Eloisa James CSÁBÍTÓ AJÁNLAT

Romantikus regények

Eloisa James CSÁBÍTÓ AJÁNLAT

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAn

A mű eredeti címe Your Wicked Ways Copyright © 2004 by Eloisa James Hungarian translation © Szigeti Judit © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZIGETI JUDIT Szerkesztette KENYÓ ILDIKÓ A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 I SBN 978 963 643 447 2 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZABÓ PIROSKA Készült 19,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3510-12 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.–ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Első fejezet Szigorúan bizalmas…

1816. március 18. Pandross grófnő Lady Patricia Hamiltonnak …drágám, azzal kapcsolatban, amit Godwin gróf viselt dolgairól említesz, csak annyit mondhatok, hogy engem már semmi nem lep meg. A néhai Godwin grófnő (aki, mint tudod, az egyik legkedvesebb barátnőm volt) bizonyára forogna a sírjában, ha tudná, hogy a házában a fia operaénekesnőkkel szórakozik! Még belegondolni is borzalom, hogy a gróf együtt él e rossz hírű nők egyikével. Hogy a szegény felesége hogyan tud még emelt fővel járni, nem érthetem. Helene mindig is tiszteletre méltó higgadtságot tanúsított, bár azt beszélik, lehetséges, hogy kérvényezi a válást. El sem tudom képzelni, mibe kerül majd ez, de Godwin legalább évi tizenötezer fontos vagyonából bizonyára futja majd rá. Mindenesetre, drágám, amiről igazán szeretnék hallani tőled, hogy mit tervezel az édes Patricia debütálásával kapcsolatban. Nem azt mondtad, hogy az ötödikei hétvégén bált rendezel a tiszteletére? Mrs. Elizabeth Fremable szerint…

1816. április 21. Helene Holland, Godwin grófnője a Bathban tartózkodó édesanyjának Drága Édesanyám!

ELOISA JAMES

3 CSÁBÍTÓ AJÁNLAT

Teljes mértékben megértem kudarcot vallott házasságom felett érzett aggodalmát. Elismerem, döntésem, hogy megszökjek és titokban egybekeljek Reesszel, hírbe hozta a családunkat, szeretném azonban Önt emlékeztetni, hogy ez évekkel ezelőtt történt. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy válás még ennél is súlyosabb volna. De könyörögve kérem, fogadja el a döntésemet! Egyszerűen képtelen vagyok így élni tovább. Belesajdul a szívem, ha az életemre gondolok. Szerető lánya: Helene, Godwin grófnője

1816. április 22. Rees Holland, Godwin grófja öccsének, North Country-i lelkésznek Drága Tom! Itt minden rendben. Igen, tudom, hogy bosszant a rossz hírem, de kénytelen leszel szemet hunyni afölött, hogy szégyent hozok a családunkra. Biztosíthatlak róla, hogy bűneim jóval súlyosabbak annál, mint amit jámbor hírszerzőidtől hallottál. Itt szinte mindennapos, hogy nők táncolnak az étkezőasztal tetején. Kellő tisztelettel: Rees

1816. április 22. Miss Patricia Hamilton Miss Prunella Forbes-Shacklettnek Drága Prunes! Nem szép anyádtól, hogy ott tart téged vidéken! Mikorra tervezi, hogy felhoz a városba? Biztosíthatlak róla, hogy itt már óriási a sürgésforgás, és ha az ember nem foglal előre időpontot, egyetlen női szabó ELOISA JAMES


sem áll szóba vele báli ruha készítése ügyében. De képzeld csak, Prunes, tegnap találkoztam egy elbűvölő férfival. Úgy tűnik, igencsak rossz a híre, egy igazi feslett alak! Nem írom le a nevét, mert attól tartok, hogy az undok kisöcsém megkaparintja a levelet, még mielőtt postára adnám, de annyit elárulok, hogy egy grófról van szó, és a monogramja RH. Utánanézhetsz a Debrett'sben1. Állítólag a feleségét néhány éve kidobta a házából, és most egy operaénekesnővel él! Az anyám, képzelheted, teljesen kikelt magából, és figyelmeztetett, hogy eszembe ne jusson táncolni vele, mivel a férfi állítólag hamarosan válni készül. Képzeld csak el, milyen lenne, ha egy elvált férfival táncolnék! Természetesen amint alkalom nyílik rá, megteszem… 1816. május 23. Rees Holland, Godwin grófja Helene Hollandnak, Godwin grófnőjének Helene, ha látni akarsz, ide kell jönnöd a házba, mivel sürgősen be kell fejeznem egy partitúrát, amit hamarosan próbálni kezdenek. Minek köszönhetem ezt a csodálatos, bár váratlan örömöt? Bízom benne, hogy nem azért keresel fel ismét, hogy kérvényezd a válást, mivel a válaszom most is ugyanaz lesz, mint legutóbb. Megmondom Simsnek, hogy várja meg a válaszod, hiszen kétlem, hogy lesz merszed betenni a lábad ebbe a bűnbarlangba. Rees (mondhatom, hogy drága férjed?) 1816. május 23. Mr. Ned Suffle, az Olasz Királyi Operaház igazgatója Rees Hollandnak, Godwin grófjának Méltóságos Uram! 1

A Debrett's People of Today (A Nap Embere. John Debrett kiadványa.) című periodika évente jelent meg, és katalógusszerűen adta közre Nagy-Britannia legelőkelőbbjeinek életrajzait. – A szerk.

ELOISA JAMES


A világért sem szeretném sürgetni, de tudatnom kell Önnel, hogy A kvékerlány partitúráját legkésőbb e hónap végéig mindenképpen kézhez kell kapnom.

1816. május 23. Helene Holland, Godwin grófnője Rees Hollandnak, Godwin grófjának Ma délután kettő órakor felkereslek. Remélem, egyedül leszel.

Második fejezet A harmonikus házasság titka Rothsfeld Square 15., London

A Godwin-hintó begördült a grófnő egykori háza elé, a fiatalasszony azonban még nem szállt ki. Az inas a nyitott ajtó és a lehajtott lépcső mellett várakozott. Helene képtelen volt megmozdítani a végtagjait, hogy kiszálljon, és besétáljon régi otthonába. Évek óta még csak rá sem bírt nézni a házra. Hozzászokott, hogy ha valamelyik barátját látogatta meg a Rothsfeld Square-en, elfordítsa a tekintetét. Könnyedén a másik irányba nézett, vagy a hintó kárpitját tanulmányozta, mintha csak először látná. Hiszen mi történne vele, ha rápillantana az épületre, a saját házára, és meglátná azt, amit egykori szomszédjai naponta látnak? Mi történne, ha meglátná a nőt, akiről úgy hírlik, hogy az ő hálószobájában lakik, az ő ágyában alszik, az ő férje hálószobájának a szomszédságában? Hirtelen keserű lett a szája íze. Hát aztán? Csak remélni merte, hogy Rees eleget tesz a kérésének, egyáltalán nem állna ugyanis távol a gróftól, ha a szeretőjét is bevonná a beszélgetésbe, annak ellenére, hogy aznap reggel a grófnő levélben kérte tőle, ne tegye. ELOISA JAMES


Helene a szeme sarkából látta, hogy az inasa mozdulatlanul várakozik. A férfit, ahogy a többi szolgálót is, kíváncsivá tette a grófnő városban tett váratlan látogatása. Tisztában voltak vele, hogy az asszony és a férje soha nem találkoznak. A szolgálók mindig mindenről tudtak. Helene végül felállt, lelépett a hintó lépcsőjén, majd elindult a bejárathoz vezető úton. A tőle megszokott módon egyenes háttal, méltóságteljesen lépkedett. Nem az én hibám, hogy a férjem egy semmirekellő alak – mondta magának. Nem az én hibám. Nem vállalom fel ezt a szégyent. Helene az elmúlt években sok időt töltött azzal, hogy ne szégyenkezzen. Belefáradt e szellemi gyakorlatba. A hatalmas ház, kívülről legalábbis, mit sem változott. Az ember azt várta, hogy látható jeleit tapasztalja majd, az épület belsejében terjedő erkölcsi fertőnek, ferdén lógó redőnyök vagy hiányzó korlátrudak formájában. Ám azon kívül, hogy a rézkilincsre ráfért volna egy alapos tisztítás, a ház éppen úgy festett, mint tíz évvel ezelőtt, amikor Helene itt hagyta. A tér legmagasabb épülete már azelőtt a Godwinoké volt, hogy Rees apja megszületett, és a nagyapja elnyerte a grófi címet. Sőt már akkor is, amikor Jakab király egyszer idelátogatott, hogy elfogyasszon egy csészével az új és különleges italból, az úgynevezett teából, amelynek köszönhetően Rees dédapja meggazdagodott. A Godwinok már akkor sem voltak kereskedők. A néhai Lord Godwin egy extravagáns, fékezhetetlen haszonleső volt, aki teljes örökségét a Brit Kelet-indiai Társaság részvényeibe fektette. Zsenialitásának köszönhetően egy jelentéktelen, Stuart-házbeli lordból Anglia egyik legbefolyásosabb családjának a feje lett. A Godwinok fondorlatos házasságaiknak és éles eszű politikusként szerzett hírnevüknek köszönhetően fokozatosan növelték vagyonukat, amíg meg nem született Rees Holland. Rees, aki semmi érdeklődést nem mutatott a politika iránt, miután nagykorúvá vált, kétes művészi értékű, komikus operák írásával, valamint az előkelő társaságok megbotránkoztatásával foglalta el magát. Mindkét területen óriási sikereket ért el. Ennek a gondolata adott erőt Helene-nek. Az, hogy Rees olyan volt, amilyen, csak annyira volt felróható neki, mint az anyjának, hogy megszülte őt. Egy hintó haladt el a ház előtt, de még mindig nem jött senki ajtót nyitni. Az inas ismét ELOISA JAMES


kopogtatott. Helene hallotta, ahogy a kopogtató hangja visszhangzik a ház hatalmas terein át, a komornyik azonban továbbra sem jelent meg. – Próbálja meg kinyitni az ajtót, Brindle – utasította a nő az inast. Brindle megnyomta az ajtót, és az kinyílt. Helene felsétált a lépcsőn az előcsarnokba, majd hátrafordult. – Menjen egy kört a hintóval a parkban, és jöjjön vissza értem egy óra múlva. Még csak az hiányzik, hogy valaki felismerje a hintóját! Így hát Helene egyedül lépett a házba, ahol síri csend fogadta. Rees minden bizonnyal megfeledkezett a találkájukról. A grófnő egyetlen szolgálót sem látott sehol, ami némileg a megelégedésére szolgált. Egy hónappal azután, hogy elhagyta a házat, a személyzet nagy része is szedte a sátorfáját és továbbállt. Egész London értésére adták, hogy mennyire nem volt ínyükre a látvány, amikor egy orosz színtársulat tagjai az étkezőasztal tetején próbálták legújabb előadásukat. Állítólag meztelenül. Helene örült a hírnek, hiszen a szolgálók távozása igazolta őt az arisztokrácia szemében, ezenkívül úgy vélte, hogy Reesnek talán némi kényelmetlenséget okoz majd a személyzet hiánya. Ebben természetesen tévedett. Besétált a nappaliba, ahol meggyőződhetett róla, hogy Rees cseppet sem szenvedett hiányt kényelemben. A szobára persze kétségtelenül ráfért volna egy alapos takarítás. Ám a díszes és rendkívül kényelmetlen kanapé, amit Helene Margaret nénikéjétől kaptak nászajándékba, eltűnt. Valószínűleg felkerült a padlásra. Helyette három zongorát helyeztek el a nappaliban… hármat! A régi Hepplewhite komód helyén egy csembaló állt. Egy hatalmas zongora takarta a kilátást az utcára, és az ajtó előtt egy piano állta el az utat, nyilvánvalóan azóta, hogy a költöztetők odarakták. Mindhárom hangszer körül papírkupacok – félbehagyott kották, összefirkált jegyzetek, összegyűrt piszkozatok – hevertek a földön. Helene félrehúzta a száját. Rees minden lehetséges felületet komponálásra használt. Az ember semmilyen papírlapot nem dobhatott ki anélkül, hogy ne kellett volna attól rettegnie, hogy ezzel örökre megfosztja a világot egy-egy zseniális dal- vagy zenerészlettől.

ELOISA JAMES


Szemlátomást egyetlen papírlap sem hagyta el a házat azóta, hogy Helene elköltözött, sőt a számuk csak gyarapodott. Az asszony felsóhajtott, majd a kandalló fölött lógó tükörbe nézett. Bár poros volt és az egyik sarka megrepedt, világosan mutatta azt, amit Helene látni akart: megérte a sok fáradság az öltözékét illetően. Halvány kankalinszínű ruhája mellett haja még világosabbnak, csaknem tejfölszőkének tűnt. Rees mindig is imádta a haját, emlékezett vissza Helene, és összeszorította ajkait. Sok minden más is az eszébe jutott. Hirtelen a hozzá legközelebb álló zongorához lépett. Amíg a hintóját várja, akár meg is nézheti, milyen limonádén dolgozik éppen a férje. A szoba többi részével ellentétben a zongora tisztának tűnt. Biztos, ami biztos, Helene felkapott néhány szerteszét heverő kottalapot, hogy azokkal törölgesse le a széket, majd visszadobta őket egy papírhalom tetejére, amely olyan volt, akár egy hókupac, a papírlapok pedig hópelyhekként hullottak alá. A zene, amit a zongora kottatartóján talált, több volt néhány odafirkantott hangjegynél. Úgy tűnt, Rees társa, Fen ezúttal egy áriát írt neki, amelyben egy fiatal lány a tavaszról énekel a virágzó cseresznyefák között. Helene felhorkant. Rees operáihoz Richard Fenbridgeton írta a szöveget, aki hajlamos volt az érzelgős, túláradó sallangokra. Az asszony nem értette, hogy tudta Rees ezzel a pojácával tölteni az idejét. Anélkül, hogy levette volna a kesztyűjét, jobb kezével lejátszotta a dallamot a zongorán, amit egészen kellemesnek talált. A melódia fel-le hullámzott, míg egyszer csak… bumm. Ez csak hiba lehet. Teljesen világos, hogy itt egy E-dúrban felfelé ívelő dallamnak kell következnie. Rees ezzel a hangzással egy vénasszonyt csinált a fiatal lányból. Helene ismét megpróbálta: Tamtam-tam-la-la-la-bumm. Szerencsére a zongora tetején több tintatartó is állt, így hát Helene felállt, lehúzta a kesztyűjét, feltette a kottát a zongora tetejére, és elkezdte átírni. Miközben írt, dudorászta a dallamot, és nagy élvezettel gúnyos megjegyzéseket firkantott a lap szélére. Ez az őrült egyre mélyebb hangtartományba viszi a lányt, pedig ha nem tartja magasan, a tavasz minden szépsége elvész…

ELOISA JAMES


Rees Holland nagyra értékelte a formás hátsó látványát, különösen, mivel a hátsó tulajdonosa éppen az ő áriáját dudorászta, méghozzá úgy, ahogyan azt ő kérte. Mivel igen nehezen tudta rávenni Linát, hogy énekeljen neki, kifejezetten megörült, amikor látta, hogy a lány magától gyakorol. Átsietett a szobán, és elismerőn Lina édes kis fenekére csapott. – Ezért veszek neked egy… Az ígéret azonban egy elfojtott kiáltásba torkollt. A nő, aki hirtelen odébb ugrott, nem Lina volt. – Te jó ég! El is felejtettem, hogy jössz! Helene most szembefordult a gróffal, aki alig akarta elhinni, hogy ekkorát tévedett, Lina egy kis töltött galamb volt, a felesége pedig egy sovány, vézna nő, arccsontja – akárcsak a tekintete – szúrós. Rees ki nem állhatta, amikor így nézett rá. – Helene – mondta rezignáltan. – Gondolom, ez a kedves üdvözlés valaki másnak szólt. Ha a grófnő a szemöldökét még egy kicsit feljebb húzza, az biztosan a feje búbjáig csúszott volna. – Elnézést kérek. Rees, mint mindig, most is úgy érezte, mintha egy kényelmetlen és súlyos neheztelés leple nehezedne rá. Helene pillantásától alávaló gazembernek érezte magát. Egy hatalmas, dagonyázó disznónak. Megfordult és leült, nem törődve azzal, hogy a grófnő továbbra is állva maradt. A meglátása szerint, miután a nő ráborított egy teli ágytálat, többé nem kell őt megtisztelned azzal, hogy a jelenlétében állva maradsz. Nem, mintha ez az ágytál borogatás mostanában történt volna, de az ilyesmit nem könnyen felejti el az ember. Helene a tőle megszokott stílusban, magasra emelt fővel foglalt helyet a férjével szemben, és olyan kecsesen és légiesen mozgott, akár egy átkozott kis veréb. Rees felesége minden mozdulatát követte a tekintetével, mivel tisztában volt vele, hogy ettől könnyen zavarba jön. – Megint lefogytál? – kérdezte végül, miután a csend már kezdett kínossá válni. Szerette, ha van mit fogni egy nőn, és ezt Helene is jól tudta. Ezen hiányossága annak idején is mindig okot adott egy-egy szemrehányásra. ELOISA JAMES


A grófnő figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és az ölében finoman összekulcsolta vékony kezeit. – Azért jöttem, mert válni akarok, Rees. A férfi hátrébb csúszott a kanapén. – Hát nem olvastad a levelemben, hogy emiatt nem érdemes idejönnöd? Nem változott a véleményem a dologgal kapcsolatban. Mivel Helene nem válaszolt azonnal, Rees még hozzáfűzött mondandójához egy gúnyos megjegyzést, amelyről biztosan tudta, hogy felbosszantja a grófnőt. – Őszintén meglep a kérésed, hiszen úgy tudom, a jövendőbelid már meggondolta magát. Amikor legutóbb megkerestél azzal, hogy válni akarsz, az hiszem, április volt, igaz? Fairfax-Lacyhez akartál feleségül menni. De úgy hallom, azóta már elvett valaki mást. Akkor hát most kihez akarsz hozzámenni, Helene? – Ez teljesen lényegtelen abból a szempontból, hogy tőled el akarok válni. Az asszony határozott hangja némi csalódást okozott Reesnek. – Ezzel nem értek egyet. Már a múltkor is megmondtam, hogy ha találsz magadnak egy olyan férfit, aki elég bátor ahhoz, hogy melletted álljon az eljárás során, elég bátor ahhoz, hogy mint társadat perbe fogják, akkor hajlandó vagyok belemenni. A te érdekedben. De ha nem találtál ilyen férfit… Elhallgatott, amint meglátta felesége állkapcsának ismerős rándulását. Még most is álmodott néha vele. – Miért? Miért nem tudsz egyszerűen elválni tőlem anélkül, hogy tudnád, kihez megyek hozzá? – Egy válás több ezer fontunkba kerülne – mondta Rees, és karba tette a kezét. – Lehet, hogy úgy festek, mint egy ostoba jószágigazgató, Helene, de nem vagyok az. Mégis miért költeném ilyesmire a vagyonomat, ha nem muszáj? Ezenkívül ahhoz, hogy újra férjhez mehess, új törvényre lenne szükség. Fairfax-Lacy ezt el tudta volna érni, de rajta kívül kevés ennyire befolyásos embert ismerek. Ha szeretőt akarsz tartani, tedd azt. Istenemre mondom, jót tesz majd neked.

ELOISA JAMES


Elégedetten nézte, ahogy felesége porcelánarca elpirul. Bár tudta volna, miért okoz neki akkora élvezetet, hogy próbál valami életjelet kicsikarni Helene-ből. – Nem akarok szeretőt tartani – felelte a grófnő. – Egyszerűen csak meg akarok szabadulni tőled. – Ugye nem gyilkosság által? – Minden lehetőséget hajlandó vagyok megfontolni – hangzott a hűvös felelet. Rees felnevetett, ami inkább hasonlított ugatásra, semmint emberi kacajra. – Kénytelen leszel szeretőt tartani. Nem nyújthatsz be kérvényt házasságtörés miatt, csak én. Szóval van már valaki, aki Fairfax-Lacy helyébe lépne? Helene nagyot nyelt, miközben arca lángba borult. – Felfogadhatok valakit erre a szerepre – mondta halkan. – Nem látom értelmét, hogy ügyvédekre, megvesztegetésre és effélére költsük a pénzt. – Ki tudom fizetni a saját hozományomból. És biztos vagyok benne, hogy az anyám is jelentős összeggel támogatna. – Nem érdekel, kinek a pénze. Ennek semmi értelme, Helene! Összeházasodtunk, és házasok is maradunk. Nem hiszem, hogy olyan kényelmetlen életed volna. Végül is nem fosztalak meg semmitől. Biztosan találsz valakit Londonban ágymelegítőnek. Helene szinte alig hallotta, amit a férfi mondott, nem figyelt rá, ahogy egyik gonosz sértést a másik után vágja a fejéhez. Csak nézte őt. Amikor hosszabb ideig távol voltak egymástól, már kezdett hozzászokni, hogy kizárólag a férje visszataszító szokásaira és ápolatlan öltözetére emlékezzen. Amikor azonban ismét találkoztak, nem tudta nem észrevenni hosszú szempilláit, amelyek árnyékot vetettek az arcára, és telt ajkát, amely tökéletesen alkalmas volt rá, hogy gunyoros megjegyzéseit záporoztassa rá. Az arcán lévő kis gödrök hangsúlyozták mélyen ülő szemét. Ó, Rees igazán nem volt egy szép férfi. Hiszen az orra széles volt, cammogva járt, és túlságosan nagydarab volt ahhoz, hogy szépnek lehessen nevezni. Ha valaki, hát Simon Darby valóban szép férfi volt. Simon és Rees együtt olyanok voltak, mint a szépség és ELOISA JAMES


a szörnyeteg, leszámítva azt, hogy Helene képtelen volt másra gondolni, mint hogy a szörnyeteg… a szörnyeteg… – A fenébe is, Helene, én mindent megteszek azért, hogy kihozzalak a sodrodból, te pedig még csak ide sem figyelsz – mondta Rees csalódottan. – Kezdek kijönni a gyakorlatból. – Nem érdekel, ha nem akarsz pénzt költeni – csattant fel Helene, és némi önundorral elfordította a tekintetét a férfi arcáról. – Évek óta nem érdekelnek a kívánságaid. – Hát ez az én Helene-em – mondta Rees, majd hátradőlt a kanapén. – Kikészülök tőle, ha nem vágsz azonnal vissza. Olyan, mintha nem kelne fel a nap. – Nem látod be, mennyivel jobb lenne mindkettőnknek, ha elválnánk, és nem kellene többet egymással csatáznunk? A legrosszabbat hozzuk ki egymásból. Legalábbis te belőlem biztosan. Ilyenkor valóságos hárpia leszek, te pedig… te… – A feleségem egy hárpia volna? – kérdezte Rees maró gúnnyal. – Ugyan, ne mondj ilyet! Helene nyelt egyet. Valahogy át kellett verekednie magát férje örökös cinikus megjegyzésein. Muszáj volt elérnie, hogy odafigyeljen rá. – Mindketten jobban járnánk, ha többé nem lennénk házastársak. – Nem látom, min változtatna. Nekem ez a helyzet nagyon is kényelmes. Jó, hogy van egy feleségem. – Hiszen nem is találkozunk. – Akármilyen ritkán találkozunk is, a jelenléted távol tartja a hozományvadászokat – mutatott rá a gróf. – Ha elválnánk, naponta gördülnének be hintók a kapu elé, és állandóan elsőbálozók keringőznének a házban, hogy elnyerjék a kegyeimet. – De Rees! – mondta Helene kétségbeesetten. – Hozzá akarok menni valakihez! – Kihez? A grófnő nem válaszolt. – Azt akarod mondani, hogy nem érdekel, kihez mész hozzá, csak az, hogy tőlem megszabadulj? – kérdezte Rees. Helene tétován bólintott. ELOISA JAMES


– Pontosan. A férfi kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. – Nem értem, miért van szükség erre a beszélgetésre – mondta végül. – Nem egyezem bele a válásba. Rees csalódottan nézett a feleségére. Általában jól megértette a nőket. Unalmas, ostoba és bizonyos értelemben kapzsi teremtéseknek tartotta őket, kiváltképp, amikor kalapszalagokról és selyemharisnyáról folyt a társalgás. Azt a hibát azonban soha nem követte el, hogy alábecsülje felesége intelligenciáját. – Ott kellett volna hagynom azt az összejövetelt, abban a pillanatban, hogy találkoztam veled 1807-ben – mondta hirtelen. – Fiatal voltam és ostoba. – Bár megtetted volna – felelte Helene. – De nem tettem – mondta Rees olyan keserű hangon, amin maga is meglepődött. – Még ma is emlékszem, amikor megláttalak a zongorán játszani, amikor beléptem abba a terembe… Helene megrázta a fejét. – Az egy csembaló volt. – Mindegy. Ott voltál, sárga báli ruhát viseltél, és Purcell Legszebb szigetét játszottad. – Nem is tudtam, hogy ilyen érzelgős vagy, Rees – jegyezte meg Helene teljes közönnyel. – Nem nevezném érzelgősségnek. Azért próbálom életben tartani ezt a képet, mert emlékeztet életem legeszelősebb pillanatára: amikor meggondolatlanul arra kértelek, hogy szökj meg velem. A férfi nem tudta eldönteni, sikerült-e felbosszantania a feleségét. A fenébe is, amióta összeházasodtak, Helene rengeteget fejlődött az önuralom terén! Kezdetben a legártatlanabb megjegyzéstől is elsírta magát, és valamit a fejéhez vágott. Végigmérte a grófnő merev, hűvös testtartását, és azon tűnődött, nem kedvelte-e jobban a régi Helene-t. – Aligha volt hirtelen felindulás, Rees, figyelembe véve, hogy hónapok óta ismertük már egymást, amikor arra kértél, hogy szökjek meg veled. De hidd el, ha visszavonhatnám, hogy elfogadtam ezt a rendkívül sértő felkérést, örömmel megtenném. Tönkretette az életemet.

ELOISA JAMES


Mindezt olyan mély átérzéssel mondta, hogy Rees inkább visszanyelte a szellemes megjegyzést, amit mondani készült. Alaposabban szemügyre vette a feleségét. Sötét karikák voltak a szeme alatt, a haja pedig szorosan össze volt fogva azokba a szörnyűséges fonatokba, amelyeket a grófnő annyira szeretett. – Valami baj van, Helene? – kérdezte a férfi. – Úgy értem, nagyobb, mint máskor? – Te vagy az. – Helene felemelte a tekintetét, és Reest hirtelen szíven ütötte a szeméből áradó keserűség. – Te vagy a probléma, Rees! – De miért? – kérdezte a férfi őszinte zavarodottsággal. – Hiszen a viselkedésem már közel sem annyira botrányos, mint néhány éve, amikor… – elhallgatott, és úgy döntött, nem hozza szóba az orosz táncosnőket – …amikor fiatal voltam. Soha nem szólok bele a dolgaidba. Mégis mi lehet annyira borzalmas abban, hogy a feleségem vagy? Szerintem sok nő irigyel téged. Ha szerencséd van, egyszer holtan esek össze, mint Esme Rawlings első férje, és gazdag özvegy lesz belőled. Ez elég gyenge tréfa volt, de azért egy halovány mosolyt megérdemelt. – Az isten szerelmére, Helene, nem értem, mi kifogásod van az ellen, hogy a feleségem maradj. Ha arra kérnélek, hogy tégy eleget házastársi kötelezettségeidnek, akkor még megérteném. – Elhallgatott, és a mondat ott lógott a levegőben. A gróf azt kívánta, bár ne hozta volna szóba ezt a régi, fájdalmas témát. – Gyereket akarok – felelte Helene halkan. – Én… nagyon vágyom rá. – Még mindig? – kérdezte Rees anélkül, hogy gondolkodott volna a kérdésen. Helene a kanapé legszélén ült, vékony kezeit összekulcsolta az ölében. Rees igazán nem sok mindent szeretett a felesége testén, de a kezéért mindig is odavolt. Milyen bolond is volt, gondolta magában. Felidézte azt az időt, amikor ostobán azt remélte, hogy Helene ugyanolyan gyengéden simogatja majd az arcát, ahogy a zongora billentyűit. A grófnő összeráncolta a homlokát. ELOISA JAMES


– Igen, még mindig. Ahogy tavaly tavasszal is mondtam neked. Miért ne akarnék? Rees, amikor valamin meglepődött, általában azonnal kimondta, amit gondolt, majd később megbánta. – Mert hát nem vagy olyan… – mondta, majd a feleségére pillantott. – Milyen? – Nos, olyan anyáskodó – felelte, majd megkésve ugyan, de megérezte a veszélyt. – Magyarázd el, mire gondolsz pontosan, Rees! – mondta a grófnő szinte vicsorogva. Rees ellenállt a kísértésnek, hogy körülnézzen a szobában a felesége közelében lévő, törékeny tárgyak után kutatva. Aztán flegmán legyintett egyet. – Olyan anyás… termékeny, tudod, hogy értem. – Termékeny? – Rees szinte hallotta az asszony fogainak csikorgását. – Azt merészeled mondani, hogy szerinted nem vagyok termékeny? Felbecsülted a képességeimet, mintha egy koca lennék, amit a piacon vásárolsz? – Rossz szót használtam – felelte a férfi, és egyre inkább belezavarodott a mondandójába. – Csak azt akartam mondani… – Igen? Rees ráébredt, mennyire ostoba. – Helene, az isten szerelmére, miért akarsz gyereket? – Majd hunyorogva nézett rá. – Ó, mégis mit képzeltem én? Nyilvánvalóan azért akarsz gyereket, mert a barátnőidnek is van, igaz? – A kettőnek semmi köze egymáshoz. – Esme Bonnington szült egy porontyot tavaly tavasszal – folytatta a férfi szándékos kegyetlenséggel. – Carola Pinkertonnak van egy lánya, és ott van Darby, akinek pedig fia született. Ezzel ki is merítettük a szűk baráti körödet, ugye? Ó, várj csak… majd elfelejtettem Girton hercegnőt. Ő is utódot nemzett, jól tudom? Helene halálsápadt lett. Rees már majdnem megsajnálta. – Gina fia tavaly decemberben született. De biztosíthatlak róla, Rees, hogy a barátaim jó szerencséjének semmi köze ahhoz, hogy anya akarok lenni. ELOISA JAMES


Rees gorombán mordult egyet, majd felállt, és a zongorához sétált. – Ez badarság, Helene! A nők mind egyformák. Azt akarod, ami mindenki másnak is van, és mindent megteszel azért, hogy megszerezd. Nos, rám ne számíts. Nem egyezem bele a válásba. Nem látom be, miért kellene olyasmire adnom a fejem, ami ilyen sokba kerül, és ami tönkreteszi a hírnevem – mondta, majd a válla fölött hátraszólt: – Hát nem örülsz, Helene? Már nem vagyok olyan közömbös a botrányokat illetően. Ekkor Rees szeme megakadt valamin. – Mi a fene ez? Lehajolt, hogy szemügyre vegye a zongora tetején lévő kottát. Az átkozott felesége nyilván örömét lelte benne, hogy tönkretegye a művét. – Mi az istent csináltál? A dallamnak mélyülnie kell. Egy átkozott narancsárus-dalt csináltál belőle! Hátrafordult, ám a szoba már üres volt.

Harmadik fejezet Ahol mindenki elveszíti az önuralmát Berkeley Square 40., London

Két nő tíz-, de akár egyéves barátság után is képes arra, hogy néhány méterről megítélje, milyen hangulatban van a másik. Esme Bonnington, akit egyesek Bonnington grófnőként, mások „rossz hírű Esmeként” emlegettek, szakértőnek tekintette magát az érzelmek kiismerése terén. Amikor barátnője, Helene haja szép, elegáns fonatokban, rendezetten állt, minden rendben volt. Ma azonban Lady Godwin olyan merev testtartással jelent meg, mintha összeforrasztották volna a csigolyáit, tekintete hűvös volt, ám hangulatáról leginkább mégis az árulkodott, hogy egy-egy hajtincs szabadon rakoncátlankodott az arca körül.

ELOISA JAMES


– Te jó ég, mi történt? – kérdezte Esme, miközben próbált visszaemlékezni, tett-e olyasmit, ami ennyire felháborította Helene-t. Nem, biztosan nem őmiatta van, nyugtatta magát. Hiszen második házassága óta Esme folyamatosan világraszóló botrányairól volt híres. Inkább arról lehet szó, hogy barátnője a férjével találkozott. Helene egy hűvös pillantással kiküldte Slope-ot, Esme komornyikját a szobából. – Meg akartam kérni Slope-ot, hogy szolgáljon fel teát – jegyezte meg Esme csalódottan. – Egy órát kibírsz citromos pite nélkül – vágott vissza a barátnője. Első ránézésre az ember azt hihette, hogy Helene levegővel táplálkozik. Ezzel szemben Esme szilárd táplálékhoz volt szokva, és mivel Helene-t teára hívta magához, arra készült, hogy enni fog. Csengetett hát Slope-nak. – Feltételezem, ismét felkerested Reest, és arra kérted, hogy egyezzen bele a válásba. – Még csak meg sem hallgat, Esme! – Helene hangjában keveredett a düh és az elkeseredettség. – Egy cseppet sem érdekli, hogy gyereket akarok. – Ó, Helene – felelte Esme. – Én annyira… – Kinevetett, mondván, hogy az egész csak verseny a számomra – szakította félbe Helene. – Fogalma sincs róla, mit érzek, amikor látom, hogy más nők gyermekeket hoznak világra, és közben tudom, hogy én soha nem tehetem – mondta elcsukló hangon. – A férfiak érzéketlen disznók – felelte Esme együtt érzőn. – A férjed pedig a legrosszabb fajtából való. – Nekem van a legrosszabb férjem! Emlékszel, hogy amikor Miles meghalt, azt mondtam neked, hogy irigyellek, amiért ha csak egy rövid ideig is, de ilyen nyugodt életed lehetett? – Persze hogy emlékszem. – Hát komolyan gondoltam. Bármit megadnék, ha olyan férfihoz mehetnék hozzá, mint amilyen az első férjed volt. – Miles és én egyáltalán nem voltunk irigylésre méltó házaspár – mondta Esme. – Amikor meghalt, már tíz éve nem éltünk együtt. Hogy irigykedhetsz egy ilyen házasságra? ELOISA JAMES


– Nem a házasságodat irigyeltem, hanem a férjedet. Mit mondott neked Miles, amikor közölted vele, hogy gyereket akarsz? Esme részvéttel nézett barátnőjére. – Beleegyezett. – És ha arra kérted volna, hogy váljatok el? – Abba is beleegyezett volna – felelte Esme, és nagyot nyelt. – Miles igazán jóindulatú ember volt. – Több volt, mint jóindulatú, kedves ember volt. Tudod, hogy bármit megtett volna érted. – Helene, te nem akartál volna Miles felesége lenni. Ő annyira higgadt ember volt. – Én is higgadt vagyok! Erre a kijelentésre maga Helene cáfolt rá, amikor szinte visítozva folytatta: – Az lettem volna, az lehettem volna… Ó, ez teljesen abszurd! Nem akarok arról vitatkozni, ki választott rosszabb férjet. Egyszerűen csak mindent megadnék azért, hogy gyerekem lehessen. Évek óta vágyom rá, hogy anya legyek! És most Carola szült egy csodálatos kislányt, csak egy szavadba került, hogy Miles gyermeket nemzzen neked, most pedig még Henrietta Darbynak is, aki korábban el sem tudta képzelni, hogy teherbe essen, fia született. Helene az utolsó szavakat már zokogva mondta. Esme megsimogatta a karját. – Sajnálom, Helene. Annyira sajnálom. – Ez nem igazságos! – tört ki Helene-ből a sírás. – Soha nem panaszkodom a férjem miatt, te is tudod, hogy soha nem teszem. De istenem, miért kellett nekem Rees Hollanddal találkoznom, és hozzámennem feleségül? Miért nem akadályozott meg az anyám? Miért nem jött utánam senki, amikor megszöktem vele? Miért végeztem egy ilyen degenerált férfi mellett, miközben ti – te, Carola és Gina – mindannyian visszafogadtátok a férjeteket, és mind nagyon tisztességesen kezelték a dolgot. – Az első férjem halott – Esme szükségesnek látta ezt leszögezni. – Ez most lényegtelen! Ha megkérnéd, Sebastian hajlandó lenne akár még öt gyerekkel is megajándékozni téged. ELOISA JAMES


Esme még soha nem látta ennyire felindultnak a barátnőjét. A legerőteljesebb érzelem, amit Helene valaha kifejezett, az enyhe ingerültség volt, illetve egyetlen alkalommal a mélységes undor: amikor Esme valami igazán szörnyűséges dolgot követett el. Általában azonban minden mozdulatát kecsesség és teljes önuralom jellemezte. Most viszont a feje tetején díszelgő hajfonatok kissé oldalra csúsztak, halványkék szeme szikrát szórt, és egyébként sápadt arca rózsaszín lett a dühtől és a keserűségtől. Esme mégis úgy érezte, muszáj rámutatnia, hogy az első férje halála egyáltalán nem lényegtelen a kérdést illetően. – Ez azért kissé kíméletlen – kezdte óvatosan. – Hiszen Miles sokkal szívesebben lenne életben, mint… Helene pillantása azon nyomban beléfojtotta a szót. – Ezt tartogasd a varrókörnek – csapott le rá. – Miles halála mindössze annyit jelentett neked, hogy többé nem kényszerültél rá, hogy vele élj. A varrókör említése fájó pontot érintett. Esme csupán igen rövid ideig nyert betekintést a tiszteletre méltó özvegyi létbe, mielőtt botrányos házasságot kötött volna második férjével. Ezután a kör erényes vezetője eltanácsolta őt, mondván: nem bánik jól a tűvel. – Lehet, hogy Miles és én nem illettünk egymáshoz, de ez még nem jelenti azt, hogy nem kedveltem magát a házasságot. Végül is hozzámentem Sebastianhoz, és boldogan élünk együtt. – Ugyan már! – felelte Helene türelmetlenül. – Hát nem beszélhetünk őszintén legalább magunk között? A férfi az emberi faj egy szörnyűséges aberrációja: önző, undorító, és csak az élvezetet hajszolja. Lehet, hogy Carola el van ájulva Truppy egyébként vitatható horgásztehetségétől vagy egyéb állítólagos képességeitől, de vajon meddig tart ez? Eljön a nap, amikor rájön, ő is csak olyan, mint a többi. – Nahát, Helene, nem tudtam, hogy így érzel – kiáltott fel Esme. – Mégis mit kedveltél Milesban, ha azt gondolod, hogy a világon minden férfi önző disznó? – Miles bármit megadott volna neked, amit csak kérsz. Tiszteletben tartotta a házastársi fogadalmat. Gyereket akartál, hát megadta neked.

ELOISA JAMES


Azt akartad, hogy elhagyja a házat, hát távozott. És soha többé nem zaklatott, igaz? – Igaz – felelte Esme. – Ugyanakkor… Helene felállt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Miles és Rees ég és a föld! Rees évekkel ezelőtt kidobott a házunkból, azóta egyetlen udvarias szava sem volt hozzám, és egész London tisztában van vele, milyen mélyre süllyedt a mocsokban! Esme ezzel kénytelen volt egyetérteni. – Miles szeretőt tartott – vetette közbe. – Az egy visszafogott, tisztességes kapcsolat volt – mondta Helene. – Mindkét fél józanul viselkedett. Lady Childe minden kétséget kizáróan úrinő, és bár távol áll tőlem, hogy bármilyen házasságon kívüli viszonyt szentesítsek, az ő afférjuk sokkal elfogadhatóbb volt annál, hogy valaki egy nőt szed fel az utcán, és befekteti őt a felesége ágyába. Ha még egy ember a tudomásomra hozza, mennyire együtt érez velem férjem erkölcstelen viselkedése miatt, hát én sikítani fogok! Esme megkönnyebbült, amikor Slope tálcával a kezében a szobába lépett. A komornyiknak látszólag nem tűnt fel Helene feldúlt ábrázata, persze eléggé megfizették ahhoz, hogy ne vegyen észre efféléket. A ház úrnője még abban az időben fogadta fel, amikor Londonban mindenki róla, mármint Esméről pletykálkodott, és amikor mindent elkövetett annak érdekében, hogy méltó legyen a rossz hírű Esme névhez. – Kitalálunk valamit, Helene – kezdte vigasztalón, miközben kitöltötte a teát. – Egyvalami biztos, Rees sokkal könnyebben egyezne bele a válásba, ha szeretőt tartanál. Különben hogyan perelhetne be házasságtörésért? Hisz neked van a legjobb híred egész Londonban. Ha válni akarsz, először ezen kell változtatnunk. – Ez nem fog menni – felelte Helene unottan. – Tudom, hogy kedvedre való az efféle pikáns helyzetek megrendezése, de én aligha tudnék egy férfit az ágyamba csalogatni. Az egyetlen, aki némi érdeklődést mutatott irántam, Fairfax-Lacy volt. Azután abból sem lett semmi, elvette Beát, aki valószínűleg már állapotos is. Helene az ablaknál állt, háttal a szoba felé, de barátnője biztos volt benne, hogy nem a kilátást csodálja.

ELOISA JAMES


– Bíznod kell bennem – mondta Esme, és igyekezett határozottnak tűnni. – Hát nem én intéztem el, hogy Carola ágyba csalja a férjét? Nem beszélve Henriettáról és Darbyról! – Úgy beszélsz, mint egy közönséges kerítőnő – mondta Helene anélkül, hogy hátrafordult volna. – Egyáltalán nem! – De igen. Esme összeszorította az ajkait. Általában úgy tartotta, hogy síró hölgyekkel előzékenyen kell bánni, ám ha a szükség úgy hozta, hajlandó volt megszegni ezt az illemszabályt. Helene megfordult, és minden ok nélkül a szoba túlsó felébe sétált. – Nem kívánok részt venni a képtelen kis játékaidban. Azt hiszed, hogy mindent és mindenkit irányíthatsz csak azért, mert szép vagy, és mindig megkaptad, amit akartál? – Én? Hogy én megkaptam, amit akartam? – Esme ezennel felmentette magát az illemszabály betartása alól. – Te vagy az, aki szerelemből ment férjhez, emlékszel? Igaz, rossz vásárt csináltál. De te legalább magad választottál férjet! Engem egy olyan férfihoz adtak, akivel azt megelőzőleg egy alkalommal táncoltam, és mindössze öt szót váltottam. Egy kövér, kopaszodó emberhez, aki lehet, hogy kedves volt, de távolról sem hasonlított egy fiatal lány romantikus férfiideáljára. Amikor megszöktél Reesszel, biztosra vetted, hogy szerelmes vagy, emlékszel? – Kit érdekel, milyen körülmények között mentünk férjhez? – felelte Helene hasonló vehemenciával. – Őrült voltam, hogy megszöktem Reesszel, és megaláztatással fizettem a hibámért! Te viszont a saját utadat jártad, és annyi szeretőt tarthattál, amennyit csak akartál, miközben Miles miatt soha nem kellett aggódnod. És amikor hirtelen hóbortból úgy döntöttél, hogy gyereket akarsz, ő azonnal a rendelkezésedre állt… Nem beszélve Sebastian Bonnington hozzájárulásáról! Esme fel sem tudta idézni, mikor volt életében annyira dühös, mint most. Felpattant, és a mutatóujjával a barátnője felé bökdösött. – Ne merészeld azt mondani, hogy hirtelen hóbortból akartam csak gyereket! Ne merészelj ilyet mondani! Nagyon is akartam Williamet. ELOISA JAMES


Máskülönben soha nem csaltam volna Milest az ágyamba, különösen, miután ódákat zengett Lady Childe-ról, élete nagy szerelméről. Soha nem tettem volna ilyet! Helene hunyorogva nézett rá. – Én bármilyen megaláztatásra hajlandó lennék, csak hogy gyermekem lehessen… Bármire! És te még amiatt merészelsz panaszkodni, hogy Miles jobban szerette Lady Childe-ot, mint téged? Hiszen még a kibékülésetek előtti estén is hűtlen voltál hozzá! Kilenc hónapig azt sem tudtad, kinek a gyerekét hordod a szíved alatt, emlékszel? Esme vett egy mély levegőt. Helene-nel hosszú évek óta barátok voltak. Ám minden barátság véget ér egyszer. – Nem látom értelmét, hogy tovább hallgassam, hogyan vélekedsz a viselkedésemről – mondta. – Tökéletesen világossá tetted, milyen véleménnyel vagy rólam. – Tajtékzó haragból jeges hűvösségre váltott. – Kérlek, ne késlekedj elfogyasztani a teádat. Megfájdult a fejem, azt hiszem, jobb lesz, ha visszavonulok a szobámba. – Nem úgy gondoltam… – mondta Helene, de Esme félbeszakította. – De igenis úgy gondoltad! És világos, hogy régóta így vélekedsz. örülök, hogy ilyen egyértelműen fejezted ki magad. Most legalább mindketten tudjuk, hányadán állunk. – Nem – mondta Helene határozottan. Megkerülte Esmét, majd ismét leült. – Nem megyek el! – Ebben az esetben én távozom – felelte az asszony, és elindult az ajtó felé. – Sajnálom, ha megbántottalak. Esme megállt egy pillanatra, és visszafordult. – Én is sajnálom, de itt most nem megbocsátásról van szó, nem igaz? – Mit mondtam, ami annyira borzalmas? – Helene egyenesen barátnője szemébe nézett. – Az egyik dolog, amit mindig is szerettem benned, hogy soha nem hazudsz magadnak. Soha nem titkoltad előttem, hogy ágyba bújtál Sebastian Bonningtonnal egy nappal azelőtt, hogy a férjeddel kibékültetek, és ezért először nem tudtad, hogy ki William apja. Akkor miért bánt téged az, ha most ugyanezt az én számból hallod? ELOISA JAMES


– Azt állítottad, hogy puszta hóbort volt csupán, hogy gyereket akartam – felelte Esme, és úgy érezte, mintha Helene kirántaná a lába alól a talajt. Egy pillanattal ezelőtt még dühös volt rá, teljesen jogosan, most pedig… – Nem kellett volna ezt mondanom – felelte a grófnő remegő hangon. – Csak azért tettem, mert olyan kétségbeesetten vágyom arra, hogy anya lehessek, már évek óta. Biztos vagyok benne, hogy soha senki nem akart még annyira gyereket, amennyire én. A féltékenység beszélt belőlem. Sajnálom. Te vagy a legjobb barátnőm, és ha most eltaszítasz magadtól, akár a folyóba is vethetem magam, hiszen… hiszen… – Ó, az isten szerelmére! – Esme visszasétált a szobába, és leült a barátnője mellé. – Rendben, megbocsátok, te csípős nyelvű vipera! – mondta, és átkarolta Helene-t. – Rees mindig azt mondta, hogy ördögien lobbanékony vagyok – felelte Godwin grófnő, arcán tétova mosollyal. – Lobbanékony? Hiszen évek óta barátok vagyunk, és hihetetlenül nyugodt természetű nőnek ismertelek meg – mondta Esme őszinte meglepődéssel. – Muszáj uralkodnom magamon, máskülönben igazi boszorkánnyá változom. Rees nem tudott együtt élni velem. Egyszer a fejéhez vágtam az ágytálat. – Mit csináltál? – A fejére borítottam az ágytálat. – Jóságos ég! – mondta Esme némi csodálattal. – Feltételezem, hogy… használatban volt. – Ágytálat tart a nappaliban, hogy ha hirtelen rátörne a szükség, ne kelljen a mellékhelyiségig mennie – felelte Helene erőtlenül. Esme megborzongott. – Ez felháborító! Rees azt kapta, amit megérdemelt. – Úgyhogy próbálok uralkodni magamon. Másképp rendszeresen tányérokat vágnék az emberek fejéhez. – Köszönöm, hogy figyelmeztetsz – felelte Esme viccelődve, és a citromos pitét az asztal túlsó felére tolta.

ELOISA JAMES


– Nem hozzád. Kétlem azonban, hogy együtt tudnék élni egy férfival életem jelen szakaszában. Huszonhét éves vagyok. Nem hiszem, hogy el tudnám viselni a gusztustalan szokásaikat. – Sebastiannak nincsenek gusztustalan szokásai. Akkor én most vénasszony vagyok? Betöltöttem a huszonnyolcat. Azt akarod mondani, hogy túl öreg vagyok ahhoz, hogy együtt éljek egy férfival? Vagy, hogy már senki nem vonzódik hozzám, mert nem vagyok fiatal? – Ne beszélj ostobaságokat! Te mindig is elragadó leszel. Gondolom, most, hogy gyermeket szültél, a férfiak még vonzóbbnak találják az alakod. – Neked elment az eszed! – felelte Esme. – Tudom jól, hogy kissé molett vagyok. – Én pedig olyan vagyok, mint egy deszka, lapos és száraz. Te azonban még inkább kigömbölyödtél, mint azelőtt. – Ugyan már! Ha gömbölyödik a testem, csak egyre terebélyesebb lesz. Helene újra felállt, és az ablakhoz sétált, miközben szorosan maga köré fonta a karját. – Valamit tennem kell. Ez nem mehet így tovább – mondta. Hangjából olyan végtelen elkeseredés áradt, hogy Esme szíve majd megszakadt érte. A napfény megvilágította fehér vattacukorként csillogó haját. – Nem bírom elviselni ezt az életet tovább, Esme. Figyelmeztetlek, hogy akkora botrányt készülök kavarni, amilyet Rees az ízléstelen kis énekesnőcskéjével és az orosz társulatával sem tudott soha. És az ő hibája lesz, ezé az utolsó, aljas gazemberé. Esme pislogott. – Mit vettél a fejedbe? – kérdezte óvatosan. – Ülj le, Helene. – Gyereket fogok szülni – felelte az asszony megfeszített állkapoccsal, amitől úgy festett, mint egy norvég istennő. – Gyereket fogok szülni, akár elválik tőlem Rees, akár nem. Hónapok óta másra sem gondolok. – Biztos vagy benne, hogy Rees nem… – Teljes mértékben – vágott közbe Helene. – Többször beszéltem már vele a válásról. Miért gondolná meg magát? Kényelmesen

ELOISA JAMES


berendezkedett a kis nőcskéjével. A férjem nem az a fajta ember, aki törődik az etikettel, különösen nem a házasságot érintő kérdésekben. – Igazad lehet, de… – Esme, két választásom van: vagy lassan felőrlődöm abban, hogy könyörgöm Reesnek, hogy váljon el tőlem, erre ő soha nem lesz hajlandó, vagy egyszerűen csak megszülöm a gyereket, akire annyira vágyom, és utánam az özönvíz. – Szörnyű botrány lesz belőle – figyelmeztette Esme. – Nem érdekel. Komolyan mondom, hogy nem érdekel. Esme mélyet sóhajtott, majd bólintott. – Ebben az esetben elfelejtjük az egész válásdolgot, és egyszerűen csak találunk egy szabad férfit, aki vállalkozik az apa szerepére. – Gondolatai máris a feladat megoldásán jártak. – Neville Charltonnak csodaszép a haja. Vagy ott van Lord Brooks. Gyönyörű római orra van. – Nem szeretném, ha gyermekem apja olyan ember lenne, akinek a keresztneve Busick – felelte Helene keserűen. – Kiváló meglátás – helyeselt Esme. – Akkor egyszerűen csak azokra koncentrálunk, akiknek mind a megjelenése, mind a neve imponáló a számodra, és kész. Helene a fejét rázta, de nem szólt semmit, így Esme tovább fecsegett. – Lord Bellamynak nagyon széles a válla. Mit gondolsz róla? És fekete a haja. Készítek egy listát. Az isten szerelmére, hát nem olyan nagy ördöngösség, hogy az embernek gyereke legyen. Nekem mindössze egyetlen éjszakámba került. Rees nem fog kitagadni, ha már egyszer teherbe estél. Mégiscsak rendes ember. Helene felhorkant. – Rendes? Rees? – Mindegy is, túl lusta ahhoz, hogy kitagadjon – helyesbített Esme. – Valamilyen oknál fogva tönkre akarja tenni az életem – mondta Helene határozottan. – Ez az egyetlen magyarázat a velem szembeni viselkedésére. – De nem zsugori alak. Anglia egyik leggazdagabb embere, és biztosan nem hagyja majd, hogy te és a gyermek éhezzetek.

ELOISA JAMES


– A nagyobb probléma az, hogy kell valaki, aki vállalja az apaságot. Vagyis aki hajlandó velem… – mondta Helene feldagadt, vörös szemmel és a sírástól foltos arccal. – Hát, most nem vagy a legjobb formádban, de… – mondta Esme vigasztalón. Helene megpaskolta a mellkasát. – Esme, itt nincs semmi! – mondta, majd a barátnője felé intett. – Nézz magadra, majd rám! Afelől semmi kétség nem volt, hogy ebből a versenyből Esme kerül ki győztesen. Helene szorosan gombolt ruhát viselt, ami erőteljesen hangsúlyozta épphogy csak gömbölyödő, lapos mellét. – Ismerd el! – követelőzött. – Tizennégy éves korod óta nem néztél így ki. – Inkább tizenkettő – vallotta be Esme. – Az igazi úriemberek azonban nem csak a telt keblekhez vonzódnak. – Szeretik a gömbölyded formákat. Nem akarom magam illúziókba ringatni. A testem nem formás. Nem tudok úgy flörtölni, ahogy te szoktál, mint aki… – Mint aki mi? – kérdezte Esme harciasan. – Ó, hisz tudod, Esme. Mintha ígérgetnél nekik mindenfélét. Én ezt nem tudom megtenni. Ha emlékeim nem csalnak, attól is irtóztam, hogy Reesszel ágyba bújjak. Aligha tudok úgy nézni egy férfira, mintha hajlandó lennék rá, hogy önszántamból ilyesmit tegyek. Esme az ajkába harapott. Világos hát, hogy Helene nem lelte örömét a házaséletben. – Vágyakozást kell színlelned – közölte nyersen. – Hiszen a férfiaknak a telt kebleknél sokkal többet számít, ha azt érzik, hogy kívánatosak egy nő számára. – Azt sem tudom, hogy csináljam. Stephen Fairfax-Lacy sem dőlt be nekem néhány percnél tovább. Hamar rájött, hogy valójában nem akarok továbblépni a kapcsolatunkban. – Ezen majd még később dolgozunk – ígérte meg Esme. – Ha jól csinálod, könnyedén elhitetheted a férfival, hogy egy Adonisz – mondta, majd alaposan végigmérte a barátnőjét. – Először is új ruhára lesz szükséged. ELOISA JAMES


Godwin grófnő szája sarkában halovány mosoly jelent meg. – Hiába öltöztetsz fel a legújabb divat szerint, azzal még egyetlen férfit sem veszel rá, hogy összefeküdjön velem. – Ez badarság! Hiszen elbűvölő vagy, drágám. Rengeteg nő örülne, ha olyan haja lenne, mint neked, nem beszélve a helyes arcodról. Egyszerűen csak hírül kell adnunk, hogy készen állsz rá, hogy bensőséges viszonyt alakíts ki valakivel. Sajnos a férfiak elég lassúak és ostobák ezen a téren, és csak olyan egyértelmű jelekben bíznak, mint például az öltözködés. Helene nagyot sóhajtott, és elkezdte összerendezni a hajtincseit. – Akár egy táblát is rakhatnék a nyakamba: „Ma éjjel szabad vagyok. Itt tessék érdeklődni.”

Negyedik fejezet Madárhang és trombitaszó Rothsfeld Square 15.

Alina McKenna unatkozott. Istenem, ki hitte volna, hogy egy kurtizán élete ennyire sivár? Egyre többször érezte, bármit megadna azért, hogy visszatérhessen az operaház zajos forgatagába, ahol az urak mindig tömött sorokban gyülekeztek a színpad bejáratánál, csak azért, hogy egy pillantást vethessenek rá. Persze nem volt primadonna, nem kapott annyi figyelmet, mint a főszereplők, de akkor is… Könnyek szöktek a szemébe, ahogy visszaemlékezett Hervey Bittle-re, aki, miután megajándékozta egy pár vörös kesztyűvel, sétakocsikázni vitte a Hyde Parkba. Elszomorodott, ha arra gondolt, többé nem viselhet efféle holmit. Hasonlóan érzett az egész életével kapcsolatban. Természetesen miután Godwin gróf kifejezte az iránta való érdeklődését, Hervey Bittle-nek többé nem volt esélye. A többi lány majd belehalt az ELOISA JAMES


irigységbe. Különösen, amikor Rees magával vitte Linát hatalmas rezidenciájára, és közölte vele, bármilyen ruhát megkaphat, amilyet csak kíván, mindaddig, amíg akkor énekel neki, amikor ő úgy kívánja. És természetesen, ha az ágyát is hajlandó megosztani vele. Lina eltűnődött ezen néhány pillanatig. Nem Rees volt az első úriember az életében, bár az kétséges, hogy Hugh Sutherlandet, akivel annak idején Skóciában találkozott, úriembernek lehetett-e nevezni egyáltalán. Valószínűleg nem. Egy hentes fia volt, gyerekkorában az emberek Tehénnek szólították. Hugh azonban jóképű fiatalemberré cseperedett, olyannyira, hogy megakadt rajta a helyi lelkész lányának a szeme. A lány, aki majd beleőrült az unalomba, csak arra vágyott, hogy egy nap fogja csodás énekhangját, és a fiatalemberrel együtt a városba szökjön. Nos, Hugh már a távoli múlté. Linának felesleges volt azon tűnődnie, most mit gondolhat róla az apja. Bizonyos, hogy minden este imádkozik a lelki üdvéért anélkül, hogy tudná, milyen elegáns nővé lett. A lány összeszorította az ajkait. Nem szeretett arra gondolni, hogy anyja esetleg bánkódik miatta, de hát ilyen volt az élet. Nem arra született, hogy egy sivár parókián tengesse a mindennapjait. Körülnézett a hálószobájában. Egyetlen dolog volt a világon, amely képes volt elűzni az unalmát: amikor lakberendezőket fogadott fel. Lehet, hogy itt az ideje ismét újradekorálni a szobáját. Hálószobája jelenleg tetőtől talpig halvány, damasztrózsaszín selyembe volt öltöztetve. Mégse, inkább még egy hónapig így hagyja, gondolta magában. Leült az öltözködő-asztalhoz. Ez volt az egyetlen berendezési tárgy, amely még abból az időből maradt meg, amikor Rees felesége itt lakott. Végigsimította a hajkefét a már egyébként is ragyogóan sima haján. Végtelenül üresnek érezte az életét. Rees többnyire esténként komponált, ezért nem volt ideje eljárni otthonról se koncertre, se bálokba, de még a Vauxhallba sem. Utoljára hónapokkal ezelőtt vitte el őt valahova. Lina az operába sem mehetett vissza, hogy a többi lánnyal beszélgessen, hiszen szégyellte, hogy mindenki által irigyelt körülmények között él. Pedig hiányzott neki az opera, ó, mennyire hiányzott! Azok a bensőséges beszélgetések, hogy kinek van olyan ELOISA JAMES


harisnyája, amin még nem szaladt fel a szem, ki veszítette el a harisnyakötőjét egy sötét éjjelen, vajon ki kapja meg a szerepet… Lina tekintete elsötétült. Az az átkozott Rees elrabolta őt onnan. Egyszerűen csak fogta, és kikísérte az ajtón. A gróf természetesen most is a társalgóban ült. Lina a szobába sétált, és undorodva lépkedett a földön heverő papírlapok között. Úgy érezte, mintha szemét borította utcán járkálna. Rees még női ruhába is szívesebben öltözött volna, semmint hogy hagyja, hogy akár egyetlen papírlap is eltűnjön a házból. Lina felnevetett, ahogy elképzelte a grófot alsószoknyában, mire a férfi felpillantott. – Lina – mondta a maga hirtelen stílusában. – Kérlek, énekeld el nekem ezt a mondatot! – Ez a szöveg? – kérdezte a lány barátságtalanul. – Áthaladok a harmat borította zöld mezőkön. Mégis mit képzel Fen? Harmat borította zöld mezők? Ezt szinte képtelenség elénekelni. – Nem érdekel az átkozott szöveg és az, hogy te mit gondolsz róluk – felelte Rees türelmetlenül. – Csak énekeld el a második oldal végéig. – A dallam sem tetszik – folytatta Lina némi kárörömmel a hangjában. – Borzalmas, ahogy a végén alacsonyabb regiszterbe vált. Mintha egy himnuszt kellene elénekelnem. Rees szája megfeszült. – Nekem kifejezetten az a rész tetszik. Lina már majdnem elkezdett gúnyolódni, amikor rájött, hogy vásárolni akar. Ezért inkább finoman a férfi vállának dőlt. – Talán túl gyorsan énekeltem. Megpróbálom újra. Ezúttal mindent beleadott, és ez nem volt kevés, hiszen a hangja Francesca Cuzzoniéval vetekedett, akit az elmúlt évszázad legjobb operahangjának tartottak. A lány maga is úgy hitte, hogy minden unalmas, régi dallamot képes a hangjával megszépíteni. Szerencsére a gróf ezúttal elégedettebbnek tűnt. – Ez nagyon szép. Az előbb tévedtem – súgta Lina a férfi fülébe. – Rees, szeretném, ha elkísérnél Madame Rocque francia nőiruhaszalonjába a Bond Streetre. Rees elhúzódott a csókja elől, és tovább jegyzetelt.

ELOISA JAMES


– Bármit megteszek, amire kérsz… este – suttogta Lina dorombolva, és ismét a férfihoz dörgölőzött. A gróf ezúttal egy kicsit arrébb lökte. – Lina, az isten szerelmére, dolgozom! Menj, és gyakorold a kis trükkjeidet valaki máson. A lány szúrós tekintettel nézett rá. Egész Londonban Madame Rocque készítette a legcsodálatosabb női ruhákat, de Lina bosszúságára, ha Godwin gróf nélkül látogatott el a szalonba, úgy bántak vele, mint egy rakás szeméttel. – Ha visszajöttünk, eléneklem neked a teljes áriát – folytatta, de már nem vette a fáradságot, hogy doromboljon is hozzá. Rees egyébként is ritkán látogatta meg a hálószobájában. Most, hogy belegondolt, már hónapok óta nem járt nála. A gróf teljesítménye ezen a téren egyébként sem volt olyan kiemelkedő, hogy Lina álmatlan éjszakákon át sóvárgott volna utána. Rees nem válaszolt, csak tovább írt. – Háromszor – folytatta Lina. – Eléneklem neked ezt a… – elharapta az ostoba szót. – Háromszor eléneklem neked ezt a csodálatos, új áriát, Rees. A gróf ellökte magát a zongorától, felpattant, és gúnyos tekintetet vetett a lányra. – Mivel egyértelmű, hogy addig nem hagysz dolgozni, amíg nem kapod meg, amit akarsz, akár el is mehetünk. Idehívtad a kocsit? – Mégis hogy tettem volna? Leke nincs sehol – felelte Lina. Reesnek nagy nehézséget okozott, hogy szolgálókat tartson. A komornyik, Leke volt a személyzet egyetlen tagja, aki még itt maradt a háznál, ő azonban a saját ritmusában dolgozott, és gyakran nem volt elérhető. – A fenébe is! – mondta Rees elegánsan, és elindult az ajtó felé. Lina megállt egy pillanatra, és egy finom mozdulattal, épp csak az ujja hegyével lesodorta a kottát a zongoráról, amely halkan a lába körül tornyosuló szemétkupacra szállt. – Jövök, drágám! – mondta csilingelő hangon, és hozzáadott még egy trillát, hogy megörvendeztesse a férfit.

ELOISA JAMES


Lina megismerkedésük után hamar rájött, hogy külseje és ruházata nem sokat jelent Rees Godwin számára. Buja teste és szuggesztív pillantásai, amelyektől Hervey Bittle-nek a szava is elakadt, egyáltalán nem hozták lázba a grófot. Lina kénytelen volt elfogadni, hogy apácaélet vár rá a grófnői hálószobában. Rees valójában Lina hangját szöktette meg az operaházból, csak a hangját akarta a házába hozni. Milyen bolond is volt, amikor annyira belehabarodott a férfiba, hogy mindezt nem vett észre! Ó, igen. A skótokra jellemző gyakorlatiasság hamar ráébresztette, hogy néhány taktus vagy sor eléneklése még mindig ezerszer jobb, mint folyamatosan egy férfi rendelkezésére állni a hálószobában. Nem mintha Rees olyan világszám lett volna az ágyban. Az kétségtelen, hogy szép teste volt. Az együttléteik azonban inkább csak arról szóltak, hogy ide rakom, oda rakom, azután mindenki mehet a maga dolgára. Lina megborzongott, majd miután kicsit mélyebbre nyomkodta a librettót a papírkupacban, követte Reest az előcsarnokba.

Madame Rocque szalonja a Bond Street tizenkettőben működött. Lina számára az üzlet a pénz és az elegancia fellegvára volt. Mielőtt belépett, vett egy mély levegőt. Semmit nem szeretett jobban annál a finom illatnál, amely átjárta az efféle, selyemmel borított helyiségeket. A drága szatén és a francia parfümök illata keveredett benn; az előkelő hölgyek illata, akik naponta négyszer-ötször átöltöztek itt, és gond nélkül megrendeltek három új, a ruhájukhoz illő kalapot vagy akár a kedvenc kalapjukhoz illő két új ruhát. Az előtér kialakítása egy női budoárhoz volt hasonlatos, és egy sáfrányszínű, selyemfodrokkal díszített öltözködőasztal állt benne. A falakat ugyanilyen édes-sárga selyemanyag borította. Az egyik oldalon, egy szék hátán elegáns női ruha lógott, mintha csak arra várna, hogy egy különleges szépség keringő léptekkel a szobába libbenjen, és magára öltse. Madame Rocque találmánya volt, hogy a legújabb ruhamodelljeit előre elkészítette, hogy a hölgyek már azelőtt láthassák, még mielőtt megrendelik őket.

ELOISA JAMES


Rees igencsak elütött ettől a túláradóan feminin környezettől. A lehető legborzalmasabb formáját hozta: egyébként is túl hosszú haja kócosan kilógott a szalagból, amivel összefogta. Nem beszélve mogorva arckifejezéséről. Ugyanakkor Madame Rocque-nak a rangon kívül semmi egyéb nem számított. Természetesen a grófot és a vele együtt érkező Linát maga tessékelte a belső szobába abban a pillanatban, hogy az üzletbe léptek. Korábban Lina megalázó bánásmódban részesült itt, amikor több mint fél órát kellett várakoznia az előtérben. A madame úgy ugrándozott Rees körül, mint egy ideges kis veréb, aki egy héjának próbál udvarolni. Ha nem lett volna annyira ostoba, észrevette volna, hogy ezzel a csiviteléssel csak bosszantja a grófot, gondolta magában Lina. A férfi úgy viselkedett, mint egy gyerek, akinek azt mondták, hogy várnia kell, amíg megkapja a vacsoráját. A madame kénytelen volt Linát is üdvözölni. Világos volt, hogy igyekszik megtalálni az egyensúlyt a benne viaskodó két ellentétes vágy között: egyrészről, hogy elnyerje a gróf kegyeit, valamint hogy világosan tudtára adja Linának: nem szívesen látott vendég. Lina ezt el tudta fogadni. Vannak más női szabók, akik Godwin gróf tetemes vagyonát figyelembe véve kiugranának a bőrükből örömükben, ha ők öltöztethetnék a szeretőjét. Lina meglátása szerint, ha már Reesszel kellett élnie, a legjobbat érdemelte, ami számára azt jelentette, hogy oda járt vásárolni, ahová az előkelő hölgyek is. Így aztán fogta magát, leült egy magas, zöld selyemkárpitos székre, és tudomást sem vett róla, a madame hogyan udvarolja körbe Reest. Lehet, hogy ezzel a zöld színnel kellene kidekorálnia a szobáját? Olyan lenne, mint a tavasz első lehelete az apja parókiája mögötti erdőben. Lina keresztbe tette a lábát, és finoman tekergetni kezdte a bokáját. Hajlandó volt kivárni a sorát. Amint Madame Rocque elhagyta az öltözőszobát, Rees fogott egy darab papírlapot, és folytatta a komponálást anélkül, hogy egy szót is szólt volna a lányhoz. Lina megállapította, hogy az üzlet meglehetősen gyenge konstrukció. Még a zöld selyemanyagok sem tudták elejét venni annak, hogy a szomszédos öltözőszobákból minden szó áthallatsszon. A

ELOISA JAMES


mellettük lévő helyiségben például két hölgy igen érdekfeszítő beszélgetést folytatott. – A férfiak szeretik a fedetlen női kebel látványát – mondta egy hölgy olyan telt, rekedtes hangon, ami Lina szerint a színpadon is megállta volna a helyét. Csábítóan telt, kontraalt orgánum volt. A férfiak bizonyára imádták hallgatni, a színpadon pedig egy vagyont kereshetett volna vele. A másik nőnek magasabb hangja volt, amolyan csilingelő fajta. Tulajdonképpen Lináéhoz hasonlított, szoprán lehetett. Ez a hölgy nem értett egyet a barátnőjével, ami ostobaság volt. Lina teljes mértékben osztozott az alt hölgy véleményében. Ha egy férfi meglát egy formás női keblet, azonnal elveszti az eszét. Egy pillantást vetett Reedre. A gróf kivétel volt e szabály alól. Ha most fogná magát, és a csípőjéig letolná a ruháját, a férfi valószínűleg észre sem venné, gondolta magában Lina keserűen. Rees soha nem mutatott különösebb érdeklődést a melle iránt, még az első néhány hétben sem, amikor pedig rendkívül figyelmes volt hozzá. Az ágyban pedig, nos, Lina akár félholt is lehetett volna, amennyit a férfi törődött vele. A lánynak azonban már nagy gyakorlata volt abban, hogy elterelje a gondolatait a nyomasztó kérdésekről, ezért inkább tovább hallgatózott. Az alt nő hirtelen felcsattant. – Mégis hogy akarod felhívni magadra a férfiak figyelmét, ha úgy öltözködsz, mint egy puritán? A szoprán nő bizonyára férjet keresett magának. Valószínűleg épp túl lehetett az özvegyi gyászon, mivel a hangja túl érettnek tűnt ahhoz, hogy elsőbálozó legyen. Ebben a pillanatban Madame Rocque lépett be csivitelve a hölgyek szobájába – aha, tehát ott bujkált! –, és Lina selyemanyagok finom suhogását hallotta. Világosan kiderült, hogy a döntéseket a mélyebb hangú hölgy hozza. – Ezt fogjuk megpróbálni – mondta határozott, hűvös eleganciával. Lina megjegyezte magának ezt a hanghordozást. Amikor a madamemal beszélt, nehezen tudta megállni, hogy ne védekező hangnemet üssön meg.

ELOISA JAMES


A szomszédos helyiségből ismét susogó hang volt hallható. Valószínűleg felhúzták a ruhát a szoprán hölgyre, legalábbis Lina így értelmezte az átszűrődő neszeket, majd az alt hölgy és a madame búgón dicsérni kezdték a látványt. A szoprán hölgy azonban határozottan véget vetett ennek. – Úgy festek, mint egy héj nélküli narancs – jelentette ki. – Már megbocsásson, madame, de ez a sárga igen furcsa árnyalat. A madame bizonyára a hölgyre az egyik legújabb modelljét adta, amelynek hátul mély, elöl pedig még mélyebb kivágása volt, és a vállat teljesen fedetlenül hagyta. Természetesen Lina maga is vágyott ilyen ruhára, amióta csak olvasott róla a népszerű divatlapban, Az ízléses dámában. Az alt hang mindent megtett, hogy meggyőzze a barátnőjét. – Csodásan nézel ki… Úgy tűnt azonban, hogy a szoprán hölgy gyakorlatiasan gondolkodott. – Egyáltalán nem. Úgy nézek ki, mint egy kopasztott csirke. Semmi értelme, hogy az ember olyan ruhát viseljen, ami a mellét hangsúlyozza, kiváltképp akkor, ha nincs mit kiemelni! Linának el kellett ismernie az érvelés ésszerűségét. Nincs rosszabb látvány egy vézna női felsőtestnél. Ő maga büszke volt teltségére, még ha az unalomtól fel is szedett egy kis felesleget, de még ez is jó helyre rakódott. Visszatérve a szomszéd helyiségben zajló eseményekhez, Madame Rocque végül a szoprán hölggyel értett egyet. – Van egy másik ötletem – mondta erős francia kiejtéssel. Lina biztosra vette, hogy a madame csak mímeli ezt az akcentust. Annak idején neki is meg kellett tanulnia, miként szabaduljon meg a skót kiejtéstől, ezért pontosan tudta, milyen könnyű megjátszani az ilyesmit. Még az is lehet, hogy Madame Rocque valójában Mrs. Riddle Lower Putney-ból, gondolta a lány keserűen. Ekkor rövid csend következett. Lina hallotta, amint a madame kurtán odaszól valamit az egyik alkalmazottjának. Néhány pillanat múlva halkan kopogtak az ajtón, és egy fiatal lány lépett Lina öltözőjébe, kezében egy ruhával. Nyilván ugyanarról a ruháról volt szó, amit az ELOISA JAMES


előbb a szomszédban próbáltak, mivel ez is narancssárga volt. Lina rosszallóan nézett a lányra. Vajon hány narancssárga ruha lehet ebben az üzletben? Azt várta, hogy maga a madame szolgálja majd ki, és nem egy hebegő-habogó alkalmazott, kezében egy olyan modellel, amelyet épp most utasított vissza egy másik vevő. Azonnal vissza akarta küldeni anélkül, hogy felpróbálná. – Vedd fel ezt az átkozott holmit! – morogta Rees. – Dolgom van. Lina közelebbről is szemügyre vette a ruhát, és meggondolta magát. Csodálatos darab volt. Az alkalmazott némán elkezdte kigombolni Lina utcai kosztümjét. Eközben a madame egy másik ruhával visszatért a szomszédos helyiségbe. – Ez egy olyan darab, amit csak a legkedvesebb vendégeimnek ajánlok – mondta erőltetett francia kiejtéssel. Egy pillanatra síri csend támadt. Lina a fülét hegyezte. Lehetséges, hogy a madame még annál is merészebb ruhát mutatott a szoprán hölgynek, mint amit ő most éppen felpróbál? Mert ha így van, hát akkor ő is szeretne egyet belőle. Nem mintha ez a modell nem lett volna elragadó. Hiszen pontosan olyan volt, ahogy Az ízléses dámában leírták, és Lina elhatározta, hogy mindenképpen rendel egyet magának kankalinszínben, és talán egy másikat is lilában. De… – Erre képtelen lennék! – jelentette ki a szoprán hölgy, ám a megilletődöttség a hangjában azt súgta, nincs igaza. – Hölgyem, ha megtenné, hogy leveszi a miderét és a fűzőjét, feladnám önre a ruhát. Szerintem rendkívül elégedett lesz vele. – Hogy vegyem le a fűzőmet? Meglehetősen kényelmetlenül érezném magam nélküle – felelte a nő. – Attól tartok, nem vehetem le. Lina majdnem hangosan felnevetett. Azóta nem hordott fűzőt, hogy elhagyta Skóciát. Ismét suhogást hallott, amiből arra következtetett, hogy a selyemruhát végül a fűzőre húzták. A telt hangú hölgy megköszörülte a torkát. – Magasságos ég, Helene, te egyszerűen, te… – Tökéletes, nem igaz? – A madame rendkívül elégedett volt magával. – Látja, amikor egy hölgynek nem olyanok az adottságai, amilyeneket szeretne… – Elharapta a mondat végét. ELOISA JAMES


A szoprán hölgy bizonyára olyan lapos, akár egy sakktábla, gondolta magában Lina némi kárörömmel. – Ez a fajta viselet nagyszerűen kiegészíti az ön elegáns és kecses alakját, hölgyem. Érzéki, csábító, mégis, ahogy láthatja, semmit nem hagy fedetlenül. Az alt hang felnevetett, mézédes, feketecsokoládé-hangon, és Lina ismét megjegyezte magában: a férfiak bizonyára odáig lehetnek e kacajért. Erre még Rees sem cáfolt rá, hiszen egy pillanatra felkapta a fejét. – Ez egyszerűen csodálatos – mondta az alt hölgy. – Azt hiszem, a borostyánszínű kell neked, Helene. Az a hajadhoz is jól megy, ezenkívül nagy divat manapság. És egy másikat is rendelünk, színjátszó selyemben. Madame? Madame Rocque olyan elégedettnek tűnt, akár egy macska, aki egy tál tejre talált. – Finom, gyöngyös szegélyt javasolnék, Lady Bonnington, ha egyetért velem. Rees hirtelen olyan feszülten figyelt, mint egy terrier, aki szemben találta magát egy masztiffal. Lina kíváncsi pillantást vetett rá. – Tetszik neked ez a ruha, Rees? – kérdezte, és megperdült a gróf előtt. Fából kellett lennie a férfinak, akinek nem vonná magára a figyelmét, ahogy Lina melle szinte kibuggyant a gyűrött szaténszalag fölött, amely aztán átívelt a vállán. A gróf azonban észre sem vette. – Hiszen ez a feleségem a szomszéd szobában, az isten szerelmére. A feleségem! Esme Rawlingsszal van, akit most már Esme Bonningtonnak hívnak. Jézusom! – Tessék? – kérdezte Lina, de alig figyelt arra, amit a gróf mond. Valószínűleg fehérben kéri majd a ruhát, fekete szegéllyel, így aztán a férfiak szeme ösztönösen a fekete szalagra téved, amely még inkább hangsúlyozza a mellét. Mosolygott, és ismét perdült egyet a tükör előtt. – A feleségem van a szomszéd szobában! – mondta suttogva Rees. – Fogd a bundádat, és menjünk innen.

ELOISA JAMES


Lina ezúttal felfogta a hallottakat. Ez csodálatos! Majd megveszett a kíváncsiságtól, hogy megtudjon valamit Rees feleségéről. Az újságok soha semmit nem írtak az öltözködéséről. Ha Lina lett volna Godwin grófnő, bizonyos, hogy a sajtó minden kosztümjéről részletesen írt volna. Szándékosan felemelte hát a hangját, hiszen tisztában volt vele, hogy olyan erő van benne, amely a színházban még az utolsó sorokban is tisztán hallatszik. – Miért, Rees, drágám? Mire ez a nagy sietség? Csak nem akarsz máris hazamenni? A gróf olyan lesújtó tekintettel nézett rá, hogy ha a lány nem lett volna olyan vakmerő, akár egy oroszlán, talán meg is ijedt volna tőle. Ám rég megtanulta már, hogy Rees hangosabban ugat, mint amekkorát harap. A szomszéd szobában síri csend támadt, egyetlen pisszenést sem lehetett hallani. – Én még nem akarok hazamenni – folytatta Lina. – Ez a ruha…! Bár ez a sárga nagyon furcsa árnyalat, azért igazán csábító darab, nem igaz, drágám? Vagy esetleg… – folytatta Lina provokatív, incselkedő hangon – ez az elragadó felsőrész az, ami miatt hirtelen haza akarsz indulni, Rees? Hisz kora délután van! – mondta, és pimaszul felkacagott. Rees arca ronda, sötétvörös színbe váltott, és Lina úgy látta, mindjárt felrobban. A szomszédban továbbra is síri csend honolt. – Annyira boldoggá tesz ez a férfias lelkesedés, Rees – turbékolt tovább a lány. – Fogd be a szád! – mordult rá a gróf suttogva. – Persze némi konkurenciával kell majd számolnod, ha a férfiak meglátnak ebben a ruhában! – szemtelenkedett tovább Lina. Rees felállt, és elindult a lány felé. Valószínűleg eljött az idő, hogy távozzanak, de ó, micsoda élvezet volt itt lenni! Lina csaknem két éve nem szerepelt közönség előtt. Büszke léptekkel indult az ajtó felé, de nem bírta ki végszó nélkül. – Nem hiszem, Rees, drág…

ELOISA JAMES


Ebben a pillanatban egy hatalmas kéz tapadt a szájára, a gróf fogta, és átvonszolta őt az előtéren, majd az utcára érve szinte feldobta a kocsira. Alina McKenna nem szökhetett volna meg a sötét, rideg parókiáról, a hideg Skóciából, sem a haymarketi Királyi Színház huzatos folyosóiról, ha nem támaszkodhatott volna mindig figyelemre méltó intelligenciájára. Ugyanez az értelmesség súgta neki most is, hogy szó nélkül üljön a kocsiban, és eszébe ne jusson szóba hozni az utcai kosztümjét, amely Madame Rocque szalonjában maradt. Ehelyett azzal töltötte a hazafelé vezető utat, hogy figyelmesen tanulmányozta, milyen tökéletesen megmunkált az a mélysárga darab, amelyet viselt. A varrása olyan finom volt, hogy alig látszódott a selyemanyagon. Azonnal rendel belőle még egyet valamilyen mélyebb árnyalatban. Meggondolta magát a fekete-fehér színnel kapcsolatban is. Túl hivalkodónak találta. Talán jobb lesz a borostyánszínű. Hiszen a borostyán divatos szín volt mostanában, legalábbis ezt hallotta. Igazán divatos.

Ötödik fejezet Volt haj, nincs haj…

Esme gyakran gondolt arra, hogy Helene-ből mindössze egy kis szenvedély hiányzik, hogy lélegzetelállítóan gyönyörű nő legyen. Barátnője mindig nyugodt volt, mindig tökéletesen udvarias, mindig… diplomatikus. Kivéve most. – Nem tudom elhinni, hogy ugyanabban az üzletben vásárolok, ahol ez a kis ribanc – csattant fel Helene, és szeme szinte szikrákat szórt a dühtől.

ELOISA JAMES


Madame Rocque azonnal hosszas szabadkozásba kezdett, és a bocsánatukért esedezett, de Esme félbeszakította. – Lenne olyan kedves, és hozna nekünk egy csésze teát? Az majd megnyugtatja Lady Godwint. A madame hálásan távozott, és Esme folytatta: – Attól tartok, ez a véletlen egybeesés nem meglepő. Végtére is Rees szeretője nyilván dúskál a pénzben, és Londonban nincs még egy olyan divatos női szabóság, mint Madame Rocque szalonja. Helene rosszallóan nézett barátnőjére. – Talán az ilyen félvilági nőcskék számára! – Az elmúlt két évben minden báli ruhámat itt vásároltam. – A madame-nak jobban meg kellene válogatnia a klientúráját. – Helene megborzongott. – Hisz az a nő most azt a sárga ruhát viseli, amit pár perccel ezelőtt én próbáltam fel. És valószínű, hogy Rees mindent hallott, amit mondtam! – Helyes – felelte Esme határozottan. – Helyes? – kérdezte Helene szinte sikítva. – Hogy érted azt, hogy helyes? – Még az is lehet, hogy Rees is beszáll a kegyeidért folytatott versenybe. – Esme a Helene-nel szemben lévő tükörre mutatott. – Nézz magadra! Helene megfordult. – Még csak az hiányzik, hogy ez a semmirekellő megkörnyékezzen! – mondta, majd engedelmesen a tükörbe nézett. – Le kell venned a fűződet. Ez az anyag annyira finom, hogy hátul átüt rajta a midered szegélye. A ruha azonban csodálatosan áll rajtad. – Valószínűleg az összes kurtizán ezt a modellt viseli! – mondta Helene keserűen. Esme megborzongott. – Ahogy öregszel, egyre kényeskedőbb vagy, drágám. Helene viperaként támadt rá. – Ne merj kényeskedőnek nevezni, csak mert felizgattam magam, amiért a férjem szeretője gúnyt űzött belőlem és megalázott. Lady Childe mindig is tisztelettudó volt veled, amikor a férjed szeretője volt. – Helene egy székbe rogyott. – Ez a nő kinevetett engem. Hallottad, ELOISA JAMES


milyen megjegyzést tett a saját mellére? Világos, hogy Rees mindent elmondott neki a házasságunkról. Esme azzal igyekezett elfoglalni magát, hogy a retiküljében turkált. Nem akarta zavarba hozni Helene-t, de természetesen szeretett volna több részletet megtudni barátnője házaséletéről. – Mégis mit mondhatott volna? – kérdezte, és próbált érdektelennek tűnni. – Ó, hát, hogy mi… mi… – Igen? – Hálószobai titkokat! – csattant fel Helene. – Nyilván a magánügyeinkről is beszélt a szeretőjének. – Ha jól értem, intim házaséletetek nem olyan volt, amilyen lehetett volna – jegyezte meg Esme óvatosan. Helene tágra nyílt szemmel nézett barátnőjére. – Honnan tudhatnám? Amikor arról viccelődsz, hogyan csalogattad az ágyadba a férfiakat, mindig úgy érzem, mintha két külön világban élnénk. Nincs olyan épeszű nő, aki újra át akarná élni ezt. Te pedig önszántadból… – Háltam férfiakkal – fejezte be Esme vidáman a mondatot, miközben bepúderozta az orrát. – Soha nem fogom megérteni, hogy csinálod ezt – felelte Lady Godwin mély meggyőződéssel. – Én egyenesen visszataszítónak találom a dolgot. Nyilván velem van a baj. Rees szerint képtelen vagyok a női örömök élvezetére, már ha létezik egyáltalán ilyesmi. – És soha nem jutott eszedbe, hogy esetleg Reesszel volt a gond? Tapasztalatom szerint a férfiak gyakran azzal igyekeznek palástolni gyenge képességeiket, hogy az érintett hölgyet teszik felelőssé. – Nem értem, mi köze lehet mindennek a képességekhez. – Helene ezúttal felhagyott szokásos szűkszavúságával. – Egyszerűen fájt. Fájt először, és azután minden alkalommal. Szerintem Reesnek igaza van abban, hogy nem vagyok alkalmas rá. És el kell ismernem, Esme, hogy sokkal boldogabb vagyok így, hogy nem kell eleget tennem ilyen jellegű kötelezettségeknek. Nehéz elviselnem, ha egy férfi így közeledik hozzám. Tavaly például képtelen voltam intim kapcsolatot létesíteni Stephen Fairfax-Lacyvel. Nem vagyok ehhez hozzászokva. ELOISA JAMES


Esme számára világossá vált, hogy bármi is történt annak idején a Godwin-hálószobában, az jelen pillanatban helyrehozhatatlan, ezért inkább gyakorlatiasabb témák felé terelte a beszélgetést. – Mikor akarod felvenni az új ruhádat? – Ha Madame Rocque elég gyorsan meg tudja varratni, akkor már Lady Hamilton bálján viselhetem. – Az csak két hét múlva lesz. Hidd el nekem, hogy figyelembe véve, ami ma itt történt, a madame két nap alatt készen lesz a ruháddal… – Egy új keringőn dolgozom, és jól haladok vele. Nem akarom, hogy ilyen ostobaságok tereljék el a figyelmemet. – Helene felállt, és ismét a tükörhöz lépett. – Komolyan gondolod, hogy le kellene vennem a fűzőmet? – Teljesen komolyan. – És mihez kezdjek a hajammal? – Miért nem bontod ki? – Hiszen szörnyen ódivatú – felelte Helene kissé bizonytalanul. Kihúzta a hajtűket a hajából, és kibontotta a fonatait. Amikor elkészült, a feje búbjától a lábfejéig csillogó hajzuhatag vette körül. – Te jó ég! – mondta Esme ámuldozva. – Ez aztán hosszú! – Ha befonom, egész kezelhető. – Gyönyörű! – Rees imádta – mondta Helene, majd bosszúsan hunyorogni kezdett. – Azt hiszem, ez az egyetlen dolog, ami tetszett neki rajtam. Ő… – De elharapta a mondat végét. – Levágom! – Levágod? – kérdezte Esme elképedve. Helene hatalmas, gyapjas hajfonatai előkelő, nyugodt egyéniségének lényegi részét képezték. A grófnő bólintott. – Méghozzá az egészet. – Végigsimította a kezét a fényes hajtömegen. – Most. – Tessék? – A madame-nak biztosan van itt valahol egy ollója – mondta Helene, és kinyitotta az ajtót. A madame gondoskodott róla, hogy egy alkalmazott a folyosón várakozzon. – Hozz nekem egy ollót – utasította Helene a lányt, aki azonnal teljesítette a parancsot. ELOISA JAMES


– Ne! – tiltakozott Esme. – Nem tehetsz ilyesmit anélkül, hogy jól átgondoltad volna. Elküldünk egy futárt Monsieur Olivier-hez, hogy még ma délután fogadjon. Helene! Helene kikapta az ollót a lány kezéből. – Te! – intett Esme az alkalmazott felé, aki tátott szájjal nézte, amint ez a gyönyörű nő a saját hajának készül nekiesni. – Menj el Monsieur Olivier-hez a Bond Street tizenkettőbe. Könyörögj neki, hogy most azonnal jöjjön ide, és add át Lady Bonnington legszívélyesebb üdvözletét. Közöld vele, hogy egy igazi kihívás vár itt rá. Megértetted? A lány ismét távozott. Amikor Esme visszafordult barátnőjéhez, látta, amint egy hatalmas hajtincs hull a földre, és Helene már épp nekiveselkedett a következőnek. – Ó, istenem! – sóhajtozott Esme. – Te aztán semmit nem csinálsz félgőzzel, igaz? – Miért tenném? – felelte Helene. Godwin grófnő ekkor már nem egy hűvös, megközelíthetetlen skandináv királynő benyomását keltette, hanem sokkal inkább egy harcias, angol fejőlányra emlékeztetett. – Miért kellene megtartanom ezt a rengeteg hajat? Tudod, hirtelen rájöttem, hogy csak azért nem vágtam le eddig, mert egy téves érzelem által vezérelve tekintetbe vettem Rees hajam iránti csodálatát. Annak a férfinak az imádatát, aki hazavonszolta a szeretőjét, hogy fényes nappal a magáévá tegye? Rees csodálatát? Hát a pokolba Reesszel! – Helene! – Esme alig kapott levegőt. Szinte biztos volt benne, hogy a barátnője életében először ejtett ki a száján ilyen szentségtelen szavakat. – És ugyanez vonatkozik az összes férfira! – folytatta lelkesen Helene, miközben a haját igazgatta. – Hát érdekel engem, mit gondolnak a férfiak a hajamról? Egyszerűen csak egy kis hozzájárulásra van szükségem a részükről. Az együttműködésükre! – Ezzel levágta az utolsó hajtincset is, és a földre dobta. – Így ni. Mit gondolsz? Helene haja a válláig ért, és úgy állt, mint a kukoricatarló aratás után. Az asszony megrázta a fejét, és bolondosan vigyorgott.

ELOISA JAMES


– Ó, Esme, csodálatos érzés, hogy többé nem nehezedik a fejemre az a szörnyű súly. Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen nagyszerű! Különben már évekkel ezelőtt megtettem volna. A következő pillanatban levette magáról Madame Rocque báli ruháját, és elkezdte kibontani magán a fűzőt. A fűzőt, majd a midert is a földre dobta, és visszavette a ruhát. Mindössze tíz perccel később erőteljes kopogást hallottak az ajtón, és Monsieur Olivier sietett az öltözőszobába. A haja úgy volt rögzítve, hogy a homlokánál egy hatalmas hullámban egyenesen felfelé ívelt. – Hol van hát az a nagy kihívás? – kérdezte, de azonnal elhallgatott, amint meglátta Helene-t. Esme meglátása szerint, ha van valaki a világon, aki helyre tudja hozni, amit barátnője az imént művelt, az csak Maurice Olivier lehet. A férfi lassan elindult Helene felé, miközben a csizmája hegyével félrelökött néhány hajtincset. – Jól sejtem, hölgyem, hogy ezt a gaztettet a saját kezével követte el? Helene a fejét rázta, és a hajszálak csak úgy repkedtek a válla körül. – Monsieur Olivier, ha szemtelen megjegyzéseket tesz a hajamra, keresek magamnak másik fodrászt. – Az óriási hiba lenne az ön részéről, hölgyem – felelte Olivier, miközben úgy járkált Helene körül, mint egy vérszomjas tigris, amely becserkészett egy jércét. – Londonban én vagyok az egyetlen, aki talán – talán! – helyre tudja állítani az ön természetes szépségét. – Most milyennek találja a ruhát, madame? – érdeklődött Helene. Mindenki a rózsaszín selyemből készült ruhát nézte, amelynek finom anyaga vízesésként omlott a földre. Két rétegből varrták, és a mellrész alatt ezüstszalag húzta szorosra. A felső réteg Helene térdéig ért, és apró, hímzett rózsák szegélyezték. Nyakrésze magas és sötétebb színű volt, az ujja rövid. Összességében… kifogástalan volt. Igazán tökéletes egy elsőbálozónak. Kivéve… kivéve… Kivéve, hogy szinte áttetsző volt. Ahol két réteg anyag volt egymáson, ott nem lehetett egyebet látni, mint Helene sziluettjét, amely vékony volt ugyan, de nem szögletes. Kifejezetten gömbölyded formái voltak: a derekánál befelé, a mellénél kifelé ívelő hajlatok váltak

ELOISA JAMES


láthatóvá. Madame Rocque báli ruhája úgy simult e finom vonalakhoz, hogy elragadóan kerekké varázsolta őket. Ahol pedig csak egy réteg anyag volt, a térd alatt, ott aztán mindent lehetett látni: Helene nőies bokáját, a harisnyatartót a vádlija körül, és formás térdét. Esme csak pislogott. Hirtelen túlságosan molettnek érezte magát. – Ha jól értem, hölgyem, jelentős átalakulásról van itt most szó – állapította meg Olivier. Helene felnevetett. – Igen, valami olyasmiről. – Ne aggódjon – felelte a férfi az ollóját csattogtatva. – Én vagyok az egyetlen ember Londonban, aki alkalmas egy ilyen volumenű feladatra. Most pedig legyen olyan kedves, és foglaljon helyet. Helene leült. Egy kicsit megijedt. Oly sok órát – sőt évet – töltött azzal, hogy a haját ápolta: mosta, fésülte, és hosszasan szárítgatta a kandalló előtt. Mindez két pillanat alatt odalett. Reesnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy ördögien lobbanékony a természete. Egyre több hajtincs hullott a földre. Helene próbált nem odanézni, és csak arra koncentrált, milyen csodálatosan könnyű lett a feje. – Mik a tervei, Monsieur Olivier? – érdeklődött Esme. – Merésznek kell lennünk – felelte a fodrász. – Ez az egyetlen út. Bátorság! – Mennyire merésznek? – kérdezte Helene aggódva. – Nagyon merésznek! Ez az egyetlen reményünk, hogy helyreállítsuk a szépségét. Vakmerőbbnek kell lennünk, mint amilyen Lady Caroline Lamb valaha is volt. Esme felkacagott. – Komolyan beszél, Monsieur Olivier? Hisz az a fiatal nő egy egészen más testrészéről vágta le a… szőrzetét, és küldte el Lord Byronnak, nem igaz? Helene döbbenten nézett barátnőjére, de Monsieur Olivier csak kuncogott. – Egy indiszkrét fiatal nő, de a haja egészen elfogadható. Már öt éve, hogy azt a rövid frizurát készítettem neki, és mostanra belefáradtam, hogy éjjel-nappal göndör hajtincsekkel kell foglalkoznom. Ha ELOISA JAMES


szerencsénk van, Lady Godwin, divatot teremt, és a következő hetekben ezrével vághatom le a fáradt loknikat. Helene igyekezett nem a tükörbe nézni. A hajtincsei egymás után hullottak a földre, míg végül, egy óra elteltével a grófnő azt sem tudta, hogy sírjon-e vagy tapsoljon. A haja rövid lett, igazán rövid. Szorosan a fejéhez simult, a feje tetejétől a fülcimpájáig. Az apró, göndör tincsek finomabbá tették szögletes arccsontját, és még inkább kihangsúlyozták a szemét. – Ó, Helene – szólalt meg Esme ámuldozva. – Csodálatos! – mondta Monsieur Olivier önelégülten. – Ezt csak magának voltam képes megtenni, madame! Látja, vonzerővel ruháztam fel. – Vonzerővel? – kérdezte Helene, és még mindig mereven bámult a tükörbe. – Fenségesen nézel ki! – szólalt meg Esme. – Tömegével fordulnak majd meg utánad a férfiak! – Nekem elég, ha egy férfi megteszi – felelte Helene a tükörképét bámulva. Valóban úgy festett, mintha egy másik nő lenne: egy merész, szemtelen, érzéki hölgy. – Úgy lesz! – Monsieur Olivier megcsókolta az ujjai hegyét. – Higgye el nekem, madame, Londonban minden férfi a lábai előtt hever majd. – Helyes – suttogta Helene. – Remélem, hogy valóban mindegyik. – Még Rees is? – kérdezte Esme, és felvonta a szemöldökét. – Csak azért, hogy elutasíthassam – felelte Helene határozottan. – De igen, még Rees is!

Hatodik fejezet Előkapni a varázspálcát Hyde Park ELOISA JAMES


És azután mit mondott? Rees barátja, Darby, rendkívül érdekfeszítőnek találta mindazt, amit a madame öltözőjében történtekről hallott. – Lina hangosan közölte, hogy én biztosan haza akarok sietni, hiszen, ahogy megláttam őt abban a báli ruhában, úrrá lett rajtam a vágy, amit mindenáron azonnal csillapítani akartam – felelte Rees keserűen. – Ez persze hazugság. Már hetek óta nem jártam a hálószobájában. Az is lehet, hogy hónapok óta. Most, hogy belegondolt, már azt sem tudta, mikor háltak együtt utoljára. – Ez meg hogy lehet? – kérdezte Darby megdöbbenve. A Hyde Park fákkal sűrűn benőtt részén sétáltak, ahol egyébként nem volt megszokott az elegáns fiatalemberek látványa. Rees félrerúgott egy letört, hervadt rózsaszálat az útból, de nem válaszolt. Darby megállt, és egy korallszínű bimbót tűzött a gomblyukába. A bronzszínű anyagból készült ruháján élénkpirosnak tűnt a rózsa, talán egy árnyalattal világosabbnak, mint ahogy szerette volna. – Nem tudom – felelte végül Rees. Darby nem nézett rá, csak feltűrte igen csipkés kézelőjét, és egyenként megvizsgálta a bokron lévő összes virágot, amiből Rees tudta, hogy majd megőrül a kíváncsiságtól. Azóta barátok voltak, hogy mindketten rövid kabátot viseltek, így könnyedén olvastak egymás gondolataiban. – Egyszerűen már nem vonz többé. A legszívesebben kiköltöztetném a házamból, de szükségem van a hangjára ehhez az operához. – Nem vonz? Hogyan lehetséges az, hogy egy férfi ne akarjon ágyba bújni egy nővel, akinek olyan a teste, mint Linának? – Biztosan öregszem – felelte Rees, és félrerúgott egy fadarabot. Az nekiütközött egy eperfának, ami csillogó vízpermettel árasztotta el őket. – Rees, az isten szerelmére! – csattant fel Darby, és közben azt vizsgálta, hogy a víz nem hagyott-e foltot a vállán. – Soha nem fogom megérteni, miért nem járhatjuk körbe hintóval a tavat civilizált emberek módjára.

ELOISA JAMES


– Én itt szeretek sétálni. Legalább nem találkozunk össze mesterkélten vigyorgó matrónákkal. Tovább sétáltak. – Hogy van Henrietta? – kérdezte Rees egy kis idő elteltével. Nagyon kedvelte Darby feleségét. Most, hogy belegondolt, azóta nem volt kedve bekopogtatni Lina szobájának ajtaján, amióta Darby rátalált Henriettára. Nem mintha magának akarta volna a nőt, erről szó sem volt. Egyszerűen csak vágyott… vágyott arra a tűzre, ami Darby és Henrietta között lángolt. Látta, hogy a barátja elmosolyodik. – Egy kissé hűvös velem mostanában. – Miért? – Mert egy ostoba piperkőc vagyok – felelte a férfi, de a hangján nem érződött megbánás. – Nem voltam hajlandó felvenni Johnney-t, amikor telehányta a bölcsőt, és keservesen bömbölt. Rees önkéntelenül megborzongott. – Mégis miért kért téged ilyesmire? – A dada félnapos kimenőt kapott – magyarázta Darby. – Tudod, Henrietta nem szereti a szolgálókra hagyni a gyerekeket. Épp a lányokat fürdette, amikor hallottuk, hogy Johnney rosszul van. Így hát odamentem, hogy megnézzem, de persze nem vettem fel, hiszen bársonykabát volt rajtam. Épp vettem le a kabátomat, amikor ő berontott a szobába, mintha ez a kis sírás halálos volna a gyerek számára. Rees nem tudta, mit is mondhatna. Inkább lenne öngyilkos, mint hogy kézbe vegyen egy gyereket, aki összeokádta magát. – Johnney gyakran van rosszul, igaz? – kérdezte végül, de inkább csak udvariasságból, semmint valódi érdeklődésből. – Túlságosan is gyakran – mondta Darby. – Most hét hónapos. Ha így folytatja, soha nem nősül meg. – Szerencséjére. – És láttad a feleséged azóta, hogy összefutottatok Madame Rocque szalonjában? – Nem. De feltételezem, hogy ma este találkozunk.

ELOISA JAMES


– Csak nem akarsz elegáns körökben mutatkozni? – kérdezte Darby vidáman. – Lady Hamilton báljára megyek. – És mit keresel te ott? Elsőbálozós esemény lesz, vagy nem? Mi visszautasítottuk a meghívást. – Azért megyek, mert kaptam egy üzenetet Helene istenverte barátnőjétől, attól a nőtől, aki hozzáment Sebastian Bonningtonhoz, amelyben közölte, hogy a feleségem kifejezetten azért vesz részt a bálon, hogy apát találjon jövendőbeli gyermekének, és ha én is részt kívánok venni a versenyben, meg kell jelennem. A bejelentést döbbent csend követte. A gesztenyefákról krémszínű szirmok hullottak a két férfi hajára, de Darby ezúttal észre sem vette. – Tessék? – Ahogy mondom. Helene tudatta velem, hogy gyereket akar, de arról fogalmam sem volt, hogy ilyen komoly a dolog. – Tudatta veled, hogy gyereket akar? És te mit mondtál neki? – Azt, hogy kénytelen lesz belenyugodni a ténybe, hogy a mi házasságunkból nem születhet gyermek – felelte Rees ingerülten. – Soha nem gondoltam volna, hogy ebből arra következtet majd, hogy zöld utat adtam neki egy kakukkfióka becsempészésére a fészkembe. Az isten szerelmére, hát Helene-ről van szó! Annak alapján, ahogy hosszú éveken át szónokolt nekem, az ember azt hinné, hogy a hírnév mindennél fontosabb a számára. – Te jóságos ég! – mondta Darby lassan. – Bizonyára megzavarodott az elméje. – Az már évekkel ezelőtt megtörtént. – Hiszen ezzel tönkreteszi magát! – Csak arra tudok gondolni, hogy többé nem ad a hírnevére. – Rees átrúgott egy követ az út túloldalára. – Talán jobban meg kellett volna fontolnom, amit mond. Hajlandó lettem volna elválni tőle, ha meggyőző érvvel állt volna elő. – Tehát elmész Lady Hamilton báljára… – mondta Darby, aki továbbra is sokkos állapotban volt. – Kénytelen vagyok, nem igaz? Két napja, azóta, hogy megkaptam Esme Bonnington levelét, csak ezen jár az eszem. ELOISA JAMES


– Ez nagyon különös – töprengett Darby. – Mégis miért akarta Esme a tudomásodra hozni Helene terveit? Rees vállat vont. – Nem adott semmiféle magyarázatot. De nem hagyhatom, hogy Helene összefeküdjön valakivel, és örököst szüljön nekem akárkitől. Tom az örökösöm, és bár igen lassan érik nála a házasság, valószínű, hogy előbb vagy utóbb utódot nemz. – Igen, de… – Nem engedhetem, hogy Helene egy kakukkfiókával ajándékozzon meg. De, ha annyira elszánt, hát majd én… – Rees rövid szünetet tartott, hogy jól átgondolja, amit mondani készül – …majd én a segítségére leszek. – Tehát akkor te… mit akarsz csinálni? – Közlöm vele, hogy ha annyira akar gyereket, akkor engem kell apaként elfogadnia. Sajnálatos, hogy ez a folyamat körülbelül annyira lesz élvezetes, mint egy foghúzás. Darby pislogott. – Nem tudtam, hogy ennyire rosszul mentek a dolgok közöttetek. – A hálószobában nagyon is. Darby elhallgatott. Ő képtelen lett volna ilyen házasságban élni. Továbbsétáltak, és elhatározta, hogy hazamegy, és magával csábítja Henriettát a hálószobába. Már majdnem elfelejtették, mennyire szerencsések, hogy egymásra találtak. – Nyilván elment az eszem – szólalt meg Rees hirtelen. – Már azon gondolkodom, hogy visszahívjam Helene-t a házamba. Darbynak tátva maradt a szája. – Csak nem akarsz öregkorodra tisztességes életet élni? – Eszem ágában sincs. Segítségre van szükségem az operához – mondta Rees mogorván. – Az a darab egy szemét! Arra gondoltam, azt mondom Helene-nek, hogy a szolgálataimért cserébe segítsen a zeneszerzésben. – Annyira rosszul áll a darab? – El sem tudod képzelni, mennyire. Hónapok óta készen kellene lennie, és semmi meghallgatásra érdemeset nem hoztam össze. Semmit.

ELOISA JAMES


– Helene meg fog ölni, ha ezt ilyen nyersen közlöd vele – jegyezte meg Darby egy kis gondolkodás után. – Arra kell helyezned a hangsúlyt, hogy azt akarod, hogy a gyermek a saját házadban éljen. De mihez kezdesz Linával? – Lina halálra unja magát mellettem. Adok neki annyi pénzt, hogy ne legyen szüksége másik szeretőre. Tudod, elég szemérmes tud lenni, és nem szeretném, ha össze kellene állnia egy hozzám hasonló, fösvény alakkal. Rees azt nem árulta el Darbynak, hogy nemcsak saját maga miatt készült a bálba, de Helene érdekében is. Ki a fene lenne hajlandó összefeküdni Helene-nel? Bizonyos, hogy óriási megaláztatás éri, amikor felfedezi, hogy ha enyelgésről van szó, a férfiak a formás testű, kacér nőkhöz vonzódnak. Nem vágynak egy merev madárijesztőre vagy egy halom hajfonatra, amely terebélyesebb, mint egy glória, sem makulátlan hírnévre. Igaz, hogy tavaly nyáron Helene-nek valahogy sikerült magára vonnia Fairfax-Lacy figyelmét, de a férfi hamar feladta, és pár hét után egy másik nőt vett el. Ez nem lehetett könnyű Helene számára. Rees szinte már szórakoztatónak találta, amikor rájött, hogy egyszerre van bűntudata és érez késztetést, hogy megvédje Helene-t. Lehetséges, hogy ő tehet arról, hogy felesége ilyen elszántan tönkre akarja tenni a saját hírnevét? Ha még ma is egy fedél alatt élnének, akkor ez a gyerekkérdés a megszokott módon, évekkel ezelőtt megoldódott volna. Bármennyire is eltávolodtak egymástól, Rees képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a feleségének ilyen durva elutasítással kelljen szembesülnie a bálon. Végtére is nem ő Hamupipőke, akire a háttérből egy tündér vigyáz. Így hát Rees lesz kénytelen előkapni a varázspálcáját, gondolta magában, és elmosolyodott, ám úgy döntött, nem osztja meg Darbyval a viccet. Nem afféle barátok voltak, akik pajzán viccekkel szórakoztatják egymást, és majd megszakadnak a nevetéstől. És különben sem lett volna illendő, különösen, mivel a feleségéről volt szó.

ELOISA JAMES


Hetedik fejezet Az alsóruházatot rendkívül túlértékelik

Helene nem volt biztos abban, hogy képes lesz rá. Az még hagyján, hogy félmeztelenül állt abban a kis öltözőszobában Esme, Monsieur Olivier és Madame Rocque előtt, akik lelkesen ünnepelték. Merőben más azonban nyilvánosan mutatkozni egy olyan báli ruhában, ami alig nehezebb egy hálóingnél. Bár a rózsaszín selyem alsó rétege valamivel vastagabb anyagból készült, egyenként mindkét réteg áttetsző volt. A ruha Helene egész alakját láthatóvá tette. A lágy selyem hozzásimult, örvénylett a teste körül, és épp csak eltakarta a legintimebb részeket. Az egészben az egyetlen szerencsés mozzanat az volt, hogy az anyja épp a barátait látogatta meg Bathban. Helene pontosan el tudta képzelni, hogyan reagált volna, ha meglátja a lányát a Madame Rocque-féle báli ruhában. Inkább bezárta volna őt egy borospincébe, mint hogy hagyja, hogy ilyenképpen mutatkozzon mások előtt. Ez a ruha nem takargatta Helene lapos mellét, sőt, egyenesen hangsúlyozta. Belepirult, amikor eszébe jutott az egyetlen ember, aki felnőtt korában meztelenül látta őt. A férje hangosan kinevette, amikor először levetkőzött előtte. Rees nevetése egy szörnyűséges éjszaka kezdetét jelentette. Gretna Green felé tartottak épp, amikor megálltak egy fogadóban, mivel Rees kijelentette, hogy Helene apjának soha nem jutna eszébe a nyomukba eredni. Természetesen igaza volt. Nem volt mindennapos dolog, hogy egy grófság örököse megszökteti az ember lányát, és Helene apja nyilván épp pezsgővel ünnepelt, miközben a lánya a hálószobában várakozott, és szinte remegett a leendő férje iránti csodálattól. Csak várt, várt és várt. Úgy tűnt azonban, Reesnek inkább a borospincében való lézengéshez támadt kedve, és amikor végül megjelent Helene szobájának ajtajában, az ajtófélfába kellett kapaszkodnia, nehogy összeessen. Helene romantikusnak találta mindezt, és csak nevetett rajta. Rees, ez a termetes, gyönyörű férfi, akinek legalább olyan fontos volt a zene, mint újdonsült ELOISA JAMES


menyasszonyának, nem tudott olyat tenni, amit a fiatal nő rosszallott volna. Amikor megcsókolta őt, Händel áriái csendültek fel a fejében, szinte fájdalmasan szép volt, ahogy a dallam az egész testét átjárta, egészen az ujjai hegyéig. Ha a csókok Händel áriái voltak, akkor az együttlét az ágyban nem volt több mint a Koldusopera. Hiszen miután levetkőztette őt, Rees hangos nevetésben tört ki, és megkérdezte Helene-től, hogy a legutóbbi esőben mentek-e így össze a mellei. Egy órával később a fiatal menyasszony számára világossá vált, hogy teste többi része éppolyan alkalmatlan a házaséletre, mint a keblei. Megborzongva hessegette el magától a rossz emléket. Saunders, Helene személyi cselédje nem tudta, mihez kezdjen úrnője hirtelen átalakulásával. Ruhák hajtogatásával foglalta el magát, de időről időre hátrapillantott a válla felett. – Akarja, hogy becsavarjam a haját, hölgyem? – kérdezte, miközben egy hajcsavaró vasat lengetett a kezében. – Rakhatnánk bele egy pántot, és néhány göndör fürttel egészen, egészen… – Saunders képtelen volt kimondani, hogy divatos lenne. A fül körül göndörödő hajtincs volt divatban, de Lady Godwinnak még egyetlen ilyen loknihoz sem volt elegendő haja. Helene elmosolyodott, és leült az öltözködő-asztalhoz. – Köszönöm, nekem így tetszik a hajam, ahogy van. Saunders, van egy kis púderunk? – Nincsen, hölgyem. Helene az ajkába harapott. Az arca olyan volt, akár egy rémült kísérteté. – Mrs. Crewe-nak hatalmas kollekciója van – jegyezte meg Saunders. – Akarja, hogy idehozzam? – Mrs. Crewe-nak? – kérdezte Helene, és maga elé képzelte anyja szigorú házvezetőnőjét. – Azt hiszem, soha nem láttam Mrs. Crewe-t kifestve. – A cselédlányoktól kobozza el őket – magyarázta Saunders. – Természetesen senki nem használhat sminket a házban. Nagy ritkán, amikor jó hangulatban van, előveszi a kosarat, és engedélyt ad a lenti

ELOISA JAMES


cselédeknek, hogy játszadozzanak. Én már évek óta nem csináltam effélét. Amióta öt évvel ezelőtt Helene személyi cselédjévé léptették elő, Saunders igen tisztelettudóan viselkedett. Pár perccel később kezében egy hatalmas fonott kosárral jelent meg, és ledobta a földre. – Te jóságos ég! – ámuldozott Helene, és kivett a kosárból egy kis fémdobozt. – Ezek kínai színek – magyarázta Saunders jelentőségteljesen. – Túl sötét árnyalatok önnek, hölgyem. – Beletúrt a kosárba. – Ha jól emlékszem, kell itt lennie egy piros szantálfa doboznak. Lucyé volt, akit néhány hét után elbocsátottak, mivel ellopta Mrs. Crewe brossát. Ha nem tévedek, a festéket az előző úrnőjétől csente el. Végül egy virágos, lakkozott dobozkát emelt ki a többi közül. – Gyönyörű ez a doboz – jegyezte meg Helene bizonytalanul. – Teszek belőle egy keveset az arcára – felelte Saunders. – A szájára egy sötétebb, kínai árnyalatot fogunk használni. És van itt egy kis fekete tömjén. Ezzel sötétebbé tehetjük a szempilláit és a szemöldökét is. – Nahát, Saunders – mondta a grófnő mosolyogva. – Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire ért az arcfestékekhez. Saunders hátralépett, hogy jobban szemügyre vehesse a művét. – Nagyon hozzászoktam a hajfonataihoz – mondta lassan. – Ám a rövid haj évekkel megfiatalítja. Odalent is mindenki így gondolja. – Helyes – felelte Helene vidáman. A cseléd most nagy szakértelemmel hozzáfogott, hogy tömjént kenjen az apró kefére. – Holnap ellátogathatna Henry és Daniel Rotely Harris illatszerboltjába. Minden hölgy odajár. Ott személyre szabott színeket készítenek majd önnek. – Magasságos ég! – mondta Helene meglepetten. – Nem is tudtam, hogy ilyesmi is létezik. Saunders ekkor finoman elkezdte végighúzni az apró kefét úrnője szemöldökén. Helene el kellett ismerje, hogy mindez jelentős

ELOISA JAMES


változásokat eredményezett az arcán. A szemöldöke most egészen magasra ívelt, és sokkal inkább hangsúlyozta a szemét. – Most pedig a szempillái következnek, hölgyem – mondta az asszony. – Ha gondolja, kérem, hunyja be a szemét! Helene engedelmeskedett, és amikor ismét felpillantott, szinte levegő után kapkodott. Átlagos, szürke szeme hirtelen úgy festett, mint egy ragyogó ékszer: zöldes fényűnek tűnt, és csábító volt, akár egy sellőé. Az enyhe pírnak köszönhetően pedig egyébként kiálló arccsontja helyett – amely olyan volt, akár egy éhező koldusé – az arca szív alakja lett hangsúlyosabb. – Ó, madame – ámuldozott Saunders a saját munkája láttán. – Lenyűgözően fest! – Köszönöm – felelte Helene. Hát mégiscsak képes rá! Az arcfesték sokat segített. A félénk, sovány nő, aki keringőket írt, de soha nem kérték fel, hogy eltáncolja őket, elrejtőzött a színek mögött. A sápadt, szégyenlős Helene, aki elsírta magát, amikor újdonsült férje kinevette őt fedetlen melle láttán, most álarc mögé bújt. Ennek a Helene-nek kihívóan csábító szeme volt. Ezt a Helene-t egy cseppet sem érdekelte férje kedvenc nőcskéje, akinek olyan a melle, akár a tehén tőgye. Átsétált a szobán, és a selyem lágy érintésétől táncolni támadt kedve. Érezte, ahogy a könnyű selyem becsúszik a lábai közé, majd ismét kilibben, és furcsamód sokkal meztelenebbnek érezte magát, mint amikor kilépett a fürdőkádból. Nem maradt más hátra, mint hogy fogja magát, a báli ruháját, valamint azon szilárd elhatározását, hogy egy nap gyermeknek adjon életet, és hagyja, hogy minden a maga útján haladjon. Hiszen Esme megígérte, mi több, esküdözött, hogy a ruha megteszi majd a hatását, és Helene-nek nem lesz egyéb dolga, mint hogy a rengeteg udvarló közül kiválassza gyermeke apját. A grófnő most először kezdett hinni a barátnőjének. Bátrabbnak érezte magát. Tetszeni fog a férfiaknak. – Gyémántot fog viselni ma este? – kérdezte Saunders. – Az hiszem, inkább a rubin menne ehhez a ruhához. Mivel Helene soha nem érezte magát igazán Godwin grófnőnek, soha nem is viselte néhai anyósa rubin ékszerét… Most azonban úgy gondolta, a színe tökéletesen illik majd az öltözékéhez. A rubin ELOISA JAMES


nyaklánc gyönyörű vöröses fénnyel ragyogott a nyaka körül. Saunders csepp alakú, rubin fülbevalót rakott a fülébe. Helene szinte felnevetett, amikor meglátta magát a tükörben, miközben a cseléd a csuklójára erősítette a rubin karkötőt. Valóban ő volna ez az elbűvölően gyönyörű nő? Ő volna Helene? Kopogtak az ajtón, és Esme sietett a szobába. – Szervusz, drágám! Csak azért jöttem, hogy… – mondta, de hirtelen elhallgatott. Egy perc elismerő csend következett. – Nem mehetsz két méternél közelebb az én Sebastianomhoz, megértetted? Mindig tarts tőle két méter távolságot – visongott Esme. Helene egy ajakbiggyesztéssel válaszolt, ami sokkal elragadóbban mutatott a cseresznyepiros ajkaival, mint az egyébként halovány szájával. – Ragaszkodom hozzá, hogy Sebastian legalább egyszer táncoljon velem. Mégiscsak együtt megyünk a bálba, és olyan jóképű. Esme felnevetett. – Erről szó sem lehet, drágám. Nem engedem hozzád közel. Ugyanakkor – folytatta, és előhúzott egy listát a retiküljéből –, íme néhány férfi, akikkel táncolhatsz. Helene kiküldte a szobából Saunderst. Nem akarta, hogy a cselédek szobájában mindenki Esme listájának tartalmán csámcsogjon, és még kevésbé kívánta, hogy megtudják, miért létezik a lista egyáltalán. Eközben a barátnője ledobta magát egy székre, és kibújt a papucsából. – Micsoda megkönnyebbülés – mondta, és a levegőben megtekergette vékony bokáját. – Elképesztően gyönyörű ez a topánka, de már most fáj benne a lábam, pedig csak egy órája viselem. Kénytelen leszek mezítláb táncolni, amivel biztosan megsértem Sebastian érzékeny lelkét. – Azt hittem, a férjed haladó gondolkodású férfi, és nem törődik az illemszabályokkal – mondta Helene szórakozottan. Majd anélkül, hogy megvárta volna a választ, így folytatta: – Esme, neked elment az eszed? Hogy csábíthatnám el Lord Guilpint, amikor a napnál is világosabb, hogy feleséget keres magának? Láttam a társadalmi körben, az ELOISA JAMES


Almackban múlt héten. Esze ágában sincs egy idősödő, férjezett asszonnyal flörtölni! – Te nem vagy idősödő, férjezett asszony – felelte Esme. – Hamarosan mindenki megláthatja, hogy te vagy a legkívánatosabb nő egész Londonban. Egyébként is, nekem tetszik Guilpin. Igazán elragadó az a szürke szempár, nem gondolod? – Soha nem figyeltem meg a szemét. – Nos, most ezt kell majd tenned – vágta rá Esme. – A meglátásom szerint Guilpinnek elege van abból, hogy feleség után kutasson. Jócskán benne vagyunk a báli szezonban, és már valamennyi debütáló fiatal hölgyet látta. Ezenkívül nekem úgy tűnik, egyikükért sincs oda túlságosan, ami azt jelenti, hogy a te lábaid előtt fog heverni. A listán szereplő három férfi mind van olyan züllött, hogy rögtön a bálban magával csábítson egy félreeső szobába, és eleget tegyen az ösztöneinek. Ezenkívül mindhárom intelligens és elég jóképű is. Így születendő gyermeked sem púpos, se féleszű nem lesz. – A külső nem érdekel igazán – jegyezte meg Helene. – Ennél sokkal fontosabb, hogy az illetőnek legyen zenei érzéke. Képzeld csak, ha a gyermekem botfülű lenne! – mondta elborzadva. – A gyermek, aki lesz olyan szerencsés, hogy te vagy az anyja, biztos, hogy botfülű lesz, és egyetlen hangot sem tud majd tisztán kiénekelni – felelte Esme nevetve. Helene tovább nézte a listát, és ő is felnevetett. – Garret Langham? Mármint Mayne grófja? Már csak a gondolat is nevetséges, hogy ő el akarjon csábítani. A londoni nők fele bármit megadna, hogy ágyba bújhasson vele. – A másik felük pedig már meg is tette – jegyezte meg Esme önelégülten. – Én is közéjük tartozom. Biztosíthatlak róla, hogy Mayne arisztokratikus orra tökéletes összhangban van egyéb testrészeivel, és tudja, mit csinál. – Hiszen ő egy ragadozó – sóhajtott Helene. – Ezt nem engedhetem meg magamnak. – Miért nem? Meglehet, Mayne egy parányit telhetetlen, de csodálatos emlékeket őrzök a vele töltött éjszakáról. És drágám – Esme visszabújt a cipőjébe –, teljesen egyértelmű, hogy Rees egy kontár az ELOISA JAMES


ágyban. Eltöltesz néhány éjszakát Mayne-nel, és máris másképp érzel majd az efféle tapasztalatokkal kapcsolatban. Meggyőződésem, hogy igazán forróvérű férfi, és az anyósom szerint éppen erre van szükség, ha egy nő teherbe akar esni. Ő pedig csakugyan ért az ilyesmihez. – Hiszen minden férfi forróvérű – felelte Helene, miközben azon tűnődött, hogy eltegye-e a kis szantálfa dobozt a táskájába, vagy sem. Ha egyáltalán van rá esély, hogy Mayne megkörnyékezze, szüksége lesz a vörös ajakra, hogy legyen elegendő bátorsága hozzá. – Azért vannak fokozatok – felelte barátnője tétován. – Mindenesetre lehet, hogy Mayne egy kissé szabados, de nem kicsapongó, és jelenleg éppen facér. Amint meglát téged ebben a ruhában, azonnal magával vonszol majd a könyvtárszobába – mondta Esme széles mosollyal az arcán. – Ha jól emlékszem, a könyvtárban történt. – Esme, hiszen te Sebastian felesége vagy. Nem szabadna romantikus ábrándokat szőnöd Mayne-ről. – Hát persze, hogy a drága Sebastian felesége vagyok – felelte az asszony csintalan vigyorral. – És ha lehetőségem lesz rá, magammal vonszolom feslett férjemet a könyvtárszobába. Ám a házasság azért nem felejtette el velem az emlékeimet. Esme felpattant, és a tükör előtt megigazította a mellényét. – Mayne-nek esze ágában sincs, hogy engem megkörnyékezzen – jelentette ki Helene. A gróf olyan volt, akár egy ragadozó madár: gyönyörű, megszelídíthetetlen, és magasan az ő feje fölött szállt. Helene nem is vágyna egy ennyire kényelmetlenül érzéki társra. – Csodálatos vagy! – mondta, miközben Esmét nézte a tükörben. – Ha én is így néznék ki, mint te, sokkal egyszerűbb dolgunk lenne. – Ez az a ruha, amit visszautasítottál – felelte Esme huncutul. – Ibolyaszínben rendeltem. Csak ma délután érkezett meg, de Sebastiannak a lélegzete is elállt, ahogy meglátott benne. – Ebben biztos vagyok – mondta a grófnő. Esme göndör, fekete loknijai úgy omlottak le a mellkasán, hogy akár el is takarhatták volna csaknem fedetlen, buja keblét, de nem tették. Helene újra a listát nézte. – Mondd, mégis hogy kerül Rees a listádra?

ELOISA JAMES


Esme átkarolta Helene derekát, és a tekintetük összetalálkozott a tükörben. – Csupán gyakorlati okokból. Nagyban megkönnyítené a dolgunkat, ha a férjedtől születne gyermeked. Tudom, hogy Rees kellemetlen társaság a számodra, az ágyban pedig egyenesen alkalmatlan, de ha hajlandóságot mutatna rá, hogy félrevonjon egy szobába, lehet, hogy érdemes volna megfontolnod a dolgot. – Neked elment az eszed! – mondta Helene, és a fejét rázta. – Még ha ott is lenne a bálban, eszébe nem jutna ilyesmit tenni. Ha még emlékszel, Lady Patricia Hamilton azért rendezi a bált, hogy bevezesse a lányát a társaságba. Az olyan emberek, mint Rees és a szeretője, nem szívesen látott vendégek egy ilyen eseményen! – Az operaénekesnő bizonyára nem – felelte Esme –, de Rees nagyon is. Megkértem Lady Hamiltont, hogy neki is küldjön meghívót. Esme úgy döntött, nem említi meg barátnőjének, hogy ő maga levelet küldött Reesnek. Helene összeráncolta a szemöldökét. – Lehet, hogy viccelődtem azzal, hogy szeretném magamra vonni Rees figyelmét, de szavamra, nem gondoltam komolyan. Valószínűleg hangos nevetésben tör majd ki, amikor meglát ebben a ruhában. – Nos, ebben erősen kételkedem – mondta Esme elégedetten. – Persze előfordulhat, hogy hirtelen megmerevedik, ha meglát, de korántsem azért, mert viccesnek találja a látványt. Helene a szemét forgatta. – Egyre rémesebbek a szóvicceid, Esme. Rees és én házasok vagyunk! Soha nem érdekelte, hogy mit viselek. Az a gondolat pedig, hogy majd szenvedélyesen magával vonszol egy szobába, egyenesen nevetséges! Azt kell, hogy mondjam, nem sok olyan férjről tudok, aki hajlamos volna ilyesmit tenni a feleségével. – Az én férjem igenis hajlamos rá – tiltakozott Esme. – Egyébként pedig azt hiszem, lassan le kellene mennünk. Nem hiszem, hogy Sebastiannak és a te Kersting őrnagyodnak sok közös témája volna, mivel Sebastian nem szereti az operát. Helene maga elé engedte Esmét a lépcsőn. Bolond az a nő, aki hajlandó Esmével karöltve kisétálni egy ajtón. Egy kicsit előrehajolt, és

ELOISA JAMES


végigmérte magát a folyosón lévő tükörben. Érezte, hogy tűzként lángol fel benne az elszántság. Meg tudja csinálni! Hallotta, ahogy Sebastian dörmögő hangon feltesz egy kérdést Kersting őrnagynak, majd az őrnagy visszafogott választ ad rá. Ha most nem lép ki az ajtón, azzal elárulja leghőbben dédelgetett álmát: hogy egy nap gyermeket hozzon a világra. Arra ítéli hát magát, hogy a következő években az anyjával éljen. Még hosszú évekig. Házaséletének nyolc évét már így is vele élte. Helene kihúzta magát (észrevette, hogy e mozdulattól a melle is kidülled), és kilépett az ajtón.

Nyolcadik fejezet A nyakravalókról

Már megint ezt csinálja – sikoltozott Rosy, és berontott a komornyik szobájába. – John bácsi, a nagyságos úr csúnyán beszélt velem! John Leke, Godwin gróf komornyikja és egyben Rosy nagybátyja épp az ezüstöt fényesítette, ám most felpillantott, és az unokahúgára nézett. – Mennyire csúnyán? – kérdezte. – Lehet, hogy a nagyságos úrnak nincs ki minden kereke, de nem rosszindulatú. Minek nevezett? – Ördögfajzatnak – felelte Rosy győzedelmesen. – Anya azt mondta, hogy nem kell itt maradnom, ha rosszul bánnak velem. Azt hiszem, eljött az idő, hogy itt hagyjam ezt a házat. – Miért nevezett így a gróf? Rosy a száját csücsörítette. – Bácsikám, nem hiszem, hogy meg kellene magyaráznom, ami történt, főleg, miután ilyen kifogásolható módon beszéltek velem. Már az is elég nagy baj, hogy ebben a bűnbarlangban dolgozom, de ezt a rossz bánásmódot végképp nem kell elviselnem!

ELOISA JAMES


Leke kisgyerekkora óta ismerte unokahúgát, és drámai kirohanásait mindig is fenntartásokkal fogadta. Ezenkívül egyetértettek Rosy anyjával abban, hogy a lány rendkívül makacs teremtés, és jót tesz neki, ha a nagybátyja felügyelete alatt dolgozik. – Hadd halljam, mit tettél! Feltételezem, rászolgáltál, hogy ilyen névvel illessen a gróf. Hogy is mondta? – Ördögfajzat! – Ebben nincs semmi, amivel én ne értenék egyet – mondta Leke, és felpillantott a lányra. Rosy még csak tizenöt éves volt, de ficánkoló loknijaival és szemtelen viselkedésével túlságosan felhívta magára a figyelmet. Minél előbb találnak neki egy erőskezű férjet, annál jobb. – Rosy? A lány durcásan nézett a nagybátyjára. – A gróf hibája, hogy nincs elegendő személyzete. – Az én dolgom az új szolgálók felvétele – jegyezte meg Leke. – Ha kevesen vagyunk, az azért van, mert nem veszek fel olyanokat, akik nem tisztességesek. Mások pedig nem akarnak ennél a háznál dolgozni. – Kiégettem a nyakravalóját, miközben vasaltam – hadarta Rosy. – De ha volna egy rendes inasa, akkor én a vasaló közelébe se mentem volna. – Hozz neki egy másikat, lányom. Gyerünk! – Nincs több – morogta Rosy. – Hogy érted, hogy nincs több? Legalább öt nyakravalója van. Ne felejtsd, hogy egy tisztességes háztartásban egy tucatnál is több lenne. – Tönkretettem őket – vallotta be a lány. – Mindegyiket? – Őszintén mondom, John bácsi, nem szándékosan tettem. Tetszik tudni, milyen rendetlenül szokott kinézni a gróf, gondoltam, kivasalom a nyakravalóit. Úgy csináltam, ahogy anyuka is szokta, rájuk tettem egy másik anyagot. A vasaló tűzforró volt, de én csak arra figyeltem, nehogy megégessem magam, borzalmasan gőzölgött, és mivel nem szeretem a keményítő szagát, olyan gyorsan vasaltam át őket, ahogy csak lehet… – Mindet kiégetted? – csattant fel Leke.

ELOISA JAMES


– Hát kiégni nem égtek ki – tiltakozott Rosy. – De a keményítő sárga csíkokat hagyott… Leke ekkor már felfelé rohant a cselédlépcsőn. A gróf egy karosszékben ült a kandalló előtt, és egy papírlapra jegyzetelt. Az ujjával időnként a karfán dobolt, és bárgyún meredt maga elé. Leke megkönnyebbült, és halkan felsóhajtott. Úgy tűnt, Godwin különösebben nem bosszantotta fel magát Rosy ballépése miatt. – Uram, sajnálattal értesültem róla, hogy kárt szenvedtek a nyakravalói, miközben az unokahúgom kivasalta őket – mondta meghajolva. Godwin felpillantott, és hátrasimította a haját. Bizonyára épp a bálra készülődött, amikor felfedezte a veszteséget. Mindenesetre térdnadrágot viselt. – Ne is törődjön vele – felelte a gróf egy hirtelen mosoly kíséretében. – Az én hibám, hogy nem tartok inast, aki törődne a ruháimmal. Gondolom, a sálakat Lina ruháival együtt tisztítóba kellene adni. Elküldené Simset, hogy vegyen néhány új darabot? – Attól tartok, hogy a Christian és Fiai mára már bezárt – jegyezte meg Leke. E pillanatok miatt nem hagyta el Godwin grófot, még akkor sem, amikor a többi szolgáló úgy menekült el innen, mint a bolhák a döglött kutyáról. A gróf szokatlan életet élt ugyan, és valóban elfogadhatatlan volt, hogy az a hetyke kis nő a grófnő hálószobájában lakik. Ugyanakkor volt valami lenyűgöző a férfiban, és ha a háztartásról és a személyzetről volt szó, sokkal ésszerűbben gondolkodott, mint bármely másik úriember, akit Leke ismert. Rees felmordult. – Nos, Leke, ha valóban bezárt, akkor talán az lesz a legjobb, ha kiválasztja a nyaksálak közül azt, amelyik a legkevésbé foltos. Az egésznek nincs akkora jelentősége. Tényleg egy ördögfajzat ez a lány, gondolta Leke, miközben szemügyre vette a sálakat. Ha Rosy azonnal bevallotta volna, hogy mi történt a vasaláskor, még lett volna ideje új sálakat venni, és soha senki nem jött volna rá, mi történt. Ehelyett a gróf kénytelen lesz besárgult nyaksállal megjelenni a bálban. ELOISA JAMES


– Ha ezt a halvány rózsaszín nyakravalót mértani pontossággal köti meg, az elszíneződött csík alig lesz látható. Egyben bocsánatáért esedezem e sajnálatos esemény miatt. – Ugyan, ne is törődjön vele – mondta Godwin. – Muszáj, hogy a rózsaszín legyen az? Olyan leszek benne, mint egy nőidivat-árus. – A fehérek sajnos használhatatlanok – vallotta be Leke. – Holnap első dolgom lesz, hogy új nyakravalókat vásároljak. – Helyes. Godwin felpattant a székből, és a nyaka köré tekerte a sálat, de ahelyett, hogy mértani pontossággal kötötte volna meg, épp csak lazán megcsomózta. Leke visszafogta magát. Végül is ő komornyik, nem pedig a gróf személyi cselédje. – Miss McKenna is elkíséri önt ma este? – kérdezte, és hátrálni kezdett az ajtó felé, ahogy Godwin felhúzott egy vörösesbarna frakkot, amely egyáltalán nem passzolt a rózsaszín nyakkendőhöz. – Nem – felelte Godwin, majd összehajtogatta a papírlapot, amelyre jegyzetelt, és a mellényzsebébe helyezte. – Lady Hamilton báljába megyek, amelyet a lánya tiszteletére rendez. Több magyarázatra nem is volt szükség. Egyértelmű, hogy a szajha (így nevezték a szolgálók Alina McKennát) nem szívesen látott vendég Lady Hamilton báljában. Leke meghajolt, és visszavonult a szobájába, miközben majd megveszett a kíváncsiságtól. Vajon miért vesz részt Rees Godwin egy elsőbálozó tiszteletére rendezett eseményen? Talán ő a lány keresztapja? Ha valóban így lenne, már biztosan értesültek volna róla. – Valóban ördögfajzat vagy – mondta hűvösen az unokahúgának. – A nyakravalók árát levonom a béredből. És szerencséd, hogy a rokonom vagy, máskülönben egy szempillantás alatt kipenderítenélek innen. Rosy mérgesen nézett rá, de egy szót sem szólt. Sem a bácsikája, sem a gróf nem vette észre az úr ingének mandzsettáján éktelenkedő kis barna foltokat, ő pedig nem akarta azzal súlyosbítani a helyzetét, hogy felhívja rájuk a figyelmüket.

ELOISA JAMES


Kilencedik fejezet Valóságos hőstettek Lady Hamilton bálja, amelyet a lánya, Patricia tiszteletére rendezett Grosvenor Square 41.

Minden

nő életében vannak olyan pillanatok, amelyek nagy bátorságot igényelnek. Helene a barátnőitől úgy tudta, hogy a gyermekszülés is efféle. Ő maga rendkívül ostoba formáját választotta a merészségnek, amikor tizenhét évesen megszökött a Godwin grófság várományosával. Ezt leszámítva kevés olyan alkalom adódott az életében, amely próbára tette volna a bátorságát. Egészen ma estig. Amikor levette a bundáját, és átnyújtotta Lady Hamilton egyik szolgálójának, bizonyos volt benne, hogy ez élete legrémisztőbb pillanata. Itt volt hát: gyakorlatilag meztelenül állt a ház előcsarnokában. Egyszer csak kinyílt mögötte az ajtó, és a hűvös levegő egyenesen vékony selyemruhája alá áramlott. A hideg átjárta a testét, még azokat a részeket is, úgymint a hátsója, amelyek általában nem voltak kitéve ilyesminek. Nem tehetett mást, mint hogy magabiztosan tűrte. Sebastian Bonnington finoman megfogta a könyökét. – Bátorság! – mondta mély, dörmögő hangon. Ezután olyan elismerőn mérte végig a grófnőt, hogy Esme oldalba bökte. – Még jó, hogy előre figyelmeztettem Helene-t, hogy tartsa távol magát tőled! – mondta nevetve. Sebastian ekkor feleségéhez fordult, és pillantása több volt puszta elismerésnél. Olyan szenvedéllyel csókolta meg Esmét, hogy Helene belepirult. A puszta látványtól is irigységgel telt meg a szíve, és valami furcsa szorítást érzett a gyomrában.

ELOISA JAMES


Lady Hamilton komornyikja bejelentette őket. Helene hirtelen szélhámosnak érezte magát, és úgy gondolta, új nevet kellene használnia. Vajon még mindig ő volt Lady Godwin, a pedáns, tartózkodó Godwin grófnő, akit az imént bejelentettek? Az első pillanatokban úgy tűnt, senkinek nem tűnik fel a különbség. Lady Hamilton, aki lánya miatt idegeskedett, Helene-re mosolygott, és suttogva megdicsérte az új frizuráját, de a ruhát észre sem vette. Ám ezután szép lassan szárnyra kapott a hír. Helene szinte látta, ahogy áthullámzik a báltermen. Ünnepélyesen végigtáncolt egy kontratáncot Kersting őrnaggyal, akivel egyébként mindig nagyon fesztelenek voltak egymás társaságában, ám ennek most épp az ellenkezője történt. Kersting szüntelenül vékony bajuszát pödörte, amikor pedig a zene véget ért, és három férfi lépett oda hozzájuk, megkönnyebbülve távozott. Helene-nel még soha nem fordult elő, hogy egyszerre többen is fel akarták volna kérni táncolni. A három férfi látványa okozta izgalom úgy a fejébe szállt, akár a Szent Iván-éji bor. Sajnos egyikük sem szerepelt Esme listáján. Ezenkívül Lord Peckham szóba sem jöhetett. Házasember volt, és bár ezt a tényt szerette figyelmen kívül hagyni, Helene soha nem okozott volna olyan fájdalmat Lady Peckhamnek, amilyet ő maga is átélt saját férje hűtlensége miatt. Felvonta hát a szemöldökét, rideg pillantást vetett Peckhamre, majd Lord Usshernek nyújtotta a kezét. Ő valamivel fiatalabb volt, mint amire Helene vágyott, de remélte, annál forróvérűbb. Mire azonban véget ért a tánc, Helene Lord Ussherről is lemondott. Egyrészt a férfi átizzadta a kesztyűjét, és az érintése szörnyen nedves volt. Másrészt szemmel láthatólag túlságosan magával ragadta Helene ruhájának a látványa, mivel állandóan lefelé pislogott, majd felkapta a tekintetét, és úgy nézett a grófnő arcába, mint egy éhező, aki elé egyszer csak letettek egy sárgabarackpitét. Pite… valóban ez volt a legtalálóbb kifejezés, gondolta Helene kedélyesen. Az igazán döntő momentum azonban az volt, hogy Lord Ussher képtelen volt követni a ritmust, és nem egyszer a lábujjára lépett. Amikor a zene véget ért, három férfi helyett most heten léptek Helene-hez, hogy táncra kérjék. Csak úgy tolongtak körülötte: barna ELOISA JAMES


szeműek, kék szeműek, fiatalok, idősek. Biztos, hogy Mr. Cutwell túl idős hozzá? Helene mindegyikükre rámosolygott, és közben kétségbeesetten igyekezett emlékezetébe idézni, hogy kiről mit hallott. Vajon van közöttük olyan, aki rendelkezik némi zenei érzékkel? Hogyan tudhatná meg? Valószínűleg az egyetlen út ennek kiderítésére, ha mindegyikőjükkel táncol, és annak alapján ítéli meg a képességeiket, hogy hányszor lépnek a lábára. Végül találomra nyújtotta oda a kezét az egyiküknek. Néhány perccel később, amikor visszatért a táncból a tiszteletre méltó Gerard Bunge-dzsal, azzal kellett szembesülnie, hogy akkora tömeg csoportosul körülötte, amekkora Esme körül soha. Barátnője még akkor sem volt ennyire kapós, amikor rossz hírű Esmeként népszerűsége csúcsát élte. Ezúttal azonban Helene-nek nem esett nehezére kiválasztania a táncpartnerét. Miközben szinte alig észrevehető fejbólintással fogadta a férfiak hajlongásait, Garret Langham, Mayne grófja, mint aki észre sem vette vetélytársait, minden erőfeszítés nélkül elsodorta őket az útból. Mayne eddig soha észre sem vette Helene-t. Most azonban úgy sétált felé, mintha egész életükben ismerték volna egymást. Ő volt a londoni férfi mintapéldánya: a haja tökéletesen göndör fürtökben állt, nadrágja szorosan izmos combjához simult, csábos tekintetéből mosoly és vágyakozás áradt. – Lady Godwin – mondta a férfi könnyedén, miközben felé nyújtotta a kezét. – Azt hiszem, a következő tánc a miénk. Helene önmagát is meglepte, amikor ahelyett, hogy hebegvehabogva igent mondott volna, felvonta a szemöldökét, és tetőtől talpig végigmérte a grófot. Ezt a tekintetet Esmétől leste el, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer ő maga is alkalmazza majd. Úgy tűnt azonban, hogy ez a gesztus természetesen alakul ki egy nőben, ha körberajongják a férfiak, akik mind egyetlen cél által vezérelve kúsznak-másznak, sőt lihegnek a lábai előtt: hogy táncolhassanak vele. Vagyis – szólalt meg Helene igazságérzete –, hogy magukkal csábítsák egy félreeső szobába. Mayne láthatólag nem zavartatta magát Helene vizslató tekintete miatt, csak várt, és közben halovány mosoly játszott a szája körül, ELOISA JAMES


mintha mindig is tudta volna, hogy egy nap partnerek lesznek, és alig várta, hogy a nő önszántából levesse előtte a fűzőjét. Ez a gondolat megkeményítette Helene szívét. Hiszen ez a férfi azt hiszi, hogy csak úgy megkaphatja őt! Nos, valóban megkaphatja, de a feltételeket a grófnő szabja. Helene előrelépett egyet, és érezte, hogy a selyem körülöleli a lábát. – Lady Hamiltonnak kitűnő Broadwood zongorája van – mondta, és kihívó tekintettel nézett a férfira, amit szintén Esmétől tanult. Isten a tanúja, mennyi időt töltött az elmúlt hat-hét évben azzal, hogy Esmét figyelte, amint különböző férfiakat csábít el. – Elkísérne a zeneszobába? Szeretnék eljátszani egy… dallamot – mondta, és kissé összevont szemmel, a szempilláin át nézett a grófra. Mayne egy cseppet sem tűnt meglepettnek. – Ezer örömmel – felelte, és kitartotta Helene-nek a karját. A férfiakat valóban rendkívül egyszerű elcsábítani, már ha ez erre a legmegfelelőbb szó, gondolta Helene. Tavaly tavasszal pusztán azzal csalta a hálószobába Fairfax-Lacyt, hogy azt mondta, egy verset akar felolvasni neki. Persze a dolog végül nem úgy sült el, ahogy tervezte, de a meghívás egyáltalán nem került nagy erőfeszítésébe. Mayne éppolyan irányíthatónak tűnt, mint Mr. Fairfax-Lacy. Besétáltak a zeneszobába, és a férfi becsukta maguk mögött az ajtót. Helene a csillogó Broadwood zongorának támaszkodott. Vajon a gróf tényleg azonnal támadásba lendül? Nem ez történt. Odasétált a tálalóhoz, és mindkettőjüknek töltött egy pohár bort. – Lady Godwin, ön igazán elbűvölő ebben a báli ruhában – mondta, miközben átnyújtotta neki a poharat. – Köszönöm – felelte Helene. Ekkor a férfi különösebb vesződség nélkül megcsókolta őt. Öt perccel később végigsimította az ujját Helene nyakán, egészen a ruhája nyakszegélyéig. Olyan forró volt az érintése, hogy szinte perzselte Helene bőrét. A grófnő felhörpintette a bort, és Mayne azonnal újabb pohárral töltött neki, azután az ujját finoman az italba mártotta, és Helene nyakára helyezte. A grófnő érezte, hogy a szeme tágra nyílik, amint a gróf lassan végighúzza a bőrén nedves ujját, és enyhén becsúsztatja a vékony selyem alá. ELOISA JAMES


– Örömmel hazakísérném – mondta Mayne, és izzó tekintettel nézett Helene szemébe. – Haza? – ismételte a grófnő. Nem volt könnyű odafigyelnie arra, amit a férfi mond. Egyrészről teljes mértékben lenyűgözte ez a boros játék, másrészt (Helene még észen lévő fele) azért aggódott, nehogy foltot hagyjon a ruháján, hiszen még máskor is szerette volna viselni. – Igen, haza – felelte Mayne mosolyogva. – Az ön otthonába vagy az enyémbe. Helene nagyot nyelt. Esze ágában sem volt hazavinni a férfit! Hát nem érti, hogy itt és most kell elvégeznie a feladatát? – Erről szó sem lehet – vágta rá, majd rájött, hogy ez nem hangzott valami kedvesen. Így hát csípőre tette a kezét, és megajándékozta a férfit Esme egyik csábító mosolyával. – Inkább csókoljon meg még egyszer. A férfi felvonta a szemöldökét. – Nahát, Lady Godwin, egyre több meglepetést okoz nekem – mondta, majd odahajolt hozzá, és a nyelvével azonnal a szájába hatolt. Helene sosem kedvelte ezt a fajta csókot. Valójában a közösülésre emlékeztette, és mindkettőt túlzottan intimnek találta. Azt azonban el kellett ismernie, hogy Mayne Reesnél jobban csinálja. A nyelve lágy volt és kutakodó, nem pedig törtető, akár egy bika. A férfi természetesen még sokáig folytatta volna így, de Helene ekkor összezárta ajkait, hogy tovább terelje az eseményeket. Próbálta felidézni, mit tanácsolt neki Esme. Légy biztató, lelkes és bizalmaskodó. A bizalmaskodó bizonyára azt jelenti, hogy szólítsa a férfit keresztnevén. – Ön igazán csodálatos, Gerard! – mondta Helene, és a kezét a férfi vállára csúsztatta, – Garret – dörmögte Mayne. – Ön pedig, Lady Godwin, egy rendkívül érdekes példánya a női nemnek. – A kezét végigsimította Helene hátán egészen a… a fenekéig! Helene majdnem felsikított. – És nem visel fűzőt – suttogta Mayne, szorosan az arcához simulva. Helene megrázta a fejét. ELOISA JAMES


– És midert sem? – találgatott a férfi. A grófnő ismét a fejét rázta. – Ez a kedvenc csomagolásom – dörmögte Mayne, és szájon csókolta Helene-t, aki visszafojtott egy nyögést. Hát soha nem hagyja már abba ezt a csókolózást? – Kérem, szólítson Helene-nek – mondta, amint egy kis levegőhöz jutott. – Nem kellene bezárni az ajtót? – Máris – felelte a férfi, de továbbra is Helene hátát simogatta. Úgy csúsztatta a kezét fel-le a finom selyemruhán, mintha egy macskát cirógatna. Helene kénytelen volt elismerni, hogy ez nagyon is a kedvére való. Ugyanakkor azt is meg kellett állapítsa, hogy Mayne keze jó párszor lecsúszott, egészen a fenekéig. A grófnő ahelyett, hogy felháborodott volna, inkább élvezte ezt a bizsergető, kellemes érzést. A rövid szünetet kihasználva a második pohár bort is felhörpintette. Kezd egészen ráhangolódni, gondolta kábultan. A férfi most a fülét csókolgatta. Vagyis inkább harapdálta. És bár ennek a gondolata aligha volt vonzó Helene számára, egyértelműen elviselhetőnek találta. Különösen akkor, ha a fülharapdálás következménye végül az lesz, hogy gyermeke születik! Itt az idő, hogy tovább bátorítsa a férfit. Ha Mayne mindennel olyan lassan halad, mint a csókolózással, reggelig sem jut haza. A férjéről bezzeg bátran el lehetett mondani, hogy nem vesztegette az idejét az ágyban. – Gareth – suttogta a férfi fülébe, és az ujjával végigsimította az arcát. El kellett ismerni, hogy Mayne-nek igazán elragadó, szikár arca és finom illata volt. – Helene – suttogta a férfi. – A nevem Garret. Enyhén rekedtes hangjától Helene furcsa bizsergést kezdett érezni a lába között. Épp arra készült, hogy kicsit megsürgesse a grófot, ám ehelyett levegőért kapkodott, amikor a férfi hirtelen felkapta, és egyetlen lépéssel a kanapéhoz vitte. Helene egy perccel később már szinte el is feledkezett róla, hogy az imént még sürgetni akarta a férfit, mivel kiderült, hogy a gróf kifejezetten tetszetősnek, sőt egyenesen elragadónak találta a mellét, és ennek jó párszor hangot is adott. ELOISA JAMES


– Csodálatos – mondta fátyolos hangján. A kezét újra meg újra végighúzta a selyemruha felső részén, miközben a hüvelykujjával a finom selyemanyagon át kirajzolódó mellbimbókat simogatta. Helene nem tagadhatta: mindez igazán figyelemre méltó hatással volt rá. – Honnan ez a különös kiejtés? – kérdezte a grófnő, és maga is meglepődött, hogy szinte levegő után kapkodott. – Az anyám francia volt – felelte Mayne. – Helene, azt hiszem, itt az ideje, hogy bezárjuk azt az ajtót. Nem bánja? Helene ránézett, és tisztában volt vele, hogy a szeme olyan tágra nyílt, akár egy csészealj, miközben érezte azt a forró, bizsergő érzést a lába között. – Egyáltalán nem, Garret – suttogta. A gróf egy pillanatra megállt, és ismét megcsókolta. Helene épp azon gondolkodott, hogy a csókolózás talán nem is olyan szörnyű, mint ahogy eddig hitte, amikor zajt hallott az ajtó felől, és valaki a szobába lépett. – Merde – dörmögte franciául a férfi az orra alatt, utalván nemtetszésére, és elhúzódott tőle. Mindenesetre nem tűnt szörnyen felindultnak. – Egy pillanat, drágám, máris… – átnézett a kanapé háttámlája felett, és a teste hirtelen megfeszült. – Ki az? – kérdezte Helene, és azon tűnődött, felálljon-e. Ha egyszer megszületik a gyermeke, a hírneve így is, úgy is odalesz, tehát igazán felesleges amiatt aggódnia, hogy rajtakapják, amint valakivel csókolózik. Ezenkívül, ahogy Esme is mondta, Londonban minden második nőnek volt már dolga Mayne-nel. – A férje – felelte a férfi élénken, és felsegítette Helene-t. – Jó estét, Lord Godwin – mondta kedélyesen. – Netán a feleségét keresi? Rees az ajtóban állt, és a kifinomult, elegáns Mayne grófhoz képest úgy festett, mint egy sötét bőrű, harcias bokszoló. – Igen, őt keresem – vicsorogta. – Megköszönném, ha adna nekünk néhány percet, hogy beszélhessek vele, mielőtt őt is hozzáadja az éjjeliszekrényére tűzött listához. Helene egy pillanatra azt hitte, a két férfi ölre megy. Úgy tűnt, mintha egyszeriben kiszippantották volna a levegőt a szobából, és Rees ELOISA JAMES


fenyegetően agresszív arckifejezésére Mayne erőteljes felindultsággal válaszolt. Azután a grófnőnek hirtelen eszébe jutott, hogy Reesnek semmi joga ahhoz, hogy a férjének nevezze magát, és hogy tulajdonképpen ő kérte rá, hogy találjon magának társat. Jót fog tenni neked – valami ilyesmit mondott, nem igaz? Helene finoman megérintette Mayne karját. – Kérem, adna nekem egy percet, hogy beszélhessek a férjemmel? – kérdezte egy sokatmondó, csábos pillantás kíséretében. – Egy perc, és ismét csatlakozom önhöz. Mayne elsápadt a dühtől, de ettől csak még vonzóbb lett. S bár Rees is régi, nemesi családból származott, most mégis inkább úgy festett, mintha a felmenői zsellérek lettek volna. – Nem szívesen hagyom magára egy férfival, aki nem tudja kordában tartani az indulatait – felelte Mayne. Helene Esme elbűvölő mosolyával válaszolt, ami most már nem is tűnt úgy, mintha Esmétől leste volna el. Ez most már az ő mosolya volt. Egy köszönet azért a bizsergető érzésért, amit egész testében érzett, és amit szívesen fogadott. – A férjem nem jelent veszélyt a számomra – felelte halkan, de azért nem olyan halkan, hogy Rees ne hallja. – De nagyra értékelem a törődését. Rees gúnyos előzékenységgel félreállt, ahogy Mayne elindult az ajtó felé. Amikor mellé ért, a gróf megállt. Egyforma magasak voltak, és bár Mayne izmos teste a szűken szabott ruha miatt látványosabb volt, a két férfi egy súlycsoportba tartozott. A közöttük lévő hasonlóság azonban ennyiben ki is merült. Mayne grófjáról sugárzott a francia elegancia: a nyakravalója például hófehér volt, és a legújabb divat szerint kötötte meg. Godwin gróf ezzel szemben úgy nézett ki, mintha egy konyharuhát kötött volna a nyaka köré, méghozzá úgy, hogy mindenki láthassa rajta a túlságosan felforrósodott vasaló nyomát. – Azt javaslom, tartsa kordában az indulatait – mondta Mayne francia akcentussal, amely ezúttal meglehetősen fenyegetőn hangzott. – Inkább meghalok, mint hogy egy ilyen romlott disznó parancsait teljesítsem, mint amilyen maga – jelentette ki Rees.

ELOISA JAMES


– Megbocsátom szenvedélyességét, mivel úgy tűnik, hirtelen ráeszmélt, hogy Lady Godwin a felesége – hangzott a szabatos felelet. – Sajnos ennek igen kevés jelét adta az elmúlt néhány évben, és úgy vélem, kissé elkésett vele. Mayne ezzel távozott. Helene frappánsnak ítélte ezt a végszót. – Mégis mit művelsz? – kérdezte a férjét. – Hiszen te mondtad, hogy… – Tudom, hogy azt mondtam, hogy találj magadnak egy szeretőt – felelte Rees indulatosan. – De azt nem mondtam, hogy szülj tőle gyereket. – Te tudod, hogy… ezt meg honnan tudod? – kérdezte a grófnő magából kikelve. – Esme barátnőd volt olyan kedves, és tájékoztatott róla. Helene érezte, ahogy egész testét elönti a harag. Esme… Esme… elárulta? A legjobb barátnője elárulta? – Azért jöttem, hogy tudassam veled, nem engedem, hogy ezt tedd – jelentette ki Rees. – Nem engeded – ismételte a nő lassan. – Úgy van, nem engedem. Talán nem gondoltad át eléggé, hogy a gyermek, akit te kihordasz, egyben az én gyermekem is lesz. Ezt pedig nem engedhetem. Ha egy nap feldobom a talpam, Tom lesz a grófi cím örököse, illetve az ő fia, feltéve, hogy lesz neki. Nem hagyhatom, hogy egy kakukkfiókáé legyen az örökség Tom utódja helyett. Ez nem volna helyénvaló. – Ebbe nincs beleszólásod – bökte ki Helene. Egyszeriben sírni lett volna kedve, amiért Esme így cserbenhagyta. – Dehogy nincs! – Rees az ajtóhoz ment, és bezárta. – Ha megbocsátasz, jobb szeretném, ha nem nyitnának ránk az emberek. – Nem látom, mi ennek a jelentősége – felelte a grófnő. De miért tette ezt Esme? Már annyira közel volt hozzá, hogy gyermeke legyen, annyira közel, gondolta Helene. Rees leült. – Mit csinálsz? – kérdezte az asszony mély megvetéssel. – Leveszem a cipőmet – felelte a gróf. Helene nem akart hinni a szemének. ELOISA JAMES


– Csak nem képzeled, hogy… – Dehogynem! Ha jól értelmeztem Lady Bonnington üzenetét, akkor azért jöttél a bálba, hogy megtaláld a férfit, aki gyermeket nemz neked. Erre én is éppannyira hajlandó vagyok, mint bármelyik másik férfi Londonban, és sokkal jobban illek hozzád, mint Mayne grófja. Azzal lehúzta a nadrágját, és félredobta.

Tizedik fejezet Salomé megkezdi táncát A Babérkoszorú fogadó udvara Stepney, London

Thomas Holland tiszteletes, akit barátai és a gyülekezet tagjai is csak Tomként ismertek, hosszú évek óta először járt Londonban, és úgy ítélte meg, hogy a város szinte semmit nem változott: továbbra is koszosnak, zsúfoltnak és elkeserítően szegénynek találta. Még csak délután volt, de amennyi napfény átszűrődött a kormos levegőn, akár éjszaka is lehetett volna. Leszállt a postakocsiról, kinyújtóztatta a végtagjait, és tudomást sem vett róla, hogy a kocsisok olyan óriási lendülettel dobálják a csomagokat a fogadó udvarára, hogy szinte a föld is beleremeg. A Babérkoszorú fogadó faláról visszaverődött az utasok kiáltozása, akik a holmijaikkal való durva bánásmód ellen tiltakoztak. Tomot mindez hidegen hagyta. Többnyire könyveket hozott magával, azok nem törékenyek. Valaki megrángatta a kabátját, erre hátrafordult. – Uram, szeretne venni egy almát? A kislány nem lehetett több ötévesnél. Koszos kötényt viselt, de az arca tiszta volt, ahogy az almák is, amelyeket a kosárban cipelt. – Hol van a mamád? – kérdezte Tom, és leguggolt hozzá. ELOISA JAMES


A kislány pislogott. – Szeretne venni egy almát? – ismételte. – Igen, szeretnék. Az anyukádnak adjam a pénzt? – Tom kivett egy gyümölcsöt a kosárból. – Mennyibe kerül? – Két penny – felelte a kislány, és a tenyerét tartotta. A tiszteletes észrevett egy zúzódást az apró kézen. Hát ezért nem jött soha Londonba. Egyszerűen nem bírta elviselni. – Átkozott város – morogta az orra alatt. – Hol van az anyukád, drágám? A kislány elfordította a tekintetét. Tom gyakran beszélgetett gyerekekkel a faluban, így értett a nyelvükön. – Vigyél haza magaddal, kérlek – mondta, és megfogta a gyermek kezét. A kislány nem mozdult. – Sehova nem megyek idegen férfiakkal. – Ezt nagyon jól teszed – felelte Tom, és elengedte a kezét. – De én, csak haza akarlak kísérni, nem akarlak magammal vinni sehova. Azért az más, nem igaz? A gyermek elgondolkodott. Édes, pirospozsgás arca, de rémisztően komoly tekintete volt. Tomon ismerős, nyomasztó érzés lett úrrá, mintha a mellkasát hirtelen a gyomrába nyomták volna. – Nem megyek haza, amíg el nem adom az összes almát. A férfi elővett négy pennyt, amiért még két almát kapott cserébe. A kislány szeme már majdnem mosolygott – majdnem! –, és elsétált. Tom az egyik kocsis kezébe nyomta az almákat, megkérte, hogy figyeljen a csomagjára, és a gyermek után indult. A gyermek nem a kanyargó, szűk utcák labirintusa felé vette az útját, hanem a fogadót megkerülve egyenesen a konyhába sietett. – Mondtam, hogy ne gyere vissza, amíg el nem adtad az összeset – szólt egy hang odabent, és Tom kinyitotta az ajtót. A konyha közepén egy vörös arcú, középkorú nő állt, és haragos tekintettel nézett a kis almaárusra. – Eladtam az összeset – felelte a kislány, és átnyújtotta a pénzt az asszonynak.

ELOISA JAMES


A nő megfordult, és már nem dühösen, hanem egyenesen fenyegetőn nézett. Tom csaknem hátrahőkölt, ahogy az asszony hátranyúlt, és felkapott egy sodrófát, ami majdnem akkora volt, mint a karja. – Takarodjon innen! – parancsolta. – Járt már itt ilyen magafajta ember, és nem szívesen látott vendég. – Megragadta a kislányt, és a köténye mögé rejtette. – Meggin sehová nem megy magával, nem érdekel, mennyi pénzt ajánl! – Lelkész vagyok – mondta Tom, és kigombolta a kabátját, így láthatóvá téve papi gallérját. – Csak aggódtam a kis Megginért, mivel egyedül volt a fogadó udvarán. – Nincs egyedül. Az udvar elég biztonságos. És az, hogy ön lelkész, még nem jelenti, hogy a szándékai tisztességesek. Mrs. Fishpole annyi történetet hallott már a fekete csuhás szélhámosokról, hogy a papi gallér láttán is bizalmatlanság fogta el. – Én nem a rossz fajtából való vagyok, hölgyem. Északról jöttem, és nem tudom megszokni, hogy ilyen kisgyermekek saját maguk keressék a kenyerüket. Nyilvánvaló azonban, hogy tökéletesen a gondját viseli Megginnek, ezért kérem, bocsásson meg, hogy zavartam. Mrs. Fishpole gyanakvón hunyorgott a látogatóra. Túl jóképű volt ahhoz, hogy lelkész legyen. Szép szeme volt. – Mégis merrefelé lakik ott északon? – Beverlyben, East Ridingban – felelte Tom vidáman. A furcsa szorítás a mellkasában kezdett felengedni. – Van ott egy kis parókiám. Csak a bátyámat jöttem meglátogatni Londonban. Ekkor az asszony arcán széles mosoly jelent meg. – Beverlyt mondott? Tiszteletes úr, én Mrs. Fishpole vagyok, Driffeldből jöttem én magam is, bár már évek óta nem jártam arrafelé. Akkor maga biztosan a székesegyházban dolgozik, vagy, hogy is hívják. Gyerekkoromban az apám egyszer elvitt Beverlybe, homokot szállítottunk a székesegyháznak. Gyönyörű egy templom az. Soha nem felejtettem el. Bizony mondom, vetekszik a Szent Pál-katedrálissal. – A homok minden bizonnyal a nyugati szárny felújításához kellett – mondta Tom. – Én nem a székesegyházban dolgozom, hanem egy szomszédos parókián, a Szent Márián. A Beverly-i székesegyházban Rumwald tiszteletes a lelkész. ELOISA JAMES


– Te jóságos ég! Hát Rumwald még él? – Mrs. Fishpole arca mostanra teljesen ellágyult. – Ő tanított hittanra. Havonta egyszer jött Driffeldbe, mivel nálunk nem volt parókia. Túlságosan kis falu a miénk. – Átadom neki az üdvözletét – mondta Tom. – Elmesélem, milyen jó körülmények között él, hogy szakácsként dolgozik egy ilyen nagyszerű helyen. És persze megemlítem neki a csodálatos kislányát is – tette hozzá, és rámosolygott a gyermekre, aki ismét elfordította a tekintetét. Mrs. Fishpole lebiggyesztette az ajkát. – Meggin nem az én lányom. És nem is a maga kenyerét keresi. Én etetem abból, amit a szolgálók meghagynak. – Meggin nem az ön gyermeke? – Nem – felelte az asszony, és most, hogy már nem volt közvetlen veszélyben, előhúzta a kislányt a szoknyája mögül. – Az anyja sem lehetett jobb helyzetben, mint ő, abban biztos vagyok. Egyik este találtunk rá, épp itt készült megszülni a kicsit a konyhaajtóban. A szegény asszony nem élte túl a szülést, isten nyugosztalja. – Akkor Meggin kétszeresen is szerencsés, hogy itt van neki maga – felelte Tom. – Gratulálok majd Rumwald tiszteletesnek az egykori nagyszerű tanítványa miatt. Mrs. Fishpole azonban úgy nézett rá, mint egy kutya, aki az utcasarkon egy szál kolbászra talált. – És ha rossz körülmények között találta volna Meggint? Akkor mit tett volna? Tom hezitált. – Nem is tudom. – Bizonyára ismer könyörületes embereket, igaz? – kérdezte az asszony. – Néhányat – ismerte el Tom, és közben arra gondolt, hogy Londonról e téren nem sok jót tudna mondani. – Vigye magával! – mondta Mrs. Fishpole, és finoman előretaszigálta a kislányt. A gyermek levegő után kapkodott, és próbált visszaszökni az asszony szoknyája mögé. – Tessék?

ELOISA JAMES


– Jobb, ha magával viszi. Jobb helye lesz East Ridingban, mint itt, Londonban. Odahaza mindig törődtünk a gyermekekkel. Ez az egyetlen módja, hogy megvédjem őt. Hiszen most már nem olyan kicsi, láthatja. – Igen, de… – El kell vinnie – mondta Mrs. Fishpole határozottan. – Többé nem tudok vigyázni rá. Ott alszik, látja? – A fejével a sarokban heverő szőnyegkupac felé intett. – De hamarosan ötéves lesz. Nem tudom, még meddig hagyják, hogy itt feküdjön a sarokban, és hogy őszinte legyek, minél idősebb, annál inkább aggódom érte. Tom ezt nagyon is értette. – Megtettem érte, amit tudtam. Megtanítottam, hogy kell azt mondani, köszönöm, és azt is mondja, hogy kérem. Tudja a különbséget jó és rossz között. Nem akartam, hogy úgy végezze, mint az anyja. Úgyhogy megmondhatja Rumwaldnak, hogy én megtettem, amit a kötelességem diktált. Meggin tett egy újabb elkeseredett próbálkozást, hogy Tom elől az asszony szoknyája mögé bújjon. – Nem arról van szó, hogy nem fogsz hiányozni – mondta Mrs. Fishpole, miközben letette a pultra a sodrófát, és maga elé húzta a gyermeket. – Bizony hiányozni fogsz, Meggin. Tudod jól. Rendes kislány vagy, és mindig jókedvű. A gyermek szaporán pislogott. – Nem akarok elmenni. – Soha nem viselkedtél rosszul, nem ordítottál, mint más gyerekek. De nem tarthatlak itt többé, Meggin. Nem biztonságos. És tudod, hogy nem vihetlek haza. – Az asszony a lelkészre pillantott. – Meggin korábban velem lakott. Ám a férjem három éve meghalt, és azóta a sógornőmnél lakom. Az ő férje pedig nem hajlandó befogadni egy árvát, különösen olyat, aki ilyen körülmények között született. Tom bólintott, és a kislány felé nyújtotta a kezét. – Meggin, van kedved meglátogatni velem a bátyámat? Aztán hazautazunk a falumba, és ott találok neked egy saját családot. Addig pedig rá se fogok nézni a gyerekekre, akik az utcát seprik – esküdözött magában a tiszteletes.

ELOISA JAMES


– Nem – kiáltotta Meggin, és hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán. – Nem megyek haza bácsikkal. Én magához tartozom, Mrs. Fishpole. – Odarohant a szakácsnőhöz, az arcát a lábához szorította, és szorosan átölelte a szoknyáját, épp amikor a kocsmáros berontott az ajtón, és valami kolbászos és halas pitét követelt hangosan. Mrs. Fishpole tudomást sem vett róla, inkább letérdelt a nem éppen tiszta konyhakőre. – Valamikor meglátogatom a rokonokat East Ridingban, és akkor majd hozzád is elmegyek. De nem hagyhatom, hogy továbbra is a konyhakövön aludj, Meggin. – Nem fognak meglátni – zokogott a kislány. – Ilyen kicsi maradok mindig. És én nem szóltam hozzá! Ezentúl csak hölgyeknek árulom az almát. – Kellene még kolbászos pite – vetette közbe a kocsmáros. – Ugye nem akarja, hogy Mr. Sigglet idejöjjön? Nem nagyon kedveli ezt a kis csibészt. Mrs. Fishpole felkapta a kislányt, és magához ölelte. Összeszorította az állkapcsát, és Tomnak az volt a benyomása, hogy ha a szakácsnő most megengedné magának, hogy akár egyetlen könnycsepp is kicsorduljon a szeméből, soha nem tudná túltenni magát mélységes bánatán. – Ha lenne lányom, Meggin, azt szeretném, ha éppen olyan volna, mint te – mondta Mrs. Fishpole. – Most pedig menj a tiszteletes úrral, ő vigyázni fog rád. Látom az arcán. Azt szeretném, ha rendes lánnyá cseperednél. – Nem fogok! – tiltakozott a kislány zokogva. – Itt akarok maradni! Mrs. Fishpole átadta a gyermeket Tomnak. – Jobb, ha most mennek – mondta határozottan. – Általában nagyon engedelmes lány. Az asszony arcán egy pillanatra látni lehetett a kétségbeesést, majd megfordult, és a kocsmárosra kiáltott. – Akkor miért nem hozol már egy kolbászos pitét a kamrából, hát nyomorék vagy?

ELOISA JAMES


Tom szorosan magához ölelte a feszengő kis testet, és kisétált az ajtón. Meggin keservesen sírt, kezét nyújtogatva próbált szabadulni a szorításból. – Nem akarok elmenni! – zokogta. – Nem akarok rendes lány lenni. Én is szakács akarok lenni, ahogy ön, Mrs. Fishpole! – Szívszorítóan könyörgött. – Kérem! Lina már tíz perce hallgatta, hogy valaki kopogtat a bejárati ajtón, amikor rájött, hogy Leke nyilván kimenőt adott estére a szolgálóknak. Végül kelletlenül elindult lefelé a lépcsőn. Mindössze egy szál pongyolát viselt, és őszintén remélte, hogy Rees egyik prűd ismerőse jött látogatóba, aki zavarában az sem tudja majd, hová nézzen. Lazára engedte pongyolája kötőjét, hogy a lehető legtöbbet mutassa meg bájaiból, majd nagy lendülettel kitárta az ajtót. Egy ismeretlen állt előtte. A férfi sötét hosszúkabátot viselt, egy síró gyermek kezét fogta, mögöttük pedig egy mogorva kocsis állt, a vállán két dobozzal. – Ki az ördög maga? – kérdezte a lány, bár a választ maga is jól tudta. Reesnek mindössze egyetlen rokona volt, és a látogató orra és szája nagyon hasonlított a gróféra. Godwin gróf azt azonban soha nem mondta, hogy makulátlan jellemű öccse nős ember volna vagy gyermeke lenne. Arról pedig végképp nem tett említést, hogy látogatóba érkezik. – Thomas Holland – felelte a férfi, és meghajolt. – Ő Meggin, ezek pedig a ládáim, és a bátyámat jöttem meglátogatni. Ami azonban még ennél is fontosabb: ön kicsoda, hölgyem? Ekkor a gyermek, aki feldagadt szemmel nézte Lina pongyoláját, sírását elfojtva felkiáltott: – Én tudom, hogy ki ő. Ő Babilon paráznája! Mrs. Fishpole mesélt nekem róla. Maga hazudott Mrs. Fishpole-nak, és egy bűnbarlangba hozott engem. A kislány torkaszakadtából sikított, és rugdosni kezdte a férfi bokáját. Lina felvonta a szemöldökét. Világossá vált a számára, hogy itt valami bonyolult ügyről van szó. Szélesre tárta az ajtót, és hátralépett. ELOISA JAMES


– Ha jól értem, a lelkész hazatért – mondta nyájasan. – Ha én lennék Babilon paráznája, nem kellene tetőtől talpig skarlátvörösben lennem? Hogy is van? Ha én vagyok Babilon paráznája, akkor ön bizonyára Keresztelő Szent János, nem igaz? – mondta Lina kuncogva, majd megfordult, és elindult felfelé a lépcsőn. – Gondolom, bármelyik hálószobát használhatja, bár figyelmeztetnem kell, hogy nem valami tiszták. Arról pedig fogalmam sincs, milyen állapotban lehet a gyerekszoba – mondta, miközben felfelé sétált a lépcsőn, és felemelte a hangját, hogy túlharsogja Meggin üvöltését. – Rees valamikor este érkezik haza, addig foglalják el magukat. – Hol vannak a szolgálók? – kérdezte Tom kétségbeesetten. Lina meg sem hallotta a kérdést. Egy pillanatra megállt a lépcsőn. – Meglehet, nem éppen a szerephez öltöztem, de tudom, mit énekelne Babilon paráznája. Pápista himnuszokat, ugye? Legalábbis az apám ezt mondaná. Mivel azonban egy efféle éneket sem ismerek, be kell érniük ezzel – mondta, majd rázendített a Jó Atyánk, az elmúlt esztendő minden szakasza jóságod tanúja egy nagyszerű adaptációjára. Tom elképedve hallgatta. Még Meggin is abbahagyta a sírást. A dallam visszaverődött a ház falairól. Ez volt a legszebb és legerőteljesebb énekhang, amit a férfi valaha is hallott: telt, bársonyosan veszélyes. Lina megállt a lépcső tetején, és a férfira mosolygott. Úgy festett, mint egy istentelen nőszemély: sziluettje kirajzolódott a barackszínű selyem alatt, göndör hajtincsei vállig értek, rubinvörös ajkát széles mosolyra húzta. – Ez a kedvenc versszakom – jegyezte meg Lina. – Figyeljen! Mert ezer esztendő annyi előtted, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, és mint egy őrjárási idő éjjel. Azzal hátat fordított, és elsétált a folyosón, miközben tovább énekelt. – Azt a kutyafáját! – mondta a kocsis. – Ennek aztán nincs ki a négy kereke. Ez itt egy tébolyda. Tom mozdulatlanul állt, és a lépcső tetejét nézte. Úgy érezte, mintha kalapáccsal vágták volna fejbe. Érezte, hogy Meggin rángatja a kezét, és tudta, hogy ki kellene fizetnie a kocsist, aki időközben a földre hajította a ládáit. Semmi egyébre nem tudott azonban gondolni, mint a lány vörös ajkaira, a nevetésére, arra, ahogy a hangja a koszos ELOISA JAMES


előcsarnokot kitöltötte, és (isten bocsássa meg) a barackszínű pongyolában ringó csípőjére.

Tizenegyedik fejezet Egy házasság beteljesülése

Helene, az isten szerelmére, hát nem az élvezetért csinálod. Tőlem legalább nem kapsz semmiféle fertőzést, aminek, megjegyzem, igen nagy az esélye, ha egy franciával fekszel össze. Mindenki tudja, hogy a francia férfiak szifiliszesek. – Mayne biztosan nem az – felelte Helene erőtlenül. Az igazat megvallva nem tudta pontosan, mi az a szifilisz. Mindenesetre nem hangzott biztatón. Rees alsóruházatban állt előtte. – A szifiliszt akkor kapod el, ha nem megfelelő személlyel hálsz – mondta Rees olyan végtelen nyugalommal, mintha nem is a legintimebb alsóneműjét gombolta volna ki épp Lady Hamilton zeneszobájában. – Nem csinálom veled! – sziszegte Helene. – Miért nem? – Mert nem akarom! – Csak nem azt akarod mondani, hogy kifejezetten vágytál rá, hogy összebújj Garret Langhammal? – hangzott Rees egyébként meglehetősen ésszerű kérdése. – Lehet, hogy vonzó férfi, de mindketten tudjuk, hogy a te tested alkalmatlan ilyesfélére, igaz? Férje szánakozó tekintete láttán Helene legszívesebben tombolt volna dühében. – Sajnálom, hogy Fairfax-Lacy elhagyott, és végül Beatrix Lennoxot vette feleségül – folytatta a gróf. – De mernéd őszintén állítani, hogy boldogok voltatok együtt az ágyban?

ELOISA JAMES


Helene nyelt egyet. Csak egyvalami lehet rosszabb annál, hogy szeretőként kudarcot vallott Mr. Fairfax-Lacyvel: az, ha a férjénél keres vigaszt. – Ez borzasztó és nagyon igazságtalan – folytatta a gróf. – De lásd be, Helene! Ha valóban annyira vágysz egy gyermekre, akkor a legjobb, ha itt és most túlesünk rajta. Így legalább az a saját gyermekem örökli majd a vagyonomat. Mégsem tehetem Mayne utódját gróffá Tom fia helyett. Helene ezt kénytelen volt belátni. Rees öccséről, Tomról teljesen megfeledkezett. Valóban nem lett volna igazságos vele szemben. – Nem vagyok valami jó gróf, de arra azért csak képes vagyok, hogy különösebb probléma nélkül utódot nemzzek. Legalább teljesítem a kötelességem. Helene az ajkába harapott. – Esme azt mondja, hogy elég egyetlen alkalom – hallotta egyszer csak a saját hangját. Rees a vállára tette a kezét. – Rendben. Akkor hajlandó lennél Mayne-ről lemondani, és megengedni, hogy én legyek a gyermek apja? – Rendben – felelte Helene, és egy nagyot nyelt. Az egész szörnyen kiábrándító volt, de a grófnő tudta jól, hogy Mayne-nel egy bizonyos pont után ugyanolyan kellemetlennek érezné a dolgot, mint évekkel ezelőtt Reesszel. Akkor hát mi a különbség? Ekkor vette észre, hogy Rees alaposan végigméri. – Rövid a hajad – mondta. Helene hátravetette a fejét, és élvezte a feje súlytalansága felett érzett örömét. – Igen, levágattam. – És honnan szerezted ezt a ruhát? Nem lep meg, hogy itt találtalak Mayne-nel. Ez a ruha egy igazi felhívás az efféle kéjencek számára. Helene ellenállt a késztetésnek, hogy kezével eltakarja a mellkasát. Mayne grófja gyönyörűnek találta a mellét. – Ha ki akarsz nevetni a mellem miatt, rajta, legyél túl rajta most rögtön – mondta hűvösen.

ELOISA JAMES


– Nem akarlak kinevetni – felelte Rees a meglepetéstől elfojtott hangon. Helene a ruhájára nézett. Elég gyűrött volt már az este megpróbáltatásaitól, így arra jutott, felesleges levennie, és ezzel láthatóvá tennie testi hiányosságait. – Gondolom, akkor túl is eshetünk rajta – mondta, majd megfordult, és a kanapéhoz sétált. – Leveszed az ingedet? Rees követte, és figyelte, ahogy lefekszik. – Biztos vagy benne, hogy akarod, Helene? Az asszony elmosolyodott. – Igen. Óriási megkönnyebbülés, hogy veled nem kell megjátszanom magam. Nem lesz nagy élvezet, de a gyermekért nagyon hálás leszek. – Sajnálom – felelte a férfi. Helene tekintete hirtelen megakadt valamin. – Már elfelejtettem, hogy ekkora – mondta elhaló hangon. Rees pislogott, majd lenézett. – Legyünk túl rajta, amilyen gyorsan csak lehet – folytatta Helene, miközben érezte, hogy megszédül. Soha nem bírta a fájdalmat. Rees óvatosan a kanapéra ereszkedett. Mayne-nel ellentétben nem használt semmilyen parfümöt. Meglehet, rendkívül igénytelen volt az öltözködés terén, de naponta fürdött, ezért mindig szappan- és hát Reesillat keveréke áradt belőle. A teste éppolyan nehéz volt, ahogy Helene emlékeiben élt. Az asszony ide-oda fészkelődve ellenkezett, azután egyszer csak levegő után kapkodott, ahogy megérezte Rees kezét a lábai között. – Mit csinálsz? – kérdezte. – Csak biztosra akarok menni… – közölte a gróf elfojtott torokhangon. Az ujjai pedig… Helene ismét levegő után kapkodott. Apró, sürgető simításokat érzett a lábán. Aztán Rees visszahúzta az ujjait, és felvette a megfelelő pózt. A kezére támaszkodva nézett Helene-re, és egy hajtincs a homlokába hullott. – Igyekszem olyan gyors lenni, amennyire csak lehet, Helene. És sajnálom, ha fájdalmat okoz neked. Tudod, hogy mindig is sajnáltam. ELOISA JAMES


– Tudom – suttogta Helene, és a férfi füle mögé tűrte a rakoncátlan hajtincset. Mégsem volt Rees annyira ördögtől való. Elkezdett behatolni, és Helene már majdnem leállította. Végül inkább csak az ajkába harapott. Igazából nagyobb volt a félelem, mint maga a fájdalom. Valójában… Valójában nem is érzett fájdalmat. Valamiféle tágulást érzett, ami nem volt teljes mértékben kellemes, de kellemetlen sem. Rees mélyen beléhatolt, és Helene önkéntelenül ismét fészkelődni kezdett. Ekkor zaj hallatszott az ajtó felől, és valaki lenyomta a kilincset. Helene megmerevedett. Egy dühös női hang hallatszott a folyosóról. – Biztos vagyok benne, hogy a csembaló mellett hagytam a retikülömet. – Sajnálom, madame – felelte Lady Hamilton komornyikja. – Kérem, jöjjön velem egy pillanatra, keresek egy tartalék kulcsot. – Siess – sziszegte Helene Rees fülébe. – Nagyon fáj? – kérdezte a gróf, és nem mozdult. – Nem nagyon – felelte az asszony nyugtalanul. – Rees, gyerünk már! A komornyik mindjárt visszatér egy kulccsal. – Nem fog – mondta a gróf kedélyesen. – Csak minket akart figyelmeztetni, hogy igyekezzünk. – Nos, ez esetben jobb lesz, ha megfogadjuk a tanácsát, nem igaz? – vágott vissza Helene. Valami rendkívül furcsa érzés kerítette hatalmába, ahogy Rees ott feküdt a lábai között. Azelőtt még soha nem tapasztalt effélét. Izgalomba jött, és késztetést érzett rá, hogy közelebb húzódjon a férfihoz. Az lenne csak az igazán furcsa! Hiszen mindenki tudja, hogy a férfiak feladata a mozgás. – Rendben – felelte Rees összeszorított fogakkal. – Remélem, nem okozok túl nagy fájdalmat, Helene. – Egészen elviselhető – felelte a nő. – Csak… csak… Ezt a gondolatot nem tudta befejezni. Rees visszahúzódott, majd lassan, mélyen beléhatolt, és Helene gyomrában furcsa érzés jelentkezett. Egészen…, na, azért kellemesnek nem volt nevezhető. Megragadta Rees vállát, érezte, ahogy megfeszül a hatalmas izomköteg, ELOISA JAMES


amint a gróf a karjára támaszkodik, majd ismét előrelendül. Egészen könnyedén ment minden, már amennyire Helene ezt meg tudta ítélni. Az egyetlen probléma az enyhe, égető érzés volt, valószínűleg a súrlódástól lehetett, mint amikor két kötél dörzsölődik össze. Biztosan azért van, mert Rees olyan gyorsan mozog. Nyilván erről van szó. – Mindjárt kész, Helene – mondta a gróf. – Sajnálom – jegyezte meg ismét mély, rekedtes hangon, és Helene ismét tapasztalta azt a meglepő, nedves érzést a lábai között, ami arra késztette, hogy a saját testét a férfiéhoz préselje. Ebben a pillanatban Rees erőteljesen nekilendült, és Helene nem tudta megállni, hogy finoman fel ne kiáltson. Nem a fájdalom miatt. A könyökére támaszkodott, mert tudta, hogy Rees pillanatokon belül egész testével rázuhan, akár egy partra vetett bálna, és az utolsó szuszt is kinyomja belőle. Mégsem ez történt. – Istenem, Helene, ennyire fájt? – kérdezte a gróf néhány másodperc múlva, és a szájával egy pillanatra megérintette felesége homlokát. – Felkiáltottál. – Nem – felelte Helene remegő hangon, mint aki mindjárt elsírja magát. – Nem fájt. – Nem kell megjátszanod. Hiszen tudod, ez az egyetlen, amiért jobb választás vagyok Mayne-nél. Helene nem válaszolt. Nem érzett fájdalmat. Azt azonban nem tudta megmondani, hogy pontosan mit érzett. Mindenesetre mostanra a gróf merevsége tovatűnt, és ettől megkönnyebbült. Rees elhúzódott tőle, és felült a kanapén, hogy felhúzza az alsóneműjét. Végigsimította Helene vékony combját. – Gyönyörű a lábad, Helene – mondta, mint aki teljesen megfeledkezett magáról. Helene felvonta a szemöldökét. Hát volt rajta valami, ami tetszett Reesnek? Ez csak azért lehetséges, mert bölcsen úgy határozott, hogy nem veszi le a ruháját, és így a férjének nem kellett lapos mellével szembesülnie. – Köszönöm a bókot. – Az egész helyzet rendkívül zavarba ejtő volt. – Azt hiszem, most szeretnék hazamenni – mondta végül Helene. Rees betakarta felesége lábát a ruhájával. ELOISA JAMES


– Várj itt, szólok a komornyiknak, hogy hozassa elő a kocsimat. Kinyitotta az ajtót, és kisétált a folyosóra. Helene hallotta, amint megkéri a komornyikot, hogy hívja a hintóját a bejárathoz, mivel a felesége nem érzi jól magát. A felesége! Milyen meglepő, hogy így nevezi. Az igazat megvallva Helene maga sem érezte még magát soha ennyire Rees feleségének. Hiszen a feleségeket kíséri haza a férjük, ha kimerültek, és a házastársak élnek át ilyen mély örömöt, amikor azt remélik, gyermeket hordanak a szívük alatt… Aznap este Helene örömittasan és reménnyel telve zuhant az ágyába.

Tizenkettedik fejezet A szent és a bűnös

Te meg mi az ördögöt csinálsz itt, Tom? A tiszteletes álmosan kinyitotta a szemét. Miközben a bátyjára várt, elaludt a könyvtárszobában. – Látogatóba jöttem – felelte alig érthetőn, egy hatalmas ásítás kíséretében. – Akkor holnap reggel már indulhatsz is haza – felelte Rees indulatosan, és mogorván nézett az öccsére. Mostanra Tomnak sikerült teljesen felébrednie, és hátulról figyelte a bátyját, aki egy pohár brandyt töltött magának. – Kérsz valamit inni? – vetette oda a gróf a válla fölött. – Nem, köszönöm. – Hogy is felejthettem el – mondta Rees fogcsikorgatva –, hisz Isten alázatos szolgája nem iszik, és nem paráználkodik, igaz? Tom megállta, hogy ne vágjon vissza. Öt év telt el apjuk halála óta, és mostanra megértette, hogy mivel Rees soha nem fogja őt meglátogatni, neki kell Londonba utaznia. Már elfelejtette azonban, ELOISA JAMES


micsoda goromba fráter tud lenni a bátyja, ha akar. Ez általában akkor történt, amikor boldogtalan volt, legalábbis Tomnak így rémlett. – Hogy van Helene? – kérdezte. – Jól – felelte Rees, és letette a brandys üveget. – Találkoztatok mostanában? – Ma este – mondta a gróf, és a poharat az asztalra csapta. – Igaz is, Tom, ezt tetszeni fog neked, hiszen nagyszerűen illeszkedik a házasságról alkotott álszent nézeteidhez. Helene visszaköltözik ide. – Ennek örülök. – Nem tudom, Helene is örül-e majd neki – folytatta a gróf, majd megfordult, és gonoszul mosolygott az öccsére. – Ő még nem tudja. De úgy határoztam, örököst nemzek. – Nagyszerű terv. – Hiszen, ha jól látom, te továbbra is ugyanolyan jámbor vagy, mint korábban – mondta Rees kegyetlenül, és rosszalló pillantást vetett Tom gallérjára. – Gondolom, semmit nem tettél annak érdekében, hogy a grófságnak legyen egy örököse. Hacsak nem azért jöttél, hogy bemutass az istenfélő, szenteskedő menyasszonyodnak. Tom izmai megfeszültek, és tízig számolt. Csak azért, mert az apjuk örömét lelte benne, hogy egymás ellen hergelje a fiait, neki nem kellett belemennie e játékba. Nem tudta leolvasni Rees arcáról, hogy vajon azt akarja-e elérni, hogy elveszítse az önuralmát, vagy valami másról volt szó. Felállt. – A sárga hálószobát használom. – Meddig maradsz? – kérdezte a bátyja, miközben még egy italt töltött magának. – Amíg kedvem tartja – felelte Tom, és egy pillanatra elragadta az egykori hév. – Egyáltalán miért jöttél ide? – Addig maradok, amíg újra meg nem találom a bátyám – mondta a tiszteletes higgadtan. – A bátyámat, akit tízéves koromig ismertem, és aki annyira hiányzik. – Én vagyok a bátyád – felelte Rees fintorral az arcán. – Nem emlékszem, mikor lettél ilyen szentfazék, de ha szerinted tízéves korodban mentél át ezen az átalakuláson, ám legyen. ELOISA JAMES


Tom a fejét rázta. – Rees, huszonkét éves koromban lettem pap. Tízéves voltam, amikor az apánk először észrevette, hogy létezem. – Nos, jobban örülnék, ha elmennél – jelentette ki a gróf határozottan. – Bár igazán megindító, hogy így törődsz velem, nem lesz egyszerű, amikor Helene visszaköltözik. Szeretném bonyodalmak nélkül intézni az ügyet, anélkül, hogy az erkölcscsősz öcsém mindenbe beleütné az orrát. Tom érezte, hogy ismét elönti a düh, de sikerült hétig elszámolnia. – Soha nem kifogásoltam az életedet. Ha te mégis kritikus megjegyzéseket vélsz hallani, azok nem tőlem, hanem az apánktól jönnek. Ő pedig halott. Itt az idő, hogy felhagyj azzal, hogy állandóan próbálod felhívni magadra a figyelmét. Neki fogalma sincs róla, hogy egy operaénekesnő alszik anya hálószobájában. Egy pillanatra megfagyott a levegő, majd Rees hangosan felnevetett, a kacaja azonban inkább ugatásra emlékeztetett. – Irigylésre méltó, hogy milyen tisztán látod a dolgokat, Tom. Én soha nem gondolok az öregre. Lina azért él velem, mert én így akarom. És azért használja anya szobáját, mert közel van az enyémhez. Tom felhorkant. – Azért csinálod, mert továbbra is apát akarod dühíteni, csak hogy odafigyeljen rád. De apa halott. – Lina tetszik nekem – felelte Rees olyan selymes hangon, mintha valami élvezetes desszertről beszélne. – Gondolom, találkoztatok. Mondd, drága öcsém, mit gondolsz róla? Hát nem ínycsiklandó falat? – Azt tervezed, hogy holnap kiteszed a szűrét, hogy helyet csinálj Helene-nek? – kérdezte Tom, és nagyon igyekezett, hogy mondandója ne hangozzék kritikának. – Ilyen az élet – felelte Rees egy vállrándítás kíséretében. – És van hová mennie? – Egy ilyen gazember, mint én, nem törődik az efféle apróságokkal, nem igaz? Gondolom, az utcára kerül. Így aztán, ha van egy kis szerencséd, bedughatod valamilyen nem kívánt hölgyek számára fenntartott otthonba.

ELOISA JAMES


– Az én provokálásomra irányuló próbálkozásaid csak azt bizonyítják, hogy milyen sokat jelent neked az apánk – jegyezte meg Tom. Rees hunyorogva nézett az öccsére. – Akkor áruld el nekem, mit javasol ilyen helyzetben egy lelkész! Mit kell tenni egy kidobott szeretővel? Várj csak! Most jut eszembe, hogy már házasságtörést sem szabadott volna elkövetnem, igaz? Hogy is felejthettem el ezt az apró részletet? Tom az ajtó felé fordult. – Feltételezem, hogy pontosan tudod, hová megy a te Linád, amikor kirakod innen. Nem hinném, hogy meg kellene beszélned velem – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott, hogy úrrá legyen az indulatain. – Nem értem, hogy tudsz tükörbe nézni, miután így megrontottál egy fiatal lányt. – Megteszem a tőlem telhetőt, hogy családunk hírnevéhez méltó módon éljek. Ahogy te is. Miért nem tudtad levenni ezt az átkozott nyakörvet, legalább most, hogy a nagyvárosba jöttél? – Lelkész vagyok – felelte Tom egy vállrándítással. – Gondolom, ha levennéd, már nem éreznéd feljogosítva magad, hogy úgy osztogasd az erkölcsi tanácsaidat, mint a cukorkát. Igazán nem akarom, hogy így elpocsékold a tehetséged. – Rees a tekintetével lángba tudta volna borítani a szobát. – Meggondoltam magam, és ezt neked köszönhetem, öcsém. Itt tartom ezt a szegény, megrontott lányt azután is, hogy Helene visszaköltözik. Maradhat anya hálószobájában, hiszen oda való. Jobb, ha mindig kéznél van, hogy bármikor a magamévá tehessem, amikor csak kedvem tartja. Tom már az ajtókilincset fogta, ám most megtorpant. Annyira dühös volt, hogy alig tudott megszólalni. – És Helene? – bökte ki végül. – Mi lesz a feleségeddel? Azt hittem, hogy örököst akarsz. – Hogyne! – felelte Rees könnyedén. – Helene-t felköltöztetem a harmadik emeletre, a gyerekszoba mellé. Ez nagyszerűen szimbolizálja majd, hogy mi a szerepe a háznál. Tom feltépte az ajtót, és kiviharzott a szobából. Nem gondolja komolyan – mondogatta magában. Nem gondolhatja komolyan. ELOISA JAMES


Egyszerűen csak nem tud önmaga lenni. Átkozott apánk! Amikor Holland tiszteletes odáig merészkedett, hogy az átkozott szót használta, azt valóban komolyan gondolta. Sikerült kijutnia az előcsarnokba, és elindult felfelé a lépcsőn anélkül, hogy visszafordulna és rávetné magát Reesre, hogy a földön hemperegve ökölharcot vívjanak egymással. Rees pontosan ezt akarta elérni. A grófnak soha nem volt erőssége, hogy kibeszélje a sérelmeket, jobban kedvelte a tettlegességet. Tom volt az, aki annak idején betörte az orrát. Rees is többször behúzott már az öccsének úgy, hogy monokli lett a szeme alatt. Az apjuk pedig mindig a partvonalról tapsolt, és rendkívül hozzáértő megjegyzésekkel hergelte egymás ellen a jámbor, istenfélő és a gonosz, istentelen fiát. Valójában azonban soha nem azok voltak, akiknek az apjuk látta őket. Én nem akartam istenfélő, jámbor fiú lenni, gondolta magában Tom. Különösen nem a bátyám kárára, akinek emiatt a gonosz, istentelen fiú szerepét kellett magára öltenie. Benézett a gyerekszobába, hogy minden rendben van-e Megginnel. Nem tudta rávenni a kislányt, hogy ágyban aludjon, így végül adott neki egy takarót, amiből egy kis fészket készített magának a sarokban. Látszólag békésen aludt a vackában, és Tom nagy sóhajtással elindult a szobájába. Ha a dolgok másképp alakultak volna, gondolta magában a tiszteletes, talán most én bújhatnék össze egy olyan nővel, mint Lina. Ezt azonban el sem tudta képzelni. Papi gallér ide vagy oda, egy ilyen nő soha nem akarná őt.

Tizenharmadik fejezet Egy rendkívül különös háztartás

ELOISA JAMES


Rees másnap felindultan vágtatott le a reggelihez. Most azonnal elküldi Tomot a házából, gondolta. Öccse előző esti bosszantó megjegyzései nem hagyták őt nyugodni. Az éjszaka közepén azon kapta magát, hogy álmatlanul forgolódik, és azt latolgatja, vajon Lina jelenlétének van-e bármi köze néhai apjukhoz fűződő viszonyához. Végül úgy döntött, hogy Tom, mint mindig, most is túldramatizál mindent. A sok olvasás összezavarta az elméjét, de az is lehet, hogy az apjuk miatt van az egész. Az apjuk! Mi az istenért gondol állandóan az apjukra? Indulatosan feltépte az ajtót, a reggelizőszobába lépett, ám nyomban meg is torpant. Lina ült az asztalfőnél. Hála istennek ma úgy döntött, hogy rendesen felöltözik, és a szokásától eltérően nem pongyolában jelenik meg a reggelinél. Ami még ennél is meglepőbb volt, hogy Tom mellett egy kislány ült az asztalnál, aki ráadásul hasonlított rá. – Nem említetted, hogy van gyermeked! – mondta Rees, miközben a kislányról az öccsére emelte a tekintetét. A gyermeknek ugyanolyan helyes arca volt, mint Tomnak kisfiú korában. Egyértelműen hasonlítottak egymásra. Az öccse nyilván szerzett magának egy kis áhítatos négyévest, már ha létezik ilyen egyáltalán. Majd villámként hasított belé a gondolat: Lehet, hogy Tom egy törvénytelen gyermek apja? – Ő Meggin – mondta Tom, és finoman megérintette a gyermek fejét. – Nem az én lányom. Meggin a grófra pillantott. – Én Mrs. Fishpole-hoz tartozok. – Tartozom – javította ki Tom. Hát persze. Meggin nyilván Tom egyik felkarolt kis jószága. Gyermekkorában mindig állatokat vett magához. Valószínűleg, miután lelkész lett, az állatokról az emberekre váltott. Rees az étkezőbe sétált, és egy fejbólintással jelezte Leke-nek, felszolgálhatja neki az omlettet. – Nagyszerű szakácsod van – jegyezte meg Tom vidáman. – Gondolom, már megismerkedtél az öcsémmel, nemde? – kérdezte a gróf Linát, majd a mellette lévő székre huppant.

ELOISA JAMES


A lány bólintott, miközben tovább rágcsált egy száraz pirítóst. Nyilván újra fogyókúrába kezdett, amit Rees igencsak helytelenített, mivel ilyenkor igazi hárpiává változott. Ugyanakkor az is igaz volt, hogy ha az ember összehasonlította Lina és Helene alakját, Lina túlságosan gömbölydednek tűnt. Nem volt ugyan ormótlan, de a dereka kétszer olyan széles lehetett, mint Helene-é. Rees világéletében úgy vélekedett, hogy a nehéz helyzeteket könnyedén kell kezelni. A nyers őszinteség mindig is bevált nála, bár azt azért kénytelen volt elismerni, hogy ez alól a házassága kivételt jelentett. – Nemsokára vissza költöztetem Helene-t a házba – jelentette be különösebb csinnadratta nélkül. – Nem gondolhattad komolyan, amit tegnap este mondtál – szólalt meg Tom kimért hangon. Lina kiejtette a kezéből a pirítóst. – Helene-t, a feleségedet? – kérdezte szinte hüledezve. Reesnek talán még bűntudata is lett volna, ha nem fedezte volna fel a menekülés reményének csillogását Lina szemében. Ha neki elege volt Linából, a lány kifejezetten halálra unhatta magát mellette. Valószínűleg nem volna ellenére, ha a zsebében egy nagyobbacska hozománnyal visszatérhetne az operába. A gróf tökéletesen tisztában volt vele, hogy Lina számára éppúgy csalódást okozott, mint Helene számára. – Nem akarlak elküldeni – szólalt meg, majd bekapott egy újabb falat tojást. Amikor lenyelte, felpillantott a lányra. – Még szobát sem kell cserélned. Helene a harmadik emeletre költözik, a gyerekszoba mellé. – Meggint akartam a gyerekszobába költöztetni – szólalt meg Tom, majd megrázta a fejét. – De mit is beszélek? Hiszen Helene soha nem egyezne bele ebbe az abszurd tervbe! Reesnek eszébe jutott a pillanat, amikor Helene meggyötört arccal közölte vele, hogy gyermeket akar, illetve egy másik, hasonló emlék is megidéződött benne egy évvel korábbról. – De igenis bele fog egyezni – jelentette ki. – Te álomvilágban élsz. ELOISA JAMES


– Kidobtam őt a házból, most pedig visszaveszem. Lina felnevetett. – Azt akarod, hogy maradjak a feleséged hálószobájában? Miközben ő a harmadik emeletre költözik? Te aztán valóban nem sokat tudsz a nőkről! – Ez igaz, de Helene-t jól ismerem. – Miért? – kérdezte Tom. – Miért tenne olyasmit, amivel ennyire aláásná a becsületét a londoni arisztokrácia szemében? Kétlem, hogy annyira vágyna a közelségedre. Mindezt nem lekicsinylő hangnemben közölte, szavai mégis bántóak voltak Rees számára. – Gyereket akar – mondta a gróf röviden, és olyan gyorsan kezdte belapátolni a szájába a tojást, amennyire csak tudta. A lehető leggyorsabban túl akart lenni ezen a beszélgetésen. Minél hamarabb megy el Helene-ért, és rendezi el vele az elrendeznivalót, annál hamarabb folytathatja a munkáját. – Soha nem hallottam még olyan nőről, aki ennyire gyermeket akart volna – szólalt meg Lina, majd letette a pirítóst. – Hatalmas botrány lesz belőle. – Ha van valami, amitől apa forogna a sírjában, hát ez az – vetette közbe Tom. – Ha megmutatnám neked, hogy megbolygatta a földet a temetőben, felhagynál végre azon törekvéseddel, hogy feltámaszd őt? Rees az öccsére pillantott. – Szükségem van Linára itt a házban. – Tom undorral nézett a bátyjára. – Hogy elénekelje, amit komponálok – fejezte be a gondolatot Rees nyugodtan, majd az utolsó falat tojást is bekapta. – Nos, megkérdezhetem, hogy került ide Miss Meggin, Tom? Illetve hogy mihez akarsz kezdeni vele? Meggin az asztal túloldaláról pislogott felé. Most, hogy jobban szemügyre vette a kislányt, már látta, hogy valójában nem is hasonlít az öccsére. Élénkkék szeme szörnyen rémültnek tűnt. Látszólag nem tudta, mihez kezdjen a villával, ezért újra és újra lerakta, és kézzel próbálta elfogyasztani az omlettet. – Eladott nekem három almát – felelte Tom. – Magammal viszem East Ridingba, és találok neki egy befogadó családot. ELOISA JAMES


Rees a kislányra nézett. A köténye foltos volt és gyűrött, ezenkívül maga a gyermek sem tűnt valami tisztának. – Van jelenleg cseléd a háznál, Leke? – kérdezte a gróf a komornyikját. Leke mindvégig figyelmesen hallgatta a beszélgetést, hiszen minden bizonnyal ez volt élete legizgalmasabb reggelje. – Az unokahúgom, Rosy, nagyságos uram. – Hát persze, Rosyról megfeledkeztem. Remélem, a gyerekekkel jobban bánik, mint a vasalóval. Kérje meg őt, hogy legyen a segítségünkre Megginnel kapcsolatban, amíg az öcsém vissza nem tér a parókiájára, amire, őszintén remélem, hamarosan sor kerül. – Rees jelentőségteljes pillantást vetett Tomra. – És Leke, kérem, hívassa ide Madame Rocque egyik segédjét, hogy méretet vegyen a gyermekről. – Nagyszerű! – szólalt meg Lina. – Leke, nekem pedig hozassa el Madame Rocque legújabb katalógusát is. Milyen kellemes lesz Lady Godwinnal együtt nézegetni Az ízléses dámát – mondta nevetve. – Rees, te bolond vagy! – Erős, tartós ruhára van szükségünk, nem olyanra, amit… – Tom tekintete végigsiklott Lina elegáns öltözetén. – Biztos vagyok benne, hogy lesz olyan ruhájuk, amire Megginnek szüksége van – mondta Rees mélységes közönnyel, majd felállt, és meghajolt a jelenlévők előtt. – Ugye megbocsátotok? Most el kell mennem Helene-ért. Leke, kérem, úgy készüljön, hogy a ház úrnője is velünk vacsorázik. Szavait a selyem lágy suhogása kísérte. – Gondolom, szeretnél velem néhány szót váltani, Rees? – szólalt meg Lina a gróf mögött olyan maró gúnnyal, amely szinte égette a férfi hátát. A gróf kitárta előtte a társalgó ajtaját. – Rendben. Beszéljünk, azután pedig dolgozzunk az árián. Lina kisétált a szobából, a gróf követte őt. – Azt kétlem – felelte a lány, majd a kanapéhoz lépett, amelyen három papírkupac díszelgett, és az egyik tetejére ült. – Mit művelsz? – ordított rá Rees. – Azonnal kelj fel onnan! Az első felvonáson ülsz. ELOISA JAMES


– Hm, milyen kár – mondta Lina negédesen. – Nyugodj meg, Rees. Gondolom, jobb, ha nem sütöm el a kézenfekvő viccet, hogy hasmenésem van. A gróf ismét alábecsülte, mire képes egy dühös nő. Egy ideig tehetetlenül a fogát csikorgatta. Egyszerűen csak ki kellene fizetnie, és útjára kellene engednie Linát. Kirúgni a szeretőt, helyrehozni a kapcsolatát a szenteskedő öccsével, visszafogadni a feleségét a házba, örököst nemzeni… Úgy érezte, mintha kötél szorulna a nyaka köré. – Mennyit akarsz? – kérdezte hirtelen. Lina hunyorogva nézett rá, de nem válaszolt. – Tudod, hogy amikor távozol, kapsz tőlem egy nagyobb összeget – folytatta a gróf türelmetlenül. – A kérdés csak az, hogy mennyit akarsz ezen felül cserébe azért, hogy még néhány hétig a házban maradj, legalább addig, amíg Tom haza nem utazik? A lány továbbra sem szólt egy szót sem. Reesnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy valamiről megfeledkezik, de ez nem volt újdonság. A hajába túrt. Fogalma sem volt arról, a többi férfi vajon hogyan tudja kiismerni a nőket. Számára mind Helene, mind Lina érthetetlen jelenség volt. – Eleged van belőlem – mondta. Lina ezúttal bólintott. – Akkor tehát az a probléma, hogy nem kívánsz a feleségemmel egy házban lakni? Rees elfordult a lánytól, és tekintete a zongorán lévő kottára tévedt. Kétségtelen, hogy az egész darab egy szemét. A közelgő kudarc érzése csak egyre makacsabbá tette. Ha már vígoperák írására sem képes, ki ő egyáltalán? Senki. Akkor semmivel sem több az ország többi önelégült, semmirekellő grófjánál. Ő legalább megnevettette zenéjével az embereket. Ám azok a darabok, amiket a múlt évben szerzett, nem voltak jók egyébre, mint hogy egy jót aludjon alattuk a közönség. – Mit akarsz, Lina? – Semmi olyasmit, amit tőled megkaphatnék – felelte a lány. – De én… – Nem pénzről van szó.

ELOISA JAMES


Rees ismét a hajába túrt. Tudta, hogy Lina annak idején szerelmes volt belé, és ezért hagyta ott az operaházat. De az isten szerelmére, ennek már két, csaknem három éve! Csak túltette már magát ezen a csalódáson, vagy mégsem? Helene-nek mindössze tíz napjába telt. – Sajnálom – mondta, majd megfordult, és a zongorának dőlt. Megkönnyebbülve látta, hogy Lina nem tört össze. – Miért akarod visszaköltöztetni ide a feleséged? – Gyereket akar. Én pedig örököst. – Te örököst? – csapott le Lina. Rees bosszúsan nézett rá. – Nem leszek már fiatalabb – mondta hűvösen. – Csak nem azt akarod mondani, hogy időskori férfibajtól szenvedsz, és ezért kerülöd a hálószobámat? – Nem…! Nem – tette hozzá Rees valamivel nyugodtabban. – Mi végeztünk egymással, Lina. Ezt te is tudod. A lány vállat vont. – Akkor miért vagyok még mindig itt? – kérdezte olyan keserűséggel a hangjában, amitől a grófot hatalmába kerítette a bűntudat. – Miért nem adományoztál még nekem egy kis házat és szép kis hozományt, hogy megnyugtasd a lelkiismereted addig is, amíg találok magamnak egy új pártfogót? Vagy tévednék, ha azt gondolnám, hogy mostantól mindig egy előkelő kurtizánként kell élnem az életem? – Te nem vagy kurtizán – mondta Rees. Lina szeme szinte szikrákat szórt. – Csak a kurtizánoknak fizetnek azért, hogy megalázkodjanak. Komolyan kíváncsi vagyok, Rees. Mégis miért akarsz egy kurtizánt a hálószobádba, miközben a feleséged a gyerekszoba mellett lakik? Rees e pillanatban semmi egyébre nem vágyott, mint hogy Lina elhagyja a házat. Vállat vont. – Csak egy késztetés. Nyilván idióta késztetés. – Félsz a feleségedtől? Lina túlságosan jól ismerte a grófot. – Egyáltalán nem – vágta rá Rees. – Akkor az öcsédtől?

ELOISA JAMES


– A családi idillnek már csak a gondolata is untat – felelte a gróf vontatottan. – A Madame Rocque szalonjában rendezett jeleneted után, gondolom, mindig számíthatok rád abban, hogy felpezsdítsd a hangulatot. – Erről szó sem lehet – mondta a lány határozottan. – Bolond vagy, ha azt hiszed, hajlandó vagyok rá. Helene megölne, ha ezt tenném, és teljesen igaza lenne. Lehet, hogy erkölcstelen nő lettem, Rees, de azért még megvan bennem az alapvető tisztesség csírája. Nem maradok a feleséged hálószobájában, miközben ő a harmadik emeleten lakik. Be sem teszem ide a lábam, amíg ő itt van. – Ne csinálj ebből ekkora drámát! – morogta Rees dühösen. – Ha akarsz, hát menj! Lina azonban nem mozdult, csak gyilkos pillantásokat vetett rá. – Azt mondtad az öcsédnek, azért hoztál a házadba, hogy elénekeljem neked a darabokat, amelyeket komponálsz. Azt hiszem, mindkettőnk számára könnyebb lett volna, ha rögtön az elején tisztázod a kapcsolatunk ilyetén jellegét. – Tudom. Gazember vagyok – felelte Rees türelmetlenül. A gróf jól ismerte az efféle beszélgetéseket, amilyeneket más nőkkel is lefolytatott már, de soha nem tudták hosszabb időre lekötni a figyelmét. – Nos, ha már nem leszek itt, mint kitartott nő – erősködött Lina –, áruld el nekem, mit tervezel a feleségeddel? – Segíteni fog nekem a… – a gróf hirtelen elhallgatott, de már túl késő volt, rájött, hogy a lány csapdába csalta. – Az opera megírásában, igaz? – kérdezte Lina negédes hangon. – Ó, hát persze, hiszen mindannyian tudjuk, hogy Godwin grófnő nagyszerű zenész. Gyanús volt nekem ez a te hirtelen vágyad egy örökös után. De ha azokra a darabokra gondolok, amelyeket az utóbbi időben szereztél… nos, akkor persze érthető a dolog. Akkor tehát, ha jól értem, a grófnő megírja majd a dalokat, elénekli őket neked, te pedig egyszerűen csak eleget teszel a házastársi kötelezettségeidnek, így van? – Lina felnevetett. – Hát, a feleséged valóban nagyon el lehet keseredve.

ELOISA JAMES


Rees odalépett hozzá, és olyan mélységes indulat tört elő belőle, amely mindkettőjüket meglepte. – Ne merészelj ilyen hangnemben beszélni Helene-ről! Lina lerázta magáról a férfi kezét. – Megyek csomagolni. A gróf a fogát csikorgatta. – Ha maradsz, és énekelsz nekem, amikor csak akarom, elintézem, hogy Suffle neked adja a kvékerlány szerepét. Lina az ajtókilinccsel a kezében megtorpant. – Lina, te nem vagy kurtizán. Ezt mindketten tudjuk. Mihez akarsz kezdeni az életeddel? Újabb pártfogóra nem számíthatsz. A nő röviden felkacagott. – Hát annak alapján, amit tőled tanultam a férfiakról, valóban nem. – Visszamész az operába, igaz? Mit szólnál hozzá, ha egy főszereppel a hónod alatt térnél vissza, méghozzá egy olyannal, amit már megtanultál? A legrosszabb esetben is mindössze hat hétről van szó – mondta Rees. – Addigra meg tudod tanulni a kvékerlány szerepét. Még azt a kis dallamot is belerakom, amelyiket olyan jól énekled. És mindent elrendezek Suffle-lel, illetve a vezetőség többi tagjával. Néhány másodpercnyi csend következett. – Inkább Mathilde hercegnő szerepét választanám – felelte végül Lina. – Nem a kvékerlányét. Nem vagyok kvéker. – Pedig nagyszerű lennél a kvékerlány szerepében. Gyönyörű vagy, és van egy rejtett puritán oldalad. Lina kinyitotta az ajtót. – Hát, az bizony nagyon el van rejtve. Az elmúlt években semmi jelét nem fedeztem fel magamban. A hercegnő szerepét akarom. Rees megérintette Lina karját. – Azért nem volt olyan rossz, ugye, Lina? A lány a szemébe nézett, és felidézte, mennyire szerelmes volt annak idején a termetes, bozontos grófba, az arcán lévő kis gödröcskékbe, a hevességébe, robusztus testébe és rejtett jóságába. Valójában ő volt az, akinek titokban puritán lelke volt. Lina a fejét rázta. – Csodálatos volt – felelte pimaszul. – Merő vidámság.

ELOISA JAMES


Rees kénytelen volt elengedni őt. Mi egyebet mondhatna még? Mi egyebet mondhatnának még egymásnak?

Tizennegyedik fejezet Vérlázító ajánlat

Helene

gyanította, hogy reggel látogatók hadára kell számítania. Egyetlen tisztességes, valamirevaló úrhölgy sem vágathatta le a haját rövidre, ölthetett magára felháborítóan kihívó báli ruhát és tűnhetett el Mayne grófjával a bálteremből anélkül, hogy valamennyi női ismerőse – és jó páran azok közül is, akik nem ismerték – ne égett volna a vágytól, hogy másnap délelőtt megjelenjen nála egy teára. Így aztán a grófnő felkészítette Mrs. Crewe-t a várható látogatókra, és felvette a merész reggeli kosztümöt, amely szintén Madame Rocque szalonjából érkezett, hogy ebben szórakoztassa azokat, akik esetleg lemaradtak az előző esti jelenéséről. Ez a kosztüm a báli ruhához hasonló stílusban készült: a felsőrész szabása csaknem szemérmesnek volt mondható, de az anyaga olyan finom és légies volt, hogy csak úgy lebegett a teste körül, és kihangsúlyozta karcsú vonalait. Mégsem okozott neki örömet, hogy így kápráztassa el a vendégeit. Reggel felfedezte, hogy megjött a havi vérzése, és csak azért nem sírta el magát, mert korábban már kifestette a szempilláit. Csak akkor hagyta maga mögött elkeseredettségét, akár a kígyó a bőrét, amikor az édesanyja komornyikja behozta az első vizitkártyát. A szíve hevesebben kezdett verni, az arca elvörösödött, de nem a púder miatt. – Hogy tehetted ezt? – kiáltotta, amikor kinyílt az ajtó. Amióta felébredt, azon gondolkodott, hogyan mondja meg a magáét Esmének.

ELOISA JAMES


Sajnos azonban barátnője nyomában a pufók, vidám, egyéves William érkezett. A kisfiú egyelőre nem látta értelmét, hogy segítség nélkül járjon, ezért inkább a pesztrája, Ivy ujját szorongatta. Helene felé mutogatott, ezért Ivy átkísérte őt a szoba túlsó felébe. William az apja aranyszínű haját és kék szemét örökölte, de pajkos tekintete az anyjáéra hasonlított. – Szia, drága William! – mondta Helene, és kitartotta felé a karját. A gyermek elengedte a pesztra kezét, tett egy lépést egyedül, majd úgy zuhant Helene karjaiba, akár egy hullócsillag. Ő elkapta, csiklandozni kezdte, és összevissza csókolgatta göndör fürtökkel borított fejecskéjét. Csodálatos tejes puding- és kisbabaillata volt. – Ez igazán bölcs lépés volt a részedről – mondta Helene, és rosszalló pillantást vetett Esmére. – Tudom – felelte az asszony vidáman. – Gondolom, hogy máskülönben azonnal a fejemet veszed, és isten a tanúm, drágám, igazad is lett volna – mondta, majd Ivyhoz fordult. – Azt hiszem, Ivy, William jól meglesz velünk egy ideig, ha esetleg üdvözölni akarná Mrs. Crewe-t… A dajka meghajolt, és sietve távozott. – Ivy szerelmes az egyik kocsis inasomba – mondta Esme. – Most mindjárt kisurran az ajtón, és halálra gyötri szegényt. – Hogy tehettél ilyet? – kérdezte Helene dühösen, bár nehezére esett fenntartani a rideg hangnemet, miközben William vidám nevetgélése töltötte be a szobát. – Hogy merészelted elárulni Reesnek, hogy apát keresek a gyermekemnek? – Ez tűnt a legpraktikusabb megoldásnak – felelte Esme, és semmiféle megbánást nem tanúsított. – Két évvel ezelőtt én magam is sokat töprengtem rajta, hogy szüljek-e egy törvénytelen gyermeket. Milesszal akkor már tíz éve nem éltünk együtt, és ő Lady Childe-ba volt szerelmes. Végül úgy döntöttem, hogy sokkal okosabb a saját férjemmel próbálkozni, mint törvénytelen gyermeket szülni, és ez rád is igaz. – Egyszerűen csak közölnöd kellett volna velem – méltatlankodott Helene. – Szörnyen megalázó helyzetbe hoztál. Látnod kellett volna Mayne arcát, amikor… ELOISA JAMES


– Ne, várj! – kiáltott fel Esme. – Nem mondhatod el, ami tegnap este történt, amíg Gina meg nem érkezik. Megígérte, hogy korán itt lesz, és azt is, hogy megöl, ha hagyom, hogy nélküle belefogj a történetbe. Mindketten majd meghalunk a kíváncsiságtól. És Helene, utasítanunk kell a komornyikodat, hogy mostantól legalább egy órán át senkit ne engedjen be. Ugye tisztában vagy vele, hogy ma délelőtt, aki csak él és mozog Londonban, bekopogtat majd hozzád? – Persze hogy tisztában vagyok vele – felelte Helene, továbbra is ingerülten. – Különben miért viselném ezt a lenge öltözéket? Londontól Yorkig minden botrányéhes asszonyság itt toporog majd az ajtóm előtt. – Asszonyok? – kiáltott fel Esme. – Hát velük meg ki törődik? London összes úriembere itt lesz, és éppen ezért olyan lényeges, hogy ilyen pompásan fess. Tudod, szerintem az ajakrúzs jobban áll neked, mint bárki másnak, akit ismerek. Olyan tőle a szád, mint egy érett gyümölcs. – Borzalmas ez a hízelgés! Tegnap is hajmeresztő ostobaságokkal fárasztott valaki! Miközben együtt táncoltunk, Gerard Bunge szüntelen sóhajtozott, majd egyszer csak azt találta mondani, hogy úgy nézek ki, mint egy erdei nimfa tavasszal. – Nahát, micsoda véletlen – felelte Esme gúnyosan. – Ő is éppúgy festett. Ebben a pillanatban Harries bejelentette Girton hercegnőt, Esme pedig azt, hogy megéhezett. William megbotlott, és beütötte a fejét az asztalba, ezért a beszélgetés egészen addig nem kezdődött el, amíg Ivy magával nem vitte a kisfiút, hogy engesztelésül pudinggal kínálja őt, Harriest pedig utasították, hogy hozzon ennivalót, és egy órán át senkit ne engedjen be. – Most pedig mesélj el mindent! – szólalt meg Gina vidáman. Girton hercegnőnek csodálatosan zöld szeme és halványvörös haja volt, jellemző volt rá továbbá, hogy egyik pillanatban úgy viselkedett, mint London leghiggadtabb és legelőkelőbb asszonya, a következő pillanatban pedig, mint aki hirtelen átváltozott, harsány nevetésben tört ki. – Helene drágám, rendkívül elegáns vagy! Üzentem Madame Rocque-nak ma reggel, és kértem tőle egy időpontot. Miután legalább ELOISA JAMES


négy hölgy méltatta nekem a báli ruhádat, úgy határoztam, hogy én is ugyanolyat akarok. De megígérem, hogy másik színben rendelem meg – tette hozzá. Helene nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. – Hogy van Max? Gina a homlokát ráncolta. – Max egy zsarnok. Azt hiszem, ő az egyetlen gyermek Angliában, aki egyáltalán nem alszik éjszakánként. Most épp nő a foga, és éjjelente állandóan mellette kell legyek, különben úgy ordít, hogy még a személyzetet is felébreszti. Cam azt mondja, hogy hagynom kellene, és akkor előbb-utóbb hozzászokna a dajkához, de egyszerűen nem bírom elviselni, hogy sír. – Néha William is torkaszakadtából üvölt éjjelente – mondta Esme vidáman. – Bizonyára abnormális anya vagyok, de én Ivyra hagyom őt. – Bár én is meg tudnám ezt tenni! – felelte Gina. – Azonban ennél sokkal fontosabb – mondta Esme a hercegnőhöz fordulva –, hogy tegnap este, épp azelőtt, hogy megérkeztél, Mayne magával vitte Helene-t a zeneszobába. Ezután feltűnt Rees, és Helene nyomába eredt, majd a következő dolog, amit hallottam, hogy Mayne igen felindultan távozott a bálból. Ekkor mindketten Helene felé fordultak, és várakozón néztek rá. – Ma reggel megjött a havi vérzésem – bökte ki Helene. – Ó, nagyon sajnálom – felelte Esme gyengéden, és átölelte barátnőjét. – Kissé tartok attól, hogy esetleg meddő vagyok – folytatta Helene elcsukló hangon. – Dehogy vagy meddő! – biztatta Gina. – Én is hónapok óta voltam már férjnél, amikor állapotos lettem, és… – folytatta pironkodva – mondhatom, igen tevékenyek voltunk a hálószobában. – Tudom, hogy egy kicsit abszurd, amit mondok – mondta Esme. – De azt javaslom, a következő együttlétetekhez valami bensőségesebb környezetet válasszatok Reesszel. – Már alig várom… – mondta Helene lebiggyesztett ajakkal.

ELOISA JAMES


– Nem értem, miért ragaszkodsz hozzá, hogy Helene kibéküljön a férjével – szólt Gina Esméhez. – Mintha azt gondolnád, csak azért, mert te visszamentél Mileshoz, neki is ezt kell tennie. – Badarság! – vágta rá Esme házsártosan. – Helene gyermeket akar, és Rees a legkézenfekvőbb választás. Ha esetleg egy másik férfi erőfeszítéseinek köszönhetően kerülne áldott állapotba, ki tudja, Rees hogyan reagálna. – Nem érdekel! – vágta rá Helene. – Elvonulnék vidékre, és ott nevelném fel a gyermekem. – Nekem hiányoznál – felelte Esme. – Mindkettőnknek hiányoznál, és mi is hiányoznánk neked, ahogy London is. – Nekem ugyan nem hiányozna London – makacskodott Helene. – Egyetértek Reesszel abban, hogy a báli szezon borzalmas időpocsékolás. Ha mindkét zongorámat magammal vihetném, én tökéletesen boldog lennék vidéken. – Igaza van – szólt közbe Gina. – Te unatkoztál vidéken, Esme. De az, hogy te örömmel hagytad ott a varrókört, még nem jelenti azt, hogy Helene is ugyanígy érezne. Én például szeretek a birtokunkon élni. – Akárhogy is – erősködött Esme –, mindenképp jobb, ha a gyermek apja valóban az apja. – Ez természetesen igaz – ismerte el Gina. – És mivel én vagyok az egyetlen közületek, aki házasságtörést követett el – folytatta Bonnington grófnő –, mint e téren a legtapasztaltabb állíthatom, hogy utólag elég visszataszítónak találja a dolgot az ember. – Ebben igazad lehet – mondta Helene –, de Reesszel szeretkezni legalább ilyen förtelmes. Gina az ajkába harapott. – Helene, szerintem tudomásunkra kellene hoznod néhány részletet. – Majd miután Helene hallgatott, folytatta: – Muszáj, muszáj, hogy mondj valamit. Különben nem tudjuk megítélni, hogy mi a jobb választás: az, ha visszamész Reeshez, vagy ha másik apa után nézel. – Ezt talán nekem kellene eldöntenem – mondta Helene mogorván, de végül megadta magát. – Egyszerűen csak arról van szó, hogy számunkra nem működtek a hálószobai együttlétek – kezdte, és ELOISA JAMES


finoman felvonta a vállát. – Én az egésztől viszolyogtam, neki pedig nem tetszett, hogy olyan sovány vagyok. A fájdalom nem szűnt meg az első alkalom után, ahogyan az elvárható lett volna. Valójában csak néhány hónap után kezdett csökkenni, addigra pedig már világossá vált, hogy a házasságunk egy valóságos katasztrófa. – Ó, te szegény – mondta Gina, és megölelte barátnőjét. – Természetesen akkoriban ez rendkívül bosszantott. Végül azonban arra a következtetésre jutottam, hogy a hálószobai aktus nem nekem való dolog. És nem állíthatom, hogy ez a tény túlságosan elszomorítana. – Hajlok rá, hogy az egészet a férjed alkalmatlanságának tudjam be – szólt Esme. – Egyetértek – bólintott Gina. Helene ismét vállat vont. – Nem érdemes erről beszélni. – Te szegény – mondta ismét a hercegnő. – Nos, én Mayne grófjára szavazok. Miért kellene Helene-nek arra kényszerülnie, hogy a férjének könyörögjön egy gyermekért? Végtére is Rees egy operaénekesnővel él. Én azt mondom, Rees azt kapja, ami jár neki. És azt is mondom, hogy Helene-t nem szabad ismét egy olyan helyzetbe kényszeríteni, amely fájdalmas és megalázó a számára! – Ez mind rendben van – erősködött Esme –, én mégis azt gondolom, hogy bármilyen kellemetlen is Rees a hálószobában, és nem mellesleg azon kívül is, mégis ő a jobb választás. Egyszerűen csak azt gondolom, Helene-nek sokkal jobb lesz, ha a fia Godwin gróf, nem pedig egy törvénytelen gyermek. Gondolj a fiad jövőjére, Helene! Hogy érzi majd magát, ha megtudja, hogy Mayne grófjának törvénytelen leszármazottja, ahelyett, hogy Godwin gróf volna. – Az is lehet, hogy lányom lesz – jegyezte meg Helene. – A tény az – folytatta Esme hogy az én kis Williamem megörökölte a Lord Rawlings címet Milestól, pedig a gyermek valójában Sebastiané. Ettől persze nem érzem jól magam, de biztosra veszem, hogy a kialakult helyzetet figyelembe véve Miles megbocsátana nekem. Ez persze azt is jelenti, hogy Sebastian idősebb fia nem örökli majd a címét… Az egész nagyon bonyolult.

ELOISA JAMES


– Már el is felejtettem, hogy te magad is egy ilyen örökségi ügybe bonyolódtál – mondta Gina. – Hála istennek Simon Darby, aki Miles törvényes örököse lett volna, annyira hihetetlenül gazdag, hogy a legkevésbé sem érdekli az örökség, sem pedig a rang. Azt hiszem, valójában Sebastian van a legnehezebb helyzetben. – Miles tisztességes, rendes ember volt – mondta Gina. – És Sebastian is az. De Rees nem. Ó, tudom én, hogy nem gyilkos vagy ilyesmi. De nem hiszem, hogy komolyan szóba jöhetne, mint apa, figyelembe véve azt, ahogy Helene-nel bánt. Hiszen kirakta a házából! – Nem válthatnánk témát? – vetette közbe Helene kissé megfáradtan. – A kérdés függőben marad, legalábbis egyelőre biztosan. – Mondtam már, mennyire tetszik a frizurád? – kérdezte Gina. – Koromfestéket használsz a szempilládra? Csak mert szakértője vagyok a témának. A legjobb termék a gyanta. Nem könnyű beszerezni, de a Haymarketen kapható. – Fenyőtömjént használok – mondta Helene felfrissülve. – Melyik a jobb, az vagy a gyanta? Egyszer csak kopogtak az ajtón. – Hölgyem, eltelt egy óra – jelentette be Harries. Egy ezüsttálcát tartott a kezében, tele vizitkártyákkal. – Huszonnégy személy járt itt, és hagyta itt a kártyáját, egy személy pedig most érkezett. Bejelenthetem? – Ki az? – kérdezte Helene. – Mayne grófja. – Hát persze – mondta Gina, és összecsapta a két tenyerét. Miután Harries távozott, hogy behívja a vendéget, Esme gyorsan hozzátette: – Mindentől függetlenül azt gondolom, hogy egyelőre folytatnod kell a flörtölést Mayne-nel. Reest nyilván a verseny ösztönzi. Nézd csak meg, mi történt tegnap este! – Miért, mi történt tegnap este? – kérdezte Helene, és közben azon töprengett, hogy kifesse-e a száját. Gina megválaszolta ki nem mondott kérdését, és miután a saját száját kifestette, átnyújtotta Helene-nek a kis festékesdobozt.

ELOISA JAMES


– Te meg miért szépítkezel? – kérdezte Helene, miközben átvette tőle a festéket. – Hiszen férjnél vagy. – Ez rád is igaz – felelte Gina mosolyogva. – Fel sem merül bennem, hogy hűtlen legyek Camhez. De ez nem jelenti azt, hogy úgy kell kinéznem, mint egy holttestnek egy olyan ínycsiklandó férfi jelenlétében, mint Mayne. – Hála istennek! – szólalt meg maga Mayne, és a szobába sétált. – Kifejezetten nem kedvelem a holttestek látványát egy hölgy nappalijában – mondta, majd elegánsan meghajolt. – Ez aztán az öröm. London legelbűvölőbb hölgyei közül három is itt van, egy szobában. Helene nem tudott megfeledkezni róla, hogy egy hónappal korábban a gróf még semmi jelét nem adta annak, hogy elbűvölőnek találná. Ugyanakkor kénytelen volt elismerni, hogy jólesett neki a bók. Amikor a férfi ránézett, azzal a mélyen ülő szemével, amelyet sötét szemöldöke foglalt keretbe, Helene úgy érezte, borsózik a háta. Mayne maga is elbűvölő volt. – Ha megengedik, hölgyeim, Páris herceget játszanám most, hiszen önök bizonyára Héra, Aphrodité és Athéné – folytatta a gróf, és mosolyogva nézett rájuk. Ez még Ginát is izgalomba hozta, aki egyébként már kezdte azt érezni, hogy túl sok ideje van távol Maxtól. Ám Mayne ekkor mélyen szuggesztív mosolyával Helene felé fordult. – Párisként az aranyalmát Aphroditénak adom, mivel oly sokáig rejtegette szépségét, amely most különleges ragyogással mutatkozik meg. Helene felvonta az egyik szemöldökét, ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, Esme magához ragadta a szót. – Micsoda unalmas, üres sallang ez! – mondta rosszallón. – Ennél biztosan tud jobbat is. Ezenkívül annak idején, elsőbálozó koromban, engem illetett az Aphrodité névvel, és igazán rossz néven venném, ha most Hérává minősítene. – Minden Aphroditének leáldozik egyszer a napja – felelte a gróf, és Esmére kacsintott. – Hölgyeim, ha magunkra hagynának minket Lady Godwinnal, ennél sokkal ékesszólóbban is tudnék udvarolni.

ELOISA JAMES


– Nos, azt hiszem, kénytelenek leszünk szabad utat engedni az ékesszólásának, Mayne – mondta Esme, és felállt. A gróf meghajolt, és megcsókolta a hölgy ujjvégeit. – Lady Bonnington, mindig elbűvöl a szépsége. Esme felnevetett. – Viszlát, Helene – mondta Gina, és az ajtó felé vonszolta Esmét. – Ugyan, hagyja csak, Mayne, majd legközelebb kezet csókol nekem. A gróf megfordult, és Lady Godwinra nézett. A grófnő arca halványvörös volt, és nagy körültekintéssel igazgatta a szoknyáját. Mayne leült mellé a kanapéra, és kinyújtóztatta a lábát. – Örömmel látom, hogy nem esett bántódása a tegnap esti kellemetlen incidens során. Helene annyira elpirult, hogy még a füle is belevörösödött. Bár ne pirulna el ilyen gyakran! – Mayne gróf, a férjem és én… barátok vagyunk. Nincsenek közöttünk nézeteltérések. – Rendkívül üdítő ezt hallanom – felelte a gróf, miközben megfogta Helene kezét, és hüvelykujjával gyengéden végigsimította az ujjait. A mosolya valóban ellenállhatatlan volt. Helene félénken mosolygott vissza rá. Nem volt hozzászokva a flörtölés okozta bódító élvezethez. – Nem szólítana ismét Garretnek? – kérdezte a férfi gyengéden. – Ahogy tegnap este. Helene biztos volt benne, hogy nem lehet túl vonzó jelenség lángoló, vörös arccal. – Elnézését kell kérnem, amiért olyan hirtelen távoztam a bálból, holott korábban azt ígértem, hogy később csatlakozom önhöz. A gróf ekkor megfordította Helene kezét, és gyengéden csókolgatni kezdte az ujjbegyeit. – Miután maga távozott, a bál teljesen érdektelenné vált a számomra. – Összeérintette a tenyerüket. – Milyen vékonyak az ujjai az enyéimhez képest. Zenészujjak. – Igen – felelte Helene kissé bizonytalanul. A szíve hevesen vert. Ekkor Mayne hirtelen összefonta az ujjaikat. – Megengedi, hogy megcsókoljam?

ELOISA JAMES


Helene habozott, ezt a férfi biztatásnak vette. A grófnő még egyszer utoljára belenézett a gróf sötét szemébe, mielőtt a férfi odahajolt hozzá, és gyengéden megcsókolta. Azután még egyszer. És még egyszer. A csókjai édesek voltak. Helene ellazult. Mayne-nek hatalmas keze van, nem kétséges, hogy átér másfél oktávot, gondolta. – Maga is játszik? – kérdezte Helene, miközben a szájuk még mindig egymásra tapadt. – Állandóan – felelte Mayne, majd nyugodtan, sietség nélkül további csókokkal halmozta el a grófnőt. Helene rendkívül élvezetesnek találta mindezt. De csak most jött rá, hogy a férfi bizonyára félreértette az előbbi kérdését. – Úgy értem, hangszeren, vagyis hogy szokott-e zenélni? – Azt is. – A gróf az ujjával finoman felemelte Helene állát. – Játszhatok magával? Helene szíve olyan hevesen dobogott, hogy attól tartott, átlátszik ruhája finom anyagán. Hiszen éppen ez volt itt a lényegi kérdés, gondolta. Ugyanakkor ő képtelen az ilyesmire. – Ez nem a megfelelő alkalom – felelte végül. A férfi ismét közel hajolt hozzá, és az ajkuk összeért. Helene nem bánta volna, ha a gróf még egy ideig így folytatja… De nem tette, csak nyomott egy utolsó csókot a szája sarkába. – A kíváncsiság az én fő bűnöm – szólalt meg Mayne bársonyos hangon. – Illetve az, hogy könyörtelenül ragaszkodom a tiszta játékszabályokhoz. Azért nem megfelelő az alkalom, mert kötődik ahhoz a bozontos férjéhez, vagy ennél átmenetibb dologról van szó? Helene válaszra nyitotta a száját, de a gróf, kihasználva az alkalmat, ismét megcsókolta. A grófnő most azon kapta magát, hogy akarvaakaratlanul a férfi nyaka köré fonja a karját. Általában nem kedvelem ezt a fajta csókolózást – tűnődött magában. De Mayne-től mégis szívesen fogadta. A gróf olyan előzékeny és visszafogott volt. A férfi végül elhúzódott tőle, és Helene megdöbbent, amikor meglátta a vágyakozást a szemében. Még soha nem nézett így rá egyetlen férfi sem, azt azonban nemegyszer látta már, hogy mások így néztek Esmére.

ELOISA JAMES


– Akarom önt, Helene Godwin – mondta a gróf, és valami olyan sötét lüktetés sugárzott hangjából, amitől Helene lába elgyengült. – Én nem tudnám… én még soha… – habogta, majd összeszedte magát. – Még soha nem csináltam ilyesmit. Mayne gyöngéden a tenyerébe fogta Helene arcát. – Ön olyan elragadó – suttogta. – Talán vak voltam tegnap estig? – Ujjával megsimogatta a grófnő arcát. – Bizonyára vak voltam, hogy nem vettem észre tündöklő szépségét. – Köszönöm – felelte Helene kelletlenül. Az ajkuk ismét összeért, és ezúttal már könnyebben ment a dolog. Helene könnyedén a férfi karjaiba simult, és finoman kinyitotta a száját. Miután a gróf elhúzódott tőle, érezte, hogy a keze remeg. – Remélem, hogy helyet ad nekem az életében – mondta Mayne diadalittas, rekedtes hangon. – Általában nem tartom magam ostobának – folytatta szomorú arckifejezéssel. – De most azt kell, hogy mondjam, ostoba voltam. Az elmúlt években számtalan hölggyel volt dolgom, Helene. Őszintén mondom, már régóta nem törődöm vele, ha egy nő visszautasít. És mégis, az ön válasza nagyon fontos a számomra. Ez az igazság. És Helene tudta, hogy a gróf valóban igazat beszél.

Tizenötödik fejezet Helene megtudja, mennyire kívánatos

Ez volt Helene életének legizgalmasabb reggele. – Ön rendkívül elragadó – suttogta Mayne grófja a fülébe, megcsókolta az arcát, és magára hagyta a grófnőt, akinek majd kiugrott a szíve a helyéről. Úgy vigyorgott, akár egy féleszű. Eddig még soha senki nem mondta neki, hogy elragadó. Mayne csak akkor távozott, amikor a komornyik ELOISA JAMES


bejelentette, hogy már tizenöt hölgy várakozik a könyvtárszobában. Lassú léptekkel sétált ki az ajtón, és mindenki pontosan tudta, miért az a halvány pír az arcán, és miért veszi olyan akadozva a levegőt. Mindettől Helene-t hatalmába kerítette a diadal érzése, amely bódító italként szállt a fejébe. Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy Mayne kezet csókol Lady Winifrednek, és megdicséri Mrs. Gower retiküljét. A gróf az övé volt. Ezt világosan látta a szemében, amikor a férfi még egy pillanatra visszapillantott rá, mielőtt átvette Harriestől a kabátját, és távozott. Így hát Helene a magabiztos nő mosolyával üdvözölte a vendégeit. – Micsoda öröm önt látni, Lady Hamilton – mondta. – A tegnap esti bál rendkívüli siker volt. – És ezt önnek köszönhetem – felelte az asszony vidáman. – Semmi sem tesz ragyogóbbá egy bált, mint a szenzáció. Azért jöttem, hogy megköszönjem, drágám… És így tovább. Az egész délelőtt kedélyes beszélgetésekkel telt. Még Mrs. Austerleigh csípős megjegyzése, miszerint Mayne egy igazi élvhajhász, sem zavarta Helene-t. Mindenki tudta, hogy Mrs. Austerleigh-nek volt szerencséje egyetlen estére elnyerni a gróf kegyeit. Inkább örülnie kellett volna, ahelyett, hogy Mayne kicsapongásai miatt méltatlankodik. – Egyszerűen csak kellemes társaságnak találom a grófot – közölte vele Helene. – Semmi egyébről nincs szó. – És a férje? – kérdezte Mrs. Austerleigh kuncogva. – Őt is kellemes társaságnak találja? Majd elállt a lélegzetem, amikor megláttam őt tegnap a bálban. Meg is kérdeztem a kedves Patríciát, hogy valóban meghívta-e. Meg kell hagyni, szokatlan döntés volt a részéről. – Rees és közöttem nincs nézeteltérés – felelte Helene óvatosan. – Ez bizonyára így van! – mondta Mrs. Austerleigh, és harsányan felnevetett. Azonban hamar lefagyott a mosoly az arcáról, amikor egyszer csak maga Rees lépett a szobába. A tőle megszokott modortalansággal, figyelmen kívül hagyva a vendégeket, egyenesen Helene-hez lépett. A grófnő megállapította,

ELOISA JAMES


milyen éles ellentétben áll férje faragatlan viselkedése Mayne lenyűgöző eleganciájával. – Rees – mondta, majd kézcsókra emelte a kezét. Furcsa volt a gondolat, hogy a férje bricsesze azt az izmos lábat takarja, amit előző este látott a zeneszobában. Ahogy ezt felidézte, Helene elnevette magát. – Helene, én… – kezdte Rees, majd hirtelen elhallgatott, mivel észrevette, hogy tizenöt kíváncsi szempár mered rá. – Beszélhetnénk esetleg négyszemközt? – Sajnálom, de ez a pillanat nem megfelelő – felelte a grófnő rezzenéstelen mosollyal. – Ha küldesz egy üzenetet, találhatunk egy mindkettőnk számára alkalmas időpontot… Esetleg a jövő héten? Rees összehúzta a szemöldökét, és Helene biztosra vette, hogy úgy tekint rá, mint egy engedetlen szolgálóra. Tévedett. A gróf épp egy kellemetlen felfedezést tett, aminek semmi köze nem volt a szolgálathoz. Megfeledkezett róla, és nem először, hogy Helene már nem az a fiatal lány, akit egykor feleségül vett. Erre újra meg újra rá kellett ébrednie: annak idején egy hisztérikus, ingerlékeny lányt vett feleségül, aki könnyedén elsírta magát néhány kemény szó hallatán. Az elmúlt néhány évben azonban gyökeresen megváltozott. – Inkább most beszélnék veled – mondta végül a gróf. Megfordult, és szigorú pillantást vetett a hölgyekre, akik teáscsészével a kezükben egymás között sugdolóztak, miközben szinte remegtek a kíváncsiságtól. Végül Lady Hamilton letette a csészéjét, felpattant, és elnézést kért Helene-től. A többiek követték, akár egy csapat csirke, amely a vihar elől menekül. – Na, végre – mondta Rees elégedetten, miután a szoba kiürült, majd az egyik kényelmesnek tűnő kanapéhoz sétált, és helyet foglalt. Talált egy csésze teát, amely érintetlennek tűnt, azt felhörpintette. – Visszataszító vagy – közölte Helene, és leült vele szemben. – Ha kérsz egy csésze teát, szívesen töltök neked. – Ki nem állhatom a teát – felelte Rees. Meglepte, hogy felesége hangjában a düh leghalványabb jele sem volt felfedezhető. Lehet, hogy a kanapén való közösülés a békés ELOISA JAMES


házasélet titka? A maga részéről nem bánt volna még néhány ilyen együttlétet, ha ez garantálja az otthon nyugalmát. Helene hasonló ruhát viselt, mint előző este, amely láthatóvá tette hosszú combját. A gróf egyszeriben túl szorosnak kezdte érezni a nadrágját. – Miért jöttél, Rees? – kérdezte Helene. – Azért, hogy visszavigyelek a házba – felelte a gróf nyersen. Maradt még két uborkás szendvics az asztalon, így hát hozzálátott, hogy elfogyassza őket. Reggel öt óra óta fenn volt, azon az átkozott hangszerelésen dolgozott, és hiába evett omlettet reggelire, mostanra szinte kopogott a szeme az éhségtől. Mivel nem érkezett válasz, Rees felpillantott. Helene derűsen nézett rá. – Csak nem gondolod, hogy komolyan veszem, amit mondtál? – kérdezte. – A feleségem vagy. Azt akarom, hogy visszajöjj. Mondd meg a cselédeidnek, hogy átküldök néhány inast a ládáidért. – Neked elment az eszed! – Dehogy. Ha nem tévedek, megállapodtunk, hogy örököst nemzünk, és az is lehet, hogy már elindítottuk a folyamatot. Ilyen körülmények között magától értetődő, hogy vissza kell költöznöd a házba. Helene a fejét rázta. – Nincs az a pénz, amiért visszamennék oda. Nem gondolhattad komolyan, hogy erre hajlandó leszek! – Ismerlek, Helene. Azt akarod majd, ami a legjobb a gyermek számára. Neki pedig az lesz a legjobb, ha otthon lakik, egy házban az apjával. Darby barátjának igaza volt. A gróf látta felesége szemében, hogy az apaság valóban erőteljes érv. – Nem látok okot rá, hogy egy fedél alatt éljünk – felelte az asszony. – A gyermek az én fiam vagy lányom lesz. – Ahogy az enyém is! – vágott vissza Helene. – Természetesen. Lehet, hogy egy élvhajhász alak vagyok – mondta, tudtán kívül megismételve azt, amivel korábban Mrs. Austerleigh a vetélytársát, Mayne grófját vádolta –, de öregszem, és úgy tűnik, kezdek némi felelősséget érezni a rangom és a nevem iránt. ELOISA JAMES


– Ezt most hallom először! – mondta gúnyosan Helene, majd feltette a kérdést, amitől Rees rettegett. – Ha jól értem tehát, az a terved, hogy átrendezed az otthonodat, hogy alkalmassá tedd a jelenlétemre? Nem túl nagy áldozat ez a részedről? – kérdezte olyan finom iróniával, amitől Reesnek felkavarodott a gyomra. Felkapott egy fél uborkás szendvicset. – Azt ne edd meg! – kiáltott rá Helene. – Lady Sladdingtoné volt, akinek nagyon rosszak a fogai. Rees vállat vont. – Gondolod, hogy fertőző? – kérdezte, ám végül letette a szendvicset. – Egyébként pedig: nem, nincs ilyen tervem. – Mármint milyen? – Hogy elküldjem Linát a házból. – Most, hogy egyenesen Helene szemébe nézett, Rees rájött, hogy nehezebb fába vágta a fejszéjét, mint gondolta. – Megkértem Leke-et, hogy hozza neked rendbe a hálószobát, a nagyot, a gyerekszoba mellett. – Te nyilván viccelsz – felelte Helene, és úgy nézett a férjére, mint akit elbűvöltek. – Nem viccelek. – Most jött a nehéz rész. – Helene, gyereket akarsz, igaz? Helene felnevetett. – De nem ilyen feltételekkel. – Én is szeretnék egy örököst. Nem igazán gondoltam rá azelőtt, hogy szóba hoztad, de azóta rájöttem, hogy így van. Tom egyelőre semmi jelét nem mutatja annak, hogy meg akarna házasodni, továbbra is olyan jámbor, mint egy vízililiom, és amennyire tudom, soha nem érdekelték a nők. Tudod, hogy ha egyikünknek sem lesz utóda, a vagyonunk és a nevünk visszaszáll a koronára. Az apámnak nem volt testvére, és tudomásom szerint nincs távoli unokatestvérem, aki csak arra várna, hogy megjelenjen a gyászjelentésem a Timesban. – És miért érdekel ez téged egyáltalán? – kérdezte Helene. – Soha nem volt fontos számodra a neved becsülete. Ez az egész nevetséges! – Hát most már fontos – felelte Rees, majd felvette a maradék szendvicset, és megette. Kit érdekel, ha az összes foga kihullik? A feleségét biztosan nem. ELOISA JAMES


– Tegyük fel, hogy így van – folytatta Helene türelmetlenül –, de azt nem látom be, mi szükség van ehhez arra, hogy egy szajha lakjon a hálószobámban, nem beszélve arról az abszurd javaslatodról, hogy a gyerekszobába költözzek. – Gyermeket akarsz – felelte Rees fondorlatosan, miközben összetalálkozott a tekintetük –, igaz, Helene? Mindez… – folytatta, és a felesége felé mutogatott –, mindez a változás a frizurádban, az öltözetedben azért van, mert anya akarsz lenni. – Ez így van, bár – mondta a grófnő némi önelégültséggel a hangjában – egyéb előnyei is vannak. – Feltételezem, ezzel Mayne-re célzol. – Pontosan – vágta rá Helene, és örömmel nyugtázta, hogy a tény szemmel láthatólag zavarja a férjét. Esme azt állította, hogy Rees féltékeny, és bár Helene ebben erősen kételkedett, a világért sem mondott volna le arról az élvezetről, hogy felbosszantsa a grófot. – Mayne itt járt ma reggel, és világos jelét adta, hogy komoly figyelmet szentel nekem. – Ha Mayne gyermekét szülöd meg – felelte Rees határozottan –, pokollá teszem az életét. Természetesen ebben az esetben elválok tőled. Tudtad, hogy a hozományod az enyém lesz, ha a válás oka házasságtörés? Hogy fogod felnevelni azt a gyermeket, Helene? A grófnő szíve hirtelen összeszorult, de megőrizte az önuralmát. – Az anyámmal fogok élni, ahogy most is. – Jelenleg rendkívül gáláns járadékot kapsz tőlem – vágott vissza Rees. – Elvált nőként természetesen vidéken leszel kénytelen élni, de ha jól tudom, az anyád özvegyi hozománya nem több mint ez a ház. A gyermek a községi iskolába fog járni, már ha lesz ott ilyen egyáltalán, és feltéve, hogy törvénytelen gyermeket is felvesznek. Ebben egyébként egyáltalán nem vagyok biztos. Abban viszont igen, hogy kiközösítik majd. És mi történik, ha lányt szülsz? Ki veszi majd el feleségül? Milyen élet vár rá? Helene összeszorította az ajkait, és mereven bámult a férjére. – Feltételezem, hogy olyan élete lesz, mint neked – folytatta Rees könyörtelenül. – Ő is idős koráig az anyjával él majd, vagyis veled. A

ELOISA JAMES


különbség csak az lesz, hogy nem lesz sok pénzetek, főleg, miután az anyád meghal, és a házat az apád unokatestvére örökli. Rees nem élvezte, amit csinált. Helene továbbra sem szólt egy szót sem, de a grófnak még eszébe jutott valami, amit mindenképpen közölni akart. – Arra pedig nem számíts, hogy Mayne megszerzi a parlament engedélyét, hogy feleségül vegyen – mondta. – Még akkor sem, ha a válás után melletted maradna. Lehet, hogy gazdag, de a Lordok Házában ülő férfiak többségének a feleségét már elcsábította. Mindössze arra várnak, hogy egy elkeseredett, felszarvazott férj végre lelője őt. És hidd el nekem, ezt az indokolt gaztettet mind megbocsátanák. – Miért? – kérdezte Helene sápadt ajakkal. – Miért tennél ilyen kegyetlenséget, Rees? – Mert azt akarom, hogy visszaköltözz a házamba – felelte a gróf hűvösen. – A feleségem vagy. – De nem vagyok a tulajdonod! – A feleségem vagy – ismételte a férfi. – Ez ilyen egyszerű. Csak azt kell eldöntened, mennyire akarod azt a gyereket. A házasságunk kudarcba fulladt, de annyira biztosan össze tudjuk szedni magunkat, hogy elrendezzük ezt az ügyet. – Tönkre akarsz tenni – jelentette ki a grófnő nyersen. – Az, hogy ez a terv egyáltalán felmerült benned, bizonyítja, hogy teljesen elment az eszed. Az érzéseim mellett ez a hírnevemet is tönkretenné! Rees érezte, hogy a hírnév szó hallatán elönti a mellkasát a neheztelés. – Hát persze, a hírnév az fontos neked! Most már csak az a kérdés, hogy fontosabb-e annál, hogy gyermeket szülj. Ezenkívül meg kell jegyeznem, Helene, hogy a hírnevedet azzal is tönkretennéd, ha Mayne törvénytelen gyermekét szülnéd meg. Egész London lecsapna rátok, akár héják a hancúrozó egérpárra. Helene teljesen összeomlott, Reesen pedig szörnyű érzés lett úrrá, mintha egy madarat sebesített volna meg röptében. Felállt, hogy távozzon, de nem tudott elindulni. Helene úgy festett a rövid hajával, akár egy tollait elhullató, sebesült veréb. ELOISA JAMES


– Fellengzős stílusod még nem magyarázza, miért akarod, hogy visszaköltözzek a házadba, a mellé a nő mellé – mondta Helene, és a férjére pillantott. – Ha valóban örököst akarsz, szabadulj meg tőle. – Nem. Rees tisztában volt vele, hogy rendkívül csökönyös, de nem érdekelte. – Akkor tehát egyszerűen csak a perverz jellemed miatt akarsz arra kényszeríteni, hogy abban a bűnbarlangban éljek. Te magad vagy az ördög, Rees! – A házam nem bűnbarlang – felelte a gróf nyersen. Érezte azonban, ahogy a bűntudat egyre inkább a hatalmába keríti. – Tegnap megérkezett Tom. Így most saját lelkészünk van. – Az öcséd, Tom? És mit szól az otthonodban uralkodó állapotokhoz? Volt bátorságod értésére adni az elképzeléseidet? Rees félrehúzta a száját. – Kialakított a fejében valamilyen furcsa elméletet, miszerint az apánk a felelős a züllöttségemért. Látszólag nem bánja, hogy Lina ott lakik a házban, de azt mondta, te nem jössz vissza. – Igaza van! – Én pedig azt mondtam neki – folytatta Rees, miközben azzal az ádáz tekintettel nézett Helene-re, amely egyenesen az asszony lelkébe hatolt –, hogy fogalma sincs róla, milyen elkeseredetten vágysz egy gyermekre. Vagy alábecsülnélek, Helene? – Te őrült vagy! – felelte a grófnő, és felállt. – Mindig is különös voltál, de most dühöngő őrült lett belőled. Igazából örülök, hogy tegnap nem fogant meg a gyermekünk. Nem akarnám, hogy örökölje az elmezavarodat. – Nem fogant meg? – kérdezte Rees kikerekedett szemmel. – Már tudod? – Igen – felelte Helene, és keményen állta a gróf tekintetét. Helene az első sokk után haragot, azután elkeseredettséget, majd ismét haragot érzett. Mindezek ellenére valamelyest racionálisan tudott gondolkodni. Rees csak blöfföl. Minden bizonnyal blöfföl. Hiszen nem jellemző rá, hogy ilyen könyörtelen és a velejéig gonosz legyen. Helene el akarta hagyni a szobát, de a férje megragadta a karját. ELOISA JAMES


– Helene, mennyire akarod azt a gyereket? – Eléggé ahhoz, hogy tegnap elfogadtam, hogy esetleg rád hasonlít majd – felelte a grófnő hűvösen. – És eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem te vagy az egyetlen, aki megadhatja nekem. – Ezzel törvénytelenségre ítélnéd a születendő gyermekedet. Egy nap gyűlölni fog érte, amikor rájön, hogy a helyi tehénpásztort kivéve senki nem hajlandó őt feleségül venni. Nézzünk szembe a tényekkel: egyikünk sem örülne neki különösebben, ha egymással szomszédos szobákban kellene laknunk. Vagy valóban arra vágysz, hogy éjjelnappal besétálhassak a szobádba, és besurranjak a takaród alá? – A legkevésbé sem! – jelentette ki Helene határozottan. – Helyes. A harmadik emeleti hálószoba sokkal nagyobb, mint az anyám szobája. Egy zongora is könnyedén elfér benne. – Nem erről van szó! Egy percet sem vagyok hajlandó egy fedél alatt élni a szajháddal. És ennek még egy ilyen magadfajta, rendkívül figyelmes ember számára is egyértelműnek kellene lennie. – Rendben – felelte a férfi. – Akkor kössünk kompromisszumot. Költözz vissza, amíg megfogan a gyermek. Jöhetsz titokban, így elkerülhető a botrány. Azután fogod a gyermeket, és valahol máshol felneveled. Ha akarod, itt, az anyádnál. De nem vagyok hajlandó utánad szaladgálni, és bármilyen nyilvános helyen letolni a nadrágomat. – Jöhetsz ide, ha a szükség úgy hozza. – Nem fogom arra pazarolni az időmet, hogy ide-oda repdesek egyik bálból a másikba, vagy épp az anyósom házába csak azért, hogy megkeressem a feleségemet. Dolgoznom kell. – Én nem repdesek egyik bálból a másikba! – közölte Helene. – Nagyon jól tudod, hogy az időm nagy részét itt töltöm, és a zongorán dolgozom. Itt bármikor meglátogathatsz. – Láttam egy hirdetést: „Beethoven zongoraszonátáinak négykezes átirata”, egy bizonyos Ms. H. G.–től – mondta Rees, mellékvágányra terelve egy pillanatra a beszélgetést. – Ezek azok a darabok, amelyeken tavaly nyáron dolgoztál? Helene bólintott. – Most egy keringőt írok épp – mondta. – Nos, Rees, ez egy rendkívül felemelő beszélgetés volt, de most már tényleg… ELOISA JAMES


– Szükségem van rád, Helene. – Tessék? – Segítségre van szükségem – folytatta Rees olyan bizonytalanul, mint aki tizenegy éves kora óta nem kért segítséget senkitől. – A következő évadban színpadra kell vinnem egy operát, de még csak néhány dalt írtam meg, és azok is nagyon gyengék. Ma reggel sem kellett volna eljönnöm otthonról. – Hát, ez nem vall rád. Azt hittem, csak úgy ömlenek belőled ezek a komikus dalok, akár a mosogatólé. Rees állkapcsának izmai megrándultak. – Hidd el, Helene, a dalok, amiket most írok, rosszabbak a mosogatólénél is. Annyira dühös volt, hogy szinte eszelősként nézett a feleségére. Mégis volt még valami a tekintetében… Talán könyörgés? Helene a homlokát ráncolta. – Szükséged van rám? Mégis hogyan segíthetnék én neked? – Arra gondoltam, köthetnénk egy megállapodást. Te az évek során egyre jobb és jobb lettél. Én azonban ellaposodtam. – Rees nem tudta, hogyan öntse szavakba a mondanivalóját. – Ha segítesz előadhatóvá tenni a dalaimat, hálás leszek érte. A grófnő számára a napnál is világosabb volt, férje hogyan fejezné ki ezt a hálát. Érezte, hogy elvörösödik. – Ez… ez… – dadogta. – Ez ki van zárva! Rees elfordult, és a hajába túrt. – Rendben. Helene gyanakodva figyelte. Ilyen könnyedén feladná? Akkor olyan nagyon mégsem lehet szüksége a segítségére. Vajon tényleg jobb zeneszerzőnek tartja őt, mint saját magát? – Ha tudsz várni körülbelül kilenc hónapot, amíg a próbák folynak, és amíg bemutatják az operát, eljövök ide, amikor csak akarod – mondta a gróf keserűen. – Nem lehetne már most? – Nem lehet. – Rees az ablak előtt állt, háttal Helene-nek, és kifelé nézett. – Kiégtem, Helene. Éjt nappallá téve dolgozom az átkozott ELOISA JAMES


dalokon, és akárhányszor hozzájuk nyúlok, egyre rosszabbak lesznek. A Hamilton-bál miatt a múlt éjjel nagy része odaveszett. Nincs több vesztegetni való időm. – Ő milyen szerepet kap a darabban? – kérdezte Helene szigorúan, miután hirtelen felismerésre jutott. Rees most felé fordult. – Főszerepet. – Tehát szükséged van rá, hogy ott legyen melletted, és elénekelje neked a dalokat – állapította meg Helene. – Igen. – És egyéb okokból is – tette hozzá a grófnő némi iróniával. Mostanra a gróf azonban ismét erőre kapott, és visszaváltott a szokásos gúnyos hangnemre. – Helene, gondolom, nem arról van szó, hogy kedved volna puszta szórakozásból ágyba bújni velem, ugye? – Szó sincs róla! Ez az egész egy őrület! Ugyanakkor Helene biztos volt benne, hogy nem akar hónapokat várni. Úgy érezte, a fél életét várakozással töltötte. És ha nagyon őszinte akart lenni, bármilyen ostobaság volt is ez a részéről, a lelke mélyén tetszett neki a gondolat, hogy Reesnek szüksége van a segítségére, és hogy csodálja a művészetét. – Egy hónapig hajlandó vagyok rá, de csak egyetlen feltétellel. – Mi az? – kérdezte Rees, és maga is megdöbbent, mennyire fontos neki, hogy Helene igent mondjon a tervére. – Amíg ott vagyok, be sem teheted a lábad a nő hálószobájába. Semmilyen körülmények között, Rees. Világos, amit mondok? Nem fogsz egyik ágyból a másikba masírozni. A nő maradhat és énekelhet, de semmi több. A gróf a felesége szemébe nézett, aki egy pillanatra azt gondolta, elutasító választ kap majd. Összeszorult a torka. – Ennek nem látom akadályát – mondta végül a férfi. – És senki nem tudhatja meg, hogy visszaköltöztem a házba – parancsolta Helene. – A személyzetnek azt mondom majd, hogy vidékre utazom. Attól pedig nem kell tartani, hogy az előkelő körökből bárki is meg akarna látogatni. ELOISA JAMES


– Soha senki nem látogat meg. De, Helene, így valódi remeteéletet kell majd élned. A szolgálók pedig fecsegnek. – Leke még mindig a háznál van? Rees bólintott. – Ő nem fog beszélni – mondta a grófnő. – A többieket pedig, akikről azt gondolod, hogy elfecseghetik a dolgot, el kell bocsátanod. A gróf vállat vont. – Jelenleg alig van személyzetünk. Csak Rosy van ott, Leke unokahúga, néhány inas és a szakács. – Fel nem foghatom, hogy tudsz egy ilyen disznóólban élni – mondta Helene. – Akkor közlöm Leke-kel, hogy ma estére várjon – felelte Rees, és igyekezett nem kimutatni az örömét. – Nem. Csak néhány nap múlva érkezem. Mit mondtál az énekesnődnek? – Ugyanazt, amit neked. – Rees kinyitotta az ajtót, és utasította a komornyikot, hogy hozza a kabátját. – Egyébként a neve Lina McKenna. – És mit szólt Miss McKenna ehhez a tervhez? – kérdezte Helene, miközben maga is meg volt döbbenve, hogy egyáltalán hajlandó fontolóra venni egy efféle lépést. Rees ismét vállat vont. – Valami olyasmiről beszélt, hogy majd együtt nézegetitek a divatmagazinokat. A gróf magára hagyta Helene-t, aki meredten bámult utána az ajtóból.

Tizenhatodik fejezet A női nem természete

ELOISA JAMES


Mit szeretnél csinálni ma reggel? – kérdezte Tom Meggint, miután felálltak a reggelizőasztaltól. A kislány látszólag nem sokat evett, bár a lelkésznek fogalma sem volt róla, mennyit kell ennie egy ennyi idős gyermeknek. És vajon miért nem jutott eszébe, hogy megkérdezze Mrs. Fishpole-t, hogy mikor van Meggin születésnapja? Még azt sem tudja pontosan, hány éves. Kénytelen lesz hát visszatérni a fogadóba. És egyáltalán mivel szokták elfoglalni magukat a kislányok? Meggin felpillantott rá, de egy szót sem szólt. – Szeretnél megfürödni? – kérdezte Tom. Válasz továbbra sem érkezett. Ez azért bosszantó, gondolta a férfi. Illetve bosszantó lenne, helyesbített magában, ha nem egy kislányról lenne szó. Hogyan lehetne haragudni egy ártatlan kis árvára? – Mit szeretnél ma csinálni? – kérdezte ezúttal hangosabban, miközben felfelé haladtak a lépcsőn. Meggin még csak meg sem próbálta azt a látszatot kelteni, hogy odafigyel rá. Úgy simogatta a korlát fényes végét, mintha egy macskát cirógatna. Tom számára világossá vált, hogy itt egy nőre van szükség. – Várj meg itt! – mondta a kislánynak, majd sarkon fordult. Meggin nem is lehetett volna engedelmesebb. Leült a lépcsőre, és tovább simogatta a korlátot. Tom mérgesen dübörgött lefelé a lépcsőn. Közel két éve tervezte ezt az utazást. Az volt a szándéka, hogy megérkezik Rees házába, és… és itt jött a neheze. Beszélni akart a bátyjával. Vajon azt akarta közölni vele, hogy hiányzik neki? Olyan tisztán visszhangoztak a fejében apja gúnyos megjegyzései, ahogy bizonyára Reesében is: kislányos így kimutatni az érzelmeket. Mégis hogyan mondhatná meg a grófnak, hogy hiányzik neki, hogy hiányoznak neki a beszélgetéseik, és hogy szeretné, ha barátok lennének? Tom meglátása szerint Rees egyetlen barátja Simon Darby volt, méghozzá azóta, hogy annak idején megszökött otthonról, és napokig Darbynál lakott. Tom mélyet sóhajtott. – Leke! – kiáltotta.

ELOISA JAMES


– Itt vagyok, uram. – A komornyik előbukkant a zöld ajtón át, és egy adag tiszta ruhát tartott a kezében. – Épp a munkaközvetítőhöz készülök, uram. Azt hiszem, elkelne itt néhány cseléd. – Kétségtelenül – felelte Tom finom iróniával a hangjában. A szobája sarkaiban pókháló díszelgett. – Ha tudtam volna az érkezéséről, uram – folytatta Leke méltóságteljesen –, előkészítem a szobáját. – Ne is törődjön vele. Hol van az unokahúga? Ha jól értem, ő az egyetlen szobalány a háznál. Szükségem van valakire, aki törődik a kislánnyal. – Attól tartok, uram, itt hagyott minket – vallotta be Leke. – Ma reggel visszamenekült az anyjához. Biztos vagyok benne, hogy a nővérem egy jókora fejmosás után hamarosan visszaküldi, addig azonban a szakácsnőt leszámítva nincs más női személyzet a háznál. A szakácsnő pedig nem az a fajta asszony, akire a gyermeket bízhatnánk. Nagyon komolyan veszi a munkáját. Hiszen valaha a walesi herceg szakácsnője volt. Őméltósága évi száz guinea-t fizet neki, hogy a háznál maradjon. – Jézusmária! – dörmögte Tom az orra alatt. Lelkészként sem keresett sokkal többet ennél, és a parókia hívőinek jövedelme együtt véve sem tett ki ennyit. Elindult visszafelé a lépcsőn. A szakácsnő nem az egyedüli nő a házban. Hiszen Lina is az. Ezt még a vak is látja. Félúton felfelé elhaladt Meggin mellett, aki felállt, és a nyomába szegődött, akár egy kíváncsi kismacska. A lépcső tetején Tom balra fordult, és elindult anyja régi hálószobája felé. Az ajtó azonnal kinyílt. – Jó napot, tiszteletes – mondta a fiatal nő, és olyan huncutul mosolygott rá, ahogy Babilonban minden valamirevaló parázna mosolygott volna a püspökre. Tom úgy érezte, hogy ez a mosoly egészen az ágyékáig hatol. Nem csodálkozott rajta, hogy a bátyja kidobta a házból a feleségét, és Linát költöztette az övével szomszédos szobába. Isten bocsássa meg, valószínűleg Tom is ezt tette volna. A férfi igyekezett összeszedni

ELOISA JAMES


magát. Hiszen Lina egy romlott nő. Valaki, akit szánni és segíteni kell, nem pedig közönséges útonálló módjára vágyakozni utána. A lány átöltözött, és most szűk, elöl gombolós, zöld bársonyruhát viselt. Tom alig tudta megállni, hogy végig ne simítsa a finom anyagot. Lina csillogó, göndör hajfürtjein zöld kalap díszelgett. Olyan volt, akár egy elragadóan csábos erdei tündér. – Ha jól látom, tetszik önnek a ruhám – mondta Lina, miután látta, hogy Tomtól hiába várja, hogy megszólaljon. – Elragadó – bökte ki a tiszteletes zavartan. Meggin közelebb araszolt, és piszkos kis ujjával megérintette Lina kabátjának fehér, bolyhos szegélyét. – Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. Lina felhúzta a szemöldökét. – Akkor jobb, ha beljebb jön. Ez a cipő nem arra való, hogy sokáig álldogáljanak benne, és egyébként sem illik a női nemhez az álldogálás. Tom követte, és közben igyekezett megfejteni az imént hallottakat. Miért ne álldogálhatna Lina? Csak nem arra utal, hogy a férfiakra inkább jellemző az álló helyzet? Vagy esetleg bizonyos testrészeikre? Nem, az lehetetlen. Nyilván félreértette. Valószínűleg csak a cipőre célzott. Meggin olyan közelről követte Linát, amennyire csak tudta, és továbbra is a kabátját tapogatta. – Hattyúpehely – mondta neki a lány vidáman. – Fogdoshatod, ha nem koszolod össze. – Kölcsönvehetném a cselédjét, amíg Leke fel nem fogad valakit? – Nincs cselédem – felelte a lány, és a kandalló melletti székre huppant. – Valóban? – csodálkozott Tom. Az anyjuknak annak idején két cselédje is volt. – Amikor ideköltöztem, volt egy, de azután úgy döntöttem, megleszek nélküle is. Nem igazán értett egyet az életvitelemmel – mondta Lina grimaszolva. A tekintete vidám volt, semmiféle keserűség nem sugárzott belőle. – Végül is otthon is mindig sikerült egyedül felöltöznöm. – Hol otthon? – kérdezte Tom. – Nem bánja, ha én is leülök?

ELOISA JAMES


– Sajnos nagyon messze innen – felelte a lány, és egyszeriben mintha fátyol ereszkedett volna az arca elé. – És miben lehetek a segítségére, Mr. Holland? – Megginnek meg kellene fürödnie, és nem hinném, hogy kényelmes volna a számára, ha ebben én lennék a segítségére. – Valószínűleg nem – töprengett Lina, és a kislányra nézett. – Azt hiszem, nincs akadálya, hogy szemmel tartsam, amíg megfürdik. Tom körülnézett a szobában. Ha nem tudta volna, hogy ez valaha az anyja hálószobája volt, nem ismert volna rá. Az egész helyiséget rózsaszín selyemmel bélelték ki, mintha egy kagyló belseje lenne. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy szajha budoárja, nem mintha Tom valaha is járt volna efféle helyen. Sehol egy meztelen isteneket, istennőket ábrázoló festmény, vagy bármi, ami arról tanúskodna, hogy Lina kitartott nő. Ettől függetlenül átkozott egy alak a bátyja, gondolta. Lina felállt, kigombolta a kabátját, és az ágyra dobta. Vékony szövetű midert viselt, amely hangsúlyosabbá tette elragadó, vékony derekát, formás, gömbölyded csípőjét és telt keblét. Tom még soha életében nem látott ilyen gyönyörű női mellet. Vett egy mély levegőt. Azóta nem volt dolga nővel, hogy lelkész lett. Nem arról volt szó, hogy ne vágyott volna rá, bár az apja mindig is puhánynak nevezte. Egy lelkész azonban, aki egy gróf kisebbik fia is egyben, és tetemes vagyont örökölt az anyjától, hamar megtanulja, hogyan kerülje a hajadonokkal való érintkezést, kivéve, ha szándékában áll feleségül venni valakit. Mélyen és megingathatatlanul hitt a házasság szentségében, valamint a papi fogadalomban. Ezek pedig megakadályozták őt abban, hogy nőkkel flörtöljön, vagy, ne adj' isten, valami még annál is rosszabbat tegyen. Régimódi vagyok, gondolta magában keserűen. Lina mellén, miközben lehajolt Megginhez, hogy a fülébe súgjon valamit, megfeszült a mider vékony muszlinanyaga. – Talán jobb, ha én most megyek – ajánlotta Tom. Azonnal el kell hagynia a szobát. Ha Lina, aki nyilván tapasztalt e téren, akár csak egyetlen pillantást is vet a nadrágjára, azonnal tudni fogja, hogyan érzi magát a jelenlétében. – Felküldök egy inast egy lavór forró vízzel – mondta Tom, kezében a kilinccsel. ELOISA JAMES


Azután még egyszer hátrafordult. Lina Meggin kezébe adott egy hattyútoll gallért, és így sikerült lecsalogatnia róla a piszkos kötényét. A kislány végtelen élvezettel simogatta a puha anyagot, még az arcához is hozzádörzsölgette. Lina láthatóan nem bánta a dolgot. Elővett egy hajkefét, és határozott mozdulatokkal hozzáfogott Meggin göndör, kócos hajtincseinek kifésüléséhez. Közben folyamatosan beszélt hozzá, halkan, kedélyesen csacsogott vele, annak ellenére, hogy a kislány egyetlen szót sem szólt. A kiejtése félreismerhetetlen volt. Rees kicsiny énekesmadara, ahogy maga a gróf nevezte, valóban messziről érkezett: Skóciából. Tom elraktározta magában ezt az információt, majd elindult, hogy felküldje a forró vizes lavórt és a kancsókat.

Helene úgy érezte, mintha háborús tanácskozásra készülne, főleg mivel a találkozót anyja elegáns társalgójában tartották. Olyasmi lesz ez, mint a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus, gondolta magában, és Rees volt az ő renegát Napóleonuk. Bárcsak elköltözne egy szigetre… Elba szigete tökéletes lenne, gondolta a grófnő. Odébb tolta a gyömbéres mézeskalácsos tányért az asztal széléről, majd a terítővel babrált egy ideig. Legalább az anyjának nem kell elmondania. Persze senkinek nem kell elmondania. Még meggondolhatja magát. De már késő volt. Ebben a pillanatban Esme rontott a szobába. Rendkívül elegánsan volt felöltözve, olasz kreppanyagból készült ruhát viselt, kagylómintás szegéllyel. A csuklóján egy gyönyörű, kagylókkal díszített kis retikül himbálózott. – Drágám, az utolsó pillanatban kaptam meg az üzeneted – mondta. – Épp Madame Rocque szalonjába indultam. Semmi esetre sem késhetem le a megbeszélt időpontot. Nincs mit felvennem, és úgy hallom, a madame-ot szüntelenül megrendelésekkel ostromolják, amit a te sikerednek köszönhet! Biztos vagyok benne, hogy a londoni hölgyek fele abban bízik, hogy ha Madame Rocque ruháját viselik, Mayne grófja majd kitünteti őket a figyelmével. ELOISA JAMES


– Csodálatosan nézel ki – mondta Helene. – Muszáj volt kiöltöznöm, hogy lenyűgözzem a madame-ot – magyarázta Esme. – Attól tartok, ha nem úgy öltözöm fel, mint aki egy divatkatalógusból lépett ki, a madame mások megrendelését részesíti majd előnyben az enyémmel szemben. Ebben a pillanatban megérkezett Gina is. Megjelenésében Esme tökéletes ellentéte volt: a haja inkább rendezetlennek tűnt, semmint divatosnak, míg a pomerániai köpenykabát, amit viselt, jobban illett volna egy elegáns, báli ruhához, semmint egy nappali kosztümhöz. – Itt vagyok – jelentette be, majd lehuppant az egyik székre. – De csak épphogy ide tudtam rohanni. Attól tartok, a gyermeknevelés ellentmond a délelőtti társasági életnek. Helene teát töltött a vendégeinek. – Elnézést, hogy ilyen hirtelen a házamba hívattalak titeket – mondta mentegetőzve. – Semmi gond – felelte Esme. – Mesélj el mindent, töviről hegyire! – Tegnap, miután távoztatok, megérkezett Rees, és elriasztotta az összes vendégemet… Esme hangos nevetése félbeszakította Helene-t. – …és közölte, hogy azt akarja, költözzek vissza a házába – fejezte be a mondatot a grófnő. Esme arcáról azonnal lefagyott a mosoly. – Ezt komolyan mondod? – Azt akarja, hogy költözzek vissza a házába – ismételte meg Helene, tudva, hogy ezzel még nem mondott el mindent… Legalábbis egyelőre. – Te jóságos ég! – ámuldozott Gina. – Mi lelte a te élvhajhász férjedet? – Bizonyára öregszik – jegyezte meg Esme. – Talán megfertőzte egy furcsa kór, amit tisztességnek hívnak. – Nem egészen – mondta Helene. – Ezt hogy érted? – kérdezte Esme, és felvonta a szemöldökét. – Tudnod kell, hogy Miles ugyanígy reagált annak idején. Amikor közöltem vele, hogy gyereket akarok, azt mondta, visszaköltözik a házba, és véget vet a Lady Childe-dal való kapcsolatának. Amit meg is ELOISA JAMES


tett – jegyezte meg Esme lelkiismeretesen –, bár arra már nem volt lehetőségünk, hogy együtt éljünk. – Nos, ismét el kell mondjam, hogy Miles és Rees nem egészen ugyanaz a kaliber – közölte Helene, miközben ujjaival a teáscsésze vékony fülével babrált, és igyekezett nem vendégei szemébe nézni. – Hogy érted ezt? – kérdezte Gina. – Nem tudlak követni. Miben különbözik Rees kérése Milesétól? – Rees azt akarja, hogy költözzek vissza a házába – ismételte a grófnő, és felemelte a tekintetét. – De a szeretője, Lina McKenna továbbra is ott maradna. Csak ilyen feltételekkel hajlandó vállalni az apaságot. Helene úgy döntött, hogy Rees ajánlatát, miszerint kilenc hónap múlva foglalkozzanak az utódnemzéssel, megtartja magának. Biztosan tudta, hogy a barátnői azt javasolnák, hogy inkább várjon, és ha volt valami, amiben Helene biztos volt, hát az az, hogy nem akar hónapokat várni. Pár másodperccel később vett egy mély levegőt, és remélte, hogy Harries kellő távolságra tartózkodik az előtértől, és nem áll égnek a maradék pár hajszála a társalgóból kiszűrődő éktelen sikoltozástól. A felszínes szemlélő azt gondolhatta volna, hogy Gina van jobban felháborodva. Szó szerint elvörösödött, fröcsögve beszélt, és képtelen volt összerakni egy értelmes mondatot. Ám Esme a maga módján veszélyesebbnek tűnt. Volt valami rémisztő az arckifejezésében. Helene-t nem lepte volna meg, ha a hajtincsei egyszer csak kígyókká változtak volna, ő maga pedig Medúzává. – Az a semmirekellő gazember! – mondta Esme összeszorított fogakkal. – Hogy merészel ilyen javaslattal előállni? Hogy van mersze ilyesmit mondani egy hölgy, ráadásul a felesége füle hallatára? – Hát volt mersze – jegyezte meg Helene nyugodtan. Miután egész éjjel ezen gondolkodott, őt már nem izgatta fel annyira. – Igazából, ha az ember jobban belegondol, egyáltalán nem áll távol Reestől, hogy ilyen ajánlatot tegyen. – Nem találok szavakat! – rikoltozott Gina.

ELOISA JAMES


Esme azonban most már Godwin grófnőt figyelte, méghozzá olyan átható tekintettel, hogy Helene kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székében. – És mondd csak, Helene, mégis mit válaszoltál neki? – Ez aligha lehet kérdés, nem igaz? – szólalt meg Gina. – A kérdés az… a kérdés az… – ekkor azonban elhallgatott, és Helene-re nézett. – Nyilván nemet mondtál neki. Helene egy ezüst kiskanállal megkavarta a teáját, majd precíz mozdulattal a tányér szélére helyezte. – Nem egészen. – Ilyen körülmények között nem teheted a lábad abba a házba! – közölte Esme halk, ám szigorú hangon. – Ezt nem engedem! – Nagyon kedves tőled, hogy ennyire törődsz velem – felelte Helene –, de felnőtt nő vagyok. – Nem tehetsz ilyet! – Gina levegő után kapkodott. – Ha megteszed, neked véged. Tönkreteszed magad. Maga a gondolat is visszataszító. – Elfogadtam a javaslatát, de feltételekhez kötöttem. – Hadd halljuk, mik volnának azok a feltételek – mondta Esme ingerülten. – Csak egy hónapra költözöm vissza, és senki nem tudhatja meg, hogy ott vagyok. – Ez ki van zárva! – vetette közbe Esme. – Biztos, hogy kitudódik. – Reesnek kevés szolgálója van, és soha senki nem látogatja meg. Bérkocsival mennék a házába, és úgy élnék, mint egy remete. – Mindez teljesen lényegtelen – szólt közbe Gina. – Felőlem a padláson is elrejtőzhetsz, ha akarsz, Helene, de ettől még visszamész abba a házba, a saját házadba, egy fedél alá azzal az utcalánnyal! – Az a nő egyáltalán nem annyira visszataszító. Ha még emlékszel, találkoztam egyszer Miss McKennával. Nagyon fiatal, és biztos, hogy nincs nagy tapasztalata a szakmájában, már ha lehet ezt egyáltalán annak nevezni. Azt hiszem, amíg Rees nem rontotta meg, csak egy egyszerű operaénekesnő volt. – Ennek ellenére az a rövid találkozás is elég volt ahhoz, hogy azonnal vidékre menekülj – emlékeztette Esme a grófnőt. – Most pedig

ELOISA JAMES


komolyan fontolóra veszed, hogy egy házba költözz vele? A férjed szeretőjével? Helene, neked teljesen elment az eszed? – Lehetséges. Néha én is azt gondolom – mondta Helene, és erősen az ajkába harapott. – Gyereket akarok. És ezért bármit hajlandó vagyok megtenni. Bármit! – Ez az elképzelés túlmegy minden határon! – mondta Gina megborzongva. – Igaz. Tudom, hogy az egész helyzet botrányos. Nem is avattalak volna be titeket, ha tudtam volna, később hogyan magyarázzam meg, hogy állapotos vagyok. – Hát persze hogy el kellett mondanod nekünk! – szólalt meg Esme morcosan. – Isten a tanúm, a múltban magam is elkövettem néhány őrültséget. – De nem ilyet – tette hozzá Helene. – Ez igaz – felelte Bonnington grófnő, és elképedve nézett a barátnőjére. – Hogy megváltoztál, Helene! Emlékezz vissza, milyen ellenségesen viseltettél az én kicsapongásaim iránt. Soha nem kellett a társadalmi erkölcs mércéjével törődnöm, hiszen mindig számíthattam rá, hogy te majd értésemre adod, mennyire elfogadhatók a tetteim az előkelő körökben. De most… Helene elmosolyodott. – Lehet, hogy a barátságunk kedvéért teszem, amit teszek. Többé nem kell, hogy mellettem romlott nőnek érezd magad. – Azt hiszem, egyikőtök sem érti a lényeget – szólt közbe Gina. – Hogyan fogsz megszabadulni tőle, Helene? – Hogy érted ezt? – Természetesen a szajhára gondolok. Hogyan fogsz tőle megszabadulni? – Miért kellene megszabadulnom tőle? – kérdezte Helene egy vállrándítás kíséretében. – Megígértettem Reesszel, hogy nem fekszik össze vele… – Uh! – sikította Gina. – Ebbe bele sem akarok gondolni! – Sajnálom – mondta Helene nyugodtan. – Én már hozzászoktam a gondolathoz, hogy a férjem szeretője a hálószobámban él. Ha jól sejtem, most is épp a fésülködőasztalomnál ücsörög. ELOISA JAMES


– Ginának igaza van – szólalt meg Esme. – Meg kell szabadulnod a nőtől. Ez az egyetlen módja, hogy megmentsd a jó híred. Amint ő távozik, elfogadható lesz a házban való jelenléted. Kétségtelen, hogy az emberek elképednek majd a hír hallatán, figyelembe véve, hogy mindenki tud a szétköltözésetek körülményeiről, de a békülés teljes mértékben elfogadható. – És mégis hogyan szabadulhatnék meg Rees szeretőjétől? – Az is lehet, hogy egyszerűen csak magától távozik majd – reménykedett Gina. – Úgy értem, miután találkoztok. – Badarság! – szólt közbe Esme. – Természetesen le kell fizetned. Mióta lakik a házban? Helene némi csörömpölés kíséretében a teáscsészéjét a tányérra tette. – Két éve és három hónapja. – Ó – mondta Esme, meglepődve barátnője precizitásán. – Nos, meggyőző ajánlatot kell tenned. Természetesen pénzre gondolok. – Ennek, azt hiszem, nincs akadálya – felelte Helene, és ismét az ajkát harapdálta. – Használhatnám erre a járadékomat. Tulajdonképpen kifejezetten tetszik a gondolat, hogy erre költsem a Reestől kapott pénzt. – Biztos, hogy elfogadja – vetette közbe Gina. – Nincs olyan épeszű nő, aki inkább a Reesszel való együttélést választaná. – Hirtelen elhallgatott. – Kérlek, bocsáss meg, Helene. Ez szörnyen goromba volt. – Ugyanakkor igaz is – felelte Lady Godwin mosolyogva. – Ha tetemes összeget ajánlasz fel neki – folytatta Gina –, könnyen lehet, hogy visszatér a faluba, ahonnan jött, és soha többé nem kell foglalkoznod vele. – Ez… nagyszerű lenne. Igazán nagyszerű! Megpróbálok alkalmat találni rá, hogy ajánlatot tegyek neki. Esme megborzongott. – El sem tudom képzelni, hogy bírod majd abban a házban. Én belehalnék, az biztos, pedig nem vagyok az az érzékeny típus. – Én nem fogok belehalni – mondta Helene végtelen elhatározottsággal –, hanem áldott állapotban térek ide vissza. Ezt eldöntöttem. Esme a fejét rázta. ELOISA JAMES


– Egyszerűen nem tudok napirendre térni afelett, mennyire megváltoztál, Helene. Úgy érzem magam, mint a Shakespeare-féle Szentivánéji álom szereplője, amikor Zuboly előtűnik az erdőből, és egy szamárfejet visel a saját feje helyén. Ó, Helene, téged megbabonáztak! Isten legyen irgalmas neked, téged kicseréltek!2 Helene mosolygott. – Szerencséd, hogy régóta vagyunk barátnők, máskülönben szóvá tenném, hogy egy szamárhoz hasonlítasz. – Ha egyszer annyira illik rád a feje! – felelte Esme nevetve, és egy díszpárnát hajított a barátnője felé.

Tizenhetedik fejezet A gond változatos formában jelentkezik

Tom csak másnap este ébredt a tudatára annak, mekkora bajban van. Hála istennek a komornyik korábban elkóborolt unokahúga visszatért a házba, és Meggint, aki továbbra is egyfolytában Lina szőrmegallérját szorongatta, a gyerekszobában helyezték el. – Úgy láttam, nagyon megszerette, így hát nekiadtam – közölte Lina. – Emlékszem, micsoda öröm volt, amikor először éreztem a selyem érintését a bőrömön. Mindezt egy olyan mosoly kíséretében mondta, amelytől Tom testét elöntötte a forróság. A lelkész valóban nagy bajban volt. Rees csak rövid időre jelent meg vacsoránál, kurtán közölte, hogy Helene három-négy nap múlva visszaköltözik a házba. Bekapta az ételt, majd visszatért a szalonba, ahonnan később disszonáns zongoraszó szűrődött ki. 2

Arany János fordítása alapján. – A szerk.

ELOISA JAMES


Tom és Lina így kettesben maradtak. Hat éve, az eskütétele előtti este óta, amikor is búcsút mondott egy bizonyos Betsy Prowdnak, a szó szoros értelmében ez volt az első alkalom, hogy Tom négyszemközt találta magát egy nővel. Épp a mandulás pudingot fogyasztotta, amikor felpillantott, és meglátta, hogy Lina barna szeme egyenesen rászegeződik. Megbabonázta a lány. Az egyik pillanatban olyan volt, mint egy kis begyes énekesmadár, aki képes lenne fészket rakni az ember kezében, máskor pedig olyan, akár egy vörösbegy, aki egy rendkívül karcér nő gondtalanságával rázogatja tollait. – Miért választotta a papi hivatást? – kérdezte Lina. A hangja olyan tisztán csengett, akár a harangszó, és Tom elképzelte, milyen lenne, ha egy együtt töltött éjszakán e csengő hang a nevén szólítaná. Azután összpontosított, és Lina arcába nézett. – Ez soha nem volt kérdéses – magyarázta. – A hivatásom korábban eldőlt, mint amire vissza tudnék emlékezni. Nem ritka, hogy egy nemesember kisebbik fiából egyházi ember lesz. – Ha magán múlik, nem így döntött volna? – Nem tudom – felelte Tom lassan. – De ez nem jelenti azt, hogy most ne lennék boldog. – Huzatos, régi parókia, igaz? – Kicsit huzatos, de… – Tavasszal beázik a tető? – Néha… – Túl sok a szoba ahhoz, hogy tisztán lehessen tartani, csak egy cseléd van, és az ember elkékült ujjakkal járkál fel s alá, mivel nincs pénz szénre. – Nem – felelte a férfi döbbenten. – Egyáltalán nem ilyen. Lina kihívón mosolygott. – Tiszteletes, ismeri a viccet a lelkészről, aki betévedt egy erkölcstelen házba? – Örülnék, ha nem szólítana így. – Sajnálom. Akkor hát, Mr. Holland, ismeri a viccet a félretájékoztatott lelkészről? – Nem – felelte Tom kimért hangon. – Gondolja, hogy tetszene nekem? ELOISA JAMES


Lina szemügyre vette a vele szemben ülő férfit. Olyan volt, mint Rees fiatalabb kiadása, épp csak nem volt olyan éles a nyelve. A haja ugyanolyan zilált volt, és a válla is éppolyan széles, de nem annyira szögletes. – Talán nem szereti a vicceket? – kérdezte a lány, miközben felkapott egy szelet őszibarackbefőttet, és lassan az ajkai közé csúsztatta. Tom figyelte őt. Lina azóta nem szórakozott ilyen jól, hogy otthagyta a színpadot. – De igen, csak az olyanokat nem, amilyet most ön készül mondani – felelte a férfi, és nyugodt mozdulattal vett magának egy almát az előtte lévő tálból. – Miért, azok milyenek? – kérdezte Lina szemtelenül. – Feltételezem, hogy olyan viccet készül mesélni, amely nem való egy lelkész fülének – hangzott a válasz. – De ismerem az ilyesféle vicceket, és általában nem találom őket szórakoztatónak. Többnyire olyan férfiakról szólnak, akik vitorlás hajó módjára meresztgetik a főárbocukat, és azt kell, hogy mondjam, ez a téma nem igazán érdekel. Linából kitört a nevetés. – Semmiféle hajós viccet nem ismerek, Mr. Holland. – Mégis biztos vagyok benne, hogy a viccei hasonló kaliberűek, Miss McKenna. Lina bekapott egy szőlőszemet. – Tiszteletes, engem már nem lehet megmenteni, szóval jobban teszi, ha a prédikálást a gyülekezetének tartogatja. Miért nem tekint úgy a londoni utazására, mint egy tanulmányútra, amely során megismerkedik bizonyos tisztességtelen szokásokkal? Tom érezte, hogy elönti a méreg. A lány annyira gyönyörű volt és annyira szellemes, olyan végtelenül vonzó… Hogy merészelte a bátyja a házába hozni őt, és kitartott nővé tenni? Lina úgy tűnt, olvas a gondolataiban. – Feltételezem, azt szeretné, ha mindent meggyónnék – mondta barátságtalan hangon –, de erre hiába vár. Azt azonban elárulom, arra az esetre, ha le akarná hordani a bátyját, hogy nem Rees rontott meg engem. Hogy őszinte legyek, tiszteletes, a szüzességemet már a ELOISA JAMES


szülőfalumban elvesztettem. – Lina szeme gonoszul villogott. – Vagyunk néhányan, akik nem értünk egyet a társadalmi elvárásokkal. Nem vette még észre? Végighallgattam anyám intelmeit, de egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy hozzámenjek bárkihez azok közül a fiúk közül, akikkel felnőttem. És egyetlen nyomós érvet sem találtam arra, hogy miért ne feküdjek össze Hugh Sutherlanddel, ha épp ahhoz volt kedvem. Így hát összefeküdtem vele, visszautasítottam a házassági ajánlatát, majd elhagytam a falut. És soha nem vágytam rá, hogy visszatérjek. Egyszerűen nem vagyok odavaló. – Gondolom, most már nem is térhetne vissza – felelte Tom, miközben igyekezett ellenállni a lány csábító kedélyességének. – Hiszen végtére is egy szajha lett magából. Nagy bánatot okozna ezzel az édesanyjának. A lány ujjai egy pillanatra megdermedtek. – Hát az vagyok én, János? – Látom, ismeri az Othellót. De miért nevez Jánosnak? – kérdezte Tom ingerülten. Felhajtott egy pohár bort, majd újat töltött magának. – Hiszen maga Keresztelő Szent János, nem igaz? – felelte a lány. A gyertyafényben krémes fehéren csillogott a nyaka, finoman domborodó keble hófehérnek tűnt tompa aranyszínű ruhájában. – Azt hiszem, Megginnek igaza volt – folytatta fokozódó élvezettel. – Ha én vagyok Babilon paráznája, akkor talán én jelenthetném ön számára a kísértést. Vagy tévedek? Hiszen János volt, aki kísértésbe esett a sivatagban, nem igaz? – Nem – felelte Tom. – Nem ő volt az. És azt hiszem, ezt maga éppolyan jól tudja, mint én, figyelembe véve, milyen mélyreható bibliai ismeretekről tett tanúbizonyságot. – Ó, hát akkor János volt az, aki hosszú évekig élt a sivatagban. Mit is mondott, mióta dolgozik lelkészként, János? Tom most egyenesen a lány szemébe nézett. Lina mélybarna szeme gonoszul nézett vissza rá, mégis volt benne valami sebezhető. Fájt neki, hogy a férfi szajhának nevezte. – Nem kellett volna ilyen névvel illetnem – mondta Tom. – Meg akartam bántani, sajnálom.

ELOISA JAMES


– Nagyon nehéz volt egyedül megtalálnom a helyem Londonban – felelte a lány, könnyedén, miközben nyugodt mozdulatokkal meghámozott egy almát. – Tudja, egy éjszaka azon elmélkedtem, hogy vajon melyik a jobb: szegénységben élni, vagy bűnösen meghalni. Végül a szegénység mellett döntöttem, tiszteletes. Ha hiszi, ha nem, azért költöztem ebbe a házba, mert azt hittem, szerelmes vagyok a bátyjába. – A mosolya most öniróniát sugárzott. – Biztos vagyok benne, hogy ő is így érzett – közölte Tom, és közben magában elátkozta Reest. – Nem, ő soha nem szeretett engem, bár lehet, hogy átmenetileg rajongott a hangomért. Lina szavaiban az önsajnálat legcsekélyebb nyoma sem volt felfedezhető. – Én… sajnálom – mondta végül Tom. A lány vállat vont. – Azért nem állíthatom, hogy ne lenne kedves hozzám. A bátyja egy igazi úriember, bár az arisztokraták nagy része úgy hiszi, hogy egy elfajzott alak. Az elmúlt két évben jobb szerette volna, ha nem lakom itt, csak hát, tudja, fogva tartja a becsületessége. Nem teheti ki a szűrömet, mivel tisztességes ember, és ugyanezért nem akar igazán itt tartani sem. – És maga szívesen itt hagyná a házat? Az egyik gyertya lassan kialudt, és az asztal Linához közelebb eső fele árnyékba borult, ami elrejtette a lány szemének csillogását, és úgy tűnt, mintha… Tom képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a bátyja összetörte Lina szívét. – Azt hiszem, hamarosan visszatérek az operaházba, és igen, szívesen teszem. – De szereti Londont? Valóban olyan lenyűgöző, ahogy annak idején fiatal skót lányként képzelte? – Nem. London éppolyan kiábrándító, mint annyi más dolog az életben. Maga nem így látja, János? – Olykor. – Én pedig egyfolytában – mondta Lina elgondolkodva. – A bátyja az egyik legjobb példa erre. Kiábrándító. ELOISA JAMES


– Sajnálom – felelte a férfi, és egyszeriben hálát érzett Rees hibáiért. A lány felállt. – János, rendkívül kimerített ez a gyónás. Azt hiszem, most jobb, ha visszavonulok. Tom felállt, Lina mellé lépett, hogy az ajtóhoz kísérje. Amikor a lány kinyitotta az ajtószárnyat, a férfi finoman megérintette a karját, hogy feltartóztassa. – Kérem, ne hívjon Jánosnak! Lina felpillantott rá, tekintetében a szomorúság legcsekélyebb jele sem mutatkozott. Tom bizonyára csak képzelődött. A lány ehelyett lábujjhegyre állt, és ajkával finoman megérintette a férfi ajkát. Tom megdermedt. – Ne csinálja ezt! – mondta, és maga is megdöbbent hangja keménységén. Lina nem vette észre, milyen veszélyben van. Számára az egész csak játék volt. – Megkísérteni egy lelkészt? – kérdezte vidáman. – Bizonyára súlyos bűntett. De önt soha nem tudnám bűnre csábítani, Mr. Holland. Annak alapján, amit Rees mesélt nekem évekkel ezelőtt, amikor még beszélgettünk, ön a tökéletes fiú. – Tom állkapcsa megfeszült, a karját szorosan a testéhez szorította. – Mindig kedves, mindig megbocsátó, mindig keresztény. Gondolom, Meggin nem az első árva, akit megmentett. Ha jól emlékszem a történetekre, maga soha semmi rosszat nem tett életében, igaz? Lina kacéran mosolygott a lelkészre. Tom még soha nem találkozott hozzá fogható nővel. Ekkor hirtelen felé nyúlt, és magához húzta a lányt. A vér lüktetett az ereiben, semmi mást nem hallott, mint a tenger zúgását a fülében. És nem látott egyebet, mint Lina mézédes ajkát. Ez az a fajta csók volt, amely a fuldokló férfit visszarántja a halál kapujából. Tom szorosan magához szorította a buja, selymes testet, amely annyira különbözött az övétől, és finoman átadta magát az ő keménységének. Olyan közel akarta érezni magához ezt az édes, meleg, hús-vér testet, hogy kissé el is emelte a lányt a földtől. Lina pedig nem tiltakozott, hanem szinte elolvadt a karjaiban. Átölelte Tom nyakát, és ELOISA JAMES


hagyta, hogy magáévá tegye az ajkát. Aztán a nyelvével finoman provokálni kezdte a férfit, amíg a lelkész végül felhördült, és a szájába szippantotta az incselkedő nyelvet. Lina furcsa, rekedtes, de nem nevetgélő hangon nyögdécselt. Ez a halk hang visszarántotta Tomot a valóságba. Emlékeztette rá, hol van, és ki ő. Letette hát a lányt, és igyekezett valamiféle bocsánatkérést megfogalmazni. Már ha egyáltalán megbocsátható az ilyesfajta viselkedés. Lina azonban megelőzte. – Jól értelmezem, hogy Keresztelő megadta magát a kísértésnek? – kérdezte némi csodálkozással a hangjában. A kérdésre nem érkezett válasz. Még egy pillanatig ott állt a férfi előtt gyönyörű, csóktól égő ajkával, élvezettől csillogó szemmel nézett rá, majd sarkon fordult, és távozott.

Tizennyolcadik fejezet Tánc a sivatagban

Két

nappal később Tom maga is bizonyos volt abban, hogy ő Keresztelő Szent János. Lina pedig kiválóan alakította Salomé szerepét. Akármerre nézett, Lina mintha mindig ott táncolt volna előtte, akár Salomé Heródes király előtt, és Tom úgy érezte, feje hamarosan tálcára kerül. Amikor a lány előtte távozott a szobából, a lelkész egy órán keresztül másra sem tudott gondolni, mint Lina formás csípőjére. Amikor Lina lehajolt, hogy felemelje Meggint, Tom megcsodálhatta a formás keblek közötti mély vájatot, és annyira magával ragadta a vágy, hogy szinte levegő után kapkodott. Ha a lány megajándékozta őt egy mosollyal az asztal túloldaláról, bőre bronzszínben ragyogott a gyertyafényben, és Tom szerette volna végigízlelni a testét. Amikor pedig Lina finoman megérintette a karját, és szemtelenül közölte vele, hogy már gyakorolja a hét fátyol táncot, a férfi egész testében ELOISA JAMES


megmerevedett az erőfeszítéstől, hogy ne rántsa magához, és ne némítsa el egy csókkal a bolondozó lányt. Így hát az egyetlen lehetséges megoldást választotta: visszavonult a hálószobájába, és segítségért fohászkodott. Először is útmutatásért. Miután ezt feladta, önuralomért könyörgött. Majd segítségért. Tom Londonban töltött harmadik estéjén Rees bejelentette, hogy Linával néhány áriát gyakorol majd. A lelkész utánuk ment a társalgóba, bár tisztában volt vele, hogy ennél még egy jeges fürdő is jobb választás lett volna. Amikor Lina elkezdett énekelni, a szíve csaknem megállt a gyönyörűségtől. A zengő hang egyre magasabbra szárnyalt, szinte táncolt a szoba fagerendáin. – Bámulatos a hangja – suttogta Rees fülébe, aki mellette ült. Rees azonban a homlokát ráncolva csak a kottát bámulta. – Lina! – szakította félbe a lányt. – Próbáld az utolsó taktust olyan ütemben, ahogy az le van írva. Ez pontozott negyed és egy nyolcad, nem pedig kétnegyed. Lina bólintott, majd Tomra pillantott, és rabul ejtette. Vett egy mély lélegzetet, és újra kezdte. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a melle mindjárt kibuggyan a ruhájából. Tom hirtelen megfeszült, mint aki kész felpattanni, hogy megvédje a lányt, és eltakarja a szépségét… De vajon ki elől? Rajta és bátyján, vagyis a lány pártfogóján kívül nem volt más a szobában. Tomot hirtelen elöntötte az elemi gyűlölet. A torzsalkodás apjuk hagyatéka volt, és több mint húszéves múltra tekintett vissza. Az öreg gróf szembefordította egymással a két fiát. Kisgyerekkoruktól kezdve gyötörte őket gúnyos megjegyzéseivel. Ki tudja, miért? A halála óta eltelt öt év távlatából Tom azt gondolta, hogy az öreg gróf talán attól tartott, hogy egyesítik erőiket az ellene való lázadásban. Nem mintha erre valaha is hajlamosak lettek volna. Olyan engedelmesek voltak, akár a vadászkutyák, és tökéletesen beteljesítették apjuk jóslatait. Az apjuk mindig azt mondta Tomnak, hogy túlságosan puhány ahhoz, hogy megnősüljön, hogy egy vidéki parókián fogja végezni, mivel annyira nyámnyila, hogy nem tud majd kiharcolni magának olyan politikai pozíciót, aminek a segítségével egy nagyobb plébániára kerülhetne. És igaza lett. Tom képtelen volt rá, hogy behízelegje magát ELOISA JAMES


a megfelelő embereknél, hogy megkenje a megfelelő urakat, illetve hogy megtegye azokat a lépéseket, amelyek püspökké tehették volna. A tény, hogy szerette a kis parókiáját és az egyházközösséghez tartozó, bogaras hívőket, mit sem számított volna az apjának. – Gondolom, majd elveszel egy naiv, prűd jótét lelket a templomi gyülekezetből – gúnyolódott az öreg azon a napon, amikor Tom letette a papi esküt. – Hála istennek, legalább az egyik fiam ereiben valódi férfivér csörgedezik. Ahányszor csak Rees félbeszakította Linát, és a lány egy újabb mély lélegzetet vett, majd ismét énekelni kezdett, mintha valami megszakadt volna Tom szívében. Ha ő maga beteljesítette apja jóslatát, akkor Rees is pontosan azzá a semmirekellő, élvhajhász alakká vált, amivé az öreg gróf tenni akarta: romlott ember lett belőle, aki beköltöztet a házába egy fiatal lányt, és a szeretőjévé teszi; olyan ember, aki mindeközben arra kényszeríti a feleségét, hogy ugyanebbe a házba költözzön vissza. Lina tizedszerre énekelte el ugyanazt a taktust. A hangja már nem szárnyalt olyan könnyedén. A homlokán megjelent egy apró ránc, és többé nem vetett csábító pillantásokat Tomra. Nyilvánvalóan elfáradt. – A fenébe is! – ordította Rees. – Hát nem figyelsz arra, amit mondok, Lina? Olvasd el azt a kottát! Ez a dallam Esz hangon kezdődik, és nem G-n. Nem vagyok az énektanárod, nem akarom hangjegyenként megtanítani neked az áriát. Lina mereven nézett rá, finom ajka remegett. Tom szeretett volna felpattanni, odalépni hozzá és átölelni, de nem mozdult. Lina Rees szeretője. Nem pedig az ő pártfogoltja. A lány ekkor egy érzelemmentes mozdulattal felkapta a borospoharát, a két férfi irányába löttyintette, majd méltóságteljesen távozott. – Az isten szerelmére! – morogta Rees, miközben idegesen rázta a kezében lévő papírlapokat, mit sem törődve az ingén megjelenő vörös foltokkal. Tom letörölte a bort az arcáról. – Túlságosan kemény vagy vele. Muszáj ilyen durvának lenned? – Ne szólj bele abba, amihez nem értesz – morgott Rees.

ELOISA JAMES


– Annyira értek hozzá, hogy halljam, Lina hangja olyan, akár egy angyalé – felelte Tom indulatosan. – Mégis folyamatosan kiabálsz vele. Nem értem, miért tűri ezt. – Kénytelen tűrni. Egy főszerepre próbálom felkészíteni. – Rees ledobta a kottát a székre. – Linának csodálatos hangja van, de nincs benne elég ambíció, hogy nagy énekes legyen belőle. Ha én nem noszogatom, nem gyakorol. Te is láthattad. Nem figyel a kottára, még akkor sem, ha ott állok előtte, és hangosan diktálom a hangokat. – Ugyanazt a sort énekeltetted el vele újra meg újra! – Ezt magától kellene csinálnia: ugyanazt a sort ismételgetni újra meg újra, amíg nem tudja álmából felébresztve is tökéletesen elénekelni. De nem akarja eléggé. – Rees kimerülten letörölt néhány csepp bort a homlokáról. – Tom, tudom, hogy mindenáron valamiféle gonosztevőt akarsz bennem látni. Ezúttal azonban a tőlem telhető legjobbat teszem. – Nem értem, hogy a kiabálás miért a legjobb, ami tőled telik. – Főszerepet ígértem neki a következő operámban. Még nincs kész rá, és nem is érdemli meg. De ha sikerül kikupálnom, még mielőtt a vezetőség rájönne, hogy nem megfelelő a szerepre, ha sikerül úgy felkészíteni, hogy sikerre vigye a darabot, amit igencsak kétlek, akkor ez a győzelem újabb főszerepeket hozhatna neki. Ezután már nem függne tőlem. – Ó! – Te mindent feketén-fehéren látsz – folytatta Rees, és közben hátradöntötte a fejét a kanapé támlájára, és a plafont bámulta. – Ha kiabálok Linával, az csak azért lehet, mert gonosz vagyok. – És mi a helyzet veled? – kérdezte Tom kihívóan. – Mindig is romlott alak voltál, vagy szükséged volt apa utasításaira, hogy azzá válj? – Gondolom, kaptam tőle némi útbaigazítást – felelte Rees unottan, miközben továbbra is a plafont bámulta. – Milyen jól megértettük mindketten, hol a helyünk. Rees most felemelte a fejét, és szikrázó tekintettel nézett öccsére. – Hát ezért vagy itt? – kérdezte lassan. – Eleged lett a jámbor papi létből, és eljöttél e bűnös házba egy kis bizsergető izgalomért? ELOISA JAMES


– Nem! – felelte Tom, és megrémítette, hogy lelke mélyén vonzó számára a gondolat. Lehet, hogy a bátyjának igaza van? – Helyes – mondta Rees, majd ismét hátradöntötte a fejét, és tovább bámulta a plafont. – Mert bár meglehet, Lina úgy fest, mint egy kis szajha, valójában nem az. – Soha nem bánnék vele úgy – felelte Tom. Hangjába némi nyugtalanság költözött, ahogy visszaemlékezett, miként csókolta meg és szorította magához a lányt. – Ezt nem is feltételeztem – mondta Rees végtelen kimerültséggel. – Jobb, ha most lepihenek. Egész éjjel dolgoznom kell. – Segíthetek valamiben? Rees ekkor már felállt a kanapéról, és az ajtó felé indult. – Hálás lennék, ha holnap távol tartanád tőlem Linát – szólt vissza a válla fölött. – Van egy idegesítő szokása, miszerint szeret eljárni itthonról, és ráadásul azt akarja, hogy elkísérjem. Tom még egy ideig magányosan ücsörgött a szalonban, bámulta a lába körül heverő papírhalmokat, és a kísértésen töprengett. Ám sem a kísértésen való töprengés, sem a segítségért való imádkozás nem segített, amikor szembe találta magát az élő, hús-vér nővel. A hálószobája felé tartott a folyosón, amikor a lány kilépett a szobája ajtaján, és egyenesen nekiütközött. Lina formás, illatos teste szinte nyomott hagyott Tom bőrén. – Te jóságos ég! – mondta a lány, miközben hátrébb lépett. – Nagyon megijesztett. A férfi meredten nézett rá, és szíve heves vágyakozása bizonyára kiülhetett az arcára, ugyanis Lina elpirult. – Lina! – szólalt meg Tom olyan szigorú hangon, amilyet a hívők még soha nem hallottak tőle. – Ha nem akarja, hogy megcsókoljam, most azonnal menjen vissza a szobájába. A lány ehelyett ujjaival megérintette a férfi arcát. – Csókoljon hát meg! – mondta bársonyos hangon. A lelkész azonban, összeszedve maradék józan eszét és bölcsességét, nem tette. – Tom – tette hozzá Lina.

ELOISA JAMES


A keresztnevén szólította, ezúttal nem aggatott rá címkéket. Nem nevezte Keresztelő Szent Jánosnak, sem tiszteletesnek, de még Mr. Hollandnak sem. Tom. A férfi egy éhező hevességével csókolta meg az ajkát. Lina pedig ugyanilyen szenvedéllyel adta meg magát. Karja selymes érintése szinte égette a bőrt a férfi nyakán. Tom már e finom, múló érintésből is megértette, micsoda áldás egy nő és egy férfi számára a mezítelen együttlét. De erre nem gondolt, nem gondolhatott rá, máskülönben azonnal magával vinné Linát a hálószobájába. Kénytelen volt hát megelégedni a vad, követelőző csókkal. Ez nem egy félénk lelkész csókja volt. Nem a szegények megsegítőjéé, a sebesült állatok megmentőjéé. Csak egy feslett élvhajhász, mindenre elszánt, vágyai által hajtott férfi csókol így. Az ajka szinte megperzselte a lányét, akár egy könyörtelen barbár a rémült királynőt. A férfi, aki először bitorol, és csak utána kérdez. Ám ez a barbár valamelyest mégiscsak uralkodott magán, nem hagyta, hogy a keze elkalandozzon. Helyette a nyelve simogatásával adta a lány tudtára, mit szeretne tenni formás mellével, édes könyökhajlatával, puha ajkával. Soha véget nem érő csók volt ez, hiszen Tom jól tudta, ha egyszer véget ér, egyedül tér vissza a hálószobájába. Így hát a barbár megküzdött önmagával, kezét a királynő hátán nyugtatta, és bármennyire is szerette volna, nem szorította magához a buja testet. Lina összefűzte karjait a lelkész nyaka körül, és szüntelen göndör hajfürtjeivel babrált. Tom, miközben időről időre elöntötte a féktelen vágy, és úgy érezte, térde elgyengül, észrevette, hogy a lány egyre jobban liheg. Lina keze lassan elindult lefelé a hátán, Tom pedig kezdte elveszíteni az önuralmát. – Lina – nyögte rekedt hangon, és kiszabadította a száját a csókból. A lány nem nyitotta ki a szemét. Tom szerette volna látni élvezettől elernyedt tekintetét, ezért finom csókokat nyomott a szemhéjára, ezzel időt adva magának, hogy megnyugtassa szívverését, és Linának is, hogy összeszedje magát. – Tiszteletes – mondta végül a lány alig hallhatón.

ELOISA JAMES


A férfi egyszeriben összeomlott. Hát újra tiszteletes. Nem Tom többé. – A nevem Tom! – mondta ismét rá nem jellemző keménységgel. – Ha Tomnak szólítom – suttogta Lina, miközben kinyitotta a szemét és felpillantott rá –, egész éjjel csókolni fog? Tom keze megdermedt a lány hátán. Biztos volt benne, hogy a testében végbemenő gyötrődés az arcára is kiült. – Nem feküdhetek le magával – mondta nyersen. – Az még hagyján, hogy ön a bátyámhoz tartozik… – A bátyja hónapok óta nem járt a hálószobámban – felelte Lina, miközben az ujjai hegyével a férfi arcát simogatta, és minden érintése a bőrét perzselte. – És azelőtt sem túl gyakran. – Nem ez a lényeg – bökte ki Tom. – Azért nem feküdhetek le magával, mert én nem… – Minden erejét össze kellett szednie, mivel élete legnehezebb vallomására készült. – Nem hiszek a házasságon kívüli bensőséges viszonyban. Vajon Salomé is ennyire gyönyörű volt? – A csókolózás nem számít bensőséges viszonynak? – kérdezte Lina, és fürkészőn nézett a férfi szemébe. – Legalábbis nem kifogásolt – felelte Tom. A lány apró kezei most a mellkasát simogatták. – Nem illő az, ahogy most hozzám ér, Lina. A lány visszahúzta a kezét, bár a bűnbánatnak semmi jelét nem mutatta. A lelkész bólintott, és eltolta magától a lányt. Lina már nem hallotta, amikor félúton a hálószobája felé Tom azt suttogta magában: Istenem, segíts rajtam!

Tizenkilencedik fejezet A ház lakói összegyűlnek

ELOISA JAMES


Helene bérkocsin érkezett Rees házába. Ezúttal nem kérte a cselédjét, hogy kopogjon a bejárati ajtón. Egyszerűen csak utasította, hogy nyissa ki. Saunders azóta nem tudott magához térni, amióta Helene közölte vele, hogy szándékában áll visszatérni férje házába. Most pedig úgy nézett körül az előcsarnokban, mint aki arra számít, hogy az egyik sarokból maga az ördög tűnik mindjárt elő, és megvillantja villás farkát. – Hol van a komornyik? – kérdezte suttogva, mintha magához a kormányzóhoz érkeztek volna látogatóba. Helene levette a bundáját, és körülnézett, van-e egy kevésbé piszkos felület, ahova lerakhatná. – Isten tudja – felelte. – Leke a neve, nem rossz ember. De kétlem, hogy így, gyakorlatilag személyzet nélkül képes volna kézben tartani a háztartást. Saunders most meglátta az összegyűlt koszt a bejáratnál lévő sarkokban, és lebiggyesztette a száját. – Harris tisztán tartaná a házat, még akkor is, ha térden csúszva, saját kezűleg kellene takarítania. – Az biztos, hogy a szobámat alaposan rendbe kell majd szednünk – közölte Helene mogorván, miközben elindult felfelé a lépcsőn. Amikor felértek az első emeletre, Saunders megállt, ám úrnője minden szó nélkül továbbhaladt a következő emeletre. Cselédjének nem említette azt a szomorú igazságot, miszerint Rees nem hajlandó elköltöztetni a házból a szajháját. Már az is eléggé felkorbácsolta a kedélyeket, amikor bejelentette, hogy visszatér a férjéhez. Kész őrület volt ez az egész helyzet. És Helene maga is bolond volt, hogy beleegyezett. Látszólag senki nem értette, hogy mindennél jobban vágyik egy gyermekre, és hogy ez még a méltóságánál is fontosabb a számára. Készen állt elviselni egy rövid, megalázó időszakot, cserébe azért, hogy a hátralevő életét a gyermekével tölthesse. Emellett bízott abban, hogy Rees öccsének a jelenléte némi méltóságot hoz a ház életébe. Hiszen Tom mégiscsak lelkész! A gyerekszoba melletti helyiség nem volt annyira szörnyű, mint hitték. Tágas volt, és az ablakai a Szent János park fáira néztek. ELOISA JAMES


– Idenézz, Saunders! – szólt Helene, és kinézett az ablakon. – Az első emeletről nem volt ilyen kilátás. – Nekem nem tetszik – felelte Saunders. Lassan körbejárt a szobában, és viszolyogva szemlélte a bútorokat. – Nem értem, hölgyem, miért nem a grófnő szobájába költözik. Leke láthatóan mindent elkövetett annak érdekében, hogy egy grófnőhöz méltó környezetet teremtsen. Helene meglátta a gyönyörű török szőnyeget, ami régebben a hátsó társalgót díszítette. Az ágy a dajkáé lehetett valamikor, de a komornyik talált egy fésülködőasztalt, valamint egy meglehetősen szedett-vedett bútorkollekciót is, és ezekkel igyekezett berendezni a budoárt. Helene leült a bársonykanapéra. – Saunders, abban a szobában egy másik hölgy lakik. – Egy másik hölgy? – kérdezte a komorna. – A gróf úr édesanyja talán? – Nem. Lord Godwin egy barátnője – felelte Helene. Saunders általában megválogatta a szavait, és rendkívül udvariasan közölte a mondanivalóját, ám ezúttal a döbbenet előhozta belőle bankside-i származását. – Csak nem akarja itt tartani azt az énekesnőt, miközben ön itt lakik? – mondta, szinte levegő után kapkodva. Majd miután Helene bólintott, olyan erővel tépte fel az ajtót, hogy az kivágódott, és hangosan a falnak csapódott. – Azonnal találok a sarkon egy bérkocsit, hölgyem! – Én itt maradok – mondta Helene halkan. – Szó sem lehet róla! Elment az esze! – Saunders kikerekedett szemmel bámult úrnőjére. – Az anyja nem is sejti, mennyire alávaló ember a férje! – Bízom benne, hogy maga sem említi neki a dolgot – felelte Helene, és vett egy mély lélegzetet. – Saunders, muszáj ideköltöznöm, Rees szeretője pedig egyáltalán nem számít. Csak addig maradunk, amíg teherbe nem esek. Érted? Azután visszatérünk az anyám házába, és soha senki nem szerez tudomást az egészről. Ne felejtsd el, hogy a legközelebbi barátaimon kívül senki nem tud róla, hogy itt vagyok. A látogatókkal pedig majd közlik, hogy gyengélkedem. – Helene egyenesen Saunders szemébe nézett. – Nyilvánvaló, hogy ha az emberek megtudnák, hogy itt vagyok, abból világraszóló botrány lenne. ELOISA JAMES


– El sem tudom képzelni, mekkora – felelte a komorna szinte fuldokolva. – Bízom benned. Senki mással nem osztanám meg ezt a titkot. Saunders szaporán pislogott, és kihúzta magát. – Hölgyem, természetesen semmi esetre sem szeretnék csalódást okozni önnek. Persze hogy bízhat bennem, de… – Számítok rád – mondta Helene őszintén. – De hisz ez képtelenség! – tiltakozott Saunders. – Mégis hogy állhatnának szóba egymással? Hogyan fognak együtt étkezni? – Többnyire a szobámban étkezem majd – felelte a grófnő. – És mivel a grófnak ígéretet tettem, hogy a segítségére leszek a legújabb operája megírásában, egyébként sem hiszem, hogy túl gyakran kerülnék kapcsolatba Miss McKennával. A cseléd lassan becsukta az ajtót. – Még jó, hogy becsomagoltuk a Madame Rocque által készített ruhákat. A madame az elmúlt két hétben az egész szezonra elegendő ruhát küldetett Helene-nek, amelyek mindegyike ugyanazon elv szerint készült: könnyű, vékony anyagból varrták őket, amely közszemlére tette a grófnő karcsú alakját. – Itt nem terveztem viselni őket – közölte Helene csodálkozva. – Dehogynem! – jelentette ki Saunders. – Nem engedem, hogy egy ilyen könnyűvérű nőszemély elegánsabban öltözzön, mint a grófnő. – Korábban találkoztam Rees barátnőjével. Nagyon fiatal. Saunders hunyorogva nézett rá. – Arcfestékre is szükség lesz! Helene nagyot sóhajtott. – Ez esetben jobb, ha elkezdünk kicsomagolni, mert Rees általában korábban vacsorázik, mint ahogy nálunk szokás. A grófnő épp csak elkészült, amikor a vacsorát jelző tompa gong megszólalt a földszinten. Végigmérte magát az öltözködő-asztal kissé repedt tükrében. Leke nyilván a padláson találta ezt a régi bútordarabot, és most gyorsan az ő szobájába helyezte. Helene egyszerű, fehér muszlinból készült ruhát választott, amelyet a szegélyénél és az ujjánál aranyhímzés díszített. Különlegessége a pihekönnyű anyag volt, illetve ELOISA JAMES


az, hogy a szegélyrésznél, a boka körül kifelé fodrozódott, hátul pedig egy kis uszályt formált, ami lágyan lebegett viselője nyomában. Nem volt mély dekoltázsa, és az ujjrész sem volt kellemetlenül szűk. Kényelmes volt, légies, méltóságteljes és – ahogy Mayne grófja mondaná – elbűvölő. Helene mosolyogva nézett magára a tükörben. Visszaemlékezett rá, amikor Mayne elragadónak nevezte, majd pedig megérintette az arcát. Ez erőt adott neki, hogy elinduljon lefelé. Igazság szerint Helene ritkán került kapcsolatba szajhákkal. Annyit tudott róluk, hogy élénk arcfestéket viselnek, illetve olyan ruhát, amely alig takarja a mellbimbójukat. Tudta továbbá, hogy élvezetet okoznak a férfiaknak. Rees operaénekesnőjével két éve találkozott, amikor a gróf magával vitte őt az operaházba, illetve a páholyukba. Helene megborzongott, ahogy felidézte az esetet: modoros beszélgetést folytattak Reesszel, miközben Kersting őrnagy az énekesnővel cseverészett. Amikor Leke kinyitotta a társalgó ajtaját, Helene megtorpant egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Lina McKenna megváltozott. Már nem az a tapasztalatlan, éretlen kis hölgy volt, aki annak idején. Rees öccse mellett az egyik leggyönyörűbb nő ült, akit Helene életében látott. A haja barna, göndör hajfonatok ragyogó forgatagában volt összefogva a feje tetején. A grófnő hirtelen úgy érezte, mintha szíven szúrták volna, annyira bánta, hogy levágatta a haját. Az énekesnő szeme ragyogott, intelligens, kíváncsi és mosolygó tekintettel nézett rá. Az estélyi ruhája nem volt felháborítóan kihívó, és a dekoltázsa sem volt mélyebb, mint bármely fiatal, arisztokrata nőé. Szembeötlő volt azonban, hogy Esmével is vetekedő kebellel volt megáldva. Nem sok kellett hozzá, hogy Helene sarkon forduljon, és visszaszaladjon a szobájába. Hogyan maradhatna ő, a kiszáradt, vén kóró egy szobában ezzel az elragadó teremtéssel? Ha Miss McKenna valaha is debütált volna elsőbálozóként, mindenki őt tartotta volna a legragyogóbb gyöngyszemnek. Ám ekkor Rees felnézett, és meglátta őt. Egy rövid pillantással végigmérte a grófnőt a feje tetejétől a lábujja hegyéig. Helene nem tudta leolvasni az arcáról, mit gondol. De nem is volt rá szükség, hiszen ELOISA JAMES


tisztában volt vele, hogy férje megvető véleménnyel van róla. Miért is kellene azzal törődnie, hogy Rees szeretőjéhez képest előnytelen a megjelenése? Végtére is – Mayne előkelő szépségét Rees bozontos hajával, termetes alakjával és nehéz izomzatával összehasonlítva – a férje kifejezetten visszataszító benyomást keltett. Besétált hát a szobába. Rees öccse azonnal felpattant, odalépett hozzá, és kinyújtotta felé a kezét. – Helene – mondta Tom, majd kezet csókolt neki –, csodálatosan néz ki. A grófnő rámosolygott. A férfinak ugyanolyan szép, barna szeme volt, mint amilyennek Rees szemét látta a házasságuk első éveiben. Igazán jóképű férfi volt. Nagyon hasonlított a bátyjára, kivéve, hogy ápolt és művelt volt. – Örülök, hogy újra látom, Mr. Holland – felelte Helene, és ezt komolyan gondolta. – Kérem, szólítson Tomnak – mondta a férfi, és megszorította a kezét. – Bizonyos benne, hogy el tudja fogadni a jelen körülményeket? Helene ismét elmosolyodott, de tudta, a szeme nem mosolyog. – Rees és én megállapodtunk – felelte, majd a kanapé felé fordult. Miss McKenna is felállt. Így még inkább láthatóvá vált figyelemre méltó alakja, gondolta magában Helene keserűen. – Lady Godwin – mondta a lány, és úgy hajolt meg, mintha a királynő állna előtte –, mondhatom, micsoda meglepetés, hogy találkozunk? Helene fejbólintással felelt. – Én magam is némi csodálkozással fogadom a helyzetet. Egyszerűen képtelen volt meghajolni a férje szeretője előtt, ezt mégsem tehette. Ehelyett inkább helyet foglalt, és azon kapta megát, hogy reszket. A két kezét szorosan összekulcsolta az ölében. – Hozok önnek egy brandyt – közölte a sógora. – Egy pillanat, és itt vagyok. Helene soha nem fogyasztott röviditalt, de most gyorsan felhajtotta a brandyt, és figyelte, ahogy az égető folyadék végigcsordul a torkán. Ha tudta volna, hogy Miss McKenna ennyire elragadó, Rees a lovához kötözve sem tudta volna iderángatni. Amikor két évvel ezelőtt ELOISA JAMES


találkozott férje énekesnőjével, Lina egy szótlan, fiatal lányka volt, mostanra azonban rendkívül elragadó nő lett belőle. A brandy közben a gyomrába ért, és erőt adott neki. Ezt el tudom viselni egy hónapig, gondolta magában. Mindössze egy hónap. Egyetlen hónap. Esmével arra jutottak, hogy Reesnek napi egy alkalommal kell majd ellátnia házastársi feladatait. Egy hónapon át. Tom egy újabb pohár brandyt hozott neki, Helene ezt is felhörpintette, és ezzel egy újabb tűzcsóvát küldött a gyomrába. – Így már jó lesz – mondta a férfi, amolyan lelkészhez illő hanghordozással. Tom igazán drága ember volt. – Kár, hogy nem önhöz mentem hozzá – közölte Helene egy kisebb csuklás kíséretében. – Ugyanolyan sötét a haja és a szeme, mint az én romlott férjemé ott, ni, de ön soha… soha… – Valószínűleg nem – mondta Tom, majd ismét megszorította Helene kezét. – Viszont egy kicsit sem konyítok a zenéhez. – Ó – felelte Helene. – Milyen kár! A grófnő egyre vidámabb lett. Mit számít, ha egy kis katicabogárka ül a férje mellett a kanapén? Miért kellene emiatt zavartatnia magát? Megkaparinthatta volna akár Mayne grófját és még számos más férfit, akik elhalmozták bókjaikkal. Helene felállt, egy kissé megbotlott, majd visszasétált a kandallóhoz. – Téged elfelejtettelek üdvözölni – szólt oda Reesnek. – Helene – felelte a férfi. A grófnak esze ágában sem volt a szeretőjét ölelgetni, ehelyett egy papírlapra firkált, és tudomást sem vett arról, hogy a szobában szinte vágni lehetett a feszültséget. Helene Lina mellé ült, figyelmen kívül hagyva Tom nyugtalan kézmozdulatát. – Azt hiszem, meg kellene beszélnünk egy-két dolgot – mondta a grófnő, és nagyon igyekezett emlékezetébe idézni, hogy mik is volnának ezek. Lina látszólag jól szórakozott, vidám tekintete Esmére emlékeztette a grófnőt. És nem a szemérmetlen Esmére. Nem, egyáltalán nem. Helene ismét belezavarodott a gondolatmenetébe. ELOISA JAMES


– Azt hiszem, itt az idő, hogy vacsorázzunk – szólalt meg Tom szinte kétségbeesetten. – Rees, miért nem hívod be Leke-et, és közlöd vele, hogy enni szeretnénk? Rees anélkül, hogy felpillantott volna a jegyzeteiből, megrázta a fejét. – A szakács és kizárólag a szakács határozza meg, hogy mikor esznek a ház lakói. Leke szól majd, amint kész a vacsora. – Nagyon szép a ruhája – szólt Helene Miss McKennához. Lina pislogott. Nyilván arra számított, hogy fel leszek háborodva, és most nem tudja, mihez kezdjen velem, gondolta Helene. – Azt hiszem, beszélnünk kellene Reesről – folytatta Lady Godwin, és meg sem várta Lina válaszát. A brandy jóleső önbizalommal árasztotta el. – Ha önnek is megfelel, naponta egyszer kölcsönvenném a grófot. Helene most meghallotta, amint Tom visszafogott hangon zsörtölődni kezd a bátyjával. – Miért nem mondtad, hogy nem iszik röviditalt? – Emlékeim szerint mindössze napi öt percig lesz szükségem Reesre – közölte Helene Miss McKennával. – Egyébként tényleg csodálatos a ruhája. Lina furcsa narancsszínű ruhát viselt, ami napbarnított színt kölcsönzött a bőrének. – Rees néha hét percig is kitart – felelte Lina visszafojtott nevetéssel a hangjában. – Ezt azért megelőlegezném neki. – Hét percig! – kiáltott fel Helene. – örömmel hallom, hogy a férjem kétpercnyit fejlődött az elmúlt kilenc évben. – Szeretem az ambiciózus férfiakat, maga nem? – folytatta Miss McKenna, és ivott egy kortyot a borospoharából. Ekkor a két nő tekintete összetalálkozott, és hirtelen hangos nevetésben törtek ki. Tom nagyot nyelt. Rees egy pillanatra felnézett a papírjából, és vállat vont. – Nem hinném, hogy ezzel felborítanám a napját – közölte Helene. – Ó, semmi esetre sem – felelte Miss McKenna. – Az ön ruhája is elragadó. Madame Rocque szalonjából való?

ELOISA JAMES


– Pontosan – mondta Helene. Elhatározta, hogy többször nem bólint, mert csak elszédül tőle. – Azt hiszem, én is felpróbáltam ezt a ruhát, amit maga visel, de úgy néztem ki benne, mint egy igazi madárijesztő. Miss McKenna tekintetéből eltűnt a kezdeti keménység. A grófnőt – miután hozzászokott Lina varázslatos szépségéhez – most a fiatal hölgy végtelen higgadtsága nyűgözte le. Szinte úgy viselkedett, mint egy úrinő. Ha Helene nem tudta volna, hogy ennek épp az ellenkezője igaz, azt hitte volna, hogy az előkelő körök egy lenyűgözően elbűvölő, fiatal tagjával van dolga. Milyen különös. – Hogy van az édesanyja, Lady Godwin? – érdeklődött Tom. – Ó, nagyszerűen – felelte Helene egy apró csuklás kíséretében. – De szólítson nyugodtan Helene-nek, hiszen mégiscsak a sógornője vagyok, mostantól pedig igazán senki sem állíthatja, hogy ne lennénk bizalmas kapcsolatban. Ebben a pillanatban megérkezett Leke. – A vacsora tálalva – közölte letargikusan. Tulajdonképpen élvezte, amikor annak idején ő maradt Godwin gróf egyetlen alkalmazottja, miután a személyzet többi tagja elmenekült a bűnös házból. Abban azonban erősen kételkedett, hogy a jelenleg kialakult helyzetet is el tudja majd fogadni. Egyszerűen nem találta helyénvalónak, hogy a grófnő és a gróf szeretője úgy ücsörögnek és cseverésznek egymás mellett, mintha a legjobb barátnők lennének.

Huszadik fejezet Az ital néha bölcs választás

Helene

valamelyest kijózanodott vacsora közben. De csak valamelyest. Az egyik pillanatban rájött, hogy ha még egy pohár bort is iszik, másnap garantáltan sajgó fejfájással ébred majd, de azután

ELOISA JAMES


elhessegette magától a gondolatot. Csak ezen az estén legyen túl, a következmények miatt ráér reggel aggódni. Rees az asztalfőn ült, és továbbra is egy papírlapra jegyzetelt, amit ide is magával hozott. A társalgás tehát Lina, Tom és Helene között folyt. Miután Leke leszedte a pudingos tányérokat, a beszélgetés is ellaposodott. Helene vett egy mély levegőt, és Linához fordul. – Ugye megbocsát? – szólt udvariasan. – Mindössze öt percre rabolom el. – Kérem, vigye nyugodtan, akár hét percre is – felelte Lina hunyorogva. Helene szája sarka mosolyra húzódott. Vajon túlzottan különös volna, ha tiszteletet érezne a férje szeretője iránt? – Rees! – szólt a grófnő, és felállt. A gróf összehajtogatta a papírlapot, és a zsebébe tette. – Igen – felelte. Látszólag a legkevésbé sem zavarták Lina és Helene hálószobai teljesítményéről szóló megjegyzései. Ám ahelyett, hogy felfelé indult volna, a zeneszobába sétált, illetve az egykori társalgóba, amelyet most három zongora foglalt el. – Rees – szólalt meg Helene, miközben követte férjét –, mégis mit csinálsz? – Meg kell mutatnom neked ezt a partitúrát – felelte türelmetlenül, és kezével a hajába túrt. – Egy perc, és a többi dologra is sort kerítünk. – Én inkább most foglalkoznék a többi dologgal, ahogy te nevezed – makacskodott Helene. Nyilván nem akarta, hogy eloszoljon az ital okozta kellemes köd, ami az egész estét olyan kedélyessé varázsolta. Leginkább a Reesszel való szeretkezésen szeretett volna ebben a tompult állapotban túlesni, még akkor is, ha az egész mindössze hét percig tart majd. Ám a gróf az egyik zongorához sietett, és elkezdte átlapozni a kottát. Helene óvatosan lépett a szobába. A lába körül ugyanúgy táncoltak a papírlapok, akár a ruhája szegélye. Néhányat megpróbált egy rúgással felrepíteni a levegőbe. – Hogy tudsz ebben a rendetlenségben élni? – kérdezte.

ELOISA JAMES


– Csak látszólag van rendetlenség – felelte Rees, nyilvánvalóan mit sem törődve a valósággal. Helene felnevetett. – Az biztos, hogy ebben az őrültek házában nincs semmi rendszer. Újabb papírlapokat rúgott a levegőbe. – Ne csináld ezt! – szólt rá a férfi határozottan. – És igenis van benne rendszer. A piszkozatok a földön vannak. Az opera jelenetei pedig a kanapén. – A kanapén? Helene körülnézett, és felfedezte, hogy a kanapé, amit Margaret nénikéje ajándékozott nekik, még mindig a szobában állt, bár hatalmas papírkupacok alá temetve. – Hiszen ez egy teljes operányi kotta, Rees. Nem értem, miért ne tudnál időben elkészülni vele. – Hevenyészett dallamok – felelte a férfi görnyedt háttal. – Az elmúlt évben egyetlen tisztességes sort sem írtam. – Lejátszott egy dallamot a zongorán. – Erről mit gondolsz? – kérdezte. Helene még spiccesen is megőrizte tökéletes zenei érzékét. – Nem állítom, hogy nagyon tetszene – felelte, majd közelebb lépett, és hanyagul a zongorára könyökölt. – Ez csak azért van, mert még nem hallottad a kontextust – mondta Rees. – Valójában ez az egyik legjobb, amit írtam. Tessék, lejátszom az elejétől. A gróf a zongora fölé emelte a kezeit, majd leeresztette őket. Helene hagyta, hogy átjárja a zene, és figyelte férje kezének hullámzását. Hatalmas kezei ellenére a mozdulatai nagyon kecsesek voltak. Az ujjai a végek felé elegánsan elvékonyodtak. Amikor a gróf befejezte, felnézett Helene-re, aki megrázta a fejét. – Olyan, mint egy népballada – mondta őszintén –, de pasztorálnak nem alkalmas. Egy fiatal lány énekli majd? Rees operái mindig fiatal lányokról szóltak. A gróf bólintott. – Egy hercegnő, aki elszökik otthonról, és kvékerlánynak álcázza magát. Helene már rég megtanulta, hogy ne akadjon fenn férje operáinak gyenge cselekményszövésén. ELOISA JAMES


– Itt miről énekel? – Hiányzik neki a szeretője, Charteris kapitány. Lejátszom újra, de most szöveggel együtt, rendben? Fen jó szöveget írt hozzá. Reesnek mély, bársonyos énekhangja volt, ami legalább olyan éles ellentétben állt dörmögő beszédhangjával, mint elegáns ujjai izmos testével. – Míg várakozom türelmetlen / A kedvesem hátha megjelenik – énekelte –, Naiv képzeletemben / Minden perc egy évnek tűnik. – Ömlengő Fen – szólalt meg Helene kedélyesen. – Menj odébb, Rees. – A grófnő leült, és csípőjével finoman arrébb lökdöste a férjét. – Mi lenne, ha a várakozom türelmetlen résznél egy felfelé ívelő dallam lenne, aztán pedig lefelé ívelő az egy évnek tűniknél? Helene ezt azonnal le is játszotta. Rees a homlokát ráncolta. – Ez nem hangzik elég vágyakozón. – Fontos, hogy úgy hangozzék, mint aki sóvárog valaki után, nem pedig úgy, mint aki ágyneműt pakol. Hallgasd meg ezt! – mondta Helene, és most énekkel kísérte a zongoraszót. Rees arrébb csúszott, hogy elegendő helyet hagyjon felesége könyökének, de nem annyira, hogy ne érjen a csípőjéhez. Rájött, hogy tetszik neki Helene csípője. Valójában pontosan ezért kedvelte új öltözködési stílusát. Ki hitte volna, hogy Helene-nek ilyen finom, érzéki vonalai vannak? Rees emlékezetében egy szögletes, csaknem csontos test látványa élt. Ám most látta, hogy ez egyáltalán nincs így. A felesége mellett a többi nő túlságosan molettnek tűnt. A grófnő elhallgatott. – Ne haragudj – szólalt meg Rees. – Elénekelnéd még egyszer? A nő most felé fordult. Ez egy újabb érdekesség volt Helene-nel kapcsolatban. Elég magas volt ahhoz, hogy egyenesen a szemébe tudjon nézni, amikor egymás mellett ültek. A szeme színe pedig rendkívül különleges volt, amolyan zöldbe hajló szürke. Akár egy macskáé. – Rees, kérlek, figyelj egy kicsit – mondta Helene, és szemmel láthatóan jól szórakozott. Ismét énekelni kezdett. – Ez már jobb – mondta Rees, amikor ismét a zenére összpontosított. – De nem hiszem, hogy jó az emelkedő dallam. ELOISA JAMES


– Muszáj valahogy sóvárgóvá tenni – ismételte Helene. – Kell, hogy legyen valami, amiből kiderül, hogy elkeseredetten vágyakozik a kapitánya után. – Lehet, hogy nem is olyan elkeseredett – dörmögte a gróf, miközben firkálni kezdett a kottába a felesége által javasolt résznél. – Akkor meg minek írni róla egyáltalán? – kérdezte Helene egy vállrándítással. Rees keze lelassult. Tényleg, minek? Ez volt a gond az egész operával. Ez lesz a következő évad nyitódarabja, és mindössze öt valamirevaló dallamot sikerült eddig összehoznia. – Mert ő az én hősnőm – mondta, és olyan indulatosan húzta át a sort, hogy feltépte az írólapot. – Igen, ezt sejtettem. Mindig hercegnőkről és fiatal szerelmesekről írsz. – Két hősnőm van, és az egyikük egy kvékerlány, nem pedig hercegnő. De a hercegnő divatosabb – felelte. – A fenébe is, Helene, miért kell mindig ilyen kritikusnak lenned? A grófnő pislogott egyet. Valóban csodálatos szeme volt. Akár egy patak felszíne, amely mély, arany-zöld nyugalmat sugároz. – Nem akartalak becsmérelni – mondta. – Ne haragudj, Rees. Mindig olyan könnyedén beszélsz a saját munkádról, hogy talán túlságosan elengedtem magam. – Ha már valakinek kritizálnia kell a munkámat, akár te is lehetsz az – felelte a gróf keserűen. – Tudom, hogy az egész borzasztóan silány. – Akarod, hogy holnap visszatérjünk rá? – Megpróbálhatjuk. Bár olyan ez, mintha trágyából akarnánk aranyat csinálni. – Azért nem olyan rossz! – kiáltott fel Helene. – Itt például van egy nagyon kellemes dallam – mondta, és zongorázni kezdett. – Nem ismered fel? – kérdezte Rees. – Ez Mozart Apollo és Jácintjából van. Loptam. Egyetlen hangjegy sincs itt, ami megérné a papír árát, amire írtam – mondta indulatosan, és a zongora tetején lévő papírkupacra mutatott. – Az egész hatásvadász porhintés.

ELOISA JAMES


Helene megérintette a férje karját. A gróf láthatóan nagyon maga alatt volt. Helene-nek elegáns, rózsaszín végű ujjai voltak, mint egy igazi zenészé, nem pedig egy sarlatáné, amilyen ő maga, gondolta Rees. – Ezt őszintén kétlem – szólt Helene. – Pedig ez az igazság, elhiheted – csattant fel a gróf, és felpattant a székről. Átsietett a szobán, de a lába körül kavargó papírlapok annyira zavarták, hogy megállt. – Azt hiszem, itt az idő, hogy túlessünk a közösülésen – morogta. – Egész éjjel fent leszek, hogy újraírjam ezt a partitúrát. Helene az ajkába harapott. Rees, mintha most látná először, gyönyörűen teltnek találta felesége száját. – Biztos vagy benne, hogy akarod? – tétovázott Helene. – Várhatunk egy napot. Rees hirtelen egészen biztos lett ebben. – Jobb, ha úgy kezdjük, ahogy folytatni akarjuk – dörmögte, és az ajtóhoz lépett. – Az én szobám jó lesz? – Kizárt dolog! – felelte Helene, és utánasietett. Esze ágában sem volt belefogni a dologba, amíg csak a legcsekélyebb lehetősége is fennállt annak, hogy Lina meghallja őket. – Az én szobámba megyünk. Egy perccel később Helene hálószobájában álltak, és az ágyat nézték. – Ez sem keskenyebb, mint Lady Hamilton kanapéja – szólalt meg Helene bizonytalanul. Addig még rendben volt, hogy Esmével eltervezték, naponta egyszer kell hálnia a férjével, de most, hogy itt állt mellette ez a hatalmas test, minden egészen másképp festett. Egyszeriben furcsa érzés lett úrrá a gyomrán. – Megteszi – morogta Rees, miközben levette a nyakravalóját. Egy pillanattal később egy szál ingben állt a felesége előtt. Helene-t egészen elbűvölte a látvány. A férje lába éppolyan izmos volt, amilyennek Lady Hamilton zenetermében látta. Szinte megigézte a férfi feszülő combja. – Hogyan tartod edzésben magad? – Sétálok a zongorák között. Te nem vetkőzöl le? – Még rajtad van az inged – vágott vissza Helene. ELOISA JAMES


– Azt hittem, jobb szeretnéd így. – Miért? – kérdezte a nő, és közben azon töprengett, vajon van-e valami, amit tudnia kellene az ingekről. Talán a férfiak mindig inget viselnek a hölgyek jelenlétében? – Mert nem szereted, hogy szőrös a mellkasom – felelte Rees. – Ó – mondta Helene elhaló hangon. – Ezt elfelejtettem. – Milyen rendkívül goromba volt a férjével annak idején. Annyira megbántva érezte magát, és olyan kétségbeesetten igyekezett megsérteni őt, hogy bármire képes volt. – Sajnálom, hogy olyan bántó megjegyzéseket tettem – folytatta. – Nagyon goromba voltam. Rees ott állt a szoba közepén, mint egy nagymacska a dzsungelben, és átható tekintettel meredt a feleségére. – Semmi gond. Én sem vagyok oda a mellszőrzetemért. Nem akarsz levetkőzni, Helene? – Nem tudom kigombolni ezt a ruhát egyedül – mondta a grófnő, és megfordult, hogy férje az elegáns gyöngygombokhoz férjen. Rees nekilátott hát a feladatnak. Helene haja göndör fürtökbe ugrott össze a nyakszirtjénél. Nem viselt midert. A gróf soha nem gondolta volna, hogy a felesége – az ő Helene-e – valaha is mider és az erős fűző nélkül hordja majd a ruháját. Ahogy kioldotta a gombokat, fokozatosan láthatóvá vált Helene hegyi hóvirág színű bőre, ami olyan tiszta és bársonyos volt, akár egy kisbaba arca. Ahogy egy pillanatra feleszmélt, a gróf észrevette, hogy az ujjai remegnek. Mégiscsak abszurdum, hogy az ember izgalomba jöjjön a saját feleségével való szeretkezés gondolatától. A tőle elhidegült feleségével, helyesbített magában. Ráadásul az egészet csak utódnemzés céljából teszik. Miután a ruha szétnyílt, Rees előretolta Helene vállán. – Gyönyörű a hátad, Helene – mondta Rees, és remegő hangján maga is megdöbbent. Nyilvánvalóan túl sokáig kerülte Lina hálószobáját, ha képes volt izgalomba jönni egy ilyen vézna hát láttán, bár tény, hogy alul igen elegáns hajlatban folytatódott, olyannyira, hogy az embernek kedve támadt végigsimítani rajta a kezét, egyre lejjebb és lejjebb…

ELOISA JAMES


Helene nem tudta mire vélni Rees bókját. Múlt héten a lábát csodálta meg, és most már a hátát is gyönyörűnek találja? A grófnő a melléhez szorította a ruhát, bár tisztában volt vele, nem takargathatja örökké. Megfordult hát, és hagyta, hogy a ruha a földre hulljon. Ha már így alakult, lássa őt Rees anyaszült meztelenül, bár minden bizonnyal még pontosan emlékszik rá. A gróf egy pillanatig nem mozdult, csak vett egy mély levegőt. Volt valami a szemében, amitől Helene megkönnyebbült. Mégiscsak Reesről van szó. Akkor hát miért aggódik annyira? Az ágyhoz sétált, leült a szélére, és keresztbe tette a lábát. Erkölcstelennek érezte magát, amiért meztelenül ücsörög egy férfi jelenlétében. Annak idején, házasságuk kezdetén az intim magánéletüket diszkrét módon, a takaró alatt élték, most pedig, miután elhidegültek egymástól, itt ül a férjével szemben, anyaszült meztelenül. – Vedd le az inged – javasolta Helene. Az ing túllógott Rees csípőjén. A grófnőt nem érdekelte a mellszőrzet, de arra nagyon kíváncsi volt, hogy nem csalnak-e emlékei a múlt héten látottakkal kapcsolatban. Ám kiderült, hogy nagyon is jól emlékszik. Hirtelen valami bizsergést érzett a két lába között. Mintha a testének saját emlékezete éledt volna fel. Rees odalépett hozzá, és az ágyra mutatott. Helene a hátára feküdt, és közben igyekezett palástolni nyugtalanságát. A múlt alkalommal nem fájt. Egyszerűen csak el kellett hinnie, hogy ezúttal sem fog. – Feltételezem… – szólalt meg Rees puhatolózva, de aztán úgy tűnt, meggondolta magát. A kezét azonnal Helene lába közé csúsztatta. A grófnő összerezzent. – Mit csinálsz? – kérdezte zihálva, majd rájött, hogy kritikus hangnemet ütött meg. Esme a lelkére kötötte, hogy bármi történjék is, nem szabad kritikusnak tűnnie, mivel ez oda vezethet, hogy gróf nem tud teljesíteni. És mivel Reestől kizárólag teljesítményt várt, a grófnő eltökélte magát, hogy bátorítani fogja a férjét. Rees látszólag… nos, bármit is csinált, Helene kénytelen volt elismerni, hogy… egészen… egészen… A férfi ekkor elhúzta a kezét. ELOISA JAMES


– Még nem állsz készen – mondta a grófnőnek. A kezét felesége combján pihentette, és az érintése szinte égetett. Helene az ajkába harapott, és érezte, hogy összeszorul a szíve. Nyilván valami gond lehet a testével. – Mit tegyek? – kérdezte. – Az isten szerelmére – mondta Rees –, hát tényleg fogalmad sincs róla, mi történik egy férfi és egy nő között? – Persze hogy van – felelte Helene felháborodottan. Felült, felhúzta a térdét, hogy ne érezze magát olyan sebezhetőnek. – A feleséged voltam, ha még emlékszel. Úgy értem, a feleséged vagyok. Tökéletesen emlékszem arra az egy évre, amíg együtt éltünk. Nem beszélve a tényről, hogy a múlt héten rekonstruáltuk a folyamatot. – Kilenc év – felelte Rees lassan, és végigsimította a felesége vállát. Helene ezt kellemesnek találta, és megremegett. – Az nagyon hosszú idő szeretkezés nélkül. Szóval nem feküdt le Fairfax-Lacyvel múlt tavasszal, gondolta magában Rees. Helene szomorúan mosolygott rá. – Te magad mondtad, hogy nem vagyok alkalmas az ilyesféle tevékenységre. Nem tehetek úgy, mintha nem hallottam volna. – Sok ostobaságot mondtam – felelte Rees, és az ujját felesége csuklója köré fonta. – Sokkal nőiesebb vagy, mint amire emlékeztem. Helene majdnem azt felelte, hogy te pedig sokkal nagyobb, de a férje ezt valószínűleg becsmérlő megjegyzésként értelmezte volna. Lehet, hogy eszébe juttatná, hogy Helene gyakran panaszkodott, hogy összeroppan hatalmas súlya alatt. Rees most felcsúsztatta az ujját Helene karján, mintha csak egy hárfán játszana. – Nem bánod, ha megérintem a melled? – kérdezte hirtelen, anélkül, hogy a felesége szemébe nézett volna. – De… valóban ezt akarod? – kérdezte Helene megrökönyödve. – Nagyon is. – Ez esetben, persze hogy nem bánom – felelte a grófnő, mintha arra adna a férjének engedélyt, hogy a jelenlétében rágyújtson, vagy ehhez hasonló, hétköznapi tevékenységbe fogjon.

ELOISA JAMES


Rees ugyanolyan szenvedéllyel és intenzitással érintette meg őt, ahogy a zongora billentyűit szokta. Helene reszketett. Olyan-olyan… különös érzés volt. A férfi napbarnított ujjai szinte feketének tűntek, ahogy körbefonták a grófnő halvány, krémszínű mellét. A hüvelykujjával megérintette a mellbimbóját, és Helene összerezzent. A férfi arcán egy finom mosoly suhant át. – Ezt szereted? A felesége válaszra nyitotta a száját, de nem szólalt meg. Mégis mit mondhatna erre? Rees újra meg újra megismételte az előző mozdulatot. – Ezt szereted, Helene? – Nos – szólalt meg végül a grófnő –, egészen elviselhető. Volt közöttük valami feszültség, ami miatt Helene nem tudott a férje szemébe nézni. Mégiscsak meztelen volt. Meztelen! Rees pedig úgy simogatta a mellét, mintha neki is olyan… Ahogy eszébe jutott Lina, hirtelen kijózanodott. – Gondolod, hogy most már továbbléphetünk? – kérdezte. Semmi esetre sem akarta, hogy Lina azt gondolja, túl sokáig rabolja Rees idejét, vagy, ami még szörnyűbb lenne, hogy szándékosan a hálószobájában tartja őt, hogy visszahódítsa. – Hm – szólalt meg a gróf, és volt valami a hangjában, amitől Helene egész teste megremegett. A grófnő most ellazította a lábait, és tiltakozás nélkül hagyta, hogy a férje megérintse. – Azt hiszem, ez ma este nem fog menni – szólalt meg Rees egy kis idő múlva. Helene-en hirtelen úrrá lett a csalódottság. – Miért nem? Valami gond van? Nem folytathatnád? – kérdezte, és közben gyűlölte, hogy szinte könyörögnie kell. – Ha most folytatnám, fájdalmat okoznék neked – felelte Rees, és a fejét rázta. – Azt hiszem, ezért volt számodra fájdalmas minden együttlétünk annak idején. Nem tudtam eleget ahhoz, hogy kivárjam, amíg a tested készen áll. Helene a könnyeivel küszködött. Az ő hibája az egész, a teste hibája.

ELOISA JAMES


– Nem bánom, ha fájdalmas – mondta őszintén. – Kérlek, Rees. Kérlek. A múltkor sem fájt, komolyan. – Ne haragudj, Helene – felelte a férfi, és felállt. – Egyszerűen nem sokat tudok róla, hogyan kell bánni a hölgyekkel az ágyban. – A feleségére nézett, a haja az arcába hullott. – Tudod, te voltál nekem az első. – A legelső? Ezt nem tudtam! Egyáltalán nem tűntél úgy, mint aki számára új a tapasztalat. Azt gondoltam, több száz nővel voltál már. – Természetesen az volt a célom, hogy ezt hidd. Akkoriban minden hibámat igyekeztem palástolni, és úgy tettem, mintha nem léteznének. – Miféle hibákat? – kérdezte Helene, miközben próbált nem nézni a férjére. Izmos testének látványa azonnal különös érzést keltett a gyomrában. – Egyebek mellett azt, hogy szűz voltam – felelte Rees egy keserű mosoly kíséretében. – Tönkretettem neked az első alkalmat, Helene. Sajnálom. – Nem tudom, mit tehettél volna másként – jegyezte meg a grófnő, bár örült a bocsánatkérésnek. – Tudomásom szerint egyetlen nő sem élvezi az első alkalmat. – Ugyanakkor a férfiak számára nagyon is élvezetes kellene, hogy legyen – mondta Rees, és hangja megtelt öniróniával. – De számodra nem volt az – mondta Helene elszomorodva. – Sajnálom, ha elrontottam az én részemet. Rees felvette az ingét. – Most dolgoznom kell – mondta, és szemmel láthatóan azonnal kitörölte az agyából az imént felbolygatott emlékeket. – Ha gondolod, holnap este ismét megpróbálhatjuk. – Holnap mennyiben lesz más? – kérdezte Helene, miközben figyelte, ahogy Rees felhúzza az alsóneműjét. A férfi nem válaszolt, ezért a nő tovább erősködött. – Rees, mi lesz más holnap este? Mindennap meg kell tennünk ahhoz, hogy biztosan megfoganjon a gyermek. – Mindennap, igaz? – kérdezte a gróf, és az arca egy pillanatra felvidult.

ELOISA JAMES


– Kivéve persze, ha valami komoly kifogásod van ellene. Esme szerint nem lehet tudni, melyik nap a megfelelő, ezért nem hagyhatunk ki egyetlen napot sem, máskülönben jövő hónapban is folytatnunk kell. Ha pedig két hónapra eltűnök, az emberek azt hiszik majd, hogy tüdőbajos lettem. Rees felhúzta a csizmáját, az ajtóhoz lépett, majd megállt. – Holnap beszélek Darbyval, és kikérdezem arról, hogyan kell bánni a hölgyekkel az ágyban. Soha nem voltam az a fajta ember, aki ilyesmiről társalog a klubban vagy akár a testvérével… – mondta egy vállrándítással. – Néha azt gondolom, hogy Tom abban a fekete zubbonyban jött a világra. Az biztos, hogy nőkről soha nem beszélgettünk. – Köszönöm – felelte Helene, és nézte, ahogy Rees kilép a szobából.

Huszonegyedik fejezet Andante

Négy órával később Helene rájött, hogy nem fog tudni elaludni. Órák óta bámulta a plafont, és gondolkodott. Rees egy mondata zakatolt szüntelen a fejében: azt mondta, megkérdezi Darbyt azzal kapcsolatban, hogyan kell bánni a hölgyekkel az ágyban. Mégis mi olyan különös abban, hogy ágyba visz egy nőt? Mi különbség van közte és Lina között? Miért igényelt ő olyan különleges elbánást? Hiszen mindössze annyit akart a férjétől, hogy tegye a dolgát, és minél előbb legyenek túl az egészen. Lentről, a ház mélységeiből Helene időnként zongoraszót hallott. Rees tehát komolyan gondolta, hogy egész éjjel dolgozik majd azon a gyengén sikerült partitúrán. Helene végül felkelt, és felvette a hálóköntösét. Bármit is szokott csinálni a gróf az ágyban más nőkkel – akik nem hölgyek –, hát vele is ELOISA JAMES


csinálhatja pontosan ugyanazt. Elindult lefelé mezítláb a falépcsőkön. A ház olyan öreg volt, hogy a lépcsőfokok középen már mind megsüllyedtek, feltételezhetőleg a Stuartok korában élt Hollandok lépteitől, akik a feleségeiket látogatták meg a fenti hálószobákban. A grófnő megtorpant a zeneszoba előtt. Godwin gróf továbbra is ugyanazon a dallamon dolgozott, ami most már valamivel izgalmasabbnak tűnt. Helene végül benyitott. Rees azonnal felkapta a fejét, és ránézett. A szobát a zongorán álló két gyertyatartóban pislákoló gyertyák fénye világította meg. A férfi haja égnek állt, és a szeme körül fekete karikák voltak láthatók. Végtelenül elcsigázottnak és levertnek tűnt. Helene azonnal felhagyott azzal a tervével, hogy akkor és ott, a helyszínen szeretkezzenek. – Segíthetek? – kérdezte, majd szorosabbra kötötte hálóköntösét, és a szobába sétált. Rees megrázta a fejét, mintha ki akarná űzni az álmosságot a szeméből. – Azt hiszem, egyre jobban alakul – mondta, majd elzongorázta azt a dallamot, amit Helene már kintről is meghallgatott. – Erről mit gondolsz? – Tetszik – felelte a nő. Ezúttal természetesnek tűnt, hogy arrébb lökdösi Reest, és leül mellé a zongorához. – És mi lenne, ha kétvonalas D-n végződne? Ki tud énekelni a szopránod egy ilyen magas hangot? – Újra lejátszotta. – Megállhatnál itt az A hangon, és azután fel vagy le a D-re. – Az előző jobb volt – mondta Rees. – Kissé túl díszes ezzel a triolával, de ez a moll akkord tetszik nekem – mondta, majd arrébb lökdöste felesége kezét a billentyűkről, hogy maga játszhassa el az említett sorokat. – Nagyszerű! Mindig is te voltál a jobb zenész kettőnk közül, Helene. – Ez nem igaz – felelte a grófnő. – Te igazi zeneszerző vagy, én csak játszadozom a hangokkal. Az igazi zenészek nem töltenek hónapokat azzal, hogy átírjanak egy Beethoven-darabot négykezesre. Ők eredeti darabokat írnak, ahogy te is.

ELOISA JAMES


Rees egy halk kattanással a zongora fedelét a csillogó billentyűkre csukta. – Én ostobaságokat írok, Helene. Ezt már akkor is tudtad, amikor összeházasodtunk, még mielőtt bármit is színpadra vittem volna. Azt mondtad, nem alkotok egyebet, mint vinnyogó duetteket, és teljesen jelentéktelen dallamokat komponálok. – Én nem mondtam ilyet! – felelte Helene elképedve. – Soha nem mondtam ilyesmit, és nem is gondolom így! Tavaly például, bár nem minden tetszett A fehér elefántban, de szerintem nagyon jó elgondolások voltak benne. Az a kósza hajtincs ismét Rees arcába hullott. A férfi a zongorának dőlt, és gúnyosan mosolygott a feleségére. Helene a szeme sarkában lévő ráncokat figyelte. – Pontosan el tudom mondani, mi az, ami nem tetszik neked A fehér elefántban. Az első jelenetben a tenorária, a harmadik jelenetben az oboa-klarinét-duett, és a moll hangsor a fináléban. – Így van – felelte Helene. – Ezt már tavaly is kifejtettem neked. De azt is mondtam, hogy a karakterábrázolásod lenyűgöző. Az ismétlődő, pianissimo magas F-ek a herceg áriájában kiválóak voltak. Káprázatosan érzékeltetted a vihar pokoli lármáját, amikor az elefánt elszabadult. Ezenfelül a szoprán-mezzoszoprán-duett is rendkívül hatásos volt, és az biztos, hogy ezt Londonban mindenki így gondolta, és a tudtodra is adta. Rees felvonta a szemöldökét, és a szemében játszó mosoly öniróniát sugallt. – Te soha nem adtad a tudtomra. – Nem, mert… – Helene elhallgatott. – Talán mondanom kellett volna. De nem gondoltam, hogy érdekel. – Tényleg tetszettek neked a pianissimo F-ek? A grófnő bólintott. – Merész dolog, de tökéletes egyensúlyban van az ária második felével. – Erre még soha nem gondoltam. De olvastad a kritikát a Gazette című lapban? – Azt az ostoba Giddlesheard írta – mondta Helene megvetőn. ELOISA JAMES


Rees szeme egyre vidámabb lett. – Ő kifejezetten gyűlölte azt a részt. – Ebből is látszik, hogy mennyire ostoba – felelte a grófnő, majd hozzátette: – Neked számít az én véleményem? – kérdezte zavarodottan. A választ kiolvashatta a férje tekintetéből. És most, a zeneszoba félhomályában, ahol a gyertyák vibráló fényénél Rees haja olyan volt, akár a szén, a szeme, pedig mint a fekete víztükör. Helene úgy érezte, nem ez a megfelelő alkalom, hogy kitartson büszkesége mellett. – Mindig is tudtam, hogy kettőnk közül te vagy az igazi zenész. Soha nem gondoltam volna, hogy fontos neked, hogy méltassam a munkádat – mondta, és a kezeit nézte. – Csak azt akartam, hogy okosnak higgy. Rees még mindig nem szólt egy szót sem. Helene felpillantott, és látta, hogy a férfi egyenesen az arcába néz. Gyönyörű szeme volt, vastag, fekete szempillákkal, amilyen senki másnak. – Azt akartad, hogy én okosnak higgyelek – ismételte a gróf. Helene most a férje felé fordította az arcát: ha lúd, hát legyen kövér, gondolta. – Semmilyen zeneművet nem hallgatok olyan figyelmesen, mint a te operáidat – vallotta be. – Nyilván csak egyszer mehettem el megnézni. Ha többször megyek, az furcsa lett volna. Szóval hallgatom, keresek benne valamit, amit utána elmondhatok neked, és ami bizonyítja, hogy én… – elcsuklott a hangja. – Szörnyen rosszindulatú voltam – folytatta halkan. – Szégyellem magam. Rees kinyújtotta a kezét, és felemelte felesége állát, hogy egyenesen abba a meghökkentően őszinte, zöld szemébe nézhessen. – Valóban volt valami, ami tetszett neked A fehér elefántban? – Imádtam – jelentette ki Helene határozottan. – És ezzel mindenki így volt. Ezt te is tudod. – A pokolba mindenkivel. Neked tetszett? – Hát persze. Rees most leeresztette a kezét, és hangos nevetésben tört ki. – Tudod te, hogy írom azokat a darabokat, Helene? Tudod? A grófnő pislogott. – Nem. ELOISA JAMES


– Itt ülök, kipróbálok valamit, és aztán azt gondolom: Mit szólna ehhez Helene? És aztán hallom a hangod, amint azt mondja, hogy kidolgozatlan, unalmas, vagy esetenként, hogy ügyes. Soha nem azt, hogy kiváló. – Ó, Rees – szólt Helene elképedve. – Erről fogalmam sem volt. Nem is sejtettem. – Tudom – felelte a férfi egy halovány mosoly kíséretében. Különös csend támadt. – Annyira ostobának érzem magam – szólalt meg a grófnő elkeseredetten. – Azzal töltöttem az elmúlt kilenc évet, hogy darabokra szedjem a zenéidet, csak azért, hogy úgy érezzem, okos vagyok. Rá sem tudott nézni a férjére, olyan végtelenül szégyellte magát. – Soha nem voltál ostoba – mondta Rees. Egy gyors mozdulattal felnyitotta a zongora fedelét, amitől a gyertya lángja pislákolva táncolni kezdett. – Mi lenne, ha ezt a részt b-mollban írnám, és azután a dallamot kidomborító cantabiléből D-dúrba váltanék? – Miért dúrba? – kérdezte Helene, megfeledkezve egy pillanatra az önutálatáról, és zongorázni kezdett. – Ha g-mollban haladna, attól még sötétebb, még érdekesebb lenne. – De én itt egy szellemes összhangzást szeretnék, nem pedig homályt – felelte a férfi, és odébb tessékelte a feleségét, hogy demonstrálja a mondottakat. Helene figyelte erős kezét, a gyertyafényben ragyogó fekete haját, majd széles vállát. Minden megváltozott, gondolta. – Nem is figyelsz ide – mondta Rees. – Hallgasd meg ezt! – Próbáld lassabban – felelte a grófnő. – Andante.

Huszonkettedik fejezet A lelkész szerelmes lesz

ELOISA JAMES


Amikor Tom a reggelizőszobába lépett, üresen találta. Nem volt az önámítás híve: pontosan tudta, hogy azért torpant meg az ajtóban, mert nem találta ott Linát, és nem azért, mert zsémbes bátyját vagy kiismerhetetlen sógornőjét hiányolta. – Felszolgálhatok önnek füstölt heringet, Mr. Holland? – kérdezte Leke. – Köszönöm, Leke, nem kérek. Csak egy csésze kávét, pár szelet pirítóssal. – Nem tudta rávenni magát, hogy Lina után érdeklődjön. – A bátyám reggelizett már? – Godwin gróf még ágyban van – felelte Leke. – Sokáig dolgozott tegnap. A komornyik még babrált egy ideig az edényekkel a tálalószekrénynél, majd távozott. Tom leült, és azon gondolkodott, hogyan festhet Lina reggelente, álmosan, kócosan. Rövid idő múlva már annak az erős késztetésnek próbált ellenállni, hogy felrohanjon a lépcsőn, és bekopogtasson a lány szobájának ajtaján. A lelkész általában nem érzett kísértést istentelen dolgok iránt. Egy kis plébánián dolgozott, és a beverley-i nemesség a jóval nagyobb és méltóságteljesebb Minster-templomot látogatta. Ez nem jelentette azt, hogy a helyi középnemesség semmibe vette volna. Egy gróf fiatalabb fiát, aki meglehetősen jómódú, sosem lehet figyelmen kívül hagyni. Ám a helyi kisasszonyok jelentette kísértés eddig nem okozott számára komolyabb belső vívódást. Lina azonban más volt. Akarom őt, gondolta magában Tom. Jobban, mint bármely más nőt az életemben. És nem csak testi vágyról van szó (bár kissé kelletlenül vette tudomásul, hogy olyan mértékben lettek úrrá rajta az efféle érzelmek, ahogy eddig még soha). Mindenestül akarom őt, biztatta magát: a bolondos kuncogásával, a különös Biblia-ismeretével, de még azokkal a szörnyű viccekkel együtt is, amelyeket mindig mesélni akar nekem. A pirítóst precízen apró négyszögletű darabokra vágta. A lelkész világéletében hallgatott az ösztöneire. S bár meglehet, ez nem férfihoz illő, eddig mindig a segítségére voltak. Az ösztöneinek köszönhette, ELOISA JAMES


hogy sikerült az anyja által rá hagyományozott jelentős örökséget okos befektetéseken keresztül több mint a háromszorosára növelni. Az ösztönei súgták azt is, hogy térjen vissza Londonba, és próbálja rendbe hozni a kapcsolatát a bátyjával. Az ösztönei késztették arra, hogy… Lina az ő szíve választottja. A lány teljes mértékben alkalmatlan arra, hogy egy lelkész felesége legyen. Ha összeházasodnának, valószínűleg megfosztaná Tomot annak a lehetőségétől, hogy egy nap egy nagyobb plébánián dolgozhasson. Sőt ha a helyi püspök tudomására jutna, hogy a bátyja szeretőjét vette el, azonnal kidobnák a plébániáról. Ha feleségül venné Linát… De hiszen nincs más lehetősége, mint hogy feleségül vegye, akkor hát miért aggódjon a következmények miatt? Lenyelte az utolsó falat pirítóst is. Bárcsak felültethetné a lányt egy ló hátára, és visszaszökhetne vele északra. Linát csak délután látta viszont. Nem jelent meg az ebédnél, ahogy Rees sem. Helene sem mutatkozott, bár Tom nem hibáztatta a grófnőt, amiért szívesebben étkezik a szobájában. Már azon is meglepődött, hogy előző este megjelent a vacsoránál. Tom végül belefáradt a várakozásba, ezért úgy döntött, meglátogatja Meggint a gyerekszobában. Ahogy végigsétált a folyosón, nevetést hallott. Lina kacagott, olyan önfeledten, akár egy gyermek, nem pedig olyan mesterkélt trillákkal, mint egy kurtizán. Hiszen nem is kurtizán, gondolta Tom, majd benyitott a szobába. A lány tiszta tekintete nem csaphatta be őt. A bátyja – a saját romlott bátyja – tette Linát kitartott nővé, a szeretőjévé. Tom ennek még a gondolatát is gyűlölte. Úgy érezte, mintha egy tőrt döfnének a szívébe. Lina egy alacsony sámlin ült az ablak mellett, Meggin mögötte állt, és egy kefével fésülte hosszú haját. Először egyikőjük sem vette észre Tomot. Meggin minden figyelmével Lina hajára koncentrált, amely ragyogó folyamként örvénylett, ahogy végighúzta benne a hajkefét. Lina pedig ezt mondta: – Szóval, Meggin, a molnárnak nem volt más választása, mint hogy elküldje a három fiát szerencsét próbálni. – Miért nem maradhattak otthon vele? – szólt közbe Tom, és közelebb lépett hozzájuk. Lina azonnal felpillantott, és tekintetével ELOISA JAMES


melegen üdvözölte őt. – Jó napot, Miss McKenna – mondta a férfi egy meghajlás kíséretében. – Helló, Miss Meggin. Meggin fel sem pillantott, úgy bámulta Lina selymesen örvénylő hajzuhatagát, mint akit teljesen megigézett a látvány. – Meggin, drágám – mondta Lina, és hátrafordult. – Azt hiszem, most már alaposan kifésülted a hajam. Megkérhetlek, hogy később fésüld meg ismét? A kislány arckifejezése hirtelen haragosra váltott, megragadta Lina haját, hogy fogva tartsa őt. – Ma délután – folytatta Lina nyugodtan, miközben felállt, és átnyújtotta Megginnek a hattyúpehely kézmelegítőjét. Meggin pislogott, majd óvatosan fésülni kezdte a puha szőrmét. – Mr. Holland, ha csenget, Rosy azonnal visszatér, hogy átvegye Meggin felügyeletét. Tom csengetett. – Meggin – mondta a férfi, és a kislányhoz fordult –, van kedved kikocsikázni a parkba ma délután? – A gyermek nem felelt, még csak fel sem pillantott. – Gondoltam, talán szeretnéd megnézni az oroszlánokat a londoni Towerban – próbálkozott ismét a lelkész. A kislány továbbra sem nézett rá, de ezúttal mintha mondott volna valamit. – Tessék? – Az közel van a Babérkoszorú fogadóhoz? – Nem igazán – felelte Tom. Meggin szája egy pillanatra megremegett, majd visszatért a szőrme fésüléséhez, és többet nem szólt. Ebben a pillanatban Rosy berobbant a szobába, ők pedig távoztak. – Meggin nem boldog – jelentette ki Lina minden előzmény nélkül, miután Tom becsukta mögöttük az ajtót. – Csak akkor beszél, ha azt akarja megtudakolni, mikor láthatja Mrs. Fishpole-t. – Visszavihetem hozzá, de csak egy látogatás erejéig – felelte a lelkész tehetetlenül. – Meggin egy szőnyegen aludt a sarokban, Mrs. Fishpole pedig nem tudta magához venni. Lina továbbsétált a folyosón.

ELOISA JAMES


– Szóval maga megmentette? Csak így? Magával hozta anélkül, hogy átgondolta volna? – Nem volt más választásom – felelte Tom, és úgy érezte, mintha védekeznie kellene. – Miért nem? – Mert ott voltam, és Mrs. Fishpole azt mondta, hozzam el, és én… – De miért volt ott? – Meggint egy fogadó kertjében láttam meg, és azt gondoltam, hogy talán nem él irigylésre méltó körülmények között. – Meg akarta menteni? – kérdezte Lina határozottan. – Meg akarta menteni attól a pillanattól kezdve, ahogy meglátta? – Nem ilyen egyszerű a dolog – felelte Tom ingerülten. – Eddig hány gyermeket mentett már meg? Lina csípője úgy ringott előtte, hogy a férfinak komoly erőfeszítésébe telt a beszélgetésre koncentrálni. – Nem sokat. – Ettől bizonyára rendkívül erényesnek érzi magát. A lány a könyvtárszobába sétált, és ledobta magát egy kanapéra. Tom némi megvetést vélt felfedezni Lina hangjában, de nem volt biztos abban, hogy jól érzi-e, mindenesetre bosszantotta a dolog. – Nem erről van szó – felelte. – Badarság! – jelentette ki Lina. – Maguk lelkészek mind egyformák. Ön is azt élvezi, ha dicsfény lengi körül, ezért elhozta Meggint Mrs. Fishpole-tól, az egyetlen anyától, akit valaha ismert. Ez hiba volt. Tom tudatában volt, hogy a lány neheztel rá. – Mrs. Fishpole nem tudta volna sokkal tovább magánál tartani. Meggin egy szőnyegkupacon aludt a sarokban, és Mrs. Fishpole maga mondta nekem, hogy aggódik a kislány biztonságáért. Érti, mire gondolok? – Persze hogy értem – felelte a lány türelmetlenül. – Tehát maga bevágtatott, akár egy lovag a fényes páncéljában, és magával vitte Meggint, igaz? Ettől bizonyára legalább egy-két órára végtelenül kegyes, jótét léleknek érezte magát. – Nem erről van szó – tiltakozott a férfi. – Miért veti meg ennyire, ha valaki őszintén segíteni akar egy gyermeken? ELOISA JAMES


– Nem vetem meg – felelte Lina. – De jól ismerem a magafajta istenfélő embereket, akik mások megmentésére sietnek anélkül, hogy átgondolnák, mit tesznek, és anélkül, hogy el tudnák ismerni, ha tévednek. – Tehát ön szerint azt a hibát követtem el, hogy Meggint hoztam el Mrs. Fishpole-tól, ahelyett, hogy Mrs. Fishpole-t hoztam volna el a fogadóból. Lina bólintott. – De nyilván kigondolt már valami álszent magyarázatot, amivel megvédheti magát a kritikámmal szemben, és amivel igazolni tudja, miért szakította el a kislányt ilyen hirtelen az anyjától. – Mrs. Fishpole nem Meggin anyja – tiltakozott Tom. A jogos kritikát azonban nem utasította vissza. – Lehet, hogy igaza van. Azzal viszont nem értek egyet, hogy álszent módon csak azért tettem volna, hogy utána többnek érezzem magam. Lina nem nézett rá többé. A homlokát ráncolta, és a körmeit nézegette. – Vissza kell vinnünk. Tom leült mellé a kanapéra anélkül, hogy engedélyt kért volna rá. – Meggin nem élhet örökké a konyhában. – Persze hogy nem – felelte a lány, és türelmetlenül nézett a lelkészre. – De szüksége van az anyjára. Mrs. Fishpole-nak pedig valahogy biztosítania kellene a megfelelő körülményeket. Milyen kár, hogy Reesnek már van szakácsa. – Úgy gondolom, Rees nem szeretne olyan szakácsot, akinek a főzőtudománya hal és kolbászos pite sütésében merül ki – jegyezte meg Tom. – Mint megtudtam, évi száz guinea-t fizet a szakácsának. Lina lemondott róla, hogy amíg Rees mással van elfoglalva, kirúgja a szakácsát. – Tennünk kell valamit. Szegény árva! Olyan a tekintete, hogy sírni volna kedvem, amikor rám néz! Lina soha nem sírt. Ezt akkor fogadta meg magának, amikor elhagyta az otthonát, és Londonba érkezve felfedezte, hogy ellopták a pénztárcáját és vele együtt az összes pénzét.

ELOISA JAMES


– Az volt a tervem, hogy keresek neki egy befogadó családot, amikor visszatérek East Ridingba – mondta Tom. – Ki fogadna be egy kis árvát? – kérdezte Lina, akinek rengeteg olyan, úgymond jótét lélekkel volt már dolga, akik egy fityinget sem voltak hajlandók adni a koldusoknak. – Támogathatnám a családot anyagilag. – Maga? Egy lelkész? – kérdezte Lina nevetve. – El tudom képzelni, hány fontot keres évente, Mr. Holland. Már az is csoda, hogy el tudott jönni Londonba, nemhogy még egy árvát is támogasson! – Mit gondol, mennyit keresek? – Lehet, hogy kap valami járadékot, de a keresete nem lehet több évi kétszáz fontnál. Amiből még ezt a ruhát is alig lehetne kifizetni – felelte Lina, és megmarkolta a rajta lévő darabot. Orosz stílusban készült, karmazsinvörös ruhát viselt, amelynek a vállát fehér bojt díszítette. Lina gyönyörű volt, és rendkívül drága nő benyomását keltette. Tom nem sok hasznát vette eddig a pénznek, amit anyjától örökölt, leszámítva persze a jótékonykodást, de most magában elmondott egy rövid hálaadó imát. Ha Lina úgy kívánja, ő lehet az ország legjobban öltözött lelkészfelesége. – Maga szerint megérte a ruha az árát? – kérdezte Tom, miközben karját a kanapé támlájára helyezte, anélkül, hogy megérintette volna a lány vállát. – Az bizonyos, hogy elragadóan fest benne. – Hát persze hogy megérte! Nagyon odavagyok a selyembojtokért, és ez most a legnagyobb divat. Idén az ember ki sem teheti a lábát az utcára bojtok nélkül. – Az ön számításai szerint ez a ruha többe kerül, mint amit Meggin támogatására adnék a befogadó családnak? Lina hunyorogva nézett a lelkészre. – Tiszteletes, engem nem fog meg ezzel a trükkel. Higgye el, rengeteg tapasztalatom van abban, hogyan tartsam távol magamtól a bűntudatot. És különben sem imponáló, hogy ilyen érzéseket akar ébreszteni bennem. Végül is nem tartozom a gyülekezetéhez. Tom mosolygott. – Valóban nem. Amit egyébként rendkívül sajnálok. Lina vállat vont. ELOISA JAMES


– De hát maga lelkész. Mi mást is várhatnék öntől? – Hirtelen úgy tűnt, Lina semmiféle érdeklődést nem mutat Tom iránt, mintha nem jelentene többet a számára, mint egy unalmas vendéget, akit kötelessége szórakoztatni. – Lehet, hogy megkérem Reest, hogy támogassa Mrs. Fishpole-t – mondta. – Egyáltalán nem lesz megerőltető számára, és soha nem utasít vissza, ha pénzről van szó – jelentette ki határozottan, ám mindenféle fennhéjázás nélkül. Tom addig nézte, amíg a lány végül elfordította a tekintetét. Ez a lelkész, a mély, szürke szemével, rendkívül nyugtalanító. Csak az zavart meg, hogy annyira hasonlít Reesre, mondta magának Lina előző este. Hiszen Rees sosem szerette viszont. És most itt ez a lelkész, aki ugyanolyan robusztus alkat, mint a gróf, és az arcvonásai ugyanolyan rakoncátlanok, épp csak a tekintetétől érzi azt az ember, hogy egyenesen a lelkébe lát. Rendkívül bosszantó! – Nem adná el inkább a ruháját? – kérdezte Tom. – Figyelembe véve a ruhámra tett megjegyzéseit, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy szívesebben látna nélküle – felelte a lány, majd hátradőlt a kanapén, és megajándékozta Tomot a lehető legcsábosabb mosolyával, amit korábban órákon át gyakorolt. A lelkész olyan átható tekintettel nézett rá, mint még soha senki. Még az anyja sem nézett így Linára, pedig pontosan tisztában volt vele, hogy a lánya áfonyát lop Mrs. Girdle kertjéből. – Ez magától értetődő – felelte Tom, és a szeme körül huncut mosolyráncok jelentek meg. – Nincs olyan férfi a világon, akinek, látva ezeket a gombokat a ruháján, ne kezdenének remegni az ujjai. Lina nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon vissza, hiszen mégiscsak egy lelkészről volt szó, és ő nem kedvelte az e hivatást választókat. – Azt hittem, Isten szolgája felette áll az ilyesfajta érzelmeknek – jegyezte meg pimaszul. – Nem kellene inkább felmennie a szobájába, hogy a lelke üdvéért imádkozzon? – Ki mondta magának, hogy a lelkészeknek nincsenek érzelmeik? – kérdezte Tom, és szemmel láthatóan igen jól szórakozott. – A lelkem pedig nem szenved attól, hogy szeretem magát, Lina. Maga Isten leggyönyörűbb teremtménye. ELOISA JAMES


– Szeret engem? – kiáltott fel Lina. – Megbotlott a nyelve, tiszteletes! – Szó sincs róla – felelte a férfi halkan. Gyengéden megérintette a lány arcát, beléfojtva ezzel a harsány nevetést. Mr. Holland ismét azzal a fürkésző tekintettel meredt rá. Linát nyugtalan félelem járta át. – Ismeri a viccet a püspökről, aki éjszaka egy hangot hall – kezdte a lány –, és amikor felkel, látja… – Hallgasson – csitította a lelkész, és átható tekintetét rászegezve közel hajolt a lányhoz. Lina már tudta, miért olyan széles a férfiak válla: azért, hogy amikor senki sem látja, jól meg lehessen markolni. És most senki sem látta, hiszen a lelkész – a lelkész! – a száját a szájára tapasztotta, és úgy csókolta őt, ahogy még soha senki: sem Hugh Sutherland, sem Hervey Bittle, és legkevésbé Rees Godwin. – Maga biztos – szólalt meg valamivel később Lina zihálva –, biztos, hogy maga lelkész, Tom? A férfi ránézett, és a szemei úgy ragyogtak, hogy Lina nem tudta mire vélni a dolgot. – Efelől semmi kétség. A kérdést tulajdonképpen a lány maga is megválaszolhatta volna, hiszen Tom keze egy pillanatra sem csúszott lejjebb a vállánál, bár a frizuráját, amit Meggin készített, teljes mértékben tönkretette. – Nem úgy csókol, mint egy lelkész – suttogta a lány. Tom szája olyan gyönyörű volt, hogy Lina kénytelen volt közel hajolni hozzá, hogy ismét megkóstolja. – Maga pedig nem úgy csókol, mint egy másik férfi szeretője. Ha nem volnék pap – mondta a férfi rekedtes hangon –, most nagy veszélyben lenne, Lina. Lina azonban nem látta be, miféle veszély fenyegetné őt. Persze, hiszen mindketten tudták, hogy elveszett lélek. Ez a gondolat kissé lehangoló volt a lány számra. Tom mintha olvasott volna a gondolataiban. A férfi felemelte az állát. – Maga nem szajha, Lina McKenna – mondta. ELOISA JAMES


– Az, hogy nem szereti az igazságot, még nem jelenti, hogy meg is tudja másítani – felelte a lány egy halovány mosoly kíséretében. – Én tudom, hogy nem az. Lina csodálta a lelkész magabiztosságát. A férfiak már csak ilyenek. Az apja is ilyen volt. Bizonyára ma is visszafogadná a lányát, akár egy elveszett bárányt… Isten megbocsát, mondaná. – Nem fárasztó mindig ilyen jónak lenni? – kérdezte Lina. Az élcelődés részben Tomnak, részben pedig az apjának szólt. A férfi ujjaival Lina hajába túrt, és próbálta kisimítani, miután az imént alaposan összekócolta. – De igen – felelte őszintén. Az apja soha nem mondott volna ilyet. Ő végtelenül megbocsátó volt és szeretetteljes, fárasztóan megértő, unalmasan tökéletes. – Gondolom, soha nem szegett meg egyetlen fogadalmat sem – mondta a lány szemtelenül. – Egyet sem a tíz parancsolat közül, sem az azokból származókat. A férfi továbbra is Lina elbűvölő haját simogatta. Nagyon érdekesnek találta ezt az új tapasztalatot. – Azzal még nem volt gondom, hogy Felebarátod házastársát ne kívánd! – felelte szelíden. – Még jó, hogy nincs férjnél, Lina. De azt hiszem, jobban szeretem azt, hogy Szeresd felebarátodat, ahogy tenmagadat. – Tom elhallgatott, és egy csókot nyomott a lány fejére. – Ehhez a parancsolathoz szeretem tartani magam, Lina. Végtére is ön is a felebarátom. Lina figyelmen kívül hagyta az iménti megjegyzést. – És a paráználkodás, tiszteletes? Azzal mi a helyzet? – Tom – emlékeztette a férfi. – A paráználkodás egy olyan bűn, amely miatt nem nagyon aggódom. – Hogy mondhat ilyet? – kérdezte Lina cinikusan. – Ön, aki szeretné kigombolni a ruhámat? A lelkész most közelebb húzta magához a lányt, és a fülébe súgta a választ. – A paráználkodás az, ha az ember egy olyan nővel bujálkodik, akit nem szeret. Inkább az esik majd nehezemre, hogy egyesülésünk

ELOISA JAMES


szentesítése előtt ne szeretkezzek vele. De az szeretkezés lesz. És ez különbség, Lina! A lány a fejét rázta. – Maga bolond, tiszteletes. Bizonyára a fekete talár teszi. – Akkor hát, halljuk, ki volt pap az életében? – kérdezte Tom. – Még ma is az – helyesbített Lina. – Az apám. Gideon McKenna tiszteletes, Dumfriesshire-ben, Skóciában. Mivel a lány nem látta az arcát, Tom bátran elmosolyodott. Az ő lázadó kis Linája egy lelkész lánya! Nem csoda hát, hogy olyan behatóan ismeri Salomé történetét. Nincs abban semmi meglepő, hogy ellenállt azoknak a súlyosabb bűnöknek, amelyek Londonban megkísérthették, és csak Rees hízelgésének adta meg magát, mivel beleszeretett. – Milyen az apja? – kérdezte, és alig mert lélegezni, nehogy a lány felpattanjon és kiszaladjon a szobából. – Tökéletes – felelte Lina pimaszul. – Minden szempontból tökéletes. – Ez szokatlan vonás – jegyezte meg Tom, szinte megrökönyödve. – Hozzá képest az emberiség többi részét tehát kiábrándítóan tökéletlennek találja? – Ó, nem – felelte a lány, és vadul rázta a fejét. – Nincs fárasztóbb dolog a tökéletességnél. Gyűlölöm! – Ezt meg hogy érti? – Bármit tettem gyermekként, bármilyen bűnt követtem is el, apám mindig megbocsátott. Tom hallgatott. Lina gyermekkora olyan távol állt az övétől, hogy hirtelen azt sem tudta, mit mondhatna. – Tudom – folytatta a lány ingerülten –, ez mennyeien hangzik, csak hogy a megfelelő szóhasználatnál maradjunk. A férfi most fogta, és az ölébe ültette a lányt. Ez talán nem számít túlságosan bensőséges érintésnek, gondolta. Egy másodperccel később azonban felismerte, hogy tévedett, miután rájött, hol is pihen pontosan Lina csodálatosan gömbölyű hátsója. – Ami azokat a parancsolatokat illeti… Ő soha egyiket sem szegte meg – mondta a lány. ELOISA JAMES


Tom igyekezett nem a testére koncentrálni. Az ablak előtt meglátott egy kövér mókust, aki úgy tartott a két mancsában egy diószemet, mintha egy áldozati ostya lenne, és a kis pofája fürgén mozgott, miközben őket figyelte. – Egyetlen probléma van azzal, ha az ember egy szenttel él – folytatta Lina –, az, hogy Isten mindig jobban szereti nálad. Tom szorosan magához ölelte a lányt. Csak nem számít bűnös intimitásnak, ha megcsókolja a fülét. Lina füle olyan csodálatosan törékeny volt, ahogy kikandikált a haja alól. – Az egyik évben főszerepet kaptam egy zenés darabban a karácsonyi ünnepségen – mesélte a lány. – Nagyon büszke voltam rá. Gábriel arkangyal szerepét osztották rám, amiben a legjobb szólórészek vannak. Hetekig gyakoroltam. – Gondolom, lenyűgöző volt – vetette közbe Tom, és ijedten tapasztalta, mennyire fátyolos lett a hangja. Felhagyott hát a lány fülének csókolgatásával. Pár pillanat, és Lina rájön, min is ül valójában. – Talán az lettem volna – felelte a lány. – De az ünnepséget megelőző este apám rajtakapott, amikor Hugh Sutherlanddel csókolóztunk a konyhaajtó mögött. Természetesen elborzadt a látványtól. – Lina most Tomra pillantott, azzal a mogyoróbarna szemével, amihez foghatót a férfi még soha nem látott. – Két órán át imádkozott, majd közölte, hogy meg kell fosszon attól, amire a leginkább vágyom, mivel Isten szigorúan tiltja a bujálkodást. Így hát nem lehettem Gábriel. – Sajnálom – suttogta Tom, és megcsókolta a lány orrát, azután a szeme sarkát, majd végül a finom hajlatot a nyakán. – De ez még nem minden. Azt gondolta, hogy a dal maga több élvezetet okoz nekem, mint a szöveg tartalma. Kislánykoromtól kezdve próbált arra tanítani, hogy ne a saját hangomat szeressem, hanem a szavakat, amelyeket mondok vagy eléneklek. – Énekeljétek az ő nevének dicsőségét – idézte Tom. – Hatvanhatodik zsoltár – vágta rá Lina elnyűtten. – Azon az estén közölte velem, hogy nem énekelhetem el Gábriel szerepét, és hogy azt akarja, hat hónapig egyáltalán ne énekeljek.

ELOISA JAMES


Tom szorosan magához ölelte a lányt. Ez olyan, mintha valaki el akarna hallgattatni egy énekesmadarat. – Őrjítő volt. Az anyám könyörgött neki. Azt hiszem, később maga is megbánta, amit tett. De nem tudta elismerni, hogy hibát követett el, hiszen Isten nevében cselekedett. Fogadalmat tett, hogy az én lelki üdvöm érdekében hat hónapig nem engedi, hogy énekeljek, és ezt a fogadalmat semmi esetre sem szeghette meg. Nem számított, milyen következményekkel jár, vagy, hogy mekkora ostobaság. – Lina az arcát a férfi vállába temette. – Éjfél után kiszöktem a házból, találkoztam Hugh-val a tehénistállóban, és akkor vesztettem el a szüzességemet. – Micsoda szerencsés fickó ez a Hugh. – Másnap reggel ötkor – folytatta a lány – felszálltam a Londonba tartó postakocsira. Elhatároztam, hogy találok egy helyet, ahol az emberek örülnek neki, ha énekelek, sőt egyenesen könyörögnek érte. – Ó, drágám – mondta Tom, és még szorosabban magához ölelte a lányt. – Megcsókolsz újra, Tom? – Nem tudom – felelte a férfi, és a fogaival harapdálni kezdte Lina fülcimpáját. – Az a furcsa érzésem van, hogy fel kellene mennem a szobámba, hogy mindenféle komoly fogadalmakat tegyek, hogy aztán holnap megszeghessem őket. – Később – felelte a lány, és szembefordult vele. – Szeretem, ahogy csókolsz. – Ügyesebb vagyok, mint Hugh Sutherland? – kérdezte a férfi, és a szájával megközelítette a lány ajkát anélkül, hogy hozzáért volna. – Csókolj meg újra, és megmondom – felelte Lina, még mielőtt Tom beléfojtotta volna a szót.

Huszonharmadik fejezet Beszélgetés a házasságról Lady Griselda Willoughby rezidenciája ELOISA JAMES


Chandois Street 14., Cavendish Square

Drágám, a lényeg, hogy meg kell nősülnöd. Tartozol ezzel a nevednek satöbbi, satöbbi. Nyilván magad is el tudod képzelni, hogyan folytatódna ez a prédikáció anélkül, hogy végig kellene mondanom. Lady Griselda Willoughby ernyedten legyintett a kezével. – Te aztán lusta egy teremtés vagy, Grissie – felelte Mayne grófja szeretetteljesen. – De hiába igyekszel, minden erőfeszítésed ellenére sem tudsz rávenni, hogy megnősüljek. – Nem értem, miért nem akarod. Én élveztem a szegény Willoughbyvel való házasságot. – Szerintem már arra sem emlékszel, hogy nézett ki. – Badarság! – felelte Griselda, akit sértett bátyja gúnyolódása. – Hiszen mindössze tíz éve történt, és az az igazság, hogy már csak a neve említésére is belesajdul a szívem. Meglátta magát a kandalló fölött elhelyezett tükörben, és igyekezett elragadóan tragikus arckifejezést magára ölteni. Griselda elbűvölően szép harmincéves nő volt, és büszke volt rá, hogy legalább nyolc évvel fiatalabbnak néz ki, gyertyafénynél pedig még akár tízzel is. – Neked elment az eszed! – közölte a bátyja gorombán. – Willoughby rendes fickó volt a maga módján, de mindössze egy vagy két évig voltatok házasok, mielőtt beadta a kulcsot. Azóta semmi jelét nem adtad annak, hogy szeretnél újra megházasodni, akkor hát nem értem, miért szánsz ilyen sorsot nekem. – Most nem rólam vagy szó – felelte a nő méltóságteljesen. Azonban hamar tönkretette a hatást azzal, hogy egy összegyűrt papír után kezdett kotorászni a retiküljében. – Bár lehet, hogy hozzámegyek Corneliushoz. Nézd ezt meg, Garret! Elragadó verset írt nekem. – Cornelius Bamber egy piperkőc alak – felelte a bátyja. – De ha el tudod viselni a stílusát, nincs kifogásom ellene, hogy hozzámenj. – Kegyesen jégbálvány… – mondta Griselda álmodozva.

ELOISA JAMES


– Én tűz vagyok3 – folytatta a férfi. – Ezt meg honnan tudtad? A nő annyira meglepődött, hogy ülő helyzetbe emelkedett, ami ritkaság volt, figyelembe véve, hogy úgy gondolta, akkor mutat a legjobban, ha enyhén hátradől. – Meggondoltam magam, ne menj hozzá Bamberhez! Ha ez a férfi annyira ócska, hogy Spensertől kölcsönzi a verssorait, nem méltó a megbecsülésedre. – Ugyan már! – felelte a nő. – Eszem ágában sem volt hozzámenni Bamberhez. Spenser él még, talán Byron egyik barátja? Csodálatos ez a vers. Szeretnék találkozni vele. – Halott. Meglehetősen az. Edmund Spenserről van szó, Shakespeare kortársa volt. Griselda duzzogva félrehajította a papírfecnit. – Térjünk vissza a lényegre – mondta, és a bátyja szemébe nézett. – Meg kell nősülnöd. Lassan öregnek számítasz a piacon. – Egyelőre semmiféle elutasítást nem tapasztalok a nőismerőseim részéről. – Ez csak azért van, mert nem ismersz házasságorientált anyukákat. A férfi vállat vont. – Miért kellene ilyen ismeretségeket kötnöm? Egy nőnek, aki a leánygyermekét viszi a piacra, nincs ideje játszadozni. – Jobb lenne, ha máson is törnéd a fejed, mint játszadozáson – felelte Griselda nyersen. – Igazán nem szívesen oktatlak ki, de nekem nincs gyermekem, és ha te leszel olyan goromba, hogy meghalsz, és apa birtokát és rangját Hugo unokatestvérünk szörnyűséges utódaira hagyod, azt sosem bocsátom meg neked. – Nem áll szándékomban ilyesmit tenni – felelte Mayne. A húga nappaliját beborító rózsabimbók kezdték idegesíteni. – Megnősülök, amikor eljött az ideje. – És hány éves leszel akkor? – kérdezte a nő, miközben olyan tiszta, határozott tekintettel nézett a férfira, amilyet a bátyja csak tőle tűrt el. 3

Részlet Edmund Spensen 30. amoretti című művéből. Szegő György fordítása. – A szerk

ELOISA JAMES


Állandó élcelődéseik ellenére mindenki mást figyelembe véve egymáshoz álltak a legközelebb. – Azt szeretném, ha a gyermeked még magad tudnád feldobni a ló hátára. – Annyira azért nem vagyok öreg! – felelte Mayne. – Harmincnégy éves vagy. Évek óta dorombolsz körbe-körbe a városban. Komolyan fenyeget a veszély, hogy nevetség tárgyává válsz. Mayne megszokott, gúnyos arckifejezését most valódi harag váltotta fel. – Csak óvatosan. Téged pedig az a veszély fenyeget, hogy megsértesz. A nő elővett egy legyezőt, és meglengette az arca előtt. – Pontosan ez a célom. Valaki fel kell, hogy rázzon, Garret. Jelenleg nem él olyan férjes asszony a városban, akivel ne bújtál volna ágyba. Mayne a kandalló felé fordult, és a meggyújtatlan fahasábokat bámulta. Griselda az ajkába harapott, és azon tűnődött, vajon folytassae. Ám ekkor a bátyja kihúzta magát, és felé fordult. – Azt hiszem, fontolóra veszem a házasságot – mondta vontatottan. – Helyes – felelte a nő megkönnyebbülve. – Most azonban még nem. Folyamatban van egy ügyem, aminek szeretnék a végére járni. Griselda jól tudta, mikor nincs értelme tovább feszíteni a húrt, mert a bátyja megmakacsolta magát. – Godwin grófnő? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Pontosan. – Természetesen hallottam a dologról. Azért tartsd rajta a szemed Lord Godwinon. Nem teljesen szelíd. – Egészen civilizáltan viselkedett, amikor ránk talált a zeneszobában – felelte Mayne közömbösen. – A gond csak az, hogy a grófnő eltűnt. Napok óta. nem tud róla senki. – Lehet, hogy miután levágatta a haját, annyira kimerült, hogy visszavonult vidékre – vélekedett Griselda, és elégedetten fogdosta saját szőke hajfürtjeit. Ő maga rettegett a félelemtől, amikor meg kellett igazíttatni a tincseit.

ELOISA JAMES


– A személyzet az állítja, hogy fürdőzni ment. De elutaztam Bathba, és semmi jel nem utal arra, hogy ott járt volna. A vidéki házában sincs. – Te jó ég, ezért a nőért aztán tényleg odavagy! – mondta Griselda, és láthatóan nagyon szórakoztatta a dolog. – Egészen Bathig elutaztál miatta? Nos, én pontosan meg tudom mondani, hol van. A férfi hirtelen felé fordult. – Hol? – Elrejtőzött, amíg a haja ismét meg nem nő. Én magam nem láttam, de azt mondják nagy hatást gyakorolt az emberekre. És tudod, Garret, az ember másnap gyakran megbánja az ilyesmit, így volt ez velem is, amikor azt a kék orchideával díszített, porosz báli ruhát viseltem a királynő esküvőjén. – Mégis hol bujkál? – kérdezte Mayne. – Nem akarom, hogy elrejtőzzön, szerintem elragadó az új frizurája. – Meg fogod találni – felelte Griselda, és a kis tükörben, amit az imént vett elő a retiküljéből, jelentőségteljes pillantást vetett a bátyjára. – Csak arra kérlek, hogy a szezon vége előtt legyél túl a dolgon, rendben? Szeretném, ha még idén nyáron megkötnéd azt a köteléket, és legalább két hétre lesz szükséged, hogy kiválaszd a menyasszonyt, és megkérd a kezét. Mayne szinte megborzongott a gondolattól, de uralkodott magán. – Nem tudom elképzelni, hogy találjak egy nőt, akit mindennap szívesen látnék a reggelinél. Griselda egy apró ecsettel festegette a száját. – Ne is törődj vele! – tanácsolta a bátyjának. – Miután megtudtam, hogy Willoughby borjúfejjel töltött pitét szeret reggelizni, többé nem étkeztünk együtt. És biztosíthatlak róla, ettől még tökéletesen szeretetteljes légkör jellemezte a házasságunkat. – Most megyek – mondta Mayne, lehajolt, és egy csókot nyomott a húga arcára. – Bamber, alias Edmund Spenser miatt csinosítod ki magad, igaz? – Természetesen – felelte a nő, és egy zsebkendővel finoman megtapogatta cseresznyevörös ajkát. – Alig várom, hogy leleplezzem a kis költeményét. Annyira hasznos báty vagy! És igazán különleges

ELOISA JAMES


tehetség. Állítom, nincs még egy férfi Londonban, aki felismerte volna ezt a Spenser-verset. Mayne grófja azonban nem tulajdonított a bóknak nagy jelentőséget. Nem igazán érdekelte, hogy verseket tud memorizálni (ő maga mindig talált néhány szerelmes verset, amellyel sikerült elnyernie egy-egy vonakodó asszonyság tetszését, ám arra mindig odafigyelt, hogy lelkiismeretesen megjelölje a valódi szerzőt). Annál inkább szeretett volna sikeres lenni az elkóborolt grófnők felkutatásában. Rendkívül bosszantotta a dolog. Képtelen volt kiverni a fejéből ezt az asszonyt: karcsú teste olyan elegáns volt, akár egy gazelláé, a válla finom vonalai, a hatalmas szeme, a szemöldöke, amely a szeme sarkánál magasan ívelt felfelé, és az, ahogy a haja… A fenébe is, a gróf remélte, hogy Helene nem növeszti meg újra a haját. Egy ilyen gyönyörű nőnek nincs szüksége arra, hogy Mayne húgához hasonlóan, hajas baba módjára apró tincsekbe rendezze a haját. Amikor az ujjaival beletúrt, Helene hajának érintése sima és selymes volt. A gróf ennél azonban többre vágyott. A húga háza előtt megigazította nagykabátja gallérját, mielőtt felült magas üléses hintójára. Ha Helene valóban rejtőzködik, amíg a haja vissza nem nő, akkor közben akár el is szórakoztathatná őt. A gondolat mosolyt csalt a gróf arcára. Egy percre sem hitte el a fürdős történetet, hiába állította ezt a teljes személyzet és az asszony barátai is. Helene nem az a fajta nő, aki nyugodtan ücsörög valahol, és valami záptojásszagú folyadékot szürcsölget. Nem, a gróf húgának valószínűleg igaza van. A grófnő megbánta, hogy levágatta a haját, és most elrejtőzött, akár a fogolymadár vadászat idején. A férfi egy elegáns ostorcsattintással, határozottan útnak indult a Chandois Streeten. Sejtette, kitől szerezhetne információt Helene hollétéről. Mayne grófja mesteri vadász volt.

Huszonnegyedik fejezet Jöjj, jöjj, jöjj velem a bálba! ELOISA JAMES


Rees és Helene addig dolgoztak a partitúrán, amíg a reggel első napsugarai a zeneszobába nem szűrődtek. A grófnő fejfájása addigra a tetőfokára hágott. Saunders valamikor a délelőtt folyamán besurrant a hálószobájába, hogy megtudakolja, szeretne-e felkelni, de ő nyöszörögve elküldte. – Estig ágyban maradok – felelte, és azon tűnődött, vajon fel tud-e kelni valaha is anélkül, hogy a padló hullámzana a lába alatt. Amikor délután kettőkor kinyílt a szobája ajtaja, és valaki gyors léptekkel közelített az ágya felé, fáradtan kinyitotta a szemét. Ám ezúttal nem Saunders, hanem Rees volt az, és felháborítóan egészségesnek tűnt. – Menj innen! – nyögte Helene, és a homlokára tette a kezét, mint egy melodráma önérzetes hősnője. – Itt az idő, hogy felkelj – felelte Rees vidáman. – Leke-től tudom, hogy nem csattansz ki az egészségtől, ezért hoztam neked a szakács fejfájásra készített gyógyszeréből. Helene gyanakodva bámulta a poharat, amit a férje épp elé tartott. – Köszönöm, de nem kérek. Nem iszom habos dolgokat – felelte megborzongva. – De ma igen – közölte a gróf határozottan, és se szó, se beszéd megragadta a felesége vállát, felültette, és az szájához emelte a poharat. – Hogy merészeled? – tiltakozott Helene kissé erőtlenül, mivel a hirtelen mozdulattól úgy érezte, forog vele a világ. Belekóstolt az italba, ami éppolyan vacak volt, amilyennek látszott. – Idd meg az utolsó cseppig – utasította Rees. – Miért gyötörsz engem? – nyöszörgött Helene. – Új ötletem van a második felvonásra – felelte a férfi. Egyes nők elragadónak találták volna ezt az izgatottságot és Rees boldogságtól ragyogó szemét. – Arról jutott eszembe, amit tegnap este mondtál a tenoráriáról A fehér elefántban.

ELOISA JAMES


Helene feladta a küzdelmet, és igyekezett kiüríteni a poharat. Végül ellökte magától a férfit, és visszazuhant az ágyba. Ha lehet, most még rosszabbul érezte magát, mint korábban. – Menj el! – mondta. – Kérlek! Ekkor egy inas jelent meg forró vizes vödrökkel, nyomában egy másik, aki bádogból készült ülőkádat hozott. – Kár, hogy idáig fel kellett cipelni – jegyezte meg Rees. – Bevezettettem a vizet a hálószobám melletti mellékhelyiségbe, Helene. Azt látnod kell! Helene eltakarta a szemét, és azon gondolkodott, hogy egy szörnyű, hosszú rémálomba zuhant-e vissza anélkül, hogy észrevette volna. Mégis hogy képzeli a férje, hogy csak azért, hogy szemügyre vegye a vízcsövek új elrendezését, szemet hunyhat a tény felett, hogy szeretője az ő hálószobájában lakik? Lehet, hogy ezt az egészet csak álmodja, és hamarosan az ágyában ébred. De ha valóban csak álomról van szó, akkor miért fáj annyira a feje? Ugyanakkor… azt azért el kellett ismerje…, hogy a fájdalom mintha kezdett volna alábbhagyni. – Szükséged van segítségre ahhoz, hogy a kádba ülj? – kérdezte Rees, és láthatóan készen állt rá, hogy kirángassa feleségét a takarók közül, és a gőzölgő kádfürdőbe dobja. – Nincs – felelte Helene ernyedten, miközben sikerült kilépnie a földre. – Rees, hagyj magamra! – Lent várlak – közölte a gróf. – Nem vagyok hajlandó a partitúrádon dolgozni. Friss levegőre van szükségem. – Mégis hol akarsz friss levegőt szívni? Gondolom, még emlékszel, hogy ennek a háznak nincs kertje. – A Hyde Parkba megyek zárt hintón – felelte Helene, miután hirtelen eszébe jutott, hogy egész London azt hiszi, hogy Bathba utazott fürdőzni. – De az biztos, hogy nem ülök le a zongorához, Rees, szóval ezt verd ki a fejedből. – Rendben, a séta jó ötlet – felelte a gróf változatlan derűvel. – Kiváló gondolat! Eléneklem neked az áriát, miközben kikocsikázunk. Helene a kezébe hajtotta a fejét. ELOISA JAMES


– Kifelé – mondta keserűen. – Kifelé, kifelé, kifelé! – Tetszik a hajad ma reggel – jegyezte meg Rees, és gúnyosan mosolygott a feleségére. – Különösen a fejed tetején. Jól áll neked a kakastaréj. – Kifelé – ismételte Helene, miközben kissé támolyogva sikerült felállnia, és szúrós tekintettel nézett a grófra. Egy órával később bizonytalanul indult el lefelé a lépcsőn, és még mindig úgy érezte magát, mint Rees egyik operájának reménytelen hősnője, aki azonban olyan remekbe szabott nappali kosztümöt viselt, ami valószínűleg többe került, mint egy teljes kórus kvékerjelmeze. Rees a csembalónál ült. Amikor Helene a szobába lépett, felpattant a székéből. – A hintó készen áll, és megkértem a szakácsot, készítsen össze neked egy kis elemózsiát, mivel ma még nem ettél. – Nem is tudnék – felelte Helene halkan. – Akkor majd én megeszem – közölte Rees egy vállrándítással. – Fogalmam sem volt arról, hogy a Hyde Parknak efféle része is van – szólalt meg a grófnő egy kis idő elteltével. A fű olyan magasra nőtt a kanyargós út két oldalán, hogy az öreg tölgyfák súlyos alsó ágait súrolta. A százszorszépek büszke katonákként magasodtak ki a fűből, átverekedve magukat a mellig érő csalánon és bogáncson. – Itt még soha nem találkoztam egyetlen lélekkel sem – mondta Rees. – Az előkelő urak és hölgyek a szépen rendben tartott, kavicsos utakat kedvelik. A tölgyfák néha úgy hajlongtak előttük, mintha üdvözölni akarnák őket, ágaik a földet súrolták, majd hirtelen ismét felágaskodtak, és megnyitották az utat a smaragdzöld fűvel és százszorszépekkel borított tisztások előtt. Húsz perccel később Helene már semmit nem hallott a város zajából, se hintókat, se harangzúgást, se kiáltozást. – Mintha vidéken lennénk – mondta szinte áhítatosan. Egy kanyar után ritkultak a fák, és egy újabb tisztáshoz érkeztek. – Ez csodálatos – szólt Helene, és a fehér, csillag formájú virágok tengerébe sétált, majd lehajolt, és letépett belőlük magának néhányat.

ELOISA JAMES


Amikor visszanézett, Rees még mindig az úton állt, kiismerhetetlen arckifejezéssel. A nap egyenesen az arcába sütött, megvilágítva kemény arcvonásait, a ráncokat a szeme körül, összevont szemöldökét, telt ajkát és azt a két kis gödröt… Helene szíve hatalmasat dobbant, és rájött, hogy az érzés, ami annak idején hatalmába kerítette, amikor belebolondult Reesbe, igazán soha nem múlt el… Az a mindent elvakító szenvedély, amely arra késztette, hogy kimásszon a hálószobája ablakán, Rees hintójába szálljon, és megszökjön vele Gretna Greenbe, még ma is él. Ez a felismerés annyira megdöbbentette, hogy csaknem kiejtette a kezéből a virágokat. Amikor Rees kezében az uzsonnás kosárral mellé lépett, és levetette magát a földre, agyonlapítva ezzel több száz virágot, Helene képtelen volt megszólalni. Az elmúlt kilenc évben arról igyekezett meggyőzni magát, hogy az a hirtelen tűz, ami a szökéshez vezetett, álom volt csupán, pillanatnyi fellángolás. Mégsem az volt. Ó, egyáltalán nem. Némán segített Reesnek szétnyitni a terítőt, és kipakolni a csirkét, a pitét, a gyümölcsöt és egy üveg bort. Amikor a férfi megkínálta egy pohárral, a grófnő visszautasította. – Kutyaharapást szőrivel, és nagyon jó fajtából való – mondta Rees vigyorogva. Felkapott egy csirkecombot, és úgy fogott hozzá, akár egy vadember. Megint azzal a huncut tekintettel nézett Helene-re, amitől az asszony képtelen volt másra gondolni, mint a fehér ing alatt feszülő, izmos mellkasára. A grófnő meglepődve tapasztalta, hogy megéhezett. Az ölébe vett egy csirkés tányért, és próbálta illendően, késsel-villával elfogyasztani. – Ne csinálj belőle problémát – mondta Rees flegmán. Az oldalán feküdt, és szemmel láthatólag sokkal kényelmesebben érezte itt magát, mint a szalonban. – Fogd meg, és egyél, Helene! A nő megvetőn nézett rá. – Nem eszem kézzel. Gyerekkoromban leszoktam róla. – Ki látja meg? Csak mi vagyunk itt. Egy öreg házaspár. Az öreg házaspárokra azonban általában az jellemző, hogy fesztelenek és nyugodtak egymás társaságában, ám Helene egyáltalán ELOISA JAMES


nem ezt érezte Rees jelenlétében, különösen most, hogy azt a titokzatos bizsergést érzékelte a testében. A férfi levette a kabátját, és feltűrte az ingujját. Bronzszínű kezét Helene-hez egészen közel pihentette a földön. – Nekem úgy tűnik, hogy szeretsz levetkőzni – jegyezte meg a grófnő, és jelentőségteljes, rideg pillantást vetett a férjére. Hogy merészel Rees ilyen elengedetten viselkedni, miközben ő maga éhes és túlfűtött? Helene csodálatos kék kabátja túlságosan melegnek tűnt, ahogy a nap egyenesen a hátát sütötte. A férfi válaszul felült. Helene hátrált. Rees ilyen közelségből szinte ellenállhatatlan volt. – Tessék – mondta könnyedén, és a felesége szájához emelt egy csirkecombot. – Képtelen vagyok rá! Ám mivel egész nap egy falatot sem evett, a gyomra megkordult. Rees felnevetett. – Gyerünk! Senki nem látja meg. – Csak te – felelte Helene csökönyösen. – Én nem számítok – mondta a férfi átható tekintettel. – Mindig azt gondoltam, hogy ez az egyik legszebb dolog a házasságban. Helene a csirkébe harapott. Az enyhén citromos ízesítésű hús mennyei volt. – Ez remek! – ismerte el, és még egyet harapott. – Rendkívül jól fizetem a szakácsot – mondta Rees, miközben letépett egy falat húst, és Helene szájához emelte. Volt valami sötét, bársonyos szín a férfi hangjában, amitől a felesége gyomrában egyre fokozódott az a furcsa, szorító érzés. Rees azonban más irányba terelte a beszélgetést. – Az az ötletem támadt, hogy a második felvonás nem a puritán faluban fog játszódni, hanem az udvarban – közölte. – Tudod, a hercegnő otthagyta a szerelmét, Charteris kapitányt. Arra gondoltam, hogy kiegészítem a történetet egy mellékszállal, amelyben a kapitánynak új udvarlója akad egy másik hölgy személyében. – Szóval a jelenet fókuszpontja a kapitány lenne? Rees bólintott. ELOISA JAMES


– Van egy ötletem a tenorszólóra. A szöveget Fentől vettem, a kis kvékerlány szólójából, aki szerelmes a hercegbe. – Nem értem, hogy vagy képes ezeket a szerelmespárokat így elszakítani egymástól – mondta Helene viccelődve. – Lássuk, hogy tetszik – szólt Rees hirtelen, és énekelni kezdett. – Szerelmem, te vagy a legragyogóbb buborék az aranyló borban. Szerelmem, fénysugár vagy egy édesen bolond, égi álomban! A gróf tiszta bariton hangja éppolyan erővel hatott Helene-re, mint az előző esti brandy. A dal pedig csodálatos volt: könnyed, bolondos és elmondhatatlanul szívmelengető. Helene félretette a tányért, és a kezére támaszkodva hátradőlt. Rees éneklés közben egyenesen a szemébe nézett, ami egy kissé feszélyezte, ezért behunyta a szemét, hogy a zenére koncentrálhasson. Túl sok volt a szövegben a hajlítás, ami egy tenor esetében meglehetősen émelyítő hatást keltett volna, de a gróf meleg bariton hangján lenyűgözően hangzott. Valahogy most, hogy az elmúlt kilenc év azon törekvését, hogy folyton bizonygassa intelligenciáját, feledni tudta, nem jutott eszébe semmi kritika. – Jöjj, jöjj, jöjj velem a bálba! – énekelte Rees. Helene érezte, ahogy a nap kellemesen melengeti a szemhéját. – A virágok és a szerelmek nappal elhervadnak. Légy gyönyörű, szép, mint a rózsa… A bálban! A bálban! Volt valami finom sürgetés, valami csábító invitálás a hangjában és a dallamban, mintha a bál elmulasztása egyet jelentene az élet, a szerelem és minden szépség elvesztésével. Helene nagyot nyelt. Rees a befejező részhez érkezett: a hangja elmélyült, lelassult, valamivel álmatagabb lett, de azért továbbra is érezhető volt benne a sürgetés. – Jöjj, jöjj, jöjj a bálba… A románc virradatkor elhervad… Jöjj, jöjj, jöjj a bálba! Helene nem nyitotta ki a szemét, hagyta, hogy átjárják az érzelmek. Évek óta először élvezte igazán Rees alkotását. Azután a szemhéján átszűrődő aranyló napfény elsötétült, ahogy a gróf teste árnyékot vetett rá. – Elaludtál? ELOISA JAMES


A grófnő felpillantott, és bár tisztában volt vele, hogy könnyezik, nem törődött vele. – Csodálatos volt! A férfi megérintette az arcát. – Könnyek? Helene tétován mosolygott. – Annyira csodálatos volt. Én… hiányzott a hangod – mondta, majd Rees pillantását látva ösztönösen lehunyta a szemét, és érezte, ahogyan a férfi szája finoman az övéhez simul. Hogy is feledhette el, mennyire imádta Rees csókjait, mielőtt összeházasodtak? Elsőbálozó korában minden adódó pillanatot kihasználtak, hogy visszavonuljanak a bálterem egy félreeső sarkába, és a zenéről beszélgessenek. Azután kerestek egy zongorát, átfutották Rees egyik darabját, és végül, amikor már jól ismerték egymást, az ő egyik szerzeményét is. És eközben időről időre, titokban, az ajtó mögé rejtőzve izgató csókolózásba kezdtek. Hogy miért titkolóztak annyira, ki tudja? Helene apja magánkívül volt örömében, hogy egy grófság várományosa szemet vetett az ő egyszerű, esetlen lányára. – Miért szöktünk meg? – kérdezte Helene, miközben a férje hajába túrt. – Akartalak – felelte Rees, és finoman összeérintette az ajkukat. A grófnő remélte, hogy a férjének ezúttal nem jut eszébe, milyen hevesen állította a szeretkezés megalázó és fájdalmas tapasztalata után, hogy a csókolózás gusztustalan, visszataszító dolog. A csúfos időket megelőzően Rees ajkának puszta látványától is hevesebben kezdett verni a szíve, és szüntelen azokról a pillanatokról álmodozott, amikor egy-egy ajtó mögé rejtőzve a férfi forrón megcsókolta. Egy fiatal, ártatlan és tapasztalatlan fiú csókjai voltak azok… Akkoriban Helene úgy hitte, ő a világ legszenvedélyesebb és legkifinomultabb szeretője. – Csókolj meg igazán, Rees – mondta az asszony. A gróf a nyakát simogatta, ám a keze most hirtelen megdermedt. – Emlékszel még, hogyan csókoltál, mielőtt összeházasodtunk? – kérdezte Helene.

ELOISA JAMES


– Egy szörnyeteg lehettem, állandóan magammal vonszoltalak valami sarokba. – Én imádtam. – De soha nem… – A hölgyek nem tesznek ilyet. Ám Rees emlékezetében még tisztán élt, hogyan utasította vissza a felesége, amikor nyitott szájjal akarta megcsókolni, sőt egyenesen gusztustalannak nevezte, amiért ilyesmire vágyik. A férfi tétovázott. Új keletű barátságuk még túl törékeny volt, és (bár próbált nem gondolni effélére) túl fontos a számára. Volt valami a feleségében, amitől, nos, teljesnek érezte magát. Nem akarta őt elijeszteni. Vagy utálatot ébreszteni benne. Így hát végül Helene hajolt közel hozzá. A felesége, aki annak idején gyűlölte a csókolózást, félénken és édesen kinyitotta a száját, bebocsátásért esedezve. Rees világéletében tisztában volt vele, hogy nem úriember. Azt is tudta évek óta, hogy a felesége jelenlétében képtelen uralkodni magán. Úgy tűnik, mindez mit sem változott. Olyan szenvedéllyel ugrott Helene szájának, hogy az asszony a virágok közé zuhant. A férfi követte, és szinte felfalta ajkait, miközben végtagjaik egymásba gabalyodtak. Rees mindvégig tartott tőle, hogy Helene elhúzódik, ellöki magától, és azt kiabálja, hogy mennyire züllött és visszataszító… Ám mindössze annyi történt, hogy kecses karok fonódtak a nyaka köré, és ez a karcsú test olyan puhán és finoman simult az ő kemény, izmos testéhez, hogy alig tudta megállni, hogy ne nyögjön fel a gyönyörűségtől. Végül Rees kiszabadította a száját a csókból. – Helene – szólalt meg az élvezettől rekedtes hangon. – Ugye azt mondtad, mindennap? A grófnő kábultan felpillantott. – Igen – suttogta alig hallhatóan. Lehet, hogy az utolsó leheletet is kiszorította felesége tüdejéből?

ELOISA JAMES


Rees persze nem mozdult. Teste minden porcikája észlelte, ahogy Helene combjai közé préselődött, és ahogy keménysége Helene lágyságának feszült. – Túl nehéz vagyok? A grófnő arca rózsaszín volt, de a szeméből az az őszinte tekintet áradt, amit Rees annyira szeretett. – Régen gyűlöltem, amikor rám feküdtél – mondta Helene, majd elhallgatott. Rees a könyökére támaszkodott, és csókolgatni kezdte az asszony magasra ívelő szemöldökét, a szeme sarkait és finom vonalú arccsontját. – Most is ellenedre van? – kérdezte, miközben igyekezett kordában tartani a hangját. – Nem – suttogta Helene a férfi fülébe. Ez a halk hang azonban Rees számára olyan erővel visszhangzott körben a tisztáson, akár egy kiáltás. Helene combjainak lágy ölelésében egy határozott mozdulattal előrelendült, miközben a testében olyan vadul kezdett áramlani a vér, hogy csaknem hangosan felnyögött, de visszafogta magát. Nem akarta egy élvezkedő vadállat benyomását kelteni. – És ez milyen, Helene? – suttogta, miközben ajkát finoman végighúzta a grófnő sudár nyakán. – Ez tetszett? Helene szenvedélyesen túrt a férje hajába, majd a kezét a vállára csúsztatta. Egy pillanat csend következett. Rees madárcsicsergést hallott a távolból. A grófnő nem tiltakozott. A férfi óvatosan megérintette a mellét. Azelőtt Helene azt is utálta, ha a férje csak rápillantott e testrészére. Előző este azonban már a simogatása ellen sem tiltakozott. Az asszony melle olyan finoman olvadt a kezébe, hogy a férfi azt érezte, egyszeriben egész teste fellángol. Helene nem viselt fűzőt. Valószínűleg midert sem. Rees keze remegni kezdett. – Rees – szólalt meg Helene olyan, szinte fájdalmas hangon, amely mindkettejüket meglepte. – Biztos vagy benne, hogy senki nem jár itt az erdőben?

ELOISA JAMES


– Öt éve sosem láttam errefelé senkit – felelte a férfi, és a feleségére nézett. Helene elpirult, és a szeme elevenen ragyogott. – Csak nem azt akarod mondani? Az asszony mosolyogva nézett vissza rá. Esme rengeteg tanáccsal látta el, hogyan kell finoman lihegve nyögdécselni, vagy azt kiáltozni, hogy „Igen! Igen!”. Ám semmit nem említett sem mosolygásról, sem nevetésről, amely úgy tűnt, mintha a gyomra mélyéről törne fel hirtelen. – Úgy érzem, mintha nem lennék önmagam – ismerte el. – Olyan… romlottnak érzem magam. – Rees sötét szeme úgy ragyogott, akár a szén. – Tetszik, amit csinálsz – folytatta Helene, és közben egyik ujjával a férje szemöldökét simogatta. – Ez a… – Döfködés? – kérdezte Rees. Helene arca még vörösebb lett. – Micsoda szó! – Mmmm – Rees elkezdte kigombolni a kis porcelángombokat a grófnő kosztümkabátján. Kiegyenesedett, és a testsúlyát a térdére helyezte. A grófnő úgy feküdt alatta, mint egy karcsú nimfa, a kis göndör hajfonat félrecsúszott homlokáról. – Tetszik a hajad – mondta a férfi, hogy elterelje a figyelmét a gombokról. – Azt hittem, utálni fogod – felelte Helene, és volt valami bizonytalanság a hangjában, ami arra késztette Reest, hogy lehajoljon hozzá, és egy határozott csókot nyomjon a szájára. – Gyönyörű vagy – mondta, és tiszteletteljesen nyitotta szét felesége kabátját. Helene egy akkortájt rendkívül népszerű, muszlinból készült blúzt viselt. Égkék anyaga olyan vékony volt, hogy láthatóvá tette melle finom vonalait. A grófnő figyelte, ahogy Rees egy pillanatra lehunyja a szemét, majd megérinti a mellét. – Elfogadhatóan festek? – kérdezte suttogva, mozdulatlanul fekve. – Elfogadhatóan? – felelte a férfi, és a szó úgy tört elő a torkából, mintha a teste mélyéről szakadt volna fel. – Te jó ég, Helene, én amikor… Mivel a mondatot nem tudta befejezni, Helene megengedte, hogy kiszabadítsa a karját a kabátból. Ezúttal nem tűnt úgy, hogy a grófnak ELOISA JAMES


nevetni volna kedve. Úgy hajolt fölé, mintha… mintha… A szájába vette Helene muszlinnal fedett mellbimbóját. Az asszony egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Rees a mellbimbóját a nyelvével izgatta… így, a blúzzal együtt. A döbbenet villámcsapásként hatolt a testébe. – Rees! – kiáltotta, és hangja messzire szállt, majd eggyé vált a madarak énekével. A férfi olyan szenvedéllyel tépte fel a blúzát, hogy Helene kénytelen volt visszafojtani egy újabb sikolyt. Behunyta a szemét, a nap sugarai folyadékként áradtak szét az ereiben, és Rees szájának érintésétől a szíve mintha mennydörögni kezdett volna. Megragadta a férfi vállát, olyan erősen, ahogyan csak tudta, hogy mozdulni se tudjon, hogy ne tudjon eltávolodni tőle, hogy nehogy abbahagyja… A gróf épp csak egy apró mozdulatot tett, ahogy a fejét Helene bal melléhez emelte, majd vadul dörzsölni kezdte a mellbimbóját, egyre erősebben és erősebben, amíg a grófnő meg nem szorította férje karját, és a körmeit a vállába nem mélyesztette. Úgy tűnt, a gróf bármely hangszeren el tudna játszani egy csábítóan részegítő melódiát, és a grófnő sem volt különb. Helene tehát nem tiltakozott, a legkevésbé sem, még akkor sem, amikor Rees kigombolta a szoknyáját, és végül ott feküdt anyaszült meztelenül az erdei tisztáson. Nem tiltakozott, amikor Rees perzselő érintése végigsimította a hasát, majd továbbhaladt lefelé a lábán. Helene féktelen izgalmában hagyta, hogy Rees becsúsztassa ujjait a lába közé. Az érintéstől megborzongott. – Helene – szólt a férfi, majd visszahúzta a kezét, amelynek hiánya szinte fájdalmas volt az asszony számára. A grófnő a férjére pillantott. – Igen? – kérdezte, majd megköszörülte a torkát. – Igen? – Szeretkezni akarok veled. Ha nem bánod. – Hát persze hogy nem bánom – suttogta Helene sürgetőn, és azt kívánta, bár ne kérdezte volna meg. – Beszéltél Darbyval? A férfi tekintete furcsán zavartnak tűnt. – Tessék? Miért beszéltem volna Darbyval?

ELOISA JAMES


Helene úgy érezte, hogy a józanság hullámai fokozatosan lehűtik a testét. – Meg akartad kérdezni tőle, hogy kell a hölgyekkel… Rees tekintete kitisztult. – Nincs rá szükség – mondta, majd megcsókolta a grófnőt. Jólesőn, vágyakozva tétovázott egy kicsit a szája körül, ám a kezével határozottan felesége lábai közé nyúlt. – Látod, Helene? Látod? Ujjai belemerültek Helene meleg, lágy testébe. A grófnő zihálni kezdett. A lábait ösztönösen széjjelebb nyitotta, és Rees mélyebbre hatolt. – Készen állsz – suttogta. – Nincs szükség különleges módszerekre, legyenek bármilyenek is azok. – Ó! – nyögte Helene. És ekkor az ujjai helyébe maga Rees lépett. Helene felpillantott rá. A férfi arca elsötétült a kéjes vágytól, az állkapcsa megfeszült. A grófnő annak ellenére, amit átélt, annak ellenére, hogy remegett a gyönyörtől, megfeszült. Számára kétségbevonhatatlan tény volt, hogy a teste nem alkalmas a szeretkezésre. S bár még be sem hatolt, Rees érezte ezt a merevséget, mintha Helene teste az övé meghosszabbítása lenne. – Minden rendben lesz – mondta, és lehajolt, hogy megcsókolja a feleségét. Ebben azonban már ő sem volt olyan biztos. Lehet, hogy fájdalmas lesz? Az együtt töltött évek utolsó időszakában Rees meg volt győződve róla, hogy van valami Helene testével, ami megakadályozza abban, hogy élvezetes legyen számára az együttlét. Korábban már hallott ilyesmiről. Helene összeszorította a szemhéját. – Eddig csodálatos volt – mondta. – Gyerünk, Rees, folytasd! Élvezd ezt a részt. A férfi nem mozdult. – Gyerünk! – utasította Helene olyan szigorúsággal, ahogy aznap reggel a férfi utasította őt, hogy igya meg a szakács által készített orvosságot. ELOISA JAMES


Így hát megtette: óvatosan, lassan, őrjítően lassú ritmusban. Helene hirtelen felpillantott. – Nem fáj! – mondta örvendezve. – Az jó – felelte Rees összeszorított fogakkal. – Nem bánod, ha… – Ó, persze, folytasd csak – felelte a grófnő olyan kígyómozgás kíséretében, ami szinte kínzó volt a férfi számára. – Egy cseppet sem fáj. Így hát Rees folytatta. Valami azonban hiányzott. Szárnyalt, újra és újra elmerült a lágyan szűk, meleg testben, minden elsötétült előtte, és semmi egyébre nem gondolt, kivéve… Kivéve, hogy szerette volna, ha Helene-nek nagyobb élvezetet tud okozni. A grófnő alatta feküdt, finom mosoly játszott az arcán, és a fák ágai között átszűrődő napfénytől bőre selymesen ragyogott. Reest megőrjítette a látvány. Kezét Helene csípője alá csúsztatta, és megemelte. A grófnő szeme kikerekedett, az ajkai szétnyíltak. A férfi az arcát fürkészte, tudni akarta, vajon örömet okoz-e neki, ám ekkor a saját testében érezte, amint előtör belőle a gyönyör, és tovább hajtja. Tekintete elhomályosult, és az utolsó cseppig mindenét Helene-nek adta egy, a teste mélyéből felszakadó, átható nyögés kíséretében, amely csak úgy visszhangzott az üres erdőben. Két perccel később Rees a hátán feküdt, a virágok között, ziháló tüdeje levegő után kapkodott, és igyekezett megnyugtatni reszkető testét. Helene eközben csirkét evett – puszta kézzel –, és arról csacsogott, hogy: „Nem volt rossz, egyáltalán nem, és ha évekkel ezelőtt is ilyen lett volna…” Rees karjával eltakarta a szemét. Bolond volt, hogy ennél többet remélt, hogy azt érezte, Helene talán valóban akarja őt. Érzelgős idióta volt. Kiadta magából, amit kellett, mindössze ez számított. Nem igaz?

ELOISA JAMES


Huszonötödik fejezet A vadászat folytatódik

Ambrogina Camden, Girton hercegnője háza kertjében ücsörgött, és igyekezett fenségesnek látszani. Ez nem esett különösebben nehezére: Gina méltósága és kecsessége vérbeli hercegnőre vallott. Egyenes háttal ült, fejét elegánsan tartotta, világos vörös, ragyogóan dús haját hátratűzte, ami hangsúlyosabbá tette arca elragadó vonalait. – Meddig tart még? – kérdezte a férfit, aki immár két órája rajzolta feketeszénnel egyik skiccet a másik után. – Ssssss! – felelte a férfi. – Az isten szerelmére, ne mozogj, Gina! A hölgy némán csikorgatta fogait (a hercegnők nem mutatják ki, ha valami bosszantja őket, még szélsőséges helyzetekben sem), majd ismét kihúzta magát. Bárcsak lehozná a dada Maxot a kertbe, a kisfiú biztos azonnal odakúszna a mamájához, akkor felkaphatná, és ezzel véget érne ez az unalmas időtöltés, hogy modellt üljön a saját szobrához. – Csak még egy pillanat – mondta a férfi – ez most elég jól sikerült. Mondhatni, elragadó lett – folytatta elégedetten. – Azt hiszem, elkészültem, drágám. Mit gondolsz? Gina felpattant, megkerülte a férfit, és a rajzra nézett. – Nem! – sikoltotta. – Megígérted, Cam! Megígérted! Girton hercege széles vigyorral nézett a feleségére. – Mi a gond? Nem tetszik a kagyló? – A kagyló? – sikított Gina. – Kit érdekel a kagyló?! Anyaszült meztelen vagyok a rajzon! Próbálta kitépni a rajzlapot a férje kezéből, de ő gyorsabb volt, és elrántotta. – Gyönyörűen fest majd a Girton-ház homlokzati oldalán lévő füves területen – mondta szikrázó szemmel. – A rózsaszín márvány, amely a múlt héten érkezett, tökéletes erre a célra. Szabad kezével szorosan magához szorította a feleségét.

ELOISA JAMES


– Nem engedem – mondta az asszony, és ismét megpróbálta kikapni a papírlapot a herceg kezéből. – Hiába téped szét a vázlatot – közölte a férfi, majd lejjebb eresztette a kezét, két karjával átkarolta és foglyul ejtette Ginát, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. – Ismerem a testedet, Gina… Ha fognék egy marék iszapot a folyóparton, és sötétben formáznám meg a szobrodat, az emberek akkor is elbűvölőnek tartanák. Egyre közelebb hajolt Gina ajkához. – Romlott férfi vagy, ha egyáltalán felmerül benned, hogy aktszobrot készíts a feleségedről. A hercegnek nagyon jó illata volt, Gina pedig nagyon korán kelt aznap reggel, hogy meglátogassa Maxet a gyerekszobában, és különben is a férjének volt a világon a leggyönyörűbb szeme, és a keze… – Meglátnak minket! – ripakodott a férjére. – Vakon is meg tudnám formálni a gömbölyű hátsódat – suttogta férje a nő fülébe szinte megrészegülve. – Menjünk föl! – Nem tehetem – felelte Gina, és rendkívül élvezte a helyzetet. – Max bármelyik pillanatban kijöhet. – Hisz a gyerekszobában van, ahol épp kétszer annyi kétszersültet igyekeznek belé tömni, mint amennyit kíván. Cam a földre dobta az olyannyira sértő rajzot, így keze szabadon barangolhatott. Szájával szenvedélyesen végigsimította felesége arcát… Gina felé fordult, hogy ajkuk összeérjen. – Igen – suttogta az asszony, megadta magát, és szétnyitotta ajkait ennek a vadembernek, akihez egykor feleségül ment. Cam lassan a szájába csúsztatta a nyelvét, és olyan szenvedéllyel csókolta meg a feleségét, hogy teljes odaadással a karjaiba omlott. – Kegyelmes uram – szólalt meg egy modoros hang. Gina igyekezett kiszabadítani az ajkát, de a férje nem engedte, végére járt a csóknak anélkül, hogy tudomást vett volna az egyenruhás komornyikról, aki udvariasan, tisztes távolságban várakozott. – Igen, Towse – felelte végül anélkül, hogy felnézett volna, és ujjával felesége rózsaszínű ajkát simogatta.

ELOISA JAMES


– A kegyelmes asszonynak látogatója érkezett – közölte Towse méltóságteljesen, miközben a tekintetét egy közeli bokorra szegezte. – Mayne grófja az. – Ha Mayne esetleg azt gondolná, te leszel a következő rovátka az ágya fejtámláján, hát jobb lesz, ha kétszer is meggondolja – közölte Cam szelíden, majd a finom modorú hercegből hirtelen izmos vademberré változott, aki több évet töltött Görögországban, és egyáltalán nem tartotta túlságosan elvadultnak a görög férjeket, amikor feleségük védelmezéséről volt szó. – Mayne Helene-nek udvarol – közölte Gina. Cam ezen elgondolkodott egy pillanatra. – Talán nem is jön ez rosszul a grófnőnek – mondta a férfi gonosz mosollyal az arcán. – Mindig is azt gondoltam, hogy Helene egy kissé józanabb annál, mint amit a saját érdekei diktálnának. – Cam! – tiltakozott Gina, és mérgesen nézett a férjére. – Nem engedem, hogy te vagy bárki más sértegesse a barátnőimet. – A komornyikhoz fordult. – Kérem, mondja meg a grófnak, hogy a kertben várom. – Tíz percet adok neked azzal a szoknyapecérrel – mondta a herceg, majd elkapta Gina karcsú derekát, és ismét erős testéhez szorította. – Tíz percet, Gina, utána ezé a szoknyapecéré vagy. Gina már-már tiltakozni akart, ám ekkor rájött, azzal csak magának ártana. Hiába volt Mayne grófja a legcsábítóbb férfi egész Londonban, a hercegnő nem vágyott annyira a csókjára, hogy ezért ellenálljon férje kihívó mosolyának. – Rendben – suttogta. – Tíz perc. Már attól izgalomba jött, ha csak összetalálkozott a tekintetük, és Cam sűrű fekete szempilláival a szemébe nézett. – Ne késlekedj – mondta a férfi, és e sürgető hangvétel nem a hercegi kötelezettségeinek volt betudható. Amikor Mayne meglátta a hercegnőt a kertben, Gina épp a rózsabokrokat nyírta, és látszólag egészen kipirult a kertészkedéstől. – Micsoda öröm önt újra látni! – üdvözölte Gina, és kecsesen kinyújtotta felé a kezét.

ELOISA JAMES


Mayne csodálta az asszonyt: világos vörös haja csaknem ugyanolyan színárnyalatban ragyogott, mint a rózsák, melyeket a kezében lévő kosárban tartott. – Milyen kár, hogy boldog házasságban él – közölte a férfi, majd csókot nyomott Gina tenyerébe. – Remélem, nem bánja, ha azt mondom, örömömre szolgálna, ha ez a körülmény egy nap megváltozna. A hercegnő kuncogott, és ez a vidám, halk hang megbizsergette Mayne ágyékát. Ha találna egy Ginához fogható nőt, a házasélet nem tűnne többé visszataszítónak a számára. – Gondolom, nem azért jött, hogy az ön által boldognak vélt házaséletemről beszélgessünk – mondta az asszony egy olyan mosoly kíséretében, amely többé nem hagyott kétséget afelől, hogy a boldog valóban megfelelő kifejezés. – Igazából abban bíztam, hogy elárulja nekem, hol találom bájos barátnőjét, Helene-t. – Talán ön és Helene ilyen bizalmas kapcsolatban állnak egymással? – kérdezte kíváncsian a hercegnő. – Volt olyan kedves, és engedélyt adott rá, hogy a keresztnevén szólítsam. A hercegnő természetesen tudta, milyen történetet kell előadnia. – Helene úgy döntött, hogy elutazik fürdőkúrát venni – felelte jámboran. – Rendkívül kimerítette a szezon. Attól tartok, senkinek sem adhatom meg a címét. – Hm – felelte Mayne. – Az ember azt hinné, a grófnő kerüli a kellemetlen szagú gyógyvizeket. És amikor a legutóbb láttam… nagyon is egészséges, pirospozsgás volt az arca. – Igen, nos – mondta Gina, tudva, hogy már legalább nyolc perc eltelt, amióta férje felment az emeletre –, sajnos nem adhatom meg a címét, hiszen ezzel eljátszanám a bizalmát. A gróf nagyot sóhajtott, és elővett egy levelet a mellényzsebéből. – Ha úgy alakul, lenne olyan kedves, hogy eljuttatja ezt hozzá? – kérdezte. Gina megajándékozta a férfit lenyűgöző mosolyával, majd sietve elindult a ház felé. ELOISA JAMES


– Azonnal elküldetem egy inassal – felelte az asszony, és magával vonszolta a grófot a kijárat felé. Két perccel később, egy meglehetősen gyors búcsúzkodást követően Mayne kint találta magát a ház előtt. Kisétált a járdára, és az órája láncát nézegette, amíg a Girton-ház komornyikja be nem csukta mögötte az ajtót. A ház és az utca kihalt volt, mindkettő álmosan pihent a hirtelen érkezett hőség miatt. Kizárólag a szolgálók bejáratánál volt némi mozgás. Mayne figyelte, ahogy a zöldséges egy csomag zöldséget kézbesít. Odaszólt az inasának, aki a hintója mellett várakozott. – Várakozzunk itt egy-két percet, Bantam. Ha a gróf nem tévedett a hercegnő jellemét illetően, a hölgy azonnal a dolog végére akar járni. És valóban. Egy elegáns, Girton-egyenruhába öltözött inas jelent meg az oldalsó ajtónál. Mayne mosolygott. Az inas átnyújtott egy levelet a lovásznak. Mayne ismét mosolygott. A lovász felpattant egy higgadt, öreg lóra, és határozott tempóban ügetett végig az utcán anélkül, hogy észrevette volna, hogy a távolban egy rangjelzéssel ellátott hintó követi. Mayne mindvégig mosolyogva ült a kocsiján. Csak akkor komorodott el, amikor rájött, pontosan hova kézbesítik a levelét. Mégis mi a fenét keres Helene Godwin a Godwin-rezidencián? Miért lakik a férjénél, akivel – hogy finoman fogalmazzunk – már régen elhidegültek egymástól?

Huszonhatodik fejezet Drága leány

Helene

gyomra furcsán émelygett, amikor vacsora előtt a könyvtárszobába sétált, és meglátta Linát, aki Rees mellett ült a kanapén. Nyilván azért sokkolta ennyire a látvány, mivel korábban ELOISA JAMES


újraélte ifjúkori érzelmeit, azokat az időket, amikor annyira belehabarodott a férjébe. Egyel több ok hát, hogy elfelejtse, valaha is ilyen érzéseket táplált a gróf iránt. Mindössze egy órával azután, hogy visszatértek a piknikről, Helene ráeszmélt, hogy a férje hálószobája melletti szobában egy gyönyörű fiatal nő lakik. – Pezsgőt, hölgyem? – kérdezte Leke, és mélyen meghajolt. Helene egy biccentéssel tudatta, hogy inni kíván. – Holnap este el akarok menni a Vauxhallba – jelentette be olyan harsány, érdes hangon, hogy a poharak csaknem megrepedtek tőle. – Az az egyetlen hely, ahol nem kell attól tartanom, hogy felismernek, és egyszerűen képtelen vagyok éjjel-nappal ebben a házban tartózkodni. Lina ijedten pillantott fel rá, és Helene mély megelégedésére azonnal el is húzódott Rees mellől. Szomorú dolog, ha az ember a férje szeretőjének jó modora miatt kell, hogy hálás legyen. – Nincs rá időm – morogta Rees. – Hát szakíts rá! – felelte Helene keményen. Rees felnézett a kottáiból. – Mégis mit akarsz, hogy egyszerűen csak hagyjam félbe a második felvonást, amikor Charteris kapitány rátalál a hercegnőre a kvékerfaluban? Fen mindössze annyit írt ide, hogy „zeneszám”. – Feltételezem, valamiféle táncos részre gondol – felelte a grófnő, miközben a pezsgőjét kortyolgatta. Az ital olyan ínycsiklandozóan hűvös és jeges volt, hogy majdnem tüsszögnie kellett tőle. – Írhatnék egy polonézt – dörmögte Rees az orra alatt. – Én keringőt javasolnék – felelte Helene. Közelebb lépett volna, hogy a kottákba nézzen, de esze ágában sem volt megközelíteni a kanapét, még akkor sem, ha Miss McKenna most már tisztes távolságban ült a férjétől. – Keringőt? Soha nem írtam még keringőt. Te nem azon dolgoztál tavaly nyáron? Ez igazán különös volt Reesben. Minden futólag elejtett szóra emlékezett, ha az zenével volt kapcsolatos, ám a grófnő születésnapjáról már házasságuk első évében is megfeledkezett. – De igen – felelte Helene, és felhörpintette a pezsgőjét. ELOISA JAMES


– Mit gondolsz, hogy tetszene a közönségnek? – kérdezte a férfi a homlokát ráncolva. – Rendkívül prűd társaság jár a Királyi Színházba. – Mióta érdekel téged, hogy sokkolod-e a közönséget? – tudakolta a grófnő. Rees öccse ekkor magával vitte Linát, hogy a szoba távolabb eső ablakaiból gyönyörködjenek a kilátásban. Ez igazán diplomatikus gesztus volt a részéről. – Tudod, hogy meglehetősen konvencionális vagyok. Mármint ami a zenét illeti – felelte Rees félszeg mosollyal. Helene szíve kihagyott egy pillanatra, majd újra egyenletesen vert. – Eljátszanád nekem a keringődet? – Hiszen itt nincs is zongora – jegyezte meg a grófnő. Mi lesz, ha Reesnek nem tetszik a zenéje? A gróf felállt. – A zeneszobába megyünk. Tom és Lina táncolhatnak nekünk. Tom! – szólt oda az öccsének. – Te tudsz keringőzni, igaz? A lelkész feléjük fordult. – Nem, fogalmam sincs a keringőről. Azt hiszem, ha a gyülekezetem tagjai meglátnák a lelkészüket, amint a táncparketten futkározik, szívrohamot kapnának. – Az apám időről időre felkérte az anyámat táncolni – felelte Lina kuncogva. – Természetesen nem keringőzni! – Túl gyors az egy papnak, nem igaz? – tette hozzá Rees némi elégtétellel a hangjában. – Nem is értem, miért nem írtam soha keringőt. Gyerünk, Helene! Lina, te tanítsd meg az öcsémnek a lépéseket. Nagyon egyszerű, Tom, a szenteskedő gyülekezetedből pedig nincs itt senki, hogy becsméreljen. Egy perccel később a társalgóba léptek. Helene finoman megérintette Rees karját. – Nem feledkeztél meg valamiről? – kérdezte, és a padló felé biccentett. Rees megtorpant, és úgy nézte a földön heverő papírlapok tengerét, mintha most látná először. – Azt nem lehet…

ELOISA JAMES


Helene felvett egy papírlapot. Mindössze három szó volt ráfirkálva: az éj tovalibben. Átadta Reesnek, majd felvett egy másikat. Ezen három sor egymásba kapcsolódó arpeggio, hárfaszerű zenei ékesítés volt látható. – Sajnos a papírokon nem tudunk táncolni – jegyezte meg Tom megkönnyebbülve. – Nem biztonságos. Miss McKenna még a végén megcsúszna és elesne rajtuk. Lina hirtelen Reesre támadt. – Minek őrzöd ezt a sok szemetet? – kérdezte. – Valóban azt gondolod, hogy itt hever valahol a földön egy értékes zenemű? A gróf rezzenéstelen arccal nézett rá. Helene mégis némi bizonytalanságot vélt felfedezni a tekintetében, és magában elátkozta Linát. Rees már így is elég rossz véleménnyel van a saját zenéjéről, hogy merészeli Lina tovább rontani a helyzetet? – Még az is lehet, hogy valami csodálatos bújik meg itt – vágta rá gyorsan a grófnő. – Ez a részlet például lélegzetelállító, és igazán friss! Elénekelte a dallamot, amit az imént talált a földön, és még megtoldotta néhány moll triolával a nyomaték kedvéért. Rees azonban kikapta a kezéből, és rosszallóan nézett rá. – Lélegzetelállító, mi? Főleg miután a te kezeid közé került – mondta, de nem tűnt igazán elkeseredettnek. – A vacsora tálalva, uram – jelentette be Leke, aki egyszer csak megjelent a hátuk mögött. Rees mindkét lapot visszadobta a földre. – Helyes – mondta élénken, majd hátrébb lépett, hogy maga elé engedje Helene-t, Linát és Tomot. – Egyelőre megmenekültél a keringőzéssel járó megaláztatástól, Tom. – Kérem, szóljon az inasnak, hogy takarítsa el ezt a rendetlenséget – fordult Leke-hez, és fejével a padló felé intett. Leke-nek egy pillanatra a szó szoros értelmében tátva maradt a szája, majd ismét becsukta. – Igen, uram – felelte gyorsan. – Szeretném, ha a szoba készen állna, mire a vacsorával végzünk. És kérem, tolják félre a csembalót, hogy tágas táncparkettünk legyen –

ELOISA JAMES


folytatta Rees, majd gyors léptekkel elindult a felesége után. Tulajdonképpen Tom és Lina után indult, de ő mégsem így érezte.

Nem tudtam, hogy a keringőkhöz dalt is szoktak írni – mondta Rees őszinte meglepődéssel. – Honnan van ez a szöveg? Kézbe vette Helene kottáját, és átfutotta. A grófnő ujjai szinte viszketni kezdtek, olyan erős késztetést érzett, hogy kitépje a lapokat a férje kezéből. A társalgó közepén Lina nagy vidámság közepette tanította Tomnak a keringő lépéseit. Helene az ajkába harapott. Egyik fele rettegett tőle, hogy amatőr zeneszerzőként a nyilvánosság elé lépjen, és szeretett volna kirohanni a szobából. – A szöveget is én írtam – mondta, és figyelte, ahogy Rees szeme végigfutja a sorokat. A gróf egy másodpercre felpillantott, de egy szót sem szólt. Végül visszatette a kottát Helene elé a zongorára. – Úgy érzem, soha nem értettelek. Helene az ujjaira nézett, amelyek a zongora billentyűin várakoztak. – Nincs mit érteni – felelte szégyenlősen. – Menj arrébb – mondta Rees, és leült mellé. – Én játszom el a keringőt – tiltakozott Helene, ám áruló teste örömmel fogadta a férfi széles vállainak közelségét és testének melegét. – Kénytelen leszek veled énekelni, nemde? – kérdezte a férfi. – Egyedül is boldogulok – felelte Helene, és még inkább elpirult. – Azt hittem, két énekes van – mondta Rees, és ismét felkapta a kottát. – Ó, nem! Ilyesmit sehol nem jelöltem. – Pedig jobb lett volna – mondta a gróf. – Nézd, itt az első versszakod, amely így végződik: Engedd, ó te szép leány, hogy úgy öleljelek, mint szerető a mátkáját. Majd a sor ismétlődik, igaz? Mint szerető a mátkáját.

ELOISA JAMES


Rees soha nem cifrázta túl a dallamot, amit énekelt. Mély, bariton hangjával mégis olyan férfias tónust kölcsönzött Helene igencsak egyszerű sorainak, amely varázslatossá tette őket. – Nekem egyértelműnek tűnik, hogy a következő versszakot a menyasszony énekli, és nem a vőlegény: Adjuk hát át magunkat e fenséges ábrándnak, s képzeljük el boldogan, mi soha nem válhat valóra. Képzeljük el boldogan, mi soha nem válhat valóra. A férfihang nem hangsúlyozná azt, hogy az ölelésük soha nem válhat valóra. Ellentétben a nőivel. – Soha nem gondoltam rá, hogy duettet írjak – felelte Helene, miközben a sorokat olvasta. – Ez esetben át kellene írnom a negyedik versszakot. – Ha duett lenne, a negyedik versszakot énekelhetnék együtt – mondta Rees. – Ami egyszer elhervadt, nem virágzik újra. Hamvas fiatalságunk nem virágzik újra… Ez egy nagyon rideg sor, de jó lenne, ha a két hang összefonódva énekelné. – Próbáljuk ki! – javasolta Helene. Mostanra Tom és Lina is készen álltak. Voltaképp úgy fogták egymás kezét, mintha népi tánchoz készülődnének, nem pedig keringőhöz. – Tom – szólt Helene –, készen áll, hogy megpróbálja? – Hát persze – felelte a férfi, és szinte szökellve fordult Linához. – Helyes – mondta a grófnő, és egyet biccentett Rees felé. – Először csak zene van. A dal csak azután indul, hogy ezt a részt kétszer eljátszottam. Háromig számolok – szólt oda Linának és Tomnak. Lina meghajolt a lelkész előtt, aki ezután a lány derekára tette a kezét. – Ez veszélyes – közölte a lelkész alig hallhatóan. – Mindenki készen áll? – kérdezte Helene, és a billentyűkre helyezte a kezét. A zene édes, lágy örvényként körüllebegte és táncra csábította őket. Lina pontosan tudta, miért nevezte Tom veszélyesnek a keringőt, de úgy tett, mintha nem értené a célzást. – A lábam nincs nagy veszélyben – mondta. – Férfi létére, és ahhoz képest, hogy most ismerkedett meg a lépésekkel, nagyon jól táncol. ELOISA JAMES


– Még megbánja, hogy ennyire bizakodó. Most megkísérlek egy forgást. – Tegye azt – felelte a lány. – Végig kellene haladnunk a szobán. Tom eltévesztette a lépést, és hajszál híján a lány lábujjára taposott. – Látja, Lina? – mondta nevetve. – A lába igenis veszélyben van! Lina felkacagott. – Azt hiszem, ha szorosabban magamhoz szorítanám, akkor könnyebben tudnánk együtt mozogni – javasolta a férfi. – Nem bánja? – Hát, jó – felelte a lány szokatlanul félénken. – Azt hiszem, a testünk botrányos közelségbe került – suttogta Tom valamivel később Lina hajába. Ám a lányt most túlságosan lekötötte a felismerés: a férfinak igaza volt, valóban nagy veszélyben van. Rees lapozott, és egy biccentéssel jelezte Helene-nek, hogy megkezdi az éneklést. A grófnő is bólintott, és a férfi rázendített: – Engedd, ó te szép leány, hogy úgy öleljelek, mint szerető a mátkáját. Helene érezte, hogy az arcát elönti a forróság. Valóban ő írta ezeket a sorokat egy szeretőről, aki a mátkáját öleli? Mégis mit képzelt? Az ő része következett. Hangja erőteljes volt, s bár nem énekelt át négy oktávot, azért elégedett volt vele. Ezután ismét Rees komor, dörmögő hangja szólalt meg. – Égő orcánk szemtől szembe. Helene érezte, hogy a férje őt nézi éneklés közben, ezért tekintetét szigorúan a billentyűt nyomogató ujjaira szegezte. Kellemes volt így együtt énekelni. – Ami egyszer elhervadt, nem virágzik újra – énekelte hangosan, tisztán, majd Rees hangja egy mélyebb tartományban, csodásan fonódott össze az övével. – Hamvas fiatalságunk nem virágzik újra. Hát valóban nem… Ez az igazság, gondolta Helene szomorúan. Végül Rees elénekelte az utolsó sort, az első ismétlését: – Engedd, ó drága leány, hogy úgy öleljelek, mint szerető a mátkáját. Mint szerető a mátkáját. – Nem drága leány – tiltakozott Helene, miközben a befejező részt zongorázta. – Szép leány. ELOISA JAMES


– Azt akarod, hogy az érzelmeit fejezze ki, nem pedig hogy a megjelenéséről mondjon véleményt – felelte Rees. Majd halkabban hozzátette. – Észrevetted, mennyire élvezi az öcsém a zenédet? Helene felvonta a szemöldökét, miközben az utolsó sorokat zongorázta. – A lelkész elrejti papi gallérját – felelte Helene szórakozottan. Valójában egyáltalán nem akart Tommal foglalkozni. – Próbáljuk újra – mondta Rees. – Most úgy, hogy egyik sort a férfi, a másikat a nő énekli. – Az kizárt dolog – tiltakozott a grófnő. – Így a dal magát a keringőt jelenítené meg, azt, ahogyan a férfi és a nő teste összesimul. Helene biztos volt benne, hogy az arca lángvörösbe borul. Micsoda vénlány vagyok én, gondolta, még ha férjezett is, hogy ilyen buja dalokat írok? – Én soha nem gondoltam így a keringőre! – jelentette ki. – Hiszen ezért számít a keringő olyan tisztességtelennek – felelte a férfi egy mosoly kíséretében, amitől a grófnő kényelmetlenül érezte magát. – A bensőségességet testesíti meg, Helene. Ez biztosan neked is feltűnt. – Hát persze – felelte sietve. – A férfi átkarolja a nőt, ez már önmagában is szörnyen illetlen. – Nem erről van szó – mutatott rá Rees, és láthatóan nagyon jól szórakozott. – Amikor ezt a zenét írtad, pontosan tisztában voltál azzal, amiről most beszélek. Lina! – kiáltott oda a lánynak. – Igen? – Eljátszanád nekünk a keringőt? Helene-nek saját lábán kell megtapasztalnia, mi is a lényege. – Ó, erről szó sem lehet – tiltakozott a grófnő, és úgy érezte, semmi nincs a világon, amire kevésbé vágyna, mint hogy a férjével keringőzzön. Egy pillanattal később azonban már térdhajlítással fogadta Rees meghajlását. – Ez rendkívül furcsa – suttogta a fülébe, miközben megfogta a kezét. A gróf a másik kezével olyan szorosan szorította magához, mintha rendszeresen együtt táncoltak volna.

ELOISA JAMES


Rees ugyan csak arra kérte Linát, hogy zongorázzon, de énekelt is. Helene csaknem megbotlott, amikor meghallotta férje szeretőjének gyönyörű hangját, amely mézédesen örvénylett a levegőben, és a keringő szövegét ezerszer szebbé, bölcsebbé és érthetőbbé tette. Rees közelebb húzta magához a feleségét, és hagyta, hogy a zene körbevezesse őket a szobán. Ő vezetett, a grófnő követte. Egyre közelebb és közelebb húzta magához Helene-t, amíg végül testük teljesen összesimult. – Rees! – sziszegte Helene. Ám férje vidámságtól csillogó szeme elnémította. Ruhája körülölelte a férfi izmos combját, majd szabadon szárnyalt, amikor Rees egyetlen finom érintéssel megperdítette, majd tovább, egyik kör a másik után, azután a következő, végig a táncparketten. Helene elszédült. A zene az ereiben lüktetett, és bizsergette az ágyékát. Táncot járt a lábában, és közelebb húzta a férfi mellkasához. – Érted már, mire gondolok? – kérdezte Rees könnyedén. – A keringő egy kis bevezetővel indul, mintha a szereplők levetkőznének. Egy meghajlás itt, egy kis cifrázás ott. Azután, amikor túl vannak ezen a bevezetőn, a két táncos elkezdi, először lassan, majd gyorsabban és gyorsabban… – Miközben beszélt, ismét megperdítette Helene-t. – A férfi egyre szorosabban szorítja magához partnerét. Ez egy zárt pozíció, a férfi keze átkarolja a nőt. Helene összevont szemöldökkel figyelte. – Ugye ismered az Almackban közzétett keringőre vonatkozó előírásokat? – Nem. Mégis miért kellene felfigyelnie az ilyesmire? – A férfinak és a nőnek illendően kell felöltöznie – folytatta a gróf, és a szeme ravaszul csillogott. Helene nem tudta megállni, hogy ne nevessen. Rees ekkor ismét magával ragadta egy hatalmas forgásba. – Azt hiszem, ezalatt zekét és hosszúkabátot értenek. – Minden bizonnyal – felelte Helene kimérten. – Mint szerető a mátkáját – énekelte Lina lassan, majd megismételte: Mint szerető a mátkáját.

ELOISA JAMES


A dal utolsó ütemére Rees tökéletesen csúsztatta Helene-t álló pozícióba. – Nagyon jól táncolsz – mondta a gróf szinte meglepődve, de nem várta meg a választ. – Van egy sor, amit meg kell változtatnunk, Helene. – Magával vonszolta a grófnőt a zongorához, ahol Lina gyorsan felpattant a székből. – Szerintem nem jó az a sor, hogy szívünk tüzei lassan kihunynak. Ehelyett írj valami vidámabbat. – De én ezt akarom közölni – erősködött Helene. – Lehet, hogy te azt hiszed, Rees, a keringő hálószobai történetekről szól – mondta határozottan, mégis halkan, hogy Lina és Tom meg ne hallják. – Én azonban egy fiatalkori szerelemről írtam, amely elhalványul, és ahogy a dal halad előre, fokozatosan elmúlik. Vagyis óriási lelkesedéssel indul, zenei díszítésekkel, majd a vége felé… – Nem, nem – szakította félbe Rees. – Ez szörnyen kiábrándító. Mi lenne, ha lecserélnéd ezt a sort valami egyszerűbbre és vidámabbra? – Dúdolni kezdte a dallamot. – A szerelem elszáll. Nem, ez nem jó. – Nem akarom megváltoztatni – makacskodott tovább a grófnő. – Mégiscsak az én szövegem. A túláradó szerelemtől haladnak az érzelmek elvesztése felé. Rees hirtelen elhallgatott, ahogy beléhasított a felismerés. Gyanakvón nézett feleségére. – Helene, ugye nem a saját életed elevenedik meg a keringőben? Az asszony elpirult. – Persze, hogy nem – csattant fel. Rees még egy ideig figyelte őt, majd letette a kottát. Hát persze hogy ez a keringő a házasságukról szól, a tűzről, ami a fiatal Helene szívében lobogott, és ami fokozatosan kihunyt. A gróf hirtelen úgy érezte, hogy a saját szívében sincs egyéb, mint egy halom fekete hamu. – Igazad van, sokkal jobb így, ahogy van. – Akkor hát elmegyünk holnap a Vauxhallba? – kérdezte Tom, aki hirtelen ott állt Rees mellett. – Igen – felelte Helene, és az ajtó felé indult. – Üzenek a barátaimnak, hogy nem kívánnak-e csatlakozni hozzánk. – Nekem dolgoznom kell – felelte Rees. – Badarság! – közölte Lina nevetve. – Túl sokat dolgozol. ELOISA JAMES


Egyebem sincs, mint a munkám, gondolta a gróf. Azelőtt ez sosem zavarta.

Huszonhetedik fejezet Reggeli összejövetel Lady Esme Bonnington háza Berkeley Square 40.

Drágám, azonnal mesélj el mindent! Helene mosolygott. – Nem tehetem. Meg kell várnunk Ginát. Hiszen nagyon dühös lesz, ha valamiről lemarad. – Nem várhatjuk meg – könyörgött Esme. – Mostanában mindig késik. Tudod, milyen odaadó anya lett belőle. – Mintha te nem lennél az – jegyezte meg Helene. – Én nagyon is normális anya vagyok – tiltakozott Esme. – Csak az előírt időpontokban látogatom meg Williamet, és nem hagyom, hogy minden ébren töltött percemet lefoglalja. Helene megállta, hogy ne hozza szóba a vélhetően egy kisgyermektől származó, áfonyadzsem színű ujjlenyomatokat, amelyek barátnője ruháján díszelegtek. Arra sem emlékeztette Esmét, hogy a múlt hónapban elviharzott egy díszvacsoráról, amelyen maga a kormányzó is részt vett, csak azért, mert üzenetet kapott William dajkájától, hogy a kisfiú a megfázás jeleit mutatja. – Csak néhány részletet mesélj el – sürgette Esme, akinek ragyogott a szeme a kíváncsiságtól. – Aludni sem tudtam, egyfolytában azon járt a fejem, vajon mi történik veled. Helene kissé megkönnyebbült, amikor Gina berontott a szobába. – Sajnálom, hogy késtem – sipította. – Egyszerűen képtelen voltam kilépni az ajtón – közölte, majd egy székre huppant. ELOISA JAMES


– Folytasd csak, Helene! Mi a helyzet az operaénekesnővel? Milyen abban a házban élni? Hogy viseled? A két barátnő egyformán kíváncsi arckifejezéssel fordult Helene felé, mintha a grófnő legalábbis kétfejű tehén vagy ehhez hasonlatos természeti csoda volna. – Nem annyira szörnyű – felelte Helene óvatosan. – Szüntelenül az a nő jár a fejemben, és szinte biztos vagyok benne, hogy meg kellene őt nyúznom – közölte Esme vérszomjasan. – Borzalmas? Hogy néz ki? Olyan, mint azok a borvirágos arcú nők, akiket a Tőzsde épülete körül látni, vagy mint azok a díszes portékák, akik a Vauxhallban vadásznak? – Miss McKenna egyáltalán nem olyan, mint egy közönséges, könnyűvérű nőcske – felelte Helene. – Nagyon szép nő, és be kell vallanom, hogy ha csak egy kicsit is éreznék még valamit Rees iránt, amiről persze szó sincs, bizonyos, hogy féltékeny lennék a külsejére. – Hogy bírod elviselni? – kérdezte Gina őszinte csodálkozással. – Tudom, hogy már elhidegültél Reestől, de mégiscsak a férjed. Ha Cammel húsz éve külön élnénk, akkor sem bírnám gyilkos indulatok nélkül végignézni, hogy a jelenlétemben összedörgölőzik egy ilyen könnyű nőcskével. Helene vállat vont. – A jelenlétemben semmi jelét nem mutatják bensőséges viszonyuknak. – Ez igazán figyelmes a részéről – mondta Esme meglepődve. – Őszintén mondom, neki sem lehet könnyű ez a helyzet. Végül is mióta is él abban a házban, három éve? – Azért nem kell őt félteni – mondta Gina. – Mégis miért kellene aggódnia, figyelembe véve, hogy továbbra is a házban lakik? Számára Helene nyilván csak egy vendég… a saját házában! Esme bólintott. – Helene, volt rá alkalmad, hogy egyezséget ajánlj neki? – Nem – felelte lassan Helene. – Hogy őszinte legyek, kicsit feszélyezne a dolog. Különös, de úrinő benyomását kelti. – Ugyan! – felelte Esme. – Hogy lenne már úrinő?

ELOISA JAMES


Helene hallgatott. Az volt a meglepő, hogy csak most kezdett féltékeny lenni Linára. És ennek vajmi kevés köze volt ahhoz, hogy a lány a Reesével szomszédos szobában hált. A hangja miatt érzett így. Ez a nő zenész! – Elmondtam Sebastiannak, hogy Rees annak ellenére a hálószobádban tartja a szeretőjét, hogy te is a házban laksz – közölte Esme –, mire azt mondta, hogy ha akarod, boldogan beveri a képét, de még ennél rosszabbra is hajlandó. Gina bólogatott. – Én nem árultam el Camnek, mivel ő nem tud magán uralkodni. Gondolkodás nélkül odarohanna, és ellátná a baját. De szólj bátran, ha erre van szükség. – Nem, nem! – tiltakozott Helene rémülten. – Rees lesz a gyermekem apja. Ezenkívül így még a végén kitudódna, hogy ott tartózkodom. Harries minden látogatónak azt mondta, hogy Bath-ba utaztam fürdőkúrára. – Helene elpirult. – Állítólag Mayne grófja hétszer keresett. – Hát nem kaptad meg a levelet, amit továbbítottam neked? – kérdezte Gina huncut mosollyal az arcán. – De igen, és el is hoztam magammal – felelte Helene, és előkapta a levelet a retiküljéből. – Ezt hallgassátok: Úgy értesültem, egy időre, megközelítőleg hat hétre visszavonult a világtól. Amennyiben némi szórakozásra vágyik, készséggel állok a rendelkezésére. – Milyen kár, hogy nem találkozhatsz Mayne-nel – mondta Gina. – Szörnyen lehangoló lehet egy levegőt szívni azzal az operaénekesnővel, ha tényleg olyan elragadó, ahogy mondod. Mayne mindössze néhány percet töltött velem a kertben, amikor a címedet akarta megtudni, de el kell ismernem, a bókjai igen szórakoztatóak voltak. – A gróf minden téren rendkívül kifinomult, beleértve a hálószobát is – vetette közbe Esme. – Szóval Helene, észleltél bármiféle fejlődést Reesnél ezen a téren a kilenc évvel ezelőtthöz képest? Helene pislogott. Képtelen volt hozzászokni, hogy Esme ilyen nyíltan beszél olyan kérdésekről, amelyeket az ő neveltetése szerint mellőzni szokás.

ELOISA JAMES


– Az útmutatásodat követve közöltem Reesszel, hogy naponta kell megtennünk, és azt hiszem, a gondolat nem tűnik számára elviselhetetlennek. – Majd eszébe jutott valami. – A szeretője azzal viccelődött, hogy Reesnek mindössze napi hét percet kell majd velem töltenie. – Ti együtt viccelődtök? – kérdezte Esme elképedve. Helene hirtelen elszégyellte magát. – Amikor ez történt, kissé ittas állapotban voltam. Gina finoman megpaskolta a térdét. – Én a te helyedben egész hónapban igyekeznék ittassá lenni – mondta. – És ha Rees szeretője így viccelődik ágyasa hálószobai teljesítményéről, feltételezhetjük, hogy a képességei e téren a következő néhány hétben sem fognak fejlődni. Igazán kár, hogy nincs lehetőséged Mayne-nel flörtölni. Ő legalább kellemesen elszórakoztatna. – Ugyan miért ne találkozhatnék vele, ha úgy tartja a kedvem? – vetette fel Helene. – Nem éri meg a kockázatot – felelte Esme. – Ha bárki tudomást szerez az igazságról, neked véged. El sem tudom képzelni, micsoda botrány kerekedne belőle. – Végiggondolom – mondta Helene kétkedve. Nem igazán érdekelte a Mayne-nel való flörtölés, de ahányszor Lina hangjára gondolt, émelyítő érzés kerítette hatalmába… Mayne néhány bejáratott bókja talán helyre tudná billenteni az önbizalmát. – Ráértek ma este? Elmehetnénk együtt a Vauxhallba. – Sajnos nem – felelte Gina őszinte sajnálattal. – Cam és én egy oxfordi küldöttséggel vacsorázunk. Biztos vagyok benne, hogy gyötrelmesen unalmas lesz, de ott lesz Thomas Bradfellow a Christ Churchből, aki professzorrá akarja kinevezni a bátyámat, így hát nem maradhatunk távol. – Én szívesen elmegyek – mondta Esme. – Ki nem hagynám a lehetőséget, hogy közelebbről is szemügyre vehessem Rees szajháját. Senki nem tudja, milyen is valójában. Persze mindannyian hallottunk róla, de vajon ki az, aki látta is? Azt hiszem, azt az első és egyben utolsó alkalmat leszámítva, amikor futólag megjelentek együtt az

ELOISA JAMES


operaházban, Rees nem igazán mutogatta őt előkelő körökben, és ennek is már két éve. – Az arcát félig álarc takarja majd, és köpenyt fog viselni, ezért nem tudom, mennyit látsz majd belőle – jegyezte meg Helene. – De hálás vagyok, hogy ott leszel, Esme. Kényelmetlenül bensőséges lett volna négyesben tölteni az estét. – És hogy van Rees öccse? – érdeklődött Gina. – Azt is nehéz elhinnem, hogy egy lelkész elviseli egy bukott nő jelenlétét, nemhogy elkísérje őt a Vauxhallba. – Ez a legkülönösebb dolog, amit valaha hallottam – szólalt meg Esme megigézve, és hátradőlt a székében. – Bizonyos, hogy ez lesz hosszú és eltékozolt életem legbotrányosabb estéje. Ki gondolta volna, hogy a mi engedelmes Helene-nünk társam lesz egy ilyen erkölcstelen mulatságban?

Huszonnyolcadik fejezet Mi lehetne a titkos flörtnél hatásosabb?

Mayne mély megelégedéssel fordította meg a kis levelet. Pedáns, hófehér papír volt, nem volt parfümillata, és semmi egyéb nem utalt rá, hogy randevúra kapna meghívást. Nem is tudta pontosan, mit érez, mégis megkönnyebbült, ahogy kézhez kapta. Talán azért, mert húga korábban olyan keményen kritizálta őt a házasságról tartott előadásában. Griseldának természetesen igaza volt. Kénytelen lesz megházasodni. Ám addig nem, amíg Lady Godwin elragadó teste iránti vágyát ki nem elégítette. El sem tudta képzelni, hogy más nővel flörtöljön, amíg vele nem csillapította szomját. A Hyde Parkban nem ritka látvány, hogy egy elegánsan öltözött, észrevétlenségre törekvő úriember kiszáll rangjelzés nélküli hintójából, ELOISA JAMES


és gyors léptekkel átsiet egy bérkocsiba. Mayne lassan sétált oda a kocsihoz, miközben biztosra vette, hogy az asszony az ablakból figyeli, és valószínűleg izmos lábát csodálja. A nadrág, amelyet viselt, nem követte a legújabb divatot, mivel tapasztalata szerint a hölgyek jobban kedvelték a szűk szabású, szövetből készült tavalyi modellt. Annyira azért nem volt régimódi, hogy nevetség tárgya legyen… Persze elég csábító volt ahhoz, hogy ellenállhatatlanná tegye. Ahogy a kocsi nyitott ajtajához ért, meglepődve tapasztalta, hogy Helene nem leskelődik. Ehelyett összevont szemöldökkel olvasott valamit, ami leginkább egy kottára emlékeztetett. Az asszony csak azután pillantott fel, hogy Mayne leült vele szemben, és intett az inasnak, hogy becsukhatja az ajtót. Annál kielégítőbb fogadtatásban volt része, mikor Helene csodálattal szemlélte elegáns megjelenését. Szeme észrevehetően tágra nyílt. Ekkor Mayne-nek hirtelen eszébe jutott, hogy bár látványra igen előnyös a szövetnadrág, átkozottul kényelmetlenné tud válni egy gyönyörű hölgy jelenlétében. Helene ruhája hasonló volt ahhoz, amit Lady Hamilton bálján viselt, bár ezt nappali viseletre tervezték. Ezenkívül, nem mellékesen, levette a bundáját, és maga mellé helyezte az ülésre. – Micsoda öröm önt látni – mondta a férfi. – Különösen megtisztelő, figyelembe véve, hogy mostanában elzárkózik a londoni előkelő köröktől. Helene bizonytalanul nézett rá. Most, hogy világos nappal találkoztak, elképzelhetetlennek tűnt a számára, hogy egy ilyen férfi vele akarná tölteni az idejét, nemhogy még bókjaival is elhalmozza. – Semmi esetre sem szeretném, ha kitudódna, hogy Londonban tartózkodom – mondta a grófnő. Mayne sokatmondóan mosolygott rá. – Nem szeretnék csalódást okozni önnek – felelte szelíden, és megcsókolta a grófnő tenyerét. Te jóságos ég! Helene hirtelen szerette volna legyezőnek használni a kottát. Rees, azt gondolván, hogy egyszerű kocsikázásra indul a városba, a kezébe nyomott egy kottát. Természetesen semmiféle időpocsékolást nem engedélyezett, amikor dolgozni is lehetett.

ELOISA JAMES


– Akarja, hogy elhagyjuk a várost? – kérdezte Mayne, és mély hangja olyan bársonyos volt, mint a legfinomabb csokoládészósz. – Azt hiszem, erre nincs elég időnk – felelte az asszony nyugtalanul. – Vacsorára vissza kell érnem. A Vauxhallba készülök ma este. – Milyen érdekes – morogta Mayne az orra alatt. – Hol száll meg? – kérdezte, majd megfordította az asszony kezét, és alaposan szemügyre vette, mintha valamiféle útmutatást keresne rajta. A grófnő nem válaszolt. – Csodálatos a keze – folytatta a férfi. – Tudom, ezt már mondtam, de… Csókolgatni kezdte Helene ujjbegyeit. A grófnő ezt igazán élvezetesnek találta. Félretette a kottát. Mayne stílusa valóban rendkívül kifinomult volt. – Szeretném önt meglátogatni – folytatta selymes hangon –, ha a körülmények lehetővé teszik. – Sajnos erre nincs lehetőség – felelte Helene határozottan. Mayne továbbra is az ujjait csókolgatta. – Azért, mert a férje házában lakik? Helene hirtelen alig kapott levegőt. – Ezt honnan tudja? – Kibékültek? – érdeklődött a gróf. – Látja, csak olyan kérdéseket teszek fel, amelyek lényegesek… a kettőnk szempontjából. Francia akcentusa ezúttal erőteljesebb volt, mint máskor. – Ó, nem – felelte Helene sietve. – Mindössze egy hónapról van szó. Segítek neki befejezni az operáját. – Az operáját – ismételte Mayne elképedve. – Nem tudtam, hogy együtt dolgoznak az operáin. – Nem is – felelte a grófnő, és egyre inkább szégyellte magát. Mayne egy ideig csendben ült, miközben továbbra is Helene kezét fogta. – Londonban mindenki úgy tudja, hogy Godwin gróf egy fiatal hölggyel él – mondta végül. – Ezek szerint az emberek tévednek. – Hát persze hogy tévednek – jelentette ki Helene. – A férjem véget vetett az ön által említett barátságnak. A grófnő azonban soha nem tudott jól hazudni. Mayne nem kérdezett vissza. ELOISA JAMES


– Ez szörnyűség! – mondta keményen. – Nem! – felelte Helene, majd hozzátette: – Vagyis nem áll szándékomban beszélni erről önnel. Ha a grófnő jól látta, Mayne szemében tőle szokatlan kifejezés jelent meg… Legalábbis soha senkitől nem hallotta, hogy a gróf megértő ember lenne. Az emberek úgy tartották, hogy kemény, ambiciózus, züllött férfi, akárcsak Rees. Helene az ajkába harapott. Mi lesz, ha úgy határoz, hogy tönkreteszi őt? Ugyanakkor a tekintete… Helene tévedett. Nem volt szó együttérzésről. – Bármit is tett önnel a férje – kezdte Mayne szabatosan –, ami arra késztette önt, hogy ilyen megalázó körülmények között térjen vissza hozzá, megölöm érte. Hűvös hangja Helene velejéig hatolt. – Nem tett semmit – mondta levegő után kapkodva. Mayne azonban nem hitt neki. Ki gondolta volna, hogy a férfinak, akiről egész London tudja, hogy ágyról ágyra jár, ilyen szigorú elvei vannak? – Rees semmilyen módon nem fenyegetett meg – jelentette ki Helene. – Saját akaratomból tartózkodom a házában. Mayne összeszorította a fogait. – Nincs szükség rá, hogy magyarázkodjon – mondta. – Megszabadítom önt ettől a gazembertől, ha addig élek is. – Ó, nem, nem! – szólt Helene, és úrrá lett rajta a nyugtalanság. – Nem akarom, hogy megszabadítson tőle, őszintén mondom, hogy nem! Én szeretek Godwin grófnő lenni. – Helene megragadta a férfi kezét. – Hát nem érti, Mayne? Rees és én barátok vagyunk. – Barátok? – kérdezte a férfi jeges hangon. – Miféle barát az, aki arra kényszeríti a feleségét, hogy egy szajhával lakjon egy házban? – Azt gondolnám, hogy az összes londoni férfi közül ön az, aki ezt a leginkább megértheti. Végtére is arról híres, hogy olyan hölgyeknek nyújt vigaszt, akiknek a házasélete, hogy úgy mondjam… nem ideális. Ez igencsak diplomatikus megfogalmazása volt annak, hogy a férfi sok férjes asszonnyal összefeküdt már, és ilyenformán nem kellene ítélkeznie egy házasember viselkedése felett. A gróf szeme szinte szikrákat szórt. ELOISA JAMES


– A kettő semennyiben nem hasonlít egymáshoz. Sosem sértenék meg egy hölgyet ilyen módon, és legkevésbé a feleségemet. – Rees és én barátok vagyunk – mondta ismét Helene. – Érti? Hosszú évekkel ezelőtt házasodtunk össze, és egy nem túl szoros barátságon kívül nincs közöttünk semmi. Igyekezett távol tartani magától a kijelentésével ellentétes érzelmeket. Meg kellett győznie Mayne-t, hogy saját akaratából tartózkodik a Godwin-rezidencián, különben még a végén valóban megöli a férjét. Ez világosan kiolvasható volt a szeméből. – Törékeny barátság – ismételte a férfi. – Még ha így is van, nyilván minden porcikája lázadozik egy szajha közelsége ellen. Helene tréfálkozva mosolygott. – Semmiféle szajha nincs a házban – mondta nyilvánvaló hamissággal a hangjában, tudva, hogy a férfi egy pillanatra sem hisz neki. – Mégis úgy hiszem, túlértékelte szenteskedő jellemem, Lord Mayne. – Mintha a szemem előtt alakulna át – mondta a férfi, és mereven bámult Helene-re. Helene vállat vont, tudva, hogy ettől a mozdulattól melle finoman hullámzani kezd. – Godwin grófnő vagyok, és az is akarok maradni. Mivel megkért rá, segítek a férjemnek befejezni az operáját. Ezenfelül semmi egyéb nem köt hozzá – közölte, majd Mayne térdére csúsztatta a kezét. – Természetesen nagyon elszomorítana, ha meggondolatlan cselekedetre szánná el magát. Nem tudnék bensőséges viszonyba kerülni olyasvalakivel, aki fizikailag bántalmazta a férjemet. Helene elégedett volt magával. Ahhoz képest, hogy mindössze egy éve még azt gondolta, teljes mértékben képtelen bármiféle körmönfont ravaszkodásra, kifinomult drámai érzék kezdett fejlődni benne. Még az is lehet, hogy neki kellene megpályáznia a főszerepet Rees operáiban. Egyértelmű volt, hogy Mayne nem értette, mi zajlik a háttérben. Helene egy ideig a férfi térdén pihentette az ujjait, majd visszahúzta a kezét. – Mindössze egy hónapot töltök a férjem házában – mondta nyugodtan. – Természetesen ezután visszatérek a megszokott ELOISA JAMES


köreimhez. Látja, Lord Mayne, milyen különleges bizalommal tüntetem ki? A grófnő hátradőlt, és figyelte, ahogy Mayne tekintete lassan lejjebb, a mellére siklik. – Természetesen számíthat a diszkréciómra – felelte gyorsan a férfi. – De Helene… A grófnő nem kívánta tovább tárgyalni a dolgot. Valójában semmi egyébre nem vágyott, mint hogy visszatérjen Rees biztonságos, rendetlen zeneszobájába, és elfelejtse ezt a beszélgetést. Ugyanakkor nem dobhatta ki Mayne-t a hintóból, hiszen még a végén egész Londonban világgá kürtölné a történetet, és ezzel végérvényesen tönkretenné Helene-t, vagy, ami még ennél is rosszabb, bántalmazná Reest. – Garret – szólt szelíden, félbeszakítva a grófot. A férfi nem volt saját maga ellensége, ismét megragadta Helene kezét, és csókolgatni kezdte a tenyerét, bár a grófnő ezúttal nem élvezte azt, sőt egyenesen bosszantónak találta. – Igen, drágám? – kérdezte a gróf. – Öt perc múlva vissza kell engedjem a hintójához – mondta a Helene. Szinte kényelmetlenül érezte magát Mayne szemének ragyogása láttán. A férfi úgy nézett rá, mint aki fel akarja falni, akár az óriás egy tündérmesében. – Soha nem találkoztam még olyan hölggyel, akinek ennyire üdítő a házassághoz való hozzáállása – mondta szinte hörögve. – Ilyet nem éltem meg azelőtt. Mintha eddig egyetlen őszinte hölggyel se találkoztam volna. Helene elnyomott magában egy ingerült sóhajt, és hagyta, hogy a férfi még szenvedélyesebb csókokkal halmozza el a kezét. Hálás volt érte, hogy Rees még azelőtt elvállalta az apaságot, hogy Mayne-nel szorosabbra fűződött volna a kapcsolata. Soha nem tudott volna hozzászokni e szenvedélyes ömlengéshez. Egyfolytában zavarban volt tőle. Az igazat megvallva, Rees nyers megjegyzései közelebb álltak hozzá.

ELOISA JAMES


– Maga lesz az én jobbik felem – mondta Mayne. – Nem hittem, hogy létezik ennyire őszinte asszony a világon. Ennyire elfogulatlan. Helene érezte, hogy hatalmába keríti a bűntudat, és a férfira mosolygott. Miért kell neki ilyen ostobasággal töltenie az idejét? Mire elhagyja Rees házát, Mayne-nek remélhetőleg már rég máson jár majd az esze. Mindenki az állította róla, hogy olyan, akár a pillangó: egyik virágról a másikra száll. A gróf közben már a csuklóját csókolta. Igazán különös, gondolta magában Helene, milyen kevéssé értékelem ezeket a csókokat a Reesszel való tegnapi együttlét után. Ennek már csak a gondolatától is elpirult, majd arra lett figyelmes, hogy Mayne felpattant az üléséből, és mellé csusszant. – Úgy pironkodik, mint egy félszeg leány – dörmögte –, mégis kifinomult és intelligens, mint egy érett nő. Helene, soha nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen asszony, mint maga. Ez csak azért lehet, mert nem létezik, gondolta Helene rosszmájúan. Most már aztán csak visszaküldheti a férfit a hintójába! – Valóban nem érez már semmit a férje iránt? – kérdezte Mayne, és szájával végigsimította a grófnő arcát. – Valóban – felelte Helene, és igyekezett határozottnak tűnni. – Ó, istenem, igazi kedvemre való hölgy – mondta, és szájon csókolta. Mayne grófjának csókját senki nem nevezné kifogásolhatónak. Olyan kifinomult és bársonyos volt, annyira megnyerő és gyengéd, hogy Helene nem is bánta, hogy így alakult… legalábbis nem nagyon. Egyszerűen csak vissza akart menni Reeshez. Eszébe jutott valami a kottával kapcsolatban, amit a férje korábban a kezébe nyomott. – Mennem kell – mondta, miután elhúzódott a gróftól, majd hozzátette: – Igazán sajnálom! A férfi szemei elsötétültek, mint aki eszét vesztette. – De mikor láthatom ismét? – Üzenek önnek, miután elhagytam Rees házát – felelte az asszony derűsen. – Egy hónap múlva? Nem bírok egy hónapot várni, most, hogy rátaláltam önre. ELOISA JAMES


– Attól tartok, sajnos kénytelen lesz. Nyilván megérti, hogy muszáj tovább rejtőzködnöm. Borzalmas lenne, ha kitudódna a dolog. – De mi köze ennek hozzánk? Mégsem élhet apáca módjára egy hónapig, miközben titokban találkozhatnánk. Helene agyában egy pillanatra kristálytisztán megjelent a kép, ahogy Rees fölé hajolt a parkban lévő tisztáson, de gyorsan elhessegette magától. Ennél tapintatlanabb már nem is lehetne. – Újra elpirult – szólt Mayne, és megragadta a kezét. – Jöjjön ide, drágám. Van egy kis házam a Golden Square-en, közel a Piccadillyhez… – Szó sem lehet róla – jelentette ki Helene határozottan. – Nem vagyok hajlandó titkos találkákra járni. A férfi zavartan nézett rá, érthető módon, hiszen ebben a pillanatban is épp egy ilyen találkán voltak. – Úgy értem – tette hozzá a grófnő –, azt szeretném, ha a barátságunkat nyíltan vállalnánk. Üzenni fogok, és találkozót kérek öntől, amint visszatértem a megszokott köreimbe. Ha van egy kis szerencséje, a férfi addigra talál magának egy másik férjezett asszonyt, és teljesen megfeledkezik róla. – Hát persze – sóhajtott a férfi. – Lenyűgöző az őszintesége. – Pontosan – felelte Helene kissé feszengve. Megkopogtatta az ajtót, és az inas azonnal kinyitotta. – Szép napot kívánok önnek, uram. Mayne kiszállt, de visszafordult, mint aki képtelen otthagyni az asszonyt. – Helene… A grófnő azonban intett az inasnak, hogy csukja be az ajtót. – Nem kellene egy glissandót rakni a hetedik taktus végére? Talán jobb lesz visszhangként a tizenötödik végén.

Huszonkilencedik fejezet Vauxhall

ELOISA JAMES


Csónakon

érkeztek. Tom a hátsó ülésen foglalt helyet, Lina hallgatagon ült mellette. Helene jelenlétében mindig nagyon szótlan volt, mintha próbált volna észrevétlen maradni. Tomnak hiányzott a lány érdes kacagása. Ám ekkor, mintha egy kést döftek volna a szívébe, a lelkész hirtelen rájött valamire: Lina talán azért hallgat, mert fájdalmas számára Reest a feleségével látni. A csónakos hatalmas evezőcsapásokkal szelte a hullámokat. A fekete víz fénytelen volt, de a hajó orrára akasztott lámpás fénycsóvái ezüstös fénnyel világították meg az evezőkről lecsorgó fekete, gyémántszerű vízcseppeket. Tomon lelkészhez nem illő izgatottság lett úrrá. Soha nem járt még a Vauxhallban: Isten szolgái általában nem szórakoztak ilyen illetlen helyen. A Temzétől felfelé vezető lépcsőhöz közeledve különféle zajok tompa kakofóniája csapta meg a fülét: egy zenekar muzsikált valahol a távolban, a vendégek moraja keveredett a mozgóárusok kiáltozásával. A csónak a bejárat előtt ért partot, és mindannyian a stégre léptek. Hamar sötétedett. Ameddig a szem ellátott, fákra erősített gázlámpák világította óriás ligetek húzódtak mindenfelé. A tompa fényű, gyertyákhoz hasonlatos lámpások bizonytalanul pislákoltak a szélben. Nem csoda, hogy a Vauxhall olyan rossz hírű hely volt, gondolta magában Tom. Egy fiatal nő egyedül vagy akár egy kísérővel is könnyen elveszhetett itt az ösvények labirintusában. A levegő megtelt valamiféle egzotikus illattal, amely felpezsdítette a férfi érzékeit. Helene barátnője, Lady Bonnington is hangosan felkiáltott, ahogy beleszagolt a levegőbe. – Ez esti kankalin – magyarázta a férje. Lady Bonnington mélyzöld köpenyt viselt, arcát félig eltakarta a maszkja, amely hangsúlyosabbá tette telt ajkait. Lina azonban ezen a téren méltó vetélytárs volt kevésbé húsos, kevésbé hivalkodó és – legalábbis Tom számára – sokkal gyönyörűbb ajkaival. Mégis mit csinál, hogy két nő száját hasonlítgatja össze? Hát teljesen megszűnt önmaga lenni, régi, megszokott önmaga? Thomas Holland tiszteletes nem hasonlítgatja össze a nők száját! ELOISA JAMES


Ám figyelme máris elkalandozott. Vajon ő lesz Lina kísérője? Együtt fognak elveszni az ösvények labirintusában? – Foglaltam magunknak egy vacsorapáholyt – jelentette be Rees közömbösen. – A tűzijáték csak tizenegykor kezdődik, úgyhogy azt tanácsolom, addig látogassunk el az árkádokhoz. Megragadta a felesége karját, és elindult vele az egyik ösvényen. Tom örömmámorban úszott. Lina, legalábbis erre az estére, az övé volt. Kinyújtotta hát neki a karját, hogy a lány belekarolhasson. Lady Bonnington és a férje a Godwin házaspár nyomába eredt, így aztán a lelkész és a lány kettesben maradt. Lina szinte rémülten meredt a férfira hatalmas szemével. – Jól vagy? – kérdezte Tom ijedten. – Ez nem helyes – felelte Lina halkan. – Nem érzem jól magam Lady Godwin jelenlétében. Egészen más volt a helyzet, mielőtt megismertem. Viccesnek gondoltam: a feleség, aki az anyjával él, én pedig az ő hálószobájában. Őrült voltam! – Te is éppolyan úrinő vagy, mint bármelyikük – mondta Tom. – Ez nem igaz – felelte Lina, és a fejét rázta. A fejük felett lógó gázlámpa fényében a bőre alabástromszínűvé vált. – Én igenis úgy gondolom, hogy egy született úrinő vagy – közölte a férfi, és szándékosan nem gondolt Lina kijelentésének következményeire. – Nem erről van szó. – Igazi hölgy vagy – erősködött a lelkész. Lina vállat vont. – Az apám jó családba született. Én azonban már nem tartozom oda, és nem érzem magam jól a társaságukban. Egyszerűen nem. – Az apád? – kérdezte Tom. – Vele is ugyanaz történt, mint veled – közölte Lina közömbösen. – Főleg azért lett pap, mert egy báró kisebbik fia volt. Ráadásul a legkisebb a négy fiú közül. De ez nem is lényeges, hiszen a hölgy kifejezésnek vajmi kevés köze van a rokonsághoz. Én a bátyád ágyasa vagyok, Tom, és nem akarok együtt szórakozni a feleségével. Ez nem helyes. Szégyellem magam, amiért valaha is beleegyeztem abba, amit Rees kitalált. ELOISA JAMES


Tom hátratolta a lány csuklyáját. Lina haja bronzszínűen csillogott a lámpafényben. Tom boldog volt. Megfogta Miss McKenna két kezét, és a szájához emelte. Először az egyiket, majd a másikat csókolta meg. – Te leszel a feleségem, Lina McKenna – mondta. Lina felpillantott rá. – Neked elment az eszed – jelentette ki a lány határozottan. – Legalább olyan őrült vagy, mint a bátyád. El akart fordulni, de Tom nem engedte. Két karjával átkarolta a lányt, aki nem tiltakozott többé. – Hova szeretnél menni, édes Linám? – kérdezte, és finoman összeérintette az ajkukat, de épphogy csak megízlelte a gyönyörűséget. – Ha nem akarsz csatlakozni a többiekhez a páholyban, kettesben is felfedezhetjük a ligetet. A lány ránézett, és sűrű szempillái végén ugyanaz az aranyszínű fény ragyogott, mint a haján. – Hogyan ücsöröghetnénk együtt egy páholyban, és színlelhetnénk elegáns, úri társalgást? Én, a bátyád és a felesége? Ez teljesen abszurd! – Te éppannyira úrinő vagy, mint ő – felelte Tom gyengéden. – És még ha nem is lenne így, a Vauxhall arról híres, hogy a társadalom minden rétege képviselteti itt magát. – Nem akarok egy lenni a sok szajha közül – jelentette ki Lina kereken. – De te nem vagy szajha – mondta a férfi, és szorosan magához húzta. Csókjával szinte felfalta őt, és teste minden porcikájával tudtára akarta adni, hogy mit érez iránta, valamint hogyan gondolkodik a kapcsolatukról és a közelgő házasságukról. Lina teljesen átadta magát neki, szaporán lélegzett, szinte elolvadt a boldog ölelésben. Tom csak öt perccel később pillantott fel, lihegett, a teste szinte lángolt… A bátyja állt vele szemben, kifejezéstelen arccal. Mögüle pedig a ragyogó Lady Esme Bonnington nézett rájuk kérdőn, szája egy néma „o” hangot formált.

ELOISA JAMES


Egy hosszú másodpercig senki nem szólt egy szót sem. Majd Rees törte meg a csendet a lehető legmegszokottabb hangon, mintha mi sem történt volna, mintha semmi nem érdekelné. – A vacsorapáholy a pavilontól balra található, Tom. Majd sarkon fordult, és kitartotta a karját Lady Bonningtonnak. Lina rémülten nézett a férfira. – Az volt, akire gondolok? Lina háttal állt az útnak, és mindaddig nem is vett tudomást Rees jelenlétéről, amíg meg nem szólalt. – Igen – felelte Tom, és még szorosabban magához ölelte Linát. – Lina, tényleg nem akarsz itt vacsorázni? A lány hevesen megrázta a fejét. A szája duzzadt volt a csóktól. Fiatalnak és rendkívül védtelennek látszott. – Akarod, hogy hazavigyelek? Lina habozott. – Oda viszlek, ahová csak akarod – mondta Tom, és ujja hegyével végigsimította Lina egyik szemöldökét. – Kizárólag csókokkal kell fizetned érte. Van kedved elmenni ma este az operába? Velem? Lina szeme felcsillant, de aztán mégis a fejét rázta. – Nem lehet. Mi lesz, ha valaki meglát? – Hát aztán? – felelte Tom gyengéden. – Hát nem kísérhetek el egy gyönyörű fiatal nőt az operába? Szerintem igenis megtehetem. – A Babérkoszorú fogadóba szeretnék menni – mondta Lina hirtelen. – Szeretnék találkozni Mrs. Fishpole-lal. – Mrs. Fishpole-lal? – Igen – felelte a lány mosolyogva. – Meggin otthon van, Tom. Nem tudom kiverni a fejemből, hogy ott ül egyedül a gyerekszobában, még ha Rosy vigyáz is rá. A szégyen és a csodálat érzése ritkán jár párban, Tom azonban mindkettőt ismerte. – Te leszel a jobbik felem, rendben? – mondta, majd ismét megcsókolta Linát. A lány eltolta magától, de nem túl határozottan. Néhány perccel később egy nyugtalan tekintetű fiatal lány és a kísérője odaintett magához egy csónakost, és közölték, hogy a Westminster Stairshez ELOISA JAMES


szeretnének eljutni, ahonnan bérkocsin mennek majd tovább a Babérkoszorú fogadóhoz.

Persze

hogy meg fogom találni! – mondta ingerülten a férfi a kísérőjének. – Igen, de mi lesz, ha mégsem? – kérdezte a nő, és megpróbálta kiszabadítani az egyik hosszú hajtincsét, amely belegabalyodott a smaragd nyakláncába. A nyakék egyébként nem volt bölcs választás, figyelembe véve, hogy a Vauxhall híres volt arról, hogy csak úgy hemzseg a zsebtolvajoktól. – Nem lehetne, hogy egyszerűen csak egy jót szórakozzunk, Garret? A program szerint ma este látványos pirotechnikai bemutató lesz. Imádom a tűzijátékot! Nem szeretném azzal tölteni az estét, hogy ezekben a sötét ligetekben bolyongok, Lady Godwin után kutatva! – Itt kell lennie valahol – biztosította a húgát Mayne. – Griselda, maradj már csendben egy kicsit. Lehet, hogy a vacsorateremben találjuk. – Nincs kedvem elmenni odáig! – tiltakozott a nő. – Tudod, a cipőmet nem arra tervezték, hogy kilométereket gyalogoljanak benne. Miért nem ülünk le a kínai pavilonban? A grófnő is biztosan arra jár majd. És ha mégsem, szinte biztos vagyok benne, hogy feltűnik egy másik kedvenced, akivel elszórakozhatsz. Mayne nyugtalanul túrt nagy gonddal elrendezett hajfürtjeibe. Ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelte, ha tönkreteszi inasa harmincöt perces munkáját. – Grissie, te ezt nem érted – mondta feszülten. – Helene más, mint a többi. – Szamárság! – felelte a húga, és elindult a kínai pavilon felé, amelynek kecses csúcsai élénken rajzolódtak ki a londoni égbolton. – Lehet, hogy most ezt érzed, de hamarosan elmúlik. Szedd össze magad, kérlek! És ne felejtsd el, hogy nemsokára megnősülsz. A szélsőséges érzelmek igen sokat kivesznek az emberből.

ELOISA JAMES


Intett egy felszolgálónak, aki miután végigmérte őt és a bátyját, egy előkelő asztalhoz kísérte őket, ahonnan mindent jól láthattak, és ahonnan őket is jól lehetett látni. – Így ni – mondta Griselda elégedetten, miután megfelelően elrendezte a retiküljét, a legyezőjét, a kesztyűjét és a sálját, majd smaragd ékszereit egy kis tükör segítségével ellenőrizte. – Innen lecsaphatsz a te grófnődre, amikor erre jár, és még azt is megígérem, hogy nem fogok nevetni rövid tincsei láttán. De azért azt elárulom, hogy kezdek kételkedni az ízlésedben. Ekkora lelkesedés Helene Godwin miatt? Még az iskolából emlékszem rá, mindig nagyon unalmasnak találtam. Visszafogott volt, a bőre holtsápadt, a haját pedig mindig befonva hordta. És arról biztosíthatlak, hogy hacsak nem szenvedélyed a zene, nem fog mély érdeklődést tanúsítani irántad. – Ebben tévedsz – torkolta le Mayne a húgát. Bolond volt, hogy magával hozta Griseldát. Legszívesebben magára hagyta volna őt, hogy elinduljon körbejárni a ligeteket. Hiányzott neki Helene. Valószínűleg egy árnyas ösvényen sétál valahol, ahol ő is vele lehetne, hogy végre magával csábítsa a Golden Square-i kis házába. – Itt vagyunk! – kiáltott fel Griselda, a retiküljét a magasba emelte, és úgy rikoltozott, hogy Mayne szerette volna megrázni. – Cornelius az! – mondta. – Corneeeeliuuuus! Egy makulátlanul öltözött fiatalember sétált feléjük, és furcsa szemüvege mögül pislogott rájuk. Göndör fürtjei olyan kuszán álltak a fején, mintha villámcsapás érte volna őket, ám úgy tűnt, Griselda mindebben semmi kivetnivalót nem talál. – Azt hittem, kidobtad ezt a pojácát, miután költőként kudarcot vallott – jegyezte meg Mayne. – Még nem – felelte a húga öntelten. – Mondtam neki, hogy írjon nekem még egy verset. Aztán azt is megmutatom neked, és kitaláljuk, kitől lopta. Ez sokkal szórakoztatóbb. Mire jó az, ha az ember véget vet egy ismeretségnek? Mayne hirtelen ráébredt, hogy hasznot húzhat Cornelius Bamber jelenlétéből.

ELOISA JAMES


– Örülök, hogy látom, Bamber – üdvözölte kurtán. – Rendkívül hálás lennék, ha egy rövid ideig a húgom mellett maradna, amíg én megkeresem egy ismerősömet. – Örömmel – felelte a férfi szinte egykedvűen. – Ki ne ragadna meg egy ilyen lehetőséget? „Ahogy itt jár-kél, szép, mint a csillagtüzes éjszaka…”4 – Ezt nem Spenser írta? – kérdezte Mayne gúnyosan. – Vagy várjon csak, talán Byron? Bamber figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, mivel épp egy rendkívül kidolgozott meghajlást mutatott be, amely három vagy négy cifra kézmozdulatot is magában foglalt. Mayne távozott. Ahogy Helene-re gondolt, hatalmába kerítette a vágy, mintha csak áram járta volna át a testét a lábujja hegyétől a feje búbjáig. Kamaszkora óta nem érzett effélét. Helene a tiszta, okos szemével és a férfi-nő közötti kapcsolatról alkotott kifinomult, modern elképzelésével olyan volt Mayne számára, mintha az ikertestvére lenne. Hallotta, hogy a háta mögött Lady Petunia is csatlakozott húga asztaltársaságához. Sikoltozásuk arra engedett következtetni, hogy Lady Petúnia valami friss, szaftos pletykát osztott meg velük. Ez legalább egy óráig lefoglalja majd Griseldát. A két nő mindig őrült lázba jött, amikor mások hírnevét kezdték becsmérelni, különösen, ha kedves, közeli ismerősről volt szó. Ó, ahogy Helene jár-kél, szép, mint a csillagtüzes éjszaka, gondolta magában Mayne grófja. Lord Byron végül is nem rossz költő.

Harmincadik fejezet Az énekesmadár karmokat növeszt

4

Részlet Lord Byron: Ahogy itt jár-kél című művéből. Szabó Lőrinc fordítása. – A szerk.

ELOISA JAMES


A Babérkoszorú fogadónál nagy volt a sürgés-forgás, mindenféle lovas kocsi megfordult itt, amelyeket London utcáin látni lehetett: félfödeles együléses, illetve nyitott hintók, landauerek, de még szekerek is. Küldöncök kiabáltak és szaladgáltak fel-alá. Épp amikor Tom és Lina belépett a fogadó kapuján – amely fölött nagy, ezüst betűkkel állt a felirat: Babérkoszorú fogadó –, egy postakocsi fordult be rajta hatalmas lendülettel, és csaknem kidöntötte a bal oldali oszlopot. Ha belerohan, az egész kapu egyenesen a fejükre omlott volna. – Meggin itt kínált meg almával, amikor leszálltam a postakocsiról – mondta Tom Linának. – Almát árult az utasoknak. Körülöttük mindenki hangos kiáltozásba kezdett, amint a hordárok hozzáfogtak, hogy a csomagokat a földre dobálják. Közöttük egy láda csirkét is, amelynek ajtaja azonnal kinyílt, ahogy földet ért, és a madarak szerteszét repültek. – Értem, mire gondolsz – mondta Lina, és erősen szorította Tom karját. – Meggin túl kicsi ahhoz, hogy itt… Nem tudta befejezni a mondatot, mivel Tom hirtelen jobbra rántotta, hogy el ne üsse a landauer, amely hirtelen elindult visszafelé. A fiatalember, aki vezette, nyilván úgy vélte, hogy a hintóé az elsőbbség, és nem a mihaszna járókelőké. – A konyha hátul van – mondta a lelkész, és Linát az udvar mentén végigfutó, biztonságos, fedett járdára vezette. Lina ránézett, és mondott valamit, de Tom nem értette a hatalmas lárma közepette (a csirkék gazdája igencsak pórul járt a ketreccel, nem beszélve arról, hogy a baromfik kényelmesen elhelyezkedtek egy második emeleti erkélyen). Így hát a lelkész megrázta a fejét, és magával vonszolta Linát ugyanazon az útvonalon, amelyen annak idején Meggin vezette őt a konyhába. Amikor beléptek az ajtón, Mrs. Fishpole helyett egy zord kinézetű, fehér kötényt viselő alakot találtak. A férfi rendkívül barátságtalannak tűnt, mint aki a legcsekélyebb provokációra is képes forró vizet borítani az ember nyakába. – Dzsentrik nem léphetnek a konyhába – mordult rájuk, majd vadul kevergetni kezdte az előtte lévő lábosban fortyogó szürke folyadékot, ELOISA JAMES


amelyben mindössze néhány darab zöldség úszkált. – Menjenek körbe a bejárathoz, ahova a maguk fajták tartoznak. Anélkül, hogy rájuk nézett volna, megmarkolt egy borospoharat, és egy nagy adag vörösbort zúdított le a torkán. – Mrs. Fishpole-t keressük – közölte Tom udvariasan, és levette a kalapját. – Talán meg tudja mondani, mikor dolgozik ismét. – Soha, és az is túlságosan hamar lenne – dörmögte a férfi, majd ismét teletöltötte a poharát. – Most pedig mehetnek. Kifizettük rendesen, úgyhogy ha maguknak tartozik valamivel, hát rajtam ne keressék. – Mi csak a címét szeretnénk megtudni – magyarázta Tom. – Nem tartozik nekünk semmivel. A férfi visszafordult a láboshoz, mintha többé nem is állna szándékában válaszolni. Ekkor egy csaposlegény rontott a konyhába. – Mr. Sigglet! Megérkezett Mr. Harper, a szokásosat kéri, halat és kolbászos pitét, mint mindig. Mit mondjak neki? – Mondd meg neki, hogy a hárpia délután lelépett, és itt hagyott engem halas pite nélkül – dühöngött Sigglet. – Kaphat zöldséglevest, és ha az nem felel meg neki, menjen máshova. Holnaptól lesz új szakács. A férfi most hirtelen feléjük fordult, és hadonászni kezdett a fakanállal, amelyről zsírcseppek fröccsentek a szakállára és a hajára. – Maguk pedig távozzanak innen – mondta. – Fishpole minden figyelmeztetés nélkül lelépett, és itt hagyta rám a munkát. Visszament a családjához. Hát ki hitte volna, hogy van családja? Családja! Nyilvánvaló volt, hogy Sigglet nem hisz a család intézményében. Tom egy szó nélkül kivonszolta Linát a konyhából, mivel attól tartott, hogy a férfi elveszíti a türelmét, és a nyakukba borítja a zöldséglevest. – Hova mehetett? – kérdezte Lina. – Ó, ennél rosszabbul nem is alakulhatott volna a helyzet! – Dehogy! – nyugtatta Tom. Nem bírta elviselni a lány szemében tükröződő aggodalom látványát. – Ez azt jelenti, hogy igazad volt. Teljesen igazad volt. Ütődött voltam, hogy nem gondoltam más lehetőségre. Lina megrázta a fejét.

ELOISA JAMES


– Nem, neked volt igazad. A fogadó udvara nem kislánynak való hely. És különben is, milyen anya lett volna Mrs. Fishpole, ha így fogta magát, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül itt hagyta a munkáját? Megginnek biztos családi háttérre van szüksége. Tom két kezébe fogta a lány arcát. – Hallgass, kérlek! – mondta mosolyogva. – Mrs. Fishpole azért hagyta itt a munkáját, hogy megkeresse Meggint. Mindössze annyit tud rólam, hogy lelkészként dolgozom a Szent Mária-templomban, Beverlyben. A családja egy közeli faluban lakik. Biztos vagyok benne, hogy oda ment. Lina annyira gyönyörű volt, hogy Tom nem tudta megállni, hogy meg ne csókolja. A csókjuk pedig annyira édes volt, hogy akár egész éjjel így maradtak volna, köpenyükbe bugyolálva, a fogadó hátsó falának támaszkodva, ám a lánynak ekkor támadt egy ötlete. – Csak ma délután hagyta itt a fogadót, Tom – mondta lihegve. – Valószínűleg még nem indult el északra. Talán megtalálhatjuk őt itt, Londonban. A lelkész nem értette azonnal, mire gondol Lina. Szinte sajgott a teste, annyira kívánta a lányt. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte vágyakozón. – Nem – felelte Lina. – Menjünk, keressük meg Mrs. Fishpole-t! – Addig nem, amíg bele nem egyezel, hogy a feleségem légy – felelte Tom, és ismét magához rántotta a lányt. – Soha nem mennék egy lelkészhez! – felelte Lina őszinte viszolygással. – Mi lenne, ha úgy tennénk, mintha nem lennék lelkész? – kérdezte a férfi. – Ó, de hát az vagy. – Ha nem lennék pap hozzám jönnél? A lány habozott. – Ha én lennék a szakács ebben a csodálatos fogadóban? – Nem! – felelte Lina nevetve, és Tom ismét megcsókolta, amiért ilyen elragadóan huncut volt.

ELOISA JAMES


– Ha egyszerű vidéki úriember lennék, aki a saját házában él, mert tényleg van ám házam, Lina. És több mint egy cselédem, erről biztosíthatlak. – Nem a vagyonról van szó – mondta Lina, és a hangja megváltozott. – Nem akarok férjhez menni. – Még hozzám sem? A fogadó hátulját megvilágító egyetlen hatalmas olajlámpa fényénél a lelkész Lina arcát figyelte. A lány szíve majd kiugrott a helyéről. Tom olyan elmondhatatlanul kedves volt. És annyira gyönyörű. A kis gödrökkel az arcán, a mélyen ülő szemeivel, férfias, izmos testével, olyan volt… Nos, egyáltalán nem olyan áhítatos kinézetű és vallásos volt, mint az apja. Tulajdonképpen nehéz volt elhinni, hogy mindketten papok. – Talán, ha nem lennél lelkész – mondta végül vonakodva. Tom megcsókolta. – Szeretlek. Lina elpirult, ami már három éve nem esett meg vele. – Bolond vagy, az biztos – motyogta, és lerázta magáról a férfi kezét. – Megkeressük Mrs. Fishpole-t? Anélkül, hogy megvárta volna a választ, kinyitotta a konyha ütöttkopott ajtaját, és belépett. Tom követte. Lina ott állt a konyhában, csípőre tett kézzel és olyan parancsoló tekintettel, amilyet a lelkész addig még nem látott tőle. – Azonnal mondja meg Mrs. Fishpole címét – mondta tiszta, határozott hangon –, különben megbánja. – Na, ne mondja! – felelte Sigglet, és a nyomatékosság kedvéért dobbantott egyet a lábával. Lina kitátotta a száját, és fülsiketítő hangon énekelni kezdett. – Te jóságos ég! – Sigglet levegő után kapkodott. A kezében lévő pohár szilánkokra tört, a vörösbor a zsíros hajára és a szakállára fröccsent. – Tudni akarom Mrs. Fishpole londoni címét – folytatta Lina könnyedén vagy most azonnal besétáljak a vendégekhez, és elszórakoztassam őket egy ingyen előadással? Nem tudom, érthető-e, amit mondok, Mr. Sigglet? ELOISA JAMES


A férfi olyan ellenségesen nézett Linára, hogy Tom védelmezőn közelebb lépett a lányhoz. Sigglet most a lelkészre emelte a tekintetét, aki kigombolta a köpenykabátját, hogy láthatóvá tegye izmos testét. – Whitechapelben él, a Halcrow Streeten – hadarta a férfi. – A házszámot nem tudom, akkor sem, ha az összes üveget összetöri a házban. – Erre nem lesz szükség – felelte Lina békés mosollyal. – A házszámot magunk is megtaláljuk, köszönjük szépen, Mr. Sigglet. A lány sarkon fordult, Tom pedig védelmezőn követte. Lina az ajtóhoz érve még visszanézett a szakácsra. Sigglet ezúttal az üvegből vedelte a bort. – Azt még el akartam mondani – szólt kedvesen –, hogy attól tartok, néhány üvegszilánk a levesbe eshetett. Bár – folytatta, és undorral nézte a szürke folyadékot a lábosban – lehet, hogy az ízén csak javít. Sigglet arca eltorzult. – Panaszkodnak! Mindig csak panaszkodnak! Tom fogta, és kivonszolta Linát a konyhából.

Harmincegyedik fejezet Leckék szerelemről… és haragról

Úgy tűnt, elveszítették a többieket. Mivel Rees és Helene meg akarták tekinteni Roubiliac Händel-szobrát, otthagyták Esmét és férjét az indiai zsonglőröknél. Lord Bonnington rendkívül kimért volt Rees jelenlétében, ami feszélyezte Helene-t, bár a gróf – rá jellemző módon – mindebből semmit nem vett észre. Godwin grófnő számára nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy Tom magával vitte Linát a park egy távol eső részére. – Egyszerűen nem tudok napirendre térni felette. Hogy lehet, hogy az öcséd nem idegenkedik attól, hogy Linával… – Helene hirtelen ELOISA JAMES


elhallgatott, mivel rájött, hogy a körülményeket figyelembe véve nem volna illendő azt fejtegetni, mi kivetnivalót talál abban, ha a lelkész egy romlott nővel sétálgat a Vauxhallban. Rees azonban nem kerülgette a forró kását. – Úgy látom, ellenállhatatlan vágyat érez, hogy ide-oda kísérgesse Linát. Puszta nemes szándékból teszi, természetesen. – Mégiscsak furcsa ez egy paptól – jegyezte meg Helene. – Lehet, hogy a fejébe vette, hogy jó útra téríti. Egyébként nem vagyok biztos benne, hogy Tom valóban önszántából lett lelkész. Az apám már azelőtt elhatározta, hogy papot farag belőle, mielőtt az öcsém megtanult volna járni. Persze nagyon is testhezálló volt neki a feladat. Most azonban úgy tűnik, megváltozott. – Gondolod, hogy feladja a hivatását? – Ezt nehéz megmondani. Vérében van a jámborság és a jótékonykodás. – Jó ember – mondta Helene némi rosszallással a hangjában. – Ez így van – felelte Rees nyugodtan. – Sokkal jobb ember nálam. – Te is jó ember vagy – jelentette ki a grófnő, és belekarolt a férjébe. Mikor felpillantott, Rees széles vigyorral nézett vissza rá. – Ez volna hát az én zsémbes hitvesem? Hitvesem? Feleségem? Hol vagy hát? Elcseréltek tán valakivel? – Rendben – felelte Helene mosolyogva. – Elviselhetetlen alak vagy, akinek olykor vannak jó pillanatai. Leginkább a zongora mellett. – Tanulok… – felelte a férfi. – Még sokat kell tanulnom. – Hogy érted ezt? Hatalmas sövény felé közeledtek, amely mögött, a zajok alapján, valószínűleg egy zenekari próba zajlott. – Händel idebent van – közölte Rees, és a bozótba vágott boltív irányába vezette feleségét. – Bizonyára kirázza a hideg e förtelem hallatán. Attól tartok, a Vauxhall zenekara nem viszi sokra a közeljövőben. – Hogy értetted azt, hogy sokat kell tanulnod? – erősködött Helene. – Zenei téren? – Nem – felelte a gróf, és úgy tűnt, mint aki nem kívánja tovább folytatni ezt a gondolatmenetet. ELOISA JAMES


Helene hagyta, hogy leültesse őt egy márványpadra, a szoborral szemben. – Az ég szerelmére, Rees, te vagy a világon a legkiábrándítóbb beszélgetőtárs! Mit értettél azalatt, hogy tanulnod kell? – Valamit, amit Tom mondott nekem. A gróf elterpeszkedett a padon a felesége mellett, kényelmes nadrágján át kirajzolódott izmos combja, és a karját lazán pihentette a pad háttámláján. Helene gyorsan elkapta a tekintetét a lábáról. A látvány felidézte benne az emléket, amint a férfi meztelenül fölé hajol a tisztáson, és hirtelen forró, bizsergető érzés áradt szét a testében. – Igen? – bátorította a férjét. Sajnos azonban ekkor a tekintete Rees kezére tévedt, amiről eszébe jutott, hogyan fonták körbe a férfi ujjai a mellét, és aztán hogyan csókolta meg őt ugyanott szinte… szinte tiszteletteljesen. Helene kényelmetlenül fészkelődni kezdett a padon. Gyötörte a felismerés, hogy szinte alig várja aznapi együttlétüket. Ez lehetetlen. Bizonyára képzelődik. – Nos? – csattant fel ingerülten. – Tanulnod kell, vagy nem, nekem mindegy. Felejtsük el a dolgot! Rees szórakozottan nézett a feleségére. Az arcán lévő kis gödrök mélyebbek lettek, a szeme mosolygott. Mások kifejezéstelennek tartották volna ezt az arcot, de Helene… Vett egy mély levegőt. – Rees? – szólt összeszorított fogakkal. – Az apám rendkívül eredményesen osztotta a fiait két kategóriába – kezdte a gróf, és hátrahajtott fejjel nézte, ahogy a fák fekete, lombos ágai kanyarogva kúsznak az éjszakai égbolt felé. – Én voltam a vétkes, Tom pedig a szent. – Apádnak ezek szerint igen jó volt az ítélőképessége – vetette közbe Helene gonoszul. – Igen, de kezdem azt hinni, hogy nem vagyok annyira elvetemült, mint ahogy ő hitte – folytatta Rees. – Hogy őszinte legyek, kezdem megunni, Helene. – Mit, a vétkezést?

ELOISA JAMES


– Igen, azt. És azt hiszem, hogy Tom szintén unalmasnak találja szenteskedő életét. – Nos, én semmi jelét nem látom annak, hogy unalmasnak találnád az életed! – felelte a grófnő, ám a következő pillanatban már szerette volna visszavonni, amit mondott. Érezte, hogy a férje őt nézi, ezért gyorsan elmélyült Händel márványcsizmájának tanulmányozásában. – Amikor veled vagyok, nem unatkozom – mondta a férfi hirtelen. Helene mosolyogni akart, de visszafojtotta. – Mi aligha szoktunk együtt vétkezni – mutatott rá. – Pontosan erről van szó – felelte Rees, és finoman tekergetni kezdte felesége nyakig érő hajtincseit. Helene mereven bámult maga elé, képtelen volt a férje arcába nézni. A gróf ekkor felpattant, és olyan könnyedén, mintha nem is épp most forgatta volna fel gyökerestül felesége világképét, megkérdezte: – Sétáljunk egyet? Helene felállt, és belekarolt. – Nem állt szándékomban zsákutcába terelni a beszélgetésünket egy ilyen megdöbbentő kinyilatkozással. Isten tudja, apámnak valószínűleg igaza volt. A hangja fáradtnak tűnt, és Helene úgy érezte, beszélnie kell. – Gondolod, hogy… hogy bizonyos dolgokat azért tettél… a házasságunk alatt, mert… – képtelen volt befejezni a mondatot. – Egészen biztosan – felelte a férfi. – Azért szöktem meg veled, ahelyett, hogy illő módon összeházasodtunk volna, hogy bosszantsam az apámat. De erre csak nemrégen jöttem rá. És, Helene, néha azt gondolom, az, hogy neked távoznod kellett a házból, illetve hogy orosz táncosnők tisztelték meg az ebédlőasztalunkat, szintén neki szólt. Helene az ajkába harapott. – Nem voltunk boldogok együtt, és erről nem az apád tehet. – Szörnyen viselkedtem – mondta Rees. – Fogalmam sem volt, hogy kell sértegetés nélkül beszélgetni. A családunkban ez nem volt szokás. Még most sem az.

ELOISA JAMES


Volt valami Rees félszeg mosolyában, amitől Helene-nek majd megszakadt a szíve, ezért próbált valami könnyed, okos gondolattal előállni. Kevés sikerrel járt. – Mi lenne, ha itt befordulnánk? – kérdezte elkeseredésében. Ez az ösvény kevésbé volt kivilágítva, mint az, amelyről letértek. A fákra erősített gázlámpák egyre ritkultak, és az útra vetülő árnyak olyanok voltak, akár az alvó szörnyetegek. – Ez a Szerelmesek sétánya – mondta Rees. – Ó – felelte Helene halkan. Továbbhaladtak, és legalább tíz percig egy árva lélekkel sem találkoztak. A park fényei már alig látszódtak a távolban, és a zenekart sem lehetett innen hallani. Hirtelen pattogó hangra figyeltek fel, és a fejük felett virágsziromként szétrobbanó, színes fények borították be az eget. – Innen nézhetjük a tűzijátékot – mondta Rees, és Helene-t egy félreeső lugasban lévő márványpadra húzta. A férfi hátrahajtotta a fejét, és figyelte a szétrobbanó, majd alászálló színes fényeket. Helene azonban őt nézte, amíg a férfi felé nem fordult. Ezúttal azonban állta a tekintetét. – Ma még nem szeretkeztünk – jelentette be Rees könnyedén, mintha csak az időjárásról beszélne. Helene-nek elakadt a lélegzete, és gyorsan az út irányába nézett. – Ne mondj ilyesmit hangosan! – mondta zsémbesen. – Mi lesz, ha valaki meghallja? – Mi lesz? – kérdezett vissza Rees mosolyogva. – Gondolom, nem én vagyok az egyetlen férfi, aki vágyakozik a felesége után. Helene arca felforrósodott. A férje vágyakozik utána? Ez igazán… érdekes gondolat. Korábban soha senki nem vágyakozott utána. Rees lehúzta felesége maszkját, és hátratolta a csuklyáját. Az éjszakai levegő lágyan simogatta Helene arcát. Férje válla fölött figyelte, amint London felett az ég megtelik színes szikrákkal, majd – akár az 1666-os nagy tűzvész idején – szinte lángra lobbannak a felhők, és bevilágítják az egész égboltot. Helene elhatározta, hogy a csuklya levételén túl más bensőséges mozdulatot nem engedélyez Reesnek. Mostanra megértette, hogy a férje ELOISA JAMES


számára teljesen természetes volt a szabad ég alatt szeretkezni. Ő azonban nem rontja tovább a Vauxhall rossz hírét azzal, hogy engedi, hogy a Szerelmesek sétányán ilyen bensőséges kapcsolatot alakítson ki vele. Rees először csak megcsókolta. Csak? Ahogy a nyelvük összeért, Helene erős vágyat érzett, hogy közelebb húzódjon hozzá. Amikor azonban a gróf keze alattomosan a mellére kúszott, ő odébb tolta. Rees olyan szenvedéllyel csókolta, hogy az asszony először észre sem vette, hogy a gróf a kezét lassan végighúzza a lábán, és gyengéden, érzéki mozdulatokkal simogatja a térdét. Amikor azonban tudatára ébredt, mi történik, felsikoltott, és elhúzódott tőle. Rees követte, és Helene végül szinte már hanyatt feküdt a padon. A férfi nevetve fölé hajolt, szétnyitotta a köpenyét, csapdába ejtve a karját. – Ez csak a palástod, Helene! – Nyilvános helyen vagyunk – felelte a grófnő, és igyekezett kiszabadítani magát. – Bárki megláthat minket. – Tíz perce nem járt erre senki. A gróf szeme feketén izzott az égbolt és a pislákoló gázlámpák fényében. Helene megnedvesítette az ajkát, és figyelte, ahogy Rees egyre ernyedtebben pislog. – Csak nem gondolod, hogy nem vettem észre, mit… mit csinálsz – mondta erőtlenül, miközben érezte, hogy egy hatalmas hüvelykujj dörzsölgeti a mellbimbóját. A lába remegett. – Bocsáss meg, ha zavarba hoztalak – felelte a gróf nyugodtan, és elhúzta a kezét. Helene a ruhájára nézett, és látta, hogy a mellbimbója átüt a finom anyagon, majd a két felnőtt tekintet összetalálkozott. – Nem akarok olyasmit tenni, ami nem élvezetes a számodra, Helene. Hangja olyan mély és buja volt, akár a csellóé. Helene válaszolni akart, de képtelen volt hazudni. Rees kajánul vigyorgott rá, ő pedig felsóhajtott a gyönyörtől, amint ismét a mellén érezte a férje kezét. Mindezek ellenére nem feledkezett meg kezdeti elhatározásáról. – Rendben, Rees – mondta valamivel később, szinte zihálva. – De nem fogunk a Vauxhall parkban szeretkezni, erről szó sem lehet! – Ez nem szeretkezés – felelte a gróf. ELOISA JAMES


Rees úgy rendezett mindent, hogy felesége végül keresztbe feküdt az ölében, akár egy elejtett zsákmány. Egyik kezével szorosan magához szorította, és a másik… A másik szabadon garázdálkodhatott. Tovább simogatta formás mellét, egyre erősebben és erősebben. Helene teste egy hatalmas sóhaj kíséretében homorúan felfelé ívelt, és közelebb nyomult hozzá. Rees keze tovább barangolt a grófnő lábára, becsúszott a ruhája alá, ujjai elindultak felfelé Helene combján, olyan lassan, hogy az asszony egész testében remegni kezdett, és arcát a férfi mellkasába temette. – Mit művelsz? – nyögte. – Csak játszom – felelte Rees. Az volt a benyomása, hogy a férje hangja egyre izgatottabb lesz. – Mivel? – kérdezte, meglehetősen logikátlanul, mivel a gróf keze most már a harisnyakötőjéig jutott, és ujjaival apró köröket rajzolt a combjára. – A testeddel, hitvesem – suttogta Rees a felesége nyakába. – És ha valaki erre jár? – kérdezte Helene. A gróf előrehajolt, és amikor az ajkuk összeért, ujjai felesége testének legbensőségesebb zugába csusszantak. Rees elnyelte Helene kiáltását, majd a következőt és a rá következőt is… Testével enyhítette küzdelmét, mivel úgy tűnt, Helene nem tudja pontosan, mit akar. – Ne! – kiáltott Helene élesen –, ne… – De hangját elnyelte a gyönyör, amely ebben a pillanatban végighullámzott a testén. Rees ezt pontosan látta. – Ha meghallom, hogy valaki közeledik, csak betakarlak a köpenyeddel – nyugtatta az asszonyt. – Ne! – mondta Helene ismét. Rees ekkor finoman mozgatni kezdte az ujját, mire Helene kéjesen felnyögött, és többé már nem aggódott a járókelők vagy más mulatozó vendégek miatt, akiket esetleg nem bűvölt el a tűzijáték. Rees kísérletezett. Azelőtt nem sokat törődött vele, hogy örömet okozzon a nőknek. Világéletében egy elvetemült, élvhajhász alak volt, a „szerezd meg, amit akarsz, aztán menj” típusú férfi. Ezzel fiatal kora óta tisztában volt. Az ilyen elvetemült alakok kiképzése során pedig nem esik szó arról, hogy kell úgy megérinteni egy nőt, hogy az örömet ELOISA JAMES


okozzon számára. Ahogyan arról sem, milyen az, ha az ember teste vad lázban ég, vagy reszket a vágytól pusztán azért, mert megérint egy női testet. És nem akármelyik nőét. Helene-ét. Felesége a mellkasába temette az arcát, és amikor eléggé magához tért ahhoz, hogy tiltakozni tudjon, Rees lehajolt hozzá, és csókkal némította el addig, amíg ismét meg nem adta magát. Házasságuk első évében a gróf annyira dühös és csalódott volt a hálószobai kudarcok miatt, hogy azt mondta Helene-nek, a teste nem alkalmas a női örömök élvezetére. Rees lelkében most a szenvedély és az önutálat viaskodott. Helene arca kipirult, szeme ernyedten a távolba meredt, karcsú teste hullámzott férje karjaiban, újra meg újra nekifeszült a kezének, érthetetlen szavakat motyogott, és vadul lihegett, akárcsak a gróf maga. Ám ahogy korábban mondta, még sokat kellett tanulnia. Beletelt némi időbe, amíg végre úgy érezte, elkapott egy ritmust, egy ütemet – akár egy keringőnél –, ami Helene-t egyre messzebbre és messzebbre repítette a józanságtól. Akadozó zihálása és az összefüggéstelen szavak sorozata Rees számára a leggyönyörűbb zene volt, amit valaha hallott. – Rees! Ne! Igen! – majd – Ó, ne… – és végül – Rees! Helene teste ívben meghajlott, a férfinak feszült, és remegett. A férfi felesége hajába temette az arcát. Az önutálat nem csatázott többé a szenvedéllyel, helyükbe valami ezerszer lágyabb és rémisztőbb érzés lépett. Mert ekkor Helene úgy érezte, mintha egy crescendo – egy egész fúvószenekar – váltotta volna fel a finoman felfelé ívelő szólót, szabadon és tisztán csendült fel, ujjai hegyéig érezte, amint átjárja a testét, a zene újra meg újra a fejébe robbant, mígnem teljesen átvette a hatalmat, és végül Rees szilárd teste maradt az egyetlen támpont a körülötte forgó világban. Mayne grófja, aki egy másodperccel korábban fordult az ösvényre, észrevette Helene hajának ragyogását a holdfényben, majd azt, ahogyan egy holdsugár ezüstösen megcsillant az asszony kecses lábán. Egyszer csak keserű nyomást érzett a mellkasában, amint felfogta, hogy az ő Helene-e, az ő grófnője – hiszen anélkül, hogy észrevette volna, ELOISA JAMES


magában már így gondolt rá – ott remeg a gyönyörtől férje karjaiban. Annak az embernek az ölelésében, akihez pusztán nem túl közeli barátság fűzi. Szó nélkül sarkon fordult és elsétált, köpenye fekete suhogása panaszos légörvénybe ragadta magával az úton heverő kósza faleveleket. Az őszinteséget túl sokra becsülik. A harag ezzel szemben… nos, a harag az már valami. A harag sötét elkerülhetetlenséggel átjárta Mayne testét, keserű utóízt hagyva szájában. Helene is csak olyan volt, akár a többi nő: hűtlen, csalfa. Ő sem tudott többet a férfi és a nő kapcsolatáról, mint bárki más. Tulajdonképpen rosszabb volt, mint mások. Látszólag bárhol, ahol éppen kedve szottyant hozzá, kész volt rá, hogy kielégítse vágyait. Az előkelő körökben erényes úrinőnek tetteti magát, ám közben titokban megszökik a férjéhez, aki – miután kiszórakozta magát a szajhájával – maradék figyelmét neki szenteli. Mayne amint egy pillanatra ismét józanul gondolkodott, észrevette, hogy reszket a haragtól. Egy kissé elragadtattad magad, gondolta. Hiszen semmiség az egész. Egy nő a sok közül… csak egy nő. Semmi egyéb. A tény, hogy Godwin grófnő fondorlatosabb a többi asszonynál, akiket eddig az ágyába csábított, igazán nem ok arra, hogy bánkódjon miatta. Már majdnem visszaért a kínai pavilonhoz, amikor meglátta Lady Felicia Saville-t, amint a legyezőjét lebegtetve cseverészik az egyik ostoba barátnőjével. Lady Felicia két dologról volt híres: boldogtalan házasságáról és állandó pletykálkodásáról. A gróf lelassította lépteit, akár egy párduc. – Ó, Mayne – szólt neki oda Felicia, amint hallótávolságon belülre kerültek. – A húga már nagyon várja a pavilonnál, uram. Ám a férfi olyan izzó tekintettel közeledett felé, amilyennel eddig csak más nőket ajándékozott meg. Felicia nagyot nyelt. Lehetséges, hogy Mayne – Mayne! – végre felfigyel rá? Már szinte lemondott róla, és olykor azt hitte, hogy a férfi szeretői voltaképp egy válogatott társaság, ahová ő nem kapott meghívást. Gyűlölte ezt a gondolatot. A barátnőjéhez, Bellához fordult.

ELOISA JAMES


– Drágám – mondta a legyezője mögé bújva –, kérlek, ments ki valahogy a pavilonban. Ugye megteszed, tekintettel a barátságunkra? Bella éles pillantást vetett a barátnőjére, majd a grófra, és halvány mosolyra húzva szép ívű száját közelebb lépett hozzájuk. – Csak ha megígéred, hogy reggel az első dolgod lesz, hogy felkeress – felelte, és olyan szaporán lengette a legyezőjét, mintha hirtelen trópusi szél vonult volna át London városán. – Mindenképpen – szögezte le Felicia. A gróf nem vette észre, hogy Bella azért távozik olyan lassan, mert azt várja, hogy elbúcsúzzon tőle. – Úgy érzem, mintha most látnám önt először – mondta mély, szuggesztív hangon. – Sétáljon egyet velem, Felicia. – A Szerelmesek sétányán! – mondta a nő kuncogva. – Jóságos ég! A gróf felemelte az asszony állát, majd leheletnyi csókot nyomott a szájára. – Csak ha igazán, igazán akarja – mondta, és megcsókolta. Mayne rendkívül csalódott volt, hogy a félreeső kis padon, ahol korábban a csalfa grófnőt és elvetemült férjét látta, most senkit nem találtak. Így Godwin grófnő nem láthatta őt Lady Felicia Saville-lel, aki kabát nélkül és szemérmetlenül lazán fedett felsőtesttel csüngött a karjaiban. Csalódott volt, mert bosszút akart állni. Látni akarta, ahogy Helene szeme tágra nyílik, azt akarta, hogy tudja, biztosan tudja, nem ér annyit Mayne grófjának, hogy egy hónapot várjon rá. Azt akarta, hogy tudja, soha nem hitt neki. Soha. Az elejétől fogva tisztában volt azzal, hogy a nem túl közeli barátságról szóló történet csak mesebeszéd. Soha egy szavát sem hitte el. Egyetlen pillanatra sem. Ám csak miután hozzáértőn, bár kissé érdektelenül közelebbről is megismerkedett Lady Felicia bájaival, jött rá, hogyan adhatná Helene Godwin tudtára, hogy soha egyetlen szavát sem hitte el, és meg sem fordult a fejében, hogy kivárja, amíg otthagyja a férje házát. – Felicia – szólt az asszonyhoz negédes hangon. – Igen? – kérdezte a nő határozottan. Sajnos Felicia egyáltalán nem találta Mayne grófját annyira lenyűgözőnek, mint amit a hírek alapján gondolt róla. De hát mit lehet ELOISA JAMES


tenni. A valóság rendkívül kiábrándító, különösen ha a férfiakról van szó. – Elképesztő híreket hallottam ma – súgta a gróf a fülébe, miközben visszahúzta a ruhát az asszony mellére. – Komolyan, mit? – kérdezte Felicia felpezsdülve. És Mayne mindent elmesélt neki. Miután az asszony tágra nyílt szemmel végighallgatta a történetet, a gróf felsegítette, lesöpört néhány falevelet a kabátjáról, és elindultak vissza a park fényesebben kivilágított lugasai felé. Mayne jól tudta, mi a feladata aznap este: elkísérni Feliciát mindenhova, ahova a nő kívánta, bensőségesen suttogni a fülébe, és így minden ismerőse tudtára adni, hogy most már ő is a szeretői klubjába tartozik. Feliciának sem kellett sokat törnie a fejét azon, hogy mi a teendője, ösztönösen tudta. Szinte futott, annyira sietett vissza a barátaihoz. – Egyszerűen nem hiszem el! – mondogatta, részben magának, részben Mayne-nek. – Ilyet még soha életemben nem hallottam! Garret Langham, Mayne grófja pedig csak mosolygott rá. Ha az asszony lett volna olyan érzékeny, észrevette volna a gyilkos csillogást a szemében. Mayne számításait senki sem húzhatja keresztbe. Senki.

Harminckettedik fejezet Az anyaság relatív fogalom

Nem

vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt magunkkal hozni Meggint – mondta halkan Lina másnap reggel, amikor Tommal és a kislánnyal leszálltak a kocsiról a Halcrow Streeten. – Mi lesz, ha csalódást okozunk neki?

ELOISA JAMES


– Ha Mrs. Fishpole itt van, biztos, hogy szívesen látja majd – felelte Tom. – És nézz csak rá! Amióta reggeli után közölték vele, hogy meglátogatják Mrs. Fishpole-t, a kislányt mintha kicserélték volna. Elragadó kis kötényruhát viselt, hozzá illő szőrmekabáttal. Lina prémgallérját markolászta, még ha az túl meleg volt is az efféle viselethez. Mégsem az öltözetében történt a leglényegesebb változás. A szeme ragyogott, és kis teste megmerevedett az izgalomtól. London e kerületében a legelterjedtebb mesterség bizonyára a ruhafestés lehetett, mert bármerre néztek, hatalmas teknőket láttak, amelyekben vöröses vagy kékes színű folyadék fortyogott. Asszonyok álltak a kádak mellett, és nagy adagokban dobálták a ruhaneműt a színes vízbe, amitől fojtó, színes füst szállt fel az égbe, és elegyedett a rothadó zöldség és a trágya átható szagával. Mrs. Fishpole-t nem volt nehéz megtalálni. – A negyvenkettesben lakik – mondta egy idős férfi, aki a napon ülve szundikált. – Bár azt hallottam, itt hagyja Londont, máshová készül. Az is lehet, hogy már elutazott. – Köszönöm, uram – tette hozzá, és a zsebébe süllyesztette a pénzérmét, amit Tomtól kapott. Felgyalogoltak a ház harmadik emeletére, a legfelső szintre. Meggin erősen szorította Lina kezét, Lina pedig hosszú évek óta először imádkozott. – Ó, kérlek, csak legyen itthon – mondta egy csendes, láthatatlan lénynek, akit valaha ismert, és akit gyermekkorával együtt maga mögött hagyott. – Kérlek, kérlek, kérlek, add, hogy itthon legyen! Tom bekopogott egy keskeny ajtón, míg Lina és Meggin hátramaradtak a lépcsőn. Nem érkezett válasz. Lina összeszorította a fogait, és még intenzívebb imádkozásba kezdett. Tom ismét kopogott, ezúttal hangosabban, és egyszer csak léptek közeledését hallották. Az ajtó kinyílt. Mrs. Fishpole ezúttal nem viselt fehér kötényt. Földig érő szürke szövetruha volt rajta, és kopott fejfedő állt bizonytalanul a hajába tűzve. Szeme tágra nyílt, szólásra nyitotta a száját, de ebben a pillanatban egy erős kis test száguldott el Tom mellett, és az asszony szürke

ELOISA JAMES


szoknyájának csapódott. Könnyek között, kiáltozva üdvözölték egymást. – A menyasszonyom, Miss McKenna értette meg velem – mesélte Tom öt perccel később, amikor mindannyian Mrs. Fishpole sógornőjének asztala körül ültek, mivel nem volt társalgó vagy egyéb helyiség, ahol helyet foglalhattak volna. Meggin Mrs. Fishpole ölében ült, az asszony szorosan átkarolta, mint aki soha többé nem akarja elengedni. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tettem – ismételgette. – Bizonyára elment az eszem. Mr. Sigglet állandóan zsörtölődött a kislány miatt, és akkor egyszer csak megjelent ön, és úgy tűnt, mintha a Gondviselés küldte volna. Két perccel később már tudtam, hogy hibát követtem el. De akkor már túl késő volt. Olyan szorosan szorította magához Meggint, hogy szinte megfojtotta. Nem mintha Meggin bánta volna. Lina szőrmegallérja, amit azelőtt éjjel-nappal szorongatott, most feledésbe merült, és magányosan hevert a földön. – Túl késő, mondtam magamnak – folytatta az asszony. – Soha nem tudom túltenni magam rajta. Úgy rohantam ki az utcára, mint egy tébolyodott, de senki nem tudta megmondani, hová ment. Odaadtam az én Megginemet valakinek, akinek még a nevére sem emlékeztem biztosan. Elfelejtettem a nevét! – Őszintén sajnálom, hogy ennyi bosszúságot okoztam önnek – mondta Tom. – Nos, természetesen többé nem kapja vissza – közölte Mrs. Fishpole, és úgy hunyorgott a lelkészre, mint aki nem bánná, ha ott lenne a keze ügyében a sodrófája. – Otthagytam a munkámat, és mostantól én vigyázok Megginre. – Mr. Holland hibát követett el – mondta Lina mosolyogva. – De nem akart fájdalmat okozni sem önnek, sem Megginnek. – Tudom én azt – felelte az asszony vonakodva –, de nem kellett volna elvinnie. – Gondolom, azért akart északra utazni, hogy megkeresse Meggint, igaz? – kérdezte Tom. – Megkérdezhetem, most, hogy megtalálta,

ELOISA JAMES


továbbra is azt tervezi, hogy visszatér East Ridingba, vagy Londonban keres másik állást? – Visszamegyek – felelte Mrs. Fishpole határozottan. – Sokat gondolkodtam ezen az elmúlt napokban. London nem nekünk való. Visszamegyek, és magammal viszem Meggint. Mostantól Meggin Fishpole a neve, és ha valaki mást mond, annak velem gyűlik meg a baja. Lina bátorítólag bólintott. – Ez csodálatos terv – mondta szívélyesen. – Meggin nagyon szerencsés kislány, hogy ön az anyukája. Mrs. Fishpole szaporán pislogott. – Ami azt illeti, soha nem terveztem, hogy anya leszek. De, gondolom… – Hiszen egyértelmű, hogy ön Meggin anyja – felelte Lina vidáman. Meggin úgy pislogott Mrs. Fishpole ölelő karjainak ketrecéből, akár egy kis veréb, aki egy nagy, kövér kukacra vár. – Úgy tudom, Rumwold atyának a Minster-templomban szüksége van egy házvezetőnőre, aki főzni is tud – mondta Tom, és nem tartotta szükségesnek közölni, hogy Rumwold atyának soha életében nem volt házvezetőnője, és semmi jelét nem adta annak, hogy a jövőben szeretne egyet. – Ön tökéletes volna erre a feladatra. Ha gondolja, írok neki egy rövid levelet, és ajánlom a pozícióra. Nem nagy háztartás. Csak ő lakik ott és két másik pap. Azután arra gondolt, Rumwoldnak bizonyára nagyon ízlik majd a hal és a kolbászos pite. – Hálás lennék érte – felelte Mrs. Fishpole egy határozott bólintással. – Soha nem dolgoztam házvezetőnőként, de szívesen beletanulok. – Nagyszerű – mondta Tom, majd gyorsan megírta a levelet, és átadta az asszonynak. – Kifizethetem Meggin utazási költségét, Mrs. Fishpole? Felelősnek érzem magam a sok bosszúságért, amit az elmúlt napokban önöknek okoztam. – Ezt nem utasítom vissza – felelte a hölgy. – Kissé szűkölködöm mostanában. A sógoromtól akartam kölcsönkérni, de nem valami készséges ember. – Örömmel teszem – felelte Tom. ELOISA JAMES


Lina Mrs. Fishpole széke mellett térdelt a földön, és Meggin fülébe suttogott valamit anélkül, hogy megbolygatta volna a kislány barátságos, meleg kis fészkét az asszony ölében. Meggin elmosolyodott, Lina a tenyerébe nyomott valamit, és összezárta az ujjait. Mrs. Fishpole nem vette észre. Azzal volt elfoglalva, hogy visszautasítsa a rengeteg pénzt, amit Tom próbált neki adni. Csak egy guinea-t tartott meg. – Ez elég lesz arra, hogy eljussunk East Ridingba, és nagyon köszönöm. Amíg Elsa Fishpole a nevem, nem fogadok el adományt. Megginnel elleszünk abból, amink van, és keményen dolgozunk majd. Ez elég lesz nekünk. Igaz, Meggin? A kislány felpillantott rá, és hirtelen zokogni kezdett. – Jól megleszünk – mondta neki Mrs. Fishpole szigorúan, de ahogy gyengéden ide-oda ringatta a lányt, az elvette szavai rideg élét. – Ne sírj hát! Mi, Fishpole-ok nem sírunk. Lina és Tom lábujjhegyen lopóztak ki a szobából, és suttogva elköszöntek, mivel úgy tűnt, Meggin mindenáron be akarja bizonyítani, hogy a Fishpole-ok olykor igenis sírnak, különösen a kicsik. De még mennyire! – Mit adtál neki? – kérdezte Tom kíváncsian, amikor az utcára értek, és felszálltak a bérkocsira. – A gyűrűmet – felelte Lina. – A gyűrűdet? Milyen-gyűrűdet? A lány vállat vont. – Amit a bátyádtól kaptam. – Gyűrűt adott neked? Tom észre sem vette, milyen indulatosan beszél. Egy olyan férfi hangja volt ez, aki nagy valószínűséggel merényletet készül elkövetni egy családtagja ellen. Lina megérintette a karját. – Csak azért, mert bevonszoltam egy üzletbe, és kikönyörögtem tőle – mondta mosolyogva. – Ó. – De azért szép kis smaragdgyűrű volt – folytatta a lány vidáman. – És mivel Mrs. Fishpole nem tudja a nevemet, sem a címemet Londonban, nem tudja majd visszajuttatni hozzám. Így kénytelen lesz ELOISA JAMES


lenyelni a büszkeségét, eladni a gyűrűt, és lesz miből kényelmesen berendezkedniük Beverlyben. Tom érezte, hogy mosolyra húzódik a szája. – Te aztán mindent elintéztél, igaz? Tudtad, hogy hiba volt elhozni Meggint a fogadóból, kikényszerítetted Mr. Siggletből, hogy árulja el az asszony címét, és megtaláltad a módját, hogy pénzt adj Mrs. Fishpolenak, miután én kudarcot vallottam. Tökéletes papné lesz belőled. – Hm – felelte Lina. – Talán, ha úgy döntenék, hogy az leszek. Felágaskodott, és most először ő csókolta meg a lelkészt.

Harmincharmadik fejezet Rees gyorsan tanul

Helene olyan vidáman robbant be a zeneszobába, amilyennek Rees még soha nem látta. A gróf felpillantott, majd visszafordult a kottához. Épp a csellókíséretet játszotta, amelyet a kapitány áriájához írt előző nap. Fel sem nézett belőle, amíg felesége az orra alá nem tolt valamit. – Tudod te, mi ez? – kérdezte Helene szinte kiabálva. – Virág. A gróf ismét lejátszotta az első néhány akkordot. Ez nagyon pedáns. Lehet, hogy ellaposítja a Jöjj velem a bálba túláradó lendületét. Talán inkább oboa illene ide cselló helyett. – De nem akármilyen virág – mondta a grófnő, és odébb lökte a férjét a zongoraszéken. – Azóta az éjjeliszekrényemen vannak, amióta… – egy pillanatra elpirult, majd folytatta: – Azóta, hogy tegnapelőtt sétálni voltunk az erdőben. – Valóban? – Saunderstől tudom, hogy ez csillagvirág! Rees meredten nézte a csillag alakú, hervadó virágokat. Nem nagyon ismerte fel őket, de ebben semmi meglepő nem volt. ELOISA JAMES


– Szerinted az oboa túlságosan fennkölt a kapitány áriájához? – kérdezte. Helene hegyezni kezdte a fülét, mintha néma oboaszót hallgatna. – Inkább csellóval próbálkoznék – mondta végül. – Én is erre gondoltam – felelte Rees megkönnyebbülve. Ismét lejátszotta az első akkordokat. Egy hármas csellókíséret jó lehet. – Rees, nem figyelsz – erősködött Helene. – Mire? – csattant fel a férfi. – Dolgom van. Most nem kísérhetlek a hálószobádba, ha esetleg ez jár a fejedben. – Ezek csillagvirágok – ismételte Helene. – Saunders mondta, hogy az a nő, aki csillagvirággal borított ágyban alszik, annak könnyű szülése lesz. – Egyelőre még nem tartunk ott – felelte Rees, és közben a láthatatlan csellók hangjára igyekezett koncentrálni. – Egyelőre – jegyezte meg Helene olyan vidáman, hogy Reesnek mosolyogni támadt kedve. A csellók hangja elhalt. Kezét Helene hátára tette, és magához húzta. – Szóval akarod, hogy sort kerítsünk a napi együttlétünkre? – kérdezte, és megcsókolta felesége haját. Ő is virágillatú volt. – Már megkértem Leke-et, hogy állíttassa elő a kocsit – felelte. – Hogy mondod? Rees a felesége nyakát csókolgatta, és nem nagyon figyelt arra, mit mond. Helene elhúzódott tőle. – Rees! Erre most nincs szükség, hiszen nem vagyunk alkalmas helyen. A gróf pislogott. De igenis szükség van rá, gondolta. Ó, de mégsem. Hiszen az együttléteik célja kizárólag az utódnemzés. Csakis a gyerek miatt teszik. Rees Helene után nyúlt, és ismét magához húzta. – A feleségem vagy, Helene. Akkor csókolhatlak meg, amikor kedvem tartja. És most kedvem tartja. Tegnap éjjel sem voltunk alkalmas helyen. Mivel a grófnő annyira gyakorlatias asszony volt, aki távol tartja magát mindenféle simogatástól, kivéve, ha az azonnali közösülésben ELOISA JAMES


végződik, természetesen pusztán gyakorlati okokból, sóhajtozva omlott férje karjaiba. Reesnek azonnal felforrt a vér az ereiben. Mintha a csellók lemásztak volna a kottáról, és tüzes táncba kezdtek volna. Épp azon gondolkodott, hogy lefektesse Helene-t a kanapéra, amikor hangot hallottak az ajtó felől. – Lady Godwin, a hintó a bejáratnál várakozik. – Ó! – Helene olyan gyorsan pattant fel, hogy Rees a zongorának esett, és beütötte a kezét. – Igen, Leke, jövünk! – Helene, hiszen ma reggel esett odakinn – mondta Rees a kezét rázva, és próbált ésszerűen gondolkodni. Hogyan lehetséges, hogy a felesége ajkának puszta érintésétől kétbalkezes kamasz fiú lesz belőle, aki képtelen megfékezni tomboló vágyát? – Igaz – felelte Helene. – Megkérem Leke-et, hogy tegyen egy takarót a hintóba. – Nem erre… Ám a grófnő addigra már kiviharzott a szobából. Rees az állát simogatta. Megfürdött ugyan, de nem borotválkozott reggel. A borotválkozás túl nagy erőfeszítésnek tűnt, miután hajnalig a tenorárián dolgozott. Darbynak is elfelejtett üzenni, bár meglátása szerint egyedül is egészen jól elboldogult. Mégis mit kérdezne tőle? Hogyan kell meghágni egy hölgyet? Ez elég abszurd. Helene ismét feltűnt az ajtóban. Úgy festett, mint egy elegáns pintyecske; haja kócos volt férje ölelésétől, szája vörös a csókjától. – Mindennap el kell majd mennünk az erdőbe? – kérdezte a gróf finoman. – Még az is lehet – felelte Helene egy elragadó mosoly kíséretében. Az erdő ma más volt, mint két napja: halk és esőáztatta. Rees figyelte, ahogy az esővíz kis patakokban folyik le a tölgyfák leveleiről. Az ég szürke volt. – Lehet, hogy esni fog – jegyezte meg a gróf, és azon tűnődött, milyen kellemetlen érzés lehet, ha esőcseppek hullanak a fenekére. Helene meg sem hallotta. – Nézd azt a vörösbegyet! – mondta. – Úgy néz ki, mint egy földesúr, aki az engedetlen lovászinassal perlekedik. ELOISA JAMES


Ahogy Rees odapillantott, a madár elrepült. Az igazat megvallva nem akart visszatérni Helene keskeny ágyára. Nem bírta volna kivárni. Feje tetejétől a lábujja hegyéig tombolt benne a vágy, hogy levetkőztesse Helene-t, és élvezettel birtokba vegye csodálatos testét. Látni akarta, amint hosszú, fehér lábai szétterülnek alatta; kívánta kezével elfedni a mellét, hogy csak a rózsaszín mellbimbója kandikáljon ki az ujjai között, és a másik kezét a feneke alá csúsztatni… Vállán a pokróccal felgyorsította lépteit. A tisztás is más volt ma. A csillagvirágok szirmai összezárultak, minden zöld volt, nedves és álomittas. Helene megállt. – Gondolod, hogy akkor is számít, ha nincsenek nyitva a szirmaik? – kérdezte. – Hát persze – felelte Rees, és határozott léptekkel vágott át a réten, mit sem törődve azzal, hogy a nadrágján vízfoltok jelennek meg. Helene tétován állt az út szélén. – Akarod, hogy könnyű szülésed legyen, vagy sem? – kérdezte a férfi. – Igen, de ez csak babona. Rees a takarót a földre terítette, visszament Helene-ért, és felkapta. A grófnő átkarolta a nyakát, és rámosolygott. Rees majdnem megrázta a fejét. Lehet, hogy álmodik? Valóban ez volt az ő viperanyelvű, utálatos felesége, aki állatnak nevezte, és akinek a társaságában azelőtt ezerszer esetlenebbnek és ostobábbnak érezte magát, mint bárki más mellett? Helene átkarolta a nyakát, a száját hozzádörzsölte az övéhez, majd finoman becsúsztatta a nyelvét a szájába… A gróf gyorsan letette a feleségét, és azonnal vetkőzni kezdett. – Vigyázz, Rees – kiáltotta Helene. – Minden nedves, és a fűre dobtad a kabátod. Át fog ázni. Egy pillanat múlva a gróf ott állt előtte, mindenestül felkínálva feleségének robusztus, izmos testét. Helene még soha nem érezte magát ennyire kívánatosnak és nőiesnek. Minden szót mellőzve, és anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a férfi testéről, a fején át egyetlen

ELOISA JAMES


mozdulattal lehúzta a ruháját. Szándékosan nem utcai kosztümöt viselt. Madame Rocque egyik könnyű, leheletfinom modelljét vette fel. Rees torkából halk, rekedtes hang tört fel, majd térdre rogyott Helene előtt. Az asszony pislogott. Milyen szép gesztus, gondolta. A férje még soha nem térdelt le előtte, akkor sem, amikor megkérte a kezét… Még mielőtt azonban ezt végiggondolhatta volna, felsikított. – Mit csinálsz… mit… Rees! A teste egyetlen apró kis területté lett a lábai között. Nem tudott egyebet tenni, mint hogy remegő térdekkel, bódultan állt a férfi előtt. Rees bűnt követ el. Helene ebben bizonyos volt. Ez szinte már bűncselekmény. Jelenleg mégsem tudott semmit végiggondolni. Hiába merült fel benne egy gondolat, mert amikor Rees ismét nyelvével ingerelni kezdte azon a bizonyos helyen, kínzó forróság öntötte el a testét, és a gondolat tovaszállt. – Ez nem… – kezdett egy újabb mondatba. Ekkor Rees megragadta felesége fenekét, és közelebb húzta magához. Így hát ez a mondat is elhalt, és egy kéjes nyögésbe veszett. – Nem hiszem… – próbálkozott ismét. Most már a gróf hüvelykujja is eljutott arra a helyre, míg végül Helene térdei megrogytak, a férfi lesegítette őt a földre, fölé hajolt, miközben a kezét tovább mozgatta. – Ilyesmit nem szokás hölgyekkel csinálni, igaz? – lihegte kígyózó testtel. – Igaz – felelte a gróf röviden. Helene becsukta a szemét, mosolygott a gyönyörtől, és még szélesebbre nyitotta szét a lábait. – Jó – mondta halkan. – Helene – nyögte Rees néhány perccel később. A grófnő azonban nem hallotta. A férfi finoman hatolt belé. Sokat gondolkodott az éjszaka közepén, hogyan érhetné el, hogy az ágyban is az a Helene legyen vele, aki a Vauxhallban. Először épp csak behatolt, mire az asszony megragadta a vállát. Rees kihátrált. Lassan; elhatározta, hogy lassan csinálja. Nagyon lassan. Végtére is Helene igen finom, törékeny hölgy. Ha sikerülne lassan csinálnia, talán némi élvezetet okozhatna neki. ELOISA JAMES


Ezt tette hát. Meghazudtolva szeretője vicces megjegyzését, Rees tökéletesen uralta izmos testét. Egyszerűen eddig nem látta értelmét, hogy késleltesse az élményt. Most azonban a könyökére támaszkodott, és úgy mozgott ki-be, mintha egész nap tudná ezt művelni. Helene először csak feküdt, ahogy a legutóbbi alkalommal tette. Egy idő után azonban kinyitotta a szemét, és remegve kérdezte: – Rees, mindjárt kész vagy? – Azt hiszem, nem – felelte a gróf összeszorított fogakkal. Ekkor a grófnő izgatóan megsimogatta a hátát, majd lecsúsztatta a kezét a fenekéig, és a férfi akaratlanul előrelendült. Helene felnyögött, az arca kipirult. Rees várt és várt. Felesége a hátán az ujjaival játszott, egyenként kitapogatta a hátizmait. Ismét zihálva kérdezte, hogy készen áll-e, és a férfi megrázta a fejét. Ekkor Helene, anélkül, hogy tisztában lett volna vele, mit tesz, mozogni kezdett. Megemelte a csípőjét, és a férjéhez simult. Rees valamivel erősebben nyomult most előre, amit a grófnő kéjes kiáltással fogadott. – Gyere, Helene – hörögte a gróf, és imádkozott, hogy legyen elég ereje. Végül nem bírta tovább, elhúzódott, és kezét felesége formás feneke alá csúsztatta, maga felé húzta kecses testét, és egy elhaló nyögés kíséretében minden erejével nekilendült. Helene kinyitotta a szemét, és döbbenten nézett rá. – Rees? A férfi tisztában volt azzal, hogy nem ért a nőkhöz. Ugyanakkor ismerte a feleségét. Helene még soha nem nézett rá így, mégis felismerte ezt az arckifejezést. Magasabbra emelte hát, és még nagyobb lendülettel hatolt belé, míg végül a grófnő egész testében reszketett, és hangosan felsikított. Rees behunyta a szemét, némán köszönetet mondott, és többé nem kontrollálta magát. Együtt értek a csúcsra, vad sietségben, mégis gyöngéden fonódtak össze egy utolsó, forró csókban. Rees homályosan emlékezett rá, hogy Helene sohasem szerette, ha ránehezedik az aktus után, ezért legördült róla, és mellé, a hátára feküdt.

ELOISA JAMES


Csak ekkor vette észre, hogy már nincsenek a takarón. Felforrósodott hátával jólesőn terült el a nedves virágszőnyegen. – Valóban csillagvirágokon feküdtem – szólalt meg Helene elképedve. Rees orrára egy esőcsepp hullott, majd egy másik az arcára. Helene vékony, hosszú lába ott pihent az övé mellett, tejfehéren a zöld mezőn. Tekintete olyan földöntúli boldogságot tükrözött, mint egy gyermeké, aki az imént fogyasztotta el élete első fagylaltját. A gróf azonnal tudta, hogy élete hátralevő részét azzal tölti majd, hogy megadja a feleségének, ezt az élvezetet. Odafordult hozzá, és finoman a lábára tette a kezét. – Most, hogy a könnyű szülésről már gondoskodtunk – mondta –, mit szólnál, ha mindent megtennénk annak érdekében, hogy a megelőző lépések is biztosan sikeresek legyenek? Hm? Végül, ahogy azt előre megjósolta, jó pár hideg esőcsepp landolt a fenekén. Ám szinte tudomást sem vett róluk.

Harmincnegyedik fejezet Katasztrófa!

Az elegáns hintó épp csak begördült a Rothsfeld Square tizennégyes szám elé, amikor két hölgy viharzott ki belőle. Kendőjük csak úgy lobogott utánuk, hajuk akár az örvény, kesztyűjüket a hintó padlójára ejtették. Leke még épp időben nyitott ajtót, mielőtt az arcába csapódott volna, és szemben találta magát a két amazonnal, akik haladéktalanul a grófnővel kívántak beszélni. Helene görnyedten ült a könyvtárszobában, és nagyon igyekezett a kezében lévő kottára összpontosítani. Rees ez idő alatt az egyik zongora billentyűit nyomogatta. A grófnő semmire nem vágyott jobban, mint

ELOISA JAMES


hogy a csípőjével arrébb lökdösse férjét, és csak ott ücsörögjön a zongora előtt. Mellette. Nem tehetem, mondta magának. Dolgoznia kell. Nekem is dolgoznom kell. Mi lenne, ha ehhez a részhez hozzáadnánk egy francia kürtöt? – kérdezte magától. Tényleg, mi lenne? Egyszer csak kivágódott az ajtó. – Te jóságos ég! – szólt Helene, és felpattant. – Esme! És Gina! Ti meg mit kerestek itt? A délelőtti látogatáshoz már túl késő volt, vacsorához pedig még akkor is korai időben érkeztek, ha a két barátnő korábban meghívást kapott volna, ám erről szó sem volt. A három barátnő mind ez idáig finoman betartotta azt a megállapodást, miszerint Lina jelenléte miatt Helene nem fogadhat látogatókat a házban. – Katasztrófa! – kiáltotta Esme. – Helene, te árultad el Mayne grófjának, hogy ebben a házban tartózkodsz? – Nem – felelte a grófnő. – De tudta… – mondta, majd elhallgatott. – Kérdeztem, hogy honnan szerzett róla tudomást, de nem árulta el, aztán pedig nem erőltettem a dolgot. – Engedj a szobába! – szólt Gina, és beljebb taszigálta Esmét, majd becsapta maguk mögött az ajtót, csaknem Leke arcába vágva azt. A komornyik épp itallal akarta kínálni őket, ehelyett azonban visszavonult a szobájába gondolkodni. Ezután átsietett a Rothsfeld tizennyolcba, mivel az ottani komornyik mindig minden említésre méltó dologról tudott. A könyvtárszobában Helene a fotelba roskadt, amelyből az imént felpattant, mivel hirtelen minden erő kiszállt a lábából. – Megígérte, hogy nem árulja el senkinek – mondta. – És biztos, hogy nem is tette. – De igenis ezt tette – közölte Esme kíméletlenül, és leült a barátnőjével szemben. – Ha te nem árultad el neki, nyilván lefizette Gina inasát, aki továbbította neked az üzenetét. – Az egész az én hibám – szólalt meg a hercegnő. – Sajnálom, hogy valaha is eljuttattam hozzád Mayne levelét. A gróf egy pimasz fráter! – Pimasz fráter? – kiáltotta Esme. – Több annál. Ez a férfi egy utolsó gazember, és ha bárkit is lehet ebben az ügyben hibáztatni, hát az én ELOISA JAMES


vagyok. Én írtam fel a nevét a listára, amit Helene-nek állítottam össze, és én magasztaltam az egekig szeretői képességeit! Helene úgy érezte, hogy zsibbadni kezd az ajka. – Nem az a kérdés, ki a hibás – mondta. – Megkérdezhetem, mit tett Mayne grófja a jogtalanul megszerzett információval? Egy pillanatnyi csend következett. Helene halk klimpírozást hallott a zeneszobából. Rees valószínűleg csembalóra váltott. – Mindenkinek elmondta – mondta végül Esme. – Tegnap este a Vauxhallban. – Ott volt a Vauxhallban? – Helene levegő után kapkodott. – Hiszen nem is láttam! – Én sem. De ott volt, mivel Felicia Saville azt állítja, tőle származik az információ. – Felicia Saville? – kérdezte a grófnő bénultan. – Gondolom, legalább húszan keresték fel őt ma délelőtt a házában – mondta Gina halkan. – A társalgás pedig két téma, Mayne grófjának csodálatos képességei, illetve a te botrányos tevékenységed körül forgott. – Mayne és Felicia? Helene fel sem tudta fogni a botrány mértékét, ami a városban a vele kapcsolatos hír miatt terjedt, ezért a kevésbé súlyos kérdésre koncentrált. – Úgy tűnik, Felicia a gróf legújabb szeretője – mondta Esme szinte undorodva. – Azt nem értem, hogy bírja elviselni azt az üres locsogást. Helene, lehetséges, hogy valamivel megsértetted Mayne-t? Semmi esetre sem akarom a védelmembe venni, de úgy viselkedik, mint aki bosszút akar állni valamiért. Azt hallottam, hogy fogadást írt ki a White's klubban, hogy… – hirtelen elhallgatott. Helene a szemébe nézett. – Mire fogadott a White'sban? – Sebastian biztosan félre… – Miféle fogadást írt ki? – A fogadás arról szól, milyen arányban osztja meg Rees az éjszakáit közötted és a szeretője között – felelte Esme.

ELOISA JAMES


– Ez nyilván nem valódi fogadás – mondta Helene lassan. – Csak azért írta bele a fogadási jegyzékbe, hogy botrányt kavarjon. – Egyetértek – szólt Gina. – De nem hiszem, hogy előrébb jutunk, ha azon törjük a fejünket, milyen sérelmet szenvedhetett el a gróf. Inkább azt találjuk ki, hogy mitévők legyünk! – Mit mondanak az emberek? – kérdezte Helene. – És ne a felhígított verziót mondd, Esme. Ahhoz túl régóta vagyunk barátok. – Neked véged – mondta Esme fagyos tekintettel. – Valószínűleg soha egyetlen tisztességes úrinő sem lesz hajlandó a házában fogadni téged. Hacsak nem teszünk valamit. – Hacsak nem teszünk valamit? Mégis mit tennénk? Nincs mit tenni. Helene hátradőlt a székében. A szíve a torkában dobogott, és attól tartott, hogy azonnal felfordul a gyomra. Nem veszítette el azonban az önuralmát. Ő, Helene mindig ura maradt önmagának. Gina egyenes háttal, összeszorított ajkakkal ült egy széken. – Kell, hogy legyen valami kiút ebből a helyzetből – mondta indulatosan. – Muszáj találnunk valamilyen megoldást. Mi lenne, ha összehívnánk az embereket a házunkban, és elterjesztenénk, hogy Mayne hazudik? Esme a fejét rázta. – Senki nem hinne nekünk. – És ha Rees párbajra hívná Mayne-t? – kérdezte a hercegnő. – Párbajozni törvényellenes… – kezdte válaszát Esme, de Helene félbeszakította. – …és nem akarom, hogy Rees párbajozzon. Soha nem győzne Mayne ellen. Kétlem, hogy tudná, miként kell kézbe venni egy pisztolyt. Esme hitetlenkedve nézett a barátnőjére. – Azt hittem, egyáltalán nem érdekel Rees sorsa. Az igazság az, hogy senki nem tehető felelőssé ezért a helyzetért, az átkozott férjedet leszámítva. Miért kellett arra kényszerítenie, hogy ide gyere, miközben a szeretője itt lakik a házban? Mégis mit akart ezzel elérni? – Nem tudom – suttogta Helene. – Nem szabadott volna beleegyeznem. Senki nem akart helyeselni, így hát hallgattak. ELOISA JAMES


– Ti hajlandóak lesztek a jövőben is fogadni engem? – kérdezte Helene, és egyik barátnőjéről a másikra emelte a tekintetét. Úgy érezte, remegni kezd az idegességtől. – Ne légy bolond! – felelte Esme. – Valamit kitalálunk. Lehet, hogy megkérem Sebastiant, hogy ő hívja ki Mayne-t párbajra. – Esetleg elküldhetem hozzá Camet, hogy verje félholtra – javasolta Gina. – Cam megkötözhetné, és kényszeríthetné, hogy vonja vissza, amit mondott. Közben persze betörné az orrát – tette hozzá olyan élvezettel, ami meghazudtolt minden olyan híresztelést, miszerint Gina egy kitűnő modorú, vérbeli hercegnő. Helene erőtlenül mosolygott. – Rees is elpáholhatná Mayne-t, ha arra volna szükség. De senki nem hinne a grófnak, ha most egyszer csak visszavonná, amit mondott. Már késő. Nekem végem. – Hol van Rees? – kérdezte Esme. Helene a fejét rázta. – Először tudnom kell, mihez kezdek most. – Rees már régen tönkretette a hírnevét – jegyezte meg Gina gúnyosan. – Mégsem zárta ki őt az előkelő társaság, bármennyire is szerette volna. – Nincs értelme azon siránkozni, hogy milyen igazságtalan az élet – szólt Esme hasonló határozottsággal. – Kiutat kell találnunk ebből a helyzetből. Gondolkodjunk!

Harmincötödik fejezet A joggal felbőszült testvér rémisztő

Nem tetszik ez nekem, Garret – mondta Lady Griselda Willoughby, szinte fenyegető éllel a hangjában.

ELOISA JAMES


A felbőszült asszony bátyja dolgozószobájában állt halványkék, fehér szalaggal szegélyezett tafota ruhában. Mayne felpillantott az íróasztala mellől, és indulatosan közölte: – Senkinek sem tetszik, Griselda. Rendkívül ízléstelen ez az ügy. A húga közelebb lépett hozzá, és ujjanként húzta le kék kesztyűjét. – Nem ez a lényeg! – mondta, és ledobta az egyik kesztyűt az asztalra. – Szerintem pedig igenis ez a lényeg – felelte a férfi nyersen. – Ha van valami ízléstelen ebben a dologban, hát az te vagy – csattant fel Griselda, és a másik kesztyűt is a fényes mahagóniasztalhoz vágta. Mayne vészjóslón nézett rá. Meglehet, az ő fejében is megfordult ez a gondolat, de a húgától nem volt hajlandó elfogadni ezt a kritikát. – Igazán sajnálom, ha megsértettelek – felelte a gróf ellenségesen. – Aljas gazember módjára viselkedtél – jelentette ki a húga, tudtán kívül megismételve Esme szavait. – Szégyellem magam miattad, és szégyellem, hogy a húgod vagyok! Mayne felállt. – Az ég szerelmére, Grissie, nem gondolod, hogy… A nő az ujjával a bátyja felé mutogatott. – Ne merészelj Grissie-nek nevezni, te… te… elvetemült! Fogalmam sincs róla, mi történt közted és Helene Godwin között múlt éjjel, csak feltételezem, hogy kiadta az utadat. Alávaló dolog azonban, hogy míg az egyik pillanatban már a neve hallatára is csurogni kezd a nyálad, mert ez történt, Garret, és ezt te is tudod, pár órával később gonosz pletykákat kezdesz terjeszteni róla. Aljas dolog ilyet tenni, és nem méltó hozzád! – Hazudott nekem – mondta ki végül Mayne, és a kandallóhoz sétált. – Várj csak! – szólt a húga megvetőn. – Hallod a macskák nyivákolását? Azt akarod mondani, hogy te még soha nem hazudtál? Te, aki arról vagy híres, hogy Londonban minden második férjes asszonyt az ágyadba csaltad? Még van merszed becsmérelni egy asszonyt, amiért hazudott neked?

ELOISA JAMES


Mayne hirtelen megfordult. Az éjszaka közepén benne is felmerült a gondolat, hogy esetleg igazságtalanul cselekedett, de azt nem gondolta, hogy a húga is osztja majd a véleményét. – Nem tudtam, hogy ezt gondolod rólam – mondta feszülten. – Szeretlek, Garret – felelte a nő, ingerülten felkapta a kesztyűjét az asztalról, majd ismét visszadobta. – Tudod jól. Jobban szeretlek, mint bárkit ezen a nyomorult világon. De ez nem jelenti azt, hogy elfogult lennék. Muszáj lesz megnősülnöd, mivel léhűtő alakká kezdesz válni, olyan férfivá, akiben nincs tartás. Azzal töltöd az idődet, hogy férjezett nőknek csapod a szelet, és amikor megkaparintasz egyet, tovább táncolsz a következőhöz. Miért, Garret? Miért? A férfi mereven bámult rá. – Nem tudom. – Pontosan erről van szó! Szerintem egyszerűen csak unatkozol. És az unalom késztet arra, hogy ilyen alattomos dolgokat tegyél. – Én… – kezdte Mayne, de nem tudott mit felhozni a mentségére. Gazembernek érezte magát. Kénytelen volt így nevezni önmagát, miután aznap reggel olyan kellemetlen szájízzel és ólomsúllyal a gyomrában ébredt fel. – Rendben, megnősülök – mondta síri hangon, majd leült a kandalló elé, mit sem törődve azzal, hogy a húga továbbra is úgy járkált fel-alá a szobában, mint egy veszett róka. – Naná, hogy megnősülsz! – csattant fel Griselda. – Csak válassz ki valakit, és elveszem. – Addig nem, amíg jóvá nem teszed a bajt, amit okoztál – felelte a nő határozottan. – Tudod jól, Garret, hogy imádok pletykálni. Pletykafészeknek tartanak, és jogosan. De nem vagyok gonosz. Helene Godwin soha nem ment volna vissza a férje házába, egy fedél alá azzal a szajhával, ha a gróf nem kényszerítette volna rá. Ezt neked is világosan látnod kellett volna! Nincs kifogásom az ellen, hogy az ember kibeszél más nőket vagy akár férfiakat, ha tisztességtelen viselkedésükkel maguk döntenek úgy, hogy tönkreteszik a hírnevüket. Soha nem pletykálnék azonban olyan nőkről, akiket a férjük kényszerít visszataszító tettekre. Soha!

ELOISA JAMES


Mayne-nek felfordult a gyomra. Már elfelejtette, hogyan reagált először, amikor megtudta, hogy Helene a férje házában lakik. – Ő mondta… ő mondta, hogy nem kényszerítette a férje, hogy odamenjen. – Ostoba vagy! Évek óta ismerem Helene-t, és ha neked nem tűnt fel, milyen szörnyűségesen puritán nő, akkor nem is tudom, megismerted-e egyáltalán. – Nem tudom – felelte Mayne, és hátrasimította a haját. – Godwin kényszerítette, hogy visszamenjen abba a házba, ahol a szeretőjével lakik – Griselda megborzongott. – El sem tudom képzelni, milyen megalázó lehetett ez a számára. És te… te pedig visszaélsz a bizalmával, csak mert nem kíván beállni azon nők hosszú sorába, akik tiszteletüket tették az ágyadban! Mayne összeszorította a fogait. – Rendben van, megértettem, amit mondtál – mondta, és úgy érezte, mintha az éles hang a fülét sértené. – Igazad van. Griselda szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. – Az a kérdés – folytatta némi idő elteltével –, hogy mit tehetünk azért, hogy helyrehozzuk ezt. – Nincs mit tenni – felelte Mayne elsápadt ajakkal. – Tönkretettem Helene hírnevét. Gondolom, hagyhatnám, hogy Godwin megöljön egy párbajban. – Ne legyél még ostobább, mint amilyen már egyébként is vagy! – csattant fel Griselda. – Lehet, hogy nagyon felbosszantottál, de attól még a bátyám vagy, és nem hagyom, hogy egy ilyen elvetemült alak lelőjön. Tulajdonképpen az egész az ő hibája! Ki kell találnunk valamit. Gondolkodjunk!

Harminchatodik fejezet Ragyogó elmék

ELOISA JAMES


Régóta köztudott tény, hogy ha sok ragyogó elme gyűlik össze egy probléma körül, akkor lenyűgöző gyorsasággal találják meg a megoldást. Valamikor őseink egy csoportja feltalálta a kereket; egy csapat háziasszony, aki vásárlással akarta jobb kedvre deríteni magát, rájött, hogy a kis fémérmék ugyanolyan alkalmasak cserekereskedelemre, mint a csirke; néhány halásznak sikerült elérnie, hogy Napóleon felhagyjon tunya száműzetésével Elba szigetén. Most is valami efféle történt. Amikor a Godwin-rezidencia komornyikja bejelentette Lady Griselda Willoughbyt, Helene értetlenül nézett rá, ám Gina, aki az angol arisztokrácia minden tagjának ismerte az előéletét, azonnal kisegítette a grófnőt. – Ő Mayne húga. Vezesse be, Leke. Amikor Griselda zavartan, bűntudattal telve lépett a szobába, Esme hirtelen megszólalt: – Megvan! Griselda azonnal felhagyott annak ecsetelésével, hogy Mayne a hintóban várakozik, és visszakérdezett: – Mi? – Azt hiszem, ez működni fog – mondta Esme. – Szükségünk lesz azonban valaki együttműködésére. – Ki volna az? – kérdezte Gina. – Mayne készséggel rendelkezésre áll – vetette közbe Griselda. – A bátyám bármit hajlandó megtenni. – Nem Mayne-ről van szó – felelte Esme, és Helene-hez fordult. – Hanem a férjed… barátnőjéről. Szükségünk van rá. – Mihez? – kérdezte Godwin grófnő. – Férjhez kell mennie – mondta Esme határozottan. – Becsületes nőt kell faragnunk belőle. – Nem tudom, Mayne hajlandó lesz-e ilyen messzire menni – szólalt meg Griselda, és hirtelen úrrá lett rajta a pánik. – Tervezi, hogy megnősül, de… – Nem, nem úgy gondolom, hogy ténylegesen hozzá kellene mennie valakihez – folytatta Esme. – De azt kell tettetnie, hogy férjes asszony.

ELOISA JAMES


Helene, nagy gond lenne, ha megkérnénk a fiatal hölgyet, hogy csatlakozzon hozzánk? – Hogy csatlakozzon hozzánk? – kérdezte Griselda szinte sikítva. Az igazat megvallva még soha életében nem tartózkodott egy helyiségben egy kitartott nővel. Mily szerencse, gondolta, hogy a hintóban hagyta Mayne-t. Kishúga ismerősei tekintetében a gróf hajthatatlan volt. – Azt sem tudom, hogy épp a házban tartózkodik-e – magyarázta Helene. – Mi nem nagyon… szóval fogalmam sincs… – Elhallgatott. – Megtudakolom – jelentette ki Gina határozottan. – Mi is a neve? – McKenna – mondta Helene. – Miss Lina McKenna. A három nő síri csendben hallgatta, ahogy Gina arra utasítja Leke-et, hogy kérje meg Miss McKennát, legyen oly kedves, és csatlakozzon hozzájuk a könyvtárszobában. Griselda nagyon csalódott volt, amikor tíz perccel később Leke egy fiatal hölgyet tessékelt be az ajtón. Miss McKenna egyáltalán nem úgy festett, mint azok a paradicsommadarak, akik az ő képzeletében éltek. A hölgynek barna, göndör tincsekbe rendezett haja és nagy, kerek szeme volt. Fiatal volt, és gyönyörű. Nem tűnt romlott nőnek, sem pedig… nos… botrányosan hivalkodónak. Ezek az izgalmas szavak, amelyekkel a szajhákat szokták illetni, nem illettek rá. A lány leginkább csak rendkívül zavarban volt. – Miss McKenna – kezdte Esme, miután hellyel kínálta a fiatal hölgyet. – Attól tartok, hogy Lady Godwin és az ön együttes jelenléte ebben a házban rendkívüli szenzációt keltett a londoni arisztokrácia körében. Miss McKenna levegő után kapkodott, és Helene-re nézett. – Hát kitudódott? – Helene jó hírnevének ezzel lőttek – jelentette ki Esme. – Az előkelő társaság egyetlen tagja sem fogadja őt többé – folytatta már-már kegyetlen határozottsággal. Miss McKenna nyelt egyet. – Sajnálom – suttogta. – Őszintén sajnálom. Helene tétován rámosolygott.

ELOISA JAMES


– Nem az ön hibája. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk abban, hogy a sajnálatos eseményért kizárólag a kifogásolható modorú férjemet terheli a felelősség. Griselda érdekesnek találta, hogy Helene semmi jelét nem adja annak, hogy gyűlölné a férje szeretőjét. Lehet, hogy Mayne helyesebben ítélte meg a grófnőt, mint ő azt gondolta? Helene valóban különleges nő. – Nem állt szándékomban itt maradni a házban – mondta Miss McKenna, szemét kizárólag Helene-re szegezve –, és szégyellem, hogy valaha is igent mondtam az egyezségre. Csak azért tettem, mert Lord Godwin főszerepet ajánlott nekem a következő operájában. Griselda egyre inkább összezavarodott. Ez az állítólagos szajha úgy beszélt, akár egy előkelő hölgy, még ha skót akcentussal is; enyhe raccsolást fedezett fel a hangjában. Még csak rúzs sem volt rajta, amennyire ilyen távolságból meg tudta ítélni. Hogy lehet ez nő ennyire önérzetes és elegáns? Helene egyetlen könnycseppet sem ejtett amiatt, hogy tönkretették a becsületét, de Miss McKenna az ajkát harapdálta, hogy visszafojtsa a könnyeit. – Maga egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy közönséges nő – jegyezte meg Esme. – Valóban nem – ismerte el Lina. – Lord Godwin ismerősei közül hányan ismerik önt annyira, hogy felismerjék, ha arra kerülne sor? Miss McKenna elpirult. – Szinte senki – suttogta. – Csak Mr. Darby és Mr. Forbes-Shacklett. Ó, igen, és Lord Pandross, de ő már hónapok óta nem járt a házban. – Simon Darby és Pandross nem okoz problémát, Rees könnyedén elhallgattatja őket. Forbes-Shacklették a városban tartózkodnak? – kérdezte Esme Ginához fordulva. – Nem hiszem – felelte lassan a hercegnő. – Lady Forbes-Shacklett idén akarta bevezetni a lányát a társaságba, de közbejött egy családi gyász, és úgy tudom, vidéken maradtak. Esme mélyet sóhajtott. – Akkor azt hiszem, sikerülhet. – Ismét Linához fordult. – Bizonyára el tudja képzelni, milyen kegyetlenül bánik majd a társadalom Lady ELOISA JAMES


Godwinnal. A gyermekeit, ha lesznek, kerülni fogják. Vidéken kell élnie. Elveszíti a barátait. És mi sem kockáztathatjuk gyermekeink jó hírnevét azzal, hogy továbbra is baráti kapcsolatot ápolunk a grófnővel. Gina felháborodott arckifejezéssel szólásra nyitotta a száját, de Esme egyetlen pillantással elnémította. Lina remegett. – Nagyon sajnálom – mondta kétségbeesetten. Soha életében nem szégyellte magát még ennyire. – Azonnal elhagyom a házat. Soha többé… – Szeretném, ha először tenne egy szívességet Lady Godwinnak – szakította félbe Esme. – Egyetlen módja van, hogy véget vessünk ennek a botránynak. Olyan szemtelennek kell lennünk, hogy senki ne higgye el az igazságot. – Esme a többiekhez fordult. – Hölgyeim, bemutathatom önöknek Rees távoli, távoli unokatestvérét, aki nemrégen özvegyült meg, és Londonba jött kipihenni a fáradalmait? Ginának tátva maradt a szája, Helene pislogott, Griselda pedig felkiáltott: – Hát hogyne! – Lord Godwin harmadfokú unokatestvére? – Linának szinte elakadt a lélegzete. Esme bólintott. – Mostantól kezdve ön egy távoli, vidéki rokon. Ahogy mondta, itt senki nem ismerte önt Lina McKennaként. Igazából senki nem tudja, hogy néz ki Rees hírhedt szeretője. Bejelentjük, hogy a szerető hosszú idővel ezelőtt elhagyta a házat. Reest pedig most meglátogatta egy távoli rokona, és Helene gardedámként költözött ide átmenetileg. – Biztos vagy benne, hogy ezt mindenki elhiszi? – kérdezte Helene reménykedve. – Nyilvánvalóan be kell vezetnünk Miss McKennát az előkelő társaságba. De úgy gondolom, ha jól csináljuk, egyetlen alkalom elég lesz ahhoz, hogy véget vessünk a pletykának. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy mi hárman – mondta Esme, és Lady Griselda felé bólintott – hajlandóak lennénk elviselni Rees szeretőjének társaságát, nemhogy még be is mutassuk őt a londoni arisztokráciának. Griselda szája sarkában halovány mosoly játszott.

ELOISA JAMES


– Tudom is, ki volna a legmegfelelőbb arra, hogy bemutassa ezt a távoli ismerőst. Meglehet, a bátyám ostobán viselkedett előző este, de színészi képességeit most számunkra hasznos módon kamatoztathatja

Harminchetedik fejezet Testvérek közt olykor nagy a hasonlóság

Rees természetesen az egyik zongorát püfölte, amikor Tom rátalált. Úgy tűnt, ugyanazt az akkordot játssza újra meg újra. A lelkész a zongorához sétált, és várta, hogy a bátyja felnézzen a kottából. – Hol van Helene? – kérdezte Rees üdvözlés helyett. – Nem láttam még ma reggel. – Fogalmam sincs – felelte Tom. – Rees, holnap elutazom, visszamegyek a Szent Mária-parókiára. A bátyja felpillantott, és a keze végre lelassult a billentyűkön. – Hozzászoktam a jelenlétedhez a házban. Tom le akart ülni a kanapéra, de az tele volt pakolva papírokkal. Odahúzott hát magához egy alacsony széket, és azon foglalt helyet. – Muszáj visszatérnem a parókiára. Beszélnem kell a püspökkel, hogy közöljem vele, szándékomban áll felhagyni a papi hivatással. Rees hosszú ujjaival a billentyűket simogatta anélkül, hogy megszólaltatta volna a hangszert. – Ha jól sejtem, Lina miatt döntöttél így. Tom hirtelen elveszítette az egyensúlyát, és csaknem leborult a székről. – Én… szóval igen. – Lina hogy érez irántad? – Nem hajlandó férjhez menni egy lelkészhez – felelte Tom, és azon tűnődött, vajon elnézést kellene-e kérnie, amiért elcsábította bátyja szeretőjét, de végül úgy döntött, erre nincs szükség. – Talán el tudom ELOISA JAMES


érni, hogy megváltoztassa a véleményét. Beletelik egy kis időbe, amíg otthagyom a templomot, de most azonnal szeretném őt feleségül venni. Rees felvonta a szemöldökét. Tomnak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy az apjuk ül vele szemben. Eddig soha nem tűnt fel neki, bátyja mennyire hasonlít az öreg grófra. – Azt gondoltam – szólt Rees kimérten –, hogy bár egy ideig élvezetes lesz számodra a parókián kívüli élet, végül visszatérsz majd a templomba. – Hiányzik a gyülekezet, és hiányzik a papi hivatás – felelte Tom, és úgy érezte, mintha valamilyen bűnt gyónna meg. – Hiszen oly sok éve vagyok már lelkész. De Lina nem akar hozzámenni egy paphoz. Próbált nem úgy beszélni, mintha a gyengeség vádja ellen védekezne. Hiszen Rees nem az apjuk, csak a bátyja. – Mit fogsz csinálni, ha a püspök beleegyezik, és elenged a parókiáról? – Valószínűleg árva gyerekekkel fogok dolgozni – vágta rá Tom. – Jobb ember vagy nálam – mondta Rees. – Tudod, hogy az apánk büszke volt rád, még ha ennek nem is nagyon adott hangot. – Annál könnyebben fejezte ki a megvetését. Rees egy ideig csendben ült. – Büszke vagyok rád, Tom. Jó ember vagy – mondta végül. Tom figyelte, ahogy a bátyja végigfuttatja a tekintetét a billentyűkön, és hirtelen elöntötte az iránta érzett szeretet, de jobbnak találta nem kimutatni. – Akkor hát megbocsátasz, hogy elloptam a szeretődet? – kérdezte. – Gondolom, a hangjára figyeltél fel, igaz? – kérdezte Rees, figyelmen kívül hagyva az iménti komolytalan kérdést. – Amikor először meghallottam a hangját, semmi egyébre nem tudtam gondolni, mint hogy idehozzam a házamba, hogy énekeljen nekem. – A gróf féloldalas mosolyra húzta a száját. – Gazember voltam. Mindössze egykét hónapba telt, mire rájöttem, de akkor már késő volt. – Nem találkoztam volna Linával, ha te nem hozod őt ide – jegyezte meg Tom, és már a gondolattól is felvidult.

ELOISA JAMES


Szeretett volna lelkész maradni, de csak akkor, ha Lina mellette marad, hogy megnevettesse, hogy melegen tartsa az ágyát, és megakadályozza, hogy egy szenteskedő szamár váljék belőle. Rees lenyomott egy billentyűt a zongorán. A hang melankolikusan rezgett a levegőben, majd elhalt. – Gondolom, idecsábíthatom Madame Fodort az Olasz Operaházból, hogy átvegye Lina helyét. A hangja tökéletes a szerepre. – Majd a billentyűket nézve így folytatta: – Megkérem Helene-t, hogy maradjon itt a házban. – Hogy maradjon a házban, vagy, hogy maradjon melletted? – kérdezte Tom szelíden. Rees gyászosan mosolygott. – Sok mindent kell megbocsátania nekem. – Akkor szerencsés vagy, hogy ennyire szeret. Rees hirtelen Tom szemébe nézett, majd szó nélkül elfordította tekintetét, és felállt. – Meg kell találnom Helene-t, hogy eljátsszam neki ezt a szólamot. Tom is felállt, majd legnagyobb meglepetésére Rees hirtelen erősen magához rántotta, és megölelte. Minden szó nélkül. Rees soha nem beszélt feleslegesen. Tom követte őt kifelé menet a szobából, és többet nem szóltak egymáshoz. Szabad volt. Szabadon közölhette Linával, hogy hozzá kell mennie feleségül. Szabadon magával vihette északra. Amikor Rees a folyosóra ért, Leke épp a könyvtárszobából lépett ki. – A grófnő önnel kíván beszélni – mondta, és kitárta az ajtót a gróf előtt. Tom megtorpant. – Hol találom Miss McKennát, Leke? – A könyvtárszobában – felelte a komornyik. Besiettek hát a szobába, és hirtelen mindketten úgy festettek, mintha csak az apjuk tükörképei lennének. Ha azonban az ember figyelmesebben szemügyre vette őket, valójában sokkal inkább hasonlítottak egymásra, mint az öreg grófra.

ELOISA JAMES


Harmincnyolcadik fejezet Egy hét Londonban: kihallgatott beszélgetésrészletek

Ez lesz a vezeklésed – mondta a bátyjának Lady Griselda Willoughby elégedetten. – Ha egy hónapon át kénytelen leszel elviselni azt a szörnyűséges üres locsogást, az majd megtanít rá, hogy legközelebb figyelmesebb légy. Az isten szerelmére, hát Helene Godwin sem izgalmas társaság, de ha szerencsétlenségemre olyan helyzetbe kerülök, hogy meghallom Felicia Saville hangját, azonnal szörnyethalok az unalomtól. És elhiheted, azt a nőt a bálterem túlsó feléből is meghallani! Mayne válaszul érthetetlenül motyogott valamit. Griselda magában mosolygott. Nem volt szüksége tolmácsra, ha a férfiakról és a közönséges beszédhez való gyermekes ragaszkodásukról volt szó, végtére is ő maga is évekig házasságban élt… Isten nyugosztalja a férjét.

Nem hagyhatod ott a parókiát. Nem engedem! – Miattad, csak miattad teszem. – Nem engedem! – De azt mondtad, hogy nem akarsz egy lelkész felesége lenni. – Az említett lelkész izzó tekintettel nézett beszélgetőpartnerére. – Soha fel sem merült bennem, hogy valami más legyek, mint ami vagyok. De érted megteszem. Lina, te vagy az egyetlen ember, akiért hajlandó vagyok megszegni a fogadalmam. – A nevem nem Lina – felelte a lány kissé elkalandozva. – Alinának hívnak. De az anyám mindig Linának szólított. – Most már az én Linám vagy – suttogta Tom a fülébe. – És ha a hivatásom kettőnk közé áll, akkor más után nézek. – Nem akarom, hogy megszegd a fogadalmad. Hiszen akkor nem lennél boldog. ELOISA JAMES


– Egyetlen dolog tudna csak boldogtalanná tenni: ha téged elveszítenélek. – Akkor tegyél lelkészfeleséggé, Tom. Egy pár pillanat csend következett. – Ugye segítesz majd, hogy soha ne legyek olyan tökéletes, mint az apád? – Azt hiszem, ez nem lesz nehéz feladat – felelte Lina kuncogva. – Vedd le rólam a kezed! Tom felnyögött. – Istenem, remélem, Rees megszerzi azt az engedélyt. – Biztos vagy benne? – kérdezte Lina vonakodva, és a kérdése egyenesen Tom szívébe hatolt. – Soha semmiben nem voltam még ennyire biztos – felelte a férfi. – Soha. Hallgass ide… Teszek egy fogadalmat, hogy azután érted megszeghessem! – Ne butáskodj! – szólt rá a lány nevetve. – Megfogadom Istennek, hogy soha nem csókolom meg a melled. Lina elpirult, és suttogva mondta: – Soha? – Isten megbocsátja, ha megszegem a fogadalmam – felelte Tom, és száját végighúzta a lány fűzött felsőrészének szegélyén. – A lelkembe lát, és tudja, hogy teljes szívemből szeretlek. Ez most a legfontosabb. – Én is ugyanígy szeretlek – felelte Lina. A férfi szája egy pillanatra a fűzött mellény szegélye alá csúszott. Mr. Holland, a Szent Mária-templom lelkésze figyelemre méltó önuralommal és türelemmel volt megáldva. Rochester termetes püspöke nagy érdeklődéssel vette szemügyre a fiatal párt. – Épp csak futólag ismerem az apját – szólt Miss McKenná-hoz. – Cambridge-ben találkoztunk. Ó, de annak már sok éve. Micsoda egy zsivány ember! Miss McKenna meglepetten nézett a püspökre. – Bizony hogy az! – biztosította őt Lynsey püspök, és olyan harsány nevetésben tört ki, hogy egész teste beleremegett, és egyszeriben mintha hatalmas vihar kerekedett volna a Rochester-székesegyház körül. – ELOISA JAMES


Tudja, azt mondják, a zsiványokból lesznek a legjobb papok! De ezt ne árulja el senkinek. Kiváló ember az apja, igazán kiváló. Mr. Hollandnál pedig nem is választhatott volna jobb férjet magának, drágám. Az apja befolyását látom a választásán. Csak azt sajnálom, hogy a családja nem tud itt lenni magukkal. Ugyanakkor megértem a fiatal szerelem hevességét, még ilyen vén fejjel is. A püspök ekkor sokatmondó pillantást vetett a vőlegény bátyjára. Milyen jó volna, ha a léhűtő Lord Godwinra némi hatást gyakorolna az esküvői szertartás, és arra indítaná őt, hogy rendet tegyen a saját háza táján. Meglepő volt együtt látni a grófot és a grófnőt, hiszen a rossz nyelvek azt beszélték, hogy évek óta nem állnak szóba egymással. Most azonban úgy álltak itt előtte, akár egy tökéletes házaspár. Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek. Mindenesetre azért közelebb intette őket magához. Jót tesz majd nekik, ha végighallgatják az esküvői szertartást, mivel – ha a püspök emlékezete nem csalt – annak idején se szó, se beszéd Gretna Greenbe szöktek, és ripsz-ropsz házasodtak össze. Az egész szertartás, már ha egyáltalán annak lehetett nevezni, nem állhatott többől két-három szónál. – Kedveseim – kezdte ünnepélyes hangon azért gyűltünk össze Isten színe és a gyülekezet előtt – folytatta, és biztatólag Godwin grófra és feleségére mosolygott –, hogy egyesítsük ezt a férfit és ezt a nőt a szent házasság tiszteletre méltó kötelékében…

Nagyon hallgatag vagy. – Igazán szép volt a szertartás, nem gondolod? – Hm. – Azt hiszem, visszavonulok a szobámba. A férfi keze megmerevedett. – Azt hittem, dolgozunk még azon az etűdön lefekvés előtt. – Rees! – felelte az asszony ingerülten. – Teljesen kimerültem. Reggel beszélünk róla. – Majd így szólt: – Mit csinálsz? – Felviszlek – felelte a férfi. – És átviszlek a küszöbön. ELOISA JAMES


– Tessék? – Tíz évvel ezelőtt nem vittelek át a ház küszöbén, Helene, úgyhogy most a hálószobád ajtaja is megteszi. Arra gondoltam, hogy úgy teszek majd, mintha egy fogadóban lévő hálószobába sétálnék, és ott találnálak téged. Miközben felfelé haladtak a lépcsőn, a grófnő átkarolta a férje nyakát. – Akkor most ismét kinevetsz majd, amikor meglátod a mellem? Rees megtorpant. – Tessék? Így hát, jó feleség módjára, Helene emlékeztette a férjét, hogy amikor először meglátta fiatal felesége pucér mellét, arra tett utalást, hogy az bizonyára a legutóbbi eső során zsugorodhatott össze. A megbánást sokféleképpen lehet kifejezni. Rees nem az ékesszólásáról volt híres. Nem volt tehetséges a kedélyes frázisok pufogtatásában, hogy a feleségét rózsaszálhoz vagy drága ékkövekhez hasonlítsa. Úgyhogy megtette, amit tudott. Bevitte a feleségét a hálószobájába, és lehúzta róla a ruháját. Ahogy meglátta tökéletes, halványrózsaszín melleit, érezte, hogy ágyékát azon nyomban elönti a forróság, majd egyenesen hanyatt zuhant a földre. – Mi bajod? – kérdezte a grófnő kíváncsian, majd odalépett hozzá, és fentről nézett le rá. – Elájultam a csodálatos kebled láttán – felelte a gróf, és kéjesen mosolygott a feleségére. Helene nevetett, majd érezte, hogy két hatalmas kéz ragadja meg a bokáit. – Helene, kárpótolni foglak az ostobaságomért – mondta a férfi, és végigcsókolta az asszony vékony, hosszú combját. – Napi feladatommá teszem, hogy megdicsérjem a melled. Mindennap, még mielőtt a zongorához érnék. Helene zenészként tisztában volt vele, hogy élete legnagyobb bókját kapta most, még akkor is, ha rózsákról és ékszerekről egyetlen szó sem esett.

ELOISA JAMES


Harminckilencedik fejezet Kirajzolódó cselekménysor

Lady Felicia Saville egy és csakis egy bált rendezett évente. Az eseményt megelőző éjjelen általában nem tudott aludni. Rengeteg minden miatt kellett aggódnia: kiszállítja-e a Gunter's a félig megolvadt jeget, elegendő lesz-e a pezsgős bólé, a férje képes lesz-e a józan ész határain belül maradni, vagy úgy viselkedik majd, mint egy tébolyult? Az asszonyt ez utóbbi kérdés izgatta a leginkább. Egy évvel azután, hogy összeházasodtak, a férfi nagyobb közönség füle hallatára közölte, hogy egy fekete szőrű juhnak a gyermeke, majd egy másik alkalommal azt bizonygatta, hogy a lova a vérrokona. Felicia az évek során rájött, hogy Saville ezen különös mániája nem is annyira kellemetlen, mint ahogy azt ő először hitte, arról azonban mindenképp gondoskodnia kellett, hogy a ház ura ne szórakoztassa a vendégeket efféle, Ezópus meséivel vetekedő történetekkel. Ez az év azonban egészen más volt, mint a többi. Előző éjjel Felicia úgy aludt, akár a tej. Minden könnyedén megy majd a bálban, hiszen Mayne ott lesz mellette. Ellentétben a megszokottakkal, és főleg azzal, amire Felicia számított, a gróf továbbra is rendkívüli figyelmet szentelt neki. Az asszonyt soha életében nem érte még ilyen csodálatos és váratlan öröm. Már egy hete bizalmas kapcsolatot ápoltak, és a férfi iránta érzett csodálata, úgy tűnt, nem csillapodott. Felicia majd kiugrott a bőréből örömében. Mindenki tudni akarta a titkát. Hogy tudta elérni ő, Felicia Saville, hogy egy férfi, aki arról híres, hogy úgy váltogatja a szeretőit, ahogy a pillangó repked virágról virágra, ilyen hosszú ideig fenntartsa az érdeklődését iránta. Felicia összevonta szemöldökét, miközben reggeli kakaóját fogyasztotta. Az igazat megvallva maga sem tudta, mivel érte el ezt. Azt nem állíthatta, hogy olyan sziporkázó beszélgetéseket folytatnának. Azt is kénytelen volt elismerni, hogy amikor kettesben voltak, akkor ELOISA JAMES


sem alakult ki közöttük túlzottan bensőséges viszony. A gróf természetesen megcsókolta őt a maga kifinomult módján, de azután az orra alatt mindig olyasmit motyogott, hogy túlságosan tiszteli őt ahhoz, hogy ennél tovább merészkedjen, és ezzel annyiban is maradt a dolog. Ez rendkívül kiábrándító volt. Hiszen Felicia férje ezen a téren reménytelen eset volt. Egy együtt töltött éjszaka során, miután a férfi egy meglehetősen intim pillanatban azt kiáltotta, hogy Gyía!, az asszony kitiltotta őt a hálószobájából. Felicia már kezdett arra gyanakodni, hogy Mayne talán soha nem bújt ágyba a hölgyekkel, akiknek udvarolt. Lehet, hogy az érintett asszonyokat annyira lenyűgözte, hogy a gróf kitünteti őket a figyelmével – és annyira jót tett a hírnevüknek, hogy Mayne mellettük van –, hogy senkinek nem említették kapcsolatuk meglepően szemérmes jellegét. Ha ez valóban így volt, Felicia örömmel folytatta ezt a hagyományt. Valójában, amikor a barátnői az elmúlt héten többször is megjegyzést tettek előnyös megjelenésére, olyan sokat sejtető pillantással válaszolt, melynek köszönhetően megújult külsejét mindannyian Mayne hálószobai bravúrjának tudták be. Végtére is az ilyen kérdésekben az igazság egyáltalán nem volt lényeges. Elfogyasztotta a reggeli csokoládéját, és elhessegette a Mayne-nel kapcsolatos, zavarba ejtő gondolatokat. Hiszen elég szép ő. Legalábbis az lesz, miután a négyórás szépítkezéssel előkészült a bálra. Már három órája tartott e hadművelet, és a szobájában állt megfürödve, parfümfelhőben úszva, kifestve és bepúderozva, ám csak félig felöltözve, amikor az inasa bejelentette, hogy Mayne grófja kíván szót váltani vele, ha szánna rá pár percet. Felicia ajka mosolyra húzódott. Ó, ez így sokkal jobb annál, mint ahogy ő elképzelte! Vetett magára egy pillantást az öltözőszoba tükrében. Halvány rózsaszín selyemharisnyája ezüstszínű harisnyakötővel volt a térde fölött megkötve. Midere kellőképpen eltakarta a testét, a rózsaszín szegély pedig minden hús-vér férfit lázba hozott volna. – Kérem a fűzőmet – utasította a cselédjét. Felicia komornája, kezében a fűzővel, odasietett hozzá, feladta rá a ruhadarabot, és szorosan megkötötte a mider fölött. Igen! Most már tökéletes. Felicia melle kihívóan kigömbölyödött, dereka arasznyi ELOISA JAMES


vékonyra zsugorodott. Soha életében nem követett még el olyan merészséget, hogy az öltözőszobájában fogadjon egy úriembert. Még a férjét sem engedte ide. Az igazsághoz tartozik azért, hogy Saville soha a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta, hogy meglátogassa őt öltözködés közben. A cseléd most apró rózsabimbókat tűzdelt úrnője hajkoronájába, ahonnan pontosan négy lokni lógott az asszony válla fölé. Felicia kinyúlt a festékért, és még egy színt kent ajkára. – Feljöhet – mondta az asszony hűvösen, mint aki már hozzászokott, hogy nap, mint nap férfiakat fogad az otthonában. – Lucy, te pedig elmehetsz. Fél óra múlva gyere vissza! Nem sok időnk marad, hogy befejezzük az öltözködést. Lucyra lehetett számítani abban, hogy a bál ideje alatt az összes cselédnek elpletykálja, amit tud, gondolta magában Felicia boldogan, és megtekergette az egyik loknit a válla fölött. Hosszú orra volt, de azt el kellett ismerni, hogy rendkívül jól karbantartotta magát. Bizonyára a szépsége miatt keresi Mayne ilyen kitartóan a kegyeit. Kopogtak az ajtón, és a gróf besétált az öltözőszobájába. Feliciának szinte elállt a lélegzete. Mayne megjelenése éles kontrasztban állt a hölgy hálószobáját meghatározó habos szalagokkal és rózsaszín masnikkal: a gróf maga volt a megtestesült férfiasság. Lenyűgözően elegánsan nézett ki: füstös kék kabátja hangsúlyosabbá tette széles vállát, és a hajának hollófekete ragyogást kölcsönzött. Rendkívül férfiasnak és (ha Felicia elég intelligens lett volna hozzá, hogy észrevegye) félelmetesnek tűnt, mintha valamiféle elemi düh tombolna benne. – Drágám – mondta, majd lehajolt az asszonyhoz, és egy csókot nyomott az arcára, miközben tekintetük összetalálkozott a tükörben. – Nem számítottam ilyen megtiszteltetésre. Felicia hátravetette a fejét, hogy láthatóbbá tegye a nyakát. Az anyja egyszer azt mondta rá, hogy egy parányit hosszú, de Felicia nem értett egyet ezzel. Az elegáns nyak örök erény. – Mindig szívesen látom, még a legintimebb körülmények között is – felelte szinte dorombolva.

ELOISA JAMES


Szinte megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a gróf nem reagált az iménti, egyébként igen egyértelmű célzásra, csak mosolygott, és hozott magának egy széket. Az asszony alig tudott betelni a látvánnyal, ahogy megpillantotta magukat a tükörben: a gróf jóképű, férfias és lehengerlően öntudatos volt; és mellette ő, az arisztokrácia úrnője, tökéletesen elegáns… Még a ruhájuk színe is illett egymáshoz. – Szükségem van a segítségére – mondta a férfi, és olyan közel hajolt az asszony füléhez, mintha alig tudná megállni, hogy meg ne csókolja. Felicia remegett az izgalomtól. – Kérhet bármit! – mondta buzgón, azután egy kicsit összeszedte magát, és nevetve hozzátette: – Persze, drágám, amit csak akar. – Azt hiszem, elkövettem egy kisebb hibát – kezdte a gróf – Lady Godwinnal kapcsolatban. Felicia pislogott egyet. – Valóban? – Ön az egyetlen asszony az előkelő körökben, aki elég befolyásos ahhoz, hogy helyrehozza ezt a tragikus tévedést – folytatta a férfi, miközben a szájával a nő fülét cirógatta. A keze pedig… Talán mégiscsak ágyba vitte azokat a nőket. Lehet, hogy csak tartóztatja magát, hagyja, hogy Felicia vágyakozzon utána, hogy azután a megfelelő pillanatban a magáévá tegye. Az asszony megborzongott a gondolattól. – Ha segíthetek valamiben – felelte szórakozottan. Nehezére esett, hogy ne bámulja magukat a tükörben, akár egy Stuart-restauráció korabeli komédiát. Végül azért felfogta, mit mondott a gróf. – Kétlem, Mayne, hogy bármit is tehetek annak érdekében, hogy megmentsem Lady Godwin becsületét. – Kérem, szólítson Garretnek – mondta a férfi, és igyekezett nem mélyen lélegezni. Az asszony bőrén vastagon állt a púder. Alig tudta megállni, hogy ne tüsszentsen. – Örömmel. – Megtudtam, hogy Lady Godwin kizárólag azért tért vissza a férje házába, hogy gardírozza Godwin öccsének menyasszonyát – közölte a gróf. – Egy kedves, fiatal lányról van szó, az apja egy skót lelkész. ELOISA JAMES


Képzelheti, hogy megrettent, amikor megtudta, hogy összekeverték egy szajhával. Felicia kihúzta magát a székében, és úgy nézett, mint egy szimatot fogott róka. – Ezt nem mondja komolyan! Mayne bólintott. – Bolondot csináltam magamból – mondta, és bűnbánó mosolyt erőltetett az arcára. – Beszennyeztem a nevem. – És mit tud felhozni a mentségére? – kérdezte Felicia a szempilláit rebegtetve. – Van valami bosszantó Lady Godwinban – vallotta be a gróf. – Attól tartok, elmulasztottam ellenőrizni, hogy a benyomásom, miszerint Godwin még ma is az operaénekesnővel él, helytálló-e. Most természetesen szörnyű bűntudat gyötör. – Osztozom abban, amit Lady Godwinnal kapcsolatban érez – felelte Felicia. – Amióta úgy néz ki, mint egy megkopasztott bárány, egyenesen kiráz a hideg, ha ránézek. Tudja, a haja volt az egyetlen, ami szép volt benne. Mayne szája megfeszült, de az asszony tovább csacsogott. – Ó, te jóságos ég! Garret, drágám, bizonyos abban, amit a skót menyasszonyról állít? Mármint, hogy egy lelkész lánya? – Sajnos igen. – Nos, megteszem, amit tudok – mondta Felicia. – Mindenkit értesítek erről. De tudja, hogy van ez! – folytatta vihorászva. – Ha egy pletyka egyszer szárnyra kap, többé nem lehet megállítani. Egyébként sem ismerjük ezt a skót lányt. Mayne az asszony háta mögé állt, és egyik kezével végigsimította a nyakát. – Elvarázsol engem – mondta lágyan. – Szavamra mondom. Fölé hajolt, és megcsókolta az arcát. Most következett a nehéz rész, hiszen előfordulhat, hogy Felicia támadásnak veszi majd a merészségét. – Meghívtam őket a báljába – közölte gyengéden. Vajon a férfi nyelve hegye az, amit Felicia a nyakán érez? Az asszony nyelt egyet. – Hogy mit csinált? – kérdezte remegő hangon. ELOISA JAMES


– Vettem a bátorságot, és meghívtam a skót kisasszonyt és a vőlegényét a bálba – motyogta Mayne az asszony nyakába. A keze lassan lejjebb csúszott, Felicia keblére. – Természetesen a Godwinok is elkísérik őket. – A vőlegényét – mondta az asszony, miközben igyekezett racionálisan gondolkodni. – Godwin öccsét. – Képzelje csak, ő maga is lelkész – folytatta a gróf, és úgy ízlelgette Felicia bőrét, akár egy ízletes krémet. – Mármint az öcs. Felicia észrevett a férfi arcán egy fehér csíkot. Bizonyára a korábban a mellére szórt púdertól van, gondolta, de úgy tűnt, a gróf nem észleli szájában a különös ízt. – Egy pap és egy pap lánya – mondta elaléltan, és a férfi nyaka köré fonta a karját. – Ez a frigy valóban az égben köttetett. – Ahogy a miénk is – felelte Mayne ravaszul. – Megbocsátja hát, hogy ilyen szemtelen voltam, és vendégeket hívtam a báljára? Felicia rámosolygott, és a mosolya egyszerre volt fenyegető és megengedő. – A ma esti bál után Lady Godwint az ország minden házában szívesen látják majd – biztosította a grófot. – Ahogy a skót lányt is. Garret, azt hiszem, elég jól ismerjük egymást ahhoz, hogy időnként… szemtelen legyen. – Ezt örömmel hallom – mondta Mayne, és derűsen a tükörbe nézett. Mosolya egyszerre szólt Feliciának… és saját lelkiismeretének.

Negyvenedik fejezet Jöjj velem a bálba!

Londonban

mások is ugyanerre az eseményre készülődtek. Lady Griselda Willoughby egy fekete pöttyöt biggyesztett cseresznyeszínűre festett szája jobb sarkába. Úgy határozott, hogy legújabb divatként a ELOISA JAMES


Jakab korabeli elődök stílusát fogja követni. Rövid uszályos báli ruháját leheletnyi fodor díszítette. Girton hercegnő nem tudott ilyen békésen készülődni, mivel kisfia folyton ott sürgött-forgott az öltözőszobájában. Nemrég tanult meg hátrafelé lemászni a lépcsőn, ezért ideje nagy részét azzal töltötte, hogy megszökött a pesztrái elől, és elindult, hogy megkeresse édesanyját a hálószobájában. Lady Esme Bonnington még nála is jobban lemaradt az öltözködéssel, mivel férje, Sebastian sürgős kéréssel kereste fel őt a szobájában. Végül annyira el voltak foglalva egymással (inkább azzal, hogy ki-, nem pedig, hogy begombolják a ruhájukat), hogy Esme gyakorlatilag elölről kezdhette az öltözködést. A legbuzgóbb készülődés azonban a Rothsfeld Square tizenötös szám alatt folyt. Monsieur Olivier többször is feltűnt a házban: Lina fényes, göndör hajfürtjei csupán árnyékai voltak egykori önmaguknak, miután a fodrász megritkította, és apró, merev loknikba rendezte őket, amelyek most a lány füle körül himbálóztak. – Sajnálom – mondta Helene ismét, a tükörbe nézve. – Túlzásba vitte a dolgot! Mit szól majd Tom? Lina azonban csak mosolygott. Egy cseppet sem érdekelte, hogy odalett a haja. – Majd visszanő – mondta. – Gondolja, madame, hogy még több szeplőt kellene festenem, vagy ennyi már elegendő lesz? – kérdezte Saunders, és hátrébb lépett. Helene a tükörbe nézett, és megborzongott. Lina arcát ellepték a szeplők. Saunders először csak az orrára festett fel néhányat, ami még rendben is volt. Később azonban telerajzolta velük Lina arcát, olyannyira, hogy még a homlokát is ellepték, amitől a lány a koránál sokkal idősebbnek tűnt. – Sajnálom! – ismételgette Helene. – Kérem, ne tegye – felelte Lina. A szemük összetalálkozott a tükörben, és a lány tudta, hogy ennél többet nem is szükséges hangosan mondania, örökké hálás lesz, amiért rátalált Tomra. Saunders most vörös szantálfát kevert össze krétaporral. Ahogy felkente Lina szájára, az ajkai mintha elsápadtak volna.

ELOISA JAMES


– Nos, ez tökéletes – mondta Lina vidáman. – Egyetlen önérzetes operaénekes sem mutatkozna így mások előtt. – Ez így van – szólt Helene elégedetten. – Úgy néz ki, mint… mint… – Mint egy tökéletes madárijesztő – fejezte be Lina a mondatot. – Azért annyira nem rossz. Talán inkább csak vidékies. – Hiszen valóban egy vidéki lelkész felesége vagyok – felelte a lány boldogan. – Akkor most következik a báli ruha – szólt Saunders, majd egy pillanat múlva az öltözéket elegánsan a karjára terítve tért vissza a gardróbszobából. Két perccel később Lina a szó szoros értelmében fehér csipkébe volt pólyázva. – Lehet, hogy ez túlságosan ártatlan benyomást kelt – jegyezte meg Helene kissé bizonytalanul. Maga választotta ki a ruhát Madame Pentile-nél, a női szabónál, aki arról volt híres, hogy előnytelen, túldíszített ruhákat készít. A madame beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Lina ruháját teljes terjedelmében világos selyemcsipke, virágmintás csipke és fehér szalag borította. – Biztos benne, hogy a koszorú nem túlzás? – kérdezte Lina, aki most már kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Ó, dehogy! – felelte Helene. – Szerintem a koszorú zseniális ötlet! Ki másnak jutna eszébe, hogy ezüst tölgylevélből és kócsagtollból készítsen fejdíszt, ha nem Madame Pentile-nek? Legalábbis azt állította, hogy ezekből készült. És ki gondolta volna, hogy a kócsagnak ilyen hosszú tolla van? – Félrehúzza majd a fejemet, ha nem vigyázok – mondta Lina, és egyúttal megmutatta a mozdulatot. – Nagyszerű! Fontos, hogy esetlenül táncolj. – Ez nem okoz majd problémát – jegyezte meg a lány. – Nehéz elegánsan mozogni, amikor az ember a lábánál több számmal nagyobb cipőt visel. Helene ragyogott. – Ez igazán okos gondolat volt Esmétől, igaz?

ELOISA JAMES


Az este éppen olyan jól alakult, ahogy Felicia remélte. Mayne épp elég időt töltött mellette ahhoz, hogy a barátai és az ellenségei észrevegyék a gróf iránta való rajongását, de nem túl sokat ahhoz, hogy elvárhassák tőle, részletesen számoljon be a férfi testéről és technikájáról. A férje a kártyaszobában tartózkodott, és úgy tűnt, ezúttal illendően viselkedik. A bálterem pedig egyenesen elragadó volt. Már csak egyetlen apróság hiányzott ahhoz, hogy az unalmas őszi hónapok alatt mindenki erről a bálról beszéljen: a szenzáció! Valaminek történnie kellett. Egy szökés, egy árulás vagy egy veszekedés megtenné. Bármi! Felicia körülnézett a teremben. Milyen kár, hogy Esme Rawlings hozzáment Lord Bonningtonhoz. Rossz hírű Esmére azelőtt mindig lehetett számítani botránykavarásban, de mostanra tisztességes asszony lett belőle. Legalább harmadszor táncolt már a férjével ezen az estén. Felicia meglátása szerint ez visszataszítóan és felháborítóan unalmas volt. Ebben a pillanatban valami izgalom támadt a bejáratnál, és a ház úrnője megkönnyebbülve fordult az ajtó felé. Talán a kormányzó mégis tiszteletét teszi… de mégsem ő az. Vajon ki lehet? Egy groteszk módon kicicomázott lány jelent meg a bálterembe vezető lépcső tetején, a hajába tűzött tollak szinte súrolták a mennyezetről lelógó csillárt. Felicia nem ismerte fel a kísérőjét, de mögöttük Godwin gróf tűnt fel, tehát bizonyára ő… – Hírnév, drágám! Mindenki az ön báljáról beszél majd – suttogta valaki a fülébe. A tiszteletre méltó Gerard Bunge tűnt elő egyszer csak a semmiből ametisztszínű harisnyában, már ha létezik ilyesmi egyáltalán. – Ő bizonyára a lelkész lánya, vagy inkább a szajha, ahogy Mayne nevezte. – A férfi tántorgott a nevetéstől. – Hát vak ez a Mayne, hogy összekeverte őt egy paradicsommadárral? – Rossz ránézni, nem igaz? – mondta Felicia vidáman. – Jöjjön velem, Bunge. Muszáj üdvözölnöm őt. Ahogy a házigazda legyezőjével megkopogtatta az előttük álló vendégek hátát, azok arrébb húzódtak, és így Felicia tetőtől talpig szemügyre vehette ezt a faragatlan teremtést, akit Mayne, az ő drága ELOISA JAMES


Mayne-je annyira megsértett. Mekkorát tévedett a gróf! Felicia aligha látott életében ennyire félszeg, vidékies lányt, aki most esetlenül hajtott térdet Lady Bonnington előtt. – Jobb lesz, ha iparkodik – suttogta a fülébe Bunge, ahogy ügyesen átvágtak a zsúfolt báltermen. – Most szúrta ki Girton herceg szemét az egyik tolldíszével. Hogy hihette Mayne, hogy ez a lány egy modern, romlott nő? Hiszen be sem engednék az operaházba! Felicia erőtlenül előrenyújtotta a kezét. A vidéki hölgy esetlenül megroggyantotta a térdét, és motyogott valamit az orra alatt. A ház úrnője, amilyen gyorsan csak lehetett, hátrébb lépett, nehogy az ő szemét is kiszúrja ide-oda hajlongó fejdíszével. – Meg kell mondjam, meglep, hogy Lord Godwin társaságában látom – szólt oda Godwin grófnőnek. – Azt hittem, túlságosan ellenséges önök között a légkör ahhoz, hogy együtt mutatkozzanak. – Ó, ez így is van – felelte Helene vidáman. – De nem hagyhattam, hogy Mrs. Holland gardedám nélkül jöjjön a városba. – Mrs. Holland? – kiáltott fel Felicia. Lady Godwin a szája elé kapta a kezét. – Ó, nem! Kicsúszott a számon. Nos, az az igazság, hogy ma reggel Mr. Holland, a sógorom feleségül vette a menyasszonyát. Nem akartuk bejelenteni a dolgot, amíg a boldog pár nem értesítette a jó hírről a lány édesapját Skóciában. Tudja, az apja lelkész, és azt hiszem, szerette volna ő maga összeadni őket. Szóval, Lady SaviIle, meg kell ígérnie, hogy nem árulja el senkinek! Felicia bólintott, de már tudta is, ki az a három-négy ismerős, akit boldoggá tesz majd, hogy fülébe jut a hír. Lady Godwin egy kicsit közelebb hajolt hozzá. – A szegény lányt rendkívül felkavarták a pletykák, amelyek London-szerte elterjedtek róla… Ugye tudja, mire gondolok? – Micsoda gaztett! – suttogta Felicia, mit sem törődve azzal, hogy ő maga is fontos szerepet játszott e bűnös pletykák terjesztésében. – Ó igen, egyetértek – felelte Lady Godwin. – Tudja, Lady Saville, ön vagy én időnként elbeszélgetünk az előkelő köröket érintő érdekességekről, de soha nem állnánk elő egy légből kapott történettel! Sajnos attól tartok, Mayne grófja pontosan ezt tette. Istenem, hát ELOISA JAMES


mindenki tudja, hogy a férjem hónapokkal ezelőtt kiadta a szeretője útját! Felicia lelkesen bólogatott. – Igen, én magam is hallottam róla, többektől is – biztosította a grófnőt. – Mayne-nek lesz miért magyarázkodnia! – A drága Mrs. Holland most már megkönnyebbült – felelte Lady Godwin. – Végül is minden jó, ha a vége jó. És ki gondolhatná komolyan, hogy ez a kedves arcú teremtés egy becstelen nőszemély? – Valóban – motyogta Felicia, miközben azt figyelte, hogyan botladozik az újdonsült Mrs. Holland a tánc közben, és igyekezett véka alá rejteni viszolygását. – A házasság sok mindent megold – jegyezte meg Lady Godwin. – Most visszatérhet a drága sógorommal vidékre, és nemsokára már nem is emlékszik majd erre a kellemetlen epizódra. – És ön, drágám? – kérdezte Felicia, érdekesebb mederbe terelve a beszélgetést. – Marad a férje házában, vagy visszatér az édesanyjához? – Nos… ezt kizárólag önnek árulom el, Lady Saville… – Kérem, szólítson Feliciának! – Felicia – ismételte a grófnő. – Milyen elragadó név! Az igazság az, hogy még nem döntöttem el. Van, amihez az embernek szüksége van a férjére, bármilyen kellemetlen alak is az illető. Felicia bólogatott, bár az igazat megvallva hirtelen egy ilyen dolog sem jutott eszébe.

Negyvenegyedik fejezet A csábítás

A házban zeneszó hallatszott, és a dallamfoszlányok a lépcsőkön az emeletre kúsztak. Ugyanazt a részletet játssza újra és újra, gondolta magában a grófnő. A pásztordalt a második jelenetből. ELOISA JAMES


Helene végül felkelt, felkapott egy használható köntöst, és szorosan megkötötte a derekán. Még jó, hogy olyan kevés szolgáló volt a házban, figyelembe véve, hányszor járkált a folyosón éjszakánként lábujjhegyen, hiányos öltözetben. A gyertyák szinte csonkig égtek a zongora tetején. Lángjuk sárgásfehér fényt vetett a hangszer csillogó lakkrétegén, megvilágítva Rees szempillái és göndör hajfürtjei végét. A grófnő besétált a szobába. Köntöse halkan suhogott a padlón újból felgyülemlett papírhalmok között. A férfi azonnal felkapta a fejét. Egy hang nélkül felállt, és végig Helene-t bámulta. Az asszony életében először élte át, micsoda mámorító érzés csábító szirénnek lenni. Csúnya, fehér köntösét, mintha csak lágy selyemből lenne, a válláról a könyökéig csúsztatta, az anyag keretbe foglalta a testét. Hálóingét az ágyán hagyta. Rees közelebb lépett hozzá, és Helene is elindult felé. Úgy tűnt, mintha a gyertyafény a bűvkörébe vonta volna őt. Ahogy közeledett a grófhoz, ő maga is lángra lobbant, és a forróság le-fel cikázott a lábain. A férfit mintha megigézték volna. Helene egyre közelebb ért hozzá, amíg be nem lépett a gyertyaláng fénykörébe. A szoba többi része sötétségbe burkolózott, mintha csak ők ketten léteznének a világon. Rees, továbbra is némán, szétnyitotta az ingét. A légáramtól táncra perdültek a gyertyalángok. Aranyló tűznyelvek fényei nyaldosták a férfi testét és mellkasát. Helene egyszeriben nem értette, miért gondolta évekkel ezelőtt, hogy a mellszőrzet visszataszító. Mr. Fairfox-Lacy csupasz mellkasát maga elé idézve Reest vadul férfiasnak látta, és olyan nyers erő sugárzott belőle, hogy az asszony térde elgyengült. A gróf vaskos, izmos teste minden lépésnél megremegett, Helene, kéjes bizsergést érzett a mellében, és szerette volna azt a robusztus, meztelen felsőtesthez préselni. Finom mosoly játszott az ajkán, majd engedte a köntöst a földre zuhanni. A következő pillanatban Rees ott állt mellette, egyik karját a felesége nyaka, másikat a térde alá csúsztatta, felkapta Helene-t, és a kanapéhoz

ELOISA JAMES


vitte. A hirtelen mozdulat légörvényt kavart, amely magával ragadta a piszkozatokat és az opera valamennyi kottáját. – Nem akarom, hogy úgy bánj velem, mint egy úrinővel – szólt Helene, de Rees csókkal némította el. Csókolóztak. A gróf nyelvével úgy hatolt az asszony szájába, mintha valami ismeretlen, új vidéket akarna felfedezni. Helene-nek nem volt ellenvetése, ehelyett zihálni kezdett, majd azt mondta: – Ó – aztán, hogy –, Rees – majd pedig… elhallgatott. Rees egyik kezével szorosan magához szorította az asszony fejét, de a másik karja vad vágyakozással barangolt végig a nő testén; Helene úgy érezte, mintha tűzlángok törnének fel a gerince mentén. Átölelte a férje nyakát, de nem úgy, mint egy úrinő. Ma este nem. Kiszabadította a száját. – Hogyan szeretkezett veled Lina? – kérdezte a gyönyörtől rekedtes hangon. Rees hátrahőkölt. – Kit érdekel? – kérdezte, majd ismét magához rántotta Helene-t, és szenvedélyes csókjától mindkettőjüket magával ragadta a vágy reszkető, érzéki örvénye. – Engem – lihegte Helene, amikor ismét levegőhöz jutott. – Engem. Rees engedte, hogy elhúzódjon tőle. – Semmi nem volt hozzád képest. Semmi. A hangja érdességéből Helene tudta, hogy igazat mond. – Nem erről van szó – suttogta Helene. – Tudni akarom, hogy okozzak neked örömet, Rees. Nem… nem úgy, mint egy úrinő. Megérinthetlek? Rees szeme koromfeketén csillogott a gyertyafényben. – Lina soha nem érintett meg – felelte, és szájával éhesen pásztázta végig Helene bőrét. – Én meg akarlak érinteni – mondta Helene elhaló hangon, miközben a férfi összezárta ajkait a mellbimbóján. – Én… A gondolat azonban a semmibe veszett, ahogy testét ívben meghajlítva közelebb nyomult Reeshez, megmarkolta a haját, és hangosan felnyögött.

ELOISA JAMES


– Ezt akarod? – kérdezte Rees, és egyre vadabbul ízlelgette a nő mellét. Helene reszketett, zihált, és nem tudott megszólalni. A gróf egyik kezét becsúsztatta a felesége alá, és testét a combjához húzta, amely a nő két lába között pihent. Helene felnyögött a gyönyörtől. – Olyan romlott akarok lenni, mint te – suttogta mámortól bársonyos hangon. – Úgy akarok szeretkezni, ahogy azok az orosz táncosnők, akik az étkezőasztalomon táncoltak. Rees rámosolygott azzal a kaján vigyorral, amit Helene annyira szeretett, és amiért muszáj volt megcsókolnia. Egész más volt így, hogy ő hajolt fölé, és nem fordítva, hogy maga alatt érezte a gróf izmos testét. Ettől még érzékibbnek érezte magát, szinte felháborítóan romlottnak. El sem tudta hinni, hogy lovagló ülésben, meztelenül ül a férjén, olyan helyen, ahol bárki megláthatja. – Nem láttad, hogy kulcsra zártam-e az ajtót, vagy sem? – kérdezte remegve, mikor Rees elengedte a száját. A gróf a hátán feküdt, kezével felesége mellét markolta vadul, Helene megborzongott, és az ajkába harapott, hogy visszafojtsa feltörő nyögdécselését. Reest nyilvánvalóan a legkevésbé sem érdekelte, hogy zárva van-e az ajtó. Helene megfigyelte, hogy gondolatban trágár szavakat mormol. Fel akart állni, hogy ellenőrizze az ajtót, de a férfi visszatartotta. – Nem azt mondtad, hogy meg akarsz érinteni? – kérdezte selymes hangon, és Helene érezte, hogy forróság önti el bensőjét. Visszahajolt hát a férfihoz, és varázslatos érzés kerítette hatalmába, melyben a vágy és a megszállottság keveredett. Ennek az „Ejha!” kifejezéssel adott hangot, bár a gondolataiban ez egészen másképp hangzott. – Az enyém vagy, Rees! Ha valaki megérint, hát az én leszek. Mostantól. Szóval, ha azt akarod, hogy úgy érintselek meg, ahogy Lina tette, meg kell tanítanod rá. A gróf a szemébe nézett, de Helene nem tudta kitalálni, mi jár a fejében. – Helene, Lina úrinő volt.

ELOISA JAMES


A grófnőnek az örömtől mosolyra húzódott a szája. Tudta, nem kellene ennyire kicsinyesnek lennie, de mégis az volt. Lecsúszott a férfiról, és a kanapé mellé térdelt. Rees egy kissé oldalra fordult, felé, és most ott volt előtte teljes egészében, izmos testével, aranyló bőrével. Amikor a szőrzete Helene bőrét súrolta, mámoros izgalom futott végig az asszony bensőjén. Nézte a férjét, és csak arra vágyott, hogy vad szenvedéllyel magára rántsa ezt a súlyos testet. Ehelyett nyelvével ingerelni kezdte a vállát. A bőre sós volt és kissé szappanízű. Épp, mint előző este. – Ezt szereted? – kérdezte suttogva. A válasz ugyanaz volt, mint az előző éjjelen: – Igen. Igen, Helene, szeretem. Az asszony próbaképpen megérintette a férfi mellbimbóját. Lapos volt, és kerek, akár egy rézérme. Rees izmai az érintésre megrándultak. Helene megismételte a mozdulatot, ezúttal határozottabban, majd dörzsölni kezdte a hüvelykujjával, ahogy a férje tette ővele. A gróf felhördült a gyönyörtől, Helene örömittasan hajolt le hozzá, hogy nyelvével folytassa a játékot. Rees megmarkolta a vállát. A grófnő lassan elkezdte feltérképezni a férje testét: felfedezte, hogy ha a fogait finoman végighúzza a bőrén, a teste remegni kezd, ha a mellbimbóját ingerli, felnyög, és amint elindul lefelé, egész testében megmerevedik. – Nem vagyok biztos benne, hogy te… – szólt Rees összeszorított fogakkal. Helene magában mosolygott. Úgy érezte, mintha ő lenne London legtapasztaltabb kurtizánja, és férje már egyébként is elkésett azzal, hogy feltartóztassa. A gróf Helene szájának legapróbb érintésétől is görcsös rángatózásba kezdett. A nő tovább ingerelte, ahogy Rees tette vele korábban. – Ezt szereted? – kérdezte, szinte nevetve. – Igen – lihegte Rees. – Istenem, Helene! A kanapé párnáját markolászta. Teste Helene felé ívelt. – És ezt? – kérdezte az asszony. Felfedezte, hogy ha körmeit végighúzza Rees hasán, azzal megőrjíti. Helene most már igazán élvezte az együttlétet. ELOISA JAMES


– És ezt? – suttogta mézédes hangon. Ez azonban már túl sok volt. Rees egyetlen mozdulattal felkapta magára, Helene előrebillent, a szája már-már komikus „o”-t formált, majd felkiáltott, és végül nedves, édes, meleg teste befogadta a férfit. Ez azonban nem volt elég Reesnek, többet akart. Hátára gördítette a feleségét, amitől a maradék papírlapok is a földre hullottak. Amikor a gróf belehatolt, Helene felhagyott a nevetéssel, gyönyörű szeme ragyogni kezdett az élvezettől, a könnyed provokálást zihálás és kéjes kiáltozás váltotta fel. Rees egyre hevesebben mozgott, és fogát csikorgatta a gyönyörtől. Helene elbűvölő volt, az ő Helene-e… Karcsú és hajlékony testét az övéhez préselte, és zihálva nyögdécselt. A kéj végigkígyózott a grófnőn, forró hullámokban terjedt a lába közétől egészen a lábujjai hegyéig. A keze lázasan keresett valamit, amibe kapaszkodhat, végül megmarkolta a férfi izmos fenekét. Erre a gróf egyre erőteljesebb mozgással válaszolt, és Helene már nem tudta visszafogni magát, a forróság lángoló tűzzé változott. Kinyitotta a száját, de csak egy nyögés, egy sikoly jött ki rajta, és a férje nevét ismételgette… Rees vadul nekilendült, közben felesége arcát nézte: a szemében villódzó szenvedélyt, az izzadságtól ragyogó homlokát. Látta, ahogy visszanéz rá, majd ahogy végleg elveszti az önuralmát, a teste vonaglik, akár egy megszállotté. Helene sikolyát a gróf kiáltása követte, testük összeforrt és együtt remegett, és végül… Végül gyengéden simogatták egymás testét, és Rees a grófnő homlokára tapasztotta a száját. Amikor a férfi ránehezedett, Helene nem érezte úgy, hogy összeroppanna alatta. Rees azonban még emlékezett a korábbi alkalmakra, ezért oldalra gördült, legurult az alacsony kanapéról a papírlapok alkotta szőnyegre, és magával rántotta a feleségét. – Rees! – tiltakozott Helene, erőtlenül nevetgélve. Egy csók azonban elnémította. – Hallgass, szerelmem – felelte a férfi. Volt valami fájdalmas a hangjában, amitől Helene sírni szeretett volna, ezért férje vállába temette a fejét, és úgy tett, mintha álmos lenne. Rees azonban tudta. ELOISA JAMES


– Bolond voltam, Helene – suttogta a hajába. A grófnő az ajkába harapott, de nem válaszolt. – Soha nem akartam őt igazán, tudod? Azt hiszem, Tomnak igaza van. Azért lettem ilyen gazember, mert az apám évekkel ezelőtt megjósolta, hogy az leszek. Semmi örömet nem okoztak nekem azok az orosz táncosnők. – Valóban? Helene felemelte a fejét, és ránézett. Rees nem mosolygott. – Miután elküldtelek a házból, egy hónapon át napi két üveg brandyt fogyasztottam. De nem segített. Ahogy az sem, hogy egy csapat ringyó ugrabugrált az asztalon. Nem tudtam rájönni, mitől vagyok állandóan olyan rosszul. Helene visszafojtotta a lélegzetét. – Szerelmes voltam beléd – folytatta Rees lassan, és megérintette az asszony arcát. – Képtelen voltam elismerni neked, vagy akár magamnak. Próbáltam megszabadulni tőled, és ettől szörnyen éreztem magam. – Szeretlek – suttogta Helene. – Mindig is szerettelek. – Hogy vagy képes erre? A grófnő mosolygott. – Gondolom, bolond vagyok. – Tényleg az vagy – mondta a gróf nyersen. – Még akkor is… akkor is szerettél, amikor Linát a hálószobádba költöztettem? – Ó, nem tudatosan. Próbáltam meggyőzni magam róla, hogy közömbös vagyok irántad. De fájt. – Sajnálom. – És te… te szerelmes voltál belé? Rees megrázta a fejét. – Soha. És ezt ő is tudta. Csak a hangját akartam. Egy éve már, hogy nem háltunk együtt, egyszerűen már nem érdekeltük egymást. – Bár ne lettem volna annyira kegyetlen veled – mondta Helene, és egyszer s mindenkorra kitörölte a fejéből Linát és az orosz táncosnőket. – Igenis szeretem a mellkasod és annak minden egyes szőrszálát.

ELOISA JAMES


– Amit én érzek a melled iránt, az még ennél is több – mondta a férfi szinte álmodozva. – Ez egyfajta megszállottság. Azt hiszem, írnom kell róla egy dalt: Óda a feleségem melléhez. – Bolond vagy – felelte Helene. – A zenéddel kapcsolatban sem kellett volna olyan kegyetlennek lennem. – És nekem sem olyan elutasítónak a tiéddel szemben. Az asszony egy ideig habozott, de végül megszólalt: – Azt hiszem… szerintem mindketten jobban tudnánk írni a másik segítségével. Rees szorosan magához ölelte. – Rám ez biztosan igaz, de azt kétlem, hogy én bármit hozzáadhatnék a te tehetségedhez. Kettőnk közül te vagy a kiválóbb zenész. – Ez nem igaz! – tiltakozott Helene. A gróf az ajkával egy negyed hangjegyet rajzolt a nő arcára. – Ha a közelemben vagy, képességeim csúcsán tudok teljesíteni. Mi másra vágyhatna egy férfi? – Mindketten másban vagyunk tehetségesek – magyarázta a nő. – Rees, te zseniálisan fejezed ki az érzelmeket és formálod meg a karaktereket. Én mindössze arra vagyok jó, hogy zenét komponáljak, történet nélkül. Azt is te vetted észre, hogy miről szól a keringőm. Nekem fel sem tűnt, pedig én írtam. Rees nevetett. – Akkor gondolkodtam el először azon, hogy vajon van-e bármi esély rá, hogy örökre itt tartsalak a házban. Amikor megláttam azt a keringőt. – Botrányos, nem? – Helene valójában nagyon is büszke volt rá. – Rosszabb, mint az oroszok az étkezőasztalon – felelte a férfi, majd énekelve folytatta: Engedd, ó drága nőm, hogy úgy öleljelek, mint szerető a mátkáját… Majd elhallgatott, hogy ismét megcsókolja a feleségét. – Égő orcánk szemtől szembe – suttogta Helene. Rees ekkor elkezdte végigcsókolni a testét, már nem is látta az orcáját, így végül felhagyott az énekléssel.

ELOISA JAMES


Sokkal később Helene férje mellkasán pihent, és hallgatta élete és jövője egyenletes lüktetését. Álmos volt, Rees pedig már korábban elaludt. Így aztán a gróf és a grófnő operakották, félredobott hangjegyek és ömlengő dalszövegek szőnyegén töltötte az éjszakát, míg a gyertyaviasz csendben végigfolyt a zongorán. Leke reggel benyitott a szobába, hogy felmérje a helyzetet. A házaspár addigra már eltűnt. Ő volt az egyetlen ember a világon, aki elég jól ismerte Lord Godwin szokásait ahhoz, hogy feltűnjön neki a változás. Megállt, és elgondolkodott néhány pillanatig. Nézte, ahogy a kanapé körül hegyekben állnak a papírlapok, majd a vastag, fehér köntösre tévedt a tekintete, amely a zongora mellett hevert a földön. A tőle megszokott, ütemes léptekkel távozott, karján egy élére hajtott ruhadarabbal és a szája sarkában boldog mosollyal.

Negyvenkettedik fejezet A legszigorúbban bizalmas 1817. január 18. Pandross grófnő Lady Patricia Hamiltonnak …Biztosíthatlak róla, hogy én is éppannyira megdöbbentem, mint mindenki más. De ez az igazság. Godwin gróf rendkívül előzékenyen viselkedik, és tudod, egy ilyen embertől bármiféle udvarias gesztus, különösen a felesége irányában, igencsak szokatlan. Az operaénekes egyértelműen a múlté, és az a hír járja, hogy a grófnő gyermeket hord a szíve alatt, tehát az is lehet, hogy Godwin előzékenységének az örököshöz van köze. A férfiak rendkívüli jelentőséget tulajdonítanak önmaguk reprodukálásának. E változás egy másik lehetséges oka, hogy ELOISA JAMES


Helene a gróf segítségére volt új operájának, A kvékerlánynak a megírásában. Az újságok óriási sikerként emlegetik, bár nekem sajnos még nem volt időm rá, hogy megnézzem. Mondtam is Pandrossnak, hogy ha ezen a héten nem megyünk el az operába, többé nem mutatkozom nyilvánosan, mivel, drágám, mindenki erről a darabról beszél. Szinte irigyellek a kényelmes vidéki életedért. Amikor visszatérsz a báli szezonra, neked is azonnal el kell látogatnod az operaházba. Azt mondják, a keringő egyenesen botrányos, és nem fogod elhinni, de azt a szigorúan bizalmas információt kaptam, hogy a keringőt Godwin grófnő írta saját kezűleg. Osztozom Patricia bemutató éve miatti csalódásodban. De neked nem tűnt fel, hogy egyre gyakrabban esik meg az ilyesmi? A fiatal lányok mostanában csak kéthárom év után kelnek el, ezért azt tanácsolom… 1817. január 19. The London Times. – Zene a fővárosban A kvékerlány népszerűsége töretlen. Az óriási érdeklődésre való tekintettel múlt hét szerdán nyitott, mozgatható páholyokat kellett beüzemelni az operaházban. Széles körben ezt az operát tartják Godwin gróf legsikeresebb darabjának, és egyben a legkiválóbb olasz vígoperának, opera buffának, amit Londonban valaha színpadra vittek. Vannak, akik egyenesen Mozart műveihez hasonlítják. Lord Godwin énekei nemcsak magas színvonalú, de más zeneszerzők műveihez képest teljes mértékben újszerű alkotások is. Félénken jegyezzük meg, saját benyomásunknak hangot adva, hogy a zenemű olyan szenvedélyességet közvetít, és együttérzést ébreszt a hallgatóságban, ahogyan az elmúlt években egyetlen más darab sem. Természetesen továbbra is a keringőjelenet a legnépszerűbb, amit az is bizonyít, hogy az elmúlt hetekben Lady Shally Jersey engedélyezte, hogy a keringőt, és kizárólag ezt a keringőt táncolják az Almackban. 1817. január 22. Rees Holland, Godwin grófja öccsének Szent Mária-templom, Beverly, North Country ELOISA JAMES


Drága Tom! Itt minden rendben. Igen, az opera valóban nagy sikernek tűnik. Helene keringője óriási szenzáció, és London-szerte táncolják. Örülök, hogy mindketten jól vagytok. Hiányzik nekem az én higgadt, komoly öcsém. Rees. 1817. január 25. Miss Patricia Hamilton Lady Prunella Scottish, leánykori nevén Forbes-Schacklettnek Drága Prunes! Örömmel hallom, hogy visszatértél a nászutadról, és ugye tudod, hogy minden részletről tudni akarok. Az anyám meg van győződve róla, hogy vénlányként végzem, ezért mielőtt végleg elhervadnék, muszáj tudomást szereznem a hőstetteidről. Ezzel kapcsolatban csak annyit (és ez természetesen a legszigorúbban bizalmas információ), hogy Lord Guilpintől több levelet is kaptam! Nemegyszer táncoltunk a báli szezon idején, de nem gondoltam, hogy felkeltettem az érdeklődését. Aztán véletlenül összefutottunk a Parkban, és azóta… Tudom, hogy nem volna szabad leveleket fogadnom, de annyira, annyira izgalmas… Mindenesetre, Prunes, gondolhatod, hogy az anyámmal ellentétben én egyáltalán nem vagyok kétségbeesve amiatt, hogy esetleg pártában maradok. Felutaztunk Londonba, hogy megnézzük Godwin gróf A kvékerlány című darabját. Az anyám teljes izgalomba jött a kíváncsiságtól, hiszen mindenki erről az operáról beszél. A második felvonásban van egy keringő, ami a legromantikusabb zenemű, amit életemben hallottam. Majd elájultam, ahogy meghallottam, az anyám pedig egyenesen belepirult! Amint lehetőséged lesz rá, neked is meg kell nézned. 1817. január 28.

ELOISA JAMES


Rees Holland, Godwin grófja Helene Hollandnak, Godwin grófnőjének – a grófnő cselédje által kézbesítve Ha lejössz a zeneszobába, mutatok valamit. Rees 1817. január 28. Helene Holland, Godwin grófnője Rees Hollandnak, Godwin grófjának – az inas által kézbesítve Jártam Ortolon doktornál. Gondolod, szeptemberben is virágzik? Feleséged

hogy

a

csillagvirág

1817. január 28. A komornyik háznaplója, amelyet Mr. Leke vezet Lord Godwin ma egyszer csak kirontott a zeneszobából, felviharzott a lépcsőn, és eközben fellökte Jamest, a kétbalkezes inast, akit a múlt héten vettem fel. James azt állítja, hogy kificamodott a csuklója.

Epilógus Öt évvel később Godwin gróf tulajdonában lévő kis vadászlak

Rees fáradt volt. Helene-nel sokáig fent voltak, mivel egy rövid zeneművet, bagatellt próbáltak négykezesre átírni. A gróf most egy levelet próbált megfogalmazni Suffle részére az Olasz Királyi Operaházhoz, amelyben azt ecseteli, miért nem készül új operával a következő évadra. A gróf és Helene… Rees azonban hirtelen letette ELOISA JAMES


tollát, és a fülét hegyezte. A kert távoli, napos végéből halk nevetgélést hallott. Majd a felesége hangja ütötte meg a fülét. – Rees! A folyó! Rees egyetlen szempillantás alatt hátratolta a székét, és kirohant a szobából. Ez a könnyed és csintalan nevetgélés csak egy dolgot jelenthetett: a kis Beckford vikomt ismét elszökött a dajkája és az édesanyja elől, és a kert végében lévő kis folyó felé tartott. A folyócska alig ért Rees bokája fölé, tulajdonképpen inkább patak volt, semmint folyó, mégis veszélyt jelentett. A gróf hosszú lábának köszönhetően mindössze három másodperc alatt a kert végébe ért, nem sokkal utána a felesége is ott termett, kezében egy törülközővel. És valóban, Wolfgang Amadeus Holland tetőtől talpig felöltözve ácsorgott a patak közepén. Kis kék pillangók repdestek a lába körül, amelyek ijedten reppentek fel a fűvel és boglárkával borított patakpartról. – Wolfie, kifelé onnan! – kiáltott rá Rees, és elindult utána. – Hányszor mondtam már, hogy nem mehetsz a vízbe, csak ha a mama és a papa engedélyt adott rá? Wolfie szeme ragyogott az örömtől. – Ó, engedj el, papa, engedj el! Nézd, mit találtam! Szétnyitotta rendkívül koszos kis ujjait, és a tenyerében egy apró, smaragdzöld béka gubbasztott. Rees egy ideig nézte, megvárta, míg elszáll belőle az ijedtség és a harag, majd lehajolt, hogy szemügyre vegye az apró kis foglyot. Amikor Helene a patakpartra ért, megpillantotta élete két imádott férfiját: a kisebbet, akinek combjáig ért a víz, és a másikat, akinek épp csak a csizmáját nyaldosta a patak. Úgy tűnt, valamiféle biológiaórát tartanak épp. Természetesen egyiküket sem érdekelte, hogy a ruhájuk szétázik a vízben. – Wolfgang Amadeus – visított Helene olyan hangon, ahogy a kikötőben lévő halászfeleségeknél szokás. – Azonnal gyere ki a vízből! Rees, hogy engedheted, hogy ott ácsorogjon a patakban? A férje és a fia ugyanazzal a bűnös és meglepett arckifejezéssel fordult felé. ELOISA JAMES


– Sajnálom, drágám – mondta Rees, és a fiát a kezébe kapta. – Tudod, Wolfie talált egy elbűvölő kis kétéltűt. Helene hunyorogva nézett rá. – Csak nem hagytad, hogy összeszedjen valamit ebből a koszos vízből? – Ott van a papánál – kiáltotta Wolfie, miközben az apja letette a parton. Az anyja azonnal lefejtette róla a vizes ruhát, és törölgetni kezdte. – Nézd, papa, a csizmádból folyik a víz. Helene nem tudott haragudni tovább. – Szóval mit találtál, édesem? – Egy békát, egy iciri-piciri kis békát. Ott van papa kezében, úgyhogy nem tud elugrani. A szobámban fogom tartani. Helene a fejét rázta, és a férjére nézett. – Békát a szobában? – Az én szobámban egy egész nyáron át lakott két béka és egy kígyó. Csak arról kell gondoskodni, hogy a kígyó ne másszon be az ágyába. – Ti ketten nagyon egyformák vagytok – morogta Helene. – Nézz magadra, tönkrement a csizmád! Rees mosolyogva nézett rá. – Az a sorsod, hogy olyan férfiak vegyenek körül, akiket cseppet sem érdekel a divat. Wolfie nem figyelt rájuk. Továbbra is mezítelen volt, és a boldogtalan kis békával a kezében úgy döntött, hogy ismét megszökik, és elindul felfelé a kertben, ahol a dajkája egy szilfa árnyékában szundikált. Természetesen nem juthatott messzire. Nem volt felöltözve, és az anyja folyton amiatt aggódott, hogy megfázik, holott még náthás sem volt soha. A fiúk nem lesznek betegek egykönnyen. A kisfiú anyaszült meztelenül igyekezett hát felfelé a kertben. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye üldözőit, de látta, hogy az apja karjaiba zárja az anyját, és egyikőjük sem figyel rá. Ahogy mindenki más, ő is tudta jól, hogy ha ők ketten csókolózni kezdenek, nincs az az ember, aki szétválassza őket. Ennél csak az volt rosszabb, amikor együtt ültek a zongoránál. Vagy amikor a zongoránál ültek és csókolóztak.

ELOISA JAMES


Így aztán Wolfie boldogan vetette bele magát egy égkék pillangó kergetésébe. Meztelen tappancsát csiklandozta a puha fű, a kezében pedig egy kis békát szorongatott. Hát lehet az ember ennél boldogabb?

__________________

ELOISA JAMES


Jegyzet a keringőkről, az operákról és a kivételes zenészekről

Amikor úgy döntöttem, hogy egy zeneszerzőnő lesz a főhősöm, Clara Josephine Wieck Schumann járt a fejemben, aki a tizenkilencedik század első számú női zeneszerzője volt. Clara 1819-ben született Németországban, és 1896-ban hunyt el. Az egyik legkiválóbb darabja egy zongorára írt keringő volt, amelyet nagyon fiatalon komponált: ezt a darabot adtam Helene-nek. Amikor Clara tinédzser volt, beleszeretett egy zenésztársába, Robert Schumannba. Összeházasodtak, és nyolc gyermekük született. Ám az asszony nem egy tipikus tizenkilencedik századi anya életét élte. Ideje nagy részében előadott és komponált, és közel negyven koncertturnéja volt a német területeken kívül. Ha Helene rendkívülinek számított a régensség korában (hiszen Clara születése előtt írta a keringőt), akkor Rees éppennyire saját kora előtt járt. A kvékerlány valójában egy Edward korabeli zenés játék, amelynek szerzője Lionel Monckton. A szöveget Adrian Moss és Percy Greenbank írták (többek között a csodálatos „Jöjj velem a bálba” című dalt is). A kvékerlány bemutatóját 1910-ben tartották az Adelphia Theatre-ben. Az 1800-as években, amikor Rees komponált, a komikus opera a virágkorát élte. Az első úgynevezett balladaoperát, a Koldusoperát, amelynek szövegét John Gay írta, 1728-ban mutatták be. Ezt a művet tulajdonképpen Gilbert és Sullivan operettjei elődjének lehet tekinteni. A zenéhez értő olvasóimtól azt kérem, bocsássák meg, hogy ilyen hozzá nem értő módon igyekeztem leírni a hangok által annyira meghatározott életeket. A zeneszerzők számára a nyelv hangok sorozata. Én olyan kapcsolatokat igyekeztem megjeleníteni, amelyeket a dalszöveg határoz meg. A tévedéseimért kizárólag én vagyok felelős,

ELOISA JAMES


de csodálatos asszisztensemtől, Frances Drouintől rengeteg segítséget kaptam a tizennyolcadik századi zenészek életének megismeréséhez. Ami pedig Clara keringőjét illeti, a Fordham Egyetem művészettörténet és zeneművészet tanszékén dolgozó Sevin H. Yaraman professzor kiváló előadása során hallottam róla.

ELOISA JAMES


Eloisa James CSÁBÍTÓ AJÁNLAT

Recommend Documents