükröződik. Az 1988 nyarán kelt Tárcaközi Bizottsági anyagok közt még találhatóak olyanok, melynek elsődleges tervezetében „nyelvbotlásként” benne maradt a „menekült” szó, ám minden ilyen esetben akadt olyan gondos kéz, aki a hibát korrigálta, és az átsatírozott „elírást” a bevett körülírások valamelyikére („áttelepülő”, „külföldi állampolgár”) módosította. Bár a hivatalosan körbeküldött tájékoztató anyagok a későbbiekben is tabuként kezelték a „menekült” fogalmat, 1988 novemberétől a belső használatra szánt anyagokban már mind gyakrabban „benne maradt” a köznyelvben elterjedt megnevezés. (Az Állami Egyházügyi Hivatal saját emlékeztetőiben például ekkor már „átkeresztelte” a „Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottságot” az „erdélyi menekültek ügyével foglalkozó Tárcaközi Bizottsággá.”479) Némiképp önellentmondásos módon a „menekült” megnevezést a legtovább kerülgető belügyi tárca helyettes vezetője, Gál Zoltán 1988. novemberi helyzetértékelése szerint az áttelepültek körében „menekült pszichózis” érzékelhető, amit a kormány intézkedéseivel csökkenthet. 480 A menekültkérdés megkerülése annál kevésbé volt azonban jellemző a „második nyilvánosságra”: a szamizdat kiadványok mellett a különböző nyugati rádiócsatornák – Münchenben a Szabad Európa Rádió, Londonban a BBC, Washingtonban az Amerika Hangja – magyar nyelvű adásaikban is részletesen foglalkoztak Románia emberi jogi és kisebbségpolitikájával, valamint az erdélyi menekültek ügyével. E médiumok rendszeres megszólalási lehetőséget nyújtottak az ellenzéki csoportoknak is. Érdekes jelenség volt a hivatalos magyar sajtóban, hogy a román politikával szembeni élesebb bírálatokat gyakran áttételesen, valamely nyugati sajtóorgánum cikkét idézve fogalmaztak meg. Ezen nyugati írásokra hivatkozva még a „menekült” szóhasználat átvétele is megengedett volt. A hivatalos magyar sajtóban az alternatív szervezetek kulcsfigurái nem kaptak szereplési lehetőséget. Szent-Iványi István, a Menedék Bizottság egyik alapítója a Beszélőben közölt egyik írásában kifejti, hogy „a független társadalmi kezdeményezések tagjai közül mindössze

478

Bihari Mihály (1989): Változások és változatlanságok a politikai intézményrendszerben, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 53-60. 58. 479 Emlékeztető az erdélyi menekültek ügyével foglalkozó Tárcaközi Bizottság november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 14., ÁEH iratok MNL XIX-A-21-d 156. d. 480 Uo.

135

Ruttkay Levente (a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság menekültbizottságának, valamint a Menedék Bizottságnak a tagja) juthatott két rövid interjú erejéig szóhoz.”481 E megállapítás különösen annak fényében érdekes, hogy az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete által feltárt ÁBTL482-dokumentumok szerint Ruttkay 1974. óta az állambiztonsági szervek titkos megbízottja volt, aki a nyolcvanas évek második felében a radikális ellenzékiekkel szembeni eljárások területén tevékenykedett.483 A

tömegtájékoztatásról,

a

menekültkérdés

sajtójáról

szólva

végezetül

érdemes

megemlítenünk, hogy a nyolcvanas évek végén a sajtó hallgatása mellett is születtek könyvek, írások, visszaemlékezések írók, újságírók tollából az erdélyi menekültek személyes történeteiből.484 Az erdélyi menekültek és a velük foglalkozó szervezetek azonban nem egy esetben megtapasztalták, hogy a menekültügynek figyelmet szentelő riporterek sokszor a közönségnek „jól eladható”, szenzációkeltő „nyersanyagot” látták meg a témában és a segítségre szorulók személyes tragédiáiban: „Egyszer csak elkezdtek jönni az írók, újságírók. Eljöttek, interjút készítettek egy-egy erdélyivel, megírták a riportjukat, a könyvüket. Sokszor tettek fel provokatív kérdéseket, hogy akkor hogyan jöttél át a zöldhatáron, kit lőttek meg és hogyan halt meg, vagy kit hogyan vertek véresre. Kicsit csodálkoztunk, ahogy belőlünk olyan szörnyűségeket akartak kicsikarni. Aztán egy idő után megértettük, hogy hoppá, miről is van szó. Nem az együttérzés működik, hanem a szenzáció. Ott hirtelenjében eleinte azt hitte az ember, hogy az együttérzésről van szó. Írók, újságírók, tévériporterek – nekik az volt a jó, ha valaki ott sír a kamera előtt.”485

481

Szent-Iványi István (1988): Menekültek Magyarországon – menekültek a nyilvánosságban, Beszélő, 24. szám 1988/2., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 394-396. 396. 482 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára 483 Országos Széchényi Könyvtár 1956-os Intézet és Oral History Archívum, http://www.rev.hu/89/f?p=107:17:696588369258884::NO:17:P17_PERSON_ID:13639 Megtekintve: 2013. január 10. 484 Lásd a Bevezetés 8. számú lábjegyzetében megnevezett műveket. Székelyhídi tollából húsz évvel később született visszaemlékezés: Székelyhídi Ágoston (2008): Debreceni napló Erdélyről, Csokonai Kiadó 485 Interjú Kis Bélával, az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökével, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. június 11.

136

6.2. Az „alternatív szervezetek” aktivitása 6.2.1. Az állam és az „alternatív szervezetek” viszonya A nyolcvanas évek folyamán, amíg a törvényi keretek nem tették lehetővé egyesületek vagy pártok alakítását,486 az ellenzéki szervezetek ún. klubokba, szövetségekbe, körökbe vagy éppen baráti társaságokba tömörültek.487 E szerveződéseket az állampárt eleinte az ellenzéki, majd a másként gondolkodó, később az alternatív szervezetek illetve mozgalmak címkéjével illette.488 Az „alternatív gondolkodás” fogalmának bevezetésével a politikai vezetés elkerülhette, hogy szembenálló ellenzéknek kelljen neveznie valamennyi új formációt, és a megnevezés azt a feltételezést tükrözte, hogy eltérő elképzeléseik ellenére ezen csoportok az alkotmányos kereteken, azaz a szocializmuson belül képzelik el működésüket. Az „ellenséges csoportok” elnevezést pedig fenntartották a nyíltan kommunizmus- és szovjetellenes, a törvényeket áthágó társadalmi kezdeményezéseknek. 489 A párttá alakulás lehetőségének megteremtéséhez rögös út vezetett. Bár 1983 decemberében az Országgyűlés a „szocialista demokratizmus továbbfejlesztésének” szükségességével indokolva törvényben rendelte el, hogy az 1984. évi választásokon kötelező legyen a „többes jelölés”, sőt a Hazafias Népfront által összeállított „országos listára” is lehessen szavazni, ez valójában továbbra is az egypártrendszer fenntartását jelentette. Lényegi változás csak 1989 elején történt. Pozsgay korábban említett 1989. január 28-i, a többpártrenszert is támogató rádiónyilatkozatát követően az 1989. február 10-11-i KB ülés valóban kimondta, hogy a hatalomgyakorlás a jövőben a többpártrendszer keretei között fog működni, nagy lépést téve a többpárti demokrácia kialakítása irányába.490 Február 17-i közös nyilatkozatukban az ellenzéki szervezetek üdvözölték a többpártrendszer elfogadásáról hozott pártdöntést. Innentől kezdve vált legálissá a pártalakulások folyamata..491 A többpártrendszer bevezetése azt is maga után vonta, hogy a magyar külpolitika többszereplőssé vált, hiszen az újonnan

486

Az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvényt az Országgyűlés 1989. január 10-11-én fogadta el, majd 1989. január 24-én hirdették ki. 487 Romsics (2003) 80. 488 Budapesti Fővárosi Levéltár (=BFL) Pártarchívumi iratok, MSZMP Budapesti Bizottság, Vezető testületek és titkárok iratai, Végrehajtó Bizottság (VB) ülések jegyzőkönyvei (1957-89), XXXV. 1. a. 4., 1989. február 1. 489 Ripp (2006) 110-111. 490 Romsics (2003) 130-131. A prularizálódási folyamatról lásd még: Schmidt-Schweizer, Andreas (2000): Vom Reformsozialismus zur Systemtransformation in Ungarn. Politische Veränderungsbestrebungen der Ungarischen Sozialistischen Arbeiterpartei (MSZMP) von 1986 bis 1989, Peter Lang, Europäischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main, 136-166. 491 Romsics (2010) 17.

137

létrejövő pártok is igyekeztek saját kapcsolatrendszert kialakítani elsősorban a nyugati államokkal.492 Nyers Rezső államminiszter azt is támogatta, hogy Moszkva építsen ki közvetlen kapcsolatokat a magyar ellenzékkel is, mely azért is fontos volt az állampártnak, hogy ne csak az MSZMP-t lehessen szovjetbarát pártként feltűntetni. 493 Az ellenzéki csoportokkal az MSZMP-n belül a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály (TKKO) foglalkozott: kidolgozta a velük szemben kialakítandó stratégia kereteit. A nyolcvanas években tevékenységük többségében nem a nyílt, erőszakos fellépést pártolta, hanem sokkal inkább e csoportok elszigetelésére, bomlasztására és tevékenységük akadályozására törekedtek. Ehhez nyújtott segítséget a BM Állambiztonsági Szolgálatának a III/III. számú csoportfőnöksége is titkosszolgálati eszközeivel. 494 Ahogyan 1989 júniusában Horváth József vezérőrnagy instrukciójában fogalmazott: „Ahol szükséges, bomlasszunk és a lejáratódást segítsük elő, de nem szabad egységes célt kitűzni minden szervezet vonatkozásában.” 495 Mivel az országban működő alternatív szervezetek 90%-a Budapesten alakult meg, és ott fejtette ki tevékenységét, az MSZMP Budapesti Bizottsága is külön munkacsoportot működtetett e csoportosulások tevékenységének ellenőrzésére. Az alternatív szervezetekről rendszeres jelentéseket készítő szervezeti egység 1989 februárjáig az

„Operatív

munkacsoport”, majd a „Társadalmi kapcsolatok munkacsoportja” nevet viselte. 496 Az erdélyi menekültek ügyében a különféle társadalmi szervezetek esetében is fennállt az a kettősség, amit az egyházak fellépésénél láttunk: az államnak egyrészről jól jött a segítség a menekültek ellátásának megszervezésében, sőt, olykor még a diplomáciailag érzékeny politikai kérdések nyílt felvállalásában is, másrészről viszont ellenőrzése alatt akarta tudni e társadalmi folyamatokat, fékezni a különféle szervezetek népszerűségének túlzott növekedését, és a pártállammal szemben túl kritikus hangokat. A menekültek ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság ülésein is többször problémás kérdésként merült fel, hogy az átjövő erdélyiek támogatását felvállaló szervezetek közül

492

Ripp (2006) 297. Ezt a javaslatát Nyers 1989. július 24-25-i moszkvai látogatásán Gorbacsovval is megosztotta. Ripp (2006) 389. és Népszabadság, 1989. július 26. 494 Ripp (2006) 40-42. 495 Idézi Ripp (2006) 425. 496 BFL Pártarchívumi iratok, MSZMP Budapesti Bizottság, Vezető testületek és titkárok iratai, Végrehajtó Bizottság (VB) ülések jegyzőkönyvei (1957-89), XXXV. 1. a. 4., 1989. február 1. 493

138

vannak, akiknek valójában nem a segélyezés, hanem a politikai érvényesülés a fontos. A BM munkatársa például hangsúlyozta, hogy különösen körültekintően kell megszervezni a külföldi segélyszállítmányok fogadását, hogy azt ne használhassák fel politikai célokra. 497 Gál Zoltán, a Bizottság elnöke azon az állásponton volt, hogy a Tárcaközi Bizottság vegye fel a kapcsolatot az ellenzék bizonyos köreivel, és kísérelje meg „álláspontjukat a kívánt irányba befolyásolni.”498 Eközben a Tárcaközi Bizottságnak a Minisztertanács részére készített 1988. májusi jelentése éppen egyes csoportoknak a politikai befolyásolási tevékenységét kifogásolja. A dokumentum arra hívja fel a figyelmet, hogy az erdélyieket segítő csoportok egy részében több ismert ellenzéki személy is tevékenykedik, és „a tényleges segítségnyújtás mellett politikánkkal ellentétes befolyásolás is tapasztalható.”499 6.2.2. Magyar szervezetek az erdélyi magyar kisebbség és a romániai menekültek védelmében Az erdélyi magyarság, valamint a Magyarországra érkező romániai menekültek helyzetével a legtöbb újonnan alakuló – vagy éppen újjáalakuló - szervezet kiemelten foglalkozott, sőt több esetben együttműködés is kialakult a különböző csoportok között a magyar kisebbség védelme érdekében. A kisebbségvédelem és az erdélyi menekültek ügyének felvállalása a szervezetek ismertségének növekedéséhez is hozzájárult, így abból politikai tőkét is lehetett kovácsolni. A népi-nemzeti irányzat az MSZMP Pozsgay-féle reformágával is kapcsolatokat ápolt, így ráadásul közvetett módon a párt nemzetpolitikájának alakítására is befolyást gyakorolhatott.500 A romániai menekültek ügyében alapvetően kétféle tevékenységből vehették ki a részüket a különböző szervezetek. Az egyik a gyakorlati, a rászoruló romániaiakat támogató szociális és segélyező munka, amely azonban nem merült ki az adománygyűjtésben és azok elosztásában: sokan a munka- és szállásközvetítéstől kezdve a jogi kérdésekben való tájékoztatáson keresztül az orvosi ellátásig, vagy a menekültek társas és kulturális igényeinek kielégítéséig igyekeztek segíteni, ahol tudtak. Annak ellenére, hogy az alternatív szervezetek tömegkommunikációs eszközei korlátozottak voltak, a maguk módján mégis hatékonyan

497

Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i üléséről, Budapest, 1988. május 2., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 498 Uo. 499 Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 500 Ripp (2006) 78.

139

biztosították az információáramlást az érintettek felé. Az alternatív szervezetek több esetben a Magyar Nemzet hasábjain, a Napi Krónika apró betűs hirdetései között jelentették meg az erdélyi menekültek segélyezésére tett felhívásukat vagy beszámolójukat munkájukról.501 A másik, talán még összetettebb terület pedig az erdélyi menekültek érdekében kifejtett politikai aktivitás. Annak tartalmi részét két nagyobb, egymástól teljesen el nem választható kérdéskörbe sorolhatjuk. Az első Románia politikájának bírálata, különös tekintettel az ország kisebbség- és emberi jogi politikájára, melynek mélypontját Ceauşescu „településrendezési” programja testesítette meg. Ennek elítélésében alapvetően konszenzus volt az állami és a társadalmi szervezetek között, még ha a kritika kinyilvánításának eszközeiben és intenzitásában jelentős eltérés is volt megfigyelhető. A másik kérdéskör, ahol az álláspontok már szélesebb skálán mozogtak, az a magyar államnak Romániával valamint a romániai menekültekkel szembeni politikájára vonatkozik. A szervezetek nagyobb része által megfogalmazott követelések erőteljesebb diplomáciai fellépést, a menekültkérdésben világos eljárásmód kidolgozását és a közvélemény tájékoztatását, a menekültek Romániának történő visszaadásának leállítását és az ENSZ Menekültügyi Főhatóságával való kapcsolatfelvételt sürgettek. Ami pedig az eszközöket illeti, a leggyakoribb forma különféle nyilatkozatok, felhívások, nyílt levelek megfogalmazása volt, de vitaestek, előadások, tüntetések, figyelemfelkeltő megmozdulások szervezésére is rendszeresen sor került az erdélyi menekültek védelmében 1988-89 folyamán. A határon túli magyar kisebbség iránti felelősségvállalás fontossága szinte valamennyi, a 80as évek utolsó éveiben alakuló szervezet alapító dokumentumában illetve alapprogramjában szerepelt. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül tekintjük át, miként fogalmazták meg e területen aktív szervezetek a kérdés iránti elkötelezettségüket, és ez hogyan nyilvánult meg a gyakorlatban. A szervezeteknek a tüntetések keretében kinyilvánított tiltakozó akcióival és a menekültek visszaadásával szembeni fellépésével e fejezet későbbi részében foglalkozunk.

501

Így tett például a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, értesítve az olvasókat a szervezet által gyűjtött pénzadományokról, az erdélyi magyar gyerekek üdültetéséről és a Jurta Színházban az erdélyi gyermekeknek rendezett Mikulás-estről. Az MDF karácsony előtt a székesfehérvári szervezetének az erdélyi menekültek javára rendezett országos gyűjtőakcióját hirdette ezeken a hasábokon, majd a gyűjtés eredményéről is tájékoztatja az olvasókat: 231 620 forint, egy teherautónyi játék, valamint édességek és ajándékok gyűltek össze az adományokból. A Jurta Színház szintén karácsony alkalmából tartott jótékonysági rendezvényére hívta fel az olvasók figyelmét. Magyar Nemzet, 1988. december 8. 6., 1988. december 12. 6., 1988. december 24. 20. és 1988. december 22. 10.

140

6.2.2.1. Új és újjáalakult pártok A

Fiatal

Demokraták

Szövetsége

(FIDESZ,

megalakult

1988.

március

30-án)

programnyilatkozatában kitért arra, hogy a kisebbségek számára szükséges a nemzetközileg elfogadott és garantált kollektív és pozitív jogok biztosítása. A szervezet követelései között szerepelt, hogy a magyar kormány forduljon hivatalos formában az ENSZ-hez a romániai „településfejlesztési” program leállítása érdekében. Az erdélyi menekültekkel kapcsolatosan a genfi menekültügyi konvencióban foglaltaknál keményebb követeléseket fogalmaztak meg: „A hazánkban letelepülni vágyó romániai menekültek – nemzetiségre való tekintet nélkül – kapják meg a magyar állampolgárságot! Azoknak, akik tovább akarnak menni, a kormány segítsen céljuk elérésében!”502 A Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt (FKGP, újjáalakult 1988. november 18án) a nemzeti megújulás programjának irányelvei között rögzíti a következőket: „A Kisgazdapárt a nemzeti megújulás egyik alapfeltételének tekinti a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek demokratikus önrendelkezési jogának biztosítását, folyamatos gazdasági és kulturális támogatását.”503 A

Magyar

Demokrata

Fórum

(MDF,

megalakult

1987

szeptemberében)

alapdokumentumában úgy fogalmazott, hogy „a nemzet elidegeníthetetlen részének tekinti a történelmi Magyarország felosztása és a magyarság tömegeinek szétszóródása után az ország határain kívül rekedt magyar kisebbségeket.”504 A mozgalom feladatai közt célul tűzi ki, hogy a mozgalom „tegyen meg mindent az ország határain kívül élő magyar nemzetiség létérdekeinek, jogvédelmének a lehető legszélesebb nyilvánosságáért, vegyen részt a megmaradásukért, önrendelkezésükért és fejlődési lehetőségeikért folytatott küzdelemben.”505 Az MDF-nek már az első, 1987. szeptember 27-én tartott lakiteleki tanácskozásának témái között szerepelt a határon túli magyar kisebbség ügye. A Fórum elsődleges célként azt tűzte ki, hogy megbízható tényanyagot gyűjtsön a magyar kisebbségek életkörülményeiről, és az információkat a hazai és a külföldi érdeklődőkkel is megismertesse. A téma szakembereinek felkérését követően a megkezdődő munkát Joó Rudolf politológus fogta össze.

Az így

502

Új politizáló szervezetek dokumentumai, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 730. Uo. 731. 504 Bercsi János - Telkes József (szerk.) (1988): Lel-Tár. Új társadalmi szervezetek katalógusa I., Pszichoteam Központ, Budapest, 47. 505 Új politizáló szervezetek dokumentumai, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 743. 503

141

elkészült jelentés lényegi pontjait Joó már az MDF 1988. március 6-i, a Jurta Színházban tartott vitafórumán ismertette több száz fő előtt. 506 Ezen az összejövetelen – melynek aztán pár hét múlva folytatása is lett – összegyűlt számos, az erdélyiek ügyét felvállaló csoport, sőt jelen voltak emigráns magyar szervezetek képviselői – például Hámos László, az amerikai Magyar Emberi Jogi Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation, HHRF) elnöke -, valamint az Ellenpontok507 szamizdatnak a szülőföldjükről már 1983-ban elűzött szerkesztői is.508 Április 25-én pedig Für Lajos tartott nemzetközi sajtótájékoztatót a romániai magyarok helyzetéről az „Erdély-jelentés” alapján.509 A tanulmánykötet fontos szerepet játszott az erdélyi magyarok helyzetének hazai és nemzetközi megismertetésében, az ugyanis nem csak Magyarországon jutott el sokakhoz, hanem angol változatát az MDF külföldön is terjesztette, eljuttatva

a

Helsinki

Egyezményben

részes

országok

kormányainak,

nemzetközi

szervezeteknek, egyházak és a sajtó képviselőinek.510 Az MSZMP-n belül különböző reakciókat váltott ki e kezdeményezés: míg Bányász Rezső kormányszóvivő nacionalizmussal vádolta az MDF-et, addig Szűrös Mátyás, az MSZMP KB külügyi titkára a szervezetnek címzett levelében pozitívan reagált az MDF javaslataira.511 Az MDF az aradi találkozót követően nyilatkozatot fogalmazott meg, melyet elsősorban ugyan nem a találkozó értékelésének szentelt, azzal kapcsolatos elítélő véleményét mégis egyértelművé tette: „A találkozót hamis és ideiglenes román sikernek, a magyar fél részéről pedig súlyos politikai kudarcnak tartjuk.”512 A dokumentum egy javaslattervezetet nyújtott a magyar pártvezetésnek, mely összefoglalja, milyen tárgyalási feltételekkel lenne szükséges előállnia Budapestnek a román partner irányába. A magyar kisebbségnek biztosítandó jogokon túl a nyilatkozat a menekültüggyel is foglalkozik. Az MDF fontosnak tartotta mind a kivándorlás, mind a szülőföldre való hazatérés lehetőségének biztosítását:

506

Für Lajos (1989): Vitafórum a romániai magyarok helyzetéről, In: Uő. (szerk.): Az erdélyi magyarságért. Dokumentumok, beszédek, Eötvös Kiadó, 9-10. 507 1982 folyamán, Nagyváradon nyolc alkalommal megjelentett magyar nyelvű szamizdat folyóirat. Szerkesztői Ara-Kovács Attila, Szőcs Géza, Tóth Károly Antal, Tóth Ilona és Keszthelyi András. Lásd Tóth Károly Antal (2000): Az Ellenpontok rövid története, In: Ellenpontok, Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 5-20. 508 Csurka István (1989): Az MDF ’88-a, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 304-312., 309. 509 Ripp (2006) 90-91. A jelentést lásd: Ara-Kovács et al. (1988) 510 Csurka (1989) 305-306. 511 Ripp (2006) 90-91. 512 A Magyar Demokrata Fórum Nyilatkozata az aradi találkozóról, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, 288. f. 22/1988. 53. ő.e.

142

„Az emberek szülőföldjükről menekülni csak természeti katasztrófák vagy háborúk idején szoktak. A mai Románia az évtizedek alatt elfojtó politikájával katasztrofális és háborús viszonyokat teremtett állampolgárainak. Mint ahogy a kivándorlást támogatja az Emberi Jogok Alapokmánya, ugyanúgy törvényes formákat kell biztosítani az olyan menekülők számára, kik a politikai helyzet enyhülése esetén vissza szeretnének térni szülőföldjükre.” 513 Az MDF-nek az erdélyi menekültek érdekében végzett tevékenységére a visszaadásokkal szembeni társadalmi tiltakozások és az erdélyi falurombolás elleni tüntetés kapcsán is kitérek. A Szabad Kezdeményezések Hálózata (SZKH, megalakult 1988. május 1-jén) tiltakozásának adott hangot Grósz és Ceauşescu 1988. augusztusi aradi találkozóját követően, összekapcsolva a nemzeti kérdést a kommunizmus kritikájával: nyilatkozatukban azon véleményüknek adtak hangot, hogy a magyar pártvezetést erősebb szálak fűzik az ideológiai alapon barát zsarnoki román rendszerhez, mint a romániai magyar kisebbséghez.514 Az SZKH-ból 1988. november 13-án megalakult Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) elvi nyilatkozatába foglalta, hogy harcol „a nemzeti szuverenitás olyan felfogásáért, amely magában foglalja a magyar nemzet más állampolgárságú tagjaival való cselekvő szolidaritást is.”515 Alapszabálya értelmében „rendszeres kapcsolatokra törekszik a határon túl élő magyarok csoportjaival, támogatja őket emberi és közösségi jogaik megőrzéséért vagy visszaszerzéséért folytatott harcukban.”516 6.2.2.2. Klubok, körök, baráti társaságok Az 1986. május 16-án, a Hazafias Népfront égisze alatt megalakult Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság az erdélyi menekültek megsegítésének ügyét a gyakorlatban legaktívabban felvállaló szervezetek közé tartozott. Alapfeladatai között szerepelt a fellépés „névadónk szellemében hazánk, valamint a határainkon belül és túl élő magyarok egyéni és közösségi boldogulásáért”.517 Programnyilatkozatában hangsúlyozza: „Minden magyar – éljen a világ bármely pontján – legyen nemzeti közösségünk egyenrangú tagja. Államunk és társadalmunk pedig 16 millió magyar egyetemes érdekeit képviselje, nemcsak nyilatkozataiban, hanem

513

Uo. Ripp (2006) 179. 515 Új politizáló szervezetek dokumentumai, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 758. 516 Uo. 760. 517 Uo. 700. 514

143

tetteiben is. A más országokban élő magyar kisebbségek védelmét elő kell mozdítani az állami politika eszközeivel, nemzetközi fórumokat igénybe véve.”518 A szervezet céljai között szerepelt mind az áttelepülőknek nyújtott szociális jellegű segítségnyújtás, mind pedig az, hogy felhívják a közvélemény figyelmét az erdélyi magyarság helyzetére, és előmozdítsák a menekültek Magyarországon jelentkező jogi és egyéb gyakorlati jellegű problémájának megoldását. Tevékenységében a Bajcsy-Zsilinszky Társaság szorosan együttműködött az Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottsággal, és különböző vallási segélyszolgálatokkal. Az erdélyieknek nyújtott segítség keretében 1988 nyarán csaknem száz Erdélyből áttelepült gyermek számára szerveztek tábort a magyar nyelv és irodalom, valamint történelem témájában.519 Tájékoztató munkája keretében a csoport tagjai kifejezetten a román menekültek ügyével foglalkozó sajtótájékoztatót is tartottak magánlakáson, 1988. január 19-én, melyről a Jogász Szakkollégium Értesítő című szamizdat kiadványa beszámolót közölt.520 A szervezet ezen túl 1988. augusztus 31-én az erdélyiek ügyében felhívással fordult az Országgyűlés Külügyi Bizottságához, és kezdeményezéseivel a nemzetközi testületek figyelmét is igyekezett felhívni a falurombolásra. A Társaság felhívására 1988. október 10-én Szűrös Mátyás, a Külügyi Bizottság elnöke levélben válaszolt, hangsúlyozva, hogy a szervezet javaslatainak egy részét a kormány intézkedési tervei már tartalmazzák. Zétényi Zsolt ügyvezető titkár meglátása szerint szervezetük higgadtabb hangvétele lehetővé tette a partneri párbeszédet a kormányzati szervekkel, aminek köszönhetően viszontlátták bizonyos törekvéseiket az állami cselekvésekben és nyilatkozatokban. Az állami szervekkel történő együttműködő magatartást többen kritikával is illették: „Megjegyzem: ez a fajta politikai attitűd nem mindenkiben váltott ki rokonszenvet. Akadtak – a társaság vezetőségén kívül állók -, akik már-már megalkuvással vádoltak bennünket… Számunkra azonban ebben a kérdésben is a Bajcsy-Zsilinszky-magatartás és politikai hitvallás a követendő példa: nem konfrontációkkal, hanem meggyőző erővel kell gondolatainknak tért nyernünk.” 521

518

Uo. 701. Bossányi Katalin (1989): Szólampróba – Beszélgetések az alternatív mozgalmakról, Láng Kiadó, Budapest, 18. 520 MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, 288. f. 22/1988. 53. ő.e. 521 Interjú Zétényi Zsolttal, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság tagjával, Bossányi (1989) 20. 519

144

A Széchenyi Casino is bekapcsolódott az Erdély melletti demonstrációkba, és maguk is szerveztek a témához kapcsolódó vitaesteket. Az erdélyi menekültek megsegítése során az egyesület nem annyira a gyakorlati segítségnyújtásra (ruha, pénz, lakás biztosítása) fókuszált, hanem inkább a menekültek társadalmi beilleszkedését próbálták elősegíteni, valamint jogsegély- és tájékoztató szolgálatot szerveztek számukra. 522 A Széchenyi Casino célul tűzte ki egy dokumentációs gyűjtemény összeállítását a romániai helyzettel foglalkozó újságcikkekből, melyet öt nyelvre lefordítva külföldre is eljuttatnak. 523 A szervezet kapcsolatot ápolt, és részben közös rendezvényeket is tartott más, az erdélyi menekültek ügyét felkaroló szervezetekkel, így a Szentendrei Erdélyi Körrel, a Menedék Bizottsággal, az Erdélyi Magyar Kulturális Körrel és a Bethlen Gábor Körrel. 524 A

Szociáldemokrata

Ifjúsági

Kör

(SZIK,

megalakult

1988.

november

30-án)

alapítónyilatkozatában megfogalmazta, hogy tagjai olyan Magyarország megteremtésén fáradoznak, „amelyben a nemzetállam felvállalja a határainkon túli magyarság érdekeit is, és erőfeszítéseket tesz az európai megosztottság leépítése, továbbá Európa békéjének fenntartása érdekében.”525 Az Új Márciusi Front (ÚMF, megalakult 1987 decemberében) úgy fogalmaz céljai meghatározásakor, hogy „a határainkon túl élő magyarokért érzett felelősségtudatnak és cselekvőkészségnek a magyar külpolitika szerves részévé kell válnia.”526 6.2.2.3. Ügyvédi csoportok, jogvédő szervezetek A szervezetek között külön említést érdemelnek a magyarországi ügyvédek által létrehozott csoportosulások, akik különböző formákban vetették be szaktudásukat és befolyásukat az erdélyiek érdekében. Ez egyrészt azt jelentette, hogy segítséget nyújtottak a menekültek mindennapos jogi nehézségeinek megoldásában, másrészt pedig a menekültüggyel járó hazai jogi problémák rendezésére is tettek konkrét szakmai javaslatokat. Az elképzeléseikről nyilatkozó jogászok körében a menekültügy nemzetközi jogi megoldásaként gyakran felmerült az 1951. évi genfi konvencióhoz való csatlakozás lehetősége.

522

Interjú Debreczeni Dórával, a Széchenyi Casinó tagjával, Bossányi (1989) 234. Uo. 236. 524 Uo. 525 Új politizáló szervezetek dokumentumai, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 769. 526 Uo. 784. 523

145

Az 1988 tavaszán, a Ruttner György vezetésével megalakult Fiatal Ügyvédek Klubja külön munkacsoportot állított fel az erdélyi menekültek térítésmentes jogi segítségnyújtására. Az „Ügyvédek a Menekültekért

Szekcióban”

1988-ban 65 ügyvéd

tevékenykedett.527

Akcióprogramjuk keretében az adománygyűjtésen túl jogi segítséget is nyújtottak a Magyarországra érkező menekülteknek. A Klub javasolta a menekült státusz beépítését a magyar jogrendszerbe, melynek legegyszerűbb módjaként az 1951. évi genfi menekültügyi egyezményhez történő csatlakozást jelölték meg.528 Az 1988 áprilisában megalakult Független Jogvédő Szolgálat célja a jogsértések feltárása és az áldozatul esettek megsegítése volt. A szervezet kiemelt figyelmet fordított az emberi jogokat sértő eljárásoknak, az érdemi jogorvoslati lehetőséget nem biztosító intézkedéseknek, valamint az egyes személyeket illetve csoportokat társadalmi helyzetük, származásuk vagy gondolkodásmódjuk miatt hátrányba hozó döntéseknek. 529 Az Országos Ügyvédi Tanács 1988 nyarán a világ ügyvédeihez címezte felhívását, melyben a romániai falurombolási tervek ellen tiltakozott, felhívva a világ valamennyi ügyvédi szervezetét, hogy maguk is emeljék fel szavukat minden lehetséges fórumon az egyetemes emberi jogok védelmében a romániai kisebbségek megsemmisítését célzó intézkedésekkel szemben. Önkéntes ügyvédek szervezett akciók keretében több helyen különleges ügyfélszolgálatot állítottak fel a letelepedni kívánók speciális problémáinak megoldására.530 Az erdélyi menekültügyben a Magyar Jogász Szövetség is hallatta a hangját. A Szövetség főtitkára, Nagy László, az 1988. évi választmányi ülésen a menekültek tisztázatlan jogi helyzetére is felhívta a figyelmet. Megállapította, hogy mivel hazánkban a menekültek jogai szabályozatlanok, a Romániából áttelepülteket – a létbizonytalanság mellett - jogi bizonytalanság is sújtja. Magyarországnak az 1951-es genfi menekültügyi egyezményhez való csatlakozását részmegoldásnak nevezte, és a legkézenfekvőbb megoldásnak azt látta, ha valamennyi erdélyi menekült megkapná a magyar állampolgárságot. Ennek viszont előfeltétele volt a kettős állampolgárság kizárására vonatkozó, Romániával kötött megállapodás felmondása.531

527

Bercsi-Telkes (1988) 31. Magyar Nemzet, 1988. december 9. 5. 529 Bercsi-Telkes (1988) 34-35. 530 Magyar Nemzet, 1988. június 17. 3 531 Magyar Nemzet, 1988. december 14. 3. 528

146

A jogvédő csoportok között fontos még megemlítenünk az 1989. május 19-én, Mészöly Mikós elnökletével Budapesten megalakult Magyar Helsinki Bizottságot, mint a bécsi központú Nemzetközi Helsinki Emberi jogi Szövetség magyar szervezetét.532 A Bizottság alapító felhívásába foglalta, hogy figyelemmel kívánja kísérni a Magyarországra érkező menekültek helyzetét, és célja, hogy a magyarországi letelepedés és a harmadik országba való továbbutazás jogi lehetőségei is bővüljenek. Feladatának tekintette az emberi jogok helyzetének megismerését a szomszédos országokban, különös tekintettel Romániára, ahol „a romániai magyarságot a drasztikus elnyomás fizikai létében fenyegeti.”533 6.2.2.4. A Menedék Bizottság 1988. január 28-án Ara-Kovács Attila, Donáth László, Könczöl Csaba, Lengyel Gabriella, Radnóti Sándor, Szent-Iványi István, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós és Törzsök Erika hozták létre független állampolgári kezdeményezésként a Menedék Bizottságot egy budapesti magánlakáson.534 A szervezet különböző hátterű tagok önkéntes kezdeményezésére, ad hoc módon állt fel: „Az alapítók között van orvos és lelkész, mérnök és irodalomkritikus, munkás és tudományos kutató.”535 A Romániából érkező menekültek növekvő száma ösztönözte cselekvésre a tagokat, és különösképp az a januári hír, mely szerint a magyar hatóságok legalább 50 román menekültnek adtak kiutasító végzést. 536 A szervezet célként tűzte ki a Romániából érkező menekültek „égetően szükséges” gyakorlati segítését szállás- és munkaközvetítésen, orvosi, jogi és átmeneti anyagi támogatáson keresztül. Emellett fontos célként fogalmazódott meg a magyar és a külföldi közvélemény folyamatos tájékoztatása a menekültek helyzetéről, a magyar hatóságok eljárásának ellenőrzése és „további intézkedések politikai nyomás révén történő kikényszerítése.” 537 1988 márciusától kezdve a segítségnyújtás egyrészt telefonos ügyfélszolgálat működtetésén keresztül történt, ahol jogi problémák megoldásában, munka- és szálláskeresésben is

532

Tóth Judit – Kaszás Veronika (2008): Chronology 1988-1989, In: REGIO ,Volume 11/2008, 146-157. 155. A Magyar Helsinki Bizottság alapító felhívása, Budapest, 1989. május 19., Beszélő, 1989/2. (27. szám), http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-magyar-helsinki-bizottsag-alapito-felhivasa, Megtekintve: 2012. szeptember 5. 534 Szent-Iványi (1988) 227.; Lengyel Gabriella elmondása szerint a szervezetben a későbbiekben 10-15 fő tevékenykedett igazán aktívan: Fényi Tibor, Antalffy Mária, Rády Árpád, Danis György, Tamás Noémi, Buda Géza, Bonár Éva, Zachariás Klára, Rutthány Levente, Szilágyi Sándor és Szent-Iványi István. Interjú Lengyel Gabriellával, a Menedék Bizottság egyik alapítójával, Bossányi (1989) 154. 535 Szent-Iványi (1988) 396. 536 Interjú Lengyel Gabriellával, a Menedék Bizottság egyik alapítójával, Bossányi (1989) 153. 537 Szent-Iványi (1988) 396. 533

147

nyújtottak segítséget, valamint regisztrálták a beérkező felajánlásokat.538 Egy kereskedelmi ügynökségnek köszönhetően május végére a Menedék Bizottság az Attila út 71. szám alatt egy irodahelységhez is hozzá jutott, így lehetővé vált, hogy heti két délután személyesen is fogadják a menekülteket vagy éppen a segítséget felajánlókat.539 Ilyenkor napi 15-20 menekült kereste fel az irodát. 540 A szervezet kiemelt figyelmet szentelt a román nemzetiségű menekülteknek, így a nyelvi akadályok leküzdésére a bizottság tagjainak munkáját gyakran maguk a menekültek segítették tolmácsolással. Ebben a szemléletmódban a Menedék Bizottság különbözött más olyan társadalmi kezdeményezésektől, akik a menekültekben elsősorban a magyar nemzethez tartozó erdélyi honfitársakat látták: „Mi nem szűkítjük le ezt az egész problémát csak Erdély vagy a romániai magyarság kérdésére. Mi ugyanúgy segíteni próbálunk a többi román vagy német nemzetiségű menekültön is. Sőt, úgy látjuk, hogy az ő helyzetük- sok okból – még nehezebb, mint a magyar menekülteké.” 541 Ennek megfelelően a munkaközvetítés során a Menedék Bizottság igyekezett olyan álláslehetőségeket felmérni, ahol románok alkalmazása is lehetséges volt. Ilyenek voltak egyrészt az angol, francia vagy német nyelvtudást valamint magas végzettséget igénylő munkakörök (gyakran a számítástechnika területén), másrészt éppen a nyelvtudást nem igénylő fizikai munkák. 542 Miután a szálláshely-teremtés volt az egyik legnehezebb feladat, a Menedék Bizottság az adományokból (elsősorban egy londoni katolikus nőegylettől kapott, nagyobb összegű támogatásból) egy négyszobás lakás bérlése mellett döntött, mely 1988 júliusától kezdve ingyenes átmeneti szállásként szolgált az arra rászoruló menekülteknek.543 Az, hogy 1988 novemberéig itt 19 román, 1 német és 6 magyar menekült szállt meg hosszabb-rövidebb időre,544 szintén jól mutatja, hogy a Menedék Bizottság segítő tevékenységében elsősorban a

538

Uo. Bossányi (1989) 154. 540 Uo. 156. 541 Interjú Lengyel Gabriellával, Uo. 160-161. 542 Uo. 154. 543 Uo. 155. 544 A Menedék Bizottság, Beszélő, 25. szám (1988/3.) In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 551. 539

148

kisebb létszámú, ugyanakkor kevesebb állami és egyházi támogatásban részesülő román nemzetiségű menekültekre fókuszált. A felajánlásoknak köszönhetően a Menedék Bizottság 1988. június 10. és november 10. között 278 000 forint adományt osztott szét a romániai menekültek részére.545 Ebből 138 alkalommal összesen 112 ezer forintnyi támogatást kaptak romániai magyar családok, illetve egyedülállóak, 88 alkalommal pedig összesen 58 ezer forintot román és német nemzetiségűek.546 A Menedék Bizottság több egyházi segélyező szervezettel tartott fent kapcsolatot, cserélt rendszeresen információt, és kölcsönösen egymáshoz is irányítottak menekülteket, hogyha éppen a munka- vagy szállásközvetítésben vagy a segélyezésben a másik tudott segíteni. A rákosszentmihályi menekültmisszióval viszont kevésbé találta meg a közös hangot a szervezet. 547 A csoport tagjainak többsége a Szabad Kezdeményezések Hálózatához, majd az SZDSZ-hez is kötődött. A többi alternatív szervezet közül a Menedék Bizottság jó kapcsolatot ápolt a FIDESZ-szel, mind a politikai demonstrációk előkészítésében, mind a menekültek segélyezésének gyakorlati megszervezésében. A TDDSZ548-szel szintén szoros volt a viszony: a független szakszervezet elsőként ítélte el a november 15-i rendőri erőszakot,549 valamint a segélygyűjtésben is együttműködött a Menedék Bizottsággal. 550 Tájékoztató munkáját a Menedék Bizottság felhívásokon, közleményeken keresztül végezte, melyekhez a második nyilvánosság, elsősorban a Beszélő oldalai nyújtották a közvetítő közeget. Emellett aktívan léptek fel különböző rendezvényeken és összejöveteleken is.551 Rögtön megalakulásuk után egy felhívásban vázolták fel menekültpolitikai elképzeléseiket, melyet 1988. január 30-án a budapesti Jurta Színházban ismertettek.552 Ebben a Menedék

545

Uo. Bercsi-Telkes (1988) 57. 547 Bírálták különösen Németh Géza lelkészt olyan állítólagos kijelentései miatt, miszerint „meg kell szűrni” az ideérkezőket, a belügyi hatóságokkal együttműködve, és a segélyezést, mely során „erőteljesen megkülönböztetik a menekültek támogatását aszerint, hogy románokról vagy magyarokról van szó.” Interjú Lengyel Gabriellával, Bossányi (1989) 160. 548 Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete 549 Részletesen lásd a tüntetések áttekintésénél. 550 Bossányi (1989) 161. 551 Uo. 156. 552 Regényi– Törzsök (1988) 176. 546

149

Bizottság felszólította a magyar kormányt, hogy hirdessen amnesztiát az illegálisan Magyarországon tartózkodó romániai menekülteknek, és biztosítson nekik legalább ideiglenes tartózkodási engedélyt. Következő lépésként pedig azt javasolták, hogy a kormány „mérlegelve az ország teherbíróképességét”, állapítson meg legalább évenként egy bevándorlási keretszámot vagy kvótát a letelepedni kívánó román állampolgároknak, beleértve az illegálisan érkezőket is. Az elképzelés több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt abból a feltevésből indul ki, hogy nem egy átmeneti jelenségről van szó, hanem a romániai menekültek csoportjaival az elkövetkező években is számolni kell. Másrészt érdekes, hogy a menekültek kezelésében a nemzetiségi alapú megkülönbözetést határozottan elvető, és inkább a román nemzetiségűek támogatására koncentráló szervezet javaslata szerint a nemzetközi, így például a nyugatnémet gyakorlattal összhangban a bevándorlások engedélyezése során „preferenciát élveznének a magyar eredetű, anyanyelvű, kultúrájú személyek”, ugyanakkor korlátozott számban másoknak is lehetővé tehetnék az áttelepülést.553 A Menedék Bizottság felhívásában is megfogalmazódott a később valóban megvalósuló állami alap, „egyedi költségvetési tétel elkülönítésének” szükségessége a menekültek anyagi, szociális, egészségügyi, lakhatási, képzési illetve munkavállalási támogatásához. 554 Talán az illegális menekültek ügyének kezelésében fogalmaz meg a legkeményebb álláspontot a Menedék Bizottság, aki szerint az átjövők ügyeivel „országgyűlési ellenőrzés alatt álló, a rendőrségtől független kormányhivatalnak” kellene foglalkoznia: „mondassék ki, hogy soha senkit nem szolgáltatnak ki ezentúl Ceauşescu titkosrendőrségének.”555 A független szervezet fontosnak tartotta azt is, hogy a Magyarországról tovább utazni kívánóknak ezt a magyar állam tegye lehetővé, megfelelő utazási okmányok biztosításával és a kiutazók befogadásáról folytatott diplomáciai tárgyalások segítségével. 556 A Menedék Bizottság felhívása nem csupán a magyar kormányt és a hazai egyházakat, egyesületeket, magánszemélyeket illetve a sajtó munkatársait szólította fel segítő

553

A menekültek ügye, Beszélő, 23. szám (1988/1.) In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 227. 554 Uo. 555 Uo. 556 Uo.

150

együttműködésre, hanem a nyugati demokráciák kormányait, emberi jogi szervezeteit, egyházait, magyar emigráns szerveződéseket is. 557 A Menedék Bizottság elképzelése szerint – a Lengyel Gabriella által megfogalmazottak alapján - a menedékjogot a romániai menekültek esetében az 1951. évi genfi konvencióban meghatározottaknál tágabban, megengedőbben lett volna szükséges alkalmazni, mivel a politikai üldözöttség kritériumának megítélése igen szubjektív: „A menedékjogot pedig ne kössék a bizonyított politikai üldözöttséghez. Ki merheti innen megítélni, hogy odaát hol végződik a gazdasági és hol kezdődik a politikai üldöztetés?! Legyen kimondva kormányszinten, hogy akarata ellenére senkit nem küldenek vissza oda, ahonnan menekült! (…) Túl jóhiszemű vagyok, ha úgy vélem, hogy a hatóságok nincsenek tisztában a visszatoloncolások következményeivel, hogy nem veszik számításba, döntésük nyomán milyen kegyetlen megtorlásnak szolgáltatják ki a menekülteket, legyenek azok magyarok, szászok vagy románok.” 558 1989. január 6-án a Menedék Bizottság a Szabad Demokraták Szövetségének ügyvivői testületével közös nyilatkozatot adott ki az erdélyi menekültek ügyéről. Az MTI-nek eljuttatott állásfoglalásban a magyar állami magatartással szembeni elvárásaikat foglalják össze: Magyarország fogadjon be minden Romániából érkező menekültet, nemzetiségi hovatartozástól, úti okmány meglététől vagy hiányától függetlenül, figyelmen kívül hagyva, hogy politikai vagy gazdasági indokokra hivatkozik a menekülő. A két szervezet elítélte a román hatóságoknak történő visszaadásokat, és szükségesnek tartotta, hogy Magyarország mondja fel az 1964. évi magyar-román egyezményt, valamint az 1986. évi határrendészeti egyezményeket, melyek jogi hivatkozási alapul szolgálhatnak a visszaadásokhoz. A KEOKH és a Tárcaközi Bizottság munkája során a „teljes nyilvánosság” biztosításának fontosságát hangsúlyozták. A nyilatkozat javasolta továbbá az 1951. évi genfi konvencióhoz történő csatlakozást, és azt is rögzítette, hogy annak megtörténte nélkül a két szervezet nem támogatja menekülttáborok felállítását.559

557

Uo. 228. Interjú Lengyel Gabriellával, Bossányi (1989) 157. 559 A Szabad Demokraták Szövetsége és a Menedék Bizottság állásfoglalása, MTI, 1989. január 6., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 558

151

6.2.3. Erdélyi és román szervezetek megalakulása Magyarországon Lengyel Gabriella, a Menedék Bizottság egyik alapítója annak a véleményének adott hangot, hogy szervezetük tájékoztató és érdekvédelmi munkájára csak addig lesz szükség, amíg az erdélyi menekültek önszerveződése meg nem kezdődik, azaz amíg saját maguk nem képesek elvégezni ezt a tevékenységet.560 Miként alakíthattak maguk a Romániából átjövők saját szervezeteket úgy, hogy a magyar állam megtiltotta, hogy bármiféle politikai tevékenységet folytassanak, így egyebek mellett azt is, hogy egyesületet alapíthassanak? 561 Kiskapus megoldást jelentett, hogy arra nem vonatkozott a tilalom, hogy valamely már létező egyesületben tagok legyenek az erdélyiek, így magyar állampolgárok együttműködésével akár „alapíttathattak” maguknak szervezetet, amelynek a kereteiben aztán saját tevékenységet folytathattak.562 1988 folyamán több erdélyi szervezet is alakult Magyarországon, akik az áttelepültek különböző módon történő összefogását tűzték ki célul. Elsőként 1988 márciusában eredetileg egyféle tudományos körként megalakult az Erdélyi Magyarok Egyesülete, mely különböző témájú előadások köré szervezte a közösségi alkalmait. Az ötletgazda Kis Béla, Erdélyből átjött biológus volt. 563 1988 júliusában létrejött aztán az Erdélyi Kör, melyet az 1986. óta működő, a határon túli magyarság problémáira kiemelt figyelmet fordító Szentendrei Petőfi Hagyományőrző és Kulturális Egyesület szervezett,564 hogy elősegítse a Magyarországra menekült erdélyiek „zökkenőmentes beilleszkedését, gyökéreresztésüket”, annak reményében, hogy ily módon egyúttal az önálló érdekképviselet megteremtése irányába is lépést tesznek. Missziójuk szükségességét a következőképp indokolták: „Az Erdélyből Magyarországra menekült honfitársaink, még akkor is, ha az anyaország határain belül nyernek menedéket, gyökerüket és szülőföldjüket vesztett emberek lettek. Az otthon, a család és barátok elvesztése által

560

Bossányi (1989) 153. A Magyarországon tartózkodó, és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos további tanácsi tudnivalók, feladatok, Budapest, 1988. május 10., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 562 Interjú Kis Bélával, az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökével, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. június 11. 563 A Magyarországon tartózkodó, és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos további tanácsi tudnivalók, feladatok, Budapest, 1988. május 10., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d.; Interjú Kis Bélával, az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökével, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. június 11. 564 Az Egyesület elnöke ekkor Kun Csaba. Bercsi-Telkes (1988) 84. 561

152

okozott sokk talán csak gyerekkorban heverhető ki. Felnőtt fejjel csupán a felejtésben lehet bízni.”565 A Magyar Demokrata Fórummal szoros kapcsolatban álló csoport a Jurta Színházban tartott MDF-rendezvények egyik fő szervezője volt, és az 1988. június 27-i nagy Erdély-tüntetés előkészítésébe is bekapcsolódott. 1987 nyarán az Egyesület az erdélyi magyar menekült gyerekeknek rendezett tábort a Pilisben. Az Erdélyi Körnek mintegy 80 tagja volt, akik kéthetente szombatonként gyűltek össze az Egyesület szentendrei székházában. A menekültek lakásproblémáinak megoldására az Egyesület egyházi és világi szervezetekkel együttműködve, a svájci református egyház segítségével lakásépítési programot is indított. 566 A „Lelkiismeret 88” csoport, mely 1988. augusztus végén békés tüntetést szervezett a romániai falvak védelmében, szeptemberben újjászervezte az eredetileg 1947-ben létrejött Magyar-Román Baráti Társaságot, azzal a céllal, hogy demokratikus eszközökkel küzdjenek a két ország közötti problémák megoldásáért.567 1988. december 17-én „a Magyarországon élő erdélyi származású, és Erdély iránt érdeklődő állampolgárok, az Erdéllyel foglalkozó különféle kulturális szervezetek, körök és egyesületek” megalapították az Erdélyi Szövetséget. Az ideiglenes vezetőség elnöke dr. Márton János, a Hazafias Népfront alelnöke lett. Céljai közt a „független és demokratikus szervezet” megfogalmazta az erdélyi magyarok helyzetének és történelmének a magyar társadalommal való alaposabb megismertetését, valamint az erdélyi magyarság helyzetének figyelemmel kísérését.568 „Rövidtávú”, közvetlen célként tűzte ki a szervezet annak elérését, hogy a magyar állam mondja fel a magyar-román kettős állampolgárságot szabályozó egyezményt.569

565

Megalakult az Erdélyi Kör, Magyar Nemzet, 1988. július 26. 3. Bercsi-Telkes (1988) 85. 567 Miért szervezik újjá a Magyar-Román Baráti Társaságot?, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 3. 4. 568 Megalakult az Erdélyi Szövetség, Magyar Nemzet, 1988. december 20. 6. 569 Erdélyi Szövetség. Közvetlen cél: mondják fel a magyar-román kettős állampolgárságról szóló egyezményt, Magyar Nemzet, 1988. december 29. 12. A szervezet az 1990-as évek elejére megszüntette tevékenységét. Romsics (2003) 86. 566

153

6.2.3.1. A Romania Libera csoport A Romania Libera, azaz Szabad Románia Csoport 1988. április 12-én, Ara-Kovács Attila budapesti lakásán tartott sajtótájékoztatóján jelentette be megalakulását. A szervezet 10 tagú intézőbizottsága négy mérnökből, egy ortodox papból, egy villanyszerelőből, egy lakatosból, egy acélipari munkásból, egy számítógép-programozóból és egy közgazdászból állt, valamennyien románok. Utóbbi, Cornel Rosca volt a csoport szóvivője. Tájékoztatásuk szerint Aradon, Temesváron és Nagyváradon is voltak a szervezetüknek képviselőik.570 A csoport tagjai, Magyarországra menekült román ellenzékiek már 1987 második felétől aktívan tevékenykedtek. Egyrészt Erdélyben folytattak Ceauşescu-ellenes propagandatevékenységet röpiratok terjesztésével, másrészt pedig a Nyugat figyelmét igyekeztek felhívni a romániai állapotokra. A nyugati sajtón és a nyugati országok budapesti külképviseletein keresztül azt szerették volna elérni, hogy ezek az országok is gyakoroljanak nyomást Romániára. A demokratikus ellenzék támogatásával 1988 áprilisától megkezdték a Romania Libera szamizdat lap kiadását, mely az első román nyelvű szamizdat folyóirat volt a kommunista Románia történetében.571 A lap szerkesztői írásaikban a szovjet peresztrojka és a magyar reformok irányát jelölték ki Románia számára, mint a lakosság által támogatott reformvonalat.572 Míg a Szabad Európa magyar szerkesztősége készséggel közvetítette a lap cikkeit, a rádió román szerkesztősége mindenféle együttműködés lehetőségét megtagadta, arra hivatkozva, hogy a Magyarországra menekült románok minden valószínűség szerint a Securitate emberei.573 A csoportnak 1989 elejére mintegy 300 tagja lett, többnyire román nemzetiségű menekültek. Helyiség hiányában a csoport tagjai gyakran a szabad ég alatt szerveztek találkozókat. A Szabad Románia tagjai többször észlelték, hogy ismeretlen emberek, magukat román turistáknak nevező idegenek csapódtak hozzájuk, akik időnként fényképeket készítettek a menekültektől. A tagok a Securitate ügynökeitől tartottak, akikről lehetett tudni, hogy Magyarországon is nagy számban jelen vannak. Igaz, ugyanígy a magyar állami szervek is megfigyelték e csoportosulásokat. Vásárhelyi Antallal, a Menedék Bizottság Erdélyből

570

Szabad Európa Rádió (SZER) 1988. július 12-i adása, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 571 Ara-Kovács Attila (1999): Délibáb az utcasarkon, Beszélő, 1999/9., http://beszelo.c3.hu/cikkek/delibab-azutcasarkon, Megtekintve: 2012. december 16. 572 Szabad Európa Rádió (SZER) 1988. július 12-i adása, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 573 Ara-Kovács (1999)

154

Magyarországra menekült, a Szabad Románia csoporttal is kapcsolatot tartó tagjával esett meg például 1988 szeptemberében, hogy megelégelve a folyamatosan észlelt követést, nekiesett a nyomában járó, Securitate-ügynöknek vélt férfinak, akiről kiderült, hogy magyar rendőr volt. Vásárhelyi ellen hivatalos személy elleni erőszakos bűncselekményének vádja miatt indult büntető per.574 A Romania Libera csoport megalakulásának és tevékenységének több okból is nagy jelentősége volt. Mindenképpen figyelemfelkeltő volt külföldön az az addig példa nélküli jelenség, hogy egy kommunista ország ellenzéke egy másik kommunista országban tevékenykedve bírálja a hazájában fennálló politikai viszonyokat. A magyar és a román ellenzéki csoportok együttműködése pedig különösen példaértékű volt abban az időszakban, amikor Romániában a magyarokkal szembeni gyűlöletkeltő politika minden területen érzékeltette hatását. A Szabad Románia csoport nyilatkozataiban élesen elítélte Ceauşescu nemzetiségpolitikáját,

és

a

magyar

kisebbség

beolvasztására

tett

kísérleteket.

Megfogalmazásuk szerint „a bukaresti rezsim tudatosan szítja a két nép közötti feszültséget, tudatosan festi a falra a belső és külső magyar fenyegetés rémét, ezzel próbálja elterelni a lakosság figyelmét az ország igazi bajairól.”575 A csoport fellépése ahhoz is hozzájárult, hogy a magyar közvélemény egy részének a románok irányába kialakult előítéleteit árnyalja. Lengyel Gabriella a Menedék Bizottságból ezt a következőképp fogalmazta meg: „(…) úgy érzem, ezzel megtört a jég, sok magyar ráébredhetett arra, hogy nem minden román szolgalelkű vagy despota, hogy odaát is emberek, mégpedig szenvedő – és olykor gondolkodó – emberek élnek!”576 Cornel Rosca, a Romania Libera csoport szóvivője számos alkalommal kifejezte háláját a Magyarországon szerzett pozitív élményei miatt, melyeket nem az állam, hanem a magyar emberek segítőkész hozzáállásának köszönhetett: „(…) nem tudom, hányadszor kell dicsérőleg szólnom ennek a népnek a nagylelkűségéről és rugalmasságáról. Mert ha mi ma Magyarországon vagyunk, magyarok és románok, és tovább tudunk itt élni, az nem a magyar kormánynak tulajdonítható, hanem a magyar nép velünk szemben tanúsított magatartásának. (…) 574

Büntetőeljárás két román áttelepült ellen, München, 1989. január 20., SZER, Világhíradó, http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 575 Szabad Európa Rádió (SZER) 1988. július 12-i adása, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 576 Interjú Lengyel Gabriellával, Bossányi (1989) 159.

155

Nekünk a kormány nem ad lakást, nem tart el, nincsenek számunkra fenntartott vendéglők, szállodák, vagy kempingek. Es ha mégis van tető a fejünk fölött és kapunk egy tál ételt, ezt a magyar nép rokonszenvének, szolidaritásának köszönhetjük.”577 A Romania Libera csoport számos felhívással, megmozdulással igyekezett tiltakozni a romániai állapotokkal szemben, és különösképp felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét a Romániában történő durva jogsértésekre. Felhívásban tiltakozott például az erdélyi falurombolás ellen, és a 385 Magyarországra menekült román által aláírt dokumentumot a budapesti román nagykövetségre is eljuttatták. 578 Egy 1988. július eleji közleményükben úgy fogalmaztak, hogy Ceauşescu azért engedélyezi az erdélyiek kivándorlását Magyarországra, mert ettől a magyarországi társadalmi problémák növekedését reméli, tudván, hogy a határokat a Nyugat felé Magyarország zárva tartja.579 A Romania Libera a szófiai magyar nagykövetségen menedéket kérő 12 erdélyi menekült érdekében is nyílt levélben fordult a magyar hatóságokhoz, kérve, hogy engedjék az érintetteket Magyarországon letelepedni, és ne adják őket vissza a román hatóságoknak.580 Figyelemre méltóak voltak a Szabad Románia nyugati fellépései is. A Nyugat kormányaihoz intézett felhívásaikban több alkalommal is – 1988 decemberében illetve 1989 márciusában – a Ceauşescu elnöknek nyújtott valamennyi támogatás és hitel leállítását, valamint a Romániából exportált cikkek bojkottját kérték.581 A szervezet azzal érvelt, hogy ezek a pénzek tartják életben a „magát a Kárpátok zsenijeként éltető kondukátor” rendszerét, melyeket a legkevésbé sem támogatandó célokra fordít Bukarest: „A

kölcsönbe

kapott

pénzeket

kémszervezetére,

a

fegyveres

erőkre,

a

titkosrendőrségre, pártpropagandára és esztelenül gazdaságtalan beruházásokra tékozolja. Erőltetett kapkodással letörlesztette ugyan a külföldi adósságot, de ezzel

577

Interjú Cornel Rosca-val, BBC Panoráma adása, London, 1988. július 29., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 578 Szabad Európa Rádió (SZER) 1988. július 12-i adása, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 579 SZER adása, München, 1988. július 4., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 580 Szabad Románia tagjának nyilatkozata, BBC adása, London, 1988. október 18., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 581 Román ellenzék, BBC adása London, 1988. december 19.; A Romania Libera strasbourgi nyilatkozata, SZER adása, München, 1989. március 21., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10.

156

csak az ország hosszú távú gazdasági érdekeinek okozott súlyos károkat, és a lehető legmélyebbre süllyesztette a lakosság életszínvonalát.”582 A Romania Libera bizottsága az EBEÉ bécsi utókonferenciájához583 is nyílt levélben fordult, felszólítva a demokratikus országok kormányait, hogy ne engedjék, hogy a bécsi záródokumentum létrejöttét megakadályozza a román „kondukátor”, és tegyenek meg mindent a „Ceauşescu-féle népirtás” megállítására: „A Romania Libera Csoport, amely a bukaresti önkényuralmi rendszer ellen harcoló független politikai szervezet, nagy felháborodással értesült a Kondukátor azon új obstrukciós és képmutató manipulációjáról, amellyel a záródokumentum aláírását igyekszik megakadályozni. Felhívást intézünk a 34 küldöttséghez, hogy ne hagyják magukat megfélemlíteni Ceauşescu úr manővereitől, ne engedjék, hogy európai százmilliók reményeit egyetlen ember szeszélye meghiúsítsa. Felhívást intézünk a világ közvéleményéhez és valamennyi demokratikus ország kormányához, hogy emeljék fel szavukat, és tegyenek meg minden diplomáciailag lehetséges erőfeszítést annak érdekében, hogy a XXI. század hajnalán Európa közepén végbemenő népirtást megállítsa.” 584 A román menekültek szervezetének tevékenységét a magyar szervezetek és közvélemény részéről némi bizalmatlanság övezte. Ahogy a – fentebb bemutatottak szerint – a Szabad Európa Rádió román munkatársai a Securitate-t gyanították a szervezet hátterében, úgy ugyanez a gondolat a magyarok egy részének fejében is megfordult. A szervezet vezetői eközben az újonnan csatlakozó románok közt gyanították a beépített emberek jelenlétét. Ezt a Menedék Bizottságból a Romania Libera embereivel legszorosabb kapcsolatot ápoló AraKovács Attila is megerősítette, azonban úgy vélte, ez még nem lehet indok az egész csoporttól való elzárkózáshoz:

582

A Romania Libera strasbourgi nyilatkozata, SZER adása, München, 1989. március 21., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 583 Az Európai Biztonsági és Együttműködési értekezlet. Bővebben lásd a 9. fejezetben. 584 ÁBTL iratok, 1989. január 13., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

157

„A románokkal szemben az volt az egyik racionális érv, hogy tele vannak beépített emberekkel. Valóban. Mi magunk csak ránéztünk a végén, és tudtuk, hogy na, ő az. És akkor mi van? Hát nem lehet állandóan titkolózni!”585 Szilágyi Sándor, a Menedék Bizottság egy másik alapítója a következőképp állt ki a Szabad Románia csoport támogatása, és így egyben a magyar-román együttműködés mellett a két szervezet 1988. augusztus végi közös fellépése alkalmával: „Én lelkiismereti okból gondolom, hogy minden segítséget meg kell adnunk, ami tőlünk telik a Románia Libera csoportnak, és különösen ennek a felhívásnak, hiszen itt Közép-Európában azt hiszem, az elmúlt két évben a legfontosabb dolog, ami történt, hogy a népek közti szolidaritásnak különböző kifejezési formáit tapasztalhatjuk az utóbbi években, és ezek között is a legfontosabbnak a román-magyar demokratikus alapon szerveződő barátságot tartom.”586 A Szabad Románia csoport tehát elsősorban a Menedék Bizottsággal működött együtt: közös megmozdulásaikra még a szervezett tüntetések áttekintése során térek ki. A román menekültek csoportjának aktivitását látva ugyanakkor a népi-nemzeti vonalhoz tartozó szervezetek egy része, így például az MDF is hangot adott a Romania Libera iránti szimpátiájának. Az 1988. augusztusi tiltakozások során levélben szólították meg a román menekültek szervezetét: „Barátaink! A Szabad Románia csoport fellépése már többször igazolt minket abban a régi meggyőződésünkben, hogy igenis vannak román demokraták. Augusztus 23-án kibocsátott felhívásuk megerősíti ezt a benyomást, ezért a felhívás követeléseihez készséggel, a népeink között lassan bontakozó szolidaritás erősítésének őszinte szándékával csatlakozunk.”587 A Romania Libera, a Menedék Bizottság, az SZDSZ és az Erdélyt Védő Független Magyarországi Bizottság közös fellépésére is akadt példa a nyugat-európai tájékoztató

585

Interjú Ara-Kovács Attilával, az Ellenpontok szerkesztőjével, a Menedék Bizottság egyik alapítójával, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. október 586 Interjú a tüntetőkkel, SZER, Világhíradó, München, 1988. augusztus 24., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 587 Az 1988. augusztus 23-án kelt levelet az MDF szervezői nevében Kodolányi Gyula író, Bíró Zoltán irodalomtörténész, Csoóri Sándor író, Joó Rudolf tudományos kutató, Csengey Dénes író, Für Lajos történész, Lezsák Sándor író és Kiss Gy. Csaba irodalomtörténész írták alá. A Demokrata Fórum levele, SZER Világhíradó, München, 1988. augusztus 25., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10.

158

tevékenység során. 1988. július 13-án Londonban tartott közös sajtóértekezletet Románia lakossága és az onnan elmenekültek érdekében a Brit-Román Társaság, a Magyar Szabadságharcos Szövetség és a Magyar Október Szabadsajtó és Tájékoztató Szolgálat. Itt felszólalt

Tamás

Gáspár

Miklós

filozófus

a

Menedék

Bizottság

és

a

Szabad

Kezdeményezések Hálózata nevében, valamint felolvasták az Erdélyt Védő Független Magyarországi Bizottság és a Szabad Románia csoport nyilatkozatait is. A romániai lakosság szenvedéseinek valamint a magyarországi román menekültek nehézségeinek ismertetése után mind a magyar, mind a román szervezetek nemzetközi segítséget kértek a menekültkérdés megnyugtató rendezéséhez, a családegyesítések megvalósításához és a harmadik országba történő továbbutazások engedélyeztetéséhez.588 6.2.4. Társadalmi szervezetek tiltakozása a falurombolás ellen Számos olyan társadalmi szervezet, klub vagy intézmény is működött Magyarországon, akik ugyan nem folytattak a fenti csoportosulásokhoz hasonló aktív segélyező és érdekérvényesítő tevékenységet a menekültek ügyében, ám mégis reagáltak az erdélyieket, románokat sújtó folyamatokra, és hangot adtak felháborodásuknak Románia kisebbségpolitikája, elsősorban a „falurendezési” terv meghirdetése miatt. A tiltakozás egyik legelterjedtebb formája a nyílt levelek, felhívások, tiltakozó nyilatkozatok megfogalmazása volt. Az állásfoglalások tartalmi elemeiben sok hasonlóság lelhető fel.

A Külügyminisztérium 19 ilyen dokumentumot

elemzett,589 és azt találta, hogy azok „általában véve nem tartalmaznak túlzó megállapításokat, románellenes vagy irredenta kijelentéseket; valamennyit a tárgyszerű és higgadt hang jellemzi, bár esetenként élnek az érzelmi hangulatkeltés eszközeivel is.”590 Az elemzés szerint a Magyar Építőművészek Szövetségének felhívása jelentette elsősorban a mintát a később született nyilatkozatokhoz. 591 A dokumentumok jellemző eleme, hogy a magyar vezetéstől – illetve sokszor a különböző nemzetközi szervezetekben részes kormányoktól - a nemzetközi fórumokon való nyílt 588

Román és magyar csoportok Ceausescu ellen, SZER 1988. július 13-i adása, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 589 Köztük a Magyar Írószövetség, a Hazafias Népfront (HNF) Erdei Ferenc Tudománypolitikai Klubja, a HNF Országos Tanácsának Országos Honismereti Bizottsága, a Magyar Építőművészek Szövetsége, az MTI Irodalomtudományi Intézete, a KISZ BB Ifjúsági Bizottsága, a Magyar Film- és TV-művészek Szövetsége, a Pedagógusok Szakszervezete, az Országos Ügyvédi Tanács, a Magyar Történelmi Társulat, az Országos Béketanács Elnöksége és a Reflex Környezetvédő Egyesület. 590 Magyar társadalmi szervezetek nyilatkozatai a romániai településrombolásról, 1989. január 16., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ, MNL, XIX-J-1-k/1989 139. d. 591 Uo.

159

fellépést követelik, több esetben kissé zavaros megfogalmazásban, vagy összemosva a különböző területeken illetékes szervezetek kompetenciáit. A Magyar Írók Szövetségének Elnöksége például a következőképp kérte fel 1988. június 14-i felhívásában határozott nemzetközi fellépésre a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa elnökét és az MSZMP főtitkárát az erdélyi falvak védelme érdekében: „Tétlenül nem várhatjuk e vésztjósló tervek elkezdését, megvalósítását. Ezért kérjük Önt, forduljon az ENSZ Biztonsági Tanácsához, hogy a casus belli állapothoz közeledő események ne következzenek be. S egyidejűleg kérjük, hogy terjessze a Varsói Szerződés tagállamainak plénuma elé ezt a szocialista állam- és életvitelt minden ízében meghazudtoló antihumánus terv ellen való tiltakozásunkat, immár az egész magyar nép nevében, hogy a »baráti« országok közössége elejét vegye a fenyegető nemzet- és népirtásnak.”592 A teljesség igénye nélkül, a tiltakozó szervezetek sokféleségének illusztrálásaképp tegyünk még említést azokról a szervezetekről, akik valamilyen módon felemelték hangjukat, gyakran a romániai partnerszervezethez intézett nyílt levél formáját választva. Ide tartozott a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Pedagógiai Társaság, a Fogyasztói Szövetkezetek Országos Tanácsa, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége, a magyar színházi szakma, a Magyar Tudományos Akadémia, a Szakszervezetek Országos Tanácsa, az eszperantisták, a Magyar Levéltárosok Egyesülete, a Hazafias Népfront (HNF) Erdei Ferenc Tudománypolitikai Klubja, a HNF Országos Tanácsának Országos Honismereti Bizottsága, a Magyar Építőművészek Szövetsége, az MTI Irodalomtudományi Intézete, a KISZ Budapesti Bizottságának Ifjúsági Bizottsága, a Magyar Film- és TV-művészek Szövetsége, a Pedagógusok Szakszervezete, az Országos Ügyvédi Tanács, Magyar Történelmi Társulat, az Országos

Béketanács

Elnöksége,

a

Reflex

Környezetvédő

Egyesület,

a

Magyar

Természetbarát Szövetség valamint a 19 magyarországi egyetemet képviselő Rektori Konferencia.593

592

A Magyar Írók Szövetségének felhívása, In: Für (1989), 161-162., 161. Társadalmi testületek, szervezetek a romániai intézkedések ellen, Magyar Nemzet, 1988. június 25.; Újabb tiltakozások a romániai települések felszámolása ellen, Népszabadság, 1988. június 18. 21. ; „Népeket és nemzetiségeket nem lehet akaratuk ellen áttelepíteni”. Újabb tiltakozások az erőszakos román településpolitika miatt, Népszabadság, 1988. június 22. 9.; Ülést tartott a Magyarok Világszövetségének elnöksége, Népszabadság, 1988. június 29. 8.; Az eszperantisták elítélik a romániai falurombolást, Magyar Nemzet, 1988. 593

160

Külön figyelmet érdemelnek azok a tiltakozó levelek és nyilatkozatok, melyek mögött több csoport vagy magánszemély együttműködése állt. Az alábbiakban ezek közül emeljem ki a legjelentősebb kezdeményezéseket. 1988 januárjában az ellenzék több csoportja fogalmazott meg a román népnek címzett nyílt levelet, melyben az aláírók együttérzésüket fejezték ki Ceauşescu diktatúrájának elszenvedőivel. „Azt kívánjuk, hogy Románia népe kiharcolja azt a politikai változást, amely demokratikus viszonyokat teremt a politikai, társadalmi, gazdasági élet minden területén, beleértve a nemzetiségek kérdését” – fogalmaz a nyilatkozat, mely a kisebbségi és a többségi lét együttes szabad kibontakozásában látja a pozitív változás lehetőségét.594 A szolidaritási nyilatkozatot 1988. január 19-én Für Lajos lakásán tartott sajtótájékoztatón ismertette Vásárhelyi Miklós. A szervezők között volt Benda Gyula, Bodor Pál, Csoóri Sándor, Kiss Gy. Csaba, Mészöly Miklós és Szabó Miklós is. A rendezvényt a meghívás ellenére bojkottálták a hivatalos magyar médiumok, jelen voltak viszont kollégiumi és egyetemi lapok, szamizdatlapok képviselői, valamint Budapestre akkreditált külföldi tudósítók és az osztrák hírügynökség munkatársai is. 595 A levélre a Romania Libera ellenzéki csoport válaszolt a románok nevében, a magyar megfogalmazókéhoz hasonló hangot megütve. 596 Egyes magyar szervezetek - a Magyar Demokrata Fórum, a Bethlen Alapítvány, a BajcsyZsilinszky Endre Baráti Társaság, a Veres Péter Baráti Társaság, a Szabó Dezső Emléktársaság és a Kultúraökológiai Munkaközösség - egyenesen Mihail Gorbacsovhoz, az SZKP főtitkárához írtak figyelemfelhívó levelet 1988 júliusában, melyben nemcsak a magyar, de valamennyi Romániában élő nemzeti kisebbség védelme érdekében kérték a szovjet főtitkár fellépését. Az aláírók a román magatartásnak a szocializmus eszméit sértő jellegével érveltek:

augusztus 23. 3.; Magyar és külföldi írók állásfoglalása a romániai településrendezési tervről, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 17. 9.; Magyar társadalmi szervezetek nyilatkozatai a romániai településrombolásról, 1989. január 16., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ, MNL, XIX-J-1-k/1989 139. d.; A 19 magyarországi egyetemet képviselő rektori konferencia állásfoglalása a romániai településrendezési tervvel és intézkedésekkel kapcsolatban, In: Für (1989), 165-168. 594 Románia-dosszié. A szolidaritási nyilatkozat és aláírói, Beszélő 23. szám (1988/1.), In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 223. 595 Uo. 224. 596 Uo. 225.

161

„Kényszerűen felvetődik a kérdés, hogy ilyen körülmények között vajon szocialista államnak tekinthető-e Románia, miközben vezetősége a világ szemében az embertelenség, az elszigetelődés, a nacionalista diszkrimináció és a despotizmus megtestesítője? Fájdalommal látjuk, hogy az az út, amelyen ma ez az ország halad, a nemzeti gyűlölködés és a barbarizmus, nem pedig a szocialista jövő felé vezet.”597 A levelet megfogalmazó szervezetek küldöttsége 1988. szeptember 22-én a budapesti szovjet nagykövetségen személyesen is átadta a Gorbacsovnak címzett dokumentumot.598 Az

1988.

augusztus

25-én,

Balatonszemesen

kezdődött,

Szárszó

’88

néven

a

Társadalompolitikai és Honismereti Klubok Tanácsa és a szakkollégium által közösen szervezett több napos találkozónak is napirendjén szerepelt a nemzet és a nemzettudat kérdése.599 E témában a találkozó előadói között szerepelt Németh Zsolt, Balassa Péter, Molnár Gusztáv, Berta Zoltán, Kiss Gy. Csaba és Fekete Gyula. Az aradi találkozó hírére a résztvevők augusztus 30-án táviratot fogalmaztak meg Grósz Károly pártfőtitkárnak, kifejezve a

találkozóról

kiadott

hivatalos

közlemények

keltette

döbbenetüket

és

csalódottságukat, és azt a tábor 630 résztvevője aláírta. Többen kifogásolták ugyanakkor, hogy a végső, elküldött levél szövege az eredeti verziónál visszafogottabb hangot ütött meg, egyebek mellett elhagyva a tervezett, erős hangú zárómondatot, mely szerint „Magyarország miniszterelnök-főtitkára alkalmatlannak bizonyult nemzeti érdekeink képviseletére és ily módon funkcióinak betöltésére.”600 Végül említsük meg, hogy az 1989. március 15-i megemlékezés alkalmából 31 független szervezet által megfogalmazott 12 pont követelései közt szerepelt a romániai menekültek helyzetének rendezése is: „Felelős kisebbségi és menekültpolitikát. A kormány lépjen föl a nemzetközi fórumokon a magyar kisebbségek védelmében. Szűnjék meg a rendőri szemlélet és a jogtalan megkülönböztetés a romániai menekültek ügyében” – fogalmaz a felhívás 10. pontja.601

597

Magyar demokratikus szervezetek levele M. Gorbacsovhoz, In: Für (1989), 163-164. 164. Uo. 599 Béki Gabriella (1988): Szárszó ’88. Újra tudjunk együttgondolkodni nemzetünk jövőjéről, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 633-636. 633. 600 Béki (1988) 634. 601 Mit kíván a magyar nemzet?, Beszélő 26. szám, 1989/1., http://beszelo.c3.hu/cikkek/mit-kivan-a-magyarnemzet, Megtekintve: 2012. szeptember 5. 598

162

6.2.5. Tiltakozások a magyar menekültügyi eljárással szemben Míg a legtöbb szervezet, intézmény a maga eszközeivel nyíltan bekapcsolódott a román falurombolási tervvel és Bukarest kisebbségpolitikájával szembeni tiltakozásba, melynek során nem került szembe a magyar pártpolitikával, addig a hazai menekültpolitikai eljárás kritikáját már kevesebben vállalták fel. A hazai menekültügyet szorosan figyelemmel követő alternatív szervezetek többségénél a legnagyobb felháborodást a magyar hatóságoknak azon eljárása váltotta ki, hogy sok esetben visszaadtak menekülteket Romániának, akikre aztán kegyetlen megtorlás várt a határon túl: „A magyar határőrség a határon átmenekülő magyarokat általában beengedi az országba, ők megkapják az ittlét legalitását jelentő ideiglenes tartózkodási engedélyt – kivéve a büntetett előéletűeket és az otthonukban körözött bűnözőket. De hogy a Ceauşescuékkal még most is együttműködő magyar kormányzat milyen sorsot szán például a politikai ellenállás »bűneiért«odaát közbűntényesnek minősített menekülő magyarnak, azt némi fantáziával elképzelhetjük.” 602 Mivel a magyar állam a nyilvánosságtól elzárta a visszaadásokra vonatkozó adatokat és keveset lehetett tudni az elbírálás szempontjairól, a közvélemény elsősorban különböző, nehezen ellenőrizhető szóbeli híresztelések alapján szerzett tudomást a határ menti eseményekről. Nyilvános információ híján az alternatív szervezetek maguk kezdtek el saját dokumentációt vezetni a menekülteken keresztül hozzájuk eljutott magyar hatósági visszaélésekről. A Menedék Bizottság, aki már első, 1988. januári nyilatkozatában megfogalmazta azt a követelést, hogy Magyarország senkit ne adjon vissza Romániának,603 a visszaadásokról készített esetgyűjteményük egy részét a Beszélő lapjain jelentették meg. Egy példa a felsorolásból: „1988. augusztus 19. A magyarországi Nagylétánál jön át egy 72 fős csoport. A magyar hatóságok bezárják őket a helyi moziba, majd másnap 32 főt megbilincselve visszaadnak Romániának. Ezeket nagyon megverik a román határőrök, kötelesek 2

602

Bognár Éva – Csalog Zsolt – Fényi Tibor (1988): Nemcsak hírlik, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 552-554. 552. 603 A menekültek ügye, Beszélő, 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 227.

163

hónap múltán a Securitatén jelentkezni. Legtöbbjüket 1 évi kényszermunkára ítélik, 40 százalékos bércsökkentéssel.”604 Az alternatív szervezetek közleményei szerint a magyar-román határon egyszer már átjutottak sem érezhették magukat biztonságban Magyarországon. A Menedék Bizottság 1988. januári, „megbízható forrásokon” alapuló adatai szerint 1988. január 4. és 7. között megközelítőleg 160 romániai menekültnek – magyar és román nemzetiségűeknek egyaránt - küldött a KEOKH hazatérésre felszólító végzést.605 Az ő rettegésükről, bizonytalan helyzetükről írt a 70-es évek végén Erdélyből áttelepült Tamás Gáspár Miklós a Beszélőben 1988 elején: „A szabályszerű kivándorlók – többnyire értelmiségiek – ezrein kívül több ezer romániai menekült lapul Magyarországon, újabban nem is csak magyarok. Némelyikük ideiglenes vagy állandó tartózkodási engedélyt kap, némelyikük továbbmehet Nyugatra, ha tud, de legtöbbjük sorsa bizonytalan. Rettegnek, nyomorognak, és félnek a rendőrtől, akárcsak otthon. Néhányuknak, akik legalizálni próbálták helyzetüket, s ezért ismerhette őket a hírhedt KEOKH, kiutasítási végzést kézbesítettek: egy héten belül kötelesek lettek volna átkelni – ahogy ez a gyalázatos dokumentum fogalmazott – valamely »román határszakaszon«.”606 Az alternatív szervezetek saját információik alapján arra is felhívják a figyelmet, hogy a magyar hatóságok eljárásuk során egyértelműen különbséget tesznek a menekültek közt nemzetiségük alapján, és akik nem a határon túli magyar kisebbség tagjai, sok jóindulatra nem számíthatnak a határőrök részéről: „Hírlik, hogy a befogadás általában csak a magyar határátlépőknek jár, vagy esetleg még a szásznak, akit könnyű lesz továbbpasszolni Ausztriába, Nyugat-Németországba. A szökött románt és cigányt azonban a magyar határőr átadja román kollégáinak, akik

604

Fényi Tibor (1989): A romániai menekültek visszaadásáról. Részletek a Menedék Bizottság dokumentációjából, Beszélő 26. szám, 1989/1., http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-romaniai-menekultekvisszaadasarol, Megtekintve: 2012. szeptember 5. 605 A menekültek ügye, Beszélő, 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 226. 606 Tamás Gáspár Miklós (1988): A bozgor megszólal, Beszélő 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 19811989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 221.

164

a boldogtalant úgyszólván a szeme láttára verik félholttá, hogy utána a hírhedt romániai táborok egyikében tüntessék el, nemegyszer örökre.”607 A Menedék Bizottság értelmezése szerint Szűrös Mátyás 1988. januári nyilatkozatában, ahol az üldözöttek és a gazdasági menekültek közötti különbségtételre utalt, burkoltan a magyar és a román nemzetiségű román állampolgárok eltérő elbírálását ismerte be.608 AZ MDF által a határ mentén szolgálatot teljesítőktől szerzett információk szintén megerősítették a faji, nemzetiségi alapon történő különbségtétel gyakorlatát a magyar hatóságok eljárásában. 609 A Menedék Bizottság határozottan elítélte a megkülönböztetést, és azt az eljárási folyamatot is, ahogyan a menekültek befogadására való „érdemlegességét” elbírálták. Elképzeléseik szerint a megoldás az lenne, ha kiutasító határozatot csak törvényben meghatározott, világos szempontok alapján, a bíróság adhatna, mellyel szemben az érintett fellebbezési joggal rendelkezne: „Megengedhetetlennek tartjuk, hogy bárki faji vagy nemzeti előítéletei alapján néhány perces beszélgetés után döntsön arról, hogy ki jöhet be Magyarországra és ki nem! Követeljük, hogy az országból kiutasító határozatot csak bíróság hozhasson, és az ellen fellebbezéssel lehessen élni. Írja elő törvény, hogy mikor nem adható menedékjog. Ez csakis a magyar törvények által is súlyos bűncselekményt elkövetett körözött bűnözőkre vonatkozzon, ám őket is ügyüket kivizsgálva, törvényes kiadatási eljárás során adják ki.” 610 Hasonló elveket fogalmazott meg 1989. január elején az MTI-n keresztül kiadott nyilatkozatában az MDF Ideiglenes Elnöksége. Álláspontja szerint körültekintő vizsgálat nélkül senkit sem szabad Romániába visszatoloncolni, azzal együtt, hogy „a magyar nemzet természetesen nem kötelezhető ellenséges, vagy a belső rendre veszélyes elemek korlátozatlan befogadására”.611 Az MDF-nyilatkozat szükségesnek ítéli a határhoz közeli menekülttáborok

607

Bognár et al. (1988) 552. A menekültek ügye, Beszélő, 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 226. 609 Tragikus események a magyar-román határon, Javaslatok az erdélyi menekültek érdekében, 1989. január 7., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 610 Bognár et al. (1988) 554. 611 Menekülttábor felállítását javasolja a Magyar Demokrata Fórum, MTI, 1989. január 3., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 608

165

felállítását is, de a Menedék Bizottság álláspontjához hasonlóan azt az ENSZ illetékes szerveivel együttműködve tudja csak elképzelni. 612 6.2.5.1. Hírek és híresztelések a magyar-román határ melletti eseményekről Az alábbiakban egy, a magyar közvéleményben nagy port kavaró, az MDF gyulai szervezete által nyilvánosságra hozott, a magyar-román határ mellett talált 18 holttestről szóló hír történetét kívánom bemutatni. Az eset életszerű képet ad arról, hogy az alternatív szervezetek részéről

milyen

ellenőrizhetetlen

csatornákon

való

tájékozódáshoz

és

információ

megosztáshoz, az állam részéről pedig kínos mentegetőzésekhez vezetett a nyílt tájékoztatás hiánya a menekültügyben. A történet bemutatja továbbá, hogyan mosódtak össze a köztudatban a magyar-román határon innen és túl a menekültekkel megesett atrocitások, és hogy ennek ellenére a magyar állam miként zárkózott el teljes mértékben a határ román oldalán történtekkel kapcsolatos bármiféle információ megosztástól vagy állásfoglalástól. Nyilatkozataiban, dokumentumaiban az állam azt a tényt is ignorálta, hogy a magyar hatóságoknak a menekültekkel szembeni magatartása – pl. visszaadások esetén – ok-okozati kapcsolatban áll a román oldalon elszenvedett erőszakos cselekményekkel. 1989. január 6-án az MDF gyulai szervezete levélben fordult Stadinger Istvánhoz, az Országgyűlés elnökéhez, hogy felhívja a figyelmét a magyar-román határ menti, felháborodást keltő magyar hatósági eljárási gyakorlatra: „Felháborít bennünket, hogy miután a menekültek életüket kockáztatva hazánk földjére lépnek, a belügyi hatóságok máig nem tisztázott szempontok, hatáskör és utasítások szerint szelektálva küldik vissza egy jelentős részüket, hogy a nem kétséges ítéletet (nyomorékká tevés, sok esetben agyonverés) az üldözők hajtsák végre.”613 A levélben az MDF gyulai szervezte követeli az Országgyűléstől, hogy „kötelezze a kormányt”, hogy Magyarország csatlakozzon az 1951.évi genfi konvencióhoz, és állítson fel az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szempontjainak megfelelő menekülttáborokat. Az MDF állítólagos belügyi forrásokból származó információi szerint a Lőkösháza és Kötegyán közti 50 km-es határsávban 1988. november vége felé 18 holttestet találtak a

612

Uo. Tragikus események a magyar-román határon. Javaslatok az erdélyi menekültek érdekében, 1989. január 7., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 613

166

kukoricásban, és az ott lakók híresztelései következtében a békéscsabai rendőr-főkapitányság is vizsgálatot indított az ügyben. A határnál szolgálatot teljesítőktől pedig az MDF olyan hírek birtokába jutott a levél alapján, mely szerint még 1989 elején is az illegális határátlépést megkísérők megközelítőleg felét visszaadják a magyar szervek a román hatóságoknak. Az értesülések szerint elsősorban faji, nemzetiségi alapon történik az átjövők megszűrése, az MDF valószínűsítése szerint központi utasítás nyomán: „Minden cigányt visszaadnak, azt, aki nem tud jól magyarul, vagy aki valami miatt büntetve volt Romániában. A visszaadás elbírálása igen rövid úton történik: a cigányokat például sokszor már a határőr visszakényszeríti; időnként hasonlóan jár el a románul beszélőkkel. A második visszaküldési szint a határőrség. Végül – valószínűleg leggyakrabban – a megyei rendőrkapitányság bírálja el saját hatáskörében, hogy kit küld vissza. A szervezetten, olajozottan működő visszaküldés menete arra utal, hogy nem helyi túlkapásról van szó, hanem a rendőrségnek és a határőrségnek ilyen utasítása van.” 614 A Békés megyei rendőr-főkapitányság cáfolta az MDF levelében közölt, a holttestekre vonatkozó információkat: „A határon és a határ közelében halott – nem hogy 18 halott – egyáltalán nem volt azóta, amióta a románok befogadásával foglalkozunk.”615A visszaadások tényét ugyanakkor elismerték, igaz, tagadva a faji és nemzeti megkülönböztetést, ugyanakkor nem kevésbé támadható szempontrendszerre hivatkozva: „Na most, akiket visszaküldünk, munkakerülő, csavargó életmódot folytatók, alkoholisták, nem egyszer elmebetegek és olyan személyek, akik bűncselekményt követtek el Romániában, és azt sem titkoljuk, hogy olyanok esetleg, akiket küldtek azért, hogy valami módon kipuhatoljanak olyan intézkedéseinket, ami nem tartozik Romániára.” 616 A Belügyminisztérium január 9-én közleményben cáfolta a levélben foglalt kijelentéseket és a holttestek hírét, hangsúlyozva, hogy az állami szervek „a kormány vonatkozó politikai direktívái szerint az emberi jogok és a humánum messze menő figyelembe vételével

614

Uo. Mihalik György rendőrezredes nyilatkozata. A gyulai MDF 18 leölt menekültről, rendőrségi cáfolatok, 1989. január 9., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 616 Uo. 615

167

gondoskodnak a hozzánk menekülőkről.”617 A közlemény szerint az MDF levele a magyar és a nemzetközi közvélemény félrevezetését szolgálja, és árt a menekültügy megoldási folyamatának is. 618 Szűrös Mátyás, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke a magyar-román határon talált 18 holttest hírét belpolitikai kérdésnek nevezte, miszerint a hírt alaptalanul terjesztők célja a magyar szervekkel szembeni bizalmatlanság kialakítása és a nemzetközi hírnév rombolása.619 Az MDF eközben megtagadta forrásainak kiadását, de állambiztonsági források alapján a holttestekről szóló információk írásban érkeztek egy határőrtiszttől és egy sorállományú határőr őrmestertől. A gyulai szervezet egy videó felvétellel is rendelkezett egy határ menti holttestről illetve egy menekült szóbeli beszámolójáról. Kapcsolatban álltak olyan határátlépővel is, aki átjövetelét követően lőtt sebe miatt kórházi ápolásra szorult.620 A magyar állambiztonsági szervekhez más, az országhatár román oldalán történt halálesetek bejelentése is eljutott (pl. 1988. december 31-e éjjel nyolc személy lelövéséről a Curtici határátkelőhelyen),

ezek

a

nem

ellenőrzött

információk

azonban

nem

kerültek

nyilvánosságra.621 A Legfőbb Ügyészség részletes vizsgálatot végzett a Stadinger Istvánhoz címzett nyílt levélben foglaltakkal kapcsolatban, melyek eredményei alapján „egyértelműen kizárható, hogy Magyarországon 18 holttestet találtak volna.”622 Az illegális határátlépőkkel szembeni embertelen bánásmód többi példáját pedig az elemzés „alaptalan híresztelésnek” ítélte, legalábbis a román-magyar határon innen: „Forrásuk valóságalapja nem magyarországi esemény.” 623 Bár olyan tanút talált az ügyészség, aki a román oldalon, Csokaj község mellett tudott 26-28 hulla létéről, az ügyészség jelentésében leszögezte, hogy mivel joghatósága csak

617

A Belügyminisztérium közleménye, MTI, 1989. január 9. http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 10. 618 Uo. 619 Szűrös Mátyás a romániai menekülthelyzetről, 1989. január 12., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 620 Horváth Balázs a gyulai menekültbotrány bizonyítékairól, ÁBTL, 1989. január 26., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 621 Híresztelések a magyar-román határon lelőtt menekültekről, ÁBTL, 1989. január 20., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 622 A Legfőbb Ügyészség összefoglaló jelentése, 1989. február 1., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 623 Uo.

168

Magyarországra terjed ki, a Romániára vonatkozó híresztelések valóságalapját nem áll módjukban ellenőrizni. 624 A Legfőbb Ügyészség ezzel együtt az MDF esetében nem tudta megállapítani a rémhírterjesztés alapos gyanúját, mivel a levél írói csak közvetett információkkal rendelkeztek, melyeket tényként könyveltek el. Az MDF-tagoknak nyilatkozó tanúk – akiknek személyét a Fórum nem adta ki, és akiket az Ügyészség sem talált meg - mintegy fele az információ ellenőrzése során visszavonta vallomását. Az Ügyészség úgy ítélte meg, hogy a szándékosság a hamis hír terjesztése során az MDF esetében nem volna eredményesen bizonyítható. 625 Az MDF gyulai szervezetének Országgyűlés elnökéhez intézett levélnek a benne foglaltak valóságtartalmától függetlenül abban állhatott a jelentősége, hogy felhívta a magyar vezetés figyelmét arra, hogy a közvélemény tájékoztatásának a hiánya hova vezethet. Bár a diszkriminatív visszaadásokról szóló híresztelések az állami dokumentumok alapján messze nem voltak alaptalanok, a menekültekre és az elbírálási szempontokra vonatkozó információk nyilvános kezelése lehetett volna az egyetlen „megelőzési módja” a sokadlagos híreszteléseken alapuló informális tájékozódásnak. A halálesetekről szóló hír a magyar közvéleményt is felkavarta, és bár a párt információs jelentései alapján a többség elfogadta a hatóságok gyors válaszát, sokakban továbbra is kételyek maradtak az olvasottak igazságtartalmával kapcsolatban.626 Az alábbiakban pozitív példaként egy olyan esetet mutatok be röviden, ahol az alternatív szervezeteknek a visszaadásokkal szembeni tiltakozása konkrét

eredménnyel járt,

megváltoztatva egy lezártnak hitt állami döntést. Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre és Kőszeg Ferenc két Nyugat felé több alkalommal illegálisan továbbutazni szándékozó erdélyi magyarnak a román hatóságoknak történő 1989. január 2-i visszaadásával szemben léptek fel. Az SZDSZ, az MDF, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság valamint a Jogvédő Szolgálat nevében tiltakoztak levélben Grósz Károlynál, Pozsgay Imrénél, Szűrös Mátyásnál és Horváth Istvánnál. Emellett az amerikai nagykövetség egy munkatársával is konzultáltak, aki támogatta Kőszeg javaslatát, miszerint az Amnesty International és az International

624

Uo. Uo. valamint: Lezárult az ügyészségi vizsgálat. Menekültprobléma van, holttesteket nem találtak. Népszabadság, 1989. február 4. 4. 626 Információs jelentés az 1989. január 6-tól 12-ig terjedő időszak eseményeinek visszhangjáról, MSZMP KB Társadalompolitikai Osztály, 1989. január 13., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 625

169

Helsinki Federation szervezeteket is mozgósítani kell az ügyben. Felsővezetői döntés alapján végül a két érintett menekültet Budapestre visszaszállították, ahol a KEOKH vezetője foglalkozott a továbbiakban ügyükkel.627 Ez az eljárási mód nem egyedi eset lehetett, hiszen az állami dokumentumok rögzítették, hogy a Nyugat felé több alkalommal illegális határátlépést megkísérlő román állampolgárokat „büntetésképp” visszaadják Romániának.628 Mégis nagy jelentősége volt annak, hogy e két erdélyi ügye a nyilvánosság elé került. Egyrészt a sajtón keresztül a magyar közvélemény is értesült az állam részéről a lehetséges mértékig elhallgatott témáról, másrészt a közvélemény és a társadalmi szervezetek erőteljes véleménynyilvánításukkal az állami vezetésre is némi nyomást tudtak gyakorolni. E két erdélyi esetében tehát megtörtént az, amire a nyilvánosság nyomása nélkül többnyire nem került sor: alaposan megvizsgálták a határátlépést megkísérlők ügyét, és végül nemhogy nem adták őket vissza a román hatóságoknak, de miután Svédországtól befogadó nyilatkozatot is kaptak, végül legálisan kijutottak Nyugatra. Nagy László ügyvéd, az Erdélyi Szövetség alelnökének magyarázata szerint a két fiatallal szemben folytatott magyar eljárás több szempontból is jogsértő volt. Egyrészt úgy kívánták kiutasítani őket az országból, hogy a rendőrség igazgatásrendészeti eljárást indított velük szemben, határozat azonban nem született ügyükben. Másrészt Magyarország a menekülteknek nem biztosította a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányában is rögzített jogorvoslat lehetőségét. Az Erdélyi Szövetség alelnöke szerint a mulasztások fő felelőse nem a belügyi szervek, hanem a politikai vezetés: „Miután tömegesen fordultak elő visszaadások, meggyőződésem, hogy nem a Belügyminisztérium igazgatásrendészetén belül kell keresni a felelősséget, hanem inkább azok között a politikusok között, akik nem tettek ez ellen a gyakorlat ellen kellő időben megfelelő lépéseket. Pillanatnyilag ugyanis a lakosság és a közvélemény szemében bűnbakként a Belügyminisztérium szerepel. Én viszont a belső praxisom alapján azt tudom mondani, hogy ez nem egészen így van, azért nem, mert kizártnak

627

Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre, Kőszeg Ferenc a romániai menekültek visszaküldésének gyakorlatáról, 1989. január 4., ÁBTL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 628 A magyar-román államhatáron 1988. május 15. – május 31-ig kialakult helyzetről jelentés, 1988. június, MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

170

tartom,

hogy

bizonyos

politikai

tényezők

ne

tudtak

volna

ezekről

a

visszaadásokról.”629 6.2.6. Tüntetések Erdélyért és a romániai menekültekért 1988-89-ben az alternatív szervezetek által kezdeményezett megmozdulások egyik fő célja Románia kisebbség- és emberi jogi politikája elleni tiltakozás volt. Ahogy láttuk, 1988 elejétől változás következett be az MSZMP-nek a határon túli magyarságot érintő nemzetpolitikájában, azonban a pártnak a tüntetésekhez való hozzáállása mégis ambivalens volt. A korábbiakhoz képest nagyobb jóindulatot tapasztalhattak a szervezők – például az 1988. június 27-i tüntetés előkészítése során -, hiszen ellenkező esetben az új nemzetpolitikai retorika teljes mértékben hitelét vesztette volna. Másrészt vélhetően azért is, mert a pártnak jól jött, hogy a magyar közvélemény és az ellenzék végre nem a belpolitikai problémákra, hanem egy „külső ellenségre” fókuszál. Ennek ellenére nem egy esetben került sor erőszakos rendőri beavatkozásra a különböző békés

tüntetések

során.

Ami

a

gyülekezési

jog

szabályozását

illeti,

ekkor

a

Belügyminisztérium 5159/1945. számú rendelete volt érvényben, mely előírta: „Minden politikai és gazdasági jellegű nyilvános népgyűlés, felvonulás és bármilyen más politikai összejövetel a gyűlés, összejövetel helyén lévő rendőrhatóságnak a gyűlés megkezdéséig szóval vagy írásban bejelentendő.”630 A bejelentés azonban még messze nem jelentette azt, hogy a rendőrség valóban megadta volna az engedélyt. Nem egy esetben az elutasítás indoka az volt, hogy a különböző demonstrációk valójában tovább súlyosbítják a magyar-román kétoldalú kapcsolatokat és így közvetve az erdélyi magyarság helyzetét is. Külpolitikai szempontból az ambivalens magatartás hátterében az is meghúzódott, hogy Budapestnek más képet kellett mutatnia magáról a Nyugat és a szocialista blokk irányába. Míg egyik oldalon a brutális rendőri intézkedések végrehajtása a Nyugat felé kialakítani igyekezett „reformország” képét, és így a gazdaságilag létfontosságú kölcsönök garanciáját veszélyeztette volna,631 addig a másik oldalon a párt a szocialista szomszéddal szembeni tiltakozások állami támogatásának a látszatát is szerette volna elkerülni.

629

Az Erdélyi Szövetség a menekültek ügykezelésének átalakításáról, 1989. január 7., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 630 Idézi: Memento Brassó!, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 556. 631 Romsics (2003) 35.

171

Az erdélyiek érdekében szervezett tiltakozások állami tudomásul vételét tükrözi Gál Zoltán belügyminiszter-helyettes 1988. júniusi állásfoglalása: „A magyar társadalomban mély hullámokat vertek a romániai településrendezési tervek, és az elmúlt napokban a legkülönbözőbb formákban tiltakoztak ez ellen. Nekem az a véleményem: ha a lakossági megmozdulások nem csapnak át szélsőségekbe, ha mértéktartóak maradnak, akkor segítenek abban, hogy a közvélemény támogassa és elfogadja az állami intézkedéseket, amelyeket az itt tartózkodó román állampolgárok érdekében teszünk.”632 A gyakorlatban az elmondottak ellenére az állam több esetben mégis jobbnak vélte nem megadni az engedélyt a tüntetésekre, és erőszakos rendőri beavatkozásra is nem egyszer sor került. 1988. február 1. Áttekintve a romániai helyzethez illetve a menekültügyhez kapcsolódó tüntetéseket, 1988-ban első alkalommal február 1-jén került sor Európa több városában megmozdulásra. A keleteurópai összefogás pozitív példája volt, hogy a Charta ’77 csehszlovák ellenzéki mozgalom 1988 januárjában nyilvánosságra hozott felhívására a román néppel való szolidaritás napjává tűzték ki február 1-jét Európában. A felhívást eredetileg Gadó György, Grawátsch Péter, Haraszti Miklós, Molnár Tamás és Tamás Gáspár Miklós fogalmazták meg. 633 A kezdeményezők arra szólították fel Európa népét, hogy február 1-jén este 10 órakor oltsák le a világítást otthonukban pár percre, a román nép szenvedésére gondolva, illetve a román követségeknél tartott demonstrációkkal fejezzék ki együttérzésüket. A felhívás kritikusan utal Nyugat-Európának, illetve a nemzetközi szervezeteknek a román politika terén tanúsított passzivitására: „A fűtött, fényes konferenciatermekben üldögélő delegátusok hajlamosak elfeledkezni arról, hogy van Európában egy ország, ahol az emberek fűtés és világítás nélkül élnek. Romániában negyven évvel a háború után még jegyre is alig van élelmiszer. A brassói

632

Gál Zoltán tájékoztatója, Magyar Nemzet, 1988. június 17. 3. Románia-dosszié. A tüntetés, Beszélő 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 229. 633

172

események érzékeltetik a teljes kétségbeesést, amely a munkásokat eltölti ebben az országban.” 634 Prágában, Varsóban és Moszkvában „ezen a napon az ellen tüntettek, ami Kelet-Európa közös baja, s aminek Románia csak a legkirívóbb változata.”635 Prágában a tervekkel ellentétben a brutális rendőri fellépéstől tartva végül nem került sor a román nagykövetség előtt tüntetésre, viszont hatvanan egy magánlakáson tartott böjttel fejezték ki szolidaritásukat a román diktatúrát elszenvedni kényszerülőkkel. Varsóban ellenzéki csoportok valóban megtartották a követségi tüntetést, igaz, a lengyel rendőrség őrizetbe vette, majd később szabadon engedte annak résztvevőit. A Szovjetunióban pedig Szaharov akadémikus néhány társával együtt nyilatkozat formájában ítélte el a romániai helyzetet.636 Bár a felhívás egész Európának szólt, Nyugat-Európában inkább csak az ott élő kelet-európai emigránsokat, menekülteket késztette cselekvésre.637 E megmozdulásnak volt része Budapesten a román nagykövetség előtt tartott február 1-i tüntetés, melyet a szervezők értékelése szerint annak fegyelmezettsége és világos politikai üzenete miatt „a román kormány nem állíthatja be romángyűlölő, irredenta megmozdulásnak, sem a magyar kormány nem sajátíthatja ki.” 638 Bár a szervezők a rendőrségnek előre jelezték szándékukat, a BRFK munkatársai közölték, hogy az 1961. évi bécsi egyezmény értelmében, mely szerint biztosítaniuk kell a diplomáciai képviseletek védelmét, nem engedélyezhetik a demonstrációt. Kifejtették, hogy a felelőtlen fellépés negatív következményeit az erdélyi magyarok fogják saját bőrükön érezni. A szervezők ezzel szemben azzal védekeztek, hogy mivel tömegkommunikációs eszközök nem állnak rendelkezésükre, ha szeretnék sem tudnák visszavonni a kezdeményezést. Másrészt azt is hangsúlyozták, hogy a megmozdulás nemcsak az erdélyi magyarok, hanem Románia egész népének érdekében szerveződik Európa több országában. Bukarest így nem élhetne a nacionalizmus és sovinizmus szokásos vádjával. Gadó György azzal a javaslattal is élt, hogy a rendőrség a sajtóban határolja el magát a tüntetéstől, ami nyilvánvalóan ellentétben

634

Uo. 228. Románia-dosszié. A szolidaritási nyilatkozat és aláírói, Beszélő 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 222. 636 Románia-dosszié. A tüntetés, Beszélő 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 228. 637 Uo. 638 Uo. 222. 635

173

állt a párt szokásos módszerével, mely igyekezett elzárni a nyilvánosságtól a hasonló kezdeményezések hírét. 639 A Magyar Nemzet Napi Krónikájának apró betűs részén közölt rövid tudósítás szerint640 mintegy 330-an, a Beszélő szerint 500-an gyűltek össze a román nagykövetség épületénél, ahol Tamás Gáspár Miklós fejezte ki pár mondatban a résztvevők „testvéri rokonszenvét” a Ceauşescu diktatúrája alatt élő egész román nép, köztük a magyar kisebbség iránt, és éltette a magyar-román barátságot. Eközben a rendőrség a tüntetők mellett várakozott, csak a transzparenssel érkezőktől vették el tábláikat, miközben a román követség ablakából filmezték a jelenetet. Tamás Gáspár Miklós felszólalását követően a szervezők kérésére lassan feloszlott a tömeg, erőszakos rendőri beavatkozásra nem került sor.641 Ennek hátterében az állhatott, hogy a magyar politikai vezetés nem akarta nyíltan megcáfolni Szűrös Mátyásnak a határon túli magyarságért viselt felelősségvállalásról napokkal korábban tett, a közvéleményben pozitív visszhangra talált kijelentéseit. Ugyanakkor a román fél felé azt is demonstrálni igyekezett a rendőrség, hogy nem engedélyezi az efféle megmozdulást, és jelenléte garancia arra, hogy közbelép, ha szükséges. 1988. június 27. A romániai falurombolás terveinek 1988. tavaszi híre még inkább aktív cselekvésre késztette a romániai helyzettel, az erdélyi magyarok sorsával és a menekültekkel már addig is foglalkozó szervezeteket. Az MDF által 1988. március 6-án a Jurta Színházban tartott, az erdélyi magyarok ügyével foglalkozó tanácskozás bizonyos szempontból már a június 27-i Erdély-tüntetés előzményének tekinthető. Bár akkor a demonstráció gondolata explicit módon nem merült fel, ott találkoztak először azok a csoportok és ellenzéki szereplők, akik aztán a nyári megmozdulásban is kulcsszerepet játszottak. „Az MDF mint szervezett mozgalom ekkor még valójában nem létezett, de már működött mint egymást számon tartó emberek közössége, mint saját hagyománnyal és szokásjoggal rendelkező nemzetőrség, s éppen ebben a mivoltában, nagy és tág

639

Uo. 229. Magyar Nemzet, 1988. február 3. 6. 641 Románia-dosszié. A tüntetés, Beszélő 23. szám, 1988/1., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 229-230. 640

174

keretként volt alkalmas arra, hogy megszülessék benne az úgynevezett Erdélyt Védő Független Bizottság. Az ebben összeállt emberek találták ki a Tüntetést.” 642 Május 15-én, az MDF által szervezett egy összejövetelen már szó volt tüntetésszervezésről is, majd Bereczky Vilmos javasolta az Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság rendezvényén a június 27-i dátumot, és a Hősök terét, mint konkrét helyszínt. A tüntetésre szóló felhívás június 6-án született meg, és aznap be is jelentették s szervezők a demonstrációt a rendőrségen.643 A megmozdulás ötletét számos csoport támogatta: a felhívást aláírók között volt az Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság és a Magyar Demokrata Fórum mellett a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a FIDESZ, a TDDSZ, a Széchenyi Casino Hagyományőrző és Művelődési Társaskör, a Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság, a Bibó István Szakkollégium, a Veres Péter Társaság, a Szabó Dezső Emléktársaság, a Forrás Kör valamint az Erdély Művészetéért Alapítvány . 644 Ezen kívül számos csoport vett részt – többnyire saját transzparensekkel – a tüntetésen, mint az ügy támogatói: így tett a Menedék Bizottság645 és a Salom Független Magyar Zsidó Békecsoport is. 646 Az MDF mellett az előkészítő munkához kiemelten járult hozzá a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság, akin keresztül 108 szervező segítette a rendezvényt, és anyagi támogatást is nyújtottak a szervezéshez. Megemlítendő még a Szentendre Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület és a Széchenyi Casino aktivitása is. A tüntetés békés lebonyolítását összesen 300 kiválasztott rendező garantálta. 647 A szervezőknek alapvető célja volt, hogy a tüntetés békésen, provokációktól mentesen folyjon le, ellenkező esetben Románia „irredenta, soviniszta” megmozdulás vádjával illetné Magyarországot. Ennek megvalósíthatósága bizonytalannak tűnt: a tüntetés előtti napokban az a hír jutott el a szervezőkhöz, hogy az eseményre határon túlról érkeznek nacionalista,

642

Csurka (1989) 309. Ripp (2006) 175. 644 Magyar Nemzet, 1988. július 2., 8. 645 Lengyel Gabriella elmondása szerint a Menedék Bizottság is az előkészítő csoportok egyike tervezett lenni, ám a szervezők végül „lefelejtették” őket a felhívásról. Bossányi (1989) 159. 646 Bossányi (1989) 202. 647 Magyar Nemzet, 1988. július 2., 8. 643

175

irredenta hangot megütő provokátorok.648 A tüntetés napján a Magyar Nemzet címlapján közölte Bodor Pál „Egy tüntetés elé” című írását, melyben óva int attól, hogy a tüntetők gyűlölettől vezérelve vegyenek részt az eseményen: „Akinek tehát ezen a tüntetésen egyetlen gyűlölködő szó is elhagyja a száját, aki ezt a fáklyás menetet akár egyetlen másodpercig is más irányba próbálja téríteni, mint a jogok, a hagyomány és a jövő védelmezése – az tudatos provokatőr, az egész magyar nemzet, az anyaországi és a kisebbségi magyarság, az európai szellem ellensége. (…) Legyenek hát a fölvonulók azok, akik vigyáznak a megmozdulás szellemi becsületére, erkölcsi támadhatatlanságára.”649 A demonstráció jelentősége az állam újszerű hozzáállásában is keresendő. Bár a megmozdulás és annak előkészítése állambiztonsági és rendőri kontroll alatt folyt, és a szervezőkkel a rendőrségen, a résztvevőkkel pedig a sajtón keresztül tudatták az állami elvárásokat, önmagában nagy dolog volt, hogy a rendőrség – a kezdeti fenyegető hangú üzenetek után650 - engedélyezte a Románia politikája ellen irányuló demonstrációt. Így kerülhetett sor a legnagyobb magyarországi népi megmozdulásra 1956 óta. 651 Az engedély hátterében az is állhatott, hogy a magyar vezetés érdekében állt, hogy a június 16-i tüntetés652 leverése körüli indulatok csillapodjanak. Az Erdély-tüntetés „ragyogó feszültség-levezetőnek” tűnt, és végre nem a hazai problémákra fókuszált. Igaz, az MSZMP azt is el kívánta kerülni, hogy a megmozdulás támogatójának tűnjön, ily módon kivédve a román és a szocialista blokkon belüli esetleges vádakat: „A nemzeti érzés, a magyarság össztudata, a Ceauşescu elleni kollektív düh egy időre elterelte a figyelmet a belföldi problémákról. Ezért – partnerek voltak. Az is igaz viszont, hogy nem adtak helyszíni közvetítést a TV-n, sőt a TV és a Movi által fölvett teljes anyagot sem adták még le eddig.” 653

648

Bossányi (1989) 16. Bodor Pál: Egy tüntetés elé, Magyar Nemzet, 1988. június 27. 1. 650 Ripp (2006) 176. 651 Csurka (1989) 309. 652 1988. június 16-án Nagy Imre és társai kivégzésének 30. évfordulójára emlékeztek ellenzéki szervezetek. A megmozdulásnak a rendőrség erőszakkal vetett véget. 653 Szekeres László (1989): Tüntetések 1988-ban, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 351-359. 355. 649

176

A tüntetést megelőzően a sajtóban megjelentetett rendőrségi figyelmeztetés jelentősége többféleképpen is értelmezhető. Egyrészt Budapest ezzel részben „levédte” magát Romániával szemben, másrészt viszont a napilapokban és a HÉT műsorában is közzé tett figyelmeztetések „reklámfelületet” is nyújtottak a szervezőknek, a közlés egyféle toborzásként is felfogható volt:654 „A Budapesti Rendőr-főkapitányság (…) felhívja a tervezett tüntetés szervezőinek és résztvevőinek figyelmét a Magyar Népköztársaság alkotmányos rendjének megfelelő felelős állampolgári magatartásra, a nemzetközi jogból eredő kötelezettségek, ezen belül a külképviseletek sérthetetlenségének tiszteletben tartására, a nemzeti gyűlölködés és viszály szításának tilalmára” 655- hangzott az üzenet. A rendőrség mindenesetre felkészült a szükséges bevetésre: a BRFK az egyeztetések során arról tájékoztatta a szervezőket, hogy „tizenkétezer rendőr lesz készenlétben és provokáció vagy rendbontás esetén »intézkedni fognak«.”656 Az előkészítés során a szervezetek között vita alakult ki azzal kapcsolatban, hogy román résztvevői is legyenek-e a megmozdulásnak. Ara-Kovács Attila és Csoóri Sándor erőteljesen kiálltak a románok részvétele és saját szimbólumaik használata mellett. Csoóri javaslatára Ara-Kováccsal Horváth István belügyminisztert is felkeresték, aki biztosította a szervezőket, hogy a belügyi szervek nem fogják kiadni Bukarestnek a tüntetésen részt vevő román menekülteket, a rendőri - és vélhetően állambiztonsági – szervek csak az „esetleges kémeket és agent provocateuröket” kívánják kiszűrni.657 A tüntetésen végül Csoóri Sándorral az élen, és Ara-Kovács Attilával a menet végén mintegy 150 román menekült vonult fel a Hősök terére. Ara-Kovács a következőképpen idézte fel a román zászlóikra végül kis magyar zászlót tűző románok csoportjának lelkes fogadtatását és részvételük jelentőségét: „Már hallatszott valami zenebona és szöveg, amikor elértük a kétszázezres tömeg szélét, de mindennek ellenére, szinte hullámszerűen, ahogy a csoport megjelenésének híre mind előbbre jutott, az emberek visszafordultak, és mintegy ösztönösen szétvált a tömeg. A 150 román pedig ment, egyre ment előre, aztán elkezdődött az éljenzés, a taps. Az Árpád-szobor tövében elhallgatott a hang, a zenét is lekapcsolta valaki, és már csak az arcokat lehetett látni, egy csomó névtelen emberét, olyanokét, akikkel 654

Bossányi (1989) 16. Tizenkét hónap krónikája, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 425-466. 439. 656 Szekeres (1989) 355. 657 Interjú Ara-Kovács Attilával, az Ellenpontok szerkesztőjével, a Menedék Bizottság egyik alapítójával, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. október; Ara-Kovács (1999) 655

177

addig sem, azóta nem találkoztam. És akiket lázba hozott néhány román látványa és az a tény, hogy ezek szabad emberként vállalhatják saját magukat ott, ahol a magyarok sem lehettek egyértelműen szabadok addig. Kicsit a saját szabadságukat is jelentették a piros-sárga-kék zászlók, no meg azokét, akik a piros-fehér-zöldet még titokban sem őrizgethették, közvetlenül a magyar határ mentén, de mégis túl azon.”658 A tüntetők tehát a Hősök terén gyülekeztek, ahol a Himnusz eléneklése után Bubik István színművész felolvasta a Csurka István által írt beszédet,659 valamint az RSZK budapesti nagykövetségének szánt memorandum szövegét. A memorandum szerzői – Csurka István az MDF-ből, Nagy László az 1988. április 15-én alakult Erdélyt Védő Független Bizottságtól, valamint Zétényi Zsolt, a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaságtól – nevesítették kétoldalú és

multilaterális

nemzetközi

egyezményeknek

–

a

Polgári

és

Politikai

Jogok

Egyezségokmányának, az UNESCO 1960. évi egyezményének, illetve a Helsinki Záróokmánynak – azon pontjait, melyeket sértenek a román politikai intézkedések.

660

Ezt

követően a tüntetők rendbontás nélkül a román nagykövetséghez vonultak, ahol azonban a követség ügyvivője nem vette át a tüntetők emlékiratát. A tömeg végül visszavonult a Hősök terére, ahol Csurka István felszólalása zárta le a rendezvényt.661 A tüntetés alatt a szervezők folyamatosan figyelmeztették a résztvevőket a rendezvény békés jellegének megőrzésére, az esetleges provokátoroktól való távolságtartásra. A különböző transzparensek is tükrözni kívánták a megmozdulás főbb üzeneteit: „Természetesen hatottak a tömegre a nagy részben a rendezők által készített táblák, jelszavak is. Hogy csak a legjellegzetesebbeket idézzem: »Igazságot Erdélynek!«, »Dunának, Oltnak egy a hangja!«, »Minden magyar felelős minden magyarért!«, »Nem Erdélyt akarjuk vissza, hanem emberi életet az erdélyieknek!«, »Le a diktátorral!«, »Nem ők lépték át a határt, a határ lépte át őket!«, »Éljen a románmagyar barátság!«, »El a kezeket az erdélyi falvaktól!«, és még sorolhatnám. Ezek pontosan jelzik a nemzeti tüntetés jellegét.”662

658

Ara-Kovács (1999) A beszéd teljes szövegét lehozta a Magyar Nemzet, 1988. július 2-i száma, valamint a tüntetésről készült kiadvány: Varga Csaba (szerk.): Hősök tere ’88. június 27., ISIS Kisszövetkezet Eötvös Kiadója, Budapest, 1988. 660 Magyar Nemzet, 1988. július 2., 8. 661 Ripp (2006) 177. 662 Bossányi (1989) 18-19. 659

178

A tüntetésről a beszámolók igen eltérőek – különösen a résztvevők létszámának vonatkozásában –, de annak békés lezajlását, a tömeg méltóságteljes, kulturált magatartását minden jelentés kiemeli. 663 A szervezők becslései szerint mintegy 150-200 ezer – egyesek szerint ennél is több – ember vett részt a tüntetésen, igaz, a hivatalos, a Népszabadságban és a Magyar Nemzetben is megjelenő, igen rövid MTI jelentés 25-30 ezer főről tesz említést. 664 Mindemellett már az is újdonságnak számított, hogy a párt hivatalos lapja az alternatív és ellenzéki szervezetek által kezdeményezett társadalmi megmozdulásról tudósít, még ha azt messze nem a maga súlyán kezelve is tette. Pár nappal később, július 2-án a Magyar Nemzet aztán egy egész oldalas összeállítást is közölt a tüntetésről.665 Bár már a tüntetés másnapján megjelent MTI tudósítás hangsúlyozta, hogy a tüntetés nem az RSZK666 és a román nép ellen irányult, hanem az emberi jogok érvényesítését gátló és az európai kultúrát romboló politika ellen,667 a román megtorló válaszlépések nem sokáig várattak magukra. Bukarestben már a tüntetés napján gyűlést tartottak a nemzetiségi dolgozók tanácsai, azzal a céllal, hogy „elítéljék egyes magyar körök sovinizmusát, irredentizmusát, és támogatásukról biztosítsák a román párt nemzetiségi politikáját és településrendezését.”668 A tüntetés másnapján pedig a román külügyminiszter-helyettes, Constantin Oancea bejelentette Szűts Pál bukaresti magyar nagykövetnek a kolozsvári magyar főkonzulátus azonnali hatállyal történő bezárását.669 Nehezítették továbbá román részről a határon való átjutást a tüntetést követő napokon, nagy számban visszaküldve a vasúton vagy autóval Romániába utazni szándékozó magyar állampolgárokat.670 Őszi István külügyminiszter-helyettes június 30-án bekérette az RSZK budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjét, Ioan Chirát, hogy tudomására hozza, hogy a román döntés ellentétben áll a két ország közti szerződésekkel, az európai együttműködés normáival, valamint a helsinki záróokmányban és a madridi utótalálkozó záródokumentumában

663

Csurka (1989) 309. Szekeres László, a Bajcsy-Zsilinszky Társaság egyik tagja arról számolt be, hogy a tüntetést követően a rendőrség behívatta a főszervezőket és konyakkal koccintva köszönték meg nekik a megmozdulás problémamentes lefolyását. Szekeres (1989) 356. 664 Tizenkét hónap krónikája, In: Kurtán et al. (szerk.): i.m. 440. 665 Magyar Nemzet, 1988. július 2., 8. 666 Román Szocialista Köztársaság 667 Békés tüntetés Budapesten. A román ügyvivő nem vette át a tiltakozó emlékiratot, Magyar Nemzet, 1988. június 28. 4. 668 Földes (2007) 413. 669 Szűts Pál (1998): Bukaresti napló 1985-1990, Osiris Kiadó, Budapest, 136-139. 670 Bizonytalanná vált a határátlépés, Népszabadság, 1988. július 2. 6.

179

foglaltakkal. Őszi közlése szerint a kétoldalú kapcsolatokat súlyosan károsítja a szocialista országok gyakorlatában példa nélküli lépés.671 A külügyi vezetés kiállt a június 27-i megmozdulás mellett, amikor Őszi az Erdély-tüntetéssel szembeni román vádakat határozottan visszautasította: „Rámutatott, hogy a román vezetés által az intézkedéshez ürügyként felhozott budapesti tüntetés törvényes keretek között zajlott le, az azon részt vevők az emberi jogok érvényesítése érdekében, a humanitárius kapcsolatok korlátozása, a romániai nemzeti kisebbségek hátrányos megkülönböztetése ellen emelték fel szavukat. Nem irányult tehát a Román Szocialista Köztársaság, annak társadalmi rendje és a szocializmus ellen. A demonstráció kiállt a magyar és a román nép barátsága mellett, mentes volt a nacionalista, soviniszta megnyilvánulásoktól. A hivatalos magyar szervek

a

Magyar

Népköztársaság

nemzetközi

kötelességeivel

összhangban

messzemenően gondoskodtak az RSZK budapesti nagykövetségének biztonságáról, működésének zavartalanságáról.”672 Az MSZMP lapjában, a Népszabadságban a tüntetést követően megjelent írásban a szolidaritás kinyilvánítása mellett ugyanakkor már némi kritika és szemrehányás is megfogalmazódott a szervezőkkel szemben a tüntetés következményei miatt: „Aki tüntetést szervez, annak tudnia kell, hogy milyen gyúanyag halmozódott fel itthon is, másutt is. Ott, ahol holnap máshogyan élhetnek vissza ezzel az érzelmek és érdekek zűrzavarából kevert anyaggal. Tüntetésekkel kevéssé lehet szuverén államokat politikájuk megváltoztatására vagy jobb belátásra rábírni. A tüntetések viszont veszélyeztethetik mindazokat a történelmi eredményeket, amelyeket eddig elértünk a magyarság hazai boldogulásában. A tüntetések veszélyeztethetik a nemzetiségi kérdés általános rendezése érdekében tett és teendő erőfeszítéseinket. Erre is gondolnunk kell, amikor a tervezett romániai hagyomány- és jövőpusztítás ellen tiltakozunk.”673 A tüntetésre adott kemény román válaszlépések „gyümölcse” viszont az volt, hogy a falurombolással szembeni tiltakozás és a két szocialista ország közötti feszültségek komoly nemzetközi visszhangot kaptak. A tudósításokból a magyar magatartás iránti szimpátia és az

671

Magyar állásfoglalás kolozsvári főkonzulátusunk bezárásáról, Népszabadság, 1988. július 1. 5. Uo. 673 Békés tüntetés Budapesten, Népszabadság, 1988. június 28. 4. 672

180

erdélyi falurombolás miatti aggodalom csengett ki. Az angol Reuters valamint a nyugatnémet DPA hírszolgálati iroda közleményében hangsúlyozta, hogy „a romániai falvak felszámolása nem csak Románia és Magyarország, hanem az egész emberiség számára pótolhatatlan veszteség.” Az osztrák televízió riportfilmjében a Magyar Nemzet egyik írásából idézve kiemelték, hogy Magyarország nem területi revízióra törekszik – ahogyan azt Románia hangoztatja -, hanem az emberi jogok és a demokrácia érvényesülésének hiányát kéri számon. A Reuters helyszíni beszámolójában az is szerepel, hogy a tüntetők transzparensei közt az „Éljen a magyar-román barátság” felirat is feltűnt. A jugoszláv Tanjug hírügynökség fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a felvonulók nem csak a romániai magyar, hanem az országban élő szász, ukrán és más nemzetiségekért is szót emeltek. Szinte valamennyi tudósítás hírt adott a rendkívüli karhatalmi készültségről, amit azonban nem kellett bevetni, mivel a tüntetés békésen zajlott.674 Az eseményekről még a magyar-román viszonyról addig hallgató szocialista lapok is beszámoltak. A tüntetés így végeredményben a magyar-román kapcsolatok, és a magyar külpolitika alakulására is hatással volt. Bár az erdélyi magyarok helyzete nem javult, és a Romániából érkező menekülthullám is tovább folytatódott, de az éles román reakciókat követően itthon és a külvilág előtt sem lehetett tovább takargatni a két ország konfliktusát: „Az MDF két egymást követő kisebbségi összejövetele és a tüntetés azonban fordulatot hozott a magyar-román viszonyban. E tekintetben felülmúlt minden előző kezdeményezést. Kilökte a magyar kormányt arról a hamis röppályáról, amelyen a szövetségi viszony és a szégyenletes hallgatás jegyében addig lavírozott és az egész kérdést kikényszerítette a nemzetközi politikai küzdőterére. A két kormányzat viszonya nyilvánosan is majdnem olyanná vált, amilyen az valójában volt, Románia bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. Ettől kezdve nem volt lehetséges a szövetségi hűség és a szocialista testvériség hamis paravánja mögé bújni.” 675 Ami a tüntetés belpolitikai hatását illeti, a megmozdulás nyilvánvalóan hozzájárult az azt rendező szervezetek, elsősorban az MDF népszerűségének növekedéséhez,676 még akkor is, ha annak egyik főszervezője, Csurka István ezzel ellentétesen érvelt. Csurka amiatt

674

A budapesti demonstráció külföldi visszhangja, Washington/London/Hamburg/Belgrád/Bécs, MTI, 1988. június 28. http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 25. 675 Csurka (1989) 310. 676 Ripp (2006) 178.

181

fogalmazvott meg kritikát, hogy az állami kommunikáció – vagy inkább a kommunikáció hiánya – képes elvenni még egy ilyen nagy horderejű esemény súlyából is: „A tüntetés sikerét, hatalmas, össznemzeti megmozdulás jellegét sem az MDF, sem a többi szervező csoport lényegében véve nem tudta a maga számára politikai tőkévé tenni, mert a központilag vezényelt tájékoztatás finoman elhallgatta az ügyet. (…) Még egy kétszázezres, az egész országra kiható eseményt is vissza lehet tolni a majdnem jelentéktelenségbe. Az elhallgatás, az óvatosan kicentizett jelzők használata, a burkolt semmibevétel, a körmönfont ellenreklám megteszi a hatását.” 677 Csurka678 és a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság egyik alapítója, Zétényi Zsolt is hangsúlyozták annak jelentőségét, hogy a különböző független csoportok példás módon együtt

tudtak

működni

egy

ilyen

nagy

horderejű

esemény

előkészítésében

és

lebonyolításában, ami az állam számára is fontos üzenetet hordozott: „A különböző irányultságú autonóm mozgalmak be tudták bizonyítani, hogy képesek az egybehangolt, fegyelmezett, öntudatos cselekvésre, s hogy hatókörük: tömeges. Ugyanez a másik oldal számára is figyelmeztető jel volt: ezentúl már nem lehet figyelmen kívül hagyni a demokratikus mozgalmak törekvéseit. Politikai tényezőként vannak jelen a mai magyar közéletben. (…) Az is teljesen biztos, hogy ezek után nem lehet magyar külpolitikát csinálni úgy, ahogy eddig tették.”679 Bár mint láttuk, a júniusi nagy Erdély-tüntetés kapcsán többnyire a szervezetek együttműködését, az egységet hangsúlyozzák a visszaemlékezések, az Erdéllyel foglalkozó csoportok közötti hangsúlybeli eltérések már a megmozdulás szervezése során is megnyilvánultak. A Menedék Bizottság számára például fontos volt, hogy a menekültkérdés ne kizárólag a határon túli magyarsághoz kapcsolódó nemzeti ügyként jelenjen meg a nyilvánosságban. Lengyel Gabriella a következőképp értékelte a júniusi tüntetést: „Őszintén szólva, maga az egész tüntetés nekem túlzottan »pántlikás«, túlzottan magyarkodó volt. Jellemző kettősség, hogy amikor a román menekültek csoportja megjelent, és a tömeg megtapsolta őket, akadt olyan a főszervezők között, aki a címer

677

Csurka (1989) 310. Uo. 679 Interjú Zétényi Zsolttal, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság egyik alapítójával, Bossányi (1989) 19. 678

182

nélküli román zászlókat erőszakkal el akarta távolítani. Szerencsére olyan is akadt közöttük, aki ezt megakadályozta.”680 Azt, hogy a tüntetést és a következményeinek súlyát a magyar politikai vezetés sem ignorálhatta, bizonyítja, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága a nagy Erdély-tüntetés másnapján, 1988. június 28-án összeült megvitatni a megmozdulást követő teendőket. Fejti György beszámolóját követően a Politikai Bizottság arról hozott döntést, hogy az Országgyűlés külügyi bizottsága állásfoglalás-tervezetet terjeszt a magyar-román viszonyt érintő kérdésekről az Országgyűlés elé, melyet Szűrös Mátyás Nyers Rezsővel és Pozsgay Imrével konzultálva készít elő. További lépést azonban nem tartottak szükségesnek: „A Politikai Bizottság úgy ítéli meg, hogy a tiltakozásnak ezt a folyamatát ezzel a lépéssel le kell zárni.”681 Döntés született arról is, hogy a téma kezelésével kapcsolatban „a hírközlő szervek kapjanak megfelelő eligazítást.”682 A kolozsvári magyar főkonzulátus román bezáratásáról, illetve a magyar-román viszonnyal kapcsolatos magyar állásfoglalásról a Politikai Bizottság fontosnak tartotta tájékoztatni a szocialista országok nagykövetségeit is. 683 1988. július 1-jén, pár nappal a nagy Erdély-tüntetést követően a magyar Országgyűlés valóban állást foglalt a romániai „településrendezési” program ügyében. A kérdést Szűrös Mátyás, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke vezette elő, úgy vélve, hogy a magyarromán viszonyban történt „szokatlan események” következtében „az Országgyűlésre nagy felelősség hárul, bölcsen és körültekintően kell állást foglalnia.”684 Kiemelte, hogy a román politika

következtében

egyre

többen

kényszerülnek

elhagyni

szülőföldjüket.

A

„területrendezési” programot elutasító állásfoglalás felhívja a Román Nagy Nemzetgyűlést, hogy „az emberi jogok tiszteletben tartása szellemében tegyen meg minden erőfeszítést e súlyos problémák megfelelő rendezésére”.685 Az indítványt az Országgyűlés egy tartózkodással elfogadta.686

680

Interjú Lengyel Gabriellával, Bossányi (1989) 159. Az MSZMP Politikai Bizottsága határozata a román nemzetiségi politika elleni budapesti tüntetéssel összefüggő kérdésekről, 1988. június 23., MNL M-KS 288. f. 1030. ő.e., OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 16. 682 Uo. 683 Uo. 684 Országgyűlési napló, 1985. II. kötet, Az Országgyűlés 27. ülése, 1988. július 1., 3243-3247. , http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 5. 685 Országgyűlési irományok, 1985. III. kötet, 59-74. sz., 1985-70, 283., http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 5. 686 A magyar Országgyűlés állásfoglalása a romániai „területrendezési programról”, Magyar Nemzet, 1988. július 2. 2. 681

183

1988. augusztus 22 – szeptember 5. A tiltakozások hullámai azonban a június 27-i nagy megmozdulással még nem értek véget. Szűk két hónappal a Hősök terén tartott Erdély-tüntetést követően, 1988. augusztus 22-i kezdettel a „Lelkiismeret ’88” csoport szervezett két hetes demonstrációt, tiltakozva a romániai falurombolási terv ellen. A kezdeményezéshez számos társadalmi csoport csatlakozott, köztük a Romania Libera, aki e tüntetés keretében lépett először a nyilvánosság elé.687 Az első napon fiatalokból álló csoport az RSZK budapesti nagykövetsége előtti ülősztrájkkal demonstrálta a román politikával szembeni tiltakozását.688 1988. augusztus 23ra, a román állam ünnepnapjára a Romania Libera csoport hirdetett meg 24 órás tiltakozást a romániai diktatúrával szemben, ahol éhségsztrájkkal és egy közös nyilatkozattal kívánták kifejezni

szolidaritásukat

„Románia

szenvedő

népeivel,

függetlenül

nemzeti

hovatartozásuktól.”689A megmozdulásra megfogalmazott nyilatkozat, 690 melyet több mint hatezren írtak alá, tíz pontban foglalta össze a csoport követeléseit. Ezek között szerepelt a romániai diktatúra felszámolása, a falurombolási terv leállítása és a demokratikus reformok bevezetése. A dokumentum követelte az alapvető emberi és szabadságjogok biztosítását és a nemzeti kisebbségi jogok tiszteletben tartását is, lehetővé téve a különböző nemzetiségek békés egymás mellett élését Romániában.691 A két hétig tartó tüntetés folyamatosságát 10-20 fős magyar és román csoportok tartották fent a Thököly út – Dózsa György út sarkán.692 A demonstráció helyszínét a résztvevők a RománMagyar Barátság Parkjának keresztelték el, ahova a posta még külföldi, rokonszenvet kifejező táviratokat is kikézbesített.693 A résztvevők beszámolója szerint jó hangulatú tüntetést csak a rendőrség megfélemlítő beavatkozásai zavarták meg időnként, valamint az a rendőrségi fenyegetés, hogy a Romania Libera csoport tagjait visszatoloncolják Romániában,

687

Tüntetés Budapesten, BBC, Panoráma adása, London, 1988. augusztus 25., Ülősztrájk, aláírásgyűjtés, egy napig nem esznek. Békés tüntetés a romániai falurombolás ellen, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 24. 3. 689 A Romania Libera csoport augusztus 23-i felhívása, Beszélő 25. szám (1988/3.), In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 550. 690 A nyilatkozat megfogalmazói: Parvu Virgil, Bajan Mircea, Simon Carol, Budoiu Iulian, Tecuceanu Nicolae, Tecuceanu Mihai, Ivan Cornelia, Borce Dumitru, Chira Aurel és Costa Dorin. A Romania Libera csoport augusztus 23-i felhívása, Beszélő 25. szám (1988/3.), In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 550. 691 Bercsi-Telkes (1988) 71. 692 Kurtán et al. (1989) 445. 693 Interjú Lengyel Gabriellával, Bossányi (1989) 159. 688

184

amennyiben részt vesznek a megmozduláson. Ennek ellenére a román menekültek többsége a helyszínen maradt. 694 1988. november 15. 1988. november 15-én újabb tüntetés szerveződött nemzetközi kezdeményezésre, az 1988. február 1-i megemlékezéshez hasonlóan. 1988. augusztus 25-27. között a lengyel Szabadság és Béke Szervezet és a Szolidaritás országos jogvédő bizottsága szervezett nemzetközi konferenciát Krakkóban az emberi jogok védelméről. A rendezvényen 12 tagú magyar delegáció vett részt, köztük képviseltette magát az Inconnu csoport, a TDDSZ, a Fidesz és a Menedék Bizottság is. Bár a Romania Libera csoport tagjai nem voltak jelen Krakkóban, Szilágyi Sándor a Menedék Bizottságtól az ő nyilatkozatukat is felolvasta a konferencián, melyben a nemzeti kisebbségek jogaiért álltak ki, szolidaritást vállalva Románia valamennyi elnyomott népével.695 A krakkói konferencia résztvevői az ENSZ főtitkárhoz, az ENSZtagállamok kormányaihoz és különböző nemzetközi szervezetekhez is levelet intéztek, kérve, hogy lépjenek fel az emberi jogok védelme érdekében.696 Itt ismertették felhívásukat nyugatberlini román emigránsok, melyben arra szólították fel a világ emberjogi szervezeteit, hogy figyelemfelkeltő módon emlékezzenek meg az 1987. november 15-én erőszakkal levert brassói felkelés évfordulójáról. 697 1988. november 14-én, az évfordulót megelőző napon a Magyar Demokrata Fórum nyilatkozatban ítélte el a román kormányt, támogatásáról biztosítva egyúttal az emberi és politikai jogaikért kiálló román állampolgárokat. 698 A felhívás szellemében magyarországi megmozdulást kezdeményezett a Menedék Bizottság és a Szabad Románia Csoport, akiknek felhívására további tizenöt szervezet699 képviselője

694

Tüntetés Budapesten, London, 1988. augusztus 25., BBC Panoráma, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15. 695 Szilágyi Sándor nyilatkozata, Amerika Hangja, Washington, 1988. augusztus 26., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15. 696 Krakkói konferencia, BBC Panoráma adása, London, 1988. szeptember 3., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15. 697 Memento Brassó!, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 555. 698 Tüntetés Budapesten, BBC Panoráma adása, London, 1988. november 14., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15. 699 A tizenöt szervezet: Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, Csepeli Olvasó Munnkás Klub, Erdélyt Védő Független Bizottság, Fidesz Ideiglenes Tanácsa, Inconnu Csoport, Klubtanács, Lelkiismeret ’88, Ómagyar Kultúra baráti Köre, Republikánus Kör, Salom Független Zsidó Békecsoport, Szabad Kezdeményezések

185

vett részt az esemény előkészítésében.700 Az alternatív csoportosulások együttműködtek a Magyar Emberi Jogi Alapítvánnyal (HHRF) is. A megmozdulás keretében a szervezők november 12-től több napon át, az ország különböző pontjain állítottak fel tájékoztató standokat, felhívva a magyar lakosság figyelmét a romániai állapotokra és egyben a magyar vezetésnek e téren kifejtett hamis propagandájára. A november 15-re szervezett tüntetés ugyanis nemcsak a Románia népeivel való együttérzés demonstrálását szolgálta, hanem a magyar politikai azon gyakorlatának elítélését is, mely visszaad romániai menekülteket a brutálisan fellépő román hatóságoknak. A megmozduláson a Szabad Románia egyes tagjai éppen azért nem vettek részt, mivel a KEOKH korábban már közölte velük, hogy a magyar politikával szembeni fellépés esetén kiutasítják őket az országból. 701 Sőt, a KEOKH már a november 15-i tüntetést megelőzően érvénytelenítette a csoport több tagjának 1989 márciusáig kiadott tartózkodási engedélyét.702 A tüntetés napján pedig a csoportból Virgil Turgu kapott a KEOKH-ból kiutasító végzést, mely szerint két héten belül el kell hagynia az országot, igaz, nem Romániába küldték vissza, hanem a Nyugat felé. A feltételezések szerint a magyar hatóságok nem vállalhatták fel azt a botrányt, amit a Szabad Románia képviselőjének a román hatóságoknak való kiadatása maga után vont volna.703 A tüntetést megelőzően a szervezők az érvényben lévő belügyminisztériumi rendeletnek megfelelően bejelentették szándékaikat a rendőrségen, ám a Budapesti Rendőr-Főkapitányság a megmozdulást nem engedélyezte „a szabad közlekedés biztosítása valamint a rendbontás megelőzése érdekében”.704 A BBC tudósítása szerint ennek hátterében az is állhatott, hogy Moszkva is kifejezte nemtetszését azzal kapcsolatban, hogy a Varsói Szerződés valamely tagállamban egy másik tagállam elleni tüntetés szerveződhet.705

Hálózata, Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület, Széchenyi Casino, Széchenyi Szakkollégium, TDDSZ Szabadfoglalkozású Csoport. 700 Memento Brassó!, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 554. 701 Uo. 555. 702 Helyszíni jelentés a tüntetésről, SZER, München, 1988. november 15., SZER, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15. 703 Barátsági nagygyűlés, SZER, Világhíradó, München, 1988. november 16., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15. 704 Szolidaritás a romániai nemzetiségekkel. Nem engedélyezték a tüntetést, Magyar Nemzet, 1988. november 16. 6. 705 Tüntetés Budapesten, BBC Panoráma, London, 1988. november 14., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15.

186

A szervezők ennek ellenére nem álltak el eredeti terveiktől, ám a rendőrség a helyszínen kegyetlen erőszakkal lépett fel a békés tüntetőkkel szemben, akiknek létszáma a szervezők szerint ezer fő körül lehetett, és akik a román nagykövetség épületétől az eredeti útvonalat módosítva a Blaha Lujza tér irányába vonultak. A Beszélőben írt feljegyzés a következőképp idézi fel a rendőri brutalitást: „Nem messze tőlem, a Rottenbiller utca felől támadtak ránk a rendőrök; akit értek, öreget, fiatalt, nőt, gyereket ütöttek-vágtak gumibotjaikkal. (…) Egy alacsony, vékony fiatalember – inkább gyerek - kezéből kitépték a transzparenst, földre taposták, és a gyereket többen teljes erejükből ütötték. Soha nem láttam még ilyen magukból kivetkőzött, habzó szájú vadállatokat (…) Az volt a legdöbbenetesebb, hogy nem »kötelességszerűen«, valami vélt rendbontást megakadályozandó ütöttek – közben trágárságokat üvöltöztek, természetesen tegezve -, hanem eltorzult arccal, mint a kiéheztetett véreb, akiknek végre eloldozták a láncát, és most szabadon tombolhat.” 706 A délutáni tüntetést követően az előzetes terveknek megfelelően a szervezők nagygyűlést tartottak a Jurta Színházban. Részt vettek és felszólaltak a romániai menekültek ügyében a Menedék Bizottság, a Szabad Demokraták Szövetsége, a Shalom Zsidó Békecsoport, a Magyar Demokrata Fórum, a Fidesz, az Erdélyt Védő Független Bizottság, a Republikánus Kör és a Független Jogvédő Szolgálat képviselői is.707 A résztvevők itt megfogalmazott, majd három nappal későbbi, november 18-i nyilatkozatukban már nem elsősorban a román politikára, hanem a magyar eljárásra fókuszáltak, elítélve, hogy a magyar vezetés nem teszi lehetővé a romániai népek iránti szolidaritás békés kinyilvánítását: „Szégyen és gyalázat, hogy míg New Yorktól Párizsig, Bécsig, az emberek világszerte szabadon kifejezhették együttérzésüket Románia elnyomott népeivel s tiltakozhattak a diktatúra ellen, épp Budapesten a rövidlátó konokság gumibottal ütlegelte a fölvonulókat. (…) A Szolidaritási Tüntetésre való felhívásban ez áll: »Kifejezzük együttérzésünket Románia elnyomott népeivel, tiltakozunk a diktatúra ellen, és elítéljük azt a magyar politikát, mely visszaad menekülteket a román hatóságoknak, kiszolgáltatva őket a Securitate bosszújának.« Ezen célok elítélése arról árulkodik: a

706

Memento Brassó!, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 558. 707 Barátsági nagygyűlés, SZER, Világhíradó, München, 1988. november 16., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15.

187

magyar kormány – félresöpörve a magyar társadalom kifejezett akaratát – nem Románia elnyomott népeivel, hanem az elnyomókkal vállal szolidaritást, s megsegíti őket elszigeteltségükben.” 708 A november 15-i megemlékezés egy évvel később, 1989-ben is megismétlődött, melynek továbbra is a Szabad Románia csoport volt a fő kezdeményezője, és mellette a Fidesz is önálló felhívással és kezdeményezésekkel kapcsolódott be a megmozdulásba.709 Nem csak a június 27-i, erdélyi falurombolással szembeni tüntetésen, hanem az 1988. november 15-i megmozdulás során is láthatóvá váltak a szervezetek közti ellentétek. Bár az MDF kifejezte előzetes szándékát a Menedék Bizottság által kezdeményezett demonstráción történő részvételre, de az előkészítő megbeszélésre már nem jöttek el a tagjai. Csoóri Sándor az MDF-ből ennek ellenére részt vett magán a november 15-i eseményen. Miután a rendőrség szétverte a felvonulást, az esti Jurta Színházbeli megemlékezésen sem volt jelen az MDF, holott a Menedék Bizottság szerint „úgy lett volna tisztességes, ha nyilvánosan mellénk állnak.”710 Lengyel Gabriella szerint a távolmaradás oka elsősorban az lehetett, hogy a Fórum el akarta kerülni annak látszatát, hogy együttműködik a Szabad Demokraták Szövetségével, melynek a Menedék Bizottság alapítói közül többen tagjai voltak. 711 1989-re egyre inkább láthatóvá vált az az állami szándék, hogy valóban komolyabb lépéseket tegyenek a menekültkérdés rendezésére, és a korábbiakhoz képest nyíltabban tájékoztatták a közvéleményt az e téren elért fejleményekről. 1989 tavaszára Magyarország – a társadalmi szervezetek követeléseivel összhangban – az 1951. évi Genfi menekültügyi konvencióhoz is csatlakozott, így az 1989-ben szerveződő, Románia politikáját bíráló tüntetések egyre inkább csak Bukarest, és nem Budapest politikájára fókuszáltak. Ezek közül az alábbiakban két megmozdulást emelek ki. 1989. március 23. Az 1988. augusztusi tüntetésekhez hasonlóan a Román-Magyar Barátság parknak keresztelt tér adott helyszínt a Romania Libera csoport kezdeményezése tartott nemzeti gyásznapnak, melyen Nicolae Ceauşescu 1965. március 23-i hatalomátvételének napjára, „Románia

708

Memento Brassó!, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 559-560. 709 SZER, München, 1989, november 14., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15. 710 Interjú Lengyel Gabriellával, Bossányi (1989) 161. 711 Uo.

188

legsötétebb napjára” emlékeztek.712 A tüntetésen körülbelül 150 fő vett részt, köztük nagyobb létszámban román állampolgárok, valamint egyes alternatív szervezetek – az SZDSZ, a FIDESZ és néhány környezetvédő csoport – képviselői. Ceauşescu diktatúráját elítélő, és a román nép szenvedései iránti szolidaritást kifejező rövid beszédet tartott a Romania Libera csoport nevében Bojan Mircea és Jovanescu Emil, valamint a Szabad Demokraták Szövetség képviseletében Tamás Gáspár Miklós. A tüntetés szervezői a budapesti román nagykövetnek címzett táviratukat is felolvasták az egybegyűlteknek, majd 24 gyertyát gyújtottak, melyeket egyesével, Ceauşescu rémuralmának egy-egy állomását felidézve oltottak ki, a román diktátor „24 éves uralkodását és az ország sötétség felé való haladását” illusztrálva. 713 1989. május 10. 1989. május 10-re a Szabad Románia csoport újabb békés tüntetést tervezett, Románia ekkorra már betiltott hagyományos nemzeti ünnepe alkalmából, melyre a világ számos pontján emlékeztek meg tüntetők a román nagykövetségek épülete előtt. A demonstráció helyszíne Budapesten ismét a Román-Magyar Barátság parkja volt.714 A tüntetők a budapesti román nagykövetségen átadtak egy Ceauşescu elnöknek címzett, éles hangú levelet, melyben a diktátor azonnali távozását, és a teljes politikai, gazdasági, társadalmi átalakulást követelték.715 Abban, hogy a romániai menekültkérdés a pártvezetésben is lassacskán központi témává vált, és az állam maga is cselekvésre szánta el magát, komoly szerepe volt a társadalmi szervezeteknek fentebb bemutatott figyelemfelkeltő és tájékoztató tevékenységének, nyílt szókimondásának. Az együttműködés során körvonalozódó nézetbeli ellentétek ellenére az „alternatív szervezetek” igen hatékonyan voltak képesek összefogni az erdélyi magyarság és a Romániából érkező menekültek védelmében, felkeltve a magyar és a nemzetközi közvélemény figyelmét egy addig a szocialista blokkon belül takargatni próbált, nemzetiségi, kisebbségi és emberi jogokat súlyosan sértő jelenségre.

712

Tájékoztató a Romania Libera csoport által tartott tüntetésről, 1989, március 23. 15 óra, MSZMP Budapesti Bizottsága, Társadalmi Kapcsolatok Munkacsoportja, 1989. március 23., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 713 Uo. 714 A Szabad Románia tüntetés-felhívása, 1989. május 10., ÁBTL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. 715 Mikor vált függetlenné Románia? SZER, München, 1989. május 11., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2013. január 15.

189

7. A magyar-román konfliktus megítélése a szocialista országokban „A valódi internacionalizmus, a népek igaz barátsága csak akkor lehetséges, ha mélyen tisztelik minden egyes nép méltóságát, becsületét, kultúráját, nyelvét és történelmét, s ha e népek széleskörűen érintkeznek egymással. Minden eszközzel elő kell segítenünk a nemzeti kultúrák közötti kapcsolatok további bővülését, kölcsönös gazdagodásukat, felemelkedésüket és 716 virágzásukat.” A következő fejezetben azt vizsgálom meg, hogy a nyolcvanas évek végén miként viszonyultak a Szovjetunió illetve a szocialista országok általánosságban a nemzetiségi kérdéshez és a nemzeti kisebbségek kezeléséhez, és ez a szemléletmód hogyan jelent meg a magyar-román viszony és a nagyszámú elvándorlást kiváltó romániai kisebbségpolitika megítélésében. A kérdés amiatt is lényeges, mivel a Moszkva által elvárt szocialista értékrendszer alakította a magyar politikai vezetésnek mind a közvélemény, mind a külföld felé intézett retorikáját és a megtenni kívánt diplomáciai lépéseit is. 7.1. Nemzetfelfogás az államszocialista rendszerben A szocialista országoknak az „internacionalista testvériség” jegyében még a nyolcvanas évek második felében is „szívélyes” és „baráti” kapcsolatot kellett ápolniuk egymással, a tábor egységének kifelé történő demonstrálása kulcsfontosságú volt a Szovjetunió számára. A szocialista országokban élő nemzeti kisebbségekre „a népek közötti barátság építőköveiként” hivatkoztak a kétoldalú egyezményekben, magyar-román viszonylatban is.717 A létező problémákról, melyek nem illettek bele ebbe az ideologizált világképbe, egyszerűen nem beszéltek, vagy ha mégis, legfeljebb csak körülírásokkal, utalásokkal. A demokratikus intézmények hiánya vagy legalábbis torzultsága több országban – így Romániában is - lehetővé tette a kisebbségeket radikálisan elnyomó politika érvényesülését, mely ráadásul a pártvezetés gyenge legitimációjának erősítését is szolgálta. „A szovjet és általában a kommunista rendszerek nem tudták érvényre juttatni azt a hangsúlyozott ideológiai céljukat, hogy a nemzeti és nemzeti kisebbségi kérdésre végleges »megoldást«

716

Gorbacsov beszéde az SZKP országos pártértekezletén. Magyar Nemzet, 1988. február 19. 2. Joó Rudolf (1984): Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság, Kossuth Kiadó, Budapest, 240-241. 717

190

találjanak. Azon kívül, hogy a cél önmagában is nyilvánvalóan megvalósíthatatlan – ugyanis a megoldás fogalma értelmezhetetlen -, a mindennapi társadalmi és politikai gyakorlat súlyos hiányosságokat és torzulásokat eredményezett ezen a területen. (…) Az »internacionalista testvériség«, a »népek közeledése« és »összeolvadása« tételek a Szovjetunió belső homogenizálásának és hegemon külső szerepre törekvésének jelszavaivá váltak.”- fogalmaz Balogh András.718 A kommunista diplomáciai retorika kulcseleme volt továbbá a „belügyekbe való be nem avatkozás” és a területi integritás elvének túlhangsúlyozása. A nyílt konfliktusok és egyenes állásfoglalások elkerülésére érdekében erre az elvre mindig lehetett hivatkozni. A szovjet külpolitika gyakorlatában ugyan nem érvényesülő magasztos elveket az 1956. október 30-i – később sem visszavont – szovjet deklaráció így fogalmazta meg: a szovjet országok „kölcsönös kapcsolataikat csakis a teljes egyenjogúságnak, a területi integritás tiszteletben tartásának, az állami függetlenségnek és szuverenitásnak, az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak elveire építhetik.”719 A nyolcvanas évek végén is érvényesült azonban Joó Rudolfnak az a korábbi megállapítása, mely szerint a be nem avatkozás elvével vissza is lehet élni, az államok ugyanis gyakran erre hivatkozva igyekeznek leplezni „belső asszimilációs irányzatukat, a nemzetiségi egyenjogúság módszeres megsértését”.720 Egyféle fejlődésnek tekinthető ugyanakkor a nyolcvanas évek második felétől, hogy míg korábban a szocialista államok az emberi jogi kérdések felvetését is a belügyekbe való beavatkozásnak minősítették, ekkorra már Moszkva is tudomásul vette, hogy a Nyugattal folytatott párbeszédben a fegyverzetcsökkentés és a kereskedelmi kérdések mellett az emberi jogok tisztelete is fontos szerepet kap, mint bizalomerősítő tényező. 721 Így fokozatosan a szocialista retorikában is megjelenik a humanitárius és emberi jogok kérdésköre, és ebben a „csomagban” akár még a nemzeti kisebbségeket érő jogsértésekre is lehetett utalni. A migrációs politika szempontjából is figyelmet érdemel továbbá a szocialista országok „centralizált szervezési-irányítási modellje”, melynek fontos eleme volt a határok szerepének túldimenzionálása és nehezen átjárhatóvá tétele. Ezt a célt szolgálták a ki- és beutazási lehetőségek erőteljes korlátozása és túlszabályozása, illetve a sokszor indokolatlanul szigorú

718

Balogh András (1998): Integráció és nemzeti érdek, Kossuth Kiadó, Budapest, 83. Idézi Békés (2004a) 283. 720 Joó (1984) 250. 721 Lásd: Földgyalu, Magyar Nemzet, 1988. június 22. 2. 719

191

határátkelési ellenőrzések is: „A határ két oldalán fekvő, korábban évszázadokig egységesen fejlődött térség részeinek kapcsolatba lépése, kooperációja csak a fővárosok tudtával és engedélyével volt lehetséges, a normálisnak tekinthető egy lépéssel szemben legalább öt aktusra volt szükség a létrejöttéhez.” 722 Torz szomszédi kapcsolatokhoz és kapcsolathálóhoz vezetett, hogy nemcsak az egyes országok, de az egész szocialista térség is centralizáltan, Moszkva koordinálásával működött. Így a KGST egyes tagországai többnyire külön-külön szorosabb kapcsolatokat ápoltak a Szovjetunióval, mint egymással, még ha éppen földrajzilag szomszédosan is helyezkedtek el, és közös országhatár választotta el őket. Ez nemcsak a politika, de a gazdaság területére is igaz volt: ágazati együttműködések sem erősíthették a kellő mértékben a regionális és határ menti kapcsolatokat.723 7.2. A magyar-román konfliktus megítélése: kormányzati és társadalmi reakciók valamint sajtóvisszhang E fenti kontextus határozta meg tehát mind Moszkva, mind Budapest, mind a többi szocialista ország megnyilvánulásait

a romániai magyar nemzeti

kisebbség sorsának és

a

Magyarországra érkező nagy számú menekült helyzetének megítélése során. Természetesen menekültkérdésről két szocialista ország viszonylatában nem is lehetett beszélni, hiszen nem képzelhető el, hogy egy baráti ország politikája tömegeket kényszerítsen az ország elhagyására. A kommunista kormányok szintjén a legáltalánosabb reakció az volt, hogy mivel kétoldalú ügyről van szó, a két érintett országnak maguk között kell megoldaniuk a problémás kérdéseket, kívülállóként ebbe nem kívánnak beavatkozni. 7.2.1. Szovjetunió Moszkva a magyar-román vitában ezt a be nem avatkozást sajátos módon valósította meg. Formálisan távol tartotta magát bármiféle hivatalos állásfoglalástól, döntőbíráskodástól vagy nyomásgyakorlástól a problémák vonatkozásában, hangsúlyozva, hogy kétoldalú ügyről van szó. Mindezt annak ellenére tette így, hogy Gorbacsov már 1988 júliusában megosztotta Grósz Károllyal Moszkvában, hogy a szovjet vezetés egyértelműen a magyar félnek ad igazat,

722

Tóth József (1999): Régiók kialakulása a Kárpát-medencében, In: Bárdi Nándor (szerk.): Globalizáció és nemzetépítés, Teleki László Alapítvány, Budapest, 39-46. 43. 723 Uo.

192

ám a Szovjetunió belső stabilitására való tekintettel ez nem válhat hivatalos állásponttá. A konfliktustól való távolmaradás helyett azonban a szovjet pártfőtitkár – aki már Grósz 1987. évi hivatalba lépésekor a román magyar-viszony javítását kérte magyar kollegájától rábeszélte Grószt, hogy tizenegy év szünet után ismét kerüljön sor kétoldalú pártfőtitkári találkozóra.

724

Így jöhetett létre a mind Grósz Károly, mind az MSZMP tekintélyét

megtépázó aradi találkozóra, melyet tényleges eredménytelensége ellenére is pozitívan értékelt a szovjet külügyminisztérium. A szovjet sajtótájékoztatón elhangzottak szerint ugyanis „a szövetséges országok egymás közötti viszonyában felgyülemlett problémákat az érintetteknek kell közvetlen tárgyalásokon rendezniük. A (…) magyar-román találkozó ebbe az irányba tett kedvező lépésként üdvözlendő.” 725 A problémák kétoldalú keretben tartására irányuló szovjet igyekezet mögött nyilvánvalóan ott álltak a soknemzetiségű Szovjetunió saját érdekei. Alapvető fontosságú volt számára elkerülni a nemzetiségi kérdéshez kapcsolódó feszültség kirobbanását, melynek megjósolhatatlan következményei lehettek volna a térség egészének stabilitására nézve.726 Ahogyan egy 1988. szeptemberi genfi jelentés fogalmaz:

„A szocialista országok többsége nemzetiségi

problémákkal küszködik, a nemzetiségi kérdés nyílt felvetésében nacionalizmust lát, a szocialista világrendszer konfliktusmentességének hangsúlyozását tartja elsődlegesnek.” 727 A Szovjetunió számára egyéb belső problémái mellett valószínűleg marginális jelenségnek számított, hogy a Moszkvában beindult társadalmi-politikai reformok hatására a Romániából menekülők egy része a Szovjetuniót választotta célországnak.728 Gorbacsov a kétoldalú megbeszélések során Ceauşescunak is igyekezett jelezni a problémákat, bár csak burkolt célzásokkal és bármiféle tényleges beavatkozást kerülve. 1988. október 5-i megbeszélésükön – amikor is Gorbacsov államfővé választását követően elsőként a román pártfőtitkárt fogadta Moszkvában - a szovjet vezető arra figyelmeztette román kollegáját, hogy országa különutas politikája mind a szocializmus ügyét, mind a kelet-európai országok helyzetét gyengítheti.729 Kijelentését azzal ellensúlyozta, hogy mindemellett azt is elismerte, hogy minden szocialista állam maga alakítja kül- és belpolitikáját, országa 724

Békés (2004a) 306-307. és Romsics (2003) 78. Magyar Nemzet, 1988. szeptember 1. 1. 726 Békés (2004a) 306-307. 727 A Kisebbségvédelmi Albizottság 40. ülésének fontosabb tapasztalatai, 1988. szeptember 16., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL, M-KS 288. f. 32.cs. 1. ő.e. 728 Magyar Nemzet, 1988. szeptember 13. 2. 729 Népszabadság, 1988. október 6. 6. 725

193

sajátosságait és hagyományait szem előtt tartva.730 Jellemző a korszak szocialista kommunikációjára, hogy Gorbacsov a tárgyalás során nem nevezte nevén a magyar-román problémákat, csupán általánosságban hangsúlyozta, hogy „az államok közötti kapcsolatoknak az általános emberi erkölcs világos normáin kell alapulniuk”, a Helsinki Záróokmányban rögzítettekkel összhangban, beleértve „az állampolgárok jogainak és szabadságának tiszteletben tartását” és az emberi lét környezetének megkímélését. A szovjet pártfőtitkár szerint ezek az elvek a szocialista országok kétoldalú kapcsolatainak axiómái. 731 Az általánosságok szintjén abban is egyetértés mutatkozott a felek között, hogy szükségesnek tartják, hogy a bécsi utótalálkozó tartalmas és kiegyensúlyozott dokumentum elfogadásával zárulhasson le.732 Szintén a szocialista retorika „kötelező” eleme volt a kétoldalú megbeszéléseknek a két ország „gyümölcsöző” és „baráti” kapcsolatainak pozitív értékelése, figyelmen kívül hagyva a mindkét fél számára ismert komoly belső feszültségeket. Így hasonló volt a végkicsengése Gromiko szovjet külügyminiszter 1988. május közepi bukaresti látogatásának, Ceauşescu és Mihail Szolomencev, SZKP PB-tag szeptember 23-i romániai tárgyalásának és a fent említett pártfőtitkári találkozónak is. Az értékelések „megelégedéssel szóltak az SZKP és az RKP, valamint a Szovjetunió és Románia közötti kapcsolatok töretlen fejlődéséről”, „síkraszálltak az együttműködés további erősítése mellett”, és megerősítették, hogy „a két párt kész együttműködni a kommunista- és munkáspártokkal a teljes egyenlőség, a függetlenség, az egymás belügyeibe való be nem avatkozás, az internacionalista szolidaritás alapján”.733 Ceauşescu moszkvai támogatásának szimbolikus gesztusa volt a román diktátor Lenin-renddel való kitüntetése is 70. születésnapja alkalmából, 1988 januárjában.734

730

Ceauşescu ugyanakkor a kezdetektől kritikusan állt a Gorbacsov-féle reformszemléletethez és az új szovjet laissez-faire politikához. Lásd: Brown, James Franklin (1991): Surge to Freedom. The End of Communist Rule in Eastern Europe, Adamantine Press, 208-210. 731 Népszabadság, 1988. október 6. 6. és Magyar Nemzet, 1988. október 6. 7. 732 Szovjet-román közös közlemény, Moszkva, 1988. október 6., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 733 Magyar Nemzet, 1988. október 7. 7. , 1988. május 16. 2. , 1988. szeptember 24. 2.; Gromiko sajtóértekezlete, Bukarest, 1988. május 14., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 734 A Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa 150 588. számú rendelete alapján 1988. január 25-én Lenin-renddel tüntette ki Ceausescut. Ceausescu – szovjet kitüntetés, MTI, 1988. január 26. http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. ; Románia-dosszié. A Demokratikus Peresztrojka Moszkvai Klub tagjainak és vendégeinek felhívása, Beszélő 25. szám, 1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 552.

194

Érdekes tény, hogy a politikai vezetés elhatárolódása ellenére a Szovjetunióban is szerveződött társadalmi tiltakozás a romániai falurombolási programmal szemben. Ilyen volt a Demokratikus Peresztrojka nevű szovjet, úgynevezett „nem formális” politikai klub felhívása, mely hangsúlyozza, hogy a program nem csak a romániai kisebbségeknek, de az egész európai civilizációnak okozhat jóvátehetetlen károkat, és kéri a szovjet állampolgárok és a vezetés fellépését a jelenséggel szemben. Érvelésében éppen azt a tényezőt emeli ki a felhívás, ami miatt Moszkva jónak látta nem feszegetni ezt az érzékeny kérdést: „Mi, akik a létező szocializmus hatalmas soknemzetiségű államában élünk, alighanem elsőként éreztük át a nemzetiségi talajon létrejött torzulás teljes tragédiáját és robbanásveszélyességét, amelyből bőségesen kijutott nekünk a »népek atyja« örökségeként. És ami ma egyszerű adminisztratív átszervezésnek

tűnik,

holnapra

véres

szumgaitokká

válhat,

beláthatatlan

következményekkel.”735 A szovjet sajtó a központi irányvonalnak megfelelően, mértékkel és távolságtartással kezeli a magyar-román viszonyt érintő kérdést. A szovjet külügyi szóvivő 1988. augusztusi nyilatkozata szerint ekkorra sokat lazultak a szocialista országokról szóló újságcikkekre vonatkozó előírások, csupán a megalapozott, felelősségteljes tényfeltárás volt az alapvető elvárás, és az, hogy ne jelenjenek meg olyan írások, melyek diplomáciai bonyodalmakhoz vezethetnek.736 Ez utóbbi kritérium azonban nyilvánvalóan erőteljesen meghatározta a témával foglalkozó cikkek hangvételét. 1988. június második feléig szélesebb nyilvánosságot megszólító médium egyáltalán nem foglalkozott a romániai kisebbségek helyzetével,737 és ezt követően sem születnek átfogó cikkek, csupán a kialakult helyzet egy-egy elemét ragadják ki a hírekben. 1988. június 22-én a szovjet televízió Vremja című híradója az első, a magyarromán konfliktust érintő, sokakhoz eljutó beszámoló, ahol az MSZMP és az RKP levélváltása kapcsán azt is megemlítik, hogy a magyar fél fontosnak tartja a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak érvényesítését.738 A június 27-i nagy budapesti tüntetés visszhangja a Moszkovszkije Novosztyi szovjet hetilapot is elérte. A falurombolással szembeni

735

Magyar Nemzet, 1988. november 17. 2.; Románia-dosszié. A Demokratikus Peresztrojka Moszkvai Klub tagjainak és vendégeinek felhívása, Beszélő 25. szám ,1988/3., In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 551-552. 736 A szovjet külügyi szóvivő a magyar-román tárgyalások fontosságáról, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 26. 3. 737 A román „településrendezési” tervekről és az áttelepültekről ezt megelőzően csak a 200 ezer példányszámban megjelenő Eho Planyeti című hetilap írt két alkalommal, továbbá a Lityeraturnaja Gazeta átvette a The Sunday Times brit lap e témát érintő rövid hírét. Magyar-román szovjet sajtó, Moszkva, 1988. június 22., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 738 Magyar Nemzet, 1988. június 23. 2. és Népszabadság 1988. június 22. 2.

195

megmozdulást követő román válaszreakciók közül azonban nem szól a kolozsvári magyar főkonzulátus bezárásáról, hanem „békítő hangnemet megütve” azt a szovjet ideológiába jobban illeszkedő marginális hírt emeli ki, hogy a bukaresti magyar nemzetiségű dolgozók tanácsa „elítélt minden, a román belügyekbe való beavatkozást célzó kísérletet”. Idézi továbbá Grósz Károly pártfőtitkár azon kijelentését, hogy Magyarország békében és barátságban kíván élni Romániával, és a két ország közötti probléma csakis úgy orvosolható, „ha mindkét fél következetesen megvalósítja a lenini elveken alapuló nemzetiségi politikát.”739 7.2.2. NDK Míg az egész európai sajtót tekintve a – nemzeti kisebbségi kérdésben szintén érintett - NSZK foglalkozott a legrészletesebben a romániai politikával, a magyar-román viszonnyal, az elvándorlásokkal és annak okaival, addig az NDK sajtótermékei igen visszafogottan kezelték ezeket a témákat. Első alkalommal a falurombolás elleni budapesti tüntetést és a kolozsvári magyar főkonzulátus bezárását követően említette meg a Neues Deutschland központi pártlap, hogy problémák merültek fel Magyarország és Románia kétoldalú viszonyában. A semlegességre törekvő, rövid, tényszerű tudósítás nem nélkülözi a szocialista baráti országok között elvárt kötelező elemeket: az írás nem a konfliktus okait firtatja, hanem azt hangsúlyozza, hogy „a román intézkedés sem tántorítja el a Magyar Népköztársaságot a két nép közötti barátság elmélyítésétől, az országaikban élő nemzetiségek összekötő szerepének erősítésétől,

a

magyar

román

együttműködés

sokoldalú

fejlesztésére

irányuló

politikájától”.740 Az NSZK-val ellentétben az NDK-ban kirívó jelenségnek számított, hogy a sajtóban figyelmet szenteltek az erdélyi szászok sorsának. Ezt tette meg 1988 nyarán egy drezdai lap, amely a román településrendezési tervek bemutatása során megemlítette azt is, milyen történelmi és kulturális veszteséget jelentene annak végrehajtása az erdélyi szász és magyar falvaknak. 741

739

Népszabadság, 1988. július 7. 2. Népszabadság, 1988. július 1. 5. 741 Erdélyi magyarok a kelet-európai sajtóban, SZER, Kelet-Európa Szemle, 1988. augusztus 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 740

196

7.2.3. Csehszlovákia Csehszlovákia számára több szempontból sem lehetett semleges kérdés az erdélyi magyar kisebbség helyzete. Elsősorban a saját országterületén élő magyar kisebbség következtében, akivel szembeni politikája miatt Csehszlovákiát is érték bírálatok. Igaz, bukaresti összehasonlításban Prága nemzetiségpolitikája ebben az időszakban pozitívabb kontextusba került Magyarországon is. A pozsonyi magyar főkonzul erről a következőképpen számol be: „A hivatalos szervek (állam, párt, hadsereg, belügy) képviselői igen érzékenyen szemlélik a magyar-román viszony alakulását, úgy tűnik, hogy bizonyos mértékig tartanak attól, hogy a magyar vezetés a romániai nemzetiségi kérdést, ezzel kapcsolatos állásfoglalását megpróbálja majd a Csehszlovákiában élő több százezres magyar nemzetiség vonatkozásában is alkalmazni. (…) A politikai és állami vezetés ehhez próbálja igazítani nemzetiségi politikáját.”742 Másrészt – ha jóval kisebb arányban is – a pusztulásra ítélt romániai falvakban szlovák nemzetiségű csoportok is éltek, akiket éppúgy sújtottak a román politikai intézkedések, mint magyar sorstársaikat. A politikai vezetés ugyanakkor hivatalosan nem foglalt állást a magyar-román viszonyt érintő kérdésekben, véleménye szerint azokat a két országnak tárgyalások útján kell megoldania. 743 A csehszlovák sajtóban – így a prágai Rudé Právo és a pozsonyi Pravda pártlapokban - több cikk is foglalkozott a falurombolási tervekkel, megemlítve, hogy az a maroknyi erdélyi szlovák kisebbséget is érinti, és vizsgálták az erdélyi magyarság kulturális is oktatásügyi lehetőségeit is. Megértő hangnemben írtak a magyarországi tiltakozó megmozdulásokról, nagyrészt magyar forrásokra támaszkodva, megemlítve, hogy a tiltakozások az európai kultúra védelmét is szolgálják.744 A cseh mezőgazdasági minisztérium nagy olvasottságú, hivatalos lapja, a Zemedelske Noviny is beszámol a román falurendezési terv kapcsán arról is,

742

A magyar-román viszonnyal kapcsolatos szlovákiai értékelések, Pozsony, 1988. november 29. , MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 743 Szlovák állásfoglalások a magyar-román kapcsolatok alakulásáról, Pozsony, 1988. szeptember 21. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 744 Erdélyi magyarok a kelet-európai sajtóban, SZER, Kelet-Európa Szemle, 1988. augusztus 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8.

197

hogy az asszimilációtól való félelem illegális kivándorlási hullámot váltott ki, elsősorban a magyar nemzeti kisebbség körében.745 A sajtó azonban itt is igyekezett megfelelni a semlegesség központilag elvárt követelményének: „A Pravda egyik főszerkesztő-helyettese elmondta: a lapok formálisan ügyelnek arra, hogy semlegesek legyenek, semmiképpen nem akarják azt a látszatot kelteni, hogy két baráti szocialista ország között döntőbíróként lépnek fel. Figyelemmel kell lenniük arra is, hogy Csehszlovákia kapcsolatai Romániával rendezettek. Ugyanakkor vannak olyan kérdések, amelyek előtt értetlenül állnak s különösen a falurombolás kérdésében indokolatlannak tartják a román vezetés elhatározását. Ezt a megjelent anyagokban is kifejezésre kívánják juttatni, bár formailag nem foglalnak állást.”746 Az aradi találkozóval a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) központi lapja, a Rudé Právo nagy terjedelemben foglalkozott, és a cikk jelentősége, hogy először nyilvánított ki valamiféle hivatalos prágai álláspontot a magyar-román viszály kapcsán – még ha az kerülte is az egyik fél melletti állásfoglalást. Csehszlovákiát a két nép közeli barátjaként definiálta, aki „nagy figyelemmel követte a találkozót és örömmel fogadta, hogy a felek készek mindent megtenni a kapcsolatok javításáért”. A cikk értékelése szerint a párbeszéd a nézetek és érdekek tiszteletben tartásából indult ki, amit csak üdvözölni lehet és „mindkét ország népének azt kívánni, hogy az aradi találkozón kinyilvánított elveket megfelelő intézkedések kövessék a két ország gyakorlati politikájában”. A semlegességre törekvés, a békítő hangnem abban is megnyilvánul, hogy az elemzés mind román, mind magyar érveket felsorakoztat, de a térség más országaihoz képest viszonylag átfogó képet ad a konfliktus hátteréről is.747 A szlovákiai magyar kisebbség több figyelemfelkeltő akcióval is kifejezte együttérzését az erdélyi sorstársaival. Ilyen kezdeményezés volt háromszáz szlovákiai magyar fiatal 1988. augusztus 14-i nyilatkozata, melyet az MTI prágai tudósítójának is eljuttattak. Ebben a romániai falvak megsemmisítése ellen tiltakoztak, ám első helyen nem a nemzetiségi jogok fontosságára, hanem az „internacionalista értékekre” hivatkozva: „egyéni lelkiismeretünkből 745

Magyar-román viszony - prágai lap, Prága, 1988. szeptember 10., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 746 Szlovák állásfoglalások a magyar-román kapcsolatok alakulásáról, Pozsony, 1988. szeptember 21. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 747 Grósz – Arad – visszhang, MTI, 1988. augusztus 31., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8.

198

eredő megfontolásból, az európai kulturális örökség védelmében, az egyetemes emberi jogok nevében és mindennemű faji, etnikai, nyelvi megkülönböztetést elvető internacionalizmusunk szellemében.” Igaz, a falvakban élő nemzetiségeket – köztük a szlovákokat is – nevesítik, hangsúlyozva, hogy az intézkedések nemzeti identitásuk, kulturális és néprajzi hagyományaik eltörlését eredményezik.748 Keményebb hangot üt meg 1988 novemberében 3156 szlovákiai magyar falurombolás elleni felhívása. A „munkások, diákok, pedagógusok, tudományos dolgozók és hivatalnokok” által jegyzett felhívás mélységes megdöbbenéssel és aggodalommal szól a román politika és a falurombolási tervek várható következményeiről: „A bulldózerek nyomán egycsapásra megsemmisülnének a románok, magyarok, szászok, svábok, szerbek, ukránok, szlovákok, zsidók és más nemzetiségek több évszázados békés munkájának emlékei és eredményei, kultúrájuknak és történelmüknek féltve őrzött tanúi és fölbecsülhetetlen értékei. … A román kormányzat tervezett intézkedései szétszaggatják a társadalom szövetét: az emberek közötti humánus kapcsolatokat, s aláássák civilizációnk alapját: a személyiség jogait és méltóságát.” Az említett nemzetiségi csoportok közül aztán kiemelik az első helyen érintett, két és félmilliós749 erdélyi magyar kisebbséget is: „Tagjaiknak emberi tragédiáját teljessé teszi, hogy sajátos helyzetüket, igényeiket és nemzeti jogaikat semmibe véve, az eddigi és a tervezett intézkedések megfosztják őket anyanyelvük használatának lehetőségétől, iskoláiktól, templomaiktól, szervezeteiktől, sajtójuktól, vezetőiktől, és végleg elszakítják külföldi, főleg magyarországi hozzátartozóiktól és barátaiktól. Ennek célja és eredménye csakis a nemzeti kisebbségek teljes asszimilációja, azaz felszámolása lehet.”750 A felhívás valamennyi kormányhoz, szervezethez és magánszemélyhez szól, kérve tiltakozásuk kifejezését a román intézkedésekkel szemben, és fellépésüket a károsultak anyagi és erkölcsi kártalanítása és az emberi és nemzetiségi jogok biztosítása érdekében.751 Egy szintén nemzeti kisebbségben élő csoport esetén sajátos politikai felhangot hordoztak ezek a követelések. A csehszlovákiai belső ellenzéki mozgalom, a Charta 77 vezetése is kiadott egy tiltakozó nyilatkozatot a román „falurendezési” tervvel kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy a romániai

748

Népszabadság, 1988. augusztus 24. 2. Érdekes, hogy az erdélyi magyar kisebbségre vonatkozó számadatok között is jelentős különbségek vannak az egyes lapok és nyilatkozatok megfogalmazásai között, sokszor a kinyilvánított szimpátia mértékével „arányosan”: a csehszlovák lapokban például előfordul 1,7 milliós, 2 milliós és 2,5 milliós létszám is. 750 Magyar Nemzet, 1988. november 11. 1. 751 Uo. 749

199

mély gazdasági és politikai válságot csakis a társadalmi és politikai élet teljes demokratizálása oldhatja meg.752 Csehszlovákiában a magyarok és a szlovákok közös fellépésére is találunk példákat. Ilyen volt harminchét csehszlovákiai magyar és szlovák író 1988. augusztusi nyilatkozata, melyben elítélték Bukarest intézkedéseit, az emberi és nemzetiségi jogok megcsorbítását: „Minden olyan terv és szándék, amely az ember létrehozta értékeket károsítja, megsemmisíti, szocialistaellenes, emberellenes” - vallják az aláírók. „Az emberi méltóság drasztikus megsértésével,

az

egyén

és

népcsoportok

jogainak

és

szabadságának

cinikus

semmibevételével állunk szemben.” A nyilatkozatban szembehelyezkednek azzal a román érvvel is, mely belügynek nyilvánítja a településrendezési a nemzetiségi politikát, hangsúlyozva, hogy az egész Európában, sőt az egész világon feszültségeket eredményez, ezért túlnőtt helyi jelentőségén. Fontos gondolata a nyilatkozatnak az is, hogy a román intézkedések nyelvtől, vallástól és nemzeti hovatartozástól függetlenül valamennyi Romániában élő embert sújt.753 7.2.4. Lengyelország A lengyel hivatalos szervek igyekeztek a legkevésbé tudomást venni a magyar-román feszültségekről, még akkor is, ha időnként nemzetközi sajtóértekezleten kénytelenek voltak reagálni a lengyel álláspontot firtató kérdésekre. Jól érzékelteti e magatartást a lengyel külügyi szóvivőnek egy 1988. június végi sajtótájékoztatón a nyugatnémet DPA hírügynökség kérdésére adott válasza, melyben a két ország ellentétét „nem komolynak” értékelte, melyet így nem érdemes a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének 1988. júliusi, Varsóban tartott ülése elé terjeszteni. Majd a témát le is zárta azzal, hogy a kérdés elsősorban Magyarországot és Romániát érinti, ezért nekik kell azt „a testvériség és a barátság szellemében” rendezniük.754 Varsó tehát nem alakított ki hivatalos álláspontot a problémás ügyekről, az újabb fejleményeket nem kommentálta. Amikor 1988 februárjában tüntetést terveztek tartani a varsói román nagykövetség előtt a romániai nemzeti kisebbség védelmében, a lengyel rendőrség a kormányszóvivő nyilatkozata szerint azzal az érvvel tiltotta meg a megmozdulást, hogy „határozottan megakadályoznak minden olyan

752

Charta 77 románellenes akciója, Prága, 1988. július 18., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 753 Magyar Nemzet, 1988. augusztus 18. 754 Népszabadság, 1988. július 1. 5.

200

provokációt, amely megzavarhatná két baráti szocialista ország viszonyát.”755 A brassói felkelés egyéves évfordulóján ugyanakkor lengyel ellenzéki szervezetek kisebb tüntetést szerveztek Wroclawban a romániai falurombolás ellen, és aláírásokat gyűjtöttek egy petícióhoz, melyben követelték, hogy Varsó állítsa le a Romániából származó árubehozatalt.756 A lengyel sajtóban a magyar-román híreknél feltűnő a kiegyensúlyozottságra való törekvés: a szigorúan tényekre szorítkozó információk többnyire arányos terjedelemben, magyar és román forrásokból hasonló mértékben merítve, egymás mellett mutatják be a magyar eseményeket és a román ellenlépéseket, elkerülve az események hátterének elemzését.757 A budapesti nagy Erdély-tüntetést és a kolozsvári magyar főkonzulátus bezárását követően jelenik meg első alkalommal terjedelmesebb írás a lengyel jogászszövetség hetilapjában (Prawo i Zycie), bemutatva mindkét fél érveit. E cikk sem kíván ugyanakkor állást foglalni, hanem inkább egymás mellett idézi Ceauşescut – aki visszautasítja az ország belügyeibe való beavatkozást és hangsúlyozza, hogy „,mindkét ország érdeke megköveteli a gyűlölködés végleges befejezését” - és Szűrös Mátyást – aki szerint „a nemzetközi jog és a civilizáció, a lenini nemzetiségi politika és a népek önrendelkezési joga tiszteletben tartása szellemében” kell gyors megoldást találni a probléma rendezésére.758 A Szabad Európa Rádió műsorának sajtóelemzése szerint azonban egyes lengyel írásokból még így is kiérezhető a rokonszenv a magyar álláspont iránt és az együttérzés a nemzeti kisebbségekkel. Ezt jelzi például, hogy egyes lengyel írások a nemzetközi feszültséget szélesebb kontextusba helyezve a reformot támogatók és az azt ellenzők küzdelmeként igyekeznek bemutatni. A központi irányvonaltól valóban elüt a román településrendezési tervet kritikusan bemutató cikk a Polityka lapban, „Az értelmiséget vidékre, a parasztokat kocka házakba, a fél országot pusztulásba” címmel, valamint a Przeglad Tygodnowy lengyel lap „A nagy földgyalulás előtt” című írása, amely helyszíni tapasztalatokról számol be.759 Ezen cikkek megjelenésének hátterében a varsói magyar nagykövet jelentése szerint maga a magyar nagykövetség állt, amely több lengyel újságírót rendszeresen ellátott anyagokkal és

755

Magyar Nemzet, 1988. július 1. 6. Falurombolás – tiltakozások, MTI, 1988. november 15., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 757 Magyar Nemzet, 1988. július 1. 6. 758 Lengyel lapvélemény: Fájdalmas operáció a falurendezés, Magyar Nemzet, 1988. július 9. 2. 759 Erdélyi magyarok a kelet-európai sajtóban, SZER, Kelet-Európa Szemle, 1988. augusztus 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 756

201

„off the record” háttérbeszélgetések során értesítette őket a legfrissebb információkról. Bár az ezen információkon alapuló írások már cenzúrázott formában jutottak el a lengyel olvasókhoz, azok mégis lengyel-román diplomáciai bonyodalmakhoz vezettek: így például a lengyel külügyminisztériumnál tett román tiltakozáshoz, illetve a romániai átrepülési engedélyek megvonásához a lengyel charter-járatok, köztük a kormánygépek esetében.760 7.2.5. Jugoszlávia Az NSZK-hoz hasonlóan Jugoszláviában is saját nemzeti érintettsége miatt kaptak nagyobb figyelmet a román belpolitikai és nemzetpolitikai folyamatok, illetve az abból fakadó elvándorlások. Mivel a falufelszámolási tervek bánáti délszláv településeket is érintettek, Jugoszláviában is több fórumon kezdeményezték a romániai emberi és nemzetiségi jogok melletti fellépést. Így például a Jugoszláv Népfront Emberi Jogi Fórumot hozott létre, akik feladatul kapták a román falurombolással szembeni tiltakozást.761 A Szocialista Szövetség nevű jugoszláv tömegszervet elnökségi tagja is nyílt bírálatot fogalmazott meg a román vezetőséggel szemben, akik nem voltak hajlandóak tárgyalni a romániai délszlávok problémáiról, és „sikeresen és végleg megoldottnak” nevezték a nemzetiségi kérdést.762 Jugoszlávia helyzete nemzetiségi érintettségén túl amiatt is sajátos, mert az ország ekkor már részese volt az ENSZ 1951. évi Genfi menekültügyi konvenciójának.

Így a jugoszláv

rendőrségen jelentkezők menekült státuszért folyamodhattak, és annak elnyerése esetén a hatóságok továbbsegítették az érintettet valamely befogadásra kész nyugat-európai országba. (Igaz, a belgrádi belügyminisztérium kritikája szerint, míg a hatvanas években még a Nyugat bírálta Jugoszláviát, hogy nem elégíti ki megfelelően a menekültek szükségleteit, addig a nyolcvanas évek második felére inkább az vált a problémává, hogy a Nyugat országai egyre kevésbé nyitottak a Jugoszláviába érkező menekültek befogadására.) A belügyminisztérium adatai szerint Jugoszláviába is elsősorban Romániából érkeznek illegális határátlépők, a szomszédos országokból útlevél nélkül átszökők számát évi mintegy háromezer főre tették. 763 A belgrádi sajtó a többi szocialista országgal összehasonlítva nyíltabban és erőteljesebb, kritikus hangot megütve ír a romániai kisebbségeket sújtó intézkedésekről, a romániai

760

A romániai falurombolási tervek fogadtatása Lengyelországban, Varsó, 1988. szeptember 23., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 761 Népszabadság, 1988. július 4. 762 Erdélyi magyarok a kelet-európai sajtóban, SZER, Kelet-Európa Szemle, 1988. augusztus 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 763 Magyar Nemzet, 1988. augusztus 12. 2.

202

politikai és gazdasági helyzetről. Becsléseik szerint a falurombolási tervek összesen mintegy 90 ezer horvát- vagy szerblakta falvakat lakót érintettek. A Duga című belgrádi hetilap kiemeli az erdélyi magyarságot, mint a román politika által elsősorban érintett népcsoportot, de hangsúlyozza, hogy a tervek a többi nemzetiségre is csapást mérnek, meggyorsítva az etnikai identitás elvesztésének és az asszimilációnak a folyamatát, mert „a falvak a nemzeti kultúra megőrzésének és fejlődésének alapjai”.764 Az aradi magyar-román találkozóval a belgrádi sajtó részletesen foglalkozik, a többi szocialista országhoz képest mélyebb és kritikusabb szellemben. A belgrádi Borba elemzése ugyan ismerteti a csúcstalálkozó eredményeit, azonban azt is megfogalmazza, hogy a két szomszéd ország álláspontja oly mértékig különböző, hogy azt egyetlen találkozó nem hozhatta közelebb, „még akkor sem, ha az hét órán át tartott.” A belgrádi sajtóban megjelenik a magyar fél iránti szimpátia is, míg Romániával kapcsolatban a Nyugat sajtójának megfogalmazásai köszönnek vissza az újságcikkekben: e szerint Bukarest egyebek mellett nemzetiségi politikája miatt „egyre inkább elszigetelődött mind Keleten, mind Nyugaton”. 765 Külön figyelmet érdemel a jugoszláviai magyar nyelvű sajtó, mely érthető módon még inkább fogékony az erdélyi magyarságot érintő eseményekre. A magyar lapok, első helyen az újvidéki Magyar Szó című napilap rendszeresen és részletesen elemzi az erdélyi magyarság helyzetét, együttérzésének is hangot adva.766 A központi kormányzati kommunikáció a médiához képest visszafogottan, ám a többi szocialista országhoz képest még mindig nyíltabban fogalmaz. Az aradi csúcstalálkozó létrejöttét például üdvözölte a jugoszláv külügyi szóvivő, azon meggyőződésben, hogy „az államok közötti együttműködés és baráti kapcsolatok fejlesztésének és a felmerülő problémák rendezésének útja a nyílt, közvetlen és konstruktív párbeszéd.” A romániai nemzeti kisebbségek helyzete kapcsán azt is elmondta, hogy a Tito-Ceauşescu tárgyalásoknak egyik fontos üzenete, hogy e csoportoknak az „együttműködés és a megértés hídja” szerepét kell betölteniük, megteremtve „a nemzeti érzések kifejezésre juttatásához, a kulturális örökség, a

764

Csehszlovák és jugoszláv lap a romániai településrendezési terv céljairól, Népszabadság, 1988. szeptember 12. 2. 765 Grósz - Arad – visszhang, MTI, 1988. augusztus 31., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 766 Erdélyi magyarok a kelet-európai sajtóban, SZER, Kelet-Európa Szemle, 1988. augusztus 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8.

203

nyelv és a többi nemzeti vonás megőrzéséhez” szükséges feltételeket, a nemzetközi normák figyelembe vételével.767 A belgrádi külügyi szóvivő 1988 szeptemberében a román területrendezési tervekhez kapcsolódó aggodalmakról is nyilatkozott. A romániai délszláv nemzetiséget sújtó román intézkedések között említette a szerkezetátalakítási terveken kívül azt a korábbi előírást, melynek értelmében a szerb és a horvát nemzetiség lakta városoknak és falvaknak csak a román nevüket használhatják, még a romániai szerb nyelvű sajtóban is. A jugoszláv diplomácia a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítésére törekedve fogalmazta meg, hogy nem maradhat közömbös az ügy iránt, ezért a korábbiakhoz hasonlóan kétoldalú tárgyalások útján hozzák a román fél tudomására álláspontjukat, mivel „a baráti kapcsolatok és az államközi együttműködés szellemében ez a problémák megoldásának útja.”768 A romániai délszláv nemzetiség helyzete, nyelvhasználatának és kultúrájának védelme Ralf Dizdarevics jugoszláv államfő 1988. decemberi bukaresti útjának is egyik témája volt.769 7.2.6. Bulgária A bolgár sajtóban kevés és keveset mondó a vizsgált időszakban a romániai magyar kisebbséggel foglalkozó híradás. A közölt híranyagok a szovjet hírügynökség (TASZSZ) anyagait veszi át, melyek a szovjet hírszolgálati iroda budapesti és bukaresti jelentései alapján mindkét ország álláspontját bemutatják. A visszafogottság oka részben abban rejlik, hogy a török kisebbségi problémákkal küzdő Szófia nem kívánt állást foglalni Románia kisebbségpolitikáját illetően, sokkal inkább arra épített, hogy a Bécsben tartott helsinki utóértekezleten Romániával „közösen tartsák a frontot” a kisebbségek egyéni és kollektív jogainak biztosításáról folytatott viták során, Ankara ellenvetései ellenére is. 770 7.2.7. Nyugati országok kommunista pártjai Sajátos helyzetből vizsgálhatták a magyar-román kérdést a nyugat-európai országokban tevékenykedő kommunista pártok is. A teljes kép bemutatásának igénye nélkül a magyar sajtóban megjelent hírek alapján az látható, hogy a nyugat-európai kommunista pártok kiemelt figyelemmel követték Magyarország és Románia viszonyának alakulását, és a

767

Magyar Nemzet, 1988. szeptember 2. 2. Magyar Nemzet, 1988. szeptember 30. 2. 769 Magyar Nemzet, 1988. december 19. 2. 770 Erdélyi magyarok a kelet-európai sajtóban, SZER, Kelet-Európa Szemle, 1988. augusztus 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 8. 768

204

szocialista országokkal ellentétben nyíltabb állásfoglalások is megfogalmazódtak. Az Osztrák Kommunista Párt elnöke, Franz Muhri például bécsi sajtóértekezletén fejtette ki a romániai fejleményekkel és a magyar-román viszony alakulásával kapcsolatos aggodalmait. Az erdélyi magyar kisebbség helyzete miatt megfogalmazott budapesti bírálatokkal egyetértve kifejtette véleményét, mely szerint az MSZMP e kérdésben helyes álláspontot képvisel. Szintén a „nyugati kommunisták” reagálására jellemző, hogy a probléma nemzetközi hatásaira fókuszálnak, elsősorban a térség stabilitásának megingásától tartva.771 7.2.8. Sajtóvisszhang a szocialista országokban A fentiek alapján elmondható, hogy a szocialista országok kormányai egyöntetűen igyekeztek elkerülni a nyílt állásfoglalást a Magyarországot és Romániát érintő problémás kérdésekben, a két országgal ápolt baráti kapcsolatokra és a problémák bilaterális jellegére hivatkozva. Ennek ellenére – főleg a nemzeti kisebbségi kérdésben érintett országokban – szerveződtek társadalmi kezdeményezések a romániai kisebbségek védelmében, elsősorban a falurombolási tervek megakadályozása érdekében. A szomszédos országokban – Csehszlovákiában és Jugoszláviában – élő magyar kisebbség különös figyelemmel és együttérzéssel fordult az ügy iránt. A szocialista országok hivatalos sajtóját a magyar-román vita kapcsán a tárgyilagosságra való törekvés, a tömörség, az óvatos megfogalmazások jellemzik. Gyakori a békítő hangnem, a két fél érveinek egymás mellett, hasonló terjedelemben való szerepeltetése, a közös érdekek hangsúlyozása, az internacionalista, szocialista szlogenek ismételgetése. A témával a kommunista térségben különösen keveset foglalkozik az NDK és a Romániával kisebbségi kérdésekben közös érdekekkel is bíró Bulgária. A konfliktus hátterével a vizsgált országok közül legnyíltabban Jugoszlávia, majd Csehszlovákia foglalkozik, megjelentetve saját erdélyi kisebbségi érintettségüket is. A jugoszláv, a csehszlovák és a lengyel sajtó egyes cikkei, ha visszafogott megfogalmazásban is, de a román magatartás kritikáját és a magyarok sérelmei iránti megértést sugallják.772

771

Erről ír például az Olasz Kommunista Párt L’Unita című lapja, Népszabadság, 1988. július 1. 5. 1988. augusztus 29. és szeptember 7. között öt szocialista ország hírügynökségi képviselői tanulmányutat is tettek Romániában a falurendezési tervek helyszíni megvizsgálására. A román Agerpres hírügynökség fogadta a kilenc fős csoportot, olyan útvonalat és találkozókat állítva össze számukra, mely a nemzetiségek elnyomásáról kialakult képet igyekezett cáfolni, bemutatva a településfejlesztési program vívmányait, az életminőség javítására tett intézkedéseket, idealizált képet festve a romániai életkörülményekről. Romániai tanulmányút, MTI bizalmas híranyaga, 1988. szeptember 11., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 9. 772

205

7.3. Az emberi jogok védelmének kérdése a keleti blokkban Az emberi jogokat és a kisebbségi jogokat védő nemzetközi egyezményekkel és szervezetekkel, illetve az erdélyi magyar kisebbség ügyének e fórumokon történő érvényesítésével későbbi fejezetben foglalkozom. Az alábbiakban arra térek ki, hogyan viszonyultak a szocialista országok a nyolcvanas évek végén egyre nagyobb szerepet nyerő emberi jogok garantálásának kérdéséhez. Ennek vizsgálata amiatt szükséges, mivel az erdélyi magyar kisebbség illetve az erdélyi menekültek ügye is többnyire e témakör alatt kerülhetett terítékre, és az egyes országok emberi jogi kérdésekben vallott nézetei sokszor a nemzeti kisebbségi politikához kapcsolódó érdekekről és álláspontokról árulkodnak. A Szovjetunió az Egyesült Államokkal folytatott fegyverzetcsökkentési tárgyalások során szembesült azzal, hogy a Nyugat a humanitárius jogok kérdéskörét aduként használja, előrelépést várva el Moszkvától ezen a területen a párbeszéd folytatásának előfeltételeként. Hivatkozási alapot jelentett az Európai Biztonsági Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) keretében a szocialista országok által is aláírt 1975. évi Helsinki záróokmányt.773 Az EBEÉ Alapokmány harmadik kosarába tartozó emberi jogok tiszteletben tartásának kötelezettsége tehát papír szerint ezen országokra is vonatkozott. Gorbacsov be is építette reformpolitikájába az emberi jogok biztosításának ügyét, mely így a szocialista országok – de legalábbis a reformra nyitottak – retorikájának is részévé vált. Valós tartalommal azonban kevésbé sikerült megtölteni az új szlogeneket, melyek a több kommunista számára kínos nemzeti kisebbségi kérdésnél kevésbé megfoghatónak, ezért elfogadhatóbbnak tűntek: az emberi jogok nemzetek feletti, internacionalista mivolta ilyen módon akár összeegyeztethetőnek is tűnhetett a magasztos szocialista eszmékkel. Egyúttal a nyugati országok jóindulata elnyerésének is eszközévé vált a humanitárius eszmék melletti elkötelezettség bizonygatása. Moszkva számára e téma azonban megmaradt egy formailag teljesítendő, elsősorban biztonságpolitikai kérdésnek, elfogadta, hogy az emberi jogi és a katonai kérdéskör „kapcsolt áruk”. „A humanitárius terület jelentősége az átfogó biztonság koncepciójából is következik” – fogalmazott a szovjet küldött a Varsói Szerződés emberi jogi munkacsoportjának 1988. januári szófiai ülésén. 774

773

E dokumentum kisebbségvédelmi vonatkozásaival későbbi fejezetben foglalkozom. A VSZ emberi jogi munkacsoportjának 1988. január 12–13-i szófiai ülése, 1988. január 19, MNL, XIX-J-1k/1988 126 VI-1 457-2. 774

206

A Varsói Szerződés országai tehát maguk is létrehoztak egy munkacsoportot, mely kifejezetten az emberi jogi és humanitárius kérdéskörre fókuszált. Üléseinek szakmaiságát ugyanakkor jól minősíti a következő idézet a fent említett 1988. januári szófiai ülésről: „Az emberi jogi munkacsoport ülésére a résztvevők többsége felkészületlenül, érdemi mondanivaló hiányában érkezett, s az összejövetelt lényegében csak formális kötelezettségként kezelte. (…) E magatartás mögött az is áll, hogy egyelőre nem várható részükről lényegi változás az emberi dimenzió témaköreivel kapcsolatos állásfoglalásaikban.”775 A magyarok ennek ellenére kísérletet tettek arra, hogy ezen a fórumon is fellépjenek a kisebbségi jogok védelmében. Az 1988. január 12–14-i ülésre, melynek napirendjén a bécsi EBEÉ-találkozó emberi jogi és humanitárius kérdései szerepeltek, a magyarok azzal a mandátummal érkeztek, hogy az EBEÉ bécsi találkozójára egy olyan tartalmas záródokumentum készüljön, mely az emberi közösségek alapjogait is biztosítja. Azaz a cél a nemzeti kisebbségek jogainak beemelése volt a Helsinki Egyezmény harmadik kosarába.776 A kezdeményezés a VSZ tagállamok körében már csak azért sem számíthatott támogatásra, mert ezeknek az országoknak is megvolt a maguk oka arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben kerüljék a kisebbségek jogainak kérdését, ahogyan azt egy genfi jelentés is illusztrálja: „A Szovjetunió jelenleg is több nemzetiségi problémával küzd – ezek a problémák a közeljövőben várhatóan nem csökkennek. Csehszlovákia számára éppen elég gondot jelent az ott élő magyar kisebbség »kezelése«. Jugoszláviában a nemzetiségi probléma terebélyesedése óvatosságra inti a politikai vezetést, emellett fogékonyak azokra a rágalmakra, amelyek a magyar revíziós törekvéseket hangoztatják. Bulgária a török kisebbség »átkeresztelése« miatti támadások kivédésével foglalkozik. Az NDK nem foglalkozik a nemzetiségi kérdéssel, úgy tűnik inkább becsukják a szemüket az ilyen jellegű problémák előtt.”777 Ezen túl a lengyelek kétoldalú megbeszélésen szintén elmondták, hogy bár teljesen megértik a téma iránti magyar érdeklődést, és tisztában vannak azzal, milyen szégyenteljes dolgok történnek Romániában, de a lengyel–NSZK kapcsolatok nemzetiségi vonatkozásai megnehezíti számukra az egyértelmű állásfoglalást a kérdésben. 778 Mindezek ellenére a

775

Uo. A VSZ szófiai emberi jogi-humanitárius munkacsoport ülésére utazó magyar küldöttség mandátuma,1988. január 8., MNL XIX-J-1-k/1988 126 VI-1 457. 777 A Külügyminisztérium szigorúan titkos iratai, MNL XIX-J-1-j. 778 A VSZ fórumán azonban természetesen nem erre hivatkoznak, hanem formai ellenvetéssel állnak elő, mi szerint a nemzeti kisebbségek kérdése nem szerepel a Helsinki Záróokmányban, így annak revíziójához vezetne egy újabb téma beemelése. 776

207

Szovjetunió megnyilvánulásait egyfajta kettősség jellemezte: egyrészt – ahogyan azt a korábbiakban bemutattuk - némi megértést tanúsított a magyarországi problémák irányába, és nem ellenezte a magyarok bécsi fellépését, de mivel „baráti országokról” volt szó, nyíltan sem Magyarország sem Románia mellett nem tört lándzsát. Számára a legfontosabb a keleti blokk egységének a fenntartása volt, és leginkább emiatt bírt számára jelentős súllyal a magyar– román helyzet kiéleződése. Az egység megőrzése érdekében nem kívánt nagyobb nyomást gyakorolni valamely országra, inkább a különböző érdekeknek a lehetséges mértékig történő kielégítése volt a szovjet diplomácia célja. 779 A legerőteljesebb ellenállást a kisebbségi jogokra vonatkozó magyar felvetéssel szemben pedig érthető módon Románia fejtette ki, hangsúlyozva, hogy „az emberek közötti kapcsolatok nem alapozódhatnak faji, nemzetiségi vagy más alapokra, mert ez megkülönböztetést, kiváltságokat teremt.”780 Fontosnak tartották még megemlíteni a VSZ ezen ülésén, hogy az EBEÉ záródokumentum nem ösztönözheti az emigrációt, amelyet a román közvélemény sem támogat. „Románia állampolgárai otthon keresik és találják meg a lehetőségeiket, mivel ők a jólétet az országon belül biztosítják.”781 Hasonlóan értékeli a magyar diplomácia az 1988. május 5-i szocialista szakértői konzultációt is, melyet az ENSZ emberi jogi kérdésekről tartottak, bár a szovjet és a lengyel hozzáállást pozitívabban ítéli meg: „A konzultáció hasznos volt, mert (…) a szövetségesek előtt is demonstrálta, hogy Románia nem képes és nem hajlandó az együttműködésre ezen a területen. (…) megmutatta, hogy a humanitárius szféra egészét illetően elsősorban szovjet és lengyel támogatásra számíthatunk, míg az NDK negatív magatartást tanúsít az emberi dimenziós mechanizmussal szemben, Bulgária és Csehszlovákia pedig egyelőre inkább a kifogásokat keresi e vonatkozásban.”782 Az EBEÉ bécsi utótalálkozó tárgyalásai során Bukarest kemény hangon elutasította a javasolt záródokumentum valamennyi emberi jogi területet érintő pontját, és az 1988 júniusában benyújtott román javaslat általános nyilatkozatai az emberi jog területén nem mentek

779

Lengyel és szovjet felvetések a nemzeti kisebbségek kérdésében, 1988. január 18., MNL, XIX-J-1-k/1988 126 VI-1 457-1. 780 A VSZ emberi jogi munkacsoportjának 1988. január 12–13-i szófiai ülése, 1988. január 19, MNL, XIX-J-1k/1988 126 VI-1 457-2. 781 Uo. 782 Szocialista szakértői konzultáció ENSZ emberi jogi kérdésekről, Külügyminisztérium 1988. évi adminisztratív ügyiratai, XIX-J-1-k/1988

208

messzebb, mint az 1975. évi helsinki illetve az 1983. évi madridi záróokmányban már leírtak.783 Az általunk vizsgált időszakban lényegi előrelépés a későbbiekben sem történt.784 Az 1989. április 25–27-e között a szocialista országok által Kijevben megrendezett emberi jogi konzultációról Románia már távol maradt, és az arról készült jelentés alapján a többi ország közötti nézetkülönbségek is tovább nőttek.785 Szovjet megítélés szerint Románia nemzetközi politikájában „átértékelte és lefokozta” a nemzetközi szervezetek jelentőségét. Ezt bizonyítja, hogy a nemzetközi szervezetek mellett működő diplomatái és szakértői létszámát Bukarest drasztikusan lecsökkentette.786 A Varsói Szerződés tagállamainak emberi jogi tevékenysége kapcsán érdemes még megemlítenünk, hogy 1988 júliusában Magyarország azzal a javaslattal állt elő a VSZ PTT ülésén Varsóban, hogy a Varsói Szerződés szervezeti keretein belül állítsanak fel egy miniszterhelyettesi szintű állandó bizottságot, mely az emberi jogok területén belül kifejezetten a kisebbségek jogainak biztosítása felett őrködik. A javaslat nem meglepő módon élesen szemben állt a román VSZ-reform elképzelésekkel, mely egyenesen a Politikai Tanácskozó Testület megszüntetéséig ment volna el, kizárólag katonai szövetséggé alakítva át a szervezetet. Realitása egyik elképzelésnek sem volt: a kisebbségi jogi kérdésekben többszörösen érintett Szovjetunió jelezte, hogy nem támogatja a magyar javaslatot. Ugyanakkor Moszkva később azt a román kezdeményezést is elengedte a füle mellett, mely a VSZ PTT 1989. júliusi bukaresti ülésén a szocializmus lengyel és magyar veszélyeztetésének kérdését tűzte volna napirendre.787 Ennek ellenére a Bukarestben tartott ülésen 1989 júliusában már nyíltan felszínre kerültek az ellentétek a belső reformok támogatói és ellenzői között. A vitákból egyre inkább az az álláspont rajzolódott ki, hogy a szocializmusnak nem létezik egyetlen útja, hanem az egyes államok sajátságaik figyelembevételével törekedhetnek

783

Magyar Nemzet, 1988. június 11.2. Az MSZMP KB Nemzetközi Osztályának 1989. március 7-i feljegyzése világosan megfogalmazza: „A Romániával megromlott kapcsolataink belátható időn belüli javulására nem lehet reálisan számítani. (...) Szövetségi rendszerünkben nem kapunk támogatást a kétoldalú viszony normalizálásához.” Gecsényi Lajos – Máthé Gábor (szerk.) (2009): Sub Clausula 1989, Közlöny Kiadó, Budapest, 470. 785 A Külügyminisztérium adminisztratív ügyiratai, MNL XIX-J-1-k/1989 135 V-1 4938. 786 A Kisebbségvédelmi Albizottság 40. ülésének fontosabb tapasztalatai, 1988. szeptember 16., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL, M-KS 288. f. 32.cs./1. ő.e. 787 Békés (2004a) 318-321. és Romsics (2003) 215. Romániának már egy évvel korábban is volt hasonló jellegű próbálkozása: akkor a VSZ PTT varsói ülésén (1988. július 15-16.) kívánta volna a Varsói Szerződés demokratizálása jegyében a reformok útjára lépett országokat elmarasztalni. 784

209

társadalmi és politikai döntéseik meghozatalára. A tárgyalást követően a magyar és a román delegáció közt heves vita alakult ki a „falurendezési terv” kapcsán. A viszony elmérgesedése miatt a magyar pártvezetésben is felmerült a román katonai beavatkozás lehetősége, mely az egyértelmű román fölény miatt súlyos veszélyt jelentett volna Budapestnek. 788

788

Deák Ernő (2010): Magyarország a külpolitikai változások szövevényében, In: Gyarmati György (szerk.): i. m. 117-129. 121.

210

8. A romániai kisebbségpolitikára és menekültügyre adott nyugati reakciók A román külpolitika a kommunizmus időszakában bizonyos mértékű önállóságot küzdött ki magának. Mivel Románia nem volt határos nyugati országokkal, a Varsói Szerződés egységét nem veszélyeztette a román magatartás. Nyugat-Európa egy része ráadásul a nyolcvanas évek közepéig a különutas politikával távolról rokonszenvezett is, úgy értelmezve, hogy Bukarest nem követi teljes mértékben a szovjet irányvonalat. A nyolcvanas évek közepétől azonban Ceauşescu nemzetiségi politikáját egyre kritikusabban kezdte szemlélni a Nyugat is, és ez a folyamat Románia fokozatos elszigetelődéséhez vezetett.789 Ahogyan azt a nemzetközi kontextust vizsgálva már láthattuk, több oka is volt annak, hogy Nyugaton komoly figyelmet kapott a romániai nemzeti kisebbségek elnyomásának és a nagy számú erdélyi menekültnek az ügye mind a kormányok, mind a közvélemény körében. Egyrészt, mivel a nyugati országokban mind a menekültjognak, mind az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásának hagyománya és kiépült intézményrendszere volt, így ezek a témák általánosságban is érzékenyebb reakciót váltottak ki, melyet az erőteljes nyugati sajtóvisszhang is alátámaszt. Másrészt ezen országoknak maguknak is érdekükben állt a szülőföldön maradást bátorító körülmények megteremtése, vagy annak hiányában az erdélyi menekültek magyarországi letelepedésének támogatása, mivel potenciális célországként őket is érintette az új menekülthullám. A disszertáció alábbi fejezetében arra keressük a választ, hogy a nyugati országok és a magyar emigrációnak

az

ott

működő

szervezetei

hogyan

reagáltak

Ceauşescunak

a

menekülthullámokat kiváltó, elsősorban a nemzeti kisebbségeket sújtó intézkedéseire, így elsősorban a „falurendezési” tervre. Főként a korabeli sajtó és MTI híranyagokra támaszkodva tekintjük át – a teljesség igénye nélkül – a különböző lakossági megmozdulásokat, melyeknek háttérszervezői többnyire a nyugati magyar emigráns szervezetek voltak -, a parlamenti kezdeményezéseket illetve a kormányzat által megtett tiltakozó vagy éppen a menekülteket segítő lépéseket. Ehhez további segítséget nyújtanak a magyar nagykövetségeknek a témában készült jelentései, valamint az MSZMP KB Agitációs

789

Kántor Zoltán (2003): Románia a homogén nemzetfelfogástól az „európai nemzet” felé? In: Nemzeti identitás és külpolitika Közép- és Kelet-Európában. Szerk.: Kiss J. László, Teleki László Alapítvány, Budapest, 257-296., 275-276.

211

és Propaganda Osztálya által „az imperialista propagandáról” illetve „a hazánk ellen irányuló ellenséges propagandatevékenységről” készített elemzések is.790 8.1. A nyugati magyar emigráció szerepe Abban, hogy a nyugati országok felfigyeltek az erdélyi magyarok és a Romániából érkező menekültek helyzetére, a magyar emigráció megkérdőjelezhetetlenül fontos szerepet játszott. Ezzel a magyar állam is tisztában volt: nem véletlen, hogy a pártvezetők a külképviseletektől már 1988 tavaszán külön jelentést kértek a magyar emigráció tevékenységéről „a szomszédos szocialista országok magyar nemzetiségével kapcsolatban”.791 A nyugati emigránsokra fordított fokozott figyelem abba az 1970-es évektől megfigyelhető politikai folyamatba illeszkedett, amikortól a magyar vezetés felismerte e csoportoknak az országról külföldön kialakított képben játszott kulcsszerepét, és egyebek mellett a Magyarok Világszövetségének aktivizálásával és a kapcsolatok felélénkítésével igyekezett visszanyerni a kivándoroltak bizalmát és javítani a hazai viszonyok megítélését.792 A külképviseleti jelentések egyhangúlag arról számolnak be, hogy a külhoni magyarok szervezetei az erdélyi kisebbség szerepével hangsúlyosan foglalkoznak, és a maguk eszközeivel a befogadó ország hivatalos kezdeményezik a falurombolás elleni fellépést.

793

szerveinél a

legkülönbözőbb módokon

A figyelemfelkeltést szolgálta az is, hogy a

nyugati emigráció sajtótermékei rendszeresen foglalkoztak a témával. Ennek elősegítése érdekében a levéltári anyagok tanúsága szerint számos magyar nagykövetség rendszeresen friss információkkal, újságcikkekkel látta el az emigráció meghatározó szereplőit az erdélyi magyarság ügyében. Szűrös Mátyásnak a nemzetiségpolitika terén áttörést jelentő 1988.

790

MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. Uo. 792 Borbándi Gyula: A nyugati magyarság és az anyagország, In: Rendszerváltás és a Kádár-korszak. Szerk: Majtényi György és Szabó Csaba. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Kossuth Kiadó, Budapest, 2008., 569-574. 793 A magyar emigrációnak az erdélyi menekültek külföldi segélyezésének megszervezésében játszott szerepéről lásd a Vöröskereszt tevékenységével foglalkozó részt, valamint: Kaszás Veronika (2012): A Magyar Vöröskereszt szerepe az 1988-89. évi erdélyi menekültek helyzetének rendezésében. In: Comitatus. Önkormányzati Szemle, XX. évf. 209., 94-106. 99. 791

212

január 25-i beszédének szövegét például a Külügyminisztérium utasítására küldték körbe a külképviseletek a magyar szervezeteknek és befolyással bíró személyeknek.794 A nagyköveti jelentések többsége egybecseng arra vonatkozóan, hogy az emigránsok „a magyar kormány megoldásra törekvő lépéseit örömmel veszik tudomásul, ugyanakkor azokat kevésnek és bátortalannak tartják”.795 A külföldi magyarság tevékenysége, melyre az egyes országokhoz kapcsolódóan fog kitérni a disszertáció, a magyar állam szempontjából inkább kedvezőnek volt tekinthető. A magyar emigráció végezte el több nyugati országban azt az érdekérvényesítő, határozott fellépést, amit a magyar kormány külpolitikai okokból saját maga nem tett vagy nem tehetett meg. Magyarország így részben rajtuk keresztül tudta felhívni a Nyugat figyelmét a menekültek problémájára, amiről maga ebben a korszakban csak óvatosan, körülírással beszélt. A külhoni magyarság tudatos külpolitikai összekötőként való bevetését Szűrös – már fentebb idézett – külpolitikai elemzése is körvonalazza: „A nyitottság jegyében ápoljuk a kapcsolatot a határainkon túl, nem nemzeti kisebbségként élő magyarokkal, elsősorban a nyugati magyarsággal. (…) Eddigi tapasztalataink is igazolják, hogy politikai, gazdasági, tudományos és kulturális területen egyaránt összekötő szerepet tölthetnek be hazánk és a külvilág között. (…) arra törekszünk, hogy a nyugati magyarsághoz fűződő viszonyt szervesen beillesszük nemzetközi kapcsolatrendszerünkbe. A külföldön élő magyarságra mint nemzetünk fontos erőforrására akarunk építeni.” 796 8. 2. Kormányzati és társadalmi fellépés valamint sajtóvisszhang Nyugaton Az alábbiakban elsősorban az egyes országokon belüli kormányzati és társadalmi lépésekre, illetve a bilaterális kapcsolatokban megtett kezdeményezésekre fókuszálunk, annak ellenére, hogy azok nem választhatóak el teljes mértékben a nyugati országoknak a nemzetközi fórumokon belül Románia illetve az erdélyi menekültek ügyében kifejtett aktivitásától.797 Mindenekelőtt a romániai nemzeti kisebbségek sorsában érintett Nyugat-Németország és

794

Az erdélyi magyar kisebbség érdekeinek védelmére kezdeményezett politikai erőfeszítések visszhangja, Bern, 1988. június 21., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS-288.f./1988. 22. cs. A nemzetiségpolitika változásával a magyar állam szerepvállalásának vizsgálata során foglalkozunk. 795 Jelentés a svédországi magyar emigráció tevékenységéről, Stockholm, 1988. október 7., MNL M-KS288.f./1988. 22. cs. 796 Népszabadság, 1988. december 17., 5. 797 A nemzetközi fórumokon kifejtett aktivitást a disszertáció 9. fejezetében vizsgáljuk.

213

Ausztria aktivitása érdemel kiemelt figyelmet, akik a magyar külpolitikai eszköztártól eltérő módon foglalkoztak a romániai nemzeti kisebbségek és a menekültek ügyével. Bár a Magyarországra érkező erdélyi menekültek ellátásában a nyugati országokból érkező segélyek jelentőségéről sem felejtkezhetünk meg, a segélyezés témájával a Magyar Vöröskereszt illetve az egyházak szerepével foglalkozó fejezetekben foglalkozom részletesebben, mivel a támogatások gyűjtésében, koordinálásában ezek a szervezetek játszották a fő szerepet. 8.2.1. Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) Az NSZK a nyolcvanas évek folyamán kiemelt figyelmet szentelt Ceauşescu intézkedéseinek, különösen azoknak a lépéseknek, melyek a nemzeti kisebbségeket, így az ekkor több mint kétszázezer főnyi Romániában élő német nemzetiségű kisebbséget – erdélyi szászokat és bánáti svábokat – is érintették.798 Magyarországgal e téren érthető módon közös érdekek is kirajzolódtak, és Románia nemzetiségi politikája és az erdélyi menekültek valóban rendszeres témaként

szerepeltek

a

Budapest

és

Bonn

közötti

kétoldalú

megbeszéléseken.

Magyarországnak a területén élő német kisebbséggel szembeni politikája ráadásul pozitív ellenpéldát szolgáltatott az NSZK szemszögéből a romániai állapotokkal szemben. A román állampolgárok emberi jogai védelmében tett konkrét nyugatnémet kormányzati lépéseket ugyanakkor megelőzték a lakossági figyelemfelkeltő tüntetések. 1988. május 8-án Bonnban tüntetést szervezett a romániai nemzeti kisebbségek emberi jogainak védelméért a Tübingenben bejegyzett Erdélyi Ifjúsági Szervezet és az Erdélyi Világszövetség stuttgarti szervezete. A megmozduláson több száz fő vett részt, köztük magyar emigráns szervezetek is, kérve a nyugat-európai kormányokat és nemzetközi szervezeteket, köztük az Európa Tanácsot, hogy vállaljanak szolidaritást ügyükkel. A tüntetők transzparenseikkel a bonni román nagykövetség épülete elé vonultak, és román nyelven is ismertették követeléseiket. A szervezők a tüntetést követő sajtóértekezletükön is megerősítették figyelemfelkeltő szándékukat, és jelezték, hogy további fellépéseket is terveznek. A megmozdulásnak a nyugatnémet sajtóban is visszhangja volt, a tudósítások szerint arra az NSZK-n kívül Hollandiából, Belgiumból, Svájcból és Ausztriából is érkeztek résztvevők.799 1988. november 15-én, a brassói felkelés leverésének egy éves évfordulóján pedig Münchenben tartottak

798

Romániában elsősorban Brassó, Szeben és Temesvár környékén éltek németek, szászok és svábok, akiket a második világháborút követően a román politika komoly retorziókkal sújtotta. Az ötvenes években DélRomániába, Baraganba deportálták tobb évre a bánsági németek egy részét. Kántor (2003) 275. 799 Rokonszenvtüntetés Bonnban az erdélyi magyarság mellett, Magyar Nemzet, 1988. május 9. 2. és Az NSZKban elítélik Románia nemzetiségi politikáját, Magyar Nemzet, 1988. május 10. 2.

214

fáklyás felvonulást a Magyar Emberi Jogi Szövetség felhívására, ahol mintegy hétszáz tüntető követelte Bukaresttől a nemzetiségi jogok tiszteletben tartását.800 1988 nyarára már a nyugatnémet parlament, a Bundestag képviselői is felfigyeltek a romániai helyzetre. 1988. június elején két képviselő, a szociáldemokrata Hermann Scheer és a Zöldek pártjához tartozó Petra Kelly közös nyilatkozatban szólították fel a Bundestag törvényhozóit, hogy lépjenek fel annak érdekében, hogy kormányuk más európai kormányokkal együtt gyakoroljon nyomást Bukarestre annak érdekében, hogy megszüntesse az emberi jogok megsértését és „az elűzetés gyakorlatát”. A képviselők nyilatkozata szerint valamennyi európai állampolgárt érzékenyen érint a nemzeti kisebbségek romániai elnyomása és az emberi jogok kegyetlen megsértése.801 A kezdeményezés nem maradt eredmény nélkül. Június 22-én a Bundestag már napirendjére tűzte a romániai emberi jogok súlyos sérülésének ügyét. A vitában Helmut Schäfer külügyi államminiszter (FDP) felszólalásában úgy fogalmazott, hogy az emberi jogok megsértésének gyakorlatával Bukarest „nyilvánvalóan elszigetelődik a Varsói Szerződés tagállamainak közösségében is”.802 Elmondta, hogy bár az NSZK kormánya elítéli Románia politikáját, de az ottani viszonyok súlyosbodásának megakadályozása érdekében folyamatosan keresi a párbeszéd

lehetőségét

Ceauşescu

kormányával.

1988.

június

elején

az

NSZK

külügyminisztériuma bekérette a bonni román nagykövetet, hogy a romániai emberi jogok helyzetéről tárgyaljanak. A vita kapcsán Schäfer a magyar televíziónak is nyilatkozott. Elmondta, hogy az NSZK kormánya felhívta a helsinki folyamatban résztvevő államokat, hogy tartsák tiszteletben a Helsinki Záróokmányban és a madridi dokumentumban foglaltakat a kisebbségek tekintetében is. Ezen túl hangsúlyozta, hogy a bécsi utótalálkozó keretében Bonn

arra

törekszik,

hogy

konkrét

megállapodásokkal

javítsák

a

nemzetközi

kisebbségvédelem eszköztárát. A külügyi államminiszter nyilatkozatában elismeréssel szólt a példamutató magyarországi nemzetiségi politikáról.803 A parlamenti vita lezárásaképp 1988. június 22-én a Bundestag egyhangúlag fogadta el a szociáldemokrata párt (SPD) által előterjesztett határozatot, amely felszólította Romániát,

800

Népes tüntetések Bukarest politikája ellen, Magyar Nemzet, 1988. november 17. 2. Nyugatnémet parlamenti képviselők - romániai emberi jogok, Bonn, 1988. június 11., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 15. 802 NSZK: Bundestag - romániai emberi jogok, Bonn, 1988. június 22., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 15. 803 Uo. 801

215

hogy tartsa tiszteletben az emberi és a nemzeti kisebbségi jogokat, és adja fel területrendezési tervét is, mely a helyiek kilakoltatását és kulturális értékeik lerombolását jelentené. Kérték ezen túl Bukaresttől, hogy engedélyezze az ínséges körülmények közt élő lakosság külföldi segélyezését. A bonni parlament ugyanis még 1987. december 9-én fogadta el a román állampolgároknak nyújtandó, humanitárius célú segélyszállítmányokról szóló határozatát, amit azonban Bukarest azzal az indokkal utasított vissza, hogy a romániai lakosság nem szorul segítségre, és a határozatot az ország belügyeibe való beavatkozásnak minősítette. Ezt követően, még decemberben elutasították egy CDU- és egy SPD-képviselő tényfeltáró látogatáshoz igényelt vízumkérvényét is.804 Az 1988. júniusi Bundestag-határozat az Európa Tanács parlamenti közgyűlésében részt vevő nyugatnémet képviselőket is felkérte, hogy éljenek jogkörükkel a romániai emberi jogok biztosítása érdekében, olyan határozat elfogadását sürgetve, mely elítéli a romániai jogsértéseket. Harmadrészt pedig saját kormányukat is cselekvésre szólította fel a bécsi utóértekezlet és az Európai Közösségek nyújtotta keretek között. A Bundestag a határozatban leszögezi, hogy elfogadhatatlannak tartják, hogy a romániai kisebbségek kultúráját és létfeltételeit veszély fenyegeti, megemlítve a német mellett a magyar nemzeti kisebbséget is.805 A Bundestagnak egy öttagú küldöttsége 1988. június 28. és július 1. között Bukarestbe is ellátogatott, hogy tanulmányozhassák az emberi jogok érvényesülését és elsősorban a német kisebbség helyzetét. A Klaus Rose vezette, két keresztényszociális (CSU), egy kereszténydemokrata (CDU) és két szociáldemokrata (SPD) képviselőből álló csoport megbeszélést folytatott Aurel Duma külügyi államtitkárral, Nicolae Giosan román nemzetgyűlési elnökkel és a külkereskedelmi és nemzetközi gazdasági együttműködési minisztérium vezetőivel.806 Bár az eredeti tervek szerint Nicolae Ceauşescu is fogadta volna őket, valószínűleg a Bundestag határozatára reagálva a román pártvezető és államfő lemondta a programot. Az NSZK-képviselők értékelése szerint a látogatás légköre végig feszült volt, a házigazdák a nyugati sajtó tudósításainak elítélésével reagáltak a szisztematizálási tervre és a román kisebbségpolitikára vonatkozó kérdésekre.807

804

Románia - NSZK parlamenti küldöttség MTI, 1988. június 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 15. 805 A Bundestag egyhangú határozata Romániáról, Magyar Nemzet, 1988. június 23. 806 Bukarestben fogadták a Bundestag küldöttségét, Magyar Nemzet, 1988. július 1. 6. 807 Ceausescu nem fogadta a Bundestag küldöttségét, Magyar Nemzet, 1988. július 11. 2.

216

1988. szeptember 28-30. között pedig Budapestre látogatott a Bundestag elnöke, Philipp Jenninger. Bár a megbeszélések elsősorban a bilaterális kapcsolatokat érintették, a felek nem kerülték ki a mindkét országot aggasztó romániai nemzetiségpolitika kérdését sem. Egyetértettek abban, hogy Románia magatartása az alapvető emberi jogokat sérti. Romániával szemben pozitív kontrasztként hatott az NSZK-politikusokra a magyarországi német nemzetiségekkel való bánásmód.808 Hasonlóan nyilatkozott a Bundestag 1988. október 16-20. között Szűrös Mátyás, az Országgyűlés

külügyi

bizottsága

elnökének

meghívására

Magyarországra

látogató

szabaddemokrata párti (FDP) küldöttség is, példásnak nevezve Magyarország politikáját a német nemzeti kisebbséggel szemben. Wolfgang Mischnick pártelnök hangsúlyozta, hogy a romániai nemzetiségi kisebbségekkel kapcsolatban egybeesik a magyar és a német álláspont. Mindkét fél úgy vélte, hogy Romániának saját lehetőségei keretében biztosítania kellene a nemzeti kisebbségek nyelvhasználatát és kulturális értékeik megőrzését és ápolását. Kifejtette, hogy az NSZK kormánya megtett és meg is fog tenni minden tőle telhetőt, hogy felhívja a nemzetközi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek jogsérelmeire, bár nem egyértelmű, hogy a látványos akciók vagy a csendes diplomácia eszközei bizonyulnak-e eredményesebbnek.809 1988 nyarán már nemcsak a törvényhozás, de a nyugatnémet kormány részéről is történtek egyre határozottabb lépések Bukarest politikájával szemben. Hans-Dietrich Genscher, az NSZK alkancellárja és külügyminisztere szovjet kollegájának, Eduard Sevardnadze külügyminiszternek levélben jelezte aggodalmait a bécsi utótalálkozó kimenetelével kapcsolatban, elsősorban az együttműködéstől elzárkózó román magatartás miatt. A levelet 1988. június 22-én adta át Moszkvában Andreas Meyer-Landrut, az NSZK nagykövete, és annak tartalmáról az NSZK-ban a Süddeutsche Zeitung és a külügyminisztériumhoz közel álló General-Anzeiger lapok is beszámoltak. A levelet már megelőzte a két partner korábbi személyes tárgyalása New York-ban, az ENSZ székhelyén, ahol szintén érintették a bécsi utótalálkozó témáját, és egyetértettek abban, hogy közös cél annak mielőbbi sikeres befejezése. A keleti országoktól elvárt megoldáskeresés azonban az NSZK aggodalmai ellenére eddig nem történt meg, emiatt is született meg az említett Genscher-levél, amely

808

Philipp Jenninger programja – sajtókonferencia, MTI, 1988. szeptember 30., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 809 Példás bánásmód a nemzetiségekkel. Wolfgang Mischnick elutazott hazánkból, Népszabadság, 1988. október 21. péntek, 3.

217

kifejezetten a bécsi utótalálkozóra koncentrál, nem térve ki külön a romániai nemzetiségpolitika ügyére.810 A Bundestag határozatot követően nem sokkal, 1988 augusztusában a nyugatnémet kormány tájékoztatta az aggodalmát egyre erőteljesebben kifejező közvéleményt a romániai kisebbségek

érdekében

megtett

eddigi

lépéseiről.

Mióta

Bukarest

meghirdette

szisztematizálási tervét, a kormány összesen hat nagyköveti illetve államtitkári szintű találkozón fejtette ki kritikáját román partnereinek. 1988. augusztus 18-án pedig Genscher külügyminiszter fordult tiltakozó levélben román kollegájához, Ioan Totuhoz, sürgős tájékoztatást kérve a 13 ezer falut érintő intézkedési tervekről és óvva a falvak pusztításától. Külügyi tájékoztatás szerint a nyugatnémet vezetés azért várt eddig a nyilvános állásfoglalással, mivel attól tartott, magatartásával tovább nehezíti a Romániában élő német kisebbség helyzetét, és hogy Románia a nyugatnémet kritikára esetleg az elvándorolni kívánók akadályoztatásával válaszol. A bécsi utótalálkozón tanúsított elutasító román magatartás azonban mégiscsak tettekre sarkallta Bonnt. 811 Pár nappal a levél nyilvánosságra hozatala után Helmut Schäfer külügyi államminiszter úgy nyilatkozott, hogy a Romániában élő nemzeti kisebbségek védelme érdekében össze kellene fogniuk a nyugati szövetségeseknek és a Varsói Szerződés érintett tagállamainak. Hangsúlyozta, hogy az NSZK-nak a német kisebbség kulturális identitásának megőrzése mellett az is célja, hogy az ott élők gazdasági életkörülményei is javulhassanak. Ugyanakkor Schäfer elmondta, hogy az NSZK arra törekszik, hogy akik mégis a kivándorlás mellett döntenek, azoknak megkönnyítsék a beilleszkedésüket.812 1988. augusztus 20-án a CDU-CSU parlamenti csoportjának szóvivője is összeurópai kezdeményezést, és az összes lehetséges diplomáciai eszköz bevetését sürgették a román vezetés magatartásának megfékezésére. Elvetette ugyanakkor a gazdasági szankció gondolatát, egyrészt, mivel annak terheit Románia lakossága viselné, másrészt pedig úgy ítélték, hogy a kereskedelem szerény mértéke nem tenné lehetővé a nyomásgyakorlást. Pártja nevében az NDK-t is felszólította, hogy használja fel a szocialista szövetségen belüli súlyát a

810

Genscher Románia bécsi magatartását bírálja Sevarnadzéhoz írt levelében, Magyar Nemzet, 1988. június 25. Genscher tiltakozó levele román kollégájához, Népszabadság, 1988. augusztus 19. 2. és Magyar Nemzet, 1989. augusztus 19. 2. 812 Bonn együttműködésre szólít fel a romániai kisebbségek ügyében, Népszabadság, 1988. augusztus 22. 2. 811

218

romániai németek és más kisebbségek segítésére.813 A CDU alelnöke, Lothar Späth badenwürttembergi tartományi miniszterelnök pedig úgy nyilatkozott, hogy ha a kisebbségeket mindenütt úgy kezelnék, mint Magyarországon, akkor megelőzhető lenne a kivándorlás, hiszen a többség inkább megszokott környezetében maradna.814 1988. október 14-én már az NSZK államfője, Richard von Weizsäcker is szót emelt a román falurombolással szemben az Európa Tanács által a falusi környezet megóvása érdekében tartott rendezvény záróülésén.815 A Romániát elhagyni kívánó német nemzetiségűekkel szemben az NSZK egészen más stratégiát alkalmazott, mint Magyarország az erdélyi menekültek esetében. Nyilvánvaló, hogy a különbség a kisebbségi csoportok lényeges nagyságrendbeli különbségéből, az eltérő politikai és gazdasági lehetőségekből is következett. A családegyesítés égisze alatt az NSZK kormányai pártállástól függetlenül a kisebbség áttelepülését támogatták. Az 1978-ban létrejött, titkosan kezelt nyugatnémet-román megállapodás értelmében Románia közel 100 millió márka fejében beleegyezett évi 12 ezer főnek az NSZK-ba történő áttelepülésébe. Az ötéves megállapodást 1983-ban ismét meghosszabbították.816 Az NSZK vezetése annak felmérését követően, hogy kevés az esély a román magatartás megváltoztatására, a tiltakozó lépésekkel párhuzamosan a kivándorolni kívánó német nemzetiségű

román

állampolgárok

segítésére

fókuszált.

Hans-Dietrich

Genscher

külügyminiszter 1988. augusztus elején már úgy nyilatkozott, hogy az NSZK kormányának célja, hogy minél több romániai németnek teremtse meg a lehetőséget a kivándorlásra. Annak következtében, hogy 1978 óta összesen megközelítőleg 100 ezer német nemzetiségű hagyta el Romániát, az ott maradók létszáma ekkor 230 ezer körül volt. A Romániában élő németeknek Bonn becslései szerint az egyezményben rögzített éves kerethez képest jóval nagyobb része, mintegy 80%-a kívánt volna áttelepülni az NSZK-ba. A nyugatnémet kormány ügyükben újabb tárgyalásokat kezdett Bukaresttel. A nyugatnémet külügy célja az volt, - amit Genscher már 1987. decemberi Bukaresti látogatása alkalmával kért -, hogy Románia emelje legalább 30 ezerre az évi kvótát, és egyben engedélyezze, hogy Bonn anyagi és kulturális támogatást

813

A nyugatnémet uniópártok összeurópai lépést sürgetnek a román terv ellen, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 22. 6. 814 Bonn együttműködésre szólít fel a romániai kisebbségek ügyében, Népszabadság, 1988. augusztus 22. 2. 815 Nemzetközi tiltakozás a román falurombolás ellen, Népszabadság, 1988. október 15. 2. 816 A romániai falurombolások NSZK megítélése és ennek magyar befolyásolásának lehetősége, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs.

219

nyújthasson az ottmaradó lakosságnak. A Süddeutsche Zeitung lap értesülései szerint Románia legkevesebb 1,4 milliárd márkáért mutatkozott hajlandónak engedélyezni további 180 ezer személy távozását.817 A megállapodás konkrét részleteiről az NSZK kormánya a sajtónak nem nyilatkozott. A magyar vezetés saját szempontjából nem találta kedvezőnek az NSZK ezen eljárását, célja inkább a kivándorlási folyamat megfékezése lett volna. Tisztában voltak azzal ugyanis, hogy a németek kivándorlásával a romániai kisebbségek kérdése „magyarosodik”, félő volt, hogy a problémákat a nemzetközi közvélemény még inkább magyar-román bilaterális ügyként fogja kezelni. Ráadásul a tapasztalatok azt mutatták, hogy a Ceauşescu diktatúrájába befolyt „fejpénzek” csak az embertelen politikai elképzelések megvalósítását segítették.818 Az NSZK ezt másként látta: a nyugatnémet-román tárgyalások folytatása mellett Bonn a Kelet-Európából érkező németek letelepedésének támogatására is átfogó segélyprogramot dolgozott ki. Helmut Kohl kancellár 1988. augusztus 31-i nyilatkozata szerint a kabinet aznapi döntése értelmében 1989-90-re 1,125 milliárd márkát irányoztak elő ebből a célból lakásépítésre, -bővítésre, és a központi támogatás mellett a tartományoktól is hasonló mértékű hozzájárulást vártak. Ezen túl az 1989. évi költségvetésben további 1,7 milliárd márkát különítettek el az áttelepülők egyéb jellegű támogatására, például oktatásukra és átképzésükre. Az ekkor nyilvánosságra hozott statisztikák szerint 1988 első felében Lengyelországból 52 ezren, Romániából 7200-an érkeztek az NSZK területére. A KeletEurópából érkezők száma összességében 1986-ig évi 40 ezer fő körül volt, ám ez szám 1987ben már elérte a 80 ezret, 1988-ban pedig már 200 ezer fővel kalkulálnak. A Romániában maradó német kisebbséggel kapcsolatban Kohl megerősítve Genscher 1988. augusztusi nyilatkozatát, szeptemberben úgy nyilatkozott, hogy „tekintettel a romániai német nemzetiség rendkívül sanyarú életkörülményeire, az NSZK azt szeretné, ha az ottani németségből a lehető legtöbben és leggyorsabban távozhassanak.” Közölte, hogy bár „tudatában van annak, hogy ennek a megoldásnak az NSZK-ban is vannak ellenzői”, jelenleg nem lát más lehetőséget.819

817

Német nemzetiségűek kivándorlásáról egyezkedik Bonn és Bukarest, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 5. 2. és NSZK-román, Bonn, 1988. augusztus 4., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 818 A romániai falurombolások NSZK megítélése és ennek magyar befolyásolásának lehetősége, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 819 Átfogó intézkedéseket hoz Bonn az áttelepülő németek megsegítésére, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 1. 1.

220

A kancellár emellett hangsúlyozta, hogy az NSZK a jövőben is fel kívánja használni a helsinki záróokmány illetve a bécsi utótalálkozó kereteit a romániai jogsértések elleni tiltakozásra. Kohl véleménye szerint az emberi jogok érvényesítése mindenkit megillet, a romániai magyar kisebbséget éppúgy, mint az ott élő németeket.820 Az NSZK-ban a katolikus egyház is tiltakozásba kezdett a romániai településrendezési szervekkel szemben. A Római Katolikus Püspöki Kar a müncheni Süddeutsche Zeitungban hívta fel a világ közvéleményének figyelmét a román tervek következményeire, a falvak lakosságának

szülőföldjükről

való

erőszakos

kiszakítására.

A

Püspöki

Kar

megfogalmazásában „az anyanyelvük és kultúrájuk megőrzéséért küzdő romániai nemzeti kisebbségekre nézve falvaik eltemetése népcsoportként való fennmaradásuk ellen irányuló jóvátehetetlen csapást jelentene”.821 Ami a sajtót illeti, külföldön a nyugatnémet és az osztrák lapok foglalkoztak a legtöbbet a magyar-román viszonnyal, az erdélyi menekültekkel és az emberi jogok romániai helyzetével. Abban, hogy a német sajtó „felkapta” a romániai kisebbségek helyzetének témáját, a bonni magyar nagykövetségnek is jutott némi szerep: Horváth István nagykövet visszaemlékezései szerint a német sajtó képviselőivel folytatott háttérbeszélgetések során igyekeztek felhívni a figyelmet a román falurombolási tervekre.822 Az NSZK sajtójában a rövid híradásokon túl részletes helyszíni beszámolók, háttérelemzések is olvashatóak a romániai német és magyar kisebbségek helyzetével kapcsolatban, nem egyszer címlapon, akár vezércikként. Kiemelt figyelmet szentelt a témának a Stuttgarter Zeitung, Baden-Württemberg vezető napilapja: e tartomány ugyanis a Kelet-Európából a második világháború után kitelepített illetve áttelepült németek egyik központja.823 1988 áprilisában szinte valamennyi nyugatnémet sajtóorgánum – egyebek mellett a Die Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Süddeutsche Zeitung – foglalkozott a romániai helységnévrendelettel, mely csak a román elnevezések használatát engedélyezte. Beszámoltak Budapest felháborodásáról is az intézkedés kapcsán. A Die Welt bécsi tudósítója úgy fogalmazott, hogy az intézkedés újabb csapást mért a nemzeti kisebbségekre, különösen az

820

Az NSZK célja a Romániában élő németek teljes távozása, Népszabadság, 1988. szeptember 1. A nyugatnémet püspökök sürgetik a településrendezés abbahagyását, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 2. 2. 822 Horváth István (2009): Az elszalasztott lehetőség. A magyar-német kapcsolatok 1980-1991, Corvina Kiadó, Budapest, 101. 823 NSZK sajtó, NSZK - Románia - Magyarország, Bonn, 1988. július 9., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 821

221

erdélyi magyarokra. A romániai németek többsége ugyanis inkább elhagyja Romániát, az NSZK-ba való kivándorlás mellett döntve.824 A falurombolási terv témáját a nyugatnémet sajtó annak meghirdetése óta folyamatosan napirenden tartotta. Kiemelkedő a Die Welt 1988. június 25-i írása, mely erőteljes hangon foglal állást a románok és a romániai kisebbségek ősi kultúráját fenyegető, „szörnyűségesnek és elvakultnak” ítélt tervek végrehajtásával szemben. Érdekes, hogy a romániai német kisebbségek kapcsán a szerző úgy értékeli, hogy ők még beletörődnének abba, hogy más keleti népcsoportjaikhoz hasonlóan az erdélyi szászok és a bánáti svábok szétszóródása is bekövetkezik. A több mint kétmilliós magyar kisebbség sorsát azonban még inkább megpecsételnék ezek az intézkedések, melyek az egész népcsoport megszüntetésének szándékát vetítik előre. Harmadik kisebbségként pedig a romániai szerbek érintettségére is kitér a cikk. A Die Welt kritikus írásával egy napon jelent meg a Süddeutsche Zeitung azon cikke, mely a falurombolási politika mellett – más nyugatnémet lapok véleményéhez hasonlóan – Romániának a bécsi utóértekezleten tanúsított magatartását bírálja, mely veszélyezteti az előrelépést az emberi jogok védelmének kérdésében és a tervezett záróokmány egyhangú elfogadását.825 A nyugatnémet sajtóorgánumok eltérő hangvételben közelítették meg a német kormánnyal szembeni elvárásokat. Míg egyes lapok – például a Stuttgarter Nachrichten vagy a Die Welt a közvélemény hangulatát tükrözve felháborodással számoltak be Románia politikájáról, erőteljes fellépést várva, addig más sajtóorgánumok – így például a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) – józanabb távolságtartással mérték fel a kormányok lehetőségeit. A FAZ azzal a sokak által hangoztatott véleménnyel kapcsolatban, hogy szankciókat kellene bevetni Romániával szemben, szkeptikusan veti fel a kérdést, hogy milyen jellegű szankcióval élhetne a Nyugat. Mivel Bukarest hiteleket nem vesz fel, sőt a meglévő külföldi adósságainak drasztikus csökkentésére törekszik, pénzügyi téren nehéz rá befolyást találni. Ami a kereskedelmi szigorításokat illeti, az esetleges importkorlátozás pusztán a már amúgy is alapvető javakat nélkülözni kényszerülő lakosságot sújtaná. E szempontokat figyelembe véve

824

Az NSZK lapjai felháborodással fogadták a román helységnévrendeletet, Magyar Nemzet, 1988. április 11. 2.; Nyugatnémet sajtó a magyar-román viszonyról, Bonn, 1988. április 10., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 825 „Románia elszigeteli magát”. Bukarestet bíráló cikkek a nyugatnémet sajtóban, Magyar Nemzet, 1988. június 27. 2.

222

a lap szerint nem egészen megalapozottak azok a követelések, melyek keményebb fellépést várnának az NSZK kormányától.826 A Romániából Magyarországra menekülő erdélyiekről a nyugatnémet sajtó a magyarnál jóval nyíltabban ír. Terjedelmes írásban foglalkozott a témával például a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1988. május 14-i számában. Leírja, hogy túlnyomó többségben magyar nemzetiségűek települnek át

Romániából

Magyarországra, mivel

„a

Romániában

tapasztalható súlyos gazdasági helyzet a nemzeti kisebbségekkel szemben fokozódó ellenséges érzülettel párosul”. A cikk beszámol arról, hogy a magyar hatóságok nem küldik vissza a menekülteket.

Részletesen

elemzi

a

romániai

kisebbségek

helyzetét,

Ceauşescu

pártelnökségéhez, és elsősorban az 1974-es gazdasági visszaeséshez kötve a helyzet elmérgesedését, mivel ez utóbbit „szélsőséges román nacionalizmussal, a nemzetiségek beolvasztására irányuló kísérletekkel próbálták ellensúlyozni”. Bukarest politikájával szembeállítja a cikk a többi szocialista ország példáját, ahol a magyar kisebbség irányába is gesztusokat tesznek a kormányok.827 A

magyar

Országgyűlésnek

a

román

„településfejlesztési

tervekkel”

kapcsolatos

határozatának elfogadásáról828 és az arra adott román reakciókról – a határátkelőhelyek több helyen történő lezárásáról – a nyugatnémet tévé- és rádióadók és a napilapok – a FAZ, a Die Welt, a Stuttgarter Zeitung, a Süddeutsche Zeitung, a Frankfurter Rundschau, és a Stuttgarter Nachrichten - a magyar féllel együttérző hangnemben számoltak be. A magyar országgyűlési határozatot nem egy helyen párhuzamba állították a Bundestag által elfogadott állásfoglalással, hangsúlyozva, hogy a német közvéleményt a magyarhoz hasonlóan nyugtalanítják a romániai történések. Az FAZ híranyaga a magyar-román viszony megromlását a román nemzetiségi politika lépéseire vezeti vissza. Többször egyetértéssel idézi Szűrös Mátyást, az MSZMP KB titkárát, valamint az Országgyűlés külügyi bizottságának elnökét, leszögezve például, hogy a magyar és a nyugatnémet diplomácia álláspontja megegyezik azzal kapcsolatban, hogy Románia magatartása komolyan veszélyezteti a bécsi utótalálkozó eredményes befejezését. Szintén szimpátiával ír a lap arról, hogy Szűrös kiállt a június 27-i budapesti Erdély melletti tüntetés céljaiért. Az FAZ megállapítása szerint „a megmozdulás sem a magyar jogrendet, sem a román szuverenitást

826

Eltérő vélemények az NSZK-ban a romániai németek sorsáról, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 18. 2. Nyugatnémet lap az erdélyi magyarságról, Magyar Nemzet, 1988. május 16. 2. 828 A határozat tartalmát és megszületésének előzményeit lásd a közvélemény és a társadalmi szervezetek szerepével foglalkozó részben. 827

223

nem sértette, a tiltakozás nem a román nép ellen irányult, sőt ellenkezőleg, olyan intézkedések miatti aggodalmaknak és felháborodásnak adott hangot, amelyek a román népet is keményen sújtanák.”829 Az Aachener Volkszeitung a bukaresti nemzetiségpolitikát bemutatva azt fájlalja 1988. júliusi cikkében, hogy annak ellenére még mindig korlátozott a nemzetközi tiltakozás. Az NSZK Külügyminisztériumához közel álló bonni General-Anzeiger az emberi jogi politika és a kisebbségvédelem területén a bécsi utóértekezleten képviselt román álláspont finomításában a Varsói Szerződés 1988. júliusi csúcstalálkozójához fűz reményeket, ahol a szövetségesek „saját körben” tisztázhatják a problémákat.830 A magyar-román viszonyt érintő kérdésekben az NSZK sajtója többnyire ismertette a magyar állásfoglalásokat, így a román vádakra adott reakciókat is. Hangsúlyozza például, hogy Budapest nem törekszik területi revízióra, hanem a nemzetiségi jogok tiszteletben tartását kívánja érvényre juttatni Romániában.831 A bonni magyar nagykövetség a Románia nemzetiségi politikáját bemutató nyugatnémet illetve magyar sajtócikkeket rendszeresen megküldte az NSZK vezető politikusainak és a nyugatnémet média munkatársainak, hogy ily módon is hozzájáruljanak a tájékoztatáshoz illetve a téma folyamatos napirenden tartásához.832 8.2.2. Ausztria Ausztria számára érzékeny kérdés volt a Kelet-Európából érkező menedékkérők kezelése, mivel az ország a szocialista blokkból érkezők egyik első célállomásává vált. Miután Magyarország és Lengyelország a belső reformok keretében megkönnyítette a nyugatra való kiutazást, 1988 első felében megduplázódott az Ausztriában menedékjogot kérő magyar állampolgárok száma, míg a lengyeleké „valósággal meghatványozódott.” Bécs ezt a helyzetet próbálta kezelni azzal, hogy a két ország állampolgárai vonatkozásában új

829

Nyugatnémet hírközlés - magyar-román viszony, Bonn, 1988. július 2., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 830 Az NSZK sajtója ismertette az Országgyűlés határozatát. A Bécsben tanúsított bukaresti álláspontot a Varsói Szerződésnek is tisztáznia kell, Magyar Nemzet, 1988. július 4. 2. 831 Külföldi sajtóvélemények a magyar-román viszony alakulásáról, Népszabadság, 1988. július 4. 832 A magyar emigráció tevékenysége a Romániában élő nemzetek érdekében, Bonn, 1988. augusztus 29., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs.

224

szabályozást vezetett be 1988. május 9-től: az osztrák hatóságok a korábbiaknál gyorsabban, három napon belül döntenek arról, hogy a kérelmezők közül kik kaphatnak politikai menedéket. Az elutasítottak 14 napon belül fellebbezhettek, ám ők már nem lakhatnak tovább az osztrák menekülttáborokban, hanem aki nem képes magát eltartani, vissza kell térnie hazájába. A szigorítást Karl Blecha osztrák belügyminiszter azzal indokolta, hogy bár az 1951. évi genfi konvenció értelmében a magyar és lengyel kérelmezők nagy része nem tekinthető politikai menekültnek, amennyiben nem üldözik őket politikai, vallási meggyőződésük vagy faji, nemzetiségi hovatartozásuk miatt a hazájukban. A gazdasági emigránsok illetve az Ausztriából gyakran tengeren túlra – az Egyesült Államokba, Kanadába, Ausztráliába – továbbutazni kívánók táborokban történő elhelyezése és ellátása komoly kiadásokat rótt Ausztriára a belügyminiszter elmondása szerint. Ezt súlyosbította az is, hogy az előbb említett országok is szigorítottak bevándorlási szabályaikon, az Egyesült Államok például havonta maximum 40 fő kelet-európai menekültet vett át ebben az időszakban az osztrák táboroktól, az ottmaradók ellátásának terhe tehát továbbra is Ausztriára maradt. A gyorsított és szigorított szabályozás a Romániából érkezőkre nem vonatkozott, bár nyilvánvalóan az ő megnövekedett létszámuk is hozzájárult a táborok túlzsúfoltságához, és a szabályozás szükségszerű újragondolásához.833 Az osztrák parlamenti képviselők is figyelemmel kísérték a romániai eseményeket. 1988. július elején a kormánykoalíciót alkotó Osztrák Szocialista Párt (SPÖ) és az Osztrák Néppárt (ÖVP) kidolgozta közös állásfoglalását a Romániában élő német és magyar nemzetiségű kisebbségek védelmében. Ebben felkérik a kormányt, hogy minden illetékes nemzetközi fórumon hívja fel a figyelmet az emberi jogokat sértő romániai lépésekre, Romániát pedig szólítsa fel a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezményének és a Helsinki Záróokmánynak a tiszteletben tartására.834 1988. augusztus 11-én Bécsben ismét több osztrák párt képviselője követelt intézkedéseket a kormánytól a romániai kisebbségek védelmében. Az Osztrák Szabadságpárt képviselője, Herald Ofner úgy vélte, az ENSZ elé szükséges vinni az ügyet, és határozott fellépésre szólította fel Alois Mock külügyminisztert. Értékelése szerint a Romániában élő német nyelvű kisebbség védelmében eddig csak látszatintézkedések történtek. A párt kritikával illette az NSZK azon döntését, hogy „válságdíjként szolgáló milliárdos összegekkel finanszírozza a 833

Ausztria nem fogad be gazdasági menekülteket, Magyar Nemzet, 1988. május 6.; Menekültek Ausztriában, SZER, München, 1988. május 5., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 834 Népszabadság, 1988. július 2. 6.

225

falurombolási terveket, amelyek megvalósulása tulajdonképpen csak a pénzek révén lesz lehetséges”, és kérte a kormány közbenjárását, hogy megakadályozza Bonnak ezt a lépését. Az FPÖ képviselő felszólalásában Európa mobilizálására biztatott.835 Az Osztrák Néppárt (ÖVP) parlamenti csoportjának vezetője, Fritz König Bukarest kisebbségpolitikáját „a letűnt sztálini időkhöz való visszatérésnek” aposztrofálta, és úgy vélte, Ausztriának a nemzetközi fórumokon kéne határozottabban fellépnie a román kormánynak a nemzetközi előírásokat sértő nemzeti kisebbségpolitikájával szemben, mely „a kelet-nyugati enyhülés idején kiváltképpen elfogadhatatlan”. Nem támogatta ugyanakkor a zöldek által kezdeményezett bojkott-intézkedéseket, mivel az pártja szerint a párbeszéd lehetőségét rontaná. A parlamenti pártok végül egyhangúan felszólították a szövetségi kormányt, hogy vesse fel a romániai kisebbségek helyzetének ügyét minden illetékes nemzetközi szervezetnél.836 A Bundestag képviselőihez hasonlóan az osztrák parlament is delegációt kívánt küldeni Romániába 1988. november elején, hogy felkeressék a falurendezési tervben érintett falvakat, és helyszíni tapasztalatokat szerezzenek. A román parlament azonban az utolsó pillanatban lemondta a héttagú delegáció látogatását.837 Alois Mock osztrák alkancellár és külügyminiszter már a parlamenti állásfoglalások előtt is tett tiltakozó lépéseket Bukarestnél. Mock a helsinki folyamat bécsi utótalálkozóján folytatott román gyakorlattal kapcsolatban jelezte nemtetszését Aurel Duma román miniszterállamtitkárnak bécsi látogatása alkalmával. Mock kifejtette, hogy a bécsi záródokumentumnak a semleges és el nem kötelezett országok – köztük Ausztria – által kidolgozott tervezete már egy kompromisszumos verzió, amelyet a helsinki folyamat valamennyi 35 résztvevő országának el kellene fogadnia, kompromisszumkészséget mutatva, ahhoz, hogy előrelépés történhessen. Az osztrák külügyminiszter szerint a záródokumentum létrejöttének előfeltétele, hogy a helsinki záróokmány mindhárom „kosarát” egyenrangúnak tekintsék a részes országok, így ez alól nem jelenthet kivételt a - román elképzelések szerint belügynek tekintett - emberi jogok területe sem. Mock jelezte, hogy az osztrákok nagy figyelmet szentelnek a romániai német és magyar kisebbség helyzetének. Ezek mellett az osztrák külügyminiszter

835

Osztrák pártképviselők a romániai kisebbségek védelmét sürgették, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 12. 2. Uo. 837 Osztrák parlamenti küldöttség látogatását mondta le Bukarest, Magyar Nemzet, 1988. október 31. 2. 836

226

azt is fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy Ausztria célja, hogy Romániával – a Duna-térség többi államához hasonlóan – jó kapcsolatokat ápoljon.838 Nem sokkal ezt követően, 1988. július 4-én Alois Mock jegyzéket nyújtott át Tramdafir Cocarla román nagykövetnek, amelyben Ausztria tiltakozását fejezi ki a román falurombolási tervekkel szemben. A dokumentum rávilágít, milyen kulturális és történelmi értékek pusztulásához vezetne a program végrehajtása, mely elsősorban a Romániában élő német és magyar nemzetiségnek okozna hatalmas károkat. Külön kiemeli, hogy a tervezett intézkedések, melyek kiváltották az osztrák közvélemény és a kormány döbbenetét, veszélyeztetik a „Romániában élő német nemzetiség hagyományosan Ausztriához kötődő részének további fennmaradását és kulturális azonosságát”. Bécs jegyzékében arra is felhívja a figyelmet, hogy a tervek ütköznek a nemzetközi jogi előírásokkal és a helsinki záróokmányban foglaltakkal. Végezetül a dokumentum a következőképp szólítja fel Bukarestet tervei feladására: „Ausztria, amely hagyományosan baráti kapcsolatokat ápol Romániával, és amely mindig is fellépett az alapvető emberi jogok tiszteletben tartásáért, újra a román kormányhoz fordul: álljon el a tervezett intézkedésektől.”839 Az osztrák nagykövetek 1988. évi bécsi értekezletének egyik fő témája is a Romániával szembeni politika volt. A nagykövetek pozitívan értékelték az eddigi bátor osztrák fellépést, és úgy ítélték, más nyugat-európai országok – pl. az NSZK és Franciaország – „még adós” a hasonló lépések megtételével. A nagykövetek szorgalmazták, hogy Ausztria világosan azt kommunikálja a romániai német nemzetiségű kisebbség számára, hogy hajlandó munkát és lakást nyújtani az áttelepülni szándékozók részére.840 1988. szeptember 8-án a Kurier bécsi napilapnak nyilatkozott Alois Mock osztrák külügyminiszter Ausztriának a Romániával és a romániai menekültekkel kapcsolatos politikájáról. A külügyminiszter és alkancellár helyesnek nevezte Bécs határozott fellépését a romániai falurombolási tervekkel szemben. Bár Ausztria első helyen a problémák kétoldalú megtárgyalását tartja megoldásnak, ez a román magatartás miatt nem feltétlenül mutatkozik eredményesnek. Második helyen a humanitárius dimenziót emelte ki: Ausztria számára nagy jelentőséggel bír a családegyesítések elősegítése, az ahhoz szóba jöhető lehetőségek

838

Mock (osztrák alkancellár) bírálta a bécsi utótalálkozón tanúsított román magatartást, Magyar Nemzet, 1988. június 23. 2. 839 Hivatalos osztrák tiltakozás a falufelszámolás ellen, Népszabadság, 1988. július 5. 840 Mock nyilatkozata a Romániához fűződő kapcsolatokról, Bécs, 1988. szeptember 8., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12.

227

megvizsgálása, és a megfelelő felkészülés a Romániából érkező menekültek befogadására. Harmadik elemként pedig megemlítette, hogy világosan szóvá kell tenni az emberi jogok megsértésének eseteit. Ehhez azonban azt is hozzáfűzte, hogy országának nem áll szándékában egymaga állást foglalni Romániával szemben a nemzetközi szervezeteknél. 841 Alois Mock 1988. október 12-én, az osztrák parlament külügyi bizottságának ülésén beszélt arról, hogy kormánya igyekszik „minden rendelkezésre álló eszközzel” nyomást gyakorolni Romániára a kisebbségei védelmében. Értékelése szerint a nyugat-európai országok közül eddig Ausztria lépett fel a leghatározottabban, megfogalmazva a legélesebb hangú nyilatkozatokat, és konkrét lépéseket téve. Így tiltakozásának adott hangot a román külügyminisztériumnál, a bécsi utótalálkozón, illetve Mock az ENSZ Közgyűlésen tartott beszédében is félreérthetetlenül bírálta Bukarest politikáját. A külügyi bizottság ülésén Mock kijelentette, hogy kormánya ötmillió schillinggel tervezi kiegészíteni a nélkülöző románok segélyezésére összegyűjtött magánadományokat.842 A lakossági tiltakozások sem kerülték el Ausztriát sem. 1988. július 7-én Bécsben mintegy ezer ember gyűlt össze a Stephansplatzon, hogy tiltakozásukat fejezzék ki Románia nemzetiségpolitikája és falurombolási terveivel szemben. A rendezvényen több osztrák politikus és közéleti személyiség is felszólalt.843 Augusztus közepén újabb tüntetés szerveződött Bécsben a román nemzetiségi politika elítélésére.844 Az Osztrák-Magyar Egyesület elnöke, Fritz Marsch az Osztrák Szocialista Párt bécsi napilapjában jelentette meg 1988. szeptember 10-i számában állásfoglalását a romániai helyzet kapcsán. Elítéli a településszerkezet erőszakos megváltoztatásának terveit, mely az egyetemes emberi kultúra pótolhatatlan értékeinek pusztítását, és mindenekelőtt a kétmilliós erdélyi magyarság jogainak súlyos megsértését vonja maga után. Az egyesület elnöke hangsúlyozta, hogy az emberi jogokat az ENSZ minden tagállamának tiszteletben kell tartania, és nem szabad hagyni, hogy Románia, aki kitart a magyar nemzeti kisebbség elleni

841

Osztrák előkészületek a romániai menekültek fogadására, Népszabadság, 1988. szeptember 10. Bécs továbbra is igyekszik hatást gyakorolni Romániára, Magyar Nemzet, 1988. október 13. 2.; Románia – Mock, Bécs, 1988. október 12, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 843 Népszabadság, 1988. július 8. 2. 844 A román nemzetiségi politika ellen tüntettek Bécsben, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 18. 1. 842

228

intézkedései

mellett,

megakadályozza

a

bécsi

utótalálkozó

záródokumentumának

elfogadását.845 8.2.3. Nagy-Britannia David Mellor brit külügyi államtitkár 1988. júniusi budapesti látogatása alkalmával nyíltan állást foglalt Románia emberi jogi politikájával szemben. Közölte, hogy a világ lassan elveszíti a türelmét Ceauşescu rendszerével szemben, mely a leginkább fékezi a helsinki folyamat bécsi utótalálkozón az előrelépést. Nagy-Britannia is belátta, hogy a román magatartáson a Szovjetunió és annak szövetségesei sem tudnak változtatni, ám hangsúlyozta, hogy nem szabad hagyni, hogy egy „reakciós rezsim” meghiúsítsa a találkozó sikeres lezárását. A magyarok helyzete iránt London azért is mutathatott megértést, mivel a román kivándorlási politika sajátos szabályaival maga is szembesült: a brit állampolgárokkal házasságot kötött állampolgárokat nem engedték ki Romániából. Mellor Budapesten elmondta, hogy az agyelszívás megelőzését hangsúlyozó román érvek pusztán arról győzték meg NagyBritanniát, hogy „olyanokkal állunk szemben, akik a miénktől teljesen eltérő nyelvet beszélnek.”846 A The Economist, londoni gazdasági hetilap 1988. szeptember eleji számában „Pogrom Romániában” című vezércikkében hívta fel a figyelmet a romániai falvak lerombolásának tervére, és egyrészt sürgette a nyugati kormányokat, hogy lépjenek fel a falvak védelmében, másrészt a világ közvéleményét kívánta mozgósítani. A kemény hangú írás az olvasóval elképzelteti, hogy mi lenne, ha Ceauşescu abszurd elképzelését Angliában tervezné valaki keresztülvinni, megsemmisítve az ország falvainak felét. A szisztematizálást a cikkíró a Vörös Khmerek város-kiürítési rémprogramja fordított tükörképeként szemlélteti: itt nem az a cél, hogy mindenki falusi legyen, hanem éppen városlakóvá kívánják tenni a régi falvakban élőket. A The Economist bemutatja, hogy a román politika éles viszályhoz vezetett a Varsói Szerződés egy másik tagállamával, Magyarországgal, és a pártfőtitkárok aradi találkozója sem hozott e téren javulást. A cikk kiemeli, hogy a falurombolási tervekkel szemben eddig csak a romániai német kisebbség miatt érintett NSZK emelte fel nyilvánosan a hangját, és azt kéri a többi nyugati országtól, hogy „a bulldózer-program szókimondó elítélésével és nevetségessé 845

Román faluprogram - bécsi nyilatkozat, Bécs, 1988. szeptember 11. , http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 846 A brit külügyi államtitkár sajtóértekezlete. London neheztel Bukarestre , Magyar Nemzet, 1988. június 22. 3.

229

tételével” tegyenek meg minden tőlük telhetőt az ENSZ-ben és más nemzetközi fórumokon, hogy megakadályozzák, de legalábbis lelassítsák a „rémálom” megvalósulását.847 Nem sokkal a figyelemfelkeltő cikk megjelenése után, szeptember 12-én a brit kormány maga is hangot adott a falurombolási tervek miatti aggodalmainak. Goeffrey Howe brit külügyminiszter tiltakozó levelet küldött román partnerének, Ioan Totunak, melyben felszólította a román kormányt a program leállítására, melynek végrehajtása megítélésük szerint „az emberi jogok megsértésére vezet, jóvátehetetlen kárt okoz közös európai kulturális és építészeti örökségünknek”. A The Independent tudósítása szerint a levél egyben amiatt is kritikát fogalmazott meg Bukaresttel szemben, hogy holtpontra juttatta a helsinki folyamat bécsi utóértekezletének munkáját.848 A kormány figyelmét a helyi magyar szervezetek is igyekeztek felhívni a Romániában zajló eseményekre a parlamenti képviselőknél tett látogatásokon és a helyi sajtón keresztül. Ezen kívül az ENSZ-be, a Nemzetközi és a Magyar Vöröskereszthez, Szűrös Mátyáshoz valamint a londoni román nagykövetséghez is tiltakozó leveleket juttattak el az emigráns magyarok. Egyesületeik

gyűjtő

akciókba

is

kezdtek,

Magyarországra

továbbítva

az

erdélyi

menekülteknek szánt segélyeket.849 1988. november 15-én, a brassói felkelés évfordulóján más európai nagyvárosokhoz hasonlóan Londonban is békés tüntetést tartott egy harminc fős, nagyrészt romániai menekültekből álló csoport. A tüntetők mintegy két órán át „Mentsétek meg Romániát”, „Állítsátok meg a falurombolást”, és „Brassó” feliratú transzparensekkel csendben fejezték ki tiltakozásukat a londoni román nagyköveti rezidencia épülete előtt.850

847

The Economist - szisztematizálás , London, 1988. szeptember 2., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12.; A The Economist vezércikke – A falurombolási terv viszályt okozott a VSZ két tagállama között, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 3. 2. 848 Howe tiltakozó levele. London aggódik a falurombolás miatt , Magyar Nemzet, 1988. szeptember 22. 2. 849 A magyar emigráció tevékenysége a szomszédos szocialista országok magyar nemzetiségével kapcsolatban, London, 1988. szeptember 8. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 850 Falurombolás – tiltakozások, London, Varsó, Moszkva, Párizs, 1988.november 15., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12.

230

8.2.4. Franciaország A romániai falurombolásról a francia sajtó több alkalommal kritikával ír, bár a téma az osztrák és nyugatnémet lapokhoz képest kevesebb figyelmet kap. A Le Monde napilapban egy olvasói levél 1988 augusztusában szégyennek értékelte, hogy de Gaulle tábornok annak idején becsületrenddel tüntette ki Ceauşescut.851 A francia sajtó azonban igazán akkor kapta fel a romániai emberi jogok megsértésének témáját, amikor arra a példát saját újságírójuk, Pierre Boceve esete szolgáltatta. 1988 szeptemberében a Le Figaro című napilap tudósítóját tíznapos romániai körútja során őrizetbe vették Bukarestben a román biztonsági szervek, kihallgatták, elvették papírjait, majd a francia nagykövetség tiltakozása ellenére kitoloncolták az országból. Az újságíró programját az Agerpres hírügynökség szervezte, ám az őt őrizetbe vevő polgári öltözetben lévő rendőrök azt vetették szemére, hogy eltért az engedélyezett útitervtől, és „jól ismert rágalmazókkal való találkozásai miatt látogatása nemkívánatossá vált.”852 A történteket nemcsak a Le Figaro ítélte el, hanem a francia külügyminisztérium is, hangsúlyozva, hogy a román hatóságok nemcsak a két ország közötti konzuli egyezményt sértették meg, hanem az 1975. évi Helsinki Záróokmányban és az 1983. évi madridi dokumentumban az újságírók munkájára vonatkozó előírásokat is.853 A párizsi nagyköveti jelentés szerint a franciaországi magyar emigráció fokozott érdeklődéssel követte a határon túli magyarok helyzetét. Többnyire rokonszenvvel fogadták a magyar kormánynak a menekültek megsegítésére tett intézkedéseit, és szervezeteik maguk is adománygyűjtésbe kezdtek – az egyházi közösségeken és a Vöröskereszt szervezetén keresztül. Az Emberi Jogok Magyar Ligája az Emberi Jogok Román Ligájával együtt fordult segítségért az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához.854 Tüntetést a franciaországi magyar emigráció is tartott, az 1987. novemberi brassói felkelés egy éves évfordulója alkalmából a párizsi román nagykövetség előtt. Az összegyűltek az

851

Olvasói levél a Le Monde-ban az erdélyi falurombolásról, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 17. 2. A Le Figaro munkatársának kiutasítása Romániából, Párizs, 1988. szeptember 26., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19. 853 A párizsi Le Figaro elítélte munkatársának kitoloncolását Romániából, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 27. 2. 854 A franciaországi magyar emigráció a szomszédos országokban élő magyarok helyzetéről, kapcsolatos politikánkról. Párizs, 1988. május 17. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 852

231

erőszakos román megtorló akciók, a magyar kisebbség elnyomása valamint a falurombolási tervek ellen tiltakoztak.855 A magyar Külügyminisztérium dokumentumai alapján francia nem-kormányzati szervezetek is érdeklődést mutattak a romániai történések iránt: Franciaországból több tényfeltáró csoport is tett látogatást Romániában. 856 8.2.5. Olaszország Giovanni Spadolini, az olasz szenátus szocialista elnöke 1988 júliusában, magyarországi látogatásakor adott nyilatkozatában a romániai helyzet kapcsán is véleményt formált. Elmondta, hogy az olasz közvélemény nyugtalansággal figyeli az erdélyi eseményeket, ám ennek ellenére is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy Olaszország és Románia között mindig nagyon jó volt a viszony, és ezt igyekeznek a jövőben is megőrizni. Véleménye szerint a helyzetre a megoldást egy Románia és Magyarország közötti megállapodás megkötése jelenthetné. Elismerte ugyanakkor azt is, hogy ennek hiányában a probléma túlnő a kétoldalú kapcsolatok keretein, és mivel emberi jogok védelméről van szó, az az egész nemzetközi közösséget érinti. „Magyarország és egyben Románia barátjaként” is úgy ítélte meg, hogy a békés rendezési lehetőséghez szükséges az is, hogy a településrendezési tervét Bukarest sürgősen felfüggessze, és a két ország kezdjen tárgyalásokat. A nemzeti kisebbségekhez fűződő problémák párbeszéddel történő megoldására példaként hozta fel Dél-Tirol tartomány példáját. A szenátuselnök elmondta, hogy véleményét „baráti szellemben és erős meggyőződéssel” a román hatóságokkal is megosztja, remélve, hogy eljutnak az emberi jogokat tiszteletben tartó megoldásig. Úgy vélte, hogy mivel a nyugati közvélemény igen nagy érzékenységgel követi az ügyet, „határozottan reagálna”, ha nem történne változás az ügyben.857 Két héttel a magyarországi látogatás után olasz szenátorok egy csoportja felkereste a római román nagykövetséget, hogy közvetítsék az olasz közvélemény falurombolási terv miatti aggodalmait. Az olasz delegációban a szenátus öt politikai pártja képviseltette magát. Kifejezték saját és a közvélemény aggályait az emberi jogok megsértése és a nemzeti

855

Jelképes falurombolás Bécsben. Összehangolt tiltakozások, Magyar Nemzet, 1988. november 16. 2. Az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezete anyagának felterjesztése (1988. december 13.) MNL XIX-J-1j/1989 857 Az olasz törvényhozás elnökének sajtókonferenciája, Magyar Nemzet, 1988. július 20. 3. 856

232

kisebbségek kultúrájának és hagyományainak pusztítása miatt. Jelezték, hogy szeretnének látogatást tenni Erdélybe, erre azonban a román fél nem mutatott hajlandóságot. 858 1988 októberében az olasz Helsinki Bizottság Rómában tartott nemzetközi tanácskozásán a résztvevők sürgették a Románia politikával szembeni nemzetközi fellépést. Fabio Fabbri szenátor, a szocialista parlamenti frakció elnöke elmondta, hogy kezdeményezésükre az erdélyi emberi jogok védelméért valamennyi olasz demokratikus párt részvételével szenátusi bizottságot alakítanak. Bár továbbra is úgy vélik, hogy a kérdést Magyarországnak és Romániának kétoldalú tárgyalások keretében lenne ideális rendeznie, de mégis fontos lenne a nemzetközi közvéleménynek fellépnie, hogy erősítse a magyar tárgyalófelet, „amely nagy türelmet tanúsít”.859 8.2.6. Svájc Talán más nyugat-európai országokra is megállná a helyét az a megállapítás, amit a berni nagykövet tett a svájci közvéleményről: mivel a társadalom „eleve alapvetően antikommunista beállítottságú”, így a román intézkedéseket is „besorolják az – úgymond – minden kommunista rezsimet jellemző embertelenségek közé”.860 A svájci magyar emigráció azonban sokat tett azért, hogy ezen az állásponton változtasson. Részben a hivatalos szerveknél tett többszöri kezdeményezésüknek volt a gyümölcse, hogy Románia nemzetiségi politikája és falurombolási terve 1988. október 5-én a svájci Nemzeti Tanácsban, a parlament első kamarájában is napirendre került. A kormányt alkotó mind a négy svájci párt interpellációt intézett a témában René Felber külügyminiszterhez, aki válaszában állást foglalt a román intézkedésekkel szemben a kérdésben kormánya nevében. Kifejtette, hogy a kormány elítéli a román falurendezési tervet, mely ugyan a román lakosságot is sújtja, ám fő célja a magyar és a német kisebbség erőszakos beolvasztása. A külügyminiszter hangoztatta, hogy mind a kétoldalú diplomáciában, mind a nemzetközi szervezeteken belül megtesz minden tőle telhetőt, hogy kifejezze véleményét, és igyekezzen eltéríteni a román kormányt a jóvátehetetlen pusztítás megvalósításának tervétől.861 A

858

Olasz törvényhozók szerint felzaklatta a közvéleményt a falurombolás terve, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 5. 2. 859 Magyar Nemzet, 1988. október 15. 1. 860 Az erdélyi magyar kisebbség érdekeinek védelmére kezdeményezett politikai erőfeszítések visszhangja, Bern, 1988. június 21., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS-288.f./1988. 22. cs. 861 Ennek az iratok tanúsága szerint az Európa Tanács következő ülésén már látszata is volt. Általános értékelés az emigráció tevékenységéről. Bern, 1988. október 1., MNL M-KS-288.f./1988 22.cs.

233

nemzetközi fórumok közül az európai biztonsági és együttműködési értekezlet bécsi utótalálkozóját és az UNESCO Végrehajtó Tanácsát emelte ki, ahol az ügyben Svájc is kezdeményezőleg kíván fellépni.862 A Nemzeti Tanácsban történt állásfoglalást követő héten, 1988. október 14-én a Neue Zürcher Zeitung napilapban 64 világhírű művész és értelmiségi által aláírt felhívás jelent meg, „Mentsétek meg a romániai falvakat” címmel. A felhívás Doráti Antal és Végh Sándor zeneművészek kezdeményezésére született, és az aláírók között szerepel Andrej Szaharov szovjet fizikus, Günter Grass nyugatnémet író és költő, Eugene Ionesco román származású francia drámaíró, Yehudi Menuhin hegedűművész, Claudio Abbado és George Solti karmesterek, Friedrich Dürrenmatt svájci és Siegfried Lenz nyugatnémet író, Szadruddin Aga Han, az ENSZ volt menekültügyi főbiztosa és Schiff András zongoraművész.863 A felhívás szövege egyebek mellett a következőket tartalmazta: ,,A román államvezetés megerősítette azokat a terveket, hogy az egész országban 7000 falut bontsanak le, a rombolási munkálatok nemrégiben néhány helyen valóban elkezdődtek. Az aláírók, akik származásuk, foglakozásuk és politikai pártállásuk tekintetében

a

legkülönbözőbb

kategóriába

tartoznak,

osztoznak

azon

meggyőződésben, hogy a települések lerombolása évszázadok során kialakult, pótolhatatlan kulturális értéket tüntet el. Legyenek bár a falvak többségükben románok, magyarok, vagy németek által lakottak, lerombolásukkal Románia önmagát és ezzel egész Európát teszi szegényebbé. Lakóházak és templomok elhordása, temetők elsimítása, a lakosságnak új városi központokba való kényszer-áttelepítése főként a kisebbségeknek jelentené a megszokott környezet elveszítését és ezzel együtt önazonosságuk elveszítését is. Az ilyenfajta tervek nem képezhetik egy ország belső ügyét, mert az általános emberi jogok ellen irányulnak, amelyek mellett egyébként Románia is elkötelezte magát a különböző nemzetközi szerződésekben. (…) Sürgetőleg fordulunk minden nemzetközi szervezethez, különösen az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez és az UNESCO-hoz, valamint a személyekhez bárhol a világon: tegyenek meg minden hatalmukban állót azért, hogy falvak ezreinek tudatos megsemmisítését még időben meg lehessen akadályozni. Továbbá sürgős felhívással fordulunk a román államvezetéshez, s arra kérjük, hogy gondolja át még egyszer 862

A svájci kormány is elítéli Bukarest falurombolási tervét. Kezdeményezőleg lépnek föl az UNESCO-ban, Magyar Nemzet, 1988. október 6. 7. 863 Magyar Nemzet, 1988. október 15. 1.

234

terveit, vegye elejét a jóvátehetetlen veszteségnek, tétjét ne a rombolásra, hanem a meglévő megtartására és ápolására tegye.”864 A svájci magyar emigráció egyik csoportja, az „Akció-komité az Erdélyi Kisebbségekért” szervezésében tüntetésre is akadt példa Bernben 1988. augusztus 27-én, melyen a résztvevők a svájci parlamenttől a román nagykövetség épülete elé vonultak. 865 A szervezet tagjaiban az az ötlet is felmerült, hogy az erdélyi magyarok és szászok együttesen létrehozhatnának egy erdélyi emigráns kormányt.866 Az erdélyi menekültek vonatkozásában az emigránsok és a svájci diplomaták értetlen hozzáállását jól jellemzi az alábbi berni nagyköveti jelentés: „Kötelességem jelenteni, hogy sem emigráns beszélgető partnereim, sem a svájci hivatásos diplomaták nem értik a menekültek befogadására kialakított politikánkat. Egyrészt azt kérdezik, hogy mit akar kezdeni Magyarország több tízezer emberrel. Másfelől azt firtatják, hogy ha mi befogadjuk az onnan eljövő, és nyilvánvalóan legtudatosabb réteget, akkor ezzel nem szolgáltatjuk-e ki az ottmaradó átlagembereket még inkább a brutális asszimilációnak.” 867 Ennek ellenére tekintélyes volt a magyarországi menekülteknek szánt svájci segélyek mennyisége. A főleg az egyházakon keresztül megszervezett támogatás azért is lehetett ilyen sikeres, mivel a svájci egyházi papok és tisztségviselők között többen magyar és erdélyi származásúak voltak.868

864

Neue Zürcher Zeitung – részletes, Bern, 1988 október 14., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19. 865 A svájci „Akciókomité az Erdélyi Kisebbségekért” fellépése a falurombolási terv ellen, Bern, 1988. augusztus 17., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya anyagai MNL-M-KS-288.f./1988-89. 22. cs. 866 Az Erdélyi Világszövetség memorandum-tervezete, emigráns kormány gondolata, Bern, 1988. október 14., Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya anyagai MNL-M-KS-288.f./1988-89. 22. cs. 867 Az erdélyi magyar kisebbség érdekeinek védelmére kezdeményezett politikai erőfeszítések visszhangja, Bern, 1988. június 21., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS-288.f./1988. 22. cs. 868 Általános értékelés az emigráció tevékenységéről, Bern, 1988. október 1., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya anyagai MNL-M-KS-288.f./1988-89. 22. cs

235

8.2.7. Benelux országok 1988. november 12-én Brüsszelben is tüntetést tartottak a romániai falurombolási terv ellen, az emberi jogok védelmét követelve, melyről a belga rádió és televízió is beszámolt. A magyar emigráción kívül belga civil szervezetek és pártok képviselői is részt vettek a rendezvényen: a támogatók közt volt az Ecolo belga és az Agalev flamand környezetvédő mozgalom, és a belga szocialista párt is . A tudósítások szerint több mint félezren vonultak a brüsszeli román nagykövetség elé, ahol beszédet tartott Roger Lallemand szocialista szenátor, elítélve az emberi jogok megsértését Romániában.869 A belga sajtóban erős visszhangot kapott még az ENSZ fórumokon belüli fellépéssel foglalkozó fejezetben bemutatott Mazilu-ügy. A román ENSZ–szakértőket

„sújtó

járványról”, azaz a delegátusok Genfbe való visszatérésének a román titkosrendőrség általi megakadályozásáról, családtagjaik zaklatásáról a belga Le Soir és La Libre Belgique napilapok is rendszeresen beszámoltak.870 Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának romániai megsértését 1988 decemberében szóvá tette a Keresztényszocialista Párt vallon szárnyának elnöke, Gérard Deprez is, amikor elutasított egy romániai hivatalos látogatásra szóló meghívást.871 Hollandiáról elsősorban mint az erdélyi menekültek egyik legfontosabb segélyező országáról érdemes szót ejteni. Fontos szerepet játszott a magyar emigráció a magyar és holland egyesületek és egyházi közösségek mozgósításában, akik a Romániából Magyarországra menekült magyar és román nemzetiségűeknek egyaránt pénz- és tárgybeli adományok gyűjtésébe fogtak. Magyar szervezetek jótékonysági rendezvényeik bevételeit is a menekültek segélyezésére ajánlották fel. A magyar emigráns szervezetek Hágában is szerveztek tüntetést: arra 1988 tavaszán, a román nagykövetség előtt került sor. A hangsúlyt ők általában a román politika elítélésére helyezték,

869

Ceausescu a legnagyobb kedvezmény visszaadását sürgette. Brüsszeli tüntetés a romániai falurombolás miatt, Magyar Nemzet, 1988. november 14. 2. 870 Belga lapvélemények a román ENSZ-delegátusokat „sújtó járványról”, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 12. 2. 871 Magyar Nemzet, 1988. december 13. 2.

236

nem pedig a magyar nemzeti kisebbséggel szembeni intézkedésekre. Az eseményre azonban nem sikerült nagyobb létszámú résztvevőket összetoborozni.872 8.2.8. Skandináv országok Az erdélyi menekültek kapcsán a Skandináv államokról fontos szót ejtenünk, mint első számú befogadó országokról: a nyolcvanas évek végén Svédország és Dánia mutatkoztak Európában a leginkább nyitottnak a Romániából menekülők fogadására. Svédországba egy ideig vízum nélkül is be lehetett utazni, így számos menekült jutott el oda egyszerűen gyakran svédországi magyarok által megküldött, vagy Budapesten devizáért megvásárolt repülőjeggyel. 873 Ahogyan egy Svédországban 1989-ben menekült státuszt kapott erdélyi magyar beszámolójából is kiderül, a menekültek valamely svéd városba megérkezve először a rendőrségen jelentkeztek be, és kérvényezték a menekültstátuszt, amelynek elbírálásáig ideiglenes igazolványt kaptak a hatóságoktól. Ezt követően a svéd bevándorlási hivatal intézte az erdélyiek ügyeit, akik számára az eljárás idejére szállást és ellátást is nyújtott önkormányzati lakásokban vagy menekülttáborokban. A kihallgatásokon a családokban a párokat külön-külön kikérdezték eljövetelük okairól és körülményeiről, majd ez alapján döntötték arról, hogy az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióban foglaltak értelmében menekültnek tekinthetőek-e a kérvényezők. A menekültstátusz elismerése esetén az érintettek végleges letelepedési és munkavállalási engedélyt kaptak. A szerencsésebbek ügye pár hónap alatt elintéződött, de olyanok is akadtak, akiknek helyzete kevésbé volt egyértelmű a hatóságok számára, így mintegy két évet töltöttek a menekülttáborban, majd a romániai rendszerváltást követően visszaküldték őket Romániába azzal az indokkal, hogy az üldöztetés okai megszűntek. Azoknak az erdélyieknek, akik a menekültstátuszt és így a letelepedési és munkavállalási engedélyt megkapták, általában az adott város önkormányzata nyújtott szállást és szociális támogatást mindaddig, amíg nem jutottak munkához. Magyar nemzetiségű menekültek többnyire dél-svédországi városokba, például Göteborg, Malmö vagy Halmstad városába

872

A hollandiai magyar emigráció a romániai helyzetről, Hága, 1988. szeptember 7. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 873 Ara-Kovács et al. (1988) 114.

237

érkeztek, itt nagyobb magyar közösségek alakultak ki, sokszor összeolvadva a korábban érkező emigránsokkal, így az ’56-os magyarokkal.874 Nem csoda, ha a skandináv országokban elsősorban maguk a romániai menekültek, illetve korábbi magyar emigránsok hívták fel a kormányok és a nem-kormányzati szervezetek figyelmét a romániai állapotokra. Kiemelkedő volt a Svéd-Magyar Kultur Klub és a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének aktivitása, akik az erdélyi menekülteket is bevonták a tiltakozási mozgalom megszervezésébe. E csoportok közben jártak az erdélyiek ügyében a svéd Külügyminisztériumnál, svéd pártok képviselőinél, levelet juttattak el az ENSZ

főtitkárnak,

Reagan

elnöknek

és

a

nyugat-európai

országok

vezetőinek.

Tevékenységük során együttműködtek a világ más magyar egyesületeivel is, akik nyugateurópai országokban, az Egyesült Államokban vagy Kanadában szervezkedtek. A magyar egyesületek mellett ebben az időszakban több erdélyi kör és klub is alakult a menekültek célvárosaiban.875 A svéd külügyminiszter, Sten Andersson 1988. november 22-én, a svéd parlamentben képviselői kérdésekre válaszolva fejtette ki a svéd kormány elítélő álláspontját a román nemzetiségi politikával kapcsolatban. Elmondta, hogy világos, hogy Bukarest intézkedései főleg a romániai kisebbségeket – magyarokat, románokat, szerbeket – sújtja, akiknek kulturális értékeit a településrendezési program komolyan veszélyezteti. Andersson elmondta, hogy svéd részről a bécsi utótalálkozón is hangot adtak annak a véleményüknek, hogy az egységes Európa érdekében rendkívül fontos a kisebbségek jogainak megőrzése. Svédország kritikáját diplomáciai úton a román vezetéshez is eljuttatta, annak reményében, hogy Bukarest belátja,

hogy

megváltoztatását.

nemzetközi

kötelességei

megkövetelik

nemzetiségpolitikájának

876

Norvégiában a Helsinki Bizottság tett aktív lépéseket tett a romániai emberi jogok védelmében. 1988. június végén 65 ismert norvég politikus, közéleti és egyházi személyiség által aláírt felhívást juttattak el az oslói román nagykövetséghez és a norvég kormányhoz, melyben Románia „területrendezési” programja ellen tiltakoznak. „Amennyiben a tervet

874

Interjú Szép Csillával, Svédországban menedékjogot kapott erdélyi magyarral, Készítette: Kaszás Veronika, Uppsala, 2009. december 13. 875 A svédországi magyar emigráció tevékenysége a velünk szomszédos szocialista országok magyar nemzetiségeinél, illetve velük kapcsolatban, Stockholm, 1988. október 7., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 876 A svéd külügyminiszter elmarasztalta Romániát, Magyar Nemzet, 1988. november 25.

238

végrehajtják, olyan kulturális emlékek pusztulnak el, amelyek felépítéséhez évszázadokra volt szükség - s az intézkedés több milliónyi embert taszít a legnagyobb bizonytalanságba” – fogalmaz a felhívás. Az aláírók felkérik a norvég kormányt, hogy vesse latba kapcsolatait, és próbáljon meg befolyással bírni a bukaresti kormányra. A román kormányt pedig a nemzetközileg elfogadott emberi jogok, így egyebek mellett a Helsinki Záróokmányban foglaltak tiszteletben tartására szólítják fel. Emellett azt is kérik Bukaresttől, hogy politikai és gazdasági külkapcsolatain keresztül javítson a romániai lakosság életfeltételein.877 8.2.9. Egyesült Államok Az 1988. évi amerikai-román kapcsolatokat a következőképpen jellemezte Szűts Pál bukaresti nagykövet jelentésében:„A tavalyi év (…) fekete éve volt a román-amerikai kapcsolatoknak. J. Whitehead, a külügyminiszter első helyettese az év elején kiábrándítóan eredménytelen látogatást tett Romániában, őszi második útja során pedig saját szemével látta a falurombolást. Nem hozott eredményt az emberi jogokkal foglalkozó külügyminiszter-helyettes évközi látogatása sem, Olimpia Solomonescu román külügyminiszter-helyettes washingtoni tárgyalása pedig a süketek párbeszédéhez volt hasonlatos.” 878 A kapcsolatok megromlásának egy látványos jele volt, hogy 1988-ban nem hosszabbította meg az Egyesült Államok a Romániának addig nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezményt, amelyben pedig a Varsói Szerződés tagállamai közül elsőként Románia részesült 1975-től. 879 Igaz, a már várható amerikai kereskedelmi szankciókat Romániának úgy sikerült kikerülnie, hogy maga mondott le az 1988 júniusáig alkalmazott legnagyobb kedvezmény elvéről, bírálva egyúttal a más országok belügyeibe beavatkozó amerikai gyakorlatot. Annak meghosszabbításához ugyanis bizonyos vizsgálatokat kellett volna végeztetni az emberi jogok romániai helyzetéről, illetve az ország kivándorlási szabályozásáról, Bukarest viszont nem kívánta ezeket a témákat az Egyesült Államokkal megvitatni. Ezt azzal is demonstrálta, hogy a korábbi hagyományoktól eltérően 1988-ban a román külügyminisztérium nem vette át az emberi jogok helyzetéről készített amerikai

877

Norvég tiltakozás a román terv ellen, Magyar Nemzet, 1988. július 9. 2. Román-amerikai kapcsolatok állása, 1989. március 8., Szűts Pál bukaresti nagykövet jelentése, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, 288.f. 22/1989 18. ő.e. 879 Az 1960-as évek végén illetve a hetvenes évek folyamán az amerikai-román kapcsolatok látványosan fejlődtek. Miután 1968-ban Románia nem vett részt a csehszlovákiai beavatkozásban, 1969 nyarán Nixon elnök Bukarestbe látogatott, majd Ceausescu 1970-ban és 1973-ban is viszonozta a látogatást. Ez volt az első amerikai elnöki látogatás a kommunista blokk egy államába. 1972-től Románia az IMF és a Világbank tagállama, 1975től pedig megkapta a legnagyobb kereskedelmi kedvezményt. Romsics (2003) 11. 878

239

összeállítást.880 Mindeközben azonban román diplomaták arra törekedtek, hogy más jellegű kereskedelmi megállapodások megkötésével pótolják az elveszített előnyöket.881 John Whitehead amerikai külügyi államtitkár 1988. júniusi bukaresti és budapesti látogatása során a romániai helyzetre utalva így nyilatkozott: „Mi azt tartjuk, hogy valamennyi emberi jogi probléma az egész világ ügye, nem korlátozható egyetlen adott országra.”882 Romániát a körútja után tartott sajtóértekezletén az emberi jogok „tragikus megsértésével” vádolta, elítélve a magyar kisebbség elnyomását is. Ugyanakkor Whitehead úgy ítélte meg, hogy az Egyesült Államok lehetőségei Ceauşescu magatartásának megváltoztatására korlátozottak: „Annyit tehetünk, hogy továbbra is nyíltan szólunk mindenről, és reméljük, hogy a nemzetközi közvélemény Románia ellen fordul. Reméljük, hogy a román nép nyomást fejt ki saját vezetésére ennek a gyakorlatnak a megváltoztatása érdekében.”883 Ez a nyilatkozat kevés reménnyel kecsegtetett a Romániában élők számára. 1988. október 10-én Whitehead ismét Bukarestben tárgyalt Ceauşescu pártelnökkel. A korábban megfogalmazott kritikák fényében meglepő, hogy az amerikai külügyi államtitkár bukaresti sajtótájékoztatóján „őszinte és elmélyült” eszmecsereként értékelte a három órás tárgyalást, ahol szóba került a „településrendezési program” is, ehhez azonban csak annyit fűzött hozzá, hogy „e program nehezen érthető az amerikaiak számára.”884 Pár héttel későbbi, washingtoni véleménynyilvánítása azonban már kevésbé volt visszafogott. Októberi keleteurópai körútját követően tett újabb sajtónyilatkozatában nemcsak arról számolt be, hogy a térségben Románia jelenti a legfőbb kivételt a reformfolyamatok megindulása alól, hanem arról is, hogy a hétezer települést lerombolni szándékozó országban az emberi jogok „gyalázatos helyzetben” vannak. Whitehead elmondta, hogy hivatalos kíséret nélkül egy

880

Román-amerikai kapcsolatok állása, 1989. március 8., Szűts Pál bukaresti nagykövet jelentése, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, 288.f. 22/1989 18. ő.e. 881 Az emberi jogok módszeres megsértése miatt az amerikai szenátus elítélte Romániát, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 13. 2. 882 Uo. 883 Whitehead sajtóértekezletéről, 1988. október 19., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19.; Az amerikai vezető diplomata befejezte körútját. Bukarest nemzetközileg elszigetelődött, Magyar Nemzet, 1988. október 21. 3. 884 Whitehead „őszinte és elmélyült” eszmecserét folytatott Ceausescuval, Magyar Nemzet, 1988. október 11. 12.

240

buldózerrel földig rombolt falu helyét is felkereste, melynek lakóit „barakkszerű épületekbe költöztették, ahol nem volt sem WC, sem folyóvíz.”885 A romániai helyzetre az amerikai sajtó illetve az Egyesült Államokban letelepedett magyar és romániai emigránsok csoportjai is reagáltak. A The New York Times 1988. július 2-i vezércikkében „Románia lerombolása” címmel keményen bírálja a román politikát: „Miközben Moszkvában támadják a sztálinizmus katasztrofális örökségét, Romániában továbbra is virágzik az egykori zsarnoki módszer.”886 Az írás leszögezi, hogy nem elég a legnagyobb kedvezmény megvonása az amerikai-román kereskedelmi kapcsolatokban, hanem emellett a nyomásgyakorlás más formáira is szükség van. „Az emberi jogok, a kulturális örökség, a külföldi vélemények figyelmen kívül hagyásának nincs helye a mai Európában. Se Keleten, se Nyugaton” – fogalmaz a cikk.887 A lap 1988. december 12-én ismét a román „falurendezéssel” foglalkozik, ezúttal az építészeti emlékek megszentségtelenítésének problémájára fókuszálva, ami miatt az Amerikai Építészek Szövetsége már levélben fejezte ki aggodalmait George Schultz külügyminiszternek. Az írás fő következtetése ezúttal is az, hogy az egyetlen lehetőség a „hangos nemzetközi tiltakozás”.888 Az amerikai lapok az aradi magyar-román találkozót is figyelemmel kísérték, és a találkozót követően, 1988 őszétől az erdélyi menekültek növekvő számáról is többet lehet olvasni. A Time magazin például 1988. szeptember 7-i számában arról tudósít, hogy január óta Budapest 12 ezer menekültet fogadott be. A cikk azt is megemlíti, hogy „az NSZK 4400 dollárt áldoz azokra a vízumokra, amelyeket a német kisebbség tagjai kapnak.”889 Az amerikai magyarok 1988. június 23-án Washingtonban, a Fehér Ház előtt szerveztek tüntetést az erdélyi menekültek és a Romániában élő nemzeti kisebbségek érdekében. A tüntetésen mintegy ötszáz fő vett részt, az amerikai emigránsokon kívül Kanadából is érkeztek magyarok. A résztvevők petíciót nyújtották át a washingtoni külügyminisztériumban,

885

Whitehead nyilatkozata kelet-európai útjáról, Washington, 1988. október 27., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19. 886 New York Times – Románia, Washington, 1988. július 3., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19. 887 The New York Times. Ceausescu sztálinizmusának nem lehet helye Európában, Magyar Nemzet, 1988. július 4. 2. 888 A The New York Times a „falurendezésről”, Magyar Nemzet, 1988. december 13. 2. 889 Amerikai lapok az aradi találkozó utórezgéseiről, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 8. 1.

241

melyben Richard Schifter, az emberi jogokért illetékes külügyi államtitkár közreműködését és az Egyesült Államok kormányának közbenjárását kérik az erdélyi falurombolási tervek megakadályozásában. A gyűlés ezt követően a törvényhozás épülete, a Capitolium előtt folytatódott, majd végül a washingtoni román nagykövetség előtti tiltakozó felvonulással ért véget. A tüntetésen az amerikai képviselőház három tagja is felszólalt. Ed Feighan clevelandi képviselő elmondta, hogy a képviselőház tagjai a következő napokban levélben fogják felkérni George Schultz külügyminisztert, hogy a kormány nyújtson támogatást az erdélyi menekültek részére. A felszólalás idejében a képviselőház 435 tagjából már 225 aláírta a levelet. Tom Lantos képviselő és John Porter, az emberi jogokkal foglalkozó bizottság társelnöke megerősítette, hogy mind az erdélyi települések védelmében, mind pedig a menekültek megsegítésében lépéseket tesz az amerikai törvényhozás.890 Richard Schifter, az emberi jogokért illetékes külügyi államtitkár ugyanakkor 1988 júliusában még igen visszafogottan nyilatkozott az Egyesült Államok fellépési szándékával kapcsolatban.891 Mint egy interjúban kifejtette, az emberi jogok érvényesülése megítélésének a nemzetközi eszköze a helsinki záróokmány. A román magatartásra vonatkozó újságírói kérdést pedig a következőképpen hárította el: „Ha aggályaink vannak valamely országot illetően, akkor igyekszünk azokat kétoldalú alapon, tárgyalások útján, a csendes diplomácia eszközeivel eloszlatni. Ha úgy érezzük, hogy ez nem járható út, akkor fejtjük ki nyilvánosan a véleményünket.”892 Eközben az amerikai magyar emigrációs szervezetek, főként az Amerikai Magyar Szövetség és a Magyar Emberi Jogi Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation, HHRF) egymástól függetlenül lobbitevékenységbe kezdtek az amerikai Kongresszusban.893 Az utóbbi szervezet a maga érdemének tekinti, hogy az Egyesült Államok szenátusa 1988. augusztus 11én ellenszavazat nélkül elfogadta azt a határozatot, mely elítéli Romániát „az emberi jogok

890

Az amerikai kormány nyújtson segítséget az erdélyi menekülteknek. Bukarest júliustól nem részesül kedvezményezett elbírálásban, Magyar Nemzet, 1988. június 25. 3.; Tüntetés Washingtonban - Erdély/falvak Washington, 1988. június 24., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19. 891 R. Schifter amerikai külügyminiszter-helyettes budapesti tárgyalásai, Budapest, 1988. július 20. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 892 Interjú Richard Schifter, amerikai külügyminiszter-helyettessel, Magyar Nemzet, 1988. július 20. 3. 893 Az amerikai magyar emigráció tevékenysége az MNK-val szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban, New York, 1988. szeptember 15. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs.

242

módszeres és durva megsértése miatt.” A nem kötelező erejű határozat arra szólítja fel Reagan elnököt, hogy közölje Romániával: amíg nem teszi meg a szükséges lépéseket a romániai emberi jogok helyzetének javítása érdekében, nem számíthat kedvező kereskedelmi feltételekre az Egyesült Államok részéről. A határozat az emberi jogok durva megsértésének példájaként hozza fel a kivándorlások engedélyezésének megtagadását, „a nemzeti kisebbségek életének szétzilálását” és a falurombolási tervet.894 Az Amerikai Magyar Szövetség az AHAC Munkacsoporttal (American Hungarian Action Committee) és az Erdélyi Világszövetséggel együtt igyekeztek beindítani az erdélyi menekülteknek szánt segélyakciót. Ehhez 1988 augusztusában meghívták Paulus Alajos filmrendezőt, akinek leadták a Magyarországra menekült erdélyiek helyzetéről készült, „Béke veled” című dokumentumfilmjét. A New York-i magyar egyházak pedig „Erdély Found” néven külön alapot is létrehoztak a Magyarországra érkező menekültek részére.895 1988 őszén újabb tüntetések szerveződtek a romániai emberi és nemzetiségi jogok biztosításáért. November 15-én a Magyar Emberi Jogi Szövetség rendezésében New Yorkban, a román ENSZ-képviselet épülete előtt, a Szabad Románok Világszövetsége felhívására pedig a washingtoni román nagykövetség előtt tüntettek több százan. A résztvevők közt volt számos amerikai magyar és román szervezet, valamint amerikai polgárjogi mozgalmak és egyházak képviselői is, akik a falurombolás tervének visszavonását és az emberi és nemzetiségi jogok érvényesítését követelték Románia valamennyi állampolgára számára. 896 A figyelemfelkeltő megmozdulások ellenére az Egyesült Államok szempontjából marginális kérdésnek tűnt a romániai emberi jogi helyzet és az erdélyi menekültek sorsa. Jól mutatja ezt Tom Lantos, az Egyesült Államok képviselőháza emberi jogi bizottságának magyar származású vezetőjének 1988. december eleji nyilatkozata. Budapesten ekkor adott interjújában elmondta, hogy az amerikai közvélemény nagyon keveset tud az erdélyi falurombolásról. A képviselőház ezzel szemben „nagyon is sokat tud” a romániai helyzetről és a menekültek ügyéről, és az Egyesült Államok „nem érzéketlen” az erdélyi ügy iránt, „de ez csak része a világ hasonló bajainak, az emberi jogok durva megsértésének.” A 894

Az emberi jogok módszeres megsértése miatt az amerikai szenátus elítélte Romániát, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 13. 2. 895 Az amerikai magyar emigráció tevékenysége az MNK-val szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban, New York, 1988. szeptember 15. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 896 Népes tüntetések Bukarest politikája ellen, Magyar Nemzet, 1988. november 17. 2., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12.

243

Magyarországot érintő menekültprobléma – ahogy Tom Lantos nyilatkozatából kicseng – Amerikából nézve relatíve kis súlyú ügy: „A menekültek aránya a mai magyar lakossághoz viszonyítva még alacsony (…), így befogadásuk nem lehet gond. (…) Az én célom kettős: segíteni politikailag és anyagilag, de még inkább védeni azoknak az emberi jogait, akik otthon maradtak, mert ennek biztosítása a legnagyobb gond jelenleg.”897 8.2.10. Kanada A kanadai sajtó a magyar-román viszonyt elsősorban a menekültkérdésen keresztül vizsgálta, az erdélyi menekültek ügye talált tehát a legnagyobb visszhangra. 898 A magyar emigrációs sajtó ezzel szemben az erdélyi magyarságot érintő minden román intézkedésre igyekezett reagálni. Az erdélyi menekültek érdekében a kanadai emigránsok nemcsak segélygyűjtést szerveztek (nagyrészt az egyházakon keresztül), hanem azért is lobbitevékenységbe fogtak a kanadai szerveknél, hogy megkönnyítsék a menekültek Kanadába történő bevándorlását.899 A kanadai külügyminiszter tisztviselői elmondása alapján Mulroney miniszterelnök, Clark külügyminiszter és több vezető kormánytisztviselő „levelek sokaságát” kapták, melyben helyi szervezetek és egyének sürgetik a romániai falurombolással szembeni kanadai fellépést. Talán ennek az aktivitásnak is volt köszönhető, hogy 1988 augusztusában már a kanadai képviselőházban is felszólaltak képviselők, arra hívva fel a kanadai külügyminisztériumot, hogy fejezze ki nemtetszését a romániai kisebbségek könyörtelen üldöztetésével szemben.900 1988. június 20-án a G7 országok901 állam- és kormányfőinek torontói csúcstalálkozóját használta fel a kanadai és az egyesült államokbeli magyar emigránsok egy nagy számú csoportja, hogy felhívják a vezető nyugati politikusok figyelmét az Erdély jövőjét veszélyeztető fejleményekre. Bár a rendőrség nem engedélyezte a tüntetést az ülés közvetlen közelében – Ontario tartomány parlamentje előtt – tartani, a szervezők a kanadai kormány illetékes képviselőin keresztül sikeresen eljuttatták a román politika lépéseit bíráló felhívásukat a csúcstalálkozó résztvevőihez, melyben az ő közbenjárásukat kérik az erdélyi

897

Tom Lantos az erdélyi menekültekről , Magyar Nemzet, 1988. december 5. 6. Szűrös Mátyás jan. 25-i rádióinterjújának kanadai sajtóvisszhangja, Ottawa, 1988. március 18., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 899 A szomszédos országokban élő magyarok helyzetével kapcsolatos vélemények, Ottawa, 1988. május 16., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 900 A kanadai magyar emigráció és az erdélyi kérdés, Ottawa, 1988. szeptember 4., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. 901 Egyesült Államok, Kanada, Japán, Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország 898

244

magyar nemzetiség jogai védelmének és a falurombolási tervek megakadályozásának érdekében. A tiltakozó gyűlésről, ahol transzparenseken is felhívták a figyelmet az erdélyi magyarság történeti emlékeinek megsemmisítésére, több kanadai televízió társaság is beszámolt.902 8.2.11. Japán A magyar-román viszonnyal, a romániai menekültkérdéssel és a román falurombolási tervvel még a japán sajtó is több alkalommal foglalkozott. A Tokióban megjelenő Szankei Simbun a budapesti nagy Erdély-tüntetés előkészületeitől 1988 júniusában beszámolva részletesen bemutatta a román falurendezési tervvel járó társadalmi és kulturális károkat, melyek elsősorban az erdélyi magyar kisebbséget érintik, és melyet Románia a magyar tiltakozások ellenére is belpolitikai ügyként kezel. A lap szerint a romániai menekültek miatt már amúgy is fagyossá vált magyar-román viszony „heves ellenségeskedéssé” fajulhat.903 A The Asian Wall Street Journal 1988. augusztus 24-én szerkesztőségi cikkében fejezte ki szimpátiáját Magyarország irányába, Szűrös Mátyásnak a magyar-román kapcsolatokról adott „őszinte hangvételű” nyilatkozata kapcsán. A cikk hangsúlyozza, hogy a világ fontos fővárosai nem térhetnek ki a falupusztítás kérdése elől. Fel kell használni a nyílt diplomácia erejét és el kell határolódni azoktól a „nyugati adófizetőktől, akik esetleg támogatják a gazdasági kapcsolatokat ezzel a rendszerrel.”904 8.3. A nyugati reakciók áttekintése Áttekintésünk alapján igazolódik, hogy a nemzeti kisebbségek sorsában közvetlenül érintett országok, Ausztria és az NSZK mind sajtójában, mind kormányzati és társadalmi intézkedéseiben nagyobb figyelmet szentelt a romániai emberi is kisebbségi jogok helyzetének és aktívabban emelte fel szavát azok érvényesítéséért, mint más nyugat-európai országok. Többségében jellemző folyamat volt a nyugati országokban, hogy a figyelemfelkeltés társadalmi kezdeményezésekkel, gyakran a magyar emigráció vagy a romániai menekültek által szervezett tüntetésekkel vagy nyilatkozatokkal indult, majd a parlamenti demokrácia elveinek megfelelően a képviselők karolták fel a közvélemény által 902

Tüntetés Torontóban - Erdély, Toronto, 1988. június 21., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19. 903 Japán lap a magyar-román viszonyról, Tokió, 1988. június 23., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 19. 904 Japán sajtóvélemény, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 25. 3.

245

aggodalmat kiváltó kérdést. A képviselői kezdeményezések és a parlamenti viták eredményképp nem egy esetben született olyan parlamenti határozat, mely amellett, hogy elítéli Románia nemzetiségi politikáját, - többnyire konkrétan megemlítve a falurendezési programot -, fel is szólítja kormányát, hogy tegyen konkrét lépéseket bilaterális találkozói során és a multilaterális fórumokon a román jogsértő politika megfékezése érdekében. A nemzeti parlamentek több országban is tényfeltáró képviselői csoport küldéséről hoztak döntést, hogy a helyszínen szerezhessenek személyes tapasztalatokat a csak közvetett úton ismert tényekről. A romániai nemzetiségpolitika, különösen a falurendezési program egységes elutasításra talált Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, azonban azzal kapcsolatban már egy-egy országon belül is eltérőek a vélemények, hogy milyen eszközökkel gyakorolhatnának a kormányok nyomást Romániára. A sokak által támogatott kereskedelmi bojkott például az „ellentábor” szerint éppen a már gazdaságilag nélkülözni kényszerülő román lakosságot sújtaná. A menekültkérdés kezelésére szintén sokféle példát láthatunk. Míg egyes országok – elsősorban Skandinávia – maga is befogadónak mutatkoztak, addig másokat – így Ausztriát – az erősödő kelet-európai menekültáramlat bevándorlási politikájának szigorítására sarkallta. Figyelemre méltó az is, mennyire eltérően kezelte a saját nemzetiségéhez tartozó romániai kisebbségeket és a menekülteket Magyarország, Ausztria és az NSZK. Utóbbi a szülőföldön való boldogulás támogatása helyett nyíltan a német nemzetiség Romániából való elvándorlását támogatta, előre igyekezve kialakítani az anyagai és társadalmi kereteit az elvándorlók beilleszkedéséhez. Ami a nyugati sajtót illeti, cikkeiben a magyar és a szocialista sajtóorgánumokhoz képest jóval

nyíltabb

hangnemben,

éles

és

kritikus

megfogalmazásban

ír

a

román

nemzetiségpolitikáról, mindenekelőtt a falurombolási tervekről, valamint az erdélyi menekültekről is, akiket a keleti blokk legfeljebb csak körülírásokkal illet. Jellemző, hogy a lapok különösen felkapják a saját országuk állampolgárát ért sérelmeket, példájukon keresztül értve meg igazán a román diktatúra sajátosságait. A cikkek elsősorban az emberi jogok romániai helyzetével foglalkoznak, a nemzetiségi kérdés ehhez képest másodlagos helyre kerül. A világsajtóban a romániai fejleményekkel és az erdélyi magyar kisebbség helyzetével foglalkozó cikkek többsége elismeri, hogy a magyar kormány igyekszik ugyan nyíltabban 246

fellépni az ügyben, de úgy értékelik, hogy a reakció túl későn történt. 905 A hazai sajtóval szemben a nyugati médiában nagyobb teret nyer az ellenzéki és az egyházi szervezetek menekültügyi tevékenységének bemutatása, melyről az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály 1988. évi nyugati híradásokról készült elemzése a következőképp tudósít: „A romániai kisebbség továbbra is különleges helyet foglal el az imperialista propagandában. Megfigyelhető volt az a tendencia, hogy míg a januári időszakban nagyobb részt Románia bajaként emlegették, később, kormánynyilatkozatunk után, szisztematikusan csak Magyarország és a bevándorlók problémáiról ejtettek és ejtenek szót jelenleg is. Teszik ezt abból a célból, hogy bebizonyítsák: a magyar kormány ismét lépéshátrányba került az ellenzék, a »demokratikus csoportosulások« és az egyház kezdeményezéseivel szemben. Ennek kapcsán jelentik ki, hogy »lépten-nyomon bebizonyosodik a párt és a kormány bizalmatlansága az alternatív javaslatokkal kapcsolatban, s mostanában egyre gyakoribbak azok a jelenségek, amelyek a korábban elutasított kéréseket a párt és a kormány saját ötleteiként jelenítik meg.«”906

905

Kilátás a szakadék széléről, SZER, München, 1988. augusztus 17., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. augusztus 12. 906 MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs.

247

9. A romániai nemzeti kisebbségek és az erdélyi menekültek ügye a nemzetközi fórumokon E fejezetben áttekintjük azt a folyamatot, melynek során a magyar külügyi és pártvezetés eljutott odáig, hogy feladta azt a szocialista országok körében sulykolt elvet, hogy a Romániával fennálló problémákat kizárólag bilaterális keretek között kell a két országnak megoldania. Megvizsgáljuk, milyen nemzetközi egyezmények jelenthettek hivatkozási alapot Románia kisebbségi és emberi jogi politikájának a nemzetközi közvélemény előtti bírálatához. Végül sorra vesszük azokat a nemzetközi fórumokat, ahol a romániai nemzeti kisebbségek illetve az erdélyi menekültek ügye valóban napirendre is került, sok esetben nem kifejezetten magyar kezdeményezésre – bár időnként a magyar diplomáciai érdekérvényesítés eredményeként -, és magyar felvetés esetén többnyire nem explicit megfogalmazásban. 9.1. A kétoldalú diplomáciai lehetőségek kimerítése „Ha magyar részről követtünk el hibákat, az abban nevezhető meg, hogy hosszú időn keresztül hittünk a román politika finom diplomáciai módszerekkel történő megváltoztathatóságában, abban, hogy a gyülemlő problémák kétoldalú mederben tarthatók, valamint egyoldalúan tartottuk magunkat rosszul értelmezett szocialista normákhoz.” 907 A magyar pártvezetés a román-magyar kapcsolatok problémás ügyeit hosszú évtizedeken keresztül kétoldalú keretek között próbálta meg orvosolni, kerülve a diplomáciailag érzékeny témák felvetését a nemzetközi fórumokon, és próbálva megőrizni kifelé a szocialista országok egységének és baráti viszonyának látszatát. Lassan tudatosult csak az állami vezetőkben, hogy e stratégia hosszú távon súlyos diplomáciai, nemzetpolitikai és belpolitikai következményeket vont maga után. Bár a bilaterális találkozók során Budapest rendszeresen újabb és újabb javaslatokkal állt elő a kapcsolatok javítása érdekében, a román együttműködési készség többnyire csak a retorika szintjén nyilvánult meg, a gyakorlatban a magyar félnek a már korábban elfogadott kétoldalú egyezmények betartatását sem sikerült Bukarestnél elérnie. Az alábbiakban annak a folyamatnak a főbb állomásait tekintjük át, melynek eredményeképp a magyar politikai vezetés eljutott arra a pontra, hogy az addigi kétoldalú megoldáskeresés helyett multilaterális szervezetek irányába forduljon az erdélyi magyarság és a

907

1988. június 14-i bukaresti nagyköveti beszámoló, MNL M-KS-288.f. 32.cs.

248

Magyarországra tömegesen áttelepülők ügyében. A magyar-román kétoldalú párbeszédnek elsősorban a menekültkérdést érintő elemeire fókuszálunk. 1988-tól kezdve az erdélyi menekültek növekvő száma, és Ceauşescunak a kisebbségek jogait egyre nyíltabban csorbító intézkedései aktívabb fellépésre sarkallták az MSZMP-t.908 A román „falurendezési” terv 1988. április 29-i meghirdetését követően a magyar Külügyminisztérium területileg illetékes miniszterhelyettese, Őszi István bekérette a budapesti román nagykövetet, Nicolae Verest, hogy ismertesse vele a magyar álláspontot. 909 Itt nem csak a falvak tömeges felszámolásával kapcsolatos magyar aggodalmakról szólt Őszi, hanem az 1988 áprilisa óta érvényben lévő szabályozáshoz kapcsolódókról is, mely a romániai helységneveknek csak a román elnevezését engedi használni, súlyosan sértve a nemzetiségi jogok gyakorlását. A magyar fél magyarázatot várt volna a román partnertől, megnyugtató válasz Bukarestből azonban többszöri sürgetés után sem érkezett.910 Vitatott kérdés volt, hogy ebben a helyzetben lenne-e értelme a román partnerrel folytatott magas szintű tárgyalásoknak. Pártfőtitkári találkozóra 1977 óra nem került sor, sokak szerint támogatandó módon, mivel annak kudarca Ceauşescu uralma idején borítékolható volt. Szűts Pál bukaresti nagykövet 1988. júniusi beszámolójában óva intett annak létrejöttétől, hiszen a találkozó a román politika támogatásának hamis képét keltheti: „Egy dologtól kell csak elzárkóznunk, és a legfelső szintű találkozó. Ez egyelőre csak román érdekeket szolgálna. Egyre inkább nemzetközi magyar érdemnek könyvelhető el, hogy több mint tíz éve nem volt felső szintű találkozó, azaz a mai román politikát ezáltal nem támogattuk. Ma már kapcsolataink jövőjét tekintve nincs más remény, mint a Ceauşescu korszakot felváltó és azt kritikusan átértékelő politika és vezetés hatalomra jutása – amely lehet, hogy még várat magára, de elkerülhetetlen. Nekünk már mai magatartásunkkal és minden lépésünkkel erre kell készülnünk.” 911 Az 1988. augusztus 28-án részben Moszkva nyomásának engedve912 mégiscsak megvalósuló aradi pártfőtitkári találkozó Szűts Pál előrejelzését igazolta.913 Grósz Károly a tárgyaláson

908

A párt nemzetpolitikai nézőpontjának változásával a 3. fejezetben foglalkozom. Románia és a nemzeti kisebbség, BBC, Panoráma, London, 1988. június 7., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. október 12. 910 Külügyi szóvivőnk a román közigazgatási intézkedésekről, Népszabadság, 1988. június 7. 3. 911 Bukaresti nagyköveti beszámoló, 1988. június 14., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. 912 Békés (2004a) 306-307. 909

249

felvetette a Romániából érkező nagy számú menekültek okozta nehézségeket, köztük a családegyesítések problémáját, ismertetve a magyar álláspontot, mely szerint a szülőföldön maradás alapvető emberi jog, és ennek megfelelően Budapest senkit nem bátorít az átjövetelre. hangsúlyozta ugyanakkor, hogy Magyarország „az európai normáknak megfelelően” humánusan kezeli a határain belülre érkezőket.914 Grósz Károly konkrét megoldási javaslatokkal is előállt, még ha az elképzelések valós hatékonysága a menekültügy rendezésére erősen megkérdőjelezhető is volt: „Mindezek alapján a következőket javasoljuk. 1989-ben tartsunk legfelsőbb szintű hivatalos párt- és kormányszintű tárgyalást, és fogadjuk el közösen a nemzetiségi deklarációt. (…) Illetékes magyar és román szervek képviselőiből alakuljon egy bizottság, amely kezdjen tárgyalásokat a Romániából Magyarországra áttelepültek helyzetének rendezésére. Még 1988-ban tartson ülést a Történész Vegyesbizottság. Állítsuk vissza a főkonzulátusokat. (…) Ösztönözzük a turistaforgalmat gátló tényezők végérvényes felszámolását. (...) Kérjük, vizsgálják meg, hogy a településrendezési terv végrehajtása milyen következményekkel jár. Külügyi titkáraink koordinálják a munkát (…)”915 Ceauşescu reagálásában tényleges válasz helyett a korábbról már ismert retorikai elemeket vetette be, mely szerint a kétoldalú kapcsolatokban „veszélyes tendenciák jelentkeznek”, mivel Magyarország a román belügyekbe próbál beavatkozni, „a Nagy Nemzetgyűlést és más szerveket az RKP vezetése ellen uszítja, a problémákat nemzetköziesíteni akarja”.916 Ceauşescunak a magyar kisebbség helyzetéről kifejtett álláspontját a budapesti pártjelentések a következőképp összegezték: „Elfogadhatatlannak tartotta, hogy Magyarország felelősséget érez a más országokban élő magyarokért. Megerősítette: a román állampolgárokért kizárólag a Román Kommunista Párt visel felelősséget. A magyar álláspont ellentétes a nemzetközi elvekkel és a kétoldalú szerződésekkel. Romániában a nemzetiségi kérdés

913

Az aradi találkozóról részletesen lásd: Szűts (1998) 142-159. és Szűrös Mátyás (2008): Kudarc Aradon, In: Hitel, 2008/12. szám, 73-87. 914 Javaslat a Politikai Bizottságnak a magyar-román kapcsolatokkal összefüggő feladatokra, 1988. szeptember 1., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. 1. ő. e, 2. d. 915 Uo. 916 Uo.

250

régóta megoldott. »Büszkék vagyunk arra, ahogyan a nemzetiségi kérdést megoldottuk és a teljes egyenjogúságot megvalósítottuk. Politikánkat folytatni fogjuk.« (...)”917 A Romániából érkező menekültek ügyéről Ceauşescu egyszerűen tárgyalni sem volt hajlandó, azt nem a saját országa problémájának tekintve: „A Magyarországon tartózkodó román állampolgárok problémája mesterségesen alakult ki. »Ez az Önök ügye.« Románia természetesen nem bátorítja a kivándorlást, de nem is akadályozza azt, aki távozni akar.” 918 A román álláspont röviden úgy összegezhető, hogy a kétoldalú – és még kevésbé a multilaterális – tárgyalásoknak azért nincsen helye, mivel a Romániában élő magyarok kezelése kizárólag román belügy, míg a Magyarországra vándorló román állampolgárok ügye kizárólag Magyarország problémája. A magyar fél puha tárgyalási magatartását és súlyos meghunyászkodását pedig igen jól illusztrálja, hogy Grósz a kétoldalú kapcsolatok problémáinak ismertetését azzal zárta, hogy felajánlotta román partnerének, hogy amennyiben valamely kérdésről „úgy érzik, vegyük le véglegesen a napirendről, kérem, mondják meg, ne hordozzuk azoknak a terhét.”919 Hasonlóan sikertelenül végződött Szűrös Mátyás, az MSZMP KB külügyi titkára és Ion Stoian, az RKP KB titkárának 1988. szeptember 20-i tárgyalása, ahol a román fél úgy érvelt, a kolozsvári főkonzulátus bujtogatott az ország elhagyására a jobb megélhetés reményével kecsegtetve. Románia álláspontja ezzel szemben, hogy mindenki maradjon a hazájában. Az egyetlen pozitív ígéret, amit Stoian tett, arra vonatkozott, hogy bár Bukarest nem bátorítja a kivándorlást, a családegyesítési kérelmeket tiszteletben fogják tartani. 920 Mint a későbbiekben kiderült, a családegyesítés területén mutatott együttműködési készség is részben a román fél érdekeit - így mindenekelőtt a román szervek adatgyűjtésének megkönnyítését – hivatott szolgálni. A két találkozót követően némi bizakodásra adott okot, hogy román kezdeményezésre 1988 október 6-án Borson illetve Biharkeresztesen szakértői megbeszélésre került sor a magyar és a román

belügyminisztérium

között

a

„Romániát

illegálisan

elhagyó,

a

Magyar

917

Uo. Uo. 919 Idézi Földes (2007) 425., MNL M-KS 288. f. 5/1035. ő.e. 920 MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs., 1. ő. e, 2. d. 918

251

Népköztársaságban tartózkodó személyek” ügyében. Az egyik fő téma a családegyesítések elősegítésének kérdése volt. A román félnek az ebben az ügyben való együttműködés lehetőséget teremtett arra, hogy részletes adatokat kérjen a magyar partnerektől a Romániát illegálisan elhagyó személyekről, illetve azokról, akik a hazatérést úti okmányuk lejártát követően megtagadták.

A román érvelés szerint az adatok megkönnyítik a román

hatóságoknak, hogy előkészítsék a családegyesítési folyamatokat, és segítenének a legszükségesebb

ügyek

rangsorolásában.

Románia

a

megbeszélés

során

többször

megerősítette, hogy ragaszkodik ahhoz, hogy a kétoldalú tárgyalások és az adatok átadása titokban maradjanak, olyannyira, hogy az együttműködésről még a két ország nagykövetségei se értesüljenek, ellenkező esetben a folyamat veszélybe kerül. 921 A magyar fél indokolatlannak nevezte, hogy valamennyi Magyarországon tartózkodó román állampolgárról részletes adatokat adjanak ki, de a családegyesítéshez szükséges adatok átadásától nem zárkóztak el, különösképp a Romániában szülő nélkül maradt gyermekek családjukba való visszakerülése érdekében. A Romániában maradt, cselekvőképességgel rendelkező családtagok esetében viszont a magyar belügy azt támogatta, hogy a bukaresti magyar nagykövetségen benyújtott kérelem útján induljon el a családegyesítési eljárás, és a szükséges ellenőrzések elvégzését követően kapnák meg az adatokat a román hatóságok. A titkosságra vonatkozó román kérést Budapest azért nem tartotta elfogadhatónak, mivel a családegyesítési eljárás nem indítható el a Magyarországon tartózkodó családtagok előzetes nyilatkozata nélkül. Hajlandónak mutatkozott azonban a magyar fél teljesíteni azt a román kérést, hogy a tárgyalások és az egyezmények a nyilvánosság kizárásával, titkos módon menjenek végbe. A román belügyi munkatárs Bukarest értetlenségét tolmácsolta azzal kapcsolatban, hogy a Magyar

Népköztársaság

politikai

menedékjogot

biztosít

egy

szocialista

ország

állampolgárának, és megszegi azt az érvényben lévő kétoldalú egyezményt, melynek alapján vissza kellene adnia a tiltott határátkelőket a román hatóságoknak. Érthetetlennek nevezte azt is, hogy a magyar hatóságok figyelmen kívül hagyják az úti okmányok területi érvényességét, és nem akadályozzák meg az illegális kiutazásokat. Pozitív ellenpéldaként említette, hogy

921

Jelentés a Magyar Népköztársaság és a Román Szocialista Köztársaság Belügyminisztériuma képviselőinek határtalálkozójáról, Budapest, 1988. október 12., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

252

Románia pedig „a korábbi években számos magyar állampolgár disszidálását akadályozta meg Jugoszlávia irányába.”922 A magyar Belügyminisztérium képviseletében Nagy Károly, a BM KEOKH vezetője a román felvetésekre reagálva elmondta, hogy a tiltott határátlépést elkövető román állampolgárok okozta probléma okai „nem a Magyar Népköztársaságban keletkeztek”. Elhárította azokat a vádakat, mely szerint Magyarország arra ösztönözné a román állampolgárokat, hogy ne térjenek vissza szülőföldjükre. Ezzel éppen ellenkezőleg, a magyar álláspont szerint „a kiváltó okok megszűnését követően az jelentene megnyugtató megoldást, ha ezek a személyek visszatérnének szülőföldjükre.” A magyar eljárást meghatározó alapelvek közül a Románia által is elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában foglaltakat emelte ki. 923 Bár a kétoldalú megbeszélések keretében ilyen felvetés a jegyzőkönyvek tanúsága szerint nem hangzott el, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egy, a magas szintű párt- és állami vezetők részére készült szigorúan titkos minősítésű irata szerint – melyhez a magyar BM szervei operatív úton jutottak hozzá – Bukarest a menekültkérdés egy lehetséges megoldási módjának látta volna az NSZK esetében már alkalmazott „fejkvótás kiváltás” rendszerének kidolgozását:924 „Drága hazánk, szeretett Románia és annak hős fia, Ceauşescu elvtárs vezetésével példamutató együttműködés alakult ki a német nemzetiségű román dolgozókkal kapcsolatban. Akik el kívánták hagyni szeretett hazánkat, Romániát, elhagyhatták azzal a feltétellel, hogy az őket fogadó német állam mindenkor biztosítja megélhetésüket, valamint hogy szeretett hazánknak a fogadó állam megfizeti a felmerült szociális kiadásokat, így az egészségügyi ellátás, az iskoláztatás mindenkori költségeit. Nem zárkózunk el az elől, hogy hasonló kölcsönös megállapodásra jussunk a magyar nemzetiségű dolgozók egy meghatározott létszámára vonatkozóan. Természetesen a mindenkori feltételek közé tartozik az eddigi szociális kiadásaink konvertibilis fizetőeszközben való személyenkénti megtérítése. Az MNK vállaljon kötelezettséget, hogy lakást és meglelő munkahelyet biztosít az áttelepülőknek. Ennek ellenőrzésére

922

Uo. Uo. 924 Az NSZK politikájával részletesen a 8. fejezetben foglalkozom. 923

253

természetesen mindenkor biztosítani kell a román szerződő félnek az ellenőrzés lehetőségét a távozó állampolgárok körülményeinek biztonsága miatt. Csak ezen együttes feltételek megléte, azok vállalása esetén járulna hozzá a Legfelső Tanács román állampolgárság törléséhez.” 925 A magyar állambiztonsági szervek ugyanakkor nem zárták ki a román provokáció szándékát sem.926 Az 1988. szeptemberi pártiratok a kétoldalú tárgyalások eredménytelenségét belátva önkritikát fogalmaztak meg az elmúlt évtizedek eljárásával szemben, amikor is Románia nemzetiségi politikáját kizárólag kétoldalú alapon, a belső diplomácia eszközeivel, a nyilvánosság teljes kizárásával próbálták megoldani: „Az internacionalizmus téves értelmezésén, kiváráson alapuló politikánk nem bizonyult eredményesnek, sőt a nemzetiségek gyorsított beolvasztásának, a kétoldalú kapcsolatokat szűkítő törekvéseknek kedvezett. Túlzottan visszafogott magatartásunkat a magyar közvélemény egyre kevésbé fogadta el, a társadalom mind szélesebb rétegeiben erősödött az elégedetlenség a hivatalos politikával szemben. (…) Magatartásunk egyúttal elbizonytalanította a romániai magyarságot, állandó konfliktusforrást jelentett a diaszpórákban élőkkel, s nem tette lehetővé azt sem, hogy politikánkhoz megfelelő nemzetközi hátteret biztosítsunk.” 927 A Ceauşescu-rendszer bukásáig nem változott az a magyar álláspont, mely szerint a hatalmon lévő román vezetéssel nem lehet a kétoldalú ügyekben lényegi előrelépést várni, mivel a román fél részéről hiányzik a tárgyalási készség, és jelképes gesztusaik, kezdeményezéseik csupán propaganda célokat szolgálnak, melyek a nemzetközi elszigetelődés folyamatát kívánják némiképp ellensúlyozni.928 Ahogyan Horn Gyula külügyminiszterként 1989-ben a helyzetet tömören jellemezte: „Egyetértés gyakorlatilag csak abban a kérdésben volt, hogy

925

A Belügyminisztérium jelentése román vonatkozású információkról, Melléklet, Budapest, 1988. július, ÁBTL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. A teljes dokumentumot idézi: Révész Béla (2011): Tensions without solutions: Romanian-Hungarian relations, 1987-89, In: Serbian Political Tought, Institute for Political Studies, No. 2/2011, 7-47. 30-35. 926 Uo. 927 Javaslat a Politikai Bizottságnak a magyar-román kapcsolatokkal összefüggő feladatokra, 1988. szeptember 1., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. 1. ő. e, 2. d. 928 Tájékoztató a magyar-román viszonyról és annak kezeléséről, Budapest, 1989. június 14., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

254

szomszédos nép vagyunk, és a két szomszédos nép érdeke megköveteli, hogy a viszonyokat javítsuk.”929 9.2. Kisebbségvédelem a nemzetközi jogban az 1980-as években A következő rész célja egyrészt azon nemzetközi egyezmények számba vétele, melyek az általunk vizsgált időszakban, az 1980-as években a magyar vezetésnek hivatkozási alapot jelenthettek a nemzeti kisebbségek és az emberi jogok védelmében, illetve azon fórumoké, ahol az erdélyi magyar kisebbséget ért jogsértések ügye felvethető volt. Ennek áttekintéséhez vissza kell nyúlnunk a második világháborút követően kialakított nemzetközi rendszer megszületésének körülményeire, hogy megértsük, milyen elvek vezérelték a nagyhatalmakat a nyolcvanas évek viszonyait is alapvetően meghatározó nemzetközi szervezetek felállításakor. Az elgondolást nagyban befolyásolták az első világháború lezárásából fakadó tapasztalatok. Az első világháborút követően kialakított nemzetközi viszonyokban a versailles-i békerendszer és a Népszövetség hangsúlyt fektettek azon jogi és politikai eszközökre, melyek a kisebbségek védelmét segítették. Az elgondolás azt tükrözte, hogy a nagyhatalmak is belátták, hogy az új területi rendezések sok esetben súlyosan sértették a nemzeti szempontokat, és milliók kerültek az újonnan meghúzott államhatárokon belül kisebbségbe. A Szövetséges és Társult Főhatalmakkal kötött szerződések kisebbségvédelmi rendelkezései biztosították a nyelvhasználat szabadságát és az oktatási vagy egyéb intézmények fenntartásának a jogát is. Így ez a jogi szabályozás bizonyos mértékig pozitív intézkedések megtételét várta el a kisebbségekkel rendelkező országoktól, és az e csoportokkal szembeni nyílt fellépéstől is visszatartotta az államokat.930 A második világháborút követően viszont a nagyhatalmak elvetették a kudarcot vallott két világháború közötti rendezési elveket, és a kisebbségvédelmet garantáló eszközöket is valami újjal kívánták felváltani.931 Sokat mond a második világháborút követően felállított nemzetközi rendszerről, hogy az azt szabályozni hívatott két legfontosabb dokumentumban, az ENSZ alapokmányban illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában egyszerűen nem szerepel a „kisebbség” szó. Egy másik szempontból nézve a kisebbségi kérdés háttérbe

929

Torda Endréné (szerk) (1989): Magyar Külpolitikai Évkönyv. Külügyminisztérium, Budapest, 261. Majtényi Balázs (2003): Az ENSZ és a kisebbségek védelme. In: Kisebbségkutatás, 12. évf. 1. szám 167-177., 168-169. 931 Kardos Gábor (2007): Kisebbségek: konfliktusok és garanciák, Gondolat Kiadó, Budapest, 53-60.; Joó Rudolf (1984) 200-202. 930

255

szorulása azzal is összefüggött, hogy az új, megosztott világrendszerben, mely a nagyhatalmak fegyverkezési versenye következtében a béke vagy a kölcsönösen megsemmisítő háború alternatíváján nyugodott, a nagyhatalmak számára „másodlagos súlyúnak” tűnt a kisebbségek jogaival való foglalkozás.932 Az újonnan kialakított szemlélet kulcsfontosságú eleme, az ENSZ dokumentumaiban is hangsúlyos szerepet kapó egyéni emberi és politikai jogok deklarálása lett. A csoportos védelem és a kollektív jogok helyett tehát az egyén jogai kerültek előtérbe, azzal az érveléssel, hogy ezek a jogok a kisebbségben élő egyéneket éppúgy megilletik, mint a többségi társadalomban élőket. E nézőpont mögött a nyugati országok konkrét belpolitikai céljai is meghúzódtak: a nagyobb számú bevándorlókat befogadó országok az érkezők gyors asszimilációját támogatták. A gyarmattartó országok – pl. Anglia, Belgium – pedig elejét vehették annak, hogy a gyarmatok függetlenedési törekvései az ENSZ fóruma elé kerülhessenek.933 Az egyén jogait szabályozó dokumentumok a diszkriminációt tiltják ugyan, de pozitív védelemben nem részesítik a kisebbségi csoportokat, többletjogokkal nem ruházzák fel őket. A második világháborút lezáró békeszerződések közül az 1947. évi, Olaszországgal kötött szerződés az egyetlen, mely a dél-tiroli német nemzeti kisebbségre vonatkozóan is rendelkezett.934 Tekintsük át az alábbiakban az 1980-as évek második felében érvényben lévő kisebbségvédelmi vonatkozású nemzetközi okmányokat az egyetemes érvényűektől a regionális egyezményekig és nyilatkozatokig, elsősorban Joó Rudolf 1984. évi összeállítására támaszkodva! 9.2.1. ENSZ-dokumentumok 9.2.1.1. Az ENSZ Alapokmánya935 Az Alapokmány 1. cikkelyének 3. bekezdése az emberi és az alapvető szabadságjogok kapcsán megerősíti, hogy azok „fajra, nemre, nyelvre vagy vallásra való tekintet nélkül” mindenkire vonatkoznak. A nemzetiségek védelme szempontjánál ennél nagyobb jelentőségű az 1. cikkely 2. bekezdése, amely megfogalmazza a népek „egyenjogúsága és önrendelkezési

932

Joó (1984) 202-203. Kardos (2007) 60-61.; Joó (1984) 202-205. 934 Majtényi (2003) 169. 935 Az Alapokmányt 1945. június 26-án fogadták el, és 1945. október 24-én lépett hatályba. 933

256

joga elvének tiszteletben tartását”. 936 Az önrendelkezés joga szovjet javaslatra került bele a megfogalmazásba, melynek célja elsősorban a gyarmati népek felszabadító mozgalmainak diplomáciai támogatása volt, de a nemzetközi jog egyes értelmezései szerint ez bizonyos megkötésekkel a nemzeti kisebbségekre is vonatkoztatható.937 A kisebbségi kérdés vizsgálatát az alapokmányt elfogadó Közgyűlés a Gazdasági és Szociális Tanács (ECOSOC) feladatkörébe helyezte. Az ECOSOC égisze alatt működő Emberi Jogok Bizottságán (Commission on Human Rights)938 belül 1947 tavaszán állítottak fel egy kisebbségvédelemmel

foglalkozó

albizottságot,

olyan

nemzetiségi

konfliktusok

kirobbanásának hatására, melyek esetében nyilvánvalóvá vált, hogy nem állja meg a helyét az az elv, miszerint az emberi jogok védelme egyenlő a kisebbségek védelmével.939 Az Emberi Jogok Bizottságának 1947. január-februári ülésszakán ismét vita alakult ki a felek között

a

kisebbségvédelmi

bizottság

létrehozásának

szükségességéről,

így

végül

kompromisszumos megoldásként azt összevonták a diszkrimináció elleni fellépés kérdésével, és megszületett a diszkriminációellenes és kisebbségvédelmi albizottság.940 A független szakértőkből álló testület feladata az ECOSOC-határozat szerint a következő lett: „Tanulmányozza azokat az eszközöket, amelyek a faji, nemi, nyelvi és vallási megkülönböztetés elleni harcban felhasználhatóak, és tegyen ajánlásokat a Bizottságnak a kisebbségvédelem vonatkozásában az e téren jelentkező legsürgetőbb problémák megoldására. Tegyen eleget minden más megbízásnak, amellyel az ECOSOC és az Emberi Jogok Bizottsága megbízza.”941

936

Joó (1984) 206. Uo. 938 A Bizottság feladatkörét 2006-ban az Emberi Jogi Tanács (Human Rights Council), mely szervezetileg már nincsen alárendelve az ECOSOC-nak. 939 1947-ben külön megállapodás rendezte Ausztria és Olaszország között Dél-Tirol ügyét, gondok merültek fel a megosztott Trieszt helyzetének rendezése során is. Dél-Afrikában az indiai kisebbséget érő diszkriminációval szemben kívánt fellépni az indiai kormány. Palesztina jövőjéről is részben a sokféle nemzet és vallás helyzete miatt volt nehéz egyről a kettőre jutni az ENSZ-tárgyalásokon. Joó (1984) 212-213. 940 Azt, hogy ez a vita ezzel a döntéssel még nem zárult le, jól mutatja, hogy 1999-ben az ECOSOC ismét megváltoztatta az Albizottság elnevezését, ezúttal kihagyva belőle a „kisebbségi” jelzőt, „Albizottság az emberi jogok támogatására és védelmére” névre. Majtényi (2003) 173. 941 Doc. E. (323) ECOSOC Resolutions, February 28 – March 29. 1947, Idézi Joó (1984) 214. 937

257

9.2.1.2. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata942 A Nyilatkozat 1947 decembere és 1948 májusa között történő szövegezése során a többség elvetette Jugoszlávia és a Szovjetunió azon indítványait, mely a kisebbségek pozitív védelmére törekedtek. Az amerikai delegáció álláspontját kifejtő Eleanor Roosevelt szerint: „Ha tiszteletben tartják az egyéni emberi jogokat, nincs szükség a kisebbségek jogainak proklamálására.”943 A Nyilatkozat 2. cikkelye az ENSZ Alapokmányban foglaltakat megismételve rögzíti a „fajra, színre, nemre, nyelvre, vallásra (…) való tekintet nélküli” egyenlő bánásmód elvét. Az előbbi dokumentumhoz képest azonban olyan értelemben visszalépést jelent, hogy ebben már nem szerepel a nemzetek önrendelkezésének elve. 944 Bár nem kifejezetten a kisebbségi csoportokra vonatkoznak, a Nyilatkozat honosokat érintő egyes rendelkezései lényegesek témánk szempontjából. A 9. cikk tiltja a száműzetést, a 13. cikk pedig két fontos kijelentést tesz: „(1) Az egyes államok határain belül mindenkinek joga van szabadon mozogni és lakóhelyét szabadon megválasztani. (2) Mindenkinek joga van bármely országot, így sajátját is elhagyni, valamint saját hazájába visszatérni.” A 15. cikk értelmében pedig „senkit sem lehet állampolgárságától, sem állampolgársága megváltoztatásának jogától önkényesen megfosztani”, azaz ez még az elvándorlásra hivatkozva sem tehető meg. 945

942

Elfogadta az ENSZ Közgyűlés 1948. december 10-én. Idézi Joó (1984) 207. 944 Joó (1984) 208. 945 Tóth Judit (2001a): A nemzetközi migráció jogi alapjai, In: Lukács Éva – Király Miklós (szerk.): Migráció és Európai Unió, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 81-123. 86-87. 943

258

9.2.1.3. A népirtást tiltó egyezmény946 Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát kiegészítő, 1951-ben hatályba lépő egyezménynek a kisebbségvédelem szempontjából is van jelentősége, hiszen (nép)csoportokat véd meg az ellenük

elkövethető

legsúlyosabb

cselekedettől:

fizikai

megsemmisítésüktől.947

Az

egyezmény szövegezése során ugyanakkor a Szovjetuniónak nem sikerült a „kulturális népirtás” fogalmát bevonni a tiltott cselekmények körébe, melyet az amerikai álláspont „egészen más természetű problémaként” értelmezett.948 Az egyezmény a népirtást, mint „valamely nemzeti, etnikai, faji, vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésére irányuló szándékkal történő elkövetését” definiálja, nevesítve a csoport tagjainak megölését; a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozását; a csoportra szándékosan olyan életfeltételek ráerőszakolását, melyek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése; olyan intézkedések tételét, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása; illetve a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitelét. A népirtás cselekménye miatt nemcsak a kormányok, de az egyéni elkövető is büntethető. Majtényi Balázs ugyanakkor kiemeli a felelősségre vonás korlátait is: „Az egyezmény ellenőrzésére vonatkozó szabályok értelmében a felelősségre vonás az ügyben érintett állam hatóságai előtt történik, erre viszont nyilvánvalóan csak demokratikus jogállamokban nyílik lehetőség, ahol kétséges, hogy a népirtást állami hatóság követné el, majd ennek elkövetését egy másik állami szerv szankcionálná.” 949 Joó Rudolf szerint a népirtást tiltó egyezmény valójában nem tekinthető kisebbségvédelmi egyezménynek: „Úgy fogalmazhatnánk, hogy a népirtást megtiltó egyezmény megadja a kisebbségeknek azt a jogot, hogy éljenek, de nem adja meg nekik azt a jogot, hogy kisebbségként éljenek.”950

946

Elfogadta az ENSZ Közgyűlés 1948. december 9-én. A népirtás definíciója szerint olyan cselekmény, amelynek célja valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösség teljes vagy részleges megsemmisítése. Joó (1984) 208-209. 948 Joó (1984) 208-209. 949 Majtényi (2003) 170. 950 Joó (1984) 224. 947

259

9.2.1.4. A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya951 Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata továbbfejlesztéseként kidolgozott, 1976-ban hatályba lépő okmányban az 1948. évi dokumentumhoz képest már nagyobb hangsúlyt kapott a kollektív jogok védelme, konkretizálva és megerősítve a korábban rögzített egyéni jogokat is.

Az Egyezségokmány jelentősége a további szabadságjogok nevesítésén túl a jogi

kikényszeríthetőségben, és az ellenőrzés nemzetközi mechanizmusában is rejlik. 952 Az ENSZ Közgyűlése ekkor nyilvánította ki először szándékát a nemzeti és egyéb kisebbségek pozitív védelmére. A polgári és politikai jogok egyezségokmánya 27. cikkelyében foglalkozik e kérdéssel: „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják.”953 E cikkelyen kívül a kisebbségek védelmére is vonatkoztatható az egyezményben olvasható egyenlő bánásmód (non-discrimination) elve, illetve a nemzeti, faji és vallási gyűlöletkeltés tilalma.954 A fent idézett 27. cikk emelte be tehát a kisebbségi jogot az egyetemes nemzetközi jogba, utalva arra, hogy a kisebbségi csoporthoz tartozókat bizonyos többletjogok is megilletik. Ám nem ró konkrét kötelezettségeket arra az államra, melynek területén a kisebbségi csoportok élnek, az egyezmény értelmében elég, ha passzívan „tudomásul veszi” és megengedi az említett kisebbségi jogok – nyelv, kultúra és vallás - gyakorlását. Az Egyezségokmányban foglaltak ellenőrzése az Emberi Jogi Bizottság (Human Rights Committee) hatáskörébe tartozik: az ő feladata a jelentéstételi rendszer és az államközi panaszmechanizmus

951

Elfogadta az ENSZ Közgyűlés 1966. december 16-án. Tóth Judit (2001a) 85. 953 Bár az eredeti szöveget ratifikáló magyar jogszabályban felcserélték az ’etnikai’ jelzőt a ’nemzeti’ jelzővel, nem véletlen, hogy a részes országok az „etnikai, vallási vagy nyelvi” kisebbségek általános megfogalmazását támogatták. Ezzel elkerülhető volt a „nemzeti” és a „nemzet” fogalmának összekapcsolása, a nemzeteket ugyanis a nemzetközi jog értelmében az önrendelkezési jog is megilleti. Lásd Majtényi (2003) 174. 954 Joó (1984) 211-212., Lásd még Kardos (2007) 61-68. 952

260

működtetése és az egyéni panaszeljárás lefolytatása az okmányban illetve a fakultatív jegyzőkönyvben foglaltak szerint.955 9.2.1.5. UNESCO-dokumentumok Az Egyesült Nemzetek 1946 novembere óta működő Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezetének (UNESCO) tevékenysége a kisebbségi kérdés kulturális vonatkozását érinti. 1960. december 14-én fogadta el az UNESCO közgyűlése Párizsban „az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről” szóló egyezményt, melyet valamennyi delegátus támogatott. Az egyezmény első cikke értelmében megkülönböztetés „a fajon, bőrszínen, nemen, nyelven, valláson, politikai vagy bármilyen egyéb véleményen, nemzetiségi vagy társadalmi származáson, vagyoni helyzeten vagy születésen alapuló minden olyan különbségtétel, kizárás, korlátozás, vagy kedvezés, amelynek célja vagy következménye az oktatás terén való egyenlő elbánás megszüntetése vagy akadályozása”.956 A kisebbségi jogok szempontjából különösen lényeges annak 5. c) cikkelye, mely először fogalmazta meg egy ENSZ-dokumentumban az anyanyelvi oktatáshoz való jogot, az ENSZnek a pozitív kisebbségvédelem terén tett legerőteljesebb kötelezettségvállalásaként: 957 „(…) el kell ismerni a nemzeti kisebbségek tagjainak jogát saját oktatási tevékenység folytatására, beleértve iskolák fenntartását is, valamint - az illető állam oktatási politikájától függően - saját nyelvük használatát vagy oktatását, feltéve azonban, (i) hogy ezt a jogot nem olyan módon gyakorolják, amely akadályozza a kisebbségek tagjait az egész közösség kultúrájának és nyelvének megértésében és tevékenységében való részvételben, vagy amely veszélyezteti a nemzeti szuverenitást; (ii) hogy ezekben az iskolákban az oktatás színvonala nem alacsonyabb az illetékes hatóságok által előírt vagy elfogadott általános színvonalnál és (iii) hogy ezeknek az iskoláknak a látogatása szabadon választható.”958

955

Panaszeljárást a jegyzőkönyvet aláíró államokkal szemben lehet indítani. Erről lásd: Majtényi (2003) 174. és Tóth Judit (2001a) 86. 956 1964. évi 11. törvényerejű rendelet az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló egyezmény kihirdetéséről 957 Joó (1984) 218-220. 958 1964. évi 11. törvényerejű rendelet az oktatásban alkalmazott megkülönböztetés elleni küzdelemről szóló egyezmény kihirdetéséről

261

A dokumentum jelentősége elismerése mellett látható, hogy a nyelvhasználatot és az oktatási tevékenység folytatását bizonyos feltételekkel korlátozza, és az érintett állam számára nem ír elő pozitív kötelezettségvállalást, csupán a kisebbség bizonyos jogait rögzíti e területen. A dokumentum betartásának ellenőrzése az egyezmény céljait elősegítő intézkedésekről készített állami jelentéseken keresztül történik.959 9.2.1.6. Elmozdulás az ENSZ kisebbségpolitikai szemléletében az 1960-as évektől kezdve A fenti áttekintésből látható, hogy az 1945 után kidolgozott egyetemes nemzetközi szabályozásban a kisebbségi kérdés beolvadt az általános emberi jogok problémakörébe, azt feltételezve, hogy amennyiben az egyén jogai nem csorbulnak, a kisebbségben élő csoportok egyes tagjainak jogai sem, mivel a kisebbségek elnyomása csakis az emberi jogok megsértésén keresztül történhet. A kisebbségek ennek szellemében e rendelkezések alapján pozitív védelemben nem részesültek, csupán a diszkriminációt tiltják az ENSZ-dokumentumok. Nem veszik azonban figyelembe a kisebbségek nyelvi és kulturális sajátosságait, melyek külön védelemre szorulnak, amennyiben el kívánjuk kerülni a többségi csoportba történő beolvadást. Míg a hatvanas évek közepéig e negatív kisebbségvédelem jellemezte az ENSZ politikáját, addig a hatvanas évek második felétől egyre inkább előtérbe kerültek a kisebbségek sajátos jogai is.960 Ezt bizonyítja, hogy a hetvenes évektől már elkezdődött az előkészítése az ENSZ Közgyűlés által 1992-ben elfogadott ENSZ Nyilatkozatnak a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól. Az ENSZ albizottság különleges megbízottja, Francesco Capotorti javaslatára elkezdett munkálatok a kisebbségi csoportok jogairól szóló nyilatkozattervezet kidolgozásához azonban igen hosszúra nyúltak, tekintve, hogy komoly kihívást jelentett önmagában konszenzusra jutni a „kisebbség” fogalmának meghatározásáról.961 A nyolcvanas évek második felében a kisebbségi jogok kidolgozásáról megkezdődött együttgondolkozás tehát egyelőre csak egy nézőpontbeli elmozdulást jelez, nemzetközi jogi szempontból azonban egyelőre semmiféle hivatkozási alapot nem jelentett.

959

Majtényi (2003) 171. Joó (1984) 224-225. 961 Thornberry, Patrick (2002): Az ENSZ Nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló Nyilatkozata: háttér, elemzés, megjegyzések és a legújabb fejlemények, In: Bárdi Nándor (szerk.): Kisebbségvédelem és a nemzetközi szervezetek, Teleki László Alapítvány, Budapest, 9-74., 23-25. 960

262

9.2.2. Regionális szervezetek, egyezmények és nyilatkozatok 9.2.2.1. Európa Tanács 1949. május 5-én jött létre a kezdetben nyugat-európai országokat tömörítő Európa Tanács, melynek tagállamai 1950 novemberében jóváhagyták Az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok védelméről szóló egyezményt. A regionális egyezmény nem lép túl az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatán, az általános állampolgári jogok mellett nem tér ki a kisebbségek speciális jogaira, csupán a diszkriminációtól védi e csoportokat. Jelentősége azonban abban áll, hogy az egyezményben foglalt jogaiban megsértett személyek, kormányok vagy egyéb csoportok – az egyezményben részes államok képviselőiből álló - Emberi Jogok Európai Bizottságához962 illetve - az Európa Tanács tagállamainak képviselőiből álló - Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulhattak.963 A fent említett, Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény és annak tizenkét Kiegészítő Jegyzőkönyve a migrációra vonatkozóan is tartalmaz lényeges nemzetközi szabályozásokat: tiltja a honosok egyéni vagy kollektív kiutasítását, és meghatározza, hogy milyen kivételes esetekben (pl. nemzetbiztonsági, közbiztonsági szempont figyelembevételével) lehet korlátozni a honosnak az ország elhagyására vonatkozó jogát.964 Magyarország 1990. novemberi csatlakozásig965 azonban e szervezetnek, így e fenti egyezménynek is csak a Nyugat-Európa tagországok voltak részesei. Az Európa Tanács 1989. május 5-i parlamenti ülésén jelentette be, hogy a kelet-európai országokkal való együttműködés előmozdítására különleges meghívotti státuszt hoznak létre, majd június 8-án elsőként Magyarország és Lengyelország és a Szovjetunió részesültek e státuszban. A kapcsolat erősítésének Magyarország szempontjából elsősorban éppen az emberi jogok kérdéseiben való együttműködés miatt volt különös jelentősége.966 Teljes jogú felvételét az Európa Tanácsba Magyarország 1989 novemberében kérte, és 1990. november 6-án a közép-

962

Az Emberi Jogok Európai Bizottsága 1999-ben megszűnt, így azóta a keresetek a Bizottság előzetes vizsgálata nélkül közvetlenül a Bírósághoz nyújthatóak be. 963 Joó (1984) 242-243. 964 Tóth Judit (2001) 90. 965 Magyarország az egyezményt az 1993. évi XXXI. törvénnyel hirdette ki. 966 Torda Endréné (1988) 209-211. Dr. Szűrös Mátyásnak, az Országgyűlés elnökének nyilatkozata az Európa Tanács díszünnepségén való részvétel után

263

kelet-európai térség első országaként vált a szervezet tagjává.967 Románia három évvel később, 1993 októberében csatlakozott a szervezethez. 9.2.2.2. Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ)968 A Helsinki Záróokmány 1973-tól kezdődő előkészítése során a keleti blokk illetve a Nyugat országai eltérő érdekeik érvényesítését várták a dokumentumtól. A fegyverkezési versenyben egyre inkább gyengébb pozícióba kerülő Szovjetunió célja elsősorban saját befolyási térsége biztonságának garantálása volt, így számára a határok sérthetetlenségének és az erőszakról és az erőszakkal fenyegetésről történő lemondás rögzítése volt kiemelt jelentőségű. A nyugati országok ezzel szemben a tárgyalások folyamatát arra kívánták felhasználni, hogy bizonyos mértékben nyomást gyakorolhassanak a közép- és kelet-európai kommunista rezsimekre, és változásokat érjenek el elsősorban az emberi jogok tiszteletben tarása területén. Így alakulhattak ki a három „kosárba” tömörülő témacsoportok: az európai biztonságot érintő kérdések, a gazdasági és tudományos együttműködés valamint az emberi jogi és humanitárius kérdéskör.969 Jelentősége témánk szempontjából abból is fakad, hogy mind Magyarország, mind Románia a kezdetektől részt vettek a Helsinki folyamatban, és 1975-ben mindkét ország aláírta a Helsinki záróokmányt.970 Az EBEÉ keretben vállalt nemzetközi kötelességek a magyarországi ellenzéki csoportoknak is hivatkozási alapot jelentettek, mindenekelőtt az emberi jogok védelme területén. A nyolcvanas években már a magyar állam számára is újfajta lehetőségeket nyújtott az EBEÉben való részvétel. A romániai helyzet súlyosbodásával párhuzamosan egyre nagyobb jelentőséget nyert a nyugati országokkal közös fórum. Ennek jó példája a nyugat-európai országokkal és Kanadával közösen benyújtott javaslat a nemzeti kisebbségek védelmében,

967

Blahó András – Prandler Árpád (2005): Nemzetközi szervezetek és intézmények, Aula Kiadó, Budapest, 406407. 968 Mivel az EBEÉ nevét 1994-ben, a budapesti csúcstalálkozón változtatták meg Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetre (EBESZ), az alábbiakban nem a ma használatos, hanem az 1980-as években érvényben lévő EBEÉ rövidítést alkalmazva hivatkozom az intézményre. 969 Gyarmati István (1995): Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet/Szervezet és Magyarország, In: Dunay Pál – Gazdag Ferenc (1995): A Helsinki folyamat: Az első húsz év. Tanulmányok és dokumentumok, Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet, Magyar Külügyi Intézet, Zrínyi Kiadó, Budapest, 169-178. 169. 970 Magyarország 1976 őszén léptette életbe a kapcsolódó nemzetközi jogi egyezségokmányokat. Romsics (2003) 13-14.

264

mely szembehelyezkedett a szovjet állásponttal.971 A Helsinki záróokmányban foglaltak tehát lehetőséget nyújtottak arra, hogy a kommunista blokkban hangoztatott, „az államok belügyeibe való be nem avatkozás” elvét egy nemzetközi kötelezettségvállalás felülírja.972 A Helsinki Egyezmény az emberi jogok és kifejezetten a kisebbségi jogok védelmében a következő elveket rögzítette VII. pontjában: „VII. Az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása, beleértve a gondolat, a lelkiismeret, a vallás és meggyőződés szabadságát.” „(…) A részt vevő államok, amelyeknek területén nemzeti kisebbségek vannak, tiszteletben tartják az ilyen kisebbségekhez tartozó személyek jogát a törvény előtti egyenlőségre, maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit ezen a téren.” 973 A helsinki egyezmény emberi jogi passzusainak betartását kísérte figyelemmel a New York-i Helsinki Watch és American Watch, a londoni Amnesty International valamint a háromévenként összehívott helsinki utókonferenciák is.974 Mind a kisebbségek jogainak, mind a mozgás szabadságának szabályozásában nagyobb jelentőséggel bírnak az ezen utótárgyalások során elfogadott dokumentumok, így különös tekintettel az 1989. évi Bécsi Záródokumentum és az 1990-ben elfogadott Koppenhágai Dokumentum. Az előbbi – annak ellenére, hogy a vizsgált időszakban még nem volt érvényben - témánk szempontjából azért érdekes, mivel az 1986-89 között zajló bécsi utóértekezlet során – gyakran burkolt, közvetett formában - rendszeresen felmerült a romániai kisebbségek, és a hazájukat kényszerből elhagyó román állampolgárok helyzete. A megszülető dokumentumra tehát nyilvánvalóan hatottak ezek az impulzusok éppúgy, mint az emberi jogok biztosítása terén lényegi előrelépést fékezni kívánó román magatartás is.975 A Bécsi Záródokumentum valódi előrelépést mutat, kibővítve a VII. elv 4. bekezdését: utal az államok által vállalt kötelezettségek végrehajtására, hangsúlyozza, hogy ehhez meg kell tenniük a szükséges törvényhozási, közigazgatási, bírósági és egyéb intézkedéseket, valamint 971

Lásd Gyarmati (1995) 170. Gyarmati (1995) 173. 973 Lásd: Dunay Pál – Gazdag Ferenc (1995) 184-185. 974 Romsics (2003) 12-13. 975 A magyar diplomáciának az e téren kifejtett aktivitását és a nemzetközi reakciókat a 9.3. alfejezetben vizsgáljuk. 972

265

rögzíti, hogy a részes államoknak védeniük szükséges a nemzeti kisebbségek kulturális, nyelvi és vallási identitását.976 Mind a kisebbségek jogait, mind a migráció alapelveit meghatározza részben, hogy az elfogadott alapelvek külön kitérnek a megszakadt családi kapcsolatokra, melyek helyreállítása érdekében ki kell adni a szükséges ki- és beutazási engedélyeket családi eseményeken, rokoni találkozón való részvételhez, gyors és illetékmentes ügyintézéssel. (Igaz, ezen utak időtartamát egy hónapra korlátozták.) A kelet-európai politikai emigránsokra való tekintettel a szabályozás azt is kimondja, hogy az utazási kérelem elbírálásánál nem jelenthet hátrányt a külföldön élő családtag által elkövetett valamely cselekmény vagy mulasztás. Kérelmezés esetén pedig a családegyesítést engedélyező eljárást három hónapon belül le kell folytatni, melyben a kivándorlási engedélyek megadása nemzetközi szervezetekkel, így például a Vöröskereszttel együttműködve történik. A kiskorú gyermekeket érintő családegyesítéseknél külön hangsúlyt kap a jóindulatú és gyors döntéshozatal fontossága.977 Szintén három hónapban maximalizálták a 1989. évi bécsi találkozó záródokumentumában a honos és külföldi közötti házasságkötés engedélyezési eljárását. Ez a szabályozás mintegy megkésett megoldást nyújt azon nemzetközi jogi nehézségek egy jelentős részére, melyekkel az erdélyi menekültek esetében Magyarország is szembesült. 9.3. Fellépés a multilaterális fórumokon „Az adott körülmények között (…) nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne tegyük szóvá a bennünket közelről érintő, naponta foglalkoztató nemzetiségi problémát, mindezt azonban úgy, hogy a lehető legkevesebb újabb muníciót adjunk az ellenünk irányuló támadásoknak.”978 Miután a magyar vezetés belátta, hogy a menekültáramlatot kiváltó román kisebbségpolitikára kétoldalú keretek között semmiféle befolyást nem tud gyakorolni, és a Varsói Szerződés országaitól sem számíthat lényegi segítségre a helyzet megváltoztatásában, a pártban is megfogalmazódott az egyetemes és nyugati nemzetközi szervezetek irányába történő erőteljesebb nyitás szükségessége. Az MSZMP Politikai Bizottsága által elfogadott új külügyi

976

Lásd Kardos (2007) 72-73. Bécsi találkozó záródokumentuma (1989) Együttműködés humanitárius és egyéb területeken. Emberek közötti kapcsolatok. Tóth Judit (2001a) 89. 978 Romániai nemzetiségek kérdése az ENSZ-ben, 1988. szeptember 13., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288. f. 22. cs. 977

266

stratégia megfogalmazta, hogy nyilvánosságot kell kapnia a nemzetközi fórumokon a romániai nemzeti kisebbségek elnyomásának és az Erdélyből elmenekült személyeknek az ügye. 979 Az aktívabb fellépést több tényező is indokolta. Egyrészt a hazai lakosság nagy együttérzéssel követte az erdélyi magyarok sorsát, és értetlenül állt a magyar kormány tehetetlensége előtt. A menekültek ügyét gyorsan felkarolták az egyházak és az alternatív szervezetek – akiknek e téren kifejtett tevékenységével külön foglalkozom -, és az államnak érdekében állt, hogy maga is bizonyítsa a határon túli magyarok és az erdélyi menekültek iránti elkötelezettségét. Emellett - ahogyan azt a korábbiakban megállapítottuk – Magyarországnak komoly érdekei fűződtek ahhoz, hogy kiváltsa a Nyugat szimpátiáját, illetve hogy a menekültek segítésére nyugati támogatást is szerezzen. Ehhez megfelelő eszköznek bizonyult az emberi jogok melletti elkötelezettség demonstrálása, és a figyelemfelhívás a Romániában elkövetett súlyos jogsértésekre. A magyar diplomácia fellépésének módját azonban alapvetően befolyásolta az a tény, hogy a szocialista blokk tagjaként nem kívánta megbontani a tábor egységét, így a legsúlyosabb kétoldalú problémákkal szembesülve sem iktatta ki retorikájából a baráti szocialista országok által elvárt szólamokat, és gyakran csak körülírásokkal utalt a lényegi sérelmekre. Az alábbiakban áttekintem, hogy azokban a nemzetközi szervezetekben, melyek valamilyen módon – az előző részben áttekintettek szerint – illetékesek voltak a kisebbségek védelmének vagy az emberi jogok biztosításának kérdésében, miként tette szóvá a magyar diplomácia a romániai jogsértéseket, és ezt hogyan kezelte Bukarest. Ugyanezeken a fórumokon a nyugati országok és a nem-kormányzati szervezetek is több alkalommal felemelték szavukat Románia politikájával szemben, melynek köszönhetően a vizsgált nemzetközi szervezeteknek napirendjére kerültek a magyar kisebbséget sértő román intézkedések. Ezeket a folyamatokat, az egyes szereplők eltérő szemléletét és eszközeit és azok hatását kívánom bemutatni.

979

MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 32.cs.

267

9.3.1. ENSZ-fórumok Az ENSZ-en belül több fórumon, szakosított intézményen illetve funkcionális bizottságon belül felmerült a romániai kisebbségek és az erdélyi menekültek ügye. Alábbiakban a legfontosabbakat tekintem át. Mint látni fogjuk, az ENSZ kisebbségeket érintő vitatémái nem választhatóak el teljesen az EBEÉ bécsi utótalálkozó fő kérdéseitől: mivel a helsinki folyamatban részes országok az ENSZ-ben is jelen vannak, ezért ezek az országok az ENSZ fórumait is felhasználták az utótalálkozó záróokmányával kapcsolatos elvárásaik propagálására. 9.3.1.1. ENSZ Közgyűlés Az ENSZ Közgyűlése, melyben az Egyesült Nemzetek valamennyi tagállama részt vesz, elsősorban olyan általános vitafórumként működik, mely az ENSZ Alapokmány 10-17. cikke alapján bármely olyan kérdést megtárgyalhat, mely az Alapokmány vagy bármely ENSZszerv hatáskörébe vagy feladatkörébe tartozik.980 1988. október 4-én, a Közgyűlés 43. ülésszakának általános vitájában szólalt fel Várkonyi Péter külügyminiszter, a nemzeti kisebbségi jogok védelméért is kiállva. Mindenekelőtt hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a helsinki záróokmány bécsi utótalálkozóján minél tartalmasabb záródokumentum szülessen. A záródokumentumban a gazdasági együttműködés kérdései mellett az emberi jogi területet emelte ki, ahol lényeges előrelépést lát szükségesnek: „Korunk támasztotta reális követelményként tartjuk számon az emberi jogi-humanitárius konzultációs mechanizmus létrehozását, amely az emberi dimenzió területén megfogalmazott ajánlások teljesítését kísérné szoros figyelemmel. Előirányozva a megállapodások, a nemzetközi elvárások tiszteletben tartását, a már korábban vállalat kötelezettségek pontosítását, végrehajtásának garanciáit.”981 A külügyminiszter felhívta a figyelmet az emberi jogok érvényesülése és a nemzetközi biztonság fenntartása közötti szoros összefüggésre: egyrészt az emberi jogok súlyos megsértése az államok közötti kapcsolatokat is mérgezi, másrészt pedig az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása óta eltelt idő is azt igazolja, hogy az emberi jogok védelme is csak az enyhülés és a békés együttélés keretei között érvényesülhet. Emiatt is cáfolta Várkonyi azt a korábbi tételt, mely az emberi jogok kérdését az államok belügyének 980

Blahó - Prandler (2005) 180-184. Várkonyi Péter külügyminiszter kedden felszólalt az ENSZ-közgyűlés 43. ülésszakának általános vitájában, New York, 1988. október 4., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17..; A magyar külügyminiszter felszólalása az ENSZ-vitában, Magyar Nemzet, 1988. október 3. 1.; Erősíteni kell az ENSZ szerepét a nemzetközi problémák rendezésében, Népszabadság, 1988. október 5. 3. 981

268

tekintette – nem megnevezve azt az országot, aki továbbra is e tétel érvényességére hivatkozik. A külügyminiszter a következőképp emelt szót a nemzeti kisebbségek jogainak érdekében: ,,A Magyar Népköztársaság kormánya és a magyar közvélemény különös figyelemmel kíséri a nemzetiségek jogainak érvényesülését, és érzékenyen reagál az egyéni és kollektív kisebbségi jogok megsértésére. Ez azért is természetes, mert a velünk szomszédos országokban élő magyarság Európa legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségét alkotja. Elemi igénynek tartjuk, és minden fórumon szorgalmazzuk a nemzeti kisebbségek sokszínű kulturális és népi hagyományainak megőrzését, a történelmi emlékek védelmét, az anyanyelv ápolásának és használatának maradéktalan biztosítását, beleértve az anyanyelvi iskolai oktatást minden szinten. Meggyőződéssel valljuk, hogy a nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilációja, kulturális

elnyomása,

önálló

szellemi

és

fizikai

létfeltételeinek

megsemmisítése

elfogadhatatlan korunk nemzetközi közösségének. Ezért fontosnak tartjuk, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szellemében kodifikálni kellene azokat a jogokat, amelyek e dokumentumban nem szerepelnek. Ilyen a népek önrendelkezési joga, a nemzeti kultúra megóvása, és a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív jogainak hatékony védelme.”982 Beszédében tehát utalt ugyan a nemzeti kisebbségeket érő jogsértésekre, ám sem az azt elkövető országot, sem a konkrét kormányzati intézkedéseket nem nevesítette a magyar külügyminiszter. Várkonyi kitért arra is, hogy a Magyar Népköztársaság a közelmúltban szocialista országok közül elsőként nemcsak az Emberi Jogi Bizottságának a Politikai és Polgári Jogok Egyezségokmánya 41. cikkében meghatározott illetékességét fogadta el, hanem egyben az Egyezségokmány Fakultatív Jegyzőkönyvéhez is csatlakozott. Ezzel a lépéssel az ország demonstrálni kívánta, hogy egyenrangú félként kíván együttműködni az emberi jogi normákat megvalósító és azok végrehajtását ellenőrző nemzetközi tevékenységben. Magyarország 1988. szeptember 7-én helyezte letétbe az ENSZ főtitkárnál a világszervezet Emberi Jogi Bizottságának a Politikai és Polgári Jogok Egyezségokmánya 41. cikkében foglaltakhoz és az egyezségokmány Fakultatív Jegyzőkönyvéhez való csatlakozásról szóló okiratokat. Az előbbi 41. cikk felhatalmazza az ENSZ Emberi Jogi Bizottságát, hogy megvizsgáljon olyan bejelentéseket, melyekben az egyik aláíró állam azt állítja, hogy egy

982

Uo.

269

másik aláíró állam nem teljesíti az Egyezségokmányban vállalt kötelezettségeit. A fakultatív jegyzőkönyvhöz való csatlakozás esetén az Emberi Jogi Bizottság magánszemélyek bejelentéseit is megvizsgálja, amennyiben az illető személyek azt állítják, hogy az Egyezségokmányban rögzített jogaikat valamely aláíró állam megsértette. A vizsgálatnak előfeltétele, hogy az érintettek a belső jogorvoslati lehetőségeket már kimerítették. A mechanizmus egyik fő korlátja tehát, hogy az egyezményben foglaltak csak a vizsgálatot az önkéntes csatlakozással vállaló országok esetében számon kérhetőek. A magyar csatlakozás időpontjában – ahogyan a beszédben is elhangzott – szocialista országok még nem vetették magukat alá a dokumentumokban foglaltaknak, és rajtuk kívül is az Egyezségokmány 41. cikkéhez csupán 21, míg a fakultatív jegyzőkönyvhöz 41 ország csatlakozott önkéntesen. 983 A magyar csatlakozás tehát ekkor valóban meglepő példamutatásként hathatott a még nem részes országokra. Talán ennek elismerése is lehetett, hogy 1988. szeptember 16-án az Emberi Jogi Bizottság tagjává választották dr. Fodor Jánost, a Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi Főosztályának helyettes vezetőjét.984 A csatlakozási szándékát Magyarország nyilvánosan először az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 40. évfordulója alkalmából Milánóban megrendezett emberi jogi konferencián jelentette be 1988 szeptemberében, sajnálatát fejezve ki egyúttal amiatt, hogy az ENSZ-tagállamok jelentős része ezt a lépést még nem tette meg. 985 A rendezvényen, melynek meghívotti köre azonos volt a bécsi utótárgyalások részes országaival, és melynek témái között szerepelt a közvélemény szerepe az emberi jogok érvényesítésében, több ország és nem-kormányzati szervezet is felvetette a romániai nemzeti kisebbségek helyzetét az emberi jogok súlyos megsértésének példájaként. A magyar küldöttséget Kovács László külügyminiszter-helyettes vezette, aki az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok méltatása során annak az államok közötti viszonyra gyakorolt bizalomerősítő jellegét emelte ki. Külön kitért a nemzeti, nyelvi, etnikai, vallási kisebbségek jogvédelmének fontosságára, melynek érvényesüléséhez azok kodifikálását, majd nemzetközi ellenőrző mechanizmusok kialakítását lát szükségesnek. Rávilágított arra, hogy a nemzeti kisebbségeket sajátos, az emberi jogok nemzetközi normarendszeréből egyelőre hiányzó

983

Torda Endréné (1988) 365-366. A Külügyminisztérium nyilatkozata szóvivője útján a politikai és polgári jogok egyezségokmánya 41. cikkének elfogadásáról és fakultatív jegyzőkönyvéhez való csatlakozásról 984 Uo. 366. 985 Együttműködésre törekvés jellemezte a milánói emberi jogi konferenciát. Kovács László külügyminiszterhelyettes nyilatkozata a Népszabadságnak, Népszabadság, 1988. szeptember 10. 2.

270

jogok is megilletik, nem elég tehát a diszkrimináció általános tilalma. Az emberi jogok és szabadságjogok kérdésében szorgalmazta a „legteljesebb nyilvánosság” érvényesülését, mintegy Magyarország demokratikus elköteleződését demonstrálva. Ez utóbbi célt szolgálta az is, hogy a külügyminiszter-helyettes részletes tájékoztatást adott arról, miként igyekszik a magyar vezetés saját állampolgárai legszélesebb köre számára hozzáférhetővé tenni az emberi jogokat szabályozó nemzetközi okmányokat, megismertetve a magyar részről vállalt kötelezettségeket. Kovács László beszéde jól példázza, miként igyekezett a magyar diplomácia egyszerre elnyerni a nyugat szimpátiáját és biztosítani a szovjet blokkot lojalitásáról, a két tábor retorikai elemeit vegyítve: hangsúlyozta, hogy „a Magyar Népköztársaságban az emberi jogok és alapvető szabadságjogok érvényesülését a szocialista társadalom olyan alapvető értékének tekintjük, amelyek nélkülözhetetlen feltétele a gazdasági és politikai reformfolyamatok kiteljesedésének, s ugyanakkor hozzájárul a népek közötti megértés erősítéséhez s az országok közötti együttműködés fejlődéséhez is”.986 Várkonyi Péter és Horn Gyula 1988. őszi felszólalása a magyar sajtóban és NyugatEurópában is visszhangra talált, ám a magyar vezetés továbbra is ügyelt arra, hogy kommunikációjában az emberi jogi kérdéseket ne kösse össze nyíltan az erdélyi magyarok ügyével. Érdekes példa erre a BBC 1988. október 6-i londoni rádióadásában közvetített, Várkonyi

ENSZ-felszólalása

kapcsán

Ulanovics

Imrével,

a

Külügyminisztérium

osztályvezető-helyettesével készített interjú, mely ugyan az „ENSZ előtt a falurombolás” címet viseli, annak ellenére, hogy a meginterjúvolt diplomata kínosan került bármiféle utalást a romániai helyzetre. Míg az interjút készítő Siklós István, a BBC magyar adásának akkori vezetőjének minden kérdéséből kicseng, hogy arra kíváncsi, mit vár a magyar diplomácia Várkonyi javaslatától az erdélyi magyar kisebbség helyzetének javítása terén, addig Ulanovics bizonyos üres paneleket ismételgető válaszokat ad, ekképpen: „Egyrészről ugye, egyáltalán mi váltja ki azt, hogy Magyarország külpolitikájában ennyire előtérbe kerültek az utóbbi időben az emberi jogok? Belső igény, korszerű nemzetközi, szövetségi együttműködés feltételrendszerének módosítása, aztán a közelgő jelentős emberjogi évforduló, satöbbi, egyaránt arra ösztönöztek, hogy nem egyszerűen csak az emberi jogoknak egy-egy vetületét, egy-egy aspektusát, hanem egyáltalán a Magyar Népköztársaság hozzáállását az emberi jogokhoz.” A magyar diplomata azt a felvetést is elvetette, hogy a magyar kezdeményezést a romániai helyzet indokolta volna, mivel a magyar-román kérdést csak egy részjelenségének 986

Magyar Nemzet, 1988. szeptember 9.; Rögzíteni a kisebbségi jogokat. Magyar felszólalás a milánói ENSZtanácskozáson, Milánó, 1988. szeptember 8., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17.

271

nevezte a számos európai kisebbségi probléma (mint a török-bolgár vagy az angol ír kérdés) mellett.987 Két hét sem telt el Várkonyi Péter ENSZ közgyűlésben elhangzott beszéde óta, amikor október 17-én Somogyi Ferenc, a Külügyminisztérium főosztályvezetője konkrét magyar javaslattal élt az ENSZ Közgyűlés szociális, kulturális és humanitárius kérdésekkel foglalkozó bizottságának az önrendelkezési jogról és a hátrányos megkülönböztetés valamennyi formájának felszámolásáról folyó vitájában. Somogyi szerint az ENSZ Alapokmány szellemiségének megfelelően a tagállamoknak tettekkel is bizonyítaniuk kellene azon elkötelezettségüket, hogy a megkülönböztetés valamennyi formáját, így a nemzeti kisebbségeket érő jogsértéseket is felszámolják, mely nem csak a közvetlenül érintett országok ügye. A javaslat értelmében az Egyesült Nemzetek Szervezete akcióprogramot dolgozhatna ki a nemzeti kisebbségek valódi egyenlőségének biztosítására, speciális feltételés követelményrendszer kialakításával, és az államok felelősségének nemzetközi okmányban történő rögzítésével. A biztosítandó eszközök között nevesítette a nemzeti kisebbségek kulturális és történelmi értékeinek védelmét, az anyanyelv használatának jogát valamint az iskola valamennyi szintjén megvalósuló anyanyelvi oktatást, a családegyesítés elősegítését, illetve annak támogatását, hogy a kisebbségi csoportok szülőföldjükön élhessenek és szabadon ápolhassák kapcsolataikat a más országokban élő családtagjaikkal. Ezzel erősítenék e csoportok identitását, hozzájárulnának az államok közti kapcsolatok javításához, valamint az országhatárok államokat elválasztó jellegének csökkentéséhez. Érvelése szerint a nemzeti kisebbségek normális létfeltételeinek garantálása megelőzné az érintett csoportoknak a szomszédos országokba érkező tömeges menekültáradatát is. A diplomata tehát – a nevesítést szintén kerülve – a Magyarországot ekkor már nagy mértékben érintő erdélyi menekültügyre is utalt az ENSZ-fórumon.988

987

ENSZ előtt a falurombolás, BBC, Panoráma, London 1988. október 6., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17. 988 Magyar javaslat az ENSZ-ben: Dolgozzanak ki akcióprogramot a nemzeti kisebbségek védelmében, Népszabadság, 1988. október 8. 1.; Somogyi – ENSZ, New York, 1988. október 17., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17.

272

9.3.1.2. ENSZ Emberi Jogok Bizottsága Az ECOSOC felügyelete alá tartozott – egészen 2006-ig – az emberi jogi kérdéseket érintő ügyeket megtárgyaló Emberi Jogok Bizottsága.989 Ezen belül működött a korábban bemutatott diszkriminációellenes és kisebbségvédelmi albizottság. Az Emberi Jogok Bizottságának 1989 elején került napirendjére a romániai helyzet. A február 27-i genfi ülésen nagy figyelmet keltett, és a nyugati sajtóban komoly visszhangot kapott Horn Gyula külügyi államtitkár felszólalása, mivel Magyarország a kommentárok szerint „a keleti tömb országai között eddig példátlan kritikával” illette Romániát a magyar kisebbséggel szembeni bánásmód miatt, először téve hivatalos panaszt VSZ-szövetségese ellen.990 A magyar államtitkár beszédében a román politika kritikáját első helyen nem a magyar nemzeti kisebbség sérelmeire alapozta, hanem általánosságban, az egyetemes emberi jogok megsértésére hivatkozott. Bár az alapvető kisebbségi jogok megsértésével szemben is szót emelt, igyekezett nem kidomborítani Magyarország közvetlen érintettségét. „Úgy érezzük, valamennyien felelősséggel tartozunk, hiszen az emberi jogok védelme és érvényesítése egyetemes követelmény” – fogalmazott felszólalásában.991 A magyar diplomácia törekvése volt az is, hogy a romániai helyzetet ne a szocialista táboron belül megoldandó magyar-román konfliktusként kezeljék a kívülálló államok. Ezért hangsúlyozta Horn, hogy Magyarország meggyőződése szerint „az emberi jogok tiszteletben tartása követelményének érvényesítése független a szövetségi rendszerhez tartozástól és a társadalmi berendezkedéstől.”992 A beszéd elébe ment a várható román ellenérvnek is, hangsúlyozva, hogy Magyarország maga is nyitott az emberi jogi politikájára vonatkozó esetleges bírálat iránt, hiszen a kérdést nem tekinti a belügyekbe való beavatkozásnak. „Elismerjük az ENSZ szerepét és igen jelentősnek tartjuk a világszervezet fórumainak e téren kifejtett tevékenységét” – hangsúlyozta.993 A beszéd két konkrét, előremutató javaslatot is tartalmazott. Az egyik ugyan nem magyar, hanem svéd kezdeményezésre született: Horn Gyula biztosította a magyar támogatásról azt a javaslatot, mely különmegbízottat (special rapporteur) küldene a helyszínre, a romániai jogsértések kivizsgálására. A másik elképzelés szerint a nemzeti kisebbségi jogoknak is az egyetemes

989

A Bizottság az ENSZ Közgyűlés 2006 márciusában elfogadott határozata óta az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa nevet viseli. Lásd a 9.2. fejezetet. 990 MTI , 1988. február 28., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17. 991 Horn Gyula beszéde az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának ülésén, 1989. II. 27., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ, MNL, XIX-J-1-k/1989 139. d., 992 Uo. 993 Uo.

273

emberi jogok szerves részét kellene képezniük, hogy a kodifikáció az ENSZ akcióprogram keretén belül valósulhasson meg és nemzetközi ellenőrző mechanizmus is működésbe léphessen azok garantálására.994 A felszólalást követően tartott sajtóértekezleten Horn Gyula úgy nyilatkozott, hogy a beszéddel kapcsolatosan Budapest nem konzultált Moszkvával, és döntését arról, hogy az ENSZ Emberi Jogok Bizottságához fordul problémájával, a többi szövetségesétől függetlenül hozta meg.995 1989 márciusában az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága genfi ülésén már több napirendi pont kapcsán is felvetődött a romániai emberi jogi helyzet, de a legtöbb felszólalás az általános napirendi pont alatt érintette a témát („Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok megsértésének kérdései a világ bármely részén, különös tekintettel a gyarmati sorban lévő és egyéb függő országokra és területekre”). Ennek azért is volt jelentősége, mivel a romániai kérdés így egy kontextusba került azon országok ügyeivel – mint pl. Irán, Irak, Burma, Chile vagy El Salvador -, ahol a közvélemény által is ismert volt az emberi jogok durva, tömeges megsértése. A nyugati küldöttségvezetők, így a francia kormányfő, s brit külügyi államminiszter, a svéd külügyminiszter az Európai Gazdasági Közösség nevében a spanyol külügyminiszter, valamint amerikai, ausztrál, kanadai, norvég, nyugatnémet, osztrák és belga küldöttek Romániát nevesítve emeltek szót a kisebbségi és emberi jogokat sértő politikával szemben. A szocialista országok legfeljebb körülírásokkal utaltak a román magatartásra. A jugoszláv küldöttség például név említése nélkül ítélte el a „kisebbségi jogok csorbítását célzó adminisztratív vagy más lépéseket, amelyek a nemzetiségek eltűnéséhez is vezethetnek”.996 Az ülésről készült külügyi jelentés a következőképp értékeli a felszólalásokat: „A témában felszólaló küldöttségek túlnyomó többsége abból indult ki, hogy Romániában tömegesen és rendszeresen sértik meg az alapvető emberi jogokat, az országra az elnyomás és a nemzetközi emberi jogi kötelezettségvállalások semmibevétele a jellemző. Az általános elmarasztalás és a már említett falurombolásból adódó kényszer-áttelepítés, illetve a »hagyományok erőszakos

994

Uo. MTI, 1988. február 28., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17. 996 Románia emberi jogi politikájának megítélése az Emberi jogok bizottságának az ülésén, 1989. március 20., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ, MNL, XIX-J-1-k/1989 139. d. 995

274

felszámolása« kapott elsősorban hangsúlyt. Az amerikai, a brit, a norvég és a svéd küldöttség részletekbe menően is foglalkozott az általános jogsértések különböző válfajaival: a lelkiismereti, sajtó-, szólásszabadság, egyesülési, gyülekezési jog megsértésével,

illetve

hiányával,

a

külföldi

kapcsolattartás

illetve

utazás

akadályozásával, a mindent átfogó, és a magánéletbe is behatoló elnyomó apparátussal. Új elem, hogy kormányszinten is szóvá tették a román lakosság romló életszínvonalát, az élelmiszer- és energiahiányt, amit szándékos politikai lépésnek tulajdonítottak. A romániai nemzetiségekkel szembeni diszkriminációt – többnyire összekötve

a

nemzetiségi

hagyományok

felszámolását

célzó

intézkedések

megemlítésével – az amerikai, a brit, az ír, a spanyol, a kanadai, az ausztrál, a norvég és az osztrák küldöttség tette szóvá.”997 A Magyarországot is érintő, a román intézkedések hatására megindult menekülthullámra azonban egyedül az ausztrál delegátus utalt beszédében. A magyar elemzés pozitívan értékeli, hogy a román helyzetet már nem a kelet-nyugati konfliktus részeként kezelik az államok. Több nem-kormányzati szervezet – a Munka Világszövetsége, a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége, az Emberi Jogok Nemzetközi Szövetsége illetve a Jogászok Nemzetközi Bizottsága is részletesen szólt ezen az ülésen a román emberi jogi visszaélésekről. Egy részük külön kitért a nemzetiségek hátrányos megkülönböztetésére, a kisebbségek nyelvhasználati, anyanyelvi oktatási lehetőségeinek szűkülésére, kulturális örökségük pusztítására. Az NGO-k a kormányküldöttségeknél általánosságban nyíltabb hangnemet ütöttek meg, nagyobb súllyal kezelve és részletesebben ismertetve a jogsértéseket. 998 A román küldöttség a felszólalásokra reagálva visszautasította a vádakat, és a támadásokat igyekezett Magyarország irányába fordítani, például magyar revíziós törekvésekre utalva. A nyugatiak által vázolt jelenségeket pedig próbálta idillikus belső képet festve megmagyarázni, mely a többi résztvevő számára nem tűnt hitelesnek. A vita leglényegesebb eleme az a Svédország által kezdeményezett javaslat volt, melynek értelmében az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának különmegbízottat küldene Romániába, hogy a helyszínen tanulmányozza az emberi jogok helyzetét. A svéd küldöttség még 1989. február elején dolgozta ki a határozat első verzióját, majd annak pontos kidolgozásához és

997 998

Uo. Uo.

275

előterjesztéséhez társszerzőként tíz állam csatlakozott - Ausztrália, Kanada, Ausztria, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország, Nagy-Britannia, az NSZK és Portugália –, valamint Magyarország is, aki ekkor megfigyelői státuszban vett részt a Bizottság munkájában. Az így végül tizenkét ország által beterjesztett dokumentum vázolta a romániai emberi jogokat és alapvető szabadságjogokat sértő intézkedéseket, köztük a tömeges áttelepítéseket maga után vonó területrendezési tervet, valamint a nemzeti kisebbségek elnyomásáról is szólt, melynek hatására egyre többen kényszerülnek elhagyni az országot. A határozat felszólítja a román kormányt, hogy teljesítse a nemzetközi egyezményekben is vállalt kötelezettségeit. Az Emberi Jogok Bizottsága 1989. március 9-én szavazást tartott a javaslatról, melyet végül 21 ország támogatott, 7 ellene szavazott, 10 tartózkodott, 5 állam – köztük a Szovjetunió, Bulgária és az NDK - pedig nem kívánt részt venni a szavazáson.999 A Szovjetunió küldöttje informális keretek közt elmondta, hogy szavazás helyett egy kompromisszumos javaslatot támogatott volna, amennyiben Bukarest hajlandónak mutatkozik önkéntesen meghívni egy munkacsoportot a romániai állapotok megfigyelésére. Románia azonban ettől határozottan elzárkózott. A szocialista országok a szavazástól való távolmaradásukat azzal indokolták, hogy nem támogathatnak egy olyan határozatot, melyet az érintett ország nem tart elfogadhatónak.1000 Nyilvánvalóan Moszkva ebben az esetben is a szovjet tábor egységének látszatát szerette volna megőrizni. Bár Magyarország – Romániához hasonlóan – megfigyelőként nem rendelkezett szavazati joggal, nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy maga is az egyik beterjesztője volt egy olyan javaslatnak, mellyel valamennyi szocialista ország szembehelyezkedett vagy legalábbis nem foglalt állást. Első alkalommal helyezkedett tehát nyíltan szembe egy nemzetközi fórumon saját táborával.1001 A román delegáció vezetője, Gheorghe Dolgu a megszokott érveléssel reagált a határozatra, melyet teljes mértékben elítélt – a magyar „revizionista szándékkal” együtt -, hangsúlyozva,

999

Romániát elmarasztaló határozat született Genfben, Genf, 1989. március 9. és Románia – emberi jogok – genfi szavazás, Genf, 1989. március 9.., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17.; A határozat mellett szavazott Argentína, Belgium, az Egyesült Államok, Franciaország, a Fülöp-szigetek, Gambia, Olaszország, Japán, Kanada, Kolumbia, Mexikó, Nagy-Britannia, az NSZK, Olaszország, Peru, Portugália, Sao Tomé és Principe, Spanyolország, Svédország, Szenegál, Szváziföld és Venezuela. Ellene szavazott: Banglades, Etiópia, Kína, Kuba, Pakisztán, Srí Lanka és Szomália. Tartózkodott: Botswana, Brazília, Ciprus, India, Irak, Jugoszlávia, Nigéria, Panama, Ruanda és Togo. A szavazástól távol maradtak: Bulgária, Marokkó, az NDK, a Szovjet Ukrajna és a Szovjetunió. 1000 Uo. 1001 Erről lásd még Ripp (2006) 298-299. és Békés (2004a) 310-313.

276

hogy az „brutális beavatkozást jelent” országa belügyeibe, és úgy nyilatkozott, hogy az abban foglaltakat Bukarest semmisnek tekinti. A román retorikára jellemző módon a belpolitikai önállóság, mint erény mellett érvelt: „Sohasem fogunk beletörődni abba, hogy meghatározott modelleket erőltessenek ránk."1002 A határozatnak az elképzelt módon történő végrehajtását mintegy fél évvel annak elfogadása után valóban megakadályozta Bukarest. Bár az ENSZ mandátumot adott Joseph Voyame svájci nemzetközi jogi szakértőnek arra, hogy a következő évi ülésre jelentést állítson össze a romániai emberi jogi helyzetről, az országban szerzett tapasztalatai alapján, de a román kormány megtagadta számára a vízumot. Ennek következtében Voyame felajánlotta, hogy jelentésének elkészítéséhez felhasználja a Magyarországon tartózkodó romániai menekültek beszámolóit, és kérte a magyar hatóságok segítségét látogatása előkészítésében, azaz a „közvetlen ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkező személyek” megkeresésében.1003 Érdekes, hogy az 1989 októberében, már az ENSZ menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás után fél évvel sorra kerülő látogatásra milyen nagy óvatossággal készült a magyar vezetés. Bár a megbízottat Magyarország fogadta, és látogatását a magyar kormány készítette elő, ám mindezt csak a háttérből szervezte meg: „Érdekünk, hogy a magyar kormányszervek nyílt

szerepvállalását

elkerüljük

a

látogatás

során,

és

ezzel

elejét

vegyük

a

kormánybefolyásolás esetleges rosszindulatú vádjának” – hangzott az érvelés.1004 Ezért döntöttek úgy, hogy a vendéglátók és a programszervezők „kifelé” társadalmi szervezetek legyenek, ne pedig a magyar Külügyminisztérium, annak ellenére, hogy valójában ők állították össze Voyame programját, és ők is fogadták a megbízottat szakmai megbeszélésre. Vendéglátó szervezetekként a Külügyminisztérium munkatársaiban számos ötlet felmerült, mivel nem volt hiány a menekültkérdést testközelből ismerő szervezetekből: ilyen volt a Jogász Szövetség, a Magyar ENSZ Társaság keretében működő Emberi Jogi Bizottság, az Erdélyi Szövetség, az Erdélyi Magyarok Egyesülete, a Menedék Bizottság, az MDF Kisebbségi Munkabizottsága, az Építőművész Szövetség, a Magyarságkutató Intézet,

1002

Romániát elmarasztaló határozat született Genfben, Genf, 1989. március 9., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17. 1003 Az ENSZ romániai különmegbízottjának magyarországi látogatása, 1989. október 20., MNL XIX-J-1-k/1989 141 V-59741 1004 Uo.

277

valamint a római katolikus és a református egyház. Szintén a Külügyminisztérium javasolta, hogy a Magyar Vöröskereszt is fogadja a megbízottat.1005 Voyame jelentése végül 1990 márciusában került az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága elé, ám az már későbbi, a romániai forradalmat követő, 1990. február eleji tapasztalatokon alapult. Az új román vezetés ugyanis immár fogadta a külön megbízottat, aki jelentésében már inkább a Ceauşescu-korszakhoz

képest

történt

fejlődésekre

és

a

fennmaradó

hiányosságra

koncentrál.1006 9.3.1.3. ENSZ Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) Ceauşescu falurendezési tervével szembeni nemzetközi védelem egyik lehetőségét sokan az ENSZ Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezetében látták: amennyiben a szervezet a több évszázados romániai falvakat ENSZ-műemlékvédelem alá helyezi, a román vezető csak a nemzetközi szabályokkal és a nemzetközi közvéleménnyel szembekerülve hajthatja végre elgondolásait.1007 Az UNESCO-hoz több csoport, szervezet is fordult – egymástól függetlenül – közvetlenül segítségért, míg mások legalábbis közvetett módon felvetették a szervezettel való konzultációt. 1988 júniusában az UNESCO égisze alatt működő ICOMOS, a Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsának magyar bizottsága írt levelet a szervezetük elnökének, a román „településrendezési” tervek ellen tiltakozva. A levél az építészek szakmai szempontjait bemutatva bírálja mind Európa egyik legősibb települési kultúrájának megsemmisítésének terveit, mind az új átépítési terveket, melyek történelmi műemlékek lebontásával, és helyükre nagy befogadóképességű lakóépületek bezsúfolásával kívánják a lakosok áttelepítését megoldani. A magyar szervezet az ICOMOS elnökét kérte arra, hogy forduljon az UNESCO-hoz, közvetlenül fejezve ki tiltakozását a román tervekkel szemben.1008 A kezdeményezés nem maradt eredmény nélkül: a Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsa valóban jelezte aggodalmait az UNESCO-nak. Az UNESCO

1005

Uo. A disszertációban nem célom kitérni az 1990. évi jelentés ismertetésére. Annak főbb pontjairól lásd MTI hírarchívum következő anyagait: Románia - emberi jogok, Genf, 1990. február 26.; Emberi jogi - román határozat Genf, 1990. március 7., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17. 1007 Az UNESCO a romániai falvak ENSZ-műemlékvédelmét fontolgatja, Népszabadság, 1988. augusztus 2. 2. 1008 Tiltakozás a településrendezés ellen (ICOMOS – a Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsa – kérelem az UNESCO-hoz?), Magyar Nemzet, 1988. június 29. 1006

278

főigazgatója aztán az ICOMOS aggályait a román tagszervezetnek is továbbította, és egyben információkat kért tőlük a településrendezési programról.1009 Az ICOMOS ezen túl egy kiállítást is rendezett Párizsban a romániai falvak védelmében, amelynek megnyitóján a szervezet elnöke, Roberto di Stefano felhívta a nemzetközi közvélemény figyelmét a fenyegető veszélyekre, és kritikával illette a kormányoknak a műemlékek pusztításával szemben tanúsított érdektelen magatartását is.1010 A Magyar UNESCO Bizottság elnöke, Mód Péter 1988 júniusában levélben fordult az UNESCO főigazgatójához, Federico Mayorhoz, hogy felhívja a figyelmet a román területi rendezési program várható következményeire, a magyar bizottsághoz érkező magyar és román megkeresésekre hivatkozva, a következőképp érvelve: „A kérést a Magyar UNESCO Bizottság is magáévá teszi, mivel úgy látja, hogy a több ezer falu lerombolását és több millió ember áttelepítését célzó terv végrehajtása létükben fenyegeti a Romániában élő nemzetiségeket, így a közel 2 milliós magyar nemzeti kisebbséget is. Ősi lakóhelyeitől, otthonosságot jelentő életkörülményeitől, sokévszázados történelmének tárgyi emlékeitől, építészeti értékeitől, templomaitól és temetőitől fosztja meg őket, és ezzel nem csupán nemzeti azonosságtudatukat sorvasztja, de az egyetemes emberi kultúrát teszi szegényebbé. A Romániában bejelentett területi átrendezés jellege, kiterjedtsége és hatása túllépi a nemzeti jogintézkedések határait, ezért nem tekinthető egyetlen ország belügyének. Indokolt, hogy nemzetközi összefogás vessen gátat neki.”1011 A magyar főigazgató több okból is illetékesnek látja az UNESCO-t az ügyben. Mindenekelőtt az UNESCO Alkotmánya I. cikk c) pontjára hivatkozik, mely rögzíti, hogy a szervezetnek feladata gondoskodni „történeti vagy tudományos értékű műalkotások egyetemleges örökségének megőrzéséről és védelméről”. Ezt erősíti az 1962-ben elfogadott, a tájak és helyszínek szépségének és jellegének megőrzésére tett ajánlás, mely „olyan természeti, vidéki vagy városi tájak és helyszínek megőrzését és lehetőség szerint helyreállítását tűzi ki célul, amelyek természeti eredetűek vagy az emberi tevékenység eredményei és kulturális vagy

1009 1010

MTI, Párizs, 1988. november 2., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 17. ICOMOS – Románia, Párizs, 1989. május 5., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember

17. 1011

MUB (Magyar UNESCO Bizottság) levele az UNESCO főigazgatójához a romániai településrendezés ügyében, Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ, MNL, XIX-J-1-k/1989 139. d.

279

esztétikai jelentőségűek” és kimondja, hogy „a megelőző intézkedések célja a tájak és helyszínek védelme bármilyen fenyegetés esetén.”1012 A levél hivatkozik a 15. és a 17 UNESCO Közgyűlésen elfogadott ajánlásokra is. Előbbi meghatározza a kulturális javak fogalmát, mely nemcsak az elismert történelmi és építészeti értékeket, városi és vidéki agglomerációkat, néprajzi értékeket foglalja magában, hanem a nyilvántartásban nem szereplő művészeti és történelmi emlékeket is. Utóbbi pedig a kulturális és természeti örökség nemzeti szintű megóvására fogadott el ajánlást. A Magyar UNESCO Bizottság arra hivatkozva, hogy az ENSZ-szervezet számos más esetben sikerrel védett meg kulturális és művészeti értékeket, arra kéri az UNESCO főigazgatóját, hogy „kompetenciájába tartozó eszközeivel hasson oda, hogy a fenti kérdésre vonatkozóan a világszervezet Alkotmányában foglaltakat maradéktalanul érvényre juttassa.”1013 Az UNESCO-nál alkalmazott magyar érvrendszerben – ahogyan a fentiekben is látszik – nem esik szó a magyar nemzeti kisebbség kérdéséről, vagy a román politika kiváltotta menekülthullámról, hanem kizárólag a szervezet kompetenciakörébe tartozó kulturális örökségek védelmének fontosságáról, azaz elsősorban a román falurombolási tervvel szembeni fellépésről. Nyilvánvaló azonban, hogy a világszervezet közbenjárása a falvak megmentése érdekében egyben az erdélyi magyarság érdekeit szolgálja, és szülőföldjükön maradásuk irányába is hat. Az UNESCO Végrehajtó Tanácsának 1988. októberi ülésszakán már több ország – először a belga tag - felvetette a román településrendezési politika ügyét.1014 Az 51 tagú Végrehajtó Tanácsban összesen nyolc ország – az NSZK, Finnország, Svájc, Spanyolország, Svédország, Olaszország, Franciaország és Belgium – képviselői bírálták felszólalásukban a román programot, kérdést szegezve az UNESCO főigazgatójához, hogy mit kíván tenni a romániai falvak megóvása érdekében. A francia felszólaló, Marie-Claude Cabana egyrészt hangsúlyozta, hogy az UNESCO egyik feladata éppen a világ kulturális örökségének védelme, másrészt felhívta a figyelmet a téma emberi jogi vonatkozásaira is.1015

1012

Uo. Uo. 1014 Magyar Nemzet, 1988. október 15. 1. 1015 Nyolc állam képviselője bírálta Bukarest politikáját az UNESCO-ban, Magyar Nemzet, 1988. október 29. 2. 1013

280

Federico Mayor Zaragoza, az ENSZ nevelési, tudományos és kulturális szervezetének főigazgatója a tiltakozásokra válaszul még 1988. november 2-án, a Végrehajtó Tanács ülésszakán bejelentette, hogy az UNESCO szakértői bizottsága Romániába utazik, hogy a helyszínen a román hatóságokkal együttműködve tanulmányozzák a „falurendezési” programnak az ország kulturális örökségére gyakorolt hatását. Utalt rá, hogy ezt a szándékát már egy korábbi romániai látogatása alkalmával jelezte a román UNESCO Bizottság főtitkárának is.1016 Az UNESCO szakértőinek romániai látogatását követően készült jelentés azonban nem felelt meg a magyar várakozásnak. A Külügyminisztérium értékelése elismeri, hogy a jelentés tárgyszerűségre törekszik, szigorúan szakmai és nem politikai szempontokat szem előtt tartva, bár ennek a célkitűzésnek nem könnyű eleget tenni: „Abban a helyzetben, amikor Romániát nemzetközi szinten támadások érik politikai gyakorlata miatt, egy szűken vett szakmai vélemény is politikai színezetet kap” – írja a külügyi elemzés.1017 Megállapítja, hogy a küldöttség programjának tér- és időbeli behatároltsága, valamint a román politikai gyakorlat alapos ismeretének a hiánya „nem tette lehetővé a probléma sokoldalú vizsgálatát”. Az UNESCO jelentés alaphangja és tartalmi elemei a magyar állásponttól eltérő, „más dimenzióban mozognak”. „Kirívó hiányosságának” Budapest azt jelöli meg, hogy nem vesz tudomást a falurendezési tervnek a nemzeti kisebbségekre gyakorolt hatásáról. Hozadékát az előzetesen Budapest által is nagyban támogatott tényfeltáró missziónak és az arról készült jelentésnek a magyar értékelés olyannyira nem látja, hogy egyenesen úgy véli, az anyag „kellő kommentár nélküli publikálása jelentősen gyöngítheti a román falurombolás elleni nemzetközi tiltakozást.” A román érveket erősíti például az UNESCO-dokumentumnak az az állítása, melyben emlékeztet arra, hogy „minden állam szuverén módon maga határozza meg városfejlesztési politikáját.” Ezzel együtt a jelentés kritikai észrevételeket is tett a falurendezési tervvel kapcsolatban, és azt összességében „szisztematikusnak és autoriternek” minősítette. A jelentésben az UNESCO konstruktív ajánlásokkal is élt, amelyek betartására azonban a román fél magatartása alapján semmilyen esély nem látszott.1018

1016

Szakértőket küld az UNESCO Romániába, Magyar Nemzet, 1988. november 3. 4 UNESCO jelentés a romániai „szisztematizálási” programról, 1989. október. 12., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ, MNL XIX-J-1-k/1989, 139. d. 1018 Uo. 1017

281

9.3.1.4. A Magyar ENSZ Társaság tevékenysége Az 1946-ban létrejött ENSZ Társaságok Világszövetsége (World Federation of United Nations Associations) tagjaként alakult meg 1947-ben a Magyar ENSZ Társaság, melynek alapvető feladata az ENSZ Alapokmány céljai megvalósulásának előmozdítása, valamint a világszervezet tevékenységének népszerűsítése.1019 A Magyar ENSZ Társaság a nyolcvanas évek végén igyekezett a saját eszközeivel hozzájárulni a magyar-román konfliktus oldásához, még ha gyakorlati eredménye nem is lett kezdeményezésének. Az ENSZ napja alkalmából 1988. október 24-én tartott tanácskozáson javasolta romániai testvérszervezetének, hogy közösen dolgozzanak ki megoldástervet a két ország közti problémás kérdések javítására.1020 Ezen túl Gömbös Ervin, a Magyar ENSZ Társaság főtitkára a szervezet intézőbizottsági ülésen bejelentette, hogy több más társadalmi szervezettel történt egyeztetés után a kisebbségek jogait védő Emberi Jogi Bizottságot Alakítanak.1021 A nemzetközi egyeztetés e kérdésről részben az ENSZ Társaságok Világszövetségének 1988. október 10-15 között Athénban tartott regionális konferenciája keretében történt, ahol az emberi jogok témaköre és az ENSZ Társaságok ehhez kapcsolódó új feladatkörei kiemelt figyelmet kaptak. A romániai nemzeti kisebbségek jogainak biztosításáról folytatott részletes vitát követően támogatásra talált a magyar javaslat, miszerint kifejezetten a kisebbségek jogaira fókuszáló bizottságot is fel kell állítani az ENSZ Társaságok Világszövetségének keretében.1022 A Magyar ENSZ Társaság az Amnesty International jogvédő szervezettel is felvette a kapcsolatot, felhívva a figyelmüket a Magyarországra érkezett romániai menekültek helyzetére. Franca Sciutti, a szervezet elnöke 1988 szeptemberében Budapestre látogatott, ahol részt vett az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 40. évfordulója alkalmából rendezett figyelemfelkeltő koncertsorozat rendezvényén. Az ez alkalomból tartott sajtótájékoztatón a szervezet munkatársai elmondták, hogy céljuk rávenni valamennyi ország kormányát a nemzetközi dokumentumba foglaltak minden pontjának betartására. Franca Sciutta beszédében üdvözölte a magyar kormánynak a romániai menekültekért tett intézkedéseit.1023

1019

A Magyar ENSZ Társaság honlapja: http://www.menszt.hu/ Letöltés ideje: 2012. október 17. Az ENSZ napja. Emberi Jogok, európai együttműködés, Magyar Nemzet, 1988. október 25. 3. 1021 Emberi Jogi Bizottságot alakít a Magyar ENSZ Társaság, Népszabadság, 1988. október 25. kedd 1. 1022 Elfogadták hazánk javaslatát. A kisebbségek jogait védő bizottságot alakítanak az ENSZ Társaságok Világszövetsége keretében, Magyar Nemzet, 1988. október 18. 3. 1023 Emberi Jogok Nyilatkozatának 40. évfordulója alkalmából rendezett koncertsorozat, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 7. 6. 1020

282

9.3.1.5. Románia érdekérvényesítése az ENSZ-ben Románia érdekérvényesítő tevékenysége igen erőteljes volt az ENSZ-en belül: elsősorban informális úton, folyosói beszélgetések során igyekeztek meggyőzni a nemzetközi közvéleményt arról, hogy a romániai magyar nemzetiség miatti aggodalom alaptalan, és hogy Magyarország a saját politikai és gazdasági problémáiról kívánja elterelni a figyelmet a vádaskodással.1024 A román aktivitás óvatosságra intette a magyarországi vezetőket és a sajtó munkatársait: a menekültekre vonatkozóan több dokumentum is hangsúlyozza, hogy csakis a pontos, száraz tényeket közöljük, amivel nem teremthetünk támadási felületet a román fél számára.1025 Még akkor is, ha Románia aktív külpolitikai mozgolódása az ország romló megítélése, valamint a kritikákra „a normális diplomáciától idegen magatartással” való reagálása miatt egyre inkább csak látszateredményeket hozott.1026 A román fél propaganda jellegű tájékoztatása a menekültkérdésről több esetben inkább Románia, mint Magyarország megítélésének ártott. 1027 Románia a defenzív diplomácia, azaz a magyar és nemzetközi bírálatok éles hangú visszautasítása mellett maga is élt önálló, offenzív jellegű kezdeményezésekkel a nemzetközi fórumok keretében. A budapesti nagy Erdély-tüntetést követően 1988 augusztusában Bukarest levélben fordult az ENSZ főtitkárához, azt javasolva, hogy a szervezet tiltsa meg az ENSZ-tagállamoknak a „nacionalista, soviniszta, rasszista és antiszemita tüntetések” megrendezését, és vonja felelősségre azokat az államokat is, melyek „más országokban hasonló demonstrációkra bujtanak fel vagy ilyeneket támogatnak”. A levélben megfogalmazottak szerint az egyes országok kormányainak konkrét intézkedésekkel kellene fellépniük „azon reakciós körök és csoportok ellen, amelyek kiállnak a rasszizmus, az apartheid, az antiszemitizmus és a nacionalizmus mellett, valamint bizalmatlanságot szítanak az államok között”. A román javaslat az ENSZ közgyűlés társadalmi fejlődéssel foglalkozó bizottsága hatáskörébe

1024

Romániai nemzetiségek kérdése az ENSZ-ben, 1988. szeptember 13., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288. f. 22. cs. 1025 Európa parlament kereszténydemokrata pártcsoport képviselőinek romániai látogatása (Bukarest, 1988. október 4.), MSZMP KB Külügyi Osztály iratai MNL M-KS 288.f. 32. cs. 1026 1988. június 14-i bukaresti nagyköveti beszámoló, MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32.cs. 1027 Az Európa Tanács és román képviselők megbeszélése, Bécs, 1988. június 30., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, MNL XIX J-1-k.

283

tartozónak ítélte meg a kérdést, akinek tehát meg kellene vizsgálni ezen intézkedések megvalósításának intézményi lehetőségeit.1028 A magyar diplomácia frappáns módon reagált a nyilvánvalóan ellene irányuló román javaslatra, higgadtan az indítványozó ellen fordítva saját támadását. 1988. október 28-án, az ENSZ Közgyűlés szociális, humanitárius és kulturális kérdésekkel foglalkozó bizottságában szólalt fel dr. Somogyi Ferenc nagykövet, a külügyminisztérium főosztályvezetője, észrevételt fűzve a román indítványhoz. Tiltakozás helyett a Magyar Népköztársaság támogatásáról biztosította „az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy a nemzetközi kapcsolatokból kiiktassák a normális államközi együttműködést akadályozó tényezőket”. Tájékoztatást adott arról, hogy a magyar alkotmányos jogrend maga is „a nemzetközi béke és biztonság elleni cselekménynek minősíti és tiltja a nacionalista, soviniszta vagy fajüldöző megnyilvánulásokat.” Hozzáfűzte ugyanakkor, hogy „a kétoldalú megállapodásokban vagy nemzetközi szerződésekben vállalt körtelezettségek megsértése és általában a nemzetközi normák figyelmen kívül hagyása szintén komolyan veszélyezteti a nemzetközi kapcsolatokat.”1029 Hangsúlyozta, hogy Magyarország ennek megfelelően nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy teljes mértékben érvényesüljön az ENSZ nemzetközi ellenőrző szerepe az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok – úgy mint a sajtószabadság, a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága vagy a gyülekezési jog - megsértése esetén. Somogyi azzal is egyetértett, hogy az emberi méltóság tiszteletére és a népek iránti barátság szellemében kell nevelni az ifjúságot. Emiatt pedig „a fiatalok nevelésében kiemelkedő szerepet kell játszaniuk a népek közötti széles körű kapcsolatoknak, a zavartalan információáramlásnak, a kulturális együttműködésnek, illetve a kormányok példamutató politikájának és gyakorlatának is.” Felszólalása végén pedig megerősítette: „Az államok közötti együttműködést, különösen a jószomszédi kapcsolatokat nem korlátozó intézkedésekkel, hanem a nyitottság és bizalom alapján, a nemzetközi kötelezettségeket - köztük az emberi jogokat - tiszteletben tartó aktív és konstruktív politikával lehet előmozdítani.”1030

1028

Bukaresti levél az ENSZ főtitkárához, Népszabadság, 1988. augusztus 23. 3.; Romániai nemzetiségek kérdése az ENSZ-ben, 1988. szeptember 13., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS288. f. 22.cs. 1029 Magyar észrevétel egy román indítványhoz. Az emberi jogok megsértése esetén érvényesüljön az ENSZ ellenőrző szerepe, Magyar Nemzet, 1988. október 29. 1.; ENSZ – magyar felszólalás, New York, 1988. október 28., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1030 Uo.

284

Romániának ellentétes szándéka ellenére sikerült a nemzetközi közösséget maga ellen fordítania az úgynevezett Mazilu-ügyben. Dumitru Mazilu romániai professzor kapott megbízást 1988 tavaszán arra, hogy jelentést állítson össze a romániai emberi jogi helyzetről, majd azt az ENSZ diszkriminációellenes és kisebbségvédelmi albizottsága elé terjessze. A jelentés egyre késett, 1988 áprilisában pedig levelet kapott a professzortól az Albizottság elnöke, melyben Mazilu arról számolt be, hogy mivel nem volt hajlandó feladni a jelentés megírását, jelenleg román rendőri megfigyelés alatt áll, és útlevelét bevonták, hogy ne tudja elhagyni az országot. Bukarest ezzel szemben 1988 augusztusában a többszöri számonkérésre válaszul arról tájékoztatta az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának a kisebbségek védelmével foglalkozó 28 tagú albizottságát, hogy Dumitru Mazilu szívbetegsége miatt nem tudja elhagyni az országot, és jelenleg egy meg nem nevezett gyógyintézetben kezelés alatt áll.1031 Az ENSZ bizottsága erre reagálva úgy döntött, két megbízottat küldene Bukarestbe, akik személyesen találkozhatnának a professzorral. Jan Martenson, az ENSZ főtitkárának emberi jogi kérdésekkel foglalkozó helyettese ugyanakkor azt a választ kapta a román hatóságoktól, hogy a küldötteket nem fogadják, mivel „az ENSZ titkárságának nincs joga beavatkozni egy ország kormánya és állampolgára közötti ügybe”.1032 Az ügy a romániai emberi jogi jelentés elkészülte hiányában is igen jó képet adott az ENSZ munkatársainak a romániai viszonyokról, és egyben arra is rámutatott, hogy a nemzetközi szervezet

bevett

intézményi

eszközei

meglehetősen

kevésnek

bizonyulnak

egy

együttműködésre nem hajlandó, az emberi jogok kérdését valóban semmibe vevő országgal szembeni fellépéshez. 9.3.2. Regionális fórumok 9.3.2.1. Európa Tanács Annak ellenére, hogy Magyarország csak 1990 novemberében, Románia pedig 1993 októberében nyert felvételt az Európa Tanácsba, a részes országok már 1988-ban felfigyeltek a Romániában zajló jogsértésekre, és a szervezet több fórumán napirendre tűzte a román „falurendezési” terv megtárgyalását. Ahogyan az alábbiakban bemutatom, az Európa Tanács

1031

Magyar Nemzet, 1988. augusztus 13. 2. Románia elzárkózik a Mazilu-ügy nemzetközi kivizsgálásától, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 18. 2. ; Kisebbségvédelmi Albizottság román vonatkozású határozatai, dokumentumai, 1989. október 17., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, MNL, XIX-J-1-k/1989. 1032

285

Magyarországot és Romániát is igyekezett bevonni a párbeszédbe, és hajlandóságot mutatott arra, hogy mindkét fél szempontjait meghallgassa és figyelembe vegye. 1988. május 2-án Marcelino Oreja, az Európa Tanács főtitkára meghívására Strasbourgba látogatott Horn Gyula külügyminisztériumi államtitkár. A látogatás célja a Magyarország és az – akkor 21 nyugat-európai országot tömörítő - Európa Tanács közötti politikai párbeszéd elősegítése volt. Magyarország 1987-ben vette fel a hivatalos kapcsolatot a szervezettel. A szervezet vezetőivel folytatott tárgyalásokon túl Horn Gyula előadást tartott a magyar külpolitika prioritásairól az Európa Tanács (ET) parlamenti közgyűlésének tagjai előtt. Beszédében a humanitárius és emberi jogi témakörben kiemelte, hogy Magyarország „folyamatosan halad előre nem csupán a fejlett demokrácia intézményeinek kiépítésében, hanem az emberi jogoknak a külső kapcsolatokban való érvényesítésében is.”

1033

Ennek

példájaként hozta fel a kiutazásról szóló törvényerejű rendeletet, melynek értelmében a külföldre utazás Magyarországon állampolgári jog, összhangban a polgári és szabadságjogok nemzetközi egyezségokmányban lefektetett követelményekkel. A nemzetiségi kérdések kapcsán elmondta: „a Magyar Népköztársaság érzékeny a nemzetiségi problémák iránt, mert Európa különböző országaiban a magyarság a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbség. Magyarország elvi álláspontja az, hogy a kialakult országhatárok, a területi status quo fenntartása fontos eleme az európai realitásnak. A nemzetiségi kérdés rendezését alapvetően a demokrácia következetes fejlesztése, az emberi jogok érvényesítése, a nemzetiségekkel való folyamatos törődés, az anyanemzettel való zavartalan kapcsolatteremtése. Ezért szorgalmazza Magyarország a bécsi utótalálkozón a nemzetiségekkel kapcsolatban a teljes és tényleges egyenjogúság érvényesítését.”1034 Horn Gyula kijelentette, hogy az ET és Magyarország között számos területen lehetőséget lát az együttműködésre.1035 Mindeközben a román diplomácia is aktív kezdeményezéseket tett az Európa Tanácsnál annak érdekében, hogy a saját érdekeiknek megfelelően láttassák a nyugat-európai országokkal a hazájukban zajló fejleményeket. 1988 júniusában román képviselők tettek látogatást az Európa Tanácsnál, és tájékoztatást adtak az állami programokról, sajátos, a valóságtól elrugaszkodott kontextusba helyezve a nemzetiségi kérdést és a menekültkérdést:

1033

Horn Gyula előadása az Európa Tanács székhelyén, Magyar Nemzet, 1988. május 3. 2. Uo. 1035 Uo. 1034

286

„Romániában minden nép azonos jogokat élvez, csupán arról van szó, hogy egy rendkívül takarékos gazdasági program megvalósításán dolgoznak, és a magyarok, mivel gazdaságilag fegyelmezetlenebbek, a nehézségeket nem képesek elviselni, ezért inkább el akarnak menni. Ennek semmi köze a nemzetiségi kérdéshez.”1036 A román propaganda viszont sokszor éppen ellenkező hatást ért el, azáltal, hogy az észrevételeket figyelmen kívül hagyva, teljes mértékben tagadták, hogy bármiféle feszültség létezne az országon belüli nemzetiségek között, azaz hogy egyáltalán létezne nemzetiségi probléma. Bukarest meg is hívta az ET küldöttségét romániai látogatásra, hogy saját szemükkel győződhessenek meg arról, hogy „milyen boldogok a magyarok.”1037 Az Európa Tanács (ET) parlamenti közgyűlése 1988. október 8-án strasbourgi ülésén rendkívüli napirendi pontként megvitatta a román területrendezési programot. A felszólaló európai országok delegáltjai kivétel nélkül erőteljes kritikával illették a programot, mely falvak lerombolásával és azok lakóinak áttelepítésével jár. A kulturális és civilizációs értékek rombolásának elítélése mellett az osztrák, angol, francia, nyugatnémet, svájci és spanyol képviselők arra is rámutattak, hogy a román lakosság olyannyira fenyegetve érzi magát a központi politikai intézkedések miatt, hogy nagy számban elhagyják az országot. A felszólalók ugyanakkor azt is hangoztatták, hogy az Európa Tanácsnak nem az a célja, hogy „a vádlottak padjára ültesse Romániát”, pusztán területrendezési politikáját ítélik el. Egyben nemzeti kormányaikat és parlamentjeiket is felszólították arra, hogy foglaljanak állást a helyreállíthatatlan rombolás megkezdése előtt. Bár a rendkívüli vitákat nem zárja le testületi határozattal a parlamenti gyűlés, 27 ETképviselő ragaszkodott hozzá, hogy közös nyilatkozatban is rögzítsék véleményüket. Ebben rámutatnak, hogy a területrendezési program mintegy kétmillió, többségében nemzeti kisebbséghez tartozó ember áttelepítésével jár együtt, „megfosztva őket hagyományaiktól, gyökereiktől, sőt kulturális identitásuktól is”, ami azt jelenti, hogy megsértik a az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet helsinki záróokmányában foglalt jogokat. Felhívták az Európa Tanács államait, hogy

1036

Az Európa Tanács (ET) és román képviselők megbeszélése, Bécs 1988. június 30., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, MOL XIX J-1-k. 1037 Uo.

287

befolyásuk latba vetésével igyekezzenek rábírni a román kormányt, hogy vonja vissza a tervezett intézkedéseket.1038 1988. november 16-án az Európa Tanács miniszteri bizottságának strasbourgi ülésén Alois Mock

osztrák

alkancellár

és

külügyminiszter

emelte

fel

hangját

Romániai

kisebbségpolitikájával szemben. Felszólította az Európa Tanács részes országait, hogy lépjenek fel következetesen a romániai kisebbségek védelmében és a nemzetközi emberi jogi konvenciókat megsértő falurombolási tervvel szemben.1039 Ugyanezen

a

napon

az

Európa

Tanács

parlamenti

gyűlésének

területrendezési,

környezetvédelmi és helyhatósági ügyekkel foglalkozó állandó bizottsága is napirendre tűzte a román „falurendezési” politika ügyét.1040 Ezzel azonban még nem zárult le a kérdés. 1989 júliusában az Európa Tanács Romániát is meghívta Strasbourgba, hogy vegyen részt a romániai kisebbségek helyzetét vizsgáló meghallgatásokon, melyet a nem tagállam európai országokkal foglalkozó parlamenti bizottság szervezett. Bukaresttől azonban nem érkezett válasz a meghívásra. A Kolozsvárról meghívott Doina Cornea ellenzéki szereplőt pedig a román hatóságok nem engedték kiutazni.1041 1989 szeptemberében aztán az Európa Tanács parlamenti gyűlése együtt tárgyalta meg a romániai és a bulgáriai kisebbségek helyzetéről készült jelentést, és arra vonatkozóan szeptember 26-án határozatot fogadott el. A vita alapjául szolgáló háttéranyagot René Noerens belga szenátor állította össze, számos konkrét eseten keresztül illusztrálva a romániai közállapotokat és az emberi jogok ismételt, súlyos megsértését és részletesen elemezve a településrendezési tervet. Külön kitért a magyar kisebbséget sújtó, a magyar nyelvhasználatot és a kultúra megőrzését akadályozó intézkedésekre, ezekkel magyarázva a kisebbség nagyarányú menekülését az országból, elsősorban Magyarország felé. Az elemzés kitér arra is, hogy a német és zsidó kisebbség számára az jelenti a megoldást, hogy az NSZK és Izrael „megvásárolja” az e kisebbséghez tartozó személyeket, így ők megfelelő összeg fejében elhagyhatják Romániát. Ez a „módszer”

1038

Az Európa Tanács képviselői bírálták a román falurombolási terveket , Magyar Nemzet, 1988. október 10. 2.; Európa Tanács, Párizs, 1988. október 8., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1039 Mock - a román kisebbségi politika bírálata Strasbourg, 1988. november 16., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1040 Európa Tanács, Párizs, 1988. október 8., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1041 A Szabad Európa Rádió adása, Strasbourgi konferencia, München, 1989. szeptember 27., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20.

288

a háttéranyag szerint összhangban van Románia asszimilációs politikájával, és ráadásul még plusz devizajövedelmet is nyújt a gazdaságilag arra rászoruló országnak.1042 Tóth Károly református püspök, Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke, a magyar megfigyelő küldöttség független tagja a jelentést objektívnek értékelte, ám úgy ítélte meg, hogy az abban vázolt jogsértések „csak a jéghegy csúcsát érintik.” Az előterjesztett dokumentum ajánlásai között szerepelt, hogy a tanács miniszteri bizottsága hozza meg a döntést, hogy hívják meg Magyarországot az Európa Tanács Letelepedési Alapjának társult tagjává, ami lehetővé teszi, hogy a Tanács segítséget nyújtson a Romániából érkező magyar nemzetiségű menekültek befogadásához. Ezen túl felkéri a tagállamok kormányait, hogy minden eszközükkel gyakoroljanak nyomást a román kormányra, hogy tartsa tiszteletben az emberi jogokat, és járjanak közben a magyar és román hatóságok közötti közvetlen tárgyalások előmozdításáért – akár az Európa Tanács védnöksége alatt is. Kéri a kormányokat, hogy a román kormánnyal szemben alkalmazzanak szankciókat, ám egyúttal nem-kormányzati

szervezeteken

keresztül

juttassanak

élelmiszersegélyt

a

romániai

lakosságnak. A településrendezési tervvel szemben az ajánlás arra bátorította a kormányokat, illetve a tagországok településeit, hogy „fogadjanak örökbe” rombolásra ítélt falvakat, jelképes védnökségük alá helyezve azokat. Az

ajánlást az ET parlamenti gyűlésének a nem tagállamokkal foglalkozó bizottsága

egyhangúlag elfogadta. Az ülés sajátossága volt, hogy az Európa Tanács parlamenti gyűlésén – a 23 állandó tag mellett - ebben az 1989. őszi ülésszakban vettek részt első alkalommal különleges meghívottként a magyar, lengyel és szovjet parlamenti küldöttségek is.1043 9.3.2.2. Az EBEÉ bécsi utóértekezlete Az EBEÉ 1986 szeptemberétől 1989 januárjáig húzódó bécsi utóértekezletén nem volt zökkenőmentes a mind a 35 résztvevő ország1044 számára elfogadható, ám a korábbiakhoz képest mégis előrelépést jelentő záródokumentum kidolgozásának folyamata. A hosszas egyeztetések után elfogadott dokumentum az emberi jogokra vonatkozóan kidolgozott egy

1042

ET jelentés tervezet a romániai kisebbségek helyzetéről, 1989. május 24., Párizs, Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ MNL, XIX-J-1-k/1989 139. d. 1043 Európa Tanács - romániai kisebbségek, MTI, 1989. szeptember 26., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1044 Albánia kivételével valamennyi európai ország, valamint a Szovjetunió, Törökország, az Egyesült Államok és Kanada voltak részesei az utótalálkozónak.

289

ellenőrző mechanizmust, mely alapján a részes államoknak jogukban áll tájékoztatást kérni más kormányoktól az emberi jogok feltételezett megsértésének ügyeiről, amelyről aztán az érintett kormány köteles információt nyújtani. Köteles vállalni ezen kívül felkérés esetén a kétoldalú találkozót is. A megoldatlan eseteket pedig szóvá lehet tenni az évente megrendezésre kerülő utóértekezleteken. A részes államoknak ezen túl az okmány értelmében összhangba kell hozni törvényi szabályozásukat az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi egyezményekkel, és az erre vonatkozó törvényeiket nyilvánosan meg kell jelentetniük. A jogsérelmet elszenvedők bírósághoz fordulhatnak, vagy nyilvános meghallgatást kérhetnek. Az erdélyi kisebbséget illetően lényeges, hogy a záródokumentum rögzíti, hogy a nemzeti kisebbségek tagjait nem érheti hátrányos megkülönböztetés. A nemzetiségek kultúrájának, nyelvének és vallásának megőrzéséhez a kormányoknak kell megteremteniük a szükséges feltételeket.

Az elvándorlást és a menekültkérdést is érinti a záródokumentumnak a

mozgásszabadságra vonatkozó része, mely előírja, hogy minden egyénnek joga szabadon mozogni az országon belül, elhagyni az adott országot, és oda visszatérni. Korlátozások csak kivételes esetekben megengedettek.1045 A következőkben az erdélyi magyar kisebbség ügyében végzett, elsősorban magyar és a román bécsi érdekérvényesítő tevékenységet mutatom be, valamint az erre adott nyugati reakciókat. Emellett kitérek azoknak a nem-kormányzati szerveknek a fellépésére, akik a a helsinki folyamat keretében igyekeztek kiállni a jogaiban sértett romániai nemzeti kisebbségekért illetve a magyarországi menekültekért. Magyar fellépés Bécsben A magyar küldöttség vezetője, Erdős André nagykövet a bécsi utóértekezleten több alkalommal is felhozta az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogvédelmének kérdését, többnyire azonban nem nevezve nevén a valódi problémákat. Az 1988. január 29-i ülésen például hangsúlyozta felszólalásában, hogy az utótalálkozó célja, hogy minél gazdagabb tartalommal töltsék meg a helsinki záróokmány nyújtotta lehetőségeket. A fegyverzetcsökkentés és a gazdasági együttműködés témája után rátért a harmadik kosárba foglalt emberi dimenzió kérdéskörére. A kulturális együttműködés keretein belül az európai kulturális örökség védelmét is fontosnak nevezte – ám nem említette meg a

1045

A záródokumentum főbb pontjai, Bécs, 1989. január 17., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20.

290

romániai falurombolási tervet. A nemzeti kisebbségek ügyét véleménye szerint „nem lehet kizárólag az egyéni emberi jogok összefüggésében kezelni”, hanem a nemzetiségek kollektív jogainak elismerése is szükséges ahhoz, hogy e csoportok ápolhassák nyelvüket, kultúrájukat és hagyományaikat.1046 Mivel a bécsi utóértekezleten éppen a harmadik kosár témakörében volt a legnehezebb konszenzusra jutniuk a tagországoknak, külön kezdeményezésre kifejezetten az emberi jogok területére fókuszáló informális tanácskozásokra is sor került. Ilyen volt 1988. február elején az olasz külügyminisztérium támogatásával Velencében tartott nemzetközi tanácskozás, melyre a Helsinki Záróokmányt aláíró 35 országból érkeztek résztvevők, Románia képviselői viszont csak megfigyelői státuszban jelentek meg. Magyar részről Erdős André nagykövet is részt vett az egyeztetésen, és felszólalásában felvívta a figyelmet arra, hogy a kisebbségek hátrányos helyzetét nem lehet úgy kezelni, mint csupán az egyének jogainak csorbulását. Kiemelte a kisebbségeknek azon jogát is, hogy a kultúrájuk őrzését biztosító szervezetekkel és az anyaországgal közvetlen kapcsolatokat ápolhassanak. A nemzeti kisebbségek helyzetét az államok közötti viszony meghatározó elemeként értékelte. Bár elmondta, hogy Magyarország figyelemmel kíséri a határon túli magyarok helyzetét, és hozzá szeretne járulni a helyzet javításához, azonban a konkrét problémákat és a hivatkozott országokat ekkor sem említette. Megtették ezt azonban más országok, felvetve a romániai magyar kisebbség helyzetét is, mint problémás emberi jogi ügyet.1047 1988. április 19-én Erdős André ismételten felszólalt a bécsi utókonferencia plenáris ülésén, ekkor azonban már erősebb hangú kritikát fogalmazott meg Bukarest kisebbségpolitikájával szemben. Az Osztrák Hírügynökség tudósítása szerint a „megfigyelőket” meglepte a magyar magatartás, mivel „igen ritkán fordul elő, hogy a szovjet tömbhöz tartozó országok a szövetségeseik

egyikét

a

helsinki

megállapodások

utóértekezletének

valamelyikén

bírálják.”1048 Az osztrák hírközlemény beszámol a szovjet tömb történelmében először előforduló jelenségről is, hogy Romániából Magyarországra nagy számban érkeznek menekültek, akiknek megsegítésére Budapest eddig példa nélküli segélyprogramot indít.

1046

Magyar Nemzet, 1988. január 30. Velencei tanácskozás az emberi jogokról, Magyar Nemzet, 1988. február 4. 2.; A romániai magyar kisebbség sorsát is megvitatták Velencében, Magyar Nemzet 1988. február 6. 1. 1048 MTI bizalmas, Bécs, 1988. április 20., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1047

291

Jól mutatja a helyzet ambivalenciáját, hogy ugyan valamennyi jelenlevő számára világos volt, hogy a magyar felszólalásban kire vonatkozik a kisebbségeket sújtó kirívó intézkedéseket bíráló kritika, Erdős André továbbra sem nevezte nevén Romániát. Pozitív példaként viszont megemlítette a szovjet blokk más államainak – így Csehszlovákiának, Jugoszláviának és a Szovjetuniónak – a magyar kisebbséget érintő politikáját. Retorikájában ezen kívül a korábbi elemek ismétlődtek: hangsúlyozta, hogy az országok közötti kiegyensúlyozott kapcsolatok érdekében a nemzetiségeknek „a közeledés és összefogás hídjaként” kell megjelenniük, nem pedig „az elválasztás és az elidegenedés tényezőiként”. Kiemelte, hogy a nemzetiségek kérdése egyetlen országnak sem lehet belügye. Utalt a magyar közvéleménynek a kisebbségi létben élő magyarok sorsa iránti érzékenységére is. A román falurendezési tervről szintén körülírásokkal, de a hallgatóság számára érthető módon nyilatkozott a nagykövet: „Egyes legutóbbi, a nemzetiségeket érintő tervek és intézkedések különösen ellentétesek a Helsinki Záróokmány szellemével és betűjével, s ellentmondanak az utótalálkozón eddig kifejtett erőfeszítéseknek,

a

nemzetiségekre

vonatkozó

záródokumentum-szövegek

kialakuló

tartalmának is.” A magyar külpolitikai eltökéltség és visszafogottság furcsa egyvelegét fejezte ki az a kijelentés, miszerint az országnak „szilárd elhatározása”, hogy a nemzeti kisebbségek ügyében mind a bilaterális kapcsolatokban, mind a multilaterális fórumokon „higgadt, minden körülményt figyelembe vevő magatartást tanúsít”.1049 A magyar felszólalást követően az NSZK küldöttségét vezető Ekkehard Eikhoff nagykövet is megerősítette az elhangzottakat, azaz a nemzetiségek országok közötti kapcsolaterősítő szerepét. A helsinki folyamatban részes államok számára példaként állította Magyarországnak a német nemzetiséggel szemben folytatott politikai gyakorlatát.1050 Románia fékező magatartása és a nyugati reakciók A bécsi utóértekezleten az emberi jogi kérdésekben történő előrelépést nehezítette a román magatartás. 1988 júniusában Bukarest kemény hangon elutasította a záródokumentumra tett, május 13-án beterjesztett kompromisszumos javaslatot, melynek értelmében növelni kell a keleti tömb lakosságának jogait a kiutazás, a vallásgyakorlás és a szólásszabadság terén. Románia válaszul maga is beterjesztett egy javaslatot, mely azonban nem megy messzebb a

1049

A nemzeti kisebbség kérdése egyetlen országnak sem lehet belügye, Népszabadság, 1988. április 20. 1.; Erdős André a nemzeti kisebbségek sorsáról szólt a bécsi utótalálkozón, Magyar Nemzet, 1988. április 20. 1050 Utótalálkozó - Erdős André, Bécs, 1988. április 19., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20.

292

Helsinki és a Madridi Záróokmányban1051 már 1975-ben illetve 1983-ban lefektetett általános elveknél. A román küldött, Dumitru Aninoiu azt vetette a semleges és az el nem kötelezett országok szemére, hogy „meghajolnak az emberi jogokról alkotott nyugati elképzelések előtt”.1052 1988 szeptemberére Bukarest némiképp változtatott a bécsi utótalálkozón minden, az emberi jogok kérdéskörét érintő előre mutató változtatást elutasító román stratégián. A román küldöttség szeptember 6-7-én tárgyalásokat kezdett az osztrák, a svájci és a francia küldöttekkel arról, hogy hajlandónak mutatkoznak eddigi kifogásaik mérséklésére, bizonyos feltételek teljesülése esetén. Ezeket a küldöttség három pontban foglalta össze: „1. az európai biztonsági értekezlet résztvevői ne ösztönözzék kivándorlásra a román állampolgárokat; 2. a vallásszabadság kérdésében Románia enyhébb, az ateizmust jobban támogató megfogalmazást követel (…) 3. a szociális és gazdasági jogok területén (…) a lakáshoz való jogra, a munkanélküliség elleni harcra, az oktatásra és a női egyenjogúságra kell helyezni a hangsúlyt.” 1053 Az európai partnereket ugyanakkor meglepte az a román kijelentés, miszerint hajlandónak mutatkoznak a nemzeti kisebbséggel foglalkozó fejezet elfogadására, melynek értelmében „az államok kötelesek megteremteni, illetve védeni azokat a feltételeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy erősödhessék a területükön élő nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása.” Azt azonban, hogy a diplomáciailag egyre elszigetelődő ország mennyire gondolta komolyan ezen elvek valóságos érvényesítését, jól mutatja, hogy a nyugati diplomaták tudósítása szerint e mondathoz a román küldöttek hozzáfűzik azt az általános elvüket, hogy „minden ország maga felelős azért, ami a területén történik”, azaz már jó előre

1051

Az Ellenpontok erdélyi magyar szamizdat folyóirat szerkesztői már a madridi konferencia résztvevőinek is eljuttattak egy memorandumot és programjavaslatot, melyben felhívták a figyelmet a romániai magyarság helyzetére és megfogalmaztak bizonyos követeléseket kisebbségi jogaik védelmében. Lásd: Memorandum a helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez, Ellenpontok 8. szám, In: Ellenpontok, Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000, 315-317. 1052 Bukarest javaslatai a bécsi utótalálkozón, Magyar Nemzet, 1988. június 11.2. 1053 A román álláspontról még lehet tárgyalni. A bukaresti küldöttség diplomáciai offenzívába kezdett Bécsben, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 8. 1.

293

igyekeznek

kizárni

bármiféle

külső

ellenőrzés

vagy

beavatkozás

lehetőségét

a

kisebbségpolitika ügyében.1054 A román fellépés a nyugati országok részéről is éles reakciókat váltott ki. 1988. július 8-án Rudolf Torovsky osztrák nagykövet szólalt fel Bécsben, megfogalmazva, hogy Ausztriát és sok más államot is aggasztja Románia politikája, a kisebbségek létének veszélyeztetése. Hangsúlyozta, hogy a helsinki folyamatnak nem véletlenül képezi fontos részét a kisebbségek védelme: ez egy lényeges nemzetközi bizalomerősítő tényező is, különösen olyan országok esetében, akik „történelmi és etnikai okok miatt kötődnek egy-egy nemzeti kisebbséghez”. Elébe menve a leggyakoribb román ellenérvnek, kijelentette, hogy nem tekinthető a belügyekbe való beavatkozásnak, ha a bécsi találkozón a romániai német és magyar kisebbségek helyzete is terítékre kerül. A nagykövet beszámolt Ausztria ez ügyben tett eddigi lépéseiről is: egyrészt diplomáciai úton már kifejezte Bukarestnek a kisebbségek miatti aggodalmait, másrészt az osztrák parlament 1988 júniusában egyhangú határozatot fogadott el arról, hogy a kérdést a nemzetközi fórumok elé kell vinni. Torovsky az osztrák közvélemény döbbenetét is tolmácsolta, hozzátéve, hogy azt az osztrák kormány is osztja.1055 A román nagykövet, Dumitru Aninoiu éles hangú válaszban reagált a felvetésre, illetéktelen és jogtalan beavatkozásnak ítélve az utótalálkozó szellemével ellentétes osztrák felszólalást, mely az ismeretek hiányán alapul, és „táplálja az ideológiai nézetkülönbségeket, a konfrontáció

és

a

polémia

szellemét,

bátorítja

a

soviniszta,

nacionalista

megmozdulásokat.”1056 Az osztrák felszólalás gondolataival egyetértve szólalt fel William Bauer kanadai küldöttségvezető, megosztva a kanadai tapasztalatokat, melyek szerint a kisebbségek identitásának védelme magát az országot is csak erősítheti. Azt, hogy a nyugati országok mennyire figyelemmel kísérték a szovjet blokk kisebbségpolitikai álláspontját, jól mutatja, hogy a kanadai nagykövet idézte a szovjet pártértekezletnek a nemzetiségek jogainak fokozottabb érvényesítéséről hozott döntését. Felszólalásában nyilvánvalóan szerepet játszott a kanadai magyar emigráció aktivitása: beszámolt róla, hogy e kisebbségi csoport

1054

Uo. A bécsi utótalálkozón a nyugati küldöttségvezetők élesen bírálták a román magatartást, Magyar Nemzet, 1988. július 9. 1. 1056 Utótalálkozó - romániai kisebbségek, Bécs, 1988. július 8., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1055

294

rendszeresen kifejezi súlyos aggodalmait a Romániában történtek miatt, a kanadai kormány szerint jogosan. A svéd felszólaló szintén megerősítette az osztrák diplomata által elmondottakat, miszerint a bécsi találkozó szempontjából fontos kérdés a romániai nemzetiségek ügye, és általában a kisebbségek jogainak védelme, mely a harmonikus államközi kapcsolatok alapvető feltétele. Egyes nyugati felszólalók – így a brit, a norvég és az amerikai küldöttség vezetője – nem tértek ki külön a romániai nemzetiségi kisebbségek kérdésére, viszont rosszallásukat fejezték ki a bécsi utótalálkozó eredményességét fékező román magatartással szemben. A brit diplomata tarthatatlannak nevezte, hogy egyetlen állam legyen a gátja a nagy jelentőségű európai előrelépésnek, aki azt állítja, hogy a madridi záródokumentumhoz képest nem képzelhető el további elmozdulás. Az amerikai küldöttségvezető úgy fogalmazott, hogy Bukarest zsarolja az utótalálkozón részt vevő államokat, nagy felelősséget véve magára.1057 A bécsi utótalálkozó 1988. szeptember 23-i ülésén figyelemre méltó lépés történt az Európai Gazdasági Közösség részéről: a tizenkét tagállam együttes álláspontját képviselve szólalt fel Evangelosz Frangulisz nagykövet, a görög küldöttség vezetője. Megfogalmazta ezen országok aggodalmait, mivel a román „falurendezési” terv „sérti a kulturális örökség megőrzésének ügyét és az emberi jogok tiszteletben tartását.” Bár a román küldöttség magyarázatot próbált adni a bukaresti tervekről, azonban számos kérdést ennek során sem sikerült tisztázniuk.1058 Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) 1988 szeptemberében egy tiltakozó jegyzéket is küldött már Romániának, melyre nem kapott választ. E jegyzék nyilvánosságra hozatalát mindenekelőtt Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter sürgette.1059 A nem-kormányzati szervezetek aktivitása A sajtó és az MTI több nem-kormányzati szervezetnek a bécsi utótalálkozó keretében kinyilvánított tiltakozásáról is beszámolnak. Az Emberi Jogok Nemzetközi Szövetsége (Fédération internationale des ligues des droits de l’Homme, FIDH)1060 1988. szeptemberi felszólalásában fogalmazta meg, hogy a román „falurendezési” és „korszerűsítési”

1057

Uo. A bécsi utótalálkozón az EGK ismét bírálta a bukaresti tervet, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 24. 2. 1059 SZER, München, 1988. szeptember 23., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1060 Az 1922-ben Párizsban alapított FIDH az első nemzetközi emberi jogi ernyőszervezet, mely ma már mintegy 100 ország szervezeteit fogja össze. Lásd Blahó-Prandler (2005) 492. 1058

295

programban az emberi jogok és a helsinki záróokmányban foglaltak súlyos megsértését látják. A szervezet, aki azt is kiemelte, hogy a román politika következtében sokan a Magyarországra történő menekülést látják az egyetlen megoldásnak, az utótalálkozó delegációit is felkereste, hogy felhívják a figyelmüket a problémára. A bécsi utótalálkozón a szervezet felszólította a részt vevő küldöttségeket, hogy fejezzék ki tiltakozásukat, terjesszék valamely ENSZ fórum – például az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága - elé a falufelszámolási terv ügyét, és országaik fogadják be a Romániából érkező menekülteket. A szervezet részletes dokumentációt állított össze a romániai menekültek megoldatlan családegyesítési ügyeiről, amit átadott az ülés résztvevőinek. A Bécsben tartott nemzetközi sajtóértekezletén az FIDH munkatársai kifejtették, hogy nem tudjál elfogadni azt a román álláspontot, mely belügynek tekinti az emberi jogok helyzetét, hiszen annak védelme nemzetközi elveken alapul, így nem alávethető az állami szuverenitás elvének. A FIDH memorandumában a Magyarországra érkező romániai menekültekkel is foglalkozik: értékelésük szerint már a magyar lakosság szívesen fogadja az érkezőket, a magyar hatóságokat túlságosan leterheli az új feladat, és nem képesek kielégítő anyagi és egészségügyi ellátást nyújtani a menekülteknek. Bírálták a nyugati államok magatartását is, akik „eddig csak kivételes esetekben mutatkoztak készeknek a romániai menekültek beengedésére”.1061 A szervezet a későbbiekben is aktívan fellépett a Magyarországra érkezett erdélyi menekültek érdekében. 1988. október 12-16. között ténymegállapító küldöttségük járt Budapesten és Debrecenben is, a menekültek helyzetét vizsgálva. Szakértőik eredetileg Romániába terveztek volna utazni, de Bukarest a szokásos érvvel – az RSZK „független és szuverén ország”, aki nem fogadja területén „bármilyen külföldi szervezet ellenőrzését” – tagadta meg a beutazásukat. Látható, hogy ez a román hozzáállás negatívabb megítéléshez vezetett, mint azok az esetek, amikor beengedték a külföldi delegációkat az országba, és a román kirakatpolitikát láttatták velük. Bár Magyarországon a szervezet tagjai valamely magas szintű politikussal – első sorban Szűrös Mátyással – szerettek volna tárgyalni, a hivatalos álláspont megismerése céljából, de Budapest külpolitikai okokból ezt a kérést visszautasította, ugyanis el akarta kerülni annak látszatát, hogy hivatalos látogatásról van szó. A korszak ellentmondásosságát jól mutatja, hogy ugyanakkor a Külügyminisztérium maga ajánlotta és 1061

Román faluprogram - bécsi sajtóértekezlet, Bécs, 1988. szeptember 28., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20.; Tiltakozások a falvak felszámolása ellen, Népszabadság, 1988. szeptember 29. 2.

296

szervezte meg a háttérből a Magyar Vöröskereszttel, az egyházakkal, az ellenzéki szervezetekkel valamint magukkal a menekültekkel való találkozókat. A közvetlen párbeszéd elhárítása ugyanakkor azt eredményezte, hogy a nemzetközi szervezet zárójelentése a Külügyminisztérium szemüvegén keresztül pontatlan volt, és nem tartalmazott számos általuk lényegesnek tartott információelemet.1062 Patrick Baudouin, a FIDH főtitkára az útról tartott párizsi sajtóértekezletén elmondta, hogy a Magyarországon tartózkodó erdélyi menekültek „lidércnyomásszerű leírást adtak, a romániai hétköznapi viszonyokról, (…) panaszkodtak a nemzeti kisebbségek jogainak eltiprására, a rendszer elnyomó jellegére, a beolvasztás politikájának meggyorsítására, a mindennapi anyagi nehézségekre és a falurombolási programra.”1063 Az Emberi Jogok Nemzetközi Szövetsége arra kérte a magyar vezetést, hogy ajánlják fel a politikai menekültstátuszt a Romániából érkezőknek. A nemzetközi szervezeteket a menekültek ellátásának segítésére, a nyugati országokat pedig ismételten a Magyarországról továbbutazni kívánó menekültek befogadására bátorította a főtitkár.1064 Több finn szervezet is felszólította a bukaresti kormányt a magyar kisebbség és az egyéb nemzetiségek jogainak tiszteletben tartására, köztük az Európai Biztonságért Küzdő Finn Nemzeti Bizottság, mely kiemelte, hogy a román magatartás nemcsak a magyar-román kétoldalú kapcsolatra, de a nemzetközi légkörre is negatív hatással van. A Liberális Világunió kongresszusa szintén „mélységes aggodalmát” fejezte ki a romániai nemzetiségek helyzete miatt.1065 A norvégiai Helsinki Bizottság 1988. június legvégén juttatta el a román „falurendezési” tervet elítélő felhívását az oslói román nagykövetséghez és a norvég kormányhoz. A felhívásban, melyhez 65 ismert norvég politikus, értelmiségi és egyházi személyiség adta a nevét, felszólítják a román kormányt a nemzetközileg elismert emberi jogok, azaz a helsinki záróokmányban foglaltak tiszteletben tartására. Ezen túl sürgetik Bukarestet, hogy „a külvilággal meglevő politikai és gazdasági kapcsolatok szélesítésével is javítsa a lakosság

1062

Az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezete anyagának felterjesztése, 1988. december 13., Külügyminisztérium, Adminisztratív ügyiratok, ENSZ MNL XIX-J-1-k/1989 139. d. 1063 Román falurombolás - UNESCO, emberi jogi szervezet, Párizs, 1988. október 28., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1064 Uo. 1065 Az Emberi Jogok Nemzetközi Társasága felhívása: ENSZ fórum vizsgálja meg a román falufelszámolási terveket, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 29. 3.

297

életfeltételeit”. Az oslói kormánytól a felhívást aláírók azt kérik, igyekezzenek maguk is befolyást gyakorolni a román kormányra, „reformpolitikája” felülbírálása érdekében. 1066 Záródokumentum fenntartásokkal Bukarest 1989. január 5-én, a megbeszélések végső szakaszában, amikor a kompromisszumos záródokumentum-tervezet módosítására már nemigen látszott lehetőség, még mindig úgy nyilatkozott, hogy nem fogadja el a dokumentumot, mivel annak számos pontjával – így a vallásszabadságot, az emberi jogi ellenőrző mechanizmust és az állampolgárok kiutazási jogát szabályozó részekkel – nem tud egyetérteni. Kijelentette, hogy az általa kifogásolt részek kihagyása nélkül nem fogja aláírni a dokumentumot.1067 A román kormány két héttel később végül ugyan mégis elfogadta a bécsi utótalálkozó záródokumentumának szövegét, ám ahhoz nyilvános kormánynyilatkozatban rögzítette „fenntartásait és értelmező megállapításait”. Ebben lefekteti, hogy „Románia attól az óhajtól vezérelve vett részt a bécsi összeurópai találkozó munkálataiban, hogy hozzájáruljon a bizalom, a biztonság és az együttműködés erősítéséhez a földrészen, hogy újabb távlatok nyíljanak az európai országok kapcsolataiban - a Helsinki Záróokmány szellemében és annak megfelelően - a teljes jogegyenlőség, a nemzeti függetlenség és szuverenitás tiszteletben tartása, a belügyekbe való be nem avatkozás és a kölcsönös előnyök elvei, valamint minden nép azon joga alapján, hogy önállóan határozza meg gazdasági-társadalmi fejlődésének útját.”1068 Az emberi jogokra vonatkozó résszel kapcsolatban elismerik, hogy az számos olyan fontos előírást tartalmaz, amit Bukarest is támogat. Hozzáfűzik ugyanakkor, hogy véleményük szerint egyes rendelkezések sértik a Helsinki Záróokmány alapelveit és szellemiségét: „Az ilyen előírások módot adhatnak a más államok belügyeibe való beavatkozásra, a nemzeti függetlenség és szuverenitás megsértésére, serkenthetik és bátoríthatják az obskurantista, retrográd tevékenységeket és megnyilvánulásokat. A dokumentum

1066

Népszabadság, 1988. július 9. Bécsi utótalálkozó - román bejelentés, Bécs, 1989. január 5., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1068 A román kormány nyilatkozata, Bukarest, 1989. január 17., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20., 1067

298

úgyszintén tartalmaz olyan előírásokat, amelyek tulajdonképpen ösztönzik a kivándorlást és bátorítják az értelmiség elcsábítását (…)”1069 A román küldöttség Bécsben is nyíltan kijelentette, hogy Románia semmi esetre nem vállalja a záródokumentum azon pontjainak teljesítését, melyekkel kapcsolatban módosításokat javasolt, és amelyekkel nem tud egyet érteni. Szerintük az emberi jogok és alapvető szabadságjogok gyakorlását a román alkotmány már eddig is biztosította.1070 Várkonyi Péter külügyminiszter a román fenntartásokat úgy kommentálta, hogy mivel egy minden résztvevő által jóváhagyott nemzetközi okmányról van szó, az abba foglalt feladatokat mindenki köteles teljesíteni, hiszen a dokumentum „nem egy svédasztal”, amiről ki-ki válogathat.1071 Várkonyi a bécsi záródokumentumot az EBEÉ Helsinki óta legjelentősebb, rendkívül tartalmas okmányának értékelte, hangsúlyozva, hogy Budapest annak teljes körű végrehajtására törekszik majd, és ugyanezt várja el a többi részes államtól is. Magyarország részben a helsinki folyamat gyümölcsének tekintette azt is, hogy enyhült a korábbi „blokk-megközelítés”, halványult „a régi beidegződéseken alapuló, mesterségesen kialakított ellenségkép”, azaz a javaslatok kidolgozásánál az együttműködés szándéka és a közös érdekek felismerése fontosabbnak bizonyult annál, hogy ki milyen szövetségi rendszerhez tartozik. A záródokumentum egyik erényeként emelte ki – Bukarest megnevezése nélkül – a leggyakoribb román ellenérv cáfolatának lefektetését: „Elszigetelődött az a felfogás, amely szerint a be nem avatkozás elvére való hivatkozással minden jogos kritikai észrevétel elhárítható és ki lehet bújni a kötelezettségek teljesítése alól. A bécsi tárgyalások megerősítették, hogy a vállalt kötelezettségek betartása nem lehet a résztvevők kizárólagos belügye. A belső törvények nem kerülhetnek ellentétbe a kormányok által vállalt nemzetközi kötelezettségekkel.”1072 A magyar külügyminiszter elégedettségét fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy az országa számára különösen fontos nemzeti kisebbségi jogok kérdése is figyelmet kapott, bár e téren

1069

Uo. 1989. január 18. hírei, MTI, http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1071 Utótalálkozó - Várkonyi-interjú, Bécs, 1989. január 17., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1072 Várkonyi - teljes, MTI, 1989. január 18., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1070

299

Budapest többet szeretett volna elérni: például a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elismerését.1073 9.3.2.3. Európai Parlament A magyar diplomácia, a nyugati magyar emigráció, és természetesen az Európai Parlamentben jelenlevő NSZK diplomáciai sikerének is köszönhető, hogy a nyugati képviselők alkotta Európai Parlament napirendjére tűzte a romániai nemzeti kisebbségek helyzetének ügyét. Az Európai Parlament 1988. július 7-én határozatot fogadott el, melynek elítélte a román kormánynak „a nemzeti kisebbségek, kivált a magyar nemzetiség ellen irányuló »brutális politikáját«”. A határozat, melyet csak a szélsőjobb EP-képviselői nem szavaztak meg, sajnálatának adott hangot a magyar-román kapcsolatok kiéleződése miatt. A lakosok városokba történő áttelepítésével járó román „falurendezési” program a dokumentum szerint súlyosan sérti az emberi jogokat és így a helsinki záróokmányban foglaltakat. 1074 A határozat felszólította az EGK Miniszterek Tanácsát, hogy Bukarest számára is tegye világossá ezt az álláspontot. Egyben kifogásolták, hogy a bécsi utóértekezleten Románia akadályozza a lényegi előrelépést a kisebbségvédelem, valamint az utazási és tájékoztatási szabadság területén. Az EP a magyar-román határ megnyitására is felszólította Bukarestet, hogy lehetővé váljon a szabad személy- és árumozgás a két ország között. A dokumentum ugyanis arról is tájékoztatást ad, hogy sok romániai magyar Magyarországra menekül az otthoni elnyomás miatt.1075 Bár a határozat kimondta, hogy Bukarest kisebbségpolitikája súlyosan veszélyezteti az EGK és Románia között kialakítandó együttműködés jövőjét, az Európa Közösség brüsszeli bizottságának környezetvédelmi felelőse, Stanley Clinton úgy nyilatkozott, hogy egyelőre nem áll szándékukban megszakítani a megkezdett párbeszédet Romániával.1076 A parlamenti vitában felszólalt Habsburg Ottó, a kereszténydemokrata csoport képviselője, Európa Pol Pot-jához hasonlítva a román elnököt, aki „kizárta országát a civilizált államok

1073

Uo. Az Európai Parlament figyelmeztette Bukarestet, Népszabadság, 1988. július 8. 2. 1075 SZER, München, 1988. július 7., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1076 Az Európai Parlament figyelmeztette Bukarestet, Népszabadság, 1988. július 8. 2.; Az Európai Parlament aggódik a Romániában kialakult helyzet miatt, Népszabadság, 1988. július 9. 1074

300

sorából.”1077 Arra reagálva, hogy Románia visszautasította az EGK által neki felajánlott élelmiszersegélyt, azzal a javaslattal állt elő Habsburg Ottó, hogy e segélycsomagot a magyar kormánynak lehetne felajánlani a Romániából érkező menekültek megsegítésére. A magyar kisebbség védelmében szólalt fel közös fellépésre buzdítva Sergio Serge olasz kommunista képviselő, Aldeola Mori spanyol szocialista képviselő és Guy Guermeur francia konzervatív képviselő is, aki szerint a Romániához hasonló rendszerekkel nem lenne szabad kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat létesíteni, illetve a már meglévőket felül kellene bírálni . Az EP-képviselők a vita után – az EP történetében nem szokványos módon - magyar és román emigránsok küldöttségét is fogadták, akik felolvasták az Európai Parlamentnek írt beadványukat, amit a képviselők tetszésnyilvánítással fogadtak. A magyar küldöttséget Hunyadi István történész vezette, aki tolmácsolta az erdélyi magyarok reményeit is az EP fellépésével kapcsolatban.1078 1988 augusztusában az Európai Parlamentben az Európai Néppárti képviselők csoportja követelte, hogy az Európai Gazdasági Közösség függessze fel azon gazdasági tárgyalásokat Bukaresttel, melyek célja gazdasági kedvezmény nyújtása lenne. A Néppárti csoport vezetője, Axel N. Zarges, Hessen tartomány EP-képviselője felszólította az EGK bizottságát és a miniszteri tanácsát, hogy tanúsítson erélyesebb magatartást az emberi jogokat durván megsértő

román

kormánnyal

szemben.

Véleménye

szerint

a

tárgyalások

teljes

megszakításával az EGK nyomást tudna gyakorolni Bukarestre, hogy változtasson a német és a román nemzeti kisebbségeket módszeresen üldöző politikáján. A tárgyalások folytatásának Zarges szerint előfeltételének kellene lennie a az elnyomó politika feladásának, és – az eddig megvont - román engedélynek, hogy az EGK segélyprogrammal támogathassa az arra rászorulókat Romániában.1079 1988. szeptember végén az Európai Parlament nyolctagú kereszténydemokrata csoportja – mely francia, olasz, holland, görög és nyugatnémet képviselőkből állt -, tényfeltáró útra is elment Romániába, elsősorban, hogy az ott élő német és magyar kisebbség életét és a területrendezési programot tanulmányozza. Ennek megfelelően Dimbovita, Brassó és

1077

SZER, München, 1988. július 7., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. Uo. 1079 A közös piaci kereszténypártok sürgetik a gazdasági tárgyalások felfüggesztését Bukaresttel, Magyar Nemzet, 1988. augusztus 26. 3. 1078

301

Kovászna megyéket is felkeresték, és ott találkoztak a néptanácsok elnökeivel, a kisebbségek egyes képviselőivel, valamint megtekintettek ipari és mezőgazdasági vállalatokat és kulturális létesítményeket.1080 A bukaresti magyar nagykövet jelentése szerint Románia 1988 augusztusában és szeptemberében már a negyedik nyugat-európai parlamenti küldöttséget hívta meg az országba, annak érdekében, hogy ellensúlyozni próbálja az őt ért nemzetközi kritikákat, és „szalonképessé tegye” idealizált keretek között bemutatott „településrendezési és fejlesztési” programját. Ez az aktivitás egyúttal Magyarország nemzetközi lejáratását is szolgálta, hiszen amennyiben Romániának sikerül cáfolnia a magyar vádakat, Budapest szava hitelét vesztené Nyugaton.1081 Azt, hogy a Románia által megrendezett körutak és „modellfalvak” bemutatása valóban célt értek, jól mutatja, hogy az Európa Parlament delegációjában Romániából hazatérő egyes képviselők is úgy nyilatkoztak, hogy az országban „nem látta semmiféle bizonyítékát az emberi jogok megsértésének.” Habsburg Ottó ugyanakkor – aki szintén e frakcióhoz tartozott – éles kritikával illette a delegációban résztvevők naivitását.1082 9.4. A magyar multilaterális diplomáciai fellépés mérlege A fenti példákból kirajzolódó kép azt mutatja, hogy ugyan a magyar diplomácia a korábbiakkal ellentétben 1988-89 folyamán valóban igyekezett felhívni a nemzetközi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek és az erdélyi menekültek helyzetére, azonban a retorikára az óvatosság és a konkrétumok kerülése volt jellemző. Magyarország olyannyira igyekezett elkerülni a támadó hangnemet, hogy többnyire nem nevezte nevén sem Romániát, sem az ország konkrét, a kisebbségeket sértő intézkedéseit, és a Magyarországra érkező menekültekkel a megoldatlan családegyesítési ügyekkel kapcsolatban sem szolgáltatott semmiféle adatot vagy tényeket felszólalásai során. A New York-i ENSZ nagykövet jelentése szerint a magyar diplomácia túlzott óvatossága és a folyamatos mentegetőzés több esetben visszájára fordult: a név és konkrétumok nélküli magyar célozgatásokat gyakran nem csak a címzettek vették magukra, és azok csak újabb félreértéseket szültek. A nagykövet értékelése

1080

Az Európai Parlament küldöttsége Bukarestben, Magyar Nemzet, 1988. szeptember 27. 2. Európa parlament kereszténydemokrata pártcsoport képviselőinek romániai látogatása, Bukarest, 1988. október 4.,, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS-288. f. 22/1988 1082 SZER, München, 1988. október 4., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. szeptember 20. 1081

302

szerint az ENSZ tagállamok a románhoz képest kevéssé voltak tisztában Budapest céljaival.1083 A felszólalások nyelvezetében magyar részről éppúgy megtalálhatóak a szocialista retorika „kötelező” elemei – a nemzetiségek, mint a „közeledés hídjai” vagy a „barátság építőkövei” -, mint a nyugati országok által „szívesen hallott” elemek, mint az egyetemes emberi jogok tiszteletben tartásának fontossága. Magyarország érvelésében elsősorban a bevett román sablonokat igyekezett cáfolni, hangsúlyozva, hogy az emberi jogok helyzete nem tekinthető egy ország belügyének. Emellett a nyugati fórumokon igyekezett kerülni a nemzeti elemek, mint például a határon túli magyarság iránti felelősségvállalás hangsúlyozását,– mely közben a hazai kommunikációban megjelent -, attól tartva, hogy ezzel alapot szolgáltatna a Románia által gyakran hangoztatott nacionalista és revizionista magyar törekvések vádjához. A magyar diplomácia egy másik tudatos eszköze a „jó példával elöljárás” volt, vagyis ő maga hangsúlyozottan az emberi és kisebbségi jogok hazai tiszteletben tartását tűzte ki célul szavakban, és ezt igyekezett demonstrálni tettekben is azzal, hogy az emberi jogok területén a fakultatív kötelezettségvállalásoknak is alávetette magát.1084 Így volt alapja amellett érvelni, hogy hasonló magatartást vár valamennyi más országtól is. Bár a szocialista blokk országainak az emberi jogok melletti elkötelezettséget a nyugati kormányok fenntartásokkal kezelhették, a Magyarországon ebben az időszakban beindult belpolitikai reformfolyamatok növelték a vezetés által mondottak hitelességét. Nem véletlen, hogy Budapestnek a céljai között szerepelt, hogy a magyar-román konfliktust a nemzetközi szervezetekben részes országok ne a Kelet-Nyugat szembenállás „csomagjának” egyik elemeként, és ne a szocialista országok maguk között rendezendő ügyeként kezeljék. Ezen a ponton valóban áttörésnek tekinthető az a nyugati diplomatákat és a szocialista országok képviselőit éppúgy meglepő új helyzet, hogy Magyarország nemzetközi fórumokon a saját szövetségesével szemben fogalmazott meg kritikát, sőt csatlakozott a többi szocialista ország által elutasított vagy bojkottált nyugati kezdeményezésekhez is. A magyar vezetés nemzetközi aktivitása sikerének is tekinthető, hogy szinte valamennyi illetékes nemzetközi szervezetnek napirendjére kerültek a romániai kisebbséget érintő

1083

Romániai nemzetiségek kérdése az ENSZ-ben, 1988. szeptember 13., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288. f. 22. cs. 1084 Lásd fentebb a Politikai és Polgári Jogok Egyezségokmánya 41. cikkéhez és a Fakultatív Jegyzőkönyvéhez történt magyar csatlakozás példáját.

303

jogsértések, a konkrét intézkedések eredményeivel Budapest kevés esetben volt valóban elégedett. Mivel Magyarország tájékoztatója tevékenysége és a külföldi tényfeltáró csoportok látogatása során mindenekelőtt a „befolyásolás vádjának elkerülésére” koncentrált, az illetékesek nem minden esetben szerezték meg a komplex nézőpont kialakításához szükséges háttér-információkat, és ez több esetben a témáról készült jelentésekben is tükröződött. A nem-kormányzati szervezetek tényfeltáró munkája és a diplomáciailag érzékeny információk nyíltabb ismertetése a nemzetközi fórumokon a fentiek miatt különösen fontos értéket hordozott.

304

10. Út az 1951. évi Genfi menekültügyi konvencióig „A Külügyminisztérium hosszabb ideje foglalkozik a menekültügyi egyezményhez való csatlakozás, illetőleg a menekültügyi főbiztossal való kapcsolatfelvétel kérdésével. Az a fő probléma, ha csatlakozunk, hogyan tarthatjuk távol a más országból érkezőket.” 1085 A következőkben arra a nemzetközi szervezetre és egyezményre fókuszálunk, mely végül megteremtette a nemzetközi jogi kereteket a Romániából érkező menekültek státuszának rendezéséhez. Megvizsgáljuk az 1951. évi genfi menekültügyi konvenció jelentőségét, és azt az utat, amit Magyarország bejárt, mire hosszas mérlegelés után az egyezményhez való csatlakozás mellett döntött, elsősorban rövid távú szempontok figyelembe vételével.1086 10.1. Menekültek védelme a nemzetközi jogban A „menekült” fogalom nemzetközi jogi szabályozása a világháborúk által kiváltott menekülési hullámok következtében vált szükségessé. Európa már az első világháborút követően óriási mértékű menekültáramlattal szembesült. Bár akkor a Népszövetség keretein belül nem hoztak létre kifejezetten a menekültüggyel foglalkozó szervezetet, szükségesnek látták az utazási dokumentum nélküli – többségében orosz és örmény – menekült csoportok helyzetének szabályozását, biztosítva nekik a szükséges azonosítási okmányokat.1087 A Népszövetség két kijelölt menekültügyi főbiztosa, a norvég Fridtjof Nansen (hivatalban 192130 között) és az amerikai James McDonald (1933-35 között) is kiemelt figyelmet fordított a menekültek védelmének rendezésére.1088 A második világháború lezárása után az ENSZ intézményrendszere a menekültügy szabályozása során már nem az etnikai csoportokat, hanem az egyént állította a

1085

Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 16., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 1086 Erről lásd: Kaszás Veronika (2008): Diplomatic way to the 1951 Geneva Convention, In: REGIO Volume 11/2008, 67-95., valamint Uő. (2011): Diplomáciai megoldáskeresés az 1987-89 között Magyarországra érkező erdélyi menekültek helyzetének rendezésére, In: Magyar Kisebbség, 2011/3-4. szám, Kolozsvár, 112-138. 1087 Kardos Gábor (1989): A menekült státusz nemzetközi jogi szabályozása és elnyerése a nemzetközi gyakorlatban, In: Timoránszky Péter (szerk.): A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, I. kötet, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 17-37., 18-19. 1088 Lásd: Cutts, Mark (szerk.) (2000): The state of the world’s refugees. Fifty years of humanitarian action, UNHCR, Oxford University Press, 2000, 15. és Tóth (1994) 50-51.

305

középpontba.1089 1947 júliusában állították fel az UNHCR „elődszervezetének” tekinthető Nemzetközi Menekültügyi Szervezetet (International Refugee Organization, IRO), az ENSZ nem állandó jellegű szakosított szervezetét. Három évre szóló programjában az európai menekültek megsegítését, ellátását, hazatelepítését, jogi és politikai védelmük biztosítását tűzte ki célul. A gyakorlatban az IRO segítségével mintegy 73 ezer ember tért vissza szülőföldjére, és több mint egymillióan települtek át másik országba. A szervezet 1952 februárjában megszűnt, míg az európai menekültek ügye részben továbbra is megoldatlan maradt.1090 Ami a menekültek védelmére vonatkozó, vagy legalábbis vonatkoztatható nemzetközi jogi egyezményeket, nyilatkozatokat illeti, érdemes megemlítenünk, hogy a menedékjog már az 1951. évi genfi menekültügyi egyezmény előtt keletkezett egyetemes nemzetközi jogi dokumentumokból is levezethető volt.1091 Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 14. cikkében kimondja: „Minden személynek joga van az üldözés elől más országban menedéket keresni és a más ország nyújtotta menedéket élvezni.”1092 Kivételt jelentenek a nem politikai bűncselekmény miatt, kellőképpen megalapozott okkal üldözöttek, valamint az ENSZ szellemiségével ellentétesen tevékenykedő személyek.1093 Bizonyos nemzetközi humanitárius alapelvekből is következik a menekültek védelmének kötelessége. Ilyen az ENSZ Alapokmányába foglalt, az emberi jogok tiszteletben tartásának és az államok közötti együttműködésnek a kötelezettsége, vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában és a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában rögzített családok egységének elve (melyből következik a családegyesítések elősegítésének kötelessége).1094 Az Egyezségokmány 2. cikke a diszkrimináció, 7. cikke a kínzás, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát is megfogalmazza. Utóbbi témakörrel foglalkozik az ENSZ 1984. évi kínzás elleni egyezménye is. 1095

1089

Kardos (1989) 22. Cutts (2000) 16-18. 1091 A menekültekre is vonatkozó egyetemes emberi jogi normákat tekinti át Tóth (1994) 87-92. 1092 Idézi: Ambrus Ágnes (2001): A menedék a nemzetközi jogban. In: Kőszeg Ferenc (szerk.): Menedékjog a magyar gyakorlatban. Kézikönyv a menekültügyi eljárás résztvevői számára, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 21-46., 23. 1093 Ambrus (2001) 23. 1094 A családok védelmét a Nyilatkozat 16. cikkének 3. bekezdése illetve az Egyezségokmány 23. cikke szabályozza. Kardos (1989) 24-25. 1095 Ambrus (2001) 25-27. 1090

306

A fenti dokumentumok témánk szempontjából azért is jelentősek, mivel a nyolcvanas évek végén mintegy hetven állam – köztük a szocialista országok, Kína és Jugoszlávia kivételével – nem voltak részesei az 1951. évi genfi menekültügyi egyezménynek, 1096 viszont az említett nemzetközi előírások egyebek mellett Magyarországon is érvényben voltak.1097 10.1.1. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és az 1951. évi genfi menekültügyi egyezmény Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatalát az ENSZ Közgyűlése 195. december 14-én elfogadott, 1951. január 1-jén hatályba lépett 428. számú határozatával hozta létre, mandátuma eredetileg három évre szólt.1098 A főbiztost az ENSZ Közgyűlése választja az Egyesült Nemzetek főtitkára jelölése alapján.1099 Az UNHCR alapszabályzatának 2. cikke rögzíti a főbiztos tevékenységének politikamentes, humanitárius és szociális természetét, mely a hidegháborús időszakban alapvető fontosságú volt a szervezet hatékony működéséhez.1100 Az UNHCR-rel csaknem egy időben, 1952-ben hozták létre az Európai Migrációs Kormányközi Bizottságot (International Committe for European Migration), mely 1987-ben Nemzetközi Migrációs Szervezetté (International Organization for Migration, IOM) alakult át.1101 A szervezet alapvető célja megalakulásakor az volt, hogy segítse az európai menekültek tengerentúli országokba történő kivándorlását.1102 A menekültek helyzetét szabályozó 1951. évi egyezményt a menekültekről és hontalanokról szóló, 1951 júliusában Genfben megrendezett ENSZ-konferencián fogadták el, és július 28-án nyitották meg aláírásra. A dokumentum 1954. április 22-én lépett hatályba.1103 A genfi konferencián a kommunista országok közül egyedül Jugoszlávia vett részt. Az UNHCR-rel történő együttműködésnek az ország már pár évvel később, az 1956-os forradalom leverését követően hasznát vette. A több mint 14 ezer Magyarországról érkező menekült befogadásához ugyanis a Menekültügyi Főbiztosság nyújtott Jugoszláviának segítséget. 1104 Az egyezmény

1096

Kardos (1989) 21. Ambrus (2001) 25-27. 1098 Uo. 37. 1099 Uo. 38. 1100 Cutts (2000) 19. 1101 A szervezetnek Magyarország 1992-ben vált tagjává. Tóth (1994) 63. 1102 Cutts (2000) 22. 1103 Uo. 23. 1104 Uo. 29-30. 1097

307

megszületése lehetővé tette azon menekültek helyzetének rendezését is, akiknek állampolgársága a második világháború óta rendezetlen volt.1105 Az 1951. évi egyezmény két legfontosabb cikke az 1. és a 33.: előbbi a menekült fogalmát definiálja, utóbbi pedig a kiutasítás vagy visszaküldés („refoulement”) tilalmát fekteti le. A 35. cikk értelmében az UNHCR ellenőrző funkciót is betölt, az egyezményben foglaltak gyakorlatban történő megfelelő érvényesítését vizsgálva.1106 Az egyezmény menekült-fogalma a korábbiaktól eltérő szemléletet tükröz: nem csak csoportos, de egyéni alapon is azonosíthatóvá váltak a menekültek.1107 Az ENSZdokumentum szerint menekült az a személy, aki „faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása vagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja származási országának védelmét igénybe venni.”1108 A menekültügyi egyezmény ugyanakkor nem ad egyértelmű útmutatást arra vonatkozóan, miként, milyen hatóság ítélete alapján döntsön arról az egyezményben részes állam, hogy kinek adják meg a menekült státuszt.1109 Így viszonylag nagy szabadságot hagy a menekültstátus iránti kérelmeket elbíráló részes államoknak, hogy mennyire szűken vagy tágan értelmezik az „üldözéstől való megalapozott félelem” fogalmát a gyakorlatban.1110 A magyar államnak a nyolcvanas évek végén a romániai menekültek esetében gyakorolt visszaadási gyakorlata fényében érthető, miért volt igen nagy jelentősége az egyezmény 33. cikkében rögzített ún. non-refoulement elvnek,1111 mely szerint a menekült státuszt elnyert személyt tilos visszaadni annak az államnak, ahol üldöztetésnek lehet kitéve. Kivételt

1105

Tóth Pál Péter (2001) 33. Türk, Volker – Nicholson, Frances (2003): Refugee protection in international law: an overall perspective, In: Feller, Erika – Türk, Volker – Nicholson, Frances (szerk.): Refugee Protection in International Law. UNHCR’s Global Consultations on International Protection, Cambridge University Press, 3-45., 35-36. 1107 Cutts (szerk.) (2000) 24. 1108 UNHCR Magyarországon, http://www.unhcr-centraleurope.org/hu/kit-tamogatunk/menekultek.html, Megtekintve: 2013. március 20. 1109 Nagy (1989) 121. 1110 Lásd Kardos (1989) 29-31. 1111 A visszaküldés tilalmát megfogalmazza egyebek mellett a kínzás elleni egyezmény 3. cikke, az 1949. évi genfi egyezmény 4. cikke és a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának 7. cikke is. Lásd: Feller, Erika et al. (szerk.) (2001): Refugee protection. A guide to international refugee law, UNHCR – IPU, 14. 1106

308

jelenthetnek az ország biztonságára veszélyt jelentő, vagy súlyos bűncselekmény miatt elítélt személyek.1112 Az 1951. évi egyezmény eredetileg csupán az 1951. január 1. előtt menekültekké váló személyekre vonatkozott. Az újabb és újabb menekülthullámokat kiváltó események azonban ezt követően sem értek véget. 1951-et követően – amikor az UNHCR még elsősorban Európára, és kevésbé az Európán kívüli menekültek ügyeire koncentrált - éppen az 1956-os magyar forradalom leverése következtében Magyarországot elhagyó 200 ezer menekült helyzetének rendezése jelentette az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága számára az egyik első komoly feladatot. Az UNHCR-nek a magyar menekültek ügyében tett erőfeszítései precedenst jelentettek arra nézve, hogy a gyakorlatban a genfi egyezmény az 1951. után menekültté válókra is vonatkoztatható.1113 1967. január 31-én létrejött kiegészítő jegyzőkönyv végül formailag is feloldotta az 1951-es egyezménybe foglalt időbeli korlátozást.1114 10.2. Az 1951. évi genfi egyezményhez történő magyar csatlakozás mérlegelése – érvek pro és kontra Az erdélyi menekültek problémájának megoldására az alternatív szervezetek és jogász szervezetek körében már 1988 folyamán megfogalmazódott a genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás lehetősége.1115 Az Országgyűlésben Király Zoltán képviselő és öt képviselőtársa 1988 márciusában javasolták a parlament elnökének beterjesztett indítványukban, hogy a kormány forduljon az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságához. A javaslat azonban akkor nem kapott sem nyilvánosságot, sem érdemi reakciót. 1116 A pártvezetés 1988 őszéig nem foglalkozott komolyan az UNHCR-rel történő kapcsolatfelvétel lehetőségével. Az MSZMP KB Külügyi Osztályának 1988. szeptember elsejei elemzése számba veszi, milyen lehetőségek jöhetnek szóba a Romániából érkező menekültek helyzetének rendezésére. A terjedelmes anyag utolsó pontjában, mintegy vészforgatókönyvként említi meg a kapcsolatfelvétel lehetőségét az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával: „Amennyiben a

1112

Lásd az Egyezmény 33. cikkét. http://www.unhcr.org/3b66c2aa10.html Megtekintve: 2013. március 20. Cutts (2000) 5-6. és 26-27. 1114 Az 1967. évi kiegészítő jegyzőkönyvről lásd: Lauterpacht, Elihu –Bethlehem, Daniel (2003): The scope and content of the principle of non-refoulement: Opinion, In: Feller et all. (szerk.): i. m. 87-179., 101-102. 1115 Lásd az alternatív szervezetekkel foglalkozó, 6.2. fejezetet. 1116 Király Zoltán felszólalása, Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 41. ülése, 1989. március 10. 3495-3496. , http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 17. 1113

309

helyzet alakulása elkerülhetetlenné teszi, a Külügyi Osztály, a Külügyminisztérium és más érintett állami szervek közösen tekintsék át, milyen feltételek mellett célszerű kapcsolatba lépni az ENSZ Menekültügyi Főbiztosának Hivatalával. Ehhez szükségessé válik majd a menekültstátusz megadása. A Szovjetunióval és más szocialista országokkal fenntartott kapcsolatainkban ez a kérdés a gyakorlatban megoldható. A Külügyminisztérium az erre vonatkozó eljárást dolgozza ki.1117 Mivel kecsegtetett a genfi konvencióhoz való csatlakozás a „hazájukba visszatérni nem kívánó külföldi állampolgárok” és, „áttelepülők” egyre növekvő számával szembesülő Magyarországnak? És miért volt szükséges az óvatos megfogalmazás? A nemzetközi jogászok értékelése szerint a legevidensebb, ha a nemzetközi jogban kialakult intézményrendszerben keresünk megoldást egy problémára. A konvenció külön magyar jogszabályalkotás nélkül beemelhető volt a magyar jogrendszerbe, rendezve a menekültek státuszát, megszabva mind a magyar hatóságok, mind az menekültstátuszt elnyerő személyek jogait és kötelezettségeit. Ahogyan Nagy Boldizsár fogalmaz: „annak az abszurditásnak vet véget, hogy a tárcaközi bizottság tájékoztatóiból kell megtudnia az érintettnek, jogosult-e OTP-hitelre lakásvásárláshoz, gyermekágyi segélyre stb.” 1118 Ráadásul 1987 nyarán a Romániából menekülők egy részének már volt alkalma pár hónapig az ENSZ Menekültügyi Hatósága védelme alá helyezni magát: ekkor kísérelte meg sikeresen számos magyar és román kivándorló, hogy a jugoszláv–magyar határon keresztül a belgrádi UNHCR irodához jusson el, ahol beadhatta menekültstátusz iránti kérelmét, és később tovább juthatott nyugatra.1119 A csatlakozás mellett szólt, hogy az egyezmény arról is rendelkezik, hogy „a Szerződő Államok

amennyiben

meghonosodását.

lehetséges

Különösen

megkönnyítik

mindent

elkövetnek

a

menekültek azért,

hogy

beilleszkedését

és

meggyorsítsák

az

állampolgárság megszerzéséhez szükséges eljárást.”1120 Ehhez nagy segítséget nyújt a konvenció

által

biztosított

személyi

okmány:

eddig

ugyanis

az

állampolgárság

megszerzésének előfeltétele volt, hogy a román hatóságok okirattal igazolják, hogy a román

1117

MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL, M-KS-288. f. 32. cs. Nagy Boldizsár (2012): A magyar menekültjog és menekültügy a rendszerváltozástól az Európai Unióba lépésig. Erkölcsi, politikai-filozófiai és jogi vizsgálódások, Gondolat Kiadó, Budapest, 120. 1119 Ara-Kovács et al. (1988) 114. 1120 A menekültek jogállására vonatkozó 1951. évi Genfi Egyezmény, 34. cikk. 1118

310

állampolgárság megszűnt. Ezen túl a konvenciót elfogadó államokban elfogadott utazási okmány lehetővé teszi a továbbutazást, illetve a más tagállamban való letelepedést is.1121 A menekültügyi egyezmény 28. cikkében meghatározottak szerint kiállított útlevelet ugyanis az egyezményben részes valamennyi állam köteles érvényesnek elfogadni. 1122 A Magyarországból harmadik országba történő továbbutazni kívánó román állampolgárok helyzetét ugyanakkor nem minden esetben könnyíti meg a Genfi menekültügyi konvenció. A gyakorlat szerint kiutazási engedélyt a KEOKH állíthatott ki a harmadik országba távozni kívánóknak, akik ott aztán többnyire a szülőföldjükön való üldözöttségükre hivatkozva kérték maradásukat. A nyugati országok ugyanakkor visszaküldhetik a romániai menekülteket Magyarországra, ha az ország részese a genfi konvenciónak, azzal érvelve, hogy ott már védelmet élveznek, és járnak nekik az egyezmény értelmében a menekülteket megillető jogok. Román menekült így csupán közvetlenül Romániából érkezve igényelhetne menekült státuszt harmadik országban, hacsak nem azt képes bizonyítani, hogy Magyarországról is a genfi egyezményben szereplő okokból tovább volt kénytelen menekülni. 1123 Nem oldja meg a konvenció azoknak a helyzetét sem, akiket nem minősítenek politikai menekültnek. Számukra a magyar hatóságok csak abban az esetben állíthatták ki a magyar útlevelet, ha már megszerezték a magyar állampolgárságot. Ezt azonban a nyolcvanas évek végén még korlátozta a kettős állampolgárság elkerüléséről kötött, a korábbiakban bemutatott magyar-román egyezmény.1124 Az összetett elvi problémák rendezése mellett úgy tűnik, az anyagi tényezők az egyik kiemelkedő szempontot jelentették a csatlakozás mérlegelésekor: „A legdöntőbb érvnek a csatlakozás támogatói azt tartják, hogy igénybe vehetnénk a Menekültügyi Főbiztosság anyagi támogatását és egyéb, adminisztratív jellegű segítséget.”1125 A politikai szempontokat figyelembe véve némi óvatosságot kívánt az Egyezményhez való csatlakozás. A fentebb vázoltak miatt számítani lehetett a Szovjetunió és a szocialista blokk rosszallására a genfi konvenció tartalmát tekintve, mivel „baráti országok” között

1121

Nagy (2012) 121. Nagy (1989) 130. 1123 Uo. 124-125. 1124 Uo. 135-136. 1125 Görög (1989) 45. A szerző ugyanakkor megjegyzi, hogy ez a támogatás jelentősnek nem mondható: Ausztria például 1989-ben kevesebb mint 400 ezer dollár támogatást kapott, ami kiadásai töredékét sem fedezi. 1122

311

értelmezhetetlen a menekült fogalma, de – mint látni fogjuk – ugyan a Szovjetunió pontosan ismerte a magyar külpolitikai lépéseket, nem avatkozott közbe. Ez talán egyrészt a Gorbacsovi szemléletváltásnak, a peresztrojka időszakának is köszönhető volt, illetve annak, hogy ebben az időszakban már ennél súlyosabb – gazdasági, katonai – problémái is akadtak a blokknak. Románia nemtetszését ugyanakkor biztosra lehetett venni, igaz, mivel ő maga is ENSZ-tagállam, védhető érv volt, hogy egy ENSZ-szervezet egyezményéhez való csatlakozást Románia sem támadhat meg. Mindeközben a nyugati országoknál egyértelműen piros pontot jelentett Magyarországnak a kapcsolatfelvétel: az egyrészt az emberi jogok melletti elkötelezettség bizonyítékaként tűnhetett fel, másrészt általánosságban tovább bővítette az ország nyugati kapcsolatait, amire Magyarország – ahogyan azt a korábbi fejezetekben is láttuk – gazdaságilag is rá volt szorulva. Emellett a VSZ-tagország csatlakozása a Nyugat számára a szocialista blokk egységének kudarcát is példázta: „A nemzetközi közvélemény pedig örömmel nyugtázta, hogy bomlik a szocialista egység, a táborban vannak üldözöttek és befogadók, származási és biztos országok.”1126 Felmerültek azonban egyéb érvek, melyek a csatlakozás ellen szóltak, és amelyek miatt a Külügyminisztériumon belül a nemzetközi jogi szakemberek az adott körülmények között óvtak ettől a lépéstől. Egyrészt jogi szempontból számos magas szintű jogszabály és kétoldalú szerződés módosítása volt szükséges ahhoz, hogy a konvenció valóban alkalmazható legyen. Míg a nyugati országokkal kötött kiadatási szerződésekben szerepelt ugyanis olyan rendelkezés, ami alapján a menedékjogot élvező személy védelmet élvez, addig a szocialista országok esetében ez nem merült fel. Ez utóbbi kétoldalú szerződések tehát ellentétben álltak a genfi konvencióval.1127 Talán a legerősebben hangoztatott ellenérv azonban az volt, hogy a konvenció elfogadásának hosszú távú következményei lennének, ugyanis az ország kénytelen lenne diszkrimináció

1126

Tóth Judit (1994) 74-75. A Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi Főosztálya első helyen a Szovjetunióval, Csehszlovákiával, Romániával, Bulgáriával, valamint az NDK-val kötött határkérdéseket és utazásokra vonatkozó kétoldalú szerződések módosítását ítélte meg sürgősnek. Lásd: Emberi jogi kötelezettségeinket érintő egyes kétoldalú szerződések felmondása, módosítása, 1989. október 12., valamint A menekültügyi egyezményhez csatlakozás és a kétoldalú egyezmények módosítása, 1989. november 6., A Külügyminisztérium szigorúan titkos ügyiratai, MNL, XIX-J-1-j 105.cs. 1127

312

nélkül befogadni a menekülteket, ami – az érvek szerint – nagy politikai és gazdasági terhet jelentene.1128 Mind ezen érvelésből, mind a Konvenciónak a későbbi, földrajzi korlátozással történő elfogadásából1129 - amire a későbbiekben még kitérünk - jól látszik, hogy Magyarország egy pillanatnyi problémát, a Romániából érkező menekültek helyzetét kívánta orvosolni az UNHCR-en keresztül, ugyanakkor az emberi jogok mellett hangoztatott elkötelezettsége ellenére nem érezte magát felkészültnek arra, hogy további, máshonnan érkező menekültek gondját is magára vegye. Görög János, a Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi főosztályvezetője két alternatívát kínál, hangsúlyozva, hogy „a genfi Konvencióhoz való csatlakozás útja jelenleg számunkra nem járható, az avval járó politikai komplikációkat és anyagi terheket nem vállalhatjuk”.1130 Az egyik elképzelés szerint a menedékjogról szóló, átfogó új szabályozást alkot az ország, vagy a másik szerint a jelenlegi szabályozást módosítja akképpen, hogy „az a legszorítóbb problémák rendezését – mindenekelőtt a letelepedést engedélyező eljárás egyszerűsítését, a továbbutazás rendezését – lehetővé tegye”.1131 10.3. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával történő kapcsolatfelvételtől a konvencióhoz való csatlakozásig A magyar ENSZ nagykövet, Varga István 1988 szeptemberében veti fel, hogy hosszú távon megfontolandó az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságánál valamint a Kisebbségek Jogaival foglalkozó Deklarációt kidolgozó munkacsoportban adódó lehetőségek felmérése. 1132 Az első kapcsolatfelvételt a Menekültügyi Főbiztossággal azonban nem közvetlenül a magyar kormány kezdeményezte: a Magyar Vöröskereszt Országos Végrehajtó Bizottságának elnöke tett látogatást 1988 októberében Genfben a szervezetnél. Itt az UNHCR már kifejezte együttműködési készségét Magyarországgal, és szóba került az országba való látogatásuk is.1133

1128

Görög (1989) 46. Magyarország 1989 márciusában földrajzi korlátozással fogadta el a genfi konvenciót, vagyis az Európán kívülről érkező menekültekre azt nem vonatkoztatta. A korlátozást csak 1997-ben oldották fel. 1130 Görög (1989) 46. 1131 Uo. 1132 MNL XIX-J-1-j 105. cs. 1133 MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, 288 f. 22/1989/12.őe, 1-16. 1129

313

A következő hónapban már Pozsgay Imre kezdeményezett informális beszélgetést az ENSZ menekültügyi főbiztosával Svájcban, vélhetőleg amikor november végén államminiszteri látogatást tett Svájcban.1134 Ezeken a találkozókon a magyar diplomáciai elsősorban az után próbált puhatolózni, hogy lehetséges-e a Főbiztosság támogatásának igénybe vétele a genfi egyezményen kívül maradva.1135 1988 novemberére egyre inkább nyílt vita tárgyát képezte az ENSZ 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás szükségessége az MSZMP vezetése és az érintett tárcák között: „A párt, a külügyi és a belügyi szervek között vita folyik az ENSZ Menekültügyi Bizottságával való kapcsolatfelvételének szükségességéről, módjáról. A menekültügyi egyezségokmány aláírásával szemben több kifogás merül fel: más országokból érkező menekültek korlátozás nélküli befogadására is kötelez, ugyanakkor az erdélyi magyaroknak is csupán a külföldiekre vonatkozó jogokat biztosítaná.” 1136 Leegyszerűsítve tehát azt mondhatnánk, hogy a konvenció egyik igen komoly hátrányaként azt látták a magyar vezetők, hogy az nem teszi lehetővé a határon túli magyarok pozitív diszkriminációját, hanem Magyarország ugyanolyan elbánásban lenne kénytelen részesíteni a világ – illetve földrajzi korlátozással történő csatlakozás esetén Európa – bármely országából érkező menekülteket. A konvencióhoz való csatlakozás a Tárcaközi Bizottság 1988. novemberi ülésének is egy vitatott témája volt. A külügyi tárca képviselője felhívta a figyelmet arra, hogy „olyan helyzet nem áll elő, hogy csak előny származzék a csatlakozásból”, hiszen amellett, hogy módosítani kell a szocialista országokkal kötött kétoldalú egyezményeket, problémás lesz a „más országokból érkezők távoltartása” is. Erre való tekintettel annak a lehetőségét is vizsgálták, hogy az ország a konvencióhoz történő csatlakozás nélkül vegye fel a kapcsolatot az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával. Ezzel együtt a Külügyminisztérium azt az álláspontot

1134

Oplatka (2008) 53. Mit jelent csatlakozásunk a menekültügyi egyezményhez? Válaszol a Külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályának vezetője, Népszabadság, 1989. február 24. 1. és 3. 1136 Emlékeztető az erdélyi menekültek ügyével foglalkozó Tárcaközi Bizottság november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 1135

314

képviselte, hogy külpolitikai szempontból a csatlakozás előnyös lenne Magyarország számára.1137 A Szociális és Egészségügyi Minisztérium (SZEM) Tárcaközi Bizottságbeli képviselője viszont egyértelműen a konvencióhoz való csatlakozással szemben foglalt állást, megkérdőjelezve annak bármiféle előnyét, és határozottan kijelentve, hogy Magyarország nem lesz befogadó ország: „Továbbra is az a fő kérdés, ENSZ menekültügyi, vagy speciális problémának tekintsük a romániai menekültek ügyét. Ő az utóbbi mellett van. Magyarország soha nem lesz befogadó állam. Egy sajátos átmeneti helyzetről van szó. Az egyezményhez csatlakozásnak külpolitikailag sem volna sok haszna. Az áttelepültet úgy kell kezelni, humánusan, mint aki bizonyos értelemben haza jön, de külföldi állampolgár, akceptálnia kell, hogy szegény rokonhoz jött.” 1138 Az 1988. novemberi ülésen még a Tárcaközi Bizottság elnöke, Gál Zoltán is úgy nyilatkozott, hogy a jelenlegi helyzetben „nem járna sok haszonnal” a genfi konvencióhoz való csatlakozás, és az áttelepülteknek sem jelentene jó megoldást. 1139 A következő hónapokban azonban úgy tűnik, összességében mégiscsak a csatlakozás melletti érvek győzedelmeskedtek. Németh Miklós miniszterelnök 1989 elején konzultált Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszterrel, aki szakértői egyeztetést követően támogatóan foglalt állást a konvencióhoz való csatlakozás kérdésében.1140 Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosság Jogi Osztálya már 1989 januárjában megállapodástervezetet küld Magyarország genfi ENSZ nagykövetének, Varga Istvánnak, az 1988. november 25-i bécsi találkozón kifejtett magyar kérésre reagálva.1141 Ebben a hónapban igencsak felgyorsultak az események: számos tárcaközi egyeztetésről vallanak az iratok. Őszi István külügyminiszter-helyettes még az év első napjaiban levélben

1137

Uo. Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. 1139 Uo. 1140 Oplatka (2008) 52-53. 1141 A Menekültügyi Főbiztosság megállapodás-tervezetei 1989. január 17., MNL XIX-J-1-j 105. cs. 1988. november 25-én kezdődött Bécsben a kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott kereskedelme elleni új ENSZ egyezmény elfogadására összehívott konferencia. Vélhetőleg ezen vehetett részt az ENSZ-nagykövet, és használta ki az alkalmat a kollegákkal való informális megbeszélésre. Torda Endréné (1989) 1138

315

tájékoztatta Gál Zoltán belügyminiszter-helyettest: „a Külügyminisztérium időszerűnek tartja a Menekültügyi Főbiztosság ténymegállapító bizottságának Magyarországi látogatását. Ennek megfelelően javasoljuk, hogy a Tárcaközi Koordinációs Bizottság meghívóját mielőbb juttassuk el a főbiztoshoz, akinek illetékes munkatársai információink szerint készek a meghívás elfogadására és a magyarországi utazásra”.1142 1989 januárjában Szűrös Mátyás, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke is már úgy nyilatkozott, hogy maga is osztja azon véleményeket, melyek szerint a genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás sok mindent megoldana, annak ellenére, hogy kétoldalú megállapodások módosítását is szükségessé teszi.1143 Ezzel egyidejűleg a Magyar Vöröskereszt is szorgalmazta a Tárcaközi Bizottság megbeszélésein a menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás mérlegelését,1144 illetve egyre több ellenzéki csoport is emellett foglalt állást. 1145 A Külügyminisztérium által javasolt januári időpont helyett végül 1989. február 6–11. között került sor a Menekültügyi Főbiztosság Ténymegállapító küldöttségének magyarországi látogatására.1146 A magyar hatóságok tájékoztatása szerint ekkor, 1989 februárjában már 13 719 letelepedési kérelmet nyújtottak be román állampolgárok Magyarországon, akik megközelítőleg fele-fele arányban legális, illetve illegális bevándorlók. 88% körülire volt tehető a magyar nemzetiségűek aránya, 7%-uk román, 5%-uk szász. Felük képzett, harmaduk egyedülálló férfi, és mintegy 20%-uk egyedülálló nő. Körülbelül 40%-uk Budapesten, 20% Debrecenben tartózkodik. Az összes menekült számát a be nem jelentettekkel együtt azonban a hatóságok még ennél magasabbra tették.1147 Az UNHCR-látogatást megelőzően Őszi István levélben tájékoztatta Gál Zoltán belügyminiszter-helyettest a küldöttségnek közvetítendő magyar pozícióról, mely szerint a

1142

A Menekültügyi Főbiztosság ténymegállapító bizottságának magyarországi látogatása, 1989. január 3., MNL XIX-J-1-j 105. cs. Őszi István levele Dr. Gál Zoltán belügyminiszter-helyettesnek. 1143 Szűrös Mátyás a romániai menekülthelyzetről, 1989. január 12., OSA, www.parallelarchive.org, Megtekintve: 2012. október 15. 1144 Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya anyagai, MNL, 288 f. 22/1989/12.őe. 1145 Lásd például a Szabad Demokraták Szövetsége és a Menedék Bizottság nyilatkozatát, MTI, 1989. január 6., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. október 15. 1146 Tagjai voltak: G. Arnout, a Főbiztosság Hivatala jogi és elméleti osztályának vezetője, F. Cappelli, az európai és észak-amerikai ügyek igazgatója és R. Stainsby, a jogi osztály munkatársa. Tájékoztató a Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének magyarországi látogatásáról, 1989. február 24., MNL XIX-J-1-j 105. cs. 1147 Uo.

316

Főbiztossághoz való csatlakozásról a végleges döntést „a jogosultságok és a kötelezettségek gondos mérlegelése nyomán” hozná meg az ország, várhatóan még 1989 első felében. Pontosítja azt is, mely konkrét területeken kérné az ország a Főbiztosság segítségét: elsősorban a menekülttáborok felállításában és fenntartásában kérne anyagai és technikai támogatást.1148 A küldöttség tárgyalt Gál Zoltán belügyminiszter-helyettessel, Őszi István külügyminiszter-helyettessel, az Igazságügyi Minisztérium, valamint a Szociális- és Egészségügyi Minisztérium munkatársaival, a Fővárosi Tanács VB titkárával, az egyházak és a Vöröskereszt képviselőivel, valamint látogatást tett Debrecenben, ahol találkozott a Magyarországra érkezett menekültekkel is.1149 A konvencióhoz való mielőbbi csatlakozást az UNHCR munkatársai minden lehetséges alkalommal sürgették, és kérték Magyarországot az egyezmény rendelkezéseinek betartására, különös tekintettel a visszaadás tilalmára. „Sürgették egy olyan belső mechanizmus megteremtését, amely alkalmas a menekült státusz megadásának intézményesítésére. Felhívták a figyelmet arra a nemzetközi aggodalomra, amely belső vizsgálat nélküli magyar visszaadási gyakorlat meglétéből fakad. Segítőkészséget helyeztek kilátásba annak érdekében, hogy ez a szűrő-mechanizmus megszülethessen” – írja a magyar jelentés.1150 A Főbiztosság munkatársai hangsúlyozták, hogy azt várják Magyarországtól, hogy a magyar nemzetiségű menekülteket Magyarország integrálja, és az ő letelepedésük megkönnyítéséhez anyagi segítséget nyújtson a szervezet. Az ENSZ-munkatársak arra számítottak, hogy elsősorban a nem magyar nemzetiségűek közül terveznek nagyobb számban tovább utazni, akiknek

a

Főbiztosság

szintén

segítségükre

lehet

harmadik

befogadó

országok

megkeresésében. 1151 Érdekes tehát, hogy az UNHCR megközelítésében is jelen volt a magyar és román nemzetiségű Romániából érkező menekültek megkülönböztetése olyan értelemben, hogy a két csoport részéről eltérő terveket és maradási szándékot feltételezett. Másrészt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az UNHCR és a nyugati országok nem utolsósorban azért tartották fontosnak, hogy a menekülteket Magyarország integrálja és maradásra bírja – amihez ők maguk anyagi támogatást is hajlandóak voltak nyújtani –, mert

1148

A Menekültügyi Főbiztosság Ténymegállapító küldöttségének magyarországi látogatása, 1989. február 13., MNL XIX-J-1-j 105. cs. 1149 Budapesten tárgyal az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának küldöttsége. A magyar csatlakozás kérdései is napirendre kerültek, Népszabadság, 1989. február 7. 4. 1150 Uo. 1151 Uo.

317

ez volt az egyetlen módja annak, hogy megelőzzék, hogy a menekültek tömegesen tovább vándoroljanak a nyugati szomszédok irányába, mely számukra is nehezen megoldható problémát jelentett volna. Őszi István külügyminiszter-helyettes a küldöttség látogatása során kifejezte a „közeljövőben történő” csatlakozási szándékot a Menekültügyi Főhatósághoz, és általános együttműködési készségét. Egyben tájékoztatta a küldöttséget, hogy vizsgálják a budapesti UNHCR iroda megnyitásának kérdését.

A nyugati

félelmekkel

kapcsolatban

hangsúlyozta, hogy

Magyarország „nem kíván a csatlakozás után sem a kelet-európai menekültek Nyugatra történő áramlásának kivezető csatornája lenni”.1152 A külügyminiszter-helyettes arra is felhívta a figyelmet, hogy a budapesti iroda megnyitása a Menekültügyi Főbiztosság számára is komoly előnyökkel jár: „A Főbiztosság a velünk való kapcsolatfelvételével olyan országcsoport felé nyitja meg az utat, amely korábban számukra elérhetetlen volt.” 1153 Tény, hogy a Magyarországhoz történő közeledés az UNHCR-nek is éppúgy érdekében állt, mint Budapestnek: azt a perspektívát jelentette, hogy a közeljövőben az eddig külön álló szocialista térség is kiveszi majd a részét a menekültek fogadásából és ellátásából. 1154 A főbiztossági küldöttség látogatásáról készített külügyi jelentésből úgy tűnik, a még kiforratlan

magyar

menekültpolitika

alakítása

korántsem

mentes

az

opportunista

szempontoktól. A felsorolt fontos feladatok között szerepel, hogy az eddigi eljárásmódot olyannak kell láttatni a jövőben, hogy véletlenül se essen el az ország az UNHCR-től elnyerhető támogatásoktól: „ (…) fel kell készülnünk arra, hogy a Főbiztosságban erősítsük azt a hitet, hogy a hazánkba áramló magyar nemzetiségűeket is menekülteknek tekintjük, mert különben nem kapunk kellő támogatást ellátásuk és gondozásuk tekintetében.”1155 Mindeközben Hocke főbiztos a tényfeltáró küldöttség genfi jelentésének kézhezvételét követően a Menekültügyi Szervezet Végrehajtó Bizottságához fordult javaslataival a Magyarországnak nyújtandó anyagi és technikai segítségnyújtás kérdésében.

1152

Uo. Uo. 1154 Nagy (2012) 123. 1155 A Menekültügyi Főbiztosság Ténymegállapító küldöttségének magyarországi látogatása , 1989. február 13., Külügyminisztériumi iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. 1153

318

A donor országok zárt ülését február 17-én hívták össze, ahol Arnaut, a Menekültügyi Főbiztosság jogi igazgatója – saját tájékoztatója szerint – pozitív képet festett a magyar államnak, a Vöröskeresztnek és az egyházi csoportoknak a tevékenységéről, akik a menekülteknek

ruhát,

élelmet,

átmeneti

szálláshelyet,

munkahelyet

biztosítanak.

Hangsúlyozta, hogy a legnagyobb problémát Magyarországon a lakáshiány jelenti, ami nagyban nehezíti a menekültek állandó elhelyezését. A magyarországi segélykérés mérlegelésénél pozitív érvnek számított, hogy az ország komoly átalakuláson ment át: „Magyarország bel- és külpolitikája alapvető változásokon megy keresztül. A látogatás időpontja egybeesett a Központi Bizottság ülésével, melynek döntése értelmében az ország a pluralizmus és a demokrácia irányába orientálódik. Magyarország Nyugat-Európa felé fordul, melynek részének érzi magát.”1156 De talán a legerősebb érv, melyet több dokumentum is említ, hogy biztosan lehetett számítani a nyugati országok támogatására, hiszen azoknak saját érdekük volt a menekültek megállítása Magyarországon.1157 Mindeközben az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága meghívására genfi konzultáción vett részt két magyar szakértő a nemzetközi menekültügyi jog és a Főbiztosság tevékenységének tanulmányozása céljából a Külügy- és a Belügyminisztériumból. Beszámolójuk szerint a magyar kormány erőfeszítéseit a menekültek ellátásában a Menekültügyi Főbiztosság valamennyi munkatársa elismeréssel illette, és értékelésük szerint az egyezményi előírásokat Magyarország a gyakorlatban már végrehajtotta. Több ENSZ-munkatárs hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a nemzetközi humanitárius fórumokon sokkal erőteljesebb propagandát kellene folytatnia a magyar kormánynak a romániai menekültek vonatkozásában, például konkrét adatok és esetek nyilvánosságra hozatalával. Ez az észrevétel egybecseng a magyar ENSZ-nagykövet korábban említett jelentésével, amelyek szerint túlságosan is betartotta a magyar vezetés azt a célkitűzést, hogy megnyilvánulásaikkal ne adjanak okot támadásra. 1158 A genfi konzultáció talán legérdekesebb momentuma ugyanakkor az volt, hogy a Külügyminisztérium munkatársától külön találkozót kért Felix Sztanyevszkij, az Emberi Jogi Bizottság ülésén résztvevő szovjet küldöttség vezetője, aki elmondta, hogy meglepő módon a szovjeteket is foglalkoztatja a konvencióhoz való csatlakozás gondolata. Elmondása szerint e

1156

Tájékoztató a Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének magyarországi látogatásáról, 1989. február 24., Külügyminisztériumi iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. 1157 Kapcsolatunk a Menekültügyi Főbiztossággal, 1989. május 2., MNL XIX-J-1-j 105. cs. 1158 Szakértői konzultáció a Nemzetközi Menekültügyi Hivatalban Genfben, 1989. február 28., MNL XIX-J-1-j 105. cs.

319

célból már informális kapcsolatokat kezdeményeztek a Főbiztossággal, sőt már az ősz folyamán – amikor Magyarországon a csatlakozás ötlete még csak kezdetlegesen merült fel – egy szakértőjük tanulmányozta a főbiztosság tevékenységét is. Hangsúlyozta, hogy a magyar tájékoztatással a szovjetek teljes mértékben elégedettek, és azt is kifejtette, hogy a magyar csatlakozást minden valószínűséggel a szovjet fogja követni.1159 Egy későbbi dokumentumból az derül ki, hogy Sztanyevszkij konzultációt is kezdeményezett, hogy tapasztalatot cseréljenek a magyar szakértőkkel. Fontos tehát látni, hogy a magyar csatlakozás előkészítése Moszkva folyamatos tájékoztatása mellett, és hallgatólagos beleegyezésével történt.1160 A konzultáció során Magyarország számára a legfontosabb információ, amelyben megerősítést várt, az volt, hogy a menekültstátusz megadásában a tagállamok saját megítélésük alapján döntenek: ugyan a kritériumok figyelembevételével, de az egyes országok igen rugalmasan járnak el.1161 E kritérium kiemelt súlya is megerősíti a fentieket, miszerint a magyar vezetés tartott attól, hogy a Konvencióhoz való csatlakozás az erdélyi menekülteken kívül mások befogadására is kényszerítené őket, ami nem állt szándékukban. A látogatás után egy héttel már a Minisztertanács előtt van Várkonyi Péter külügyminiszter és Horváth István belügyminiszter közös előterjesztése a „Romániából áttelepültek helyzetéről”, melyet a Minisztertanács felhatalmazásával Várkonyi egy nappal később, 1989. február 23-án az Elnöki Tanács elé visz: „Az utóbbi idők tényei egyre sürgetőbben vetik fel az igényt, hogy az átmenetileg Magyarországon tartózkodó, hazájukba visszatérni nem kívánó – lényegében menekültnek tekintendő – külföldiek jogi helyzetének rendezésére megoldást találjunk. A magyar jogrendszer az Alkotmány 67. §-ban foglalt, viszonylag elszórt utaláson kívül nem tartalmaz szabályozást a menekültjogról. A máig legszélesebb – bár változatlanul nem általánosan elfogadott – nemzetközi rendezést a menekültek helyzetéről szóló 1951. évi genfi Egyezmény és annak időbeli

1159

Uo. Ezt erősíti meg a Görög Jánossal folytatott beszélgetés is: elmondása szerint a Szovjetunió mindenről tájékoztatva volt, és a magyar csatlakozást hallgatólagosan tudomásul vette. A „baráti szocialista országok” ugyanakkor a magyar csatlakozás után szóvá tették, hogy azt nem gondolhatja komolyan Magyarország, hogy az ő saját állampolgárait is menekülteknek tekinti. 1161 Szakértői konzultáció a Nemzetközi Menekültügyi Hivatalban Genfben, 1989. február 28., MNL XIX-J-1j/1989. 105. cs. E feltétel fontossága is megerősíti a fentieket, miszerint a magyar vezetés tartott attól, hogy a konvencióhoz való csatlakozás az erdélyi menekülteken kívül mások befogadására is kényszerítené őket, ami nem állt szándékukban. 1160

320

hatályát kiterjesztő 1967. évi Jegyzőkönyv jelenti. Ezeknek idáig a szocialista országok – Kína és Jugoszlávia kivételével – nem váltak részesévé. (…) részessé válásunk összességében az eddiginél kedvezőbb helyzetet biztosítana számunkra és nem jelentene új, érdekeinkkel ellentétes, az eddigieket meghaladó kötelezettségvállalást. Ugyanakkor erősítené azt a tendenciát, hogy a Magyar Népköztársaság emberi jogi és humanitárius politikáját és gyakorlatát igyekszik minden lehetséges módon kapcsolni az ENSZ által biztosított univerzális kerethez.”1162 A formai jóváhagyás gyorsasága mutatja, hogy a tényleges döntés már az előterjesztést megelőzően megszületett, és a magyar vezetés gyors cselekvésre szánta el magát: az Elnöki Tanács már az előterjesztés másnapján, február 24-én meghozta határozatát Magyarország csatlakozásáról.1163 Ezekben a februári hetekben azonban nem csak az UNHCR küldöttsége miatt került a figyelem középpontjába az erdélyi menekültek helyzete, és látta be a vezetés, hogy szükség van mielőbbi cselekvésre. A genfi látogatók távozását követő napokban szervezte meg ugyanis Magyarország a Vöröskereszt segítségével a szófiai magyar nagykövetségre még 1988 szeptemberében bemenekült tizenkét erdélyi menekült Magyarországra szállítását a Vöröskereszt ideiglenes útlevelével, osztrák légitársaság repülőgépén. Az eset nagy nemzetközi visszhangot is keltett.1164 Ami a menekültügyi konvencióhoz történő csatlakozás konkrét előkészítését illeti, a dokumentumok alapján a közigazgatási szervek között a következőképpen festett a feladatmegosztás: – a csatlakozási eljárás technikai lebonyolítását a Külügyminisztériumon belül a Nemzetközi Jogi Főosztály végezte; – a végrehajtási rendszert a Belügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium és a Tárcaközi Bizottság együttesen dolgozta ki; – a budapesti menekültügyi iroda felállításáról a Külügyminisztérium folytatta a kétoldalú megállapodásokat, majd kötötte meg a megállapodást;

1162

Előterjesztés az Elnöki Tanácshoz, 1989. február 23., A Külügyminisztérium szigorúan titkos ügyiratai, MNL XIX-J-1-j/1989. 105. cs. 1163 MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, 288 f. 22/1989/12.őe. 1164 Földes (2007) 437. Lásd még a Vöröskereszt tevékenységéről szóló, 4. fejezetet.

321

– a konkrét menekültügyi program kidolgozása, megtárgyalása és az ezzel kapcsolatos megállapodás aláírása a Főbiztossággal a Tárcaközi Bizottság és a Külügyminisztérium közös feladata volt.1165 A diplomáciai tevékenységet közelebbről vizsgálva, a Külügyminisztériumon belül a csatlakozás előkészítésével alapvetően három főosztály foglalkozott: a fő kapcsolattartó az ENSZ szerveivel a Nemzetközi Szervezetek Főosztálya volt, Somogyi Ferenc vezetésével, a Nemzetközi Jogi Főosztály, melyet Görög János vezetett, bonyolította a technikai, szövegezési és jogharmonizációs feladatok nagy részét, míg az Őszi István vezette Szocialista Együttműködési Főosztály a politikai kérdéseket koordinálta.1166 A minisztériumon belül az előkészítés folyamata szigorúan titkos aktákban, a nyilvánosság teljes kizárásával készült.1167 A csatlakozás előtt pár nappal azonban már Horváth István belügyminiszternek a Parlamentben tartott beszédéből lehetett értesülni a döntés meghozataláról, valamint egy héttel később az egyezményhez való csatlakozás megtörténtéről is tudósítottak a magyarországi napilapok.1168 A csatlakozási okirat letétbe helyezése az ENSZ New York-i szervezeténél 1989. március 14én történt meg.1169 Március 16-án Horn Gyula külügyi államtitkár már levélben közölte Hocke menekültügyi főbiztossal, hogy Magyarország nyitott a tárgyalásokra az UNHCR budapesti irodájának felállításáról.1170 Az anyagi és technikai segélynyújtás pontosítása érdekében 1989. március 22-én az UNHCR ún. technikai csoportot küldött nyolc napos útra Magyarországra – Omar Bakhet vezetésével , amelynek tagjai a Belügyminisztérium, a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal, valamint a tanácsi szervek munkatársaival folytattak

1165

Szakértői konzultáció a Nemzetközi Menekültügyi Hivatalban Genfben, 1989. február 28., MNL XIX-J-1j/1989 105. cs. 1166 Interjú Görög Jánossal, a Külügyminisztérium egykori Nemzetközi Jogi főosztályvezetőjével, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. december 1167 Uo. 1168 Horváth István: A menekültügyet a jogállamiságnak megfelelően kell szabályozni, Magyar Nemzet, 1989. március 11. 1-2.; Hazánk csatlakozott az ENSZ menekültügyi konvenciójához, Népszabadság, 1989. március 18. 1. 1169 Kihirdette 1989. évi 15. tvr. Az 1951. évi Genfi Egyezmény 1989. június 12-én, az 1967. évi New York-i jegyzőkönyv viszont már 1989. március 14-én életbe lépett. 1170 Horn levele Hocké-hez, 1989. március 16., A Külügyminisztérium adminisztratív ügyiratai, MNL XIX-J-1k/1989 135 V-1 3615.

322

tárgyalásokat.1171 Látogatásokat tettek a leendő befogadó állomások helyszínein is HajdúBihar, Békés és Fejér megyében, és romániai menekültekkel is találkoztak. Magyar részről a „házigazda” szerepét Ferenczy Vilmos, a menekültállomásokat előkészítő bizottság elnöke töltötte be.1172 A küldöttség úgy tapasztalta, magyar részről korrekt az együttműködési készség, a segítségkérésben realizmus nyilvánul meg. A Fővárosi Tanács menekültekkel való foglalkozását nemzetközi összehasonlításban is kiválónak értékelték.1173 Omar Bakhet elismeréssel nyilatkozott Magyarországnak a menekültek érdekében tett erőfeszítéseiről: értékelése szerint az ország „eddigi intézkedései is messzemenően összhangban voltak a nemzetközi normákkal.” 1174 Májusban a magyar kormány és a Főbiztosság az 1989 júniusától decemberig tartó időszakra „Menekültek letelepítése a Magyar Népköztársaságban” címmel projektegyezmény-tervezetet dolgozott ki, mely az UNHCR támogatás elnyerésének előfeltétele volt. 1175 A dokumentum alapján az ENSZ-szervezet elsősorban a magyarországi befogadó állomás felállításához, valamint egészségügyi felszerelések beszerzéséhez nyújtott egyszeri, rendkívüli segélyt.1176 1989. október 4-én dr. Gál Zoltán belügyi államtitkár Genfbe látogatott, ahol aláírta a magyar kormány és a Menekültügyi Főhatóság között kötött, ekkorra már véglegesített projekt- és székhelyegyezményt.1177 Az UNHCR a későbbiekben is évente biztosított menekült-ellátási támogatást Budapestnek.1178 A támogatás hozzájárult a menekülteket befogadó rendszer kiépítéséhez, valamint a menekültek ellátásához és nyilvántartásához szükséges technikai és

1171

Helyzetkép a Menekültügyi Főbiztosság technikai küldöttségének látogatása után, 1989. április 26., MNL XIX-J-1-j/1989 105. cs. 1172 A Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének sajtóértekezlete, MTI, 1989. március 22., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. október 15. 1173 Helyzetkép a Menekültügyi Főbiztosság technikai küldöttségének látogatása után, 1989. április 26., MNL XIX-J-1-j/1989 105. cs. 1174 A Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének sajtóértekezlete, MTI, 1989. március 22., http://archiv19882005.mti.hu, Megtekintve: 2012. október 15. 1175 Menekültügyi Főbiztos levele és egyezségtervezete budapesti iroda felállításáról, 1989. június 2., Külügyminisztérium 1989. évi adminisztratív ügyiratai, XIX-J-1-k/1989 1176 Helyzetkép a Menekültügyi Főbiztosság technikai küldöttségének látogatása után, 1989. április 26., MNL XIX-J-1-j/1989 105. cs. 1177 Magyarországon az egyezményt kihirdette a 23/1990. (II.7.) MT rendelet. Ambrus (2001) 39.; A rendelet 2008. május 9-ig, a magyar kormány és az UNHCR között kötött újabb megállapodás megszületéséig volt hatályban. Nagy (2012) 130. 1178 Lékó Zoltán (2009): A magyarországi migráció szabályozása és jellemzői. In: Uő. (szerk.): A migrációs jog kézikönyve, Complex Kiadó, Budapest, 69-92. 72.

323

szakmai teendők ellátásához.1179 A genfi konvencióhoz való magyar csatlakozás komoly sajtóvisszhangot kapott,1180 mivel a Varsói Szerződés országai között elsőként vált az egyezmény részesévé Magyarország. Ilyen módon a csatlakozás a magyar-román konfliktusnak a nemzetközi nyilvánosság elé kerüléséhez is hozzájárult. A Főbiztosságnak a 40. ülésszakát megelőzően, Magyarország csatlakozásáról tartott sajtóértekezletét nagy figyelem övezte, majd az NSZK nagykövete által elnökölt ülés – a magyar ENSZ-nagykövet megfogalmazásában „túlzás nélkül előtérbe állította hazánkat”.1181 A nemzetközi érdeklődést jól illusztrálja, hogy a beszámoló szerint a magyar felszólalás szövegét több mint negyven delegátus kérte el a beszéd elhangzását követően. Ezen túl a Főbiztos 5,2 millió dolláros felhívásához az NSZK és a finn küldöttség még az ülésszak alatt bejelentette hozzájárulását.1182 Természetesen az NSZK nagyvonalúságát értékelve nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a felajánlás pár héttel azt követően történt, hogy Magyarország megnyitotta az osztrák határt a keletnémet menekültek előtt. Legalább ennyire lényeges megemlítenünk azt a a változást is, amely a magyar közvélemény tájékoztatása terén 1988 elejéhez képest egy év alatt történt: míg 1988-ban „menekültüggyel” lényegében nem is lehetett a sajtó hasábjain találkozni, addig a genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás idején a „menekült” fogalom már nem számított tabunak az írott híradásban sem, és az olvasó már közvetlenül is értesülhetett például az egyezményhez kapcsolódó magyar dilemmákról.1183 1989. március 10-i országgyűlési felszólalásában Horváth

István

belügyminiszter

a

következőképp

hangsúlyozta

a

közvélemény

tájékoztatásának fontosságát:

1179

Jungbert Béla (1997): Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és Magyarország. In: Gömbös Ervin (szerk.): Az ENSZ-család és Magyarország, Magyar ENSZ Társaság, Budapest, 63-72., 69. 1180 Menekültügyi konvenció – genfi bejelentés, AFP/Reuter, 1989. március 17. Magyar vonatkozású hírek, MTI, 1989. március 20.; Magyarország aláírta, BBC, London, 1989. április 15., http://archiv1988-2005.mti.hu, Megtekintve: 2012. október 15. 1181 A Menekültügyi Főbiztosság Végrehajtó Bizottsága 40. ülésszakáról, 1989. október 18., MNL XIX-J-1j/1989 105. cs. ; valamint A Menekültügyi Főbiztosság sajtóanyagai Magyarország csatlakozásáról, 1989. április 26., MNL XIX-J-1-j/1989 105. cs. 1182 1989. november végéig több mint 3 millió dollár felajánlás érkezett az UNHCR-hoz a magyar programra Ausztriától, Hollandiától, Svájctól, az NSZK-tól, az Egyesült Államoktól és Finnországtól (aki kétszer is felajánlást tett). Az NSZK 3 millió márkás hozzájárulást utalt át. Nyugati országok támogatása az UNHCR program keretében, 1989. november 24., MNL XIX-J-1-j/1989 105. cs. 1183 Lásd például: Budapesten tárgyal az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának küldöttsége. A magyar csatlakozás kérdései is napirendre kerültek, Népszabadság, 1989. február 7. 4.

324

„A tömegtájékoztatási szervek segítségét is igényeljük a menekültek ügyében a közmegegyezés kialakításához. Ígérhetem, hogy az érintett állami szervek még rendszeresebben és alaposabban tájékoztatják majd a sajtó, a rádió és a televízió munkatársait, még nyitottabbá teszik tevékenységüket.”1184 10.4. A magyar csatlakozás jelentősége és következményei A dokumentumokból kirajzolódik, hogy a genfi konvencióhoz való csatlakozás korántsem egyöntetűen támogatott, magától értetődő külpolitikai lépés volt, hanem inkább a legkevesebb külpolitikai konfliktussal járó kiútkeresés eredményeként fogadta el azt a magyar vezetés. A döntésben elsősorban rövidtávú szempontok játszottak szerepet, amelyek végül nagyobb súllyal estek latba, mint a hosszú távú félelmekre alapozott érvek. Az egyezmény keretében lehetett ugyanis legegyszerűbben rendezni az erdélyi menekültek jogi státuszát, és ez az út biztosított gyors anyagi és természetbeni támogatást a menekültek ellátásában az arra rászoruló intézményeknek. Külpolitikai szempontból pedig mindez egy ENSZ szervezet keretein belül történt, amely ellen a szocialista ENSZ-tagországok sem emelhettek kifogást. A konvencióhoz való csatlakozás előtt pár nappal, március 10-én Horváth István belügyminiszter a parlamentben a csatlakozás négy előnyét emelte ki: -

első helyen a magyar menekültügyi tevékenység legalizálását biztosítja a csatlakozás, „széles körben elismert nemzetközi szerződés” keretében;

-

az egyezmény rendezi a menekültek helyzetét, meghatározza jogaikat és kötelezettségeiket és lehetővé teszi személyi és úti okmányok kiállítását;

-

a csatlakozásnak köszönhetően a világ közvéleménye is információt szerez a menekültek ügyéről és kezeléséről;

-

az egyezmény részeseként Magyarország jogosulttá válik bizonyos nemzetközi szervezetek – mindenekelőtt az UNHCR – támogatására.1185

Az érvelésben szerepelnek azok a diplomáciai motivációk, melyek kezdetektől jelen voltak a párt szempontjai között, miközben a romániai menekültek helyzetének lehetőség szerint konfliktusmentes rendezésére törekedett. A „széles körben elismert” szerződés a nemzetközi

1184

Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 41. ülése, 1989. március 10., 3485. http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 17. 1185 Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 41. ülése, 1989. március 10. 3486-3487., http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 17.

325

támadásokkal szemben nyújt biztosítékot, feltételezve, hogy egy ENSZ-dokumentumot a szocialista országok sem illethetnek kritikával, szemben azzal a lehetőséggel, hogyha Magyarország „önkényesen”, saját elképzelések alapján kialakított jogi szabályok értelmében fogadna be „baráti országból” érkező menekülteket. Előnyös Budapest számára az is, hogy a csatlakozás ténye további diplomáciai lépések nélkül is, önmagában komoly nemzetközi visszhangra számíthat, javítva egyrészt Magyarország megítélését, és rávilágítva a másrészt a romániai menekültproblémára. Végül pedig akárcsak más területeken, az ország a menekültpolitika kialakításában is rá volt utalva a Nyugat anyagi támogatására, és igyekezett élni azzal az anyagi terheken könnyítő lehetőséggel, amit az UNHCR nyújtott. Magyar szempontból fontos érv volt, hogy az országnak a csatlakozás után is viszonylag nagy szabadsága lesz annak eldöntésében, hogy milyen feltételekkel ítéli meg az igénylőknek a menekült státuszt.1186 Sőt, abban is, hogy hogyan kezeli a menekült státuszt elnyerőket: a genfi egyezmény ugyanis nem rendelkezik a letelepedéshez való jogról, azaz a menekült státuszt elismerő állam maga döntheti el, hogy nyújt-e tartózkodási illetve letelepedési engedélyt a befogadottaknak, és ha igen, milyen feltételekkel.1187 Nagy Boldizsár 1989. évi írásában hívta fel a figyelmet arra, hogy még az 1951. évi genfi konvencióhoz való csatlakozást követően is nagyban befolyásolják a Romániából menekülők sorsát a magyar és a román állam politikai törekvései. Másként kezelheti ugyanis Magyarország a területére érkezőket, ha például azok végleges letelepedését támogatja, vagy ha az ideiglenesség állapotát kívánja fenntartani, annak reményében, hogy az érintettek előbbutóbb visszatérnek szülőföldjükre. Befolyásolja az ország eljárását, hogy az erdélyi magyarok szülőföldjükön maradását kívánja támogatni, vagy inkább az egyének elképzeléseit tartja tiszteletben, legyen az akár a Magyarországon történő letelepedés vagy a harmadik országba való továbbutazás vágya.1188 Magyarország számára a genfi konvencióhoz történt csatlakozás mérlegelésekor némiképp megnyugtató volt, hogy az országnak az egyezmény keretein belül is marad tehát politikai mozgástere. Budapest a magyar szabályozási rendszer kialakítása során is igyekezett bebiztosítani magát, hogy az egyezményben való részesség a gyakorlatban ne jelentse a menekültek szűrés nélküli, nagyvonalú befogadását.

1186

Nagy (1989) 117. Uo. 130. 1188 Uo. 118-119. 1187

326

A menekültek megszűrésének egyik eszköze volt a földrajzi korlátozással történő csatlakozás a genfi konvencióhoz. Az egyezmény ugyanis lehetővé tette, hogy a részes tagállam a dokumentumban foglaltakat csak az Európában történt eseményekre alkalmazza. Igaz, a magyar csatlakozás időpontjában a genfi konvenció 105 részes tagállama közül csupán Madagaszkár, Málta, Monaco, Kongó és Törökország alkalmazták a földrajzi korlátozást. 1189 Nagy Boldizsár rámutat a magyar csatlakozásnak egy apró, de lényeges jogi ellentmondásosságára, mely felett az ENSZ Menekültügyi Főhatósága is szemet hunyt. Magyarország 1989. március 14-én csatlakozott a 1951. évi genfi egyezmény mellett az azt kiegészítő 1967. évi New York-i jegyzőkönyvhöz is, mely egyrészt semlegesítette a korábbi, 1951. előtti eseményekre vonatkozó időkorlátot, másrészt rögzíti, hogy a részes államok földrajzi korlátozás nélkül alkalmazzák a Jegyzőkönyvet.1190 Míg a genfi konvenció csak a csatlakozást követő 90. napon, azaz Magyarország esetében 1989. június 12-én lépett hatályba, addig a Jegyzőkönyv már a letétbe helyezés napján, 1989. március 14-én. Ebből fakadt az az ellentmondás, hogy míg márciusban az ország a Jegyzőkönyv szerint már vállalta az Egyezmény földrajzi korlátozások nélküli alkalmazását, addig júniusra, a konvenció hatályba lépésével a földrajzi korlátozás is életbe lépett.1191 Budapest menekültpolitikájával szemben megfogalmazódott az a kritika is, hogy a földrajzi korlátozás tulajdonképpen azt a célt szolgálta, hogy Magyarországnak csupán a területére érkező határon túli magyaroknak kelljen segítséget nyújtania.1192 A földrajzi korlátozást Magyarország csaknem egy évtizeddel később, 1998. március 1-i hatállyal

szűntette

meg,

a

menedékjogról

szóló

1997.

évi

CXXXIX.

törvény

hatálybalépésével. Bár az 1951. évi egyezményhez való csatlakozás egyik államilag hangoztatott előnye az volt, hogy a konvencióban foglaltak így automatikusan a magyar jogrendszer részévé váltak, a jogalkotó és intézményteremtési munkát teljes mértékben így sem lehetett megspórolni. A menekültkérelmek elbírálásának pontos eljárási folyamatát és jogorvoslati rendszerét, a

1189

Nagy (2012) 121. Ugyanakkor a részes államok által az 1951. évi Egyezmény 1B (1) a) cikkével összhangban tett nyilatkozat érvényben marad kiterjesztő nyilatkozat hiányában. 1191 Nagy (2012) 122-123. 1192 Fullerton, Maryellen (1997): Hungary, Refugees, and the Law of Return, In: Sik, Endre – Tóth, Judit – Fullerton, Maryellen (szerk): From Improvisation toward Awareness? Contemporary Migration Politics in Hungary. MTA Politkaitudományi Intézet, Budapest, 131-146. 132-133. 1190

327

menekültek jogállását – az egyezményben meghatározottakkal összhangban – a részes államoknak maguknak kell kidolgozniuk.1193 Az 1989-ben kialakított magyar jogi szabályozások - így a menekültként elismerés eljárását szabályozó 1989. október 28-i 101/1989. minisztertanácsi rendelet – a jogalkotóknak azt a szándékát jelzik, hogy a gyakorlatban még az európai kérvényezők esetében is lehetőleg minél szűkebben értelmezzék a menedékjog megadásának kötelességét.1194 Így ugyan az 1989-ben kidolgozott magyar szabályozás a genfi egyezményben előírtaknál nagyvonalúbb módon, bizonyos megszorításokkal1195 a magyar állampolgárokkal megegyező jogokat biztosított a menekülteknek, a gyakorlatban ezeket a jogokat csak kevesen élvezhették.1196 A konvencióhoz való csatlakozást követően a Tárcaközi Bizottság egy ideig továbbra is működött. Ahogyan a belügyminiszter érvelt: „A Minisztertanács – amíg nem feltétlenül indokolt – nem szívesen bontja meg az igazgatás kialakult rendjét. (…) A Tárcaközi Bizottság a lehetőségekhez mérten megfelelően látja el feladatát.”1197 Munkájának támogatásához ugyanakkor

szükségesnek

látták

egy

Menekültügyi

Hivatal

felállítását

a

Belügyminisztériumon belül 1989 áprilisában.1198 Ezt követően rendeletekben szabályozták a menekülteket befogadó állomások1199 valamint a Menekülteket Támogató Alap működését1200 és a menekültügyi főbiztosság budapesti képviseletének jogállását is.1201 Az új rendszer életbelépésével 1989. október közepétől már a Menekültügyi Hivatal helyi szervei1202 bírálhatták el a menekültügyi kérelmeket elsőfokú szervként, míg a fellebbezési kérelmek a központi Hivatalhoz kerültek. 1203

1193

Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 41. ülése, 1989. március 10. 3487-3488., http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 17. 1194 Nagy (2012) 128-129. 1195 A menekültek a jogszabály szerint nem rendelkeznek választójoggal és nem tölthetnek be a magyar állampolgárság meglétéhez kötött munkakört. 1196 Lásd az 1989. október 15-én hatályba lépett, a menekültként elismert személyek jogállásáról szóló 1989. évi 19. tvr.-t. Nagy (2012) 127. 1197 Országgyűlési napló, 1985. III. kötet, Az Országgyűlés 41. ülése, 1989. március 10. 3488., http://www3.arcanum.hu/onap, Megtekintve: 2012. március 17. 1198 A belügyi tárca menekültügyi tevékenységét a választások után kiadott, a belügyminiszter feladat- és hatásköréről szóló rendelet [módosított 39/1990. (IX. 15.)] szabályozta. Tóth Judit (1994) 76. 1199 64/1989. (VI. 30.) MT rendelet, Tóth Judit (2001b): A menedék anyagi jogi szabályai, In: Kőszeg Ferenc (szerk.): i. m. 47-85. 51. 1200 1993. évi XXVI. tv. Az Alap 1998-ban szűnt meg. Uo. 1201 23/1990. (II. 7.) MT rendelet, Uo. 1202 Budapesten, Bicskén, Szegeden, Békéscsabán, Hajdúszoboszlón és Nyíregyházán 1203 Tóth Judit (1994) 76-77.

328

Bár a kilencvenes évek eleje óta a magyar menekültügyi intézményrendszer és jogi szabályozás többszöri átalakuláson ment keresztül,1204 témánk szempontjából azt tartom lényegesnek bemutatni, hogy hogyan „nőtte ki magát” egy társadalmi és diplomáciai probléma – az egyre növekvő számú erdélyi menekültek ügye – egy átfogó menekültügyi rendszerré. Külső kényszer hatására tehát megszületett az a migrációs szabályozás, mely 1976 óta, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának hazai kihirdetése óta váratott magára, 1205 átírva a magyar Alkotmányban a kommunizmus időszaka alatt érvényes, ideológiai alapú menedékjogi rendelkezéseket.1206 Ám ennek a rendszernek a későbbiekben – a szabályozást kialakítók eredeti szándékai ellenére – már nemcsak az Erdélyből vagy Romániából érkező menekültek problémáit kellett tudnia hatékonyan kezelnie. 10.4.1. Menekültek Magyarországon a csatlakozást követően A magyar menekültpolitika alakulását elemezve Sik és Tóth az „ártatlanság korának” keresztelték el azt az 1987-89 közötti átmeneti időszakot, amíg a menekülteket fogadó állami és nem állami szereplők magatartásában – a hiányosságok ellenére is – többnyire alapvetően az emberi segítő szándék nyilvánult meg, sajátos igyekezettel töltve ki a fennálló joghézagot. Ezt követte az „érdektelenség és komorodás” avagy az „ártatlanság elvesztésének kora”: a rendszerváltást követően a menekültügy kikerült az érdeklődés középpontjából, és a kilencvenes évektől kezdve érkező újabb és újabb, nem feltétlenül magyar nemzetiségű menekültek már nem találkozhattak a pár évvel korábbi összefogással és segítőkészséggel. 1207 Ami a Genfi menekültügyi konvenciónak a gyakorlatban történő alkalmazását illeti, némi ellentmondást rejt, hogy bár Magyarország a nyolcvanas évek végén érkező romániai menekültek következtében csatlakozott az egyezményhez, a gyakorlatban annak hatályba lépését követően csak igen kis számban, párszázan kérvényezték a menekült státuszt, akik közül 1989. december 31-ig a BM Menekültügyi Hivatala összesen 35 személyt ismert el az

1204

A Menekültügyi Hivatal 1993-ban Menekültügyi és Migrációs Hivatallá alakult át. Lásd: 43/1993. (III. 3.) Korm. rendelet. Így funkcióját vesztette a Menekültügyi Tárcaközi Bizottság, melynek feladatkörét csak 1991ben, a Kormány 1037/1991/VIII. 6. sz., a Migrációs Tárcaközi Bizottság létrehozásáról szóló határozatával szabályozták. Tóth Judit (2001b) 51.; Lényegi változást ezt követően az 1998. március 1-jén hatályba lépő menedékjogról szóló 1997. évi CXXXIX. törvény hozott. 1205 Tóth Pál Péter (2001) 40. 1206 Dobó István: Menekültügy és uniós csatlakozás, In: Lukács Éva et al. (szerk.): i. m. 307-332., 309. 1207 Sik Endre (2012): Adalékok a menekültek, a menekülés és a menekültügyi rendszer születésének szociológiai jellemzőihez – Magyarország, 1988-1991, In: A migráció szociológiája 2. e-tankönyv, Szerk: Sik Endre, ELTE Társadalomtudományi Kar, Budapest, 212-256., 236. és Tóth (1994) 75., 78.

329

egyezmény értelmében menekültnek.1208 Márpedig Romániából a statisztikák szerint 1990ben, a temesvári forradalmat, és Ceauşescu 1989. december 25-i kivégzését követően még a korábbiaknál is több, 18 283 román állampolgár érkezett Magyarországra. Lényegi változás abban történt, hogy míg 1989-ben még az átjövők 79,4%-a illegálisan érkezett, 1990-ben 81,3%-uk már legális kivándorló volt.1209 1990-ben 3520 benyújtott kérelemből 2561 esetben, 1991-ben pedig 921-ből 434 esetben ismerték el a menekültstátuszt.1210 Valódi változás történt azonban 1991-től, mivel a jugoszláv polgárháború kitörését követően először fordult elő, hogy a Magyarországra menekülők között nem a magyar nemzetiségűek voltak túlsúlyban. 1991-ben az országba érkezők 90,78%-a, míg 1992-ben 92,7%-a érkezett a volt jugoszláv tagállamokból: horvátok, szerbek, albánok és bosnyákok. 1211 Ami a menekültkérelmek elbírálását illeti, a Genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozást követő első tíz évben csaknem 80 000 kérelmet nyújtottak be Magyarországon, melyek alapján megközelítőleg 33 000 menekültügyi eljárás indult. Ezek végeredményeképp azonban csupán összesen 10 000 főnek ítélték meg a menekültstátuszt, az esetek több mint kétharmada megszüntető vagy elutasító határozattal végződött. A menekültstátuszt elnyerők mintegy

harmada

állampolgárok.

érkezett

Romániából,

túlnyomóan

magyar

nemzetiségű

román

1212

10.4.2. A konvencióhoz való csatlakozás és az 1989. évi NDK-s menekültügy összefüggései „A vasfüggöny lebontása, a határnyitás fogalma a közfelfogásban az osztrák-magyar határzónához kötődik, holott Magyarország keleti határa mentén, az Erdélyből és tágabban Romániából menekülők egyre tömegesebb naponkénti konfliktusai miatt már »javában állt a bál«.”1213 A rendszerváltás időszakának magyar menekültpolitikáját vizsgálva a történetírásban elsősorban a magyar-osztrák műszaki határzár, a „vasfüggöny” lebontása,1214 valamint az

1208

Nagy (2012) 129. Lásd Tóth Judit (1994) 84. 1210 Nagy (2012) 133. 1211 Lásd Tóth Judit (1994) 78.; Tóth Pál Péter (1997) 183.; Lékó (2009) 78. 1212 Lékó (2009) 91. 1213 Gyarmati György (2010) 98. 1214 Lásd: Sallai János (2012): Egy idejét múlt korszak lenyomata. A vasfüggöny története, Hanns Seidel Alapítvány, Budaörs 1209

330

NDK-ból érkező menekültek Nyugat felé történő kiengedése lett az utókor számára mind történeti forrásokra,1215 mind személyes visszaemlékezésekre hivatkozva részletesen megörökítve.1216 Nem véletlenül, hiszen erre a történetre mint a berlini fal leomlásához és a szocialista rendszer összeomlásához vezető folyamat egyik igen fontos láncszemére tekinthetünk vissza, melyet mind a magyar diplomácia, mind a történetben kisebb-nagyobb érdemeket elkönyvelő szereplők évtizedek távlatából is szívesen idéznek fel. Az értékes történeti munkák egyik közös vonása azonban, hogy az erdélyi menekültek ügye többnyire csak említés szintjén, az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz való csatlakozás kiváltó okaként szerepel az áttekintésekben. Erre való tekintettel a következőkben nem célom az NDK-s menekültek illetve a határnyitás történetének felvázolása, hanem inkább a romániai menekültügy valamint a genfi konvencióhoz való csatlakozás és az NDK-s menekültügy bizonyos összefüggéseire szeretnék rávilágítani. Első helyen azt kívánom röviden bemutatni, hogy Magyarország számára 1989-ben az NDKból érkező menekültek jelentette kihívások bizonyos szempontból már nem voltak precedens nélkülinek tekinthetőek, hiszen – számos eltérő körülmény ellenére – a jelenség némi hasonlóságot mutatott a romániai menekültproblémával. A műszaki határzár 1989. május 2-án megkezdett lebontása1217 a magyar-osztrák határon1218 nagy nemzetközi visszhangra talált, és a bonni illetve a berlini magyar nagykövetségek értesülései szerint a hír hozzájárult ahhoz, hogy hirtelen 30-40%-kal megugrott az NDK-ból

1215

Az NDK-s menekültügyhöz és a határnyitáshoz kapcsolódó német levéltári dokumentumok – részben magyar vonatkozású - gyűjteményét tartalmazza a következő mű: Küsters, Hanns Jürgen – Hofmann, Daniel (szerk.) (1998): Dokumente zur Deutschlandpolitik: Deutsche Einheit: Sonderedition aus den Akten des Bundeskanzleramtes 1989/90, Oldenbourg Verlag, München 1216 Lásd ehhez kapcsolódóan a Bevezetés 2. számú lábjegyzetében hivatkozott irodalmakat. 1217 Érdemes megemlítenünk, hogy a műszaki határzár lebontására 1989-ben nemcsak a magyar-osztrák, de a magyar-román határon is sor került. 1989. július második felében a határ román oldalán meglepő gyorsasággal álltak neki a határzár korábbi illetve nemrég telepített berendezéseinek lebontásához. Ezzel párhuzamosan Románia sorkatonai egységeket vezényelt a határkörzetbe. Belügyi jelentések, illetve Szűrös Mátyás sajtónak adott nyilatkozata is megerősítik a román katonai fenyegetés tényét ebben az időszakban. Egyes értesülések szerint Ceausescu Románia, Csehszlovákia és az NDK közös katonai fellépését is kezdeményezte Magyarországgal szemben. Gyarmati (2010) 100-101.; Földes (2007) 473-474. 1218 A hivatalos utasítást a vasfüggöny lebontására Németh Miklós miniszterelnök ugyanakkor csak május 18-án adta ki, kivárva, hogy Moszkva nem avatkozik-e bele a megkezdett folyamatba. Oplatka András (2010): A Páneurópai Piknik – ismert tények és fehér foltok, In: Gyarmati György (szerk.): i. m. 59-66. 59.

331

Magyarországi kiutazáshoz útlevelet igénylők száma.1219 Ösztönzőleg hatott az is, hogy Budapest ekkor már csatlakozott az 1951. évi genfi konvencióhoz, így kívülről úgy tűnt, a szocialista blokkon belül „sajátosan befogadó” menekültpolitikát folytat az ország. 1220 1989 nyarán a Magyarországra érkező keletnémet menekültek nagy része abban a hitben kelt útra, hogy innen minden további nélkül folytathatják útjukat Ausztria, majd az NSZK felé, nem számolva azzal, hogy a vasfüggöny lebontása messze nem jelentette azt, hogy a határok nyitottá váltak Ausztria irányába.1221 A nyár folyamán egyre nagyobb számban az országba érkező, hazatérni nem kívánó NDKturisták helyzetének kezelését – akárcsak Románia esetében – kétoldalú egyezmény szabályozta volna: az NDK és Magyarország között 1969-ben kötött kiadatási egyezmény értelmében Magyarországnak az illegális határátkelést megkísérlőket saját hazájukba kellett volna visszatoloncolnia. A magyar vezetés ennek megtétele helyett abban bízott egy darabig, hogy a két német állam kétoldalú megoldást fog találni a helyzet rendezésére.1222 A magyar állam magatartására és döntéshozatalára komoly befolyással voltak az erdélyi menekültek problémakezelése során szerzett bel- és külpolitikai tapasztalatok. Ezek a hatóságokat arra sarkallták, hogy emberséges megoldást keressenek a problémára, melyre a magyar közvélemény is odafigyelt. A kitoloncolásokat tehát sem a nemzetközi megítélés miatt, sem a belpolitikai nyomás miatt nem engedhette meg magának az ország. Az ellenzéki szervezetek ezúttal már a jelenség kezdetekor résen voltak: az SZDSZ például már 1989. július 26-án közleményt adott ki a menekültek védelmében, azaz kitoloncolásukkal szemben.1223 Ugyanakkor a magyar diplomácia – a román-magyar konfliktushoz hasonlóan - az NDK esetében is igyekezett ügyelni arra, hogy ne forduljon nyíltan szembe egy másik VSZtagállammal, tehát az ország egy ideig valamelyest próbálta tartani magát a szocialista szolidaritás követelményeihez. Mivel az 1969-es kétoldalú szerződés azt is előírta, hogy a magyar fél köteles megakadályozni keletnémet állampolgárok harmadik országba történő továbbutazását, Magyarország eleinte elzárkózott a menekültek Nyugat felé történő

1219

Horváth István (2009): Az elszalasztott lehetőség. A magyar-német kapcsolatok 1980-1991., Corvina Kiadó, Budapest, 135. 1220 Ehhez kapcsolódóan lásd Gyarmati (2010) 114. 1221 Oplatka (2010) 61. és Tóth Imre (2010) 68. 1222 Békés (2004b) 315. 1223 Ripp (2006) 395.

332

továbbengedésétől.1224 Szintén a szocialista szolidaritást figyelembe véve utasította el az ország a nyugatnémetek azon megoldási javaslatát, mely szerint az NSZK kiállíthatná Magyarországon az érintett NDK-s menekültek útlevelét, mellyel aztán kiutazhattak volna Nyugat felé. Az NSZK állampolgársági törvénye ezt az eljárást ugyanis elméletben megengedte, mivel a nyugatnémet alkotmány tartalmazta az össznémetségért viselt felelősség elvét. 1225 A menekültek átmeneti magyarországi ellátásának megszervezése a szűkös kapacitások ellenére már rutinosabban ment, mint az első erdélyiek esetében: ott volt kifejezetten menekültek fogadására kialakítva a csillebérci úttörőtábor, vagy a Máltai Szeretetszolgálat zugligeti és más állomásai.1226 Az NSZK követségén tartózkodóknak a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével történő kimenekítése 1989. augusztus 24-én szükségszerűen a szófiai nagykövetségen menedéket kérő erdélyi magyarok történetét idézi fel: mindkét esetben a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága által kiállított okmány és a nemzetközi szervezet nyújtott megoldást a lehetetlennek tűnő diplomáciai helyzet politikailag semleges rendezésére.1227 A következőkben vizsgáljuk meg, milyen jelentősége volt annak, hogy Magyarország már részese volt az 1951. évi genfi konvenciónak az NDK-ból érkező menekültáradat idején. Az NDK budapesti nagykövetségének jelentéseiből már a magyar csatlakozás előkészítése folyamán aggodalom csengett ki, és a feljegyzések felhívták a figyelmet az egyezményben foglaltak és a magyar-keletnémet egyezmények közti ellentmondásra.1228 Bonnban ezzel szemben pozitív reményeket keltett Magyarország tagsága, és kezdetben azt a megoldást támogatta volna, hogy Budapest tekintse az 1951. évi egyezmény értelmében menekülteknek az NDK-ból érkezőket. A magyar vezetés erre azonban nem volt hajlandó: érvelhetett amellett, hogy a keletnémetek szűken értelmezve nem feleltek meg azon feltételeknek, amely alapján az egyezmény menedékjogot nyújt valamely személynek, azaz nem vallási, faji, nemzeti hovatartozása vagy politikai meggyőződése miatt kellett elhagyniuk hazájukat. A

1224

Oplatka (2010) 61. Tóth Imre (2010) 74. 1226 Romsics (2003) 205-208. 1227 Az NDK-menekültek esetében a javaslat Ghassan Arnaut UNHCR-munkatárstól érkezett. Tóth Imre (2010) 78. és Romsics (2003) 206. 1228 Jobst Ágnes (2010): Az állambiztonság és a keletnémet menekültügy. Dokumentumok a genfi menekültügyi egyezményhez való magyar csatlakozásról. Betekintő 2010/3., http://www.betekinto.hu/2010_3_jobst Megtekintve: 2013. március 11. 1225

333

politikai okokra való hivatkozás nyilvánvalóan kínosan érintette volna nemcsak az NDK-hoz, de a többi szocialista országhoz fűződő kapcsolatokat is. A keletnémetek ráadásul nem Magyarországon kívántak volna letelepedni, hanem úticéljuk az NSZK volt.1229 Az UNHCR-donorországok ezzel szemben a konvenció szellemiségével ellentétesnek ítélték a magyar eljárást, arra hivatkozva, hogy önmagában az ország elhagyása illetve az illegális határátlépés miatt várható keletnémet megtorlás is politikai jellegűnek tekinthető, akárcsak alapvető jogok korlátozása, amikre hivatkozva a keletnémet menekültek igenis az egyezmény oltalma alá tartoznának.1230 Az esetlegesen benyújtott kérelmek elbírálási módjával kapcsolatban is ütköztek a vélemények: az alapvető kérdés az volt, hogy kezelhetőek-e kollektíven az NDKállampolgárok, vagy az egyéni elbírálás a helyes az esetükben. Magyarország az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága vezetőjének, Jean Pierre Hocké-nak a véleményét osztotta, aki a személyes meghallgatás és mérlegelés mellett tette le a voksát. Budapest számára ez az eljárás csökkentette a menekültek tömeges befogadási kényszerének veszélyét.1231 A magyar hatóságok 1989-ben végül egyetlen német állampolgárt sem ismertek el menekültként.1232 Az NSZK sérelmezte ugyanakkor a magyar eljárást, és úgy ítélte meg, hogy Magyarország nem érvényesíti az egyenlő elbánás elvét, mivel a Romániából érkezők egyértelműen kedvezőbb fogadtatásban részesülnek, mint az NDK-ból jövők, azaz nagyvonalúbban kezelték az engedély nélkül Magyarországon tartózkodó vagy a Nyugat felé továbbutazni kívánó román állampolgárokat. Az NSZK nagykövetsége több alkalommal is közvetítette a magyar hatóságoknak Bonn üzenetét, mely szerint „az NDK áttelepülni vágyó állampolgárai a szövetségi köztársaság »erdélyi menekültjei«.”1233 Az NSZK a keletnémet menekültek helyzetének rendezése miatt is sürgette az UNHCR budapesti irodájának megnyitását.1234 Ezt a kérdést a nyugatnémet diplomaták Hocke főbiztos 1989. augusztus 22-i bonni látogatása alkalmával is felvetették, jelezve, hogy az iroda

1229

Tóth Imre (2010) 74-75. Uo. 75. 1231 Uo. 76. 1232 Nagy (2012) 134. 1233 Az NSZK budapesti nagykövetsége a Külügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium és a Legfőbb Ügyészség felé is jelezte ily módon az egyenlő bánásmód általuk tapasztalt hiányát. Tóth Imre (2010) 76. 1234 Tóth Imre (2010) 77. 1230

334

megnyitásának költségeihez illetve az UNHCR egyéb magyarországi kiadásaihoz is hajlandóak hozzájárulni.1235 A történet végét ismerjük: az 1989. augusztus 19-i sopronpusztai „kis határnyitást”1236 követően szeptember 11-től valamennyi NDK-menekült nyugatra távozhatott. A nyugatnémet vezetőkkel egyeztetve és Moszkvát is előzetesen tájékoztatva a magyar kormány végül az NDK-val korábban megkötött kormányközi megállapodás egyoldalú felmondása, és az NDKállampolgárok szabad távozásának engedélyezése mellett döntött.1237 Belügyi adatok szerint 1989 augusztusában 5366, szeptemberben 19464, októberben 21943, novemberben pedig 2636 keletnémet távozott Nyugat felé a magyar-osztrák határon keresztül. 1989 végére számuk 50 640 főt tett ki.1238 Bár a keletnémet krízis idején kikerültek a figyelem középpontjából a romániai menekültek, számuk mindeközben nemhogy csökkent volna, de időnként növekedett. Havi számuk 1989 novemberében volt a legmagasabb (3588 fő), amikor a keletnémetek száma már csökkenőben volt. Magyarországon 1989. december 31-én 26 445 menekültet tartottak nyilván, akiknek 71,5%-a (18 865 fő) magyar, 21,5%-uk (5690 fő) román, 6%-uk (1600 fő) német, míg 1%-uk (290 fő) egyéb nemzetiségű volt.1239 Gyarmati a következőképp hasonlította össze a keletnémet és a román menekültek volumenét: „(…) a menekülések dinamikáját tekintve a keletnémetek ügye olyan volt, mint egy előre nem kiszámítható vulkánkitörés, a magyar-román határon át menekülők kérdése viszont előtte, közben és utána is növekvő intenzitású krízishelyzet naponkénti kezelését igényelte.”1240 Az NDK-ból érkezők ügye megmutatta a magyar vezetésnek, hogy a menekültkérdésnek igen sokféle arca létezhet: Magyarország nem feltétlenül csak az anyaország védelmét kereső határon túli magyaroknak lehet a célországa. Az új helyzet szükségessé tette a menekültügyi konvenció és a kialakítandó magyar menekültpolitika tágabb összefüggéseinek vizsgálatát, melyekkel az ország az erdélyi menekültek helyzetének rendezésekor még nem kényszerült

1235

Uo. 78-80. A Páneurópai Piknik napján, 1989. augusztus 19-én összesen mintegy 600 keletnémet lépte át a magyarosztrák határt a rendezvény helyszínén. A szokatlan esemény megfelelőnek mutatkozott Moszkva reakciójának tesztelésére. A szovjet rosszallás elmaradása miatt Oplatka jogosan nevezi a „kis határnyitást” a szeptemberi „nagy határnyitás” „sikeres főpróbájának”. Oplatka (2010) 60. 1237 Romsics (2003) 205-208. 1238 Gyarmati (2010) 110. 1239 Uo. 1240 Uo. 1236

335

foglalkozni.1241 A genfi menekültügyi konvenció a gyakorlatban ugyan bizonyos támpontot jelentett, de nem nyújtott kész receptet az összetett kihívások megoldására: bizonyos diplomáciai konfrontációk felvállalása, az átfogó szemléletmód alkalmazása és a jogalkotó munka a menekültpolitika kialakításában a csatlakozást követően sem vált megkerülhetővé.

1241

Emberi jogi kötelezettségeinket érintő egyes kétoldalú szerződések felmondása, módosítása, 1989. szeptember 12., MNL XIX-J-1-k/1989, 137 V-94, 236/14

336

11. Záró gondolatok A fentiekben áttekintettem a magyar államnak, a Vöröskeresztnek, a magyarországi egyházaknak és társadalmi szervezeteknek a romániai nemzeti kisebbségek és az erdélyi menekültek ügyében kifejtett hazai és nemzetközi tevékenységét, valamint a keleti és nyugati kormányzati és társadalmi szereplőknek, a sajtónak és a nemzetközi szervezeteknek ez ügyben játszott szerepét. A disszertáció fontos eredménye, hogy eddig feldolgozatlan levéltári iratokra, történeti forrásokra és az eseményekben fontos szerepet játszó, vagy személyesen érintett szereplőkkel készített interjúkra alapozva tárgyalja az 1988-89-ben Magyarországra érkező erdélyi menekültek történetét, a diplomáciailag és társadalmilag érzékeny helyzet rendezésének folyamatát. Míg a szakirodalom csupán a téma egyes aspektusaival foglalkozik, a doktori értekezés átfogó módon, bel- és külpolitikai valamint társadalmi szempontokat is figyelembe véve elemzi a vizsgált időszakban a menekültügy történetét. A kutatásaim megerősítették azt a feltevést, hogy a magyar állam az erdélyi menekültek helyzetének rendezése során három irányból - egyrészt a Varsói Szerződés tagállamai, másrészt a Nyugat, harmadrészt pedig a magyar társadalom felől - érkező elvárásokkal szembesült, és a menekültügyben alkalmazott magatartását, retorikáját és érvrendszerét alapvetően ezeknek az elvárásoknak próbálta alárendelni. Mivel azok részben egymással szemben álló érdekeket, ideológiai értékeket képviseltek, a magyar pártvezetés stratégiája a különböző célcsoportok irányába nem lehetett egységes. A Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamai a „belügyekbe való be nem avatkozás” elvére hivatkozva igyekeztek a lehető legnagyobb távolságtartással kezelni a magyar-román konfliktust, óvakodva a hivatalos állásfoglalástól. A téma érzékenységéhez hozzájárult az is, hogy a térség szinte valamennyi állama maga is érintett volt nemzetiségi, kisebbségi ügyekben. A szocialista országok közül a különutas Jugoszlávia mutatott leginkább szolidaritást az erdélyi magyar kisebbség iránt, hiszen Románia nemzetiségpolitikája az országban élő szerb kisebbséget is érintette. Fogékony volt továbbá az ügy iránt a csehszlovákiai magyar kisebbség. Mivel a hivatalos szovjet irányvonal a magyar-román problémás ügyek kétoldalú, tárgyalásos rendezését tartotta megoldásnak – amelyhez a magyar diplomácia annak kilátástalansága ellenére 1988 szeptemberéig igyekezett is tartani magát –, a szocialista fórumokon nem volt értelme a román kisebbségpolitika bírálatának és az erdélyi

337

menekültügy felvetésének. Annak ellenére sem, hogy a Varsói Szerződés tagállamai is részesei voltak a Helsinki Záróokmánynak, így formailag a VSZ-fórumoknak is napirendjére került az emberi jogok kérdésköre. Magyarország így e körben a fennálló feszültségek ellenére alapvetően tartotta magát a „baráti” országoktól elvárt szólamokhoz, a problémás ügyek szépítéséhez, körülírásához. A nyugati országok ezzel szemben már jóval nagyobb fogékonyságot mutattak az emberi jogok helyzete és a menekültügy iránt. Igaz, nem csupán humánus szempontok miatt, hanem azért is, mert ezek az országok a kelet-európai menekültek elsődleges célországai közé tartoztak, és a Nyugat ebből a szempontból a szocialista régió stabilitásának megőrzésében volt érdekelt. A nyugati, független sajtóban a romániai településrendezési tervek és az erdélyi menekültügy erőteljes visszhangot kaptak. Ezen országcsoport esetében is igaz, hogy a román kisebbségpolitikában illetve a menekültáramlatban leginkább érintett államok szentelték a legnagyobb figyelmet a témának. Így első helyen a szász és sváb kisebbséget Romániából kimenekíteni szándékozó NSZK, második helyen pedig a menekültek egyik fő célországa, Ausztria. A nyugati demokráciákban első lépésben klasszikusan társadalmi kezdeményezések, megmozdulások hívták fel a közvélemény és a döntéshozók figyelmét a romániai emberi jogi helyzetre – amiben a nyugati magyar emigráció szervezetei komoly szerepet játszottak -, majd többnyire a parlamenti pártok, képviselők karolták fel az ügyet, aminek eredményeként a nemzeti parlament felszólította kormányát, hogy kétoldalú és többoldalú fórumokon lépjen fel a román intézkedésekkel szemben. Magyarország addigi külpolitikai stratégiájának 1988. őszi felülbírálását követően az emberi jogi kérdésekben illetékes egyetemes vagy regionális nemzetközi fórumon igyekezett felvetni a romániai emberi jogok súlyos megsértésének ügyét. A magyar retorika sajátossága volt ugyanakkor a konkrétumok említésének következetes kerülése: sem a bírált országot nem nevezte nevén, sem az ottani politikáról, sem a hazai menekültügyről nem szolgáltatott pontos információkat. Jellemző volt továbbá, hogy a nemzetközi fórumokon a magyar felszólalások a szocialista retorika kötelező elemeit és a nyugati fülek által szívesen hallott emberi jogi frázisokat sajátos módon vegyítették. A hazai retorikával ellentétben e fórumokon a magyar delegáltak kerülték a nemzeti érintettség látszatát, így - a meg nem nevezett – Románia vonatkozásában elsősorban az emberi jogok csorbulását, és nem a nemzetiségi vagy kisebbségi jogok hiányát sérelmezték. A magyar menekültpolitika Nyugat felé történő bemutatása során is az volt a cél, hogy 338

Magyarország arról győzze meg partnereit, hogy nem tesz különbséget a magyar és más nemzetiségű romániai menekültek között. Ezzel a magyar vezetés azt kívánta bizonyítani, hogy saját maga is elkötelezett az emberi jogok messzemenő tiszteletben tartása terén. Ennek alátámasztásaként

az

emberi

jogok

területén

az

ország

fakultatív

nemzetközi

kötelezettségvállalásoknak is alávetette magát. Az óvatos diplomáciai megfogalmazásokkal együtt is figyelemfelkeltő és példa nélküli volt, hogy Magyarország saját szövetségesével szemben fogalmazott meg kritikát nemzetközi fórumokon. Sikerként értékelhető, hogy a magyar diplomácia elérte azt a célját, hogy a magyar-román konfliktust ne a szocialista országok belső, maguk köreiben megoldandó problémájaként, hanem egyetemes emberi jogi kérdésként kezelje a Nyugat. A fellépés eredményességét bizonyítja, hogy szinte valamennyi, a témában illetékes nemzetközi szervezetnek napirendjére került a romániai emberi jogi helyzet illetve a menekültkérdés. Harmadik helyen szólnunk kell a magyar közvéleménynek és a nem állami szervezeteknek a történésekben betöltött szerepéről, az állam felé megfogalmazott elvárásairól. A romániai magyar kisebbség és az erdélyi menekültek ügyében tapasztalt társadalmi szolidaritás, a közvélemény fokozott érdeklődése szerepet játszott abban, hogy a magyar pártvezetés új nemzetpolitikát hirdetett meg, explicit módon megfogalmazva a határon túl élő magyarság iránti felelősségvállalást. A hazai retorikában az erdélyi menekültügy mint az eltérő politikai nézetek, érdekek felett álló, közös nemzeti ügy jelenik meg, melynek megoldása csak a különböző társadalmi szereplők, egyházak, alternatív szervezetek bevonásával, nemzeti összefogással lehetséges. Az állami dokumentumok azt bizonyítják, hogy a Romániából érkező menekültek sorsának elbírálásánál – azaz többnyire a román hatóságoknak történő visszaadás mérlegelésénél valamint a tartózkodási vagy letelepedési kérelem értékelésénél – pozitív megkülönböztetést élveztek a magyar nemzetiségű román állampolgárok – annak ellenére, hogy a Nyugat felé ezt a magyar hatóságok másképp kommunikálták. Központi utasításra ugyanakkor a hatóságok arra is odafigyeltek, hogy az áttelepülő erdélyiek ne részesülhessenek a magyar állampolgároknál kedvezőbb elbánásban, elejébe menve a társadalmi elégedetlenségnek. A rendszerváltozás időszakában szerveződő „alternatív szervezetek” ugyanakkor a nemzetiségű alapú egyenlőtlen bánásmód ellen is felemelték hangjukat, emberséges eljárást követelve a magyar szervektől. Megmozdulásaiknak, felhívásaiknak így szerepe volt abban, hogy a menekültek visszaadásának aránya 1988 folyamán jelentősen csökkent, és a nyílt nemzetiségi alapú megkülönböztetés is visszaszorult. 339

A nem állami, bár részben az államtól függő szereplők - a Magyar Vöröskereszt, az egyházak, az alakuló társadalmi és ellenzéki szervezetek és a nyugati magyar emigráció – igen fontos szerephez jutottak a menekültellátás és a nemzetközi „lobbitevékenység” megszervezésében is. Ők vették fel egyrészt a kapcsolatot számos nyugati és nemzetközi szervezettel – gyakran a magyar kormány közreműködésével, de legalábbis tudtával –, valamint ők végezték el azt az erőteljes, nyílt érdekérvényesítést nemzetközi terepen, amelyre a magyar kormány, illetve pártvezetés a külpolitikai konfliktusok megelőzése érdekében csak jóval visszafogottabb formában vállalkozott. Az állami tájékoztatás elégtelensége miatt az „alternatív szervezetek” mind itthon, mind külföldön a „második nyilvánosságon” keresztül tették lehetővé az információ áramlását. Az MSZMP viszonya az egyházi és társadalmi kezdeményezésekhez ambivalens volt. Szociális téren nem nélkülözhette az alulról hatékonyan szerveződő menekültszolgálatok munkáját, ugyanakkor a háttérből igyekezett fékezni e szervezetek térnyerését, és az ideológiai irányvonalnak megfelelő irányba terelni a tevékenységüket. A hivatalos tájékoztatásban

az

egyházaknál

és

a

különböző

„alternatív

szervezeteknél”,

pártkezdeményezéseknél jóval nagyobb hangsúlyt kapott az MSZMP tömegszervezeteinek – így elsősorban a Hazafias Népfrontnak és a Kommunista Ifjúsági Szövetségnek – az egyházi és egyéb ellenzéki köröket ellensúlyozni kívánó, időnként kirakat tevékenységen túl nem mutató segélyező munkája. A színfalak mögött azonban az államnak nem egy esetben jól is jött az egyház és a konkurens szervezetek politikai és érdekérvényesítő tevékenysége. Mindenekelőtt a nyugati, jogvédő szervezetekkel, tényfeltáró csoportokkal való kapcsolattartásban, az ő fogadásukban, melyet a magyar külügyi szervek nem egy esetben a háttérből szerveztek meg, elejét véve a szocialista – elsősorban román – vádaknak és az állami befolyásolás feltételezésének. Végezetül arra a kérdésre kívánok a kutatás eredményeinek fényében kitérni, hogy az 1951. évi genfi menekültügyi konvencióhoz való magyar csatlakozás, mint az erdélyi menekültek státuszának rendezése érdekében, rövidtávú szempontok figyelembevételével meghozott döntés mennyiben volt összhangban a fentiekben bemutatott, hármas elvárással. A kérdésre a legegyértelműbb válasz a nyugati szempontokat vizsgálva adható. A nyugati országok számára, akik maguk is részesei voltak az egyezménynek, az ENSZ Menekültügyi Főbiztossággal történő kapcsolatfelvétel Magyarországnak az emberi jogok melletti elkötelezettségét is bizonyította. A hangzatos emberi jogi szempontok mellett azonban azt 340

sem felejthetjük el, hogy a csatlakozás a Nyugat számára garanciát jelentett arra, hogy Magyarország a térség egy új befogadó országává válik, könnyítve a népszerű nyugati célországoknak a menekültek befogadásával járó szociális és gazdasági terhein. Ehhez a donor országok anyagi támogatás megadására is készek voltak, és még afelett is szemet hunytak, hogy Magyarország csupán az Európából érkező menekültek befogadására mutatott hajlandóságot. Bár a genfi menekültügyi konvenció lefekteti a nemzetiségű alapú megkülönböztetés tilalmát, a magyar csatlakozás kapcsán a Főbiztosság is abból a feltételezésből indult ki, hogy a Romániából érkező menekültek közül elsősorban a magyar nemzetiségűek fognak az anyaországban maradni és ott integrálódni, míg a román nemzetiségűek vélhetően harmadik befogadó országot keresnének Nyugaton. Ami a szocialista blokkot illeti, az 1951. évi genfi konvencióhoz történő magyar csatlakozás kapcsán – akárcsak a magyar-román konfliktus megítélésében – nem lehetett egyértelmű, nyílt állásfoglalásra számítani, de a lépést maga Moszkva is hallgatólagosan tudomásul vette. Bár egy egyetemesen elfogadott ENSZ-egyezményről volt szó, mely ellen a szocialista ENSZ-tagállamok sem emelhettek kifogást, az általános reakció a Varsói Szerződés tagállamai körében mégis az volt, hogy igaz, hogy Magyarország az egyezmény értelmében menekültstátuszt adhat az azt igénylőknek, de az mégsem megengedhető, hogy ezt egy „baráti, szocialista ország” állampolgárával tegye meg.1242 Az elméleti dilemma a románokat követően a keletnémet menekültek ügyén keresztül öltött újra testet. Utolsó pontként vizsgáljuk meg, hogy a magyar közvélemény, a társadalmi szervezetek elvárásainak megfelelt-e a menekültügyi egyezményhez való csatlakozásról meghozott döntés. A doktori dolgozatban láthattuk, hogy számos ellenzéki szervezet, párt, ügyvédi csoport, egyházi közösség fogalmazta meg az 1951. évi egyezményhez való csatlakozás szükségességét már akkor, amikor az állami vezetés fejében legfeljebb csak végső vészforgatókönyvként fordult meg a konvenció elfogadásának lehetősége. Az ENSZegyezmény támogató megítélésében konszenzus volt a menekültkérdésre elsősorban mint a határon túli magyar kisebbség nemzeti ügyére, vagy éppen mint általános emberi jogi problémára fókuszáló csoportok között. A magyar közvéleményben már az erdélyi menekültek befogadásával kapcsolatosan is jelentkeztek a saját életszínvonal csökkenésével kapcsolatos félelmek, így várható volt, hogy lesznek, akik a menekülteknek a konvenció

1242

Interjú Görög Jánossal, a Külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályának egykori vezetőjével, Készítette: Kaszás Veronika, 2008. december 11.

341

értelmében történő befogadásával járó vállalásokat is fenntartással fogják fogadni. Az emberi méltóság tiszteletben tartása és az egyenlő bánásmód elve mellett kiálló szervezetek számára azonban az egyezményben való részesség szükség esetén egyféle garanciát és hivatkozási alapot is jelentett, amivel némi kontrollt gyakorolhattak az állam felett. E lehetőséggel egyes szervezetek már rögtön 1989 nyarán, a keletnémet menekültek érkezése során éltek is. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy az 1951. évi genfi konvencióhoz való magyar csatlakozás jelentősége túlmutatott az erdélyi menekültek ügyének multilaterális keretek között történő megoldásán: a döntés a rendszerváltozás küszöbén álló Magyarország számára bel- és külpolitikai szempontból is fontos lépésnek bizonyult.

342

Felhasznált irodalom

Ágoston Vilmos (1989): Húzd a Himnuszt, ne káromkodj!, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest Ambrus Ágnes (2001): A menedék a nemzetközi jogban. In: Kőszeg Ferenc (szerk.): Menedékjog a magyar gyakorlatban. Kézikönyv a menekültügyi eljárás résztvevői számára, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 21-46. Antal G. László (1989): A magyar nemzeti kisebbség helyzete Romániában, LIMES Nemzetpolitikai Szemle, 1989/1. 109-151 Ara-Kovács Attila et al. (1988): A Menedék Bizottság, Beszélő, 25. szám (1988/3.) In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 551. Ara-Kovács Attila – Dávid György – Joó Rudolf – Kőszegi László – Nagy József – Tóth Károly Antal – Vásárhelyi Judit (1988): Jelentés a romániai magyar kisebbség helyzetéről, In: Medvetánc, ELTE, Budapest, 57-126. Ara-Kovács

Attila

(1999):

Délibáb

az

utcasarkon,

Beszélő,

1999/9.,

http://beszelo.c3.hu/cikkek/delibab-az-utcasarkon, Megtekintve: 2012. december 16. Balás István (2010): A magyar egyházak mozgástere a proletárdiktatúra idején, 1948-1989 In: Háló – Dokumentumok és tanulmányok a magyarországi evangélikus egyház és az állambiztonság kapcsolatáról, 1945-1990. Szerk: Mirák Katalin; Luther Kiadó, Budapest, 89194., 159-161. Balogh András (1998): Integráció és nemzeti érdek, Kossuth Kiadó Békés Csaba (2004a): Vissza Európába. A magyarországi rendszerváltás nemzetközi háttere, 1988-1990. In: Uő: Európából Európába. Magyarország konfliktusok kereszttüzében, 19451990, Gondolat Kiadó, Budapest, 275-330. Békés Csaba (2004b): Magyar külpolitika a szovjet szövetségi rendszerben, 1968-1989, In: Magyar külpolitika a 20. században. Tanulmányok. Szerk: Gazdag Ferenc, Kiss J. László, Zrínyi Kiadó, Budapest, 133-172.

343

Béki Gabriella (1988): Szárszó ’88. Újra tudjunk együttgondolkodni nemzetünk jövőjéről, Beszélő 25. szám (1988/3.), In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 633-636. Bercsi János - Telkes József (szerk.) (1988): Lel-Tár. Új társadalmi szervezetek katalógusa I., Pszichoteam Központ, Budapest Berend T. Iván (1989): Magyarország 1988, In: Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1988, R-Forma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 45-52. Bihari Mihály (1989): Változások és változatlanságok a politikai intézményrendszerben, In: Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1988, R-Forma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 53-60. Blahó András – Prandler Árpád (2005): Nemzetközi szervezetek és intézmények, Aula Kiadó, Budapest, 2005 Bodor Pál (1988): Egy tüntetés elé, Magyar Nemzet, 1988. június 27. 1. Bognár Éva – Csalog Zsolt – Fényi Tibor (1988): Nemcsak hírlik, Beszélő 25. szám (1988/3.), In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 552-554. Bokor Ágnes - Gombás Gábor - Karajánnisz Manolisz (1989) : A közvélemény 1988-ban. A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1988-as vizsgálatai. In: Kurtán Sándor - Sándor Péter Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1988, R-Forma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 597-696. Borbándi Gyula (2008): A nyugati magyarság és az anyaország, In: Majtényi György Szabó Csaba (szerk.): Rendszerváltás és a Kádár-korszak. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Kossuth Kiadó, Budapest, 569-574 Borhi László (2010): A nagyhatalmak és Kelet-Európa felszabadulása 1989-ben, In: Gyarmati György (szerk.): A Páneurópai Piknik és a határáttörés húsz év távlatából. Sopron Megyei Város Önkormányzata – L’Harmattan Kiadó, Sopron – Budapest, 19-37. Bossányi Katalin (1989): Szólampróba – Beszélgetések az alternatív mozgalmakról, Láng Kiadó, Budapest

344

Bottoni, Stefano (2013): Vonakodó kémek. A magyar állambiztonság és Románia, 19751989, In: Történelmi Szemle 2013/1., 1-39. Bozóky Pál Gerő – Lukács László (2005): Az elnyomatásból a szabadságba. Az egyház Magyarországon 1945-2001, Vigilia Kiadó, Budapest Bölcskei Gusztáv (1999): A legújabb kori egyháztörténetünk áttekintése. 1948-1990., In: Barcza József - Dienes Dénes (szerk.): A Magyarországi Református Egyház története. 19181990. Tanulmányok. Sárospatak, 155-172. Brown, James Franklin (1991): Surge to Freedom. The End of Communist Rule in Eastern Europe, Adamantine Press Büky Barna (2001): Visszapillantás a hidegháborúra, Balassi Kiadó, Budapest Cutts, Mark (szerk.) (2000): The state of the world’s refugees. Fifty years of humanitarian action, UNHCR, Oxford University Press Csurka István (1989): Az MDF ’88-a, In: Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1988, R-Forma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 304-312. Deák Ernő (2010): Magyarország a külpolitikai változások szövevényében, In: Gyarmati György (szerk.): A Páneurópai Piknik és a határáttörés húsz év távlatából. Sopron Megyei Város Önkormányzata – L’Harmattan Kiadó, Sopron – Budapest, 117-129. Dobó István (2001): Menekültügy és uniós csatlakozás, In: Lukács Éva – Király Miklós (szerk.): Migráció és Európai Unió, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 307332. Dunay Pál (2004): Az átmenet magyar külpolitikája, In: Gazdag Ferenc - Kiss J. László (szerk.): Magyar külpolitika a 20. században. Tanulmányok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 221240. Dunbabin, John (1994): The Cold War: The Great Powers and their Allies, Longman Publishing, New York Fejtő, François (1992): La fin des démocraties populaires. Les chemins du postcommunisme, Éditions du Seuil, Paris 345

Feller, Erika et al. (szerk.) (2001): Refugee protection. A guide to international refugee law, UNHCR – IPU Fényi Tibor (1989): A romániai menekültek visszaadásáról. Részletek a Menedék Bizottság dokumentációjából, Beszélő 26. szám (1989/1), http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-romaniaimenekultek-visszaadasarol, Letöltve: 2012. szeptember 5. Forró Tamás – Havas Henrik (1988): Arad után – ki tudja merre? Háttér Lap- és Könyvkiadó, Budapest Földes György (2007): Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés 1956-1989, Napvilág Kiadó, Budapest Franka Tibor (1988): Most jöttem Erdélyből. Láng Kiadó, Budapest Fullerton, Maryellen (1997): Hungary, Refugees, and the Law of Return, In: Sik, Endre – Tóth, Judit – Fullerton, Maryellen (szerk): From Improvisation toward Awareness? Contemporary Migration Politics in Hungary. MTA Politkatudományi Intézet, Budapest, 131146. Für Lajos (1989): Vitafórum a romániai magyarok helyzetéről, In: Uő. (szerk.): Az erdélyi magyarságért. Dokumentumok, beszédek, Eötvös Kiadó, Budapest Gecsényi Lajos – Máthé Gábor (szerk.) (2009): Sub Clausula 1989, Közlöny Kiadó, Budapest Gödri Irén (2004): Az erdélyi magyarság kivándorlása a rendszerváltás után, In: RODOSZ Évkönyv, Kolozsvár, 27–58. Görög János (1989): A menekültek helyzetéről szóló 1951. évi genfi konvencióhoz és annak 1967. évi kiegészítő jegyzőkönyvéhez való csatlakozás kérdése, In: Timoránszky Péter (szerk.): A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1989, I. kötet, Budapest, 40–47. Gyarmati György (2010): „Nem kár értük.” Az állambiztonsági szervek alkonya Magyarországon 1989-ben, In: Okváth Imre (szerk.): Állambiztonság és rendszerváltás, ÁBTL-L’Harmattan Kiadó, Budapest, 35-61.

346

Gyarmati György (2010): A vasfüggöny és az állambiztonsági szervek alkonya Magyarországon 1989-ben, In: Uő. (szerk.): A páneurópai piknik és a határáttörés húsz év távlatából, Sopron Megyei Város Önkormányzata és L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010, 95116. Gyarmati István (1995): Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet/Szervezet és Magyarország, In: Dunay Pál – Gazdag Ferenc (szerk.): A Helsinki folyamat: Az első húsz év. Tanulmányok és dokumentumok, Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet, Magyar Külügyi Intézet, Zrínyi Kiadó, Budapest, 169-178. Hantos János (1997): A Vöröskereszt társadalmi szerepe, Labora Szociális Szolgáltató, Tanácsadó és Oktatási BT, Budapest Horn Gyula (1991): Cölöpök, Kossuth Kiadó, Budapest Horváth István – Németh István (1999): … És a falak leomlanak. Magyarország és a német egység 1945-1990, Magvető Kiadó, Budapest Horváth István (2005): Az erdélyi magyarok Magyarország irányú migrációja, In: Uő. (szerk.): Erdély és Magyarország közötti migrációs folyamatok, Scientia Kiadó, Kolozsvár, 9132. Horváth István (2009): Az elszalasztott lehetőség. A magyar-német kapcsolatok 1980-1991, Corvina Kiadó, Budapest Horváth Zoltán (1989): A letelepedni szándékozó külföldi állampolgárokkal összefüggő biztonsági és rendészeti kérdések, In: Timoránszky Péter (szerk.): A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1989, I. kötet, 233-242. Jantsits Ágnes (1998): A civil szféra és a nem-kormányzati szervezetek szerepe a menedékkérők fogadásában és a menekültek integrálásában, Kiadatlan kézirat Jobst Ágnes (2010): Az állambiztonság és a keletnémet menekültügy. Dokumentumok a genfi menekültügyi

egyezményhez

való

magyar

csatlakozásról,

Betekintő

2010/3.,

http://www.betekinto.hu/2010_3_jobst Megtekintve: 2013. március 11. Johancsik János (2010): Magyarország külpolitikája 1918-1999, L’Harmattan Kiadó, Budapest 347

Joó Rudolf (1984): Nemzeti és nemzetiségi önrendelkezés, önkormányzat, egyenjogúság, Kossuth Kiadó, Budapest Jungbert Béla (1997): Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága és Magyarország, In: Gömbös Ervin (szerk.): Az ENSZ-család és Magyarország, Magyar ENSZ Társaság, Budapest, 63-72. Kántor Zoltán (2003): Románia a homogén nemzetfelfogástól az „európai nemzet” felé? In: Kiss J. László (szerk.) Nemzeti identitás és külpolitika Közép- és Kelet-Európában. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2003. 257-296. Kapronczay Károly (1993): Menekültek Magyarországon…, Valóság 1993/2. 39-51. Kardos Gábor (1989): A menekült státusz nemzetközi jogi szabályozása és elnyerése a nemzetközi gyakorlatban, In: Timoránszky Péter (szerk.): A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, I. kötet, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 1989, 17-37. Kardos Gábor (2007): Kisebbségek: konfliktusok és garanciák, Gondolat Kiadó, Budapest, 53-60. Kaszás Veronika (2012): A Magyar Vöröskereszt szerepe az 1988-89. évi erdélyi menekültek helyzetének rendezésében, In: Comitatus. Önkormányzati Szemle, XX. évf. 209. 94-106. Kaszás Veronika (2012): Magyarországi egyházak az erdélyi menekültekért 1987-1989 között, In: Egyháztörténeti Szemle, 2012/4. szám, 70-89. Kaszás Veronika (2008): Diplomatic way to the 1951 Geneva Convention, In: Regio, Volume 11/2008, 67-95. Kaszás Veronika (2011): Diplomáciai megoldáskeresés az 1987-89 között Magyarországra érkező erdélyi menekültek helyzetének rendezésére, In: Magyar Kisebbség, 2011/3-4. szám, 112-138. Kende Péter (1988): Erdélyből jöttek. Ifjúsági Lap-és Könyvkiadó, Budapest Kisasszondy Éva (2005): Az Állami Egyházügyi Hivatal iratanyagának jegyzékei I., Adattár, MNL, Budapest

348

Kiss J. László (2004): A kádárizmustól az EU-tagságig: a magyar külpolitika metamorfózisa, In: Gazdag Ferenc - Kiss J. László (szerk.): Magyar külpolitika a 20. században. Tanulmányok. Zrínyi Kiadó, Budapest, 221-240. Kohl, Helmut (1996): Ich wollte Deutschlands Einheit, Propyläen, Berlin, 1996. Köbel Szilvia (2010): A pártállam strukturális eszköztára az egyházpolitika szolgálatában, In: Soós Viktor Attila - Szabó Csaba - Szigeti László (szerk.): Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Tanulmánykötet, Szent István Társulat; Luther Kiadó, Budapest, 195-219. Kun, Joseph C. (1993): Hungarian Foreign Policy. The Experience of a New Democracy, Praeger Publishers, Westport, Connecticut Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.) (1989): Tizenkét hónap krónikája, In: Magyarország politikai évkönyve 1988, R-Forma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 425-466. Küsters,

Hanns

Jürgen

–

Hofmann,

Daniel

(szerk.)

(1998):

Dokumente

zur

Deutschlandpolitik: Deutsche Einheit: Sonderedition aus den Akten des Bundeskanzleramtes 1989/90, Oldenbourg Verlag, München Lauterpacht, Elihu Lauterpacht – Bethlehem, Daniel (2003): The scope and content of the principle of non-refoulement: Opinion, In: Feller, Erika – Türk, Volk – Nicholson, Frances (szerk.): Refugee Protection in International Law. UNHCR’s Global Consultations on International Protection, Cambridge University Press, 87-179. Lékó Zoltán (2009): A magyarországi migráció szabályozása és jellemzői, In: A migrációs jog kézikönyve, Szerk: Lékó Zoltán, Complex Kiadó, Budapest, 69-92. Lévesque, Jacques (1997): The Enigma of 1989. The USSR and the Liberation of Eastern Europe, University of California Press, London Lipcsey Ildikó (2008): Utak és tévutak az erdélyi magyarság huszadik századi történetében, Codex Print Kiadó, Budapest Liszkayné dr. Nagy Éva Katalin (2006): A külföldiek magyarországi bevándorlásának, illetve letelepedésének szabályozása, és elbírálásának gyakorlata a kezdetektől napjainkig, PhD értekezés tézisei, Pécsi Tudományegyetem ÁJK, Pécs 349

Lundestad, Geir (1999): East, West, North, South. Major Developments in International Politics since 1945, Oxford University Press, Oxford Majtényi Balázs (2003): Az ENSZ és a kisebbségek védelme, In: Kisebbségkutatás, 12. évf. 1. szám 166-177. Nagy Boldizsár (1989): Menekülők – menekültek, In: Külpolitika 1989/4. 114-142. Nagy Boldizsár (2012): A magyar menekültjog és menekültügy a rendszerváltozástól az Európai Unióba lépésig. Erkölcsi, politikai-filozófiai és jogi vizsgálódások, Gondolat Kiadó, Budapest Németh Géza (2000): Hidak és torlaszok. Írások vallásról, egyházról, társadalomról, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest Novák Csaba Zoltán (2010): Aranykorszak? A Ceausescu-rendszer magyarságpolitikája 1965-74, Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda O’Neil, Patrick Henry (1998): Revolution from Within. The Hungarian Socialist Workers’ Party and the Collapse of Communism, Edward Elgar Publishing, Cheltenham Oplatka András (2008): Egy döntés története, Helikon Kiadó, Budapest Oplatka András (2010): A Páneurópai Piknik – ismert tények és fehér foltok, In: Gyarmati György (szerk.): A páneurópai piknik és a határáttörés húsz év távlatából, Sopron Megyei Város Önkormányzata és L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010, 59-66. Pánczél Tivadar (2010): Út az elnyomásból a szabadságba. A menekülteket befogadó egyház, Kertvárosi helytörténeti füzetek, 21. szám, Budapest Regényi Emil – Törzsök Erika (1988): Romániai menekültek Magyarországon, 1988, In: Ara-Kovács et al. (szerk.): Jelentések a határon túli magyar kisebbségekről, Medvetánc, Budapest, 175-185. Révész Béla (2008): „Out of Romania!” Reasons and Methods as Reflected in State Security Documents 1987–1989, In: Regio, Volume 11/2008, 8-66. Révész Béla (2009): A magyar–román viszony problématörténetéből az 1980-as években. In: Acta Universitatis Szegediensis. Sectio politico-juridica, 72. (2009), 463–522.

350

Révész Béla (2011): Tensions without solutions: Romanian-Hungarian relations, 1987-89, In: Serbian Political Tought, Institute for Political Studies, No. 2/2011, 7-47. Ripp Zoltán (2006): Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990, Napvilág Kiadó, Budapest Romsics Ignác (2003): Volt egyszer egy rendszerváltás, Rubicon Kiadó, Budapest Romsics Ignác (2010): A Kádár-rendszer legitimitásvesztése az 1980-as években, In: Gyarmati György (szerk.): A Páneurópai Piknik és a határáttörés húsz év távlatából. Sopron Megyei Város Önkormányzata – L’Harmattan Kiadó, Sopron – Budapest, 11-18. Sallai János (2012): Egy idejét múlt korszak lenyomata. A vasfüggöny története, Hanns Seidel Alapítvány, Budaörs Schmidt-Schweizer, Andreas (2000): Vom Reformsozialismus zur Systemtransformation in Ungarn.

Politische

Veränderungsbestrebungen

der

Ungarischen

Sozialistischen

Arbeiterpartei (MSZMP) von 1986 bis 1989, Peter Lang, Europäischer Verlag der Wissenschaften, Frankfurt am Main Sik Endre (1989a): Jelentés az erdélyi menekültekről, 1989. július, Gyorsjelentések 3., TÁRKI, Budapest Sik Endre (1989b): Menekültekről és menekülthullámokról, Tárki, Budapest Sik Endre (1990): Erdélyi menekültek Magyarországon, In: Andorka Rudolf-Kolosi TamásVukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1990, TÁRKI, Budapest, 516-533. Sik Endre (1991): Az érdektelenség és a komorodás kora, Beszélő, 1991/10., http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-erdektelenseg-es-a-komorodas-kora, Megtekintve: 2011. november 10.

Sik Endre (2006): Emberpiac a Moszkva téren – szűkülő változatlanság 1995 és 2004 között. Közgazdasági Szemle, LIII. évf., 2006. március 253–270. Sik Endre (2012): Adalékok a menekültek, a menekülés és a menekültügyi rendszer születésének szociológiai jellemzőihez – Magyarország, 1988-1991, In: Uő. (szerk.) A migráció szociológiája 2. e-tankönyv, ELTE Társadalomtudományi Kar, Budapest, 2012. 212-256. Székelyhídi Ágoston (2008): Debreceni napló Erdélyről, Csokonai Kiadó, Debrecen 351

Szekeres László (1988): Tüntetések 1988-ban, In: Kurtán Sándor - Sándor Péter - Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve 1988, R-Forma Kiadói Kft., Alföldi Nyomda, Debrecen, 351-359. Szent-Iványi István (1988): Menekültek Magyarországon – menekültek a nyilvánosságban, Beszélő 24. szám (1988/2.) In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 394-396. Szokai Imre – Tabajdi Csaba (1988): Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés, Magyar Nemzet, 1988. február 13. 10-11. Szűrös Mátyás (1989): Magyarságról, külpolitikáról, Kossuth Könyvkiadó, Budapest Szűrös Mátyás (2008): Kudarc Aradon, In: Hitel, 2008/12. szám, 73-87. Szűts Pál (1998): Bukaresti napló 1985-1990, Osiris Kiadó, Budapest Tabajdi Gábor (2010): Az egyházi elhárítás irányítói (1956-1990), In: Soós Viktor Attila Szabó Csaba - Szigeti László (szerk.): Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Tanulmánykötet, Szent István Társulat; Luther Kiadó, Budapest, 117-137. Tamás Gáspár Miklós (1988): A bozgor megszólal, Beszélő 23. szám (1988/1.), In: Beszélő Összkiadás 1981-1989. III. kötet, AB – Beszélő Kiadó, 1992, 221. Thornberry, Patrick (2002): Az ENSZ Nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló Nyilatkozata: háttér, elemzés, megjegyzések és a legújabb fejlemények, In: Bárdi Nándor (szerk.): Kisebbségvédelem és a nemzetközi szervezetek, Teleki László Alapítvány, Budapest, 9-74. Torda Endréné (szerk.) (1988): Magyar Külpolitikai Évkönyv, Külügyminisztérium, Budapest Torda Endréné (szerk.) (1989): Magyar Külpolitikai Évkönyv, Külügyminisztérium, Budapest Tóth Imre (2010): A keletnémet menekültkérdés hatása a Berlin-Bonn-Budapest „háromszög” kapcsolatrendszerére, In: Gyarmati György (szerk.): A páneurópai piknik és a határáttörés húsz év távlatából, Sopron Megyei Város Önkormányzata és L’Harmattan Kiadó, Budapest, 67-93. 352

Tóth József (1999): Régiók kialakulása a Kárpát-medencében, In: Bárdi Nándor (szerk.): Globalizáció és nemzetépítés. Teleki László Alapítvány, Budapest, 39-46. Tóth Judit – Kolláth György (1989): A menekült-kérdés néhány főbb szociális, szervezett, jogi és tartalmi problémája, In: Timoránszky Péter (szerk.): A nemzeti kisebbségek és a menekültek jogai, I. kötet, MTA Államtudományi Kutatások Programirodája, Budapest, 177232. Tóth Judit (1994): Menedékjog – kérdőjelekkel, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest Tóth Judit – Kaszás Veronika (2008): Chronology 1988-1989, In: Regio, Volume 11/2008, 146-157. Tóth Judit (2008): When an emergency has come to stay, In: Regio, Volume 11/2008, 96145. Tóth Judit (2001a): A nemzetközi migráció jogi alapjai, In: Lukács Éva – Király Miklós (szerk.): Migráció és Európai Unió, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 81-123. Tóth Judit (2001b): A menedék anyagi jogi szabályai, In: Kőszeg Ferenc (szerk.): Menedékjog a magyar gyakorlatban. Kézikönyv a menekültügyi eljárás résztvevői számára, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 47-85. Tóth Károly Antal (2000): Az Ellenpontok rövid története, In: Ellenpontok, Pro Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2000, 5-20. Tóth Pál Péter (1994): Magyarország új állampolgárai (1988-1992), In: Sik Endre – Tóth Judit (szerk.): Jönnek? Mennek? Maradnak? Magyar Tudományos Akadémia Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 83-97. Tóth Pál Péter (1997): Milyen legyen a magyar migrációs stratégia? In: Sik Endre – Tóth Judit (szerk.): Migráció és politika, MTA PTI, Budapest, 1997, 182–189. Tóth Pál Péter (2001): Népességmozgások Magyarországon a XIX. és XX. században, In: Lukács Éva – Király Miklós (szerk.): Migráció és Európai Unió, Szociális és Családügyi Minisztérium, Budapest, 19-42. Türk, Volker – Nocholson, Frances (2003): Refugee protection in international law: an overall perspective. In: Feller, Erika – Türk, Volk – Nicholson, Frances (szerk.): Refugee 353

Protection in International Law. UNHCR’s Global Consultations on International Protection, Cambridge University Press, 3-45. Varga Csaba (szerk.) (1988): Hősök tere ’88. június 27., ISIS Kisszövetkezet Eötvös Kiadója, Budapest Vincze Gábor (1999): Illúziók és csalódások: fejezetek a romániai magyarság második világháború utáni történetéből, Státus Könyvkiadó, Csíkszereda Vincze Gábor (2006): Lãncrãnjantól Lãncrãnjanig. Fejezet a magyar–román kapcsolatok nyolcvanas évekbeli történetéből, In: Magyar Kisebbség, 2006/3-4., 262-361. Vincze Gábor (2009): Lefelé a lejtőn. Magyar-román kapcsolatok 1989 első felében, a magyar diplomáciai iratok tükrében, In: Székelyföld (2009) 7. szám, 75–120. Vincze Gábor (2009): Tovább a lejtőn – a gödör aljáig. Magyar–román kapcsolatok 1989 második felében, a magyar diplomáciai iratok tükrében. In: Székelyföld (2009) 12. sz. 69–103. Vörös Géza (2010): Hálózatok, hálózatépítés az egyházakon belül a Kádár-korszakban, In: Soós Viktor Attila - Szabó Csaba - Szigeti László (szerk.): Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban. Tanulmánykötet, Szent István Társulat; Luther Kiadó, Budapest, 138-159.

354

Egyéb felhasznált források, dokumentumok Újságok, folyóiratok Magyar Nemzet 1988-1989 Népszabadság 1988-1989 HVG egyes cikkei, 1988-1989 Élet és Irodalom egyes cikkei, 1988-1989 Beszélő 1988-89. évi számai, In: Sebes Katalin (szerk.) (1992) Beszélő: Összkiadás 19811989. 3. kötet 21-27. szám, 1987-89

Interneten elérhető források, archívumok A Magyar Távirati Iroda (MTI) 1988-2013 közötti hírarchívuma: http://archiv19882005.mti.hu Az

Open

Society

Archives

(OSA)

digitális

dokumentumgyűjteménye:

www.parallelarchive.org Országgyűlési

naplók

és

irományok

digitalizált

archívuma,

1861-1990:

http://www3.arcanum.hu/onap Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának archívuma: http://www.unhcr.org/pages/49da066c6.html Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága budapesti irodájának honlapja: http://www.unhcrcentraleurope.org/ A Magyar ENSZ Társaság honlapja: http://www.menszt.hu/

355

Levéltári források MSZMP KB Külügyi Osztályának iratai, Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) M-KS288f./1988-1989. 32. cs. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának iratai, MNL M-KS-288f./1988-1989. 22. cs. Magyar Vöröskereszt iratanyagai, MNL P2130/1988-89 Külügyminisztérium Adminisztratív ügyiratok, MNL XIX-J-1k/1988-89 Külügyminisztérium TÜK iratok, MNL XIX-J-1-j/1988-89 Állami Egyházügyi Hivatal, Katolikus Ügyek Főosztálya, valamint Protestáns és más felekezetek Főosztálya iratai, MNL XIX-A-21-d/1988-89 MSZMP Budapesti Bizottság, Vezető testületek és titkárok iratai, Végrehajtó Bizottság (VB) ülések jegyzőkönyvei, Budapesti Fővárosi Levéltár (BFL) XXXV. 1. a. 4./1988-89

356

Fontosabb felhasznált levéltári dokumentumok

1988. februári kolozsvári konzuli jelentés, MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, Magyar Nemzeti Levéltár (=MNL) M-KS-288.f. 32. cs. Bukaresti nagyköveti beszámoló, 1988. június 14., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. Javaslat a Politikai Bizottságnak a magyar-román kapcsolatokkal összefüggő feladatokra, 1988. szeptember 1., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. A Kisebbségvédelmi Albizottság 40. ülésének fontosabb tapasztalatai, 1988. szeptember 16., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL, M-KS 288. f. 32. cs. Európa parlament kereszténydemokrata pártcsoport képviselőinek romániai látogatása, Bukarest, 1988. október 4., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai MNL M-KS 288.f. 32. cs. Gehér József: A menekültek magyarországi helyzete és annak nemzetközi jogi vonatkozásai, Budapest, 1989. február 9., MSZMP KB Külügyi Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 32. cs. Szűrös Mátyás jan. 25-i rádióinterjújának kanadai sajtóvisszhangja, Ottawa, 1988. március 18., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. A franciaországi magyar emigráció a szomszédos országokban élő magyarok helyzetéről, kapcsolatos politikánkról. Párizs, 1988. május 17. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. Az erdélyi magyar kisebbség érdekeinek védelmére kezdeményezett politikai erőfeszítések visszhangja, Bern, 1988. június 21., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS-288.f.. 22. cs. Charta 77 románellenes akciója, Prága, 1988. július 18., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs.

357

R. Schifter amerikai külügyminiszter-helyettes budapesti tárgyalásai, Budapest, 1988. július 20., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. A svájci „Akciókomité az Erdélyi Kisebbségekért” fellépése a falurombolási terv ellen, Bern, 1988. augusztus 17., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya anyagai, MNL-M-KS288.f./1988-89. 22. cs. A Magyar Demokrata Fórum Nyilatkozata az aradi találkozóról, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, 288. f. 22. cs. A magyar emigráció tevékenysége a Romániában élő nemzetek érdekében, Bonn, 1988. augusztus 29., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. A kanadai magyar emigráció és az erdélyi kérdés, Ottawa, 1988. szeptember 4., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. A hollandiai magyar emigráció a romániai helyzetről, Hága, 1988. szeptember 7. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. A magyar emigráció tevékenysége a szomszédos szocialista országok magyar nemzetiségével kapcsolatban, London, 1988. szeptember 8. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. Romániai nemzetiségek kérdése az ENSZ-ben, 1988. szeptember 13., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288. f. 22. cs. Az amerikai magyar emigráció tevékenysége az MNK-val szomszédos országokban élő magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban, New York, 1988. szeptember 15. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs.

358

Szlovák állásfoglalások a magyar-román kapcsolatok alakulásáról, Pozsony, 1988. szeptember 21. MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. A romániai falurombolási tervek fogadtatása Lengyelországban, Varsó, 1988. szeptember 23., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. Általános értékelés az emigráció tevékenységéről, Bern, 1988. október 1., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya anyagai MNL-M-KS-288.f. 22. cs. Európa parlament kereszténydemokrata pártcsoport képviselőinek romániai látogatása, Bukarest, 1988. október 4., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL MKS-288. f. 22. cs. Jelentés a svédországi magyar emigráció tevékenységéről, Stockholm, 1988. október 7., MNL M-KS-288. f. 22. cs. A svédországi magyar emigráció tevékenysége a velünk szomszédos szocialista országok magyar nemzetiségeinél, illetve velük kapcsolatban, Stockholm, 1988. október 7., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL, M-KS-288.f. 22.cs. Az Erdélyi Világszövetség memorandum-tervezete, emigráns kormány gondolata, Bern, 1988. október 14., Az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya anyagai MNL M-KS288. f. 22. cs. A romániai falurombolások NSZK megítélése és ennek magyar befolyásolásának lehetősége, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 22.cs. A magyar-román viszonnyal kapcsolatos szlovákiai értékelések, Pozsony, 1988. november 29., MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL M-KS-288.f. 22.cs. Román-amerikai kapcsolatok állása, 1989. március 8., Szűts Pál bukaresti nagykövet jelentése, MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztály iratai, MNL 288.f. 22/1989

359

A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos tanácsi feladatok, Budapest, 1988. április 14., Állami Egyházügyi Hivatal (=ÁEH) iratok, MNL XIX-A-21.d 156. d. Előterjesztés a Minisztertanácshoz a Letelepedési Alapról, Budapest, 1988. április 18., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. Emlékeztető a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság 1988. április 28-i üléséről, Budapest, 1988. május 2., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21.d 156. d. Előterjesztés a Minisztertanácshoz a Letelepedési Alap létesítéséről (Tervezet), Budapest, 1988. május 9., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. Jelentés a Minisztertanács részére a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárok ügyeivel foglalkozó Állami Tárcaközi Bizottság tevékenységéről, Budapest, 1988. május, MNL ÁEH iratok, XIX-A-21.d 156. d. A Magyarországon tartózkodó és hazatérni nem kívánó külföldi, elsősorban magyar nemzetiségű román állampolgárok helyzetének rendezésével kapcsolatos további tanácsi tudnivalók, feladatok, Budapest, 1988. június 10., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. A Tárcaközi Bizottság 1988. június 24-i ülésének jegyzőkönyve, ÁEH iratok, MNL, XIX-A21-d, 156. d. Emlékeztető az erdélyi menekültek ügyével foglalkozó Tárcaközi Bizottság november 11-i üléséről, Budapest, 1988. november 14., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21.d 156. d. Miklós Imre (ÁEH elnök) jelentése az ÁEH küldöttségének 1988. november 20-25 között a Német Szövetségi Köztársaságban tett látogatásáról, 1988. december 5., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d.

360

Tájékoztató a tartózkodási engedéllyel rendelkező román állampolgárok főbb jogosítványairól, kötelezettségeiről, ügyei intézésének főbb szabályairól, Budapest, 1988. december 7., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 156. d. Jelentés a magyar katolikus egyház 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, MNL, ÁEH iratok, XIX-A-21-d, 156. d. Összefoglaló a protestáns és kisegyházak 1988. évi nemzetközi tevékenységéről, ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. Jelentés Hajdú-Bihar megye 1988. évi egyházügyi szakigazgatási munkájáról, ÁEH iratok, MNL XIX-A-21-d 163. d. Jelentés a magyarországi egyházak és felekezetek 1988. évi nemzetközi tevékenységének tapasztalatairól, 1989. március 7., ÁEH iratok, MNL, XIX-A-21-d, 156. d. Feljegyzés a Magyarországra érkező román állampolgárokkal kapcsolatos legfrissebb adatokról, 1989. január 30., ÁEH iratok, MNL XIX-A-21.d 156. d. A Vöröskereszt Országos Központjának Iratai, MNL, P2130, 37. d., 210/70

A VSZ szófiai emberi jogi-humanitárius munkacsoport ülésére utazó magyar küldöttség mandátuma , 1988. január 8., Külügyminisztérium (=KÜM), Adminisztratív ügyiratok, MNL XIX-J-1-k, 126 VI-1 457. Lengyel és szovjet felvetések a nemzeti kisebbségek kérdésében, 1988. január 18., KÜM iratok, MNL, XIX-J-1-k, 126 VI-1 457-1. A VSZ emberi jogi munkacsoportjának 1988. január 12–13-i szófiai ülése, 1988. január 19, KÜM iratok, MNL XIX-J-1-k, 126 VI-1 457-2. Az Európa Tanács és román képviselők megbeszélése, Bécs, 1988. június 30., KÜM iratok, MNL XIX J-1-k 361

Az Emberi Jogok Nemzetközi Szervezete anyagának felterjesztése, 1988. december 13., KÜM iratok, ENSZ, MNL XIX-J-1-k, 139. cs. Szocialista szakértői konzultáció ENSZ emberi jogi kérdésekről, KÜM iratok, ENSZ, XIX-J1-k A Menekültügyi Főbiztosság ténymegállapító bizottságának magyarországi látogatása, 1989. január 3., KÜM Titkos ügykezelési (=TÜK) iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. A Menekültügyi Főbiztosság megállapodás-tervezetei 1989. január 17., KÜM TÜK iratok, ENSZ, MNL XIX-J-1-j 105. cs. A Menekültügyi Főbiztosság Ténymegállapító küldöttségének magyarországi látogatása, 1989. február 13., KÜM TÜK iratok, ENSZ, MNL XIX-J-1-j 105. cs. Előterjesztés az Elnöki Tanácshoz, 1989. február 23., KÜM TÜK iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. Tájékoztató a Menekültügyi Főbiztosság küldöttségének magyarországi látogatásáról, 1989. február 24., KÜM TÜK iratok, MNL, XIX-J-1-j 105. cs. Szakértői konzultáció a Nemzetközi Menekültügyi Hivatalban Genfben, 1989. február 28., KÜM TÜK iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. Horn Gyula beszéde az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának ülésén, 1989. február 27., KÜM iratok, ENSZ MNL, XIX-J-1-k 139. cs. Horn levele Hocké-hez, 1989. március 16., KÜM iratok, MNL XIX-J-1-k 135 V-1 3615. Románia emberi jogi politikájának megítélése az Emberi jogok bizottságának az ülésén, 1989. március 20., KÜM iratok, ENSZ, MNL XIX-J-1-k139. cs.

362

Helyzetkép a Menekültügyi Főbiztosság technikai küldöttségének látogatása után, 1989. április 26., KÜM TÜK iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. A Menekültügyi Főbiztosság sajtóanyagai Magyarország csatlakozásáról, 1989. április 26., KÜM TÜK iratok, MNL XIX-J-1-j105. cs. Kapcsolatunk a Menekültügyi Főbiztossággal, 1989. május 2., KÜM TÜK iratok, MNL XIXJ-1-j 105. cs. ET jelentés tervezet a romániai kisebbségek helyzetéről, 1989. május 24., Párizs, KÜM iratok, ENSZ MNL, XIX-J-1-k 139. cs. Menekültügyi Főbiztos levele és egyezségtervezete budapesti iroda felállításáról, 1989. június 2., KÜM iratok, MNL, XIX-J-1-k 1989 105. cs. MUB (Magyar UNESCO Bizottság) levele az UNESCO főigazgatójához a romániai településrendezés ügyében, KÜM iratok, ENSZ, MNL, XIX-J-1-k/1989 139. cs. UNESCO jelentés a romániai „szisztematizálási” programról, 1989. október. 12., KÜM iratok, ENSZ, MNL XIX-J-1-k/1989, 139. cs. Emberi jogi kötelezettségeinket érintő egyes kétoldalú szerződések felmondása, módosítása, 1989. október 12., KÜM TÜK iratok, MNL, XIX-J-1-j 105.cs. A Menekültügyi Főbiztosság Végrehajtó Bizottsága 40. ülésszakáról, 1989. október 18., KÜM TÜK iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. Az ENSZ romániai különmegbízottjának magyarországi látogatása, 1989. október 20., KÜM iratok, MNL, XIX-J-1-k 141 V-59741 A menekültügyi egyezményhez csatlakozás és a kétoldalú egyezmények módosítása, 1989. november 6., KÜM TÜK iratok, MNL, XIX-J-1-j 105.cs.

363

Nyugati országok támogatása az UNHCR program keretében, 1989. november 24., KÜM TÜK iratok, MNL XIX-J-1-j 105. cs. Tájékoztató a Párt Végrehajtó Bizottságának a fővárosban tartózkodó külföldi polgárok ügyeinek intézéséről, 1988. május 11. Budapesti Fővárosi Levéltár (=BFL), MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottságának üléseinek jegyzőkönyvei, XXXV.1.a.4./1988. 781. ő.e. Jelentés az elfogott román állampolgárságú határsértőkkel kapcsolatos eljárási tapasztalatokról, Belügyminisztérium Határőrség Országos Parancsnokság Felderítő Osztálya, Budapest, 1988. május 3., MNL, Open Society Archives (=OSA) dokumentumgyűjteménye, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. A magyar-román államhatáron 1988. május 15. – május 31-ig kialakult helyzetről, 1988. június, MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. A Belügyminisztérium jelentése román vonatkozású információkról, Budapest, 1988. július, ÁBTL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. július hónapban bekövetkezett eseményekről, Budapest, 1988. augusztus 4., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. szeptember hónapban bekövetkezett eseményekről, Belügyminisztérium, Határőrség Országos Parancsnokság, Budapest, 1988. október, MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. Jelentés a magyar-román államhatáron 1988. október hónapban bekövetkezett eseményekről, Belügyminisztérium, Határőrség Országos Parancsnokság, Budapest, 1988. november 9., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15. Jelentés a Magyar Népköztársaság területén tartózkodó román állampolgárok ügyeinek intézésével kapcsolatos tapasztalatokról, Budapest, 1989. január 5., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

364

Előterjesztés a Belügyminisztérium menekültekkel foglalkozó részlegének felállítására, jogállására, feladat- és hatáskörére, irányítására és létszámára, 1989. április 26., MNL, OSA, www.parallelarchive.org, Letöltés ideje: 2012. október 15.

365

Interjúk, beszélgetések A disszertáció szerzője a következő személyekkel készített interjút1243 (az alábbiakban megnevezett funkcióik az 1988-89. évi menekültügyhöz való kapcsolódási pontjukat jelölik): Ara-Kovács Attila,* az Ellenpontok erdélyi szamizdat folyóirat egykori szerkesztője, a Menedék Bizottság egyik alapítója (2008. október) Görög János,* a Külügyminisztérium Nemzetközi Jogi Főosztályának korábbi vezetője (2008. december) Gyékiss Emil, a Magyar Vöröskereszt korábbi főtitkár-helyettese (2009. február) Jantsits Ágnes,* a Magyar Vöröskereszt korábbi nemzetközi osztályvezetője (2009. január) Kis Béla,* az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnöke (2008. június) Kovács András,* az Állami Egyházügyi Hivatal, majd a Vöröskereszt menekültügyekben illetékes munkatársa, menekülttábor vezetője (2009. február) Sik Endre,* a TÁRKI és a Társadalomtudományi Intézet 1989. évi, az erdélyi menekültekről készített kutatásának vezetője (2008. augusztus) Spaller Árpád,* az Erdélyi Magyarok Egyesületének elnökhelyettese (2008. október) Szent-Iványi István, a Menedék Bizottság egyik alapítója (2012. december) (e-mailen keresztül) Szép Csilla,* Svédországban 1989-ben menedékjogot kapott erdélyi magyar (2009. december) Szilágyi Sándor, a Menedék Bizottság egyik alapítója (2013. április) Tabajdi Csaba, az MSZMP KB Külügyi Osztályának egykori helyettes vezetője (2013. április) (e-mailen keresztül) Tóth Judit,* a Szociális és Egészségügyi Minisztérium, majd a Belügyminisztérium korábbi jogi szakértője, a magyar menedékjogi szabályozás egyik kidolgozója (2008. július) Zalatnay István, az Erdélyi Gyülekezet vezető lelkésze (2012. december)

1243

A félig strukturált interjúk gépelt változata, illetve a csillaggal jelölt esetekben az azokról készített digitális hangfelvétel a disszertáció szerzőjének birtokában vannak.

366

A disszertáció témájához kapcsolódó publikációk

1.) Kaszás Veronika (2008): Diplomatic way to the 1951 Geneva Convention, In: Regio, Volume 11., 67-95. 2.) Tóth Judit - Kaszás Veronika (2008): Chronology 1988-1989, In: Regio, Vol 11. 146-157. 3.) Kaszás Veronika (2008): “What we managed to achieve depended on either the goodwill of people, or we forced it.” Interview with Béla Kis, President of the Association of Transylvanian Hungarians (July 2008), In: Regio Vol 11. 165-177. 4.) Kaszás Veronika (2008): “I can see that many refugees from Transylvania who migrated to Hungary remained in a bitter mood” Conversation with Árpád Spaller, Vice President of Association of Hungarians from Transylvania (October 2008), In: Regio, Vol 11. 178-188. 5.)

Kaszás

Veronika

(2011):

Diplomáciai

megoldáskeresés

az

1987-89

között

Magyarországra érkező erdélyi menekültek helyzetének rendezésére, In: Magyar Kisebbség, 2011/3-4. szám, 112-138. 6.) Kaszás Veronika (2011): „Azt látom, hogy nagyon sok erdélyi menekült, aki átjött, keserű szájízzel maradt”. Beszélgetés Spaller Árpáddal, az Erdélyi Magyarok Egyesületének alelnökével 2008 októberében In: Spaller Árpád: Trianon árnyékában. Cikkek, tanulmányok, beszélgetések, 4 tételben, Erdélyi Szövetség kiadása, Budapest, 84-93. 7.) Kaszás Veronika (2012): A Magyar Vöröskereszt szerepe az 1988-89. évi erdélyi menekültek helyzetének rendezésében, In: Comitatus. Önkormányzati Szemle, XX. évf. 209. 94-106. 8.) Kaszás Veronika (2012): Magyarországi egyházak az erdélyi menekültekért 1987-1989 között, In: Egyháztörténeti Szemle, 2012/4. szám, 70-89.

367

A disszertációban előforduló rövidítések jegyzéke

ÁBMH

Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal

ÁBTL

Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára

ÁEH

Állami Egyházügyi Hivatal

AHAC

Amerikai-Magyar Munkacsoport (American-Hungarian Action Committee)

BFL

Budapesti Fővárosi Levéltár

BM

Belügyminisztérium

BRFK

Budapesti Rendőr-főkapitányság

CDU

Német Kereszténydemokrata Unió (Christlich Demokratische Union Deutschlands)

CSKP

Csehszlovák Kommunista Párt

CSU

Bajor Keresztény-szociális Unió (Christlich-Soziale Union in Bayern e.V.)

DPA

(Nyugat)Német hírügynökség (Deutsche Presse-Agentur)

EBEÉ

Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet

EBESZ

Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet

ECOSOC

ENSZ Gazdasági és Szociális Tanács (United Nations Economic and Social Council)

EGK

Európai Gazdasági Közösség

ENSZ

Egyesült Nemzetek Szervezete

EP

Európai Parlament

ET

Európa Tanács

368

FDP

Német Szabaddemokrata Párt (Freie Demokratische Partei)

FIDESZ

Fiatal Demokraták Szövetsége

FIDH

Emberi Jogok Nemzetközi Szövetsége (Fédération internationale des ligues des droits de l’Homme)

FKGP

Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt

GATT

Általános Vám és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade)

GDP

bruttó hazai termék (gross domestic product)

HHRF

Magyar Emberi Jogi Alapítvány (Hungarian Human Rights Foundation)

HNF

Hazafias Népfront

ICOMOS

Műemlékek és Történeti Együttesek Nemzetközi Tanácsa (International Council on Monuments and Sites)

ICRC

Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága (International Committee of the Red Cross)

IM

Igazságügyi Minisztérium

IMF

Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund)

IOM

Nemzetközi Migrációs Szervezet (International Organization for Migration)

IRO

Nemzetközi Menekültügyi Szervezet (International Refugee Organization)

KEOKH

Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság

KGST

Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa

KISZ

Kommunista Ifjúsági Szövetség

KÜM

Külügyminisztérium

369

MDF

Magyar Demokrata Fórum

MNL

Magyar Nemzeti Levéltár

MSZMP

Magyar Szocialista Munkáspárt

MSZMP KB

MSZMP Központi Bizottság

MSZMP PB

MSZMP Politikai Bizottság

MSZMP TKKP

MSZMP Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály

MT

Minisztertanács

MTI

Magyar Távirati Iroda

NDK

Német Demokratikus Köztársaság

NET

Népköztársaság Elnöki Tanácsa

NGO

nem kormányzati szervezet (non-governmental organization)

NSZK

Németországi Szövetségi Köztársaság

OBT

Országos Béketanács

OSA

Nyílt Társadalom Archívum (Open Society Archives)

ÖVP

Osztrák Néppárt (Österreichische Volkspartei)

REMM

Református Egyházi Megújulási Mozgalom

RKP

Román Kommunista Párt

RSZK

Román Szocialista Köztársaság

SDI

Stratégiai Védelmi Kezdeményezés (Strategic Defense Initiative)

SPD

Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands)

SPÖ

Ausztria Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Österreichs)

SZDSZ

Szabad Demokraták Szövetsége 370

SZEM

Szociális és Egészségügyi Minisztérium

SZER

Szabad Európa Rádió

SZIK

Szociáldemokrata Ifjúsági Kör

SZKH

Szabad Kezdeményezések Hálózata

SZKP

Szovjetunió Kommunista Pártja

SZKP PB

SZKP Politikai Bizottsága

TÁRKI

Társadalomkutatási Intézet

TASZSZ

Szovjet Hírügynökség (Tyelegrafnoje Agentsztvo Szovjetszkovo Szojuza)

TDDSZ

Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete

ÚMF

Új Márciusi Front

UNESCO

ENSZ Nevelési, Tudományos és Kulturális Szervezete (United Nations Educational, Scientific and Cultural Organization)

UNHCR

ENSZ Menekültügyi Főbiztosság (United Nations High Commissioner for Refugees)

VSZ

Varsói Szerződés

VSZ PTT

Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete

371