DRAW HORSE the natural force
ELISSA & LIBERTY Kezdő kurzus vizsga 1.nap – Ne félj! Még soha életemben nem aludtam ennyire nyugtalanul. Úgy éreztem, soha nem lesz már négy óra, és mikor végre az óra 3:59ről egészre váltott, úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit most öntöttek le egy vödör vízzel. Gyorsan felkapkodtam magamra a már kikészített ruhadarabokat - lovaglónadrág, csizma, egy fehér póló, na meg a kalap - majd a félig üres táskát a vállamra kapva már siettem is le a konyha felé. A készülődés izgalma mindegyikőnkre átragadt. Bár én keltem fel elsőként, de az ebédlőbe már szinte egyszerre értünk le. - Nekem egy falat sem megy le most a torkomon. - mondta Ever, majd belekortyolt a teájába. Nerina szintén a teáját iszogatta, míg én a forró kávémmal ücsörögtem a konyhapulton. Renée volt az egyetlen, akinek sikerült egy-két falat sonkás szendvicset magába erőltetnie, de ő sem járt túl sok sikerrel. A fölspannolt állapot továbbra is megmaradt - gyorsan elmostuk a bögréket, majd összekészítettük az útra való szendvicseket, a termoszokba pedig teát öntöttünk. Pár almát is elloptunk, kihasználva, hogy most senki nem figyel ránk, és mindent egy jó nagy hátizsákba pakoltunk. - Gondolom, sátor az nem kell, bár szerintem a rengeteg szendvics mellé már be sem férne… - viccelődött Renée, miközben Xamira takaróját próbálta beleügyeskedni a hátizsákba. Én azt már tegnap belekészítettem, így a tetejére már csak a szendvicseket kellett benyomorítanom, ami hamar sikerült is. - Komolyan mondom, én még akkor sem lennék képes ilyen korán kelni, ha vizsgáznom kéne… - mondta ásítva Geri, miután belépett a konyhába. Mi már a vállunkra dobtuk a táskát, és indulófélben voltunk az istállók felé. - Könnyen mondod, te már túl vagy rajta! - morgolódott Nerina, és kinyitotta az ajtót. Ever egy gyors puszit nyomott Geri arcára, majd kisurrant a hideg időbe. Nerina csak intett egyet, azonban Renée úgy döntött, hogy attól még, hogy mi nem vagyunk jó kedvünkben, ő hozza a szokásos formáját. - Tőlem nem kapsz puszit, ha nem baj! - bökte jó erősen oldalba Gerit, majd kiviharzott, mielőtt a fiú hozzávághatott volna valamit. - Ez nem volt szép… álmosan megtámadni valakit… - nyöszörgött, én pedig egy széles mosollyal az arcomon kiléptem a lányok után a friss levegőre. Az öröm nem tartott sokáig - mire kiértem Liberty-hez már újra feltűntek a sötét felhők a gondolataim között. Ménem is észrevette az izgatottságomat, így most még a szokásos nyugtalanságán is túltett. Majdnem húsz percig szórakoztam a csutakolással és a fáslik felrakásával, és már kezdtem megnyugodni, hogy végeztem, mikor Angeli lépett be az istállóba. - Jó reggelt, vizsgázók! Szép napunk van, nemde? Hoztam nektek valamit… - emelt fel pár festékes vödröt, és lerakta őket a folyosóra. - A régi szertartások szerint, ha a lovakra jeleket festünk, akkor a szellemek segíteni fogják a lovast és lovukat. Úgyhogy hoztam pár vödör indiánfestéket, lehet őket használni! - mondta, majd elindult, hogy leellenőrizzen minket. - Öhm, Angeli, az ecsetek merre vannak? - kérdezte Rina, de Angeli csak elmosolyodott. - Ugyan Rina, mikor néztél te utoljára indiános filmet? Mindenki tudja, hogy a kezünkkel kell jeleket festenünk a lóra! mondta Renée, majd megragadta a lila festéket, és Xamirához indult. Nem vagyok egy nagy művész, mindenesetre az biztos, hogy alap motívumokat tudok festeni. Egy ideig csak ültem a szénán, lovamat nézve, várva, hogy megszálljon az ihlet, végül aztán belenyúltam a festékes vödörbe, és igazi ötletek nélkül álltam neki
rajzolni. Próbáltam visszaemlékezni a Renée által már emlegetett lovas filmekre, hogy ott milyen motívumokat is láttam a lovon. Így hát végül egy kör került Lib szeme köré, a fejétől a marjáig pedig egy sor vörös pöttyöt rajzoltam végig, közel a sörényéhez. A farára két kört rajzoltam, amik metszik egymást, végül pedig belemártottam a kezemet a festékbe, és a mén vállához nyomtam a kezem. - Na, milyen lett? - kérdeztem Lib-et, majd hátraléptem, és megszemléltem a munkámat. Angeli is bedugta a fejét a boxba, és mosolyogva méregette ’alkotásomat’. - Jó lett… főleg a kéznyomod! - mutatott a mén vállára, Lib pedig helyeslően rázta a fejét. Miután végeztünk a festéssel - és szerencsére mindenki megúszta anélkül, hogy igazán festékes legyen - kimentünk edzeni. A táskákat a folyosó falának támasztva hagytuk, majd felültünk indián-pacijainkra, és kilovagoltunk a pályához, ahol Geri már várt minket. - Így a vizsga előtt még lesz egy utolsó, közös edzésetek, de ne aggódjatok, csak ismétlünk egy kicsit. - bökött a már felállított akadályok felé. Az ugratások között több ötven-hatvan centis akadály is volt, és láttam a többieken is, hogy egy kicsit meglepődtek a magas ugrások láttán. Végül azonban senkinek nem okoztak gondot az akadályok, az összes ló sorban leküzdette őket, és kivételesen mindenkinek sikerült lóháton maradnia (még nekem is). Az edzés legalább kicsit kikapcsolt minket - a megszokott feladatok alatt mindnyájan ellazulva dolgoztunk. Furcsa volt most kivételesen együtt edzeni, de Lib beállt a sorba Nerina és Diavolo mögé, és úgy dolgozott, mint egy kisangyal. Az edzés végén vágtáztunk még egy kört, majd Geri szólt, hogy léptessük le a lovakat. - Szépen dolgoztatok, megadom a zöld utat a vizsga felé! - mondta álmos hangon. - Angeli vár titeket a legelőn, ott fogja elmondani nektek a vizsga menetét, úgyhogy nyomás, kapjátok fel a táskátokat, és két nap múlva találkozunk! - köszönt el tőlünk Geri. Nerina, Renée és Én kiléptünk a kapun, és a legelő felé vettük az irányt, Ever pedig még hátra maradt búcsúzkodni. - Siessünk, korai kelés után nem akarok csókolózó párokat látni. Micsoda rémálmok lesznek itt este! - nyögött Renée, mi pedig mosolyogva kezdtünk el ügetni a legelők felé. Angeli már várt ránk, láthatóan a többi lovas is felkelt már, és körénk ültek. Mi négyen (időközben Ever is feltűnt, de a biztonság kedvéért úgy állt be, hogy Renée-től a legtávolabb legyen) lóháton maradtunk, és úgy figyeltünk Angeli-re. - Az első kurzust négy lovas teljesítette eddig, Nerina, Renée, Ever és Elissa. Mind a négy lány összeszokott már a lovaival, de ahhoz, hogy a közeljövőben megtanuljanak varázsolni, a kapcsolatukat még mélyebb szintre kell vinniük. Így hát, ez a három nap egyfajta próba lesz - meg kell mutatnotok, hogy segítség nélkül, csak egymásra hagyatkozva képesek vagytok együtt dolgozni. Ha ez nem sikerül, akkor sajnos megbuktok a próbán, de ne ijedjetek meg - bármikor újra lehet vizsgázni. - mondta bevezetésképpen Angeli. - A három napból az első napon annyi a feladatotok, hogy egy térkép segítségével eltaláljatok az első táborhelyre. Lesz ott egy kisebb sátor, amiben éjszakázni fogtok, és a további feladatokat a következő nap reggelén fogjátok megkapni. Innentől már szét fog válni az utatok - mindenkinek egyedül kell teljesíteni a feladatát, ahhoz, hogy át tudjon lépni a másik dimenzióba. magyarázta Angeli, majd egy térképet nyújtott Nerina felé. - Fontos, hogy egymásba bízzatok, de még fontosabb, hogy megbízzatok a lovatokban. A dimenziókapun már külön-külön léptek be - így ott már csakis kizárólag a lovaitokra tudtok hagyatkozni. Bízzatok meg bennük, és sikeresen teljesítitek a vizsgát. - tette hozzá még búcsúzóul Angeli, majd felállt a földről, jobb kezével pedig a távolba mutatott. - Induljatok. És sok szerencsét nektek! - mondta komolyan, majd Rina után mind a hárman nekiindultunk életünk egyik legnagyobb kalandjának. - Szóval, pontosan merre is kell mennünk? - kérdezte tíz perc lovaglás után Ever. Nerina kinyitotta a térképet, majd rámutatott az x-el jelölt helyre. - Angeli szerint az Északi kapuhoz kell mennünk. Az van bejelölve a térképen. - nyújtotta felém a lapot, én pedig rápillantottam. Ismerős helyek is szerepeltek a térképen, de csalódva láttam, hogy eddig szinte alig fedeztünk fel egy keveset a környékből. - Egy ideig követhetjük a folyót, utána pedig észak felé kell haladnunk. - mondtam, és végigvezettem a kezemet a folyó mentén. - Az Északi kapu? Ne már… - morgott Renée, és közelebb ügetett. Xamira megrázta a fejét, jelezve, hogy gyorsítani akar, de Renée visszafogta. - Hogyhogy ne már? Mi a gond vele? - kérdezte Ever, Renée pedig úgy pillantott rá, mint egy őrültre. - Ennek a szerelem elvette az eszét! - megadóan megcsóválta a fejét, majd várta, hogy valamelyikünk elmagyarázza Ever-nek, hogy miről is beszélt. Végül Nerina volt az, aki megadta magát, és Ever felé fordult. - Az Északi kapu eléggé ködös, és hideg hely. Szóval tényleg érdekes hely lesz az északázásra, de tudtommal hoztál magaddal takarót, szóval nincs mitől tartanod. - nézett vissza szigorúan Renée-re, ő pedig megrázta a fejét.
- Nekem senki se szólt erről! Azt hittem legalább takarót kapunk… - morgott tovább, én pedig mosolyogva visszanyújtottam Nerinának a térképet. - Azt hiszem, a mi vicces, szeleburdi Renée-nk most morcos. - állapítottam meg, majd a biztonság kedvéért előrébb ügettem. Az út elég hosszú volt, és cseppet sem örültünk jobban a rosszhangulatú Renée-nek, mint a vicces változatának. Néha, egy két percre oldódott a hangulat, de az idő nagy részében csendben lovagoltunk. Egy hosszabb szakaszon nekieresztettük a lovakat, de megpróbáltunk együtt maradni. Most az egyszer Lib is megértette, hogy nem csak egyszerűen túrázni jöttünk, így nyugodtan vágtázott Diavolo és Zarándok mellett. Többször megálltunk pihenni, enni pár falatot - Lib addig ment az agyamra, amíg végül kapott egy almát a hátizsákomból -, de hamar tovább is indultunk. Soha nem hittem, hogy az Északi kapu ilyen messze van, de úgy tűnt, hogy a hideg jelentősen lelassított minket. Öt óra szótlan lovaglás után végül azonban megpillantottuk a kaput, és a sátort, valamint pár kisebb dobozt, amit biztos Angeli és Geri hozott ide. Egy levél is volt mellettük, és mivel Lib és Én értünk először oda, így felkaptam a levelet, majd hangosan olvasni kezdtem a többieknek. Lányok, Örülök, hogy ideértetek. Remélem, nem hagytátok, hogy Renée rátegye a kezét a térképre. Geri így utólag szólt, hogy ő még a legelőn is képes lenne eltévedni. Hát, remélem erősek voltatok, és bírtátok még egy kicsit a Fenyőket! Elissa, megnyugodhatsz, reggeltől elszakadhatsz tőle! A lovak ellátása után pihenjetek le, holnap korán megkapjátok a következő feladatotokat, még hajnal előtt. Geri is üdvözöl titeket, és azt üzeni, hogy ha Renée nem tud lenyugodni, van egy pár nyugtató tabletta a táskákba. Vigyázzatok magatokra, és egymásra! Angeli - Fantasztikus… Geri még levélen keresztül is az agyamra megy… milyen fenyő, végig mezőkön lovagoltunk… nyugtatótabletta! Esküszöm, hogy… - morgott magában Renée, Nerina pedig újra elolvasta a levelet. - Gondolom, akkor Angeliék kikocsikáztak idáig. - állapította meg, Ever pedig bólogatva lehuppant a már felállított sátor mellé. Én addig belenéztem a dobozokba, majd kikaptam belőle egy vastag takarót, és nyomban Renée-nek dobtam. - Nesze, remélem így már nem fogsz vacogni! - mondtam, és a többi takarót is kivettem a dobozokból. - Már iszonyatosan izgulok a holnap miatt! - mondta mosolyogva, majd megpaskolta Zarándok nyakát. Az összes ló ott állt mellettünk legelészve, és várták, hogy mi lesz. - Akkor szerintem vacsorázzunk meg, utána benyugtatózzuk Renée-t, és mehetünk is aludni. - mondta el a tervet Nerina, majd elhajolt az alma elől, amit Renée hozzá akart vágni. Ever elkapta az almát, majd beleharapott. - Egyetértek, tegyük el magunkat holnapra. Már úgyis esteledik, holnap pedig gondolom, újra négy körül kell kelnünk… morgott tovább Renée, és az elpazarolt almája után nézett. - Hét óra van. Ami azt jelenti, hogy még van nyolc óránk, úgyhogy szerintem én még nem alszom. Csak forgolódnék álmatlanul még pár óráig. - ellenkeztem, de Renée gyilkos tekintete elhallattatott. - Attól még, hogy te naponta négy órát alszol, nekem szükségem van minimum nyolc órára! - Ever elnevette magát Renée kikelésén, én pedig felugrottam Lib hátára. - Nyugi, nem foglak felébreszteni, ha éjfél körül lefekszem! - ígértem mosolyogva, majd vágtába ugrattam Liberty-t, és ellovagoltam a táborhelytől. Nem mentünk messzire, de úgy éreztem, muszáj egy kicsit kitisztítanom a fejemet. Lib nyugodtan lépkedett alattam, néha felcsapva gyönyörű fejét. - Szerinted sikerülni fog? - kérdeztem a termetes mént, de Liberty nem felelt. Megpaskoltam a nyakát. - Gondolom, te most is optimistán gondolkozol. Én már nem vagyok annyira biztos magamban… - motyogtam halkan. Felvágtáztunk a domb tetejére. A nap már lemenőben volt, a tenger és az ég gyönyörű narancs-vörös színek keverékében úszott. Leugrottam lovam hátáról, és előrébb léptem. - Hát nem gyönyörű? - kérdeztem, és megbabonázva figyeltem a tájat. Kicsit szomorú voltam, hogy ilyen hamar eltelt a nap - a holnapi feladatok sokkal inkább igénybe fogják venni a képességeinket. A nap lassan nyugodott le a horizonton, magával húzva az utolsó fénycsíkokat. Hátrafordultam a fekete ló felé. Lib mélyen a szemembe nézett, majd közelebb lépett, és fejét a kezemnek nyomta. - Sikerülni fog. - suttogtam, és éreztem, hogy igazam lesz.
2.nap – Remélj! Még fel sem kelt a nap, mikor hirtelen megmozdult mellettem a sátor, és Renée dugta ki álmos fejét a szabad levegőre. - Jézusom, Elissa, aludtál te egyáltalán? - kérdezte, majd ásítva kimászott, és ugrálni kezdett. - Ilyen hidegben… én még most is inkább aludnék… - mondta Renée, majd visszamászott a sátorba, hogy felkeltse a többieket. Igaza volt Renée-nek, nem sokat aludtam, de nem voltam fáradt. A tegnap elrakott tea este jól jött, a meleg ital segítségével hamar el tudtam aludni. Azonban most is nyugtalanul aludtam, és röpke három óra után már megint talpon voltam. A lovak örültek, hogy akad társaságuk. Gyorsan megigazítottam a takarókat, és szórtam eléjük egy kis szénát, amit Angeli-ék készítettek ide. Így hát eltöltöttem az időt - alaposan lecsutakoltam Liberty-t, majd visszaraktam rá a takarót, és sétáltam vele pár kört, hogy újra felmelegedjen. Szegény lovaknak furcsa volt kint éjszakázni a hidegben, de úgy látszik, hogy a takarók megvédték őket a fázástól. - Attól még, hogy Elissa ébren van, mi a fenének kell kimászni az ágyból? - hallottam valamelyik lány tiltakozását, de pár perc múlva mind a hárman előmásztak a jó meleg sátorból, majd dideregve próbáltak felmelegedni. - Angeli mikor ér ide? - kérdezte Ever, én pedig megvontam a vállam. - Azt mondta, még hajnal előtt kézhez kapjuk a feladatunkat, de nem tudom. - mondtam, és megpaskoltam Lib oldalát. - A lovakkal mi van? Szegényeim, biztos átfagytak az éjszaka. - szólalt meg Nerina, és Diavolo-hoz sietett. - Már megigazítottam a takaróját, de úgy néztem, egyik paci sem fázott különösebben. A takarók elhozása tényleg remek ötlet volt. - mondtam, Renée pedig egyetértően bólintott. - Szerintem mi jobban fáztunk náluk. - mondta egy cseppet irigykedve, majd Xamirához sietett, és ő is üdvözölte a kancáját. Ever már rég Zarándokot simogatta, én pedig Lib oldala mellett csücsültem a hideg földön, és a ménre festett jeleket vizsgáltam. Tíz perc múlva egy alak jelent meg a távolban, és lovaink nyerítéssel köszöntötték őt. - Angeli? - kiáltott neki Renée, mire hallottuk, hogy Angeli elneveti magát. - Igen, Renée, én vagyok. - mosolygott, majd közelebb lépett a gyengén pislákoló tűzhöz, és leült mellénk. Mindenki közelebb húzódott, és izgatottan figyelte, ahogyan Angeli elővette a leveleinket. - Látom, eddig sikeresen teljesítettétek a feladatotokat. Most azonban külön vállnak útjaitok, és egyedül kell megtalálnotok a kaput, amin keresztül átjuthattok. Ezek a levelek a segítségetekre lesznek - de a végén saját magatokra kell hagyatkoznotok. Bízzatok meg a lovaitokban - ez lesz a kulcs a sikeres vizsgához, és hogy túljussatok a dimenzión. - mondta Angeli, majd átnyújtotta nekünk a leveleinket. Nerina már hozzá is fogott, hogy kinyissa, de Angeli elkapta a kezét. - Csak akkor nyithatjátok ki őket, ha már összepakoltatok. Induljatok útnak, minél hamarabb. Az éjszakát a csillagos ég alatt fogjátok tölteni - a szabadban töltött éjszaka alatt látott álmok komoly erőkkel bírhatnak. Bízzatok a szívetekben, és vigyázzatok a lovaitokra! - Angeli felállt, majd amilyen gyorsan felbukkant, oly hirtelen tűnt el a sötétben. Egy ideig mind a négyen megkövülten ültünk, és vártuk, hogy Angeli visszajöjjön, majd elkiáltsa magát, hogy „Csak vicceltem!” de öt perc tétlenség után mi is felálltunk, és szótlanul készülődni kezdtünk. A táskákat kiürítettük, és csak ténylegesen fontos dolgok kerültek beléjük- étel, víz, egy takaró, valamint kötél és kisbicska. - Hát… akkor eljött a búcsúzkodás ideje. - szólalt meg Nerina, és megpaskolta Diavolo nyakát. - Sok szerencsét mindenkinek. - tette hozzá Ever is, majd ő is felült Zarándok hátára. - A szellemek segítsék utunkat! - mondta drámai hangon Renée, és Sam nyerítéssel kontrázott rá lovasa szavaira. - És Angeli szavaival élve - bízzunk meg a lovainkban. - mondtam ki az utolsó szót. Egy néma másodpercig még egymás arcát fürkésztük, majd nekiindultunk az ismeretlennek. Tíz perc után megállítottam Lib-et, majd elővettem a levelet a zsebemből, kibontottam, és olvasni kezdtem. Elissa, Először is, sok szerencsét kívánok neked az útra. Liberty és Te remek párost alkottok, úgyhogy bízzál meg a lovadban, és minden rendben lesz. Mivel egész nap egyedül kell bolyongnod a lovaddal, így egymásra lesztek hangolódva. Muszáj lesz kapcsolatba lépnetek, és bátorítanotok kell egymást. Akár a sivatagon keresztül mentek, akár a hideg hegycsúcson! Feladatotok, hogy megtaláljátok egy bizonyos dolgot. A te esetedben ez egy tűzkő - csillogó, lángoló, tenyérnyi méretű kő. A túra veszélyes lehet a ragadozók miatt is, de a terep is gondot okozhat, fontos, hogy legyen mibe bíznotok. Ahogy a jeligénk is szól: “Ne félj! Remélj! Higgy!” Ha megtaláltátok, ott kel éjszakáznotok, most viszont sátor nélkül! A szabad ég alatt töltött esték különlegesek... álmok szempontjából is... A harmadik nap az igazi megpróbáltatás. A megtalált dolog egy kapu... Ha az első két nap sikerült e világban megállni a
helyeteket, akkor meg kell próbálnotok egy másik dimenzióban is, ami segítséget ad majd a varázslathoz. A kapun úgy juthattok át, ha azt kinyitjátok... Közös erővel, rá kell jönnötök, mivel lehet egy ilyet kinyitni. Gondolkozzatok el, milyen erőtök lehet ha kapcsoltba léptek. Ne feledd, az is létezik amit nem lász csak érezel! Az új dimenzió, mint egy álom... A kapu egy segítség, hogy mind az, mit ti csak néha láttok éjszaka, az most megelevenedik előttetek. A kapu azonban tiltott az idegenek számára, ezért nem könnyű legyőzni a rossz álmokat, egy egyedül nehéz is lenne, de ti ketten vagytok! Láthatjátok a múltatokat, a félelmeiteket és a rossz döntéseiteket.. képesek lesztek ekkor a jóra gondolni??? És ha sikerül... vége a rémálomnak, és az álomnak is... mert a másik dimenzió álom szerű mégis valós. Az indiánok szerint élő délibáb... és akkor meglátod azt a szellemet (általában azt a madarat, akitől a tollat kaptad), aki majd végig kísér utadon és segít ha varázsolsz, mert hittél benne. A gyönyörű álom után, ne csodálkozz, ha a Air hegycsúcson találjátok magatokat, akár egyszerre mindhárman lovakkal együtt. Reméljük tényleg mindenkinek sikerül. Ráadásul nem üres kézzel tértek vissza ugyanis egy toll nem lesz elég a további varázslathoz, reméljük a szellemek odaadják a tollad párját, hogy most már ne csak lovad, de te is viselhesd magadon és ha lovad is épségben visszatér reméljük ő is boldogan fog neked engedelmeskedni minden szavadra. A túra után nagy szeretettel fogunk titeket fogadni a lovardában egy kis buli keretében! Ügyesek legyetek, itthon szurkolunk nektek! Angeli UI.: Geri is nagyon boldog. Végre egy kis időt Renée nélkül tölthet!
Kétszer is elolvastam a levelet, majd visszaraktam a táskámba. Liberty fújtatva várta, hogy végezzek, és most érdeklődve fordult hátra. - Meg kell találnunk egy tűzkövet. Úgyhogy irány a Kita-vulkán. - mondtam határozottan, majd megpaskoltam Lib nyakát, és vágtában elindultunk a vulkán felé. Egy ideig ugyanazt az utat kellett követnem, amin idefele jöttünk, de így, hogy most Liberty diktálta az iramot, sokkal gyorsabban haladtunk. Három óra múlva már meg is pillantottuk a Grand-erdő első fáit, én pedig visszavettem a mént lépésbe. - Szép volt, de azért ne merítsd ki magad teljesen. - mondtam, és a Chiqu-sivatag felé irányítottam a termetes mént. Egyszer már jártam a vulkánnál, mikor Liberty-t akartam befogni, de azóta egyszer sem mentem vissza oda. Lépésben sokkal lassabban haladtunk, de nem akartam teljesen kimeríteni lovamat - annak ellenére, hogy ő teljesen vidáman ficánkolt még mindig alattam. Ő az egész dolgot egy jó kis mókának tekintette, és eszébe sem jutott komolyan viselkedni. - Ugyan már Lib, had koncentráljak. Azt sem tudom, hol álljunk neki a keresésnek. - mondtam szigorúan, de Liberty csak megvetően horkantott egyet, és vágtába ugrott. Még alkonyat előtt elértük a vulkánt, majd felkapaszkodtunk az egyik kiálló szikla tetejére. Liberty kíváncsian szagolt bele a levegőbe, én pedig szememmel egy kő után kutattam. A levegő felmelegedett a vulkánban hömpölygő, kevés láva miatt, és kibújtam a kabátomból, és a földre hajítottam a táskámmal együtt. Egyedül a kötelet és a bicskát vettem ki belőle - hátha tudom őket valamire használni. Liberty láthatóan jól ismerte a helyet - szinte odafigyelés lépegetett a megszilárdult láván, miközben ő is a tűzkövet kereste. Szerencsére nem kellett sokáig bolyonganunk – az egyik mélyedében megpillantottam a csillogó követ, és arra fordítottam Liberty-t is. - Van egy kis gond… - nyögtem, mikor megpillantottam a kő körül hömpölygő lávát. Liberty odaügetett a lávafolyam széléhez, majd felnyerített. - Erre nem tudunk átmenni, keresnünk kéne valami más megoldást… - dünnyögtem, de lovam mereven nézte a követ. - Lib, hallod? Más merről kéne megközelíteni a követ, mert… - mondtam, de Liberty már kizárt engem. Szemét becsukta, komolyan koncentrált. A toll a sörényében izzani kezdett, majd hirtelen a fekete ló lángra kapott. A mén szeme vörösen izzott, patája alatt égni kezdett a föld. Sörénye és farka szintén lángolt. A ló szeme sarkából rám pillantott, majd elindult, befele a lávába. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy nem fog sikerülni – de lovam egyenletes tempóban vágott át a forró láván, majd végül megállt a kő mellett. - Nem tudom megfogni! – mondtam Libertynek, és próbáltam hamar kitalálni, hogy mit is csináljak vele. Lovam nyugodtan tűrte, hogy gondolkozzak, várva, hátha kitalálok valamit. Végül akadt egy ötletem – elég nagy ostobaságnak tűnt, de úgy éreztem, hogy sikerülhet. Letekertem a kötelet a derekamról, majd hurkot kötöttem a végére, és a kő felé dobtam. Elsőre nem sikerült, de harmadszorra a
kötél beleakadt a kőbe, és a hurok rászorult. Tudtam, hogy a kő egy pillanat alatt átégeti a vastag kötelet, és megrántottam, és elhajítottam a követ a szárazföld felé. A tűzkő lendületet kapott, és hiába égett szét a kötél – a kő addigra már a levegőben volt, végül, egy tompa puffanással földet ért. Liberty kiügetett a forró lávából, én pedig megnyugodva ugrottam le lovam széles hátáról a földre. Az izzás abba is maradt, Liberty pedig prüszkölve rázta meg magát. - Köszönöm. – paskoltam meg lovam oldalát, majd a kő mellé léptem, és megvizsgáltam. A láván kívül már nem lángolt annyira, és mikor hozzáértem, boldogan konstatáltam, hogy nem is olyan forró. Gyorsan elővettem a takarót, amit Angeli adott, majd belecsomagoltam a követ, és felültem lovam hátára. - Siessünk, nem tudom, meddig fogja bírni a takaró… - mondtam, mire Lib vágtába ugrott, és az erdő felé indult. Végül egy tisztáson álltunk meg. Leugrottam Liberty hátáról, és kiráztam a takarót. A tűzkő kiesett a lyukas takaróból, és lángolva ért földet. - Legalább ennyi kibírt. Bár, most már fogalmam sincs, hogy mivel fogok betakarózni… - vontam meg a vállamat. Gyorsan tüzet raktam, majd megettem a maradék szendvicsemet. Liberty legelt egy keveset, majd végül a tűz mellé feküdt. Utoljára még megigazítottam a tüzet, majd bevackoltam magam Liberty mellé, és magamra terítettem a lyukas takarót, és alig pár perc múlva már aludtam.
3.nap – Higgy! A hőség egyre elviselhetetlenebb lett. A lávafolyam egyre magasabbra emelkedett, én pedig ott ragadtam egyedül, egy kisebb kőtáblán, a forróság közepén. Hirtelen egy fekete alak jelent meg a parton, fejét büszkén felcsapva. A fekete mén sörénye szállt a szélben, sörénye és farka lángolt, szemei vörösen izzottak. - Liberty! Segíts! - kértem a lovat, és még inkább összébb húztam magamat. Lovam azonban nem indult meg felém, mozdulatlanul figyelt tovább a partról. - Liberty! - kiáltottam újra, de a mén erre csak fújtatott, majd utoljára rám pillantva megfordult, eltűnt a sötétségben. Arra ébredtem, hogy Liberty böködve próbál meg felkelteni. Végül sikerült neki felébresztenie, és pedig könnyes szemmel ültem fel. - Köszönöm… - suttogtam, Lib pedig vigasztalóan a fejét a vállamnak nyomta. Megsimogattam a robosztus mént, majd felálltam, és összepakoltam a cuccainkat. A tűzre öntöttem egy kis vizet, hogy végleg elaludjon, majd a kő mellé telepedtem, és vizsgálni kezdtem. Az álmot megpróbáltam minél hamarabb kiűzni a gondolataim közül, de nem sikerült. Még emlékeztem Angeli szavaira: „A szabad ég alatt töltött esték különlegesek... álmok szempontjából is...“ Nem tudom, hogy ez az álom miképpen is segíthet minket a jövőben, így inkább csak megpróbáltam megfeletkezni róla. De nem nagyon akart sikerülni. Azonban volt nagyobb problémám is, mint az álmom - fogalmam sem volt, hogyan tudnám kinyitni a kaput. A tűzkő még mindig lángolt, én pedig egymagam nem tudtam hozzáérni. Liberty mellettem legelészett, én pedig tehetetlenül vártam, hogy történjen valami. Vajon a többiek hogy haladnak? Reméltem, hogy a többiek is megúszták karcolás nélkül eddig, de vajon őnekik van ötletük, hogyan tovább? Ők vajon milyen tárgyakat kaptak? Ezekhez hasonló kérdések cikáztak át a fejemben, de úgy éreztem, választ nem kapok rájuk. Lib hamar megunta a tűzkő bámulását, és böködni kezdett, hogy figyeljek rá egy kicsit. Én azonban elhessegettem - abban a pillanatban nem értem rá lovammal foglalkozni. - Nem lehet kincsem, ha nem találom ki, hogy mivel tudom kinyitni, akkor soha nem megyünk át a vizsgán! - mondtam szomorúan, és tovább törtem a fejemet. Liberty azonban nem adta fel ennyivel - tovább böködött, prüszkölt, hogy figyeljek oda rá. Végül, egy húsz perc múlva megelégeltem, és felpattantam. - Ugyanmár, miért csinálod? Nem hagynál már egy percig másra figyel... - mondtam dühösen, de amint lovamra pillantottam, elnémultam. A mén sörényében lévő toll lángolt - olyan erősen, ahogyan még soha nem láttam fényleni. Úgy dobálta ide-oda magát, mintha csak a szél mozgatná. Hát ezt akarta nekem mutatni lovam oly kitartóan. Hogy ő tudja a választ - nekem csak oda kéne figyelnem rá, hogy mit akar mondani.
- Sajnálom. - nyögtem halkan, majd megsimogattam lovamat. - Remélem, hogy igazad lesz. Nyissuk ki azt a dimenzió-kaput, és menjünk át a vizsgán. - mondtam, egyfajta kérésként, Liberty pedig nyerítve egyezett bele. Kiemeltem a tollat a mén sörényéből, és a kezembe vettem. Éreztem a melegét, szinte égette már a kezem, de nem foglalkoztam vele. A tűzkőhöz sétáltam, majd a kezemmel együtt a tollat a tűzbe raktam. Ezt akarta Liberty annyira megmutatni - és erre nem gondoltam én egy percig sem. A toll a kulcs - az átjáró, a másik dimenzióba. És ha sikerül győznünk az álmaink, és a múltunk felett - akkor teljesítjük a feladatot. A toll felizzott, majd semmivé foszlott a tűzben. Egy pillanatig nem történt semmi - kezem ilyedten markolt bele a levegőbe, keresve a már eltűnt tollat - de a kapu megnyílt. A külvilág pedig a tollal együtt a semmivé lett. *
*
*
*
*
*
*
*
*
Egy ló nyerített fel a távolban. Arra pillantottam, amerről a nyerítés jött – egy gyönyörű, fekete mén száguldott el mellettünk az ösvényen, lovasa nyakába hajolva bíztatta az idős telivért. Liberty lovasa és lova után pillantott, én pedig megpaskoltam az oldalát. Aztán változott a kép. Ló és lovasa kiléptek a fák közül, elhúzva maguk elől a súlyos ágakat. A lány mosolyogva integetett az egyik kocsinak, ami éppen a főútra kanyarodott ki. Az ablaknál ülő nő visszaintett neki – arcán mosoly ült, ahogyan még egyszer utoljára tekintete elidőzött lányán, és lován. Liberty mereven figyelt, én viszont elfordítottam a fejem. Nem akartam látni, ahogyan a lány a kocsi után integet – ahogyan én integetek a kocsi után, hónapokkal ezelőtt. De hiába – továbbra is magam előtt láttam, ahogyan a kocsi felgyorsít, felvéve ezzel a többi autó sebességét. Majd a másik kocsit, aki szintén felgyorsít, majd hirtelen kifordul, át a szemben lévő sávba. Egy pillanatra a lány megbénulva figyeli az eseményeket – majd a hatalmas csattanás után sikítva fordítja vissza a lovát az erdő felé. Megint újabb szín, ezúttal az istálló. A hatalmas fekete telivér legyengülve fekszik a vastag szalmán, oldala csak ritkán emelkedik meg, miközben hörgések közt veszi a levegőt. Selymes sörénye most csomókban, lábait ernyedten lógnak, szemét csukva tartja. A lány – a kis Lisa, ahogy akkor becéztek – könnyek közt öleli az idős lovat. Ennyi maradt meg neki a régi életéből – és most azt is elveszti. A következő emlék nem az én emlékem volt. Egy gyönyörű istállóban állunk, ahonnan szebbnél szebb lovak dugják ki a fejüket. Hamar megismerem őket – Diavolo, Zarándok, Xamira, Ashleig, Pain, Nukra, Burnout és még sorolhatnám. És ott van ő is – az én gyönyörű Liberty-m, jóval fiatalabb változatban. A nap már alkonyodóban van, de a lovak még nem alszanak. Minden nyugodt, és békés, a madarak még dalolnak a távolban. Egy pillanatig reménykedem benne, hogy ez egy jó emlék lesz, de abban a pillanatban, mikor Diavolo ijedten felnyerített, már meg sem próbáltam odanézni. Az én emlékeimmel végeztünk – most Liberty múltja jön. A lovak egyenként kapcsolódtak be a lármába, és a fekete mén is felkapta a fejét. Én is éreztem a füstszagot, ami kezdte körbelengeni a szűk teret. Liberty mellettem prüszkölve figyelte az eseményeket, de én nem akartam ennyiben hagyni – lehet, hogy ez nem a múlt. Mi van, ha a jövőnket mutatja ez a furcsa hely? Ha az ott nem is a fiatalabb Liberty – vagy csak így próbál meg becsapni minket? Egyszerűen csak nem tudtam ott állni, és várni. Nem tudom, hogy mi történt velem – a boxokhoz rohantam, és egyenként húztam el a reteszeket. Minden lovat szép sorjában kiengedtem, ők pedig vágtázva tűntek el a sötétségben. Utolsóként Libertyt is kiengedtem, majd a hátsójára csaptam, és a ló nekiindult. Ekkor azonban az istálló megremegett, az elégett gerendák már nem tartották tovább egyben a helyet, és az istálló tetőstől a fejünkre zuhant. Láttam, ahogy Liberty-t maga alá temeti az épület, én pedig sírva borultam le a földre. Már nem állt mellettem senki – egyedül voltam a sötétségben. - Ne félj! – akkor se, ha egyedül leszel – szólalt meg egy hang a sötétből. Felnéztem, hátha meglátok valakit – azonban Liberty még mindig nem állt mellettem. De hirtelen megpillantottam egy fekete kupacot az istálló égő romjai alatt, és arra rohantam. Kezemmel lesöpörtem róla az égett tetődarabokat, majd leguggoltam Liberty mellé, és az ölembe emeltem a fejét. - Remélj! – akkor is, ha már feladtad – szólalt meg újra a hang, én pedig sokkos állapotban ültem, kezemmel lovam oldalát simogatva. - Ne félj, kiviszlek innen! – suttogtam biztatóan, és körbe pillantottam. A távolban képek tűntek fel – az istállóról, az erdei ösvényről, a temetésről, az ütközésről. Koncentrálj! – parancsoltam magamra, majd behunytam a szemem. - Gyerünk Lib, segíts, egyedül nem megy! – kértem kétségbeesetten, de a mén nem mozdult. – Liberty, kérlek! Mozdulj! Liberty!!! – kiabáltam az élettelen ló felett, éreztem, ahogyan újra potyogni kezdenek a könnyeim. - Higgy! – akkor is, ha nem hiszel benne. – mondta a hang, és szavai betöltötték a sötétséget.
„Láthatjátok a múltatokat, a félelmeiteket és a rossz döntéseiteket.. képesek lesztek ekkor a jóra gondolni??? És ha sikerül... vége a rémálomnak, és az álomnak is...” Angeli-nek igaza van! Bíznom kell Liberty-ben! – motyogtam magamban, majd becsuktam a szememet, és megpróbáltam a szép emlékeket felidézni. Láttam magam előtt, mikor először ültem fel fekete lovam hátára… az első közös ugrásunkat Kanadában… vagy mikor Renée a vízbe pottyant Xamira hátáról… mikor megtaláltuk Geri-t… az első napot, mikor lovam nyerítve üdvözölt… Próbáltam mindent felidézni, amire csak emlékeztem – minden egyes közös pillanatot, amit együtt töltöttünk. A boldogság szép lassan eltöltött, elszakítva a tűztől, a képektől, és Liberty-től is… Hirtelen egy világos fény tűnt fel a távolban. Kinyitottam a szemem, majd felálltam a földről, hogy megnézzem, mi az. Körülöttem minden eltűnt, csak a sötétséget láttam. És a fénylő, vöröses lényt, ami egyre jobban közelített felém. A madár kitárta a szárnyait, és leszállt előttem. A főnixmadár akkora lehetett, mint én – tollai úgy csillogtak, akárcsak Liberty tolla. A lény elfordította a fejét, szemével kíváncsian kutatva engem. - Teljesítetted a próbát. Nem féltél, reméltél, és hittél benne, hogy sikerülhet. Megérdemled a tollat. – mondta, majd hirtelen két tűz toll tűnt elő a semmiből. Kinyújtottam értük a kezemet, azok pedig szép lassan a tenyeremre ereszkedtek. - A lovam… Liberty… merre van? Mi van vele? – kérdeztem a főnixtől, ő pedig a fény felé mutatott. - A mén már vár téged. Használd bölcsen a tolladat – és ne feledd ezt a három dolgot: Ne félj! Remélj! Higgy! És utad mindig világos lesz előtted. Most pedig menj! – intett, én pedig habozás nélkül elindultam a fény felé.
*
*
*
*
*
*
*
*
*
Kiléptem a kapun, majd körbepillantottam. Az Air hegycsúcson voltam, a szél hidegen fújt, és éreztem, hogy vacogni kezdek. De mindez nem számított – ijedten néztem körbe, keresve az én drága lovamat. - Liberty! – kiáltottam bele a szélbe, és próbáltam nem kiakadni. Itt kell lennie, a szellem azt mondta… Aztán, a semmiből hirtelen előlépett egy hatalmas fekete mén. Mikor megpillantott, rám nyerített, majd hozzám vágtázott, és fejét az arcomnak nyomta. - Jaj Lib, annyira megijedtem… sajnálom, tényleg, én nem… - kezdtem, de hirtelen újra megszólalt a hang, amit még a kapun túl hallottam. - Semmi baj. – mondta, én pedig ijedten léptem hátra Liberty-től. - Lib? Te? Te voltál? Te segítettél? – kérdeztem megkövülve, a mén pedig bólintott. - Te sem hagytál magamra. – szólalt meg újra Liberty, én pedig még mindig megkövülten próbáltam elhinni, hogy tényleg a lovammal beszélgetek. Végül aztán eszembe jutott a toll, amit a főnixmadár adott. Elmosolyodtam, majd közelebb léptem lovamhoz. - Hoztam neked valamit. – mondtam, és beletűztem a tollat a mén sörényébe. Liberty teste egy pillanatra újra fellángolt, majd a mén felnyerített, és boldogan rám pillantott. A másik tollat a hajamba tűztem – a kalapot a másik dimenzióban hagytam, de már nem számított. Az a múlt. Mostantól a jövőre kell koncentrálnom. - A jövőnkre. – javított ki Liberty, én pedig felszabadultan nevetve ugrottam fel lovam széles hátára. Pár perc után Nerina, és Renée is feltűntek. Nerina és Diavolo mellénk vágtáztak, és boldogan üdvözöltek minket. - De jó, úgy örülök, hogy nektek is sikerült a vizsga! – nevetett felszabadultan Nerina, Renée pedig mosolyogva csóválta a fejét. - Kár, pedig azt hittem, majd dicsekedhetek vele, hogy mi milyen ügyesek voltunk Sam-mal! – mondta a lány, majd miután kinevettük magunkat Renée negatív hozzáállásán, elindultunk lefele a hegytetőről. Végül Ever is csatlakozott hozzánk – Zarándok gyors vágtában jött le a hegyről, majd mellettünk megtorpanva felnyerített. - Grat Ever! – üdvözölte mosolyogva Nerina a lányt, Renée viszont csak beleöklözött barátnője vállába. - Hát, azt hiszem, hogy mégsem dicsekedhetek senkinek azzal, hogy sikerült átmennem a vizsgán! Bár esküszöm, nincs annyi pénz, amiért újra megcsinálnám! Az a másik dimenzió… nahát, ott aztán tényleg nem volt senkinek sem humorérzéke! – csóválta meg Renée lemondóan a fejét, mi pedig végre együtt, és felszabadultan nevethettünk, majd lovainkat a DH felé fordítva visszaindultunk a központba.
Elissa&Liberty 2011.05.30
