Ez a szöveg az alábbi helyen megjelent írás szerzői (pre-print) változata: Varga Péter András: Előszó a Logikai Vizsgálódások Bevezetésének fordításához In: Kilincs 2006 (1) 2-3. szám 74-87. old. A megjelent szöveg apróbb változtatásokat, eltérő formázásokat és oldalszámokat tartalmazhat. Kérjük, hogy az eredeti megjelenési hely és oldalszámok alapján hivatkozza. © Varga Péter András (http://www.phil-inst.hu/~varga/), 2008. Minden jog fenntartva. Előszó a Logika Vizsgálódások Bevezetésének fordításához Varga Péter Vannak a filozófiai-filozófiatörténeti kánonnak olyan darabjai, és talán az előttünk álló szöveg is ide tartozik, amelyeknél a művel kapcsolatos közkeletű meggyőződéseink és az azok sugallta kérdések – minden naivitásuk ellenére – talán termékeny vizsgálódás kiindulópontjaként szolgálhatnak.
Esetünkben,
azt gondolom,
a következő
kérdés
fogalmazódhat meg a szöveggel először találkozó olvasóban: miként lehet, hogy a fenomenológiai mozgalom alapítószövege a „logikai vizsgálódások” címet viseli; és erre a kérdésre önmagában még nem ad választ az a történeti tény sem, hogy a poszthegeliánus német filozófiában ez a címválasztás nem minden előkép nélkülinek számított.1 A kérdésünkben rejlő naivitás munkára fogása, mint sejthető, a logika korabeli fogalmának elhelyezésével kezdődhet el. Ne számítsunk azonban itt tét nélküli kortörténeti fejtegetésekre: a tizenkilencedik század végének német intellektuális klímája ugyanis bizonyos szempontból igen komoly hasonlóságokat mutat a következő század végének szellemi helyzetével, és ez a hasonlóság leginkább abban mutatkozik meg, hogy a filozófia és a szaktudományok helyzete korántsem a békés együttélés, hanem inkább az állandó határsértés és az inváziós szándék terminusaival jellemezhető. A múlt századvég konfliktusát a pszichológia mint önálló tudományág kialakulása gerjesztette, mely vitának az utókor történészei (és a résztvevők retorikai fordulatai) a pszichologizmus-vita nevet adták.2 „A metafizika – írta 1845-ben Friedrich E. Beneke, akit a kortársak és az utókor az első pszichologisták egyikének neveztek – igazi tudományossággal csak a pszichológia által alapozható meg, (…) hasonlóan alaptudomány a pszichológia a logika, a morál, a vallásfilozófia etc. számára is, azon egyszerű oknál fogva, hogy mindezek összes tárgya az 1
A címválasztás vonatkoztatottsági pontjaként kétségtelenül Friedrich A. Trendelenburg 1840-es Logische Untersuchungen-jét kell említenünk, amely a hegelianizmus és a neokantianizmus korszakfordító műve volt (ld. K. Ch. Köhnke: The Rise of Neo-Kantianism (tr. by R. J. Hollingdale, Cambridge UP, Cambridge: 1991) 11. o.). 2 A vita történetét M. Kusch foglalta össze (Psychologism: A Case Study in he Sociology of Philosophical Knowledge (Routledplge, London: 1995).
emberi lélekben található és jön létre, és másként, mint annak fejlődéstörvényei szerint, nem lehet igazán megragadni és érthetővé tenni.”3 Ha azonban mindez így van, akkor a természettudományos-empirikus filozófia kiépítése azzal kecsegtet, hogy a filozófia végre a biztos haladás útjára lép és megszűnik az a küzdőtér lenni, ahol, ahogyan Kant megfogalmazta híres metaforájában, „a bajnokok harci játékokban gyakorolják erőiket, anélkül azonban, hogy bármelyikük elhódított volna magának egy tenyérnyi helyet és győzelemre maradandó birtokot alapozott volna.”4 Pszichológia és filozófia viszonyát csak az utókor történészei tudják egy szaktudomány kialakulásának és önállósodásának világos terminusaival leírni, a kortársak számára a viszony ennél bizonytalanabb volt. Az orvos végzettségű Wilhelm Wundt 1874-ben már az „induktív filozófia” professzora a zürichi egyetemen, és öt évre rá megalapítja Lipcsében az első kísérleti pszichológiai intézetet, amely a természettudományok csoportos kutatásának, „tudománygyárának” előképe, de amely közleményeit még a „Philosophische Schriften” című folyóiratában jelenteti meg. Az empirikus módszer iránti minden elkötelezettsége ellenére Wundt szerint a pszichológia mégsem redukálható a természettudományokra, és a logika sem egyszerűen a „gondolkodás fizikája”, marad tehát valamennyi tér a filozófia számára (kompromisszumos álláspontját a mai elmefilozófia fogalomrendszerében talán leginkább pszichofizikai parallelizmusnak neveznék), nem kell azonban sokat várni a pszichológia azon képviselőire sem, akik – mint Oswald Külpe, mellesleg Wundt tanítványa – a pszichológiát tisztán természettudománynak és mint ilyet a legmagasabbrendű gondolkodási folyamatok kutatására is feljogosítottnak gondolják. A pszichológia tehát beválthatja a filozófia régi ígéretét: a tudományos megalapozottságú antropológia kidolgozását, küszöbön a filozófia vágyának beteljesítése (és a végeláthatatlan viták befejezése)? Korántsem volt mindenki ennyire elragadtatva a fejleményektől, olyannyira nem, hogy 1912-ban egy marburgi professzori stallum körül kirobbant vita odáig vezetett, hogy 107, állását
féltő
német,
osztrák
és
svájci
filozófus
petíciót
intéztett
a
német
kultuszminisztériumhoz azt kérve, hogy a filozófiai katedrákat ne kísérleti pszichológusokkal töltsék be. Husserl Logikai vizsgálódások című műve, pontosabban annak a Prolegomena megjelölést viselő terjedelmes első része éppen ezen pszichológiai megalapozási program talán leghatásosabb filozófiai kritikája. A pszichologista álláspont képviselői, mint láttuk, hajlamosak a logikát a gondolkodás fizikájaként, de legalábbis a helyes gondolkodás mesterségeként (korabeli terminussal 3
Fr. E. Beneke: Die neue Psychologie. Erläuternde Aufsätze zur zweiten Auflage meines Lehrbuches als Naturwissenschaft (E. S. Mittler, Berlin: 1845) 91-92. o. 4 I. Kant: A tiszta ész kritikája (Kis János ford., Atlantisz, Budapest: 2004) 31. o. (B 15)
Kunstlehre, arisztoteliánus megfogalmazásban τέχνη) tekinteni, Husserl rámutat azonban, hogy a sensu strictu logika a helyes gondolkodás mestersége, tehát szükségszerűen normatív tudomány (a logika többi használata, például a könnyen érthető vagy a nehezen eltéveszthető következtetés gyakorlati tana, pedig nyugodtan tartozhat akár a pszichológia fennhatósága alá, az a filozófia megalapozási kérdéseit nem érinti). „Azt pedig könnyű belátni – folytatja Husserl –, hogy minden normatív (és a fortiori minden gyakorlati) tudomány fundamentumaként előfeltételez egy vagy több elméleti tudományt, jelesül abban az értelemben, hogy rendelkeznie kell egy minden normaadástól elválaszthatatlan elméleti tartalommal, amely pedig csak valamely, akár már körülhatárolt, akár még csak megalkotandó elméleti tudományban találja meg a természetes helyét.”5 Szükséges tehát a logika mint elméleti tudomány, érvel Husserl; a kérdés már csak az, hogy alapozható-e mindez az empirikus pszichológiára. Husserl elveti a pszichologizmus elleni szokásos ellenérveket, melyek cirkulárisnak tartják a pszichologizmus programját (a gondolkodás normatív törvényei nem vezethetők vissza egy speciális tudományra, mert annak is ezen normatív törvények szerint kell rendeződnie), hiszen „éppen ahogy néhány művész kimagaslót alkot anélkül, hogy a legcsekélyebbet is tudná az esztétika törvényeiről, akként egy tudományos kutató is kidolgozhat bizonyításokat anélkül, hogy a logikához kellene folyamodnia.”6 A logika szabályai szerint gondolkodni és a logika szabályait premisszaként használni nem ugyanaz. Utóbbi esetben valóban circulus vitiosus volna a szabályok bizonyítására törekedni, előbbi esetben azonban lehetséges a logika szabályait a speciális tudományok által megalapozni: ha megérthetjük a világot, akkor azt is megérthetjük, hogy miért szükségszerű az, hogy úgy gondolkodjunk, ahogy gondolkodunk. Kicsit frappánsabban megfogalmazva: nem minden gondolati kör rossz kör. Ezt a viszonyt, amely a logika minden megalapozási programját, így a Husserl által előterjesztendőt is jellemzi, az előttünk álló bevezetés szövegében a következőképpenen fogalmazza meg a szerző: A vizsgálódás ennélfogva mintegy cikk-cakkban mozog; és ez a hasonlat annál is inkább helytálló, mint hogy a megismerés különböző fogalmainak belső, kölcsönös függősége folytán mindig újra az eredeti elemzésekhez kell visszatérnünk, és azoknál a régit az újnak, továbbá az újat a réginek kell hitelesítenie.7
Amennyiben tényleg naturalisztikus magyarázata lenne a gondolkodásunk normatív törvényeinek, akkor lehetséges lenne, hogy ezt a magyarázatot megismerjük – engedi meg tehát Husserl az ellenfeleinek. Azonban a gondolkodásunknak nem lehet naturalisztikus 5
E. Husserl: Logische Untersuchungen. Erster Band. Prolegomena zur reinen Logik. Husserliana (Edmund Husserls Gesammelte Werke) Bd. XVIII. (hrsg. von E. Holenstein) (Martinus Nijhoff, Den Haag: 1975) 59-60. o. 6 id. mű. 70. o. 7 E. Husserl: Logikai vizsgálódások (Marosán Bence Péter ford.) 14. o.
magyarázata, a logika mint normatív elméleti tudomány mégsem vezethető vissza a pszichológiára
mint
empirikus
tudományra.
Ennek
bizonyítására
Husserl
ún.
következményekből vett érveket használ. Ha a logika törvényei – valamely visszavezetési sor eredményeképpen – végül pszichológiai törvények lennének, akkor olyannak kellene lenniük, mint a pszichológiai törvényeknek: nem egzaktnak, nem a priori-nak és tényekre vonatkozónak. A logikai törvények azonban per definitionem nem ilyenek, „ez pedig természetesen kizárja, hogy a logika törvények (lényegüket tekintve) pszichológiai folyamatok vagy produktumok törvényei legyenek.”8 „A legkomolyabb ellenvetés – folytatja Husserl az érvelését –, amely egy elmélet, egyben egy logikaelmélet ellen felhozható, abban áll, hogy az elmélet ütközik az általában vett elmélet lehetőségeinek feltételeivel.”9 Husserl most azt szeretné bizonyítani, hogy a pszichologizmus szükségszerűen szkepticizmushoz vezet, ehhez azonban szükség van néhány olyan fogalmi megkülönböztetésre, amely a mű egészének megértése szempontjából fontossággal bír. Egy elmélet lehetőségfeltételeiről két értelemben, szubjektív és objektív tekintetben lehet beszélni. Szubjektív feltételek alatt Husserl nem a megismerés kontingens körülményeit (például az emberi szubjektum konstitúciójának sajátosságait) érti, hanem „azokat az ideális feltételeket, melyek az általában vett szubjektivitás formájában és annak az ismerethez való viszonyában gyökereznek. Ezt, az előbbitől megkülönböztetendő, noétikus feltételeknek nevezzük.”10 A megismerés szubjektív, de ideális oldalának elkülönítése az a felismerés, amelynek még komoly szerepet szánunk a mű bemutatásában. Az objektív lehetőségfeltételek meghatározása már nem tartogat különleges distinkciókat: „[a] feltételek itt azok a törvények, amelyek
tisztán
az
elmélet
fogalmában
gyökereznek”.11
Husserl
az
olyan
meghatározottságokat szabja itt feltételül (például az ítélet, az igazság, vonatkozás, a minőség etc.), mellyel minden elméletnek rendelkeznie kell, amennyiben elméletként kíván fellépni. Ezen fogalmi megkülönböztetések birtokában már meghatározhatjuk, hogy pontosan milyen értelemben is vezet szkepticizmushoz a logika pszichologista megalapozási projektje: arról, az ún. logikai-noétikai szkepticizmusról van szó, mely abban áll, hogy egy elmélet „tézisei vagy explicit módon, vagy analitikus elemzés által feltárhatóan azt állítják, hogy az általában vett elmélet logikai és noétikai lehetőségfeltételei hamisak.”12 A logikai-noétikai szkepticizmus ezen definíciója azért is fontos, mert, amint Husserl is tesz, szembeállítható az ún. metafizikai szkepticizmussal, azaz „azon filozófiai elméletekkel, melyek elvi megfontolások alapján az 8
id. mű 85. o. (az első kiadás szövegváltozata szerint) id. mű 118. o. 10 id. mű 119. o. 11 uo. (a kurziválás elhagyásával) 12 id. mű 120. o. 9
emberi megismerés egy jelentékeny részének korlátozottságát képviselik”.13 Husserl metafizikai szkepticizmusként klasszifikálja még a kanti kritikai filozófi is, amennyiben az a magánvaló dolog szükségszerű megismerhetetlenségét állítja. A „szkepticizmus” filozófiai jelző ilyetén használata talán eltér a filozófiatörténeti nomenklatúra hagyományától, azonban nem csak a szkepticizmus különböző fajtáinak elkülönítésére tett husserli kísérlet a fontos számunkra (melyek – ugyan állandóan átalakuló terminológiával – az egész életművet végigkísérik14), hanem Husserlnek az a deklarációja is, hogy a metafizikai szkepticizmussal foglalkozni nem kíván, „metafizikai kérdésekbe itt nem bocsátkozunk”.15 * Husserl harcos antipszichologizmusa, szokás mondani, valójában saját pszichologizmusának ellenhatása, vagy ahogyan maga megfogalmazza a mű előszavának utolsó mondatában: „Ami pedig a pszichologista logika és ismeretelmélet felett gyakorolt nyílt kritikámat illeti, emlékeztetni szeretnék a goethe-i szavakra: «Semmivel sem olyan szigorú az ember, mint saját éppen levetett hibáival.»”16 Husserl fordulatát pedig, folytatódik a bevett nézet, az a kritika okozta, amelyben az analitikus filozófia számára később oly fontos Gottlob Frege részesítette Husserl korai művéről, Az aritmetika filozófiájáról írt recenziójában.17 Mint általában, itt sem szabad különleges autoritás-forrásként elfogadnunk sem a szerző retrospektív önértelmezését, sem a bevett nézetet, és ennek a „mítosznak” a cáfolata nem csupán filológiai szempontból érdekes, hanem egész elemzésünk számára relevanciával bír. Tekintsük először az egymásra-hatás kérdését. Recenziójában Frege Az aritmetika filozófiájának számfogalmát elemzi, és (lényegi) vádja Husserllel szemben az, hogy a szerző egy naiv, pszichologista számfogalmat proponál. A legegyszerűbb számfogalom szerint a szám olyan, mint egy zsák, amelyben a dolgok benne vannak (a három: a három dolgot 13
uo. A Logikai vizsgálódások-at követő első kísérlet a szkepticizmus klasszifikációjára (és hasznosítására) kétségtelenül az 1902/03-as év előadásában, az Allgemeine Erkenntnistheorie-ban található meg. Itt megkülönbözteti a „szkepszist mint elméletet, mondhatnánk, mint negatív ismeretelméletet” (Allgemeine Erkenntnistheorie. Vorlesung 1902/03. Husserliana Materialenband II. (hrsg. von E. Schuhmann) (Kluwer AP, Dordrecht: 2001) 88. o.), melynek csupán (teleologikus értelemben vett) filozófiatörténeti és didaktikaipedagógiai jelentősége lehet, valamint a „szkepszist mint módszert, amint az először Descartes alkalmazta, hogy eljusson minden ismeretkritika legalapvetőbb kiindulópontjához”. (uo.) 15 Logikai vizsgálódások id. kiad. 122. o. 16 Logikai vizsgálódások id. kiad. 7. o. (Az idézet, melynek forrását Husserl nem adja meg, Goethe Kampagne in Frankreich c. művéből származik (a Pempelfort, 1792. novemberi bejegyzés.), eredetije: “Man is Gegen nichts strenger als gegen erst abgelegte Irrtümer.”) 17 Frege recenziója 1894-ben jelent meg a Zeitschrift für Philosphie und Philosophische Kritik hasábjain (103 (1894) 313-332. o.) Angol fordítása először Mind 1972 júliusi számában látott napvilágot (81 (1972) 321-337. o.). 14
tartalmazó zsák). A husserli számfogalom – Frege interpretációjában – annyiban több ennél, hogy nem maga a zsák vagy kupac, hanem annak tulajdonsága. Az ilyetén számfogalom felépítésénél „igény támad arra, hogy megtisztítsuk a tárgyakról a partikularitásuktól”, azaz a hármat ne mint egy konkrét kupac tulajdonságát, hanem mint az általános „valamik”-ből álló kupac tulajdonságát fogjuk fel (így nem kell minden számoláshoz külön szám). „A jelen [husserli] próbálkozás azok közé tartozik, melyek ezt a tisztítást a pszichológiai mosóteknőben kívánják elvégezni”, azaz az általános „valamik” előállítását az absztrakció pszichológiai folyamatára bízzák (piros virág, virág, növény, valami). Frege szerint azonban ez azt a roppant veszélyt rejti magában, hogy „minden képzetté [Vorstellung, presentation] válik”.18 „A «képzet» szóban összefogva mindazt, ami objektív, és mindazt, ami szubjektív, [Husserl] elmossa a különbséget a kettő között, és így a – szigorú értelemben vett – képzet objektívként kezd viselkedni, az objektívek pedig képzetté válnak.”19 A Frege által számon kért különbségtétel a következő: a piros virágról alkotott képzetem a tudatéletem csak számomra hozzáférhető, szubjektív, változó és esetleges darabja; amikor azonban azt mondom: „piros virág”, és azt valaki más megérti, akkor lennie kell valami objektívnek, ami a másikban kialakítja az ő pirosvirág-képzetét. Frege ezt jelentésnek (Sinn, sense) nevezi, és megkülönbözteti továbbá a jelölt dologtól magától (denotátum, Bedeutung, reference) és – természetesen – a jel-testtől („piros virág”) is.20 Husserl pszichológiai absztrakcióra épülő szám-fogalma a Vorstellung-Sinn különbségtételt mossa el, mert 1.) a pszichológiai absztrakciós mechanizmus csak képzetekre, és nem jelentésekre alkalmazható, 2.) a pszichológiai absztrakciós mechanizmus eredménye nem jelentés, hanem képzet. Frege recenziója 1894-ben21, Husserl pedig műve 1891 áprilisában-májusában jelent meg22, azonban – mint elsőként J. N. Mohanty felhívta rá a figyelmet23 – már 1891 április elején megjelent Husserltől egy olyan írás, „amelyben már Husserl distinkciót von Vorstellung, 18
Az idézetek (elérhetőségi okokból) az angol fordítás alapján készültek: Mind id. szám, 323. o. id. mű 325. o. 20 Frege álláspontja nem ilyen egyszerű, mert a „piros virág” (amennyiben nem személynévként értelmezzük) elsődlegesen egy fogalmat denotál, melynek extenziója a piros virágok halmaza, és csak annak elemeiként a denotálja (szigorúan csak átvitt értelemben) a konkrét piros virágokat. A németes műveltségűek számára kontraintuitívnek tűnhet a frege-i terminusok fordítása, azonban a magyar filozófiai tradícióban – Ruzsa Imre nyomán – ez honosodott meg. Legutóbb Farkas János László érvelt az intuitív fordítás érdemei mellett (Jelölet és jelentés. Frege németül. In: Analitikus filozófia és fenomenológia (Minden filozófia „nyelvkritika”) (Gondolat kiadó, Budapest: 2004) 36-53- o.) 21 Ld. 17. lj. 22 Ld. K. Schuhmann: Husserl-Chronik. Denk- und Lebensweg Edmund Husserls. Husserliana Dokumente Bd. I. (Martinus Nijhoff, Den Haag: 1977) 30. o. 23 Mohanty több vonatkozó műve közül mi az alábbit használjuk: Husserl and Frege: A New Look at Their Relationship. In: Research in Phenomenology 4 (1974) 51-62. o., utolsó utánközlés és hivatkozásunk alapja: Edmund Husserl. Critical Assessments. (ed. by R. Bernet, D. Welton, G. Zavota) (Routledge, London: 2005) vol. II. (The Cutting Edge) 179-188. o.) 19
jelentés és tárgy között”24 A kronológiai tisztánlátás megteremtésében maga Husserl is segít bennünket, amikor 1906-ből visszatekintve az ominózus művére, ezt írja: „Valójában már túl is voltam rajta, amikor megjelentettem. Lényegét tekintve a 1886/87-es évekből származik”25 Mivel Husserl önértelmezésével kapcsolatban korábban gyanúperrel éltünk, itt sem használhatjuk kiegészítő bizonyítéknál többként; mindent összevetve azonban elfogadható, hogy Husserl Frege-től függetlenül jutott el a tárgy-jelentés-képzet distinkcióra. Hogyan vélekedjünk azonban Husserl fent idézett másik önértelmezéséről? Ugyan kétségtelenül nagyobb érdem, ha valaki magától és nem más rámutatására ismeri be hibáját, de megszünteti-e ez az érdem-növekedés a hiba tényét? Eligazodási pontként azt – a talán túl sokáig visszatartott problémát kell választanunk, amely azt kérdezi, hogy ha a jelentés (Sinn, sense) nem azonos a szubjektív-pszichológiai képzettel, akkor milyen entitásnak kell tartanunk. Frege kései – egyébként a szintén „Logikai vizsgálódások” címet viselő írásában konfrontálódik a legteljesebben ezzel a kérdéssel. Megoldása szerint, amelynek érvelését most nem követhetjük, „[E]l kell ismernünk egy harmadik tartományt. Ami ehhez tartozik, az megegyezik a képzetekkel annyiban, hogy érzékileg nem észlelhető, a tárgyakkal pedig annyiban, hogy nincs szüksége hordozóra, akinek a tudattartalmához tartozzék.”26 A filozófiai kihívás ezek után úgy fogalmazható meg, hogy találunk-e a pszichologizmus Szküllája és a (frege-i) platonizmus Kharübdisze között átvezető utat a jelentés ontológiai státuszának értelmezésére és mindazon ismeretelméleti problémák tárgyalására, amelyek a szubjektívben „megjelenő” objektív valamely formájára vonatkoznak. Korántsem állítanánk, hogy mindennek egyetlen lehetséges módja az, amit Husserl proponál (annak kérdésébe pedig, hogy melyik a helyes módja, semmi esetre sem feladatunk itt belebocsátkozni), az azonban kétségtelen, hogy a Logikai vizsgálódások jelentős része (egy később még 24
id. mű 180. o. Husserl hivatkozott műve: Rezension von E. Schröder, Vorlesungen über die Algebra der Logik I. In: Göttingische gelehrte Anzeigen (1891) 243-278. o. 25 Persönliche Aufzeichungen. In: Philosophy and Phenomenological Research 16 (1956) 293-302. o., 294. o. 26 Logikai vizsgálódások. Első rész: A gondolat. (ford. Máté András) In: Logikai vizsgálódások (Válogatott tanulmányok) (szerk. Máté András) (Osiris, Budapest: 2000) 206-207. Az írás először 1918-ban jelent meg a Beiträge zur Philosophie des deutschen Idalismus c. folyóiratban (1 (1918) 58-77. o.), és csak a harmadik rész címében nevezte Frege „Logikai vizsgálódás”-nak a trilógiát. Az elemzés gondolatmenete érdekében jelentősen leegyszerűsítve fogalmaztam meg Frege álláspontját. Valójában nem a jelentés, hanem a gondolat (Gedenke) tartozik a „harmadik tartományhoz”. Tegyünk kísérletet Frege a gondolat és a jelentés viszonyáról vallott nézetének követésére: „[A]z, amiről az igazság egyáltalán szóba jöhet, mindig egy mondat jelentése. (…) Gondolatnak azt nevezem, amivel kapcsolatban az igazság kérdése egyáltalán szóba jöhet, ezt azonban nem kívánom definíciónak tekinteni. (…) Így azt mondhatom: a gondolat egy mondat jelentése, de ezzel nem állítom, hogy minden mondat jelentése gondolat.” (id. mű 195. o.) Az elemzés azért is bonyolult, mert nem csak a jelentések különböző fajtáit (mondat, predikátum, tulajdonnév), hanem az összetettség különböző módjait is meg kell különböztetnünk. Annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy a jelentés ontológiai státuszának problémája a gondolat problémájához utaltatik, ami pedig a harmadik tartomány (drittes Reich) feltételezéséhez vezet.
pontosítandó értelemben) ennek a problémának a meghatározottságában mozog. Mielőtt azonban mindennek a kifejtésébe belekezdenénk, törlesztenünk kell adósságunkat Az aritemtika filozófiája „jelentéselméletének” rövid bemutatásával, pontosabban annak vizsgálatával, hogy mennyiben jogosult Husserl retrospektív önkritikája. Frege érveléséből már ismerős számunkra a husserli számfogalom állítólagos magját alkotó absztrakciós eljárás. Helyes-e Frege rekonstrukciója és megalapozott-e az erre épülő kritikája? Először is azt kell figyelembe vennünk, hogy Az aritmetika filozófiájában két számfogalommal, az autentikus (eigentliche) és a szimbolikus szám fogalmával dolgozik Husserl. Igazi tétje az előbbi számok (melyek közé – afilozofikusan megfogalmazva – a szemléletben megjeleníthető alacsony pozitív egész számok tartoznak) elemzésének van, a szimbolikus számok fogalmának és a kapcsolódó primitív aritmetikai operációk elemzéseit illető pszichologizmus-vádat senki sem vitatja. A kérdés csupán az, hogy az elemzés legegyszerűbb alapesetében megjelenik-e egy olyan belátás csírája, amely Husserl egész későbbi életműve szempontjából jelentősséggel bírhat. Az autentikus számok filozófiai értelmezésének kulcskérdése, érvel Husserl, annak megmutatásában áll, hogy a „sok egymás melletti” dologból (Teilphänomene) hogyan lesz „egy sok dolog”, azaz egy olyan aggregátum (Inbegriff, aggregate), amely összekapcsolja a pusztán egymás mellett lévő dolgokat. Ha már adott az aggregátum genezise, akkor a sokaság (Vielheit) fogalma abból származtatható, az egyes specifikus sokaságok adják az egyes tőszámokat, melyek összessége a tőszám (Anzahl) maga. A sokaság species-einek előállításában valóban megjelenik a „partikularitástól megtisztító absztrakció”, amennyiben az aggregátum tagjai „általános valami”-vé (Etwas) válnak, hogy így meghatározhatók legyenek a sokaság-formák (Etwas und Etwas, Etwas und Etwas und Etwas etc.), melyek alapul szolgálnak a tőszámneveknek; a kérdés azonban az, hogy magának az aggregátumnak az előállításában szerepet játszik-e az absztrakció. Husserl, miután kritikusan átvizsgál több alternatívát az aggregátum genezisére vonatkozóan (egyidejű jelenlét a tudatban, térbeliidőbeli relációk, különbségek rendszere), arra a következtetésre jut, hogy az aggregátum egységét egy sajátos relációnak kell tulajdonítani, melyet kollektív összekapcsolásnak (kollektive Verbindung) nevez. Ez a reláció pszichikai reláció, azaz „[a] tartalmak itt éppen a tudati aktus által jönnek válnak eggyé, és ez az egyesülés csak az erre való utólagos reflexióban vehető észre.”27 A pszichikai relációt úgy érthetjük meg, ha szembeállítjuk azzal a relációtípussal, amely, Husserl megfogalmazásában, „primer tartalmakat reprezentál”28, azaz 27 28
Philosophie der Arithmetik Husserliana Bd. XII. (hrsg. von L. Eley) (Martinus Nijhoff, Den Haag: 1970) 69. o. id. mű 68. o.
közvetlen „alappal” rendelkezik a dologban, mint például a hasonlóság, a csökkenés, a növekedés stb. „Az aggregátum nem létezik aggregátumként az összekapcsolás tudati aktusa előtt, létezése egy szubjektív folyamaton múlik. Az aggregátum bizonyos értelemben egészen paradox dolog: paradox mivolta abban áll, hogy valami objektív, amely csupán szubjektív tudati tevékenység eredményeképpen létezhet.”29 Robert Sokolowski így azonosítja azt a mozzanatot, amikor Husserl gondolkodásában megjelenik a konstitúció-probléma, az arra adott sajátos husserli válasz, hogy a szubjektív miként hozhat létre objektívet, avagy – visszatérve korábbi metaforánkhoz – van-e átvezető út Szkülla és Kharübdisz között. A Logikai Vizsgálódások-nak a prolegomenát követő része, melyhez az előttünk álló szöveg teszi meg az előkészületeket, az első igazi husserli kísérlet a fenti kérdésekre választ adó filozófia kibontására. Mint minden filozófiatörténeti általánosítás, így a fenti is, minden esetleges didaktikai érdeme ellenére, túlzó és pontatlan. Hiányosságainak kiküszöböléséhez, amely egyben az elemzésünk kezdetén feltett kérdés magjához is elvezet bennünket, legalább három dolgot kell röviden kifejtenünk: a mű keletkezéstörténetét, Husserl saját megfogalmazását a mű programjáról és a mű kontextusának eddig nem vizsgált részét, Husserl helyzetét a Brentano-iskolán belül. Kezdjük a legártalmatlanabbnak tűnő első pontosítással, a keletkezéstörténettel. A Logikai vizsgálódások második kiadása lényegesen különbözik az elsőtől, s noha ez a jelenség nem ismeretlen a filozófiatörténetben (gondoljunk csak a Tiszta ész kritikájára), a különbség itt nagyobb, mint azt a filozófiatörténeti tapasztalat diktálná. A Logikai vizsgálódások első, egy előszót és a prolegomenát tartalmazó része a századfordulón, a második része, amely az előttünk álló bevezetésszöveget és hat vizsgálódást tartalmazott, pedig 1901-ben jelent meg. Husserl már 1905-ben elhatározta30 a mű második kiadásának megjelentetését, és 1911-ben elkezdte átdolgozni a szöveget, azonban egy készülőben lévő nagyszabású mű, az Ideen első és második kötete kedvéért félretette a munkát, és csak annak első kötete megjelenése után vette elő 1913 tavaszán. Az eltelt tizenhárom év azonban jelentős átalakulást hozott Husserl gondolkodásában. A lényegi változások diktálta teljes átdolgozására azonban nem állt rendelkezésre elegendő idő, változatlanul kiadni pedig nem akarta, így egy sajátos megoldást választott (amint azt a második kiadáshoz írt előszóban kifejti): mindent megőrzött a szövegben, ami későbbi filozófiája álláspontjáról nézve is helyes, vagy legalábbis értelmezhető érdekes problémaként, javításokat pedig csak ott végzett, ahol az minimális 29
R. Sokolowski: The Formation of Husserl’s Concept of Constitution. (Phaenomenologica 18.) (Martinus Nijhoff, Den Haag: 1964) 16. o. 30 A keletkezéstörténet áttekintéséhez felhasználtuk: Ullrich Melle: Husserl’s Revision of the Sixth Logical Investigation. In: One Hundred Years of Phenomenology. Husserl’s Logical Investigation Revisited. (ed. by D. Zahavi, Fr. Stjernfelt) (Phaenomenologica 164.) (Kluwer AP, Dordrecht: 2002) 111-123- o.
változtatással (egy-két szó, de legfeljebb egy bekezdés lecserélésével) elvégezhető volt; mindezt viszont azzal próbálta ellensúlyozni, hogy az utolsó, a hatodik vizsgálódás próbálta fokozatosan elvezetni az olvasót új filozófiájáig. A második kiadás azonban a hatodik vizsgálódás nélkül jelent meg 1913 októberében (ez a vizsgálódás, a számos előmunkálat ellenére, végül szintén csak apró változtatásokkal látott napvilágot 1921 tavaszán). Mindez azzal járt, hogy a szöveg két, jelentősen különböző álláspontot tükröző változata áll előttünk, melyek azonban csak megtévesztően kevés helyen térnek el egymástól. Mindez különösen zavaró a második kiadás „hibrid” szövege esetén, amely sokszor a minimális betoldásokkal kíván átértelmezéseket végrehajtani. A keletkező filológiai problémát a kritikai kiadások egy külön apparátus bevezetésével oldják meg, mely – az olvashatóság rovására – együtt jeleníti meg a két kiadás szövegét. A jelen fordítás azonban, helyesen, a második kiadás alapján készült és a szövegvariánsokat nem tartalmazza, amely tényt a szöveg további értelmezése folyamán szem előtt kell tartanunk. Hogyan is hangzik tehát az verba ipsissima a Logikai vizsgálódások programját illetően? „[M]inden logikainak, amennyiben azokat kutatási objektumokként szeretnénk elsajátítani (…), konkrét teljességében kell adva lennie. Közvetlenül azonban a logikai hiányos alakban előttünk (…) Ebből ered a nagy feladat, hogy a logikai ideáknak, a fogalmaknak és törvényeknek ismeretelméleti világosságot és határozottságot adjunk. És itt kell elkezdődnie a fenomenológiai analízisnek.”31 A logika tudományának minden bizonytalansága, a szkepticizmus állandóan kiújuló támadásai – a tautológiával határos állítás – mind annak tudható be, hogy a „logika hiányos alakban áll előttünk”. Husserl azonban egy új gyógymódot ajánl a jól ismert kórra: a logikát és az ismeretelméletet a fenomenológiára kell alapozni. Az ezt követő szövegrész megérdemli, hogy hosszabban idézzük: A logikai fogalmaknak, mint érvényes gondolati egységeknek, a szemléletben kell bírniuk a maguk eredetét; azoknak az ideáló absztrakció által egy bizonyos élmény talaján kell létrejönniük, ennek az absztrakciónak az ismételt kifejlésében kell újra és újra igazolódniuk, a maguk identikus voltában önmagukkal azonosként megragadottá válniuk. Másképp kifejezve: egyáltalán nem érthetjük be „puszta szavakkal”, azaz pusztán szimbolikus szójelentésekkel (…) Jelentések, melyek csupán távoli, elmosódott, nem-tulajdonképpeni – ha egyáltalán bármilyen – szemléletek jelentéseiként elevenednek meg, számunkra nem lehetnek elégségesek. Mi „magukhoz a dolgokhoz” akarunk visszatérni. A teljesen kifejlődött szemléleteket akarjuk evidenciához juttatni, az itt aktuálisan megvalósított absztrakcióban igaz és valódi módon adottat; azt, amit a törvénykifejezésben a szójelentések jelölnek.32
Az elemzésünk kezdetén álló kérdés óta most bukkan fel először a „fenomenológia” kifejezés: egyben a kiinduló kérdésünkre adott válaszban. Talán illetlen lenne történeti vagy elméleti 31
Logikai vizsgálódások. Bevezetés. (Marosán Bence fordítása) 4. o. (Husserlaina XIX/1. 19. o.) A kiemelést kurzíválással jeleztük (eredetiben ritkított betűköz), az „ismeretteoretikai” szót „ismeretelméleti”-re módosítottam az elemzés terminológiájának egységessége érdekében. 32 id. mű 4-5. o. (10. o.)
fejtegetésekbe bocsátkozni33 a „fenomenológia” kifejezést magyarázandó vagy definiálandó, hiszen, kis túlzással, azon szöveghely előtt állunk, amely a fenomenológia önmegértésének egyik első nagy vonatkoztatási pontja (valamint a fenti idézet minimális tartalma az, hogy a fenomenológia vezérlő elve inkább a „magukhoz a dolgokhoz” (zu den Sachen selbst), mintsem a definíció keresése). Az azonban, hogy a fenti idézet a fenomenológiatörténet számára inkább explanans, mintsem explanandum, nem akadály, hanem felhívás kell legyen számunkra elemzésünk folytatásához. „A gondolkodás- és megismerésélmények tiszta fenomenológiájának”34 kibontása nyilván maga a hat vizsgálódás (pontosabban, ahogy Husserl az 5. § végén fogalmaz: „Nem a logika egy rendszerével, hanem egy ismeretelméleti tisztázás és a logika egy jövőbeli felépítésének előmunkálatával szeretnék szolgálni.” 35), azonban ezen fenomenológia módszertani kérdéseinek kibontása talán joggal nevezhető a bevezetés feladatának. Ennek vizsgálatába pedig be kell vonnunk mind a mű keletkezéstörténetét, mind Husserl kapcsolatát a Brentano-iskolával. Állítsuk egymás mellé az 1. § egy pregnáns szöveghelyének két változatát! A második kiadás szövegében ezt olvashatjuk: A tiszta fenomenológia (…) egyfelől a pszichológiát mint empirikus tudományt szolgálja. Tisztán intuitív módon előrehaladva ez a fenomenológia – speciálisan mint gondolkodás- és megismerésfenomenológia – a képzet-, ítélet- és megismerésélményeket lényegi általánosságban elemzi és írja le, melyeket, az animális természeti valósággal összefüggésben empirikusan felfogott reális események osztályaiként, a pszichológia tapasztalati tudományos kivizsgálásnak vet alá. Másfelől a fenomenológia magában foglalja azokat a „forrásokat”, amelyekből a tiszta logika alapfogalmai és ideális törvényei „fakadnak”, és mely forrásokhoz azoknak mindig vissza kell térniük, azért hogy azok a tiszta logika ismeretkritikai megértése szempontjából szükséges „világosságra és határozottságra” tehessenek szert.36
Amit a tiszta (általános, nem egy specifikus fenoménnel foglalkozó) fenomenológia és tiszta (azaz a gyakorlati alkalmazásától a már említett módon különböző) logika kapcsolatáról mond ez az idézet, az már ismert számunkra. Mit állít azonban ezen fenomenológia és az empirikus pszichológia viszonyát illetően? A tiszta fenomenológia elemez és leír „lényegi általánosságában” bizonyos tudati élményeket (Erlebnisse), melyeket „empirikusan felfogott reális események osztályaiként” az empirikus pszichológia is vizsgálatának tárgyává tesz. 33
Amennyiben mégis feléled a kísértés: a fenomenológiai „mozgalom” első történetírója (hagiográfusa) kétségkívül Herbart Spiegelberg (The Phenomenological Movement (A Historical Introduction) (Phaenomenologica 5-6) Martinus Nijhoff, The Hague: 31982), legutóbbi pedig talán Dermot Moran (Introduction to Phenomenology **). A „fenomenológia”– nagyrészt a fenomenológia mozgalom előtti fogalomtörténetének pedig legteljesebb forrása talán **Husserl Studies 34 id mű 2. o. (6. o.). Az első kiadás szövege „tiszta deskriptív” fenomenológiáról beszél. A különbség jelentőségéről még ejtünk szót. 35 Az első kiadás szövegét idéztük (Husserliana XIX/1. 21-22. o.) A második kiadás megfelelő szövegrésze: 13. o. Az ott alkalmazott „világosságát a fenomenológia ősforrásából nyerő logika” véleményem szerint szubordinatív a logika és a fenomenológia viszonyát illetően, amit az indokol, hogy a transzcendentális fenomenológia talaján állva a logika is a transzcendentális szubjektumra utalt, amely szubjektum feltárása a fenomenológia feladata; míg az első kiadás csupán metodikai megalapozásként írja elő a fenomenológiát a tiszta logika kutatója számára. 36 id. mű 2. o. (6-7. o.)
Milyen tehát a viszony az empirikus pszichológia és a fenomenológia között? A pszichológiai „tapasztalati
tudományos
kivizsgálása”
megváltoztathatja-e
a
tiszta
fenomenológia
eredményeit, avagy a „lényegi általánosságában” és az „empirikusan felfogott reális események osztályaikként” tekintett tudati élmények különbözőek volnának? Valamint hogyan értelmezzük mindezt a prolegomenában kifejtett pszichologizmus-kritika fényében? A kérdés a fenomenológia és logika viszonya számára sem közömbös, hiszen ha a „gondolkodás- és megismerésélmények tiszta fenomenológiája” végső soron az empirikus pszichológiára utalt, akkor a logika megalapozásának végső forrása mégis csak a pszichológia lesz. Az idézet egyike azon szöveghelyeknek, melyek talán csak az első kiadás szövegvariánsának figyelembevételével értelmezhetők, ahol ezt olvashatjuk: A tiszta fenomenológia (…) egyfelől a pszichológiát mint empirikus tudomány előkészítését szolgálja. Ez a fenomenológia – speciálisan mint gondolkodás- és megismerés-fenomenológia – a képzet-, ítéletés megismerésélményeket elemzi és írja le, melyek a pszichológiában találnak genetikus magyarázatukra (empirikus-törvényszerű összefüggések szerinti kutatásra). Másfelől magában foglalja azokat a „forrásokat”, amelyekből a tiszta logika alapfogalmai és ideális törvényei „fakadnak”, és mely forrásokhoz azoknak mindig vissza kell térniük, azért hogy azok a tiszta logika ismeretkritikai megértése szempontjából szükséges „világosságra és határozottságra” tehessenek szert.37
Ez a szövegvariáns mintha világosabb lenne, azonban ezzel együtt mintha mégis bizonytalanabbá válnánk: hogyan lehet elkerülni a pszichologizmust, ha a tiszta fenomenológia által vizsgált tudati élmények olyanok, „melyek a pszichológiában találnak genetikus magyarázatukra” (die in der Psychologie ihre genetische Erklärung (…) finden sollen)? Elérkeztünk arra a pontra, ahol elő kell lépnie rejtekhelyéről annak, aki mindeddig a mű mögött meghúzódott: Franz Brentano-nak. A római katolikus pap és aposztata, akinek Husserl legtehetségesebb követője, majd leginkább eretnek tanítványa volt,38 kétségtelenül bármely esszé hálás tárgya lehetne, itt azonban csak a filozófia és a természettudományok (speciálisan a pszichológia) viszonyáról kialakított nézeteivel foglakozunk. Brentano egyfelől az empirizmus elkötelezettje, másfelől a filozófia küldetésének meggyőződöttje volt. A kettőt úgy gondolta összeegyeztethetőnek, hogy megkülönböztette a deskriptív és a genetikus pszichológiát. A deskriptív pszichológia feladata lenne a pszichológiai elméletekben előforduló terminusok (gondolat, észlelés, emlékezet etc.) szigorú rögzítése, míg a genetikus pszichológia lenne hivatott az ezek segítségével alkotható empirikus törvények induktív 37
Az első kiadás szövegváltozata (Husserliana XIX/1. 6-7. o.) Kiemelések tőlem. Husserl a Brentano-tanítványi kör kapcsolatáról a legrészletesebb ismertetést R. D. Rollinger adja (Husserl’s Position int he School of Brentano. (Phaenomenologica 150.) (Kluwer AP, Dordrecht: 1999) adja, beleértve mind a kapcsolat történetét, mind a Husserllel való filozófiai összehasonlítást egészen az iskola obskúrus (A. Marty) és kevésbé obskúrus (K. Twardowski) tagjaiig. 38
kutatására.39 A genetikus pszichológia a természettudomány része, míg a deskriptív pszichológia művelése a filozófia feladata. Az előbbi a posteriori, az utóbbi az introspekcióra épülő a priori tudomány.40 Husserl a „gondolkodás- és megismerésélmények tiszta fenomenológiája”-nak filozófiai projektumát deskriptív pszichológiai vállalkozásként fogta fel. A deskriptív pszichológia – mint ezt a brentano-i distinkció is meghatározza – éppen hogy nem függ a genetikus pszichológiától, hanem meghatározza azt (nehéz megfogalmazni az észlelés fizikai ingerek intenzitásátől való függését, ha nem tudjuk, mi az észlelés valójában41). Vagy ahogyan Husserl mindezt megfogalmazta a Bevezetés harmadik kiegészítésében: A fenomenológia deskriptív pszichológia. Az ismeretkritika tehát lényegében pszichológia, vagy legalábbis csak a pszichológia talapzatára emelhető. (…) A tiszta logika egy ilyetén, nevezetesen szigorú deskriptív pszichológiai megalapozásának szükségszerűsége nem vezethet félre bennünket a két tudomány, a logika és a pszichológia lényegi függetlenségét illetően. A tiszta deskripció ugyanis csupán előfoka az elméletnek, nem pedig maga az elmélet. (…) A tiszta logika fundamentuma tehát nem a pszichológia tudományának egésze, hanem deskripciók bizonyos osztályai, melyek a pszichológia elméleti kutatásának előfokát alkotják (nevezetesen amennyiben azon empirikus tárgyakat írják le, melyeknek genetikus összefüggéseit ezen tudomány követni szándékozik), és melyek egyben azon alapvető absztrakciók fundamentumául szolgálnak, melyekben a logika művelője ideális tárgyai és összefüggései lényegét evidensen felismeri.
A kiegészítés végén Husserl is elismeri, hogy fenomenológiai vállalkozása deskriptív pszichológiaként jellemzése félreértésekhez vezethet, mivel a deskriptív pszichológiát egyes szerzők az emprikus pszichológia részeként tekintik. Azt, hogy ezek a félreértések, melyek Husserlt a prolegomena tiszta logikájának antipszichologizmusa után a pszichologizmusba való visszaeséssel vádolták (pártállástól függő értékeléssel), mennyire tekinthetők megalapozottnak, nem feladatunk itt elbírálni (különös tekintettel arra, hogy a megalapozottabb vádak nem a csalóka terminológiából, hanem a prolegomena tiszta logikája platonizmusként való értelmezéséből táplálkoztak); az a kérdés azonban nyitva marad, hogy mi változott Husserl gondolkodásában a két kiadás megjelenése között.
39
A genetikus pszichológia Brentano-nál tehát sem fejlődéspszichológia, sem evolúciós pszichológia, hanem – a kor tudományos szóhasználatának megfelelően – a jelenségek egymásrakövetkezését, genezisét kutatná. 40 A fenti jellemzés inkább tükrözi a distinkció közmegértést, mintsem Brentano saját véleményét. Brentano szerint ugyanis az introspekció fogalma sensu strictu problémás (az észlelést egy tudati aktus teszi lehetővé, tehát a közvetlen és azonnali tudati aktus introspektív észleléséhez ismét egy tudati aktus kell és ez regressus ad infinitum-hoz vezetne). Egyfelől minden tudati aktus „látszik” (ún. szekunder észlelés): tudatában vagyok a haragomnak, másfelől introspekció csak az emlékezet közvetítésével jöhet létre: visszaemlékezek haragomra és vizsgálom azt. Ez az introspekció azonban ki van téve az emlékezetcsalódás etc. minden veszélyének, és mint ilyen – mint Rollinger id. mű hangsúlyozza – inkább a természettudományokkal rokon. A deskriptív pszichológia aprioricitása tehát csak kismértékben nyugszik az introspekció infallibilitásán. 41 Természetesen nem állítjuk, hogy a deskriptív pszichológia (elmefilozófia) és a genetikus pszichológia viszonyának ilyetén elgondolását az is vallotta, aki a fenti összefüggést először megfogalmazta. Esetünkben ez az ún. Fechner-törvény (1860) lenne, melynek megalkotóját éppen az motiválta, hogy a (pszicho)fizikai felől kiindulva teremtse meg a mentális megértését (ld. pl. R. Sekuler-R. Blake: Észlelés. (Osiris, Budapest: 2000) 528skk. o.)
A Logikai vizsgálódások 1901-ben jelent meg. A fenomenológia deskriptív pszichológiaként való karakterizációja még megtalálható a göttingenbe áthívott Husserl 1902/03-as téli szemeszterben tartott logika-előadásában42, ahol azonban a fenomenológia jellemzése már egy új elemmel, az én-kikapcsolással (Ich-Ausschaltung) bővül. Az én-kikapcsolás lesz az, amely az 1903/04-ben megjelent recenzióban, a Bericht über deutsche Schriften zur Logik43-ban már a fenomenológia és a deskriptív pszichológia elhatárolásának fő eszközévé válik. Az énkikapcsolás annyit jelent, hogy az egyes empirikus személyeket, az Én-t mint transzcendens objektumot a fenomenológiai analízis csak mint fenomént a többi fenomén között veheti számításba, szemben a pszichológiával, amelynek deskripcióiban ez lényegi elem. Az igazi nóvum Husserl gondolkodásának alakulásában azonban a fenomenológiai redukció, amely először csak mint metodikai eszköz jelenik meg, hogy aztán tartalmi változást, a transzcendentális fenomenológia megszületését hozza. A legelső kéziratköteg, amelyben „már korrekt fogalmát és használatát találjuk a redukciónak” – ahogyan Husserl ezt a kéziratkötegre írt megjegyzésében megfogalmazza – az ún. seefeldi kéziratok, melyeket 1905. augusztusában a müncheni fenomenológusi körrel (Pfänder) együtt töltött vakáció során vet papírra. A kéziratok témája a tárgy jelenségein túl megmutatkozó egységének kérdése44, amelyet itt a megmutatkozás tudatának (egyszerű lineáris) időbeli egységében vél felfedezni. Az 1906/07-es
tanév
téli
szemeszterében
tartott
„Bevezetés
a logikába
és az
ismeretelméletbe” előadás az, ahol – a szöveg kiadójának, Ullrich Melle-nek óvatos megfogalmazását idézve –„először használja Husserl explicit módon a fenomenológiai redukció módszerét egy radikálisan előítélet-mentes ismeretelmélet és fenomenológia megalapozására.”45 Ullrich Melle finom megfogalmazásában mindennek súlya van: a „radikálisan
előítélet-mentes
ismeretelmélet
és
fenomenológia”
kívánalma
ugyani
megtalálható már magában az előttünk álló bevezetés szövegében: A tudományosság igényét komolyan vevő vizsgálódásnak, ahogy ezt már eddig is gyakran hangsúlyoztuk, ki kell elégítenie az előfeltevés-mentesség princípiumát. Nézetünk szerint azonban ez a princípium nem mond semmi többet, mint hogy szigorúan ki kell zárnunk minden olyan kijelentést, mely fenomenológiailag nem realizálható teljességében és egészében. Minden ismeretelméleti vizsgálódásnak tisztán fenomenológiai alapon kell megvalósulnia.46 42
Logik. Vorlesung 1902/1903. Husserliana Materialenband 2 (Kluwer AP, Dordrecht: 2001) Bericht über deutsche Schriften zur Logik in den Jahren 1895-1899. In Archiv für systematische Philosophie. 9 (1903): 113-32, 237-59, 393-408, 523-43; & 10: (1904): 101-25. 44 Husserl vakációs példája egyébiránt a barna sörösüveg: „Egy sörösüveget látok, amely barna, a barna felé fordulok a maga kiterjedésében (…) Megkülönböztetem a sörösüveg-jelenségeket, tárgyá teszem őket (…) A jelenségek különbözőek, a sörösüveg azonos.” (Husserliana X.237.) A kérdés kevésbé profán, mint a példa tárgya: a megmutatkozó tárgy jelenségein túli egységének kérdése a tárgykonstitúció magjához, az időtudat fenomenológiájának lényegi kérdéseihez vezet. 45 U. Melle: Einleitung des Herausgebers. Husserliana XXIV. (Einleitung in die Logik und Erkenntnistheorie. Vorlesungen 1906/1907) (Martinus Nijhoff, Den Haag: 1985) pp. xiii.-li. 46 Marosán Bence Péter fordítása: 15. o. (Husserliana XIX/1. 24. o.) 43
Az utolsó mondat tartalma már nem lehet ismeretlen előttünk. Az idézet ezt megelőző része azonban ennek a „tisztán fenomenológiai alapon” végbemenő vizsgálódás módszerét jelöli meg. A fenomenológiai redukció tehát, első megjelenésekor, csupán ennek a módszertani elvnek az elérését szolgálja (ne felejtsük az előadás címét: Bevezetés a logikába és az ismeretelméletbe). Mindezt a fenomenológiai redukció úgy törekszik elérni, hogy a fenoménekhez kapcsolódó lét-tételezést „zárójelbe teszi”, „kikapcsolja”. Ennyiben rokon a szkepticizmus azon metodikai válfajával, melyet Descartes alkalmazott. A fenomenológiai redukció azonban hamar tematikus változást is hoz Husserl filozófiájában. Ennek első lépcsője egy 1907 őszén keletkezett kéziratköteg, melyben Husserl a tárgyi oldalt is bevonja a fenomenológia hatókörébe. „Lehetséges azonban – mondja Husserl – egy ontikus fenomenológiája a transzcendens ’tárgyaknak’ (…) A megjelenő tárgyak ’an sich’ és az árnyalatai, az oldalai: a tárgyak, amint intuitíve ’adottak’, amint maguk kivehetővé válnak (mint tárgyfenomenének)”47 Kicsit később mindezt a „’valóság’ fenomenológiájának” nevezi Husserl. Erről a pontról visszatekintve azt mondhatnánk, hogy a Logikai vizsgálódások fenomenológiája a transzcendens tárgyakat illetően csupán noétikus (emlékezzünk vissza ennek a terminusnak az első használatára a prolegomenában), míg az „új” fenomenológia már a transzcendens tárgyakkal magukkal is foglalkozik (nem csupán megismerésük nemkontingens szubjektív oldalával). Ezt a fenomenológiai analízist nevezzük noématikus fenomenológiának és a tárgyakat mint ezen analízis tárgyait noémáknak. A transzcendentális fenomenológia kialakulásának következő lépcsője pedig egy 1908 őszéről származó másik kéziratköteg áll, ahol először vonja le Husserl fenomenológiájának idealista konzekvenciáit.48 Itt jelenik meg először a tárgy-pólus mellett egy én-pólus, a tiszta, transzcendentális ego feltételezésének szükségessége.49 Nem feladatunk itt azt a folyamatot tovább követni, amely Husserl az Ideen első kötetében megfogalmazott álláspontjához vezet50 (mely álláspontot, mint említettük, a Logikai vizsgálódások reviziója során is érvenyesíteni kívánt). Lehetőségünk van azonban ezt az utat tömören összefoglalni a harmadik megjegyzés második kiadásbeli szövege alapján, melyet Husserl az átdolgozás során teljesen újraírt: 47
Husserliana XXIV. 411. o. A szövegek egy már címében is polemikus vékonyka kötetben jelentek meg: Transzendentaler Idealismus (Texte aus dem Nachlass 1908-1912) Husserliana XXXVI. (hrsg. R. Sowa, R. D. Rollinger) (Kluwer AP, Dordrecht: 2003) 49 Hogy valamelyest bepillantást nyerjünk ezen gondolatmenetbe: mi teremtheti meg – a 44. lábjegyzetben idézett kérdés értelmében – a jelenségeiben megjelenő tárgy egységét, amely egyben ezen megjelenés feltétele is? 50 A lényegi lépés még a regionális ontológiák eidetikus realitástételezéseinek kikapcsolása lenne, amely megteremti az Ideen I. eljárásának lehetőségét. Az Ideen I. közvetlen előtörténetét Karl Schuhmann részletesen vizsgálta monográfiájaban (Die Dialektik der Phänomenologie II. Reine Phänemenologie und phänomenologische Philosophie. Historisch-analytische Monographie über Husserls „Ideen I” Phaenomenologica 57.) (Martinus Nijhoff, Den Haag: 1973) 48
3. kiegészítés (…) Természetesen ezt válaszoljuk: ha a „pszichológia” szó a régi értelmét őrzi, akkor a fenomenológia épp hogy nem deskriptív pszichológia, amennyiben annak sajátos „tiszta” deskripciója (…) nem empirikus (azaz természettudományos) deskripció; az inkább kizárja az összes empirikus (naturális) appercepció és tételezés természetes megvalósulását. Az észlelések, ítélések, érzések, akarások, stb. deskriptív-pszichológiai rögzítései a természeti világ animális lényei reális állapotainak megjelöléseire irányulnak, pontosan úgy, ahogy a fizikális állapotokról tett deskriptív megállapítások magától értetődően a természeti folyamatokra vonatkoznak, méghozzá egy valóságos, nem pedig egy fiktív természet folyamataira. tiszta fogalmakban Valamennyi általános tétel itt az empirikus általánosság karakterével bír: azok erre a természetre érvényesek. A fenomenológia azonban nem az animális lények állapotairól beszél (…), hanem észlelésekről, ítélésekről, érzésekről, stb. mint olyanokról; arról, ami azokat a priori, feltétlen általánosságban, éppen mint tiszta fajták tiszta egyedi eseteit illeti meg; arról, amit a „lényeg” (lényeg-nembeliségek és lényeg-specifikációk) tisztán intuitív megragadásának talaján látunk be (…). Az észlelések, akarások és hasonló élményalakzatok lényegébe való belátások egyébként éppoly természetesen érvényesek az animális lények vonatkozó empirikus állapotai számára, ahogyan a geometriai belátások a természet térbeli alakzatainak a szempontjából.
A fenomenológia jellemzésére most már határozottan elutasítja a deskriptív pszichológiát. Első látásra úgy tűnik, ennek oka csupán az, hogy a fenomenológia leírásai a „lényeg”-re vonatkoznak (eidetikus fenomenológiai analízis). A különbségnek azonban van egy mélyebb oka is. „Az észlelések, ítélések, érzések, akarások, stb. deskriptív-pszichológiai rögzítései a természeti világ animális lényei reális állapotainak megjelöléseire irányulnak” – mondja Husserl. A „reális állapotok” nem csak az általánosság szempontjából különböznek attól, amelyre a fenomenológia vezet bennünket, hanem Husserl, az első kiadás metafizikai neutralitásával szemben, ekkor már azt gondolja, hogy a transzcendentális fenomenológia a tudat egy olyan struktúráját tárja fel, amely minden értelemadó tevékenységnek, így a természeti világ konstitúciójának is az alapja. A Logikai vizsgálódások elemzései azonban még az átdolgozás után sem ezen a szinten zajlanak, arra csak, mint említettük, a hatodik elmélkedés volt hivatott felemelkedni. Ezért fogalmaz Husserl megengedő módban: a tiszta logika fenomenológiája az eidetikus struktúrákat feltáró fenomenológia, azonban nem a legvégső, amely a megismerésről és a megismerőről mondható. Olyannyira, hogy az Ideen I. gondolatmenetének előkészítése során Husserl már az eidetikus regionális ontológiák, köztük a tiszta logika kikapcsolására hív fel. * Marosán Bence Péter, meggyőződésem szerint, minden elismerésre méltó munkát végzett a Logikai vizsgálódások bevezetésének fordításával, vállalkozása pedig, melynek célja a vizsgálódások szövegegészének lefordítása, azt gondolom, hasonlóan nagy szolgálatára fog válni a magyar filozófiai olvasóközönségnek. A Logikai vizsgálódások kétségtelenül nem tartozik a filozófiatörténet könnyed olvasmányai közé, és ezen a fordító legodaadóbb munkája sem képes lényegileg változtatni. A mi célunk
sem az volt, hogy egy mindezeket a nehézségeket megmagyarázó, a szöveget közelről követő kommentárt nyújtsunk (bármennyire is vonzó és egyben megterhelő lenne egy ilyen feladat), hanem hogy kijelöljünk néhány orientációs pontot, amely hasznos lehet a Bevezetés értelmezése során (kihagyva számos fontos témát, melyek a vizsgálódások szövegében jelennek meg). Reméljük azonban, mindezzel további segítséget tudtunk nyújtani az olvasónak az előttünk álló szöveg elkerülhetetlen, ámde annál termékenyebb filozófiai nehézségeinek leküzdéséhez.
