EMBERKÖZELBEN Készítette: Latinovits Katalin Ipari Szakközépiskola és Gimnázium
Szerb Antal (1901-1945)
Úgy szeretnék megöregedni, mint Goethe. Hosszú, egészséges életet szeretnék élni, könyvek között… Szerb Antal A XX. század kitűnő magyar írója, műfordítója, irodalomtörténésze, tanára és férje volt Szerb Antal, aki nagyon hitt az írott szóban, a szépben, nagyon hitt abban, ami a hivatása volt. A jövőt szépnek, élhetőnek látta. Azt hitte, hogy a legnagyobb német szerzőhöz, Goethéhez hasonlóan ő is sokáig élhet, és életét a nyugalom és meghittség jellemzi majd. Az álma az volt, hogy a létezésben kiteljesedhessen. Az irodalomban, az írók által teremtett világokban élt igazán. 1938-ban ekképp nyilatkozott erről: „Sok könyv volt igen nagy befolyással rám; jóformán csak könyvek voltak befolyással rám és emberek, akik könyveket írtak.”. A magyar irodalom mellett az angol és különös mód a német irodalomért rajongott. Élete végéig kételkedett abban, hogy egy olyan kultúrnemzet, aki az emberiségnek Goethét, Schillert, Hölderlint és Thomas Mannt adta, eltörölheti az emberi humánumot. A budapesti születésű fiatalember tanulmányait 1919-ben klasszikafilológusként kezdte, bár ezt ma kevesen tartják számon. A lexikonoknak az az utalása, hogy Grazban kezdte tanulmányait, erre céloz. Erről Szerb Antal egyszer az őrá jellemző, utolérhetetlen finomsággal mesélt Szilágyi János Györgynek, közeli barátjának. Elmondta, hogy ám klasszikafilológusnak indult, és a grazi egyetemen klasszikafilológiára iratkozott be, de amikor az egyetem nagynevű indoeurópai nyelvészprofesszora egy teljes féléven keresztül egy régi római nyelvemlék első három szavát magyarázta, úgy érezte ehhez a pályához neki nincs elég ideje. Úgyhogy abbahagyta a klasszikafilológiát, és modern filológusként (ahogy ezt akkor nevezték) folytatta pályáját. Alexits György, matematikusnak grazi tartózkodási ideje alatt volt szerencséje megismerni az akkor még egyetemi hallgató Szerb Antalt. Tóni - ahogy barátai hívták – arra volt a legbüszkébb, hogy filológus lehet. Alexits elmondása szerint a fiatalember úgy vélte (legalább is még akkoriban), hogy írónak lenni nem igazi foglalkozás. Egyetemi tanárnak lenni, filológusnak lenni, az igen. Az írást csak mellékes szórakozásnak találta. Kettejük beszélgetése során egyenrangú társként szerepelt az irodalom is a filozófia mellett. A költészetről pedig mindennél jobban szeretett beszélni. Matematikus barátja így emlékszik meg erről: „Úgy kellett éreznem, hogy egészen különleges vonzódást tanúsít a versek iránt... Bár ha azt mondom, hogy beszélt róluk, szegényesen fejezem ki magamat. Valósággal értekezést tartott…” Szerbnek 1921-ben, barátságuk kezdetén hat verse megjelent már a Nyugatban, a kor kiemelkedő irodalmi folyóiratában.
1
Szerb Antal 1924 tavaszán tett tanári szakvizsgát irodalomból és nyelvből, dicséretes eredménnyel, júniusban doktori oklevelet nyert, summa cum laude minősítéssel. 1926 tavaszán kezdte meg magyar és angol tanári munkáját VIII. kerület Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolánál, ahol sokrétű munkát végzett. A kötelező órák megtartása mellett irodalmi önképzőkört is vezetett. Az önképző órákon kosztümös előadásokat is rendeztek. Nagy sikerű Shakespeare-esteket tartottak. Odaadása a tanórákon sem lankadt, és mély nyomot hagyott diákjaiban. Ungvári László Kossuth díjas, érdemes művész, Szerb Antal tanítványa így emlékezett a tragikus sorsú tanárra: „Volt benne valami hihetetlenül kellemes, felszabadult báj…A mosoly volt rá a legjellemzőbb. És csaknem utánozhatatlanul járt. Az embernek az volt az érzése, hogy lebeg. Van egy utólagos gondolatom, hogy talán az erős szellemi munka, a koncentráltság következménye volt az a furcsa járásmód.” Talán kevesen tudják, de Ungvári e tanárnak köszönheti, hogy végül színész lett. Ő ösztönözte, hogy jelentkezzen a Színiakadémiára. Önbizalommal erősítette meg, míg végül már semmi kétség nem volt benne, hogy oda kell mennie. Barátságuk az iskola után is mindvégig meleg és közvetlen maradt. Szerb órái különlegesek voltak. Halk lényével, puszta ottlétével nagyobb fegyelmet tudott tartani az osztályban, mint más brutális eszközökkel. Pedagógiai módszerei nem hagytak semmilyen kívánnivalót maguk után. Kiváló pedagógus volt, aki a diák közvetlen közelébe tudta vinni az anyagot és átadni, a legnehezebb fejű gyereknek is. Élményszerűen beszélt, közvetlensége egyedülálló volt. Az óráikon inkább beszélgettek. Ez azt jelenti, hogy csevegő stílusban beszélt, és ők hallgatták. Bement a terembe, majd angolul vagy magyarul mesélt. Főként az angol irodalomról beszélt sokat és szeretettel. Azok az órák nagyon csendesek voltak. Egészen addig, amíg a háború, az antiszemita lárma, a nyilaskeresztes párt újjáéledése meg nem osztotta a tanulókat is. Akkor ugyanis egyre több incidensre került sor. Néhányan az osztályokban is feltűzték a kabátjuk hajtókájára a párt jelvényét. Ezek a fiúk megjegyzéseikkel, hangoskodásaikkal olykor zavart és nyugtalanságot keltettek. Íróként már grazi tanulmányai alatt bemutatkozott a nagy közönség előtt De már e kezdeti időszakban is a tökéletességre törekedett. Egyszer anyagi problémáik kapcsán Alexits megemlítette barátjának, hogy a ponyvaírók milyen jól keresnek. Szerb Antalnak nagyon megtetszett az ötlet. Megállapodtak abban, hogy közösen írnak majd könyvet. Alexits már elkezdte az első két oldalt, de Szerbnek sehogy sem tetszett. Csaknem mindenbe belekötött. A munkát kivette társa kezéből és elmondta:”először is szükség van a történethez egy titokzatos emberre, aki félig van, félig nincs. Az teszi a dolgot érdekessé. Aztán szükség van ködös, borongós tájra. Te, aki népi vagy, csinálj valami mesealakot…” Ezután már úgy írták a könyvet, ahogy
2
az író elképzelte, és bár rengeteget dolgoztak rajta, nem lett belőle semmi. Ám nem akármilyen folytatása lett a történetnek. Egyszer a pesti Zsigmond kávéházban került szóba Szerb 1930-ban megjelent Pendragon-legendája. „Na, mit szólsz hozzá”, kérdezte élénken az író Alexitsot. Barátja elmondta, nagyon tetszik neki, bár valahogy ismerős a történet, mintha már hallotta volna valahol. „Hallottad, hát persze, hogy hallottad, hiszen abból a ponyvából készült, amit közösen kezdtünk írni Grazban. Emlékszel? Persze, most jól van megírva.” - hangzott a felelet. A harmincas évek számítanak Szerb Antal rövid életpályája rövid aranykorának. Ekkor művelte, egyforma szerencsével, a tanulmányírást és a szépirodalmat, ekkor forrt ki önálló íróvá, sajátos arccal és sajátos kisugárzással. Egyszerre három generáció vallotta a magáénak: a mesterek, a kortársak és a már jelentkező tanítványok. Az Erdélyi Helikon 1930 júniusában pályázatot tűzött ki egy magyar irodalomtörténet megírására, melyre Szerb Antal dupla álnév mögé rejtőzve jelentkezett. 1932-ben a Magyar Hírlap eredményhirdetés gyanánt csak arról számolt be, hogy a 100 000 lejes első díjat az Invitis nubibus jeligéjű pályamunka nyerte. A jeligés boríték felbontása után sem mutatkozott könnyű feladatnak a szerző kilétének felderítése, mert mint utólag kiderült, a borítékban szereplő név: Tar János is – álnévnek bizonyult. Később jelentkezett csak az igazi nyertes, dr. Szerb Antal kereskedelmi iskolai tanár, az ismert, fiatal esztéta személyében. 31 éves volt akkor Szerb Antal, és tíz évvel korábban jelentkezett első novellája a Nyugatban. Akkoriban mindinkább esztétikával foglalkozott, előtte Az angol irodalom kis tükre címen könyvet is írt. Mikor megkérdezték tőle, mért rejtőzött két álnév mögé, elárulta azért, mert félt. Félt, hogy nem nyeri meg a díjat, és nem akart barátai előtt szégyenben maradni. Inkább le is tagadta, hogy egyáltalán pályázott. Szerb Antal nem azért félt, mintha nem jó munkát végzett volna. Sőt! Inkább azért aggódott, hogy a bírálóbizottság nem fogja honorálni azokat az egészen modern és újszerű szempontokat, amelyek alapján az egész mű vázlatát és annak két fejezetét: Eötvös és Ady életrajzát kidolgozta. De hála a három bíráló: Makkai Sándor, Molter Károly és Babits Mihály haladó felfogásának, Szerb Antal kapta meg egyhangúan a megbízást a magyar irodalom korszerű történetének feldolgozására. A megbízatás egy évi gondtalan, kellemes munkát adott neki. Azt szerette volna elérni, hogy a mondanivalók formába öntése is már művészi legyen. A könyv elsősorban nem a szaktudósokhoz, hanem a nagyközönséghez szólt. Szerb Antal pedig úgy vélte, hogy a széles rétegek még tudományos munkában is szeretik az elevenséget. Így akart ő még jobban bevilágítani az események mozgatórugói mögé, nem pedig hosszú fejezetek elvont elmélkedéseivel. „A legjobban annak örülök, amikor azt hallom, hogy ismerőseim, legna-
3
gyobb meglepetésükre úgy olvassák irodalomtörténeti könyvemet, mint egy regényt. Ezt is akartam. Kiemelni az irodalomtörténetet az iskolás porrétegből, eleven valósággá tenni, és ezáltal az emberekbe kedvet önteni ahhoz, hogy ne csak a bestsellereket olvassák, hanem az ún. irodalomtörténeti nagyságokat is”- foglalta össze művének koncepcióját és sikerét az író. Amikor megjelent a Magyar irodalomtörténet, Szerb Antal kötelességének érezte, hogy Horváth Jánost megajándékozza egy tiszteletpéldánnyal. Ennek szemtanúja volt Rónay György, így hiteles történet ez. Szerb Antal, kezében a könyvvel, ott állt a professzor szobájának ajtaja előtt és iszonyú drukkban volt. Egyik lábáról a másikra állt, de benyitni nem mert. Akárcsak egy döntő vizsga előtt álló diák topogott a folyosón. Vajon mit szól majd a professzor a munkájához? Arcáról leolvasható volt a félszegség, a gyötrődés. A nagy tekintélyű tanár véleménye sorsdöntőnek tűnhetett. És a fiatalember mintha csak szorgalmi feladatot írt volna és nem pedig a legnagyszerűbb magyar irodalomtörténetet, úgy várakozott. Már-már kopogtatott, de aztán mégsem. „Feledhetetlen jelenet volt az – mesélte Rónay György – mely rendkívül jól rávilágít Tóni lényére.” Az író ismeretségéből sokan leszögezték, hogy Szerb nem publikálni szeretett, hanem olvasni, aztán ha valahogy úgy adódott, akkor írt valamit arról, amit olvasott. Szeretett regényt olvasni, esténként németül, angolul, franciául vagy olaszul elolvasott egy-egy regényt, és amikor erre alkalom nyílt egy kiadó jóvoltából, fejből megírta a világ regényirodalmának helyzetét 1935-ben. Maga Szerb Antal is megemlékezett álmatlanságáról: Minden éjjel fölkelt, megfőzte a teáját, és elkezdett olvasni. Noteszában állt egy ilyen bejegyzés: „Csodálatos műveltségemet álmatlanságomnak köszönhetem.” A nagy terve, programja 1943-tól egy Heine-monográfia lett volna. Nem véletlenül, mert Heine németségének és zsidóságának problémája izgatta. Nyilvánvalóan e révén saját magyarságtudata, katolicizmusa. És a zsidósága, amelyet tudomásul kellett vennie. Szó szerint ezt írta a noteszába:”Magyar anyanyelvű zsidó vagyok.” Megrázó mondat ez, ha az ember végiggondolja. Valaki, aki megírta a század legjobb irodalomtörténetét, így határozta meg a saját létét. 1944 tavaszától hazánk zsidó fajúnak minősített állampolgárainak viselnie kellett a megkülönböztető sárga csillagot. Így Gyergyai Albertnek, Halász Gábornak és Szerb Antalnak is. Gyergyai és Halász Gábor, ki-ki másokból, nem volt hajlandó csillaggal megjelölten, „kiválasztottan”kilépni az utcára. Ezért Szerb Antal – hármójuk közül a legtörékenyebb – felvállalta két barátjának könyvvel való ellátását. Ő járta helyettük a könyvtárakat, s cipelte lakásukra az őket érdeklő olvasnivalókat. Tette ezt mindaddig, amíg erre módja és lehetősége volt. Felesége nap mint nap reszketve várt hazatérésére, mert ezek könyvbeszerző utak távolról sem
4
voltak veszélytelenek. Ennek ellenére Szerb Antal csaknem vidáman és elégedetten, hogy segíthet barátain, vitte-hozta nekik és tőlük a könyveket. Természetesen önmagának is. Komlós Aladár, Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke elmondja, hogy ahogy a látóhatár sötétedett fölöttük, beszélgetéseikbe (Szerb Antal, Halász Gábor) egyre inkább az irodalom elé nyomultak a politika aktuális kérdései. S mikor nem csak a mindennapi kenyerük lett kevés és bizonytalan, de életük is fenyegetve volt a részvétlen, sőt kárörvendő társadalom közepette, elkerülhetetlen ráeszméltünk, hogy sorsuk a zsidóságéval azonos. Szerb Antal tisztább szemű ember volt, semhogy ezt fel ne ismerte volna, s becsületesebb, semhogy a kényelmetlen felismerést ne vállalta volna. Így történt, hogy kezdett elmélyedni a zsidó történelemben, szorgalmasan olvasgatta egy cionista történész könyvét. Persze írói szemmel olvasott, majd 1944. március 15-én a Magyar Izraelita Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületében előadást tartott ezen a címen: „Mit adtunk a magyar irodalomnak?” A többes szám első személlyel így önmagát is belefoglalta a zsidó közösségbe, és kész volt megfogalmazni a zsidósághoz való viszonyát. Egy biztos: nem lett sem fajvédő, sem nacionalista, de elvetette az illúziót, hogy a magyarság magáénak tekinti őt. Emberi méltósága parancsára szégyenteljesnek tartotta, hogy ne vallja és vállalja a származását. Békés természetű volt. Semmi agresszivitás nem rejtőzött benne. Túlságosan is passzívan tűrte a rázúduló bajokat, semmi merész dologban nem vett részt. Volt benne egyfajta eleve megadás. Míg Alexits György aktivitásának köszönhetően menekült meg Dachauból, addig Szerb Antal erre képtelen lett volna. Halász Gábort sem akarta magára hagyni. Ez gyönyörű emberi vonás, csakhogy ezzel pecsételődött meg a sorsa. Az élet nem díjazza a jótevőket. Végtelenül szerette hazáját és anyanyelvét. Már a 40-es évek elején meghívták vendégprofesszornak a Columbia Egyetemre. Második feleségével, Bálint Klárával nagyon komolyan törték a fejüket, hogy el kell-e fogadni ezt a meghívást, mert ez akár életmentő is lehet. Szerb Antal annyi szakmai ártalomban azért nem szenvedett, hogy ezt ne tudta volna. Végül azonban mégsem fogadta el. Feleségének azt mondta, nem tudja elképzelni, mit kezdhet olyan hallgatókkal, akikkel nem beszélgethet Vörösmartyról, akiknek nem tud felolvasni Vörösmartyt, hiszen nem tudnak magyarul. Így nincs értelme a tanításnak. Lágerből feleségének küldött levelei vággyal, szerelemmel vannak tele: „… legalább magadat meg kell őrizned számomra, amennyiben én megmaradok – és te nekem mindenkinél sokkal fontosabb vagy…” Máshol így ír: „Minden jó volna, ha lelkemet valami viharállóbb szerkezettel lehetne kicserélni, és ha nem szoktattál volna arra, hogy csak veled, melletted, és általad tudjam elviselni az életet.” 1944. december 16-án már nem neki címezte levelét, ha-
5
nem egy közös barátjuknak Balfról, halálának színhelyéről. Így végzi a levelet: „Most már sötét van, még hangulatom sincs, hogy többet írjak. Bízzatok benne ti is, hogy nem sokára találkozunk, és szeressétek szerencsétlen Tónitokat.” Szerb Antal tragikus pusztulásában is az maradt, aki volt. Feleségéhez írt utolsó leveleit olvasva, szinte reinkarnálódik a gyöngéd, bátor, tiszta ember. A törékeny, a gyémántkeménységű. Ezután már haláláról érkezett levél, 1945. január 31-én. Halász Gábor írta Weöres Sándornak, amit Sárközi György is aláírt, hogy eltemették Szerb Antalt. Néhány nappal később már ők ketten sem éltek… Bálint Klára még nem volt 33 éves, amikor a balfi tömegsírból exhumálta a másfél éve porladó író tetemét. Erről így emlékezik: „Húsz hónapja bomló tetemek között kotortam, s megnyugtató biztonsággal csak húszegynéhányat tudtam nevén nevezni és átadni a már ettől is boldog hozzátartozóknak.”Később rálelt Szerb Antal maradványaira. Foszló kabátja zsebében ott rongyosodott a már munkaszolgálat alatt készített könyve, a Száz vers című antológia egy példánya. (Szemtanúk mesélték, hogy a már nagy beteg Szerb Antal 1944 szilveszterén előadást tartott József Attiláról és Shakespeare-ről a barakklakóknak.) Bálint Klára férje tetemét a Kerepesi temetőben ravataloztatta fel. A temetési szertartás elvégzésére Szerb Antal volt tanárát, barátját, a katolikus papot, Sík Sándort kérte fel. A temetőben dr. Keresztury Dezső, a kultuszminiszter búcsúztatta, 1946 novemberében. „Olyan író volt, akit tudása emel, s olyan tudós, aki soha nem szakadt el az élet teljességétől…” – hangzott többek között Keresztury búcsúztatójában. Szerb Antal legkedveltebb jelmondata a leventéké volt. Ez a mondat kifejezi azt, hogy ő miként viszonyult az eseményekhez. A jelmondat így szól: „Szebb jövőt!”. Úgy vélte, hogy akárhogy is képzeljük a jövőnket, mind arra vágyunk, hogy szép legyen. Halála után ismerősei úgy hitték, hogy ez az idealizmus okozta tragédiáját. Nemes Nagy Ágnes szerint ez a sajátos tévhite tántorította el a munkatáborból való szökés gondolatától, ugyanis nem hitte, hogy őt, az elismert tudóst és írót elpusztíthatja az általa oly sokra tartott német nemzet.
6
BIBLIOGRÁFIA 1. ALBERT ZSUZSA: Irodalmi legendák, legendás irodalom 6.Pro Pannonia Kiadói Alapítvány. 2009. Pécs. 2. WÁGNER TIBOR szerk.: Visszaperelt idő. Beszélgetések Szerb Antalról. Krónika Nova Kiadó 2005. Bp.
