ELÕSZÓ. Color profile: Disabled Composite Default screen

Color profile: Disabled Composite Default screen

ELÕSZÓ

A társadalom által, történelme során létrehozott szellemi és anyagi értékek összességének fontos része az orvostudomány és annak története. Az orvoslás története szerves része az egyetemes és a magyar kultúrának egyaránt. Ahhoz, hogy megértsük napjaink orvostudományának gyökereit, melyek mélyen nyúlnak vissza a múltba, ismernünk kell a maga valóságában történeti változásainak, mûködésének és fejlõdésének legfontosabb állomásait. Schultheisz Emil professzor ebben a kötetében, az európai orvostudomány XV–XIX. századi fejlõdéstörténetének jelentõs állomásairól szóló írásait teszi közzé, s ezekben részletekbe menõen – a tõle megszokott tudományos igényességgel – taglalja a mûvészet és a medicina közép- és koraújkori viszonyát, az orvosképzés és a középkori orvostudomány történetét, a humanisták és az orvosok kapcsolatát. Orvostörténeti kutatásainak irányvonala egyértelmû; meghatározó célja: a múlt idõtálló ismereteinek olyan szintû feltárása és kiemelése, hogy azokat az új kutatások mûvelõi munkájukba beépítve tudják használni. A szerzõ nem száraz életrajzi és tárgyi adatok halmazának kombinációjával, hanem olvasmányos stílusával, gondolatébresztõ tartalmával éri el az olvasóban a rokonszenves, ösztönzõ és lelkesítõ hatást. Az egyes fejezetek különleges értékét az adja, hogy az orvoslás ismeretszerzési folyamatait az emberi mûvelõdés történetének változásaiba ágyazta be. Az orvostudományt az általános emberi kultúra részeként úgy állítja elénk, hogy azt az általános mûvelõdés közügyeként mutatja be. Mindenkor tiszteletet és elismerést váltanak ki az olvasóban az elõdök szívós erõfeszítései, melyeket pl. a hazai természettudomány megteremtése érdekében tettek. Az orvostudomány kultúr- és eszmetörténete iránt vonzalmat érzõk, vagy akár a szerzõ munkássága iránt érdeklõdõk újabb hiteles kultúrtörténeti és tudományos igényû tanulmánygyûjteményt vehetnek a kezükbe. Az egy-egy témakörrõl szóló bármelyik fejezet önmagában is szerves egész. A szerkesztési és tartalmi választás azonban lehe-

11

11 D:\!WINDOWS\Schulteisz - Orvosi muvelodes\Schulteisz - Orvosi muvelodes.vp 2006. Æprilis 25. 7:39:04


tõvé teszi, hogy mindenki azt a fejezetet olvassa el, amelyik a legjobban érdekli, vagy amirõl más ismeretekkel is rendelkezik. Biztos vagyok abban, hogy elõbb-utóbb azután sor kerül mindegyikre, mert ezek az írások egyrészt egymáshoz kapcsolódnak, másrészt olvastatják magukat. A fejezetek folyamatos olvasása, illetve a fejezetekbe történõ idõnkénti bele-beleolvasás egyaránt különleges élményt nyújt, mert egyaránt szellemi élvezet forrása. Meggyõzõdésem, hogy amikor az olvasó a könyv végére ér, kialakul az az érzése, hogy az a világ és azok a személyek, amirõl és akikrõl a fejezetek szólnak, ugyanolyan érdekesek, mint az a világ amiben napjainkban élünk és létezünk. A könyvet jó szívvel ajánlom mindazoknak, akiket érdekel az emberi megismerés zegzugos, buktatókkal és bukdácsolással teli útja. Annak tartalma fontos ismeretanyaggá válhat az orvostanhallgatók képzésének, új tudást adhat az orvoslás kultúrtörténete iránt érdeklõdõknek, mert olyan tudományos igényû módszertani ismereteket, illetve tanulságokat tartalmaz, melyek egyaránt segíthetik az orvos és a kutató munkáját. Kívánom, hogy ez a kötet határainkon innen és túl, minden, az orvostörténet iránt érdeklõdõhöz eljusson, hogy mûvelõdésében hatásait szabadon kifejthesse. 2006. március 14. Prof. dr. Sótonyi Péter rector emeritus

12



AZ ORVOSTÖRTÉNET-ÍRÁSRÓL Pantón metron anthróposz esztin.1 Protagoras

DE MEDICOHISTORIOGRAPHIA AVAGY AZ ORVOSTÖRTÉNELEM SZÜKSÉGESSÉGÉRÕL Az orvostörténelem tanulmányozásának többféle indoka van. Eltekintve attól, hogy az orvostörténelem része a mûvelõdéstörténetnek, túlmenõen a szorosan vett szakmatörténeten, integráns része a tudománytörténetnek. Szorosan összefügg azonban a köztörténettel, az ún. általános történelemmel is. Nem tagadható a betegségek, járványok, a közegészségügyi helyzet hatása gyakran egyes történelmi személyiségek megbetegedésének – s ezek kapcsán a medicina befolyása a történelmi események – alakulására. Egy-egy korszakban az orvosok magatartása, eljárásmódja, megnyilatkozása a korszak egész kultúráját tükrözi. Jobban megismerhetõ egy kultúra, ha tudjuk, hogyan bánnak a beteg emberrel, miként gondolkodtak a betegségekrõl, mint ahogyan az is jellemzõ egy társadalomra, mikor és miként szervezte az orvosi ellátást. Az orvostörténelem stúdiumának egyik legfõbb célja a medicina egészének jobb megismerése, az orvosi gondolkodás alakulásának múltbeli, a jelent nem csekély mértékben befolyásoló formáinak, valamint a változó, gyakran mégis változatlan csak más formában újra megjelenõ eljárások megismerése, az orvos, az orvostan és az orvosi gyakorlat helyének és a mindenkori társadalomban betöltött szerepének megértése. Annak tudatossá tétele, hogy milyen hatással voltak ezek a késõbbi korok orvosi mentalitására, kutatói és orvosi gyakorlatára. Aki ebbõl a szemszögbõl nézi a medicina történetét, az megtanulja értékelni az orvosi gondolkodást, helyére fogja tudni tenni az egyes módszerekbe – manapság fõként csak technikai eljárásokba – vetett, gyakran vak hitét. Korábbi idõk orvosi és egészségügyi rendszerei mind hasonlóságukban, mind különbözõségükben tanulságosak a mai orvostudomány és egészségügy számára. Mostani tudásunktól távol esõ szisztémákról sem felejtendõ el, hogy annak idején mûködõképesek voltak, feladatuknak nagyobb részt megfeleltek. 1

„Mindennek mértéke az ember” (Az igazságról; Diels 80 b. 1)

13



A számunkra szokatlan elméletek és eljárások ugyanakkor a mi mai medicinánkkal számos, nem jelentéktelen hasonlóságot mutatnak. Egyik legfontosabb felismerés az orvostörténelem stúdiuma kapcsán az, hogy a problémák zöme a lényeget érintõen a medicinában azonos vagy közel azonos volt. Annak tanulmányozása, hogy a múltban mi módon közelítettek a problémák megoldásához, eredménnyel tették-e vagy eredménytelenül, hozzájárul saját nagy kérdéseink jobb megértéséhez. Az orvostörténelem tanúsága szerint a medicina fejlõdésében a változásokat – s ezek a változások nem is olyan ritkán visszaesések – egyfajta kontinuitás kíséri; a ma kérdéseire adott folyamatos válaszokként jelennek meg. A kétségtelen s az utóbbi évszázadban félelmetesen gyors haladás önteltsége és a sajnos ma sem ritka tehetetlenség reménytelensége egyensúlyba kerül. A modern medicina egésze megértésének egyik nagy akadálya a medicina sokfelé való elágazása, az egymással látszólag össze nem függõ részletekben való gazdagsága. Ez szükségképpen vezetett a mai nagyfokú szakosodáshoz, ami viszont az áttekinthetõség nehézségeit tovább kellett hogy fokozza. Ha a részletkérdéseket kialakulásukban, fejlõdésükben vizsgáljuk, és történeti rendszerbe foglaljuk, megvilágosodnak azok a gondolatok, melyek a mai helyzet elemzéséhez alapul szolgálhatnak. Világosabbá válik a múltbeli orvosi szemlélet befolyása és hatása a mai orvosi gondolkodásra és a kialakult szituációra. A medicina jelen struktúrájának magyarázatát egyedül a történelmi fejlõdés adja. Az orvostörténelem feladata az is, hogy a jelen problémái iránti érzékenységet fokozza, elgondolkodtassa az orvost mai tudásáról, gondolkodásmódját tudatosabbá tegye. Rávezesse az orvost a beteggel való kontaktusának évezredes törvényszerûségeire, világossá tegye a tudománytól független orvosi magatartásformákat. Ha nem is mennék olyan messzire, hogy Goethével állítsam: „a tudomány története a tudomány maga”, bizonyos, hogy a tudomány története hozzásegít a tudomány megismeréséhez, ahogyan az embriológia magyarázza sok anatómiai, élettani, sõt kórtani jelenség okát. A medicusnak tudnia kell, hogyan alakult pl. az anatómia az orvostudomány fejlõdése kapcsán. Milyen elképzelések és ismeretek uralkodtak e téren Vesaliusig, mint lett az anatómia önálló tudományág, a tiszta morfológia hogyan vált funkcionális anatómiává. Ismernie kell a kémia periodikus gyõzelmeit, a laboratórium szerepét a megelõzõ század klinikai orvostudományának kialakulásában, mely nélkül nem lenne a mai laboratóriumi diagnosztika. Értenie kell az állandó küzdelmet a jogosan visszatérõ szkepticizmus, a terápiás nihilizmus, a lehetséges és szükséges oki kezelés és a polipragmázia között, lett légyen utóbbi varázslat, oktalanul kombinált „modern” gyógyszeres és egyéb látványos, de tudományos alapot nélkülözõ eljárás, vagy éppen az orvos bizonytalanságából fakadó „túlbiztosítás”.

14



Éreznie kell annak a mindig visszatérõ elképzelésnek az erejét és tévedését, mely szerint az orvosi ténykedés teljes egészében helyettesítheti a szervezet, a természet gyógyító tényezõit. Csak ezeknek az ismereteknek a birtokában fog tudni eligazodni a modern medicinában is megjelenõ irányzatok között, fogja tudni megragadni a medicina lényeges momentumait. Az orvostörténelem az egyetlen orvosi diszciplína, amely még megkísérelheti a medicina egészének áttekintését. Az orvostudomány legjellemzõbb vonásainak felrajzolásával képet adhat a medicina egészérõl, legalábbis hozzásegít e kép kialakításához. Kétségtelenül kitûnõ szakember, jó orvos lehet valaki az orvostörténelem alapos ismerete nélkül is. Ennek megismerése azonban még jobb orvossá teheti. Nem véletlen tehát, hogy olyan kutatók és klinikusok, mint Claude Bernard, Cushing, Behring, Virchow, Pasteur vagy Osler nemcsak érdeklõdtek az orvostörténelem iránt, hanem e téren is maradandót alkottak. Billroth, a nagy sebész e vonatkozásban így ír: „A tudományos tevékenységrõl alkotott elképzelésemben a történelem és kutatás elválaszthatatlanul kapcsolódik össze úgy, hogy az egyik a másik nélkül számomra nem is gondolható el. A modern természettudományos kutatás genetikus metodikája számomra csaknem azonos a történelmivel. Mindarról, amit látunk és hallunk, azt is tudni akarjuk, miként lett, s az adott körülmények között miért kellett úgy lennie, miért nem lehetett másként.” Jelentõs segítséget nyújthat a medicina történelmi szemlélete azokkal az egyoldalú szellemi áramlatokkal szemben is, melyek a már említett, a fejlõdéssel együtt járó, de gyakran túlzott specializáció jóformán elkerülhetetlen következményei vagy velejárói. Ezek ellen az egyes szakmák prominens képviselõi maguk küzdenek legjobban, ha nem is mindig a legeredményesebben. Fegyver lehet a tudományos tapasztalati alapot egyaránt nélkülözõ, de divatos, néhány orvos által kedvelt, következésképpen sok páciens által igényelt – az orvos számára nem haszon nélküli – diagnosztikus és terápiás eljárásokkal szemben, amilyenek pl. az „íriszdiagnosztika”, a daganatos betegségek „kezelésére” használt, felbukkanásukkal tömeghisztériához vezetõ csodacseppek, a különféle „erõsítõszerek”, a manapság nemritkán alkalmazott, a tudomány mezébe öltöztetett, valójában misztikus eljárások az akupunktúrától a magnetoterápiáig, vagy éppenséggel a B12-vitamin roboránsként való alkalmazásáig. A szakmai tudás és az orvosi mûveltség hiánya külön-külön is baj, együtt pusztító. Az anatómiában és az élettanban az emberi szervezet felépítésének és mûködésének tanulmányozásához tulajdonképpen történeti módszerrel kezdünk hozzá az embriológia segítségével. A klinikumban a beteg aktuális állapotának leírása is egy történeti eljárással, az anamnézis, kórelõzmény felvételével, a kórtörténet lefektetésével kezdõdik. Ez nemcsak a diagnózis felállításához szükséges, hanem különösen pl. genetikusan determinált betegségek esetében a prognózis készítésénél sem nélkülözhetõ.

15



Ezt a gyakorlatban magától értetõdõen alkalmazott történeti szemléletet saját szakmánk megismerésénél hajlamosak vagyunk elhanyagolni. Ebbõl a mellõzésbõl fakad az a tévhit, hogy minden jó gondolat, hasznos eljárás tegnap vagy ma született. A történeti gondolkodás és ismeret hiánya szüli azt a hamis illúziót is, hogy szakmánk minden nagy problémájának megoldása már csak karnyújtásnyira van. A valódi megértés hiányára utal egyebek között az a gyakran használt kifejezés, hogy egy – egyébként valóban hatásos – szer vagy eljárás „csodát mûvel”. Az atomkor nem egy embere ezek szerint lelke mélyén legalább olyan mágikus univerzumban él, mint ókori elõdje, különösen így van egyes embereknél, ha félnek; s ki nem fél, ha beteg. Történeti perspektívában a medicina elveszíti „csodálatos” sajátosságait. Lenyûgözõ marad ugyan és bonyolult, félelmetes és egyben ígéretes, de megérthetõ fenomén. Akik pedig az orvostörténelemmel szemben gyakran használt ellenérvet emlegetik, mely szerint e diszciplína felesleges, mert „régi, ósdi teóriákkal foglalkozik”, azok elfelejtik vagy nem tudják, hogy a modern medicina gondolatmenete sem független bizonyos filozófiától és tudományos teóriáktól. Részben ezek a tudományos hipotézisek és teóriák lesznek a jövõ „ósdi elméletei”. A modern ember is, akárcsak más korokban élt elõdje, fõként azt hajlamos látni, amit látni kíván. Ahhoz, hogy valaki alapvetõen újat lásson, új szemlélet vagy legalábbis új nézõpont kell. Az orvostörténelemnek egyik haszna éppen az, hogy megvilágítja a teóriák fontos szerepét, akár helyesek, akár nem. Ez a fajta ismeret egyébként ahhoz is hozzásegítheti az orvost, hogy jobban megértse betegeit, akik gyakran valami õsrégi betegségelmélet rabjai. Mégsem ez, vagy az adatokból nyert esetleg újabb gondolati stimulus gyakorlati haszna az, ami diszciplínánk jelentõségét növeli. Köztudott, a betegség nem egyszerûen az egészség hiánya, nemcsak az egyén testi vagy lelki kóros állapota. Hogy az ember megbetegszik-e vagy sem, hogy miképpen és milyen eredménnyel gyógyítható, azt a szociális tényezõk, társadalmi viszonyok, képzettség, foglalkozás – ami társadalmi helyzetének része – gazdasági körülmények, politika és a kor egész kultúrája együttesen határozza meg. Az orvostörténelem ezt a nem szigorúan vett orvostudományi hátteret is tárgyalja, így olyan összefüggésekre mutat rá, melyek nélkül a egészség–betegség fogalma nem lenne helyesen értelmezhetõ. Az orvos tudvalevõen nemcsak az orvostudománnyal, nemcsak „betegségekkel”, megzavart anyagcserével, daganatokkal, operálandó elváltozásokkal, fertõzõ betegségekkel stb. foglalkozik, hanem mindenekfelett a beteg emberrel. Sõt a megelõzés jegyében egyre inkább és egyre többet az egészséges emberrel. A velük való foglalkozáshoz a tisztán technikai–orvostudományi képzettség nem elég. Szükség van társadalomtudo-

16



mányi ismeretekre, humán mûveltségre, ami az emberi természet mélyebb megértéséhez vezet. Az orvosképhez hozzátartozik a morális és specifikus etikai értékek elsajátítása. Bizonyos értékek változása, mások állandósága, azt is mondhatnók változtathatatlansága ugyancsak az orvosi élet és gyakorlat történetében figyelhetõ meg legjobban. Hippokrates, Semmelweis, Korányi és mások élete és munkássága e tekintetben is tanulságul szolgál, és mindig erkölcsi erõ forrása marad. Megnehezíti az orvostörténelemnek mint tanulandó tudományágnak az elfogadtatását az a körülmény, ami egyben mûvelésének indoka is, hogy a szükséges szakmai ismeretek egyre rövidebb idõ alatt duplázódnak meg. Éppen az orvostudományban tapasztalható az aktuális, a jelenben zajló folyamatok nem csekély részénél azok „történetisége”. Egy belorvosi kézikönyv pl., mely sok tekintetben és számos adatában már megjelenése pillanatában elavult, mutatja a tegnapot, és már hirdeti is a következõ esztendõre megjelenendõ kiegészítést, a tudomány legújabb és következõ állomását. Másrészt tény, hogy aki a szûkebb szakmai irodalommal aktívan foglalkozik, publikál, közlései kapcsán legfeljebb 10–15 évesnél nem régebbi cikkekre hivatkozhat. Ami ennél régibb, „csak” történeti bevezetésként szolgálhat. E bevezetés nélkül azonban nem mindig lesz érthetõ a közlemény. Egyetlen orvostörténelmi könyv– legyen az többkötetes monográfia, terjedelmes vagy rövid áttekintést nyújtani kívánó tankönyv – sem lehet igazán teljes. Még kevésbé törekedhet erre egy olyan segédkönyv, amely a felsõoktatási intézmények hallgatóihoz és az érdeklõdõ szakemberekhez szól. Ez a tény egyben az arányokat is meghatározza, különösen azzal, hogy egyes fejezetek hangsúlya nagyobb; jelen esetben azoké, melyek a magyar orvostörténelem egyes korszakait bõvebben tárgyalják. Felmerül a kérdés, hol áll és merre tart az orvostörténelem hazánkban? Diszciplínánk ma egyszerre jellemezhetõ a közlemények özönével és az orvostörténelem eseményei, jelenségei szakmai magyarázatának, teoretikus feldolgozásának tátongó szakadékaival, az ismeretterjesztõ munkák örvendetes terjedésével és az elmélyült kutatások szakszerû elemzésével foglalkozó, a gondolkodás fejlõdését illusztráló tanulmányok aránytalanul csekély számával, a nem népszerûsítõnek szánt írások gyakran félrevezetõ metodikai elégtelenségével. A XIX. század második és a XX. század elsõ fele e tekintetben szigorúbb volt. Igyekeztek követni a XIX. század legeredetibb orvostörténészének, az orvostörténet-írás egyik nagymesterének, a párizsi Charles Darembergnek az elgondolásait az orvostudomány történetírásának módszereirõl és céljairól, melyek ma sem vesztettek aktualitásukból. Egyik – csaknem evidenciának tûnõ – tézise szerint orvostudomány-történet nincs és nem is lehet medicina nélkül. Ehhez hozzá kell fûznöm, hogy nem létezhet filológia és historiográfia

17



híján sem, különben eltávolodik valódi céljától. Egyik a másik nélkül csak részkutatásokat tesz lehetõvé. Igen jó résztanulmányok születtek és születnek a hazai orvostörténelem számára, többnyire külön-külön, orvosok, klasszikus filológusok, történészek tollából. Ez mégsem kielégítõ. Bármilyen jók legyenek is ezek az írások, e téren is igaz a tétel, az egész több, mint a részek összege. Nagy a veszélye, hogy a részek, mint membra disjecta vannak, de nem illeszkednek az egészhez. Ki kell lépni a magunk vállalt vagy kényszerû parcialitásból, különben visszavonhatatlanul elveszünk a részletekben. Nincsen azonban olyan módszertani ajánlat, melynek alapján az egyes tudományszakok képviselõi késztetést éreznének az együttmûködésre. Márpedig a történettudomány, a medicina és a természettudomány módszereit egyaránt ismerõ polyhistor és a klasszikus nyelvekben is járatos polyglott orvos-orvostörténészek kora lejárt. A l’uomo universale még a XVIII. században sem elképzelhetetlen figurája ma vágyként is illúzió. Hazánkban pedig még példa sem volt – a külföldön sem túl gyakori – orvosi képzettségû filológusok megjelenésére. Ez az oka annak, hogy a legtöbb orvos, aki orvostörténelemmel foglalkozik, jelenleg csak a modern korszakokon dolgozik, és még ezt sem mindig a legjobb metodikai felkészültséggel teszi. Így válik érthetõvé, hogy régebbi korszakokat tárgyaló, az újabb idõkben megjelent legjobb orvostörténeti tanulmányokat jobbára klasszikus filológusok írták, csak ritkán orvosok: egyre gyakrabban jelennek meg orvostörténelem címszó alatt orvosi képzettség nélküli szerzõk tollából olyan mûvek, melyek, bár adataik látszólag helyesek, teoretikus félreértésektõl, félremagyarázásoktól torzítva tévútra vezetik a jámbor olvasót. Orvostudománytörténet orvostudomány nélkül? Marad mégis az együttmûködés, a közös kutatás. Közös kutatáson itt nem elsõsorban társszerzõs mûvek alkotása értendõ, jóllehet egy konzílium gyakran válik szükségessé. Egyfajta dialógusról van szó, aminek alapfeltétele, hogy a filológus, a történész és az orvos ne értsen alapvetõen mást, ha elméleti orvosi, ha mentalitástörténeti, vagy éppen szövegértelmezési kérdésekrõl esik szó. Az együttmunkálkodás megkerülése egyik szakág – nevezzük most és itt az orvostörténelem egésze szempontjából „szubdiszciplínának” – képviselõje számára sem ad felmentést a metodikai inszufficienciából, fogalmi zavarból adódó hibák, tévedések és félrevezetések alól. Világossá kell, hogy váljék: C. P. Snow tetszetõs és divatos „két-kultúra” elmélete inkább az egymástól távolodó humán és természettudományos „mûveltségek”-re kérdez és nem ad metodikai választ. Ha az orvoslás történetére vonatkoztatjuk, mint „mûveltségre”, igen problematikusnak tûnik. Nem egyszerûen komplementer tevékenység ez a fajta együttmunkálkodás. Közös szemlélet, felfogás híján egyik „szubdiszciplína” a másik nélkül csak részkutatásokat tesz lehetõvé. Az orvostudomány története, mint önálló diszciplína, ízekre hullik szét, holott ez

18



az egyetlen orvosi tudományág – mint arra utaltam –, mely átfogó módon kell, hogy tekintse a medicinát, elsõ megjelenési formáit csakúgy, mint közelmúltját, sõt az orvosi rendet és annak etikai vonatkozásait illetõen, jelenét. Feladata, hogy megõrizze a történeti kontinuitás gondolatát egy olyan korszakban, mint amit ma átélünk, melyben csaknem minden téren a diszkontinuitás a jellemzõ. Az orvostörténelem egyszerre integráló és kritikus diszciplína, mely a tudományos és etikai problémák megoldásának történetére építve mutatja be a medicina teóriáinak, gyakorlatának, az orvosi gondolkodás fejlõdésének alakulását a történelem, a tudomány és a szociokulturális szituáció kontextusában. Nem lehet egyszerûen a szaktudományt kiegészítõ segédtudomány. A természettudományok által dominált évszázad történetének a csak e szempontból történõ, „egzaktságra” törekvõ vizsgálata, melyet a scientizmus fogalma alatt tárgyalnak, egymagában nem elegendõ. És ne feledjük, mi nem science vagyunk, hanem art! A részletekben elmerülõ „science-történelem”-ben a múlt feletti gondolkodásnak alig van szabad útja: az aktivizmus foglalja el a helyét. Az oktatásban ez – hogy csak egy példával éljek – azt jelenti, hogy a medikusok megszámlálhatatlanul sok kísérleti tényt ismernek, de általánosságban és elvileg soha nem beszéltek nekik a kísérleti gondolkodásról, annak alakulásáról. Nem írnak errõl a tankönyvekben sem. Helyrehozhatatlanul elveszünk a részletekben. A részletek inkább csak írásra sarkallnak, növelvén az amúgy is egyre szélesebb hiatust az orvostörténelem kutatása, feldolgozása és az orvostörténet-írás között. A helyzet azért mégsem tragikus. Egyes orvostörténészek jóvoltából is több, „részleges szintézis” áll rendelkezésre. A magyar medicohistoriographia nagy szintézise, a nagy nemzeti monográfia azonban még várat magára. Mint ahogy hiányzik a magyar medicina társadalomtörténete is. A medicina természettudományos alapja, sõt lényege nem vitatható. Nem kétséges tudománytörténeti vonatkozása sem, így az sem vitás, hogy nagyrészt ezen nyugszik végsõ soron a medicohistoria. Ennek azonban nem mond ellent, hogy az orvostörténelem maga ultima analysi mégis szellemtudományi diszciplína, mely a kezdet kezdetétõl kell, hogy végigkísérje az orvosi gondolkodás történetét, igazolva, hogy a medicina-, orvoslás-, orvostudomány–orvostan fogalom, ezen belül az egészség-betegség definicio, a kóros– nem kóros felfogás sohasem volt merev. Az orvosláshoz – orvostudományhoz – való tartozás kritériumai mindig változtak. Ha példának okáért akárcsak egy szövegkorpusz értelmezését nézzük, amibõl visszakövetkeztetni lehet a mentalitásra, az értelmezést illetõen számos, egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérõ variációval találkozhatunk. Legvalószínûbb értelmezését pedig nem feltétlenül és fõként nem egyedül a kor természettudományos ismeretei adják meg. Az orvosnak mindig szüksége volt és van a medicináról szóló elmélet-

19



re, egyúttal filozófiai háttérre, alapra ahhoz, hogy igazolja elhatározásait, cselekvéseit. Igazolja önmagával, a beteggel, a kritikus társadalommal szemben. Ilyen teóriák minden idõben voltak. E teóriáknak a korba illõknek kellett lenniök, hogy hihetõk legyenek. Ennek megfelelõen változtak a medicina története folyamán, bár nagy részük nem állja ki a modern tudomány kritikáját, a maguk idejében mégis beváltak és megfelelõ alapul szolgáltak az orvosláshoz. Az orvostörténet eme régebbi jelenségeit éppen ezért nem a még mindig gyakori s még a tankönyvekbõl sem eliminált aktualizálás, hanem a nagy folyamatok mélyebb összefüggéseinek szintjén kell nyomon követni. Többé-kevésbé az orvostudomány történetére is igaz, amit Georges Duby fejteget egy „másfajta történelem”-rõl írt esszéjében. Az tudniillik, hogy a történelmi igazság fogalma is módosult, mivel a történetírás tárgya idõközben változott. A történelem kevésbé érdeklõdik az események, a tények és egyre jobban az összefüggések iránt. Ha Duby gondolatmenetét nem is mindenben követnénk fenntartás nélkül, e változás ténye aligha vonható kétségbe. A szellemtörténet, vagy éppen a „history of ideas” felváltása a kontextualista eszmetörténettel, a XX. század második felében az orvosi gondolkodás alakulását vizsgáló történeti diszciplínához vezetett. Az egyes orvosi teóriák változásának vizsgálata megfelelõ alapot kínált a tudatosan, vagy öntudatlanul alkalmazott új metodológia számára. Mindez megfelel annak a kettõsségnek, ami az orvostörténet-írást régóta jellemzi, hogy egyaránt kapcsolódik a gondolkodás alakulásához és a civilizáció anyagi aspektusának történetéhez, az európai orvostörténelemben általában csakúgy, mint egyes nemzetek orvoslásának sajátos történetéhez. Weszprémitõl napjainkig, mint a medicina maga, változott és fejlõdött az orvostörténet-írás. Új szemlélettel és új módszerekkel gazdagodott. Tárgyköre kibõvült, módszere, fogalomrendszere megújult. Változott a tudományok közötti helyzete. Határai kitágultak, mind a mûvelõdéstörténet, mind a természettudományok, sõt a technika történetének irányába is. Az orvostörténet a régebbi, túlnyomóan leíró jellegû diszciplínából az orvoslást folyamatában és funkciójában, az orvosokat mûködésük közben, mentalitásukat is vizsgáló diszciplína lett. Nem nélkülöz egy bizonyos fokú interiszciplináris jelleget. A tudományközi együttmûködés elméleti kérdéseit illetõen megjegyzendõ, hogy a legújabb humán tudományos „iskolák” autonómia-felfogása távolról sem zárja ki a határterületként elfogadott diszciplínák irányába történõ bõvítést. A változó tartalmú mûvelõdéstörténetek közös jellemzõje, hogy az emberi szellem mûködését próbálják felvázolni, ezért mindig széles mezõnyt fognak át, a legelvontabb szellemi erõfeszítéstõl kezdve az anyagi kultúrához tartozó, ennélfogva jóval praktikusabb, egyszerûbb kérdésekig. Középpontjukban mindig az ember áll. Ez – mutatis mutandis – akár az orvostörténelem definíciója is lehetne.

20



MESTEREK ÉS TANÍTVÁNYOK A KOLOSTORI MEDICINA ÉS A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK ALAKULÁSA A KÖZÉPKORBAN

A Római Birodalom hanyatlása a görög medicina korszakának is végét jelentette kb. a Kr. u. V. században. A birodalom területén találkoztak a benyomuló barbárok szokásai, a keresztény vallás és a pusztuló császárság klasszikus hagyományai. A középkor medicinája mindhárom forrásból táplálkozott. Az antik medicina Galenos után újat már nem hozott, szellemileg stabil volt. Az a – késõbb rossz értelemben „középkori”-nak mondott – gyakorlat, mely szerint a klasszikus szövegeket összegyûjtötték, magyarázták, tanították és alkalmazták, már az ókor vége felé megkezdõdött. A nagy görög kompilátorok a Keletrómai Császárság fõvárosában, Bizáncban éltek, és valószínûleg keresztények voltak: Oreibasios (Oreibasziosz), Aëtius (amidai Aétiosz) és Alexander de Trallianus (tralleszi Alexandrosz) (VI. század). Ezek az egyébként igen jelentõs, az orvosi tudást és tradíciót átmentõ gyûjtemények Európában a korai középkor primitív gyakorlatának túlságosan terjedelmesek és egyben komplikáltak voltak. Nyelvük pedig – a görög – a nyugati világ legnagyobb részében már nem volt érthetõ. Nyugatnak még azok a középkori orvosi szövegei is egyszerûbbek – s természetesen hiányosabbak – voltak, melyeket görög forrásból merítettek, leginkább receptgyûjteményekbõl álltak. Szerzõik – elsõsorban papok – latinul írtak. Míg csaknem ezer éven keresztül görög volt a medicina nyelve, a következõ tizenhárom évszázadon át az európai orvosi szövegeket latinul írják a; latin lett a tudomány nyelve általában is. Nem meglepõ, hogy a középkori szövegekben sok a vallásos gondolat, gyakori a mágikus elem. Látszik, hogy a késõi antik medicina sem mentes ezektõl. Az ilyen jellegû középkori elképzelések azonban nem az antikból, hanem a keresztény és pogány forrásokból származnak. A korai orvosi szövegek, kompilációk többnyire nagyobb gyûjteményes munkák részei. A korai kompilátorok között van az angol Beda Venerabilis és Hrabanus Maurus fuldai apát, akiknek kommentárjai is figyelemreméltók.

21



A középkori orvostannak két nagy korszaka van. Az elsõ periódusra a szerzetesi medicina elnevezés illik. A szerzeteseknek uralkodó szerepe volt mind az orvoslás gyakorlatában, mind az orvosi szövegek összegyûjtésében, másolásában, megõrzésében, a megfelelõ részek kommentálásában és alkalmazásában. Természetesen mûködtek laikus, tehát nem papi rendhez tartozó orvosok is, fõként Franciaországban és Itáliában. Világiak voltak magától értetõdõen a görögöket az uralkodói udvarokban felváltó zsidó orvosok is. A IV. századi nagy európai pestisjárvány – az ún. Justinianus-féle pestis – pusztítása és azután, hogy a longobárdok Itáliát teljesen megszállták, az orvostant jóformán csak a papok mûvelték. A kolostorok voltak a gyógyászat menedékhelyei. A szerzetesi medicina alakulására jellemzõ az itáliai Monte Cassino kolostora, amelyet Kr. u. 529-ben alapítottak (a II. világháborúban, 1944ben pedig porig bombáztak). Cassiodorus, a tudományokat kedvelõ államférfi ebbe a zárdába vonult vissza értékes, többek között Galenos, Oreibasios, Alexander de Trallianus mûveit is tartalmazó könyveivel. Könyvtárát a kolostorra hagyta, mely több mint másfél évezredig volt az orvosi irodalom egyik legfõbb központja. A következõ századok folyamán egymás után alapították a kolostorokat Spanyolországban, Írországban, Franciaországban, német földön. A koraközépkor vége felé, 1000 körül a kolostorok mellett a káptalani iskolák jelentek meg mint az egyházi és világi mûvelõdés nem szerzetesi központjai, ahol az orvosi irodalom, kisebb-nagyobb mértékben az orvosi tanítás is helyet kapott. Ilyen iskola létesült pl. 1010-ben Chartres-ban, 1200 körül Veszprémben. Megõrzõ szerepe ugyan jelentõs, mégsem szabad a kolostori, monasztikus medicina szerepét a fejlõdést illetõen túlértékelni, mivel újat nem alkotott. A szerzetesek részben fordítói, részben másolói munkát végeztek, egyesek emellett némi gyakorló orvosi tevékenységet is folytattak. Az innen kikerülõ írások zöme az orvosi írások gyakorlati részének reprodukciója volt, leginkább a kolostori betegszobák és a rendházak gyógynövénykertjeinek használatára. Nem érdektelenek azok a széljegyzetek, melyeket liturgikus könyvek margójára írtak orvosló papok. Ezeken a margináliákon több gyógyeljárás, sok recept maradt fent. Papi hivatásukhoz képest a szerzetesek orvosi ténykedése érthetõen sokrétû volt, a szolgálat, amit a szerzetesek az orvostudománynak tettek, felbecsülhetetlen. A nyugati orvostan, orvosi irodalom folytonosságának õk voltak az õrzõi. Sõt, egy bizonyos összhangot is tudtak teremteni a keresztény vallásosság és a tudományos szemlélet között. Ez annál is inkább figyelemreméltó, mivel a szerzetes orvosok mûködését általában nem támogatta egyházi felsõbbségük. A VI. században élt nagy tekintélyû Gergely pápa, tours-i Szent Gergely írásaiból is az olvasható, hogy a halhatat-

22



lan lélekkel szemben a test bajai elhanyagolhatók, a velük való foglalkozás alig érdemel említést. A kereszténységnek is megvolt a maga betegségteóriája: a betegség, vagy a bûn büntetése volt (ennek antik elõzményei ismeretesek), vagy az ördög mûve, megszállottság, esetleg boszorkányság következménye. Ebbõl fakadnak bizonyos sajátos „gyógyeljárásai”: bûnhõdés, imádság, ördögûzés (még a XX. században is!), a szentek segítségül hívása. Az orvosi mûveltségû és többé-kevésbé racionálisan gondolkodó szerzetes orvosok mint Hrabanus Maurus és Strabo sem utasították el alapvetõen a bûn és a betegség összefüggését. Ebbõl a szempontból tekintve, végül is minden gyógyulás csodának számított. A két felfogás között azonban kompromisszumot kerestek! Ilyen naturalisztikus kompromisszum tükrözõdik Hildegard von Bingen tanaiban. A XII. század nagy orvosi tudású apátnõje írásaiban nyomatékosan hangsúlyozza: a beteg testét is kell erõsíteni ahhoz, hogy az ördög támadásainak ellen tudjon állni. A X. század régi angolszász orvosló könyveit inkább a barbárok mágikus hagyományai hatják át. Az egyház korai korszakában igyekezett még mind a késõi antik, mind a barbár-pogány eredetû mágiát kiirtani, ha nem is túl nagy sikerrel. Megjegyzendõ, hogy a szupranaturalisztikus elem, a szentek tiszteletével együtt, több volt a késõközépkori medicinában, mint a koraközépkorban. Paradox módon befolyása a tudományos ismeretek bõvülésével egyidejûen nõtt! A szerzetesi medicina végét a Clermont-ban 1150-ben tartott zsinat jelentette. Ekkor és itt tiltották meg a szerzeteseknek az orvoslást, mivel ez túlságosan világi irányba befolyásolta a világtól való elfordulásra hivatott kolostori életet. Ez még nem jelenti azt, hogy teljesen világi kézbe került volna az orvoslás. Mûvelését az ún. világi klérus vette át, azok a papok, akik közül egyébként is az értelmiség zöme került ki. Volt egy másik, nem egyházi oka is annak, hogy a szerzetesi medicina hanyatlásnak indult. Ez az ok az arabizmus térhódítása Európában. Az arab tudomány a nyugati medicinára is egyre nagyobb befolyást gyakorolván, az orvostan fejlõdésének irányát és tempóját is megváltoztatta. Az arab hatás minden tudományágban érezhetõvé vált. Az arab orvosi irodalom és gyakorlat által hozott változások, a késõközépkor orvostanának ez a korszaka az arabizmus medicinája. Egyébként e korszak a skolasztikus medicina periódusa, mivel nem rendházakban, hanem valódi „iskolákban” (scholae), az egyetemeken tanították az orvostant. Az arab tudománynak az antik világ ismereteit megõrzõ, és a görög irodalmat és annak tartalmát átmentõ szerepe éppoly fontos volt, mint amilyen érdekesek és jelentõségteljesek azok a felfedezések, illetve megfigyelések, melyekkel az arabok maguk gazdagították a kultúrát és a tudományokat.

23



Tudományuk terjesztése – a medicinát is beleértve – nem különül el attól az igyekezettõl, mellyel az iszlám tanításait messze földön hirdették. A mohamedán idõszámítás kezdetétõl2 az arabok Európában való megjelenéséig, 737-ben a franciaországi Loire partján, alig több mint 100 év telt el. Spanyolországot, a közel-keleti Arábiát addigra meghódította az iszlám. A keresztes háborúk idején (1096–1272) a „mûvelt” keresztény Nyugat és a mohamedán arab világ összeütközésénél pedig bizony az arabok képviselték a világ civilizáltabb részét. A görög orvostan, mint egyéb tudományok ismeretanyaga is, keresztény szekták révén jutott el az arabokhoz. Ez a periódus az orvosi irodalomban a VIII. század kezdetétõl a X. század végéig terjed. Míg az arab–latin receptio – befogadás és feldolgozás – megítélése nagymértékben ingadozik, a görög–arab receptio idõszakának és effektusának megítélése elég egységes és stabil. A receptio lényege az, hogy a pusztán recipiáló momentum a maga felkutató-fordító, gyûjtõ és rendszerezõ részleteivel egy bizonyos ponton egy alapvetõen kanonizáló koncepcióba vált át! Ez utóbbi most már az olvasó számára nem mindig hagyva világosan az elõzményeket és forrásokat, egészében termékenyíti meg a következõ periódust. Miután ez minden receptio lényege, vonatkozik mutatis mutandis az arab–latin receptiora, illetve asszimilációra is. Ez az a „váltás”, vagy ha tetszik periódus, amikor az orvosi teória tulajdonképpeni eredetét keresve nem találjuk, vagy nem mindig találjuk az eredeti forrást. A görög irodalom arab fordításában, de még az arabbal való ötvözetében is – latin fordítások tükrében – tisztábban lehet látni a teóriák, esetleg eljárások eredetét, mint késõbb az arab forrásoknak, illetve az arabon át behatolt görögnek a latinban, ahol a gyakran kettõs, áttétel és a kettõs, vagy akár helyenként hármas kiegészítés, a fordító vagy vélt coauctorsága, „társszerzõsége” torzítja az össz-szöveget, ugyanakkor új ismeretekkel ki is egészíti. A késõközépkor görög–arab receptiojának két igen jellegzetes központja volt, amelynek vizsgálata mintegy modellként szolgálhat: Salerno és Toledo. Constantinus Africanus irodalmi munkássága révén ismerjük meg legjobban az arabizmus bevonulását a késõközépkor európai orvosi irodalmába. Az eredeti latin szövegben az arabból való fordítás meghatározása olyan fogalmakkal történik, mint „translatio” (átültetés), „compositio” (összeállítás), „coadunatio” (egybeillesztés). Ennek az utóbbi szóhasználatnak értelmében Constantinus Africanus bizonyos társszerzõséget is tulajdonít egyes esetekben önmagának. Hogy ezt miképpen érti, azt kifejti a ’Pantechné’-ben: „Nomen auctoris hic scire est utile, ut maior auctoritas 2

622, „hedzsra” = Mohamed menekülése Mekkából Medinába

24



libro habeatur. Est autem Constantinus Africanus auctor, quia ex multis libris coadunator”.3 Itt a „multis libris”, mint késõbb kiderül, ugyanazon szerzõ többféle, azonos tartalmú kéziratának együttes fordítását jelenti. A kéziratok nagyobb részét csaknem kizárólag tisztán fordításoknak deklarálja. A ’Viaticum’ több változata is így kezdõdik: „Incipit Viaticum a Constantino in latinam translatum” és „Viaticum a Constantino Africano in linguam latinam translatum”.4 Ezen közben Constantinus tisztán használja az „auctor”, „corrector” fogalmat, mint ahogy saját munkásságát a ’Liber de virtutibus simplicium medicinarum’-ban egyértelmûen az antikból való „compilatió”-nak nevezi. Constantinus Africanus autoritása és integritása a XII. század közepén Salernón túlmenõen már Chartres-ban is óriási. Fordításai és gyûjteményei révén az arab orvosi irodalom jelentõs része válik hozzáférhetõvé az olasz és francia orvosi iskolák számára; és melyik jelentõs európai iskola az, a magyart is beleértve, mely nem e kettõnek folytatója? Constantinus Africanus minden munkája fellelhetõ a következõ század orvosi irodalmának legjelentõsebb részében, és ez involválja az arab medicina receptioját is. Az pedig, hogy a források közben el-eltünedeznek, nem egyszerûen csak tudományos pontatlanságot jelent, hanem gyakran a tökéletes asszimiláció jeleként mint pozitívum értékelhetõ. Constantinus kézirataiban eléggé egyértelmûen jelöli meg mind a fordított részt, mind – compilatio esetén – egyéb forrásokat. Utóbbi esetben tartott igényt mint „coadunator” a társszerzõségre. A késõbbi leírók már távolról sem tartották be ily precízen a tudomány íratlan szabályait. Kézirataikban keverednek az arabból, a görögbõl való fordítások és complilatiók, valamint Constantinus Africanus eredeti munkái, amelyekhez a XV. század számos kéziratában még olyan, Constantinus Africanusnak tulajdonított – többnyire primitív – írások is csatlakoznak, melyekhez neki, ma már bizonyíthatóan, semmi köze sem volt. Itt a magyarázata annak, hogy már a XIII. században megindult az irodalmi vita Constantinus Africanus munkásságának értékelésérõl. Pietro d’Abano egyenesen irodalmi tolvajlással vádolja. A XV–XVI. században a konfúzió már teljes, bár mindig akad egy-egy szerzõ, aki az alapkéziratok ismeretében elismerõen nyilatkozik. Így a XVI. században Symphorianus Camperus (Symphorien Champier) (1539), a kitûnõ francia humanista ’De medicinae claris scriptoribus…’5 címû könyvében igen 3

4

5

„Hasznos tudni a szerzõ nevét, mert növeli a könyv tekintélyét. Ez a szerzõ Const. Af. több könyvbõl is merített” „A Viaticum kezdete, melyet Constantin fordított latinra” és „C. A. latin nyelvre fordított viaticuma” (a Viaticum az orvosi irodalom egyik kézikönyv jellegû mûfajának megjelölése a középkorban) „a medicina neves íróiról…”

25



tárgyilagosan írja, hogy valóban szép latin nyelvre ültetett át több régi görög és arab orvosi szöveget. A vita századunk közepéig, a teljes kéziratanyag feltárásáig tartott, amikor is kiderült, nem az a baj, hogy Constantinus Africanus plagizátor lett volna, hanem inkább az, hogy fordítóként túl eredeti. Nem az általa fordított arab szerzõtõl vette át a gondolatot, hogy saját szerzeményeként adja elõ, hanem pont fordítva: az eredeti szöveghez fûzte néha, fordítás közben, saját ötleteit. Ha ez tudományos szempontból erõsen vitatható eljárás is, a medicina szempontjából nem értékelhetõ teljesen negatívan, mert így nemcsak befogadott, hanem – az európaival ötvözve – be is olvasztott az arab teória. Ha tehát azt a 25 tételbõl álló egész irodalmi gyûjteményt nézzük, amit ’Corpus Constantinum’ címen tartunk nyilván, akkor ebbõl 16 mû az, amelyek az arabizmus nagy kompendiumai, lényegében hiteles forrásai a késõközépkorban asszmilálódott és ható görög–arab medicinának. Ilyen értelemben lehet összefüggést találni Albicus – Zsigmond császár és magyar király udvari orvosa – ’Vetularius, Seu regimen hominis’6 címû mûve és a Constantinus-féle ’De re naturali’ címû opus között, valamint Bartholomaeus Squarcialupis – ugyancsak Zsigmond udvari orvosa – ’Antidotarium’-ával a Constantinus-féle Antidotarium relációjában. Miután mindkét említett munka szerzõi, ha nem is magyarok, de hosszabb idõn át Magyarországon mûködtek és hatottak, nem túl merész következtetés, hogy a magyarországi medicinában is jelentõs szerepet reprezentál az arab medicina. Bizonyos mértékig kiegészítõje a Corpus Constantinumnak a szíriai orvosok – beleértve a nesztoriánusokat is – irodalmi munkássága, melynek gyûjteményét ’Corpus Syriacorum’ néven ismerjük. Ami a receptios periódust és az asszimilációs processzust illeti, ezekre az a jellemzõ, hogy maga a korszak a tudást keresi általánosságban és praktikusan; kevésbé törõdik a tudományos akríbiával. Az eljárás a témával foglalkozó, ahhoz értõ, abban járatos fordítóé, akiben nem a nyelvész dominál, hanem akit inkább a pedagógiai Eros vezet. Nem döntõ, de némileg jellemzõ, hogy az arab medicinában külön könyvek szolgálták a tanulás és külön írások a tanítás célját. Ha végül a Corpus Constantinum kapcsán a görög–arab auctorok arányát vizsgáljuk, úgy az látjuk, hogy jelentõségében a salernói arabizmusban az újjáéledt Galenos volt az uralkodó. Természetesen Abulcasis, Alkindus (al-Kindi), Rhases (Rhazes, ar-Rázi), Hali Abbas (Ali Ibn Abbas al-Magusi) és a többi arab orvos mellett, miért is helyesebb ezt a korszakot a görög–arab receptio és asszimiláció idõszakának nevezni. A mintegy fél évszázaddal késõbbi toledói arabizmus, melyet Gerardus 6

„Az ember életrendjérõl szóló írás”

26



Cremonensis (cremonai Gerard, 1114–1187) személyéhez fûzünk, már csaknem tisztán arab szerzõket reprezentálván, e tekintetben egyértelmûen arab. Miután ez a befolyás is elsõsorban és döntõen francia (Chartres) és olasz (Palermo) orvosi iskolákon keresztül hatott, így a spanyol ’Corpus Toletanum’-ra mindaz érvényes, amit diszciplináris szempontból a Corpus Constantinumról írtunk. Megemlítendõ, hogy az egyes arab szerzõk munkái közül mi az, amit ma az orvostudomány szemléleti és gyakorlati fejlõdése szempontjából egyaránt legfontosabbnak ítélünk az arab auctoroknál: al-Kindi a terápia, különösképpen a farmakoterápia területén hozott újat, Hali Abbas leginkább epidemiológiai vonatkozású megfigyelésekkel és teóriákkal gazdagította az orvosi irodalmat. Abulcasis könyve a chirurgiában és ophtalmologiában, különösen az instrumentológia gyakorlatában hozott sok nóvumot. Ugyanakkor ismét utalunk arra, hogy Avicenna (Ibn Szína) – akit talán a legtöbbet emleget az orvosi irodalom – Kánonjában tulajdonképpen a teljes galenosi medicinát adja, csaknem tökélyre víve ennek racionalizmusát, valójában sokkal kevesebb önállósággal, mint kevésbé nagynevû társai. Az orvostudomány és az egészségügy egész fejlõdését illetõen talán az a legfontosabb, hogy a késõközépkor egész kórházügye mind szervezési, mind település-egészségügyi szempontból az arab medicinán alapszik. A Bizánci Császárságból elüldözött, vagy onnan önként távozó szekták tagjai fordították a görög szerzõk munkáit elõbb sémi nyelvre – szír és héber nyelvre –, majd késõbb arabra. Nevezetes fordítóiskola volt a nesztoriánusoké Perzsiában a VI. században. A VII–X. században pedig Damaszkuszban, Kairóban és Bagdadban már minden lényeges görög orvosi gyûjteménynek megvolt az arab fordítása. Ekkor kezdték mûvelni az arabok saját, klasszikussá vált orvosi irodalmukat. Elsõ jelentõs szerzõjük, Rhazes perzsa születésû. A himlõrõl és a kanyaróról szóló nevezetes tanulmányai arról tanúskodnak, hogy nemcsak a görögök által leírt megfigyeléseket másolta, hanem maga is kitûnõ klinikus. E két betegségnek ez az elsõ, mai szemel nézve is pontos klinikai leírása. Majmokon higannyal végzett kísérletei eredetiségrõl tanúskodnak. A kor szellemére jellemzõen mégis azt írja, hogy fontosabb a könyv, mint a megfigyelés, de orvosként szerencsére nem így járt el. A legbefolyásosabb arab auctor a már említett Ibn Szína, ismertebb latin nevén Avicenna. Kánon címmel olyan orvosi enciklopédiát írt, mely több száz éven keresztül volt mind a nyugati, mind a keleti orvostan mûvelõinek alapvetõ kézikönyve. Európa területén a klasszikus arab medicina elsõ központja a spanyolországi arab királyságokban alakult. Elsõ képviselõi eredetileg zsidók voltak; a középkori iszlám az akkori kereszténységnél jóval toleránsabb volt. A zsidó Moses Maimonides (Móse ben Majmon) és az arab Aver-

27



roës (Ibn Rusd) egyaránt neves orvosok, filozófusok, literátusok (XII. század). Avenzoar (Ibn Zuhr) írásaiban (XII. század) a görög hagyomány sok, Galenostól független gondolattal párosul: a scabies egzakt klinikai képét adja, amit majd a XIX. század kórtana erõsít meg. Az arabok medicinája mindazokat a jegyeket viseli, melyek a középkori nyugati orvostant is jellemzik (s oly kevéssé tûnnek elfogadhatónak a modern orvosi gondolkodás számára): viszonylag merev ragaszkodás a klasszikus szerzõkhöz, az asztrológia divatos mûvelése, az anatómia jóformán teljes mellõzése és a sebészet relatív háttérbe szorulása. A Nyugat akkori medicináját azonban messze meghaladták az arab szerzõk, hiszen ismerték a görög eredményeket. Nagy gyógyszerismerettel rendelkeztek, kórházakat építettek, azokat jól szervezték és praktikusan, sõt többé-kevésbé higiénikusan rendezték be. E téren teljes fölényben voltak. Követve a medicina útját, látható: a görögök orvosi tanai – néha kerülõvel – a Közel-Keleten és Észak-Afrika néhány kultúrközpontján át viszszajutottak Európába. A görög medicinát fordításokban az arab õrizte meg, s a klasszikusok az arabon keresztül kerültek a középkori latin orvosi irodalomba. Ez az ún. asszimilációs folyamat a középkor végéig tartott. Igen figyelemreméltó az a körülmény, hogy akik a klasszikusokat arabról latinra fordították az arab–iszlám–keresztény határon éltek! Nem lehetett véletlen, hogy a salernói iskola, az európai középkor elsõ híres orvosi központja az akkor arab Szicília közelében feküdt, és hogy az elsõ jelentékeny orvosi fakultással is rendelkezõ egyetem Montpellier-ben, Dél-Franciaországban a spanyol határ mellett volt. A XII. században virágzott salernói orvosi centrum kifejezetten nem papi, hanem laikus iskola volt. Tanításaiban az arabizmus empíriával és sok gyakorlati tanáccsal ötvözõdött. Tanmenete oly jónak bizonyult, hogy azt a párizsi egyetem orvosi kara átvette. Az innen származó jelentékeny számú tanulmányban kitûnõ klinikai megfigyelések olvashatók pl. az urogenitális szervek betegségeirõl, vérhasról stb. Érdekes terápiás javaslatokban bõvelkedik. A bõrbetegségek higanyt tartalmazó kenõcsökkel történõ kezelése, a golyva jódkezelése ma is megállja helyét. A XII. században kezdik az egyetemek orvosi karai átvenni azt a szerepet, amit addig az orvosi központok, „iskolák”, illetve az azokban mûködõ s tanítványokat famulusként kiképzõ orvosok láttak el. A párizsi egyetem alapítási éve 1110. Itt száz évvel késõbb már magyar hallgatókkal is találkozunk. A montpellier-i egyetemet 1181-ben, a bolognai egyetemet 1113-ban, az oxfordit 1167-ben, míg a páduait 1222-ben alapították. Jóval késõbb, 1367-ben alapította Nagy Lajos a pécsi egyetemet, melynek orvosi kara nem volt. Ismerjük viszont a Zsigmond király által 1395-ban Óbudán alapított rövid életû egyetem orvosprofesszorainak ne-

28



vét (Clostein Simon, Tyrnau Mátyás). A felsorolt egyetemeken inkább papokkal találkozunk, mint az orvostan tanáraival. Számuk kettõnél-háromnál ritkán több, inkább kevesebb. Az egyetemek mûködése biztosítja a most már teljesen rendszerezett, szabályozott orvosképzést. Ez a képzési forma teljesen új, addig nem létezett. Tanítási elvei és gyakorlatuk ettõl kezdve egész Európában irányelvül szolgált a késõbb alapítandó egyetemek számára. Mind a tanárok, mind a diákok sok országból érkeztek, de igen kisszámúak voltak. Latin lévén a kultúra és a tudomány nyelve, nyelvi határok sem a tanulást, sem a gondolkozást nem gátolták. A XII. század Montpellier virágkora; olyan nagynevû orvos-abszolvensei voltak, mint Petrus Hispanus; XXI. János néven 1277-ben pápává választották, egyébként a történelem egyetlen orvosa, aki a római egyház feje lett. A legnevesebb középkori orvos, Arnaldus de Villanova is itt szerezte doktorátusát. A középkor bevett gyakorlata szerint kiváló orvos más magas udvari vagy egyházi funkciókat is betöltöttek. Arnaldus de Villanova pl. diplomáciai szolgálatot teljesít. A XII. században ugyan még nem szûnt meg a dogmák uralma, de a rációt és a tényeket kutató tudósok mint Albertus Magnus és Roger Bacon hatása már érezhetõ. A középkor második felének skolasztikus medicinája jórészt a görög megfigyelések, elméletek, eljárások és receptek ismétlése, melyek spekulatív viták és magyarázatok tükrében jelennek meg. Ezt a szentek, különösképpen az ún. gyógyító, valamint betegségekkel összefüggésbe hozott szentek tisztelete kíséri. Tekintély és dialektika nyomja rá bélyegét a kor orvostanára. Nem pusztán meddõ viták ezek. A fordítások, átírások, sõt hamisítások szükségessé tették ezeket és a magyarázatokat, ha meg akarták találni a helyes értelmezést. Ezek segítségével és néhány megfigyelésre alapozott, de elvont teóriává csiszolt eljárással, amilyen pl. az uroszkópia és a pulzustan, alakították ki a most már filozófiai értelemben véve is skolasztikus rendszerüket. A középkori medicina „laboratóriuma” a könyvtár volt. A skolasztikus orvosokhoz közelebb állott a filozófia, mint a mai értelemben vett természettudomány, noha éppen ez a fizika fejlõdésének egyik jeles idõszaka. Ez a statikus és stabil szisztéma a XIV. században kezd lazábbá és mozgékonyabbá válni. Megindul az anatómia iránti, eleinte csak elméleti érdeklõdés. Padua és Bologna professzorai ismét valódi kórtörténeteket és kórleírásokat közölnek. A XV. századot már Savonarola és Nicolaus Cusanus neve fémjelzi, általuk újabb hangsúlyt kap az empíria és a ráció. Nem véletlen, hogy a fejlõdés Itália önálló városállamaiban indul meg, ahol a mûvészet- és tu-

29



dománykedvelõ gazdag polgárok, csakúgy mint az arisztokrácia az új gondolatok támogatói. A középkori orvoslás mélypontja a sebészet állapota. A tours-i zsinat (1163) véglegesen eltiltja a képzett pap-orvosokat a sebészettõl. „Ecclesia abhorret a sanguine” (az egyház irtózik a vértõl). Ezt megelõzõen a clermont-i zsinat (1130) a papokat általában eltiltja az orvoslástól, ehhez azonban nemigen tartották magukat. Ez a szerencsétlen, mindkét diszciplínát hátrányosan érintõ különválás Galenos idején kezdõdik, az arabizmus kezdetben fokozta. A könyvtárakból a sebészeti könyvek eltûnnek. A sebészet gyakorlatát borbélyok, fürdõmesterek, kuruzslók veszik át. Kivételesen még megtalálható Itáliában és Franciaországban, ahol a klasszikus hagyományok és azok gyakorlata soha sem halt ki teljesen; néhány, a sebészettel foglalkozó orvos, pl. Henri de Mondeville hangsúlyozta az anatómia tanulmányozásának szükségességét. A XIII. században már több boncolást végeznek, az anatómiai ismeretek azonban nem bõvülnek, amint ez a bolognai Mundinus nagy anatómiájából is kiderül (1316). Saliceto, a neves sebészorvos, az arab cauterisatióval szemben a sebek késsel történõ kimetszésének híve volt. Tanítványa, Lanfranchi vitte az olasz sebészi eljárásokat Franciaországba. Nõs lévén, nem lehetett a párizsi fakultás tagja, így a Párizsban 1295-ben alapított Szt. Kozma Kollégiumba lépett be. Szép Fülöp háziorvosaként nagy befolyásra tett szert. A laikus orvos, Guy de Chauliac ugyan rendkívüli kézügyességû és jól felkészült, több mûtéti technikát tökéletesítõ sebész volt, akinek könyve a XVI. század végéig standard mû, „kézikönyv”, de a sebészet elméleti ismeretét nem gyarapította. Az 1348-ban kitört pestisjárvány, a fekete halál iszonyú pusztítást végzett Európában. Városok néptelenedtek el, falvak haltak ki, megakadt a kereskedelem. 1348 és 1350 között 25 millió halottat követelt a járvány. Ez Európa akkori lakosságának egynegyede. A keresztény papok és orvosok egyaránt istencsapásának tekintették a szó eredeti értelmében. Ez annál is inkább érthetõ, mert az Ószövetség számos fejezetében olvasható, hogy Isten pestissel sújtja a bûnösöket. Az Ótestamentum egyébként a járványos betegségek fertõzõ voltáról is többet ír, mint a görög klasszikusok. Az orvosokat és laikusokat a pestis önálló gondolkodásra késztette, hiszen Galenosnál semmi sem volt olvasható pestisrõl. Szájhagyomány és megfigyelésekbõl levont következtetések vezettek a fertõzés folyamatának megértéséhez, a profilaxis gondolatához. Ahogy az ókorban, úgy a középkorban sem volt elítélendõ, ha nagy járvány idején az orvosok is elmenekültek. Helyettük külön ún. pestisorvosokat (pestilentiarius) alkalmaztak a városi hatóságok. A középkori medicina az orvoslás folyamatosságát fenntartva a köz-

30



egészségügy gondolatát is felélesztette. A közegészségügyi rendelkezések, szabályok, azok gyakorlatban való alkalmazása és ellenõrzése, a megelõzés gondolatának a pestis pandémiát követõ továbbfejlõdése a korszak orvosi kultúrájának és a civilizációnak nagy eredménye. A járványos betegségek fertõzõ voltának felismerése vezetett az elkülönítéshez mint profilaktikus rendszabályokhoz, a karanténállomások felállításához, a vesztegzár létrehozásához. A vesztegzár 40 napig tartott – olaszul quaranta –, innen az elnevezés. A XIV. századtól kezdve majd minden város kiadja a pestis elleni óvrendszabályokat, illetve a járvány idején alkalmazandó eljárások rendjét tartalmazó szabályzatot, az ún. „Ordo pestis”-t. A kevésbé heves módon jelentkezõ, de a VI. századtól Európában egyre jobban terjedõ lepra volt a másik nagymértékben pusztító betegség, melynek fertõzõ voltát felismerve, az abban szenvedõket elkülönítették, részükre sok város külön lepraházakat (leprosorium), épített vagy jelölt ki, életüket, mozgásukat szigorú rendelkezésekkel szabályozták. Az irodalom és a festészet szebben és teljesebben adja vissza a betegségek, járványok, az egyes betegek, a környezetben történt változások képét minden orvosi leírásnál. Járványokat nemcsak szomatikus betegségek okoztak. Pszichés járványok sokaságáról olvashatunk, leginkább a fekete halált követõ idõkben. A tömegõrület flagellánsokat ûz országokon át, gyerekeket késztet keresztes hadjáratokba. A XI–XV. században táncdüh szállja meg a városok szegény lakosait. A romlott rozs okozta ergotizmus (Szent Antal tüzének nevezték) nem fertõzõ, de nagy járványszerûen terjedõ betegség a középkorban. Az élelmiszerek ellenõrzésére vonatkozó szabályok a közegészségügyi rendelkezések részeként vagy külön elõírások formájában jelennek meg. A piacokon az élelmiszerellenõrzést Németországban a XII., Angliában a XIII., Franciaországban a XIV. században vezették be. A közegészségügyön túl a szabályozás az orvosi mûködésre, a tanítás, képzés módjára és a vizsgák rendjére is kiterjed. A mai doktori cím ebbõl az idõbõl való. A nyugati világ elsõ ilyen jellegû törvényét II. Roger szicíliai király adta ki 1140-ben, amely a gyakorlatot folytatni kívánó orvos részére állami vizsgát ír elõ. II. Frigyes király ezt a törvényt 1224-ben kibõvíti. Szabályozza a tanulmányi idõt, vizsgát, jogosultságot, rendelkezik a gyógyszerész gyakorlatról, a városhigiéné részletes elõírásait adja. Hasonló törvényeket Spanyolországban 1280-ban, Németországban 1348 után hoznak. A magasan kvalifikált, egyetemet végzett, a ’doctor’-i cím viselésére jogosult, valóban tudós orvosok száma az egész középkor folyamán igen alacsony volt. Párizsban pl. 1296-ban hat, 1395-ben harminckét doctor volt. Mivel vagy papok, vagy udvari, illetve városi alkalmazottak voltak, anyagi helyzetük biztosított, tekintélyük nagy. A lakosság közvetlen ellá-

31



tása nem volt feladatuk, azt sebészek, borbélyok, laikus orvoslók, alacsony képzettségû szerzetes fráterek látták el. A középkor talán legnagyobb vívmánya az arab mintára létrehozott kórház volt. A Johannita-rend jeruzsálemi kórházának alapítása (1181) jelenti a kórházak meghonosítását, melyek eredetileg jótékonysági intézményként születtek, hogy késõbb orvosi rendeltetésük legyen. Ez az átalakulás a XIII. században gyorsult fel, amikor a kórházak nagy részének és sok újonnan alapítottnak a kezelését, igazgatását a városok vették át. Nem ismeretlenek Rómában sem a fõleg katonák ellátására szolgáló intézmények (valetudinarium). De sem nagyságában, sem orvosi ellátásban nem közelítik meg a középkor kórházait. Ezek eredetileg vendéglátó házak voltak, melyeket olasz kereskedõk építettek Palesztinában. A keresztes háborúk idején egyes lovagrendek vették át a sebesültek és betegek ápolását. Fõként a Johannita-rend, késõbb a Máltai Lovagrend tekintette feladatának a betegek szervezett kórházi ellátását.

32



A SCHOLARISTÓL A DOCTORIG

A ’doctor’ szónak nem kevesebb mint tizenkétféle különbözõ jelentése van. Ezek közül tulajdonképpen csak kettõ vonatkozik az orvosokra: egyik jelentésében mint egyetemi grádus, másik értelemben mint a gyakorló orvost illetõ megszólítás. Utóbbit illetõen a világirodalomban talán a legelsõ ilyen értelmû, ti. a gyakorló orvost jelölõ említését Chaucernél találjuk 1386-ban: „With us ther was a Doctour of Phisyck” (így!). A ’doctor’ itt kétségtelenül nem a tudományos fokozatra, hanem a foglalkozásra utal. (Angliában a teljes jogú orvosok jelentõs része nem ’doctor’, hanem csak egy alacsonyabb tudományos fokozattal rendelkezik, megszólításuk azonban: doktor.) A doctor a klasszikus latinból származik és etimológiájának megfelelõen (doceo = tanítok) a tanító minden formáját jelenti. Klasszikus latin szövegekben a mai értelemben vett tanítókat, praeceptorokat, a grammatika és a retorika elõadóit jelöli. A késõi ókorban különösen gyakran találkozunk a doctor armarum (campidoctor) kifejezéssel. A katonák és a gladiátorok oktatóit nevezték így. A korai kereszténység idején a tanító klerikusok a doctorok. A koraközépkorban az egyház gyakran használja a tudós tanító értelmében a doktor elnevezést. Ezt egy a VII. század elejére datált anonim kolostori kézirat, az ún. Regula Magistri is bizonyítja.7 A kolostor apátját „doctor”-nak nevezi, amivel az apát tanítói tekintélyét hangsúlyozva erõsíti. A XII. századtól kezdve lesz a tudományokban jártas férfiak epithetonja, megtisztelõ cím, többnyire individualizálva, mint pl. doctor angelicus (Aquinói Tamás), doctor subtilis (Duns Scotus), doctor singularis (William Occam), doctor universalis (Albertus Magnus). Doctores conciliinek nevezték azokat a tudós egyházi férfiakat, akik az egyházi zsinatokon szavazati joggal vettek részt. A középkorban, még az egyetemek kialakulása elõtt neves skolaszti7

Paris, Bibl. Nat. Cod. lat. 12.634

33



kus tudósokat, késõbb humanistákat tiszteltek meg e címmel: doctor illuminatus (Raimundus Lullus), doctor mirabilis (Roger Bacon). Egyetemi fokozatként mint akadémiai ’doctor’-i címet elõször a XI. század közepén használták, mint orvostudományi grádust, a salernói egyetem orvosi fakultásán. Az egyetemi orvosi oktatásnak nemcsak formai, de tartalmi szempontból is jelentõs része volt a tudományos fokozatok szigorúan szabályozott rendszere. Maguk a fokozatok az egyetemi oktatásnak konstruktív elemei. „A doktor” és a „magister” (tanító és mester) azokat jelölte, akik a tanulókat, scholarisokat tanították. Kezdetben inkább foglalkozás-megjelölések voltak, mint címek. A korai egyetemek elnevezése magában is tükrözte a tudományos címek mögötti szervezetet és tartalmat. Párizsban az egyetem meghatározó szervezete a tanítók közössége „universitas magistrorum”. Bologna és Padua magát „universitas scholarum”-nak nevezte, a tanulók közössége volt. A késõbbi XIV. századi egyetemek, mint Bécs, Prága, Heidelberg a tanulók és tanítók egyeteme, „universitas doctorum, magistrorum et scholarium” volt. A XII. századtól kezdõdõen, jóllehet kevésbé elterjedt, mint a magister, a különbözõ tudományok eleinte inkább csak a kánonjog és a római jog, majd a teológia tanárait illeti. Az egyetemek mûködésének megkezdésétõl egyre inkább jelöli azok tanárait. Ez idõtõl válik az orvosok legmagasabb tudományos grádusává. A XIII. századtól már gyakran találkozunk a „doctoratus” szóval, a magistériummal azonos módon. A század folyamán még mindig érezhetõ a különbség a fokozat rangjában, mert a jogászokat kizárólag, az orvosokat, az ars fakultást végzetteket ritkábban illetett meg ez a doktori cím. A század végére alakul a collegium doctorum, a középkori olasz egyetemek institutioja. Tagjai a regentes és non regentes doctorok egyaránt lehettek. Testületként csak a vizsgák ellenõrzése volt a feladata. A legkorábbi és egyben legnevezetesebb doktori kollégiumokat a bolognai egyetemen találjuk 1291-ben, ahol a jogi doktorok külön kollégiuma mellett az orvosoknak és az ars fakultás doktorainak közös kollégiuma volt. A doktori vizsgára bocsátásban meghatározó véleményezõ szerepük a különbözõ korokban változott. Itálián kívüli egyetemeken jogállásuk hasonló volt a bolognaihoz. Tagjai között bizonyos rangbéli különbség jelentkezett az elõadások tartására, tehát a curriculumra vonatkozóan. A „doctor regens” volt a legfontosabb, következésképpen legtekintélyesebb tárgyak tanára. Õ tartotta az ún. rendes elõadásokat, s többnyire õ elnökölt a disputatiokon. A „doctores non regentes” mintegy rendkívüli tanárokként mûködtek a tanszéket betöltõ doktor, késõbb professzor mellett. Többnyire délután tartották elõadásaikat. A „doctor” cím viselõje a tudományos életben, de a társadalomban is

34



– minden tisztelet és jog, „summos honores privilegia” birtokosa lett. Ez tette lehetõvé, hogy teljes jogú tagja legyen annak a testületnek, melyet az egyetemen elõadhatott, taníthatott és vizsgáztathatott. Meg kell jegyezni, hogy a fakultások maguk is egy bizonyos hierarchiába illeszkedtek. Ebben a rangsorban az élen a teológiai fakultás állt, második a jogi kar, ezt követi az orvosi, majd az ars, a késõbbi filozófiai kar. Ezt a rangsort a középkortól a XX. század közepéig megtartották az európai tudományegyetemek. Minthogy a korai egyetemek a nekik otthont adó városnak nemcsak tekintélyét emelték, de gazdasági elõnyökhöz is juttatták, jelentõs privilégiumokat kaptak. Az adómentességen kívül fõleg az önálló bíráskodás volt különösen fontos. Ezeknek a privilégiumoknak a megerõsítése, illetve maga a privilégium-adományozás pápai, illetve császári jog volt. A késõközépkorban ezeket a jogokat már az egyetem alapításánál biztosítani akarták. Szokásjoggá vált tehát a pápai-császári alapítási engedély, mely a XV. század elejétõl már elengedhetetlen feltétele volt az egyetemalapításnak. Ezekkel együtt járt az egyetemi fokozatok odaítélésének joga is, utóbbi az egész keresztény középkor folyamán általános érvényû volt. A doktori fokozat arra is feljogosította a cím viselõjét, hogy minden egyetemen elõadhasson. Ez a „ius ubique docendi” a középkori–renaissance-kori egyetem, az európai tudományos élet egyik jellegzetessége. A tanítás szabadságának ez a joga, „licentia docendi” a licenciátus terminusnak az eredete. Az egyetemen belül a tanításra való felhatalmazást a venia legendit már alacsonyabb grádus birtokában is megadták. A tudományos fokozat a „gradus” elnevezés már maga is jelzi, hogy az egyes titulusokat fokozatosan, lépcsõzetes sorrendben lehetett megszerezni. Elõször, meghatározott aktussal egyetem csak a XIII. században alapíttatott. Az a körülmény, mely szerint a XIII. század második felében már teljesen egyértelmû volt, hogy az egyetem létesítése az uralkodók vagy a pápa prerogatívája, arra késztetett néhány régebbi, már a XII. században a szokásjog révén mûködõ egyetemet, hogy formális királyi megerõsítésért folyamodjék, vagy egy pápai bullával növelje statútumban rögzített tekintélyét. Ez az eljárás nem mindig volt tisztán alaki, mert az ezzel együtt adományozott ius ubique docendi végül is Európa-szerte érvényes megerõsítést kapott. A ius ublque docendi a XIV. századtól az egyetemek egyik legfontosabb jogi eleme lett. Tanárok és tanulók szabad mozgása a tudományok terjedésének és a curriculum fejlõdésének alapvetõ feltétele. Ugyanakkor tévedés volna azt hinni, hogy ez a jog a középkori egyetemeket egymással szorosan összekötõ kapcsot jelentett volna. Valójában egyes egyetemek nem szívesen fogadták a ius ubique docendi szupranacionális implikációját. Különösen áll ez a legrégebbi alapítású, ill. kialakulású egyetemekre, melyek ebben, bár tévesen, de pozíciójuk és privilégiumaik veszélyeztetését látták.

35



Ez magyarázza azt, hogy IX. Gergely pápa brevéje az 1229-ben alapított toulouse-i egyetem megerõsítõ bullája a ius ubique docendi-re is kiterjed (1233). Ennek kapcsán meg kellett nyugtatni a párizsi egyetem tanárait, hogy ez az intézkedés nem ellenük irányul, hogy Párizs privilégiumait garantálja.8 Az említett tanítási jogkiterjesztés még kevésbé jelentette a tudományos grádus kölcsönös elismerésének megkönnyítését. Ha az elõadás jogát már nem is vitatták, vagy legalábbis nem gyakran, a grádust és a grádussal járó jogokat új vizsga nélkül gyakran nem fogadták el. A csaknem azonos tananyag, az elõírt könyvek egyezõ volta sem volt minden egyetemen elegendõ a teljes elismeréshez. Erre vonatkozik az oxfordi egyetem részletes szabályozása.9 A szabályozás a kontinens többi egyetemén is hasonló volt. Nem kétséges, hogy az új vizsgához való ragaszkodásnak financiális oka is volt. A középkorban sem csak a tudomány szeretete vezette azokat, akik egyetemi grádusra pályáztak. A XIII. századtól kezdõdõen, bár nem volt conditio sine qua non-ja, mégis inkább lehetett magasabb egyházi funkcióba jutni magisteri fokozat birtokában. A lectoroktól ezt többnyire meg is követelték. Rövid úton, némi támogatással a pápa brevében, vagy bullában adományozta a magister, gyakrabban doctor címet. Ezeknek a ’doctores bullati’-nak (doctores sub camino) nem volt elõadási joga, de igényt sem tartottak erre. A studium generale tanulóinak másik ilyen lényeges privilégiuma, hogy egyházi javadalmaikat élvezhették tanulmányaik idején. Ez – a XIII. századtól már Európa-szerte elterjedt jog – az egyetem egyházi benefíciummal rendelkezõ orvos-tanárait is megilleti éppúgy, mint a jogászt vagy teológust. Noha ez nem minden egyetemen volt általánosan élvezetti jog, pápai engedélyt nem volt nagyon nehéz kérni és kapni. Az egyházi benefícium élvezetének joga anélkül, hogy a tanárnak, még ha klerikus, sõt sacerdos volt is, egyházi funkciót kelljen teljesíteni, lehetõvé tette, hogy minden idejét a tudomány mûvelésére és átadására fordíthassa. Így az akkor nem nagy létszámú tanári testület, valójában néhány magister licentiatus és doctor igazi akadémiai feladatát látta el. A doktorok társadalmi tekintélye az egyetemtõl független privilégiumokban is megnyilvánultak, olyan privilégiumokban, mely õket valójában a kor nemességének rangjára emelte, amint azt a párizsi példa is mutatja. A XV. században a párizsi egyetem szekularizációja már teljes volt. Az anyakönyvek szerint a fakultás tagjai és hallgatóik zöme a felsõbb városi polgárságból került ki. Társadalmi beilleszkedésük tendenciája a nemesség irányába mutatott. A fakultások jelvénye, az orvosié is, a címer lett, jogaik mindinkább a nemesség jogaival egyezõek lettek. I. Ferenc francia király 1533-ban az egyetem doktorainak lovagi címet és jelleget 8 9

Chartularium Universitatis Parisiensis. (Chart. Uni. Par.) I. p. 101. Statuta Antiqua Universitatis Oxoniensis ’De resumentibus’. Oxford, 1931. pp. 53–54.

36



adományozott. A doktori címet már az effektív nemességadományozást megelõzõen mintegy nemesi predikátumnak tekintették, aminek nyilvános jele a ruhaviselési rendben rögzített elõírás. A középkorban sem csak a tudomány szeretete vezette azokat, akik egyetemi grádusra pályáztak. A XIII. századtól kezdõdõen, bár nem volt conditio sine qua non-ja, mégis inkább lehetett magasabb egyházi funkcióba jutni magisteri fokozat birtokában. A lectoroktól ezt többnyire meg is követelték. Rövid úton, némi támogatással a pápa brevében, vagy bullában adományozta a magister, gyakran a ’doctor’ címet. Ezeknek a doctores bullatinak (doctores sub camino) nem volt elõadási joga, de igényt sem tartottak erre. Gúnynévként használták a XVI. században a doctor chartaceust. Azokat a tanárokat csúfolták így, akik elõadásaikban csak a papírra vetett szöveget olvasták fel, elhanyagolva a magyarázatot. A ’doctor’-i cím még századokon keresztül megszerezhetõ volt az egyetemeken kívül is. Ilyeténképpen való adományozása kezdetben pápai privilégium volt. Elsõsorban teológiai, de nemritkán jogi, sõt orvosdoktorokat is avatott a pápa. Angliában, amikor VIII. Henrik 1535-ben elszakadt Rómától, a canterburyi érsekre ruházta az egyetemen kívüli doktorrá kreálás addigi pápai privilégiumát. Jogilag ez az ún. „MD Lambeth” (Doctor of Medicine, Lambeth az érsek londoni palotája) még ma is érvényes, jóllehet nem használatos. Az utolsó Lambeth-doktorátust 1880-ban adományozták egy, a szociális munkában kitûnt orvosnak. Németországban egy idõben a császárok is adományoztak – ugyancsak függetlenül az egyetemektõl – doktori diplomát, rajta függõ pecsétjükkel (bulla). Az ily módon inaugurált doctorok neve doctores bullati, megkülönböztetésül az egyetemi tanulmányokat végzett, szabályszerûen promoveált doctoroktól. Az oxfordi egyetem (1167-ben alapították) már a XII. század végén teológiai, majd a XIII. században orvosi és jogi doktorokat avatott. A világon elõször itt vezették be a zenetudományi doktorátust; itt lett Joseph Haydn 1795-ben doctor musicae. Ha az 1276-ban alapított veszprémi teológiai fõiskolát még nem is tekinthetjük teljes egyetemnek, Nagy Lajos alatt 1367-ben, szinte egy idõben a krakkói és a bécsi universitasszal, már létrejön az elsõ magyar studium generale Pécsett. Azt, aki a pécsi egyetemen a tanítás jogát (licentia docendi) meg akarja szerezni, a megfelelõ fakultás doktorai és magisterei bemutatják. A püspök vagy a káptalani helytartó a jelöltet az egyetemi szokásoknak megfelelõen vizsgáztatják. Ha a vizsgán alkalmasnak bizonyult, ’doctor’-i címmel ruházták fel. Az ilyen doktorok és magisterek nemcsak a pécsi, hanem bármely más egyetemen is – külön vizsga nélkül – taníthattak. A ’doctor’-i fokozatot, a baccalaureatus és licentiatus, illetve magister

37



elõztek meg. Olaszországban a XIV. századig a magister és a doctor egyenrangú fokozatok voltak. A filozófusok és teológusok gyakrabban a magisteri, az orvosok inkább a ’doctor’-i címet viselték. A legújabb idõkben a doktori cím vált általánossá. A magisteri titulus nemigen használatos. Kivétel a ma is adományozott gyógyszerészi fokozat (magister pharmaciae). Újabban, angol mintára, ismét használják a magisteri címet befejezett, de tudományos értekezést nem produkált egyetemi stúdium jelölésére. Miután a doktorrá avatás hosszú, fáradtságos és költséges tanulmányok befejezését jelentette, érthetõ annak ünnepélyes volta. Annál is inkább, mert a XIII–XVI. században a doctorokat rögtön megillette az egyetemi tanítás joga is. Bár az ünnepélyes avatás már a XIV. században szokás volt, a „promotio” kifejezéssel elõször csak 1520-ban találkozunk, amint azt Rashdall írja. Ugyancsak ebben az idõben kezdték adományozni a nagyalakú doktori diplomákat is. Addig a promotio megtörténtét rövid levéllel igazolták. Többnyire erre sem igen volt szükség, a doktori viselet félreérthetetlenül hirdette a tudós mivoltát. Hogy a XVII. században hogyan folyt le a promotio, arról tudós hazánkfia, Páriz Pápai Ferenc számol be, akit 1674 októberében avattak Bázelben az orvostudományok doktorává (naplóját Dézsi Lajos közli).10 1674. szeptember 6-án jelentkezett vizsgára Bauhinnál, az egyetem orvosi kara akkori decanusánál, s a doktori szigorlatok díjaként 17 tallért és 2 aranyforintot fizetett. Ezt követõ egy hét múlva volt az elsõ szigorlata az „universa mediciná”-ból. Ezt a vizsgát Burckhardt professzor elõtt tette le. Ezután egy elméleti (de materia medica) és egy gyakorlati tételt jelöltek ki, melyekrõl másnap félórás szabadelõadást kellett tartania. Ezt követte a szorosabb értelemben vett szigorlat (examen rigorosum), majd három hét múlva a disputatio inauguralis, melyhez kinyomtatott disszertációt kellett benyújtania.11 Ezen nemcsak az egyetem professzorai, a fakultás bekebelezett doctorai s hallgatói – akik közül a disszertáció opponensei is kikerültek – vettek részt, hanem a nagyközönség is. Végül két hét múlva megtörtént az ünnepélyes avatás. Az egyetem tanácsa, élén a rectorral, a felavatandókkal együtt a nagytemplomba ment, ahol a doctorandusok üdvéért imádkoztak. Az egyetem aulájába visszatérve, a promoveálást végzõ tanár, a promotor felolvasta a jelöltek életrajzát. Ennek befejeztével a jelöltekhez intézett üdvözlõ versek hangzottak el. Majd az egyetem pedellusa a vicecancellariushoz vezette õket, aki elõtt letették az orvosi esküt. A vicecancellarius beszédet intézett 10

11

Dézsi Lajos: Magyar iró és könyvnyomtató a XVII. században. 1–2. Misztótfalusi Kis Miklós, Pápai Páriz Ferenc. Bp., 1899. Ráth Mór. 332 p. Három kóresetet tárgyaló disszertációjának címe: Disputatio inauguralis tribus consiliis medicis absoluta (Basel, 1674)

38



hozzájuk, és medicinae licentiatus-szá avatta a jelölteket. Csak ezután következett az egyetem tanácsa elõtt a ’medicinae doctor’-rá avatás. A doctorandusnak átadták a doktori jelvényeket (ornamenta): a köpenyt (cappa), a doktori kalapot (biretum doctorale), a gyûrût (annulus doctoralis), valamint egy könyvet, többnyire Hippokrates ’Aforizmá’-it. A szertartást ünnepélyes lakoma (convivium doctorale) fejezte be. Egyes nagyobb hírû egyetemeken még a XVIII. században is hatalmas összegbe került a promotio. Így Bécsben 1749-ig az orvosdoktorrá avatás 100 aranyba, Oxfordban 100 fontba került. Legnagyobb ára a doktori diplomának Párizsban volt, ahol Monteil 5000 frankra teszi a promotio költségeit. A doktori disszertáció kinyomtatása, ami ugyancsak a jelölt saját költségén történt, még csak növelte a kiadásokat. Akiknek nem volt meg az anyagi lehetõségük, illetve nem törekedtek egyetemi pályafutásra, s nem akartak elõadni, beérték a teljes orvosi gyakorlatra jogosító, de jóval olcsóbban megszerezhetõ licentiatusszal. A stúdium fokozatos jellege megszabta a tanulmányait végzõ bizonyos fokozatot, vagy fokozatokat már elért scholaris elõadási jogát. A már tárgyalt és késõbb még említendõ artes studium befejeztével orvosi tanulmányokat végzõ studiosus két év után a baccalaureus címet szerezhette meg, ezzel a fokozattal már segíthette tanárait az artes fakultás elõadásaiban, magán az orvosi karon e szempontból jelentõsége nem volt. Ezt a fokozatot többnyire ki is hagyták, és egyenesen a licentiatusra törekedtek, hogy a magisterium megszerzése után a doctori promotioval fejezzék be tanulmányaik formai részét. Mind a magisteri promotiohoz, mind a doktorrá kreáláshoz szükséges volt, hogy az elõírt és szabályszerûen abszolvált, öt-hat éves stúdium alatt több rendes és egy-két rendkívüli disputation való sikeres részvételét igazolja, úgy is, mint respondens és úgy is mint opponens. Ezután bocsátották vizsgára. Maga a vizsga is többlépcsõs, elõször az elõzetes vizsga, az ún. „examen privatum” letételére kapott a tanuló engedélyt. Ezen megfelelvén mutatta be a dékán a jelöltet a cancellarnak, aki megadta az engedélyt a nyilvános vizsgára, egyúttal megszabta annak idõpontját. A sikeres vizsga után ítélte oda az egyetem cancellarja a katedrára lépés jogát, „licentia catedram consequendi”, hogy most már magán a katedrán ünnepélyesen lefolyó vitában védhesse meg disszertációját. Ha a disputatio sikeres volt, a respondens licentiatusnak nevezhette magát, és a doctori promotio vagy creatio ünnepélyes eljárása akár még aznap kezdetét vehette. Az új licentiatus ill. doctor ezzel az aktussal bekerült a tanításra jogosultak körébe. Miután a licentiatus a tanítás jogát már megadta, a XVI. század közepétõl a doctori promotio jogával egyre kevesebben éltek. A doctori cím és méltóság gyakran azt a célt szolgálta, hogy viselõje

39



az országban udvarban, városban tudásához méltó magas tisztséget tölthessen be. Examen eredetileg a törvényszéki bírósági vizsgálatot jelenti, a klasszikus latinból átvett kifejezés, melynek középlatin formája examinatio (examinare, examinator) a XIII. századtól kezdve fordul elõ az egyetemi írásokban. Itt már a tudományos vizsgát jelenti, melynek eredményes letétele, absolválása jogosít egyetemi fokozatra. Az examinatio kifejezés mellett a vizsgára, vizsgáztatásra vonatkozó, a statutumokban elõforduló kifejezések, melyek valamennyi fakultáson, így az orvosin is felbukkannak, temptamen (amibõl a XVIII. századi tentamen lesz) és a disputatio temptativa. Szabályozott vizsgarend elõször a párizsi egyetem ars és teologiai fakultásán jelenik meg 1215-ben. Néhány évvel késõbb már az oxfordi egyetemen, a bolognai egyetem jogi és a montpellieri egyetem orvosi fakultásán is használatos. Ettõl kezdve az egyetemeken az examina a curriculum constitutiv részét képezik. A vizsga a magisterek számára a legfõbb eszköz volt, hogy az egyetemen a tantárgyukkal kapcsolatos formai és tartalmi kérdések irányításának, sõt a promotio ellenõrzésének jogát is maguknak biztosítsák, hogy hallgatóik, késõbb kollégáik késõbbi magatartását és hûségét kontrollálják. Az elõírt tanulmányi idõ igazolása, a díjak lefizetése után jelentkezhetett a kifogástalan erkölcsû studiosus vizsgára. A vizsga maga mindenekelõtt szóbeli részbõl, a disputatioból állott. Jó eredménye többnyire biztosított, mert az elõzetes kiválasztás igen körültekintõ, csak jóképességû, a gyakorló disputatiokon tudásukat már bizonyító scholarisok bocsáttattak vizsgára. A vizsga elnöke eredetileg a cancellar, aki a vizsga feletti felügyeletet gyakorolta. A fokozat adományozásának joga is a cancellaré. Az egyház képviselõjeként õrködött minden tan tisztaságán. A vizsgabizottságok gyakorlati irányítását azonban már a kezdetektõl fogva biztosították maguknak a magisterek, õk szabályozták és határozták meg a részleteket és állították össze a sikeresen absolváltak ranglistáját is. A disputatio a középkori és koraújkori egyetem minden fakultásán az oktatás integráns része, a lectio kiegészítõje, a stúdium egy szakaszának befejezõ momentuma. Legfontosabb metodikai instrumentumát, a szillogizmust az aristotelesi dialektikából merítette. Már a legkorábbi egyetemi források (1208, 1211) a lectio mellett említik magát a vitát. A magister számára a disputatio – mint a lectio része – bizonyos, korlátozott lehetõséget nyújtott, hogy a kommentátorok auktoritásától némileg függetlenítse magát, és legalább kérdés formájában fejthesse ki saját véleményét, amit a tantételre vonatkozó hivatalos determinációjában nem mindig tehetett meg. A disputatio nemcsak az elméleti elõadáshoz kapcsolódó oktatási

40



forma, hanem a tanulók gyakorlati felkészítését segítõ eljárás. A baccalaureatust már elért scholarisok számára, akik respondensként – mai értelemben opponensként – argumentáltak. Ebben a formában a disputatio olyan részét képezi a vizsgáztatásnak, mely feltétele a vizsgára bocsátásnak. Valójában a hivatalos és a promotios vizsgák is elsõsorban disputatioból álltak. A XV. században jelentõségük csökkent, tartalmuk, formájuk gyakran torzult és ezért a humanisták a késõi skolasztika, fõként a nominalizmus visszásságának tartották. A könyvnyomtatás a disputatiokon alapuló disszertációk megjelenéséhez vezetett. A XVI. századtól kezdve a tézisek már csak nyomtatva jelennek meg. Az elsõ ismert tézisnyomtatvány Lipcsébõl származik, 1512bõl. A korai tézisnyomtatványok még csak egylapos írásban sorolják fel a jelölt, az ún. respondens 10–15 rövid tézisét. Ezekhez fûzhetnek kérdéseket diákok, tanárok egyaránt. A lényeg azonban a kijelölt opponensek ellenvetéseinek cáfolata, a tézisek megvédése. A disputatio rendjét és módját az egyetemi statutumok újra részletesen szabályozták. A késõbbiekben a már terjedelmes disszertációk, annak a tanárnak intenciója alapján készültek, akinek elnöklete alatt folyt maga a védés is. Igen ritkán fordult elõ és külön is fel kellett a nyomtatványon tüntetni, ha a disputatio sine praeside elnök nélkül történt. Ezeknek a disszertációknak tudományos értéke messze több, mint azt annak vizsga jellege indokolná. A választott, ill. kijelölt tézisekben tükrözõdik a kor színvonalának megfelelõ nem ritkán név szerint hivatkozott irodalom, s a nem utolsó sorban az elnöklõ, tehát a munkát kezdettõl irányító professzor szemlélete. Az évszázadok folyamán igen sok disszertációról derült ki, hogy az gyakran a magának a tanárnak szellemi terméke. A disputatiokon való elnöklés nemcsak joga volt a professzoroknak, hanem kötelessége is, amint az a legtöbb egyetem statutumában olvasható. A tübingeni egyetem 1497. évi statutuma elõírja, hogy minden egyetemi elõadó, magister vagy doctor, évente egy disputatiot köteles vezetni. Az 1538. évi elõírás már évi négy alkalomról szól. Az elnöklõ doctor regens és a professzor szerepét meghatározó jelzõ a „moderator prudentissimus”. A vitában résztvevõ doktorok elnevezése, ez vonatkozott a magisterekre is „domini doctores”, ill. „magistri disputatori”. A XV. századtól kezdve az eredetileg az egyházatyák korából származó, az egyetemen tartott, szélesebb publikumhoz szóló nyilvános vitákon a következõ századokban már nemcsak az egyetem tanárai és diákjai vettek részt, hanem minden érdeklõdõ jelen lehetett. Ezekbõl alakultak a reneszánsz és a reformáció látványos, csaknem színjátéknak tûnõ disputatioi. Az orvosképzés szempontjából ennek a formának jelentõsége alig volt. Azok az orvosok, akik ezeken a vitákon aktívan vettek részt, többnyire filozófusi minõségükben vitáztak. Az egyetemi élet gyakorló nem

41



examinativ disputatioi ezzel szemben a nyilvánosság teljes kizárásával zajlottak, ezeken még más fakultások tagjai sem vettek részt. Legtöbb egyetemen ezeket szombaton este tartották, innen az elnevezés: Disputatio Sabbatica. Az ars fakultáson végzett tanulmányokat befejezõ sikeres vizsga után kapta meg a jelölt a baccalaureus címet. Baccalaureus = baccalaurius = baccalarius középlatin szó, eredetileg egy baccalaria, vidéki telek tulajdonosa Rómában. A koraközépkorban az alsóbb szintû klérus elnevezése, ez utóbbiból lett a XIII. század elején a legalacsonyabb egyetemi fokozat elnevezése. A következõ fokozatot a studiosus a magasabb fakultások stúdiuma után szerezhette meg. A magister szó messze az egyetemek mûködését megelõzõen a koraközépkorban a hét szabad mûvészet mestere, magister septem artis liberalis. A Karoling-reneszánsz a XII. század tanulási, tanítási megújhodása számos iskola-alapításhoz vezetett. Az alapító vagy kezdeményezõ gyakran önállóan mûködõ magisterek voltak. A magister universitatis elõde az iskolát vezetõ tanító, az iskolamester, magister scholarum. A tudós tanító, képzett férfiú értelmében vett magister szóval Magyarországon már a XII. században találkozunk, amint azt Hajnal István írja ’Írástörténet az írásbeliség felújulása korából’ címû mûvében.12 A XIV. századi egyetemeken a magister már a végzett stúdium után elõadásokra feljogosított rendes tanár, gyakran a tárgy egyetlen rendes elõadója, a magister regens, aki minden oktatási, vizsgáztatási és elõadói joggal rendelkezik, amit az egyetemi statutumok elõírnak. A magister a kar bekebelezett tagja, de legalábbis azokkal egyenjogú. A XIII. század második felétõl a magisteri cím egyre inkább válik a curriculumot, illetve a jogokat illetõen, valamint a funkciót tekintve a doctor szinonimájává. A különbség inkább tekintélyi, mint tartalombéli. Ma már ritkán, többnyire a katolikus teologiai fakultáson elõírt egyetemi fokozat a licentiatus. Mivel az egyház szigorúan õrizte tanítási monopóliumát az alapítás, nem ritkán a tanítás jogát is a megyéspüspök vagy az illetékes apát engedélyéhez kötötték. Utóbbinak feltétele egy, a tudást bizonyító vizsga, valamint hûségeskü letétele – és persze némi díj lefizetése volt. Az 1179-ben tartott III. lateráni zsinat 18. kánonja mindezt részletesen szabályozta. A XIII. századtól kezdõdõen a licentiatus megadásának joga hosszú idõn át állandó vita lett az egyház és az egyetemek magisterei között, akik nem voltak hajlandók külön esküt tenni a helyi egyházi hatóságok 12

Hajnal István: Írástörténet az írásbeliség felújulása korából. Bp., 1921. Budavári Tudományos Társaság. p. 78.

42



elõtt és még a díjfizetés elõl is elzárkóztak. Ugyanakkor ragaszkodtak ahhoz, hogy az elõírt vizsgán az egyetem magisterei is részt vehessenek. Pápai intervencióra a párizsi egyetem magisterei ezt a jogot megkapták. Az egyetemmel kapcsolatosan a licentiatust említõ elsõ oklevél a bolognai egyetem számára 1219-ben megküldött pápai bulla, mely a vizsgáztatás engedélyezésének jogáról szól. Itt még nem fokozatként szerepel. A baccalaureátust az egyetem ítélte oda, a licentiatust az egyházi fõhatóság, adott esetben az uralkodó képviseletében az egyetem cancellarja adományozta, aki a pápai autoritást is képviselte. Mivel a pápa minden studium generale felett gyakorolta a legfõbb felügyeletet, a grádus ennek következtében az egész keresztény világban elismert fokozat lett. Végsõ soron innen ered a ius ubique docendi, a mindenütt való tanítás joga is. A grádusok összefüggtek a didaktikai mozzanatokkal. A korai egyetemnek két alapvetõ didaktikai formája volt. A „lectio” (németül ma is Vorlesung az elnevezése) a szó eredeti jelentésének megfelelõen egy autoritativ szövegnek a tanár által való felolvasása, elõadása, esetenként diktálása, valamint magyarázata, kommentálása. A tankönyv felolvasása (lectio) és magyarázata (kommentár) együttesen maga az elõadás. A középkori egyetemek orvosi fakultásainak általában két rendes tanszéke volt: egy a theoria és egy a practica számára. Ezeknek a katedráknak a betöltõi álltak a hierarchiában elõl: professor primarius, publicus ordinarius. Õk tartották délelõttönként a nagyobb jelentõségû elõadásokat, „lectio ordinaria”-t. A hierarchiában õket követõ doctorok, illetve magisterek feladata a délutáni elõadások megtartása volt. Õk a mai értelemben vett extraordináriusként mûködtek. A tankönyveket is az elõadásoknak megfelelõen rendes és rendkívüli opusokra, ill. kommentárokra osztották. Ez a fajta munkamegosztás már inkább a késõközépkori-koraújkori egyetemet jellemzi. Hangsúlyozni kell, hogy a középkor folyamán minden tanárnak, legyen az magister regens, vagy non regens, minden tárgyat bírnia, szükség szerint elõadnia, tehát minden kötelezõ tankönyvet ismernie kellett. Nemcsak az elõadott tárgyak cseréje, a katedrák váltása is természetes velejárója volt a curriculum egészét tanítani hivatott tanároknak. A mai értelemben specializált magister, doctor ismeretlen volt, noha tudjuk, hogy csaknem mindegyiknek megvolt az a tárgya, melynek tudományát leginkább mûvelte. A másik didaktikai forma a már ismertetett disputatio. Az elõadások kapcsán, a curriculumban gyakran találkozunk a „lector” szóval. Nem grádust, hanem funkciót jelentett a lector = olvasó megjelölés, mellyel az egyetemi curriculumban rendszeresen találkozunk. A korai egyházban annak az alacsonyabb rangú klerikusnak a megjelölése, aki meghatározott liturgikus szöveget olvasott fel. A VII. századtól az a szerzetes a rendházban, vagy egy studiosus a kollégiumban, aki a refektóri-

43



umba olvasta az alkalomra elõírt textust. A XIII. század szóhasználatában jelenik meg a fogalom az egyházi functiotól függetlenül az iskolával, tanítással összefüggésben. A szerzetesrendek szabályai elõírják és meghatározzák annak a tanárnak a szerepét, aki a konvent ars és teologiai stúdiumait irányítja. Ez a lector többnyire magister gradussal rendelkezett, segítségére a sublector volt. Az egyetemi lectorok munkájukat fokozattól függetlenül végezhették. Gyakran a mai értelemben vett elõadói formában. Az egyetemi írások gyakran említik a lectura fontosságát. A lector lehetett doctor, magister, de akár csak baccalauratus is, aki egy tantárgy egy részét olvasta fel, adta elõ (pl. lector sententiarius). Egyes statutumokban, a curriculumhoz fûzött magyarázatban a lector egyszerûen csak az elõadást tartó doctor, vagy magister actu legenst jelenti. Az egyetemi fokozatok csekély, nem lényegbevágó eltérésekkel mind a mai napig megõrizték jelentésüket és jelentõségüket.

44



A HISTORIA NATURALISTÓL A BIOLÓGIÁIG – A TERMÉSZETISMERET TANTÁRGGYÁ ALAKULÁSA

Az iskola- és egyetemtörténet rendkívül nagy irodalmát vizsgálva feltûnõ, hogy a formális mûködést, szervezeti felépítést, a tanulók, tanárok összetételét, a fokozatok megszerzésének módját, a promotio különbözõ formáinak ismertetését tárgyaló írásokon túlmenõen, az oktatás tartalmi kérdéseinek részleteivel, a tananyag struktúrájával és annak kialakulásával, a tankönyvek és fõként a tananyag fejlõdésével aránylag kevés tanulmány foglalkozik. Különösen igaz ez a természettudományi-orvosi oktatás tananyagaira, annak ellenére, hogy a medicina, a természettudományok és a filozófia ókor óta ismert kapcsolata, a diszciplínák összefüggésének módja, a medicina és a természettudományok kapcsolatának metodológiai vitái évtizedek óta képezik vizsgálatok tárgyát. A hagyományos oktatástörténet erõsen statikus és diszciplináris jellegû, bár bizonyos specificitásra törekszik. Ez a tendencia figyelhetõ meg a természettudományok, fõként a ma biológia címszó alatt összegezhetõ tárgyak oktatástörténeti tanulmányaiban is. A részletes adatok ismertetése ugyan általában jó képet ad magáról a tárgyról, de alig mutatja be azokat a folyamatokat, melyek a tárgyak alakulását, azoknak az oktatás egészébe való beilleszkedéseként, majd továbbfejlõdéseként tárná fel. Még kevesebbet olvashatunk a természetrajzi (historia naturalis) tárgyak, a botanika, a zoológia tanításáról az orvosképzés folyamán, jóllehet az orvosi stúdiumok elsõ két évében részei a curriculumnak. Az újabb vizsgálatok igyekeznek áttekintést adni a természettudományi-természetrajzi tárgyak tananyagának a magasabb iskolák stúdiumába való beépülésérõl, a biológiai tárgyak oktatásáról. A legmélyrehatóbb vizsgálat Bajorországra és Bajor-Pfalz területére vonatkozik (Freyer). Az itteni kolostori és iskolai könyvtárak valamennyi e vonatkozású releváns írását dolgozza fel a VIII. századtól napjainkig. Anyaga ötezer kéziratos és nyomtatott írásmû mellett hétezer ún. iskolai program (évi beszámoló), melyekben az iskolai tankönyvek, a tanítói-tanári kézikönyvek és képes atlaszok címe, esetenként leírása, ill. tartalomjegyzéke olvasható.

45



Ezekbõl is következtetni lehet a tanításhoz és tanuláshoz felhasznált irodalom jellegére. Egyes iskolákban ti. tanterveket már akkor is készítettek, amikor az állam még nem bocsátott ki egységes, kötelezõ tanrendet. Természetesen utóbbiak is szerepelnek a vizsgálatban. Jóllehet a bajor kolostorok, a káptalani iskolák és a nem egyházi latin iskolák, valamint az ugyancsak vizsgált Ingolstadti egyetem könyvállománya reprezentatívnak tûnik, fõként a kontinuitás miatt. Más régiókban történõ, ha nem is ennyire mélyreható vizsgálatokkal való összehasonlítás bizonyára megerõsítené az itt levont következtetéseket. Miután a kutatás lényege annak kiderítése, hogy a vizsgált szaktárgyak hogyan épültek be a tanításba a középkortól a modern idõkig, nem hiányozhat az ókorra való utalás. Ezt különösen az Aristoteles-receptio elõzményei kívánják meg. Ismert Aristoteles és tanítványa Theophrastos jelentõsége a relatíve önálló természettan kialakulásában.13 Az átvizsgált kolostori könyvtárak állománya is azt bizonyítja, hogy az antik természettudományi ismeretek a medicina és az aristotelesi fizika kontextusában kerültek a tananyagba. Mivel az Aristotelesnél, fõként pedig Theophrastosnál viszonylag önálló természetismeret a koraközépkorban csak kivételesen folytatódott önállóan. Ebben a periódusban a medicina írásaiban és az aristotelesi fizika és naturalis historia kommentárjaiban él tovább. Ezt az egyébként nem ismeretlen tézist nemcsak irodalomtörténeti vizsgálatok támasztják alá, hanem kolostori könyvtárak állományának analitikus vizsgálata is megerõsíti. A reneszánsz idején új, önálló tárgyként jelenik meg, ha nem is minden iskolában és nem is általános jelleggel. Ez az oktatás különleges célt is szolgál, azok számára adták elõ, akik az iskolai tanulmányok befejezése elõtt állottak, hogy megalapozzák az egyetemi stúdiumokat, mintegy átmenetet jelentett a magasabb iskola és az egyetem között. Úgy tûnik, az orvosi curriculum késõbbi „physicum”-ának elõfutára volt. Az új tananyag fejlõdését, a tantervbe való beépülését ezeknek az ismereteknek az egyes korszakok tanterveiben „speciális” szakként való megjelenését is nyomon lehet követni. Ennek a folyamatnak az elején még alig van jele az önállóságnak, a tárgyat a tradicionális iskolai elõadások kapcsán és az ugyancsak hagyományos írások alapján adják elõ leginkább a grammatika keretein belül. Ez a szakasz a reneszánszig tartott, amikor is a humanista iskolák több teret engedtek az önállóságnak. Egyes középkori-koraújkori kolostorok „természettudományi képzési központ” jellegére utalnak a könyvlisták. Ilyen pl. Tegernsee kolostora, mely a XIV. században a páduai, a XV. században a bécsi egyetemmel állott kapcsolatban. Orvosi-természettudományi könyvállománya felülmúl13

Vö. Schultheisz Emil: Auctor logicae. In: uõ.: Filozófia a humanizmuskori orvosi stúdiumban. = Orvostörténeti Közlemények 158–165 (1997–1998) p. 149. skk.

46



ta a párizsi egyetem jól rekonstruált könyvtárát. A VIII–IX. századi káptalani és kolostori iskolák gyûjtõköre túlnyomóan füveskönyvekre, botanikai-kertészeti és mezõgazdasági mûvekre terjedt ki. A természettudományok közvetlen összefüggése a medicina gyakorlati részével a szûken vett, mai értelmû dietetikában is megnyilvánul. Az étrendi elõírások kapcsán nemcsak az ajánlott vagy tiltott növények és állatok, illetve azok részeinek megnevezésével találkozunk, hanem azok többé-kevésbé rendszerezett, részletekbe menõ ismertetésével, helyenként pedig élettani funkciók felsorolásával. Tudatos gyûjtésrõl van itt szó, funkcionális feladatra. Ezek felhasználásával képezték ki az orvoslással és gyógyszerészettel foglalkozó – távolabbi rendtartományokból is ideküldött – szerzeteseket. Tény, hogy a medicina oktatása csak részben történik még a XII. század után is az egyetemeken. Lényegesen nagyobb mértékben folyt az orvosi ismeretek átadása a kolostorokban, ahol orvosi szöveggyûjtemények a VIII. század óta találhatók. Ez azonban még nem jelent orvosképzést. A medicinában való bizonyos ismeretek megszerzése következik ebbõl és nem több, hiszen már Nagy Károly 806-ból való Capitulare-ja az iskolákban a medicina alapismereteinek oktatását ajánlja minden tanulónak. Másrészt a kéziratokból nem tudjuk, mennyiben részei csak a gyûjtõ és másoló munkának. Felhasználásuknak felbecsülhetetlen jelentõsége van ugyan a tudás megszerzésében, esetenként annak közvetítésében, de ebbõl nem feltétlenül következik a helybeli kolostori orvosképzés. Az sem meggyõzõ bizonyíték, hogy legnagyobb számban a recept-gyûjtemények találhatók. Úgy gondolom, ez éppen a kolostori könyvtárakban csaknem természetes és inkább az infirmáriumok, xenodochiumok tevékenységével, mint a stúdiumokkal függ össze. Nem vitás ugyanakkor az aristotelesi fizikát tartalmazó szövegek didaktikus jelentõsége az orvostanban. A kéziratokban legnagyobb számban a receptek után ezek a munkák találhatók. A késõközépkorban a medicina valamennyi természettudományos diszciplínát összefoglaló tudományterület. Az iskolákban a septem artes keretén belüli nyelvi stúdium, a geometria, és az akkor ehhez tartozó földrajz is lehetõséget adott a természettudományos és orvosi olvasmányokra. A természettudományok önállósulása visszavezet az ars facultashoz, a késõbbi filozófiai karhoz. Itt lett végül is természettan és természetrajz az aristotelesi fizikából, illetve a historia naturalisból, majd pedig tovább differenciálódó diszciplínaként létrejön korunk biológiája. A medicina ókori teóriájában a diagnosztika elõtt szerepel a prognosztika, aminek jelentõsége a középkorban újból megnövekedett. A prognózis felállításának egyik alapja az asztrológia-asztronómia. A késõközépkorban és a reneszánsz idején, de még a barokk medicina korában is az asztronómia-asztrológia része a természettudományos világképnek. Ennek megfelelõen nem csekély helyet kapott az oktatásban a compu-

47



tistika, a zodiológia; a csillagászat, benne az asztrológia. Kevés volt azoknak az orvosoknak a száma, mint az asztrológiával is foglalkozó gyakorló orvos, a nagy csillagász, Copernicus egyik paduai tanára, Fracastoro, akitõl távol állott az asztrológia. A középkorban a fizika alá rendelt és azzal együtt tanított computistika maga tehát nemcsak a matematikai, illetve asztronómiai ismereteket szolgálta. Számos olyan kézirat ismeretes, melyekben computistikai-iatromatematikai táblázatok érvágó táblákkal és figurákkal együtt, szerves egységben találhatók magyarázó szöveg kíséretében. Ezek egyaránt szolgáltak praktikus és didaktikus célokat, tehát egyértelmûen az orvosi-természettudományi tankönyvek közé sorolandók. A kéziratok korszakok szerinti számszerû alakulását vizsgálva úgy tûnik, hogy az orvosi kéziratok XIII. századi feltûnõ gyarapodása minden bizonnyal az arabizmus fokozódó befolyására vezethetõ vissza. A toledói fordítóiskola s nem utolsósorban Constantinus Africanus munkásságának írásai jelennek itt meg. A második nagyobb növekedés a XIV–XV. század fordulóján az orvos-természettudományi irodalom szakmai-tartalmi növekedésével és az egyetemek terjedésével esik egybe. A görög–arab medicina befolyása a latin Európában a korai, ún. salernitanus receptioval kezdõdött, amelyben Avicenna Kánonjának egyik-másik írása majdnem mindig megtalálható. Ide tartoznak azok az antik klasszikusokból excerptált tananyagrészletek, melyekben az iskolai és az egyetemi orvosi irodalom ötvözõdik a gyakran vernacularis-praktikus szövegekkel. Az orvosi-természettudományi kéziratok XIV–XV. században észlelhetõ számszerû növekedése és új témákkal való tartalmi bõvülése arra utal, hogy itt valódi fejlõdés következett be. Ez az önállósulás irányába mutató fejlõdési tendencia a tudományakkumuláció három kulturális hordozóján („Trägersystem”) nyugszik: egyik a XIII. században újra felfedezett aristotelesi ismeretelmélet ama posztulátuma, mely szerint minden tudomány alapja a tapasztalat, ami új matematikai-kvantifikáló metódusok bevezetését jelentette. Ez végül is Cusanus metodikájában vált az élettan egyik alapgondolatává, bõvítve magát a tudást (Wissenserweiterung selbst).14 A tudományos ismeretek cseréje, fõként azonban terjedése meggyorsult, nagyobb területeket fogott át. Ebben a tudásátvitelben („Wissenstransfer”) az iskolák, illetve a XII. századtól az egyetemek struktúraváltozásai kedveztek eme diszciplínák fejlõdésének és ismeretanyaguk terjedésének. Gyakorlati hasznuk nyilvánvalóvá vált, így jelentõségük növekedett. A hierarchiában elõbbre kerültek, aminek a disputa delle arti is tanúbizonyságául szolgál. A tantárggyá alakulásban az antik hagyományokat továbbvivõ encik14

Schultheisz, E.: On the beginnings of quantitative thinking in medicine (Nicholas of Cusa and the Idiot). In: Schultheisz, E. (Ed.): History of Physiology. Bp., 1981. Akadémiai – Pergamon Press. pp. 1–7.

48



lopédiák éppoly kevéssé hagyhatók figyelmen kívül, mint a nem orvosi szövegkörnyezetben található írások. Ezek leginkább a septem artes liberales és az artes mechanice káptalani iskolai könyvlistáin szerepelnek és az általános mûveltséget hivatottak szolgálni. Természettudományos írások nem csekély számban találhatók a teológiai Summákban is, fõként a világkép reális megrajzolására törekvõ fejezetekben. A teológiai Summák minden vonatkozásban igyekeznek természettudományos érvekkel is erõsíteni a keresztény világképet. A tantárgy fejlõdését tárgyalva többnyire egyedül Augustinus természetfilozófiáját említik. A többi egyházatyának fellelt mûvei szerepelnek ugyan a bibliográfiákban, de megbeszélésük ebben az összefüggésben hiányzik. Úgy gondolom, hogy az ismeretanyag továbbvitelének kontinuitása szempontjából az egyházatyák munkássága fontos. Az irodalomban erre igen kevés utalás található. Az oktatástörténeti monográfiák, a tankönyvek nem is említik. A koraközépkorból elég Ambrosius milánói püspök nevét említenem, aki jól ismerte a klasszikus természettudományi és orvosi mûveket. Írásaiban és prédikációiban a pogány tudományt a keresztény tanokba ágyazva adta tovább, azt valósággal asszimilálta. Megfigyelhetõ ez az oktató jellegû tudományközvetítés más egyházatyáknál is, pl. Lactantiusnál vagy a medicinában és naturalis historiában leginkább járatos Tertullianusnál.15 Mind a Summa, mind a prédikáció ultima amalysi oktatási forma. Ambrosius természettani-orvosi fejtegetései olyan munkákon alapulnak, mint pl. Galenos írásai, Poseidonios Timaios-kommentárja. A milánói püspök Exameronja pedig az emberi testet tárgyalja a capite ad calcem.16 A természettudományi tananyag további fejlõdésének vagyunk tanúi a XIV–XVI. században, amikor a botanika és a zoológia kezd elkülönülni a medicinától. Elõször a palermói orvosi iskola teremtett új tapasztalati alapot a pharmacobotanika és az anatómia számára. A filozófia kezdte követelni a pontos megfigyelést, sõt F. Bacon a Novum Organumban az experimentumot. Ez a tendencia érvényesül a XVI. század elején a zoológiában is. Az új szemlélet behatolt az oktatásba. Így jut el a botanika és a zoológia addig még a medicina révén a XVI. századi újrainduláshoz. A diszciplínák továbbmûvelésével együtt járó differenciálódás vezet majd el e két tárgy önállósulásához, a medicinából való kiváláshoz, de nem elszakadáshoz. 15

16

Tertullianushoz lásd: Stephen d’Irsay: Patristic medicine. = Annals of medical history 9 (1927) pp. 364–378. Ennek és a téma egészének bõvebb kifejtését lásd: ’Az ókori medicina hagyományozódása az egyházatyáknál’ címû tanulmányomban. In: Schultheisz Emil: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és a koraújkorban. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 2003. SOMKL – MATI. pp. 55–66.

49



A természettudományi tananyag „beépülésének” talán legfontosabb mozzanata az az „elõképzés”, amirõl az irodalomban eddig alig esett szó. A XVI. század elsõ felétõl kezdve nagyobb és jelentõsebb latin iskolákban megkezdõdött a természetfilozófia-természettan, természetrajz (historia naturalis) egy-egy elõadás formájában való külön oktatása, ha nem is mindig és mindenütt rendszeresen. Az augsburgi városi gimnáziumban már a XVI. század elején publicae auscultationest, nyilvános elõadásokat tartanak a doctrina de natura-ról. Kétségtelenül azoknak a tanulóknak, akik majd ez irányú egyetemi tanulmányokat óhajtanak folytatni. Miután más iskolákból is összegyûlt itt a hallgatóság, az elõadások nyilvánosak voltak. A rothenburgi latin iskolában 1592-ben a nagyhírû kémikus és orvosdoktor Andreas Libavius doctrina naturalisból tart elõadásokat lectiones publici keretében.17 Ezekhez a meghirdetett elõadásokhoz 1599-ben egy kifejezetten orvosi lectio társult, amit a rothenburgi városi orvos tartott. Tankönyvül elsõsorban Hippokrates Aforismái szolgáltak. Ugyancsak akadémiai elõkészítõ elõadások gyanánt hangzanak el 1605–1607-ben a coburgi gimnáziumban mind lectiones publici, mind lectiones privata keretein belül a reformátor Ph. Melanchthon természettudományos pedagógiai mûve, a ’Doctrina anatomica ex libello Philippi de Anima…’ tézisei. Hasonló céllal adták elõ Aristoteles Fiziká-ját, a természettudományi írásokkal együtt egyes gimnáziumokban, ugyancsak nyilvános elõadások formájában. A tancélra használt írások elemzése arra enged következtetni, hogy 1500 körül még voltak orvosi- természettudományi „kiképzõ centrumok” az egyes kolostorokban éspedig azok könyvtárában. Az egyházi (kolostori) könyvtárak azoknak a diákoknak is rendelkezésére állottak, akik az egyetemrõl átmenetileg hazatérve készültek további stúdiumokra. A latin iskolák egyetemre, fõként orvoskarra elõkészítõ elõadásai hazánkban sem voltak ismeretlenek. Kyr Pál brassói városi orvos és septemvir, fejedelmi udvari consiliarius és lyceumi tanár könyve is ilyen elõadásain nyugszik. A Honterus-nyomdából 1551-ben megjelent ’Sanitatis studium ad aphorismorum compositum’ címû munka ajánlása – „Studiosi iuventutis Coronensis” a brassói tanuló ifjúságnak is erre utal. Ezekrõl az orvostörténelem eddig nem vett tudomást, jóllehet a tény maga nem most vált ismertté. Az egyetemi elõképzésnek ezt a formáját sok latin iskolában követni lehet egészen a XVIII. század második feléig. Egyetemi és gimnáziumi „közös” tankönyvek, mint pl. Melanchthon De anima-ja, 17

Andreas Libavius (1555–1616) orvosdoktor és tanár. A Coburgi Gymnasium Academicum tanácsosa. 1597-ben megjelent mûvének ma megtévesztõ a címe: ’Alchemia’ (második kiadásában ’Alchymia’), mert valójában az általános kémia egyik alapvetõ enciklopedikus könyve. A könyv célja, hogy a gimnasium tanulói mellett, az orvostanhallgatóknak is tankönyvül szolgáljon.

50



az Initia physicae a XVI–XVII. században mindkét iskolatípusban elõadattak. Az egyetemen fõleg az ars fakultáson, jóllehet a protestáns egyetemek teológiai és orvosi fakultásán sem ritkán találkozunk velük. Melanchthon tankönyvei a természettudományokban nagyobb mértékben befolyásolták az oktatást, mint ahogy az a tudománytörténeti irodalomban olvasható.18 A confessionális humanizmus iskolai megjelenési formái a természettudományos tárgyak oktatásában észrevehetõek, de még jórészt a medicinán belül, illetve fordítva: Zabarella az aristotelesi ’De anima’ kapcsán azt írja, hogy a medicina a scientia naturalisban benne foglaltatik. A XVIII. század második felétõl mind több latin iskolában válik a természetrajz önálló tanítása rendszeressé, 1800-tól pedig állandóvá. Egységes felépítésû tankönyve e tárgyaknak azonban még nincsen. A XVIII. század közepétõl az iskolai természettudományi oktatást már nem lehet csak az orvosi oktatással együtt tárgyalni. Igaz, hogy még a XX. század elején a legtöbb orvosi fakultáson a kémia-fizika mellett a botanika és zoológia is része a propedaeutikus stúdiumnak. Ez azonban már nem azonos a gimnáziumok természetrajzi tananyagával. 1773-ban jelenik meg elõször a Naturgeschichte (historia naturalis) kötelezõ tárgyként egyes gimnáziumokban. Itt a medicina már nem szerepel. Kötelezõ volta nem állandó, 1800 után is visszaszorítja idõnként a neohumanizmus dominanciája a gimnáziumokban. Még a XIX. században sem ritka, hogy a természettudományi ismereteket a nyelvórákhoz fûzõdõen adják elõ. Csak a század második felében – fõleg a 60-as, 70-es években – találják meg a tanrendben végleges önálló helyüket. A tartalom a XVIII. században teljesen kettéválik: a biológiai oktatás napjainkig folytatódik a középfokú iskolákban, a medicina még elõkészítõ tárgyként sem szerepel a gimnáziumokban. A XIX–XX. század középiskolai egészségtan tanítása ugyan idetartoznék, de célja már más, így a tudomány fejlõdése és akkumulációja, ill. az egyetemi oktatás szempontjából nincs jelentõsége. A XIX. század második felétõl a „biológia” az egész német nyelvterület oktatási rendszerében kötelezõvé vált és megjelent a magyar iskolákban is. Ettõl kezdve bizonyos saját dinamikával rendelkezik a diszciplína, jóllehet a külsõ viszonyoktól és az általános tudományfelfogástól nem kis mértékben befolyásoltan. Az önállósulás és a tananyagba való beépülés folyamatát, ill. egyes fázisait az e célra használt képek teszik plasztikusabbá. Ismeretes, hogy a IV. századig a képek a kéziratokban a szövegtõl általában külön maradtak fenn. A Kr. u. 70-ben keletkezõ és késõbb a mindennapi oktatásban évszázadokon át központi helyet elfoglaló Dioscoridest elõször a IV. szá18

Vö. Schultheisz Emil: Melanchthon az orvosok között. In: Schultheisz E.: Az európai orvosi oktatás történetébõl. pp. 160–170.

51



zadban illusztrálták. Ugyanekkor keletkeztek a Pseudo-Apuleius-féle füveskönyv ábrái is. A legkorábbi orvosi illusztrációk között a sematikus ún. Mensa-képek a legdidaktikusabbak. Ezek a Mensa-képek, érvágó figurák a kolostori kéziratok leggyakrabban elõforduló orvosi ábrái. Valamennyi formájuk még a hellenisztikus hagyományt õrzi. A XII. század elõvilágának képei is fõként emblematikusak, csak a korai reneszánszban közelít az ábra a természethûséghez, annak az új világképnek a tükrében, mely mind többet akar tudni és közölni a valóságról. Ez a tendencia különösen jól látható a „Circa instans” illusztrációin. Didaktikus célokra készült fametszetek nyomtatott könyvben elõször 1475-ben jelennek meg (Konrad von Megenberg: Buch der Natur). A késõ antik orvosi munkák számos eleme a középkori kéziratok illusztrációjában él tovább, amint azt Kádár Zoltán a XIV. századból származó Debreceni R. 459 kódex kapcsán kifejti, kiemelve a farmako-zoológiai traktátusok didaktikus szerepét. Ez a kódex, mint Kádár kimutatta, bajor eredetû. Az illusztráció azért is különösen fontos, mert ahogy Kádár Zoltánnál olvashatjuk, a Bethe meghatározása szerinti „Lehrbild” és „Schmuckbild”, az oktató és díszítõ kép igen jól elkülöníthetõ, s mint hangsúlyozza, nem lehet kétség afelõl, hogy a legkorábbi zoológiai szövegeket kísérõ képek kizárólag didaktikus célokat szolgáltak.19 A botanika-zoológia tantervi beilleszkedésének folyamatát is jól mutatják maguk az illusztrációk. A XIII. század folyamán a görög hagyomány után elõször ismét törekedni kezdtek a reális ábrázolásra az állattanban. Ezekkel megindul az illusztrált tankönyvek máig tartó sora. Az az illusztráció, ami akkor oktatási anyag volt, ma tudománytörténeti forrás. A beilleszkedési processzus egyes fázisait illetõen, az újabb biológiatörténeti irodalom (Lanham) a XX. századot megelõzõen három periódust különböztet meg a biológia történetében: tudományelõtti (írásbeliség nélküli) fázist, a klasszikus görög tudomány idõszakát és a reneszánsz egészét.20 Ami a könyvnyomtatást illeti – Lanham szerint –, az már a modern tudomány kora (avagy a reneszánsz is 1900-ig tart?). Lanhammel szemben Freyer viszont a természettudományok etablierozásának ebben a fejlõdési és oktatási folyamatában négy fázist különít el: bevezetõ, kísérletezõ, megvalósító és kiépítõ fázist. A bevezetõ kísérletezõ fázis a reneszánszig tartana. Ez, mint munkahipotézis bizonyára jó modell. Freyer azonban úgy gondolja, hogy a biológiaoktatás bevezeté19

20

Lásd Kádár Zoltán cikkét az Acta Historiae Artium 1987/88-as évfolyamában: ’Das Illustrierte „Puch von den Tiern” in Cod. Debrecen R 459’. Lásd még: Kádár, Z.: Survivals of Greek zoological illuminations in Byzantine manuscripts. Bp., 1978. Akadémiai. 138 p., 232, X t. Lanham, U.: Epochen der Biologie. Die Geschichte einer modernen Wissenschaft (München, 1972); vö. még: Bäumer, A.: Bibliography of the History of Biology (Frankfurt am Main, 1997)

52



sének, kiépítésének eme folyamatában ez a kulturális fejlõdési processzusok általános mintája lenne. Ez az alapminta bármilyen meggyõzõnek is tûnik, a természettudományos tárgyak kialakulására vonatkozóan az oktatásban, már az orvosi ismeretek továbbvitelének folyamatát illetõen sem alkalmazható fenntartás nélkül, mint ahogy más diszciplínákban is erõltetettnek tûnik ez a séma. Aki oktatástörténettel foglalkozott és a tananyag alakulásának fejlõdését igyekezett követni vagy egy tudományág, egy szûkebb diszciplína tanításának, elõadásának történetét kutatja, tudja, hogy még a curriculum, a tankönyv és modus legendi és studendi legrészletesebb ismerete, valamint a képanyag birtokában sem lehetséges az oktatás valódi lefolyásának, komplett anyagának, az oktatás valóságos eseményeinek teljes rekonstrukciója! Már a száz évvel ezelõtti valóban elõadott orvosi tananyag kialakulásának útja is nehezen követhetõ, hiánytalan rekonstrukciója több mint kétséges. Még inkább igaz ez a humanizmuskori egyházi és latiniskolai, valamint az egyetemi orvosi stúdiumokra, nem is beszélve a XVII–XVIII. század orvosi magániskoláiról, melyek pedig Európa-szerte képviselték a klasszikus átmenetet a latin iskola és az egyetem között. A biológiai tárgyak oktatásának fejlõdéstörténete, mint láttuk, szorosan összefügg az orvosi curriculum alakulásával, az orvosi elõképzésnek és magának az orvosképzésnek a történetével. Az orvosi curriculumnak az idõk folyamán elfoglalt helye pontos meghatározása, a tananyag és a vizsgaanyag végleges feltárása, a tankönyvek bemutatása további vizsgálatokat igényel.21

21

A téma egészével, az említett összefüggések elemzésével eddig legalaposabban M. Freyer foglalkozik, a legteljesebb eddigi irodalmat is õ állította össze. In: Freyer, M.: Von der mittelalterlichen Medizin – zum modernen Biologieunterricht. Hrsg. von Gundolf Keil. 2 Bde (Bd. l.: Analysen zu Grundlagen und Verlauf kultureller Etablierungsprozesse. Bd. 2: Bibliographien und Übersichten zur Geschichte des „Biologie” – Unterrichts). Passau, 1995. Wissenschaftsverlag Rothe. 1128 p.

53



PEREGRINÁCIÓ ÉS EMIGRÁCIÓ Camillus: ’Unde venis?’ Bartoldus: ’De Erfordia.’ Camillus: ’Quorsum est iter tuum?’ Bartoldus: ’Heidelbergam versus.’ 22

A tudás növelésének egyik módja a külországi egyetemek látogatása, híres professzorok elõadásain való részvétel. Vándorlás országról-országra, egyetemrõl-egyetemre. A stúdium egyik formája és része, mely minden fakultáson szokásos volt, a peregrinatio academica a késõbbi századokban is gyakori, valójában a középkori egyetemlátogatások folytatása. A XVIII. századi és a XIX. század eleji európai orvosi és az ettõl csaknem elválaszthatatlan egyetemi élet egyik igen jellemzõ vonása a peregrináció. A diákok nemcsak idegenbe vándoroltak, hanem külföldön is egymásután több egyetemet látogattak. Mind a magyar, mind az orosz diákok két-három, nemegyszer négy egyetemen folytatták tanulmányaikat, míg eljutottak azok befejezéséig. A külföldi egyetemek felkeresése részben szükségszerû volt, mint a magyarországi protestáns diákok esetében. Nem csekély mértékben játszott közre ebben a biztonságos utazási lehetõségeket kínáló, viszonylag békés korban a világlátás, a fokozott megismerés vágya.23 Részben azonban az esetleges jobb tanulási lehetõségek vonzották a hallgatókat más városok egyetemére. Legtöbbnyire egy-egy nagy tudású, szakmájában híressé vált elõadó – általában professzor, de nemritkán csak tudós diák – késztette arra a diákokat, hogy ne állapodjanak meg végleg egyetlen alma mater kebelében. 22 23

In Manuale Scholarum Az orvosi tanulmányok azzal a tudással és tapasztalattal válnak teljessé, melyeket a tanulók tanulmányaik színhelyétõl gyakran messze esõ, külföldi egyetemekre „vándorolva” szereznek meg. Ez a peregrinatio academica a késõközépkorban kezdõdik, a reneszánsz idején bontakozik ki teljesen, s a következõ századokban sem veszít jelentõségébõl. Lásd: Schultheisz Emil: Medicina a reneszánsz egyetemen. Tankönyv és curriculum. = Orvostörténeti Közlemények 149–157 (1995–1996) pp. 51–53. Uo. továbbvezetõ irodalom. – A protestánsoknak a katolikus esküformát megtagadó, vallási okból kényszerû peregrinációjára, ill. emigrációjára vonatkozóan lásd: Schultheisz Emil – Tardy Lajos: Fejezetek az orosz–magyar orvosi kapcsolatok múltjából. Bp., 1960. Medicina. 199 p. – A peregrináció csak kutatási formáját illetõen lásd: Szupp József és Babits Imre utazását „Oroszország megismerése céljából” MTAKK 154. Schedius Lajos levelezése, No. 29.

54



A diákok vándorlása két szempontból volt igen jelentõs. Egyrészt a bizonyos diszciplínákban kitûnõ, és ezért méltán híressé vált fakultások látogatásával tudásukat valóban öregbíthették, másrészt alkalom nyílt új ismeretségek, barátságok szövõdésére, melyek nem egyszer döntõen hatottak ki a végzett diákok további életére és munkásságára. A régi egyetemi élet monográfiáiból elénk tûnik az a tény, hogy az idegen tengerben mennyire egymásra talált a távol hazájától tanuló magyar és orosz egyetemi ifjúság. A külföldi egyetemeken végzett magyar orvosok többsége visszatért hazájába, és itt folytatta orvosi tevékenységét. Sokan azonban diplomájuk elnyerése után tanulmányaik színhelyének országában vagy másutt kezdték meg tudományos munkájukat, és jelentõs szerepet töltöttek be Európa szellemi életében.24 E kor másik jellegzetessége az emigráció. A két jelenség – a peregrináció és az emigráció – között szoros összefüggés van, hiszen a külföldön tanuló, és ott egyik egyetemrõl a másikra vándorló diákok egy része végleg kinnmaradt, amikor is a peregrinációból emigráció lett. Az emigránsok között azonban nem egy olyan is akadt, aki tanulmányai befejeztével hazatért, hosszabb-rövidebb ideig itthon munkálkodott, és csak bizonyos idõ elteltével hagyta el végleg az országot. Mi volt az oka annak, hogy oly sok kitûnõ hazánkfia távozott az országból és vállalt orvosi állást, néha egyéb hivatalt külföldön, jóllehet az orvosok száma itthon oly csekély volt? A XVIII. század második és a XIX. század elsõ felének hazai társadalmi, politikai és gazdasági viszonyai kétségtelenül nem kedveztek a tudományos életnek. A gyarmati függõség az orvosok szempontjából is rendkívül károsan éreztette hatását. A városok polgárságától eltekintve, a pénztelen földmûvelõ lakosság nem jöhetett számításba pacientúra gyanánt; a szegény értelmiségbõl, a polgárivadékokból rekrutálódó fiatal orvosok bármennyire is tudatában voltak hivatásuknak, a legelemibb megélhetésre sem tehettek szert, hiszen a falusi lakosságnak nemcsak pénze nem volt orvosra, hanem még igénye is alig.25 Találóan állapította meg az elsõ magyar nyelvû orvosi tankönyv szerzõje, Rácz Sámuel, hogy „a német, mivel még eddig német világ volt, magát mindenütt hetykén mutogatta, dicsérte, mindenûvé bészúrta, a magyart ámította és annyira vitte, hogy már a magyarnak is német ruhában kellett járnia, ha tudósnak akart láttatni. A jó magyar doktor semmit sem ért, ha német ruhában nem járt, avagy ha magyar nevet viselt; így lett Farkas helyett: Wolf; róka helyett: Fuchs; Kiss helyett: Klein; Nagy helyett: Grosz… Adjatok illendõ becsü24 25

Schultheisz–Tardy id. mû pp. 17–18. Uo. p. 6.

55



letet a magyarnak, akkor fogadom, hogy rövid idõn belül elbámultok, annyi lészen a híres magyar tudós”.26 De elsõsorban a tudományos intézmények és a szükségképpen ezekhez fûzõdõ tudományos élet hiánya késztette a tudományos pályára igyekvõket arra, hogy a szellemi élet külföldi központjaiban keressenek munkalehetõségeket. Például a pozsonyi születésû Segner János András,27 aki 1732-tõl élt Jénában. Itt magántanárrá habilitálták, és már 1733-ban professor extraordinarius lett, 1735-ben pedig az újonnan alapított göttingai egyetem hívta meg. Göttingában Albrecht professzor halála után, 1736-tól hosszú ideig az orvosi fakultás egyetlen rendes tanára volt.28 De nem mindig az anyagi gondok vagy a tiszta tudományos ambíció késztette orvosainkat a kivándorlásra. Néha a hivatalos pályafutás csalódásai, meghiúsult vágyak ösztönöztek emigrációra. Ilyen gondolattal találkozunk a kitûnõ tudós, Bugát Pál késõi feljegyzéseiben is: „…nagy reményem volt, hogy concorsus útján az ország szemészeti hivatalát megkapom, ámde másé lett a koncz, nekem egyéb nem maradt hátra, mint az akkoron Oroszországba, nevezetesen a kazáni egyetemre meghívott tanárságra recurrálni, mivel azonban boldogult fejedelmünk ki nem bocsát bennünket (engem és Dr. Boros és Pozsonyi barátaimat), ezért honmaradván, hosszú várakozás után egy a többiekhez csak félértékû, jelenleg éppen haldokló tanszéket nyertem”.29 Mint Bugát Pál soraiból is kitûnik, a legmagasabb helyeken is felfigyeltek az orvoskivándorlásra, és hol megszorításokkal, hol tilalmakkal akarták elejét venni annak, hogy az ország amúgy is gyér orvosi létszáma végzetesen megfogyatkozzék. Ez az orvoskivándorlás most már csaknem kizárólag Oroszországba irányul. Az ekkor már Oroszországban mûködõ magyar orvos, Orlay híradásai, a magyar sajtóban sorozatosan megjelenõ cikkek példátlan tudományos fellendülésrõl beszélnek. Az elnyomás e korszakában különösen friss szellõ gyanánt hatnak azok az értesülések, melyek szerint Sándor cár szabadelvû újításokat vezetett be, és nyugodtan virulhat a tudomány és 26

27

28 29

A szöveget közli: Batizi László: Vályi András élete és munkái. Bp., 1935. Sárkány ny. p. 6. – Rácz Sámuelrõl lásd még: Kovács, A. G. B. – Schultheisz, E.: A Short Summation in Physiology, the first textbook of physiology in Hungary. In: Schultheisz, E. (ed.): History of Physiology. Bp., 1981. Akadémiai. p. 85. skk. Segner János András (1704–1777) különösen a fizika terén tett számos felfedezésével („Segner-kerék”), találmányával és elméleti írásával örökítette meg nevét. Cáfolta az iatromatematikusok egyoldalú elméleteit, kijelölte a matematikának mint a medicina segédtudományának a helyét. Lásd: Pagel, W.: Geschichte der Göttinger Medizinische Schule im 18. Jahrhundert (Berlin, 1875), valamint Jakucs István: Segner János András. = Fizikai Szemle 6 (1955) No. 2–3. pp. 65–68. Lásd még: Hirsch, A. – Hübotter, F.: Biographisches Lexikon der hervorragenden Ärzte. Vol. V. Berlin, 1934. pp. 206–207. Lásd kötetünkben részletesen a róla szóló fejezetben (– a szerk. megj.) Orvosi Tár 18 (1848) p. 234.

56



mûvészet. A romantikus õshazakutatók pedig orvosi hivatásuk mellett azért sietnek a nagy orosz birodalomba, hogy a Kaukázusban vagy az Ural mögött megtalálják az egykori haza tárgyi és nyelvi emlékeit. És mindehhez járul az is, hogy a hatalmas arányokban fejlõdõ Oroszország valóban szívesen fogadta szolgálatába a magyar orvosokat.30 Az 1810. április 10-én a megyék számára kiadott 6194. számú ’Emigratio Medico-Chirurgum in Russiam inhibita’ címû helytartótanácsi rendelet a következõket tartalmazza: „Legfelsõbb helyen tudomást szerezve arról, hogy az orosz kormány Ausztria örökös tartományaiból orvosi gyakorlatot folytató orvosokat megszerezni, s e célból kivándorlásra rávenni igyekszik, õfelsége elrendelni méltóztatik, hogy az említett örökös tartományaiból a kivándorlás módja általánosan megakadályoztassék, és útlevelek kiállítása ily célból megtagadtassék. Ami a nagyságodnál érdeklõdõknek és a vezetése alatt állóknak azzal a hozzáadással adassék tudtul, hogy gondoskodjanak az orosz kivándorlásra vonatkozó tilalomnak nyilvánosságrahozásától, Kelt Budán…”.31 Lényeges eredményt ezzel a rendelettel nem lehetett elérni. A kivándorló útlevél kiállításának megtagadása legfeljebb a kivándorlás legális módját akadályozta meg – a kerülõ utakat azonban szabadon hagyta. Nyilván ennek felismerése, valamint a külpolitikai érdekek mérlegelése, barátságtalannak minõsülõ lépés elkerülésének szándéka arra indította a kormányzatot, hogy a rendeletet még ugyanazon év õszén lényegesen módosítsa. A Budán 1810. november 14-én kelt 23866. számú helytartótanácsi rendelet már tudtul adja, hogy „Õfelsége a folyó év április 10-én kelt 6194. számú… elhatározását, amely kiváltképpen a sebészeknek Oroszországba való kivándorlását egyszerûen megtiltotta, kegyesen visszavonni s egyben hozzájárulni méltóztatott, hogy a kérdéses ügy eredeti állapotába visszaállítassék, mindazonáltal a kivándorlás engedélyezését saját magának fenntartja…”. Az elsõ (1810 áprilisi) intézkedésrõl Linzbauer így ír: „…Ezen intézvény célja volt: az orvosi személyzetnek mindinkább és inkább érzett hiányán segíteni. A mit a kormány így javítani igyekezett, azt Oroszország 30

31

Schultheisz–Tardy id. mû p. 18. skk. A kancellária iratváltását egy magyar orvos, Pitzer József útlevélügyében lásd: OL Kanc. oszt. Acta Gen., 1793. 6194. – Kuriózumnak tekinthetõ Orlay 1802. március 31-i, felettébb alázatos hangvételû levele Nyikolaj Novoszilcev grófnak, I. Sándor cár mindenható kegyencének, amelyben arra kérte, támogassa õt az uralkodó jóindulatának elnyerésében. Lásd részletesebben: V. Molnár László: Magyar–orosz kulturális kapcsolatok 1750–1815. Piliscsaba, 2000. MATI. pp. 56–65. Schultheisz–Tardy uo. A vonatkozó, eddig nem publikált rendeleteket lásd: OL helyt. oszt. dept. pol. in gen. 1810. fons 17, pos. 6, továbbá pos. 38–39. Vö. még Linzbauer, X. F.: Codex Sanitario-Medicinalis Hungariæ. Tom. III. Sectio V. Budæ, 1861. Typ. cæs.-reg. scientiarum universitatis. p. 293, 209.

57



nemzetköz-ellenes mûködései által, hogy ti. a Monarchia orvosait kivándorlásra bírta és orosz szolgálatba való lépésre édesgette – meghiúsítá, mit a kormány csak az útlevelek megtagadásával vélt megakadályozni. Különben is a kivándorlási engedély õfelsége közvetlen helybenhagyásától tétetett függõvé”.32 De míg a Martinovics-mozgalom vérbefojtása után, a század végétõl kezdve idehaza az országra nehezedõ politikai és gazdasági önkény miatt az eddiginél is nagyobb szegénység, elnyomás, jövõtlenség várt a pályája kezdetén álló fiatal orvosokra, addig Oroszországban – egy rövid, de termékeny történelmi közjáték tartalmára – felvillannak a szabadság zsenge, de ígéretes fényei. Egyetemek és fõiskolák, tudományos intézmények létesülnek, virágzanak a tudományos társaságok.33 Így hát nem csoda, hogy az élet szava ez esetben is erõsebbnek bizonyult a rendeletek szövevényénél. Igaz, hogy – mint Bugát Pál és két orvos barátja esetében is – a tilalom olykor elérte célját, és az önkény tervei nem valósulhattak meg. De a kapcsolatok mind sûrûbbekké, termékenyebbekké váltak, és kultúrtörténetünknek önálló, eredeti fejezetét alkotják.

32

33

Linzbauer X. F.: A magyar korona országainak nemzetközi egészségügye. Buda, 1868. Magy. kir. egyetemi nyomda. p. 51. A magyar szellemi, mûvészeti élet nem egy kiválósága foglalkozott az Oroszországban való letelepedés gondolatával és közülük jó néhányan valóra is váltották elgondolásukat. Schultheisz–Tardy id. mû p. 19, 36., uo. további irodalom.

58



A BÉCSI EGYETEM

1363-ban kezdõdtek azok a tárgyalások IV. Rudolf osztrák herceg és V. Orbán pápa között, amelyeknek tárgya egy – a párizsi egyetemhez hasonló – „Hohe Schule” volt. Mint ismeretes, a középkorban az egyetem, „Studium generale” alapításához a pápa hozzájárulása volt szükséges. A latin és német nyelvû alapító oklevelet számos elõkelõség jelenlétében 1365. március 12-én írta alá Rudolf herceg és két testvére. A kancellár, Johann von Brixen püspök már másnap elküldte az iratokat Rómába a pápai hozzájárulásért. A pápai megerõsítést azonban a hosszú s végeredményben sikeres megelõzõ tárgyalások ellenére sem kapták meg rögtön. IV. Károly császár ugyanis minden befolyását latba vetette, hogy az általa 1348-ban Prágában alapított egyetem kiváltságos jogait megõrizve, a versenytársként számba jövõ bécsi egyetem megnyitását megakadályozza. A császár óhajának a pápa – politikai okokból – nehezen tudott ellenállni. Végül mégis talált egy kiutat: megadta placetjét az alapító okmányra, kivévén a teológiai fakultást. Az egyetem így módot adott a fõiskolai tanulmányokra Bécsben; a teológiai fakultás hiányában, ugyanakkor biztosított maradt Közép-Európában a Károly Egyetem elsõbbsége. A bécsi egyetem elsõ kancellárja Albert szász herceg lett, aki a párizsi egyetemhez hasonlóan az universitast nemzetek szerint tagolta. 1366. június 6-án kelt statutuma osztrák, cseh, szász és magyar natiót sorol fel, amelyek mindegyike saját procuratort választott. Az alapító, Rudolf halála után trónra lépett III. Albrecht szász herceg tevékeny pártfogója volt az új egyetemnek. 1384-ben adott új alapító okmányában jelentõs szervezeti módosítások vannak. Az egyházi bíráskodást az egyetem és annak tagjai felett nagymértékben beszûkítette, s a kancellár helyett – aki ez idáig a püspöki kar egy tagja volt – rectort, tehát egy tudóst állított az universitas élére. A rector – aki az egyházi rendnek tagja nem lehetett – gyakorolta a teljes jurisdictiót az egyetem minden tagja felett. Az egyetem teljes autonómiával rendelkezett. Legfõbb tanácskozószerve és bizonyos fokig kollektív irányítója a „Congregatio

59



universitatis omnium doctorum et licentiatorum”34 volt, amelynek határozatait a rector hajtotta végre. Az egyetemi autonómia a tanítás és tanulás teljes szabadságát volt hivatva célozni, a tanárok és egyetemi polgárok egyházi és állami bíráskodás alól való kivonásával. Az autonómiával azonban nemritkán visszaéltek, mert az egyetemhez tartozók különállása – fõleg azonban az ifjak viselkedése – a városi polgársággal való gyakori súrlódáshoz vezetett. E civódások kapcsán hol egy polgárt csaptak fejbe, hol egy tudásszomjas ifjút vertek agyon a vita hevében. A XV. század folyamán alig volt év, hogy a rector vagy Bécs város polgármestere ne fordult volna ilyen irányú panasszal az uralkodóhoz. Az egyes fakultások statutumait 1388-ban dolgozták ki. Az orvosi kar (facultas saluberrima = leggyógyítóbb kar) a rangsorban a harmadik helyen állott, decanusa csak doctor vagy magister lehetett, licentiatus nem. Az orvosi kar minden jelentõsebb eseményét 1399-tõl az ’Acta facultatis medicae’ jegyzi fel, amely a kar történetének legfontosabb forrása. Ezt a mindenkori decanus vezette, némelyik bõvebben, némelyik jóformán semmit sem jegyezve fel. Számos tanácsülés lefolyását örökítették meg az Acták. Megnyugtató olvasmány, amelybõl kiderül, hogy már a XV. század folyamán számos ügyet behatóan tárgyalva, határozat nem született, s az üléseket ismételten elnapolták. „Plura mota et pauca conclusa” – írja némi szarkazmussal a decanus 1465-ben.35 A század végén a teológiai kar is megkapta mûködéséhez a pápai placetet. Így a bécsi fõiskola teljes jogú universitasszá vált. Rectora 1396ban egy orvosdoktor, Martin von Wallsee lett. Az egyetem jelentõsége minden vonatkozásban gyorsan nõtt. A XV. század közepén hallgatóinak száma már elérte a hétezret, s a fakultások bekebelezett magistereinek és doctorainak száma együttesen meghaladta a százötvenet. A skolasztikus hagyományoktól a bécsi studium generale is csak nehezen tudott megszabadulni, és lassan alakult át humanista intézménnyé. A XV. század végén azonban már az európai humanizmus egyik centruma volt. Tanári karában olyan tudós humanistákkal találkozunk, mint a „Dunai Tudós Társaság”-ot alapító Konrad Celtis. Az õ iniciatívájára alakult meg Budán 1497-ben a „Sodalitas Litteraria Danubiana” magyar szekciója. A bécsi egyetem európai hírû humanistái között találjuk még Vadianust (Joachim von Watt), Cuspinianust (Johann Spieshammer, Spiesshaimer), Collimitiust (Georg Tannstetter). Befolyásuk a magyarországi humanizmusra és medicinára: óriási.36 A XVI. század elején a tanítás és tanulás Bécsben jóval elmélyültebb, 34 35 36

„Az egyetem valamennyi doctorának és licentiatusának gyûlése” Vö.: Acta facultatis II. Ed.: C. Schrauff. Wien, 1899. p. 31. Vö.: Schultheisz, E.: Joachim von Watt, ein medizinischer Humanist der Renaissance. = Ärztliche Sammelblätter 51 (1962) No. 6. pp. 222–223.

60



alaposabb s kevésbé formális volt, mint a megelõzõ évszázadokban. Az itteni orvosi oktatásnak mindenesetre érdeméül kell betudnunk, hogy súlyt fektettek a hallgatók gyakorlati oktatására. Martin Stainpeiss doctor, a fakultás egyik elõadója ’Liber modo studendi seu legendi in medicina’37 címmel 1520-ban kiadott munkájában hangsúlyozza, hogy az orvosi tanulmányok exercitatio nélkül nem lehetnek teljesek. A tudósok megbecsülése és társadalmi elismerése megnövekedett. A beiratkozott scholarisok száma azonban apadt. A század elsõ évtizedeiben immatrikuláltak száma kb. 800 volt, ezeknek egynegyede tartozott a magyar natióhoz. Rövidesen megindultak az ellenreformáció mozgalmai, amelyek a tudományos életnek igazán nem kedveztek. Fontosabb volt ekkor a buzgó vallásosság, fõként azonban az egyértelmûen egyházhû magatartás minden tudománynál. Különösen visszavetette ez az orvosi fakultás munkáját. Csakis ezzel magyarázható, hogy 1596 és 1623 között egyetlen orvost sem avattak doktorrá a bécsi egyetemen. Ez a stagnáció néhány évtizedig tartott. Amikor J. W. Managetta és Paul de Sorbait katedrát kapott az orvosi fakultáson, ott a tudományos élet ismét fellendült, és Bécs újra az európai orvosképzés egyik centruma lett. Az orvosi fakultás mûködése szorosan összefonódott Bécs város orvosi ellátásával. Egy 1527-bõl származó császári privilégium a fakultás tagjai számára biztosította az orvosi praxis kizárólagos jogát a városban. Egyúttal azonban kötelességükké tette a gyógyszertárak felügyeletét, s a város szegényeinek ingyenes ellátását.38 A XVII. században a bécsi orvosi fakultás nívója ismét elmaradt a többi német nyelvû egyetem mellett. Új virágkora a XVIII. század második fele, Van Swieten mûködésének ideje. Ez az a periódus, amikor az ún. „elsõ bécsi orvosi iskola” a világ minden tájáról vonzotta a tudnivágyókat. Ezt a nagyarányú fellendülést Bécs az elsõ igazán nagy klinikus, a leydeni Boerhaave tanítványa, Mária Terézia udvari orvosa, Van Swieten reformjainak köszönhette. Hazánkra vonatkozóan pedig különös fontosságú volt, hogy mindazokat a reformokat, amelyeket az egészségügy és egyetemi oktatás terén Ausztriában megvalósított, hazánkban is igyekezett bevezetni. Az „elsõ bécsi orvosi iskola” professzorai között olyan kiválóságokkal találkozunk, mint N. J. Jacquin, H. N. Crantz, Anton de Haën, Anton Störck, Jean de Carro, majd J. P. Frank. A francia forradalmat Európa-szerte közvetlenül követõ szellemi elnyomás a bécsi egyetemnek is – s vele az orvosi karnak – újabb hanyatlásához vezetett. A fakultásnak az udvari orvos, majd protomedicus – és a 37 38

Lásd: Aschbach, J.: Geschichte der Wiener Universität (Wien, 1871) Hirsch, A. – Hübotter, F.: Biographisches Lexikon der hervorragenden Ärzte. Vol. V. Berlin, 1934.

61



tanulmányi bizottság elnökeként fungáló – Stifft báró által 1810-ben történt átszervezése aligha tett jót. Andreas Joseph Stifft mûködését illetõen az egyes szerzõk a lehetõ legellentétesebben nyilatkoznak. Amíg Gurlt a Monarchia egészségügyének ragyogó tehetségû újjászervezõjeként ünnepli, és kiváló orvosnak tartja,39 addig Schönbauer véleménye ennek éppen ellenkezõje.40 Ha azonban a véleményeket nem is vesszük figyelembe, a tények nemigen szólnak Stifft mellett. Elüldözte Bécs legkiválóbb orvosait, többek között a modern közegészségügy legelsõ tudósa, Johann Peter Frank miatta hagyta ott az Allgemeines Krankenhaus igazgatói székét, s ment Szentpétervárra. Utóda – csodálatos véletlen folytán – Stifft veje, J. N. Raimann lett, egy derék, de igen középszerû orvos. Ami Stifft orvosi felfogását illeti, erre viszont mi sem jellemzõbb, minthogy az 1831. évi nagy kolerajárvány idején az akkor 70 éves, nyugalomban levõ protomedicus ismét átvéve az irányítást, feloldott minden vesztegzárt – nem lévén a contagiosus-elméletnek híve. Gurlt egyébként ezt is a javára írván kijelenti, hogy ezzel legalább a pániknak vetett véget. Gyenge vigasz lehetett a kolera rohamos terjedése idején. Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy az egyetem többi kiváló tanárának köszönheti, hogyha az átszervezés ellenére is újra fejlõdésnek indult. A XIX. század dereka a bécsi egyetem fénykora. Az ún. „második bécsi orvosi iskola” ismét a világ minden tájáról vonzotta a tanulnivágyókat. Ennek a fellendülésnek az alapja a felvilágosodás – Bécsben némi késéssel érvényesült – filozófiája volt. Ez adta a medicinának a kételkedéshez való bátorságot. Ez tette lehetõvé, hogy felszámolják a tudományos élet tekintélyuralmát, ami pedig erõsen fenyegetett. A tudományos kételkedéstõl, a szkepticizmustól azonban még egy lépést kellett tenni, hogy az orvosi gondolkodás is eljusson a kanti kriticizmusig. 1781-ben jelent meg Immanuel Kant mûve, ’A tiszta ész kritikája’. Hatvan évvel késõbb adta ki Rokitansky patológiai-anatómiai tankönyvét, amely ennek a kriticizmusnak jegyében íródott. Ez a mû reprezentálja a hivatalos orvostudomány végleges elfordulását az elõzõ századok spekulatív medicinájától. Amit Rokitansky 1862-ben, az új kórbonctani intézet felavatásakor mondott beszédében követel, az nem kevesebb mint „Freiheit der Forschung als höchstes Postulat…” a kutatás szabadsága, mint legfõbb követelmény. Rokitansky, Skoda, Hebra azok a nevek, amelyek a bécsi egyetemen 39 40

Das medizinische Wien. Wien, 1947. p. 184. Vergangenheit und Gegenwart des Museums für menschliche Anatomie an der Wiener Universität (Wien, 1869)

62



a modern medicina szellemét árasztják. Köréjük gyûltek mindazok, akik az elméleti vagy gyakorlati orvostudomány valamely ágában valóban alkotó munkát végeztek. Ekkor s röviddel ezt az idõt követõen évtizedeken át annyi nagy név szerepel, hogy csak néhány mondattal kísért felsorolásuk is külön tanulmányba kívánkozik. A bécsi egyetemnek szoros kapcsolata volt a nagyszombati egyetemmel, különösen annak orvosi karával.41

41

A további részletekrõl lásd: Schultheisz Emil – Magyar László András: Orvosképzés a nagyszombati egyetemen 1769–1777. Az ajánlást írta: Vizi E. Szilveszter, sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, 2005. MATI. 403 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 55.)

63



AUSZTRIA ÉS MAGYARORSZÁG MEDICINÁJÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ

Sok vonatkozásban közös, de legalább hasonló fejlõdés a medicina terén, nemritkán közös források éppúgy rányomják bélyegüket Ausztria és Magyarország orvostudományára, orvosi gyakorlatára és közegészségügyére, mint nagy orvosszemélyiségeik munkássága és írásai. Érdemben tárgyalni a medicina fejlõdését e két országban, annak egymásra gyakorolt hatását, jelentõs orvosaink befolyását – ilyen korlátozott terjedelemben nem lehet. Néhány adat, tipikus és hasonlóan lejátszódott, közös eredetû folyamat ismertetése talán elég annak a történeti háttérnek a felvillantására, mely jelenlegi szoros együttmûködésünk elõzménye. A török megszállás idején elsõsorban Bécs adta az egyetemi tanulmányok legközelebbi lehetõségét, jóllehet a mohácsi vész elõtt is látogatták magyarok a bécsi egyetemet. Peremartoni Mihályt 1506 és 1508 között rectorrá választották. A pozsonyi születésû, Európa-szerte ismert tudós, Talhauser 1513-ban iratkozott be a bécsi egyetem orvosi karára, mint a magyar natio tagja. Zsámboky Jánost hosszú, fél Európát érintõ peregrinatio után, 1564-ben avatták orvosdoktorrá. Röviddel utána végleg Bécsben telepedett le, bár Magyarországra rendszeresen visszatért. A bécsi udvar ekkor Európa egyik szellemi központja. Zsámbokynak, aki I. Ferdinánd tanácsosa, II. Miksa udvari történetírója és udvari orvos, ebben a körben nem csekély befolyása volt. Humanista orvos és nagy mûveltségû történész, termékeny író. A két Camerariushoz, valamint Johann Crato von Kraftheim udvari és háziorvoshoz írott levelei betekintést nyújtanak az akkori orvosi világba. Cratohoz intézett kérdései, s az azokra adott válaszok, a császár betegségérõl nyújtanak felvilágosítást. Az ugyancsak literátus, Kolozsvári Jordán Tamás szerepe Bécsben és a birodalom más területein fõként gyakorló orvosként volt jelentõs. 1566–70 között, a török háborúk idején II. Miksa császár tábori fõorvosa. Õt, ill. hadba vonuló seregét kíséri Bécsbe. A bécsi orvosi kar tagjai nem nagyon kedvelik, ezért inkább Brünnbe megy, ahol 1570-ben Morvaor-

64



szág elsõ protomedicusává nevezik ki. Az udvarral való kapcsolata azonban nem szûnik meg, s kontaktusban marad Bécs orvosi életével Crato révén is. Még konzíliumba is hívják a beteg császárhoz. Írásait olvassák és idézik. A XVIII. század második fele mind a magyar, mind az ausztriai medicina nagy korszaka. A név, melyhez ez a felvirágzás fûzõdik: Gerard van Swieten. Mindenekelõtt a ’Normativum in Re Sanitatis’42 jelenti a jól irányított szakmai fellendülés alapját. A kitûnõ Boerhaave-tanítvány leydeni mintára létrehozta Bécsben a klinikai oktatást. Ennek megfelelõen indul az egyetemi tanítás az újonnan alapított nagyszombati (majd budai, ill. pesti) orvoskaron is. Ez a fakultás is Van Swietennek köszönheti létét. Az õ tanácsára rendelte el Mária Terézia orvosi kar felállítását a nagyszombati, addig csonka egyetemen. Az elsõ évtizedekben azonban doktorátust itt is, akárcsak Bécsben, kizárólag katolikusok szerezhettek. Protestánsok, mivel Szûz Máriára esküt tenni nem voltak hajlandók, csak a licentiatusi fokozatig juthattak el. Van Swieten maga nem ismert vallási elõítéletet. Érthetõ tehát egy fiatal magyar és protestáns medicushoz fûzõdõ csaknem baráti érzülete. Ifjú ismerõsének, a késõbbi tudós Weszprémi Istvánnak orvosi tanulmányai kezdetén ajánló levelet ad Johann Gesner zürichi professzorhoz. Weszprémi hollandiai, angliai tanulmányai, utrechti promotiója után újra felkeresi Bécsben támogatóját. Beszámol tanulmányairól, gazdag ismereteirõl, terveirõl, s a kisdedek nevelésérõl írott könyvét43 mindjárt megjelenését követõen megküldi Van Swietennek, aki latin nyelvû levélben köszöni meg. Ami meglepõ és alig ismeretes, hogy Van Swieten a magyar nyelven írott munkát minden nehézség nélkül olvasta és megértette, mint ezt levelében külön hangsúlyozza! Nemcsak a birodalom egészségügye, a magyar medicina, a magyar orvosok véleménye, kutatásaik eredménye is érdekelte. Neki köszönhetõ az orvosi kar öt professzorának kiválasztása 18 jelölt közül. Valamennyien a tudomány és az oktatás kiváló képviselõi. Különösen a Steiermarkból származó Winterl, a felvidéki bányaorvosok fõorvosa és Plenk, addigi bécsi katonaorvos neve lett közismert. Plenk 1777-ben Nagyszombatban megjelent szemészeti tankönyvét sok európai nyelven kívül még japánra is lefordították. Irodalmi munkássága rendkívül gazdag. A bécsi katonaorvosi akadémia, a Josephinum megalapításakor oda nevezték ki a kémia és botanika professzorává. 42

43

Lásd: Balázs Péter: Generale Normativum in Re Sanitatis 1770. Szervezett egészségügyünk 1770-es alaprendelete. Piliscsaba – Bp., 2004. 301 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 51.) A’ Kisded Gyermekeknek nevelésekröl való rövid Oktatás, mellyben elöl adatik, miképpen kellessék azokkal bánni születésektöl fogva három esztendös korokig. Hozzá adattak a’ végin az egésségnek fenntartására és a’ hoszszu életnek megnyerésére tartozó szükséges Regulák. Kolozsvár, 1760. Páldi. VIII, 105 p.

65



A Josephinumban lett az általános kórtan tanára a veszprémi születésû Töltényi Szaniszló. Pesten doktorált 1815-ben, s már két év múlva katedrát kap Bécsben. Kortársai, kik sokat írnak személyérõl, filozofikus szellemû orvosnak tartották. A medicina elméleti alapjairól írott mûvei több, akkoriban divatos hipotézist döntöttek meg. Egy kortárs német szakíró, J. Tawora szerint „…szerepe kimagasló az osztrák irodalom életében…”. Eközben pedig szonetteket és drámákat írt magyar nyelven. Az elsõ és második bécsi orvosi iskoláról, ezek egymásra gyakorolt hatásáról írni nem feladatunk. J. P. Frank és Schraud Ferenc, Rokitansky, Skoda, Hyrtl, Lenhossék Mihály és Czermak, Hebra és Kaposi Móric egy hosszú lista kiragadott nevei, Semmelweisrõl nem is szólva. Nélkülük sem az osztrák, sem a magyar medicina nem képzelhetõ el, de az egyetemes orvostörténelemnek is integráns figurái. A Monarchia orvosi életétõl ennek hangulatától elválaszthatatlanok azok a nevek is, melyeknek viselõi nem orvosként kerültek e közös kultúra tablójára. Lenau néven ismerjük Nicolaus Niembsch Edler von Strehlenaut, aki a Torontál megyei Csatádon született 1802-ben. Anyja Pest város fõügyészének a lánya. Õ maga sátoraljaújhelyi és pesti gimnáziumai elvégzése után jogot végzett Pozsonyban, mezõgazdaságot tanult a magyaróvári akadémián. Bécsi orvosi tanulmányairól kedves anekdoták és szellemes történetek szólnak, melyek a fakultás mindennapi életét elevenítik fel, hangulatát tükrözik. Lenau végül is abbahagyta orvosi stúdiumait, költõként ismeri a világ. Arthur Schnitzler, a Nagykanizsán született bécsi gégészprofesszor fia befejezte ugyan orvosi tanulmányait, s még asszisztens is lett apja mellett, de már medicus korában tudta, hogy nem a gyógyítás lesz élete célja. A fin de siècle ma már klasszikus irodalmi reprezentánsa. Megjegyzései az egyetemrõl, egyes professzorokról képet adnak a századvégi Bécs orvosi életérõl.

66



AZ INSTITUTUM MEDICO-CHIRURGICUM JOSEPHINUM

A bécsi orvosképzésnek – amellyel a hazai medicina hosszú idõn keresztül tartott szoros kapcsolatot – az egyik igen jellegzetes intézménye volt, az idõközben orvostörténeti intézetté alakult „Collegium-Medico-Chirurgicum Josephinum”. Alapítója, nagy fejlesztõje és élete végéig pártfogója II. József császár. A katonaegészségügy újjászervezését Brambilla javaslatára és tanácsai alapján kezdték meg. A reformok célja a katonaorvosok magasabb szintû oktatása mellett az eddig elhanyagolt sebészetnek mint önálló tudományágnak fejlesztése. A medicina és chirurgia alapjában elválaszthatatlan egységérõl szól Brambilla megnyitóbeszéde is.44 A terv egyszerû és világos: olyan fõiskolai rangú intézetet kell létrehozni, amelynek felépítése hasonló az egyetem orvosi karának struktúrájához, és amelynek tanári kara olyan tekintélyû, mint az egyetemi orvosprofesszoroké. Brambilla elgondolása szerint a tantestület egyúttal tudományos társaságot kell hogy alkosson, mely – a párizsi „Académie Royale de Chirurgie” mintájára – a sebészet elméleti kérdéseinek vizsgálatával, a kutatómunka irányításával is törõdik, s így e diszciplínának mint tudományágnak fejlõdését igyekszik elõmozdítani. A professzorok feladata még, hogy mint állandó legfelsõbb egészségügyi tanácsadók mûködjenek. E minõségükben a hadsereg protochirurgusának – akkor Brambilla – közvetlenül alárendeltek. A katonaorvosi oktatás újjászervezésével egyidejûen minden nagyobb 44

„Will also jemand ein Arzt oder Chirurgus werden, so muss er sich in beyden Fällen die Heilkunde in ihrem ganzen Umfange bekannt machen, denn so wie keiner ein Arzt seyn kann, der nicht mehr die Chirurgie versteht, so verdient auch im Gegenteil kein Wundarzt diesen Namen, wenn er nicht die Medizin im Grunde studiert hat…” („Ha tehát valaki orvos vagy sebész akar lenni, úgy mindkét esetben teljes egészében kell a gyógytudománnyal megismerkednie, mert miként senki nem lehet orvos, aki nem érti a sebészetet, a seborvos sem érdemli meg ezt a nevet, ha nem tanulta a medicina alapjait…”) Lásd: Brambilla, G. A.: Rede die er bey der Eröffnung der neuen k. k. Med. Chir. Akademie den 7. Nov. 1785. gehalten hat. Wien, 1785.

67



helyõrségben katonai kórházakat állítottak fel. Hogy az ilyen vonatkozásban valóban felvilágosultan gondolkodó II. József a beteg vagy sebesült közkatonák korszerû egészségügyi ellátását igyekezett biztosítani, kiviláglik a hadsereghez néhány nappal halála elõtt intézett búcsúparancsából is: „Semmit, ami a megbetegedett vagy megsebesült legénység gyógyítására, állapotának könnyítésére kitaláltak, soha nem hagytam figyelmen kívül, és minden egyes ember becses volt számomra…”.45 A XVIII. század közepén – mint ismeretes – Európa legtöbb államában még kétféle gyógyító kar mûködött: a tanult, magasan kvalifikált orvosok, és a kezdetben még céhekbe tömörült sebészek. A gyógyításnak ez a kettõssége – kialakulásának okaira itt most nem akarunk kitérni – a beteg ellátásának bizony nem mindig vált javára. Nem is szólván azokról az ellentétekrõl, fonákságokról, amelyek a sebészek és orvosok között jóformán állandóak voltak. Ezek az ellentétek különösen élesek voltak minden ország hadseregében, így az akkori Monarchia katonaorvosai és tábori sebészei között is. Ennek az örökös civakodásnak, sõt ellenségeskedésnek azután a betegek itták meg a levét. Igen jellemzõen utal erre Johann Nepomuk Isfordink, az Akadémia egykori igazgatója, maga is a Josephinum abszolvense, aki az intézet újramegnyitásakor tartott beszédében egyebek között ezt írja: „Az orvosok az õket megilletõ elõjogok korlátozása miatt panaszkodtak, a sebészek az elõbbiek felsõbbsége ellen berzenkedtek. A betegek pedig meghallgatás nélkül sóhajtottak segítségért”.46 Az Akadémia létrehozásakor a legfõbb cél ennek a tarthatatlan helyzetnek a lehetõ leggyorsabb felszámolása volt. A további cél a csapatok számára a gyakorlatban – és nem utolsósorban elméletben – is jól felkészült katonaorvosok képzése volt. A seborvosok magasabb kvalifikációjával akarták elérni az orvosi kar egységesítését. A császár parancsára az Akadémia teljes tanfolyamát végzettek sebészdoktorrá promoveáltak. Ez a tény már önmagában döntõen befolyásolta a sebészek helyzetét, kiemelve õket az iparosok közül. A magas nívót jellemzi a tanári kar összetétele. Elég itt a nagy hírû és sokoldalú Plenk – aki a nagyszombati, majd budai egyetemnek 14 éven át volt professzora –, a kitûnõ sebész, J. Hunczovsky, valamint Beethoven orvosa, Johann Adam Schmidt nevét említenünk. A professzori kollégium tudományos munkáit egy Plenk szerkesztésében megjelenõ különkiadványban publikálta.47 A „K. k. medizinisch-chirurg. Josephs-Akademie”-t, amelyet késõbb röviden mint Josephinumot ismertek meg Európa 45 46

47

Kralik, R.: Österreichische Geschichte. Wien, 1916. p. 229. Rede zur Feyer der Wiedereröffnung der medizinisch-chirurgischen Josephs Akademie. Wien, 1824. p. 4. Abhandlungen der römisch k. k. Josephinischen medizinisch-chirurgischen Academia zu Wien (Wien, 1787)

68



orvosai, 1785. november 7-én nyitották meg. A Canevale által tervezett iskolaépületet a szemléltetõ oktatáshoz szükséges minden eszközzel jól felszerelték. Különösen figyelemre méltó a mostani múzeum alapját képezõ patológiai és anatómiai gyûjtemény. Az itt ma is látható viaszpreparátumokat a neves fiziológus, Fontana irányításával készítették Firenzében. Jelentõs volt a mineralógiai, zoológiai és botanikai gyûjtemény is. Az intézet hatezer kötetes könyvtárában, amely a mai ’Bibliotheca Josephina’ törzsanyaga, a medicina klasszikusai mellett a kor orvosi irodalmának minden jelentõsebb mûve fellelhetõ. Az intézethez kétezer ágyas helyõrségi kórház tartozott, a katonafeleségek számára kis szülõotthonnal. Mint látható, az orvosi felsõoktatás minden feltétele adott volt. A II. József által alapított, késõbb sokat kritizált intézmények között talán egy sem volt, amely oly kevéssé tartalmazta volna a késõbbi csõd csíráját, mint éppen ez az orvosi és sebészi akadémia. A Josephinum alapításakor Európa legkorszerûbb ilyen jellegû intézménye. Számos államban létesítettek rövid idõn belül hasonló akadémiát éppen a bécsi mintájára, amelyek mind kitûnõen megfeleltek a célnak. Példaként elég a berlini ’Pepinière’-t említenünk, ahonnan számos világhírû orvos került ki, vagy az 1793-ban Pétervárott életre hívott katonai akadémiát, melynek tanárai között ott találjuk a magyar Orlay Jánost is. Egyik oka annak, hogy az újonnan létesített intézményt a kortársak zöme csaknem születése pillanatában elutasította, feltehetõen Brambilla személye. A lombardiai születésû Giovanni Alessandro Brambilla sebészi tanulmányait a paviai egyetemen folytatta. Mint katonai sebész igen gyorsan szokatlanul nagy karriert futott be, jóllehet stúdiumait nem az orvosdoktori promotio zárta le. 1780-tól az egész katonai egészségügy fõnöke. Olasz nyelvû irodalmi munkássága a sebészet sok ágazatára kiterjedt. Legkitûnõbb ezek közül a ’Trattato chirurgico practio sopra il flemmone’.48 A sebészet jelentõségét és fontosságát tárgyaló ’Discorso sulla primazia ed utilità della chirurgia’49 címû mûvét franciára is lefordították. Amilyen kitûnõ, progresszív szemléletû szakember és ragyogó organizátor volt, oly kevéssé értett ahhoz, hogy az általa fontosnak tartott és keresztülerõszakolt reformok szükségességérõl az érdekelteket meggyõzze, azok végrehajtásába õket aktívan bevonja. Az sem vált az új Akadémia elõnyére, hogy Brambilla kezdettõl fogva vetélkedett az egyetem orvosi fakultásával, ahelyett, hogy együttmûködött volna azzal. Ellenfelei helyzetét igen megkönnyítette különc természete, amely még a reformjait akceptálók között is sok ellenfelet szerzett. Nagy szaktudása sem fedhette általános mûveltsége hiányát. Ezt pedig az orvosok egy sebésznek sem 48 49

„Gyakorlati sebészeti értekezés a tályogról” (1770) „Elmélkedés a sebészet fontosságáról és hasznáról”

69



nézték el, különösen akkor nem, ha pályáján sikerrel mûködött. A bécsi helyõrségi kórház megnyitása alkalmából elhangzott latin nyelvû szónoklata sokáig szóbeszéd tárgya volt, mert hemzsegett a grammatikai hibáktól, és egyúttal kiderült, hogy a szónok nem tud görögül. A napóleoni háborúk idején az intézet már erõsen hanyatlóban volt, annyira, hogy reorganizációja elengedhetetlenné vált. Néhány éves szünet után, 1824. november 6-án nyitották meg újra, most már azzal a céllal, hogy itt teljes orvosi és sebészi (tehát nemcsak seborvosi!) kiképzésben részesüljenek a hallgatók. A tanári kar ismét ragyogó. Kiemelkedik közülük F. Jaeger von Jaxthal, az európai hírû szemész. A Josephinumnak nagynevû tanárain kívül számos olyan hallgatója – közöttük sok magyar – volt, akinek a nevét ma is nyilvántartja az orvostörténelem. A tudománytörténet szempontjából biztosan nem a legjelentõsebb – eddig a neve is alig ismert –, de magyar szempontból mégis egyik legérdekesebb növendéke Nyilassy Ferenc orvos és sebészdoktor. ’De Typhy Castrensis…’ címmel 1818-ban írt kéziratos disszertációja a járványtan és a katonai higiéné összefoglaló és egyben igen részletes, nagy irodalmi apparátusra támaszkodó mûve. Nyilassy Ferenc a császári hadseregben töltött évtizedes szolgálat után Oroszországba ment, amint errõl 1820-ban a helytartótanácshoz intézett útlevélkérelmébõl értesülünk. Eddig lappangó kéziratára bukkanva a Josephinumban, egy igen érdekes orvos személyisége bontakozott ki. Az Akadémia második periódusa a forradalom évével záródik. Az 1848–49. évi észak-olaszországi hadjárat a császári hadegészségügyi szolgálatot igen nagy próbára tette. 1848-ban a Josephinum csaknem valamennyi hallgatója a Lombardiában küzdõ csapatokhoz került. Egykorú leírások szerint mûködésük nem csekély dicsõséget hozott alma materüknek. A tábori sebészek teljesítménye oly jelentõs volt, hogy a Santa Lucia mellett vívott csatában véghez vitt heroikus munkájukról Radetzky tábornagy is a legnagyobb elismerés hangján szólt. A katonaorvosok sikeres mûködése azonban nem volt elegendõ az egyetem orvosi fakultásának megbékítéséhez. Az Akadémia másodízben is kénytelen volt bezárni kapuit. 1849-ben az egyetem orvosi kara a központi épületbõl átköltözött a Josephinum akkor már történelmi termeibe. Miután az Akadémiát 1848-ban bezárták, rövidesen ismét nagy lett a hadseregben az orvoshiány. Ezen az sem segített, hogy az egyetem orvosi karán, az ún. „alacsonyabb kurzuson”, amelyhez hasonló volt a hazai „polgári sebész” képzés, mintegy 400 sebészt igyekeztek felkészíteni. Három év múltán az egyetem megszüntette az alacsonyabb szintû sebészoktatást. Így újfent felmerült az önálló tábori sebészképzés gondolata. 1852 januárjában a régi épületben megnyílt – Karl Heidler rektorátu-

70



sa alatt – a kétéves seborvosi tanfolyam. Miután ez a kurzus sem váltotta be a hozzáfûzött reményeket – nem volt képes a katonaorvos-hiányt sem minõségileg, sem mennyiségileg pótolni –, 1854. október 22-én megkezdõdött a Josephinum harmadik, egyben utolsó, teljes értékû, európai szintû akadémiai idõszaka. Az intézet egyenrangú lett az egyetem orvosi fakultásával, ugyanolyan tudományos grádust adott, mint az. Öt évig tartó tanulmányai alatt a növendék ugyanazokat a tantárgyakat hallgatta, mint az egyetemi fakultás hallgatói, sõt azon túlmenõen higiénét is, amely szigorlati tárgy lett. Az Akadémia professzori kollégiuma nemcsak gyógyító munkára nevelte hallgatóit, hanem a betegségek megelõzésére is, s e tekintetben többet adtak az egyetemi orvosképzésnél. A tanári kar tagjai között ebben az idõszakban olyan nevekkel találkozunk, mint az anatómus Joseph Engel, Karl Ludwig, a híres fiziológus, Ewald Langer, Stellwag von Carion, Franz Chvostek. Rövid idõ alatt oly magas tudományos szintet ért el és képviselt a Josephinum, hogy az itt felvételre jelentkezõk száma meghaladta az egyetemre pályázókat. Felvételre ezért csak azok a kitüntetéssel érettek kerülhettek, akik tízévi katonaorvosi szolgálatra kötelezték magukat. A hiányok pótlására azonban szükséges volt egyidejûen az alacsonyabb sebészi tanfolyam fenntartása is. Ezen a három esztendeig tartó tanfolyamon olyan hallgatók vehettek részt, akik a négy gimnáziumi osztályt végezték el. A kurzus abszolválása után „patronus chirurgiae” lett a jelölt. Ezzel ismét eltávolodott a Josephinum eredetileg kitûzött céljától, de megfelelt a gyakorlatnak, amely Európa-szerte csaknem a századfordulóig megõrizte ezt a kettõsséget. Röviddel az általános hadkötelezettség bevezetését követõen, 1874ben végleg bezárták az Akadémiát. Úgy gondolták ugyanis, hogy ezután mindig elegendõ katonaorvos áll majd a hadsereg rendelkezésére. 1914ig már csak egy katonaorvosi továbbképzõ tanfolyam mûködött az épületben (K. u. K. Militärärztliche Applikationsschule). Az elsõ világháború után a nagynevû belgyógyásznak, K. F. Wenckebachnak támadt az a gondolata, hogy a történelmi múltú, kihasználatlan épület adjon otthont az egyetem kialakulófélben levõ orvostörténelmi intézetének. Érdekesek Wenckebach sorai, amelyeket az osztrák orvostörténészhez, Max Neuburgerhez intézett ez ügyben: „Utam naponta a Josephinum elõtt vezet… Töltött-e el valaha is egy negyedórácskát az elõkertben, ahol másfél század medicinája tekint ránk? Itt a híres történelmi és orvosi könyvtár, amelyben a régi füveskönyvek, a legcsodálatosabb Elzevir-nyomtatványok, régi disszertációk, nagy gyûjtemények, az orvostudomány klasszikus és nem klasszikus mûvei remek, kitûnõen megõrzött bõr- és pergament kötésben találhatók… Az épület jobb szárnyában XVIII. századi anatómiai viaszpreparátumok teljesen egyedülálló gyûjte-

71



ménye található… Mikor néhány, az anatómia és orvostudomány története iránt érdeklõdõ barátomnak Angliában e gyûjtemény fényképeit mutattam, lelkesedésükben indiántáncot jártak. Itt azonban az ún. Venus-termet horribile dictu fogászati ambulatoriummá alakították át…”.50 Nem kis mértékben volt köszönhetõ Wenckebach befolyásának, hogy a Neuburger által 1914-ben alapított orvostörténeti intézet 1920-ban mai helyére, a Josephinum épületébe költözött. 1961-ben az intézet gazdag gyûjteményeit újraszervezték.51 A Josephinum pedig most már mint a bécsi egyetem orvostörténeti intézete, önálló kutatóintézetként mûködik.

50

51

Wenckebach, K. F.: Ein österr. Medizinhistorisches Museum im Josephinum. = Wiener klinische Wochenschrift 17 (1920) pp. 75–77. Vö.: Lesky, E. publikációjával. In: Journal of the History of Medicine 11 (1956) p. 2.

72



KÖZEGÉSZSÉGÜGYI–ÁLLAMORVOSTANI IRODALOM A FELVILÁGOSODÁS KORÁBAN AZ ÁLLAMORVOSTAN ÚTTÖRÕI: FRANK, HUSZTY, PLENK, RÁCZ

„…Ha nem tévedek, úgy egy életrajz nem több és nem kevesebb mint egy útleírás, amit leghelyesebb, ha az utazó maga ír meg, különösen, ha elég tanú él még, hogy elbeszéléseinek igazságát megerõsítse… Miért kellene hát azt, amit az ember maga tudhat legjobban, mások elmondására hagyni? (…)” Ezek a bevezetõ mondatai annak az önéletrajznak, amelyben a felvilágosodás kora egyik legsokoldalúbb és legérdekesebb orvosának, az államorvostan, közegészségtan, a szociálhigiéné tudósának, Johann Peter Franknak életérõl és munkásságáról olvashatunk.52 A Badeni Nagyhercegség Rotalben nevû városkájában, közel a francia határhoz született 1745-ben. Metzben és Pont-à-Mousson-ban folytatott filozófiai tanulmányokat, amelyek befejeztével 1763-ban doktorrá avatták. Ez azonban stúdiumainak nem a végét jelentette: a heidelbergi egyetem orvosi fakultására iratkozott be, ahol – egy rövid, strassbourg-i egyetemen tett kitérõ után – 1766 augusztusában ’De cunis infantum’53 címû disszertációjával orvosdoktorrá promoveált. Már ez a kisgyermekek diaetájáról szóló értekezése is nagy feltûnést keltett. A kar decanusa felszólította, hogy válasszon egy témát, amelynek alapos tudományos feldolgozására vállalkozik. Önéletrajzának tanúsága szerint régen foglalkoztatta a közegészségügy, valamint az orvosi rendészet egész problematikája. Mint egy helyütt írja, meg kell tanítani a hatóságokat, mily módon kell gondoskodniuk a polgárok egészségének megóvásáról. Az akkori nomenklatúra ezt a kialakulóban levõ diszciplínát, éppen J. P. Frank írásai nyomán „orvosi rendõrség” („Medizinische Polizey”) névvel jelölte. 21 éves korában tehát tisztán állott elõtte élete legfõbb tudományos programja. 72 éves volt, amikor nagy mûvének utolsó kötete megjelent. 52 53

Vö. Frank, J. P.: Biographie, von ihm selbst geschrieben (Wien, 1802) „A kisgyermekek életének elsõ szakasza”

73



Orvosi pályáját gyakorlóorvosként kezdte a lotharingiai Bitsch városkában. Mivel ez akkor francia fennhatóság alatt állt, a francia approbációt is meg kellett szereznie. Két év múlva már Badenben találjuk mint városi orvost. Praxisa nem gátolta tudományos munkásságában. A „Medizinische Polizey”-rõl szóló munkájának alapját már ekkor megírta – s mint önéletrajzában megjegyzi – kész volt ezt egy kötetben sajtó alá bocsátani. A karlsruhei kiadó, Maklot azonban Reinhard titkos tanácsos és akadémiai levelezõ tag kevés hozzáértésrõl tanúskodó, elutasító szakértõi véleménye alapján a kéziratot visszaküldötte. Frank dühében „ezer darabra szakította”, majd elégette. Orvosi hírneve idõközben túlnõtt a város határain. Elõbb a badeni õrgróf, majd a speyeri hercegségek udvari orvosa (1775). Bruchsalba átköltözve egy kitûnõ könyvtár állott rendelkezésére, ami tudományos munkájának igen nagy hasznára vált. Udvari orvosi állásai egyébként még inkább ösztönözték arra, hogy megtanítsa az uralkodót „…miként vigyázzon alattvalói egészségére…”. Könyvén ismét lázasan dolgozik, s hogy milyen elmélyült alapossággal, azt bizonyítja, hogy egyedül az elsõ kötet megírásához tizenegy évre volt szüksége. A nagy mû anyaggyûjtéséhez a könyvtári forrásokon, saját elméletein és tapasztalatain kívül más orvosok adatait is szerette volna felhasználni. Munkájának körvonalait vázolva felhívta a tudós világot, adataikat rendelkezésére bocsátva, segítsék mûve anyagának kiegészítésében. Ez az ’Epistola invitatoria ad eruditos de communicandis quae ad politiam medicam spectant, principium ac legislatorium decretis’54 1776-ban jelent meg Mannheimben. Felhívására azonban mindössze két válasz érkezett. Egyik Jénából Grüner professzortól, másik Lipcsébõl Platztól. 1779-ben jelenik meg a ’System einer vollständigen medizinischen Polizey’55 elsõ kötete Mannheimben. Ebben a kötetben foglalkozik a házasság, terhesség, gyermekágy higiéniájával, és az erre vonatkozó törvényekkel, rendeletekkel. Az egyes kérdéseket az állam és az egyén szempontjából egyaránt részletesen tárgyalva, ismerteti más országok viszonyait, a keleti országokét is beleértve. Az akkori helyzet a múltbeli viszonyokkal összehasonlítva, a történelmi példák felsorolásakor szinte hihetetlen nagy olvasottságról tesz tanúságot. A könyv minden fejezetében, mint ahogy a késõbbi kötetekben is, a közegészségügyi helyzet javítását célzó javaslatokra bukkanunk, amelyek között számos olyan van, ami ma is „modernnek” tûnik. Így például Frank követelése, hogy „súlyos örökletes betegségben szenvedõk” ne házasodjanak elõzetes orvosi vizsgálat és tanács nélkül. A kötet bevezetése a felvilágosodás szellemét árasztja, ugyanak54

55

„A tudósokhoz szóló felkérõ levél az orvosi rendészetre vonatkozó megfigyeléseik, az elvekre és a törvénykezésre vonakozó adataik közzétételére” „Az orvosi rendészet teljes rendszere”

74



kor az egész mû – ha szabad ezt a paradoxul ható kifejezést használnom – a felvilágosult despotizmus jegyében íródott. J. P. Frank új, sõt néha egyenesen forradalmi javaslatainak megvalósításához ugyanis a lehetõ legkonzervatívabb utat választotta. Bár nem mondja teljesen haszontalannak a nép felvilágosítását, mégis egyedül célravezetõ módszernek a rendõri intézkedéseket tartja, amely az abszolút monarchia idején természetesen egyben a legegyszerûbb is volt. Egy példa arra, hogy rendeleti úton milyen mélyen akart az emberek magánéletébe beavatkozni – természetesen az õ érdekükben. A munka egyik kötetének táncról írott fejezetében bizonyos táncok egészségkárosító hatását tárgyalva kifejti, hogy a hatóságoknak nemcsak joga, de kötelessége is, hogy a „túl heves” táncokat eltiltsa, a bálok idõtartamát meghatározza. A kor polgára az ilyen rendeleteket többnyire szó nélkül tudomásul vette, hiszen még évtizedekkel késõbb is – éppen Frank munkái nyomán – dekrétumok szabályozták pl. a „májat szorító” fûzõ viselését, tiltották el az „egészségre és erkölcsre veszélyes” táncokat.56 Hogy a könyv hiányt pótolt, azt nagy sikere bizonyította, s alig egy év múlva már új kiadására volt szükség. Természetes, hogy az elismerés mellett a rosszalló kritikák sem hiányoztak. Annál is inkább, mert a könyv nem egy javaslata egyes rétegek vagy intézmények érdekeit sértette. A cölibátus eltörlésére vonatkozó indítványával a katolikus egyházi hatóságok haragját keltette fel. Az elsõ kötet új kiadásával egy idõben, 1780-ban jelent meg a második kötet. Ebben a prostitúció, abortusz, nemi betegségek etc. kérdéseit taglalva, követeli a nemi betegek kezelési kényszerét, nemcsak a prostituáltak kötelezõ gyógyítását és ellenõrzését. Még másfél évszázad kellett azonban, míg ezt a kérdést az egészségügyi hatóságok szabályozni tudták. Az 1783-ban megjelent harmadik kötet különös érdeklõdésre tarthat számot. Ebben a szerzõ az alkoholizmus leküzdésének sok tekintetben ma is érvényes módszereit fejtegeti, feltárva a problémakör egész szociális és pszichés hátterét, amint arra a figyelmet Duka Zólyomi Norbert kitûnõ tanulmánya is felhívja.57 1785-ben az akkor osztrák fennhatóság alatt álló Lombardia egészségügyének vezetésére hívják meg. Egyúttal a paviai egyetemen 1790-ben tartott évnyitó elõadásában – ’Oratio academica populorum miseria morborum genetice’58 – tulajdonképpen a szociálhigiéné alapfeltételeit fejtegeti, számos betegség okaként a nyomort jelölve meg. 56

57

58

Vö.: Henpel–Kürsinger: Handbuch der Gesetzkunde im Sanitäts und Medicinal-Gebiethe. Wien, 1830. Vol. 3. p. 167., valamint Vol. 2. p. 274. Vö.: Duka Zólyomi, N. – Rotter, H.: Johann Peter Franks Grundkonzept der Bekämpfung des Alkoholismus. = Wiener Medizinische Wochenschrift 114 (1964) p. 266. „A népek nyomoráról, mint a betegségek elõidézõjérõl szóló egyetemi szónoklat”

75



Minden reformátor ellenállásba ütközik. Ez alól Frank sem volt kivétel. Már olaszországi mûködése idején az ellene szóló panaszok özönével árasztják el a bécsi hatóságokat. A központi kormányzat azonban akkor még Frank mellett állt. Sõt, 1795-ben – Quarin utódaként – az Allgemeines Krankenhaus élére állítják. A tõle megszokott energiával fog a kórház szükségessé vált újjászervezéséhez. Kórbonctani intézetet létesít, és külön prosectori állást szervez; addig a klinikusok boncoltak. Mindenekelõtt azonban szinte újjáteremtette a Stoll halála óta teljesen elhanyagolt klinikumot. A tancélokra alkalmas ágyak számát rögtön a duplájára emelte. Szervezõ-igazgató tevékenysége, irodalmi mûködése és nem csekély orvosi praxisa mellett egyetemi tanszékét sem hanyagolta el. Világos, szellemes elõadásait a medicusokon kívül Bécs számos orvosa hallgatta élvezettel. Az ilyen tehetséges és eredményes embernek, aki nem átallotta originális gondolatait ki is mondani, lelkes híveken kívül számos és sajnos befolyásos irigye akadt Bécsben is. Egyházi körök pedig – akiknek befolyása II. József halála után ismét megnövekedett – elérkezettnek látták az idõt, hogy újra felidézzék Frank cölibátust támadó tételeit. A kisebb tehetségû, de törtetõ kollégák, élükön a nagy hatalmú protomedicussal, Stifft báróval, Frank számára elviselhetetlen légkört teremtettek Bécsben. Nem csoda hát, ha eleget téve egy meghívásnak, 1804-ben már a vilnai egyetemen találjuk. Elkíséri fia is, aki ugyanitt a patológia tanára lesz. Még egy évet sem töltött el Vilnában, amikor Sándor cár már Szentpétervárra hívja. Itt udvari orvos és az orvossebészi akadémia tanára. 1807-ben Frank betegeskedni kezd, a sokirányú munkát egyre nehezebben bírja. 1808-ban 3000 rubel nyugdíjjal Bécsbe vonul vissza. Mint orosz államtanácsos békében marad Stifft intrikáitól. 1809-ben a Bécsben tartózkodó Napóleonhoz kérik konzíliumba. Ezután a francia császár Párizsba hívja udvari orvosnak: „Birodalmamban önnek nagy tekintélye van. Párizsban kellene letelepednie…”. Napóleon ajánlatát Frank nem fogadja el. 1821. április 24-én bekövetkezett haláláig, néhány konzíliumot leszámítva, csak irodalmi munkásságának él. Ekkor rendezi sajtó alá válogatott klinikai megfigyeléseit,59 és fejezi be az ’Epitome’-t, melynek utolsó kötete néhány héttel halála elõtt kerül nyomdába. J. P. Frank kiváló klinikus volt, amit a róla szóló biográfiák „elfelejtenek” tárgyalni, ha nem éppen csak említik. Sõt, kora elsõsorban mint klinikust értékelte. Kortársai ítéletét mûvei is igazolják, s az orvostörténelem talán kicsit egyoldalúan skatulyázza be kizárólag teoretikusnak. Hatkötetes terápiás kézikönyve60 jelentõs diagnosztikus fejezetekkel, kitûnõ kórleírások mellett, elsõrendû patológiai-klinikai megfigyeléseket 59 60

Interpretationes clinicae observatiorum selectarum (Tübingen–Stuttgart, 1812) De curandibus hominum morbis Epitome (1792–1821)

76



tartalmaz. Jelentõségét mutatja, hogy számos újabb kiadás mellett, német, francia és olasz nyelvre is lefordították. Ennek a mûnek az ötödik kötetében a ’Váladékokról’ szóló fejezetben foglalkozik egyebek között a diabetesszel, amelynek klasszikusan szép klinikai leírását adja. Frank igen precízen különíti el a diabetes mellitus kapcsán észlelt polyuriát az egyéb ok folytán fellépõ fokozott mennyiségû vizeletürítéstõl. Munkáiból kitûnõen a differenciál-diagnózisra minden kórképnél különösen nagy súlyt fektetett. A felvilágosodás korának magyar orvosai is nagy érdeklõdéssel foglalkoztak a közegészségügy és orvosi rendészet kérdéseivel. Huszty Zakariás Teofil, Pozsony város tiszti fõorvosa ’Discours über die medizinische Polizey’ címû könyve 1785–86-ban jelent meg. Huszty könyvérõl Frank is nagy elismeréssel írt, másfelõl Huszty a késõbbiekben lelkes követõje lett Frank reform-javaslatainak. A rendkívül sokoldalú Plenk professzor Budán 1781-ben latinul megjelent törvényszéki orvostani könyvét 1793-ban Bécsben egy német nyelvû bõvített kiadás követte, amely már az államorvostanra és orvosi rendészetre is kiterjedt. Schraud Ferenc, a pesti egyetem tanára 1795-ben adta ki e tárgyú munkáját: ’Aphorismi de politia medica’.61 Schraud könyvét az ugyancsak pesti professzor, Bene Ferenc munkája követi.62 Megjegyzendõ, hogy a XIX. század folyamán J. P. Frank ’System’-e a kötelezõ tankönyv a pesti egyetemen. Az utóbb felsorolt mûvek kétségkívül Frank könyvének és munkásságának befolyását mutatják, végsõ soron azonban valamennyinek forrása a felvilágosodás és különösen Rousseau filozófiája. * A klasszikus hygiene a görög felvilágosodás szülötte. Az újkor közegészségügye az angol és az azt követõ francia felvilágosodás során bontakozik ki, a kor új gondolata, a „közjó és hasznosság” jegyében. Az orvosi gondolkodás számára ez annak a régi felismerésnek az újrafogalmazását jelentette, mely szerint a medicina feladatát nem egyedül a gyógyításban kell keresni, hanem ésszerû módon a betegségek megelõzésében is.63 A felvilágosult abszolutizmus felismerte e téren az egészségügy jelen61 62 63

„Aforizmák az orvosi rendészetrõl” Elementa politiae medicinae (Buda, 1807) Birtalan, Gy. – Schultheisz, E.: Enlightenment medicine in Hungary, introductury paper. In: Seventh International Congress on the Enlightenment. Oxford, 1987. pp. 121–127. Vö. még: Schultheisz E.: Medicina a felvilágosodás jegyében. = Orvostörténeti Közlemények 166–169 (1999) pp. 122–132.

77



tõségét, s a kornak megfelelõen központi irányításának szükségességét. A XVIII. század második felében kialakul az orvostan és az államtudomány egymáshoz közelítõ gondolataiból fakadóan a medicina egy új ága: a mai közegészségügy elõdje, az ún. orvosi rendészet. Az elnevezés változó: politia medica, Medizinische Polizei, tehát orvosi rendõrség, orvosi rendészet, késõbb Staatsarzneikunde, államorvostan. Egymagában fedi korunk public health és hygiene fogalmát. Az egészségügy új korszakát Magyarországon Huszty Zakariás Teofil munkássága nyitja meg, aki fõmûvében az új tudományt így definiálja: „Az orvosrendészet az a tudomány, mely magában foglalja azon alapelveket, melyek szerint az állam gondoskodik az alattvalók egészségének és életének fenntartásáról. Elméleti tudomány, de ha az uralkodó ilyen utasítást ad, gyakorlati lesz.” Rácz Sámuel az 1794-ben megjelent elsõ magyar nyelvû orvos-sebészi tankönyvben (’A’ borbélyi tanításoknak… második darabja’)64 errõl következõképpen ír: „Az a tudomány pedig, a’melly azokat a’ dolgokat meghatárazni tanittya, mellyek’ által a’ népnek egéssége fenntartatik, és az életére jó gond viseltetik, Orvosi Politiának mondattik”. Az a gondolat, ami e diszciplína legnevesebb európai tudósát, J. P. Frankot, Magyarországon pedig Husztyt e tárgynak, mint önálló diszciplínának mûvelésére indította, eredetileg nem orvostól, hanem a bécsi egyetem nagyhírû professzorától, Joseph von Sonnenfelstõl származik, aki az államtudományt adta elõ, s a császárnõ, majd II. József tanácsadója volt.65 A birodalom, s benne hazánk egészségügyi szervezetének létrehozását célzó udvari intézkedések kiadásában Van Swieten mellett meghatározó szerepe volt Sonnenfels bárónak, aki a felvilágosodás eszméibõl fakadó törvénykezés egyik legnevesebb teoretikusa. A közigazgatásról szóló híres könyvében66 nagy alapossággal fejti ki azoknak az intézkedéseknek elméleti alapjait és végrehajtásuk módját, melyek az állam biztonságának fenntartásához, a társadalom egészének, az alattvalók biztonságos életének megõrzéséhez és az általános „emberi boldogság” elõmozdításához szükségesek. Szó esik, éspedig igen részletesen, az egészségügyi ellátás állami feladatairól, a közszolgálatot teljesítõ orvosok és az egészségügyi személyzet munkájáról és jogviszonyáról, egészségügyi intézmények felállításáról és mûködésérõl. Szól a szorosabb értelemben vett közegészségügyi kérdésekrõl, még az élelmiszertisztaság, a köztisztaság ügye és a kuruzslás elleni küzdelem sem marad ki javaslatai közül. A közegészségügy érdekében hozott rendelkezések a felvilágosodást 64

65

66

A mû teljes címe: A borbélyi tanitásoknak második darabja. A törvényes orvosi tudományról és az orvosi politziáról. Pesten, 1794. Trattner. 12 lev., 383, 25 p. Osterloh, K. H.: Joseph von Sonnenfels und die österreichische Reformbewegung im Zeitalter des aufgeklärten Absolutismus (Lübeck, 1970) Grundsätze der Polizey- Handlung- und Finanzwissenschaft. Bd. I–III. (Wien, 1765–1776)

78



megelõzõen csak közvetett és jelentéktelen mértékben szolgálták az egyént. Sem a koraközépkor leprosoriuma, sem a késõközépkor karanténállomásai létesítésének nem humanitárius indítéka volt, nem az egyén céljait szolgálta. A kórházak létrehozásának, a magisztrátus által fenntartott szegénybeteg-ellátásnak is csak részben volt karitatív, humánus indítéka, az elkülönítést a félelem diktálta. A XVIII. század egészségügye egyaránt kívánta szolgálni az egyént és az államot. Új gondolata az egészségügy terén is a „közjó”-hoz és „hasznosság”-hoz vezetõ útnak világos megfogalmazása az államraison szellemében. Így lett egyértelmû, mintegy kötelezõ erõvel állami feladat az egészség védelme, a betegekrõl, mint egyénekrõl és alattvalókról való gondoskodás megszervezése mindama tényezõk figyelembevételével, melyekkel az állam érdeke összefügg, beleértve még a nép mûveltségének bizonyos fokú emelését, ezen belül pedig orvosi és egészségügyi felvilágosítását is. Ennek a feladatnak elméleti alapjait és megvalósításának módját tárgyalják hazánkban elsõként Huszty írásai. * A tárgy Európa szerte elismert, hazájában mégis alig akceptált, a valójában itthon ma sem igazán ismert tudósa, raszinyai Huszty Zakariás Teofil a dunántúli Ruszton született 1754. március 13-án, kisnemesi családban. Gimnáziumi tanulmányait az 1557 óta mûködõ nagyhírû és nagyhagyományú soproni evangélikus líceumban kezdte és folytatta.67 A gimnáziumot bevégezvén 1771-ben a bécsi egyetem orvosi fakultására iratkozik be. Néhány igazán kiváló tanára ellenére Huszty bécsi tanulmányainak idején a híres bécsi fakultás színvonala stagnált, nem felelt meg annak a várakozásnak, mely Husztyt arra késztette volna, hogy tanulmányait itt folytassa tovább. Errõl õ maga számol be késõbb tárgyalandó, németül írt fõmûvének elsõ kötetében. A bécsi orvosi fakultás újjászervezõje, a nagyszombati egyetem orvosi karának kezdeményezõje és organizátora, Van Swieten sok mindent megreformált, írja Huszty, de a „régimódi szellemet nem tudta teljesen kiirtani, halála után pedig nem sokan követték”. Husztyt viszont a tudomány legújabb eredményei már hallgató korában is érdekelték, messze a curriculumon túl. Az egyetem „régimódi” jellege, az orvosi iskola szemlélete – bár klinikai gyakorlatát Huszty sem kifogásolta –, és az igen kifejezett vallási in67

Duka Zólyomi, N.: Zakarias Teofil Huszty Stadtarzt von Pressburg Nachfolger Johan Peter Franks und Vollender Seiner Konzeption. Hildesheim, 1968. pp. 860–864. (Klny. a ’Verhandlungen des XX. Internationalen Kongresses für Geschichte der Medizin Berlin 22–27. August 1966.’ elõadásainak nyomtatott változatát tartalmazó kötetbõl)

79



tolerancia késztették a felvilágosodás ideáiért lelkesedõ evangélikus fiatalembert, hogy elhagyja Bécset. Nagyszombat egyetemének és professzorainak jó híre, felvilágosultabb szelleme, toleranciája vezette az 1773/74-es bécsi szemeszter befejeztével az újonnan nyílt orvosi fakultásra. Nagyszombatban Huszty valóban azt találta, amit remélt: magas nívót és szabadabb szellemet, tudós és fõként nagyon lelkes, fiatal (30–35 éves!) professzorokat, akik a bécsi egyetem virágkorában végezték ott tanulmányaikat. Valamennyiüket még Van Swieten választotta ki erre a posztra tanítványai közül. Van Swieten szellemét vitték az új orvosi fakultásra, ahol az õ halála után is ebben a szellemben dolgoztak és tanítottak a fiatal professzorok. Licenciátusának megszerzése után 1776-ban gyakorló orvosként Pozsonyban telepedett le. Pozsony ez idõben az ország fõvárosa volt. A legjelentõsebb hatóságok és hivatalok, mindenekelõtt a helytartótanács székhelye. Ennek keretei között mûködött a legfõbb orvosi-egészségügyi hatóság, elõbb mint bizottság (Comissio in re sanitatis), 1783 óta mint jelentõs hatáskörrel rendelkezõ osztály (Departementum Sanitatis), mellyel Huszty is kapcsolatban állt. Pozsonyban jelent meg, jóllehet német nyelven, az elsõ magyar tudományos folyóirat, az ’Ungrisches Magazin’, melyet 1781-ben Windisch Károly Teofil, Pozsony késõbbi polgármestere alapított. Elsõ számában közli Huszty új szemléletû tanulmányát.68 Ez a négy folytatásban megjelent terjedelmes tanulmány már az orvosi rendészet számos kérdésével is foglalkozik, az orvosi rendészetet tárgyaló monográfiája vázlatának tekinthetõ. A közegészségügynek elsõ, bizonyos teljességre törekvõ tárgyalása hazánkban. Valójában ezzel kezdõdik a XVIII. századi magyar közegészségügyi irodalom. Sem mindennapi praxisa, sem városi orvosi teendõi nem gátolják abban, hogy elméleti kutatásait, olvasmányait, s ezekbõl leszûrt szakirodalmi munkásságát folytassa. 1786-ban jelenik meg legjelentõsebb mûve, a kétkötetes, ezer oldal terjedelmû ’Diskurs über die medizinische Policey’.69 A mû Johann Peter Frank ’System einer vollständigen medizinischen Policey’ címû korszakalkotó orvosrendészeti, illetve államorvostani-közegészségügyi munkájából indul ki.70 Huszty Diskurs-a a korszellem egyik megjelenítõje az orvostan és az egészségügy XVIII. századi irodalmában. Elméletében a felvilágosodás filozófiáját követve, gyakorlatában a felvilágosult abszolutizmus rendel68

69 70

’Versuch über den Menschen in Ungarn nach seiner physischen Beschaffenheit’ („Elmélkedések a Magyarországon élõ emberekrõl fizikai felépítésük alapján”) „Eszmefuttatás az orvosi rendõrségrõl” Frank, J. P.: System einer vollständigen medizinischen Polizei. Vol. I–VI. (Mannheim – Wien, 1779–1819)

80



kezéseinek megfelelve törekedett a „hasznosság” szem elõtt tartásával a „közjó”-ra. A Diskurs Frank mûvének elsõ négy kötetét követõen jelenik meg. Huszty maga írja bevezetõjében, hogy ezek számára alapul szolgáltak. Saját I. és II. kötetéhez sok részt excerptált, sõt egyeseket át is vett. Fõleg a tárgyalt diszciplína fogalmi meghatározása, az orvosi felvilágosítás, a lakókörnyezeti- és az élelmiszerhygiene, a nevelésrõl, a káros szokások elleni küzdelemrõl szóló fejezetrészek származnak Frank I. kötetébõl. A II. kötet elsõ kétszáz oldaláról a gyermekkor, az iskoláskor, az egészségmegõrzés, a házasság hygiénéjére vonatkozó egyes részletek, leírások kerültek Husztyhoz. Mindez azonban a forrás pontos megjelölésével,71 önálló gondolatokkal kiegészítve. Plágiumról tehát nincsen szó. Olyannyira nem, hogy a jól ismert német orvosprofesszor, J. Stoll, aki Franknak és Husztynak egyaránt kritikusa, s maga e tárgynak igen jeles mûvelõje, megjegyzi, hogy ebbõl a forrásból (ti. Frank könyvébõl) mindenki merített, aki az orvosi rendészetrõl írt, „még maga raszinyai Huszty Z. T. is…”72 J. P. Frank véleménye is elismerõ Husztyról. Munkája IV. kötetének befejezésekor, 1788 elsõ felében még nem ismerte Husztyt. Miután megkapta könyvét, saját negyedik kötetének függelékében így ír: „Csak miután ez a könyv nyomdába került, kaptam meg Huszty úrtól a Diskurs über die medizinische Policey-t. Ha ez a hasznos munka hamarabb kerül a kezembe, úgy néhány dolgot felhasználhattam volna belõle.” Az új – még távolról sem elfogadott – tan, amit Huszty oly erõteljesen s külföldön nem kevés sikerrel képviselt, igen világosan tükrözõdik pl. abban a teljesen originális fejezetben, mely a felsõ-magyarországi bányavidék helyzetét és hygiénés viszonyait ismerteti. A bányászok foglalkozási betegségeit vizsgálva nem annyira az egyes kórformák anamnézise és terápiája foglalkoztatja, mint inkább a szociális helyzet és a munkakörülmények, amiben létrejöttek. Ennek megfelelõen javaslatai – mindig az államraison jegyében – igen korszerûnek hatnak ma is. Szervezett és rendszeres orvosi kezelés és gyógyszerellátás, az üzemi állapotok javítása, amennyiben túl kicsi a bánya, állami támogatással, szerepelnek a javaslatok között. Az államnak kötelessége és egyben érdeke, hogy azokat az osztályokat, melyek „felvirágoztatják”, egészségének megtartása céljából privilegizálja, szemben azokkal, akik erre kevésbé szorulnak rá. Különösen ezt a fejezetet emeli ki recenziójában Stoll, aki Frank nagy mûvében éppen azt hiányolta, amit Huszty, úttörõként felvett rendszerébe. Husztyt magát az orvosi rendészet területén Magyarország veze71 72

„eddig a forrás” – olvassuk pl. a II. kötet 132. lapján Stoll, J.: Staatswissenschaftliche Untersuchungen und Erfahrungen über die Medizinalwissenschaft (Zürich, 1812)

81



tõ orvos-személyiségeként aposztrofálja, s elõkelõ helyet jelöl ki számára az európai szakirodalomban. Stoll igazán kompetens véleménye szerint Huszty azáltal, hogy a Frank által 1786-ig nem tárgyalt, illetve ezt követõen is hiányzó diszciplínákat felvette orvosi rendészeti systemájába, ezt az új tudományt „teljessé tette”. Huszty korának minden társadalmi bajával orvosi és egyben filozófiai alapon foglalkozik. Korának uralkodó eszméit elmélyült filozófiai eszmefuttatásokkal akarja feltárni, s a társadalmi hatásokkal és végsõ soron a betegségekkel, a kóros, de legalábbis egészségkárosító jelenségekkel összefüggésbe hozni. Odáig megy, hogy az ilyen jellegû filozofálásból sem az egyház, sem a nemesség kritikája nem marad ki. Utóbbiban saját nemesi volta sem gátolja. Ezek valójában már nem a szaktudomány kérdései, bár az az egészséges szkepszis, ami benne a gyógyító eljárásokkal szemben él, talán innen is származik. Huszty magát deistának vallja. Ennek megfelel ugyan szociális színezetû humanista szemlélete, de nehezen egyeztethetõ össze azzal a materialista felfogással, amivel az agyi funkciókat és magát a halált leírja. Miközben a kor vallási és filozófiai áramlatairól értekezik, meglepõ módon foglal állást egyes kérdésekben. Teljesen elutasítja a metafizikát még Kant értelmében is: „Kant úr engedelmével a tiszta metafizika képtelenség. Mint a színek a vaknak, vagy a hangok a süketnémáknak…” Felmerül a kérdés, hogy helyenként kissé különös filozófiai fejtegetései, illetve vallási felfogása érdemben befolyásolta-e Diskurs-ban lefektetett tudományos elveket és azok gyakorlatát? Úgy tûnik, nem. Maguk a felvilágosodás filozófusai azok, akik e tekintetben befolyásolták. Saját filozófiai fejtegetései csak érintõlegesek, s inkább elmélkedések, mint tézisek. A determinizmust taglaló fejtegetéseknek célja a prevenció elve mindenekfelett való érvényesítésének teoretikus indokolása. Noha önálló tudományként Huszty Európában a legelsõk között mûvelte, a politia medica Magyarországon csak több német egyetemet követõen – de Bécs és Prága elõtt – kapott tanszéket. Az 1793. november 22-i helytartótanácsi rendelet utasította a pesti egyetemet, hogy a következõ tanévtõl gondoskodjék a törvényszéki orvostan (medicina forensis) és az orvosi rendészet (politia medica) tanszékének felállításáról és ezentúl e tárgyak legyenek részei az orvosi szigorlatoknak. Elsõ tanára a járványorvosként különösen jól ismert, de a medicina egészében járatos megyei, majd országos fõorvos Schraud Ferenc lett. Két évvel a tárgy tanításának megkezdését követõen már nyomdába adta azt a mûvet, mely hallgatóinak vezérfonalul szolgált. Részben elõadásainak gyûjteményét, részben államorvostani kutatásainak eredményét összegezte az ’Aphorismi de politia medica’ (Pest, 1795) címû 182 oldalas tankönyv, amelyet 1797-ben, Lipcsében is kiadtak. A munka még hosszú évekig e tárgy egyetlen tan-

82



könyve maradt. Noha Husztyt külföldön akkor már sokat citálták, a Diskursra való hivatkozást hiába keressük a pesti orvosi kar eme hivatalos tankönyvében. Amikor Schraud 1803-ban Magyarország protomedikusa lett, tanszékét Bene Ferenc vette át. „Korának hazánkban elsõ orvosi talentuma”-ként aposztrofálta nekrológjában az Orvosi Hetilap 1858-ban. Új, Schraud vezérfonalánál bõvebb és alaposabb tankönyvet írt ’Elementa politiae medicae’ (Budae, 1807) címmel. Husztyt õ sem idézi, nem hivatkozik rá. Könyvét csak a rendszeres mûvek (opera systematica) irodalmának felsorolásában, J. P. Frank után, a második helyen említi. Az orvosi rendészetrõl szóló irodalomnak Magyarországon Huszty elõtt, illetve vele egyidõben egyetlen rövid írása van. A hatalmas ismeretanyaggal rendelkezõ kiváló nagyszombati, budai, majd bécsi orvosprofesszor, Plenk József Jakab német, illetve latin nyelvû törvényszéki orvostani munkája.73 Ebben, a tulajdonképpeni tárgyat követõen, röviden, mindössze néhány lapon összefoglalja az orvosi rendészet alapjait is. Közli abban, hogy részletekbe nem megy, mert azok Frank ’Politia medica’-jában igen jól és alaposan írva megtalálhatók. Plenk tanártársának, Rácz Sámuelnek köszönhetõ, hogy a tárgy magyar tudósainak német és latin nyelvû monográfiáit, illetve tankönyveit még a XVIII. században egy általa magyar nyelven írott ’Orvosi Politia’ egészíthette ki. „Elõ-Beszédében” a közegészségügy minden korabeli kutatójának véleményét juttatja kifejezésre: „Minden jó rendben álló Köztársaságban a’ legfõbb gondok közzé helyheztetik a’ nép’ egésségének ’s életének fenn-tartása, és védelmeztetése; nem-is ok nélkül; mert nem lenni, vagy betegség miatt a’ közönséges szolgálatra alkalmatlannak lenni, a’ Köz-társaságra nézve mind egy.” Ezért fontos a politia medica mûvelése, „…hogy így semmi ki ne maradna, a’ mi a nép’ egésségének és életének fenn-tartására akár miképpen szükségesnek lenni láttatna.” Ma sem kell másképp megfogalmazni a közegészségügy feladatát.

73

Lásd errõl részletesebben kötetünkben: Plenk József Jakab: A törvényszéki orvostan alapjai. In: Schultheisz Emil – Magyar László András: Orvosképzés a nagyszombati egyetemen 1769–1777. Az ajánlást írta: Vizi E. Szilveszter, sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, 2005. MATI. pp. 216–217.

83



FIZIOLÓGIAI IRODALMUNK KEZDETE – RÁCZ SÁMUEL

Az európai felvilágosodás szelleme jelentõs mértékben befolyásolta a kor medicináját. Magyarországi képviselõi között nem csak az irodalom, hanem a tudomány, különösen az orvostan képviselõi is feltûntek. A felvilágosodás tudománya és a nyelvmûvelés összefonódott a nemzeti fejlõdés érdekében. Törekvései közé tartozott a tudományok elõmozdítása csakúgy, mint azok terjesztése és közérthetõsége. Nem csak az irodalmi nyelv alapjait rakták le a XVIII. század utolsó három évtizedében, hanem a tudomány, elsõsorban az orvostan és a mezõgazdaság mûvelésének, nyelvi önállóságának gondolata is elõtérbe került és vált egyre inkább gyakorlattá. Ebben a folyamatban nem csekély szerepe volt több magyar orvosnak. Csapó József, Mátyus István, Weszprémi István mellett különösen Rácz Sámuel képviselte a nyelvmegújulás, illetve a nyelvfejlõdés eszméjét a felvilágosodás jegyében. A kor gondolatát fogalmazta meg Bessenyei, amikor a Magyarság címû röpiratban azt írta: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen soha sem”. Ez ugyan már akkor is némi túlzásnak tûnt a tudomány fogalmának eredeti értelmében, de igaz volt a felvilágosodás törekvéseiben, hiszen a kor egyik jelszavának, a „közboldogság” elérésének egyik legfõbb eszköze volt. Különösen az orvostan az, mely az egyén és a „közjó” szolgálatában a felvilágosodás eszméit hirdetõk szemében egyre fontosabbá vált. A tudományt és annak gyakorlatát elterjeszteni pedig leginkább anyanyelven lehet. Alkalmassá kell tehát tenni a nyelvet a tudomány befogadására. Nem szabad, hogy a tudomány fejlõdésében, alakulásában és alkalmazásában a gondolat és a közlés szétváljék. Bessenyei a testõrségtõl való kilépése után, 1773 végén, mint a református egyház ügyvivõje az udvarnál, többször megfordult Pest-Budán is. Itt volt az irodalomkedvelõ pálosok kolostora, itt találkozott néhány író is, akikbõl az elsõ írócsoportot lehetett volna szervezni. Ez a társaság a szépirodalom mûvelése mellett a tudományok elõmozdításának magja kívánt volna lenni. Pest-Budán Bessenyei olyan kiválóságokra számíthatott, mint Ányos Pál, a költõ, és az akkor már itt mûködött egyetem két olyan professzora, mint a bibliográfus Korányi Pál és az orvos Rácz Sámuel.

84



Másfél évszázad után is igaz, amit Rácz elsõ életrajzírója, a jó nevû természettudós Kátai Gábor, Jász-Nagy-Kun-Szolnok vármegye fõorvosa, az Orvosi Könyvkiadó Társulat egyik alapítója 1859-ben írt a Vasárnapi Újságban: „… igen kevés az, mit e jeles férfiu ifjusága s életkörülményeibõl elmondhatunk…”. 1744. március 30-án született Gyulafehérváron, székely református szülõktõl. A jezsuiták hatására már ifjúkorában katolikus hitre tért. Egyetemi tanulmányait a nagyszombati ars studium után már mint jezsuita novícius, a bécsi egyetem teológiai fakultásán kezdte, ahol egyidejûen jogot is hallgatott. Ez tûnik ki abból a gyászbeszédbõl, ’Oratio’-ból, melyet a kitûnõ kortárs, Koppi Sándor orvosdoktor Budán, 1807-ben az Egyetemi Nyomdában meg is jelentetett. „Nagytudományú és tiszteletreméltó”, de számunkra névtelenül maradt „orvosok tanácsát követve” választotta a medicinát élete céljául. Ezért – egyházi felsõbbségének jóváhagyásával, még felszentelése elõtt – kilépett a rendbõl. Nagynevû orvos tanácsadói nyilván magas pozícióban voltak, mert mint az Oratióból megtudható, a királynõ segítségével nyert felvételt a bécsi Theresianumba, a nemes ifjak nevelõintézetébe, majd megkezdte tanulmányait a bécsi egyetem orvosi karán. A stúdiumot J. A. Bernhard rektorsága idején fejezte be 1773-ban. A kar dékánja ekkor J. Habermann, promotora a kiváló klinikus, Anton de Haën volt. Ugyanekkor tett vizsgát Sonnenfelsnél politikából. Még ugyanazon évben visszatérvén hazájába, Nagybányán lett a császári-királyi bányakamara orvosa. A következõ esztendõben rendes királyi bányakamarai physicusnak nevezték ki. Ekkor nõsült, felesége Rumbach Sebestyén, Pest szabad királyi város rendes physicusának lánya, Borbála. Eredményes munkája, mind az orvosok körében, mind a felsõbbségnél már elismert tudása vezetett 1777-ben a „Medicina Clinica pro Chirurgia” tanítására szóló kinevezéséhez a budai Királyi Tudományegyetemen azzal a határozott feladattal, hogy hazája e mesterségre készülõ ifjúságát magyar nyelven oktassa a tudományokra. A sebészhallgatóknak szóló tanítását Rácz a „Budai Universitasban”, az akkor létesített, immáron hatodik orvoskari tanszéken, 1777. november 1-jén kezdte meg. Mint azt ’A borbélyi tanitásoknak’ 1794-ben megjelent elsõ kötetének74 bevezetõjében megjegyezte: „Ilyen Tanitások ennekelõtte Magyar Országon soha nem voltak”. Azóta az orvosi kar rendkívüli tanáraként mûködött, mint a sebészeti patológia elõadója. Hivatali feladata volt a latinul nem értõ sebészhallgatók számára anyanyelvi elõadások tartása. Valóban õ kezdte magyar nyelven „a borbélyok oktatását belsõ nyavalyákról”, ezt azonban nem magánszorgalomból – vagy mint helyenként olvasni lehetett – a tanrenddel ellentétben és a kormányzattal 74

A mû teljes címe: A borbélyi tanitásoknak elsõ darabja. Az anatomiáról, physiologiáról, pathologiáról, materia medicáról, chirurgiáról, és bábaságról. Pesten, 1794. Trattner. 6 lev., 440 p., 1 lev.

85



szembeszállva, hanem ezen a területen az elõírások szerint. Ez természetesen semmit sem változtatott a magyar orvosi tanítási nyelv más területekre való kiterjesztése és a magyar nyelvû orvosi szakirodalom terén önálló mûvek és fordítások közzétételével elért eredményeinek értékén. Minden orvosi szakágban és minden téren igyekezett a magyar orvosi nyelvet mûvelni. Rácz kinevezésével kapcsolatban írta Toldy Ferenc irodalomtörténetében: „… tanítani kellett, nem volt könyv. Boncz- és élettantól kezdve a kór- és gyógytanig az egész orvostudományt kidolgozta, részint eredeti, részint fordított munkákkal pótolta a hiányt.” Rácz ’A nemes magyar nemzetnek rövid emlékeztetõ beszéd’-ében késõbb is szorgalmazta a magyar tanítási nyelvet: „Magyarországon lehet és kell is magyar nyelvet és magyar tanításokat felállítani” (1780). 1792. december 26-án beadvánnyal fordult a tanügyekkel foglalkozó regnicolaris bizottsághoz, melyben tíz pontba foglalva érveit, szorgalmazta a magyar nyelv használatát a latin helyett, nem csak a tanításban, hanem a vizsgáknál is. Sõt a sebészek számára kiadandó oklevelet is szerette volna magyar nyelven kiállítani. Ennek a kérésnek az elõterjesztésére bíztatta a hallgatókat, az általuk írt kérvényt csatolva a maga beadványához. 1780-ban rendes tanár, s már több munka szerzõje lett. Tanárságát megelõzte elsõ munkája, ’Az emberi élet általános ismeretét tanító könyv’ (1772). Ezt követte az ’Orvosi oktatás’ (1776), amely báró Störck Antal, ausztriai protomedicus 1776-ban Bécsben megjelent könyvének fordítása, a leggyakrabban elõforduló betegségek és azok gyógyszereinek ismertetésével, s magyar és latin neveik jegyzékével.75 A második kiadást (1778) a szerzõ Ürményi Józsefnek ajánlotta, mivel Mária Terézia az õ javaslatára rendelte el, hogy az orvostudományok azon ágát is meg kell Magyarországon honosítani, „melly a falusi borbélyokat oktatná a közönségesebb nyavalyáknak orvoslására”. E munkát Zavira újgörög nyelvû fordításban adta ki 1787-ben.76 A tanárok nagy része, a külföldi egyetemekhez hasonlóan, a pesti orvoskaron is heterogén tárgyakat adott elõ. Rácz tanári pályafutása során saját tárgyain kívül belgyógyászatot, államorvostant, medikusoknak szóló sebészetet és törvényszéki orvostant is elõadott. Mint a sebészeti tanfolyam tanára, még akkor is tovább tanította a belgyógyászatot, amikor 1783-ban az élettan és egyben „felsõbb boncztan” nyilvános rendes tanára lett. Négy ízben volt az orvosi kar dékánja. 75

76

Hasonmás kiadás: Medicinisch-praktischer Unterricht für die Feld- und Landwundärzte der Österreichischen Staaten. Orvosi tanítás, mellyet L. B. Störk Antal … ki-adott, mostan pedig magyarra fordított Rácz Sámuel. Bev.: Back Frigyes. Bp., 1983. SOMKL. 570, 4 p. (Az 1778-as kiadás alapján készült) Zavira, Const. Joan.: Nomenclatura botanica quadrilinguis, sive libellus, in quo nomina diversarum plantarum diversis quatuor idiomatibus, hoc est, graeco veteri et hodierni, latino ac hungarico comprehenduntur. E diversorum botanicorum scriptis collectus in commodum graecae suae nationis. Pestini, 1787. Per Jos. Lettner. 87 p.

86



Munkabírása igen nagy, jövedelme kevés volt. Az 1780-as években az egyetemi tanároknak hivatalos lehetõségük nyílt magánleckék adására, illetve korrepetálásra, bizonyos feltételek betartása mellett. Így tett Rácz Sámuel is, aki a ’Merkur von Ungarn’ 1787. évi folyamának hasábjain hirdette anatómiai magánkurzusát. A rendelet, illetve legfelsõbb elhatározás, mely ezt engedélyezte, 1784-ben kelt és szerény honorárium elfogadását tette lehetõvé („…extra ordinaria collegia erga moderatum honorarium…”). Nem lehetett rossz néven venni, hogy nem csak az asszisztensek, hanem a gyenge fizetésû tanárok is éltek ezzel a lehetõséggel. 1792-ben – bár anyagi helyzetük nem javult – a nyilvános rendes tanárokat a helytartótanács mégis eltiltotta a korrepetálástól, így Rácz Sámuel is abbahagyta magánkurzusait. Egyetemi elfoglaltsága viszont egyre több volt. Plenk távozásával megürült sebészeti tanszékre kiírt pályázat eldõltéig ezt a katedrát is õ töltötte be, folytatva anatómiai és élettani elõadásait, eleget téve korábbi megbízásának az elméleti orvostan elõadásával a sebészeknek tartott tanfolyamon. Ebbõl a korszakából származik Plenk német és latin nyelvû sebészeti munkájának Rácz által készített magyar fordítása ’A borbélyságnak eleji’, melyet „két képekkel és némely hasznos tzikkelyekkel szaporított” 1782-ben a „felbonczolásnak közönséges királyi tanítója”.77 Jelentõs önálló írás a kétkötetes ’A borbélyi tanitásoknak…’ (1794) is, melyben a Bevezetés elõtt a szerzõhöz írt dicsérõ költemények olvashatók. A klinikai tárgyak mellett a törvényszéki orvostant és orvosi rendészetet is tárgyalta, utóbbit kiegészítve a vonatkozó rendeletek és utasítások felsorolásával és magyarázatával. ’Orvosi Praxis’ címen saját magyarázataival adta közzé magyar nyelven Störck egyik munkáját 1801-ben.78 Kevéssé ismeretes az a két munka, amelyet a balatonfüredi savanyúvizekrõl írt, Alexander Arátschy álnéven: ’Anmerkungen über den Füreder Sauerbrunn. Gesammelt und herausgegeben von Alexander Aratschy’ (Pest, 1787) és ’Beschreibung des Füreder Sauerbrunnens’ (1788). * Rácz valamennyi orvosi munkája közül kiemelkednek élettani, kórtani mûvei. A XVIII. század az anatómia diadalútja. Az anatómiából kialakult az anatomia animata, a physiologia. Minél jobban megismerték a 77

78

A mû teljes címe: Plenk, J. J.: A borbélyságnak eleji, mellyeket németül és deákul kiadott ... Magyarra forditotta, két képpel és némely hasznos czikkel szaporitotta Rácz Sámuel. Budán és Pesten, 1782. Weingand és Köpf könyvárusok költségével, nyomt.: Landerer Katalin. VIII, 202, 2 p. Errõl a magyarított és bõvített kiadásról elismerõ recenzió jelent meg az Annalen der Österreichischen Literatur 1802. évi 36. és 37. számában.

87



szervek felépítését, annál nagyobb volt a funkciójuk iránti érdeklõdés. Megszületett az a tan, amely már nem akart spekulációkba bocsátkozni. Az eredetileg anatómus Haller a XVIII. század közepén megírta az élettan elsõ tankönyvét, ezzel utat mutatva a jövendõ kutatások számára. Az élettan önálló diszciplínává alakult. Haller úttörõ munkássága és összegzõ mûvei jelentették az élettani irodalomban a fordulópontot. A bécsi orvosi fakultás tanulmányi rendje Störck 1775-ben kelt utasítása alapján kötelezõvé tette Haller élettani tankönyvét, így vált ez az elõadások alapjává a magyar egyetemen is. Jelen esetben a conformetur egyáltalán nem vált az egyetem hátrányára. Tekintve a bécsi kar akkor már magas színvonalát, elõnyös volt. Nem kevésbé jelentõs volt az az élettani irányzat, amely Hollandiából indulva éppen Van Swieten bécsi elõadásaiban kapott nagy nyilvánosságot. Rácz, aki Bécsben Van Swieten hallgatója volt, megfelelõ formában képviselte mindkét irányzatot. 1789-ben jelent meg Pesten magyar nyelven leghíresebb könyve, „… mellyet a magyar Olvasóknak hasznokra… magyar hazája számára” kiadott, s ez volt ’A physiologiának rövid sommája…’. Ebben a mûben, valamint a késõbb írt ’Notio generalis vitae corporis humani’-ban (1801, bõvített kiadás: 1802), és az ezt 1805-ben követõ ’Notio potentiarum incitantium’-ban kora élettanának összegzését nyújtotta saját véleményének részletes kifejtése mellett. A Physiologia értéke nem egyedül magyar nyelve, hanem éppúgy korszerû tartalma is. A kor szokása szerint a szövegben említett forrásai a legújabbak. A könyv „második Toldaléka” a megírás után megjelent legújabb irodalom eredményeinek ismertetése volt. A könyv nem csak a hallgatóknak szólt, hanem számos megfogalmazásából kitûnõen az orvosoknak is. Ügyelve a teljes megértésre, az általa használt magyar mûszavak latin–görög megfelelõje zárójelben mindenütt megtalálható, szükség szerint a kifejezés német terminusát is közölte. A Physiologiában minden állítást, mely nem tõle származott, irodalmi hivatkozásokkal támasztott alá. Az auktorok között a kor egyetlen jelentõs szerzõje sem hiányzott. Nem csak forrásaira hivatkozott sûrûn, hanem a korban szokatlanul, egyéni módon hívta fel a figyelmet az általa ismertetetteken túlmenõen ajánlott irodalomra: „méltó pedig a szívrõl megolvasni Cowpert, Vieussant, Senevat, Percevalt és Hallert”. Mint ahogy itthon oly kevéssé ismert folyóiratokra is felhívta a figyelmet, mint a Hamburgi Magazin. Nem minden mûvében találunk ilyen, tulajdonképpen még a mai kívánalmaknak is megfelelõ hivatkozásokat. ’A borbélyi tanitások’-ban „… az Auctorokat akiknek munkáiról valamiket költsönöztem, azért nem igen emlegetem, mivel magyarul vagy mindenek egyedül tõlem származtak, vagy leg-alább, mint a Bábaság tõlem jobbittattak meg és igy azokhoz is valami jusst tartok” – írta Pesten, 1794. július 26-án „a könyv-szerzõ”. Az eljárás nyilvánvaló, míg a Physiologia olyan mû, mely a kézikönyv és tankönyv szerepét egyaránt betöltve tudományos igé-

88



nyû, a sebészeknek szóló tankönyv csak a mindennapos felhasználásra szolgáló praktikus ismereteket nyújtja, további elmélyüléshez szükséges hivatkozások feleslegesek. Élettani munkái nem nélkülözték a filozófiai alapokat sem. Mint írta, csak a filozófiai gondolkodáson alapuló természetismeret mentheti meg a medicinát és annak gyakorlatát a veszedelmes tévedésektõl. Az élettant természetfilozófiai szempontból vizsgálta. Ebben bizonyos mértékig Schelling hívének bizonyult, a ’Systema philosophiae naturæ’ és a ’Systema transcendentalis idealismi’ alapján fejtegetve a ’Notio potentiarum’-ban az életjelenségek filozófiai értelmezését. Azok a tudományelméleti fejtegetések, melyekben Rácz elmélyült, azzal a régi problémával is foglalkoztak, mely a medicina helyét próbálta meghatározni a tudományok rendjében. Mindig hangsúlyozta, hogy a „medicina elméleti tudomány, gyakorlatában mégiscsak ars medendi”. A Physiologia pedig kifejezetten, mint természettudomány szerepelt: „physiologia est scientia naturæ…”. Fejtegetéseiben rámutatott az élettan, mint természettudomány és az orvoslás, mint természettudományi gyakorlat összefüggéseire. Rácz továbbgondolta kora élettani teóriáit és kereste a jövõ útját. ’Az újabb Tapasztalatokból Vétetett Tanítások’ címû függelékben azt írta, hogy „ezek a Tanítások már új utat nyitnak arra, hogy a Physiologia ennekutánna még nagyobb tökéletességre vitetõdjék”. A XVII. és XVIII. század filozófiája az elõzõ korszakoknál is közvetlenebbül befolyásolta az orvosi gondolkodást. E befolyás nélkül a hoffmanni iatrofizika-mechanika egyoldalúságában veszett volna el, vagy Stahl vitalizmusa jutott volna teljes uralomra a fizikai, mechanikai gondolkodás rovására. Rácz eklektikus maradt. Descartes nagy vihart kavart tézisét a lélekrõl kellõ kritikával fogadta („Cartesius a lelket fenyõikrahúsba [mandula pinealis] szorította”). Rácz szemléletét a Wolff által közvetített, általa többször citált leibnizi filozófia alakította, mely nem engedett teret annak a teóriának, mely az embert élettelen erõk által mozgatott gépnek képzelte el. Elismerõen regisztrálta Kantnak ama fejtegetéseit, melyek a kor medicinája metodikai határának megismerésére vonatkoztak. A kanti filozófia más követõihez hasonlóan a ratio és az experimentia problémájával foglalkozva maga is arra a meggyõzõdésre jutott, hogy a medicinában csak a kettõ együttesen vezethet célhoz. Külön említésre méltó nála a brownianizmus tárgyalása. John Brown nem mindig úgy szerepel az orvostörténeti irodalomban, mint a medicina klasszikusainak képviselõje. Kicsapongó természete, zajos magánélete nagymértékben rontotta a róla alkotott képet. Mûveinek beható vizsgálata azonban arra mutat, hogy Brown korának jelentõs teoretikusa volt. Szisztémáját az orvostörténelem nem ignorálhatja. Amikor Rácz bizonyos mértékben Brown tanai követõjének bizonyult, nem járt tévúton. A XVIII. század utolsó évtizedében a brownianizmus nem csekély vitát váltott ki. J. P. Frank elismerte, Hufeland elutasította.

89



Rácz nem csak élettani mûveiben foglalt állást az incitabilitás teóriája mellett, hanem az ’Orvosi Praxis’ címû, 1801-ben megjelent könyve második részében közzétette ’A Brown theoriájának rövid sommájá’-t, felsorolva a könyv végén a Brown teóriájából vett állítások cím alatt a latin nyelvû téziseket. Ezek a tézisek Brownnál nem találhatók: úgy tûnik, Rácz saját elméletét tükrözik. A Brown-teóriát, mint írta, „megvitatás” céljából közölte. Rácz óvatos, ha az elmélet nem bizonyul helyesnek, az ódium Browné. ’A physiologiának rövid sommájá’-t mind az orvosi kar tanárai, mind az érdeklõdõ megyei és városi orvosok elismeréssel fogadták. A nagy hírû Földi János orvosdoktor megállapította a Physiologiáról, hogy az „… a mai legnagyobb s tudósabb Irók nagy tudományaival meg-edgyez”. A tankönyvíró tudós tanár korának elismert gyakorló orvosa volt, aki néhány éven keresztül a fõvárosban is kiterjedt praxist folytatott. Van Swieten tanain nevelkedve lelkes híve volt az ágy melletti oktatásnak. Külön megemlítette, hogy mikor II. József „Pestre téteté a Tudományok Universitását… Ispotályt is hozzá adata…”. Midõn 1780-ban a bonctan rendes tanára lett, folytatva a sebészek számára tartott belorvostan oktatását is, ezen túlmenõen a katonai kórházban „nyilvános leczkéket” tartott a betegágy mellett, nem csak sebészek számára. Rácz irodalmi mûvei kitûnõ képét adják a kor klinikai irodalmának. A klinikai esetek leírása, a megfigyelések és a több helyen ismertetett terápia közlése betekintést nyújtanak a hazai klinikum akkori gyakorlatába, egyben képet adva az egyetemi oktatás színvonaláról. A XVIII. század bányaüzemeiben gyakori ólombetegségrõl Magyarországon elsõként számolt be két eset kapcsán az ’Ephemerides Vindobonensis’ 1777-es évfolyamában. Nem véletlen, hogy az akkor hirtelen elterjedt vörhenymegbetegedések szakértõjének tekintették. A skarlatina 1776 táján lépett fel Európában járványos formában. Ekkor Benkõ Sámuel, Borsod megye fõorvosa benyújtotta a helytartótanácshoz ’Novum febris scarlatinae etc.’ címû tanulmányát. Az egyetemnek véleményezésre kiadott írást Rácz a helytartótanács felkérésére 1784-ben lefordította és magyar nyelven ’A skárlátos hidegnek leirása és orvoslása’ címen kiadta. Ebben a fordításban, illetve az ahhoz fûzött magyarázatban olvasható Magyarországon elsõként a skarlát és a diftéria differenciáldiagnosztikája. Egész orvosi irodalmi munkássága a felvilágosodás jegyében alakult. A nép egészségének megõrzése az abszolutisztikus állam érdeke, de felelõssége is. A felvilágosodás medicinájának törekvése a „közjóra és hasznosságra” nemzeti nyelven terjedhet el igazán. Ezért írta ’A borbélyi tanitások’ ajánlásában gróf Szapáry Péternek „A Köz-Jó nagyérdemû nevelõjének”, hogy ennek a munkának a kiadása magyar nyelven a „KözJó-nak… régen óhajtatott”. Tudományát, hazafiságát és a közjónak tett szolgálatát dicsérték kor-

90



társai, költõk, orvosok, tanítványok hozzá intézett verseikben. Akik az elismerõ verseket írták, kiváló költõk, mint Csokonai és Ányos Pál, vagy nagy hírû orvosok, mint Földi János nyelvész és természettudós, Weszprémi István veje, a növénytani nyelvezet megújítója. ’A borbélyi tanitásoknak…’ megjelenésekor, 1794-ben Csokonai Vitéz Mihály így írt: Uram! örvendez a magyar Haza, hogy a mostani Eskuláp fiait hallja Magyar Hangon szólani; Hogy görögmódu ruháit Hippokrates letette, S magyar köntösre váltotta, S már azt is megszerette. Galenus már Pestet lakja, Szólván magyar nyelven a Hangzik a Dunának mindkét Partjain Avicenna. … Hazájának és az Urnak Hive lesz – Csokonai Földi János a Physiologia megjelenését így üdvözölte: Olvass már Magyar, és örülj magadban, Im’ most-is szaporitja Könyved’ egy Könyv Egy könyv melly Magyarul van olly dolgokról, Mellyrõl minden idegent, Magyart nem-is látsz. Egy könyv; olly Tudománnyal, a’mit éppen Kiván a’mi magunk meg-esmérése; És melly, a’mai leg-nagyobb ’s tudósabb Irók’ nagy tudományaival meg-edgyez, És melly, a’ nevekedni jól meg-indult Orvoslás-Tudomány’ tapasztalási Felsõ gráditsain, ma a’ leg-ujabb … Olvass már Magyar, s örülj magadban! Rácz nem fedezett fel semmi újat, de kora egész medicináját követte, mi több, továbbadta. Nem csak mint az ismeretek magyar nyelvû közvetítõje, hanem mint önállóan gondolkodó tudós, képzett klinikus is, figyelemre méltó alakja a magyar medicina történetének.

91





HÍRES KÖNYVEK, HÍRES KÉZIRATOK

Az ókori kultúrák sok orvosa írásba foglalta diagnosztikus és terápiás tapasztalatait, s rögzítette az újabb ismereteket, nem egyszer vaskos írott kötetekben, melyek évezredek múltán nyomtatásban éledtek újjá. A hellén kultúra különösen kedvezett a szakirodalomnak. Nyilván erre célzott Socrates is Euthydimoshoz idézett szavaival: „Minek e sok könyv? Csak nem orvos akarsz lenni? … annyi könyvet írtak már össze az orvosok…”.79 Az újabb s még inkább a legújabb korban nem egy jelentõs orvosi felfedezés nem önálló monográfiában, hanem egy-egy folyóirat néhány lapján kapott publicitást. Nehéz tehát kiragadni azokat a mûveket, melyek a medicina fejlõdésében döntõ fontosságúak. Annál is inkább nehéz, mert minden ilyen disztinkció szükségképpen önkényes. Mégis felsorolhatunk több olyan munkát, melyeknek fontosságát az orvostörténeti irodalom egyértelmûen ítéli meg. Ha Perikles korában sok orvosi könyv volt Görögországban, még többet találunk a császári Rómában. Szellemes öngúnnyal jegyzi meg Galenos: „Igazad van jó Bassiusom, mikor azt mondod, hogy írjak egy kis könyvet saját könyveimrõl…”.80 Ha nem is a legrégibb, a régiek között egyik legbecsesebb emlék az Ebers professzor által 1873-ban lefordított egyiptomi papirusz. Keletkezése a Kr. e. 1500-as évekre tehetõ, mintegy negyvenféle kórképet ír le, ismertetve a terápia különbözõ módjait. A Breasted által 1930-ban lefordított Edwin Smith-papirusszal együtt (nem is szólva itt a többi papiruszról) mély betekintést enged a fáraók korának medicinájába.81 Kérdés, hogy az Ebers-papirusznak volt e befolyása az akkori s a késõbbi egyiptomi medicinára. Az erre vonatkozó adatok hiányosak. 79 80

81

Vö. Xenophon: Memorabilia 1, IV., De factis et dictis Socratis, 2, 10. Vö. Galenos ’De libris propriis liber’ címû mûvével, a Kühn-féle összkiadás (Lipcse, 1821–1833) 19. kötetével A részleteket illetõen utalunk H. Grapow alapvetõ munkájának második kötetére: Von den medizinischen Texten (Berlin, 1955). Kitûnõ képet ad Rembert Watermann monográfiája: Bilder aus dem Lande des Plath und Imhotep (Köln, 1959).

93



AZ ORVOSTUDOMÁNY NAGYJAINAK KÖNYVEIRÕL

Nem kétséges a hippokratesi könyvek óriási hatása. A ’Corpus Hippocraticum’ több mint egy évezreden át volt az orvosi tanulmányok vezérfonala, s nem tekinthette magát tanult orvosnak az, aki nem ismerte azok tartalmát. A középkor mûvelt orvosai többnyire valamelyik hippokratesi könyvhöz írt kommentárjukban csillogtatták meg elméleti ismereteiket. A mû autenticitását illetõen nem sokkal Hippokrates halála után megindult a vita, s napjainkig tartott. Voltak, akik egyszerû vándorsebésznek tartották Hippokratest, aki nem lehetett szerzõje ilyen átfogó tudásról tanúskodó munkáknak, míg mások mitikusnak vélték alakját. Elfogadhatjuk azonban a kortárs Platon tanúságát Hippokrates orvosi személyének hitelességét illetõen. Aristoteles véleménye pedig végleg meg kell gyõzzön bennünket arról, hogy Hippokrates nem egyszerû vándorsebész, s valóban tekintélyes orvos volt, ha a neki tulajdonított – s végeredményben az õ szellemét sugárzó – mûveket nem is mind maga írta. Legvalószínûbb W. H. S. Jones véleménye (az 1923 és 1931 között megjelent négykötetes Hippokrates-fordításának elõszavában), mely szerint a Corpus Hippocraticum tulajdonképpen a kosi orvosi iskola könyvtára, szerzõi a nagy görög orvos és tanítványai. Végleges formáját a Corpus a Kr. e. III. században Alexandriában nyerte. Hippokrates rendkívüli tekintélye magyarázza, hogy valamennyi könyvet az õ neve alatt foglaltak össze. Nyomtatásban az elsõ görög kiadás 1526-ban Velencében jelent meg Aldus gondos kiadásában. Számos görög nyelvû kiadását igen sok latin és már 1555-ben francia nyelvû fordítás követte. Hippokrates halála után mintegy 500 évvel tûnt fel az ókor legtermékenyebb orvosírója, az ugyancsak görögül író Galenos. Legtöbbet olvasott és idézett mûvei az ’Ars medica’ (Mikrotechné) és a ’De usu partium corporis humani’ tizennégy évszázadon át voltak az orvosi tanulmányok forrásai. Utóbbi számos tévedése ellenére is igen figyelemre méltó anatómiai és élettani megfigyeléseket összefoglaló könyv. Összes mûveinek elsõ görög kiadása Velencében 1525-ben, az elsõ latin fordítás még ezt megelõzõen, 1490-ben jelent meg ugyancsak Velencében.

94



A koraközépkor medicinájának legjellemzõbb reprezentánsai az arabok. Avicenna Kánonjáról mondotta a nagynevû belgyógyász, Sir William Osler: „…a legragyogóbb tankönyv, amit valaha írtak”.82 Tény, hogy az európai egyetemek orvosi oktatása az Kr. u. 1020 körül írt ’Canon medicinae’ nélkül egészen a XVI. század végéig elképzelhetetlen. Az elsõ teljes arab kiadás nyomtatásban csak 1593-ban jelent meg Rómában, míg a latin fordítás megjelenésének éve 1473 (Mediolanum). Nagy elterjedését mutatja, hogy latin fordításban még 1500 elõtt tizennégy, 1500 és 1608 között pedig tizenhárom kiadást ért meg, nem számítva az egyes részmûvek szintén nem kisszámú editióját. Az arab orvosok sok klinikai ismerettel rendelkeztek, bonctani tudásuk azonban nem terjedt túl a galenosi anatómián. E téren ugrásszerû fejlõdést Andreas Vesalius ’De humani corporis fabrica…’ címû munkája jelentett (1543). A flamand mûvész, Jan Kalkar remek illusztrációival díszített könyv évszázados tévedéseket oszlatott el. A következõ alapvetõ orvosi mû már nem évszázadokig váratott magára. Egy század sem telt el, s William Harvey könyve – ’Exercitatio anatomica de motu cordis et sanguinis in animalibus’ (Frankfurt, 1628) – lázba hozta az orvosi világot. E kiadásnak az egész világon mindössze 46 példánya ismeretes. A legújabb szövegkiadás Loris Premudának köszönhetõ (Milano, 1957). Még sok olyan orvos van, akit méltatlanul hanyagol el az orvostörténet, jóllehet befolyásuk koruk s a késõbbi korok szellemi életére igen nagy. Juan Huarte az orvosi pszichológia egyik úttörõje volt. Huarte gondolatokban gazdag, éles pszichológiai megfigyelésrõl tanúskodó munkája 1575-ben jelent meg. Címe: ’Examen de ingenios para las sciencias’.83 Szinte természetes, hogy egy orvosi, pszichológiai munka, amely a származástól és társadalmi állástól független szellem és tehetség szupremáciáját hirdeti, a XVI. századbeli Spanyolország hivatalos tudományos köreiben nem részesülhetett kedvezõ fogadtatásban. A mû ui. azzal kezdõdik, hogy megállapítja: lehet valaki bármilyen elõkelõ születésû, járhat a legdrágább iskolákba, ha a tehetsége hiányzik, sohasem viheti semmire a tudományokban. Ez a számunkra magától értetõdõ megállapítás hihetetlenül merészen hangzott a maga korában, s kellemetlenül érintette a társadalmi konvenciókhoz és egyházi elõírásokhoz szigorúan ragaszkodó tudósok – és nem mindig valóban „tudósok” – fülét. Giovanni Battista Morgagni háromkötetes nagy munkájának, ’De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis’ megjelenési éve: 1761. A mû szerzõje 79 éves volt, amikor a kórbonctan fundamentumát jelentõ 82 83

Osler, Sir William: The Evolution of Modern Medicine, (New Haven, 1923) „A tehetség vizsgálata a tudomány szempontjából”

95



könyvét befejezte. Anatómiai gondolkodást vitt a patológiába, s a szervlokalizáció bevezetésével közel hozta egymáshoz a betegség klinikai lefolyását és kórbonctani képét. Morgagni az anatómiai elváltozások részletes morfológiai leírása és analízise mellett sem tévesztette soha szem elõl a klinikai kép teljességét. Minden egyes esetben az anamnézis, részletes tünettan és a dekurzus elõzi meg a kórbonctani leírást. Morgagni könyvével egyidõben publikálta a fiatal bécsi orvos, Leopold Auenbrugger ’Inventum Novum’-át, melyben a percussio, a kopogtatás metodikáját s diagnosztikus alkalmazását írja le. A vékony könyvecske nem sok visszhangra talált akkoriban. Négy évtizednek kellett elmúlnia, míg a kopogtatás diagnosztikus jelentõségét felismerték. Corvisart, Napóleon orvosa figyelt fel az ’Inventum Novum’-ra. Franciára fordította, s most már rövid idõ alatt a medicina azóta is nélkülözhetetlen vizsgáló eljárása lett a könyvben leírt metodika. A XVIII. század második felében még két olyan könyvvel találkozunk, melyeknek nagy hatása az orvostudomány fejlõdésére vitathatatlan. Az egyik William Withering könyve – ’An Account of the Foxglove and Some of its Medical Uses’ (Birmingham, 1785) –, mely a digitalis-kezelés ismertetésével új fejezetet nyitott a szívbetegségek kezelésében. A könyv címlapján olvasható a Withering által választott, Horatiustól vett idézet „nonumque prematur in annum” (hagyd érni kilenc évig) sok modern mû mottójául szolgálhatna. A századvég másik döntõ jelentõségû könyve szintén angol nyelven íródott. Ez Edward Jenner mûve a himlõoltásról: ’An Inquiry into the Causes and Effects of the Variolae Vaccinae’ (London, 1789). Ezek már a felvilágosodás könyvei Európa néhány nyugati országában, mint Weszprémi István korszakot formáló mûvei hazánkban.

96



A HIPPOKRATESI GYÛJTEMÉNY

Mindmáig a legteljesebb a tízkötetes Littré-féle kiadás (elsõ kötete 1839ben, az utolsó 1861-ben hagyta el a nyomdát).84 Emile Littré orvosi diplomájának megszerzése után klasszika-filológiai tanulmányokat folytatott. Az orvosi tudásnak és nyelvészeti felkészültségnek ez a ritka találkozása hozta létre a Corpus Hippocraticum száz év után is ragyogónak bizonyult, ma is standardként használt kiadását. Mítosz és szkepszis között alakult a hippokratesi medicina. Mítosz övezte Hippokrates személyét. Szkepszis fogadta az Apollonra esküt tevõ, a vallás tartalmától mégis elfordult görög orvost, hogy azután tanítása évszázadokig csaknem egyeduralkodóvá váljék az orvosi irodalomban. Mégis a tudomány- és kultúrtörténetben ma sem ritkán találkozunk azzal a képpel, amely az antik orvoslást, következésképpen a középkorit is úgy állítja szembe az újkor orvostudományával, hogy kizárólagosan az utóbbi hozta azt a természettudományos szemléletet, amely a modern medicina fejlõdésének alapja. Valójában nem az újkor orvosai és teoretikusai, még csak nem is a felvilágosodás filozófusai képviselik elõször a teurgikus-mágikus gondolkodás alól felszabadult racionális, a tudományt megalapozó gondolkodást, hanem Hippokrates iskolája. Ki volt hát Hippokrates? Mi a hippokratesi tan lényege? Mit tartalmaznak a hippokratesi írások? Milyen ethoszt hordoz mindmáig a hippokratesi medicina? „Hippokratesrõl nem tudunk mást, csak azt, hogy élt” – írta több mint fél évszázaddal ezelõtt Sigerist. Ma talán egy kicsit többet merünk írni életérõl, igyekezve szétválasztani a személyéhez fûzõdõ legendákat és a több-kevesebb valószínûséggel igazolható ismereteket. Kr. e. 479-ben született Kos szigetén, ahol tanulmányait is kezdte, 84

A legrészletesebb magyar válogatás 1991-ben jelent meg: Kádár Zoltán (szerk.): Válogatások a Hippokratesi Gyûjteménybõl. Bev.: Schultheisz Emil, vál.: Havas László, ford.: Havas László, Németh Béla, Ritoók Zsigmond, közrem.: Szlatky Mária. Bp., 1991. Gondolat. 212 p.

97



majd Athénben folytatta. Itt együtt volt minden nagy, szép és nemes, amit a görög kultúra produkált. Perikles kora volt, a polgári jólét és a mûvészi alkotások ideje, a filozófusok: Socrates, Platon, a költõk: Euripides, Sophokles, Aristophanes, a szobrászok: Pheidias, Polykleitos és a történetíró Thukydides korszaka. Ebben a környezetben élt és tanult az a kétségtelenül történeti személyiség, akinek neve már nem sokkal halála után egy típust jelentett, az elméletben jártas és az orvosi gyakorlatban tapasztalt, mindig a beteg érdekeit elsõsorban szem elõtt tartó szakember típusát: az orvost. A Hippokrates név epitheton ornans-szá vált, így kapta pl. Sydenham az „angol Hippokrates” díszítõjelzõt. Nemcsak eszményítették, mûveit tanították is. A XIII. század közepén II. Frigyes császár a megújított salernói orvosiskolának – amely magának a „Civitas Hippocratica” megtisztelõ címet adta – tanulmányi rendet írván elõ (1240), Hippokrates és Galenos valódi írásainak elõadásáról és magyarázatáról is rendelkezik. Az orvosi fakultások az egész középkor folyamán többé-kevésbé tartották magukat ehhez. Hippokrates még a XVII. században sem veszített aktualitásából. Ismeretes pl. a lipcsei orvosi kar leckerendje. Itt fõkollégiumként a harmadik tanulmányi évben szerepeltek Hippokrates aforizmái a Galenosféle kommentárokkal, míg melléktárgyként a ’Prognosticon’-t adták elõ. Ugyancsak a Prognosticon alapján tartott elõadást Birkmann professzor a würzburgi egyetemen 1604-ben. Életútjáról a források hallgatnak, csak közvetett utalásokra hagyatkozhatunk. Többet és fõleg biztosat tudunk tanítványairól, akik közé tartozott két fia: Thessalos és Drakon, valamint veje, Polybios. Nem kétséges, hogy Athénben Protagoras halála, tehát Kr. e. 411 elõtt a legnagyobb orvosi tekintély volt, 390-ben pedig már mûvészetének közismert képviselõje, az elméleti és gyakorló orvosok példaképe. A legrégebbi irodalmi utalás Hippokrates személyére Platonnál található, különösen a ’Timaios’ tanúskodik arról, hogy Platon több hippokratesi írást is ismert, és a hippokratesi medicina elméletében járatos volt. Hírneve Európa-, majd világszerte elterjedt. Jelentõségét kortársai is felismerték. Platon, mint az orvoslás mûvészét, Pheidiashoz és Polykleitoshoz hasonlítja, Aristoteles mint a „nagy” Hippokratest említi. A görög filozófusok meg akarták ismerni a természetet. Ehhez hozzátartozott az emberi természet megismerésére való törekvésük is. Jól ismert filozófusokról – Alkmaion, Empedokles, Demokritos – tudjuk, hogy nemcsak az egészséges ember természetével foglalkoztak, hanem a betegségek természetére is kíváncsiak lévén, jelentõs orvosi tudásra tettek szert. Erre maga Platon is példa. A természetfilozófusok a kozmoszt mint egységes anyagi egészet fogták fel, és eredetét az õsanyagban keresték. Empedokles (Kr. u. V. század) úgy vélte: a tûz, víz, levegõ és föld az a négy alapanyag, melybõl

98



minden létezõ származik. Ezek változása a mûködés maga. Az orvostanra átvíve ezt az elméletet, a kozmoszt az emberi szervezet, a négy elemet a testnedvek: vér, nyák, sárga és fekete epe váltják fel – mint a testet felépítõ elemek –, amelyeknek primer kvalitásai: a meleg, hideg, száraz és nedves mint jelenség és mint funkció. Ez a nedvtan lehetõséget adott az orvosoknak, hogy Alkmaion erre vonatkozó feltételezésére alapozva a nedvek egyensúlyának tulajdonítsák a test egészséges állapotát, következésképpen egyik vagy másik testnedv túlsúlyát, csökkenését vagy hiányát tegyék felelõssé a megbetegedésért. Nem a látszólag szimpla, kísérletezéssel nem bizonyított, furcsán hangzó nedvtan részletei itt a fontosak, hanem az a máig érvényes gondolat, amely ezen keresztül az egyensúlyt, a testi-lelki harmóniát kereste az egészség, a betegség meghatározásánál, a megelõzés és gyógyítás gyakorlatában. A hippokratesi orvos minden betegséget természetes jelenségként magyarázott, amely a szervezet külsõ és belsõ, vagy csak külsõ és csak belsõ egyensúlyának felbomlása révén keletkezik. A betegség természeti jelenség, törvényszerû lefolyással, ily módon megérthetõ, felfogható, megmagyarázható, prognosztizálható. Ez a hippokratesi medicina lényege. Merész, világi, tudományos szemlélet, máig érvényes. Itt jelenik meg a ráció a tudományos gondolkodásban a maga teljességében. A betegség isteni eredetét elvetették. A legpregnánsabban ezt ’A szent betegségrõl’, az epilepsziáról szóló írás szerzõjének egyetlen mondata fejezi ki: „A szentnek nevezett betegséggel a következõ módon áll a dolog. Nekem semmivel sem látszik istenibbnek a többinél és szentebbnek sem, hanem megvan a maga természete és az oka…”. A hippokratesi korszak képviselõi, orvosok és filozófusok, nevesek és névtelenek teszik fel azokat a csaknem egyértelmûen fogalmazott kérdéseket az anyag természetére és a természeti jelenségekre, beleértve a betegség okaira és keletkezésére vonatkozókat is, amelyekre a válasz egy részét megadván, másik részét késõbbi századok kutatói adják meg. Talán merész, de nem alaptalan kijelentés: az európai „tudományos forradalom programját” már a görög felvilágosodás korának természet- és orvosbölcseleti kérdései határozták meg. Ezen az sem változtat, hogy a kísérletezés nemigen tartozott a hippokratesi medicina fegyvertárába. A V–IV. századi hellén gondolkodás jellemzõje a természettani ismeretekben is az a logikai szigor, mérték és rend iránti érzék, amely az európai kultúra sajátosságává vált. A kauzalitást keresõ, összefüggéseket fürkészõ kérdések lényege a századok folyamán alig változott. Ez azt is jelenti, hogy a Hippokratesi Gyûjtemény jelentõsége több mint orvostörténeti, illetve filológiai: ez európai filozófia- és mûvelõdéstörténet is. A tudományos empirizmusra felépített racionális gondolkodásmód hozza össze a medicina és logika közötti, ezentúl már nélkülözhetetlen, szoros kapcsolatot, amely az orvostanban is természettudományos világkép ki-

99



alakításához vezethetett. Az értelem el nem hanyagolható megismerési tényezõ az érzéki lét világán belül. Ez a hippokratesi ismerettan lényege, amely végigvonul jóformán minden könyvön, csaknem függetlenül tartalmától és keletkezési idejétõl. Sok hippokratesi írás állapít meg világos összefüggést a természet tényezõi és a szervezet között. Ez az összefüggés azonban nem statikus, hanem különbözõ okoknál fogva különbözõ mértékben változó. A változások módosulásokat, különbözõségeket eredményeznek, amelyek az ember egészségét vagy betegségét alakítják. A görög felvilágosodás orvosa, ami ismereteinek alapforrásait illeti, szenzualistának vallotta magát, a külvilág valóságát illetõen pedig realistának. Világos tehát, hogy a diagnosztikában és bizonyos mértékig a prognosztikában tekintettel volt a beteg szubjektív állapotára. Gyógyító javaslatait, igen helyesen, mégsem csak erre alapozta. Terápiás tervét az objektív kép, a környezet és személyes készségének, tudásának és saját aktuális helyzetének megfelelõen alakította. Az orvos célja meghatározni a belsõ körülményeket, felhívni a figyelmet a külvilág és az ember között fennálló viszonyokra, vizsgálni a testi-lelki összefüggéseket, figyelmeztetni a bekövetkezhetõ és várható betegségekre, azok jeleire, tüneteik változásaira, a betegségek lefolyásának prognosztizálására. Mindez együttesen alapul szolgál a kezeléshez vagy a kezelés megtagadásához. Teljes kép bontakozik ki a Gyûjtemény írásaiban az orvosról. Mint minden mûvészetet és mesterséget, az orvoslást is meg kell tanulni. E célból olyan tekintélyes mesterhez kell fordulni, aki a tudás birtokában van, ezt átadni képes és hajlandó. Mint ahogy mindenkinek joga volt szabadon gyógyítani, minden tapasztalt orvosnak jogában állott tanítani, megválasztva a maga tanulóját vagy tanulóit. Így jöttek létre azok a mûhelyek, iskolák, amelyek közül a leghosszabb ideig tartó befolyást a tudományra a kosi iskola gyakorolta. Mindig problémát jelentett a jó orvosoknak tekintélyük megóvása. Mindenféle kontár, kuruzsló szédítette a szerencsétlen embereket, nemegyszer beteggé téve egészségest, csodás gyógyulást ígérve betegeknek, akárcsak ma. Nemritkán az orvosok saját soraiban is akadt fekete bárány, akik ellen azonban a zárt, családhoz hasonló „iskola” jelentõs védelmet nyújtott. A valódi veszélyt a szabadon garázdálkodó kuruzsló jelentette. Egyebek között a ’Törvény’ címû irat szól róluk, míg ’Az orvosi szakmáról’ írott könyv az orvos-beteg kapcsolat kívánatos belsõ és külsõ formáit, az orvos helyes magatartását taglalja. Erkölcsi magasság és jó megjelenés egyaránt nélkülözhetetlen, s mindez mindig a beteg javára, de nem függetlenül az orvos megélhetésétõl és a jó hírnév megszerzésétõl. E kor görög orvosa nem volt pap, nem akart csodát tenni. Mesterember volt, de mûvészi munkát végzett értelemmel, tudással, filozófiai ismeretekkel és rétori felkészültséggel. Cselekedeteit meg kellett indokolnia, teóriáját

100


ELÕSZÓ. Color profile: Disabled Composite Default screen

Recommend Documents