Color profile: Disabled Composite Default screen. 440 Lobbanékony és bölcselkedõ ember (az acer szó egyben indulatosságot, lobbanékonyságot

Color profile: Disabled Composite Default screen

alapját, de fejtegetései még valóban nem egészen világosak. Nem volt azonban teljesen igaza Hallernek akkor, amikor ezt a szellemes teoretikust és kitûnõ gyakorló orvost „homo acris et metaphysicusnak”440 nevezte. Jóllehet Stahl fogalmazása és írásmódja némely helyen talán késõbbi mûveiben sem eléggé világos, s teóriája tényleg szintetikus természetfilozófián nyugszik, nem öncélú metafizikus. Indulatossága pedig, amire Haller „acris” jelzõje utal, igazán nem befolyásolta írásainak lényegét, melyeket egyébként igen nyugodt hangvétel jellemez; legfeljebb elõadásaiban lehetett a kortárs számára kellemetlen. 1684-ben avatták az orvostudományok doktorává Jénában, közvetlenül utána habilitált. Praxisában és egyetemi elõadásaiban – már magántanárként a teoretikus medicináról praelegált – rövidesen olyan sikerei voltak, hogy híre az uralkodóherceghez is eljutott. Johann Ernst 1687-ben udvari orvosnak hívta meg Weimarba. Itt hét évet töltött. Híre egyre növekedett. 1695 nyarán kerül ordinariusként Halléba, s a következõ szemeszterben már a hallei egyetem orvosi karának decanusa. 22 évig volt Halléban egyetemi tanár. Idõközben régi barátjával, az ugyancsak Halléban tanárkodó F. Hoffmann-nal összekülönbözik. Talán ez a körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy elfogadja a porosz király ajánlatát. 1715-ben I. Frigyes Vilmos hívására Berlinbe megy mint udvari orvos. Még ugyanazon évben a legfelsõbb porosz egészségügyi hatóság, a Collegium medicum elnöke lett, mely pozícióját egészen 1734. május 14-én bekövetkezett haláláig megtartotta. Stahl munkásságának értékelése – phlogiston-elméletével és a fémek rokonságára vonatkozó vizsgálataival a kémia történetének is fontos szereplõje – az orvostudomány történetében többszöri változáson ment át. Az évszázadok folyamán tanait egyszer a „pietizmus hatása alatt létrejött”, minden természettudományi alapot és nézõpontot nélkülözõ orvosi szemléletnek,441 másszor pedig éppen ellenkezõen, „minden immaterialis substantia híján levõ mechanikus physiologiai magyarázat”-nak tartják.442 Mai szemmel nézve Stahl munkásságát nem kétséges, hogy az általa képviselt vitalizmus klasszikusan idealista természetfilozófiai álláspont. Az sem vitás azonban, hogy jóllehet szisztémája a medicinában akkor divatos mechanisztikus felfogás ellen fordul, nem merev „antimechanista”, mint ahogy azt nem egy kortársa, különösen Roschlaub véli. Az emberi organizmus problematikáját még Jénában nagyobb hallgatóság elõtt tartott elõadásaiban többször érinti az 1683–86-os években, 440

441 442

„Lobbanékony és bölcselkedõ ember” (az acer szó egyben indulatosságot, lobbanékonyságot is jelent). Haller erre is utal. Sprengel, K.: Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneykunde (Halle, 1828) Richard Koch. = Sudhoff Archiv für Geschichte der Medizin 19 (1926) pp. 20–50.

301

301 D:\!WINDOWS\Schulteisz - Orvosi muvelodes\Schulteisz - Orvosi muvelodes.vp 2006. Æprilis 19. 14:15:27


amint erre ’Theoria medica vara’443 címû mûvében maga is utal. Jellemzõ a stahli vitalizmus – vagy ahogy Gottlieb írja: „dynamismus” – Janus-arcára, hogy míg egyfelõl harcol az életmûködések egyoldalú mechanisztikus magyarázata ellen, amelyet – helyesen – nem tart kielégítõnek az élettani-kórtani jelenségek magyarázatára, másfelõl az „animiának”, mint biológiai posztulátumnak rendszerében való szinte egyeduralma szükségképpeni akadálya volt annak, hogy szisztémája utat engedjen az orvostudományban a tisztán természettudományos diszciplínák és az anatómia befolyásának. Az „animia immanens” irányító és gyógyító erejének ilyetén való felfogása odáig vezetett, hogy Stahl, aki oly behatóan foglalkozott kémiával, az orvostudományban a vegyészetnek és farmakoterápiának igen alárendelt szerepet juttatott. Az életfolyamatokat reguláló, alakító és a regenerációt serkentõ erõközpont, amelynek mûködése az oeconomia vitalis fenntartására irányul, gyógyszeresen nem befolyásolható. Sõt, nem is célszerû befolyásolni. A láz pl. szerinte a vitális princípum által létrehozott, a gyógyulás szolgálatában álló jelenség, amelyet chinakéreggel visszaszorítani – miként az akkoriban már elterjedt szokás volt – nem szabad.444 Élettani elképzeléseit messzemenõen befolyásolta William Harvey. Az egyes szervek és szervrendszerek szinergetikus mûködése az emberi szervezetben – írja ’Theoria medica vara’ címû összefoglaló munkájának egyik tanulmányában – a nagyvérkör mûködéséhez hasonló. Ami az orvosi praxist illeti, ebben elméletei jóval kevésbé jutottak kifejezésre. Inkább gazdag tapasztalataira támaszkodott. Különösen jelentõs kiváltó, fenntartó és patoplasztikus befolyást tulajdonított a lelki behatásoknak. Ezt fejtegeti, miközben a gyakorló orvos teendõit tárgyalja ’De visitatione aegrorum’445 címû rövid tanulmánya is. Egyes betegségek gyógyításában a pszichoterápia a döntõ. Máskor az organikus betegség, esetleg trauma által okozott pszichés elváltozások megszüntetése lesz az orvos feladata. Ehhez azonban egyaránt járatosnak kell lenni mind a testi tünetek diagnosztikájában és kezelésében, mind pedig a pszichoterápiában. A tapasztalt orvos mûvészi feladata a pszichoterápiára alkalmas betegek érzelmi életének megfelelõ befolyásolása. Ennek feltétele természetesen az önismeret: „Nemo animi affectus bene cognoscere potest, nisi cognoscat se ipsum”446 – idézi Stahl a delphói Apollo-templom homlokzatának feliratát. Stahl valóban jó pszichológiai és a kornak megfelelõ pszichiátriai felkészültségrõl tesz tanúságot. Azt a felfogást azonban, 443 444 445 446

„Egy téves orvosi elmélet” (Halle, 1707) Lásd erre vonatkozóan ’De synergeia naturæ in medendi’ címû mûvét „A betegek megtekintésérõl (vizsgálatáról)” (Halle, 1703) „Senki sem ismerheti meg jól a lélek érzéseit, ha önmagát nem ismeri”

302



amely szerint ilyen irányú munkássága a pszichiátria történetében új korszak kezdetét jelentené, amint az néhány helyen olvasható, nemigen lehet osztani.447 Stahl rendkívül termékeny orvosíró volt. A már idézett monográfiákon kívül mintegy 240 kisebb disszertáció, kazuisztikus közlemény és rövid tanulmány származik tollából. Jóllehet, tanítványainak száma aránylag nem volt nagy, elmélete nyomot hagyott a XVIII. század orvosi gondolkodásán. Magyar származású tanítványai közé tartozott a soproni születésû Liebezeit Zsigmond, aki Halléban doktorált 1713-ban. Hazatérve, Sopron város fõorvosa lett.448 Stahl hallgatója, tanainak követõje és bizonyos mértékben interpretátora, Schwartz Theophil János, aki ugyancsak Halléban promoveált 1714-ben. Visszatérve szülõföldjére, Pozsonyban telepedett le mint gyakorló orvos. Közvetlen magyar tanítványainak munkásságánál jóval nagyobb jelentõségû azoknak a magyar orvosoknak a mûködése, akik teóriájának jó ismerõi és követõi lévén a hazai orvostanba vitték át a vitalizmus elméletét. Különösen Rácz Sámuel és Széky János Károly voltak a Stahl-féle rendszer hazai recipiensei és interpretálói. Rácz élettani munkáiból egyértelmûen kitûnik az anima (natura) meghatározó szerepe. Ügyel arra, hogy elkerülje az immateriális erõ, a „Lebenskraft”, vis vitalis ontológiai meghatározását és nem veti el teljesen egyes folyamatok mechanisztikus magyarázatát sem. Ilyen értelemben eklektikus, aki nem fordítja szembe Stahlt Hoffmann-nal. Kevésbé ismeretes Széky János Károly ez irányú munkássága, holott a késõi vitalizmus igen jellemzõ munkája.

448

Lásd újabban: A. Szála Erzsébet: Sopron városi fõorvosa, Liebezeit Zsigmond György. In: uõ.: Nyugat-Magyarország mûvelõdés- és ipartörténetébõl. Piliscsaba – Sopron, 2004. MATI–Nyugat-Magyarországi Egyetem. pp. 85–91.

303



EGY MAGYAR KARANTÉNORVOS A XVIII. SZÁZADBAN

A XVIII. század orvosi, és az ettõl csaknem elválaszthatalan egyetemi életének egyik igen jellemzõ vonása a peregrináció. A diákok idegenbe vándorolva, gyakran több külföldi egyetemen folytatták tanulmányaikat. Ez a vándorlás részben szükségszerû volt, mint a magyar protestáns diákok esetében, részben a jobb tanulási lehetõség keresésével, egy-egy nagy tudományú, szakmájában híressé vált professzor vonzásával volt magyarázható. Tudjuk, hogy a vallási türelmetlenség a protestáns tanulókat még a XVIII. század második felében is távol tartotta a bécsi és az újonnan alapított nagyszombati orvosi fakultástól. Jóllehet az utóbbi kar már Van Swieten liberális gondolkodásának köszönhette létét, a protestánsoknak kezdetben itt is igen nagy nehézségeik voltak. Nagy harcok után csak 1772-ben sikerült egy protestáns licentiatus medicinae-nek, Ugrótzy Mihálynak a doktori kalapot elnyernie. A század elsõ felében tehát a protestáns magyar orvosjelölt elõtt csak egy út volt nyitva, s ez külföldre vezetett, ahol stúdiumait zavartalanul folytathatta. Egyes külföldi egyetemek vallási türelmességére jellemzõ, hogy még az egyébként szigorúan katolikus paduai egyetem sem zárkózott el a nem katolikus hallgatók doktorrá avatása elõl. Ebben a korban a tanulni vágyó magyar ifjak már nem elsõsorban Itália egyetemeit látogatták, hanem leginkább Németország és Hollandia egyetemein folytatták tanulmányaikat. A külföldi egyetemeken végzett magyar orvosok zöme visszatért hazájába, és itt folytatta orvosi tevékenységét. Diplomájuk elnyerése után azonban sokan abban az országban kezdték meg tudományos, illetve gyakorló orvosi munkájukat, vagy egy másik külföldi országban telepedtek le. Közülük nem egy jelentõs szerepet töltött be Európa szellemi életében. Így lett a peregrinációból emigráció. A magyar orvosok kivándorlása a XVIII. században túlnyomóan Oroszországba irányult. Ez az akkor hirtelen fejlõdésnek indult ország –

304



a korabeli magyar sajtó beszámol a példátlan tudományos fellendülésrõl – a gyors elõrehaladás lehetõségével vonzotta a magyar orvosokat. Az Oroszországban a XVII–XIX. században nagy karriert befutott legjelentõsebb magyar orvosok életérõl és mûködésérõl – Tardy Lajossal írt – könyvünkben már beszámoltunk.449 További kutatásaink során újabb, eddig alig vagy egyáltalán nem ismert oroszországi magyar orvosok után kutattunk. Így bukkantunk Fábry Jánosra. A Besztercebányán 1698-ban született Fábry János széles érdeklõdési körû ifjú volt. Egyetemi tanulmányait a jénai filozófiai fakultáson kezdte, ahová az egyetemi anyakönyv tanúsága szerint 1719. május 31-én iratkozott be. 1723-ban már Halléban találjuk, ahol immatrikulációja a teológiai karon 1723. április 26-án történt. Teológiai tanulmányait Kielben fejezte be 1729-ben. A kor szokása szerint a stúdiumok végét nem követte nyomban a doktori promotio. Fábry teológiai doktori disszertációja is csak 1731-ben jelent meg. Ezt megelõzõen azonban Jénában 1730-ban filozófiai doktorátust tett. Új, elmélyült humanista stúdiumainak befejeztével fordult érdeklõdése a medicina felé, amelynek egyik világhírû központja akkor a Saale menti Halle egyeteme volt. Ennek orvosi karára iratkozott be Fábry, itt avatták orvosdoktorrá. Orvosdoktori disszertációja 1737-ben jelent meg ’De adamante’450 címen. Ez az értekezés nagyobbára mineralógiai jellegû, de nem nélkülözi a tárgy par excellence orvosi vonatkozásait sem. Bõvebb ismertetése külön tanulmányt igényelne. Elég annyit megjegyeznünk, hogy a nagynevû J. H. Schulze elnöklete alatt megvédett dolgozat egy racionalista, természettudományosan gondolkodó orvos szellemét tükrözi. Hogy Fábryt tanárai milyen nagyra értékelték, azt az ítéletében igen szigorúnak ismert Friedrich Hoffmann professzor elismerése bizonyítja. Az elismerés annál jelentõsebb, mert Hoffmann valóban a XVIII. század egyik legnagyobb orvosa, tudományának világszerte elismert mûvelõje, és hallgatói által rendkívül kedvelt és tisztelt oktatója, mint farmakológus pedig az ásványvizek analízisének mestere volt. Az ásványtan iránti érdeklõdése magyarázza több tanítványának, így Fábrynak mineralógiai vonatkozású disszertációját. Mint klinikus Boerhaave követõje és Stahl riválisa. Az orvostörténet Hoffmannt önálló rendszeralkotóként tartja nyilván. Ha mechanikai-matematikai szisztémáját nem is tekinthetjük kielégítõ teóriának – a többi szisztematikusé sem volt az –, kétségtelen, hogy közvetlenül és jelentõsen befolyásolta kora európai medicináját. E nagy tudású és kortársai által kiváló jellemûnek ismert tudós Fábryról alkotott 449

450

Schultheisz E. – Tardy L.: Fejezetek az orosz–magyar orvosi kapcsolatok múltjából. Bp., 1960. Medicina. 199 p. „A gyémántról”

305



kedvezõ véleménye – ismerve Hoffmann levelezését – nem lehetett indokolatlan vagy túlzó. Hoffmann Fábryhoz intézett, ennek disszertációjával együtt kinyomtatott latin nyelvû üdvözlõ sorait – miután azok Fábry személyén túlmenõen a peregrináló magyar orvost általában is jellemzik – érdemesnek tartjuk magyar fordításban teljes terjedelmében közzétenni: „A nagynevû és nagy tudományú (Fábry János) jelölt úrnak Hoffmann Frigyes titkos tanácsos és királyi fõorvos, a Frigyes Egyetem seniora Ha már akkor megszerettelek Téged, midõn elõször léptél be hozzám, s felfedted elõttem szándékodat, mely szerint nálunk kívánod orvosi tanulmányaidat elvégezni, még kevésbé tudtam ellenállni annak, hogy irántad való szeretetemnek napról napra több teret ne engedjek, midõn láttam abbeli, szinte hihetetlen igyekezetedet, mellyel azt, amibe csak belefogsz, igyekszel sietve végre is hajtani. Nem repültél ugyan a megtisztelõ fokozatok csúcsára, de úgy akartad, hogy a törvényes fokozatok megtartásával érj oda fel, kellõ érettséggel. S én ezt megtiszteltetésnek szánom számodra, s követendõ példaként állítom azok elé, akik vagy saját maguk is szerfelett sietnek, vagy környezetük tanácsai s ösztökélései siettetik õket. Miután hazádból – amely a legkitûnõbb tehetségû fiait bízza reánk – útrakelve elég sok esztendõt töltöttél el a nagy hírû jénai egyetemen a filozófia és a széptudományok tanulmányinak szentelve magadat, s onnan tíz esztendõvel ezelõtt dicséretes fokozattal hoztad el tudományod közérvényû bizonyítványát, befogadott Téged onnan jövet a mi Frigyes Egyetemünk, ahová azért jöttél, hogy lelkedet a legkiválóbb tanításokkal tápláld. Te annyira távol maradtál azoktól, akik szinte meghalnak a honvágytól akkor, amikor esetleg már három esztendeje nem látták a hazai tûzhelyük füstjét. Nem, mert Te még csak akkor kívántad meg igazán azt, hogy magad mérd fel a mûvelt Európa hatalmas távolságait, s nemes ifjakhoz csatlakoztál, akikkel együtt megszemlélted Franciaországot és Belgiumot, innen pedig Németország sok oly tartományán keresztül tovább utaztál az új Athénbe, avagy tán inkább új Alexandriát mondhatnék, amikor a legdicsõbb uralkodónak, Péternek nevével jeles és halhatatlan bõkezûségével megalapított és felékesített városról szólok, ahol sok éven át idõztél, majd onnan a holsteini, végül pedig a mi múzsáinkhoz tértél vissza. Azt pedig, hogy mennyire vált hasznodra a széptudományok és az orvostani tanulmányok területén annyi éven át elvégzett kemény munkád, jól megismerték mindazok, akikkel csak érintkeztél, s meg is fogják ismerni mindazok, akik közt a továbbiakban élni fogsz. S én üdvözlöm benned azt a kiváló elmét, mely annyi éven át, olyan fáradhatatlan igyekezettel vásárolgatta össze szinte szenvedéllyel a hasznos tudományokat, s ezáltal olyan gazdagságra tett szert, amely ha egyszer elkez-

306



dett a miénk lenni, többé soha meg nem válik tõlünk. Köszöntelek ama megtisztelõ fokozatok miatt, melyeket a legméltóbbként szereztél meg, s kérem az Istent, hogy hozzanak számodra szerencsét és boldogulást, azoknak pedig, akik Reád bízzák majd magukat, vagyis a betegeknek, legyenek azok mindenkor gyógyulásukra és javukra. És Õ adja meg bõkezûen a lehetõ legnagyobb jutalmat, amelyet erényeid csak megérdemelnek. Isten veled! 1737. április 25-én.” Hoffmann gratulációs írása Fábry életútjának is egyik forrása. Kitûnik ebbõl, hogy még peregrinációja idején, jóval orvosi promotiója elõtt nyugat-európai – franciaországi, belgiumi stb. – körútjának mintegy befejezéseképpen, már járt Pétervárott. Innen tért azután vissza Holsteinbe, a kieli egyetemre, majd Halléba. Második és egyúttal végleges oroszországi tartózkodására öt évvel orvosdoktorrá avatása után került sor. Abban, hogy Fábry mûködésének színhelyéül Oroszországot választotta, nyilvánvalóan szerepe volt Friedrich Hoffmann-nak is, akinek igen sok tanítványa ment Oroszországba. Többek között a Blumentrost testvérek, akik a pétervári császári akadémia alapítói között szerepeltek. J. D. Blumentrost 1718-tól a pétervári Orvosi Fõhatóság elnöke, L. B. Blumentrost pedig az akadémia elsõ elnöke (1724–25). Hoffmann professzort 1731-ben a pétervári Orvosi Fõhatóság arra kéri, hogy javasoljon az orosz hadsereg számára hat kiválóan képzett orvost. A Hoffmann által megnevezettek listája nem maradt fenn, de valószínû, hogy az ajánlottak között volt Fábry dr. is. Mi volt az elõzménye Fábry János oroszországi vesztegzár-orvosi mûködésének? Visnyakov törökországi követ jelentette, hogy egy 1742. szeptember 30-i ukáz elrendelte, hogy Ukrajnába, valamint a Don vidékére egy-egy orvost és két-két felcsert rendeljenek ki. Ennek a rendelkezésnek alapján került 1742. december 8-án Kijevbe Fábry János mint a déli, veszélyeztetett határszél járványvédelmének irányítója. Beosztottai az országos népfelkelõ ezredek állományából odavezényelt ezredfelcserek voltak. Az Orvosi Fõhatóság ezek számára orosz és német nyelvû instrukciókat adott ki. Fábry közvetlenül Mihail Ivanovics Leontyev kijevi fõkormányzónak volt alárendelve. Évi fizetése a hadosztályorvosokéhoz hasonlóan 600 rubel. Szolgálatára két tisztiszolga állott. A beosztott felcserek, Kelling és Thomas Engel fizetése 180 rubel; nekik egyegy tisztiszolga járt. Míg Olaszországban az elsõ karanténeket a XIV. század második felében állították fel (1374: Reggio-Modena, 1377: Raguza), és a XV–XVI. században Nyugat- és Közép-Európa legtöbb járványveszélyeztetett vidékén megtaláljuk, addig Kelet-Európában – így Oroszországban is – a cordon sanitaire-t, valamint a központilag szervezett és irányított ún. veszteglõintézeteket csak jóval késõbb állították fel. Egészen a XVIII. századig a kor színvonalán álló, de helyi jellegû védõintézkedésekkel

307



(egyes utak lezárása stb.) igyekeztek a járványok behurcolását megakadályozni. Herberstein Siegmund, aki 1518-ban és 1525-ben követként utazta be Oroszországot írja: „jóllehet az oroszok igen egészséges helyeken élnek, mégis mikor Novgorodban, Szmolenszkben vagy Pszkovban járvány dühöng, az onnan érkezõket nem engedik be a városaikba…”. Közép-Európában a vesztegzár mint a pestis elleni központi óvintézkedés elõször I. Ferdinánd Stájerország részére 1521. szeptember 15-én kiadott pátensében jelenik meg. Az 1562-ben megjelent ’Ordo pestis’, amely a pestis elleni védekezés valamennyi fontos elvét – a karantént is beleértve – tartalmazza, bizonyos mértékig már hazánkra is vonatkozik. Különös fontosságú ez a rendelet azáltal, hogy mintául szolgált minden közép- és kelet-európai járványutasítás, így az oroszországi számára is. Ez a klasszikus pestisrendelet szigorúan a vesztegzár és veszteglõ-intézet intézményéhez ragaszkodik. Az említett Ordo pestis alapján születik a XVII. századi nagy pestisjárvány idején a Kollonich bíbornok, államminiszter által kiadott, hazánkra vonatkozó 1692. évi szigorú karantén-utasítás.451 Minden kétséget kizáróan ennek és az 1710. évi bécsi megújított Infectionsordnungnak alapján lát napvilágot II. Péter orosz cár rendkívül fontos törvényhozói aktusa, amely általánosítja, illetve központosítja és jogszabály formájába önti a járványok elleni küzdelem addigi oroszországi tapasztalatát. A cár 1728. szeptember 12-én adta ki nevezetes rendeletét, amely a következõ szavakkal kezdõdik: „valamennyi kormányzóhoz és vajdához, miként kell eljárniuk” (ti. járvány idején). A központi intézkedések gyakorlati megvalósítása azonban még évekig váratott magára. Az elsõ erre vonatkozó kezdeményezésekkel 1738ban találkozunk, amikor is az orosz–török háború idején egyre gyakrabban, 1740-ben pedig különös hevességgel pusztítottak a járványos betegségek – elsõsorban a pestis – a déli határszélen. Ekkor merült fel a gondolat, hogy Ukrajna Podóliával és Volhíniával közös határa mentén állandó karantént állítsanak fel. A veszteglõintézet tényleges felállítására azonban csak 1742-ben kerül sor, amikor a járvány hirtelen felerõsödött. Fábry Jánost kifejezetten ennek a központi veszteglõintézetnek és határzárnak a vezetésére hívták meg a „határvidék orvosa” címmel. Székhelye Kijev, az általa irányított karanténrendszer központja pedig Vaszilkovo. Itt halt meg 1750-ben. Egykorú forrásaink egybehangzóan mutatnak rá Fábry karanténorvosi tevékenységének úttörõ szerepére. Csisztovics, a korábbi neves orosz orvostörténész szerint is kétségtelenül õ volt az elsõ orosz „központi veszteglõintézet” szervezõje és elsõ vezetõje. 451

Utilissima cautela tempore pestis expansis Camerae Hungariae Posoniensis in lucem data – Ordo pestis a Cardinale Comite a Kollonich conditus

308



A karanténnek – még az újkorban is! – neves orvosok között is számos ellenzõje akadt. Az orosz kormányzatnak – még az 1830. évi kolerajárvány idején elrendelt vesztegzár-intézkedések alkalmával is – külön harcot kellett vívnia sok, a karantén jelentõségét lebecsülõ orvossal szemben. Ennek ismeretében különösen nagyra kell értékelni Fábry szerepét, aki a XVIII. század közepén oly maradandó hatással és kiemelkedõ eredménnyel szervezte és vezette a déli határon felállított központi veszteglõintézetet.

309



KERESZTURI FERENC ÉS A MEDICINA OROSZORSZÁGBAN

A régi orosz és magyar medicina legjelentõsebb közös magyar–orosz személyisége, Kereszturi Ferenc 1738. május 28-án született, egyes adatok szerint Kassa környékén, mások szerint Sárospatakon. Orosz életrajzírói egyöntetûen azt írják, hogy szülei nemesemberek voltak, akiket ugyan korán elvesztett, de mégis sikerült jó neveléshez jutnia. Fiatal korában fõleg a latin nyelv tanulásával foglalkozott, és azt tökéletesen elsajátította. Sajnos a szûkszavú sárospataki feljegyzésbõl nem tûnik ki, hogy 1756. március 24-én történt beiratkozása után meddig volt a fõiskola növendéke. A feljegyzésbõl következtethetõen, mielõtt Moszkvába érkezett rövidebb-hosszabb ideig Lengyelországban is idõzött; lehetséges, hogy orvosi tanulmányait itt kezdte meg. 1762-ben tûnik fel Moszkvában. Szeptember 10-tõl kezdve a moszkvai orvosképzõ iskola növendéke, 1763-ban már alorvos, 1764. június 11-én pedig megkapja orvosi oklevelét. Diplomájának kézhezvétele után egy hónappal már a dél-ukrajnai Bahmut városába kap kinevezést mint vesztegzár-orvos, évi 180 rubel fizetéssel. Kereszturi azonban nem szándékozott huzamosabb idõt tölteni ebben a beosztásban. Anatómiai érdeklõdése már a korai idõszakban is túlnyomó volt, ami kitûnik V. E. Adodurovhoz, a moszkvai egyetem kurátorához írt levelébõl, melyben azt kéri, hogy nevezzék ki a moszkvai orvoskar prosectorává. Ez jelentõs állás volt, hiszen a nyugati államokat jócskán megelõzve Kondoide, orosz birodalmi fõorvos volt az, aki a kórházakban elrendelte a kötelezõ boncolást. Kereszturi moszkvai tanulmányainak esztendei alatt Adodurov személyében is hathatós pártfogóra, tehetségének elismerõjére tett szert, mert az egyetem kurátora a kérelmet pártfogó levél kíséretében továbbküldte Cserkaszov báróhoz, a birodalmi orvoskollégium elnökéhez. A gyakorló orvosok ugyanis ez utóbbi fõhatóság alá tartoztak, míg az egyetemek orvoskarain mûködõ pedagógus-orvosok az egyetem kurátorának, illetve a minisztériumnak voltak alárendelve.

310



Cserkaszov azt válaszolta, hogy Kereszturit csak abban az esetben engedheti át az egyetemnek, ha alaposan megindokolt kérelmet terjeszt elõ. Kereszturi hamarosan megfogadja a tanácsot, és benyújtja folyamodványát, melyben betegségére hivatkozik. Azt a választ kapja, hogy egészségi állapotára vonatkozó állításait kellõ orvosi szakvéleménnyel támassza alá. Erre beterjeszti a báró Asch Péter professzor és Minau Krisztián törzsorvos által kiállított szakvéleményt, melybõl kitûnik, hogy Kereszturi Franc Francevics epeút-obstrukcióban szenved, melytõl gyakran sárgasága és igen heves kólikája van. E betegségek jeleit arcán viseli, míg teste gyengeségrõl tanúskodik. Ez a szakvélemény – melyet a két orvos 1764. november 15-én állított ki – megtette hatását. Kereszturi Ferencet a birodalmi orvosi kollégium elbocsátotta kebelébõl, és 1765 elején már megkapta prosectori és operatori állását I. E. Erasmus professzor mellett. Az anatómiai teátrumban mûködik, ugyanakkor részt vesz az egyetemi oktatómunkában is, mert egykori tanára, Zibelin professzor helyett – mint annak tanársegéde – már õ tanítja az anatómiát és a sebészetet. Amint az a moszkvai tanárok életrajzgyûjteményébõl kitûnik, báró Asch Péter, a leghíresebb moszkvai orvosok egyikének személyében nem csupán megbízható vezetõt talált tudományos téren, hanem pártfogót is az életben; az õ útmutatásai nyomán gyakorlati mûködésének köre jelentõsen kiszélesedett. Fáradhatatlan munkaszeretete, lelkes odaadása az elsõ moszkvai orvosok egyikévé avatták. Az 1770–1771. évi hatalmas pestisjárvány idején – akárcsak Peken – õ is felcseréli fõvárosi beosztását a járványorvos veszélyes funkciójával. A pestisorvos funkciója nemcsak veszélyes, de felettébb fárasztó, s ráadásul még igen hálátlan szerep is volt, ennek ellenére munkásságát a járvány egész tartama alatt megszakítás nélkül folytatta. Röviddel a járvány megszûnése után visszatér Moszkvába, ahol 1772ben protochirurgussá lép elõ, vagyis a moszkvai kórház fõsebésze lesz, és újra elõad. Az 1775–76-os tanévben, a téli szemeszterben a neurológia és a szplanchnológia (zsigertan) körébõl tart elõadásokat. Mint az egyetemi hirdetményekben olvasható: „Winslow nyomán, hozzáfûzve azt, amit mások tártak fel”. Nagy felkészültség kellett éppen a szplanchnológia és a neurológia oktatásához, mely a XVIII. században is számos nyílt kérdéssel nehezítette az elõadó helyzetét. Az anatómia oktatásában utóda Venszovic, majd Gruzinov, azt követõen pedig a kiváló Muhin lett, Peken egykori adjunktusa. 1776. augusztus 18-án a moszkvai egyetemi tanács Pro memoriával fordul a birodalmi orvoskollégiumhoz, és ebben kéri, hogy Kereszturit – tekintettel a tanításban több éven át elért eredményeire, lelkiismeretes kórházi orvosi tevékenységére, szorgalmára, tisztességére és erényes maga-

311



viseletére, továbbá mivel voltaképpen amúgy is betölti az anatómia professzorának tisztségét, végezetül további erõfeszítésre és buzgalomra ösztönzése céljából – részesítsék olyan rangemelésben, mely figyelembe veszi, hogy de facto professzori állást tölt be; vagyis nevezzék ki törzsorvossá. A való helyzet ugyanis az volt, hogy a nagy Sz. G. Zibelin a farmakológiai-farmaciai, valamint a terapeutikai tanszékkel együtt és egyszerre mind kevésbé tudta elõadni az anatómiát is, és ezért az utóbbi katedrát egyre önállóbban Kereszturi vezette. Költségvetési okokból viszont ekkor még nem volt lehetõség újabb tanszék szervezésére. Vagyis az orvoskari felterjesztés a fennálló tényleges helyzetet kívánta némileg összhangba hozni Kereszturi rangjával és javadalmával, ha a professzori kinevezésre még nem is volt mód. 1777-ben bekerül a moszkvai egyetem professzori karába, egyelõre mint az anatómia és sebészet rendkívüli tanára. Egy évvel késõbb, 1778ban megkapja a tanszéket, s ezzel együtt a rendes tanári címet és jelleget. Professzori mûködését az orosz orvostörténészek rendkívül pozitívan értékelik. V. V. Kovanov és T. I. Anikina szerint Zibelin tanítványa, Kereszturi Ferenc igen nagy hatást gyakorolt az egyetemen folyó orvosi oktatás fejlõdésére. Kereszturi kezdte meg az anatómia tanítását hullákon, a fiziológia oktatását pedig állatokon. Ezután részletesen ismerteti Kereszturi tanmenet-tervezetét, melyet az akkori elõadási hirdetmények tartalmaztak: „Be fogja mutatni az emberi test felépítését, mûvészien szétszedve és preparálva azt. Hogy pontosabban meghatározza az élõ test felépítését, különféle állatokon is. Az anatómiai-fiziológiai kísérletek lefolytatásán ezért néha állatokat fel is fog vágni. A legkisebb részek finom szerkezetének vizsgálatánál a mikroszkópot veendi segítségül”. Ez az oktatás széles alapokon nyugodott, és felölelte a leíró anatómia mellett a fiziológia és hisztológia, valamint a klinikai és operatív sebészet elemeit is. Az anatómia és a sebészet komplex oktatásának voltak pozitív és negatív oldalai. Az anatómiának sebészorvos által történõ oktatása kétségkívül elõmozdította a topográfiai vagy sebészi anatómia fejlõdését. A sebészorvosok, akik az orvostanhallgatókat a sebésztechnikára és anatómiára oktatták, kellõ anatómiai bázist nyújtottak a sebészeti mûtéttan számára. Az ily oktatás negatívuma abban állt, hogy a tanárok nem tudták tökéletesíteni magukat egyetlen szakterületen akkor, amikor az orvostudomány helyzete, és annak további fejlõdése szigorú specializációt követelt volna meg. Egy másik orosz orvostörténész, D. M. Rosszijszkij munkájából az is kitûnik, hogy Kereszturi az 1778–79-es tanévben a saját tantárgyai mellett a hisztológiát, fiziológiát, szülészetet és törvényszéki orvostant is elõadta, amirõl a moszkvai egyetem múzeumában található egykorú hirdetmény tanúskodik. Ez a hirdetmény is utal kórboncnoki munkájára. Kereszturi Franc Francevics az orosz kórbonctani iskola kitûnõ képvi-

312



selõje. Egy személyben klinikus, leíró anatómus és kórboncnok. Sigerist, a neves svájci orvostörténész a XVIII. század végi – XIX. század eleji bécsi és párizsi orvosi iskolák kórbonctani gyakorlata közötti különbséget abban jelölte meg, hogy míg Bécsben korán elkülönült a kórbonctan, addig Párizsban a klinikus volt többnyire a prosector is. Ez utóbbihoz hasonló helyzet alakult ki Moszkvában és Pétervárott is. Már Sigerist rámutatott arra, hogy mindkét módszernek megvoltak a kétségtelen elõnyei. A bécsi iskola csaknem teljesen önállósult patológiai anatómia gyakorlata kedvezõbb volt a kórbonctan mint diszciplína számára. A kórbonctan önálló mûvelése e tárgy fejlõdését, az erre vonatkozó ismeretek elmélyültebb bõvítését segítette elõ. A párizsi iskola szorosabban a klinikumhoz kapcsolódó kórbonctana talán elõnyösebb volt a gyakorló orvos szempontjából. Ha tekintetbe vesszük, hogy az orosz medicina önálló fejlõdésében messzemenõ hasonlóságot mutat a francia klinikai orvostudományhoz, úgy csaknem természetes, hogy a kórbonctan, mint akkor többnyire mondották: „anatomia practica” terén is olyan gyakorlat alakult ki, mint amilyen Sigerist szerint a párizsi iskolát jellemzi. Mióta Morgagni alapvetõ mûve452 1761-ben megjelent, az orosz medicina is egyre inkább az anatómiai–lokalisztikus gondolat hatása alá került. Hol fészkel a betegség? (Ubi est morbus?) – tette fel a kérdést Morgagni Paduában, amikor boncolás közben és utána összevetette a boncolás során talált szervelváltozásokat a klinikai adatokkal. Ugyanezt kérdezte két évtizeddel késõbb Moszkvában a klinikus és prosector Kereszturi is. Moszkvában e szempontból különösen kedvezõ helyzetet teremtett Kondoide birodalmi fõorvosnak az a már említett rendelkezése, mellyel a kórházakban elhaltaknak kötelezõ sectióját elrendelte. Ez lehetõvé tette, hogy Kereszturi klinikai megfigyeléseit csaknem minden esetben összevethesse a boncasztalon nyert észleletekkel. Az így leszûrt tapasztalatok irányították klinikai munkáját. Ez a kórbonctani és klinikai szemlélet tükrözõdött elõadásaiban is. D. M. Rosszijszkij is melegen méltatja mûködését, és kiemeli, hogy Kereszturi elsõként vezette be az oktatásba az állatokon végzett fiziológiai kísérleteket, valamint a mikroszkóp használatát a hisztológiai tanításnál. Amikor 1780. június 9-én József császár – mint Falkenstein gróf – beutazza Oroszországot, megtekinti a moszkvai egyetemet is, ahol Kereszturi „átnyújtotta az alkalomra megjelentetett magyar nyelvû költeményét”.453 452

453

De Sedibus, et Causis Morborum per Anatomen Indagatis libri quinque (Venetiis, 1761) „podnesz emu csetvertosztisie na vengerszkom jazüke, kotoroe bülo togda-zse napecsatana”

313



1781-ben igen nagy tudományos megtiszteltetésben részesül: az „Imperialis Leopoldino–Carolina Academia” felveszi tagjai sorába. Csekély számú, kis terjedelmû publikációi is ezekben az években látnak napvilágot. 1778. április 22-én, a cárnõ születésnapján tartott beszéde még ugyanebben az évben megjelent.454 Kereszturinak ez az értekezése tulajdonképpen fiziológiai mû. A fiziológiának azt a fejezetét tárgyalja, amellyel ma a pszichofiziológia és a neurofiziológia foglalkozik. A pszichofiziológiai összefüggéseket vizsgálja Kereszturi az érzetekrõl szóló ’Oratio’-jában. Az érzetekkel kapcsolatos vizsgálatok Oroszországban Lomonoszov kutatásaival indultak meg; az õáltala alkotott érzetelmélet lett az orosz materialista lélektan, illetve élettan egyik alapja. Kereszturinak ez a munkája hármas tagolódású. Az elsõ részben az érzetek fejlõdését mutatja be. E fejezetben foglalkozik a megismerés lényegével, leszögezve, hogy annak forrása az érzékszervi tapasztalat, melyeknek összessége tükrözõdik a tudatban. A második részben az érzékelést mint folyamatot teszi vizsgálata tárgyává. Felteszi a kérdést: az érzet „hogyan mozgatja a lelket?”. Hipotézisek felállításán kívül egyéb eredményre természetesen e kérdés megválaszolásában nem jut. Kétségtelen azonban, hogy az a következtetés, mely szerint „a testek az érzékszerveinkbe jutott képeikkel az idegeken keresztül a tudathoz jutnak; az érzékszervek különbözõ struktúrája az érzetek megkülönböztetését szolgálja” – kora tudásának magaslatán álló egzakt materialista megállapítás. Ebben a fejezetben Kereszturi többször hivatkozik Lucretiusra, ’De rerum natura’ címû mûvének egy terjedelmesebb részét idézi is. A mû harmadik, utolsó részében az érzékenység fajaival foglalkozik. Az érzékszervek, az izmok, valamint a belsõ szervek érzékelésének elkülönítése emlékeztet Friedrich Hoffmann erre vonatkozó elgondolásaira. A belsõ szervek és zsigeri izmok innervatiójának leírásakor viszont inkább a deskriptív anatómus biztonsága vezeti. Kereszturi e mûvében nem több a téves hipotézis, de legalább annyi a helyes megállapítás, mint legteljesebb nyugati kutató-kortársainak munkáiban. 1783-ban, II. Katalin trónralépésének évfordulóján jelenik meg június 28-án mondott beszéde ’Az élet megismerésérõl, az emberi test belsõ természetének élesebb megvilágítása céljából’ címmel. E disszertáció elsõ, a lélek természetével foglalkozó részében kevésbé mutatkozik materialistának, mint az Oratió-ban. Ha a lelket a testtel 454

„Oratio de sensationibus tam in tuenda sanitate, quam in corrigenda adversa valetudine, homini necessaria et amica auxilia praebentibus” (Az egészség megtartásával, valamint a leromlott egészségi állapot helyreállításával kapcsolatos, az embernek nélkülözhetetlen, hasznos segítségrõl)

314



együtt vizsgálja is, felfogásában határozottan dualista. Amikor azonban ismét szorosabban vett fiziológiai problémával foglalkozik, a kérdést már újra materialista szemlélettel tárgyalja. A disszertáció a test felépítésének, összetételének analízisével kezdõdik. Rövid fiziológiai áttekintés után jellegzetesen materialista kérdést tesz fel: hol az anyagi élet székhelye? A kor tudománya erre a kérdésre még nem tud kielégítõ feleletet adni. A kutatás útját azonban helyesen jelöli meg. Meg kell ismerni – írja – az emberi testben mûködõ fizikai erõket. A gravitas, attractilitas, elasticitas mellett különösen a mozgáskészség az, amit behatóan kell tanulmányozni, mivel a mozgás az élettõl elválaszthatatlan. Nézetei szerint a mechanika, hidraulika és hidrosztatika az élettannak mintegy segédtudományai. Az ember élettani törvényeinek megismerését illetõen a mechanikának az indokoltnál nagyobb jelentõséget tulajdonít. Nem tud teljesen szabadulni a iatromechanikus gondolkodásmódtól. Ami a hidrodinamika jelentõségét illeti, ezt Kereszturi helyesen ismerte fel. A tanulmány befejezõ része ismét az ’Oratio’-ra emlékeztet, amennyiben pszichofiziológiai és neurofiziológiai kérdéseket taglal. 1784 februárjában Kereszturi kérelemmel fordul a birodalmi orvosi kollégiumhoz. Ebben elõadja, hogy évek óta nyilvános rendes tanára az anatómiának és a sebészetnek a moszkvai egyetem orvoskarán, tagja a Leopoldina-Carolina Akadémiának, tehetségéhez képest ellátja szolgálatát, s elérkezettnek látja az idõt, hogy vizsga után elnyerje a doktori fokozatot. A birodalmi orvosi kollégium méltányosnak minõsíti a kérelmet, és bizottság elé utalja, melynek elnöke J. Timovszkij. A vizsga 1784. március 21-én megtörténik, és arról a bizottság bizonyítványt állít ki. E bizonyítvány kézhezvétele után a birodalmi orvosi kollégium felhívja Kereszturit szakirodalmi tevékenységének igazolására. Kereszturi nyomban felterjeszti elõbb ismertetett két munkáját, és egy hónappal késõbb, 1784 májusában kézhez kapja a birodalmi orvosi kollégium elnöke által aláírt határozatot, mely elrendeli a doktori oklevél haladéktalan kiadását. Még több mint húsz esztendõn át, 1805-ig vezeti a moszkvai egyetem tanszékét, s neveli a fiatal orvosnemzedék kiválóságainak egész sorát. E hosszú idõszak alatt már csak kevés olyan kiemelkedõ eseménnyel találkozunk, mely részletesebb méltatást igényelne. 1779-ben jelent meg J. P. Frank nagy jelentõségû közegészségtani munkájának455 elsõ kötete, s 1795-ben már Kereszturi tollából olvashatunk a politia medicáról. Noha a mindössze hat lapból álló dolgozat általánosságokban mozog, s nem is célja, hogy részletes közegészségtani alapvetést adjon, jelentõsége mégis igen nagy. Felismerte ui. a szervezés 455

Frank, J. P.: System einer vollständigen medizinischen Polizei. Vol. I. (Wien, 1779)

315



szerepét a betegségek megelõzésében, és rámutat az uralkodó és a kormányzat felelõsségére e téren. Természetes, hogy az akkori abszolút uralom idején csak a cárnõt dicsõítõ Oratiójában találhatott módot arra, hogy idevágó elgondolásait kifejtse. Sokkal nyíltabban szólhat a hatóságok szerepérõl a polgárok egészségének megõrzésében.456 A polgári élet egyéb törvényeihez hasonlóan, a közegészségügyet is megfelelõ törvényekkel kell szabályozni, s gondoskodni kell ezek ellenõrzésérõl is – fejezi be tanulmányát Kereszturi. Ekkor már egyetemi tanári állása mellett egyike Moszkva legkeresettebb orvosainak; rendkívül kiterjedt, jól jövedelmezõ magánpraxisa van, s betegei a vezetõ körökbõl kerülnek ki. Fenntartja kapcsolatát a többi Oroszországban élõ magyarral, ami kitûnik Balugyánszky Mihálynak457 Miller Jakab Ferdinándhoz, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójához írt pétervári levelébõl is. A kor magyar sajtója – mely, mint arra már rámutattunk, állandóan tárgyalja az oroszországi kulturális eseményeket és az ottani magyarok szereplését – ismételten megemlékezik Kereszturi személyérõl és mûködésérõl. A jénai ’Intelligenzblatt der Allgemeinen Literatur-Zeitung’ egyik 1805. évi számából megtudjuk, hogy ez évben a moszkvai egyetem orvoskarának decanusi tisztjét Kereszturi F. F. professzor tölti be. Kereszturi szívesen pártfogolta a tehetséges orvostanhallgatókat; õ volt az, aki Kirdan ajánlására M. J. Mudrovnak, a késõbbi nagy orvosprofesszornak a pályáját egyengette. Kereszturi mindvégig a legnagyobb buzgalommal mélyítette el orvostudományi tanulmányait; állandóan látogatta a kórházi betegeket, praktikus ismerteit folyamatosan kiegészítette az új orvostudományi munkák beható tanulmányozásával. Fáradhatatlan munkaszeretet, odaadás az orvosi hivatás iránt – ez avatta õt a legkiválóbb orvosok egyikévé. Hetvenéves koráig vezette tanszékét. Ekkor – 1805-ben – nyugdíjba vonult. Hosszú betegeskedés után, 1811. február 16-án halt meg.458

456 457 458

„Magistratus cura in tuenda civium sanitate…” Tardy Lajos: Balugyánszky Mihály. Bp., 1954. Akadémiai Kiadó. 256 p., [5] t. Kereszturival kapcsolatban újabb levéltári adatok is napvilágot láttak 2000-ben, V. Molnár László mûvelõdéstörténész jóvoltából. Õ Moszkvában a Régi Okmányok Központi Állami Levéltárában kutatva lelt rá Kereszturi iratanyagára, köztük alorvosi vizsgája és orvos-sebészi vizsgája anyagaira, boncnokká történt kinevezési okiratára, a törzsorvosi elõléptetését igazoló anyagra, az 1781-es tudóstársasági tagságára vonatkozó iratra, az orvostudomány doktora fokozat elnyerésérõl szóló okmányra, s arra, hogy 1804-ben hogyan lett a moszkvai egyetem orvosi karának dékánja. Lásd: V. Molnár László: Magyar–orosz kulturális kapcsolatok 1750–1815. Piliscsaba, 2000. MATI. pp. 41–48.

316



SZÉKY JÁNOS KÁROLY ÉS A KÉSÕI VITALIZMUS

A magyar–orosz orvostörténeti kapcsolatok történetérõl szóló könyvünk459 megjelenése óta egész sor újabb adat került elõ, amely azt bizonyítja, hogy ezek az összeköttetések sûrûek és állandó jellegûek voltak. A magyarországi járványokról és járványorvosokról írt cikkeink anyaggyûjtése során találkoztunk pl. Fábry János dr. kijevi orvos, az 1750. évi nagy ukrajnai pestisjárvány egyik hõsének alakjával, akinek Halleban 1737-ben megjelent diszszertációja is megérdemli figyelmünket. A még feldolgozásra váró adatok halmazából hadd emeljük ki ezúttal Széky János Károly dr. alakját, aki rövid életpályája során – mindössze 32 évet élt meg – a magyar, orosz és francia medicinának mintegy összekötõ kapcsává vált mûködésével. Széky János Károly 1783. szeptember 21-én született az Ugocsa megyei Nagyszöllõsön. Szüleit korán elvesztette, és sok nélkülözés árán, szûkös rokoni támogatással végezte el – mindvégig jeles eredménnyel – iskoláit Mármarosszigeten és Nagykárolyban. A gimnáziumi tanulmányok befejeztével bölcsészetet hallgat az egri püspöki líceumban, majd belép a piarista rendbe. 1800–1801-ben Kecskeméten novícius és a III. grammatikai osztály tanára, 1802-tõl 1804-ig a szegedi, majd ezt követõen öt esztendõn át a temesvári piarista gimnáziumban oktatja az ifjúságot. 1804ben közrebocsátja Kárász István Csongrád megyei alispán tiszteletére írt ünnepi ódáját. Ugyanebben az évben a pesti egyetemen megszerzi a bölcsészdoktori diplomát. 1806-ban, arra hivatkozva, hogy „mejje meggyengült”, valójában azonban végleges életpályáját elõkészítve, kilépett a piarista rend kötelékébõl és Bécsbe költözött, ahol beiratkozott az egyetem orvoskarára. Orvostanhallgatói éveinek emlékét õrzi Hildebrand bécsi orvosprofesszorhoz írt, szintén latin nyelvû verses mûve.460 459

460

Schultheisz E. – Tardy L.: Fejezetek az orosz–magyar orvosi kapcsolatok múltjából. Bp., 1960. Medicina. 199 p. Ode ad illus. celeb. ac doctiss. virum Joa. Val. nobilem ab Hildenbrand … occasione solennitatis, cum auditores institutionum clinicarum in pignus amoris perenne effigiem

317



Bécsi tanulmányait oly ragyogóan végezte, hogy – e kor magyar sajtójában példa nélkül – a ’Magyar Kurir’ részletesen beszámolt 1813-ban történt orvosdoktorrá avatásáról: „Tek. Ugotsa Vármegyébõl Nagy Szöllõsrõl való tudós és érdemes Hazánkfia, Titt. Széki János Károly Úr, minekutána az Orvosi Tudománynak minden részeit az ide való régi Csász. Universitásban a’ meghatározott öt esztendõkig szorgalmasan tanulta, ’s azokban szorosan megvizsgáltatott, és a’ Doktori legfõbb grádusnak elnyerésére méltónak találtatott volna, azon tudós naugurális Dissertátiojában, mellynek következendõ tzime vagyon: In propulsandis morbis quid naturæ virtus artis praesidia quid valeant sive celebris illa sententia: natura morborum medicatrix, quartum in se veri complectatur, a közelebb múlt Januárius 29-dik napján az universitas palotájában, az Orvos Doktori gradusnak elnyerése végett, számos Bétsi Doktorok és orvosi tudományt tanuló ifjak jelenlétekben disputatiót tartott. Opponensi Titt. Wurm Jósef, Hermann és Veit Doktor Urak voltak, kiknek ellenvetéseikre fellyebb nevezett tudós hazánkfia olly nagy készséggel, olly böltsen, ’s olly szép deáksággal felelt, hogy minden jelen volt Tudósok elméjének élességén, tudományának mélységén és a’ Deák nyelvben való ékesen szóllásán tsudálkoztanak. Disputatiójának végzése után a’ jelen volt Decanus és Med. Professor Urak vele kezet fogván néki nagyon örvendettek és tudományával érdemlett szerentsét kívántak. – Elsõ opponense Titt. Wurm Jósef ide való nagy tudományú és tapasztalású Orvos Doktor Úr azt merte felõlle mondani, hogy nevezett érdemes Hazánkfiánál sem tudósabb, sem az orvosi tudományban jártasabb ifjat nem esmért, és hogy akármellyik Európai Universitásban méltó volna a Professorságra. – Mi is szívünk szerént örvendünk, hogy ezen Tudós Hazánkfia virtusainak ki hirdetésére szerentsénk lehetett.” Széky disszertációját461 tanulmányozva, csatlakozunk, de nem fenntartás nélkül, egykori opponenseinek értékítéletéhez. Értekezése a kor orvosi irodalmának feltétlenül jellemzõ és nem is érdektelen dokumentuma. Disszertációjában fõként a vitalisztikus medicina szemszögébõl foglalja össze tételesen azt, amit a szervezetrõl, annak a természettel való összefüggéseirõl, valamint a betegségekrõl tudni kell, nem utolsó sorban tárgyalva a természet gyógyító erejét. A kor szokásának megfelelõen a szerzõ a tárgyalt téma történeti fejlõdésének bemutatásával vezeti be tanulmányát. A betegségszemlélet alaku-

461

dilectissimi professoris sui in aedibus disciplinae prax. clini. dicatis collocarent, … scripta. Vindobonae, 1811. Gerold. 7 p. Dissertatio inauguralis medica in propulsandis morbis quid naturae virtus artis praesidia quid valeant sive celebris illa sententia: natura morborum medicatrix, quartum in se veri complectatur. Viennae, 1813. Gerold. 66 p.

318



lását vázolja Hippokratestõl a vitalistákig. Ebbõl a meglehetõsen hosszan taglalt történelmi háttérbõl bontakoztatja ki végül disszertációjának téziseit is, amelyekben a barokk medicina vitalizmusa és a kezdõdõ romantikus medicina gondolataival találkozunk. A barokk medicina vitalisztikus szemlélete új irányzat a betegségértelmezés addigi fejlõdésében. Ez a szemlélet csaknem teljesen szembefordul az elõzõ korszaknak még Descartes által fundált, tisztán mechanisztikus felfogásával. A vitalisztikus betegségszemlélet ugyan már a XVII. század közepén is jelentkezett van Helmont írásaiban, virágzásának ideje mégis a XVIII. század elsõ fele, legjellegzetesebb reprezentánsa pedig a Széky által oly gyakran idézett G. E. Stahl. A vitalizmus második virágkorát a XIX. század elsõ két évtizedében élte, amikor Széky disszertációja is megjelent. A vitalizmus számára az organizmus „élõ valami”, aminek mûködése egyedül a mechanika szabályai szerint nem magyarázható, mint azt az addig divatos iatromechanikai-iatrokémiai iskolák tanították. Részfunkciók mechanisztikus magyarázatát ugyan megengedi, de feltételezi egy olyan, lényegében immateriális erõ, principium létezését, amely az életfolyamatokat fenntartja, harmonikus összmûködésüket irányítja. Stahlt idézve egy helyütt Széky is azt írja, hogy a test egységét és egészét – amely részeiben oly bomlékony és lényegében már születésekor pusztulásra ítélt – csak ez az immanens erõ õrzi meg. Az értekezés 7. tétele magyar fordításban így szól: „Az élet fenntartásához nem elegendõ a puszta anyag és az organizmus tevékenysége, de szükséges annak állandó restitutiója és reproductiója is”. Ezt a folyamatot is az a bizonyos immanens principium mozgatja. A Széky által is képviselt vitalizmus klasszikusan idealista természetfilozófiai álláspont. Hogy ezt hirdeti, annál is inkább érthetõ, mert munkájából kitûnõen, Schelling természetfilozófiája foglalkoztatta leginkább. A francia enciklopédisták materializmusa és mechanikai determinizmusa úgy látszik, nem hatott Székyre, legalábbis tanulmányában nyomát sem találjuk ennek. Bécsi professzorai ezt nyilván érdemének tudták be. Az orvosok a századfordulón is keresték azt a filozófiai alapot, amely egyrészt magyarázatát adhatta a meglevõ ismereteknek, másrészt elméleti alapot szolgáltathatott a további ismeretszerzések számára. Kant kriticizmusa erre épp úgy nem volt alkalmas, mint a természettudományokkal hadilábon álló Fichte filozófiája. Schelling volt az, akinek teleologikus természetbölcselete a vitalizmus szellemében nevelkedett orvosok, így Széky gondolatvilágába is leginkább beleillett. Schelling rendszerében a központi fogalom az élet. Az egész természetet a szervezet szempontjából nézi, a természet erõinek egyesülését tekinti a természet legfõbb céljának, mert ez vezethet szerves élet keletkezéséhez. A természet célja az élõ szervezet – írja Schelling. Az élõ organizmus határozza meg az emberi természetet, fejti ki Széky disszertációja legelsõ tételében. Ennek a schellingi természetbölcseletnek – a medicina területére vetítve – legna-

319



gyobb veszedelme az volt, hogy teleologikus szemlélete eleve csökkentette az empiriás vizsgálatok értékét. Mivel – Schelling szerint – az ész és a természet ugyanaz, az intellektus megszerkesztheti a természet törvényeit, tekintet nélkül a tapasztalatra. Az eszme minden, az anyag háttérbe szorul, a fiziológia spekulatívvá válik, az anatómia eltörpül. Ennek megfelelõen Széky elegáns, cicerói ékesszólású disszertációjában a betegségekrõl szólva, a kórbonctanról épp úgy nem történik említés, mint a leíró anatómiáról. Szó van azonban egy másik, akkor divatos fogalomról. Értekezésének 5. tétele ezt mondja: „Az életfolyamat azonos az elektrogalvanicus folyamattal.” Mint ismeretes, Galvani 1791-ben megjelent munkájában kísérletei alapján bizonyította, hogy az állati szervezetben elektromosság van. Mielõtt azonban nagyfontosságú felfedezése a maga természettudományos jelentõségének megfelelõ helyet elfoglalta volna a tudományban, Galvani az új ismeretet elhamarkodva alkalmazta a kórtanra. A szervezetben „keringõ villamosság”-ot jelölte meg számos betegség okaként. Késõbb hívei már magát az életfolyamatot azonosították a „galvanicus processussal”. A XIX. század elsõ évtizedeiben a Galvani-féle elméleteknek igen sok híve volt, különösen német nyelvterületen, mert hiszen ez a tan igen jól beleillett a Schelling-féle természetfilozófiába. Széky munkájának ezt tárgyaló része érdekes analógiát mutat az 1806-ban a dorpati egyetemen doktorált, majd Oroszországban nagy karriert befutott Orlay János inauguralis disszertációjával.462 Orlay is azt írja, hogy a szerves élet nem más, mint „Processus galvanico chemicus in mutatione formae ac mixtionis positus”. E gondolatnak egyik legprominensebb képviselõje Johann Christian Reil hallei professzor, akinek az általa kiadott ’Archiv für die Physiologie’-ben megjelent erre vonatkozó dolgozatait mind Orlay, mind Széky gyakran és hosszan idézi. A vitalizmus Galvani-féle másik propagálója az experimentális élettanban is járatos, azonban inkább még természetfilozófiai szemléletû bécsi professzor, Georg Prochaska, Széky egyik tanára, akinek munkásságát több helyen is említi. Széky tanulmánya teljes képet ad a késõi vitalizmus egész irodalmáról is. A Bécsben, 1813-ban megjelent, fentebb említett disszertáció érdekessége, hogy Széky János Károly azt Novoszilcev grófnak, I. Sándor legbizalmasabb tanácsadójának és az orosz felsõoktatásügy újjászervezõjének ajánlotta, aki segítõtársával, Orlay János dr.-ral együtt nagy elõmozdítója volt az Oroszországba irányuló magyar tudóskivándorlásnak. Ez a dedikáció kézenfekvõvé teszi, hogy Széky orosz kapcsolatai már a bécsi évek alatt kialakultak, amit az bizonyít, hogy ugyanennek az évnek a vé462

Vö. Schultheisz E. – Tardy L. id. mû p. 140 skk.

320



gén I. Ferenc hozzájárulásával évi 2000 rubel fizetéssel belép az orosz hadseregbe mint törzsorvos. 1814-ben hagyja el az ország területét és Svájcon keresztül Párizsba sietett, amelyet ekkor, Napóleon bukása után, a szövetséges haderõk tartottak megszállás alatt. Széky az orosz seregek hazavonulása után is Párizsban maradt, hogy irányítsa az ottani katonakórházban ápolt francia, orosz és más nemzetiségû katonabetegek gyógykezelését. Ebben a minõségben oly sikeresen mûködött, hogy a francia becsületrenddel tüntették ki és a francia orvostudományi társaság tagjává választotta. Szeptember 24-én mondott végleg búcsút a francia fõvárosnak és Pétervárra utazott, hogy elfoglalja fontos beosztását az orosz hadiegészségügy szervezetében. Itt azonban súlyos betegség támadta meg; mint a korabeli újságcikk írja: „a’ rugó inaknak forró nyavalájába esett. Kigyógyult õ ugyan ebbõl annyira, mennyire, míg végtére az õ egyéb nyavalái – májban a’ Szorultság (Obstructiók) és tüdõben a’ Kelevények (Tuberculae) – hasznos életének örökre véget vetettek.” 1815. április 28-án halt meg Szentpétervárott, alig 32 éves korában.

321



SEGNER JÁNOS ANDRÁS

Segner fizikai-matematikai életmûve mellett orvosi tevékenysége érthetõ módon háttérbe szorult. Sokirányú munkásságának legjelentõsebb eredményeit a fizikában, ezen belül a merev testek és a folyadékok mechanikája terén érte el. A tudománytörténet elsõsorban hidraulikai kutatásait, a folyadékok belsõ erõinek vizsgálatát, a felületi feszültség fogalmának bevezetését és a reakciós turbinák õsének, a róla elnevezett „Segnerkerék”-nek a leírását tartja nyilván. Tõle ered az a fontos tétel, hogy minden testnek három, egymást merõlegesen metszõ szabad tengelye van, melyekre nézve a centrifugális erõ hatása megsemmisül. Orvosi írásai alig ismertek. Orvosi, orvostanári mûködésének teljes feledése azonban távolról sem indokolt. Vámossy István ’Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban’ címû munkájában463 alaptalanul írta, hogy Debrecenbõl távozva az orvoslást „szögre akasztván”, a fizika professzora lett. A német egyetemeket jól ismerõ H. Haeser viszont joggal nevezte Segnert nagy orvostörténeti monográfiájában (1881) a „teoretikus medicina reprezentánsának”. A kortárs német bio- és bibliográfusok (Boerner, Strodtmann), valamint kollégái is elismerõen írtak, illetve nyilatkoztak orvosi mûködésérõl, mint ahogy méltányolta azt Weszprémi is. F. Boerner egyenesen azt írta, hogy „Segner doktor urat joggal állíthatjuk példaképként minden fiatal orvos elé”. Albrecht von Haller elég jelentõsnek tartotta több orvosi közleményét, illetve egyik könyvét, ahogy bibliográfiájában kodifikálja. Segner 1704. október 10-én Pozsonyban született. Felmenõi a XV. században jöttek Steyerországból Felsõ-Magyarországra. Jelentõs família, mely városi, megyei tisztviselõket és katonákat adott a hazának. Dédapja, Segner Baltazár 1596-ban II. Rudolftól nemességet kapott, amit III. Ferdinánd 1641-ben megerõsített. Pozsony, Gyõr és Debrecen volt konvenci463

Vámossy István: Adatok a gyógyászat történetéhez Pozsonyban. Pozsony, 1901. Stampfel. XVI, 307 p.

322



onális gimnáziumi tanulmányainak színhelye. A pozsonyi evangélikus gimnáziumban nem kisebb mester volt a tanára, mint Bél Mátyás, aki felismervén szülei által teológusnak szánt tanítványa természettudományok iránti érdeklõdését, az orvosi pályára irányította. Debrecenbe fõként a magyar nyelv tökéletesebb elsajátítása céljából ment. A református kollégiumban a kiváló fizikus, Szilágyi Márton volt egyik professzora. Tény, hogy késõbbi egyetemi tanulmányai megkezdésekor már megalapozott fizikai-matematikai ismeretekkel rendelkezett. 21 évesen, 1725-ben ment Jénába, hogy megkezdje orvosi tanulmányait, melyeket öt esztendõ múlva fejezett be. Ez a nem rövid tanulmányi idõ arra utal, hogy nem a kenyérkeresetet jelentõ diploma gyors megszerzése, hanem a tudományok minél teljesebb elsajátítása volt a célja. A XVIII. század elsõ felében a jénai egyetem ugyan még kevésbé volt frekventált, mint Halle vagy Lipcse, de éppen az orvosi és a filozófiai kart hatotta át a korai felvilágosodás szelleme. Itt új oktatási területek nyíltak: elsõsorban a kor természettudományos diszciplínái kaptak egyre önállóbb helyet az oktatásban, a kémia, az elméleti és a gyakorlati fizika. Még az alkalmazott matematika professzora is elõadott olyan – ezen a katedrán „új” – tárgyakat, mint az optika vagy a hidro- és aerodinamika. A természettudományok befolyása az orvosi fakultáson abban is megmutatkozott, hogy professzorai a kísérleti fizika elõadására kaptak megbízást. Segner Jénában olyan tanárokra talált, akiknek tudása nem szorítkozott a medicina területére. Különösen az univerzális természettudós és nem kevésbé jó hírû orvos, Teichmeyer professzor, aki a filozófiai fakultást váltotta fel az orvosival, lett tanulmányait irányító mestere (majd atyai barátja, késõbb apósa). Hallgatója lett G. E. Hambergnek, aki Teichmeyerhez hasonlóan, már a fizika neves tudósa és elismert matematikus volt, amikor a medicina professzora lett. E két tanár elnöklete alatt Segner az orvosi fakultáson számos olyan nyilvános vitában vett részt 1725 és 1728 között, melyeknek tárgya a fizika és a matematika körébõl került ki. Utolsó jénai tanulmányi esztendejében – a dékán felkérésére – már maga is önálló matematikai elõadásokat tartott. Orvosi stúdiumait 1729-ben fejezte be, 1730 januárjában avatták doktorrá ’De natura et principiis medicinae’ címû inaugurális disszertációjával. A filozófia doktorává még ugyanazon év decemberében promoveált. A filozófia iránti érdeklõdése késõbb sem csökkent. 1740-ben jelent meg pl. ’Specimen logicae’ címû traktátusa. Bél Mátyás Pozsonyba hívta, de rövid ideig tartó itteni praxis után Debrecen választotta orvosává. 1730 nyarán Debrecen ugyanis városi orvos nélkül maradt, s mint a városi jegyzõkönyvekbõl kitûnik, a pozsonyi országgyûlésen tartózkodó követet, Szeremley Sámuelt bízták meg, hogy szerezzen egy jó orvost a város számára. Tárgyalásainak eredményérõl így számolt be a tanácsnak: „Tegnap szólék Bél urammal. Fölötte igen

323



commendálja Segner uramat, hogy derekasan absolvalta stúdiumait, sõt collegiumot is olvasott; oda fel (ti. Jénában – Sch. E.) professzorságot is várhatna. Láttam magam is, elég activusnak látszik.” Ennek alapján született a tanácsi határozat 1730. november 11-én „Segner András úr a városnak rendes orvosául 200 rhénes forint fizetéssel hivassék meg”. Az állást decemberben el is foglalta. Jóllehet közmegelégedésre töltötte be, mégsincs hosszas maradása. 1732-ben Segnert ismét Jénában találjuk: feleségül vette nagyra becsült professzorának, Teichmeyernek a lányát és ebben a városban telepedett le. Docensként, majd 1733-tól rendkívüli tanárként – mint a filozófiai fakultás bekebelezett tagja – adott elõ matematikát és fizikát. A matematikával, fizikával, kémiával való foglalkozása, ezek elég nagy óraszámban való elõadása azonban nem térítették el a medicinától. Kortársai találkoztak vele boncolás közben a Theatrum Anatomicumban. Orvosi magánkurzust is tartott. Errõl a collegium privatumról egyik magyar tanítványa, Molnár Ádám számolt be. Neve a tudományos életben hamar ismertté vált. A hallei egyetem orvosi (és nem a filozófiai!) fakultásának tanárai igyekeztek áthívni õt. Éppen Friedrich Hoffmann, a XVIII. század Európájának egyik legnevesebb és legbefolyásosabb orvosa volt az, aki ezt szorgalmazta. Halle azonban ezekben az években még nem volt elég szabad szellemû ahhoz, hogy a determinizmussal és vallásellenességgel vádolt, s emiatt távozni kényszerült Christian Wolff filozófiájának híve ott katedrát kaphasson. Ennek tudatában Segner nem pályázott. Másfél évtized kellett ahhoz, hogy a felvilágosodás szabadabb szelleme a hallei egyetemet is áthassa, s Wolffot is – aki 1723-tól Marburgban tanított – 1740-ben Nagy Frigyes utasítására visszahívták. Két év múlva Segner újabb meghívást kapott, ezúttal az újonnan alapított – késõbb az Aufklärungsuniversität címet joggal viselõ – göttingeni egyetem hívta az alig öt éve doktorált rendkívüli tanárt filozófiai fakultására, s e meghívásnak elegett tett. Hannover hercegség akkor perszonálunióban az angol királysághoz tartozott, politikai és gazdasági viszonyai kedveztek a tudományos életnek. Az új egyetem szelleme eleve szabadabb volt, mint akkor még a többi német állam univerzitásáé: a newtoni gondolkodás és az angol empirikus természettudományok befolyása a tudományos gondolkodásra Göttingenben eleve adott volt. Ez a medicina fejlõdésének különösen kedvezett. Az orvosi tudományok és a természettudományok, fõként a kísérleti fizika göttingeni reprezentánsai rövidesen európai hírnévre tettek szert. Annak ellenére volt ez így, hogy kezdetben éppen az orvosi kar igen szerény körülmények között mûködött. Örömmel fogadták tehát a filozófiai kar új, rendes tanárát, aki azzal párhuzamosan az orvosi fakultáson elõbb mint felkért elõadó és megbízott tanár, 1736-tól pedig tertio loco, rövidesen secundo loco, majd az orvosi karnak

324



rendes tanára lett. J. W. Albrechtnek, a medicina primarius professzorának korai halála után annak valamennyi elõadását folytatta, míg Albrecht von Haller – aki késõbb sógora is lett – az egyetem meghívását elfogadva, a sebészet, anatómia, botanika tanszékét át nem vette. Göttingenben Segner az orvosi karnak 18 éven át volt a teoretikus tárgyak nyilvános rendes tanáraként tagja, miközben a filozófiai fakultáson ugyancsak ordinariusként töltötte be a fizika tanszékét. Külön kurzusokat az orvoskaron is tartott medikusoknak 1739-tõl, de csak kémiából. Az orvoskaron kizárólag elméleti szakokra specializáltan adott elõ. Klinikai oktatással a kezdeti évektõl eltekintve nem foglalkozott, de ez nem jelentette a klinikumtól való teljes elszakadását. Klinikai tárgyú témákat is jelölt ki doktoranduszai számára, tehát a kor szokása szerint közvetlenül is részt vett e munkában, irányítva az inaugurális értekezések kidolgozását. Következik ebbõl, hogy az orvostudomány akkori állását és irodalmát is követte. Számos olyan orvosdoktori disszertációt ismerünk – az õ elnöklete alatt védetteken túlmenõen –, melyeknek megjegyzései és hivatkozásai egyértelmûen Segner szerzõségére utalnak. C. F. Dániel, az igen pontosnak ismert hallei bibliográfus 1748-ban kiadott ’Bibliothek der Staatsarzneykunde’ címû könyvészetében két, e tárgykörben írt, elnöklete alatt megvédett doktori értekezés szerzõségét tulajdonítja magának Segnernek. Ezek kétségkívül az õ szellemi termékei. A Haller által nagyra értékelt holland orvos, Bernard Nieuwentyt, aki Descartes követõje, Spinoza tanainak bírálója és a holland élettani iskola legjellegzetesebb képviselõje volt, egy Európa-szerte elterjedt, hollandul nyolc ízben kiadott, franciául, angolul és németül is megjelent élettani tankönyvet írt. Segner göttingeni tartózkodása idején teljesen átdolgozva adta ki ezt német nyelven. Haller ezt a munkát, mint egy „…csaknem tökéletes Physiologia”-t írta le. Nincs adatunk rá, hogy Segner az általa ismert öt nyelven túl még hollandul is tudott volna. Ez a bibliográfiákban az õ fordításaként regisztrált könyv valójában ennél több. Az 1715-ben írt, németül elõször egy teológus által fordított, 1732-ben megjelent monográfia Segner korszerû átdolgozása, mely a német egyetemeken igen elterjedt tankönyv lett. Haller e kiadást kommentálva utalt Segnernek az izommûködés energiafogyasztására vonatkozó, ebben közölt számításaira. Megemlítette a vastagbélbillentyûk hármas funkciójára vonatkozó Segner-féle elméletet is. Utóbbinál kétségkívül arról az értekezésrõl van szó, mely a ’Dissertatio de actione intestini coli qua contenta propellit’ címet viseli, s melyrõl a kortárs, H. Chr. Strodtmann azt írja, hogy „Ebben az emberi test eme részének eddig nem ismert mûködését magyarázza meg…” Az írás Segner tanítványának, Johann Schleiermachernak inaugurális disszertációjaként jelent meg ugyan, a mester szerzõsége azonban nem kétséges. Segner a szerzõje egy másik élettani tanulmánynak is: ’De sensibus in genere’

325



(1741). Jóllehet az irányítása alatt készült orvosi disszertációk többsége élettani, illetve kémiai-higiéniai kérdésekre válaszol, az akkor különösen idõszerû profilaxis, valamint a munkaártalom sem hiányzott a témák közül. A felvidéki és erdélyi bányavárosokból jött magyar hallgatók többször is írtak a bányászok betegségeirõl, s késõbb Rácz Sámuel és Segner is foglalkozott az akkor oly gyakori ólommérgezéssel. Többször idézett értekezése a colica saturnináról szól. Nagy visszhangot keltett az akkor divatos polypharmacia ellen szót emelõ vitairat. Feladatának tartotta – a korszellemnek megfelelõen – a felvilágosítást, a „tudományos ismeretterjesztést” is. Erre különösen alkalmasnak bizonyult Halle kedvelt hetilapja, a Hallische Wöchentliche Anzeiger. A lap „directio”-ját éveken át Segner látta el. A szorosabban vett klinikai értekezések száma kevés. Gyakorló orvosi tevékenysége göttingeni tanársága idején szûk körre korlátozódott. Néhány magyar barátjának egészségére ügyelt. Mikor Halmágyi István, Segner tanítványának, gróf Teleki Pálnak nevelõje 1753ban Göttingenben megbetegedett, egy másik tanítványát, a frissen promoveált Baligha Sámuelt bízta meg a kezeléssel. Baligha „praescribalt Segner uramnak dispositioja szerint” és õ „… reportálta naponta…” professzorának, hogy miként van a beteg, olvasható Halmágyi naplójában. Mint egy 1754. október 3-án kelt levelében írta, orvosi tapasztalatait csak „… néhány baráti háznak ajánlja”. Ideje sem igen volt rá. Legfontosabb matematikai, geometriai írásait, a fizika tan- és kézikönyvét ekkor írta, illetve adta ki. Elismerésüket a Londoni Akadémia (1739), a Berlini Sozietät (1747) és a Pétervári Tudományos Akadémia tagsága bizonyította. 1754 áprilisában váratlanul meghalt a német felvilágosodás filozófiájának nagy hírû képviselõje, a filozófus és fizikus Christian Wolff. Most Leonard Euler, a világhírû matematikus, Segner barátja és egynémely munkában szerzõtársa, mindent elkövetett, hogy Segner Halléba kerüljön. Levelezésükbõl kitûnt, hogy Segner a meghívásnak csak bizonyos – hat pontba foglalt – feltételekkel volt hajlandó eleget tenni. 1500 tallér fizetést kért, arra hivatkozva, hogy Halléban már nem kíván részt venni az orvosi kar munkájában, tehát fel kell adnia az orvosi gyakorlatot. Titkos tanácsosi kinevezéshez ragaszkodott, kérte magyar nemességének elismerését és megerõsítését. Csak a fizetés ügyében született némi kompromisszum, egyébként minden kérésének eleget tett az uralkodó. Megígérték az egyetem körülményeinek javítására vonatkozó kívánságainak teljesítését is. A ’Wöchentliche Hallesche Anzeiger’ 1755 márciusi számában számolt be a „matheseos et physices” katedrára való nyilvános rendes tanári kinevezésérõl. Hallei professzorsága valóban csaknem kizárólag a matematika és fizika jegyében állt. Az általa itt gondozott doktori értekezések között nem

326



szerepelt orvosi tárgyú, ha egy optikai közlemény oftalmológiai vonatkozásaitól eltekintünk. Orvosi gyakorlatot egyáltalán nem folytatott, bár a medicina elméleti kérdései, oktatási problémái változatlanul foglalkoztatták. Dékánként, majd prorektorként arra törekedett, hogy a botanikán kívül a fizika és a kémia is épüljön be az orvosi curriculumba, mégpedig az orvosi karon. (Emlékeztetõül: a fizikát és a kémiát még a XX. század elsõ felében is a legtöbb egyetemen a bölcsészkaron hallgatták a medikusok.) Nyilvános elõadásaiban az elsõk között hirdette, hogy a medicina tudományos mûvelésének alapja a természettudományokban való jártasság. Természettudományi ismeretek nélkül nem lehet eredményes orvosi tanulmányokat folytatni. Mind orvosi, mind természettudományi és matematikai elõadásaiban a diszciplínától függetlenül is hangsúlyozta a tudományos igazság önmagában való értékét. Az 1777. évi téli szemeszterre hirdetett utolsó kollégiumát súlyos betegsége miatt már nem tudta maga megtartani. 1777. október 5-én, 11 órakor hunyt el, mint az a hallei St. Ulrich templom halotti regiszterében olvasható. Bár klinikai és gyakorló orvosi tevékenysége nem volt kiemelkedõ jelentõségû, élettani tankönyve, élettani-kórtani közleményei ismeretében és orvosprofesszori mûködése alapján bizton állítható, hogy Segner János András az élettan tudományának jeles mûvelõje, az orvosi oktatásnak jelentõs személyisége volt. És emellett a reáliák több ágában valóban nemzetközileg elismert szaktekintély lett.

327



MESMER ÉS A MESMERIZMUS

Henri Bergson azt írja, hogy a valóság mágikus értelmezése óvta meg a primitív embereket attól a kétségbeeséstõl, amely a természet erõinek kifürkészhetetlenségét látva, elkerülhetetlenül rájuk tört. A mágikus gondolkodás az embert történelmének minden korszakában végigkíséri. Megjelenési formája azonban a kornak és az adott társadalmi szituációnak megfelelõen változik. A XVIII. század mágikus gondolkodásának klasszikus reprezentánsa a mesmerizmus. A mesmerizmus elõtörténete – Arnaldus de Villanovától és Roger Bacontól Marsilio Ficinón, Pico della Mirandolán és Paracelsuson át Robert Fluddig – az orvos- és filozófiatörténet nagy (és nem érdektelen), itt azonban helyszûke miatt nem tárgyalható fejezete. Mesmer elõfutáraival foglalkozni túl messze is vezetne, így a „magnetizmus” forrásait nem érintve vázoljuk Mesmer életét és mûködését. Franz Anton Mesmer 1734. május 23-án született a Bodeni-tó melletti Iznangban. Életrajzi adatait illetõen utalunk a XIX. század orvosköltõjének, Justinus Kernernek 1856-ban megjelent írására.464 Teológiai tanulmányait félbehagyva, filozófiai stúdiumokat folytatott Ingolstadtban, megszerezte a filozófiai doktorátust. A bécsi egyetem orvosi karára 1759ben iratkozott be. Tanulmányai végeztével 1766. május 31-én orvosdoktorrá avatták. Jellemzõ már doktori értekezésének témaválasztása is: a bolygók befolyásáról465 disszertált. Írásmûvét nem kisebb ember, mint a Monarchia egészségügyének és orvosi oktatásának reformátora, a valóban kitûnõ klinikus, Van Swieten hagyta jóvá (ha ugyan elolvasta). Bécsben letelepedve megnyitotta praxisát. Nem volt e szempontból elõnytelen a házassága sem, amelyet egy – nála ugyan tíz évvel idõsebb, viszont gazdag – jó társaságbeli özveggyel kötött. Anyagi helyzete lehetõvé tette, hogy a zenei életben a muzsikát nagyon kedvelõ és aktívan is mûvelõ Mesmer néha még mecénásként is szerepeljen. Így az õ házában 464 465

Franz Anton Mesmer aus Schwaben, Entdecker des thierischen Magnetismus (1856) De planetarum influxu in corpus humanum (Vienna, 1766)

328



volt az akkor 12 esztendõs Mozart ’Bastien és Bastienne’ címû daljátékának õsbemutatója. A „magnetikus gyógymód” eredetét illetõen az egykorú források véleménye eltérõ. Angliában a magnetizmus már a század elején ismeretes és az orvosi gyakorlatban használt volt. Bécsben meg éppen a nagyhírû csillagász, pater Hell Miksa próbálgatta a mágnes hatását az élõlényeken. Akárhonnan vette is Mesmer az ötletet, kezében a mágnes már az elsõ alkalommal ragyogó eredményhez vezetett: egy addig minden kezeléssel dacoló – a kórleírás alapján minden valószínûség szerint hisztériás – 28 éves hajadon gyógyult meg. S miután az esetnek nemcsak orvosi körökben terjedt híre, de az újságok is behatóan tárgyalták, Mesmer akaratlanul is hirtelen közismertté vált. Ez 1774-ben volt. A következõ évben részletesen kidolgozta elméletét is. 1775-ben tanait 27 tételbe sorolva írta le. Késõbb megküldte minden tudományos akadémiának, amelyek azonban – a berlini kivételével – válaszra sem méltatták. Utóbbi sem valami hízelgõen nyilatkozott teóriájáról: a válaszlevelet inspiráló Sulzer határozottan elutasítja a magnetizmust. Elsõ és alapvetõ munkája a magnetikus erõ gyógyhatásait in extenso tárgyalja. Egy olyan fluidum létezését feltételezi, amely az idegekre hatva, közvetíti a természet és az emberi test közötti erõket, s az egész világegyetemet betölti. A magnetizmus lényegérõl Mesmer ezt írja: „Egy, az egész világegyetemet átható, a tenger dagályához és apályához hasonlóan hullámzó folyadék összekapcsolja egymással az égitesteket, amelyek ily módon befolyást gyakorolnak az élõlények összes részeire, nevezetesen az idegrendszerre, és képesek fokozni vagy csökkenteni azt anyagnak és a szerves testeknek tulajdonságait… Ez közvetlenül meggyógyítja az összes idegbetegségeket, közvetve pedig minden más betegséget is…”.466 A természet harmóniájába illik az egészséges ember. Ezt a harmóniát belsõ és külsõ erõk egyaránt képesek befolyásolni, illetve felborítani. Ez a diszharmónia az „idegfluidum” funkciózavarában nyilvánul meg, és ez vezet végül is a betegséghez. Ezt a diszharmóniát állítja helyre a magnetikus kezelés, amelyben a késõbbi idõk folyamán Mesmer a mágnes közvetlen szerepét már tagadja, és egyedül a magnetizõr személyiségébõl áradó fluidumnak tulajdonít jelentõséget. A magnetizõr személye az, amely a magnetikus fluidumot összegyûjti és kisugározza. 1776-ban jelennek meg egyébként az elsõ anonim iratok, amelyek magának Mesmernek magnetikus erõt tulajdonítanak.467 Késõbb a Mesmerrõl és a mesmerizmusról szóló irodalom hatalmas méreteket ölt.468 466

467 468

Vö. System der Wechselwirkungen, Theorie und Anwendung des thierischen Magnetismus, als die allgemeine Heilkunde zur Erhaltung des Menschen (Berlin, 1814) Schreiben über die Magnetkur (1776) 1817–1824-ig jelent meg az ’Archiv für den thierischen Magnetismus’ 12 kötetben.

329



Az „állati delejesség” tanában számos gondolatmenet különböztethetõ meg, amelyeket Mesmer egy szisztémává fogott össze. Elõször is itt van a fluidumra vonatkozó metafizikus fizikai elmélete: a fluidum, amelynek biológiai-fizikai hatást tulajdonít. Ez tulajdonképpen a korabeli filozófiához kapcsolódik oly értelemben, hogy ez a fluidum felel meg a vitális princípiumnak. A másik mesmeri gondolat: a fluidum funkciójának diszharmóniája, amely krízisekben manifesztálódik. Ennek a teóriának három formája van: a hippokratesi humorálpatológia, Albrecht von Haller irritabilitás-teóriája és John Brown excibilitás-tana. Attól kezdve, hogy Mesmer elõször fejtette ki eklektikus, de ebben a megfogalmazásban újnak tûnõ elméletét, az új tan magával ragadta alkotóját. Teóriájába vetett valódi hite bizonyos mértékig sikereinek is magyarázata. Amikor rájött, hogy a mágnes maga a gyógyításhoz felesleges, kézenfekvõ lett volna, hogy a delejesség egész tanát elvesse, vagy legalább átalakítsa. Mesmer azonban elméletén, legalábbis annak lényegén nem változtatott. Felfogása tulajdonképpen azért nem változott, mert teóriáját alapjában véve nem empirikusan nyerte, hanem deduktív spekulációval alakította ki. Megjegyzendõnek tartom, hogy Mesmer a klasszikus terápia lehetõségeit nem vetette el, s alkalomszerûen a szokásos farmakoterápiával is élt az egykorú beszámolók szerint. Ezt azonban a mesmerizmus késõbbi ismertetõi szívesen elfelejtik. Bécsi orvosi gyakorlata rendkívül kiterjedt volt. Amikor azonban – õszinte meggyõzõdéssel és magnetikus kúrájában való teljes hittel – egy vak, akkortájt híres zongoramûvész, a császárnõ kedvenc keresztgyermeke, Maria Theresia Paradis látását akarta visszaadni, s a kezelés eredménytelen maradt, a bécsi orvosok minden felgyülemlett haragja ellene fordult. Összeütközése az orvosi karral oly mértékû volt, hogy 1779-ben Bécs elhagyására kényszerült. Útja Párizsba vezetett, mert meggyõzõdése szerint csak a franciák tudnak értékelni egy ilyen „felfedezést”, amelyet õ a mikroszkóppal egyenértékû vívmánynak tartott. Laikus körökben jelentõs sikerei voltak, aminek visszhangja Németországig hallatszott. Miközben Párizs szellemi elitje még a XIX. században is lenyûgözve hallgatta Faria abbénak a mesmerizmuson alapuló „magnetikus therápiáját”, Németországban Lavater, Carus, Schopenhauer és nem utolsósorban Schiller érdeklõdött a mesmerizmus iránt. A hivatásos orvosi körök és a tudományos világ azonban itt is hûvösen, sõt hidegen fogadta, mégis elég gyorsan nagy praxisra tett szert. Páciensei között sok nagy befolyású ember volt, akik útját egyengették. Buzgólkodásuk eredményeképpen Párizsban összeült egy bizottság tanainak megvizsgálására. Mesmer tudniillik hivatalos elismerésre vágyott! A

330



bizottság tagjai: a kémikus Lavoisier, a polihisztor Franklin, valamint Guillotin dr. és még néhány közismert orvos. A bizottság kísérleteket végzett, betegeket hallgatott meg, s végül lesújtó véleményt alkotott. Ennek alapján Mesmert és követõit üldözni kezdték. Az orvosokat, akik delejezéssel kezeltek, az orvosi gyakorlattól való eltiltással fenyegették. Mesmer erre úgy reagált, mint néhány évtizeddel késõbb Hahnemann és homeopata követõi: elõkelõ, általuk meggyógyított betegeik köszönõleveleit publikálta, és ismét ragyogó terápiás eredményeire hivatkozott. A vitának a forradalom kitörése vetett véget. A párizsiaknak fontosabb dolguk akadt, mint Mesmerrel vitázni, a nagy magnetizõr pedig szülõföldjére, a Bodeni-tó mellé vonult vissza. 1814-ben Merseburgba költözött át. Nagy vagyonát ugyan a forradalom idején elvesztette, de a francia kormánytól évi 3000 frank járadékot kapott, ami nyugodt megélhetését biztosította. 1815. március 5-én hunyt el. * A mesmerizmus, „az állati gyógydelejesség tana” hazánkba némi késéssel érkezett, és a XIX. század elején, lényegében a németországi virágzásával egyidõben terjedt el. „Pesten a mágneselés annyira lábrakapott, mint szintén valaha Párizsban és most Berlinben…”.469 Fénykorát azonban a század derekán érte el nálunk a magnetizmus.470 Legfõbb híve a „mágnesezõ gróf”, Szapáry Ferenc volt. Egy orvossal közös praxisban éveken át kúrálta itthon és Európa-szerte az idegbetegeket. Eredményei kitûnõek voltak! Ezt igen sok levél tanúsítja. A nem gyógyultak vagy netán elhunytak viszont nem leveleztek. Szapáry a magnetizmus elméletét és gyakorlatát elõadásokban és írásaiban hirdette,471 de nem állott egyedül. Orvosok között is számos követõje vagy talán inkább hívõje van a magnetizmusnak hazánkban a század második felében is. A hangsúly idõközben egyre jobban a magnetikus álomban való gyógyításra tevõdött át, tulajdonképpen antik reminiszcenciák alapján. Selmecbánya nyugalmazott fõorvosa, Veszely József dr. 1851-ben írja meg könyvét ’Der magnetische Schlaf’ címmel, amelyben hosszú filozófiai és pszichológiai-pszichiátriai fejtegetések után bõséges kazuisztikát közöl. Jellemzõ a könyv sikerére, hogy 1862-ben Pesten második kiadásban is megjelent. * 469 470

471

Kováts Mihály: Az állati mágnesesség mérõserpenyõje (Pest, 1818) Vö. Gortvay György: Az újabbkori magyar orvosi mûvelõdés és egészségügy története. Bp., 1953. Akadémiai. p. 99. Die magnetische Lehre der neuen Schule in Fragen und Antworten nach den Vorlesungen des Grafen Franz Szapáry – Von einem seiner Hörer (Regensburg, 1845)

331



A pszichoanalitikusok a modern pszichoterápia eredetét Franz Anton Mesmerig szeretik visszavezetni,472 pedig õt kortársainak jó része kuruzslónak tartott. Mesmer úgy vélte, hogy az emberekben olyan specifikus magnetikus erõt fedezett fel, amely kézrátétellel átvihetõ. Erre a szisztémára épült hallatlanul eredményes praxisa. A Mesmer és követõi által elért közvetlen terápiás effektuson kívül van a mesmerizmus tanának egy másik aspektusa is: minden kétséget kizáróan befolyásolta mind kora, mind a késõbbi évtizedek orvosainak pszichiátriai gondolkodását. Ezen a nyomon elindulva jutott el pl. Carl Gustav Carus a tudatalatti folyamatok felismeréséhez.473 Természetes, hogy mind Carus, mind pedig a magnetizmust bizonyos mértékig szintén akceptáló orvos, Sir John Forbes az eljárást már csak bizonyos pszichiátriai kórformáknál, tehát differenciál-terápia formájában használták. Az angolok voltak egyébként azok – Forbes mellett John Elliston –, akik a magnetizmust anesztézia céljaira használták fel.474 A delejesség tana a cári Oroszországba is eljutott, ahol jóval kevesebb kritikával fogadták. Az I. Sándor cár által 1815-ben a magnetizmus megvizsgálására alakított bizottság nagy jelentõséget tulajdonított a magnetizmusnak, s határozatában közölte: ezt az új módot csak approbált orvosok alkalmazhatják. Svédországban és Dániában királyi dekrétum biztosította a magnetizmus gyakorlatát az orvoskollégium tagjai számára. 1817-ben Svédországban több doktori disszertáció védi meg a magnetizmus tételeit. Ugyanakkor Ausztria hatóságai már tiltják gyakorlatát. Alapjában véve Mesmer sem kuruzsló nem volt, sem pedig misztikus, hanem tipikus, de elkésett racionalista, és gondolataival a XVIII. század elejének tradícióiban gyökerezõ spekulatív szisztematikus. Balszerencséje az volt, hogy fellépésének idején a klasszikus „nagy szisztémák” korszaka már elmúlt. Másrészt eleget tudtak már a kortársak a mágnesesség fizikájáról ahhoz, hogy Mesmer állításait megcáfolják. Mint sok más sikeres terapeuta, Mesmer sem ismerte fel, hogy eredményei nem az általa feltételezett magnetizmuson, hanem a szuggesztión alapulnak.

472 473

474

Roback, A. A.: History of psychology and psychiatry. New York, 1961. p. 63. Vö. Carus, C. G.: Über Lebensmagnetismus und über die magischen Wirkungen überhaupt (1856). Lásd még tanulmányomat: Carl Gustav Carus. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 18. pp. 845–847. Elliston, J. : Numerous Cases of Surgical Operations without Pain in the Mesmeric State (London, 1843)

332



RICHARD BRIGHT, EGY ANGOL ORVOS MAGYARORSZÁGON

1818-ban Edinburgh-ban és Londonban egy vaskos, több mint 700 oldalas útleírás jelent meg, melynek terjedelmes része szól Magyarországról. Címe: ’Travels from Vienna through Lower Hungary with some remarks on the year 1814’.475 Szerzõje Richard Bright, aki itt bécsi tartózkodásáról ír, és magyarországi utazásait ismerteti ugyanaz a Bright doctor, aki 38 éves korában, 1827-ben mint a londoni Guy’s Hospital primariusa elsõként írja le a nephritis – ma Bright-kórként ismert – klasszikus képét. Mielõtt rátérnénk munkáinak tárgyalására, lássuk röviden életútját. 1789 szeptemberében született Bristolban. 1808-ban kezdte meg tanulmányait az edinburgh-i egyetemen, ahol elõbb filozófiát hallgatott, hogy a következõ évben ugyanott már orvosi stúdiumokat folytasson. 1810 nyarán részt vesz Sir Georg Stuart Mackenzie izlandi expedíciójában. Késõbb a Mackenzie által kiadott könyv (Travels in Iceland) természettudományi fejezeteit Bright írta meg. Londonban tovább folytatva tanulmányait, azokat Edinburgh-ban fejezte be, ahol 1813-ban az orbánc fertõzõ voltával foglakozó disszertációval (De erysipelate contagioso) doktorált. Promotiója után még két félévet töltött Cambridge-ben, ahol a medicina mellett földrajzzal és természetrajzzal foglalkozott. 1814-ben a híres bécsi kongresszus évében kezdi meg hosszú európai tanulmányútját, amelynek során huzamosabb idõt tölt Hollandiában, Belgiumban, Németországban és hazánkban. Berlinben egy ideig kórházi gyakorlatot folytat, de az orvosi életbe mindenütt másutt is bekapcsolódik. Érthetõ módon különösen a bécsi orvosi iskola kelti fel érdeklõdését. 1817-ben a londoni Fever Hospital segédorvosa. 1818-ban újabb útra kel: nagyobb utat tesz Németországban, Franciaországban és Itáliában. Két év múlva végleg letelepszik Londonban. Elõbb asszisztens, 475

„Utazások Bécsbõl Dél-Magyarországon keresztül, az 1814-es évre vonatkozó néhány megjegyzéssel”

333



majd primarius a nagy hírû Guy’s Hospitalban, amely az angol orvosi oktatásnak is egyik fontos helye. Bright itt megkezdi docensi és kutatói munkásságát, amelynek során különösen nagy figyelmet szentel a kórbonctannak. A vesebetegségek patológiájára és klinikumára vonatkozó jelentõs megállapításainak lényegét már elsõ, 1827-ben Londonban megjelent orvosi munkájában – ’Reports of medical cases selected with a view to illustrate the symptoms and cure of diseases by a reference to morbid anatomy’476 – megtalálhatjuk. Jóllehet már Blackall kimutatta bizonyos ödémás betegek vizeletében a fehérjét, az oki összefüggést az ödéma, az albuminuria és a vesebetegség között Bright mutatta ki. John B. Blackall az albuminuriára vonatkozó megfigyelését 1813-ban tette közzé.477 Érdekes, hogy ennek német fordítása Pesten jelent meg 1821-ben! Bright klasszikus leírása a nephritisrõl – amely különösen az angolszász irodalomban ma is a Bright-kór nevet viseli, de Hetényi Géza könyve is e néven említi – fordulópontot jelent a vesebetegségek klinikumában és patológiájában. Bright volt az elsõ, aki különbséget tett cardialis és renalis oedema között. Megfigyeléseit 23 vesebeteg gondos klinikai obszervációja és ezek nekropsziája kapcsán írta le. Patológiailag a nephritis három formáját különíti el: 1. sápadt vagy sárga vese; 2. foltos nagy vese; 3. kemény zsugorvese. 1842-ben a Guy’s Hospitalban egy külön „vesebetegosztályt” létesített. Tudományos munkásságába azonban nem szorítkozott csupán erre a területre. Behatóan foglalkozott a központi és a perifériás idegrendszer megbetegedéseivel. A ’Reports…’ 1831-ben megjelent második kötete fõleg ilyen tárgyú dolgozatait tartalmazza. Természetes, hogy a vesebetegségek folyamán kialakult idegrendszeri elváltozások különösen érdekelték. Az urémiánál fellépõ, Bright által igen plasztikusan leírt zavartság a francia irodalomban azóta is folie brightique néven szerepel.478 Igen behatóan tanulmányozta az abdominalis tumorok diagnosztikáját és patológiai anatómiáját.479 Thomas Addisonnal és Thomas Hodgkinnal együtt Richard Bright 476

477 478

479

„Válogatott orvosi esetekrõl szóló beszámolók, tekintettel a tünetekre és a betegségek gyógyítására kórbonctani vonatkozásban” „Observations on the nature and cure of dropsies etc.” (London, 1813) A sárgaságra, az acut májatrophiára, a cukorbetegségre vonatkozó tanulmányai a Medico-Chirugical Transactions (1827. 33, 35, 39) és a Guy’s Hospital Report (1836–40) hasábjain jelentek meg. E témáról írott dolgozatait Bright 1858. december 16-án bekövetkezett halála után G. H. Barlow gyûjtötte össze a New Sydenham Society megbízásából és adta ki ’Clinical memoirs on abdominal tumors and intumescenses’ címmel (London, 1861)

334



a londoni Guy’s Hospital világhírû „tudóstrióját” alkotta. Addisonnal együtt tankönyvet is írtak.480 * Ha Richard Bright nem lett volna kora egyik legnevesebb angol orvosa, neve akkor is fennmaradt volna mint kitûnõ útleíróé. Európai útjának legérdekesebb állomása a kongresszus jegyében élõ Bécs. Terjedelmes, epikus beszámolójában helyet kap egyebek közt egy interjú Napóleon fiával, a reichstadti herceggel, a híres bécsi (rossaui) porcelángyár bemutatása és az udvari könyvtár leírása. Legérdekesebbek Bécs orvosi életérõl szóló feljegyzései. Nem érdektelen az a megjegyzése, hogy a kor leghíresebb bécsi orvosai – J. P. Frank, de Carro, J. Malfatti, Capellini, J. Valentin von Hildebrand – nem osztrák születésûek. Külön capitulusban foglakozik Jean de Carróval. Ennek a bécsi orvosnak köszönheti nemcsak Ausztria, de az egész világ a Jenner-féle himlõoltás széleskörû bevezetését. 1799. május 10-én oltotta be Carro két gyermekét nyirokkal, akiket azután valódi variolával inokulált. Az eredmény meggyõzõ volt: a gyermekek a fertõzéssel szemben immunisnak bizonyultak. Bright kiemeli, hogy Carro fél Európát, sõt az angol gyarmatokat is ellátta a maga termelte oltóanyaggal. Bécsi tartózkodása idején Bright szemészeti kurzust vett Beernél, aki az Allgemeines Krankenhausban 1812-ben nyitotta meg rövidesen világhírûvé lett szemklinikáját.481 Figyelemre méltó Bright egyik beszélgetése, amit Harrach gróffal folytatott. Harrach panaszkodott, hogy minden fáradozása ellenére sem sikerült a bécsi kongresszust rávennie, hogy Európa közegészségügye érdekében megfelelõ megelõzõ rendszabályokat foganatosítson a török területeken dúló pestis és egyéb ragályos betegségek ellen. A meteorológiai viszonyok befolyása a betegségekre már abban az idõben is érdekelte az orvosokat. Bright könyvében olvassuk, hogy a kórház egy fiatal orvosa naponta vezette a termométer és barométer adatait, amelyeket az asztronómia professzora ellenõrzött és kommentált. 1815 áprilisában hagyta el Bécset. Útja Pozsonyon, Nagyszombaton át Selmecbányára vezetett – itt a bányamûvelést tanulmányozta –, majd Budára ment. Magyarországon – „…ez az ország régóta vonzott…” írja – nem annyira az orvosi élet és az egészségügyi viszonyok érdekelték, mint inkább a gazdasági és kulturális élet, az ország természetrajza és földrajza. Utóbbi480

481

Elements of the Practice of Medicine. Vol. I. London, 1839. E mû azonban sajnos befejezetlen maradt, második kötete már nem jelent meg. Lesky, E.: Die Wiener medizinische Schule im 19. Jahrhundert. = Studien zur Geschichte der Universität Wien 6 (1965) pp. 18–23.

335



ról tanúskodik az a Badacsonyról és Szigligetrõl szóló geográfiai tanulmánya, amely az Angol Földrajzi Társaság évkönyvében jelent meg.482 Hosszú idõt töltött Keszthelyen. Festetich László gróf még Bécsben ellátta atyjához szóló ajánlólevelével, aki a maga részérõl viszont a növénytan és állatorvostan professzorait rendelte az angol vendég mellé kísérõül. A két tudós tanár nagy részletességgel ismertette meg Brighttal a felsõfokú gazdasági iskolát, a Georgikont, amelyrõl aztán a szerzõ útikönyvében egy önálló, nagy fejezetet írt részletesen felsorolva még a tanrendet is. Természetesen nem maradt említés nélkül az akkor már tizenötezer kötetes keszthelyi könyvtár sem. Bright doctor igen éles szemû, kritikus utazó. Amily lelkes szavakkal méltatja a Georgikon nagy gazdasági-kulturális fontosságát, ismerteti a valóban európai hírû könyvtárat, oly határozottan ítéli el a közigazgatás és fõleg az igazságszolgáltatás hallatlan elmaradottságát. A széles érdeklõdésû angol orvos megtekinti a keszthelyi börtönt is. Vendéglátói iránt minden tisztelete és hálája nem gátolja abban, hogy az itteni börtönviszonyokról való lesújtó véleményének hangot ne adjon. A rabok szomorú helyzetének ecsetelése után pedig így ír: „…Úgy tekintem õket (ti. a magyar fõurakat – Sch. E.), hogy érdekes példát szolgáltatnak a legmindennapibb jelenségek egyikére: az emberi lélek ama képességére, hogy közönyösen szemléli azt, ami állandóan elõtte van… És milyen öntudatlanul csukva lehet a magyar nemes szeme a nép óriási tömegének sok fontos létfeltétele elõtt! Pedig e néptömeg révén bizonyos rendszerváltozás árán az ország fokozottabb közbiztonságra és jólétre, a földesúr pedig hatalmának és vagyonának páratlan növekedésére számíthatna.” A gazdasági helyzet leírására ismételten visszatér a következõ fejezetekben is. Miközben azonban a Georgikon jelentõségét hangsúlyozza, megjegyzi, hogy „…a gazdasági újításnak ezen a gócpontján is észre lehet venni a magyar gazdaság nagy elhanyagoltságát…”. Jóllehet Bright elsõsorban a természettudós szemével nézte a beutazott országokat, nem feledkezett meg a kulturális életrõl sem. Magyarországról szóló könyvét csak úgy gondolta teljesnek, ha külön fejezetben irodalmunkról is beszámol. Irodalmi életünkrõl – mint írja – nagy anyagot gyûjtött. Oly nagyot, hogy annak feldolgozása meghaladta volna egy könyvfejezet terjedelmét, ezért ezt külön munkában készült közzétenni. Sajnos ezt a tervét nem váltotta valóra; a magyar irodalmi életre vonatkozó, minden bizonnyal nagyon érdekes anyaga nem került kiadásra.

482

Remarks on the hills of Badacsony, Szigliget (London, 1819)

336



JOSEPHUS HYRTL, ANATOMIAE PROFESSOR ORDINARIUS

Jóllehet az ún. „második bécsi orvosi iskola” világhírét a klinikusok alapozták meg, mûködésük az elméleti diszciplínák nélkül alig képzelhetõ el. Valóban, a bécsi orvosok klinikai tudása szolíd anatómiai bázison nyugodott. „Az anatómia a medicina alfája és omegája, ami közte van, az a klinikum” – mondotta Hyrtl teljes joggal. Ennek a szilárd anatómiai fundamentumnak a lerakása legnagyobbrészt Joseph Hyrtl érdeme. 1810. december 7-én született Kismartonban, ahol apja az Esterházy hercegek zenekarának oboistája volt, s késõbb Bécsben Haydnnel együtt muzsikált. Joseph Hyrtl egyik testvére rézmetszõ, másik – apjához hasonlóan – muzsikus lett. Ez a testvér volt az, aki késõbb Haydnnek – egy ideig az anatómus Hyrtl õrizetében tartott – koponyáját felkutatta. Gyermekkorában Joseph Hyrtl is zenélt. Amikor apját Esterházy herceg a szolgálatából elbocsátotta, a család Kismartonból Bécsbe költözött. Igen rossz anyagi helyzetük tette szükségessé, hogy a család majd minden tagja pénzkereset után nézzen. Így lett a jóhangú és muzikális ifjú Hyrtlbõl „Sängerknabe”, a világhírû bécsi fiúkórus tagja. Ez tette lehetõvé, hogy továbbtanuljon, és a cs. kir. konviktus tagjaként gimnáziumba járjon. A gimnázium elvégzése után az orvosi fakultásra iratkozott be. Tanulmányainak különleges irányát, s ennek folytán pályájának, életének további alakulását tulajdonképpen egy negatívum befolyásolta. Az anatómia professzora, Meyer tanár ugyanis oly tudatlan és tehetségtelen volt, hogy nem elégítette ki Hyrtl tudásszomját, aki ezért maga fogott az anatómia egyes kérdéseinek vizsgálatához és kutatásához. Diákéveirõl, fõként pedig anatómiai tanulmányairól az anatómiai múzeum történetérõl írott értekezésében számol be.483 Itt emlékezik meg kevéssé tisztelt anatómia-professzoráról, Meyerrõl is: „Amikor Caligula kedvenc lovát római konzullá nevezte ki – írja Hyrtl –, akkor ez egyszerû483

Handbuch der topographischen Anatomie und ihrer praktisch-medizinisch-chirurgischen Anwendungen. 1–2. Bde. Wien, 1847.

337



en csak egy õrült tette volt; ilyen teremtményeket azonban (ti. Meyert) egyetemi tanárrá kineveztetni bûn volt a tudomány, az állam és az emberiség ellen. Õ volt a legkövérebb, és ha módja volt rá, a leggorombább ember Bécsben… Szellemi garázdálkodása írásaiban is megnyilatkozott. Tudományos kutatás soha nem jutott eszébe…”. Ezek után érthetõ, hogy Hyrtl hamar megelégelte Meyer elõadásait. Ezek hallgatása helyett hozzálátott, hogy az anatómiáról való képét maga alakítsa ki. Miután az elméletet Meckel, valamint Sömmering könyveibõl megtanulta, preparálni kezdett. Megbarátkozott két, a bonctannal is foglalkozó bécsi sebésszel, Frankensteinnel és Levasseurrel, akiknek jóvoltából hamarosan otthonos lett a boncteremben. Mivel a kitûnõ fiziológus, Czermak professzor nagy érdeklõdést tanúsított az összehasonlító anatómia iránt, bécsi intézetében számos ilyen érdeklõdésû, szorgalmas fiatalember dolgozott. Hozzájuk csatlakozott az ifjú Hyrtl is. Itteni kutatásai közben nemsokára ismeretlennek tûnõ dolgokra bukkant. Hogy az elsõ ilyen felfedezése az irodalomban már közzétett leírás, miként azt Czermak neki megmutatta, nem szegte a fiatal kutató kedvét. Maradt még bõven további vizsgálatokra érdemes ismeretlen anyag és megválaszolatlan kérdés. Hamarosan oly átfogó anatómiai tudásra tett szert, hogy medikustársain kívül neves bécsi orvosok is jöttek hozzá, hogy tõle kurzust vegyenek. Utóbbiakra ugyancsak ráfért, amint azt egyszer késõbb Hyrtl maliciózusan megjegyezte. A Meyer professzor halálával megüresedett tanszéken a bonctan tanára Berres professzor lett: „egy halvány fénysugár villan fel harminc év sivársága után…” – jegyzi meg Hyrtl. Berres prosectorként foglalkoztatja a fiatal, de máris jó nevû anatómust. Amikor két évvel késõbb, promotiója után, 1835-ben professzora visszamenõleges díjazást ajánl fel prosectori munkásságáért, ezt köszönettel visszautasítja, mert az érdeklõdés és tárgyszeretet vezette, amikor gyakran még az éjszakáit is anatómiai preparátumok készítésével töltötte. Az ekkor készített preparátumok közül Berres számosat felhasznált kitûnõ atlaszához. Remek anatómiai készítményeinek, az összehasonlító anatómia némely kérdésérõl és a hallójárat fejlõdésérõl, illetve fejlõdési rendellenességeirõl írott tudományos dolgozatainak, valamint kiváló oktatói hírnevének köszönhette Hyrtl, hogy 1837-ben, alig 26 éves korában, ordinariusnak hívták meg a prágai egyetem orvosi karának anatómiai tanszékére. Prágai tartózkodásának elsõ idejében a helyzete nehéz volt. Az új környezetbe nemigen tudott beilleszkedni, hiányzott Bécs és elégedetlen volt önmagával. Úgy érezte, túl korán, „nem megérdemelten” jutott magas hivatalhoz. A tanítás egyedül nem elégítette ki. „Aki csak professzor, az az én szememben nyomorúságos ember, aki a társadalom számára elveszett…” – írja egy ez idõbõl származó levelében. Késõbb aztán kiderül,

338



hogy elkeseredésének az oka inkább a hallgatóság értetlensége volt: „Mit ér a szomorú dicsõség, ha az embert egy nyáj bámulja, de ha valami okosat mond, nem értik…”. A kezdeti nehézségeken azonban csakhamar túljutott. Ismét elmélyült a tudományos munkában, és rövidesen már a hallgatóság sem bámulta értetlenül. Sõt, az anatómia nemsokára a legkedveltebb és legfrekventáltabb kollégium lett Prágában. Prágai tanársága idején igen szoros kapcsolatot tartott fenn a sebészekkel, számos mûtétet nézett végig. Akkor kezdte meg a tulajdonképpeni sebészeti anatómia kidolgozását. 1845-ben Berres meghalt. A bécsi fakultás az ezáltal megüresedett leíró bonctani tanszékre a kar és a tanulmányi igazgató egyhangú döntése alapján Hyrtl-t hívta meg. A meghívás elfogadásában jelentõs szerepe volt a kar ama ígéretének, amelyet Hyrtl tulajdonképpen feltételül szabott meg. Megígérték ugyanis, hogy az anatómiai intézetet átalakítják, kibõvítik, s a Hyrtl kívánalmainak megfelelõ felszereléssel látják el. Az ígéretbõl nem sok lett. „Felsõbb fórumok minden újítással szemben komoly ellenállást tanúsítanak” – panaszkodik az új ordinarius. A csalódott és kissé kedveszegett Hyrtl visszavonul dolgozószobájának magányába, ahonnan csak az auditoriumba lép ki. A hallgatag anatómus professzortársaival sem érintkezik, akik így érthetõen nem kedvelték. Ennek a magányosságnak azonban meglett a haszna. Megteremtette Európa legszebb és legteljesebb anatómiai gyûjteményét, berendezett egy páratlan összehasonlító anatómiai múzeumot. 1848 márciusa Hyrtl magányosságát is feloldotta. Csatlakozott a forradalmi ifjúsághoz. Talán nem véletlen, hogy az általa vezényelt században több magyar medicus, köztük Csatáry Lajos, a késõbbi neves higiénikus teljesített szolgálatot. Októberben ismét megindul a munka az egyetemen. A katonaorvosi akadémia, a Josephinum anatómiai múzeumát egyesítik az egyetemi bonctani intézettel. Mindkettõnek vezetését Hyrtl veszi át. Kiegészítve ezeket a magángyûjteményével, büszkén mondhatja 1854-ben látogatóinak és vendégeinek, hogy a világ egyetlen anatómiai gyûjteménye sem vetekszik az övével. Elõadásainak már ekkor szintén világhíre van. A világ minden részérõl jönnek orvosok és medicusok Hyrtl intézetébe. Elõadásait a kortársak szellemesnek, világosnak írják. Az egyébként unalmasnak tûnõ deszkriptív anatómiát oly színesen írja le – olvassuk az egykori beszámolóban –, hogy auditoriuma ismét megérdemli a theatrum anatomicum történelmi nevet. Ragyogó elõadásai mellett anatómiai könyvei tették a nevét híressé. Két munkája több mint fél évszázadon át standard tankönyv maradt. Leíró bonctana (Lehrbuch der Anatomie des Menschen) 1846 és 1889 között húsz kiadást ért meg. Egyaránt szolgált tankönyvül és forrásmunkául az anatómus kutatóknak. Tájanatómiája német nyelven az elsõ ily

339



nemû munka, amely klinikai szempontok szerint íródott. Utolsó kiadása 1884-ben jelenik meg. Amilyen kedvelt volt Hyrtl a hallgatói körében, oly kevéssé szerették tanártársai. Szellemes, de nagyon éles felszólalásaival majd minden kollégáját személyes ellenségévé tette. Ez magyarázza, hogy bécsi tanárságának három évtizede alatt egy ízben sem választották meg az orvosi kar decanusává. Az egyetem egésze azonban elismerte tudását: az 1864–65-ös tanévben, az egyetem alapításának 500. évfordulója alkalmával rectorrá választották. Rectori székfoglaló beszédében hangsúlyozta, milyen elégtétel számára a karok ilyetén határozata, amikor a saját fakultása harminc év alatt nem méltatta arra, hogy decanusa legyen. Jóllehet Hyrtl anatómus volt, az elsõ Bécsben, aki egyedül e tudománynak élt, s mellette orvosi gyakorlatot nem folytatott, akinek munkája a XIX. század anatómiájának csúcspontját jelentette, sok megértést tanúsított más diszciplínák irányában. Õ volt az, aki Rokitanskyval együtt a hisztológia elsõ docensét habilitálta; aki az általa mûvelt összehasonlító anatómiát követõ összehasonlító fejlõdéstan és élettan szükségességét hirdette. 1860-ban pedig már azt írta volt: „Az orvostudomány jövõje a chemia!” Kollégáival való állandó kollíziói bizonyosan hozzájárultak ahhoz, hogy már aránylag korán, 1874-ben, 63 éves korában visszavonult perchtoldsdorfi házába. Most végre volt ideje, hogy évtizedeken át gyûjtött orvostörténelmi és nyelvészeti adatait és gondolatait feldolgozza. Gyors egymásutánban jelennek meg e tárgyú könyvei.484 Stílusa ragyogó. Tanítványa, Zuckerlkandl azt írja Hyrtlrõl, hogy úgy beszélt, mint Cicero, és úgy írt, mint Heine. 1894. július 4-én halt meg. Magyar származásáról végrendeletében sem feledkezett meg: a kismartoni óvodának 12 ezer aranyat hagyományozott. Halála után beigazolódott, hogy „…amit az állam az anatómia fejlesztésére fordított, bõségesen visszatérül majd…”.

484

Das Arabische und Hebräische in der Anatomie (Wien, 1879); Onomatologia Anatomica. Geschichte und Kultur der anatomischen Sprache der Gegenwart (Wien, 1880); Die alten deutschen Kunstworte der Anatomie (Wien, 1884)

340



MÛVÉSZEK ÉS ORVOSOK MÛVÉSZET ÉS MEDICINA

Augsburg város orvosa, R. Minderer azt írja 1619-ben megjelent ’Threnodia medica seu planctus medicinae lugentis’ címû mûvében, hogy „az orvostan bevonta tudományába a múzsákat”. Ez ugyan eredetileg a zenére vonatkozott, de igaznak bizonyult a többi mûvészetet illetõen is. A modern szemlélõnek úgy tûnhet, hogy a képzõmûvészet és az orvostudomány az emberi szellem két merõben más, egymástól igen távol esõ megjelenési formája. Az orvostörténelem ennek csaknem az ellenkezõjére tanít. Minden eredeti mûalkotás éppen olyan egyedi és megismételhetetlen, mint a medicinában észlelt emberi reakciók, melyek átfogó, általánosító megjelölésük mellett az egyes emberre, az egyedre vonatkoznak és így par excellence szubjektívek. A reprodukció ugyanolyan kevéssé jelenti magát a mûalkotást, mint ahogy egy betegségrõl alkotott klinikai képünk nem azonos a beteg emberrel. A tudományt – egyebek között – az objektivitás, a mérhetõség, a mindig azonos módon megjelenõ ismérvek, a reprodukálhatóság jellemzi. Az orvoslásnak azonban tudományos volta mellett igen sok egyedi, szubjektív, nem mérhetõ eleme van. A mûvészet egyszeri és egyedi, intuitív, inspiratív, szubjektív és soha nem mérhetõ. A mûalkotás reprodukciója pedig csak visszfénye az eredetinek. Ez az egyedi és személyes momentum, az intuíció az, ami a mûvészetben és az orvoslásban közös. A természettudományos kutatás induktív metodikája sem vezet eredményre az inspiráció adta ötlet nélkül. Az sem véletlen, hogy sok neves természettudóst és orvost ismerünk, akik mûvészként is jelentékenyek voltak. Tudományos és mûvészi munkájukban idõnkénti hangsúlyváltásról számoltak be: amikor életük során az egyik elõtérbe került, az minden erejüket igénybe vette, a másik háttérbe szorult, és fordítva. A tudományos és mûvészi motívum „kicserélhetõségének” elve a pszichológiában jól ismert. E jelenség ismerete a reneneszánszig vezethetõ vissza. Így nem meglepõ, hogy az „objektív” tudomány és „szubjektív” mûvészeti alkotás olyan közel áll egymáshoz. Az orvostudomány egyre objektívebb, egyre egzaktabb módszerekkel dolgozik, a páciens pedig egyre inkább hi-

341



ányolja a személyes hangot, a csak vele való törõdést, és várja azt a „megérzést és megértést”, amit – a valóban nélkülözhetetlen tudományos módszereken túlmenõen – a „reprodukálhatatlan” medicina, személy szerint az orvos adhat. Az orvoslás ama kettõsségét, amit a tudomány, a techné iatriké és a mûvészet, az ars medica képvisel, senki nem érthette jobban, mint a mûvész. Ez egyik magyarázata annak, hogy évszázadokon át kedvelt és gyakran ábrázolt téma a festészetben a születés, a halál, a betegségek különbözõ formája, az orvosi ténykedés és annak különféle attribútuma. Az egészség–betegség mint természeti jelenség is tárgya a mûvészi alkotásnak. Nietzsche olyannyira összekapcsolja a természeti jelenségeket, és azon belül az emberi funkciókat, valamint a mûvészi megnyilvánulás formáit, hogy egyenesen az esztétika élettanáról beszél. Az esztétika „nem más, mint az alkalmazott élettan”, amiben õ a szépet magát mint az egészség reflexióját fogja fel. Az elmúlt századokban az orvoslás ikonográfiájában a tanítási és oktatási célokat szolgáló képek mûvészi kifejezõereje és esztétikai értéke igen gyakran messze túlnõtt a praktikus célon, amint azt – egyebek között – Jan Calcarnak Vesalius híres anatómiai könyvéhez készített illusztrációi, vagy Leonardo da Vinci anatómiai rajzai mutatják. Leonardo da Vinci az olasz reneszánsz egyik legnagyobb zsenije. Mások talán egyenrangú mûvésztársai voltak, de senkiben közülük nem élt olyan tudásvágy, ami a fizikai világ megismerését illeti, mint benne. Kétségkívül nagyobb volt anatómiai tudása, mint kora bármely orvosáé. Boncolásainál mûvészi érdeklõdés és igazi kutatói kíváncsiság hajtotta. Így anatómiai munkásságának eredménye egyaránt szolgált orvosi és mûvészi célokat. Azok a mûalkotások, melyek betegségeket, azok részleteit, tüneteit, betegeket, orvosokat, orvosokat és betegeket együtt vagy a gyógyítás szimbólumait ábrázolják, az élet és halál allegóriáit jelenítik meg, éppúgy az orvoslás rejtelmeinek mûvészi kifejezõi, mint azok a karikatúrák, amelyek a divatok és hóbortok megörökítésével engednek bepillantást elmúlt idõk – de ma sem elmúlt gondolatok – bizarr gyakorlatába. A képek és mûtárgyak valósághû ábrázolásától a szimbolizáló, a heroizáló, majd karikírozó, sõt szatirikus képek széles skálán mutatják be az orvost és a sarlatánt, a beteget és a képzelt beteget. Az orvost és tevékenységét többnyire tárgyilagosan festik meg, a halállal való küzdelem azonban gyakran glorifikálásra készteti a festõt, míg máskor az orvos nyilvánvaló arroganciája vagy sikertelensége nevetséges persziflázsban tárul a nézõ szeme elé. Ez a tematika a XIX. században lett igazán a kutatás tárgya. Eugen Holländer mûveihez485 ma már alig lehet hozzáférni. 485

Die Medizin in der klassischen Malerei, 1903; Plastik in der Medizin, 1912; Die Karikatur und Satire in der Medizin, 1921.

342



A XIX. század második felében különösen a francia pszichiáter, Charcot és tanítványai mûvelték ezt a diszciplínát, melyet késõbb a mûfaj kutatói „medico-artisticus studium” névvel illettek. Charcot és iskolája irányította a figyelmet az orvostörténelem mûvészi kapcsolataira. Ennek az iskolának köszönhetjük az ’Iconographie de la Salpetrière’ címû tanulmánysorozatot és ennek talán leghíresebb darabját, Paul Richet ’L’art et la médecine’ (Párizs, 1903) címû mûvét. E stúdium eredete azonban jóval messzebbre nyúlik. Elsõ mûvelõje M. F. Lochner von Hummelstein volt.486 Egy monográfia is kevés lenne ahhoz, hogy az orvosok és a képzõmûvészetek, különösen a festészet kapcsolatának elveirõl szóljon, nem is említve az orvosok mûvészetkedvelõ és pártoló szerepét. Ismert, hogy Rembrandt legszebb festményeinek megrendelõi orvosok voltak. A XVI. század egyik legnevesebb bolognai orvosa, Jacopo Berengario da Carpi, Colonna bíboros gyógykezeléséért tiszteletdíjként pénz helyett Raffaello festményét, a ’Keresztelõ Szent János’-t kérte és kapta, miként arról egyik mûvében említést is tesz.487 A XIX. század nagynevû orvosprofesszora, Rudolf Virchow az ifjú Holbein ’Szent Erzsébet’ címû képén tanulmányozván a lepra tüneteit, feltette a kérdést: szabad-e, hogy a betegség mûvészi alkotás tárgya legyen? Hosszú fejtegetései végén a válasz egyértelmû igen.488 Az ilyen tárgyú képeknek, szobroknak híján ma az orvostörténelem nemcsak szegényebb, de színtelenebb is lenne. A görög mitológia gyógyító isteneinek szobrai, a betegségek tüneteit ábrázoló prekolumbiánus perui agyagedények, a középkor európai „lepraképei”, pestisábrázolásai, haláltáncrajzai, a barokk pestisoszlopok, az antik és újkori votiv-képek, votiv-szobrok – hogy csak kiragadott példákat említsünk – mûvészi értékük mellett az orvostörténet emlékei is, egyben annak nélkülözhetetlen forrásai. A medicina és mûvészetek közötti szorosabb vagy lazább összefüggés irodalma, akár mûvészettörténeti, akár orvostörténeti aspektusból vizsgálták, csaknem áttekinthetetlen. A mód, ahogy egy kor orvosa a tevékenysége színhelyéül szolgáló helyiséget berendezte, bepillantást enged az orvosok korabeli helyzetére, a vizsgálat, a kezelés körülményeire, a higiénés viszonyokra. Semmilyen leírás kórházról nem adhat olyan világos képet, mint amilyet több évszázad ilyen tárgyú gazdag képanyaga nyújt. A festmények nagy része az orvost környezetében, leginkább mûködése 486

487 488

Papaver ex antiquitate erutum, gemmis, nummis, statuis et marmoribus aere incisis illustratum. Nürnberg, 1715. Commentaria cum amplissimis additionibus (1521) Virchows Archiv für pathologische Anatomie und Physiologie und für klinische Medizin, 1961. Bd. 21.

343



közben ábrázolva teljessé teszi az akkori medicina gyakorlatáról kialakított képet. Egy, a párizsi Nemzeti Könyvtárban õrzött, 1339-bõl való latin nyelvû, eredetileg görög kódex (Antidotarium Nicolai Myrepsus) szcenikus illusztrációján látható egy bizánci ambulatorium. Maga a mû a XII. század végén készült. A kép mindent elénk tár, ami egy akkori kezelõhelyiségben zajlott. A késõközépkori Európában dúló járványok jellemzõ tüneteikkel, a csaknem teljes pusztulás képével különösen nagy hatással voltak a festõkre. Képeiken leginkább három szemléleti mód kifejezése figyelhetõ meg: a járványos betegségek sztereotíp stigmáit viselõ alakok vallásos környezetben jelennek meg, többnyire szentek csodatétele formájában; a mûvész a megrázó élményt mint a halálra való figyelmeztetést festi meg, különösen a nagy halandóságú pestis és kolera tárgya az ilyen képeknek; a harmadik forma a betegség tüneteinek részletekbe menõ és teljesen realisztikus képe. Ezek nemritkán orvosok megbízásai alapján készültek. A középkori és részben még a reneszánszkori legendák is tele vannak a szentek gyógyító csodáival, melyek a legkülönbözõbb, az embereket e korban leginkább sújtó betegségek tünetei megjelenési formáit, esetleg csak szimbólumait festményeken, grafikákon, ritkábban plasztikákon örökítették meg. Mindezek elõsegítik az orvostörténelem jobb megértését. Mi késztethet századokon át festõket arra, hogy kóros folyamatokat ábrázoljanak? A középkor több legendája az ördögtõl megszállott, általa beteggé tett ember gyógyulását egyben morális megtisztulásként interpretálja. Ez ragadja meg az áhítatos mûvészt, ez a motiváció magyarázza ama középkori fametszetek sorozatait is, melyek a kor gyakran fellépõ tömegpszichózisaival (táncdüh, önostorozás stb.) kapcsolatosak. A reneszánsz mûvészet számára a beteg ember már nem morális modell. Leonardo da Vinci nem bûnöket tár fel, hanem szerveket, nagyon is reális anatómiai képletekkel. Az antik értékek újraéledésével feltámadt annak egyik alapvetõ élettani és mûvészi törvénye is: az egészséges ember a szép. A XIX. század polgári realizmusának festészete ismét felfedezte a kórházat és orvosait. A század második felének legjelentõsebb orvosai láthatók az elõadóteremben, kórtermekben, tanítványaik, betegeik és munkatársaik körében, sebészek, szemészek a mûtõteremben. Európa és az Egyesült Államok orvosi életének újabb mûvészi forrásai ezek a festmények, a róluk készült számos reprodukció. Ezekkel a képekkel mintegy illusztrálják az orvostörténelemnek a hetvenes évektõl az elsõ világháborúig terjedõ periódusát. Innen egyenes út vezet az újabb és legújabb orvosi tárgyú mûalkotásokig, amelyek a jövõben lesznek az orvostörténelem forrásai. Az orvostörténész gyakran nem csak a mûalkotással, az irodalmi mûvel találkozik, hanem magával a mûvésszel is. A festõ betegsége, az író

344



kórtünetei, az orvosi elemzés megvilágításában, a kórleírás magyarázatában, mint pathográfia közelebb vihetnek az alkotás megértéséhez, az alkotó megismeréséhez. A neveket hosszasan lehetne sorolni. Ami a muzsikusok betegségeinek tanulmányozását illeti, az már kevésbé tûnik evidensnek, és aligha visz közelebb zenéjükhöz. Életük és érzéseik jobb megértésében a pathográfiának talán mégis van jelentõsége. Azoknak az íróknak az életrajza viszont, akik hosszabb-rövidebb ideig maguk is orvosok voltak, aligha lesz teljes orvosi tanulmányaik, orvosi szemléletük ismerete nélkül.

345



GEORG FRIEDRICH HÄNDEL BETEGSÉGE

Johann Sebastian Bach egyik zeneelméleti munkájában489 a muzsikának a „kedélyt újjáteremtõ” hatásáról szól. A zene kedélyformáló, bizonyos tekintetben pszichoterápiás hatásával pedig a modern pszichiátria sok kitûnõ képviselõje is behatóan foglalkozik. Kevés viszont azoknak a tanulmányoknak a száma, melyek a zenetörténet nagyjainak betegségét, illetve betegségük és alkotó munkájuk összefüggéseit vizsgálják. E szempontból tekintve különös érdeklõdésünkre tarthat számot a barokk zene egyik nagy mesterének, G. F. Händelnek a pathographiája. Miután a pathographia csak a biográfia keretében érthetõ, lássuk elõbb a legfontosabb életrajzi adatokat. G. F. Händel 1685-ben – J. S. Bachhal azonos évben – született. Atyja Halléban volt udvari sebész, fiát jogásznak szánta. A nyolcéves korában már kitûnõen orgonáló Händel minden energiáját késõbb is további zenei tanulmányokra fordította. A jogi stúdiumok csak igen rövid intermezzót jelentettek életében. Zenei karrierjét templomi orgonistaként kezdte Halléban. Még egy évet sem tölt itt el, már Hamburgban találjuk, ahová 1703 tavaszán költözik át. Hamburgban, ebben a nagy zenei kultúrájú városban a XVIII. század elején az opera fénykorát élte. A késõbb kritikusként híressé vált fiatal muzsikus, Johann Mattheson vezette be Händelt a Hanza-város zenei életébe. 1705 januárjában mutatták be átütõ sikerrel Händel elsõ operáját, az Almirát, melyet alig néhány hét múlva a Nero, majd számos más opera követett. 1706 végén elhagyta Hamburgot. Olaszországba utazott, ahol három évet töltött. Olaszországi stúdiumai döntõ hatással voltak késõbbi munkásságára, különösen operakompozícióira. Itt ismerte meg alaposan az olasz operastílust, melynek saját mûveiben való alkalmazása az ’Agrippina’ címû opera nagy velencei sikeréhez vezetett, de itt került bemutatásra elsõ oratóriuma is 1708 húsvétján. 489

Gründlicher Unterricht des Generalbasses (Leipzig, 1778)

346



Az olasz zenei életben „il Sassone” (a szász) csakhamar közkedvelt lett. Orgona és csembaló játékát utolérhetetlennek tartották. Mikor egy ízben a neves olasz zeneszerzõ, Domenico Scarlatti egy ünnepélyen csodálatos orgona hangokat hallott, így kiáltott fel: „Vagy az ördög játszik itt, vagy il Sassone”. Olaszországból Händel a hannoveri udvarhoz kapott meghívást, ahonnan azonban rövid idõ múlva Angliába ment, ahol második hazára talált. Londonban letelepedve lázas munkába kezdett. Rekordidõ, 14 nap alatt írta meg ’Rinaldo’ címû operáját, mely az angol fõvárosban addig még nem tapasztalt nagy sikert aratott. Csakhamar elhalmozták zenei megrendelésekkel – ekkor született a ’Te deum’ és a ’Jubilate’. Kialakult ismeretségi, majd baráti köre is. Leghûségesebb, élete végéig kitartó barátja Arbunthnot dr. lett, London egyik közkedvelt gyakorló orvosa. 1719-ben I. György király egy operaegyüttes megszervezésével bízta meg. A következõ évben már meg is kezdõdnek az elõadások, melyeknek sorát Radamisto-ja nyitotta meg. 1728-ig számos Händel-opera került bemutatásra (Julius Caesar, Tamerlan, Rodelinde stb.). Jóllehet ezek sikere kivétel nélkül jelentõs volt, a vállalkozás mégis anyagi csõdbe került. Ez azonban erejét nem törte meg, kedvét nem vette el. Ugyanezen év õszén egy Heidegger nevû színigazgató saját számlájára újabb operaegyüttest hozott össze, s az õ számára is több operát komponált. Öt év múlva azonban ez a vállalkozás is kudarccal végzõdött. Ezidõtájt Händel már kimerültnek, betegnek érezte magát. Orvosa tanácsára 1735 nyarán a dél-angliai Tunbridge Wells fürdõhelyre utazott. Az eredmény aligha lehetett kielégítõ, mert munkatempója jelentékenyen csökkent, ami arra késztette, hogy a következõ évben visszatérjen Tunbridge Wellsbe. Ez a kúra vagy talán a pihenés, úgy látszik, hatásosabb volt. Régi munkakedve visszatért, amirõl egyebek között fél év alatt megírt három operája tanúskodik. Teljesen egészséges azonban nem lett. A kortárs J. C. Smith – aki titkár, impresszárió és kottamásoló volt egyszemélyben – leírásából ismeretes, hogy Händel ekkoriban súlyosan deprimált volt. Rossz anyagi helyzete nem lehetett ennek egyedüli oka. Depressziója egyben kifejezett koncentráció-zavarral járt, ami nagyon megijesztette. Utóbbiról barátja John Hawkins számolt be. 1737. április 13-a volt az az ominózus nap, amikor Händelt „féloldali teljes bénulás” érte.490 Az agyvérzésnek tartott cerebralis insultus elsõ napjaiban sensoriuma is zavart volt. Agyvérzésrõl ír Stefan Zweig is ’Sternstunden der Menschheit’ címû mûvében olvasható Händel-tanulmányában. Az orvosi beavatkozások kevés javulást hoztak. Mikor valamelyest mégis összeszedte magát, nagy nehézségek közepette – orvosai tanácsára – Aachenbe utazott, hogy az ottani fürdõben keressen gyógyulást. Aacheni 490

Burney, Ch.: Nachricht von Georg Friedrich Händel’s Lebensumständen (Berlin, 1785)

347



fürdõkúrájáról egy másik kortárs, J. Mainwaring tudósít.491 Eszerint a beteg komponista az izzasztófürdõkben háromszor annyi ideig tartózkodott, mint általában szokás volt. Aki csak egy kissé ismeri e fürdõk hatását, csodálattal kell, hogy adózzék Händel minden betegsége ellenére hatalmas erejének, mint ahogy a fürdõ orvosai és kezelõszemélyzete is csodának minõsítették a beteg muzsikus állapotának gyors, szemmellátható javulását. A kúra közben bénulásai teljesen megszûntek, ereje visszatért, úgyhogy október végén egészségesen utazhatott vissza Londonba. A ’Daily Post’ címû újság 1737. november 5-i számában ez olvasható: „Mr. Händel teljesen gyógyultan visszatérhetett Aachenbõl”. Gyógyulása valóban teljes volt: ragyogó mûvek egész sora, egyebek között a ’Xerxes’ bizonyítja ezt. Anyagiakat illetõen ekkor különösen rosszul állt, mégsem volt deprimált. Financiális nehézségei nem csorbították alkotóerejét. Nyilvánvaló tehát, hogy a betegségét megelõzõ hetek-hónapok depressziója már a betegség elõjele, nem pedig külsõ körülmények reakciója volt. 1738 márciusában egy koncertsorozat átsegítette a legsúlyosabb anyagi válságon. Betegsége után zenei munkásságában igen nagy változás észlelhetõ. Elfordul az operamûfajtól, s megkezdõdik a híres oratóriumok hosszú sora. Még a ’Xerxes’ címû opera bemutatásának évében jelenik meg két hatalmas oratóriuma: a Saul és Izrael Egyiptomban. Utóbbit 1738 októberében, tehát egy évvel az életrajzok által gutaütésnek tartott agyi inzultus után, három hét alatt komponálta! Túlmenne e rövid dolgozat keretein az ebbõl az idõszakból származó mûvek akárcsak puszta felsorolása is. Tény, hogy ez Händel munkásságának legtermékenyebb, muzsikáját illetõen pedig – a zenetörténészek egybehangzó véleménye szerint – legelmélyültebb periódusa. Ezt az óriási munkatempót az aacheni fürdõkúra után 14 éven át csaknem egyenletesen tartotta. 1751-ben a 66 éves mester hirtelen fokozódó látásromlásról panaszkodott. Szembajáról a Jephta kézirata tanúskodik (1751). A mû végén sajátkezû feljegyzése számol be bal szeme világának elvesztésérõl. A londoni Guy’s Hospital szemészorvosa, Samuel Sharp diagnózisa: gutta serena, ami az akkori nomenklatúra szerint zöldhályogot jelentett. Három ízben operálták emiatt, sajnos látását megtartani nem sikerült. Az egyik mûtétet a hirhedt ophtalmiather John Taylor „lovag”, álneves és sarlatán vándorszemész végezte, aki egy évvel elõtte J. S. Bach szemét operálta ugyanolyan siralmas eredménnyel. Látászavara rövidesen másik szemén is kialakult. A londoni Evening Post 1753. január 31-i száma szomorúan ad hírt Händel teljes megvakulásáról. Az elkövetkezõ öt évben a vak mester néha még lediktálta egy-egy 491

Mainwaring, J.: Memoirs of the Life of the Late George Frederic Handel (London, 1760)

348



kompozíciója hangjegyeit, zenei munkássága nagyobbrészt azonban már csak az orgonálásra szorítkozott. Játéka még így is magávalragadó volt, teremtõereje azonban megtört. 1758 elején az addig ritka nagy étvágyú ember étvágytalanná vált, fogyott, testi ereje rohamosan gyengült. 1759. április 6-án egy Messiás-elõadás végén hirtelen összeesett. Nyolc nappal késõbb, április 14-én elhunyt. Händel életében az 1737-ben lezajlott súlyos betegség kétségkívül fordulópont, mely után mûvészete bizonyos változáson ment át. Ebben a zenetörténészek egyetértenek. Ami az orvostörténészt érdekli, az most az a kérdés: mi volt ez a betegség? Agyvérzés, amirõl az életrajzokban olvasunk, éppoly kevéssé valószínû, mint az agyi erek trombózisa vagy egy cerebralis embolia. Még kevésbé jön számításba az emollitio. A betegség egész lefolyása, a bénulások meglepõen gyors visszafejlõdése ezek ellen szól. 1737. április 13-án érte az inzultus és október végén már tünet- és panaszmentes volt, erejének és alkotóképességének teljében tevékenykedett. Alig képzelhetõ el, hogy agyi érelmeszesedést követõ ictus, trombózis, embolia után vagy akár az agyi ereken lejátszódó és átmeneti bénuláshoz vezetõ arteriitis obliterans mellett olyan alkotások születhettek volna, mint a Saul, Izrael Egyiptomban, Messiás, Sámson, Judás Makkabeus és Jephta! Ezeket az oratóriumokat Händel mind az agyi inzultus után írta. Egy kórkép jön itt számításba, s ez a cerebralis lues, annak vagy gummosus formája vagy egy ictus paralyticus, amely ezt a tünetegyüttest elõidézhette, mely után hosszú ideig tartó tünetmentes állapot, sõt intellektuálisan különösen termékeny periódus következhetett. Klövekorn professzor, aki elsõként vonta kétségbe Händel bénulásának agyvérzéses eredetét, ugyancsak az inzultus luetikus eredetre gondolt.492 Lueses eredetre utal már magának a gyógyfürdõ helyének megválasztása is. Aachen kénes thermái a XVI. századtól egészen a XIX. század végéig mint a szifilisz és következményei balneoterápiájának legkitûnõbb fürdõi voltak ismeretesek. Az elmúlt századokban is tudott volt persze, hogy a fürdõkezelés nem specifikus terápiája a szifilisznek. Sõt, ismertek és a XV. század végétõl kiterjedten használtak is egy szert, a higanyt, mely valóban alkalmas a lues kezelésére. A higanyos kenõkúrákat Európa-szerte kielégítõ eredménnyel alkalmazták a lues különbözõ formáinak gyógykezelésére. A dozírozás azonban nem lévén ismeretes, a kezelés folyamán nagyon gyakran kellemetlen mellékhatások jelentkeztek és az így létrejött súlyos higanymérgezés nem tartozott a ritkaságok közé. Nem volt ez ismeretlen már 492

Klövekorn, G. H.: Georg Friedrich Händel in Aachen. = Sudhoffs Archiv 41 (1957) p. 104.

349



Paracelsus elõtt sem, aki a higanyról így ír: „Az Arcanum a Mercurius, de helytelenül alkalmazzák és így számos új szenvedést okoz…”. A higanyártalom elkerülésére, illetve csökkentésére volt jó az aacheni kénesfürdõ. A balneoterápia jelentõsége elsõsorban az anyagcserefolyamatokra való befolyásában keresendõ. A kiválasztás mind a vesén, mind a bõrön keresztül fokozódik. Higanykúra esetén az egyidejû fürdõkezelés meggyorsítja a nehézfémsóknak a szervezetbõl való kiürülését, úgyhogy a szokásos higanyadagok – mérgezési tünetek jelentkezése nélkül – jelentõsen túlléphetõk. A detoxikálásra különösen alkalmasak a kéntartalmú vegyületeket nagyobb mennyiségben tartalmazó gyógyvizek. Térjünk vissza röviden Händel betegségére. Egy Németországban megjelent tanulmány szerzõje, W. Reinhard493 elveti ugyan az agyvérzés lehetõségét, de a lezajlott betegség magyarázatára egy nem kevésbé valószínûtlen elméletet konstruál. Händelnek a betegséget bevezetõ depresszióját endogen pszichózisnak, átmeneti bénulását pedig egyszerûen rheumatikus bántalomnak, közelebbrõl periarthritis humeroscapularisnak minõsíti. Nem hihetõ, hogy valódi endogen depresszió minden elõzmény nélkül jelentkezzék, majd minden nyom és következmény nélkül úgy szûnjék meg néhány hét múlva, hogy soha többé, még a vakság nehéz éveiben se mutatkozzék. Mint fentebb már írtam, látásának elvesztése ugyan lesújtotta Händelt – és ez természetes is –, de kóros pszichés reakciót nem váltott ki. Vakon tovább orgonált és remek improvizációkkal gyönyörködtette hallgatóságát. Ami pedig a periarthritist illeti, nehéz elképzelni egy orgonamûvészt és dirigenst, akinél egy néhány hetes „bénulást” elõidézve, azon túl semmi panaszt ne okozott volna. Mindezen körülményeket, tüneteket s az elvégzett kúrát tekintve, mégiscsak azt kell mondanunk, hogy a kortárs orvosok Händel betegségét helyesen tartották cerebralis inzultusnak és a fürdõ javallata s különösen az aacheni fürdõknek e célra való kiválasztása arra enged következtetni, hogy kezelõorvosai a cerebralis inzultus aetiologiáját is tudták. Bizonyos, hogy Händel betegsége és ezt követõ – szinte csodával határos – gyógyulása döntõ változást jelentett zenei munkásságában. Legnagyobb alkotásai mind ezután születtek. S hogy megszülethettek, abban Händel zenei zsenialitása mellett bizonyosan szerepe volt a gyógykezelésnek is.

493

Medizinische Streiflichter bei Georg Friedrich Händel (1960)

350



HAYDN ÉS AZ ORVOSOK

Joseph Haydn egészen idõs koráig jó egészségnek örvendett. Barátai, ismerõsei izmos embernek írják le. Nem tudunk róla, hogy gyermekkorában valaha is beteg lett volna. Ifjúkori „melankóliáról” pedig, amit oly sok nagy zeneszerzõrõl jegyeztek fel, szintén nincs említés. Hogy azonban legifjabb éveiben himlõt vészelt át, arra himlõhelyes arca utal. Nem volt szép ember. Alsó állkapcsa és ajka túl erõs, orra polyposis miatt (amit, mint mondotta, anyjától örökölt) duzzadt volt. Tulajdonképpen nagyon is kevéssé „átszellemült”, nagyon is földi arc volt ez. Az asszonyokkal való kapcsolatát némileg nehezítette, mindenesetre csak ifjabb éveiben. Ezen a hosszúkás, nem szép arcon azonban mindig barátságos mosoly ült. „Látszik rajtam, hogy mindenkinek jót akarok” – mondta a már öregedõ Haydn egyik képe elõtt állva. Csak elég késõn került érintkezésbe orvosokkal, s hála jó egészségének, kezdetben ez is tisztán társadalmi kapcsolat volt. 1780 óta, különösen télen, sokat tartózkodott Bécsben, ahol a Genzinger-házban meleg fogadtatásra talált. Genzinger doktor nõorvos volt. Háza élénk társadalmi élet központja. Feleségének kedves lénye vonzotta Bécsbe az öregedõ mestert. „Nagyságod nyugodt lehet, mert barátságom és nagyrabecsülésem bármily gyengéd légyen is, sohasem lesz kárhoztatható” – írja Haydn Genzingernéhez írott levelében. Londoni útjáig visszatérõ orrpolyposisán kívül nem zavarta említésre méltó betegség a mester munkakedvét. A Csatornán való átkeléskor tengeribeteg lett. Egészséges alaptermészetét mutatja, hogy könnyebben vészelte át, mint az utasok többsége. A megérkezés izgalmai azonban – mint életrajzírói megjegyzik – napokig tartó, heves fejfájást váltottak ki nála. Sokkal valószínûbb azonban, hogy ezeket az átmeneti fejfájásokat évtizedeken át tartó orrpolipjai okozták. Az Esterházy-udvarban töltött idõ alatt a kismartoni Irgalmas Kórház sebésze kétszer operálta sikertelenül,

351



mint ahogy eredménytelen maradt az osztrák hadsereg fõsebészének, a József Akadémia igazgató tanárának G. F. Branbillának a mûtéti beavatkozása is. Ezekrõl a mûtétekrõl bécsi kiadójához, Artaria-hoz 1783 áprilisában írt levelébõl értesülünk.494 Londonban megismerkedett a híres angol orvossal, John Hunterrel, aki századának egyik legnevesebb és legkedveltebb sebésze volt. Haydn londoni tartózkodása idején Hunter a brit hadsereg tábornok-orvosa volt, ugyanakkor magánrendelõt tartott fenn a Leicester Squaren. Társaságban többször találkoztak és Hunter tudomást szerzett Haydn idõnként kellemetlen tüneteket produkáló, az orrlégzést gátló orrpolypusáról. Mint ismeretes, Haydn angol nyelvtudása még egy évi angliai tartózkodás után sem volt kielégítõ. A kitûnõ sebész egy elvégzendõ polypmûtétre vonatkozó szavait nyilván félreértette. Így került sor arra a jelenetre, mely azután Hunter rendelõjében zajlott le, ahová egy alkalommal a mestert meghívta, s amelyrõl maga Haydn így számolt be: „Az elsõ üdvözlések után néhány erõs fickó lépett a szobába, hátulról megragadtak és egy székhez akartak kötözni. Én üvöltöttem, kiabáltam, ütöttem és addig rugdalóztam, míg kiszabadíthattam magam és Hunter úrnak, aki háta mögött rejtegette mûszereit, érthetõvé tettem, hogy semmiképpen sem hagyom magam operáltatni. Csodálkozott önfejûségemen, úgy tetszett nekem, sajnál, hogy nem óhajtok abban a szerencsében részesülni, hogy ügyességét kipróbáljam. Vajon a sírba akarom-e vinni ellenségemet, kérdezte halk rosszallással. Közöltem, hogy ezt óhajtom tenni, s gyorsan elhagytam a házat.” Ez az 1792-es esztendõben történt. Késõbb mégis megoperáltatta magát, sajnos eredménytelenül. Igazán komoly betegségben késõbb sem szenvedett. Erõs szervezete, mértékletes, kiegyensúlyozott életmódja 70 éves koráig jó egészséget biztosított számára. Röviddel az elsõ londoni út elõtt Oetingen-Wallerstein herceghez írt levelében mentegetõzik: szembetegsége gátolja abban, hogy a herceg által rendelt muzsikát idõben szállítsa. Néhány hétig tartó, enyhe lefolyású gyulladás volt ez, amely nyomtalanul gyógyult. Második angliai útja alkalmával rheumás fájdalmak kínozzák. A nyirkos, hûvös klímát nehezen szokta meg. Az elsõ komoly betegség 1801-ben támadja meg. Súlyos grippe kényszeríti ágyba. Hónapokig nem tudja kiheverni. Állandó fejfájás kínozza az agyondolgozott mestert. Õ maga úgy véli: rossz közérzetét az „Évszakok”-on való kimerítõ munka okozza. „Az Évszakok megtörték a gerincemet” – jelenti ki. 494

Bartha, D.: Joseph Haydn, Gesammelte Briefe und Aufzeichnungen. Kassel, 1965.; vö. még elsõ életrajízrójának, G. A. Griesingernek erre vonatkozó feljegyzését: Biographische Notizen über Joseph Haydn (Leipzig, 1810)

352



1803 után nem tud komponálni. Nem mintha nem volnának gondolatai, sõt, túl sok ötlet és gondolat torlódik fáradt agyában. Az „idegek” kínozzák. Érzelmi labilitása, idõnként fellépõ mély depressziója kezdõdõ öregkori sclerosisra utal. Emlékezete „tönkrement”, írja ekkor egyik levelében. 1805-ben Napóleon Mare-t küldi a mesterhez, aki visszatérve, gyengeségérõl számol be. Ezt megelõzõen, 1805 februárjában Párizsban elterjedt halálhíre. Cherubini már egy gyászkantátát komponált (Chant sur la Mort de Joseph Haydn), amikor megérkezett a jelentés: Haydn él. 1806-ban egészsége tovább gyengült. Általános gyengeségéhez kínzó lábfájdalom társult. Alszárai duzzadtak voltak, csaknem teljesen járásképtelen lett. A leírás leginkább vénás thrombosisnak, ill. azt követõ postthrombotikus syndromának felel meg. 1807-ben és 1808-ban részt vett Szt. Peregrinusnak, a lábbetegségek patrónusának ünnepén. Enyhülést azonban nen talált. Deprimáltan vitette magát haza. Ez idõ tájt készíttette híressé vált névjegyét ’Der Greis’ címû dalának elsõ akkordjaira: „Molto Adagio – Hin ist alle meine Kraft – alt und schwach bin ich – Joseph Haydn” („Molto Adagio – Oda minden erõm – öreg és gyenge vagyok – Joseph Haydn). Ezt a névjegykártyát akkor használta, amikor valakit nem akart vagy tudott fogadni, vagy ha egy meghívást mondott le. Gyengesége fokozódott. Az agg mester állandóan a halál gondolatával foglalkozott: „A világnak már semmi hasznára sem vagyok, úgy kell ápoljanak, mint egy gyereket, itt volna az ideje, hogy Isten magához szólítson.” Az utolsó látogató, aki küszöbét átlépte, egy francia tiszt volt. Nagy tisztelõje, aki a „Teremtés” egy áriáját („Mit Würd und Hoheit angetan”) énekelte el elõtte. Ez Haydnt mélyen meghatotta, s ez volt az utolsó öröme. 1809. május 31-re virradó éjjel 1 órakor csendesen elhunyt. Orvosai, Franz von Hohenholtz és Böhm doktorok a halál okát „végelgyengülés”-ben jelölték meg. A temetés után Haydn teste még nem talált végleges nyugalomra. Az akkor divatos Gall-féle frenológia két lelkes híve J. N. Peter és K. Rosenbaum „tudományos” érdeklõdésbõl kiásták a koponyát és egy római szarkofághoz hasonló kis szekrénykében tartották. A koponyát késõbb Karl Langer bécsi anatómus vizsgálta meg, majd Bókay János ismertette Haydn-tanulmányában.495 Végül is a koponya a bécsi Gesellschaft der Musikfreunde tulajdonába került, ahol ma is õrzik.496 495

496

Bókay János: Haydn Józsefrõl orvosi vonatkozásban 200-ik születési évfordulóján. = Orvosi Hetilap 76 (1932) No. 12. pp. 260–263. és klny. Tandler, J. : Über den Schädel Haydns. In: Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 39 (1909) pp. 260–279.

353



MOZART BETEGSÉGE ÉS 497 HALÁLA

A Mozart-irodalom szinte beláthatatlan terjedelmû. A zenetudomány Mozart munkásságának legapróbb részleteit is messzemenõen tisztázta és kellõen értékelte. Ezzel szemben életrajzában még szembetûnõ hiányosságokat észlelünk. Sõt, talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy emberi alakja, orvosi szemmel nézve, még mindig elég elmosódottan áll elõttünk. Ma sem vesztette érvényét, amit Bókay János, a nagyhírû orvosprofesszor – és maga is jeles muzsikus – száz esztendõvel ezelõtt írt: „Még ma sem eldöntött kérdés, hogy mi okozta Mozart korai halálát”.498 Jóllehet a biográfiák forrásanyaga elég bõséges: saját, valamint nõvérének és apjának, Leopold Mozartnak499 a levelei adatokban és leírásokban igen gazdagok, a neves komponista személyére vonatkozó tények helyes értékelését viszont gyakran nélkülöznünk kell. Ez elsõsorban betegségeire vonatkozik, amirõl pontos képet csupán A. Greither nyújt.500 Õ mai tudásunk kritikus szemszögébõl nézve forrásanyagot, részletes és jól értelmezett leírást ad Mozart betegségeirõl és haláláról. A betegség jellegének felderítésére – a levelezés mellett – talán legalkalmasabbak Nicolaus von Nissen dán kormánytanácsosnak, Mozart özvegye második férjének Mozartról írottbiografikus feljegyezései, mert a zenetudós állapotára vonatkozó leírásokat, betegségére vonatkozó adatokat, e munkája számára, maga az özvegy szolgáltatta.501 497

498 499

500

501

Néhány jelentõs forrásmunka: Orel, A.: Mozarts Deutscher Weg. (Wien, 1943); Paumgartner, B.: Mozart. (Zürich, 1940); Reitter, C.: Der Stand des Wiener Med. Doctoren-kollegiums (Wien, 1899); Ulibischeff, A.: Mozarts Leben und Werke (Stuttgart, 1859); Tenschert, R.: Mozart (Leipzig, 1956) Bókay János: Mozart halálának oka. = Orvosi Hetilap 50 (1906) No. 3. pp. 233–234. Vö. Mozarts Briefe (Berlin, 1912), valamint Bauer, W. A. – Dautsch, O. E.: Mozart. Briefe und Aufzeichnungen. I–VII. Bd. (Kassel – Basel – London – New York, 1962– 1975) Vö. Greither, A. publikációjával (in: Deutsche Medizinische Wochenschrift 81 (1956) pp. 121–165.) Nissen, G. N.: Biographie W. A. Mozart’s etc. (Leipzig, 1828)

354



Még a legtöbb magyar Mozart-életrajz is egyik kezelõorvosának, Closset dr-nak, ma már tarthatatlan diagnózisát fogadja el („hietziges Frieselfieber”). Nem kétséges pedig, hogy betegségének ismerete jelentõs mértékben járul hozzá élete utolsó szakaszának jobb megértéséhez: betegségeinek, különösen utolsó betegségének lehetõ pontos ismerete tehát nemcsak orvostörténeti érdekességû. Hogy utolsó, halálos betegsége könnyebben érthetõ legyen, vegyük sorra rövid életének rendelkezésünkre álló kórtörténeteit. Nagy segítséget nyújtanak ebben Leopold Mozart levelei, melyekben az éles megfigyelõképességû apa – aki gyakran maga tölti be a „háziorvos” szerepét – a betegségek lefolyásának és tüneteinek igen plasztikus és pontos képét adja. A gyermek Mozart fárasztó utazásai, kimerítõ munkája, gyakori szereplése kétségkívül erõsen igénybe vették szervezetét. Az elsõ hét évben azonban komolyabb betegségrõl nincs adat. Az apa akkori levelei csupán idõnkénti „indispositiók”-ról tesznek említést. (Az apa általában csak az általa komolynak ítélt esetekben hívott fiához orvost.) Az elsõ bécsi úton jelentkezett az elsõ komoly betegség. (Ezt az életrajzok és orvostörténeti dolgozatok is – Greither kivételével – többnyire tévesen ítélik meg.) Édesapja 1762. október 20-i levele messzemenõen pontos leírását adja az erythema nodosumnak: „…néhány krajcárnyi nagyságú, igen piros és kissé kiemelkedõ foltot találtam, melyek érintéskor fájdalmat okoztak neki. De csak a sípcsontjain, könyökein és podexén volt néhány. Lázas volt…” Ekkor Dr. J. A. von Bernhard vizsgálta s egy „skarlatszerû” kiütésrõl szólt. Noha skarlatot expressis verbis nem mondott, kijelentése mégis tévedésre adott alkalmat. Olyannyira, hogy még néhány éve is jelent meg dolgozat (Reinhard),502 ahol Mozartnak ez a betegsége skarlátként szerepel. Hogy Bernhard dr. – korának jónevû bécsi orvosa, a bécsi fakultás dékánja, majd az egyetem rektora – nem a mai tudásunknak megfelelõ diagnózist állította fel, az érthetõ. Az erythema nodosum neve elõször 1808ban szerepel az irodalomban, Robert Willan: ’On cutaneous diseases’ címû mûvében. Mint önálló kórképet pedig Ferdinand v. Hebra, a nagynevû bécsi dermatológus írja le 1860-ban.503 Mivel Leopold Mozart fent említett levele nemcsak a diagnózisra mutat, hanem talán a fellépett erythema nodosum okát is leírja, amikor egyidejûen fellépõ fogfájásról és arcduzzanatról számol be, nincs rá okunk, hogy az erythema nodosumból késõbbi tuberculotikus megbetegedésre következtessünk. (Az erythema nodosum az esetek 45–50%-ában nem specifikus tbc-allergia következménye.)504 502 503 504

Vö. Reinhard, W. publikációjával (in: Medizinische Monatsschrift 9 (1956) Vol. I. p. 320.) Hautkrankheiten (Erlangen, 1860) Vö. Lindemayr, W. publikációjával (in: Dermatologische Wochenschrift 127 (1953) Vol. I. p. 123.)

355



N. Nissen, Mozart feleségének, Constanzának, második férje volt az, aki életrajzi munkájában a komponista „phthisis”-érõl szólt. A tetszetõs – bár nem megalapozott – gondolatot több életrajzírója átvette. Feltehetõen az erythema nodosummal, ill. focalinfectióval van összefüggésben a röviddel ezután fellépett ízületi gyulladás. Ennek többszöri fellángolásáról és egy 1766-ban lezajlott, különösen súlyos relapsusáról szintén az apa számol be; Mozart hangverseny-utazásai alatt fellépett „indispositiói” többször jártak ízületi fájdalmakkal, idõnként súlyos angina kísérletében.505 Rheumás bántalmaival Bókay János is foglalkozott ezelõtt száz évvel az Orvosi Hetilapban megjelent dolgozatában. Következtetéseiben odáig megy, hogy a rheumás láz szövõdményeként fellépett endocarditist jelöli meg a halál okaként. Utolsó kezelõorvosának, Guldner doktornak a véleményéhez csatlakozóan írja Bókay: „…csúzos sokizületi lob, s ezt complikálo savós-hártyalob (endocarditis?) volt a halált okozó betegsége, nem lehetetlen továbbá, hogy a halál elõtti napon alkalmazott érvágás a különben is kimerült és meggyengült Mozart gyászos elhalálozását sietteté…”.506 Következõ súlyos betegsége 1765 novemberének közepén kezdõdött Haagban. A betegségen nõvére is átesett. Édesapjuk az év novemberi és decemberi levelei a typhus abdominalis jellemzõ tüneteit és kórlefolyását írják le: bizonytalan kezdet, hetekig tartó continua, ködös, idõnként deliriumig fokozódó állapot, igen nagyfokú lesoványodás, kiszáradás, a szájnyálkahártya elváltozásai, valamint „diarrhoea critica salutaris”. Enyhülést csak a konziliumba hívott Zwenke professzor ópiumkúrája hozott. Mozart eme betegségével kapcsolatban egy újabb tévedés ragadt meg az irodalomban. Az akkori kezelõorvos – az apa által nem túl nagyrabecsült Hayman dr. – a bevezetõ bronchitist félreismerve, a betegség késõbbi alakulása folyamán „depositio ad pulmonum”-ról szól, ami aztán az irodalomban szereplõ „mellbaj” forrása lett. Két évvel késõbb, 1767-ben Olmützben variola verán esett át. A himlõhelyek erõsen elváltoztatták eredetileg igen csinos arcát, amint azt nõvére egy késõi, 1819. július 2-án kelt levelében írja. Valószínûleg ez a magyarázata annak, hogy minden Mozart-portrét kissé idealizált, de megmagyarázza azt a gátoltságot is, ami társasági életében kialakult. A következõ években kisebb-nagyobb „katharrhusokon” esett át. Gyakran volt fogfájása, 1781-ben Münchenben pneumoniája. 1784 szeptemberében apjához intézett levelében négy napon át ismétlõdõ, órákig tartó, hányással, lázzal és izzadással járó kólikáról számol be, amit vizelési zavar követ. Különös jelentõségû ez a beszámoló, mert a vesekólikának, ill. pyelitisnek ez a leírása arra a szervre utal, ami 505 506

Lásd Mozart 1764. II. 22. és 1765. IX. 19-i leveleit Bókay János: Mozart halálának oka. = Orvosi Hetilap 50 (1906) No. 3. pp. 233–234.

356



latensen valószínûleg már évek óta beteg. Betegségének ebben a szakában régi salzburgi barátja, Dr. S. Barisani kezelte. Ettõl a betegségtõl kezdve igen gyakran panaszkodott általános rosszullétrõl. Gyakori, kínzó fejfájása volt (levele Puchergerhez 1790 májusában). Nõvérének egy levele pedig sárgás-sápadt arcszínérõl tesz említést. 1790 szeptemberében betegen indul frankfurti útjára, II. Lipót koronázására. Egy évvel késõbbi levelébõl már a súlyos depresszió és halálvárás hangja szól. 1791-es prágai utazása és prágai tartózkodása során környezetének is feltûnik különösen rossz egészségi állapota. Kortársa és elsõ életrajzírója, Niemetschek prágai tanár írja: „…Színe sápadt volt, arca szomorú, folyton betegeskedett…”.507 Ez kb. három és fél hónappal halála elõtt volt, ami már egymagában is ellene szól annak – ami egyes biográfiákban szerepel –, hogy akut fertõzõ betegség okozta volna halálát. Betegen és csalódottan hagyta el Prágát. Bécsbe visszatérve, 1791. szeptember 30-án a Varázsfuvolát bemutatóján maga vezényelte s még néhány elõadását dirigálta. Október közepén erre már nem volt ereje. Ágyban fekve, órával a kezében követte az elõadást. November elején annyira összeszedte magát, hogy szabadkõmûves-kantátáját november 18-án vezényelni tudta. Két nap múlva ismét ágynak esett, most már utoljára. Betegsége egész tartama alatt keményen dolgozott a Requiemen. Állapota rohamosan rosszabbodott. Eddig is meglévõ enyhe arcduzzanata fokozódott, kezei, lábai megdagadtak, többször hányt, nyelvét száraznak érezte. Kezelõorvosa, Dr. Closset teljes nyugalmat rendelt. November 28-án Closset Sallaba dr-t, a bécsi közkórház fõorvosát hívta konzíliumba. Mindketten febris miliarist („hietziges Frieselfieber”) diagnosztizáltak és infaust prognosist állítottak fel. December 4-én teljesen elerõtlenedett, 5-én, kevéssel egy óra elõtt halt meg. W. A. Mozart betegségeit és halála körülményeit vizsgálva, úgy látszik, hogy hosszas szenvedés után, idült vesebetegség következtében uraemiás comában halt meg. A vesemegbetegedés alapját chr. glomerulonephritis képezhette, mely sekundär zsugorvesébe ment át. Az orvos-írók közül Dr. J. Barraud508 a ’Chronique medicale’-ban már 1903-ban említi a Bright-kór lehetõségét. Érveit azonban Bókay egy évvel késõbb megjelent, idézett közleményében nem fogadta el. Kiváltó tényezõkként szerepelhettek a rheumás affectiók és gyakori anginák. A nephrosclerosis (zsugorvese) mellett azonban, úgy látszik, még egy pyelitis (vesemedence-gyulladás) is fennállott (feltehetõen nephrolithiasis – vesekövesség – alapján). Ezzel kapcsolatban felvetõdhet az a 507

508

Niemetschek, F.: Leben des k. k. Kapellmeisters Wolfgang Amadeus Mozart (Prag, 1798) Vö. Barraud, J. publikációjával (in: La chronique médicale 12 (1905) Vol. I. p. 287.)

357



– valóban csak akademikus jellegû – kérdés, hogy nem egy pyelonephritis volt-e a zsugorvese oka? Végül néhány szót kell még szólnunk Mozart megmérgeztetésének kérdésérõl. Mikor 1791 õszén betegeskedni kezdett, Salierit – az ismert zeneszerzõt és udvari karmestert, nagy riválisát – nyilvánosan Mozart megmérgezésének vádjával illették. Nissen biográfiája pedig hosszú ideig fenntartotta ezt a minden objektív alapot nélkülözõ vádat. Mozart halála elõtti hetekben súlyosan deprimált volt; érezte közelgõ halálát. Ereje fogytán pedig felmerült benne a megmérgeztetés gondolata is: „…biztos, mérget adtak nekem” (id. Nissen). Téveszméjét és nyomott hangulatát csak fokozta a requiemet rendelõ „szürke ember” idõnkénti titokzatos megjelenése. (Mint ismeretes, 1791 júliusában Walsegg gróf egy alkalmazottja requiemet rendel Mozartnál, de kiköti, hogy a mester ne érdeklõdjék a megrendelõ kiléte iránt, mert azt úgysem tudhatja meg.) Ilyen alaphangulatot, az utolsó hónapokban jelentkezõ súlyos depressziókat, éppen renalis insufficientiában (veseelégtelenségben) szenvedõ betegeknél figyelhetünk meg. Ha mûvészi szempontból halálos betegségének valószínû tisztázása nem is bír különös jelentõséggel, mégis közelebb hozza hozzánk Mozartot, az embert és megmagyarázza élete utolsó szakaszának nagyfokú levertségét, szorongásait és félelemérzését. Nincs köze betegségéhez, halálához, de nem érdektelen barátsága a híres bécsi magnetizõr orvossal, doktor Franz Anton Mesmerrel. Mozart – aki mint tudjuk, feketehimlõn is átesett, szerencsére bõrelváltozásokon kívül nyomtalanul – felgyógyulása után került barátságba a híres bécsi orvossal. 1768-ban az õ számára írta a ’Bastien und Bastienne’ címû „német daljátékát”. Ezt az operát Mesmer saját kerti színházában adatta elõ. Valamiféle orvos-beteg kapcsolat – jóllehet nincs rá közvetlen adatunk – mégis lehetett közöttük, mert Mozart orvosbarátját késõbb sem felejtette el. Alakját a ’Cosi fan Tutte’ címû operájában, a doktor alakjában örökítette meg. Még egy orvosbaráti kapcsolat ismeretes életébõl. Gyakori résztvevõje volt azoknak a zenei estéknek, melyeket a nagyon nagy hírû protomedicus, Van Swieten báró rendezett házában.

358



GOYA BETEGSÉGE

A spanyol festõ, Francesco Goya óriási jelentõsége a mûvészet történetében vitathatatlan. Úgy mondják, az õ munkáiban született meg a modern festészet. Kifejezõereje hatalmas, emberi mondanivalója ma is megrázó. Sok évtizedes munkássága folyamán nem csekély változáson ment át, amiben igen nagy szerepe volt az irodalomban sokszor, de nem kielégítõ módon tárgyalt megbetegedésének. Goyát 1793 tavaszán, 47 éves korában „titokzatos betegség” támadta meg, amely élete hátralevõ 35 évére teljesen süketté tette. Orvosi és orvostörténeti szempontból nem érdektelen azon elmélkedni, milyen természetû volt e baj, miután a változás, melyet e kóros folyamat mûvészetében okozott, igen jelentõs. A mûtörténészek egybehangzó véleménye szerint megsüketülése után festményeinek, rézkarcainak karaktere és színe lényegesen megváltozott. Az addig jobbára derûs képek helyett komor hangulatú festmények kerültek ki ecsetje alól. Több ízben feltették a kérdést, hogy stílusának eme változása szoros oki összefüggésben van-e betegségével, melyet végsõ fokon cerebralis eredetûnek feltételeztek. Felmerül az a lehetõség is, hogy hallásának teljes elvesztése fordította szembe szellemét az ellenségesnek vélt külvilággal, lázította sorsa ellen s ébresztett benne bizarr, néha egyenesen betegnek tûnõ gondolatokat. Mindezt még csak fokozták a külsõ körülmények: hányatott életmódja, az életet megnehezítõ közállapotok. A korrupt spanyol közigazgatás õt sem kímélte, mint ahogy a háborús borzalmak sem maradhattak nyomtalanok. Mielõtt rátérnénk e nagy mûvész festészetét impresszionáló betegség elemzésére, a pathographiára, vessünk egy pillantást biográfiájára s nézzük meg a kort, melyben élt. Francesco Goya Aragonia fõvárosának, Saragossának közelében, Fuendotos falucskában született 1746. március 30-án. Apja ötvösmester volt. Iskoláit Saragossában végezte, ahol egy életen át hûséges barátjával, Martin Zapaterrel is megismerkedett. Kettejük késõbbi levelezése az életrajzírók – s nem utolsósorban e pathographia – fontos forrása.

359



Rajzkészsége hamar feltûnt tanárainak, akiknek ösztönzésére már 14 éves korában Spanyolország egyik neves festõjének, Luzannak a tanítványa lett. Luzan mûtermében négy évet töltött. Mestere javaslatára Spanyolország vezetõ mûvészeti akadémiája, a madridi San Fernando Akadémia hallgatója akart lenni. Összeférhetetlen természetének köszönhette, hogy ez nem sikerült. Támogatójával, Francesco Bayeu-val, aki III. Károly király udvari festõje volt, összeveszett s így két eredménytelen kísérlet után abbahagyta a próbálkozást, nem lett az Akadémia hallgatója. Röviddel ezután Itáliába utazott. Rómában a régi mestereket tanulmányozta, s Olaszországban éri az elsõ kitüntetés: 1771-ben Parmaban a Királyi Szépmûvészeti Akadémia második díját nyerte el. Karaktere természetesen Olaszországban sem változott. Nyughatatlan volt és meggondolatlan, így csaknem törvényszerû volt, hogy bajba keveredjék. Rómát pánikszerûen kellett elhagynia. Némi ellentétbe került ugyanis az egyházzal, mikor egy fiatal apácát akart megszöktetni a kolostorból. Az ügyet nagyon komolyan vették és csak befolyásos barátai és a római spanyol követ közbenjárásának köszönhetõ, hogy el tudott menekülni a rá váró halálos büntetés elõl. Saragossába tért vissza, ahol az elsõ nagy megbízását kapta. A Madonna del Pilar katedrális freskóit készítette el F. Bayeu társaságában, akivel idõközben kibékült. Barátságukat egyengette az a körülmény is, hogy Goya Bayeu nõvérét, Josefát vette feleségül 1773-ban. Ez idõ tájt egy német mûvész, Mengs volt az elsõ udvari festõ s mint ilyen a spanyol mûvészeti élet irányítója. Mengs Bayeut és Goyát kérte fel egy, a spanyol életet ábrázoló képsorozat elkészítésére. E rajzok a santa barbarai királyi szõnyegszövõ-üzemben elõállított faliszõnyegek mintáiul szolgáltak. A mintakartonok a madridi Prado múzeumban láthatók, a szõnyegek pedig az Escorialban vannak. A szõnyegszövõ faktúra számára Goya a következõ 16 esztendõben mintegy 60 mintát festett. Valamennyi a spanyol vidéki és társadalmi élet szép és többnyire vidám oldalát mutatja élénk, derûs színekkel. E munkák mellett már megjelennek a portrait-festmények is, melyek nevét egyre ismertebbé teszik. 1783-ban vezetik be a királyi udvarhoz, ahol rövidesen közkedvelt lesz. Különösen a trónörökös, Don Carlos és olasz felesége, Dona Maria Luisa fogadja szívélyesen. Még ugyanazon évben a San Fernando Akadémia tagjává választják. A királyról, III. Károlyról két évvel annak halála után festett arcképe a Pradoban függ. A trónon következõ IV. Károly Goyát barátjaként kezelte s rövidesen udvari festõvé nevezte ki. Néhány éven át ragyogó életet élt. Ennek megfelelõen ekkor festett képei még derûsek, világosak, arcképeibõl még hiányoznak a késõbbiekben csaknem mindig fellelhetõ ironikus, gyakran torzító vonások. 1792-ben Sevillában súlyosan megbetegszik. Egyik barátja, Sebastian Martinez magával viszi cadizi otthonába, ahol valóban igen gondos ápo-

360



lásban részesül. Házigazdája 1793 tavaszán így ír Goya másik barátjának, a már említett Martin Zapaternek: „Némileg jobban van, de a javulás elég lassú. Fejzúgása és süketsége nem múlt el, jóllehet látása javult és nincsenek már szédülési rohamai s a lépcsõn már nehézség nélkül tud fel- és lemenni…” Már a kortársak feltették a kérdést, mi volt az oka annak a szédüléssel, igen rossz közérzettel, fokozódó hallásromlással, majd süketséggel és részleges, ill. átmeneti vaksággal járó betegségnek, mely a nagy festõt oly hirtelen verte le? Megfázás és túlfáradás; mondották a környezetében élõk. Kezelõorvosai már akkor, s a pathographiájával foglalkozó orvosok azóta is több ízben összefüggésbe hozták betegségét kicsapongó életmódjával: a késõi szifilisz tüneteit vélték betegségében felismerni. Az a tény azonban, hogy betegségének tünetei – az egy hallásromlás kivételével – teljesen megszûntek, s lezajlásuk után 35 évet töltött intenzív alkotó munkával – gyakorlatilag egészségesen –, ellene szól annak, hogy ez az epizód valamilyen luetikus folyamat manifesztációja lett volna. A késõi szifilisz akár idegrendszeri, akár cardiovascularis formáról legyen is szó, többnyire igen kifejezett progressziót mutat. Az észlelt klinikai tünetek inkább egy olyan, egyébként igen ritka szindrómára utalnak, melyben az uvea átmeneti gyulladása az egyensúlyszerv szintén múló zavarával, tartós süketséggel, gyakran a haj és bõr pigmentzavarával együtt lép fel. Ennek a kórképnek a leírása Vogt (1906) és Koyanagi (1929) nevéhez fûzõdik. A szindróma két vezetõ tünete a látás- és hallászavar, gyakori az egyensúlyzavar, de ritka a pigmenteltérés. Utóbbira Goya esetében sincs adat. Erre a ritka s egyelõre még ismeretlen aetiologiájú kórképre vonatkozó újabb közlések is fõleg a transitorikus látásromlást és egyensúlyzavart, valamint a definitív hallásromlást tartják kórjelzõnek.509 1793 végén Goyát ismét munkájába merülten találjuk. A San Fernando Akadémia részére készít egy még ma is ott õrzött képsorozatot. Ha a mûvész teljes erõvel dolgozik is, a betegség nem múlt el minden nyom nélkül. Korabeli kritikusok és késõi mûtörténészek egyaránt rámutatnak arra, hogy már ezeken a képeken is felismerhetõ a stílus és tartalom változása. Portréi ugyan még alig térnek el a betegsége elõtt festettektõl, de realitásuk lassan brutális jelleget ölt, mely „a királyból nyaraló, pohos hasú nyárspolgárt, a királynéból pedig – hamis fogsorával és álhajával – kacér rútságot formál”. Karrierje továbbra is felfelé ível. 1795-ben a San Fernando Akadémia igazgatója, 1799-ben elsõ udvari festõ. 1799-ben készült festményeinek stílusváltozása már a laikus számára is felismerhetõ, sõt félreismerhetetlen. A ’Caprichos’ címû karcolatsorozat merõ szatíra, rengeteg torz vonással, mely mélyen sértette az egyházat. Az inkvizíció a 509

Cawthorne, T.: Goya’s illness. = Proceedings of the Royal Society of Medicine 55 (1962) p. 213.

361



vádlottak padjára ültette volna, ha a király nem áll mellette. Az uralkodó azonban, nem törõdve a „szent inkvizíció” vádjaival, tetszéssel fogadta a karcokat s hozzájárult azok publikálásához. A századforduló után Spanyolország politikai helyzete egyre súlyosbodott. 1808-ban Napóleon csapatai megszállták az országot. Röviddel ezután megindult a függetlenségi harc. Országszerte felkelések robbantak ki, melyeket a megszálló csapatok vérbefojtottak. Ez inspirálta Goyát ’1808 május 3 kivégzései’ címû festményének megalkotására, mely kétségtelenül a mûtörténet legdrámaibb képe. 1810-ben egy háborús karcolatsorozatot fejezett be, mely úgy mutatja be a háborút, mint amilyen az a valóságban volt: undortkeltõ és rettenetes. A mûvész idõközben egyre inkább különccé válik. 1812-ben a gyõzedelmes hadvezért, Wellington herceget festi, s mivel az angol tábornok nem ült nyugodtan, a dühös festõ megragadta a generális kardját és kilökte a mûterembõl. 1819-ben a Madrid körüli dombok egyikén házat vett magának. Ezt a házat késõbb híressé tette a különös témájú és bizarr kompozíciójú „fekete képek” sora, melyekkel a falakat díszítette. A legmegdöbbentõbb kép – egyes mûvészettörténészek egyenesen iszonyatosnak mondják – az ebédlõ falát díszíti („Saturnus elnyeli egyik gyermekét”). A napóleoni háborúban Goya nagy barátja, IV. Károly lemondott a trónról fia, a késõbbi VII. Ferdinánd javára. Napóleon azonban bátyját, Joseph Bonapartet ültette Spanyolország trónjára. Napóleon császár waterlooi veresége után bátyja is elvesztette ingatag trónját, melyet most már VII. Ferdinánd foglalt el. 1820-ban az új király reakciós kormánya is megbukott, a királyt pedig számûzték. 1823-ban egy államcsíny révén ismét visszaszerezte trónját s a megtorló intézkedések egész sorával sújtotta az ország liberális polgárait. Spanyolország számos vezetõ személyisége vonult számûzetésbe. 1824-ben Goya önként követte õket. Távozása okaként ürügyül betegségére hivatkozott. Elõször Bordeaux-ba, majd rövid idõre Párizsba ment, hogy végül is Bordeaux-ban telepedjék le véglegesen. Itt, francia földön festi meg az idõközben Spanyolországban újra felállított inkvizíció borzalmait, azt írva egy rajzciklusára, hogy jobb a halál mindennél. Kétségbeesett az emberi gonoszságon. Utoljára farkasokat festett, melyek azt üvöltik: „Mi vadak, jobbak vagyunk az embereknél!” – Még nyolcvan éves korában is nagy energiával dolgozott. Festmények, rajzok és karcok egész sora származik ebbõl az idõbõl. 1826 májusában még egyszer hazatér Madridba. A spanyol király megbízásából Vincente de Lopez udvari festõ megfesti az agg mûvész arcképét, aki még az év júliusában visszatér Franciaországba. 1828 tavaszán egészsége megromlik, a leírások arra engednek következtetni, hogy egy cerebralis thrombosis felelõs az apoplectiform tünetek kialakulásáért. 1828. április 16-án hajnali 2 órakor – így szól a halotti jelentés – Francesco Goya Bordeaux-ban elhunyt.

362



SCHILLER MINT ORVOS

510

Az irodalom története nem szûkölködik példákban, melyek az ars poetica és az ars medicinae kapcsolatára utalnak az antik mûvészet, ars szellemében: Vatibus et medicis unus Apollo favet [A jósokat (vagy „költõket”) és az orvosokat egyaránt Apolló segíti]. Nem egy orvosfilozófus öltöztette gondolatait versbe s igencsak sok költõt ihletett meg a medicina számos gondolata, hogy a történelmet író nagy betegségek, járványok, az azokkal küzdõ orvosok irodalmi receptioját, s azok oly nagy alakjait, mint Petrarcát, Boccacciót éppen csak az emlékezetbe idézzem. Talán nem történelmi jelentõségû, de mégis tudomány-, sõt irodalomtörténeti jelentõségû azoknak a nagy íróknak, költõknek a szerepe, akik közvetlenül találkoztak a medicinával, megismerték elméleteit, átélték gyakorlatát. A legnagyobbak között talán Friedrich Schiller volt az, aki pályája kezdetén a legmélyebben pillanthatott be korának orvosi teóriáiba, ismerhette meg a medicina mindennapjait, az orvos életét, az orvoslás idealizált mûvészetét és gyakorlatának gyarlóságait. Schiller volt az, aki ifjúkorában tanulmányai kapcsán nemcsak megismerte és átgondolta, de át is élte a medicina lényegbevágó problémáit. Életére gyakorolt nagy befolyása ellenére éppen õ volt az is, akinek írói, költõi pályafutása kapcsán írott munkáin alig-alig észlelhetõ annak nyoma, hogy fiatal korában orvos volt. Johann Caspar Schillernek, az udvari kertészet intendánsának, aki valamikor ezredorvosi rangban tábori sebész volt, fia, Friedrich Schiller eredetileg lelkésznek készült. A ludwigsburgi gimnáziumban megkezdett tanulmányait – azonban Würtemberg mindenható hercegétõl függvén – meg kellett változtatnia, mikor a fejedelem kívánságára, vagy inkább pa510

A tanulmány eredeti verziója – essay formájában – Schiller születésének kétszázadik évfordulója alkalmából jelent meg. Ez az írás annak kibõvített és átdolgozott, kiegészített változata. Schultheisz Emil: Schiller, az orvos. = Orvosi Hetilap 100 (1959) No. 34. pp. 1233–1236.

363



rancsára, de a jobb és biztos jövõ ígéretével, a Stuttgart melletti Solitude kastélyban mûködõ iskolába helyezték át 1773. január 16-án, ahol jogot kellett tanulnia. Tanulmányainak elsõ éveiben többet foglalkozik drámai, lírai, retorikai kísérleteivel és poétikával, mint az elõkészítõ szakokkal és a jogtudománnyal. Utóbbi csaknem riasztja. Karl Eugen herceg elég felvilágosult volt ahhoz, hogy tudja, országának jogilag jól képzett tisztviselõkre van szüksége. Ennek érdekében rendelkezett számos udvari szolgálatban álló alkalmazottja gyermekeinek ilyen irányú kiképzésérõl. Így történt ez Friedrich Schiller esetében is. Tisztikar és jogvégzett tisztviselõi gárda nem elegendõ egy állam igazgatásához, ill. védelméhez. Ezt az uralkodó herceg hamar felismerte. Két évvel késõbb, 1775-ben iskolájának tanmenetét kibõvítette, az intézményt akadémiai rangra emelte és a vidéki kastélyból a fõvárosba helyezte. Az egyetemi rangra való emelés (1781) azután történt, hogy 1777-ben II. József császár meglátogatta és három napon keresztül tanulmányozta az iskolát. A „Karls-Schule” ill. most már „Hohe-Karls-Schule” egyidejûen kadettiskola és jogi, filozófiai, orvosi és erdészeti karral rendelkezõ fõiskola lett. Teológiai fakultása nincs, Schiller ifjan választott, de meg nem kezdett teológiai tanulmányaira nincs mód. Az elsõ lehetõséget megragadja azonban, hogy jogi stúdiumait megszakítsa, 1776-ban orvosi tanulmányokat kezd az újonnan létesített fakultáson. A tizenhat éves ifjú figyelme csakhamar a medicina felé fordul. Mint késõbbi nagy példaképe, Albrecht von Haller írja, számára is úgy tûnik, inkább van rokonságban az orvostannal, annak tárgya az ember szellemi-lelki világa és a testi élete, mint bármely más diszciplína – kivéve a filozófiát. Határos mindennel, érint mindenkit. Az 1776-ban megnyílt orvosi fakultásra való átlépésnek nem volt akadálya. Gondolkodásához, szemléletéhez a medicina jóval közelebb állott, mint a szûk keretek közé szorított jogtudomány. A medicina liberálisabb, a medicina az emberrel foglalkozik és a filozófiával, így olyan helyet foglal el a tudományok körében, mely közelebb van ahhoz a teológiai gondolkodáshoz, mely akkor Schillert még foglalkoztatta. Úgy tûnik azonban, hogy választásában – bár közvetve – személyes befolyás is érvényesült. A valódi zseni sem nélkülözheti a példaképet. Századának egyik univerzális tudósa és mûvésze, aki a természettudományok egészét ismerve, a filozófiát aktívan mûvelve, poéta és orvos, mûvész és tudós, Albrecht von Haller volt. Ez a nagy humanista orvosprofesszor, a felvilágosodás medicinájának talán legjellegzetesebb képviselõje lett Schiller ideálja. Példaképe az orvoslásban, az orvoslás elméletében, a kutatásban. Ez volt az az idõszak, amikor Schillernek bevallottan egy orvosi katedra lebegett a szeme elõtt.

364



Hol állt a medicina orvosi tanulmányainak korában? A változás és átalakulás korszakában vagyunk. A barokk medicina végéhez ér, az orvoslás elmélete és gyakorlata, az egészségügy szervezése, a felvilágosodás jegyében alakul. Az induktív természettudományos módszerek a medicinában is utat törnek. Folyik a mechanisztikus élettani és kórtani teóriák visszaszorítása. Az ész uralma a felvilágosodás szellemében jellemzi az életfolyamatok minden interpretációját, s ezzel meghatározó módon alakítja az egyetemes orvostudományt. Hogy a medicinát mindig is alakító filozófia befolyása az orvosi gondolkodásra és magára az orvostanra e korszakban különösen jelentõs, a felvilágosodás lényegébõl következik. Ahogy a XVII. század második felében Leibniz természetfilozófiája hatott a medicina elméletére, különösen a monádok tana, úgy alakította David Hume filozófiája a XVIII. század orvosi gondolkodását. A XVIII. század közepén Hume tette ismét egyértelmûvé, hogy az igazán tudományos metódus a megfigyelésben és tapasztalatban gyökerezik. Tartós befolyása volt az orvoslásra J. J. Rousseau „egészségtanának”. Az orvosi gondolkodás számára azonban a legnagyobb jelentõsége Kant filozófiájának volt. A „Tiszta ész kritikája” a megismerés forrásainak és hatásainak vizsgálatát, s ezáltal új tudományos metodika kialakítását iniciálta. E mûvében válik nyilvánvalóvá az a gondolkodás, „ganzheitliches Denken”, ami teljes egészében megfelel magának az orvosi gondolkodásnak, amennyiben – egyebek között – megállapítja, hogy a szervezet egészét a részek határozzák meg, s a részeket pedig az organizmus egésze dirigálja. Meg kell azonban jegyeznem, hogy Schiller maga Kant írásaiban csak orvosi tanulmányainak befejeztével mélyedt el. Ugyanakkor a XVIII. század medicinájának gondolataiban tovább él a hippokratizmus-galenizmus humorálpathologiája, a dyskrasia, a nedvek egyensúlyának zavara, kóroki szerepe, miközben kirajzolódnak a szolidárpatológia körvonalai. A korszak egyik uralkodó irányzata a hallei professzor, G. E. Stahl a mechanizmustól elforduló vitalizmusa. A test és lélek között nem materiális substantiát keres mint közvetítõ agenst, hanem egy immateriális mozgást. Stahl a test-lélek egészérõl és az organizmusról, mint zárt egységrõl beszél. Stahl hallei kollégája, Friedrich Hoffmann viszont azt állapítja meg, hogy a betegség a szövetek tónusváltozásának alakulására vezethetõ vissza, mintegy „görcs”, spasmus vagy éppen atonia formájában. Az elváltozás oka tehát a test szöveteinek szilárd elemeiben zajlik. Maga a folyamat egy fluidum, az ún. „aether”, rostokra gyakorolt hatása révén indul meg. Míg Stahl és Hoffmann új elméletekkel magyarázzák a medicina, különösen az élettan és a kórtan alapfunkcióit, a holland professzor, korának legnagyobb klinikusa, Hermann Boerhaave minden eddigi irányzat

365



szintézisére törekszik. Tanai minden metafizikától függetlenek, belõlük a felvilágosodás racionalizmusa árad. Tanai a klasszikus klinikum fundamentumát jelentik. Leydenben születik meg a modern klinikai iskola és a betegágy melletti oktatás. Az orvosi gondolkodást valamennyiük közül a legnagyobb mértékben és legtartósabban Albrecht von Haller változtatta meg a kísérletes élettan új irányzatával. Az irritabilitás tanát kifejtve felismerte a funkciónak a struktúrától való függését, s ezzel a modern élettannak, mint tudománynak a megalapítója lett. Erre az idõszakra esik a kórélettan – kórbonctan megjelenése is. Inaugurátora G. B. Morgagni, akinek ’De sedibus et causis morborum per anatomen indagatis’ címû munkája csaknem minden betegség kórbonctani substratumát bemutatva valóban korszakot alkotott. * Megközelítõen a fentiek szerint alakult az orvosi gondolkodás, amikor Schiller nyolc társával együtt megkezdte orvosi tanulmányait az újonnan alapított fakultáson. Az orvosi fakultás elsõ két évérõl kevés beszámolnivaló van. Ez idõ tájt nem nagyon szokatlanul, mindössze három professzora volt. Az orvostanhallgatók számára is kötelezõ filozófia professzora, akit a herceg a tübingeni egyetemrõl hívott meg, és aki Schillerre igen nagy hatással volt, nem az orvosi kar, hanem az ars fakultás tagja. J. Fr. Abel511 nagy felkészültségû, önálló gondolkodó. A német felvilágosodás filozófiáját ötvözte a skót iskolával. Lényegében azon az úton járt, mely a Leibniz–Wolff-féle filozófián keresztül Mendelssonhoz és Garvehez vezetett. Behatóan foglalkozott a psycho-physicai összefüggések elméletével. Ezenközben egy új fogalmat vezetett be, a „küszöb” fogalmát és ezzel az élettan kutatásában új utat nyitott (küszöbérték, küszöbinger stb.). Nála hallgatta Schiller a kötelezõen elõírt filozófiát, amit Abel – egyik formájában – mint „tapasztalati-tudományt” írt le és adott elõ. A pszichológiai funkciók leírása kapcsán Schiller mindig hálával emlékezett vissza professzorára. ’Reosophie des Julius’ címû mûvében „Raphael” alakjában él tovább a filozófus. A Károly akadémiáról sokféle, igen eltérõ vélemény olvasható a korabeli újságokban és késõbbi évtizedek leírásaiban, az azonban nem vitás, 511

Jakob Friedrich von Abel (1751–1829) professzor – 21 éves kora óta a „Hohe Karlsschule”-n, Stuttgartban, ahol Schiller tanára is volt. 1790-tõl a tübingeni egyetemen a filozófia tanára. Korai eklektikus írásai psychologiával, metafizikával és erkölcstannal foglalkoznak, késõbb fõként vallásbölcselettel foglalkozott. ’Philosophische Untersuchungen über die letzten Gründe des Glaubens an Gott’ (Stuttgart, 1820).

366



hogy falai közül sok jeles férfiú került ki. Az orvosi fakultáson késõbb olyan jelentõs orvosok szereztek diplomát, mint pl. Autenrieth,512 G. F. Jäger.513 A kar jó hírét keltették az olyan professzorok, mint C. Fr. Krelmeyer, az összehasonlító anatómia és élettan világhírû tudósa.514 Ezek azonban még nem Schiller orvosi tanulmányai idején voltak meghatározóak. A kar mûködésének kezdetén mindössze három tanár és a városi kórházi prosector volt kénytelen oktatni valamennyi orvosi tárgyat, elég mostoha körülmények között. Christ. Klein515 anatómiát és sebészetet, Chr. Gottl. Reuss materia medicát és chemiát adott elõ, Joh. Fr. Consbruch516 tárgyai az élettan, kórtan, gyógytan, semiotika és a kötelezõen tanított orvostörténelem. Az 1776-ban megnyílt orvosi fakultásnak 1778-ban már kilenc rendes tanára volt. A szellem, amiben e három professzor elõadásait tartotta, a német „Aufklärungs”-egyetemek gondolatvilága. Ha az ágymelletti oktatás lehetõsége az akadémián akkor még nem is volt adott, a klinikai tárgyak elméleti oktatása már Boerhaave alapján folyt, fõként Van Swieten kommentárjai segítségével. A legújabb irodalom mûvei, így pl. Stahl tanai sem voltak ismeretlenek az akadémián, Consbruch beszélt elõadásai keretében ezekrõl és a másik nagy teoretikus, Hoffmann írásairól. 512

513

514

515

516

Johann Heinrich Friedrich von Autenrieth (1772–1835), a tübingeni egyetem professzora és kancellárja. A Károly Akadémián, ahol apja a Cameralia professzora volt, lett orvosdoktor. Hosszú tudományos tanulmányi utat tett Európa-szerte, Magyarországon is járt. Errõl folytatásos levelekben számol be, melyek a Flora címû magazin 3 évfolyamában jelentek meg. ’Briefe eines Reisenden aus Ungarn’ címen. Fõmûvében (’Handbuch der empirischen menschlichen Physiologie, 1–3.’) (1801–1802) határozottan foglal állást az akkor divatos, gyakran fantasztikus „természetfilozófia” ellen. Különösen érdeme, hogy Johann Peter Franknál Paviában folytatott tanulmányai alapján az õ empirikus-racionális felfogásában tanította mind az élettant, mind a klinikai tárgyakat. Korának híres kémikusa volt, 1811 után pedig már a politia medicat is bevezette a tübingeni orvoskaron. Karl Christoph Friedrich von Jägert (1775–1828) 1793-ban avatták orvosdoktorrá a Károly Akadémián. Kétéves tudományos tanulmányi utazást követõen udvari orvos és a természettudományi múzeum felügyelõje. Jelentõs orvosi írásai mellett kémiai és ásványtani vizsgálatai és közleményei tették híressé. Karl Friedrich Krelmeyer (1765–1844), a Károly Akadémián végzett világhírû természettudós, tanulmányi-tudományos peregrinációját követõen a zoológia, majd egyidejûen a kémia és botanika tanára lett. A fõiskola 1794-ben történt megszüntetése után, újabb hosszabb tanulmány- és kutatóutat követõen a kémia, a növénytan, gyógyszerészet és a gyógyszertan tanárává nevezték ki. Nagyjelentõségû zoológiai kutatásait a stuttgarti egyetemen folytatta. Összehasonlító anatómiai és rendszertani vizsgálatai tették híressé. Karl Christian von Klein (1772–1825) neves sebészorvos. 1793-ban avatták orvosdoktorrá a Károly Akadémián. Két évig volt tanulmányúton német egyetemeken. Számos, több ízben kiadott sebészeti mûtéttani, különösen törvényszéki orvostani könyvei jelentõsek. Érdemeiért nemességet kapott. Rangja Major-Chirurgien, késõbb ezredes. Johann Friedrich Consbruch (1736–1810) 1771-ben lett a Károly Akadémia tanára. Szorgalmas orvosi szakíróként ismerték kortársai. A klinikai tárgyak mellett õ adta elõ az orvostörténelmet a curriculum kötelezõ tárgyaként.

367



Meghatározó volt nemcsak a medicina oktatására, de különösen nagy mértékben Schiller orvosi gondolkodására Albrecht von Haller ’Elementa physiologiae’ címû, valóban korszakalkotó élettani mûve. Hallernek nemcsak ezt a könyvét ismerte Schiller, de csaknem valamennyi írását, költeményeit csakúgy, mint filozófiai értekezéseit és a mûvészetekrõl szóló esszéit. A medicina és filozófia szoros kapcsolatát a Károly Akadémia curriculuma kezdettõl fogva jól tükrözte. A filozófus Abel professzor, akinek elõadásait Schiller, mint barátjához, Hoovenhez írt levelében maga írja, nagy érdeklõdéssel hallgatta, az említetteken kívül különösen két témával foglalkozott szívesen. Az „érzelmek tana”, az angol iskola által hirdetett formájában volt vizsgálódásainak egyik tárgya. Vizsgálódásainak középpontjában pedig a test és a szellem kölcsönhatásainak problematikája állott. Fejtegetéseiben és írásaiban igen gyakran használt olyan példákat, melyeket orvosok, fõként Haller, Tissot, Boerhaave munkáiból merített. A szellemi folyamatok és a lelki élet elemzésének lényeges momentuma a lelki élet zavarainak, a szellemi mûködés kóros megjelenési formájának magyarázata. Hallgatói figyelmét felhívja a „lélek betegségeire” és a morális abszurditásokra. Ezeket az elõadásait pedig költõi hasonlatokkal, ismert költõktõl vett idézetekkel illusztrálja. Ez Schillert magával ragadja. Haller élettanának filozófiai kérdései ugyanúgy helyet kapnak praelectioiban, mint Stahl vitalizmusának absztrakt teóriája. Abel professzornak nem kis érdeme, hogy az idealista extravaganciákra hajló hallgatókat a sensualismus irányába terelte, az érzékek fejlõdésének fontosságát velük megismertette. Ezeket a fejtegetéseit az absztrakcióra hajló Schiller élénk figyelemmel kísérte, s tanulmányait ebben az irányban az élettan kérdéseinek igen részletes stúdiumaival folytatta. Schiller példaképének, Hallernek jelentõségét Abel elõadásai még emelték. Az ’Elementa physiologiae’ kimeríthetetlen forrásnak bizonyult az életmûködések megismerésében, a teóriák és a valóságos reakciók összekapcsolásában, fõként ama teóriákban való eligazodásban, melyek a lélektannal voltak határosak, s nem állottak távol Abel professzor teóriáitól. Ehhez a kérdéshez Schiller értekezéseiben konzekvensen visszatért, jóllehet a nagy fantáziájú Schiller Haller néhány tézisét – mint látni fogjuk – értekezéseiben nem akceptálta. Tény, hogy nem Haller elmélete volt téves és nem Abel magyarázatai voltak félreérthetõek, Schillert elragadta szárnyaló képzelete. Amikor egyik-másik extravagáns fiziológiai-filozófiai hipotézise nem röpítette irreális magasságokba, Schiller tudott bánni a gyakorlati medicina és a gyógyszertan ismereteivel. Bizonyítéka ennek az a két pályadíj, melyeket 1778-ban, ill. 1779-ben elnyert. A díjakat az Akadémia ünnepi ülésén 1779 decemberében maga a herceg nyújtotta át.

368



Ezeknél a pályamûveknél jóval fontosabb az az értekezés, tulajdonképpen próbairatnak felfogható disszertáció, melyet még ugyanebben az évben, 1779-ben nyújtott be, abban a reményben, hogy elfogadását követõen elhagyhatja az Akadémiát. Elsõ disszertációját, a ’Philosophia Physiologiae’-t a vizsgabizottság nem fogadta el. A vizsgázó szorgalmát elismerték, tehetségét sem vonták kétségbe, de a munkából hiányzik a „kellõ érettség”, mivel olyan új teóriákat fejteget, melyek nemigen bizonyíthatók, s nem is eléggé világosak. Ennél is nagyobb baj, hogy eltérnek Haller tanításaitól, amiket pedig maga az Akadémia is tanít. Ismerve Schiller Haller iránti lelkesedését, ez valóban nem érthetõ. Schiller elsõ disszertációjában tulajdonképpen arra vállalkozik, hogy a medicinát és a filozófiát azon a kritikus ponton kapcsolja össze, ahol a test-lélek összefüggését kell keresni. Egységes vagy duális funkció? A problémát az élettanból kiindulva közelíti meg, hogy filozófiai tézissé emelje. A húszéves ifjú az élettan minden területe iránt érdeklõdést mutatott, s minden részletkérdéssel kapcsolatban önálló véleménye van. Ez azonban nem mindig bizonyul helyesnek. Szabadon szárnyaló gondolatai nem egyszer ütköznek Haller egyik-másik tézisébe, nemritkán a tényekbe. Gyakran az érzések és az érzékelés élettanával foglalkozó Bonnet517 általánosan elfogadott filozófiai téziseivel sem értett egyet. Schillernek ez az elaboratuma a természetfilozófusok spekulációs korszakára emlékeztet. Ebben a munkájában a test-lélek kapcsolat problémája megoldásának egy egyéni sajátos tézisét állította fel. A problémát tulajdonképpen Descartes hagyta a XVIII. századra az anyag és szellem egymással ellentétes, egymást kvázi kizáró „machina” ill. res cogitans formájában. Az anyag irányába való hangsúlyeltolódás vezetett a francia sensualismus és materialismus teóriájához és La Mettrie ’L’homme machine’jéhez, míg a lélek funkciójának abszolutizálásából alakult ki a Leibniz-féle monadológia, ami azt állítja, hogy a lélek független minden idegen befolyástól. Schiller mindkét megoldást elveti. Egy harmadik erõ szükségességét postulálja, mely az anyagot és a szellemet összeköti, s maga 517

Charles de Bonnet (1720–1793) Genfben élt. Természettudós és filozófus, 1739-ben a parthenogenesisrõl folytatott kutatásait foglalta össze egy írásban, késõbb az érzékelés élettanának és filozófiájának kérdéseivel foglalkozott Locke és Gardner teóriáinak híve. A természettudományos ismeretek és a vallásos meggyõzõdés összhangját kereste. Figyelme késõbb pszichológiai kérdések felé fordult. Laveter nagyra becsülte, néhány mûvét lefordította, Voltaire viszont hevesen támadta a kereszténység apologiájáról írott filozófiai tanulmány elfogult hangvétele miatt. Vö. Lemoine, A.: Charles Bonnet, philosophe et naturaliste (Paris, 1859). Értekezésének 8. fejezetében Bonnet hypothesisét a gondolkodás anyagi substatumáról nemcsak, hogy elveti, de Bonnet-t egyenesen szemfényvesztõnek nevezi („der französische Gaukler…”).

369



részben anyagi, részben lelki. Schiller „Mittelkraft”-nak nevezi dolgozatában. A Mittelkraft erõsen emlékeztet arra a fogalomra, ami Hallernél olvasható, mint „medium quid inter corpus et animam [est]” és amit késõbb Haller „Nervengeist”-ként ír le.518 Ez a gondolat sem elõzmény nélküli, Van Helmont-nál bukkan fel, mint „archaeus insitus”, az archaeus influens mellett. Ez a tézist-antitézist áthidaló koncepció leveleiben és késõbbi orvosi fõmûvében is megjelenik. Nem nehéz e hypothesisben felismerni Stahl animájának módosított formáját, a vis vitalist. Ez az erõ, mint azt a továbbiakban olvassuk, az idegekben lakozik. Hogy azonban az idegek mûködése lényegében miben rejlik, megoldatlan probléma marad. A dolgozatot a statutumoknak megfelelõen latinul kellett benyújtani. Professzorai az értekezést távolról sem azzal a lelkesedéssel fogadták, amivel Schiller írta. Mindhárom bírálatból kitûnik azonban, hogy tehetségét tévedései ellenére is felismerték. Egyik bírálója egyenesen azt jövendöli, hogy „ifjúi kiforratlanságának elmúltával jeles tudós lesz belõle”. Tartalmi ellenvetéseik mellett kifogásolták stílusát (a latin stílusról van szó!), helyenként homályos fogalmazását, ezt sem alaptalanul. Ugyancsak joggal vetették szemére Haller téziseivel szembenálló fejtegetéseit, amiket ráadásul ironikus stílusban adott elõ. Hallernek az élettanban új korszakot nyitó irritabilitás-tanát Schiller – úgy tûnik – nem értette meg. Nemcsak az egyébként csodált Haller egyik-másik tézise maradt számára rejtély. Kétségbe vonta a labirintus folyadék létét és funkcióját is, amit Cotugno519 nemrég fedezett fel, bizonyítva az egyensúly fenntartásában játszott szerepét. Nem csekély öntudat szükséges ahhoz, hogy egy 20 éves medikus olyan formán vesse el egy híres tudós elméletét, mint ahogy Schiller tette dolgozatának kilencedik paragrafusában Hallernek egy az asszociáció mechanizmusára vonatkozó élettani hipotézisét (viribus transmutatoriis) a következõ szavakkal veti fel: „Nem értem, hogy Haller hogyan lehetett ily felületes… – Quandoque bonus dormitat Hallerus”. Tény, e fejtegetés elõtt és után a legnagyobb elismerés hangján szól Hallerrõl, egyenesen dicsõíti, nem sokat enyhít a tényen, hogy saját értetlenségét ez ügyben Haller tévedésének tartja („Haller ist zu gross als dass er durch den Irrtum verlöse”). Joggal jegyzi meg bírálatában Chirurgien-Major Klein, hogy a szerzõ 518

519

Albrecht von Haller: Elementa physiologiae Corporis Humani. Vol. II. Lausanne, 1757–1778. p. 602, 610. – Schiller a ’Philosophia Physiologiae’-t elõször németül írta ’Grundriss der Physiologie” címmel. A „Mittelkraft”-ról részletesen lásd a berlini kiadásban (1781) Bd. II. p. 237. Az elsõ latin fordítás eredeti címe: ’Idea Physiologiae’. Domenico Cotugno (Cottumnus) (1736–1822) 25 éves kora óta az anatómia sikeres, néhány év múlva európai-nevû professzora a nápolyi egyetemen. Több anatómiai leírás és élettani funkció elsõ ismertetõje.

370



oly sértõ módon támadja a halhatatlan Hallert, aki nélkül õ igen rossz fiziológus lenne, hogy ez az egész tudós világot érzékenyen kell hogy érintse. Másik bírálója és tanára, Prof. Consbruch is kifogásolja ezt az írást, benne a Haller elleni alaptalan vádat, ha szavai enyhébbek is. Ugyanakkor a leghatározottabban dicséri a vitairat szerzõjének elmélyült filozófiai és élettani ismereteit („…macht den philosophischen und physiologischen Kenntnissen des Verfassers Ehre…”). Bírálóihoz a végsõ döntést hozó herceg is csatlakozott, jóllehet nem mulasztotta el, hogy bizonyos fokú elismerésének hangot ne adjon, amikor a következõ szavakat diktálta: „…Az értekezés ne kerüljön nyomdába, jóllehet meg kell vallanom, hogy a fiatalember benne sok szépet mond és nagy lelkesedést mutat…, korai lenne még a világ elé tárni… Ha még egy évet eltölt az Akadémián, hevessége csillapodik s [ha] továbbra is ily szorgalmas marad, bizonyára jeles egyéniség válhatik belõle.” A kinyomtatásra tehát nem kapott engedélyt. Ez azt jelentette, hogy az abszolutoriumig még egy évet kellett az Akadémián maradnia. Az Akadémia nyomasztó légkörébõl szabadulni kívánó hallgatót leverte az elutasítás. Újult erõvel fordult ismét az addig háttérbe szorult költészet felé. Homerosról és Vergiliusról szóló elõadásokat hallgatott. Goethe-bõl és Shakespeare-bõl merített új lendületet. Újra szorgalmasan dolgozott ’A haramiák’ többször félretett kéziratán, megjelenítve benne minden haragját, feszítõ szabadságvágyát. 1780-ban lehetõség nyílt a klinikum gyakorlására, a betegágy melletti oktatás megindult. Csökkent a kötelezõen hallgatandó elméleti elõadások száma. Évfolyamának növendékei sok idõt töltöttek a kórtermekben. A beteglátogatásokból, a kórtörténetek megírásából, az ordinárius számára készített beszámolók, referátumok elkészítésébõl Schiller is kivette a részét. Betegjelentései közül legérdekesebbek azok, amelyekben növendéktársának, Grammontnak az állapotáról számol be. Az egykori Károly Akadémia stuttgarti levéltárában Friedrich Schiller kézírásával nyolc kórtörténet található, melyeket Schiller Grammonttal való találkozása, kezelése kapcsán írt. Kettõnek parancsnokához, Seeger ezredeshez írt jelentés formája van. Négy kórtörténetet a Károly Akadémia történetét feldolgozó H. Wagner publikált,520 a másik négyet Joachim Bodamer tette közzé.521 Klinikus professzora bízta meg a pszichiátriai kérdésekkel különösen szívesen foglalkozó Schillert, hogy „súlyos melancholiában” szenvedõ, néha teljesen zavart, idegbeteg évfolyamtársát megfigyelje és „jó irányba 520 521

Geschichte der Hohen Carls-Schule (Würzburg, 1857) Bodamer, J.: Über eine psychiatrische Beobachtung des jungen Friedrich Schiller. = Deutsche Medizinische Wochenschrift 77 (1952) pp. 754–756.

371



befolyásolja”. Hamarosan jó kontaktust teremtett vele. A „jó irányba való befolyásolás” nem volt eredménytelen. Sikerült visszatartania az öngyilkosságtól, szuggesztív terápiája jól bevált. Elsõ beszámolójában még átveszi tanára diagnózisát, de mindjárt kételkedni is kezd. Kórtörténetrõl kórtörténetre egyre inkább helyezõdik át a hangsúly a szervi megbetegedésrõl, mint a kóros lelki állapot okozójáról, a primer pszichés elváltozásra. Már negyedik orvosi jelentésében pontosan írja le azt a kórképet, amit ma cyklothim depressiónak nevezünk. Érdekes Schillernek az a jelentése, melyet 1780. július 23-án írt az Akadémia parancsnokának, Seeger ezredesnek. Ebben azt panaszolja, hogy az utóbbi idõben nem hagyják beteg barátjával négyszemközt beszélgetni. Vagy egy másik növendéket, vagy egy felcsert küldenek utána. Ezt olyan bizalmatlanság jelének tekinti, melyet a leghatározottabban visszautasít. Ebben a jelentésben írja azt is, hogy „egy beteg bizalmát csak úgy lehet megszerezni, ha saját nyelvén beszélünk vele, s eddigi kezeléseinknek ez is volt a vezérelve. Ezt az általános szabályt használom [Grammont] kezelésénél is!” „Általános szabály”-ról csak Schiller ír. A hivatalos pszichiátria akkoriban ettõl a belátástól, a terápia ilyen felfogástól még távol állott. Egyedül Stahl írásaiban lelhetõ fel ez a gondolat, ami – úgy tûnik – Schillert ennek a metódusnak az alkalmazására késztette. Bár az sem valószínûtlen, hogy ez az „általános szabály” magától Schillertõl származik, függetlenül Stahltól. Grammont igen sok somatikus tünetrõl, fejfájásról, hasi görcsökrõl, végtagfájdalmakról panaszkodott nyomott hangulatában. Ezeknek nem találván látható szervi okát, Schiller a panaszokat pszichés eredetûnek tartotta, ami megerõsítette ama elgondolásában, hogy a somatikus zavarok a kóros lelkiállapottal szorosan összefüggenek, mint írja, „szétválaszthatatlan összefonódásba vannak zárva…” Gyógyulásához szükségesnek tartja, hogy Grammont eltávozhassék az akadémiáról. Merész ajánlás volt ez, de akceptálták. A tapasztalat õt igazolta. Növendéktársát és betegét Teinach-ba küldték fürdõkúrára, ahol állapota rendezõdött. Az akadémiára nem tért vissza. Bizonyos, hogy a beteg növendéktársával való psychoterápiás foglalkozás magának a költõnek is hasznára vált. Ez idõ tájt maga is igen nyomott hangulatban volt. A depresszív beteggel való intenzív foglalkozás talán hozzásegítette õt, hogy saját depressziójával megbirkózzék. Mindezek a tapasztalatok, a tovább mélyült pszichológiai-pszichiátriai ismeretek, egy új disszertációban nyertek kifejezést, melyet az 1780-as év végén nyújtott be. Ez az a bizonyos híressé vált értekezés, melynek címe: ’Versuch ueber den Zusammenhang der Thierischen Natur des Menschen mit seiner geistigen’. Lényege egyetlen mondatban foglalható össze: a test és a lélek kölcsönösen befolyásolják egymást és az érzékelés moz-

372



gatja a szellemi erõket. A disszertáció ennek részletes, költõien fogalmazott kifejtése az életbõl merített példákkal, költõi hasonlatokkal. Stílusa egyszerûen lenyûgözõ. Ovidius Metamorphosisából vett hatsoros mottó után a hercegnek címzett szokásos és kötelezõ ajánlás vezeti be a vitairatot, melyet a vizsgán nyilvánosan adott elõ. Ez a költõ egyetlen, a maga korában nyomtatásban megjelent orvosi mûve. (Alábbiakban a Cotta-féle kiadás522 alapján tárgyaljuk.) Már az ajánlásban felbukkan az orvostudomány filozófiai szemlélete: a hercegé a dicsõség – írja, „hogy a hippokratesi mûvészetet egy mechanikus kenyérkeresõ foglalkozás (’Brotberuf’) szûk szférájából a filozófiai tan magasabb rangjára emelte”. A herceg ez irányú „dicsõsége” persze igen kétes. Hiszen Schiller minden késõbbi írása, de az ez idõben írt „Räuber” is az önkényuralom ellen küzd. Mégis, akkori helyzete elkerülhetetlenné tette ezt a byzantinikus ajánlást, ha tanulmányait be akarta fejezni. „Filozófia és orvostudomány a legteljesebb harmoniában állnak egymással” – fejtegeti a továbbiakban. Maga a tanulmány 27 paragrafusból áll. Az emberi test organikus erõit két csoportra osztja: vannak jelenségek, melyek a fizikai világ törvényei alapján nem érthetõk meg. Ilyen az idegek érzékenysége és az izmok ingerlékenysége. A másik osztályba azok a jelenségek sorolhatók, melyeket fizikai törvények szabályoznak. Ide tartozik a mozgás mechanikája és a test kémiája. A 7–12. paragrafusokban fejti ki azokat az elgondolásait, melyek a test, valamint az „állati ösztönök” és a lelki-szellemi mûködések közötti összefüggésekre vonatkoznak. A testi tevékenység összefüggésben van a szellemiekkel; azaz minden túlfeszített szellemi ténykedés bizonyos testi mûködések túlfeszítettségéhez és az egyensúly felborulásához vezet. A szellemi örömet mindig animalis élvezet, a szellemi kedvetlenséget animalis rossz közérzet kíséri. A három orvosprofesszor közös bírálata, melyhez most még a filozófus professzor, Abel véleménye is csatlakozott, nem fogadta egyhangú lelkesedéssel Schillernek ezt a tanulmányát sem. A túlságosan is költõi stílus nem nyerte meg tetszésüket. Túl erõsnek találták azt az állítást, mely a fizikai állapotnak a lelki tevékenységre való döntõ hatását igyekezett bizonyítani. Mindazonáltal az értekezést, „Probeschrift” a bírálat szerint, egészében elfogadták. Mindhárom orvostanár dícsérte szellemességét, a szerzõ szorgalmát. Abel egyenesen a „szerzõ genie”-jérõl írt. Cotta kiadásában jelent meg 1780-ban a herceghez szóló, Schillernek a medicina egészérõl vallott felfogását tükrözõ ajánlással. 522

Schillers sämtliche Werke. Bd. XII. Stuttgart – Tübingen, 1838. J.G. Cotta Verlag. pp. 11–37. – Az összkiadásokba csak 1838-ban vették fel fiai óhajára

373



Tudományos körökben hamar elismerésre talált, a gothai ’Gelehrten Zeitung’ dicsérõen említi. Nem maradt visszhang nélkül késõbb sem. Bécsben 1811-ben újra kiadják a kis mûvet. A nagyhírû neurológus M. Romberg kezdeményezésére 1820-ban a F. Nasse által kiadott ’Zeitschrift für psychische Arzte’ közli. Egy évvel késõbb a ’Neue Berlinische Monatschrift’ nyomtatja ki. Még a XIX. század második felében sem felejtették el. A szentpétervári orvosok 1859. évi konferenciájának pszichiátriai szekciójában Otto Müller tart róla nem orvostörténeti, hanem szigorúan szakmai elõadást. Tanárai kívánságára csaknem egyidõben készítette el Schiller második, immár nem elméleti, „tisztán orvosi” munkáját. Tárgya a gyulladás és a „rothadó” lázak természete, klinikuma és – igen visszafogottan, röviden – azok terápiája. Nem cicerói latinsággal írott értekezése a szakirodalom igen jó ismeretét, s bizonyos érdeklõdést is mutat, de nem tér el korának szokványos egyetemi, akadémiai vizsgairataitól, nem közöl újat és nem árul el valami nagy lelkesedést. A második vitairatot (’Tractatio de discrimine febrium inflammatoriarum et putridarum’) Schiller záróvizsgájához nyújtotta be 1780-ban. Ebben az írásban széleskörû, jóllehet túlnyomóan teoretikus orvosi tudás tükrözõdik. Harmincnyolc rövid fejezetében tulajdonképpen a XVIII. századvégi orvostudomány áttekintését adja. Ez az írás sem nyerte el a professzorok tetszését. Mai szemmel nézve mégis úgy tûnik, hogy az elsõvel szemben ennek az írásnak az elutasítása nem volt indokolt. Ez a munka jól átgondolt írás, kora orvosi ismereteit megfelelõen interpretálja. Ennél több pedig egy inaugurális disszertációtól igazán nem volt várható. A XVIII. század hippokratizmusa, a Hippokratesi Gyûjtemény írásaiban foglalt empíria és orvosi felfogás, a négy nedv tana, ami Schiller orvosi írásaiban is fellelhetõ, nem mond ellent a felvilágosodás filozófiájának, az abból fakadó orvosi gondolkodásnak. A hippokratesi „empeiria”, a kórfolyamatok leírása és értékelése, a példaként felhozott esetközlések, az analógiák jól illenek a korszak racionális-empirikus klinikai gondolkodásába. Azok a példák, hivatkozások és analógiák, melyeket Schiller ebben a traktátusban tárgyal a XVIII. század második felében mûködõ orvos gondolkodásának lényeges eleme volt. Schiller nem eredetiben olvasta Hippokratest és a rajta kívül még idézett görög auctorokat. A népbetegségekrõl ’De morbis popularibus’ címû könyvbõl vett hivatkozásnál például a Haller-féle latin kiadást jelöli meg.523 Hogy a görög nyelv mindazonáltal nem volt ismeretlen számára, ezt néhány nagyon rövid, görög betûkkel írt citátum jelzi orvosi kézirataiban. Elméleti értekezésein kívül egyetlen olyan írása maradt fent, ami orvosi gyakorlatára utal: egy recept. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, va523

Editio Hallerianae, aegrotatio. Tom. VIII. p. 5. (CLIX a citált hely)

374



lóban szándékában állt orvosi gyakorlatot folytatni? Amikor az orvosi professzurára gondolt, nemcsak a medicinával való teoretikus foglalkozás lehetõsége csábította? Harmadik értekezésének a herceghez illendõképpen és kötelességszerûen szóló elõszavában így ír: „…akik engem vizsgáztattak, úgy vélték, van bennem valami, ami talán alkalmassá tesz arra, hogy egykor (majd) orvosként szolgáljam hazámat. Örülök ennek a véleménynek, s minden szellemi erõmmel azon leszek, hogy ennek megfeleljek, mivelhogy hercegi Fenséged kedvezõ kilátásokat nyitott meg”. Egy 1782-ben írt levélben azt írja önmagáról: nincs más gondolata, minthogy szerencséjét a medicinában kövesse. Aztán jött a nagy változás. A ragyogónak ígért és ígérkezõ jövõvel szemben a siralmas jelen. Tanulmányai befejeztével Schillert 1780. december 14-én bocsátották ki az Akadémiáról. A herceg Schiller apjának tett ígéretét a biztos, jó jövõt illetõen csak igen szerény mértékben váltotta be. Ezredorvossá nevezte ki az Augé-ezredhez, a tiszti rangot jelentõ kardbojt viselésének joga nélkül, igen csekély fizetéssel. Maga az Augé-ezred a württembergi katonaság leggyengébb alakulata volt, 240, jórészt már invalidus, ütött-kopott egyenruhát viselõ gránátosból állott. A vágyott szabadság pedig igencsak messze volt. Túl szigorúak voltak az elõírások, túl kemény a katonai szabályzat, túl gyakoriak a mindent eligazító raportok. A katonaorvosoknak a kezelési eljárásokról az udvari orvosnak, Dr. Elwertnek524 kellett jelentést tenniük és jóváhagyást kérniük, receptjeiket bemutatniuk. Az is tény azonban, hogy az ifjú ezredorvos kevésbé tisztelte a szabályzatot, nem pontosan tartotta be az elõírásokat, túl nagyvonalúan végezte katonaorvosi feladatát. Gyógyeljárásai igencsak szokatlanok, receptjei hatalmas dózisaikkal veszedelmesek voltak. Az ezredorvosi rutinmunka nem elégítette ki. A medicina iránti érdeklõdése alábbhagyott, kevés orvosi könyveit ez idõ alatt mindössze egy gyógyszerészeti almanachhal egészítette ki. Teljesen nem adta ugyan még fel ifjúsága vágyát, az orvosprofesszori jövõ gondolatát, de nem sokat tett érdekében. Az élettan iránti érdeklõdése még nem hunyt ki: az élettani tanszék elnyerésének halvány reményében vette elõ ismét azt a bizonyos, sok új, érdekes problémát tárgyaló, izgalmas kérdéseket felvetõ, elutasított dolgozatát, de átdolgozásához már nem volt kedve. Még arra sem vitte rá a lélek, hogy az 1781-ben egyetemi rangra emelt akadémián a doktorátust megszerezze, jóllehet legtöbb évfolyamtársa, nem elégedvén meg az absolutoriummal, promo524

Immanual Gottfried Elwert (1759–1810) orvosdoktor maga is a Károly iskolában tanult. Tanulmányai leginkább a törvényszéki orvostan egyes kérdéseivel foglalkoznak.

375



veált. Megszerezték az akkor már a tübingeni egyetemmel egyenrangú Károly Akadémián az orvosi doktorátust. A teoretikus medicina iránti érdeklõdése is rohamosan csökken, az orvosi gyakorlattól pedig már teljesen elment a kedve. Az elméleti orvostannal, mint önálló diszciplínával eddig érzett hivatástudata lassan elmúlik. Az orvoslás, mint „kenyérkeresõ foglalkozás”, ahogy többször nevezi, pedig nem érdekli. A költõ mellett eltörpül az orvos. Költeményei, esszéi nevét most már külföldön is ismertté teszik. Mindenekelõtt az 1781-ben megjelent és 1782. január 23-án Mannheimben bemutatott drámája, ’A haramiák’ vitte hírét a nagyvilágba, s már befejezéshez közeledett az 1783-ban megjelent ’Fiesco’, „a célratörõ és elbukó becsvágy” drámája. A stuttgarti udvarban a reakció egészen más volt. A darabja bemutatóján résztvevõ szerzõt engedély nélküli távozás miatt a herceg tizennégy nap elzárással sújtja. Egyidejûen – várfogság terhe mellett – megtiltja orvosi dolgozatain kívül bármilyen írása publikálását: „Bei Strafe … ausser dem medizinischen Fache irgendwas drucken zu lassen” [Büntetés terhe mellett...(tilos) az orvosi szakmán kívül bármit kinyomtattatnia]. Ezek az inzultusok és a kialakult hangulat végképp tûrhetetlenné tették helyzetét. Bekövetkezett a szakítás a herceggel, az udvarral, a katonasággal, s végül az orvoslással is. Schiller megszökött: 1782 szeptemberében, 22-rõl 23-ra virradó éjjel elhagyta a várost. Egy kis ezredorvossal kevesebb lett Württembergben, s egy nagy költõ elindult a világhír, a halhatatlanság felé.525

525

Schiller három disszertációjának és a kórtörténetek eredeti példányait a Schiller Múzeum õrzi Marbachban. 1959-ben adta ki a Deutsche Hoffmann La Roche AG „Friedrich Schiller medizinische Schriften!” További felhasznált irodalom: Schillers Leben, verfasst aus den Erinnerungen der Familie, seinen eigenen Briefen und den Nachrichten seines Freundes Körner. I. G. Cottasche Buchhandlung (Stuttgart – Tübingen, 1830) Vaihinger und Bauch: Schiller als Philosoph und seine Beziehungen zu Kant (in: Kantstudien, Bd 10, 1905) Mann, Thomas: Versuch über Schiller (in: Nachlese, 1956) Bodamer, Joachim: Über eine psychiatrische Beobachtung des jungen Friedrich Schiller. = Deutsche Medizinische Wochenschrift 77 (1952) pp. 754–757. Wagner, H.: Geschichte der Hohen Carls-Schule (Würzburg, 1857) Mok, A.: Die medizinische Fakultät der Carls-Akademie (Stuttgart, 1859) Müller, Ernst: Regesten zu Friedrich Schillers Leben und Werken (Leipzig, 1900) Neuburger, Max: Schillers Beziehungen zur Medizin. = Wiener Klinische Wochenschrift 18 (1965) pp. 488–494.

376



PITAVALTÓL CONAN DOYLE-IG

Jóllehet a detektívregények túlnyomó többsége nem éppen magas irodalmi értékû, nem minden darabja való feltétlenül a vásári ponyvára. A bûnügy iránti irodalmi érdeklõdés nyomai ugyancsak messze követhetõk. Hérodotosznál már felbukkan a bûneseteknek az egyszerû történelmi tény regisztrálásán túlmenõ leírása, az ezzel kapcsolatban lehetséges, valószínû vagy kizárható feltevések felsorolása. A klasszikus irodalom nagyjai sem idegenkedtek a bûnügyek literáris feldolgozásától, vagy akár fiktív bûneset megírásától. Mindkét verzióra nem kisebb író a példa, mint Friedrich Schiller. Fiatal katonaorvos korában már érdeklõdött a kriminalisztika iránt. Éveken át figyelte az érdekes bûnpereket. Tanulmányozta a neves lyoni jogász, F. Gayot de Pitaval hatalmas, húszkötetes bûnügyi krónikáját.526 Ennek nyomán jelent meg Schiller ’Pitaval’-ja kilenc kötetben 1792–94-ben. Híres költõ, tekintélyes történészprofesszor és udvari tanácsos volt már az egykori katonaorvos Schiller, amikor megírta bûnügyi regénytöredékét (Der Geisterseher), s rendõrnovellája, a ’Der Verbrecher aus verlorner Ehre – Eine wahre Geschichte’ megjelent. Ettõl kezdve a „klasszikus krimi” polgárjogot nyer az irodalomban.527 Schiller Pitavalja inspirálja Heinrich von Kleistet a ’Michael Kohlhaas’ megírására. A sort E. T. A. Hoffmann, R. L. Stevenson és sokan mások folytatják. A bûnügyi történettõl egyenes út vezet a detektívregényig. Tulajdonképpeni megalapítója a nagy fantáziájú, de hihetetlenül éles logikájú amerikai elbeszélõ, Edgar Allan Poe. ’A Morgue utcai kettõs gyilkosság’ címû munkájában (1841) feltûnik Monsieur Auguste Dupin, a titkosrendõr irodalmi õse. Poe-ról írja Szerb Antal, hogy semmire sem volt olyan 526 527

Causes célèbres et intéressantes (Paris, 1734) Vö.: F. Wölken német irodalomtörténész erre vonatkozó munkáját: Der literarische Mord (Nürnberg, 1953)

377



büszke, mint józan, éles logikájára; õ találta ki az amatõr detektívet, aki következetes észjárásával a legbonyolultabb bûnügyeket is kideríti. Megjegyzendõ, hogy a titkosrendõr ekkor már az életben is mûködik. Jellegzetes alakja François Vidocq, egykori betörõ, majd a párizsi bûnügyi rendõrség, a Sureté megszervezõje (1810). Poe detektívnovelláit Szerb Antal feltétlenül irodalmi értékûnek tartja, s mint kifejti: „…az õ novelláinak olvasása közben érezték az emberek elõször azt a könnyû, de izgalmas logikai örömöt, amely a detektívregény hatásának egyik titka…”.528 A XIX. század második felében rohamosan nõ a detektívregények népszerûsége, s ennek megfelelõen száma is. 1868-ban Wilkie Collins izgalmas bûnügyi regényét egy londoni újság folytatásokban közölte. Az egyébként józan angol publikum sorba állt a nyomda elõtt, hogy minél hamarabb megtudhassa az újabb fordulatot, miközben – jellemzõen angol módon – vagyonokban fogadtak: megtalálja-e a hõs az elrablott indiai ékszert? Az amerikai Anna K. Green – õ használta elõször a „detectiv-story” kifejezést – több mint három tucat detektívregényében már ügyel a késõbb szinte kötelezõvé vált szabályra: az olvasónak és a detektívnek egyforma esélyei legyenek a bûneset megoldásánál. A detektívregény klasszikusa azonban, valamennyi elõdjét és kortársát felülmúlóan Conan Doyle lett. Ha költõi munkásságán lehet is vitatkozni, nem kétséges, hogy az általa teremtett figura, Sherlock Holmes világirodalmi alak lett, s valamennyi késõbbi detektívregény mesterdetektívjeinek irodalmi példaképe. Arthur Conan Doyle mûvészcsaládból származott, Edinburgh-ban született 1859-ben. Kollégiumi évei után egy évet az ausztriai Feldkirchben töltött, s ezt élete legboldogabb esztendejeként emlegette. 1875-ben immatrikulált az edinburgh-i egyetem orvosi fakultásán. Ez a skót egyetem akkor teljesen Charles Darwin és Th. Huxley szellemének hatása alatt állott. Mint Doyle írja, Darwin mûvei késztették az addig bigott katolikus medicust az egyházzal való szakításra. Doyle késõbb teljesen agnosztikussá vált, hogy filozófiai útkeresése végül is a spiritizmus útvesztõjébe vigye. Tanulmányainak 1882-ben való befejezése után a dél-angliai Southsea-ben nyitott praxist. Ez a praxis azonban nemigen akart menni. Várója üres volt, s Doyle állandó financiális nehézségekkel küzdött. Szabadidejét, amellyel igen bõven rendelkezett, irodalmi kísérletekkel töltötte. Ekkor írta meg azt a munkáját, amelyben elõször bukkan fel Sherlock Holmes világhírûvé vált alakja.529 Novellái és detektívtörténetei révén Doyle neve irodalmi körökben hamar ismertté vált. Oscar Wilde és az 528 529

Szerb Antal: A világirodalom története. 2. köt. Bp., 1941. Révai. p. 199. A Study in Scarlet (London, 1887)

378



angol irodalmi élet több más neves képviselõjével került barátságba. 1890-ben egy orvosi folyóirat megbízta, hogy sürgõsen készítsen interjút Berlinben Robert Kochhal, aki akkor tartotta elõadását a tizedik Nemzetközi Orvoskongresszuson a tuberkulinról. Berlini útján Doyle találkozott egy angol dermatológussal, aki – megtudván, hogy Doyle praxisa mily reménytelenül gyenge – rábeszélte, hogy szemész legyen. Megfogadván a tanácsot, feladta vidéki – praxis aureanak amúgy sem nevezhetõ – rendelõjét, Bécsben elvégzett egy oftalmológiai tanfolyamot, majd Londonban telepedett le szemész szakorvosként. Ez azonban orvosi pályafutásának egyben végét is jelentette. A fõvárosban még annyi beteg sem kereste fel, mint Southsea-ben. Sikertelensége érthetõ módon kedvét szegte. Felhagyott a medicina terén a további próbálkozással, és életének 31. évében elhatározta, hogy kizárólag irodalmi munkásságából él meg. Ezt annál is inkább tette, mert írónak ekkor már nem volt ismeretlen. Sõt! Amikor Sherlock Holmes-novellái 1891-ben megjelentek,530 sikerük egyenesen szenzációs. Nemcsak számos európai nyelvre fordították le, de kiadták Japánban és Kínában is. A második novellagyûjteménye 1893-ban jelent meg.531 Amikor Doyle ennek a könyvnek az utolsó elbeszélésében, megelégelve a detektívtörténeteket és megunva Sherlock Holmes alakját, hõsét egy svájci vízesésben tüntette el, az olvasóközönség világszerte fellázadt; nem is szólva a szerzõ anyjáról, aki különösen felháborodott. Nem voltak hajlandók belenyugodni hõsük halálába. Az eredmény: az író engedett. Két év múlva a kockás kabátú mesterdetektív visszatért. A zuhanást túlélte, és idõközben Tibetben volt – így szól a szerzõ magyarázata.532 Bizonyára nem véletlen, hogy a szerzõ krimijeinek fõalakjait saját foglalkozási ágából vette. A nagy detektív, Sherlock Holmes éppúgy, mint hûséges barátja és famulusa, dr. Watson, orvosok. Az orvostudomány és a természettudományok általában jelentõs szerepet kapnak a detektívtörténeteiben. Az orvosíró volta lépten-nyomon megnyilvánul írásaiban. A nyomozás folyamatának szinte „temészettudományos” módszere – egyébként a modern kriminalisztika alapvetõ metodikája – kétségkívül Doyle orvos-természettudományos gondolkodásának vetülete. Sherlock Holmes figurájának megformálásakor egy sokat csodált tanítójának, Joseph Bell edinburgh-i sebészprofesszornak az alakja vezette. Bell doctor híres volt egészen rendkívüli megfigyelõ és kombinációs képességérõl, ragyogó logikájáról. Már egészen jelentéktelennek tûnõ anamnesztikus adatokból is nemritkán remek diagnózishoz jutott, és meglepõ, de végsõ fokon logikus következtetései megvilágították páciensei karakterét, néha még a múltját is. 530 531 532

The Adventures of Sherlock Holmes (London, 1891) The Memoires of Sherlock Holmes (London, 1893) The Return of Sherlock Holmes (London, 1905)

379



Conan Doyle nem hosszú praxisának a detektívregényeken kívül egyéb irodalmi manifesztációja is van. Orvosi élményei inspirálták ’The Captain of the Polestar’ (1890) címû novellájának megírásakor. Kórházi, majd gyakorló orvosi impresszióit tükrözi egy másik novellagyûjteménye,533 amelyet az irodalomtörténészek nagy elismeréssel emlegetnek. Egyébként valóban érdekes olvasmány. A búr háborúban katonaorvosként vett részt, ez késztette a búr háború történetének, sajnos kevéssé sikerült megírására. Irodalmi érdemei elismeréséül 1902-ben lovagi rangra emelték. Élete vége felé Doyle – most már Sir Arthur Conan Doyle – egyre jobban belebonyolódott az okkultizmus rejtelmeibe. Mind több idõt töltött spiritiszta szeánszokon, s ez a különben éles logikájú, addig természettudományosan gondolkodó darwinista orvos hívõ spiritiszta lett. A spiritizmus volt a vallása. Különféle spiritiszta társaságok meghívására európai elõadó körútra indult. Elõadásokat tartott a skandináv államokban és Magyarországon. Két kötetben megírta a spiritizmus természetszerûen távolról sem tárgyilagos történetét.534 Szomorú olvasmány ez az írása, amelyben 30 éves írói mûködését csupán „elõkészületnek” deklarálja spiritiszta „missziójához”, amelyre elhivatottnak érezte magát. Amikor Conan Doyle életének 72. évében, 1930-ban meghalt, a detektívregény önálló mûfajként élt. Modern mese felnõtteknek. Egy része szennyirodalom, másik része nívós logikai játék. Utóbbiak szerzõi egyúttal moralisták, akik a jog és igazság szolgálatába állítják hõsüket, a mesterdetektívet, akinek kalandjait jó stílussal, esztétikusan beszélik el. A mesebeli herceg személyét itt a rendõrfelügyelõ vagy a magándetektív helyettesíti. A mesék csapongó fantáziája helyére azonban a szigorú logika lép. A kritikusok és az irodalomtörténészek nyilván még sokáig és sokat fognak vitatkozni arról, hogy irodalmi mûfajnak tekinthetõ-e a detektívregény vagy sem? A krimik népszerûségét ez a vita nyilván nem fogja befolyásolni. A kérdés inkább az: jól megírt logikai szórakozást nyújt-e a szerzõ vagy sem? Conan Doyle-ról éppen Szerb Antal – aki maga nem volt nagy híve a detektívregényeknek – állapítja meg, hogy „…irodalmi eszközökkel él és fõ mûve, The Hound of Baskerville (1902) feltétlenül mûvészi…”. Ha Sir Arthur Conan Doyle példáját követnénk, bizonyára kevesebb lenne a rémtörténet és több a logikai játék.

533 534

Round the Red Lamp (London, 1849) History of Modern Spiritualism (London, 1926)

380



ZÁRSZÓ HELYETT MIRÕL ÍRNAK AZ ORVOSTÖRTÉNÉSZEK MA?

Az európai orvostörténet-írásnak az ókortól napjainkig terjedõ változatos témáit, a kutatások legújabb állását igen jól és jellemzõ módon tükrözik a Würzburger medizinische Mitteilungen terjedelmes köteteinek írásai. Jól szerkesztett, több szerzõs tanulmányköteteknek, periodicumoknak megvan az az elõnyük, hogy az egyes tanulmányokat a diszciplínában legjáratosabb szakemberek írják. Szakszerûségük vitán felül áll. Adataik pontosak, értékelésük megfelel a tudománytörténet-írás kívánalmainak. Az olvasó a legmegbízhatóbb forrásból kapja a „tudást”. E kötetek képet adnak arról, hogy az orvostörténet egyes területein milyen kutatások folynak, milyen problémákkal találkozik a kutató, milyen eredmények születtek. Objektivitásra és alaposságra törekvõ, de szükséges kritikával megírt recenziójuk, ha kitér a vonatkozó aktuális irodalomra is, közvetítheti ezt a képet. A Gundolf Keil kiadásában hosszú évek óta megjelenõ periodicum 2001-ben kiadott, immár huszadik kötete több mint folyóirat, csaknem 600 oldalas mû, nagy terjedelmû tanulmányok és kisebb írások gyûjteménye. A würzburgi orvostörténeti kollokvium (2000. okt. 28.) elõadásainak nagy apparátussal kibõvített írásai a ’Varia’, valamint a ’Silesiaca’ cím alatt megjelent tanulmányok változatossága és gazdagsága arra kényszeríti a recenzenst, hogy néhány írást részletesebb megbeszélés céljából kiemeljen, eleve elnézést kérve a többi, nem kevésbé érdekes közlemény szerzõjétõl. Hangsúlyozom, a válogatás nem kíván értékítélet lenni, a recenzens nem mûítész, csak érdeklõdõ olvasó. Daniel Schäfer a koraújkor egyik elfeledett szakirodalmi ágát, a gerokómiát tárgyalja. A ma már nem használatos kifejezés az öregekrõl való orvosi gondoskodással írható körül. J. J. Woyt lexikonja (’Gazophylaceum medicophysicum’, 1709), mint a „Hygiene” öregkorra vonatkozó részét definiálta. A szó alkotója, nem más, mint Galenos, aki a gerokomikon fogalmát a ’De sanitate tuenda’ ötödik könyvében tárgyalja (Kühn IV. 330). A XIII–XIV. század latinba ültetett arab regimen sanitatisainak ugyan többnyire volt egy külön regimen senum fejezete és elõfutárai közé

381



olyan írások sorolhatók, mint Roger Bacon és Arnaldus de Villanova ilyen vonatkozású részírásai, sajátosan önálló szövegfajtává, mûfajjá a koraújkorban lett. 1489-ben jelenik meg Rómában az elsõ önálló és átfogó orvosi gerontológiai mû. Szerzõje Gabriele Zerbi (de Zerbis, megh. l505), páduai orvos ’Gerontocomica (!) scilicet de senum cura atque victu’ címû traktátusa. A humanizmus igazi képviselõjeként, az arabokat nem is említve, csak Galenos Hygiejének ötödik könyvére hivatkozik. A gerontokomia a koraújkori gerontológiai irodalomnak a kezdete, de évtizedekig a vége is. Úgy tûnik, a humanisták, fõleg Erasmus drasztikus leírásai az öregség keserveirõl (Carmen de senectutis incommodis) elvették az orvosok kedvét attól, hogy önálló mûvekben, hosszasan értekezzenek az öregség fel nem lelhetõ szépségeirõl. Regimenek részeiként, de vita longa cím alatt, részkérdések persze továbbra is foglalkoztatják a XVI. század orvosait, mint pl. a szerzõ által is említett Marsilio Ficinot, akinek 1489-ben megjelent mûve (De vita) második könyve általában megfelel ugyan a gerokomia princípiumainak, vége felé azonban újplatonikus spekulációkba torkollik. Jóllehet számuk nem túlzottan nagy, minden gerokomiát nem analizálhat részletesen, a fontosabbakat azonban táblázatokban foglalja össze és mutatja be a XVII. század végéig terjedõen. Az irodalomjegyzékben olyan mûvekre is utal, amelyek a táblázatban. nem szerepelnek. Megtaláljuk pl. Zsigmond király orvosának, Albicusnak a Vetulariusát (Regimen hominis seu vetularius, 1489), de a címnél többet nem ír róla, jóllehet Siegmund Albich mûvében hosszú gerontológiai fejtegetésekbe bocsátkozik, aminek kissé bõvebb kifejtése nem lenne érdektelen. Amennyire a Vetulariust ismerem, tulajdonképpen minden vonatkozásban megfelel a, gerokomion követelményének. A gerokomiák tradíciójának újraélesztõje 1500 után Girolamo Cardano a ’De sanitate tuenda’ és a ’Theonoston liber secundus seu de vita producenda atque incolumnitate corporis conservanda’ címû mûvekbe beépített, rá jellemzõ originalitással megírt gerokomiájával, mint önálló fejezettel, mondhatni önálló mûvel. Schäfer formális kritériumok és tartalmi elemzés alapján határozza meg, illetve jellemzi a gerokomiákat. A koraújkor gerokomái jórészt olasz eredetûek és csak a XVII. században jelennek meg a franciák, míg német szöveget mindössze kettõt említ. Tagolódásuk: „theorica” (physiologia), „practica” (diaeta) amikhez a késõbbi, terjedelmesebb szövegekben egy harmadik, már nemcsak higiénés rész tárul, a „pathologia”. Ebben a harmadik részben növekvõ számban és terjedelemben találhatók az öregkor többé-kevésbé jellemzõ betegségeirõl szóló leírások, a felszívódási zavaroktól a depresszióig („melancholia”). Szemléletükben a gerokomiák kivétel nélkül. a galenizmus ismérveinek felelnek meg. Figyelemreméltó, amit a szerzõ a gerokomiák teológiai receptiojáról ír. A XVII. század második feléig egyre több az olyan morálteológiai írás, melynek az

382



öregkorral foglalkozó fejezeteibe a gerokomiák orvosi fejtegetéseit építik be a klérikusok. Úgy tûnik, bizonyos jogi ismeretek közlése mellett az öregkor állapotát részletezõ és a vele összefüggõ betegségek ismeretének közvetítésére is igen nagy súlyt helyeznek a theologia practicával foglalkozó írások szerzõi. Meg kell itt jegyeznem, hogy az orvosi és a teológiai írások kölcsönhatása, amit a szerzõ „feltûnõ” jelenségként tárgyal, a Biblia-exegesis metaforáit véve figyelembe, már a patrisztikai irodalomból is jól ismert. Gondoljunk csak Basilius, Ambrosius, Nazianzi Gergely hexaemeronjaira. Úgy vélem, nem feltétlenül feltûnõ, inkább jellegzetes része ez a homiletikai írásoknak, fõként a sermoknak. A gerokomiákat a XVIII. században az e témával, vagy annak egyes részleteivel foglakozó tractatusok, gyakrabban egyetemi írások, disszertációk váltották fel. A XVIII. század végén a XIX. század elsõ két évtizedében inkább a felvilágosodás szemléletébõl fakadó, részben a publikumnak, inkább az orvosoknak szóló írások jelennek meg többé-kevésbé makrobiotikus jelleggel. Vettius Valens nevét eddig nem annyira orvosi jelentõsége és irodalmi hagyatéka, mint a császári udvarban kifejtett mûködése tette ismertté. Leginkább azonban azáltal vált nevezetessé, hogy Claudius császár felesége, a szép Valeria Messalina szeretõjeként, annak kevéssé szép végzetébe is osztozva, Kr. u. 48-ban kivégezték, amint arról Plinius is tudósít. A róla, való mély hallgatásnak talán a szenátus által akkor kimondott damnatio memoriae is oka lehetett. Ferdinand Peter Moog azonban nem intim kapcsolatait firtatja, hanem mint az „egyetlen római iskolaalapító” ténykedését tárgyalja. (Vettius Valens kaiserlicher Leibarzt und einziger Römischer Schulgründer.) Fejtegetései alapjául elsõsorban Plinius szolgál („Vettius Valens... novam instituit sectam”. Nat. Hist. 29.8.), de vizsgálta a kérdést Scribonius Largus (Compositiones) és Marcellus Empiricus (De medicamentis) írásaiban is. Moog meggyõzõnek tûnõ érvelése szerint Vettius Valens az addig domináló hellenisztikus medicina mellett egy „genuin itáliai” orvosi iskolát alapított, ami a Claudius császár udvarában virágzott ún. etruszk reneszánsz szellemében jöhetett létre. Tény, hogy a természeti jelenségeket tárgyaló disciplina etrusca, s az etruszk, mint kultikus nyelv Claudius idejében még nagy becsben állott, s maga a császár az etruszk kultúrának nagy tisztelõje volt. A Vettius név maga is etruszk szó. Moog szerint Vettius kísérletet tett arra, hogy Claudius udvarában újjáélessze az etruszk medicinát. Hosszú ideig ez a fellendülés nem tarthatott az etruszk történelem és mûveltség iránt érdeklõdõ császár halála után. Megszûnt az a szellemi miliõ, amelybõl a secta kinõtt. Az sem kizárt, hogy a szenátus Messalinára kimondott damnatio memoriaeje nemcsak Vettius Valens személyére, hanem hozzá a túlságosan is hû udvari orvos munkásságára is kiterjedt. Moog másik tanulmánya a római költõk autobiografikus írásaiban leírt apoplexia-metaforákat tárgyalja. Az irodalomban legtöbbet idézett

383



terminológiai definíció Celsusnál olvasható: „attonitos quoque raro videmus quorum et corpus et mens stupet. Fit interdum ictu fulminis, interdum morbo, áðïðëåîéáí hunc Graeci appellant” („Olyan szélütötteket is ritkán látunk, akiknek a teste és az értelme egyaránt béna. Olykor villámcsapás, olykor az a betegség okozza ezt, amelyet a görögök apoplexiának neveznek”). Celsus definíciójából kiindulva. (De medicina 3.26.) a görög apoplexeia szó =attonitus, a mai ictus. Leginkább Ovidius és Statius költeményeiben keresi a villámcsapásszerû (guta)ütés leírásának mitológiai eredetét, költõi formáját és pathográfiai szerepét. Az attonitus jelentésváltozásainak nyomon követése Ovidiusnak a számûzetés elõtti költeményeiben (Ars amatoria, Heroides, Fasti és leginkább a Metamorphoses) és a számûzetésben írt Tristiában, ahol az attonitus mintegy autobiografikus motívum (1.5,3, attonitus me), igazán fascináló. Ovidius számûzetésben írott költeményeinek, illetve episztoláinak analízisét követõen Statius költészetében vizsgálja apja halálához kapcsolódóan a leírást, fõként az epicedionokban olvasható metaforákat. Mint írja a leírásai nem pusztán formálisak és szimbolikusak, hiszen a mûvelt római, s még inkább a mûvelt római költõ orvosi ismereteknek sem volt híján. Fentiek alapján azt fejtegeti, miként jelenik meg a római poéta doctusnál az apoplexia mint metafora. Lenyûgözõen szellemes írás. Ralf Vollmuth nevét a késõközépkor-koraújkor sebészettörténetét követõk jól ismerik. A késõközépkor sebészetének fejlõdéstörténetét számos tanulmánnyal gazdagította, új adatokkal bõvítette és nem utolsósorban új szemlélettel vizsgálta. Ebben az írásában a XV–XVI. század lõfegyverei okozta sérülésekre vonatkozó, a hadisebészeti gyakorlatot döntõen befolyásoló elméleteket és azok forrásait ismerteti. A tûzfegyverek megjelenése Európában (az elsõ Perugiában, 1364ben, majd Németországban 1379-ben) és XV. századi elterjedése a sebészeket új feladatok elé állította. Az addigi mechanikai sérüléshez a puskapor okozta roncsoló elváltozások társultak. Utóbbiak magyarázatára különbözõ elméleteket állítottak fel. Az egyik teória szerint a puskapor alkotóelemei mérgezést okoznak. Gundolf Keil szerint a mérgezési teória elsõ képviselõje Johannes Beris. Ennek a teóriának a híve volt Klaus von Matrei, valamint a nagynevû hadisebész, Hyeronimus Brunschwig is. A másik teória képviselõi, Franz Gigelin és maga Paracelsus, égési sérülésnek tekintették a lõtt sebet. A terápia, fõként az elsõ teóriának megfelelõen, az ismert eljárás szerint alakult, érdekes módon bizonyos nemzeti jelleggel. Míg a német nyelvû korai forrásokban olvasható ellátás az újabb teóriákat csaknem teljesen mellõzõ, ennek megfelelõen csak a mechanikai tisztításon alapuló és gyulladáscsökkentõ, kíméletes eljárás volt, addig a mérgezést, vagy égést feltételezõ kezelés, a kor olasz és franciaországi sebészeti leírásainak megfelelõen a mérgezett puskapor eltávolítása volt tüzes vassal, forró olajjal. Giovanni da Vigo az elsõk közé tartozik, akik a

384



lõtt sebekrõl írnak (De vulnere facto ab instrumento quod bombarda nuncupatur etc., a sok kiadást megért, több nyelvre lefordított Practica de arte chirurgica – 1514 – egy önálló fejezete). Ennek a durva, mégsem elég eredményes eljárásnak Ambroise Paré 1545-ben vetett véget kíméletes sebkezelésével, a kauterizáció és a forró olaj mellõzésével. A lõtt sebek kezelésének másik újítója Bartholomeo Maggi, a bolognai egyetem fiatalon elhunyt anatómia és sebész professzora volt, aki lõkísérleteket is végzett, s így a kísérleti sebészet egyik korai képviselõje. Híressé vált könyve ’De vulnerum bombardarum et sclopetorum globulis illatorum et de eorum symptomatum curatione tractatus’ elõször Bolognában jelent meg 1552ben. Ebben Parétól függetlenül, saját vizsgálatai alapján bizonyította, hogy a lõtt sebek roncsolását nem mérgezés és nem égés okozza. Ralf Vollmuth másik rövidebb közleménye a szájhasadék közép és reneszánszkari rekonstrukciós sebészetét tekinti át. Tulajdonképpen továbbfolyó kutatásainak elõzetes közleménye a tanulmány. A XIV. század elsõ fele a iatromatematikai kompendiumok nagy korszaka. Ezek sorába tartoznak azok a lunariumok, illetve azokat tartalmazó gyûjteményes köziratok, melyeknek prognosztikus, érvágó és higiénés fejezetei, a holdhónapra vonatkozó egyéb orvosi megjegyzései a laikus orvoslás érdekes részleteit õrzik meg. Egy ilyen gyûjteményes kódex (Schlettstädter Kodex 49) lunariumának szövegét teszi közzö Bettina Götte. Nem marad adós sem a tartalmi, sem a formai elemzéssel. Az orvosi aspektus mellett a szöveg általános vonatkozásainak ismertetésére is kitér. Az érvágó lunariumok rekonstruált archetypusával való egybevetésével igen jól határozza meg a szöveg pozícióját a nem orvosi szakpróza irodalmában. Antyllos görög orvos a Kr. u. második század elsõ felében élt. Életérõl vajmi keveset tudunk. Jelentõségérõl és sebészeti írásairól Gerasimos Varelis és Michael Sachs számolnak be két, nagylélegzetû, terjedelmes (de nem terjengõs!) tanulmányban. Antyllos, amint azt munkáinak igen gondos filológiai, orvosi és orvostörténeti elemzése alapján, a szerzõk megállapítják, tudós orvos, egyben nagy felkészültségû és tapasztalatú sebész volt. Mindkét szerzõ a frankfurti egyetem sebészprofesszora, Varelis emellett kiváló klasszikus filológus. Antyllos sebészeti írásait teljes egészében és jelentõségében csak az tudja értékelni, aki az ezekben a leírásokban ismertetett mûtéteket maga is elvégezte. Az írások közvetlenül nem maradtak fenn. Késõ antik gyûjteményes írásokból került X–XV. századi kéziratokba. Antyllos jelentõségét azért nem ismerték fel, mert az eredeti görög szöveget, ami Oreibasios, Aëtius de Amida és Paulus Aegineta kézirataiban, bár fragmentálisan, de jól értékelhetõen ránk maradt, nem olvasták a sebészek, és az orvostörténészek, ha elvétve egy-egy töredékkel foglalkoztak is, csak rossz arab–latin fordításokat használtak. A filológusok, illetve kellõ sebészi tudással fel nem vértezett orvostörté-

385



nészek szakmailag nem tudták megfelelõen értékelni Antyllos operatív eljárásait. Ismét egy eklatáns példa arra, hogy alapos filológiai felkészültség, illetve megfelelõ segítség nélkül a medicohistoriával foglalkozó orvos nem boldogul, a kellõ orvosi szakismeret híján viszont a filológus vagy akár az orvos orvostörténész nézheti el az orvoslás fejlõdéstörténetének jelentõs mozzanatait. Antyllos mûtéti eljárásai, a precízen leírt mûtéti technika és instrumentáció az antik sebészet fejlõdésének és meglepõen magas nívójának kitûnõ képét adják, legalább is az érsebészet Antyllos gyakorolta ágát illetõen. Különösen az aneurysma-sebészet az, ami a ma orvosát csodálatra készteti. Ami pedig a tanulmány szerzõinek munkamódszerét illeti, manapság csaknem példátlan az a kutatási attitûd, amivel Sachs és Varelis a szövegelemzéstõl kezdve Antyllos mûtéti leírásainak gyakorlati ellenõrzéséig az antik sebészet egy fejezetét bemutatják. Valójában az érsebészet elméleti-gyakorlati alakulásának egy olyan önálló fejezete Antyllos munkássága, mely mind az orvosi gondolkodás története, mind a sebészi technika fejlõdése szempontjából különösen fontos. Nem tudni mi oknál fogva merült feledésbe, tény, hogy az újkor kezdetéig hasonló mûtéti eljárásokat nem alkalmaztak. A sebészet eme eljárásait az újkorban újra „fel kellett fedezni”. A tárgyról szóló második közleményük függelékeként csatolják Antyllos írásai aneurysma-fejezetének Oreibasiosnál olvasható (Cod. Vat. Graec. 1885) betûhív és korhû átírását. Még egy orvostörténeti újdonsággal szolgálnak a szerzõk. A XX. század ötvenes éveiben, Egyiptomban felfedezett ún. „Antinoopolis III.126 papyros” (VI. század) is tartalmaz Antyllos-töredékeket. Ezeknek 1967-ben csak hiányosan publikált görög szavait Sachs és Varelis átírták és német fordításukkal együtt közlik. Úgy tûnik, ez a papirusz Antyllos munkáinak egyetlen közvetlenül fennmaradt szövegrésze. Ennek a két, forrást feltáró, elemzõ és kísérletekkel igazolt eredményû tanulmánynak van egy általános érvényû tanulsága is: nem a feldolgozatlan források merültek ki, csak a forrásfeltáró kutatók száma csökkent, de nagyon. Klasszikusan interdiszciplináris munkában mutatja be a koraközépkor Közép-Európájának táplálkozástörténetét Helmut Wurm. Írásos forrásokra támaszkodó, antropológiai vizsgálatokkal megerõsített orvos és mûvelõdéstörténeti tanulmánya, melyet elõmunkálatoknak nevez, a Meroving korral kezdõdõ életmódváltozás strukturális képének táplálkozástudományi szempontból vizsgált történetét vázolja. Fejtegetései az etnoés palaebotanikai leletek értelmezésétõl a csontanalízisen át a szöveges források elemzéséig csaknem minden részletre kitérnek. A késõantik kínai szövegkultúra elméletével foglalkozik Franz-Rudolf A. Schmidt, Hunain mester ’Arcanissimá’-jának szövegtörténeti és szövegelemzõ dolgozatában. A tudományelemek koraközépkori gyûjtésére és felhasználására vonatkozó megjegyzései különösen figyelemremél-

386



tóak, mint írja, a középkori szöveggyûjtés „stratégiájának” jellege módja Augustinusnak ugyanúgy sajátja, mint a kínai tudomány két neves auktorának, Ge Hongnak (283–343) és Tao Hongjingnak (456–536). A késõantik-koraközépkori transmissio oralis traditiojának szerepérõl ugyan lehetne vitatkozni, de nem biztos, hogy Schmidt hivatkozott, de nem részletezett többi munkája ismeretének hiányában, a recenzensnek lenne igaza. A kínai tudománytörténetben az oralis traditio existentiája talán kevésbé vitatott, mint a késõantik-koraközépkori európai szöveg alakulásában, illetve szövegkörnyezet megítélésében. Az orvosi oktatástörténet iránt érdeklõdõ elõtt bizonyára nem ismeretlen Michael Freyer, aki a középkori medicinától a modern biológiaoktatás bevezetéséig követi két kötetes, immáron alapmûnek számító könyvében az orvosi diszciplínák természetrajzi alaptárgyai tanításának történetét feldolgozó, imént ismertetett munkája további folytatásnak tekinthetõ. Itt közölt instruktív dolgozatában az emberi csontváz illusztrációjának alakulását követi a tankönyvekben. A tõle megszokott szellemességgel és egyben precizitással írja le és mutatja be számos jellegzetes ábrával a képek állandóságát és változásait a történeti fejlõdés folyamán. Bepillantást enged a kulturális evolúció analízisének mai helyzetébe, különös tekintettel a kultúretológia egyes kutatási problémáinak vonatkozásában. Az ábrák kvalitatív változásainak, mûvészi értékének az oktatás minõségével való összefüggését kíséri végig a természetrajzi, orvosi alaptankönyvekben. A galenosi humorálpatológia befolyása alatt az ókor végén, és a korai középkorban az ábrák még erõsen stilizáltak voltak. Reális alakot csak a XIII–XVIII. század között öltöttek. A XVI. századi latin iskolák grammatikai tankönyveiben, az olvasási gyakorlathoz elõirt természetrajzi szövegekhez kapcsolódóan, a már önálló természetrajzi tankönyvekben pedig csak a XIX. században ábrázolják az emberi skeletont mint igazi anatómiai képet. A reneszánsz idején a nagy latin iskolákban tantárggyá vált a természetrajz-természethistoria és ezzel megnövekedett az illusztráció jelentõsége. Az érdekes tanulmány Freyer orvosibiológiai tankönyvtörténeti kutatásainak elõzõ könyveit kiegészítõ újabb fejezete. Az orvosi-természettudományi tankönyvek történetével általánosságban Freyer egy harmadik mûve foglalkozik.535 A XVII. század érdekes figurájával foglalkozik Siegfried Wollgast a Silesiaca fejezetben, Johann Johnston skót származású, magát németnek valló, a maga korában Európa mûvelt országaiban jól ismert és elismert orvos és filozófiai író, több lengyel fõúr udvari orvosa volt. Elismertségét egyetemi katedrára szóló meghívások bizonyítják, 1642-ben az Odera melletti Frankfurt egyeteme ajánlott neki katedrát, de Leyden és 535

Recensioja a Würzburger Medizinhistorische Mitteilungennek a 20. kötetében jelent meg (2001) G. Henner tollából

387



Heidelberg egyetemeinek orvosi fakultására is hívták. A meghívásokat nem fogadta el, mint ahogy a porosz választófejedelem udvari orvosi stallumát sem. Többször utazta be csaknem egész Nyugat-Európát, ám letelepedni nem kívánt máshol, mint otthonában, Sziléziában. Még az igazi polihisztorok sorába tartozik, a medicinától a zoológián, histórián, filológián és teológián át a filozófiáig sok tudományág mûvelõje volt. Filozófiájában neostoicista, etikájában (Enchiridion ethicum, 1643) eklektikus. A XVII. században Európa-szerte olvasott mûvei a XIX. században már a ritkaságok közé tartoztak. Hogy a protestáns orvos ’Thaumatographia naturalis’ (1632) és ’Naturæ constantia’ (1634) címû mûveit a Vatikán indexre tette, csaknem magától értetõdõ. Johnstonnál az orvosi és természettudományi tudás, valamint a humanista mûveltség még teljes egységben jelenik meg. Comenius-szal való barátsága, természettudományos ismereteinek Comeniusra való hatása eddig nemigen volt ismert. Johnston és Comenius kapcsolatát még alig vizsgálták. A szerzõ ezt a hiányt is igyekszik pótolni. Tanulmányának ez a része bennünket kiváltképpen érdekel, miután a hazai tudománytörténet szempontjából Wollgast kutatásai különösen tanulságosak. Az orvosdoktori cím, a promotiós eljárás és a doktori értekezés körül Németországban 1949 óta folyó vita történeti hátterét rajzolja meg és az aktuális problematikáról számol be a würzburgi intézet, számos kitûnõ írást publikált neves munkatársa, Dominik Grosz. Németországban az approbatio jelenti az orvosi mûködés feltételét. A doctor medicinae ettõl független, az orvosi funkciót a gyakorlatban nem érintõ, külön eljáráshoz és disszertációhoz kötött cím. Tudományos értéke esetenként erõsen változó, gyakran vitatott. Egyes vizsgálatok egyenesen arra, utalnak, hogy a doktori cím megszerzése inkább társadalmi nyomás következménye, mint tudományos cél. A vita évtizedek óta a körül folyik, hogy az approbatioval együtt, külön rigorosum és disszertáció nélkül zárja-e az automatikusan megadott doktorátus az orvosi stúdiumot, mint Ausztriában, vagy ragaszkodjanak a tudományos munkához és nyomtatásban is megjelenõ értekezéshez. A mindmáig megoldatlan probléma csaknem minden aspektusát, pro és kontra érveit olvashatjuk Grosz cikkében. Boldogító, minden felet kielégítõ megoldás, úgy tûnik, most sem találtatott. Hans Lungwitz nevét a magyar Világirodalmi Lexikon nem jegyzi, és a német irodalom is inkább idegorvosként a psychobiologia megalapozójaként és Freud tanaival szemben a „biologiai filozófia” ismeretelméletének kidolgozójaként tartja számon. D. Grosz és A. Fellermeyer dolgozatából tudjuk meg, hogy a XX. század elejének nem is sikertelen írója volt. Három kiadást ért meg az elõször 1911-ben megjelent ’Führer der Menscheit?’ címû regénye. Ennek a regénynek kapcsán mutatják be a szerzõk a korszak német egészségügyét, benne az orvosi rend helyzetét, az egészségügy akkori reformjára irányuló törekvéseket. Mindezt Lungwitz, rész-

388



ben autobiografikus regényében is kifejtett, szociálreformeri gondolatainak tükrében írják meg. Úgy tûnik a semper reformare az egészségügynek is állandó, s immáron hagyományos jelmondata A XIX. század közepéig az antik auktorok írásai voltak a babiloniak tudásáról szóló ismereteink egyedüli forrásai. Az asszír városok látványos felfedezése, az agyagtábla-könyvtárak feltárása az akkád ékírásos szövegek ezreit hozta napvilágra. Egyedül Assurbanipal (ca. Kr. e. 669–629) könyvtárából több mint huszonkétezer agyagtábla fragmentum került elõ. Ezek között az orvosi tartalmuak száma meghaladja az ezret. Félix von Oefele érdeme, hogy elsõ ízben hívta fel a figyelmet egy babiloni diagnosztikus és prognosztikus kézikönyv létezésére.536 1951-ben René Labat adta ki a babiloni kézikönyvet, összeállítva egyúttal az akkor ismert orvosi szövegeket.537 Niel P. Heeszel szerint a babiloniak által leírt betegségek, igen kevés kivétellel, alig korrelálnak a mai kórformákkal ill. betegségekkel.538 A helyzetre jellemzõ, hogy az egyetlen valóban identifikáltnak tekinthetõ betegség az ikterus. Ezt azonban, mint ismeretes, ma nem betegségnek tekintjük, hanem tünetként klasszifikáljuk. Martha Haussperger, aki titulusai szerint belgyógyász és asszirológus, egy, elsõ ízben 1904-ben publikált, négykolumnás, kb. 280 soros ékírásos ómezopotámiai szöveg filológiailag bizonyára korrekt elemzése kapcsán tárgyalja a szövegben olvasható sárgaságformák lehetõ pathogenezisét, diagnózisát, terápiáját és prognózisát. A BAM 578 jelzetû írás rövid történeti áttekintését követõen megállapítja, hogy az ókori Mezopotámia orvosainak tudását a mechanikus és hepatogén icterus elkülönítése meghaladta. Mint írja „…ennek a könyvnek az átolvasásakor újra és újra érzi az ember a mezopotámiai orvosok rezignációját”. Minthogy az icterus differenciáldiagnosztikája még a mai kórtani ismeretek és precíz diagnosztikus apparátus birtokában sem könnyû, ez a megállapítás bizony alig csodálható. Az egyik sárgaságformában Ahhazu démonnak is szerepe van. A recenzens még aktív belgyógyász korában, a nem nagyon régmúlt században szívesen okolta volna a sárgasággal fenyítõ démont homályos eredetû icterusban szenvedõ, egyik-másik betegének megrontásáért, biztos diagnózis hiányában. Haussperger a szöveg alapján megállapítja, hogy „a májat és az epét egységként fogták fel”, ami a funkciót tekintve, azt hiszem igazán méltánylandó gondolat, „csak az epebetegségek és a sárgaság között tettek különbséget”. Mindamellett megfigyelték; hogy a sárgaság egy fajtája bizonyos idõszakokban halmozottan fordult elõ. Hogy ebbõl arra a következtetésre jutottak volna, hogy ez a fajta sárgasága fertõzõ betegségekhez tartozik, az „a szövegbõl nem állapítható meg” – írja a szerzõ. Csak mellé536 537 538

Lásd: Deutsche Medizinische Presse 5 (1901) Traité akkadien de diagnostics et prognostics medicaux (Paris, 1951) Medizin-historisches Journal 36 (2001) p. 264.

389



kesen: egyes hepatitisek fertõzõ volta csak 1942 óta bizonyított, a hepatitis B vírusát 1964-ben izolálták. Nemigen lehet meglepõ, hogy jóllehet Ómezopotámia orvosai kétféle sárgaságot is leírtak és számos ma sem teljesen érdektelen kezelést vezettek be, a kérdéskomplexus egészével „nem birkóztak meg”. A mágikus és racionális elemek a mezopotámiai orvoslásban természetszerûen éppoly kevéssé különíthetõk el, mint a korai antikvitás kultúráinak bármely fázisában. Úgy vélem, a racionális és irracionális elemek mindenáron való szétválasztása az ilyen kórformák esetében az ókori medicinában éppoly kilátástalan, mint felesleges vállalkozás. Részletekbe menõ szövegelemzése és a leírt kórképek bemutatása mindazonáltal betekintést enged egy klasszikus kultúra orvosi gondolkodásába és érdekes olvasmánnyá teszi a közleményt. Az itt most részleteiben nem tárgyalt, különbözõ fejezetekben csoportosított írások színvonala is magas. A válogatott, igen részletes recenziókat követõen a folyóirat kiadóihoz, leginkább Keil professzorhoz intézett, gyakran személyes hangvételû orvos és kultúrtörténeti érdekességû levelek zárják a kötetet. A szép stílusú írásokat nem zavarják amerikanizmusok. Jó német szakkifejezések helyett nem használnak „modern”, divatos mûszavakat, és nem feltételezik az olvasóról, hogy a latin, görög, angol és francia kifejezéseket, illetve idézeteket nem érti meg az eredeti nyelven. Igazán jó olvasmány. E klasszikus orvostörténeti periodicum 21. kötete az Aszklépiosz-kultuszról szóló ismereteinket kiegészítõ újabb adat közlésével kezdõdik: (Zum Asklepios-Kult in Selge). Egy eddig nem publikált kisázsiai érem interpretatioja kapcsán fejtegeti F. P. Moog a korai kereszténység és az Aszklépiosz-kultusz küzdelmét, leírván a kisázsiai Szelgé városában megismert kultuszt, kitér a betegségnél segítségül hívott isteni testvérpár: Podaleiriosz és Makháón, ill. a keresztény vallásban Szt. Kozma és Szt. Damján figuráira és a Dioszkuroszokra, akik nemcsak a bajbajutott utazók, de a betegek védõi is voltak. Nem érdektelen a kérdés interpretatio Romana-, ill. interpretatio Graeca-ként való megvilágítása. Axel Karenberg „megjegyzései” (Medizinhistorisch-sprachgeschichtliche Anmerkungen zu mythologischen Namen im modernen medizinischen Fachwortschatz) a modern orvosi szókincs mitológiai elnevezéseit (pl. erogen zóna, sectio cesarea, venerologia, hymen, narcismus, Oidipusz-komplexus, hygiene etc.) tárgyaló orvos- ill. nyelvtörténeti tanulmány. Becslések szerint mintegy 80 ezer orvosi szakkifejezést ismer az irodalom („Pschyrembel – Klinisches Wörterbuch, Roche – Lexikon Medizin”). A még használatos mitológiai eredetû kifejezések ebbõl mintegy 0,05%-ot tesznek ki. Az anthroponymák, akronymák, metonymák mellett ezeket külön csoportként tárgyalja, s jelölésükre a „mythonyma” kifejezést ajánlja. Ezek megjelenését korszakokra, évszázadokra bontva, pl. antik Atlas, XVI. század sectio cesarea; XVII. század Achilles-in;

390



XVIII. század Aphrodisiaca; XIX. század Morphium, Atropin, Venerologia; XX. század Mercurialismus, Oidipusz-komplexus, vizsgálja nyelvtörténeti, ill. orvostörténeti szempontból. Ennek kapcsán hivatkozik Hyrtl elõmunkálataira.539 Az olvasóban is felmerül a kérdés, mennyi marad meg ezekbõl az elnevezésekbõl, leszámítva az itt már részleteiben is tárgyalt, csak régebbi, 1900 elõtti munkákban elõforduló neveket, melyek vagy már nem, vagy csak ritkán használatosak és már most nyilvánvaló, hogy rövidesen kikerülnek a használatból. Magam úgy vélem, az orvosok zömének ma már enyhén szólva hiányos mûveltsége a még használatos mythonymákat is halálra ítéli. Legfeljebb az általános ismeretekben is elõforduló, divatos és aránylag új elnevezések, mint pl. Oidipusz-komplexus éli túl a mai mûveletlenség korszakát. Abban a hitben, hogy egy hosszú tudományos kifejezés önkényes rövidítése az így összeállított mozaikszó tudományosabban hangzik, nemcsak a mythonymák, de klasszikus irodalomból származó elnevezések is el fognak tûnni, hiszen, pl. egy olyan, a kórképet nagyon jellemzõ terminus, mint a Pickwick-syndroma is legalább Dickens olvasását feltételezi. Az orvostörténet-írásban még mindig számos fogalom vár tisztázásra. Eljárások, kórképek értelmezésének kérdései várnak a metodika egyértelmû meghatározására. A nem kellõ felkészültséggel írt, látványos, de inadaequat hasonlatokkal élõ, kézenfekvõnek tûnõ, de megalapozatlan „magyarázatokat”, jól hangzó, de hamis következtetéseken alapuló tételeket közlõ cikkek, tanulmányok száma légió. Ez alól csak csekély számú, kis példányszámú, igen magas szakmai nívót tartó folyóirat, mint pl. a Centarus, Sudhoffs Archiv, a Medical History, vagy a Janus és még néhány más, nem könnyen hozzáférhetõ periodicum jelent kivételt. Még a nemzetközi társaság folyóirata, a Vesalius sem minden számának cikkei felelnek meg a valóban tudományos kívánalmaknak. Ezért különösen üdvözlendõ egy, e hibák elkerülésének módját elemzõ, orvosi, nyelvi és történeti szempontból egyaránt kifogásolatlan dolgozat. Gyakran félreértett, félreértelmezett kifejezések, félremagyarázott, helytelenül alkalmazott eljárások, rosszul feltett kérdések zavarják a retrospektív diagnosztikát. L. H. Graumann ’Retrospektive Diagnosen in den antiken Krankengeschichten, der Epidemien des »Corpus Hippocraticum«, ein Beispiel und seine medizinhistorische Bedeutung’ címû tanulmányában nagy hozzáértéssel, alapos orvostörténeti, orvosi és filológiai tudással világítja meg a mai tetanus-entitas kórtani jelentését és a Hippokratesi Gyûjtemény „tétanos” terminusának összefüggéseit, ill. különbözõségeit, kiemelve azt a hamis következtetést, amit az antik körülmények között leírt kórkép félreismerésébõl a mai orvostörténész önreflexiója vetít ki. 539

Onomatologia anatomica (Wien, 1880)

391



Az Epidémiák Könyvének az Alexandriai könyvtárban való felbukkanása óta (Kr. e. III. század) a mû számos kórtörténete napjainkig sok vitára adott alkalmat éppen a helytelen metodika miatt. Ez a tanulmány a hagyományõrzés múltjának leírását és a szövegtradíciót követõen, az Epid. V. 74, és mellette az Epid. VII. 36 eredeti görög szövegének (Marcianus Graecus 269, ill. Vaticanus Graecus 276) szemantikai analízisét adja, meghatározva a C. H.-ban való szövegpozíciót és a történeti besorolást. A folyamatos kommentár, a szerzõ részletekbe menõ instruktív magyarázatai az eddigi retrospektív diagnózisokat korrigálja, ill. egészíti ki. A tetanusnak mint kórformának antik fenomenológiája és a mai jelentése adják a tanulmány gerincét. A dolgozat részletes ismertetése felesleges. Az egészet kell elolvasni. Többször. Ha Isten kedvezõ kegyelmébõl valaha lesz önálló orvostörténeti PhD-képzés, ezt a tanulmányt szó szerint kell felolvasni az elõadások egyikén. Siegfried Wollgast drezdai filozófia professzor, akinek Johnston doktorral foglalkozó filozófiatörténeti tanulmányáról a fentiekben már beszámoltam, újabb, ’Der Sozinianismus und die deutsche Frühaufklärung’ címmel írott terjedelmes tanulmányában a socinianizmust mint a német korai felvilágosodás egyik alappillérét írja le, mely a németországi felvilágosodás további alakulásában nem kis szerepet játszott. Fejtegetései szerint ez az irányzat a természeti törvények felsõbbrendûségét hirdeti, még teológiai vonatkozásban is, noha a Biblia igazságát nem vitatja, csak magyarázza. A socinianizmus filozófiájában a supra rationem és a contra rationem fogalmát a principia naturalissal és a principia philosophicaval összhangba hozza. Az utóbbi magyarázatában mégis úgy tûnik, hogy valójában a Biblia fölé helyezi, igaz, hogy csak akkor, amikor a filozófiai fogalmakat egyúttal teológiai kategóriaként is kezeli. Tárgyalja röviden a janzenizmust, mint a katolikus felvilágosodás egyik gyökerét. Orvostörténelmünkben jól ismert ennek szerepe – vagy talán csak vélt szerepe – Van Swieten gondolkodásában. Kitér a socinianizmus és a pietizmus kapcsolatára. Jóllehet az elsõ pietistákat a XVII. század második felében socinianizmussal gyanúsították, az antitrinitáriusok vallási racionalizmusa még a lutheri orthodoxiánál is jobban választja el a német és magyar medicinát a XVIII. században oly nagymértékben befolyásoló pietizmust a socinianizmustól. Jóllehet a pietizmusnak kétségtelenül volt befolyása a német és a magyar felvilágosodásra, ami jól megfigyelhetõ Moller Károly Ottónál, illetve tanítványainál, a socinianizmus és pietizmus ilyeténképpen való összekapcsolása számomra nem tûnik meggyõzõnek. Az antitrinitárius Blandrata György írásaiban sem találtam hasonló gondolatot.540 A két nagy protestáns egyház és Róma által egyaránt üldözött unitá540

Lásd: Catechismus ecclesiarum Dei (Claudiopoli, 1566., Dávid Ferenccel); Propositiones in disputatione Albensi (Claudiopoli, 1566)

392



riusok menedéke Európában Lengyelország, de csak 1660-ig, míg Erdély mindvégig otthont adott nekik, biztosítva a szabad vallásgyakorlatot. Sozzini (Socinus Faustus, 1539–1604) Bázelbõl Lengyelországba menekült, itt szervezte felekezetté a róla elnevezett antitrinitárius irányzatot, míg Blandrata György Erdélyben segítette diadalra az új irányzatot, megnyerve az erdélyi helvét irányzatú protestánsok (sacramentáriusok, késõbbi reformátusok) püspökét Dávid Ferencet az antitrinitarizmusnak. A tanulmányban, sajnos csak futólag, minden megjegyzés nélkül, két magyar névvel találkozunk: Enyedi Györgyöt a photianusok ellen írt mûve kapcsán említi, mint akinek tanait J. Martini támadja apologetikus értekezésében, mint ahogy Blandrata (Biandrata) Györgyöt is, akinek orvos voltát és az Erdélyben latinul kiadott, az európai socinianizmus szempontjából nem jelentéktelen könyveit még csak nem is említi. Enyedi György unitárius püspök az antitrinitárius gondolat jelentõs alakja, aki Wollgastot a J. Martinivel vitázók között említi, közelebbi utalást azonban nem találunk. Valószínûnek tartom, hogy Martini az Enyedi ’Explicationes’-ében foglaltakkal száll vitába. ’Explicationes locorum Veteris et Novi Testamenti etc.’ címû könyvét (Kolozsvár, 1598) halála után Toroczkai Máté adta ki, aki szövegét magyarra is lefordította (Kolozsvár, 1619). A könyv az erdélyi antitrinitárius mozgalom legnagyobb hatású mûve volt. Enyedi könyve, Blandrata kevésbé filozofikus írásai mellett, az egyetlen olyan erdélyi mû, amely a nyugati felvilágosodás számára is hozzáférhetõ és olvasható is volt. Ezért nem lett volna felesleges, ha a szerzõ néhány sort áldozott volna ennek ötven oldalas tanulmányában. Enyedi munkája szigorúan tudományos mû, mely jól tükrözi Itáliában szerzett alapos humanista mûveltségét. Ebben, a végül is orvostörténeti periodicumban megjelent nagyon érdekes – teológia-, filozófiatörténeti esszében szívesen olvastam volna a nagyfelkészültségû szerzõ tollából némi utalást arra vonatkozóan, miképpen befolyásolta a socinianizmus teológiája, még inkább filozófiája, Spinoza ideáival a korszak orvosi gondolkodását: különösen Boerhaave szemléletének kialakulásában lenne ez érdekes. Annál is inkább, mert tudjuk, éppen Spinoza egyes ideái a socinianizmusban sokkal nagyobb mértékben befolyásolták a német korai felvilágosodást, és részben a magyart is, mint Európa más országaiban. Középkori szövegek meghatározása, értékelése különösen nehéz, ha az idõk folyamán bekövetkezõ alakváltozások elmossák a szöveg kontúrjait. Ez nemcsak a késõi, részben misztikus szövegekre, vagy szájhagyományból nõtt költõi írásokra áll, melyeknél ez jól ismert jelenség, hanem a szakpróza irodalmára is. Ezeknek jó szándékú, teljességre törekvõ kompilátorai bámulatos ügyességgel sorolnak kiegészítõ darabokat, quasi pótlásokat a szövegbe, amint arra G. Keil már csaknem négy évtizede,

393



doktori disszertációjában rámutatott.541 Mások részletvizsgálatok révén, pl. olyan receptgyûjteményeket hasonlítottak össze, melyek egyházatyáktól származó – „azonos” – citátumokat tartalmaztak, s noha a szövegek meghatározott rendszer szerint egymásnak megfeleltek, a változó szövegek mindig új kombinációkat mutattak. A szakpróza a gyakori használat folytán gyakran mutat nemcsak alakváltozást, de „új” szövegrészeket, s nem utolsó sorban, valóban új ismereteket tartalmazó bõvítményeket is. Mindez megnehezíti a középkori orvosi szövegek forrásként való meghatározását. Szükségessé válik tehát ennek idõnkénti revíziója. A szövegváltozás – torzulás problematikája különösen jellemzõnek tûnik az Antidotarium Nicolai esetében, mely a középkori szakpróza egyik legjelentõsebb, legbefolyásosabb kézirata. A kéziratokon túl õsnyomtatvány formájában és számos XVI–XVII. századi nyomtatványban – a XVIII. századig mintegy alapja volt a gyógyszerkönyveknek. ’Studien zum »Antidotarium Nicolai« anhand der ältesten Handschriften’ címû alapos, csaknem 60 oldalas tanulmányában Francesco J. M. Roberg, a marburgi egyetem középkori történeti intézetének munkatársa, a legrégibb kéziratok, valamint az editio princeps alapján vizsgálja az eredeti szövegeket, egybevetve a késõi és a legújabb kiadásokkal. Rámutat arra a nem csekély zavarra, ami mind a szerzõ személyét, mind a szöveget, annak keletkezési idejét illetõen már a középkorban e téren volt. Az eredeti XIII. századi kéziratok szövegei, és a késõbbi változatok a szerzõ analitikus kommentárjaival, jól mutatják, milyen óvatosan kell kezelni a ma már könyvtárnyi szekundér literatura mellett – vagy talán ellenére – a középkori szakprózát, mint forrást. A gyógyszerként használt anyagoknak az irodalomban tükrözõdõ bõsége a praktikus felhasználás számára a szûkítést, rövidítést, összevonást tette szükségessé már a XIII. században. Létrejött így egy 60–70 antidotáriumból álló corpus, amit a Liber iste szerzõje Usuales-ként ismer. A korszakonként változó, bõvülõ, majd szûkített változatok alakulását kíséri végig a szerzõ magyarázataival az alapkéziratokból Copho Ars medendi-jén át az Antidotarium Nicolai utolsó, már pharmacopoeaként megjelenõ változatáig. A könyvnyomtatás gyors elterjedése némileg háttérbe szorította a XVI. század elsõ két évtizedének kéziratos szakprózáját. Ennek következtében számos orvosi kézirat csak késõn került a kutatók kezébe. Ilyen az az 1511-bõl származó kódex is, melyet Gerhard Helmstaedter ismertet (Medikation mit Heilkräutern in einem Manuskript von 1511). Ez a 454 oldalas kézirat herbáriumból, betegségregiszterbõl és receptariumból, valamint desztillált vizeket és gyógyborokat leíró részekbõl áll. Szerzõje (vagy legalább is leírója) Brauweil (Felsõ-Rajnavidék) bencés kolostorá541

Keil, G.: Der „Kurze Harntraktat” des Breslauer „Codex Salernitanus” und seine Sippe. Medizinische Fakultät, Diss. Bonn, 1969. p. 7.

394



nak szerzetese, Henricus Breyell. A szerzõ meghatározza a codex szövegpozícióját, beillesztve a Herbaria-monográfiák sorába. Megállapítja, hogy bár lényegében a „Simplicia”-próza receptioja, azoknál jobban tükrözi a kor erre vonatkozó orvosi irodalmát. Transcriptios példái valóban erre engednek következtetni. A természettudományok, fõleg a biológiai diszciplínák és az egészségtan oktatástörténetével, tankönyveivel foglalkozó kitûnõ monográfia és tanulmányai révén jól ismert szerzõ H. P. Michael Freyer,542 a „biológia”-tanítás népiskolai bevezetésével ismerteti meg az olvasót (Naturkunde an europäischen Primarschulen 1770–1945). A részleteiben is tárgyalt idõszak a XVIII. század utolsó harmada és fõként a XIX. század. A biológiai tárgyak elemi iskolai tanításának történetérõl eddig keveset tudunk, tanulmánya hiányt pótol. Freyer másik itt megjelent tanulmányának (Zur Geschichte der Schulhygiene) középpontjában a XVIII–XIX. század iskolai hygieniájának tanítása és annak irodalma áll. Nemigen hiszem, hogy lenne belgyógyász vagy sebész, akinek kórházi gyakorlatában ne okozott volna fejtörést az abdominális idegentestgranuloma, amit a tankönyvek „Schloffer-tumor” néven tartanak nyilván. Theodor Billroth egyik, talán a legismertebb tanítványa Hermann Schloffer elõbb az innsbrucki egyetem, majd a prágai német egyetem sebészeti klinikájának igazgatója, a sebészet történetének jeles alakja. Nevét nemcsak a róla elnevezett benignus „tumor” örökítette meg. Úttörõ munkássága a colo-rectalis carcinoma mûtéti megoldása terén ma sem avult el. Az abdominális, mély anterior rectum-recrestio mûtétét õ dolgozta ki és írta le. Az eljárást 1939–40-ben C. F. Dixon, a Mayo-klinikán némileg módosította, azóta „low anterior resection sec. Schloffer-Dixon”-ként szerepel az irodalomban. Ennek a kitûnõ, iskolát teremtõ sebésznek érdekes életét, tudományos pályáját és tudományos munkásságát mutatja be a neves müncheni sebészprofesszor Heinrich F. K. Männl nagy hozzáértéssel megírt, részleteket is feltáró tanulmányában. A par excellence orvostörténeti tanulmányok mellett helyet kap a kultúrtörténet, s nem utolsó sorban az irodalomtörténet is. A Silesiaca fejezetben Z. Kadlubek a XVI–XVII. század fordulója tudós költõjének, a sziléziai Aleutner életével és munkásságával ismerteti meg az olvasót (Tobias Aleutner. 1574–1633. – metaphysischer Dichter aus Oberschlesien). Aleutner a protestáns humanizmus klasszikus képviselõje, akit már fiatalon poeta laureatus caesareus-szá koronázták. Meg kell jegyeznem, hogy ez idõben ez a cím akadémiai grádusnak felelt meg és egyenlõ volt egy jogi vagy orvosi doktorátussal. Aleutner meditatív költészete újlatinnyelvû és messze több mint alkalmi költészet. Orvosi vonatkozása nincs. 542

Munkáiról, könyveirõl szóló korábbi recensiomat lásd: Orvostörténeti Közlemények 170–173 (2000) pp. 207–212.

395



Ugyanebben a fejezetben egy elfeledett filozófusról, a szudétanémet Herbert Cysarz-ról és filozófiájáról ír Ivan Stupek, az ostravai egyetem bölcsészkarának munkatársa. Az igen lelkes beszámoló ellenére, úgy tûnik a recenzens számára, az Henri Bergson által inspirált „cysarzi filozófia” nem véletlenül ment feledésbe. A balneológiai irodalom két forrással lett gazdagabb. Alexander Schütz és Bernhard Uehleke közzétették Martin Pansa német orvosnak az annabergi Wiesenbad-ot és Karlsbad-ot leíró monográfiáinak eddig csak bibliográfiákban említett teljes szövegét.543 Mindkét szöveg bepillantást enged a ma közkedvelt, s már akkor frekventált fürdõk, ill. fürdõhelyek történetébe, a fürdõorvoslás XVII. századi életébe. Figyelemreméltó, hogy Pansa az akkor szokásos fürdõleírásoknál sokkal alaposabban és szakszerûbben tárgyalja a fürdõkezelés élettani-kórtani jelenségeit. Ennek a két monográfiának folytatásaként írta meg késõbb Pansa Badordnung-ját (1618), melyben a sziléziai Hirschberger Bad ismertetése is olvasható. Mindhárom mû a vízgyógyászat, ill. fürdõkezelés alapvetõ irodalmához tartozik. A fürdõkultúra és fizioterápia történetérõl írott több kitûnõ tanulmány szerzõje H. D. Hentschel professzor ebben a tanulmányában (Woher stammt das Wort Massage?) a masszázs szó etimológiáját tárgyalja. Az európai irodalomban a „massage” elnevezés a XVIII. században terjedt el. Mind a mai napig nem teljesen világos a terminus eredete, jóllehet jelentése teljesen egyértelmû. A szerzõ a görög mássein (alakítani, gyúrni) szó, ebben az értelemben antik szövegekben nem található, minthogy eme contextusban késõbbi századokban sem. Egy francia nyelvész A. H. Anguetil Dupérron viszont ebben az összefüggésben használja a masser és massage szavakat 1771-ben megjelent könyvében (ZendAvesta). Ehhez a két terminushoz járulnak G. H. Le Gentil francia asztronómus kifejezései: massement, masser, masseur, massage. Feltehetõ, hogy mindkét szerzõ olyan terminológiából merített, melyek az indiai arab nyilvános fürdõkben voltak használatosak. A terminus Franciaországban gyorsan terjedt. Az Académie Francaise 1835-ben hivatalosan is felvette a francia szavad közé. A XIX. század második felében már egész Európában a mai értelemben használatos. A ’Biographica et Contemporanea’ fejezetben teszi közzé Ralf Vollmuth Gundolf Keil-rõl a Würzburger Medizinhistorische Gesellschaft tiszteletbeli elnökévé való választásakor elmondott laudatioját. 2002-ben ünnepelte a würzburgi egyetem fennállásának 600. évét. Ennek megfelelõen ’Wirceburgensia’ címszó alatt több tanulmány foglalkozik az egyetem, ill. intézményeinek történetével. 543

„Klare Beschreibung dess Wiesenbades” und „Kurtze Beschreibung dess Carolsbades” (Leipzig, 1609)

396



A medievista–humanista tudós, G. Keil, aki mindemellett a medicina minden korszakában járatos, a gyermekklinika 150 évét mutatja be, míg a teológus Wittstadt professzor az egyetem keletkezésének körülményeirõl és elsõ professzorairól ír. Az egyetem jubileumi ünnepségein elhangzott beszédek, emlékezések a Contemporanea alatt találhatók. A gyakran esszéjellegû recensiok, valamint beszámolók után, a kiadóhoz, elsõsorban G. Keilhez intézett írások, köztük Premuda professzor és a recenzens levele fejezik be a kötetet.544

544

Würzburger Medizinhistorische Mitteilungen, Bd. 20. 2001. Hrsg. Von G. Keil, zusammen mit D. Grosz und Ralf Vollmuth. Schriftenleitung Ch. Weiszer in Verbindung mit J. Domes und W. Gerabek. Würzburg, Königshausen und Neumann, 2001. 594 p. – Bd. 21. 2002. 607 p.

397





KÖNYVÉSZET A KÖTET SZERZÕJE HAZAI ÉS KÜLFÖLDI PUBLIKÁCIÓINAK 545 BIBLIOGRÁFIÁJA KÖNYVEK Fejezetek az orosz–magyar orvosi kapcsolatok múltjából. Társszerzõ: Tardy Lajos. Bp., 1960. Medicina. 199 p. (Ua. oroszul: Glavi iz isztorii russzko–vengerszkih megyicinszkih szvjazej. Társszerzõ: Tardy Lajos. Moszkva, 1976. Medicina. 204 p.) Orvostörténelem. Egyetemi jegyzet. Közrem.: Birtalan Gyõzõ. Bp., SOTE, 1 1986. 168 p.; 21992. 242 p.; 31996. 242 p. Traditio renovata. Tanulmányok a középkor és a reneszánsz orvostudományáról. Bp., 1997. SOMKL. 225 p. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Az orvoslás kultúrtörténetébõl. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 1997. TKME – MATI. 323 p. Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és a koraújkorban. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 2003. SOMKL – MATI. 201 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 40.) A nagyszombati egyetem orvostanárai. Bp., 2004. OPKM. 99 p. (Mesterek és tanítványok) Orvosképzés a nagyszombati egyetemen 1769–1777. Társszerzõ: Magyar László András. Az ajánlást írta: Vizi E. Szilveszter, sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba, 2005. MATI. 403 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 55.) SZERKESZTETT KÖNYVEK Acta Congressus internationalis XXIV historiae artis medicinae. 25–31 Augusti 1974 Budapestini. Szerk.: Antall József, Buzinkay Géza, Némethy Ferenc, – –; közrem.: Réti Endre, Zalai Károly, Karasszon 545

Jelen bibliográfia nem tartalmazza az egészségügyi szervezési–társadalomorvostani tanulmányokat, valamint azoknak az elõadásoknak a címét, melyek csak rövidített (abstract) formájában jelentek meg.

399



Dénes, Birtalan Gyõzõ. 1–2. köt. Bp., 1976. Museum, Bibliotheca et Archivum Historiae Artis Medicinae Semmelweis nominata. 1670 p. Kórháztervezési útmutató. 2. átdolg. kiad. Szerk.: Cserba László, Dános Ottó, – –. Bp., 1976. Medicina. 531 p., 3 t. History of Physiology. Ed.: – –. Proceedings of the 28th International congress of physiological sciences. Budapest 1980. Bp., 1981. Akadémiai Kiadó – Pergamon Press. 208 p. (Advances in physiological sciences. Vol. 21.) Historia Medica Hungarica. Tanulmányok és arcképek a magyar medicina múltjából. Szerk.: Antall József, Birtalan Gyõzõ, – –. Bp., 1988. Medicina. 147 p. KÖNYVRÉSZLETEK, TANULMÁNYOK ÉVKÖNYVEKBEN, VALAMINT AZ ORVOS- ÉS MÛVELÕDÉSTÖRTÉNETI KONGRESSZUSOK ALKALMÁBÓL KÖZREADOTT ÖNÁLLÓ KÖTETEKBEN Zur Prophylaxe. Diagnostik und Therapie der allergischen Myocarderkrankungen. Verhandlungen, Weltkongress für prophylaktische Medizin und Sozialhygiene. Bad Aussee, 1959. pp. 150–154. Giovanni Pico della Mirandolas Bedeutung für die Medizin. In: L’Opera e il pensiero di Giovanni Pico della Mirandola nella Storia dell’Umanesimo. Firenze, 1965. Convegno Internationale. Comunicazioni. pp. 405–411. – Újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 143–146. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Die Bedeutung der Philosophie des Giovanni Pico della Mirandola für die paracelsische Medizin. In: Festschrift 16. Paracelsustag. Salzburg, 1966. pp. 84–90. Ein Schüler der Bergakademie zu Schemnitz: Arzt und Bergbaufachmann Jakob Reineggs. Társszerzõ: Tardy Lajos. In: Z dejín vied a techniky na Slovensku. Vol. IV. Bratislava, 1966. pp. 217–222. L’influenza dell’ umanesimo italiano sulla medicina dell’ Europa centrale. In: Convegno internazionale su „Il pensiero de rinascimento e il tempo nostro”, Montepulciano 1968. pp. 127–141. Die Ärzte des Kaisers Siegmund aus dem Hause Luxemburg. In: Salzburger Beiträge zur Paracelsusforschung. Wien, 1969. pp. 211–220. Civilizációs ártalmak és testedzés. In: Testedzés, egészségvédelem. Tata, 1972. pp. 2–4. Vyuèovanie medicíny v Trnave pod¾a prednášok profesora Schoreticsa. In: Z dejín vied a techniky na Slovensku. Vol. VI. Bratislava, 1972. pp. 65–71. Náèrt minulého a súèasného výskumu dejín Medicíny v Maïarsku. Társ-

400



szerzõ: Tardy Lajos. In: Z dejín vied a techniky na Slovensku. Vol. VI. Bratislava, 1972. pp. 379–391. Spätmittelalterliche Medizin in Ungarn. (Medieval Medicine in Hungary). In: Proceedings of the History of Medicine. II. köt. London, 1974. pp. 1048–1052. Presidential Address. In: Acta Congressus internationalis XXIV historiae artis medicinae. 25–31 Augusti 1974 Budapestini. Vol. 1. Bp., 1976. Museum, Bibliotheca et Archivum Historiae Artis Medicinae Semmelweis nominata. pp. 15–17. On the beginnings of quantitative thinking in medicine (Nicholas of Cusa and the Idiot). In: History of Physiology. (ed.: – –). Proceedings of the 28th International congress of physiological sciences. Budapest 1980. Bp., 1981. Akadémiai Kiadó – Pergamon Press. pp. 1–7. (Advances in physiological sciences. Vol. 21.) A physiologiának rövid sommája – A short summation of physiology the first book of physiology in Hungarian. Társszerzõ: Kovách Arisztid. In: History of Physiology. (ed.: – –). Proceedings of the 28th International congress of physiological sciences. Budapest 1980. Bp., 1981. Akadémiai Kiadó – Pergamon Press. pp. 85–203. (Advances in physiological sciences. Vol. 21.) Magyar orvostörténeti kronológia a kezdetektõl 1526-ig. In: Magyarország történeti kronológiája I. A kezdetektõl 1526-ig. Fõszerk.: Benda Kálmán. Bp., 1981. Akadémiai Kiadó. 354 p. Enlightenment medicine in Hungary, introductury paper. In: Seventh International Congress on the Enlightenment. Bp., 1987. The Voltaire-Foundation, Oxford pp. 121–127. A magyar medicina a nagyszombati orvosi kar felállításáig. In: Historia Medica Hungarica. Tanulmányok és arcképek a magyar medicina múltjából. Szerk.: Antall József, Birtalan Gyõzõ, – –. Bp., 1988. Medicina. pp. 9–21. Medicine and Enlightenment in Hungary. In: Studies on Voltaire and the 18. century. Vol. II. Oxford, 1988. pp. 833–837. Ein ungarischer Humanist Johannes Zsámboky (Sambucus) und seine Beziehungen zu einigen seiner deutschen Freunde. In: Proceedings of the XXX. Intern. Congr. Hist. Med. Düsseldorf, 1988. pp. 441–448. – Újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 163–166. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Cusai Nicholas és az orvosi gondolkodás + Nicholas of Cusa and medical thinking. In: A Semmelweis Orvostudományi Egyetem jubileumi emlékkönyve. (1769–1994). Memorial Book of Semmelweis University of medicine. Szerk.: Bécsi Antal, Fekete György, Huszár György, Karasszon Dénes, Molnár László, Monos Emil, Rixer András, – –, Tahin Emma, Walton Gusztáv. Bp., 1995. SOTE. pp. 36–38.

401



A hazai orvosképzés története a nagyszombati orvosi kar felállításáig. In: Fejezetek a magyar mûvelõdéstörténet forrásaiból. Felsõoktatási segédanyag. Vál.: Gazda István. Szerk.: V. Molnár László. Bp., 1996. Tárogató Kiadó. pp. 211–220. Problem-analysis in modern medicine and health care systems in medico-historical context, with special regard to Hungarian data. With Judit Forrai. In: Topic reports of ministry level research of the Ministry of Welfare 1994–1996. Vol. 2. Bp., 1998. pp. 759–760. A Közegészségtani Intézet történetének tárgyi emlékei. In: Morava Endre, Forrai Judit, Tahin Emma (szerk.): Jubileumi évkönyv. Semmelweis Orvostudományi Egyetem Közegészségtani Intézet. [1874–1999]. Bp., 1999. SOTE Közegészségtani Int. pp. 12–14. Gerard van Swieten. + Segner János András. + Rácz Sámuel. In: Kapronczay Károly – Vizi E. Szilveszter (szerk.): Híres magyar orvosok. 2. köt. Bp., 2001. Galenus. pp. 17–20, 21–25, 26–39. Purkircher György. + Jeszenszky (Jessenius) János. In: Kapronczay Károly – Vizi E. Szilveszter (szerk.).: Híres magyar orvosok. 4. köt. Bp., 2003. Galenus. pp. 12–15, 29–33. Gyõry Tibor. (1869–1938) + Irsay István. (1894–1934). In: A múlt magyar orvostörténészei. Vál.: Szállási Árpád, bev.: Kapronczay Károly, sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba – Bp., 2002. MATI – SOMKL. pp. 80–82, 118–119. KÖNYVEKHEZ ÍRT ELÕSZAVAK, BEVEZETÕ TANULMÁNYOK Antall József (szerk.): Képek a gyógyítás múltjából. Az elõszót írta: – –. Bp., 1972. SOMKL. p. 7. (Communicationes de historia artis medicinae Suppl. 5.) (németül és angolul is) Elõszó. [A magyar orvosképzés és továbbképzés 30 éve]. = Orvostörténeti Közlemények 75–76 (1975) pp. 13–14. A szekszárdi kórház százhetvenöt éve. Az elõszót írta: – –, bev.: Szentgáli Gyula, szerk.: Balogh József, Gutai Miklós, Kelemen Endre. Szekszárd, 1976. Tolna M. Kórház. p. I. Az Országos Traumatológiai Intézet Emlékkönyve (1956–1975). Az elõszót írta: – –. Bp., 1976. Országos Traumatológiai Intézet. pp. 3–4. (Az Országos Traumatológiai Intézet kiadványai 5.) Šèepin, O. P.: A fejlõdõ országok egészségügyi problémái. Az afrikai kontinensre vonatkozó adatok alapján. Ford.: Dürr Béláné, Téri Sarolta, Valachi Mária. Az elõszót írta: – –. Bp., 1978. Medicina. pp. 5–8. Jahn Anna: Krónika emberközelbõl. Az elõszót írta: – –. Bp., 1982. Gondolat Kiadó. pp. 5–7.

402



Petrov, Boris Dmitrieviè: Ibn Szína. Avicenna. 980–1037. Ford.: Kovács Zoltán. Az elõszót írta: – –. Bp., 1982. Medicina. pp. 7–9. Endrõczi Elemér – Farádi László – Kádár Tibor: 100 éves a magyar orvostovábbképzés. 1883–1983. Az elõszót írta: – –. Bp., 1983. OKI – SOMKL – MOT. pp. 11–12. (Communicationes de historia artis medicinae) Kempler Kurt: A magyarországi gyógyszerészet a századfordulón. 1888– 1914. Szerk.: Antall József, Buzinkay Géza. Az elõszót írta: – –. Bp., 1984. SOMKL. p. 5. (Orvostörténeti könyvek) Antall József – Buzinkay Géza (szerk.): Képek a gyógyítás múltjából. 2. jav. kiad. Az elõszót írta: – – és Fekete Sándor. Bp., 1984. SOMKL. pp. 7–9. (Communicationes de historia artis medicinae Suppl. 13–14.) (angolul és németül is) Šèepin, O. P.: A világ országainak egészségügye. Ford.: Tardy Lajos. Az elõszót írta: – –. Bp., 1984. Medicina. pp. 3–5. Birtalan Gyõzõ: Európai orvoslás az újkorban. Az elõszót írta: – –. Bp., 1988. SOMKL. p. 7. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 15–16.) Bevezetés a Hippokratészi Gyûjtemény olvasásához. In: Kádár Zoltán (szerk.): Válogatások a Hippokratészi Gyûjteménybõl. Bev.: – –, vál.: Havas László, ford.: Havas László, Németh Béla, Ritoók Zsigmond, közrem.: Szlatky Mária. Bp., 1991. Gondolat. pp. 7–15. Buda József: Az orvoslás története és szemelvénygyûjtemény az orvoslás történetének irodalmából. Eü. Fõisk. Jegyzet. Az elõszót írta: – –. Pécs, 1991. POTE Egészségügyi Fõiskolai Kar. pp. 5–6. Buda József: A betegápolás története és szemelvénygyûjtemény a betegápolás történetének irodalmából. Jegyzet diplomás ápoló szak hallgatói számára. Az elõszót írta: – –. Pécs, 1994. POTE Egészségügyi Fõiskolai Kar. p. 1. Vida Mária: Mûvészet és orvostudomány a történelmi Magyarországon. Medicina in artibus in Hungaria. Elõszó: Orvostan a képzõmûvészetben. Írta: – –. Bp., 1994. Magyar Képek Kiadó. pp. 8–9. Buda József: Az orvoslás története és szemelvénygyûjtemény az orvoslás történetének irodalmából. Eü. Fõisk. Jegyzet. 2. kiad. Az elõszót írta: – –. Pécs, 1996. POTE Egészségügyi Fõiskolai Kar. pp. 5–7. Az 1848–49-es szabadságharc egészségügye és honvédorvosai. I–II. köt. Szerk.: Gazda István, Kapronczay Károly, Ács Tibor, Szállási Árpád. Az elõszót írta: – –. Piliscsaba – Bp., 2000. MATI – SOMKL. pp. 11–12. Orvoslás a felvilágosodás jegyében. In: Weszprémi István emlékezete halálának 200. évfordulóján. Sajtó alá rend.: Gazda István, összeáll.: Szállási Árpád. Piliscsaba – Bp. – Debrecen, 2000. MATI – SOMKL – Debreceni Egyetem. pp. 7–14.

403



Kapronczay Károly – Vizi E. Szilveszter (szerk.).: Híres magyar orvosok. 1. köt. Az elõszót írta: – –. Bp., 2000. Galenus. pp. 7–8. Kapronczay Károly – Vizi E. Szilveszter (szerk.).: Híres magyar orvosok. 2. köt. Az elõszót írta: – –. Bp., 2001. Galenus. p. 7. Kapronczay Károly – Vizi E. Szilveszter (szerk.).: Híres magyar orvosok. 3. köt. Az elõszót írta: – –. Bp., 2002. Galenus. p. 7. Kapronczay Károly – Vizi E. Szilveszter (szerk.).: Híres magyar orvosok. 4. köt. Az elõszót írta: – –. Bp., 2003. Galenus. pp. 7–8. Daday András: Kuriózumok az orvostudomány magyarországi történetébõl. Szerk.: Gazda István, közrem.: Szállási Árpád. Az elõszót írta: – –. Bp., 2002. Akadémiai Kiadó. pp. 9–11. Quo vadis historia medicinae? In: A múlt magyar orvostörténészei. Vál.: Szállási Árpád, bev.: Kapronczay Károly, sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba – Bp., 2002. MATI – SOMKL. pp. 9–14. Újraközölve: In: Kapronczay Károly – Kapronczay Katalin (szerk.): Az orvostörténelem Magyarországon. Bp., 2005. OPKM. pp. 139–145. Lozsádi Károly: Etymologia Medica. Az elõszót írta: – –. Bp., 2005. Medicina. pp. VII–XI. CIKKEK, TANULMÁNYOK Orvostörténet – Mûvelõdéstörténet 1957 Magyar orvos-természettudományi folyóirat kiadásának terve a 18. századból. = Orvostörténeti Közlemények 6–7 (1957) pp. 122–138. Hadegészségügyünk helyzete Buda visszafoglalása idején. = Honvédorvos 9 (1957) No. 7–8. pp. 338–341. Mozart betegsége és halála. = Orvosi Hetilap 98 (1957) No. 1–4. pp. 63–64. 1958 Die Praxis des altgriechischen Ärztes. = Hippokrates 29 (1958) No. 14. pp. 463–466. Der Arzt im alten Griechenland. = Urania 5 (1958) No. 10. pp. 382–384. 1959 Der erste Lehrstuhl für Homöopathie in Europa. = Deutsche Homöopathische Wochenschrift 10 (1959) No. 20. pp. 277–279. Gedruckte liturgische Bücher als medizinhistorische Quellen. = Janus 48 (1959) No. 1–2. pp. 48–52. Ärztliches über Haydn. = Musica 32 (1959) No. 5. pp. 291–292.

404



Haydn und die Ärzte. = Therapeutische Berichte 29 (1959) No. 31. pp. 85–87. Die Pythische Thermen. = Zeitschrift für angewandte Bäder- und Klimaheilkunde 6 (1959) No. 4. pp. 395–400. Das berühmte Buch: Juan Huartes Examen de Ingenios. = Neue Zeitschrift für ärztliche Fortbildung 48 (1959) No. 8. p. 69. Juan Huartes Prüfung der Köpfe zu den Wissenschaften. = Neue Zeitschrift für ärztliche Fortbildung 48 (1959) No. 22. pp. 1447–1449. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 133–137. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Testi orvosságok könyve. = Orvostörténeti Közlemények 12 (1959) pp. 186–198. A legrégibb magyar nyelvû orvosi vény. = Orvostörténeti Közlemények 12 (1959) pp. 203–207. Paul Slezak: Geschichte der Sanitätsverwaltung. Wien–Innsbruck, 1956. + Loris Premuda: G. Harvey – De motu cordis. Milano, 1957. (Könyvismertetés). = Orvostörténeti Közlemények 13 (1959) pp. 185–187. Pythia thermái + Les thermes de Pythie. = Orvostörténeti Közlemények 15–16 (1959) pp. 203–214. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 7–10. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Linnaeus commemorated 1707–1957. Leyden, 1957. + Lindeboom, G. A.: Haller in Holland. Delft, 1958. (Könyvismertetés). = Orvostörténeti Közlemények 15–16 (1959) pp. 283–285. Bibliofil orvosok. = Orvosi Hetilap 100 (1959) No. 20. pp. 728–730. A „doktor”. = Orvosi Hetilap 100 (1959) No. 28. pp. 1021–1023. Schiller, az orvos. = Orvosi Hetilap 100 (1959) No. 34. pp. 1233–1235. Haydn és az orvosok. = Orvosi Hetilap 100 (1959) No. 36. pp. 1305– 1306. Juan Huarte a tehetség vizsgálatáról. = Orvosi Hetilap 100 (1959) No. 42. pp. 1526–1528. 1960 Ein spätmittelalterliches medizinisches Handschriftenfragment. = Archiv für Kulturgeschichte 42 (1960) No. 2. pp. 231–238. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 23–31. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Betätigten sich Ärztinnen im antiken Rom? = Ärztliche Sammelblätter 49 (1960) No. 7. pp. 257–259. Joannes Antonius Cassoviensis, Humanist und Arzt des Erasmus. = Gesnerus 17 (1960) No. 17. pp. 117–122. – Kötetben újraközölve:

405



Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 159–162. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Über die Werke des Albicus. Ein Beitrag zur spätmittelalterlichen medizinischen Handschriftenkunde. = Janus 49 (1960) No. 4. pp. 221–234. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 33–42. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Colcodei seu liber de peste des Bartholomaeus Squarcialupis de Plumbino. = Sudhoffs Archiv 44 (1960) pp. 333–341. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 53–57. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Badehygiene und Geomedizin in den Werken des Albicus. = Zeitschrift für angewandte Bäder- und Klimaheilkunde 7 (1960) No. 4. pp. 473– 480. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 43–46. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Weszprémi István: Succincta Medicorum Hungariae et Transsilvaniae Biographia. Centuria I. Bp., 1960. (Könyvismertetés). = Orvostörténeti Közlemények 17 (1960) pp. 206–207. Késõközépkori orvosi kéziratfragmentum. = Orvostörténeti Közlemények 18 (1960) pp. 175–187. Caesar és a Julius Claudius-ház. = Orvosi Hetilap 101 (1960) No. 12. pp. 423–424. Albucasis sebészeti mûve. = Orvosi Hetilap 101 (1960) No. 30. pp. 1072–1074. A vérátömlesztés történetéhez. = Orvosi Hetilap 101 (1960) No. 32. p. 1149. A salernoi „Regimen sanitatis”. = Orvosi Hetilap 101 (1960) No. 38. pp. 1359–1361. A múlt orvostudományának négy jellemzõ alakja. = Orvosi Hetilap 101 (1960) No. 52. pp. 1867–1869. 1961 Beitrag zur Pestliteratur des Spätmittelalters. = Centaurus (1961) Vol. 7. No. 2. pp. 213–219. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 47–51. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Antonius Gazius und die humanistische Medizin. = Medizinische Wochenschrift 3 (1961) pp. 179–181. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 127–132. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Sigismundus Albicus, Regimen hominis seu vetularius. = Neue Zeitschrift für ärztliche Fortbildung 50 (1961) No. 11. pp. 846–852. Der Arzt Orlay und seine Beziehungen zu Goethe. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Zeitschrift für Geschichte der Naturwissenschaften, Technik und Medizin 2 (1961) No. 3. pp. 80–86.

406



Über das Antidotarium des Bartholomaeus Squarcialupis de Plumbino. = Zeitschrift für Geschichte der Pharmazie 13 (1961) No. 4. pp. 28–36.; 14 (1962) No. 1. pp. 7–10. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 59–63. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Paracelsus a legújabb irodalom tükrében. = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 6. pp. 275–276. Vadianus, az orvos és a humanista. = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 22. pp. 1043–1044. Ugo Benzi – egy középkori orvos és filozófus. = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 26. pp. 1237–1238. Cornelius Agrippa. = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 36. pp. 1710–1712. Híres könyvek. = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 40. pp. 1904–1907. Az orvostudomány szociológiájáról. Sigerist, H. E.: On the Sociology of Medicine. New York, 1960. (Könyvismertetés). = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 44. pp. 2097–2098. A bányaorvostan kezdetei. = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 48. pp. 2287–2288. Antonius Gazius. = Orvosi Hetilap 102 (1961) No. 52. pp. 2484–2486. 1962 Joachim von Watt, ein medizinischer Humanist der Renaissance. = Ärztliche Sammelblätter 51 (1962) No. 6. pp. 222–223. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 139–142. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Ein Wegbereiter der klinischen Medizin im 18. Jahrhundert. = Die Heilkunst 75 (1962) No. 2. pp. 55–57. A budapesti orvosi egyetem és elõdei. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Univerzum 6 (1962) No. 12. pp. 13–19. Georg Friedrich Händel betegsége. = Egészségügyi Munka 9 (1962) No. 9. pp. 285–288. Goya betegsége. = Egészségügyi Munka 9 (1962) No. 12. pp. 366–368. H. E. Sigerist (1891–1957). = Orvosi Hetilap 103 (1962) No. 11. pp. 513–515. Orvostörténeti adatok a padovai egyetemrõl. = Orvosi Hetilap 103 (1962) No. 17. pp. 800–801. Gerard van Swieten. = Orvosi Hetilap 103 (1962) No. 27. pp. 1277–1280. Christoph Wilhelm Hufeland, medicus et praeceptor populi. = Orvosi Hetilap 103 (1962) No. 35. pp. 1661–1664. Auenbrugger. = Orvosi Hetilap 103 (1962) No. 51. pp. 2476–2479.

407



1963 Ein Vorkämpfer der Hygienischen Lebensführung. = Ärztliche Sammelblätter 52 (1963) No. 4. pp. 147–148. Dr. Jakob Reineggs (1744–1793) Arzt, Metallurg und Bergbaufachmann. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Der Anschnitt 15 (1963) No. 5. pp. 23–26. Aus der Vergangenheit de Budapester Universität. Die Budapester Universität und ihre Vorfahren. Társzerzõ: Tardy Lajos. = Die Waage, 1963. Bd. 3. pp. 77–83. Beitrag zur Literaturgeschichte der Balneologie. Eine bibliographische Auswahl. = Zeitschrift für angewandte Bäder- und Klimaheilkunde 10 (1963) No. 6. pp. 682–696. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 197–202. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Leonhardus Fuchsius. = Orvosi Hetilap 104 (1963) No. 8. pp. 367–369. Descartes: Tractatus de Homine. = Orvosi Hetilap 104 (1963) No. 10. pp. 467–469. Gyõry Tibor. 1869–1938. = Orvosi Hetilap 104 (1963) No. 16. pp. 751–752. XIV. Erik halála. Erik XIV. The Disinterment in Vasteras Cathedral, 1958. Stockholm, 1962. (Könyvismertetés). = Orvosi Hetilap 104 (1963) No. 34. pp. 1623–1624. Carolus Linnaeus, Medicus et Botanicus. = Orvosi Hetilap 104 (1963) No. 36. pp. 1714–1716. 1964 Paul Gyöngyössi, ein vergessener Boerhaave-Schüler. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Janus 53 (1964) No. 2. pp. 152–159. Az orvos az ókori Görögországban. = Egészségügyi Munka 11 (1964) pp. 143–145. Orvosok az antik Rómában. = Élet és Tudomány 17 (1964) No. 35. pp. 1643–1646. A magyarországi járványok történetébõl. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Történelem 2 (1964) No. 3. pp. 111–156. és klny. A coronaria-probléma története. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 4. pp. 179–181. Carl Gustav Carus. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 18. pp. 845–847. Georg Ernst Stahl. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 20. pp. 942–943. Josephus Hyrtl, anatomiae professor ordinarius. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 26. pp. 1232–1233. Gyöngyössi Pál, orvos és filológus. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 30. pp. 1425–1427.

408



Richard Bright, M. D. (Egy angol orvos Magyarországon). = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 36. pp. 1714–1716. Trnka Vencel. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 48. pp. 2293–2294. 1965 Higiénia 700 évvel ezelõtt. = Élet és Tudomány 20 (1965) No. 9. pp. 387–392. Ungarische Ärztewappen Berichten von Erfolg und Tradition. Társzerzõ: Tardy Lajos. = Die Waage, 1965. Bd. 4. pp. 156–161. Medici Italiana in Ungheria fino al 1512. = L’ Arcispedale S. Anna di Ferrar Vol. XIII. (1965) pp. 95–102. Olasz orvosok Magyarországon. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 106 (1965) No. 14. pp. 659–660. J. P. Frank. = Orvosi Hetilap 106 (1965) No. 22. pp. 1042–1044. 600 éves a Bécsi Egyetem. = Orvosi Hetilap 106 (1965) No. 28. pp. 1328–1331. Mesmer és a mesmerizmus. = Orvosi Hetilap 106 (1965) No. 30. pp. 1427–1430. Pitavaltól Conan Doyle-ig. = Orvosi Hetilap 106 (1965) No. 42. pp. 2003–2005. 1966 A short history of epidemics in Hungary until the great cholera epidemic of 1831. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Centaurus (1966) Vol. 11. No. 4. pp. 279–301. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 203–218. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Carolus Clusius Atrebatis. = Orvosi Hetilap 107 (1966) No. 5. pp. 226–228. Olasz orvosok Magyarországon 1512-tõl a XVI. század végéig. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 107 (1966) No. 37. pp. 1757–1760. 1967 Theophrastus Bombastus ab Hohenheim dictus Paracelsus. = Orvosi Hetilap 108 (1967) No. 3. pp. 127–130. Desiderius Erasmus Roterodamus. = Orvosi Hetilap 108 (1967) No. 13. pp. 605–608. Széky János Károly és a késõi vitalizmus. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 108 (1967) No. 17. pp. 804–806. Jan Swammerdam. = Orvosi Hetilap 108 (1967) No. 23. pp. 1086–1089. A két Dee és Magyarország. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 108 (1967) No. 33. pp. 1564–1567.

409



1969 Büky Béla: A Calepinus-szótár magyar orvosi szókincse… Társzerzõ: Tardy Lajos. (Ismertetés). = Századok 103 (1969) No. 1. pp. 183–184. Gyöngyössi Pál archiater és Platon Levsin. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvostörténeti Közlemények 50 (1969) pp. 13–23. A hazai orvosképzés története a nagyszombati orvosi kar felállítása elõtt. = Orvostörténeti Közlemények 51–53 (1969) pp. 17–35. – Kötetekben újraközölve: Fejezetek a magyar mûvelõdéstörténet forrásaiból. Bp., 1996. Tárogató Kiadó. pp. 211–220.; Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 185–195. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Institutum Medico-Chirurgicum Josephinum. = Orvosi Hetilap 110 (1969) No. 14. pp. 798–800. Egy magyar karantén-orvos a XVIII. században. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 110 (1969) No. 22. pp. 1272–1277. Bánfihunyadi János az újabb adatok tükrében. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 110 (1969) No. 40. pp. 2349–2352. 1970 Summing-up of the past and present of Hungary’s medicohistorical research work. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvostörténeti Közlemények Suppl. 4 (1970) pp. 13–24. Scheiber Sándor: Héber kódexmaradványok magyarországi kötéstáblákon. Társszerzõ: Tardy Lajos. (Könyvismertetés). = Filológiai Közlöny 16 (1970) No. 3–4. pp. 564–565. A Grúz Orvostörténeti Társaság megalakulásához. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvosi Hetilap 111 (1970) No. 16. pp. 933–934. Academia Molleriana. Moller Károly Ottó mûködése és iskolája. = Orvosi Hetilap 111 (1970) No. 20. pp. 1169–1172. 1971 Zur Geschichte des medizinischen Unterrichts in Ungarn vom frühen Mittelalter bis 1769. = Clio Medica 8 (1971) No. 1. pp. 41–48. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 177– 183. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Schoretics és a belorvostan tanítása a nagyszombati egyetemen. = Orvostörténeti Közlemények 57–59 (1971) pp. 59–69. 1972 The contacts of the two Dees and Sir Philip Sydney with the Hungarian physicians. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvostörténeti Közlemények Suppl. 6 (1972) pp. 97–112. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 167–176. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.)

410



1974 Az orvostörténet jelentõsége és feladata. = Medicus Universalis, 1974. No. 5. pp. 227–228. A physician-diplomat from the time of the Renaissance. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Orvostörténeti Közlemények 73–74 (1974) pp. 13–26. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 147–157. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) Az arab medicina assimilatioja a késõközépkori latin orvosi irodalomban. In: Keletkutatás 1974. Bp., 1975. Kõrösi Csoma Társaság. pp. 73–80. – Újraközölve: Demográfia 19 (1976) No. 2–3. pp. 286–291. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 11–16. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) 1975 Az orvos és a diagnózis. = A Központi Állami Kórház és Rendelõintézet Tudományos Közleményei 1 (1975) pp. 7–11. A XXIV. Nemzetközi Orvostörténeti Kongresszus. (Megnyitó elõadás). = Demográfia 18 (1975) No. 1. pp. 85–87. A készülõ Corpus Medicorum Syriacumhoz. In: Keletkutatás 1975. Bp., 1976. Kõrösi Csoma Társaság. pp. 139–141. Az orvos és a társadalom. = Népegészségügy 56 (1975) No. 6. pp. 321–324. Tíz és fél millió ember egészsége. = Valóság 18 (1975) No. 9. pp. 16–28. – angolul is megjelent: In: The New Hungarian Quarterly Vol. XVII. (1976) pp. 118–128. Kötetben: Vélemények és vallomások. Lázár István interjúi… Bp., 1978. Gondolat. pp. 147–179. 1976 Madzsar József kiváló magyar orvos. = Szovjetszkoje Zdravoohranenie, 1976. No. 12. pp. 21–24. (oroszul) 1977 Paracelsus – Forschung heute. = Salzburger Beiträge zur Paracelsusforschung. Folge 15 (1977) pp. 16–27. Az Országos Egészségnevelési Intézet megalakulása. = Egészségnevelés 2 (1977) No. 4. pp. 145–146. 1979 Medizinische Ausbildung in Ungarn im Spätmittelalter und in der Renaissance. = Paracelsusbrief, 6. Folge, Nov. (1979) pp. 2–16. 1980 The beginning of quantification in physiology. = Clio Medica 17 (1980) No. 4. pp. 193–197. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 65–69. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.)

411



Die Bedeutung Avicennas in der Entwicklung der spätmittelalterlichen europäischen Medizin. = Westf. Medizinische Wochenschrift 74 (1980) No. 10. pp. 21–26. Mediaeval universities in Hungary with special relations to Cracow. = Orvostörténeti Közlemények 89–91 (1980) pp. 17–23. Beginning of quantification in physiology. = Orvostörténeti Közlemények 89–91 (1980) pp. 209–213. Avicenna és a psychosomatika gyökerei. = Orvosi Hetilap 121 (1980) No. 52. pp. 3171–3174. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 17–21. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.) 1983 Reineggs Jakab orvos, bányász és kohász. Társszerzõ: Tardy Lajos. = Bányászati és Kohászati Lapok. Bányászat 116 (1983) No. 9. pp. 509– 512. (Múzeumi különszám) 1985 Zsámboky az orvos-humanista. = Orvostörténeti Közlemények 109–112 (1985) pp. 173–181. 1994 Tankönyv és curriculum a középkori orvosi fakultáson. = Orvostörténeti Közlemények 147–148 (1994) pp. 7–24. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 71–89. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.); kötetben újraközölve átdolgozott változatban: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és a koraújkorban. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 2003. SOMKL – MATI. pp. 9–54. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 40.) Semmelweis Ignác hamvainál. = Orvosegyetem 38 (1994) No. 3. p. 2. 1996 Medicina a reneszánsz egyetemen. Tankönyv és curriculum. = Orvostörténeti Közlemények 149–157 (1995–1996) pp. 19–55. – Kötetben újraközölve: Traditio renovata. Bp., 1997. SOMKL. pp. 91–125. (Orvostörténeti Közlemények Suppl. 21.); kötetben újraközölve átdolgozott változatban: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és a koraújkorban. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 2003. SOMKL – MATI. pp. 87–124. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 40.) Bildende Kunst und Medizinhistoriographie. Überlegungen zu dem Buch von Maria Vida: Kunst und Medizin im historischen Ungarn. = Orvostörténeti Közlemények 149–157 (1995–1996) pp. 333–348.

412



1998 Filozófia a humanizmuskori orvosi stúdiumban. = Orvostörténeti Közlemények 158–165 (1997–1998) pp. 139–184. – Kötetben újraközölve átdolgozott változatban: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és a koraújkorban. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 2003. SOMKL – MATI. pp. 125–188. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 40.) 1999 Medicina a felvilágosodás jegyében + Ein Mediziner im Zeichen der Aufklärung: István Weszprémi. = Orvostörténeti Közlemények 166– 169 (1999) pp. 120–132. 2000 A felvilágosodás könyvei. Weszprémi István 1723–1799. = Lege Artis Medicinae 11 (2000) No. 1. pp. 82–85. Zur Geschichte der Pestinokulation im 18. Jahrhundert – zugleich ein Beitrag zur Geschichte der ungarisch–deutschen medizinischen Beziehungen. = Orvostörténeti Közlemények 170–173 (2000) pp. 5–27. Freyer, M.: Vom mittelalterlichen Medizin – zum modernen Biologieunterricht. Bd. 1–2. Passau, 1995. (Könyvismertetés). = Orvostörténeti Közlemények 170–173 (2000) pp. 207–212. In memoriam István Gyõrffy. = Nuntia Documenta, Annotationes II. Berlin, 2000. p. 5. Utak és kapcsolatok. = Valóság 43 (2000) No. 9. pp. 106–109. 2001 Über deutsch-ungarische Beziehunen der Medizin im Zeitalter der Aufklärung. = Berichte zur Wissenschaftsgeschichte 24 (2001) No. 24. pp. 163–172. 2002 Az ókori medicina hagyományozódása az egyházatyáknál. = Valóság 45 (2002) No. 7. pp. 63–72. – Kötetben újraközölve átdolgozott változatban: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és a koraújkorban. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 2003. SOMKL – MATI. pp. 55–66. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 40.) A tanköltemény az orvosi oktatásban. = Orvostörténeti Közlemények 178–181 (2002) pp. 5–22. – Kötetben újraközölve átdolgozott változatban: Az európai orvosi oktatás történetébõl. Stúdiumok a középkorban és a koraújkorban. Sajtó alá rend.: Gazda István. Bp. – Piliscsaba, 2003. SOMKL – MATI. pp. 67–85. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 40.)

413



Keil, G. et al.: Würzburger medizinhistorische Mitteilungen, Bd. 20. 2001. (Ismertetés). = Orvostörténeti Közlemények 178–181 (2002) pp. 250–254. 2004 Keil, G. et al.: Würzburger medizinhistorische Mitteilungen, Bd. 21. 2002. (Ismertetés). = Orvostörténeti Közlemények 186–187 (2004) pp. 164–167. Orvostudomány Eljárás a haemoglobin meghatározására. Társszerzõk: Unghváry László, Farkas Fruzsina. = Orvosi Hetilap 93 (1952) No. 17. pp. 512–513. A fiatalkori billentyûhibákról. = Katonaorvosi Szemle 5 (1953) No. 10. pp. 1052–1053. Gemeinschaftliches Vorkommen von familiärer Ovalocytose und konstitutioneller Eosinophilie. = Folia Haematologica 73 (1955) pp. 2–7. Zwei Fälle von familiären cortico-striato-cerebellarem-Syndrom. = Medizinische Monatsschrift 9 (1956) pp. 616–620. Syndroma epilepticum praemenstruale. = Wiener medizinische Wochenschrift 107 (1956) No. 28. pp. 892–896. Gleichzeitiges Vorkommen von familiärer Ovalocytose und konstitutioneller Eosinophilie. = Blut 3 (1957) pp. 148–150. Über Cystitis allergica. = Hippokrates 28 (1957) No. 15. pp. 68–71. Beitrag zum gemeinschaftlichen Vorkommen von familiärer Ovalocytose und konstitutioneller Eosinophilie. = Medizinische Monatsschrift 10 (1957) No. 7. pp. 446–448. Adatok a Werner-syndroma klinikai képéhez. = Orvosi Hetilap 98 (1957) No. 17. pp. 119–121. Beitrag zur Klinik der Angina pectoris allergica. = Wiener klinische Wochenschrift 70 (1958) No. 42. pp. 810–811. Die Veränderung der Blutkörperchensenkungsgeschwindigkeit durch Antistin und ihre diagnostische Verwertung. = Wiener medizinische Wochenschrift 109 (1958) No. 44. pp. 911–913. Zum Problem der Insulin-Resistenz. = Der Landarzt 34 (1958) No. 8. pp. 235–236. Das Symptom der „roten, glatten Zunge”. = Hippokrates 29 (1958) No. 7. pp. 225–230. Die Beseitigung toxischer Erscheinungen bei der Digitalisbehandlung mittels Vitamin C. Társszerzõ: Tárai János. = Hippokrates 29 (1958) No. 23. pp. 763–770. Zur Klinik der Myocarditis allergica. = Der Landarzt 35 (1959) No. 7. pp. 232–234.

414



Die durch Folliculin-Mangel bedingten Rhytmusstörungen des Herzens. = Hippokrates 29 (1959) No. 21. pp. 735–740. Zur Beeinflussung von digitalisbedingten Nebenwirkungen mit Ascorbinsäure beim Altersherzen. = Zeitschrift für die gesamte innere Medizin und ihre Grenzgebiete 14 (1959) No. 5. pp. 267–271. Herzrhythmusstörungen im Klimakterium. = Zeitschrift für die gesamte innere Medizin und ihre Grenzgebiete 14 (1959) No. 19. pp. 933–939. Osler-kór, congenitalis vitium és ovalocytosis együttes elõfordulása. Társszerzõ: Máté Károly. = Orvosi Hetilap 100 (1959) No. 32. pp. 1159–1160. Laurence-Moon-Biedl-Bardet-Syndrom mit konstitutioneller Eosinophile und familiärer Ovalocytose. = Folia Haematologica 77 (1960) pp. 242–247. Bemerkungen zur Ätiologie der Pericarditis idiopathica. = Hippokrates 31 (1960) No. 11. pp. 378–381. Über die allergischen Herzmuskelerkrankungen. = Der Landarzt 36 (1960) No. 17. pp. 599–610. Neue Wege zur Beseitigung der Digitalisintoleranz im Klimakterium. Társszerzõ: Máté Károly. = Medizinische Monatsschrift 13 (1960) No. 10. pp. 658–661. Gleichzeitiges Vorkommen von Morbus Osler, kongenitalem Herzfehler und Ovalocytose. Társszerzõ: Máté Károly. = Wiener medizinische Wochenschrift 110 (1960) No. 19. pp. 413–416. Beitrag zum Problem der akuten benignen Pericarditis. = Zeitschrift für die gesamte innere Medizin und ihre Grenzgebiete 15 (1960) No. 15. pp. 720–724. Über die Bedeutung der sog. Spätfüllung der Gallenblase. = Zeitschrift für die gesamte innere Medizin und ihre Grenzgebiete 15 (1960) No. 21. pp. 1019–1022. Az epehólyag késõi telõdésének jelentõsége. = Magyar Radiologia 12 (1961) No. 1. pp. 32–36. Beitrag zur Behandlung der Angina-pectoris-Syndroms. = Therapie der Gegenwart 101 (1962) No. 3. pp. 101–106. Sludge-Phänomen, Angina-pectoris-Syndrom und deren Beeinflussung. = Therapie der Gegenwart 102 (1963) No. 4. pp. 474–487. Klinische Aspekte der allergischen Herzkrankheiten. = Deutsches medizinisches Journal 14 (1964) No. 1. pp. 20–26. A hypertoniabetegség alfa-methyldopa kezelésérõl. Társszerzõ: Fenyvesy J. = Orvosi Hetilap 105 (1964) No. 39. pp. 1849–1852. Herzmuskel und Allergie. = Zeitschrift für prophylaktische Medizin 10 (1965) No. 5. pp. 43–46. A szívizom és hasizom kalium/K/-tartalmának összehasonlító vizsgálata, különbözõ betegségekben elhunyt egyéneken. Társszerzõk: Moharos

415



János, Kovács Géza. = Magyar Belorvosi Archívum 18 (1965) No. 1. pp. 49–51. Zur Wirkung der Kalium-Magnesium Aspartat-Therapie bei verschiedenen kardiologischen Erkrankungen. = Der Landarzt 43 (1967) No. 10. pp. 467–471. Klinikai vizsgálatok Gaponával ulcus betegségben. Társszerzõ: Gergely Imre. = Gyógyszereink 20 (1970) No. 11. pp. 515–519. Adatok a congenitalis vitium és ovalocytosissal szövõdött teleangiestasia hereditaria familiaris pathologiai képéhez. Társszerzõ: Máté Károly. = Morphologiai és Igazságügyi Orvosi Szemle 11 (1971) No. 4. pp. 295–299. Tromacardin hatása a szívizomzatra infarctusos betegeknél. Társszerzõ: Máté Károly. = Morphologiai és Igazságügyi Orvosi Szemle 12 (1972) No. 6. pp. 360–368. Introductory paper on the Regional Committee for Europe. = Official Records of the WHO. Copenhagen, 1973. pp. 11–14. Adress on the Twenty-seventh World Health Assembly, Geneva 1974. = Official Records of the WHO. Geneva, 1974. pp. 65–67. La riforma sanitaria. Obiettivi e resultati. = Ungheria Oggi [Roma] 15 (1979) pp. 105–112. È state allargata la fascia delle persone aventi diritto al sussidia di maternità. = Notizie Ungheresi (Roma) 110 (1982) pp. 30–32.

416


Color profile: Disabled Composite Default screen. 440 Lobbanékony és bölcselkedõ ember (az acer szó egyben indulatosságot, lobbanékonyságot

Recommend Documents