ÉLETEM TÖRTÉNETE Részlet A cipőgyárba, dolgozni úgy kerültem, hogy a felvidéki és az erdélyi bevonuláshoz a Bonyhádi cipőgyárból is sok munkást vonultattak be. A keresztapám itt dolgozott és irt egy levelet melyben, írja, hogy a bevonultatások miatt, van munkalehetőség, és ha van kedvem a gyárhoz, jöjjek le. Az albérletet is elintézi. Én aztán nem sokat gondolkodtam, megírtam, hogy megyek, intézze az elhelyezésemet. Nehéz volt a búcsú szülőföldemtől, Kölesdtől, szüleimtől, barátaimtól. Az indulás előtt való nap délutánján összejöttünk, Lauksz Jóskáék pincéjébe búcsú délutánra. Ez az összejövetel bizony késő éjszakába nyúlt, a petróleumlámpa mellett eszegettünk, nótázgattunk. A pajtásokkal ez volt az utolsó találkozás. Velük, együtt ültem az elemi iskolai padokban. Sajnos nem lehetet minden pajtásom ott a búcsúztatón, mert az elemi első osztályában induló 27 főből a hatodik végére már csak 12-en maradtunk. A tüdőgyulladás, a difteritisz, a vakbélgyulladás és más egyéb betegség korán elvitte őket. Az egyik iskolatársam jó pajtásom Süveges Gyuri is valamilyen ragályos betegségben halt meg. A szüleim, intettek nehogy elmenjek megnézni, mert, megkaphatom én is ezt a betegséget, amibe a Gyuri meghalt. Milyen a gyerek hiába intettek, csak elmentem és megnéztem. Nem lett semmi bajom. Egy orvos jutott három községre. Egy lovas csézával járt községről községre a betegekhez, és mire valahonnan előkerült a várakozó beteg meghalt. Persze ehhez az is hozzájárult, hogy az emberek az utolsó pillanatig hallogatták az orvoshoz menést, mert nem volt pénzük orvosra, orvosságra. Amikor már az orvoshoz elmentek, vagy elvitték őket az orvos sem tudott rajtuk segíteni. Így és ezen okok miatt haltak el korán a gyerekek. A házi gyógykezelés volt az elterjedtebb, és ez nem került semmibe, pl. ha köhögtem az anyám, főzött egy fazék morzsolt kukoricát és annak levét melegen kevés mézzel, iszogattam. Ha hasmenésem volt, birsalmát etetett velem, ha szorulásom volt aszalt szilvát főzött, ha fájt a fülem meleg kamillateát öntött a fülembe, vagy meleg sós zsákot rakott rá. A fogfájásra egyetlen orvosság volt. Addig piszkálni, amíg kilazul, aztán kihúzni, mégpedig úgy, hogy a fogra rá kellett kötni a házi cérna egyik végét, a másik végét a nyitott ajtó kilincséhez, aztán az ajtót hirtelen be kellett csukni, és ha sikerült kirántotta a fogat. Ha fájt a lyukas fog, pipabagót, szegfűszeget, pálinkás vattát dugtunk bele. A náthából egész télen át sem keveredtünk ki. Némelyik gyereknek, a kabátujjának a mandzsettája vastagon fénylett a rákent takonytól, mert nem volt zsebkendője. Mezítlábas facipőbe (klumpába) jártak iskolába, amelyet kint kellett hagyni a folyóson. A tantermet azzal a fával fűtötte az iskolaszolga, amit mi összehordtunk. A telet bizony nagyon nehezen vészeltük át. Télen a hideg, tavasszal a sártenger, amelyben a lábbelink teljesen elázott. Gyógyulást a nyár melege hozta meg annak, aki ezt megérte. Iskola után, kezdődött az inas élet a leventésdi. A munka a megélhetés keresése, kinek-kinek mit hozott a sors.
1 Csetényi György – Életem története/Részlet
Ezen az estén talán mindannyian éreztük, benne volt a levegő atmoszférájában, hogy talán ez volt utolsó együttlétünk, kitudja a sors, összehoz e még egyszer bennünket, talán sohasem találkozunk többé. Ekkor már volt olyan korabeli is köztünk, akinek a behívó volt a kezében. Vacsorára jó házi sonkát ettünk törkölybe savanyított erős hegyes paprikával, nótázgattunk, borozgattunk. Hajnalban búcsúztunk egymástól, és talán örökre. Mindenki ment a maga útjára. Elbúcsúztam a szüleimtől. Anyám zokogva mondta gyerekgyerek mi lesz veled, majd írjál! És ha tudsz, gyere haza! Búcsúztam a szülői háztól, mely az otthon melegét nyújtotta. Az ünnepek a disznótorok, a szomszédok a falu minden utcája mind-mind oly maradandóan élt bennem emlékként. Búcsúztam a dalárdától, a nagyvendéglőtől, amelyben az iskolás koromtól kezdve annyiszor szerepeltem. És azok nagyszerű bálok, az össztáncok a házi összejövetelek, a szüreti mulatságok ezekre ma is szívesen gondolok. Számtalan emlék kavargott a fejemben. Eszembe jutót Pártai Gyula a tanárképzőből, mindig ő hozta a legújabb slágereket, amelyeket aztán duettben énekeltük a holtfényes nyári estéken. Az emberek szívesen hallgatták, nem szóltak ránk, hogy ti részeg disznók. Mit óbégattok. De nem csak énekeltünk, hanem a kis összeverbuválódott zenekarunk is ezeket a slágereket játszotta. A zenekar hangszerei a következők voltak, egy tangóharmonika, egy hegedű, egy köcsög duda és egy boros üvegekből összeállított szilofon, amit vízfeltöltéssel hangoltuk össze. Ahogy szétszóródtunk a zenekar is feloszlott. A falu értelmisége, orvos, gyógyszerész, jegyző, tanítók fiatalabbjaiból valamint az iparosok fiatalabbjaiból szerveződött a szilveszteri műsoros mulatság (bál) és az őszi szüreti mulatság is, mert különkülön a kevés fiatal miatt egyik sem tudta volna ezeket megszervezni. Ezekkel az emlékekkel indultam el kis motyómmal kora hajnalban gyalogosan Bonyhádra, mert vonatra nem volt pénzem. Rajtam egy öltöny ruha a batyumban két vasalt fehérnemű, ami állt két ingből, két glot alsónadrágból egy tropikál nadrág, négy zsebkendő, négy pár stoppolt zokni. Minden faluvégi és delelői gémeskútnál meg kellett állnom, és innom, mert az éjszaka megevett erős paprika állandó csuklásra késztetett. Így értem le Bonyhádra 1939. április 6-án 11 órára a keresztapámhoz. Keresztapám délben hazajött a gyárból, megebédeltünk, és mielőtt visszament volna a gyárba, elvitt megmutatni az albérletet, a Sultájszékhoz. Idős sváb házaspár volt, akik albérlőket tartottak. Én lettem a második albérlő, mert előttem már ott lakott a Horváth úr egy idősebb jó kiállású kecskeszakállas nagyon rendesnek látszó, jó humorú ember. Ő vitt be a gyárba, bemutatott az irodán. Ez a gyár a Pétermann és Gláser cipőgyár nevet viselte. A munkatársaim azt mesélték, hogy a gyár úgy jött létre, hogy Amerikából hazajött egy Kál Gusztáv nevű pénzember, aki a Tolnán tönkrement cipőgyár felszerelését megvette, és Bonyhádon létrehozta a cipőgyárat a Pétermann és Gláser cipész mesterek nevén. A gyár innen kapta a nevét. Az irodai felvétel után a Horváth úr lekísért a munkaterembe, bemutatott két művezetőnek. Beosztottak egy munkagépre, a hadi üzem részlegre, ugyanis itt készültek a katona bakancsok a honvédség részére. Ezt a gépet „überolo” gépnek nevezték, magyarul a katonabakancs felsőrészt húzta fel a kaptafára. 2 Csetényi György – Életem története/Részlet
Ez a délután tanuló délután volt, többször bemutatták a gép működését, és gyakoroltatták velem, majd másnap már önállóan kellett rajta dolgoznom. Elég hamar belejöttem a munkába, és ez a nap már keresetet jelentett. Az nem volt furcsa, hogy minden munkafolyamatot németül neveztek meg, mert általában a többi szakmában is például az asztalos a szabó, a hentes stb. is németül nevezték meg a szerszámokat, és a munkafolyamatokat is. Hanem az volt a furcsa, hogy mindenki németül beszélt, habár magyarul is tudott mindenki. Bármit kérdeztem, németül (svábul) válaszoltak. És ha azt mondtam, hogy nem értem mondja magyarul, akkor azt a feleletet kaptam, hogy tanuljak meg németül. A Sultájszék ahol laktam az idős házaspár mindegyik törve beszélt magyarul. A fiuk is tudott nagyon jól magyarul, de utálta a magyarokat, úgy nézett rám és a Horváth úrra (mert mind a ketten magyarok voltunk), mint egy felbőszült bika. Horváth úr elég jól beszélte a sváb nyelvet, ő volt a tolmácsom a házon belül. A svábok egyébként igen szorgalmas és takarékos emberek voltak, minden udvar gazdaporta rendkívül tiszta és gondozott volt. A cipőgyári munkások egytől egyig mind kitűnő szakemberek voltak. A gyáron belül mindenegyes munkafolyamatot mesteri fokon kellett elvégezni. Elrontott munka egyetlen cipőn sem fordulhatott elő. Mindegy volt, hogy gyermek, női, vagy férfi, és ezen belül milyen fazonú cipő is volt. Minden munkafolyamaton több ember dolgozott.Álló tétlenkedő ember nem lehetett. A munka nem torlódott fel soha, mert a munkavezető azonnal átcsoportosította a munkásokat. A művezető a nagy zajban csak intett a dolgozónak és oda irányította, ahol feltorlódott a munka. A cipőket több emeletes kocsikon tolták egyik munkahelyről a másikra, ha ez a kocsisor egy munkahelyen összegyűlt, a művezetők azonnal körül néztek, és mindjárt átirányítottak egy-két embert a torlódás megakadályozására. Minden típusú, fajtájú cipősorozatnak más színű számsoros blokkja volt. Minden munkafolyamatnak száma volt, és ennek meghatározott fillér értéke. Amikor a munkás egy munkafolyamatot elvégzett az ennek megfelelő számot, levágta és a blokkot aláírta. Ennek alapján könnyen megállapítható volt, hogy kivétett, vagy végzett rossz munkát. Amikor cipő elkészült, a csomagolóban félretették a rossz hibás árút. A selejtet munka után átadták az illetőnek és a fizetéséből a cipő árát, levonták. Az a munkás, aki több alkalommal selejtet készített, megkapta a munkakönyvét. A rendes ügymenet szerint a levágott számozott cetliket csütörtökön egy csomagoló papírra csirizzel felragasztottuk, pénteken reggel leadtuk a bérelszámolónak, és szombaton délután fizettek. Mivel minden levágott blokknak ismertük a fillér értékét is, mi magunk is könnyen kiszámolhattuk, hogy szombaton mennyi pénzt kapunk, tehát csütörtöktől, csütörtökig mennyit kerestünk. Megtehettük azt, hogy ha egyik héten nagyon jól kerestünk, akkor nem ragasztottuk fel az összes blokkot, hanem eltettük egy gyengébb hétre. Akkor, amikor egy jó napszám egy pengő húsz fillér volt, akkor egy jó szakmunkás a gyárban naponta 5 és 10 pengő között keresett, tehát havonta megkereste a 160, 200, 220 pengőt is. Bonyhád egy kitűnően ellátott nagyközség volt. Üzlethálózata kereskedelme majdnem mind a zsidó családok kezében volt. A zsidó emberek a, sváb lakossággal jól megvoltak.A svábok ebben az időben, 1939-40-ben inkább népi németeknek vallották magukat, azaz „Volkszdájcsnak”, a házak Tűzfalára ki is festették nagy „V” betűt koszorúval övezve. Ha Hitler beszélt a rádióban az összes bonyhádi sváb rohant a 3 Csetényi György – Életem története/Részlet
rádiót hallgatni. Persze csak ott, ahol volt rádió, mert ebben az időben még nem mindenkinek volt rádiója. A Hitlert úgy hallgatták, mint a megváltójukat. Ha a Horthy beszélt, akkor azt mondta a Sultájsz néni, „azt nemhakatnimeg, asz haszudik”. Vasárnaponként a sváb legények fehér ingben, fekete csizmanadrágban és csizmába, négyes sorokban majdnem egymásba érve német indulókat, német katonadalokat énekelve vonultak templomba. Ezek a sváb legények a Dr. Műller orvos lakásán gyűltek össze. A kapuban állandóan őr állt, és úgy köszöntötték egymást, hogy háj Hitler. Minket, Magyarokat rongyosoknak neveztek, és ajánlatos volt a Dr. Műller lakást a magyaroknak nagy ívben elkerülni, mert ha az arra menő nem úgy köszönt, hogy háj Hitler előre lendített karral azt kikezdték, macerálták és néhányat alaposan helyben is, hagytak. A Bonyhádi sváb fiatalok közül nagyon sokan nagy lelkesedéssel önként vonultak be német hadseregbe. Szabadságra már német egyenruhába jöttek, amelyet büszkén viseltek. A helybéli svábok pedig hősként tisztelték őket, pláne ha már a vaskereszt is csüngött rajtuk. Ezek után már nem csak velünk, magyarokkal volt bajuk, hanem kikezdték a zsidókat, leköpdösték, megdobálták őket, betörték házaik ablakait. Ha „Judszüz” című filmet játszottak a mozikban ilyenkor nem volt tanácsos zsidónak az utcán járkálni. Bonyhádnak, mint nagyközségnek fejlett ipara, (olajgyár, zománcgyár, cipőgyár) és élénk kereskedelme volt. A kereskedelem és üzlethálózat általában a zsidó családok kézben összpontosult. Az ipar és ruházati cikkek mind választékban és mind minőségben vetekedtek a budapesti árú cikkekkel. A mozgalmi élet is felvette a versenyt a városokéval. Hangulatos és kellemes szórakozó helyei voltak Bonyhádnak. A cipőgyár saját dalárdával és futball csapattal rendelkezet. A dalárdával részt vettünk a Kassai, és a győri országos dalosversenyen. A cipőgyár finanszírozta az utazást, teljes ellátás költségeit, meg a ruházatunkat is. Az öltönyünk sötétkék csíkos szövet, a cipőnk fekete lakkbetétes nubuk bőr, fehér ing, Bocskai nyakkendő és a cipőgyári emblémával ellátott bársony sapka. A gyár egyéb kedvezményt is adott a munkásainak természetesen azoknak, akik stabil megbízható munkások voltak. Például ilyen kedvezmény volt az is hogy a gyár által megjelölt üzletekben a jól dolgozó munkás tetőtől talpig részletre felöltözhetett és más egyéb öltözékhez szükséges cikkeket is, vásárolhatott. Ha nem volt megfelelő méretű öltöny, akkor a szövetmintákból lehetett választani, és minden héten csütörtökön Pécsről ki jött egy szabász a ruhagyárból, felvette a méretet, a következő héten kihozta a félkész ruhát próbára, majd a harmadik héten már az elkészült öltönyt hozta. Ezek az öltönyök első osztályúan kivitelezettek voltak, az ára 40 pengő volt, ami egy jól kereső gyári munkás egyheti bérébe került. Még van a legénykori ingemből egy selyempuplin ing amilyet mintázatban, színben, minőségben ma nem tudnak előállítani. Bonyhádnak kellemes szórakozó helyei voltak. Legkedveltebb volt a Krinolin, ahol egy cigányzenekar játszott. A prímás lugasról lugasra járva a négercsengővel játszotta a „Rózsafa virít az 4 Csetényi György – Életem története/Részlet
ablakom alatt” című akkori legújabb sláger dalt. Kedvelt volt még a katolikus kör, ahol a táncos összejöveteleket rendeztek esténként, ott pedig egy tánczenekar játszott. De bármelyik kis, vendéglőbe is ment az ember mindenütt jó volt a koszt, kulturált a kiszolgálás, sramli zene meg biztosította a hangulatot. A Vaddisznó nevű kis vendéglő mely a faluszélen, állt télen népesült be, kitűnő disznótoros vacsorájáról volt híres. Általában egy vacsora egy pengő ötven fillérbe került. A menü állt hurkalevesből, pecsenyéstálból, amelyen volt a pecsenyén kívül sültkolbász, sülthurka, sültmáj. Majd ezt követte a töltött káposzta és mind ezt a túrós lepény zárta. Mellé járt fél liter vörösbor. Az ételeket nem adagolva hozták, hanem tálakban és mindenki annyit fogyasztott amennyi jól esett. A hangulatos zenét a sramli zenekar szolgáltatta. 1940 nyarán megtörtént a sorozás. A sorozottak (37fő) közül két ember nem vált be. Ez akkoriban nagy szégyennek számított, a kertek alatt lopakodva mehettek haza. Németesen szólva (kriplinek) selejtnek számítottak. Ők nehezen tudtak megnősülni, mert egy valamit magára adó lány egy beteg emberhez nem ment feleségül, csak egy katonaviselthez, akiről tudott dolog volt, hogy edzett egészséges ember. 1940. december elsejére megkaptam a behívót vége lett a szép legényéletnek. Ekkor már mivel igen jól kerestem szépen, összeszedtem magamat. Nem csak ruházatom volt jó, hanem anyagilag is jól álltam. Már a szüleimen is tudtam segíteni. Az apám szinte mindenhéten vasárnap átkerekezett hozzám Kölesdről Bonyhádra egy kis pénzért, mert bizony akkoriban egy falusi kisiparosnak nem ment valami fényesen. Amíg én otthon voltam az egész évi megélhetéshez szükségeset én kerestem meg, azzal, hogy mentem aratni, cséplőgép mellé dolgozni, és a szezonmunkákkal is jól kerestem. A krumpli szedésből, kukoricaszedésből, meg más egyéb napszámos munkákból összejött az egész évi alapvető élelmiszer. Aratáskor, csépléskor a fizetség több féle gabonából tevődött össze, amelyből a háztartáshoz szükséges őrlemény lett korpa, liszt és egyéb. Korpa és egyéb gabona őrlemény kellett a sertések etetéséhez, a kukorica kellett a sertés hizlaláshoz, a burgonya pedig nem csak a mi szükségletünket fedezte, hanem jutott belőle a sertések moslékjába is. Így tudtam segíteni a szüleimet. Az anyám sokat betegeskedett a szívével orvosra, gyógyszerre az apám keresetéből nem tellett. A nővérem, aki Belecskán szolgált, mint szobalány a Metyvárt uraságnál meg én, a keresetünkből segítettük a szüleinket. Jól öltöztem, már volt öt pár nagyon szép és divatos cipőm és ugyanennyi öltönyöm. Fehérneművel is jól el voltam látva. Volt téli kabátom tavaszi kabátom, bőröndöm, sétabotom ez akkoriban nagy divat is volt, tehát öltözékből gyorsan helyre verődtem. Már nősülésre is gondolhattam volna, ha nem hívnak be katonának. Búcsú megint nehéz volt, mert már volt egy menyasszony jelöltem, akit Juditkának hívtak. Vele, egy össztánc alkalmával a katolikus körben ismerkedtem meg. Az első alkalommal, ahogy találkoztunk az az érzésem támadt, hogy Ő lesz a feleségem. Szerény csendes ragaszkodó teremtés. Hamar egymásba szerettünk. Hisz a jövőre is gondolhattam. Családalapításhoz megvolt az alap, mert a gyárban elég jól 5 Csetényi György – Életem története/Részlet
kerestem. Akkoriban a gyári munkások, egyre másra építkeztek, egész házsorokat építettek fel. A háború már megkezdődött, mi erről konkrétan vajmi keveset tudtunk, csak annyit, amennyit a rádióból hallottunk. Az emberek, mert akkor még nem volt mindenkinek rádiója, inkább csak úgy egymás között beszélgettek. A moziba járók, mondtak ezt-azt, mert a híradóban hallottak a háborús helyzetről. A németek megtámadták Lengyelországot, a magyar csapatok elfoglalták Felvidéket és Erdély egy részét. A dalárdába énekeltük, hogy édes Erdély itt vagyunk érted élünk, és halunk győz a szittya fergeteg a rohanó sereg!Felavattuk a bonyhádi országzászlót. Meg van a fényképem róla. A fényképész az országzászlót összehozta a Sirley Temple gyermek színésszel (1939-ben készült Kishercegnő című amerikai filmből), aki az országzászló felett úgy jelenik, meg mint egy kis angyal. Sokat jártunk moziba szinte minden filmet megnéztünk, nekünk gyári munkásoknak 50% engedménnyel adták a jegyet. Én minden vasárnap délelőtt a mozi előcsarnokában árultam a gyári munkások részére a kedvezményes blokkokat, amire a kedvezményes mozijegyet adták. Azért írom többes számba, hogy mentünk, mert a Juditkával mentünk. Egyébként sokat sétáltunk, jártunk táncolni és moziba, kirándulni. Más szórakozás nem volt esetleg egy hangulatos kis vendéglő vagy egy cukrászda. Mozikban főleg magyar filmeket játszottak nagyon kevés külföldi volt, ha volt is a Tarzan, meg a Frankenstein fia, és néhány Western film. A magyar filmekben Páger Antal, Karádi Katalin, Szeleczki Zita, Jávor Pál, Honthy Hanna, Tolnai Klári, Kabos Gyula, a Latabárok és Pethes fivérek az ők általuk játszott filmek felejthetetlen nagy filmalkotások voltak. Boldogok voltunk, a cipőgyári egy év és nyolc hónap volt az életem legszebb napjai. De hiába fájó szívvel ismét a búcsúzás. A híradók egyre vészesebb híreket ontottak a háborúról. Hív a kötelesség, kezemben a behívó, előttem a nagy bizonytalanság, és a bizonytalanná vált jövő. A bevonulás előtti jó tanácsok: Először is az őrvezető úrral kell jóba lenni, mert ő a legnagyobb úr, a kantinban fizetni kell neki. Akkor jó sorod lesz. Legyél igyekvő jó katona, a parancsokat teljesítsd. Legyél büszke az egyenruhádra, legyél jó hazafi, és egyéb más hazafias érzelmű (szellemű) tanácsok. Az apámtól örökölt, már az első világháborút bejárt katonaládát készítettem össze: Sárkefe, fényesítő kefe, egy fadoboz suviksz, fogkefe, fogkrém, egy rend alsóruha, zokni, törülköző tű, cérna zsebkés és levágva a hajat kopaszra. 1940. december elsején délután érkeztem meg a Kelenföldi pályaudvarra. Nagy izgalom fogott el, mert pesten még nem voltam. Természetesen a városi élethez is megkaptam a megfelelő intelmeket. A vonatról leszállva, itt már várt egy Völgyi nevű őrvezető, aki összegyűjtött bennünket és gyalog bevezetett a Károly Király laktanyába. Felmentünk a II. emeletre, ott mindannyinkat egy nagyszobába vezetett be. Itt már fel voltak állítva a vaságyak rajta egy szalmával kitömött fekvőágy, egy ló szőrrel kitömött párna, kettő darab lepedő és pokróc. Az őrvezető azt mondta, hogy mindenki válasszon magának ágyat, helyezkedjen el, csajkát-evőeszközt osztott ki, mert a vacsora már járt, és majd szolnak, ha vacsoráért lesz a sorakozó. Természetesen csak az jöjjön vacsorázni, aki akar, egyébként holnap megkapjuk a felszerelést, és a beosztást. De mivel még nem volt olyan késő, bejött hozzánk beszélgetni egy-két öregkatona, (a rendfokozatokat még nem nagyon ismertük) akik úgy nagyjából vázolták, hogy milyen alakulathoz is jöttünk, mit kell megtanulni és mi vár ránk. Az egyik öregkatona, aki éppen leszerelés előtt állt, (mert 6 Csetényi György – Életem története/Részlet
ugyanakkor, amikor mi bevonultunk, a három évet leszolgálta, leszerelték) kiszúrta a lábamon a nagyon szép magas szárú gojzer varrót, cipőt. Mondván, hogy három évig úgy sem lesz rá szükségem, adjam el neki. De mivel méretben kicsinek bizonyult így elállt a vételtől, de nem is szívesen váltam volna meg tőle. Másnap reggel sorakozó a folyosón, a Patai őrmester szolgálatvezető tartott eligazítást. Elmondta, hogy most a ruházati felszerelés lesz kiosztva, a civil ruháinkat csomagoljuk össze, és küldjük haza, mert három évig itt nem lesz rá szükség, és hely sincs, ahol raktározni lehetne. Ezután a ruharaktár elé vezetett és megkezdődött a kiosztás. Két öreg katona a raktár ajtón kifelé egy-egy személynek dobálta kifele: egy sapka, egy zubbony, egy nadrág, két hosszú fehér vászongatya, két fehér vászon ing egypár bakancs kettőpár lábkapcarongy, csajka, kulacs, kenyérzsák. Persze nem méret szerint, hanem darabszámra, ezzel a megjegyzéssel, hogy majd bele hízik, majd belefogy, ezek után mást nem tehettünk mind, hogy a szobában egymás között csereberéltük és valahogy csak kialakult a megfelelő méret. Azok voltak a legnagyobb bajban, akik vagy alacsonyak, vagy magasak voltak, ezek aztán már végképp nem tudtak ily módon öltözékhez jutni. Kénytelenek voltak vissza menni a raktárba, ott azután csak-csak kerestek nekik megfelelő méretű öltözéket. Közben megkezdődött a raj és a szoba elosztás, amikor ez megtörtént, a szobaparancsnokok a szoba tiszthelyetteseivel megmagyarázták az öltözködést, a lábkapca csavarást, a szobarendet. A szobának volt egy szobaparancsnoka, egy tizedes, aki egyben rajparancsnok is volt, rajta kívül két őrvezető, akik szinten rajparancsnokok voltak. Egy szóba egy szakasz, ami három rajból állt. A szobaparancsnok és a rajparancsnokok külön egyes ágyban aludtak, a legénység emeletes ágyakon, az ágyak között egy kecskelábú asztal, jobbról-balról egy-egy pad. Mindenkinek kijelölték a helyét, ágyát, én egy emeletes felső ágyra kerültem. Elmagyarázták a szobarendet. Ágy alá kerültek a katonaládák. Ágy mögé kellett felakasztani a kenyérzsákot, polcra a csajka, a kenyér. Megmagyarázták az ágybevetés művészetét, és ezt addig gyakoroltuk, amíg egyöntetűvé lett. A fejpárnára került a két pokróc közé a két lepedő, és ezt kellett belőni, még pedig úgy hogy a szélső ágyas az ágy végénél belenézett a sorba és mondta, hogy melyiket kell előrébb vagy hátrább tolni és addig, igazgattuk, amíg zsinórba be nem lett állítva, úgy nevezett belőve. A szalmazsákoknak a gyufaskatulyához hasonlónak kellett lenni. A szalmazsákon a lábvéghez egy zöld viaszos vásznat terítettünk, ami azt a célt szolgálta, ha a katona ráért (ami persze sohasem volt, talán kivételesen vasárnap) és napközben lefeküdt, bakanccsal a lábán akkor erre a viaszos vászonra fektette a bakancsos lábát. Elmagyarázták a ládarendet, mit szabad a ládában tartani. Ládába csak a tisztítószer, esetleg a ruházathoz szükséges kellékek, úgy, mint gomb, csigaszeg, mert a bakancs talpából igen gyakran kihullott a csigaszeg és ezt szigorúan pótolni kellett. A bakancs talpában pontosan 41 darabnak kellett lenni, mert amikor már kimenőre mehettünk, a kapuügyeleten megszámolták, és ha nem volt meg visszaküldték az embert. Élelmiszert a ládában tárolni tilos, a ládákat lezárni nem volt szabad. Szobaparancsnok parancsait, utasításait csak is az ágy elé állva hallgathattuk. Amíg pihenjt, oszoljt nem vezényelt, addig ott kellett állni vigyázban. Ágy elé vezényszóra
7 Csetényi György – Életem története/Részlet
már tudtuk, hogy valamit ki akar hirdetni, vagy a munkára való beosztás következik, ami általában reggel és este volt. Munkára elsősorban a fenyítetteket osztották be, azon kívül majdnem mindenkire rákerült a sor. Reggel a folyosó WC takarítása felmosása, volt a feladat este pedig konyhai munkára krumpli, zöldség tisztításra, folyosó, mosdó, WC, tantermek irodák takarítására került sor. Voltunk néhányan akik hangszeren játszottunk, én például elhoztam magammal a mandolinomat, amikor karácsonykor szabadságra mehettem, mert azt mondta a Patai őrmester szolgálatvezető, hogy akinek van valamilyen hangszere, hozza be. Így aztán összejött egy kis zenekar. Egy harmonika, egy klarinét, egy hegedű és én a mandolinnal. Így azután nekünk este sohasem kellett takarítani, hanem muzsikáltunk. Csak úgy harsogott a folyosó, hogy a negyvenhatos sárga villamoson utazom a babámhoz, meg a többi akkori slágereket, játszottuk. Reggel 6-kor ébresztő, negyedóra 16 ütemű reggeli torna, fél meztelenül nadrágban, bakancsban, télen, nyáron egyaránt. Torna után, a mikor berohantunk a mosdóba, elkezdtünk mosakodni, csak úgy gőzölögtünk. Mosdás csak hidegvízbe. Egy héten egyszer kimentünk a hamzsabéki úti fürdőbe, egyébként mindenünket, a lábkapcát, az evőeszközeinket csak hideg vízbe mostuk el. Tisztálkodás után szobarend, 7 órakor reggeli. Ami egy fél liter feketekávé, vagy rántott leves volt, ekkor osztották ki a napi fél kiló komiszkenyeret, 8-12-ig foglalkozás. Az első két hétben, a tanteremben, főleg a morzéé, az úgynevezett hangolvasás, a szolgálati szabályzatot tanítottak. Tantermi foglalkozásokat tisztek illetve karpaszományos, úgynevezett hadapród őrmesterek tartották. Ez napi négy órát tett ki, délelőtt kettőt, és délután két órát. A többi órákon alaki foglalkozás az udvaron, gyakoroltuk a vigyáz állást, a sorakozást a jobbra át balra át, hátra arc fordulatokat, és a menetelést. 12 órakor ebéd. Az ebédre szinte mindennap volt húsleves, és főzelék főt hússal, vagy pörkölt krumplival, vagy valamilyen tészta. Ha azonban ebédre tészta volt, akkor a húsleves helyett krumpli, vagy babgulyás került terítékre. Nem volt valami változatos az étel, de jó volt ízletes és bőséges. Vasárnap rántott hús, vagy sült hús burgonya savanyúság, és egy darab krémes. A szobaparancsnok kiadta a vezényszót, hogy csajkát fogj, ebédért sorakozó. A konyhához érve az első, aki megkapta a levest, sietett újból sorba állni, és ez alatt állva bekanalazta a levest, csak a második fogással tudott az ember a szoba asztalhoz, ülni. 13-14 óráig ebédszünet, majd 14-től 17-óráig ismét foglalkozás. 18-órakor vacsora, ami rendszerint valamilyen felvágott teával vagy esetleg egy gulyásleves. Vacsora után 20 óráig szabadfoglalkozás Le lehetett menni a kantinba, levélírás stb. A tanteremben lehetett a morzét gyakorolni, 20 órától 22 óráig ismét takarítás, konyhamunka, vagy fegyverkarbantartás, már, amikor a fegyvert, szuronnyal megkaptuk. 22 órakor takarodó, lefekvés. Alvás előtt egy valakinek még el kellett mondani egy mesét, erre, mindenki sorra került, és aki nem tudott elmondani egy mesét, vagy viccet, akkor oda kellett menni szobai kályhához, és bele kellett kiabálni, hogy drága jó anyám küldjél a te hülye fiadnak egy viccet vagy mesét. A második kéthétben a tantermi foglalkozások megmaradtak Az udvaron az alaki foglalkozások annyiban változtak, hogy megkaptuk a
8 Csetényi György – Életem története/Részlet
puskákat, és a fegyverfogásokat gyakoroltuk. Súlyba. vállra, puskával tisztelegj, szuronyt fel, szuronyt le, szuronyt szegezz, és ezzel együtt az alaki mozdulatokat sulykoltuk. Így készültünk az eskütételre. Az eskütétel után, mielőtt a városba kimehettünk, minden héten egy alkalommal, egy tisztes vezetésével úgynevezett kincstári sétát tettünk a városba. Megmagyarázta a tisztes úr, hogy hogyan kell, viselkedni a városba, a feljebbvalóval való találkozáskor. A hősi emlékműnek tisztelegni. Egyébként, amikor már kimehettünk délutánonként a városba, szinte nem akartam elhinni, hogy mennyire tiszteletben tartják a katonákat, szinte furcsa volt, hogy vitéz úrnak szólítottak. Ha felszállt egy katona a villamosra, vagy autóbuszra, azonnal hellyel kínálták. Foglaljon helyet vitéz úr. Ha a városban zárt rendben meneteltünk nótaszóval kinyitották az ablakokat, és úgy néztek bennünket. Minden héten csütörtökön délután a foglalkozás után parancsnoki foglalkozás volt, századparancsnok tartotta, vázolta a katonai politikai helyzetet, az erőviszonyokat. A katona politikai szervezetnek tagja nem lehetett, de általában nem is politizáltak. Sőt minden katonának a nagyszülőkig bezárólag igazolni kellett a származását, amivel azt bizonyította, hogy nem zsidó. Keresztény a zsidóval nem házasodhatott, és fordítva, mert vérfertőzésnek és büntetendő cselekménynek számított. Újságot nem olvasni vettük a kantinból, hanem azért, mert ezzel tisztítottuk a csajkát. Minden este lefekvéskor szoba és lábvízit, mert aki nem mosta meg a lábat, annak békaügetésben kellett kimenni a mosdóba és lábat kellett, mosni. Az egyik legénységi szobából a másikba a következőképpen szabad volt, bemenni: durva kopogás, mert ha halkan alig hallhatóan kopogott a katona, akkor a szobaparancsnok mielőtt visszaküldte, illetve kiküldte, előtte ötször ülj le-t kellett csinálnia. És amikor visszajött a belepéskor a következőképpen kellett engedélyt kérni a bent maradásra: Szobaparancsnok úr alázatosan kérek engedélyt belépni a pina szerető legénységi szobába. Mire a szobaparancsnok megkérdezte, hogy kivel akarok beszélgetni, majd meghatározta a bent tartózkodási időt, 5-10-20 perc. A szoba elhagyásakor hasonló szövegű kérelemmel lehetett elhagyni a szobát. A szoba elhagyásához mindig engedélyt kellett, kérni. Az alapkiképzési hetek után, az eskütétel, és vizsgák. Aki az előírt követelményeknek megfelelt, annak karácsonyra öt nap szabadságot adtak. A fő tantárgy a morze (hangolvasás) adásvétel, ebből a követelmény 30-as ütem volt, ami azt jelentette, hogy percenként 30 betűszám vegyes szöveget kellett adni-venni hibátlanul. Én ezt teljesítettem és megkaptam az öt nap karácsonyi szabadságot. Ez igen nagydolog volt, mert bizony elég kevesen tudták ezt teljesíteni. A Budapestről bevonultakat ez nem nagyon zavarta, mert az eskütétel után szinte minden nap estenként és vasárnap hazamehettek. A vidékiek csak szabadsággal tudtak hazajutni. 1940 decemberében igen nagy volt a tél, hideg, és nagy havazás 22.-én 00. 00. órától, 26.-án 24. óráig szolt a szabadságom. Én 22.-én délutánt már a szüleimnél voltam Kölesden. 24.-én délután szakadó hóesésben kerékpárral elindultam Bonyhádra, a Juditkáékhoz. Az egész utat, 24 km-t szinte gyalogosan kellett megtenni, úgy esett a hó, hogy kerékpárral alig tudtam menni. Már beesteledett mire fáradtan elázva 9 Csetényi György – Életem története/Részlet
beértem Bonyhád főterére, ahol éppen mise volt a felállított mindenki karácsonyfájánál. Cserkészek, leventék állták körül a fát a látvány felemelő érzést váltott ki az emberből, szinte a fáradságom is elmúlt, pláne amikor a tömegbe megláttam a Juditkát a barátnőinek a társaságában. Azért is nagy öröm volt ez a találkozás, mert váratlan volt. Még én sem tudtam az utolsó pillanatig, amíg a vizsga eredményt ki nem hirdették, hogy ebből karácsonyi szabadság lesz. Tél volt havazott, karácsony szenteste, csillogott a mindenki karácsonyfája, ilyenkor áthatja az ember szívet, lelkét a meleg emberi érzés, a „Csendes éj’ dallamának a hallatán olyan felemelően szép és gyönyörű volt ez az est. Ez az alig egy hónapos távollét után a váratlan hazajövet még szebbé tette az estét. Karácsonyok voltak az év legszebb ünnepei. Az emberek az egész évi hajsza után, a küzdelemmel teli év végére megnyugodtak. Karácsonyra már mindenki begyűjtötte az egész évre valót, sőt egészen az új évig. Megtörtént az aratás, a cséplés, begyűjtötték a krumplit, a kukoricát, megtörtént a szüret, mindenki levágta hízott disznót, tehát aki szorgalmasan dolgozott annak boldog karácsonya volt. Ilyen volt a vidéki élet. Karácsony volt a gyermekkorom legszebb ünnepe. Az iskolába Kiss Imre rektor reformátustanító karácsonyra gyermek mesejátékokat tanított be az iskolásokkal, amit azután a nagyvendéglő színháztermében adtak elő. Micsoda harc volt a szülők és a tanító között, mert a legtöbb szülő szerette volna, hogy a gyermekük szerepeljen. Azért a rektor úr okosan úgy csinálta, mivel minden gyermek egyéni képességét ismerte, hogy ha a mesejátékban nem is tudott bekerülni, akkor egyéni számokat tanított be. Szavalt, vagy énekelt, vagy bekerült a kórusba. Azért voltak olyan szülők is, akik nem bánták, ha a gyermekük nem jut szerephez, mert nem volt ruhájuk, cipőjűk. Amikor már nagyobbacskák lettünk, úgy 1012 évesek karácsonyeste felmentünk a zengőhegy ormára, ahová a szérűkből magunkkal cipelt kukoricaszár kévéket, a hegy ormán meggyújtottuk, és az égő szárakat nyílszerűen a magasba repítettük. Ezt a tűzijátékot a falu minden pontjából jól lehetet látni, mert a Zengőhegy orma szinte a falu közepe fölé emelkedett. Egyébként a hegynek kitűnő lejtője volt a ródlizáshoz, szánkózáshoz. A karácsonyi ebéd a szokások és hagyomány szerint sertés orja leves, az orján lévő húst a levesből kivéve melegen tormával fogyasztottuk, majd következett a töltött káposzta, és az ilyenkor szokásos az elmaradhatatlan diós és mákos kalács, és egyéb apró sütemények, amelyből a karácsonyfára is jutott. A karácsonyi fenyőfát a fenyőerdőkből loptuk, de nem úgy hogy a csúcsát vágtuk le, hanem az alsó ágakból vágtunk le kettőt. Ebből állítottuk össze a fát, amit egyébként minden évben ugyan azokkal a díszekkel díszítettük fel, mint az előző évben. Akkoriban nem lehetett szaloncukrot kapni, hanem aki ismerte a szaloncukor főzését azok főztek, aki nem ismerte, azok, mint mi is kreppapirba csomagoltunk kockacukrot, ez volt a szaloncukor. A diót sztaniolba csomagoltuk. A fenyőfát almával, süteménnyel és gyertyával díszítettük. A vacsora rendszerint kocsonya, tea keksz. Ilyenkor jöttek össze a rokonok, szomszédok és petróleumlámpa mellett beszélgettek, meséltek. Amikor az iskolából kimaradtam, egyébként is, egy örökké fúró-faragómesterkedő gyerek voltam a községháza csengőjét működtető telepet kicsiben én is otthon 10 Csetényi György – Életem története/Részlet
elkészítettem. Réz és cink lemezeket sóssavas oldatba mártva poharakba, illetve dunctos üvegekbe helyezve néhány voltot állítottam elő. Annyit, hogy egy zseblámpa égő működtetéséhez elegendő volt, egy spárgával meghúzható kapcsolóval kapcsoltam be a világítást. A petróleumlámpa helyett emellett beszélgettünk. Sokáig nem lehetett használni, úgy 2 óra hosszat, mert lassan kezdett kimerülni, aztán ha kikapcsoltuk lassan feltöltődött és újból lehetett használni. Arra is jó volt, ez a szerkezet, hogy amikor éjszaka valamelyönknek fel kellett kelni, nem kellett a petróleumlámpát meggyújtani, hanem csak meg kellett húzni a spárgát és már világított. Erre a munkámra az apám nagyon büszke volt, aki csak jött hozzánk mindenkinek megmutatta. Az apám minden karácsonyeste elmesélte a háborús élményeit, hogy galíciai erdőben védőállásban voltak és az oroszok az ágyúból srapner lövedékekkel lőtték az erdőt, csak úgy recsegtek-ropogtak az ágak. A lövészárokban a mellette álló katonának, bajtársának hogyan vágta szét a fejét egy srapner szilánk. Elfagyott a kezük-lábuk, az apám lába is elfagyott. Annyira, hogy állandóan hideg érzete maradt vissza, és még nyáron a legnagyobb kánikulában is a cipőben gyapjú zoknit hordott. Az után még azt mesélte, hogy az volt az életének legnagyobb eseménye, hogy szenteste esett át a hastífusz kritikus pontján. Küzdelem az életbe maradásért. Ez a karácsony is nagyon szép volt, a Juditkával nagyon boldogok voltunk, hogy ismét együtt lehettünk, de sajnos rövid volt 26.-án éjfélre be kellett vonulni, abban a reményben búcsúztunk, hogy hamarosan találkozunk. Leveleztünk, minden héten írtam és kaptam rá választ, így tartottuk közelbe egymást. Letelt ez a kis rövid szabadság, és megkezdődött illetve folytatódott a kiképzés. A tananyag kibővült elektró és rádiótechnikával, készülék ismerettel, gyakoroltuk gépírást. Majd őrszolgálatba is beosztottak, különböző lőszerraktárakhoz, az üdvalaki őrségbe, a várba. 1941 tavaszán megindult az olvadás, a tavaszi esőzéssel együtt megindult a Duna áradása. Egyik napon sorakozott rendeltek el és a szolgálatvezető megkérdezte, hogy ki vállalkozik árvízvédelembe munkára. Aki jelentkezik erre a munkára az a nappali munkáért 1 pengő 20 fillért, az éjszakai munkáért a dupláját kapja. Én is jelentkeztem egyszer nappalra, és egyszer éjszakára. Az éjszakai árvíz munkát hajnali három óráig bírtuk, mert egész éjjel zuhogott az eső teljesen eláztunk, hiába kaptuk a forró rumos teát nem bírtuk. Birkózás az iszappal, a nehéz homokzsákokkal, a mellénk rendelt tisztek is azt mondták, hogy elég volt. A váltást meg sem várva hajnali három órakor átfázva ronggyá ázva bevezettek Téténybe egy valamilyen kulturhelyiségbe. Helyiség teljesen fűtetlen, de mégis száraz volt. Ott kaptunk két száraz pokrócot, levetettük a nedves felsőruhát, a posztó köpeny úgy tele szívta magát vízzel, hogy ki lehetett csavarni belőle a vizet. Betekertük magunkat a száraz pokrócba, és ki, ahol tudott lefeküdt. Akinek jutott asztal az arra, akinek nem az a padlóra. Én a színpadon találtam lehetőséget a lefekvéshez. Ezen az éjszakán úgy meg fáztam, hogy a következő jelentkezéskor a Patai őrmester nem engedte, hogy kimenjek, mert látta rajtam, hogy a taknyom-nyálam összefolyt. Jól jött ez a kis pénz, mert bizony a napi 20 fillér zsoldból nem sokra tellett. A szüleimre nem számíthattam, hisz amíg be nem vonultam addig is én segítettem őket. A kis spórolt pénzemet gondosan be 11 Csetényi György – Életem története/Részlet
kellett osztani, nem ittam, nem dohányoztam, a városba sem jártam, néha sogoromékhoz elmentem, általában szinte minden hétvégét a laktanyába töltöttem. A tisztek közül hétvégeken század ügyeletet tartottak, a századparancsnokom ezt észrevette, hogy amikor ő szolgálatba van én is mindig, bent vagyok. Egyszer megkérdezte, hogy miért nem megyek ki? Nincs hova menni? Hát nem, csak ezért hanem azért is, mert nem vagyok ismerős pesten. Egyszer azután adott egy jegyet vasárnap estére a Gellért szállóba egy magyar nóta estre. De mielőtt elmentem volna a Patai őrmester szolgálatvezető erre az alkalomra adott egy teljesen új öltönyt, mert hát azért nem illik egy ilyen estélyre kopott agyonmosott ruhába menni. A Gellért szállóhoz elég korán értem, és a kezdésig kint a szálló előtt sétálgattam. Ahogy ott rovom a járdán az utat, mullatom az időt, egyszer csak valahonnan ott terem, (vagy csak nem vettem észre az érkezését, úgy el voltam tájolódva, meg aztán a járt az eszemben, hogy vajon hol találom meg a termet, meg hogyan kell ott bent majd viselkedni) egy hadnagy, aki megállít. Én katonásan jelentkezem, ő azt kérdezi, hogy mit keresek itt. Én mutatom a jegyemet, hogy kaptam a századparancsnokomtól ide a magyar nóta estre, és mivel még korai a bemenet itt kint sétálva várakozom. Na, jó mondta ő, én is ide tartok, jöjjön velem. Hát ez jól jött mer ő aztán egyenesen az előadóteremig kísért. A portások igen udvariasan fogadtak, intettek nekünk, hogy erre, tessék parancsolni. Na Gyuri mondtam magamba vajon hova kerültél. Az urak frakkba a hölgyek estélyi ruhában, az a nagy fényesség az egész környezet a felsőbbrendűséget sugallta, azt láthattam, hogy azért ide nem akárkik jönnek. A hadnagytól leszakadva a hátsó sorok egyikében leültem az ottani helyrekísérő igencsak unszolt, hogy menjek előbbre, én mondtam, hogy köszönöm, itt is jó helyen vagyok. Jöttek a vendégek, urak, hölgyek, katonatisztek tábornokok, lassan megtelt a terem, és megkezdődött a műsor. Egy akkoriban nagyon híres magyar nóta énekes, ha jól emlékszem Nagy Izabellának hívták az ő szereplése, töltötte ki az egész estét. A műsor közben valaki megveregette hátulról a vállamat, hátranézek, hát kit látok, mint egy ugyan ilyen csóró sorkatonát, mint én. A szünetben kérdezi, hogy kerülök ide. Mondom, hogy a századparancsnokomtól kaptam a jegyet. Ő azt mondja, hogy vette a jegyet, és mondja, hogy a felettünk levő ötödig századhoz tartozik. Pesten lakik, és szokott jönni az ilyen műsorokra, de mivel ő is katona, (akkoriban egy sorkatona, az egész katonai ideje alatt nem ölthetett fel civil ruhát) így hát ő is csak egyenruhába jött, de sajnos ő nem kapott új ruhát, hanem a mindennapi kopott gyakorlóruhába jött. Kérdezi, hogy ti mind ilyen új ruhába jártok, vagy kimenőre kapjátok ezt a ruhát. Mondom nem én is csak erre az alkalomra, kaptam. Hétfő reggel magához hivatott a századparancsnok, és érdeklődött, hogy milyen volt a műsor, hogy tetszett, hogy éreztem magam. Én mindenről beszámoltam, és megköszöntem azt, hogy lehetőséget kaptam erre a műsorra. A századparancsnok egyenesen bevallotta, amellett, hogy örült annak, hogy jól éreztem magam, főleg az érdekelte, hogy egyáltalán elmentem e. Úgy vettem észre, hogy kedvel, mert amikor legközelebb vasárnapi szolgálatban volt, levelet küldött velem a menyasszonyához a Budaörsi útra. Vasárnap dél előtt volt, amikor odaértem. A cselédlány fogadott, mondtam, hogy mi járatban vagyok a Kócsy hadnagy úr küldött egy 12 Csetényi György – Életem története/Részlet
levelet az asszonyának. Az azonnal szólította az asszonyát, aki elvette a levelet, és azt mondta várjak, mert válaszlevelet fog írni. Közben oda szólt Valikának, hogy kínáld meg a vitéz urat palacsintával. Amíg megírta a levelet megettem a három darab túrós palacsintát, majd a levelet visszavittem a hadnagy úrnak. Na, ezzel a nem dohányzással egy napon belekerültem a slamasztikába. Ugyanis egy reggel sorakozót rendeltek el a dohányosoknak cigarettaíratásra. Hát én balga én is kimentem a folyósóra a sorakozóra, mivel az após jelöltem igen nagy dohányos volt, gondoltam iratok magamnak és elküldőm neki. Tudni illik egy katona heti 100 db. koporsószegre tarthatott igényt. A honvéd nevet viselő cigaretta igen erős, és kemény volt azért nevezték koporsószegnek. Máris jött Patai őrmester szolgálatvezető nagy nevetve mondja, na itt vannak a csikkes madaraim. Balra át, irány a WC. és addig kellett ki-be járkálni és az eldobott csikket, gyufaszálakat össze kellett csipegetni az eldugult piszuárból, és a WC-ből, amíg mindet össze nem szedtünk, majd a folyosón elhelyezett dobozokba kellett bedobálni. Tudni illik itt a dobozok mellett volt kijelölve a dohányzó hely. De hát a dohányos csak úgy tud pisilni, kakilni, ha a szájába lóg a cigaretta, és ott mindjárt el is dobja. Én hiába mondtam, hogy nem dohányzok, nincs apelláta, nincs pofázás, tessék a csikkszedésben részt venni. Cigarettaíratás nem volt, de csikkszedés igen. Ezután az igen tisztel dohányosok, meggondolták, hogy a WC-be eldobálják a csikkeket, a gyufaszálakat.
1941. május végére befejeződött a kiképzés, majd megkezdődött a nyári kihelyezés, rádiórajonként. A rádióraj 11 főből állt. A rajparancsnok az Egerszegi tizedes volt, helyettese egy őrvezető, valamint nyolc rádiótávírász és egy aggregátorkezelő. A rádiókészülékünk egy R/15 típusú rádió adó-vevő, melynek teljesítménye 1 kilowatt. Ezt egy platós tehergépkocsin szállítottuk. A kihelyezésnek az volt a célja, hogy a készülék kezelését és a rádión való forgalmazást, valamint a rejt jelző eszközök kezelését valóságos körülmények között, gyakoroljuk, különböző rádióforgalmi rendszerekben. Ilyenkor tettük át a tantermi foglalkozásokon tanultakat a gyakorlatba. A mi rádiórajunk első állomáshelye Bátaszék volt. A rajparancsnok első feladata az volt, hogy a községi jegyzőnél, bejelentette érkezésünket és annak célját. Kért helyiséget a rádióállomás telepítéséhez és a legénység elszállásolásához. Rendszerint mivel ilyenkor az iskolásoknak nyári szünete volt és a tantermek üresen álltak, a községi főjegyző az egyik iskolai tantermet utalta ki számunkra. A rádióállomást, meghatározott időre telepíteni kellett és felvenni az összeköttetést a vezetőállomással. A vezetőállomás Budapesten volt és ennek a budapesti vezető állomásnak még rajtunk kívül volt két tagállomása. Az egyik Szolnokon, a másik Szegeden. A vezetőállomás határozta meg, hogy melyik tagállomással veszi fel az összeköttetést, és ezzel egy-egy vagy több táviratot váltott, tehát állandó figyelés, mert nem tudhattuk, hogy melyik állomással akar levelezni. A táviratokat c-1, vagy a c-2, rejtjel eszközzel kellet rejtjelezni. Szolgálati beosztást a rajparancsnok készítette el a nyolc távírászra. A szolgálati időt hat órában határozta meg, a többi idő szabad. Elmehettünk a városba, moziba, strandra. Élelmezés szempontjából önállóak voltunk. A napi 20 13 Csetényi György – Életem története/Részlet
fillér zsoldon felül napi 50 fillér kosztpénz kaptunk. Ez az összeg szinte teljes egészében megmaradt. A szolgálat mellett vállaltam a főzést majd később a szolgálat alól mentességet kaptam a rajparancsnoktól, mert nem csak a főzés, hanem beszerzés is rám hárult. Az élelmezés alig került valamibe, mert szinte ingyen kaptunk mindent. A piacon a bolgárkertész mindenféle zöldséget ingyen adott. A henteshez bementem, már intett a mester, hogy mit parancsol vitéz úr. Soron kívül kiszolgált, és amit kértem ingyen adta. Bementem a tészta gyárba, azt mondja a művezető, vitéz úr fogja azt a papírzsákot és jöjjön velem. Bementünk a tésztaszárítóba és a polcokról különféle tésztákkal (metélt, kocka, spagetti stb.) telekotortam a papírzsákot, és megkaptam ingyen. Egyszerű ételeket főztem: marhapörköltet, krumpli gulyást, babgulyást, lecsó félét valamilyen levest, de hát mivel két bográcsunk volt, sok mindent nem lehetett főzni. Volt, amikor a környékbeli asszonyok (vállalták a főzést, a vasárnapit, ilyenkor volt rántott hús krumplival és salátával. A reggelit és vacsorát mindenki maga oldotta meg. Tejet paraszt házaknál vettünk, fel is forralták. Egy liter négy fillér volt, hozza három darab zsemlye, darabja négy fillér volt. Vacsorára a hentestől vettük a friss hurkát, kolbászt, tepertőt. Én rendszerint kövesztett sertés fejhúst vettem, tíz fillérért akkora darabot kaptam, hogy két-három vacsorára is elég volt. Úgy hogy naponta 30 fillérből kijöttünk, és negyven fillér megmaradt. Annyit spóroltam amellett, hogy néha elmentem moziba, hogy vettem egy príma Mondblank töltőtollat, ceruzával. Ez akkoriban nagydolog volt, mert egy ilyen tollkészlet két pengőbe is belekerült. Mindig rádión kaptuk az áttelepülési parancsot, és ahol tartózkodtunk, oda hozták a zsoldot, a kosztpénz és a leveleket. Bátaszékről Bajára telepítettek át, de itt nem sokáig maradtunk, mert június végén bevonultattak bennünket Budapestre a Peterdi utcába és itt beosztottak bennünket Központi Szállítás Vezetőség Híradó zászlóaljához. Itt gyorsan új felszerelést kaptunk, elláttak öt nap hideg élelemmel, felpakoltunk és irány Szabadka, csatlakoztattak bennünket a délvidéki bevonulókhoz. Éjszaka érkeztünk meg Szabadkára, és a Vasúti Igazgatóság épületébe szállásoltak el bennünket. Néhány napig az épületet nem volt szabad elhagyni, Csetnik veszélyre hivatkoztak, habár fogalmunk sem volt, hogy kik ezek. De azután hamarosan tapasztaltuk. Parancsot kaptunk, hogy telepítsük és helyezzük üzem be a rádiót, de az antennaépítéshez ki kellett menni a tetőre, hogy a kémények között kifeszíthessük az antennát. Ahogy kibujtunk a tető kijáraton lövés sorozatot, kaptunk. Egymás után többször, de el nem találtak közülünk senkit, igaz, hogy csak ketten voltak kin, a tetőn, mi meg bentről akartuk kiadogatni az antennához szükséges rudakat, de egyre csak jöttek a sorozatok. A rajparancsnokunk úgy látta jónak, hogy minél előbb lemenni a tetőről, mert még valamelyikünket lelőnek. Ezt a rajparancsnok jelentette a parancsnokunknak és jobbnak látta, ha nem kísérletezünk, mert a rádióra még egyelőre nem is volt szükség. Néhány napos tilos kimenetből két hét lett, ez alatt bejöttek a csendőrök állítólag két zászlóalj a megszálló gyalogos és egyéb alakulatok, akik azután két hét alatt megtisztították a Csetnikektől a várost. Éjszakánként, és napok bizonyos szakában erős ágyúzás, és gépfegyverropogást lehetett hallani. Napközben azért; néhanéha kilopockodtunk a városba, nem éppen valami épületes látványba volt részünk, mert még ott lógtak a 14 Csetényi György – Életem története/Részlet
fákon az elfogott csetnikek meztelen férfi és női hullái a járdák, utak mellett és a parkokban. Volt ezekről sok fényképem, amelyeket egy fotós barátom készített, de ezeket később összeszedték a parancsnokaink, azzal az utasítással, illetve indokkal, hogy nehogy a külföldiek kezébe, illetve külföldre kijusson, és lássák, hogy a magyarok milyen rémuralmat teremtettek délvidéken. Lassan konszolidálódott a helyzet, az ellenállást a csetnikek részéről felszámolták. A lakosság is nagy segítséget nyújtott ebben, hisz Szabadka tiszta magyarlakta város. Amikor már nyugodtan kimehettünk a városba, a magyar lakosság nagy-nagy szeretettel fogadott bennünket. Meghívtak bennünket házakhoz ebédre, ha vendéglő előtt elhaladt az ember behívták. Fizettek, etettek, itattak, az örömük határtalan volt. A Horthyt istenként tisztelték, odaálltak a képe elé és énekelték a magyar himnuszt. Az emberek olyan boldogok voltak, hogy örömükben azt sem tudták, hogy mivel kedveskedjenek. Esténként a magyar katonazenekar térzenét adott, az emberek sírtak zokogtak örömükben, hogy szabadok és ismét Magyarországhoz tartoznak. Nyár volt, kijártunk a Palicsi tóra fürödni, esténként sétáltunk az utcán a parkokban. A Kereszti Antal barátommal, aki kitűnő tenorista volt, duettbe énekeltük az akkori legújabb slágereket: Fogadj el egy jó tanácsot tőlem, Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével, Havai lány az első nagy szerelmem, Egy vallomás, ez a tangó egy vallomás. stb. Leültünk egy padra, és énekeltünk, az emberek körülfogtak, és hallgattak bennünket, megtapsoltak és újráztak. Sajnos nem tartott sokáig ez az itteni idillikus élet, jött a parancs azonnal összepakolni, és irány Újvidék. Mindenütt nagy-nagy szeretettel, fogadtak bennünket. Bemehettünk, és megnézhettük belülről az Újvidéki dohánygyárat, kaptunk egy-két darab méteres szinfoniát. A magyar cigaretták közül ez volt a legjobb cigaretta, a kék, és a piros jelzésű szinfonia cigaretta. Illatos volt, az elszívás után maradt a szájban egy igen finom kávé zamat. Újvidéken nem sokáig maradtunk, rádiót nem telepítettünk. Így volt egy kis időnk kissé körülnézni a városba. Elmentünk Titelre a Tisza deltájához, ahol beömlik a Tisza a Dunába. Közben olyan viszketés kezdett úrrá lenni rajtam, állandóan vakaródznom kellett olyan apró piros pattanások jelentek meg a testem különböző helyein. A honom alatt kézfejen a kéz és a lábujjaim között a fenekemen, a térdhajlatban. Már annyira víszkedtem, hogy veresre vakartam magam. Már nem bírtam és elmentem egy helyi orvoshoz, megnézett és azt mondta: hát-hát ez bizony valamiféle vérfertőzés lehet, egyelőre nem tud segíteni, néhány nap múlva jöjjek vissza és ha a lágyékban megdagadnak a dobok, akkor beutal a kórházba. Na még csak ez kellett, de mitől kaphattam? Hol és mivel érintkezhettem, és hát mi lehet ez, mert továbbra is irgalmatlanul viszkettem és vakarództam, mint egy rühes kutya. Kétségbe voltam esve, és már arra gondoltam, ha netalántán az orvosnak lenne igaza, és vérbaj lenne akkor főbe lőném magamat. Az orvoshoz nem tudtam még egyszer elmenni, mert nagy septiben, mint ahogyan általában lenni szokott az utolsó pillanatban, összepakolni és indulás bevonulás Pestre a Peterdi utcába. Egy éjszakát meg egy napot töltöttünk pesten, ez alatt csomagolás kihurcolkodtunk a vasútállomásra, bevagoníroztak bennünket és irány 15 Csetényi György – Életem története/Részlet
a Front, de, hogy hová azt nem tudatták velünk. Körülbelül jó másfélhétig vonatoztunk, ami nem volt valamilyen ideális utazás. Zárt vagonban utaztunk, egy vagonba negyvenkét fő, mert csak ennyi ágy fért be emeletesen. Hideg élelemmel voltunk ellátva egy lemez kályhában fűtöttünk, illetve hát melegítettünk ételt, ha kellett. A legkellemetlenebb, és elviselhetetlenebb volt, a mosdási, és a WC-zési lehetőség. Volt lavórunk, meg szegedi kannánk, és ahogy megállt a vonat ez alatt víz vételi lehetőséget kellett keresni, legalább az iváshoz, ha már a mosdáshoz nem is jutott. A WC-zési lehetőség meg csak úgy volt lehetséges, hogy ha a vonat kint a pályán állt meg a határban, és ha volt a közelbe erdő, vagy valamilyen napraforgós, vagy kukoricás, akkor oda rohant be a népség és ennek a dolognak az elvégzése is bizonytalan volt, mert sípolt a mozdonyvezető és indult a szerelvény. Annyit, azért megértettetünk a vezetővel, hogy ha indul, akkor egy darabig lassan ballagva menjen, hogy a jó nép legalább a nadrágot magára tudja húzni és elérje a szerelvényt. Azok voltak kínos helyzetben, akiknek hasmenése volt, azok kénytelenek voltak letolt gatyával az ütközőkön kuksolni. Egyik nagyállomáson hosszabb ideig álltunk, és úgy volt, hogy kipakolunk, azután meg mégsem, így telt el vagy két hét. Ez az állomás Kolómea volt. Itt megint a bizonytalanság, mert hát nem kuksolhattunk a vagonba nap, mint nap, elég bírni ezt utazás közben is. A parancsnokaink a szorult helyzetünkön, úgy segített, hogy tájékozódott az ottani állomásparancsnokságon, hogy mikor megyünk tovább, majd sorakozót rendelt el, és kihirdette, hogy ma eddig és eddig nem indulunk, ki lehet menni a városba, de nem tovább. Tehát csak az ilyen kihirdetések után mehettünk ki a városba, persze, csak aki akart. Két hétig voltunk Kolómeában azután tovább indultunk Sztaniszlauba. Miután megérkeztünk itt végre kipakolhattunk. Egy nagy kastélyban szállásoltak el. A parancsnokság a kastélyba költözött, a rádiósok a cselédházba költöztek a konyha a földszintjére, mi pedig az emeletre szállásoltuk el magunkat, ide telepítettük a rádióállomást is. Felvettük az összeköttetést a vezetőállomással ez Budapest volt, de csak figyelő szolgálatot adtunk, néha meghívtuk egymást Én szinte állandóan szolgálatban voltam, mindenki helyett elvállaltam az éjszakai szolgálatot, mert nem tudtam aludni, mert, állandóan vakarództam. A honom alatt, a fenekemen már vastagon volt a veres var, már a sebeket is levakartam a hajlatokban már csupa seb voltam. Csak kínlódtam, nem mertem senkinek sem beszélni a bajomról. Nyár volt a nagy melegben majd meg vesztem. Olyannyira víszkedtem. Már nem bírtam tovább és elszántam magam arra, hogy csak elmegyek a kórházba, legyen, aminek lennie kell, ha komoly a baj főbe lövőm magam. Ez a sok helyen való tartózkodás, alvás, WC, vonat kitudja ki után mit, fogtam meg, ilyen háborús körülmények között minden lehetséges. Elmentem orvoshoz a korházba. Az orvos a korház parkjába egy nagy fa alatt hintaszékben hüssölt. Odavágódtam hozzá és jelentem neki a problémámat, azt, hogy több mint egy hónapja veresre vakartam magamat, a sebek már elgennyesedtek Az orvos, azt mondja, vetkőzz le. Levetkőzöm, az orvos végignéz, és azt mondja hát fiam egy kicsit, megrühesedtél. Mindjárt odaszólítja az egyik felcserhonvédet és mond valamit neki, azután hozzám, fordul a felcser, és azt mondja: na hadapród úr (ezt azért mondta, így mert azt látta bennem és rajtam, hogy karpaszományos őrvezető vagyok, karpaszományt az érettségizettek kaptak, ez egy zöld sáv volt a zubbony karjára rávarrva) jöjjön velem, elvezetem magát egy tisztaszobába. 16 Csetényi György – Életem története/Részlet
Egy különálló épület egyik szobájába benyitottunk, furcsa kénes szag csapta meg az orromat. A nagyszoba közepén elterítve egy birkózó szőnyeg és azon négy meztelen ember hevert nyakig bezsírozva. Azt mondja a honvédkísérőm, na hadapród úr vetkőzzön le teljesen a ruháit, elviszem, és a többit bízza a társaira. A felcser elvitte fertőtlenítőbe a ruháimat, engem pedig az egyik szobatárs a nyakamtól a lábujjamig a sarokban álló hordóból a rühkenőccsel bekent. Ez volt délelőtt kb. 10 órakor. A szobába semmi más nem volt, mint a sarokban a hordó rühkenőcs, a kiterített zsíros birkózó szőnyeg, egy telázsi amelyiken vizeskancsó poharakkal, csajkák, evőeszközök. Az ablakok nyitva, mert kegyetlen meleg volt, én lefeküdtem bezsírozva a szőnyegre és nyomban elaludtam, mert alvás szempontjából úgy kivoltam, hogy következő nap úgy estefelé, a nap már kezdett lenyugodni, akkor ébredtem fel. Azt mondták a szobatársak, most aztán jól kialudtad magad. Én azt hittem, hogy még aznap délután van, de felvilágosítottak, hogy két nap és egy éjszakát átaludtam. Bizonyította az, hogy a polcon ott volt az előző esti és az aznapi reggeli hidegélelem. Na, a szobatársaim első dolguk az volt, hogy ismét bekentek a rühkenőccsel de még előbb kirohantam a WC-re, majd kielégítettem a farkas étvágyamat. A rühkenőccsel való kenés után megszűnt a viszketés, és ezért tudtam olyan nyugodtan aludni. Még öt napig kentük egymást, közben a régiek közül elmentek, és ujjak jöttek. Az újonnan érkezők közül egyik sem nézet ki olyan förtelmesen, mint én, amikor ide bekerültem. Az újonnan jöttek, viszont ahogy észlelték a kiütéseket, és viszkettek azonnal orvoshoz fordultak, én meg több hónapig kínlódtam és kapartam magam véresre. Rólam nem csak a rühatkákat kellett elpusztítani, hanem a sebeimnek is be kellett gyógyulni. Öt nap után megvizsgált az orvos (különben minden nap vizsgáltak) és azt mondta, hogy holnap reggel lefürödhetek és távozhatok. Másnap reggel jött a felcser, és elvezetett a zuhanyzóba. Ezután levetkőzött fürdőnadrágra és elkezdett mosdatni. Két darab komisz katona szappanba került, mire az öt nap alatt rákent kenőcs lejött rólam. Szinte ujjá születtem, csak egy baj maradt utána, hogy a kenőcs úgy kiszárította a bőrömet, hogy imitt-amott (főleg ahol a sebek begyógyultak) berepedezett és kiszáradt, mint a talaj. Bizony jó néhány nap eltelt, amíg a természetes testzsír által megpuhult a bőröm. S amíg nem gyógyult be tejesen a seb addig úgy jártam keltem, mint aki becsinált a nadrágba. A rühatkák nem azokat támadják, akik koszosak piszkosak, hanem azokat, akik tisztán tartják a bőrüket, mert a tiszta nyitott bőrpólusokon keresztül könnyen behatolnak, és a bőr alatt szaporodnak. Minél jobban tisztálkodik az ember annál jobban, érzik magukat az, élősködök, de ha a bőr piszkos és zsíros, akkor nem tudnak bejutni a bőr alá. Sztaniszlauban a kastélyban, ahogy elhelyezkedtünk a tisztek első dolga az volt, hogy a vörös csillagokat mindent leverték. A szobákban talált Sztálin, és Lenin képeket leszedték a falról, és kidobálták az udvarra. A rádióállomáson 24-48 órás szolgálatot végeztünk, úgy hogy a szabadidőben kijárhatunk a városba. Itt vettem egy balalajkát, és azon játszottam, mert a mandolinom még Pesten tönkre ment. A mandolinom a szolgálatvezető szobájának a falán lógott, éppen ahol a konyhai kémény vezetett fel, és a melegtől meghajolt a nyaka. Egyik napon lent az udvaron játszogatok a balalajkán (az udvar inkább olyan 17 Csetényi György – Életem története/Részlet
parkszerű volt, bejárati kapu nem volt, úgy hogy a civilek is bejártak csencselni a katonákkal) előttem álldogált egy olyan kb. 15-16 év körüli fiú, aki nagy érdeklődéssel hallgatta a játékomat. Egyszer az után meguntam a játékot és mutogatva oda adtam a bámészkodó fiúnak, hogy próbáljon meg játszani. Kíváncsi voltam arra, hogy vajon ők hogyan játszanak. Ő elvette tőlem és elkezdett játszani és a legnagyobb meglepetésemre, azt kezdte játszani, hogy „rózsafa virít az ablakom alatt” elámultam, vajon honnan tudta ezt a számot. Ezt honnan ismered, kérdem mutogatva, és ő megszólal magyarul. Kérdeztem tőle, hogy került ide. Mire ő azt válaszolta, hogy zsidó és a szüleivel együtt ide menekültek Sztaniszlauba. Majd beszédbe elegyedtünk és ő elpanaszolta nekem, hogy igen rossz az ellátásuk és mindent jegyre adnak nekik. Megkért engem, ha tudok, hozzak neki egy kis ételmaradékot. Én ezután mindennap szereztem neki maradék ételt, kenyeret, meg amit tudtam. Egyébként a németek az udvar, épület takarításához orosz hadifoglyokat küldtek, a padlások lomtalanításához, meg zsidónőket, és ezek között voltak, akik magyarul is tudtak beszélni, tehát magyar az anyanyelvük. Erre akkor jöttünk rá, amikor mustrálgattuk a szép és jó formájú lányokat, és jó szaftos megjegyzéseket tettünk rájuk. Egyszer az után megszólalt az egyik magyarul, hogy szégyelljük magunkat ilyen disznók, hogy lehetünk, és misem vagyunk semmivel sem jobbak a német katonáknál. Hát bizony egy kicsit irultunk-pirultunk, de hát ki gondolta volna, hogy közöttük magyar is van. Mindjárt a balalajkás gyerekre gondoltam, lehet, hogy közöttük is van Magyarországról kiutasított. Szégyenkezésünk mellett elnézést kértünk. Egyik napon úgy dél körül lementem a konyhára főt marhacsontért olyanért, amelyeken jócskán van egy kis cupákás hús. Egyébként minden marhahúsleves főzésekor lementem ilyen csontért, jól megsóztam és a húsos cupákákat leeszegettem róla, pláne ha olyat kaptam, amelyikben még velő is volt. Visszamentem a szolgálati helyemre, a figyelést hangszóróra tettem, hogyha hívnak, meghalljam, és kiültem az ablakba falatozgatni. Közben néztem az orosz hadifoglyokat, ahogy dolgoznak, takarítanak. A hadifoglyok nem csak takarítottak, hanem fát is vágtak a konyhára és ezért a munkájukért minden délben, kaptak egy csajkára való ételt. Reggel, ahogy bejöttek az udvarba az első ténykedésük az volt, hogy a fal melletti szemétgyűjtő ládának nekiestek és kigyűjtötték a konyhai hulladékok közül azt, ami még ehető volt. Ez volt a mindennapi reggelijük. Ezek a szerencsétlenek úgy néztek ki, mint az értelmi fogyatékosok, úgy néztek ránk, mint akik normális emberi lényt sosem láttak. A németek ezeket a foglyokat úgy terelték az utakon négyes, ötös sorokban, mint az állati csordát. A német kísérő katonák a puskájukat a nyakukba akasztva egy hosszú husánggal noszogatták őket. A fajtájuk felismerhetetlen volt, az arcvonásuk közömbös, közönyös semmi értelmet felfedezni nem lehetett rajtuk. A nyári hőségben bokáig érő piszkosszürke köpeny, vászonszárú csizma, a sapkájuk pontosan olyan, mint a plakátokon megjelenített vörös rémeké, olyan csúcsos, kicsi siltel, az elején a nagy vörös csillag. Más felszerelésük nem volt, mint egy nagy konzerves doboz, vagy valamilyen csajkaféle, a derekukra pedig egy darab spárgával felerősítve. Hogy hová terelték ezt a rengeteg hadifoglyot azt nem, tudom. 18 Csetényi György – Életem története/Részlet
Staniszlauból ismét költözés. Szeptember egyik napján parancsot kaptunk a rádióállomás bontására. Éjszaka történt a pakolás, és hajnalban az egész parancsnoksággal együtt indultunk Lembergbe. Késő éjszaka érkezett meg a század Lembergbe. A város egyik utcájába behajtva megálltunk és kisvártatva jött a parancs, hogy az egyik kijelölt épület, üres szobájába pakoljuk be az ágyakat és a felszerelésünket. A végleges helyet majd másnap jelölték ki mindenkinek. Azon az éjszakán az őrséget az épület előtt a mi rádiórajunk adta. Hajnali négy órától hat óráig én álltam az őrséget. Korán világosodott, még eléggé csendes volt az utca, majd úgy öt óra felé már kezdtek ébredezni a város lakói, valószínűleg munkába indultak az emberek. Nyugodtnak, csendesnek tűnt a reggel, semmi jele nem volt annak, hogy háború van. A háborút lehetett érzékelni, hogy a járókellők között sok volt a német katona, autókon, gyalogosan. Kíváncsi voltam vajon mi az utca neve, felnézek a kapufeletti táblára, és ez volt kiírva Szigmund Strase 10. Reggel 6-kor leváltottak, az őrségből, és megkezdődött az elhelyezkedés. A mi rádiórajunknak az emeleten jelölték ki a szobát. Felállítottuk az ágyakat, a szerelvényünket elhelyeztük. A rádióállomás részére a földszinten kaptunk egy helységet. Mielőtt a rádiókészülékeinket elhelyeztük volna az udvarra néző ablakokat el kellett takarni. Ezután kinti világítást nem kaptunk, állandóan villanyvilágítás mellett dolgoztunk, táviratoztunk. Az antennát a tetőn az egyik kéménytől a másik kéményig kell kifeszíteni. A bajtársaim kihúzták az antennát a kéményekhez erősített póznák között. Ezt követően felvettük az összekötetést a vezető és a tagállomás között. Budapesten volt a vezető állomás. Lemberg, Nyeropetroszk, és Vinyica voltak a tagállomások. Feladatunk a szállítás irányítása volt. A Budapestről elindított hadianyaggal, élelmiszerrel, csapatokkal megrakott szerelvényeket Lembergbe (Lüwow) fogadta a szállításvezetőség. A Budapestről leadott táviratban szereplő szállítmányok száma alapján megkeresték a pályaudvaron a szállítmányt és egyeztettek. A mi feladatunk abból állt, hogy táviratban értesítettük a szállítmányt, fogadókat, és megadtuk pontosan, hogy milyen árut indítottunk el, valamint a feladott áru számát is rögzítettük. A rádióraj egy rajparancsnok, és egy aggregátorkezelő, és hat rádió távírászból állt. Tehát mi hatan adtuk át a szolgálatot, hat órás váltással. A szolgálati beosztást, az adatok kiadását a rajparancsnok végezte el. A rajparancsnok nem adott szolgálatot, rendfokozatban szakaszvezető volt (Máramarosi Józsefnek hívták). Az aggregátorkezelőnek csak akkor volt feladata, illetve rajbéli szolgálata, ha aggregátorról kellett az áramellátást biztosítani. Azonban ha hálózatról dolgoztunk, akkor az volt a feladata, hogy felvette részünkre a reggeli, ebédet, vacsorát és mosogatott, vagy takarított. Lembergbe a háborút abból érzékeltük, hogy rengeteg volt a különböző nemzetiségű katona. Legtöbb természetesen német volt, de volt köztük olasz vagy cseh nemzetiségű katona is. Aki nem volt szolgálatban, a szabadidejében a rajparancsnok engedélyével, elmehetünk, ahová csak akartunk. Ilyenkor sétáltunk a városban vagy színházba, szórakozóhelyre mentünk, általában kettesével. Mi magyar katonák azt érzékeltük, hogy velünk a lakosság igen barátságosan viselkedet.
19 Csetényi György – Életem története/Részlet
Kegyetlen hideg tél volt, legalább is nekünk nagyon hidegnek tűnt. A galíciai emberek ezeket a hideg zord teleket megszokták. Az ablakból néztük az utca forgatagát, az emberek pufajkába, halinacsizmába, szőrmebunda burkolództak, fejükön sapka, kesztyű a kezükön. Az öltözetükkel alkalmazkodtak a galíciai télhez. Mi nagyon sokat fagyoskodtunk, ehhez a télhez mi nem voltunk hozzászokva. Főleg a rádiós szolgálati helyiségbe volt dermesztő hideg. Végre elmúlt a tél, a hó mindenütt elolvadt, langyosak, kellemesek voltak a napok, és ahogy hírlett bekövetkezett az indulás. Május volt, most ahogy kellemesek lettek a napok még szívesen maradtunk volna, már megbarátkoztunk Lembergel, bejártuk a várost, sok élménnyel gazdagodtunk de azért a nyolc hónapos távollét az otthontól már honvágyat ébresztett bennünk a gondolatunkba már ott motoszkált, hogy elég volt, menjünk csak minél előbb haza, elég volt. Megkaptuk a parancsot a rádióállomás lebontására, Az állomást lebontottuk, közben előléptettek tizedessé. Megkaptuk a hideg élelmet, a rakodást befejeztük és egy reggelen korán elindultunk. Hogy hány nap alatt értünk haza, már nem emlékszem rá. Az Uzsoki hágón keresztül jöttünk, minden különösebb esemény nélkül. A szerpentineken egyre feljebb, belebujtunk a felhőbe, ahogy kinyújtottuk a karunkat, csak úgy vágtuk a nedves felhőködöt, majd csak egyszer lassan kibujtunk a felhők fölé és ragyogóan sütött a nap. Így kanyarogtunk tovább, míg nem elkezdtünk a hágó másik oldalán kanyarogva ereszkedni lefelé. Megszámoltam 19 szerpentinen kanyarogtunk le a Kárpátok másik felén, és lassan elhagytuk a hegyeket. Hazaérve pestre a Peterdi úti szállásukra, azonnal megkezdtük a lepakolást, mert ennyi gépjármű nem tartózkodhatott az utcában. Elhelyezkedtünk szinte alig akartuk elhinni, hogy ismét itthon vagyunk. Februárban már fülest kaptunk, hogy az újonnan felállított gyors hadtesttel együtt megyünk ki az orosz frontra, de hogy hová, merre ez még nem volt biztos Február végére a parancsnokság elkészítette a beosztást. Az állományt szétosztották rajokra, rádiós, vezetékes, ellátókra, és a törzsre. Megkaptuk a vadonatúj felszerelést, fegyvert, gázálarcot, pokrócot, az R/15 rádióállomáshoz szükséges technikát. Egerszegi szakaszvezető lett a rajparancsnokunk. Megkezdődött a pályaudvarra való kiszállítás, és a már odarendelt szerelvény vagonjaiba bepakoltuk. Egy marhaszállító vagonba tíz emeletes ágyat állítottunk fel, egy vaskályhát szenesládával, valamint lavórokat. A rádió és az egyéb híradó felszerelések külön vagonba, az élelmiszer és a konyha szintén egy külön vagonba került. Csak a tisztek kaptak egy harmadosztályú kupét, amelyet a mozdony fűtött. Mi a mozdony szeneskocsijából kaptuk a fűtéshez szükséges szenet. A vagonokat folyamatosan kellett fűteni, mert igen hidegek jártak, és a vagon hamar kihűlt. Az út folyamán tudtuk meg, hogy a végcél Kurszk lesz.
Budapest, 2013.06.22. Csetényi György
20 Csetényi György – Életem története/Részlet
