Epifánia után 3. vasárnap 2011. január 23.
Találkozás – befogadás Textus: János 4,46−54 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai/kortörténeti megértés A perikópát a 43−45. versek előszava vezeti be, ahol arról olvashatunk, hogy Jézus maga mondja: „nincs becsülete a prófétának a saját hazájában,” aztán a következő versben mégis az található, hogy „amikor Galileába érkezett, befogadták őt azok a galileaiak, akik látták mindazt, amit tett az ünnepen.” A galileaiak tehát szívesen fogadják őt, mint csodatevőt, aki betegeket gyógyít, s akitől azt várják, hogy csodákat tegyen úgy, ahogyan azt Jeruzsálemben is tette. 46.v. Jézus ismét a galileai Kánába érkezik, ahol a vizet borrá változtatta, s amely csodát első jelként tette. Az 54. versben pedig utalást találunk arra, hogy a királyi ember fiának meggyógyítását második jelként tartja számon az evangélium írója. Megismerjük a csodatörténet – Jézus utáni – főszereplőjét, egy Kapernaum-ban élő királyi embert, aki Heródes Antipász szolgálatában állt. Talán katonaként, de ami sokkal valószínűbb: tisztségviselőként szolgálta a negyedes fejedelmet, akit a nép „királynak” is nevezett, s ezt az elnevezést néhol az Újszövetség is átvette (pl. Mk 6,22). Ezért hívja őt itt az evangélista basilikov"nak, királyi embernek. Megtudjuk, hogy fia hosszabb idő óta beteg (hjsqevnei).1 47.v. A királyi emberhez eljut a hír, hogy Jézus Galileába érkezett, így Kapernaumból Kánába megy, ami mintegy 31 kilométer távolságot jelent, hogy megkérje Jézust: „jöjjön és gyógyítsa meg a fiát, mert halálán van.” Az eredeti szövegben a katabaivnw ige szerepel, amelynek jelentése a következő: lemegy, lejön, leereszkedik. Úgy fordíthatnánk helyesen: arra kérte Jézust, hogy „jöjjön le”. A földrajzi és a korabeli helyzettel kapcsolatban a következőket kell tudnunk: a galileai Kána, azaz a mai Chirbet Qana 230 méterrel feljebb, Kapernaum pedig 206 méterrel lejjebb helyezkedik el, mint a Földközi-tenger szintje. A két település közti szintkülönbség tehát 436 méter; így a szöveg szerzője joggal beszél lejövetelről.2 48−49.v. Jézus az Ószövetséget idézve (2Móz 7,3) szemrehányással válaszol: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” Pedig az apa nem öncélú jelet kíván, és nem is a kíváncsiság vezeti. Jézus szava azonban olyan próbatétel is lehetett számára, amely alkalmas volt a további hit kiváltására. Jézusnak ilyen látszólagos elutasítását találjuk a kánai menyegzőn is (Jn 2,4).3 Az apa azonban nem hagyja magát, nem riad vissza, nem sértődik meg, hanem mélyebb alázattal 1 BOLYKI: Igaz tanúvallomás, 143. 2 SCHWANK: János, 195. 3 GÁL: János evangéliuma, 99.
29
Epifánia után 3. vasárnap
megismétli kérését, de most még nagyobb nyomatékkal: „Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem.” A magas rangú királyi tisztségviselő eljut oda, hogy úgy szólítja meg Jézust mint Urat, mint kuvrio"-t. Ez mégiscsak több lehet, mint csodakérés. Ez már úgy hangzik, mint a hit szava. 50.v. Jézus újra próbára teszi őt. Nem siet a beteg fiúhoz, hanem ezekkel a szavakkal küldi el: poreuvou, oJ uiJov" sou zh'/, azaz „menj el, a te fiad él.”4 Annak idején hasonlót mondott Elizeus próféta a sareptai özvegynek (lKir 17,23). Ez a mondás olyan fontos, hogy a szöveg még kétszer megismétli, tehát a rövid textusban háromszor fordul elő. A királyi ember hitt5 Jézus szavának, és hazament. Láthatjuk, hogy a Jézus szavába vetett hit felülmúlja a látás-hitet, és több annál. Majd Tamás történetéből válik egészen nyilvánvalóvá, hogy „boldogok, akik nem látnak, és hisznek” (Jn 20,29). A távolból történő gyógyítás tehát a látás nélküli, csupán Jézus szavában bízó hit bemutatására szolgál.6 51−52.v. A hitből való engedelmességet a tapasztalat követi, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy aki Jézus szava szerint jár el, nem légvárat épít, nem áltatja magát. A szolgák örömmel mondják: „tegnap délután egy órakor hagyta el a láz”.7 Az eredeti szövegben azt olvassuk, hogy tegnap a hetedik (e{bdomo") órában. A hetedik óra azonban déli 12 órától 13 óráig tart, ezért találjuk újfordítású Bibliánkban a következő fordítást: délután egy órakor. Kicsit meglepő lehet számunkra, hogy a szolgák azt mondják, hogy tegnap gyógyult meg. Mintha a királyi ember nem indult volna azonnal hazafelé, mintha nem lett volna eléggé fontos számára a fia, hiszen a Kapernaum és a Kána közti távolság a legrövidebb úton 31 kilométer hosszú volt. 19−20 óra körül már ismét Kapernaumban lehetett volna! Erre a problémára az a megoldás kínálkozik, hogy a zsidóknál naplementével kezdődik az új nap: például pénteken este a szombat. Ha tehát a királyi ember azonnal elindult haza, és késő este érkezett vissza Kapernaumba, a szolgák joggal beszélhettek a beteg „tegnapi” jobbulásáról.8 53.v. Kitűnik, hogy a királyi tisztségviselő nem tartozott azokhoz, akik hamar elfelejtették azt, amit Jézusnak köszönhettek, hiszen megtudjuk, hogy „hitt ő és egész háza népe.” Bizonyára nem volt könnyű a királyi udvarban elismerni, hogy hisz Jézusban, mégis nemcsak ő, hanem egész háza népe hitre jutott, befogadta Jézust.9
2. A perikópa megértése – teológiai összefüggések feltárása Az írásmagyarázók számára a történettel kapcsolatos egyik legfontosabb kérdés így fogalmazható meg: vajon a történet alapjául ugyanaz a történeti esemény szolgál-e, mint a hitre jutó kapernaumi századosról szóló beszámolóknak (Mt 4 LÜTHI: János, 35. 5 Augustinus gyönyörű megjegyzése az apa hitéről: „Primo per famam, postea per presentiam” (először csak a hír által, aztán jelenléte által). 6 BOLYKI: i. m., 144. 7 LENKEYNÉ: János evangéliuma, 162. 8 SCHWANK: i. m., 195. 9 BARCLAY: Johannesevangelium, 182.
30
János 4,46−54
8,5−13; Lk 7,1−10)? Az alapos összehasonlító munkák eredményeként nemcsak feltűnő hasonlóságokra, hanem lényeges különbségekre is fény derül.10 Schnackenburg kommentárjában még az 1980-as években azt jegyezte meg, hogy a protestánsok általában ugyanannak a szóbeli hagyománynak változatát látják a Jn 4,46−54-ben, mint amelyik a Mt 8, illetve Lk 7-ben más címmel található, a katolikusok viszont igyekeznek bebizonyítani, hogy ez egy másik eseményről szól. Jellemző viszont az, hogy alapos forrás- és hagyományozástörténeti okfejtés után, katolikus létére ő is arra a következtetésre jut, hogy „nehéz kizárni azt a lehetőséget, hogy a jánosi tudósítás, abban az alakjában, amelyet a feltételezett forrásnak tulajdonítunk, ugyanarra az eseményre vonatkozik, és.... a hasonlóságok ezt a feltételezést csak még inkább valószínűsítik.”11 E vizsgálódás során talán a legkönnyebb a királyi ember fiának meggyógyítása és a kapernaumi százados szolgájának meggyógyítása azonos és eltérő elemeit felsorolni. Azonos elemek: távgyógyítás, a beteg Kapernaumban van, a kérelmező Heródes szolgálatában áll, a beteg meggyógyulása a kérelmező szívügye, a beteg halálán van már, a csodát Jézus a kérelmező hitének tulajdonítja. Eltérő mozzanatok: a kérelmező a szinoptikusoknál egy százados, viszont János evangéliumában „királyi ember”, a beteg János evangéliumában a kérelmező fia, míg a szinoptikusoknál a szolgája; Jézussal a kérelmező János evangéliumában Kánában találkozik, a szinoptikusoknál viszont Kapernaumban, s végül János evangéliumából hiányzik a kérelmező méltatlanságára vonatkozó motívum és a katonai parancs, valamint a Jézus parancsa analógiájára vonatkozó célzás.12 Eduard Schweizer azt hangoztatja, hogy a fő különbség abban áll, hogy kinek íródtak az evangéliumok. A szinoptikusok a pogány százados Jézusba vetett hitét akarták szembeállítani a kiválasztottságuk miatt gőgös zsidókkal, hogy azok vegyék észre: Isten a pogányokat is kiválaszthatja, és hitet ajándékozhat nekik. János evangéliuma viszont már a hívő pogány-keresztyéneknek szól, és arra figyelmezteti őket, hogy mindig újból meg kell vizsgálniuk, hogy miért fordulnak Jézushoz: vajon csak az ajándékaiért fordulnak hozzá, vagy őt magát keresik-e? A királyi ember fia meggyógyításának története ugyanis nem a kérelmező származására figyel (a szövegösszefüggésből nem derül ki, mint a szinoptikusoknál, hogy pogány volt-e, vagy zsidó), hanem hite növekedésére, arra, hogy a csodahitből a Jézus szavába és személyébe vetett hitig jutott el.13
3. Prédikációvázlat Felolvasott textusunkat a 43−45. versek előszava vezeti be, ahol arról olvashatunk, hogy Jézus maga mondja: „nincs becsülete a prófétának a saját hazájában,” aztán a következő versben mégis arról olvasunk, hogy „amikor Galileába érkezett, befogadták őt azok a galileaiak, akik látták mindazt, amit tett az ünnepen.” 10 STRATHMANN: Das Evangelium nach Johannes, 152. 11 SCHNACKENBURG: Das Johannesevangelium, 506. 12 BOLYKI: i. m., 142−143. 13 SCHWEIZER: Die Heilung des Königlichen: Joh 4,46−54, 414−415.
31
Epifánia után 3. vasárnap
Most már saját hazájában is ismerik Jézust, mivel sokan látták a csodáit Jeruzsálemben. Akkor, amikor Jézus korábban elhagyta Galileát, és Júdeába ment, még szinte senki nem ismerte őt. Egyetlen jelét látták Kánában, egy menyegzőn, amikor a vizet borrá változtatta. Most azonban már ismerik őt, s amikor Jézus újra Kánába érkezik vissza, ennek híre megy a környéken, s eljut a nem messze fekvő Kapernaumba is egy királyi tisztségviselőhöz, akinek a fia halálosan beteg. Arról olvasunk tehát a történet bevezetőjében, hogy befogadták őt a galileaiak. Jézus főpapi imájában újra megtaláljuk ezt a szót, hogy befogadták, amikor Jézus így imádkozik: „Mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem” (Jn 17,8). Jézus Krisztus a főpapi imájában az Atyja által rábízott munkájáról beszél. De mi is volt Jézus feladata, mi volt az Ő küldetése? Az, hogy Isten nevét, Isten országát, az örök életet hirdesse mindenkinek, akivel találkozik. S mi az örök élet? Erre is választ találunk a főpapi imában: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17,3). Az volt tehát Jézus küldetése a földön, hogy hozzánk, emberekhez Isten országát hozza közel, hogy megismerjük Őt, hogy befogadjuk Őt. Ezért jött az emberekhez. Ezért szólította meg őket. Ezért találkozott velük, hogy ezekben a találkozásokban kiderüljön, hogy ki hogyan viszonyul Isten uralmához. Elutasítja-e Jézust, vagy pedig szívből befogadja? Ezeknek a találkozásoknak tehát az volt a célja, hogy kiderüljön, kik azok, akik befogadták őt. Ez a célja ma is Jézusnak, hogy Igéje által minket is megszólítson, hogy találkozzon velünk, s kiderüljön, mi hogyan viszonyulunk hozzá, s vajon befogadjuk-e őt. Ebben a történetben két találkozásról olvasunk. Jézus egyrészt találkozik a galileaiakkal, másrészt pedig a királyi tisztségviselővel, a fiáért aggódó édesapával. 3.1. A galileaiakról azt olvastuk, hogy befogadták Jézust. Ez a befogadás azonban egészen mást jelentett, mint amiről Jézus a főpapi imában szólt, amikor ezt mondta: „Mert azokat a beszédeket, amelyeket nekem adtál, átadtam nekik, ők pedig befogadták azokat, és valóban felismerték, hogy tetőled jöttem, és elhitték, hogy te küldtél el engem” (Jn 17,8). A galileaiakra ez egyáltalán nem volt jellemző. Az ő befogadásuk inkább csak annyit jelentett, hogy kíváncsian, érdeklődéssel fogadták Jézust. Kicsit félretették az alapelvet, hogy „nincs becsülete a prófétának a saját hazájában” (Jn 4,44). Szívesen fogadták, látni akarták. Más falvakból, városokból is érkeztek. Miért? Mert Jézus korábban megmutatta magát Jeruzsálemben az ünnepen. Csodákat tett, elképesztő dolgokat tanított, s futótűzként terjedt a hír, lelki füleinkkel szinte halljuk, amint egymásnak mondták: „Gyertek, ha csodát szeretnétek látni!” Jézus csodáit akarták tehát látni, a látványos külsőségeket. A galileaiak keveset törődtek tehát azzal, hogy Jézusnak mi a célja a velük való találkozással. Keveset törődtek Krisztus kegyelmével, az örök életre vonatkozó tanításaival. Elutasították az evangéliumot, mert máshoz nem volt kedvük, 32
János 4,46−54
csak a csodákhoz, csak a külsőséghez. Ezért mondja nekik Jézus: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek.” Ítélet ez Galilea népén, Jézus megítéli a hitüket. Azt olvassuk róluk, hogy befogadták Jézust, és közben kiderül, mégsem fogadták be őt a szívükbe, idegen maradt a számukra, s így nem érte el célját életükben a Jézussal való találkozás. 3.2. A történetben arról is olvasunk, hogy Kapernaumból egy magas rangú királyi tisztségviselő érkezett Jézushoz, akit nem a kíváncsiság hajtott, hanem a vágy, hogy halálosan beteg fiához hívja Jézust. Már huzamosabb ideje beteg volt gyermeke, s a hír hallatára, hogy Jézus Kánában van, sietve tette meg azt a mintegy 31 kilométer távolságot, hogy Jézus gyógyítását kérje. Az ő története nagyon sok hasonlóságot mutat a Máté és Lukács evangéliumában szereplő kapernaumi százados történetével. Az írásmagyarázók sokat vizsgálták már azt a kérdést, hogy vajon mindhárom történet alapjául ugyanaz a történeti esemény szolgál-e, hiszen nagyon sok hasonlóságot fedezhetünk fel: a beteg fiú, a Jézustól való segítségkérés, a távgyógyítás, a beteg Kapernaumban van, a kérelmező Heródes szolgálatában áll, és sorolhatnánk. Eltérő mozzanatok azonban, hogy a kérelmező a szinoptikusoknál egy százados, viszont János evangéliumában „királyi ember”, a beteg János evangéliumában a kérelmező fia - míg a szinoptikusoknál a szolgája. Jézussal a kérelmező János evangéliumában Kánában találkozik, a szinoptikusoknál viszont Kapernaumban. Lehet, hogy egy történetről van szó, lehet, hogy külön történetekről. Számunkra azonban a legfontosabb mégis az, hogy megértsük, mi volt Jézus célja ezzel a találkozással. Mit akart elérni ennek a királyi embernek az életében? A szinoptikusok a pogány százados Jézusba vetett hitét akarták szembeállítani a kiválasztottságuk miatt gőgös zsidókkal, hogy azok vegyék észre: Isten a pogányokat is kiválaszthatja, és hitet ajándékozhat nekik. János evangéliuma viszont már a hívő pogány-keresztényeknek szól, és az evangélista nem a kérelmező származására figyel, hanem arra figyelmezteti olvasóit, hogy mindig újból meg kell vizsgálniuk, miért fordulnak Jézushoz. Vajon csak az ajándékaiért fordulnak hozzá, vagy őt magát keresik? Igénk ma minket is megkérdez. Vajon mi miért fordulunk Jézushoz? Mikor a királyi ember Jézustól azt kéri, hogy jöjjön, és gyógyítsa meg a fiát, akkor Jézus szemrehányással válaszol: „Ha jeleket és csodákat nem láttok, nem hisztek” (Jn 4,48). Szinte tiltakozik az igazságérzetünk, hiszen úgy tűnik, hogy Jézus nem tesz különbséget az apa és a többi galileai között. Hiszen ha ezt a galileai sokaságnak mondja, akkor jogosan feddi meg őket, mivel ők döntően nem az evangéliumért, hanem a csodák miatt jöttek Jézushoz. Az apát azonban nem a csodák iránti kíváncsiság hozta, hanem az égető szükség, hogy fia haldoklik, és hogy csak Jézus segíthet. Nem kellene-e Jézusnak gondviselő módon szeretettel irányulni felé? Jézus szava azonban olyan próbatétel lehetett az apa számára, amely alkalmassá vált a további hit kiváltására. Emlékezzünk Jézusnak a látszólagos elutasítására a kánai menyegzőn is, amikor Mária az elutasítás ellenére sem adja fel kérését (Jn 2,4). Az apának bizonyára segített e nyers válasz 33
Epifánia után 3. vasárnap
abban, hogy eldöntse, miért jött Jézushoz: hogy csodát lásson, vagy pedig Jézusért magáért. Igénk minket is kérdez. Miért jövünk Jézushoz? Vajon csak az ajándékaiért fordulunk hozzá, vagy őt magát keressük? Vajon csak az ő gondviselése kell, vagy el tudjuk-e mondani, hogy elértünk hatóerőnk végére, és látjuk, hogy egyedül nem megy, és élet-halál kérdésévé vált sok minden az életünkben, s egyedül Jézus segíthet rajtunk. Láthatjuk a történetben az apa kitartását. Ott volt benne az akaraterő, nem hagyta magát, nem riadt vissza, nem sértődött meg, hanem mélyebb alázattal megismételte kérését, de most még nagyobb nyomatékkal: „Uram, jöjj, mielőtt meghal a gyermekem.” Így szólította meg Jézust, hogy Uram! Ez a magas rangú királyi tisztségviselő azt mondta Jézusnak, hogy Uram. S Jézus mégsem indult el vele, hanem egyszerűen csak azt mondta: „Menj el, a te fiad él.” Jézus Úrként válaszolt. Az apának meg kellett tanulnia, hogy nem ő az, aki mozgatja Jézust, hanem Jézus mondhatja azt, hogy menj. Sokszor mi is megpróbáljuk megmondani Jézusnak, hogy tedd ezt és ezt. Imáinkban is annyira szeretjük utasítani Istent. Azonban nekünk is rá kell döbbennünk arra, hogy a szereposztás fordított. A mi feladatunk az, hogy meghalljuk, mit üzen Jézus Igéjén keresztül, mire indít, mit akar véghezvinni az életünkben. A királyi ember hitt Jézus szavának, és hazament. Láthatjuk, hogy a Jézus szavába vetett hit felülmúlja a látás-hitet, és több annál. Tamás történetéből válik egészen nyilvánvalóvá, hogy „boldogok, akik nem látnak és hisznek.” (Jn 20,29) Az apa hite nem az eredménytől függött, hiszen előbb hitt, és csak utána tapasztalta meg a csodát. A történet végén kitűnik, hogy ez az ember nem tartozott azokhoz, akik hamar elfelejtették, amit Jézusnak köszönhettek. Ennek az embernek megadatott az, ami a csodát váró galileaiak többségének nem. Az, hogy a Jézussal való találkozás nyomán hit született a szívében. Az, hogy elérte a célját az ő életében a Jézussal való találkozás. Már nem úgy élte tovább az életét, ahogyan eddig, hanem azt olvassuk róla, hogy „hitt ő és egész háza népe.” Egyrészt tehát elérte célját életében Jézus megismerése, másrészt pedig továbbadta az örömüzenetet meggyógyult fiának, szolgáinak, egész háza népének. Bizonyára nem volt könynyű a királyi udvarban elismerni, hogy hisz Jézusban. Mindazonáltal hitt ő és egész háza népe. Jézus ma minket is erre indít, amikor megszólít Igéjében, amikor találkozni akar velünk, amikor megmutatja jeleit, nagyságát sokszor és sokféleképpen a mi életünkben is. Nem biztos, hogy látványos jelekben, de biztos, hogy megmutatja a gyülekezetben, a Szentírás igazságában, a róla szóló tanításban, mindabban, amit a történelemben és a világban máig tesz. Azt szeretné, ha a mi életünkben is elérné célját a vele való találkozás. Azt szeretné, ha mi is befogadnánk őt, s továbbadnánk a róla szóló örömhírt. Azt szeretné, hogy higgyünk mi és egész házunk népe. 34
János 4,46−54
4. Példák, képek, szemelvények 4.1. A kitartás és hit fontosságáról: Két egér a kamrában beleesett a tejfelbe. Mindketten szabadulni akartak, küzdöttek az életükért. Az egyik azonban feladta a reményt, elfáradt, s belefúlt a tejfelbe. A másik kitartott, s addig úszott, mozgatva a parányi lábait, míg a tejfel kezdett megkeményedni, és vaj lett belőle, aminek a felszínéről kiszabadult az egér. Fontos tanítása ennek a történetnek, hogy legyen hitünk és kitartásunk még akkor is, amikor minden lehetetlennek és reménytelennek látszik. Isten akkor is tud kemény talajt adni lábunk alá, amikor azt hisszük, hogy az élet mocsarába belefulladunk. 4.2. Befogadni Jézust nem más, mint azonosulni azzal az igazsággal, amit elhozott. Amikor már nem én vagyok önmagam mércéje, nem a magam tervei, céljai, nem a magam világról, önmagamról és Istenről alkotott elképzelései számítanak, hanem a valóság. 4.3. „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes” (Róm 12,1−2). Az igazság nem szubjektív fogalom, amit a magam elképzelése szerint alakíthatok. Az igazsághoz nekem kell idomulni, magamat alárendelni. Nekem tökéletlennek kell a tökéleteshez igazodnom. Jézus azt várja, hogy feltétel nélkül bízzuk rá magunkat mindarra, amit mond. 4.4. Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat (Jn 14,21).
5. További szempontok az istentisztelet alakításához Lekció: Jn 17,1−8 6. Felhasznált és ajánlott irodalom BARCLAY, WILLIAM: Johannesevangelium 1., Wuppertal, T. Hagen, 1984. BOLYKI JÁNOS: Igaz tanúvallomás. Kommentár János evangéliumához, Budapest, Osiris Kiadó, 2001. GÁL FERENC: János evangéliuma, Budapest, Szent István Társulat, 1987. LENKEYNÉ SEMSEY KLÁRA: János evangéliuma I., Debrecen, DRK Sokszorosító Irodája, 1999. LÜTHI, WALTER: János, Kommentár, Kézirat gyanánt, (Kiadási hely és idő nélkül.) SCHNACKENBURG, RUDOLF: Das Johannesevangelium, Basel, Herder, 1986. SCHWANK, BENEDIKT: János, Szeged, Agapé, 2001. SCHWEIZER, EDUARD: Die Heilung des Königlichen: Joh 4,46−54. In: SCHWEIZER, E.: Neotestamentica. Deutsche und englische Aufsätze 1951−1963, Zürich-Stuttgart, 1963. 407−415. STRATHMANN, HERMANN: Das Evangelium nach Johannes, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1955.
Pótor Áron (Újléta) 35
