Előszó szeptember közepe Olaszország, Otranto

Előszó

1818. szeptember közepe Olaszország, Otranto Jason Brentmor félretette a sógornőjétől kapott lapot. Tekintete észrevétlenül végigsuhant a kora délelőtti nap fényében csillogó Adrián, fivére palazzójának fehér kövein, míg végül találkozott Diana kék szemével. Ekkor elmosolyodott. – Megkönnyebbüléssel tölt el a tudat, hogy anyám idős korára sem puhult el – szólalt meg. – Nem vesztegeti az időt szép szavakra, ugye? Az ember nem is hinné, hogy nem látott immáron huszonnégy éve. Az ő szemében még mindig az a meggondolatlan kölyök vagyok, aki eljátszotta az örökségét, aztán világgá ment, hogy a barbár törökökkel éljen. – Inkább a tékozló fiú – jegyezte meg Diana derűsen. – Na igen. Ha térden csúszva járulok elé, és úgy könyörgöm a bocsánatáért, akkor én meg a félvér lányom visszatérhetünk Brentmorba. Mi az ördögöt írtál neki, kedvesem? – Csak annyit, hogy tavasszal találkoztam veled Velencében… és persze mellékeltem az új végrendeletem másolatát – intett az asztalon lévő, mesterien faragott sakk-készlet felé. – Valaha a tied volt, most Esme hozománya lesz. – Ez volt a nászajándékom.

5

001_496_Az oroszlán leánya.indd 4-5

1/19/12 12:27:04 PM Process Black

Loretta Chase

Az Oroszlán leánya

– Neked jobban örültem volna – felelte az asszony. – De Velencében már elmondtunk egymásnak mindent… hogy mennyire megbántuk, igaz? És három csodálatos hetet töltöttünk együtt, hogy bepótoljuk az elszalasztott éveket. – Ó, Diana! Bárcsak… Az asszony elfordította a tekintetét. – Remélem, nem kezdesz el most érzelegni, Jason. Azt nem bírnám elviselni. Mindketten drágán megfizettünk a hibáinkért, de akkor is ott volt nekünk Velence, és itt vagyunk most. Ami volt, elmúlt. Nem akarom, hogy a gyerekeink is fizessenek érte, mintha valami soha véget nem érő melodráma szereplői lennének. A lányodnak rendes otthonra és egy férjre van szüksége, mégpedig Angliában, ahová tartozik. A készletet felértékelték. Hatalmas összeget hoz majd neki. – A lányomnak nincs szüksége… – Dehogy nincs, ha azt akarod, hogy boldog házasságot kössön. A hozománnyal és az anyád által biztosított társadalmi helyzettel Esme kedvére válogathat a megfelelő vőlegényjelöltek között. Már tizennyolc éves, Jason. Nem maradhat Albániában, hogy bezárják valami török hárembe. Te magad mondtad, tehát hozd őt haza, békülj ki az anyáddal, és ne vitatkozz egy haldokló asszonnyal. Jason tudta, hogy Diana haldoklik. Már akkor is gyanította, amikor Velencében elváltak; különben nem kockáztatott volna meg egy második olaszországi utat ilyen rövid időn belül. Az eltelt időben az ő gyönyörű, aranyhajú Dianája kísértetiesen megsápadt, kecses keze törékennyé vékonyodott, a kék erek gyenge lüktetése átütött az áttetsző bőrön. De az asszony tartotta magát. Büszke volt és makacs egész életében. Jason ellépett a kőkorláttól, és tekintetét elfordítva a még mindig szépséges arcról, felvette a tábláról a sötét vezért.

A bábu aprólékosan kifaragott reneszánsz ruhájának apró ékkövei csillogtak a napfényben. Bár a készlet valószínűleg kétszáz évesnél is régebbi, minden darabja megvolt, méghozzá remek állapotban. – Köszönöm – mondta. – Amint tudom, visszaviszem Esmét Angliába. – Ez meg mit jelent? – Azt, hogy most még nem lehet, de remélem, hamarosan sor kerül rá. – Tekintete találkozott az asszony szemrehányó tekintetével. – Vannak kötelességeim is, kedvesem. – Fontosabbak, mint a családod? Jason visszatette a királynőt, aztán Dianához lépett, és kezét gyengéden a vállára tette. Gyűlölte, hogy csalódást kell okoznia neki, de nem is hazudhatott. – Az albánok befogadtak, amikor semmim sem volt – kezdte. – Egy szerető feleséget kaptam tőlük, aki egy erős, bátor leányt szült nekem. Értelmet adtak az életemnek, és lehetőséget, hogy valami jót tegyek. Most pedig a fogadott hazámnak szüksége van a segítségemre. – Ó – mondta halkan az asszony. – Erre nem is gondoltam. Több mint húsz évig éltél ott. – Ha csak valami hétköznapi dolog lenne, habozás nélkül hazatérnék. Tisztában vagyok vele, hogy így is túl sokáig halogattam, és ahogy te is rámutattál, ez nem tisztességes Esmével szemben. De Albánia most a forrongás küszöbén áll. Az asszony felnézett rá. – Mindig is feszült volt a helyzet – magyarázta a férfi. – Az utóbbi időben azonban úgy fest a dolog, mintha valaki állna az elégedetlenkedő megmozdulások mögött. Elcsíptem egy fegyverszállítmányt, mint kiderült, lopott angol csempészáru volt. Biztos, hogy valaki a háttérből mozgatja a szálakat, valaki, aki meglehetősen ravasz, és akinek, úgy tűnik, sajnos van egy ügyes beszállítója.

6

7



Loretta Chase


– Összeesküvés készül, Jason bácsi? Jason és Diana a hang felé fordult. Az ajtóban az asszony tizenkét éves fia, Percival állt, zöld szeme csak úgy csillogott az izgalomtól. Jason meg is feledkezett a fiúról, aki vagy egy órája diszkréten visszavonult, mondván, hogy felpróbálja az albán öltözetet, amit bácsikája hozott. – Elragadóan festesz benne – jelentette ki az anyja. – És pontosan illik rád. Valóban, a jellegzetes díszítésű nadrág tökéletesen rásimult a fiú karcsú alakjára, akárcsak a fekete kabátka, amelyet a bő pamuting felett viselt. – Esme méretében csináltattam. Általában ilyenben szokott járni. Attól tartok, szörnyen pajkos egy leányzó – mondta, és megborzolta a fiú vörös üstökét. – Tudod, hogy ha most valaki együtt látna benneteket, azt hihetné, ikrek vagytok. Ugyanaz a szem, haj… – A te szemed és hajad – mondta Diana. Percival elhúzódott, és a korabeli fiúk tipikus nemtörődömségével felugrott a terasz korlátjára. Mélyen alatta a tenger hullámai lustán nyaldosták a part szikláit. – Csak én sohasem voltam ilyen sovány – felelte Jason mosolyogva. – Egy fiúnak persze ez nem rossz, de Esme számára igazán elkeserítő. Vékony és alacsony termete miatt a többiek hajlamosak elfeledkezni arról, hogy már felnőtt nő. Ő pedig erőteljesen tiltakozik az ellen, hogy gyerekként kezeljék. – Bárcsak találkozhatnék vele! – mondta sóvárogva Percival. – Szeretem a fiús lányokat. A másfajta lányok szörnyen idétlenek. Sakkozni tud? – Sajnos nem. Talán, miután visszatérünk Angliába, megtaníthatnád. – Akkor visszajöttök, bácsikám? Jaj, de örülök neki! Az anyu is erre vágyik, ugye tudod? – A korláton egyensúlyozva,

hunyorítva a távoli sziklák, az albán part felé kémlelt. – Minden derűs napon kijöttünk ide a mamával – folytatta a fiú –, és integettünk neked és Esmének, aztán úgy tettünk, mintha látnánk, hogy visszaintegettek. Természetesen senkinek sem mondtuk el, ugye, mama? Még Lord Edenmontnak sem. Ő azt hiszi, hogy a tengerészeknek integetünk. – Edenmont? – ismételte hitetlenkedve Jason. – Nem Varian St. George-ról beszélsz, ugye? Mi az ördögöt keres itt az a fickó, Diana? – Itt él – felelte halvány mosollyal az asszony. – Ezek szerint ismered. – Sokat hallottam róla Velencében. Byron köréhez tartozott. Elszökött Angliából, hogy megszabaduljon a hitelezőitől, nagy felzúdulást okozott a hölgyek körében, arról nem is beszélve, hogy… – Jasonnek hirtelen eszébe jutott unokaöccse jelenléte. Leereszkedett a kanapéra, és vadul suttogva folytatta: – Az az ember egy élősködő, züllött alak, a társadalom szemete. Mit értesz azon, hogy itt él? – Azt, hogy a férjem vendége, és nálunk lakik. – Élősködő, ahogy mondtam is. Egy petákja sincs… – Akkor nyilvánvaló, hogy rászorul másokra – vágott a szavába az asszony. – Úgy tekintek Edenmontra, mint a repkényre, mely ékesíti az unalmas szürke falat… az olyanokat, mint Gerald meg a hozzá hasonlók. Márpedig Varian nagyon is csinos dísz. Van benne valami sötét szépség, és a mélabús stílusa végzetesen hat a hölgyek érzelmeire… és értelmére. – Diana Jason arcára pillantva halkan felnevetett. – Nem az enyémre, drágám. Csak szánalmat érzek iránta, néha pedig hálát. Ha báró Edenmont kénytelen odáig sülylyedni, hogy egy idősödő asszony kisinasa és egy tizenéves fiú dadája legyen, ez az ő baja. Percival és én viszont élvezzük a társaságát, igaz, édesem? – nézett a fiára gyengéden.

8

9



Loretta Chase


– Szörnyen sakkozik, de egyébként meglehetősen értelmes – ítélkezett a fiú. – Azonkívül szórakoztatja a mamát. – Valóban? – fogta meg az asszony kezét Jason. – Ami ennél is fontosabb, hogy kedvesen bánik Percivallal – suttogta Diana. – De a fiamnak rád van szüksége, Jason. Gerald gyűlöli. Attól félek, ha én már nem leszek… – Jön a papa! – kiáltotta Percival. – Épp most fordul be a hintója. – A fiú leugrott a korlátról. – Elé szaladhatok? – A választ meg sem várva megragadta nagybátyja kezét, megrázta, aztán elrobogott. Jason Diana mellé térdelt. – Szeretlek! – mondta neki. A törékeny kar átölelte a vállát. – Menj most. Nem szeretném, ha a fivéred itt találna, és mindent tönkretenne. Szeretlek, drágám, és annyira büszke vagyok rád! Tedd, amit tenned kell… csak igyekezz mielőbb visszatérni Angliába Esmével. Ugye megígéred? Jason nagyot nyelt, és bólintott. – Ne bánkódj! Gondolj a Velencében együtt töltött napokra, és arra, hogy milyen boldoggá tettél. A férfi elhomályosuló tekintettel ölelte át. Nem kért bocsánatot, mert már korábban feloldozást nyert. Nem is búcsúzott, mert képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy örökre elválnak. Csak megcsókolta az asszonyt még egyszer utoljára, és elment.

Mivel nem akarta, hogy a mamája aggódjon, Percival nem árulta el neki, hogy kémkedni fog. Életének tizenkét éve alatt nem akadt még egyetlen férfi sem, akire felnézhetett volna, kivéve Jason bácsikáját. A tisztelettől a hősies csodálatig csupán egyetlen lépés volt, és alighogy meghallotta

bácsikáját az elégedetlenkedő megmozdulásokról, csempészáruról és összeesküvésről beszélni, Percival megtette ezt a lépést. Azzal a homályos gondolattal, hogy esetleg titokban értékes információkkal láthatja el Jason bácsikáját, a fiú ólálkodni kezdett Otranto-szerte, vagy ha az időjárás vagy a kései óra nem engedte, akkor saját házukban, és szégyentelenül hallgatózott, abban a reményben, hogy titkok nyomára bukkan. Mint a legtöbb ember, aki keresi a bajt, Percival is megtalálta. Három nappal Jason látogatása után, a fiú apja dolgozószobájának keskeny erkélyén állt, és a sötétítőfüggönyök közti résen leskelődött befelé. Mivel az ablakok félig nyitva voltak, Percival minden szót tisztán hallott. Apja látogatója talán valóban görög volt, ahogy állította, de az biztos, hogy nem kereskedő, és nem is sakkozni jött, ahogy apja mondta. Mr. Risto nem akart mást, mint rengeteg angol puskát, és valamivel kevesebb másfajta fegyvert és muníciót. Apja erre azt mondta, hogy fegyvert csempészni egyre bonyolultabb, mire Mr. Risto közölte, hogy ezzel az ura is tisztában van, utána pedig egy jókora zacskónyi aranyat ürített a papa íróasztalára. Apja szemrebbenés nélkül leírt valamit egy papírra, majd miután elmagyarázta a kódot, átadta a cetlit Mr. Ristónak. De Mr. Risto a fejét rázta, és azt mondta, ez így nem elég. Úgy tűnt, nem bízik meg teljesen a papában. Apját ez nagyon feldühítette. Mr. Risto valami zálogot akart, méghozzá nem is akármit, hanem a sakk-készletet. Apja azt mondta, hogy a készlet már nemzedékek óta a család birtokában van, és sokszorosát éri a fegyverek értékének. Azonkívül mélységesen sérti ez a hirtelen támadt bizalmatlanság, miután annyi hónapig üzletelt Mr. Risto urával, Ismallel. A vita folytatódott, míg végül Mr. Risto kijelentette, megelégszik egyetlen darab-

10

11



Loretta Chase bal is a készletből. Amikor apja visszautasította, Mr. Risto elkezdte visszadobálni az érméket a zacskóba. A papa erre roppant dühösen felkapta a sötét vezért, lecsavarta az alját, beledugta a papírost, aztán a bábut odaadta Mr. Ristónak. Mr. Risto nyomban barátságosabb lett, kezet fogott a papával, és megígérte, hogy visszaadja a bábut, mihelyt a szállítmány eléri Albániát. Aztán a két férfi elhagyta a szobát. Angol fegyverek. Csempészés. Albánia. Ez lehetetlen! – mondogatta magának Percival, miközben vakon bámulta az üres szobát. Az ágyában alszik, és csak álmodja az egészet. Percivalnak sikerült is meggyőznie magát, hogy amit látott és hallott, az nem volt több álomnál… egészen másnap délutánig, amikor is apja az egész házat átkutattatta a személyzettel a sötét vezérért, amely szerinte megmagyarázhatatlan módon eltűnt.

12


Első fejezet

1818. szeptember vége Olaszország, Otranto

Varian St. George az erkély korlátjánál állt, és a vizet nézte. A tenger felől fújó könnyű szellő finoman simogatta bőrét, összeborzolta fényesen csillogó sötét tincseit. Az Adria kéken lángoló tűzfolyamként araszolt a távoli part sziklái felé. Varian képzeletében jéghegyek magasodtak ott, melyeket a tenger igyekezett felolvasztani, lehúzni a mélységes mélybe. Mégis, a tűzkarmú kékes lángok hiába martak újra meg újra a fehér bércek testébe, azok rendületlenül állták az ostromot, kifürkészhetetlenül, mint a hatalmas Oszmán Birodalom, amelyet védelmeztek. Lord Byron azt állította, ott élnek a világ leggyönyörűbb hölgyei. Talán így is van. Mégis, úgy tűnt, túlságosan nagy a távolság, még ha maga Aphrodité lakik is ott. Variannek nem kellett messzire mennie, ha szépségre vágyott. A nők folyton a huszonnyolc éves Lord Edenmont kegyeit keresték, és a férfi biztosra vette, hogy Nyugat-Európában is akad annyi nő, amennyi a legmohóbb férfi étvágyát is kielégítheti. Ma este például találkozója volt egy bankár fekete szemű feleségével, és ami a jövőt illeti, egyelőre mással nem is kellett foglalkoznia. A találkozó végkifejlete nem is volt kérdés. 13


Loretta Chase


Talán egy órán át úgy tesz majd, mintha hinne az asszony erényes tiltakozásában, vagy lehet, hogy még kevesebb ideig tart a játék. Attól függ, meddig kéreti magát a signora. Aztán pedig megteszik azt, ami mindkettőjük szándéka volt már az első pillanattól. Lord Edenmont gondolatai azonban most nem a csábos szépasszony körül jártak. A családon tűnődött, amelyik befogadta és egész nyáron át eltartotta. Lady Brentmor hamvait egy héttel azelőtt szórták bele az Adriába. Az asszony a fia kezét tartva csendesen távozott az élők világából azon a napon, amikor a személyzet felbolydult méhkasként kutatta át a házat egy értékes sakkbábut keresve. Bár mondták Variannek, hogy Lady Brentmor gyógyíthatatlan beteg, a halála mégis megrázta és elszomorította. Az asszony minden gyengesége és törékenysége ellenére sem látszott magatehetetlennek. Varian gyanította, hogy ezeket az utolsó hónapokat akaraterejének utolsó morzsáit felhasználva élte túl, s mindezt a fia, Percival kedvéért, aki elől egyetlen percig sem titkolta az igazságot. Valójában a fiú volt az, aki felvilágosította Variant az anyját érintő szabályokról még ismeretségük kezdetén. – A mama azt mondja, nem fél a haláltól – közölte a férfival. – Azt viszont képtelen lenne elviselni, ha körülötte mindenki gyászos arccal járna-kelne, és miatta aggódna. Azt hiszem, igaza van. Ha szomorúak vagyunk, az őt is elszomorítja, márpedig sokkal egészségesebb számára, ha vidám, nem igaz? – Komolyan végigmérte Variant, majd így folytatta: – Eleinte nem igazán éreztem úgy, hogy kedvelni tudnám, de ön meg tudja nevettetni a mamát, és sokkal több érzéssel olvas fel, mint a papa vagy én. Ha szeretné, szívesen megtanítom rendesen sakkozni.

Így, pusztán azért, mert Varian képes volt elszórakoztatni Lady Brentmort, és elvonta a figyelmét a fájdalmáról, Percival kész volt megkedvelni. A férfi ezt meghatónak találta, bár tudta, hogy a fiú reménytelen bolondnak tartja őt. Az apját azonban még nagyobb ostobának tartotta, és nyilvánvaló volt, hogy nem szereti, ami Varian megítélésében egyértelműen magasabb intelligenciáról és jó ízlésről árulkodott. Percival már nyilván régen rájött, hogy az apja gyűlöli őt, és udvarias nemtörődömséggel viszonyult hozzá. Bírta anyja szeretetét, és ez elég is volt neki. Egészen mostanáig. Nem mintha Percival szerencsétlen családi körülményei Varian problémája lett volna. Sohasem kedvelte a gyerekeket, különösen nem a Percivalhoz hasonló koravén kamaszokat. Nem akarta sem sajnálni, sem kedvelni a fiút. Sajnálatos módon Percival az öccseire emlékeztette. Rendelkezett mind Damon hajlamával, hogy kínos helyzetekbe kerüljön, mind Gideon tehetségével, hogy kimagyarázza magát belőlük. Néha-néha, amikor Varian a testvéreire gondolt, akiket magukra hagyott, szorítást érzett a szíve körül, ami leginkább valami megbánásfélére hasonlított. Mostanában ugyanezt a kellemetlen szorítást tapasztalta Percivalra gondolva. Lady Brentmor halála után Sir Gerald könyörtelenül szidta, ostorozta a fiát. Ez a viselkedés minden körülmények között elítélendő volt, de így, közvetlen a szeretett anya elvesztése után, egyenesen kegyetlennek tűnt. De hát a világ kegyetlen, nem igaz? Varian elővette a zsebóráját. Általában nem szokott dél előtt felkelni, előző nap azonban, hogy a fiú ne legyen szem előtt, hosszú sétára vitte Percivalt. Megnézték az otrantói kastélyt, aztán a székesegyházat is. A kimerült Varian szokatlanul korán lefeküdt, minek következtében már hajnal-

14

15



Loretta Chase ban kidobta az ágy. Azzal nyugtatta magát, hogy rendben van ez így. Legalább csatlakozik Sir Geraldhoz a reggelinél, és közli vele, hogy távozni óhajt. Talán Nápolyt választja a következő állomásnak. Nem mintha annyi pénze lenne, hogy eljusson oda. Viszont fél Itáliát bejárta már gyakorlatilag egy fillér nélkül. Ott volt neki a nemesi címe, a csinos arca és alakja, meg az ellenállhatatlan vonzereje. Ezek pedig, s ezt korán megtanulta, majdnem olyan hasznosak voltak, mint a készpénz. Varian St. George szerencséjére a világ tele volt olyan újgazdagokkal, mint Sir Gerald, aki, annak ellenére, hogy az apja nemesi címet vett, megmaradt egyszerű kereskedőnek. Ám mint annyi felkapaszkodott újgazdag, ő is sznob volt. Ha időnként együtt ebédelt egy-két arisztokratával, egyből úgy érezte, hogy bekerült a felsőbb körökbe, és nem volt túl nehéz olyan anyagi gondokkal küzdő nemest találni, aki kapva kapott egy-egy ingyen étkezésen. Varian pedig, aki egy fillér nélkül állt a világban, még ennél többet is hajlandó volt vállalni. Odáig süllyedt, hogy a ház vendégeként élt Sir Gerald villájában. Ette az ételét, itta a borát, a fényűző vendégszobában aludt, és hagyta, hogy a baronet szolgái teljesítsék minden kívánságát. Cserébe megengedte, hogy Sir Gerald annyiszor említse meg a patinás nevét, ahányszor csak kedve tartja. Milyen kár, hogy idő előtt fel kell adni a kényelmes helyet. Sir Gerald azonban hamarosan visszatér Angliába. Az, hogy most távozik, aligha fog javítani a sorsán… Percivalén pedig még kevésbé. A francba! Mi lesz a fiúval, ha Varian, Percival egyetlen barátja elmegy? Varian erővel száműzte a fiúval kapcsolatos aggodalmait elméje legtávolabbi zugába, és a reggelizőszobába indult.

16


Albánia, Durrës Távolról nézve a durrësi ház rozoga kőhalomnak tűnt az Adriára néző szirten. Kisebb volt, mint a korábbi lakhelyük. Mindössze két apró szobából állt: egy, ahol aludtak, és egy, amelyben a készleteiket tárolták. Esme Brentmor azonban gyönyörűnek látta a házat. A vándorlással eltöltött évek során ez volt az első alkalom, hogy a tenger mellett lakott. Az Adria talán nem volt olyan mélykék, mint a Jón-tenger, viszont nem is volt olyan szelíd. Nyaranta az északi szellő simogatta a falakat, ősszel és télen a vad déli szélviharok ostromolták a kis házat abban a reményben, hogy darabjaira zúzhatják, s lesöpörhetik a szikláról. Ám hiába. Bár a tákolmány úgy festett, mint amit a legenyhébb fuvallat is romba dönthet, valójában oly szilárd és biztonságos volt, mint a sziklaszirt, amelyen állt, egyforma higgadtsággal dacolva az orkánszerű szelekkel és a tikkasztó nyári hőséggel. A tenger majdnem egész évben ellátta őket friss hallal. A sziklaszirttől nem messze a meglepően termékeny talajon ott virult Esme kertecskéje. Ez volt az első alkalom, hogy egy esztendőnél tovább művelhette, amelyet a föld meglehetősen bő kukoricaterméssel, hagymafélékkel és gyógynövényekkel hálált meg. A maguk idegesítő módján még a csirkék is boldogok voltak ezen a helyen. Ebben a pillanatban azonban Esme egyáltalán nem volt boldog. Keresztbe tett lábbal ült a szikla szélén, tekintetét ölében összekulcsolt kezére szegezte, miközben legjobb barátnőjével, Donikával beszélgetett, aki másnap Sarandába indult, hogy férjhez menjen. – Soha többé nem látlak – borongott Esme. – Jason azt mondja, hamarosan Angliába kell mennünk.

17


Előszó szeptember közepe Olaszország, Otranto

Recommend Documents