ellenpontok
90
Fordulópont 47
ellenpontok SZÁVAI ILONA
AMI A NAGYKÖNYVBEN ÍRVA VAGYON Olvasás, olvasók, olvasatok… és olvasnivalók! Amikor manapság a könyvek – kétségtelenül észlelhetõ – háttérbe szorulását az olvasás „elavulásával” azonosítják, és „éljent kiáltanak” a vizualitás boldogító respublikájára, akkor sajnálkozva hümmögök, hogy talán mégiscsak járna még a betûnek valamiféle „mérsékelt védelem”. „A
KÖNYV ELTÛNIK AZ ÉLETÜNK-
BÕL?”
– egyik könyvfesztiválon hangzott el nemrégiben a provokáló kér…megszûnhet dés, amely mellé „biztató” lehetõséa „könyvközpontúság”, get is kínáltak: három perces felszólamlásokat tarthattak a „könyvvéde az olvasás dõk” egy rögtönzött pulpitusnál „a marad… könyv” érdekében. Egyik tréfás kedvû szónok – vélhetõen már maga sem bízván abban, hogy a komoly érveknek még van esélyük – viccesen jelentette ki: „A könyvek kipusztíthatatlanok”, és kajánul szónokolta a képünkbe, hogy bizony ez így vagyon a sors könyvében megírva, mert EZ a könyv ugyebár tényleg létezni fog, ameddig sors a sors… Továbbá: születésünk tényét mindjárt a jeles esemény után bevezetik az anyakönyvbe; aztán majd az osztálykönyv hõseiként tündöklünk, mindenféle könyvvel esik találkozásunk, még dal sincs énekeskönyv, zsoltároskönyv nélkül; törvénykönyv jelöli ki életünk kereteit; munkakönyvre pedig igazán mindannyian áhítozunk; hát még betétkönyvre!; a mérlegfõkönyvvel már nem mindenki szeret bíbelõdni, de ennek a sorai írják az életkörülményeinket, lehetõségeinket; még a kutyánknak is kijár egy könyv: törzskönyvet a Bodrinak!… Három perc alatt a viccelõdõ szónok halálosan komolyan vehetõ tényeket – könyveket – sorolt, sorolta volna tovább (már a párttagsági könyvnél tartott!), de lejárt a szónoklat-ideje, és a nevetés egyértelmûen jelezte (a „nevetés nyelvén”),
Fordulópont 47
91
ellenpontok
92
Fordulópont 47
ellenpontok hogy a nevetõk beletörõdtek abba a földhözragadt ténybe, hogy könyvekhez kötõdik a sorsuk, ahogyan ez a nagy könyvben a könyvekrõl és az emberekrõl – netán a kutyáikról is stb. – meg vagyon írva… METAFORÁK TENGERÉBEN élünk, minden – igazi nagy, civilizációt gazdagító – korban fellángol a képzelet, és vele a „csodásnak” remélt lehetõségek vásári mustrája. Metaforákkal és fantáziálással (mely kétségtelen érték a maga dimenziójában) nem mindig lehet a valóságos tényeket megragadni. Néha valóban csak a frappáns, akár vicces szembesítés képes rádöbbenteni a szenvedélyes metaforák emberét a száraz valóságra. „A könyv eltûnik az életünkbõl?” Lényegét, az olvasást illetõen: sosem. Mert mi a könyv? Szöveghordozó eszköz. Elõdjei között volt (agyag) tábla, tekercs… Az eszköz változik, a szövegrögzítés és az olvasás marad (amióta és) ameddig az ember nyelvet használó, beszélõ lény. A könyv „eltûnése”, a digitalizált világ fantasztikus eszközeinek megjelenése és használata nem az olvasás – nem a lényeg! – trónfosztását jelenti. Ellenkezõleg. Épp csak manapság már a „hány könyvet olvastál?” kérdésre kapott válasz nem releváns, hiszen megeshet, hogy egyetlen könyv kézbevétele nélkül is nagyon sokat (szépirodalmi mûveket, szakmai tanulmányokat, különféle szövegeket) olvasott a megkérdezett. Az eszközök olykor mennek (megszûnhet a „könyvközpontúság”), de az olvasás marad. HISZEN A NYELV IS MARAD! Tömérdek újdonságtól zsúfolt kortárs világunkat a dolgok kever(ed)ése – is – igencsak jellemzi, így aztán a féligazságok mellett másfél, vagy akár kettõs-hármas stb. igazságok tolonganak körülöttünk. Mondjuk, az olvasásról… Gondoljunk csak a „nyelv” szó használatának mai divatjára, melyben már sok minden „nyelvnek” minõsül (fennebb tudatos kajánsággal használtam a „nevetés nyelve” kifejezést, gondolom, hogy a kedves olvasó a kortárs szóhasználatok alakította „szöveg-kompetenciája” miatt nem is akadt fenn rajta!). Az általános és megtévesztõ zavar akkor kezdõdik, amikor pontos, valós tények elkeverednek a metaforákkal. Sokszor valóban már csak a komikum szab – ha szab – határt. „Lelki és szellemi táplálékra” bizony szükségünk van, hangoztatjuk is ezt fennen, de e metaforahasználatnak korlátokat állít biztonságos ismereteink világa és a józanság. Lelki táplálék emlegetése során nem jutunk el odáig, hogy mondjuk „cukormentes lelki étkeztetésrõl” értekezzünk, „lelki diétáról” írjunk könyvet, szónokoljunk, teszem azt „a lelki elhízás ellen” – vagy ha mindezt megtesszük, csakis viccbõl tehetjük, és senki nem veszi komolyan, mert mind-
Fordulópont 47
93
ellenpontok
94
Fordulópont 47
ellenpontok annyiunk köznapi tudása a realitás referenciális keretei között tartja a szóhasználatot. A nyelv szónak a használata akkor perdült meg már-már követhetetlenül (de mára már zavaróan!) amikor úgy bõ hetven esztendõvel ezelõtt a hangos mozgókép (film) elterjedésével felderengett a fordulat: az emberi civilizáció valamiféle „vizualizált információszerzési módszer felé tart”. A film nyelvérõl elkezdett elméleti és gyakorlati – felszabadító erejû – tapasztalás kezdetén Eizenstein, a zseniális rendezõ még a kínai és japán írásjelek (tehát az írás-olvasás egyik fajtája felõl!) magyarázta a montázs elvét, a mozgó képvilág – a mi tudatunkban, képzeletünkben realizálódó! – mûködésének belsõ logikáját. A látványok (film, digitalizált eszközök változatai stb.) világának „világnyelveirõl” és nemzeti nyelveirõl folyó beszéd azóta már mindennapjaink meghatározó része. Harminc-negyven évvel ezelõtt még lelkesen írtak az akkori lelkendezõk az új nyelvek (film, televízió) fantasztikus lehetõségeirõl, amelyek majd képesek lesznek felzárkóztatni és bevezetni egész kontinenseket a modern civilizáció világába. E remények mögött fél- és kettõs, és többes igazságok zúdultak nemzetekre, hatalmas közösségekre, de attól még emberi közösségünk egyedei Washingtonban is, Közép-Afrikában is kilenc hónapot töltöttek születésük elõtt az anyaméhben… Az emberi létezés alapjai határt szabnak a rohanás, gyorsulás mítoszának, kilenc hónapig vagyunk anyánk méhében, egyéves korunk körül kezdünk motyogni a csecsemõk síró-göcögõ világnyelvén, aztán betagolódunk legalább egy nyelvbe (lesz egy anyanyelvünk!), amelyen szerencsés esetben olvasókká – is – válhatunk, mert a nyelv: beszéd, írás és olvasás egységében teljes. A vizualizált információk egyre tökéletesedõ képernyõkrõl zuhogtak az elmaradt kontinensekre – de a nyelv, az annyira másvalami, hogy „Az UNESCO 1956-ban definiálta elõször a funkcionális analfabetizmus fogalmát, amely a társadalmi fejlõdés igen komoly gátját képezi mindmáig szerte a világon.” A film, a tánc, a különféle jelenségek „nyelveirõl” patakzó beszéd, a nyelv szónak a metaforák irányában burjánzó használata annyira összekavarta a viszonyokat és valós összefüggéseket, hogy az elszomorító „eredményre” olykor drámai hangon kell figyelmeztetni (lásd fennebb az UNESCO értékelését) – vagy a komikum rádöbbentõ erejével kell kijelenteni például, hogy lehetséges „hótt komolyan és fontoskodva”, értekezni mondjuk a tánc nyelvérõl – a tánc amúgy nagyon fontos, de nem helyettesíti a nyelvet. A metaforán túl: életünknek kereteket adó törvénykönyvet például nem lehet ezen a „nyelven” fogalmazni…, nem lehet eltáncolni, nem lehet „táncnyelven” megvitatni; táncnyelvi tánclépésekkel lehetetlen, mondjuk az alkotmányt a „botfülûnek” gondolt életbe léptetni.
Fordulópont 47
95
ellenpontok AZ OLVASÁS VÉDELEMRE SZORUL? Igen, az olvasás védelemre szorul, mióta csak az embert emberré emelõ nyelv rátalált az írásbeliségre. A kifejlett emberi nyelv olyan rendszer, amely nem létezhet írásbeliség, tehát olvasás nélkül, és ez a rendszer a civilizációnkat teremtõ értelem létezésének, további fejlõdésének kulturális alapját és közegét képezi. Ezért minden korban védeni kellett az olvasást, fel kellett nevelni az olvasókat, szorgalmazni kellett új és új olvasatokat… És meg kellett alkotni az emberi fejlõdést elõsegítõ „olvasnivalókat”! * A tankötelesség végsõ soron: írás- és „olvasás-kötelesség”. Egyértelmû társadalmi és emberi veszteség, ha „az oktatás nem tudja kialakítani megfelelõ módon azokat az írásbeliséghez kötõdõ képessé…a sorok között geket, amelyek az egyén érvényesüléolvasást is tanulni séhez szükségesek lennének a mindennapi élet különbözõ területein.” és tanítani kell A világ fejlettebb részein megfogalolykor… mazott törvényszerûségek és felismerések nyomán már mindenki számára evidencia lehet, hogy például a „az olvasásértés kutatásának, oktatásának prioritást élvezõ nemzeti ügynek kellene lenni”. Ezért az olvasás-tanítás, olvasni-tanulás legfõbb terepének, az iskolának a szerepe és módszertára átalakításra vár. „Az olvasás nemcsak egy az ún. szabadidõs tevékenységek közül, hanem kitüntetett, mondhatni szimbolikus szereppel rendelkezõ cselekedet, s az anyanyelvi kultúra legfõbb gyakorlóterepe.” (Gereben Ferenc) * Az iskola nem zárt világ, hanem nyitott: éppen arra a világra, amelyre felkészít, amelyet modellez. Az olvasás tehát: iskolapolitika, mûvelõdés- és társadalompolitika, miként a „finn csoda” elemzõi és magyarázói írják: „a finn nemzeti alaptanterv az olvasást olyan folyamatként értelmezi, amelyben mind az olvasónak, mind pedig az õt körülvevõ társas környezetnek és kultúrának nagy szerepe van. Annak érdekében, hogy az egyén a közösség aktív és teljes értékû tagjává váljon, meg kell tanulnia úgy használni a nyelvet, ahogyan azt az adott közösség használja. A fejlett olvasási képesség lehet a megfelelõ eszköz ahhoz, hogy a kultúra elemeibõl táplálkozva létrehozza az egyén saját személyes és nemzeti identitását. Az olvasást a nemzeti alaptanterv nem elszigetelt elemként kezeli, hanem alapvetõ képességnek tekinti”. 96
Fordulópont 47
ellenpontok * …Védelemre szorul az olvasás? Szerte a világban? Magyarország szomszédságában 2009-ben is hoztak olyan nyelvtörvényt, amely a kisebbségi nyelvek használatát korlátozza, és amely ellen nemzetközi tiltakozások és vizsgálatok kezdõdtek. Táncnyelvi hivatkozások, elterelõ virágnyelvi szépelgések, virágzó vizualizációk közepette: ne volna fontos az olvasás védelme?! * …VILÁGSZERTE LÁZASAN FOLYNAK a kutatások, és rendkívül fontos érdek a felzárkózás. Jó volna tájékozódni, a legfrissebb ismeretekkel felvértezve alakítani iskolarendszerünket, tágítani saját lehetõségeinket. Ahogy Németországban 1999-ben kiadták Az olvasás kézikönyvét (K. G. Saur Verlag, München; Sonnevend Péter írt róla a FORDULÓPONT 2001/1 számában), ugyanúgy szükséges, hogy a magyar szakemberek és érdeklõdõk keze ügyébe kerüljön egy tájékozódást, eligazítást és kitekintést nyújtó, alapozó jellegû könyv: AZ OLVASÁS VÉDELMÉBEN. A MAGYAR OLVASÓ érdekében. A leendõ magyar olvasók – ahogy mondani szokás: „határainkon innen és túl” – öt országban járnak magyar (többségi és kisebbségi) iskolákba, mind az öt iskolai és oktatási rendszer megérett az átalakításra, de egyik-másik „nemzetállami rendszergazdával” és az általa kialakított (olykor: kierõszakolt!) „helyzettel” vitázni lehetetlen. Pedig a párbeszéd és eszmecsere – az olvasás védelmében – termékeny lehet. Magyarországon például majd mindenki sokallja az irodalom oktatásban az irodalomtörténet túlsúlyát, joggal. De a határon túli magyar iskolákban, ahol az ottani többségi nemzeti (olykor elfogult és nálunk vitatott) történelmi koncepcióikat, értelmezéseket, néha igencsak tendenciózusos magyarázatokat tanulják a magyar gyerekek, nos, ott a magyar irodalom órán, épp az irodalom „történetisége” okán kaphat némi magyar történelmi ismeretet a diák… Szempontok, helyzetek, olvasatok. Még a sorok között olvasást is tanulni és tanítani kell olykor. Az olvasni való és olvasni érdemes újabb szövegeket is meg kell alkotniuk – majd – a ma még iskolákban olvasni tanuló gyerekeknek. A tudományos szintû olvasáskutatás legfontosabb eredménye talán az, hogy – végre! – jelentõs vizsgálatok irányulnak a tankönyvekben szereplõ szövegekre (és a tankönyvírók szövegeire!). Hiszen nem kétséges, hogy alapvetõ fontosságú a kérdés: milyen szövegek alkalmasak – egyáltalán: érdemesek – az olvasástanításra? És az olvasókat nevelõ szakembereknek pillanatra sem szabadna megfeledkezniük arról, hogy az olvasni megtanított gyerekbõl lesz a jövõ (tudományos, technikai, szépirodalmi, vizualizált stb.) olvasnivalóit megalkotó felnõtt.
Fordulópont 47
97
