Életem régmúlt eseményei
Régi dologról mesélek. Sok részletet nyilván elfelejtettem, és van, ami átrajzolódott az emlékezetemben a rárakódó események forgatagában. Nem törekszem a teljesen történelmi hűségre, de a fővonalak, úgy hiszem, hitelesek. Képek sorjáznak az emlékezetemben. A vászonra minden irányból geometrikus alakzatok tolulnak a középpont felé, melynek fókuszában, az egyre szűkülő térben felülnézetből látom a szorongó családomat, sorstársaimat.
A CSALÁDOM Asszimiláns zsidó családból származom, úgynevezett neológok voltunk. Az egyik nagynéném fiatalon katolizált, sőt Celdömölkben ő volt a templomanya. A zsidó ünnepek közül a szédert a szomszédban lakó barátom szüleinél töltöttem, emlékszem még a madarak és fák napjára és persze a purimi édességek ízére. De sokkal fontosabbak voltak a nem zsidó ünnepek. Emlékszem a húsvéti locsolkodásra, a március 15.-én büszkén viselt kokárdára, a disznóölés sürgésére-forgására, a bespájzolt kolbászok, húsok illatára. Máig bennem él a pápai Mikulás hangulata, a Főutca piros fényű kirakatai, a hóban megcsillanó fények, az este izgalma. Minden évben eljött hozzánk a Mikulás, majd a karácsony csillogó, remegő szépsége. Egyszer az egyik néném, egy nagydarab, jó svádájú, erős fehérnép öltözött be mikulásnak, a krampusz pedig a szomszéd Laci volt. A bátyámmal ott térdeltünk előtte, ő pedig, a helyzetet kihasználva a fejünkre olvasta a vétkeinket. – Ugrálsz még a sezlonyon? – kérdezte elváltoztatott hangon a bátyámra bökve. – Pöködsz még? – förmedt rám. És csak sorolta napi rosszaságainkat
és csínytevéseinket. A pech csak az volt, hogy a nénénk elfelejtett zoknit húzni a cipőjére, amit mi egyből felismertünk.
Apám, Révész József, a pápai Singer varrógépbolt lerakatának üzletvezetője, magas, jól öltözött, pedáns, szemüveges férfi volt. Kicsit talán katonás típus. Zárkózottsága ellenére szoros volt köztünk a kapcsolat. Kései gyermek voltam, és nagyon örült a születésemnek. Emlékszem, órákon át dudorászva cipelt a vállán. Nyugodtan mondhatom, hogy inkább felém húzott, a bátyám, Pista pedig inkább anyás volt. Megtűrt, sőt bevont a hobbijaiba. Egyrészt méhészkedett, maga csinálta a 10 kaptárt. Büszke volt rám, hogy nem félek a méhektől. Ha megcsíptek, a csípés helyét petrezselyemmel dörzsölte be. Másrészt rajongott az autókért és a motorokért. Volt egy Wanderer autója, majd amikor jöttek a nehezebb idők, egy segédmotorja lett, amelyet folyton bütykölt. Az első világháborúban két öccsével, Antallal és Lajossal 3 évig az olasz fronton szolgált, azt hiszem főtörzsőrmesteri rangig vitte, több kitüntetést is kapott. A bátyja – aki után elneveztek –, főhadnagyként halt hősi halált. Apámat behívták, amikor a Felvidéket visszacsatolták, maradt is egy fénykép róla, amelyen büszkén feszít a katonái között. A németek bevonulásának napján Pestről készült hazajönni Pápára. A Déli pályaudvaron elfogták. Eltört a szemüvege, ami nélkül rosszul látott. Kistarcsára vitték, onnan Auschwitzba, ahol nem sokkal a felszabadulás előtt gázkamrába küldték. Sokat gondolok rá, például fésülködés közben, hogy milyen jó génekkel ajándékozott meg. A rajztehetségemet is tőle örököltem. Drága apám ma is a vállán hordoz, és közben halkan dudorászik.
Anyai nagyapám, Gróf Simon nagybirtokot bérelt Zalában. Volt szőlő,
tejcsarnok, állatok, meg minden. Azonban a sors 5 lánnyal áldotta meg, mire kifizette az összes hozományt, a birtok lenullázódott, és nagyapából benzinkútkezelő lett.
Anyám, Lenke volt a legidősebb. Másodiknak, Stefi húga után ment férjhez, ami akkoriban szokatlan volt, de a két fiúgyerek rangot hozott számára a családban. Anyám komoly hozományt kapott, ami aztán elúszott, mivel apám bátyja, Lajos váltót írt alá és befuccsolt. Apám keményen dolgozott, hogy tartani tudja a középszintet. A háború után anyámmal és az ő szüleivel maradtunk. Keményen dolgozott egy cégnél ellenőrként. Megkapta a munkaérdemrendet. Ezenkívül tömbbizalmi volt, a házban ahol tudott segített.
Bátyám, Pista, magas, vonzó fiú volt, hosszú szempillákkal, megfordultak utána a lányok. A helyi ifjúmunkás-mozgalomba keveredett, és másfél évet kapott, mert a Vörös-segély tagjaként kaját vitt a bebörtönzött családoknak. Ott volt a sátoraljaújhelyi kitörésnél, azért nem végezték ki őket, mert egy rácsot nem tudtak kinyitni, és nem hagyták el a körzetet. Plusz egy évet kaptak. Komáromból vitték Mauthausenbe, ahol tüdőgyulladás vitte el. Nem volt még 20 éves.
Klári nagynéném volt anyám legfiatalabb húga, akit rendesen el is kényeztettek. Különleges egy fazon volt. Kicsi, törékeny, nagyon vonzó nőként emlékszem rá. Tisztaságmániában szenvedett, naponta többször fürdött, a szemét egy kis kék üvegedényben mosogatta. Kölcsönösen
irritáltuk egymást. Engem vidékinek tartott, tanított késsel-villával enni. Én meg Siófokon egyszer lelöktem a bicikliről. Első férje Tótisz Árpád textilgyári igazgató volt, aki munkaszolgálatosként halt meg. Második férje, Federico Bernini Argentína budapesti nagykövete volt, nem tudom hol ismerkedhettek meg. A legsűrűbb időkben összeházasodtak, és meg sem álltak Buenos Airesig. Federico a Perón-kormány tárca nélküli minisztere lett. Klári lett Eva Perón után Argentína második asszonya. („De miért nem az első?” – gondolta magában.) Nagyanyámat, aki híresen jó szakács volt, kivitette Argentínába, ahol prímán bonyolította a fogadásokat. Aztán Perón megbukott, ők meg New Yorkba kényszerültek. Ott Klári rendesen betekeredett. Üldözési mániája lett, többször is elektrosokkal kezelték. Végül Svájcban hirtelen meghalt. Magyarországon temették el, egy sírban nyugszik a szüleivel. Beteg nagyanyámat már korábban visszaküldték Magyarországra; nagyapám sosem bocsátotta meg neki, hogy hosszú évekre magára hagyta.
Rózsi nagynéném volt a családban az, aki értett a pénzhez. Az ő nevén volt a Gróf Batthyány-panzió a Szent István krt. 5 második emeletén, kb. 15 szoba. Nyáron egy hasonló méretű villát üzemeltetett Siófokon. A konyhát a nagyanyám vezette, aki híresen jól főzött. Jenő a férje egy kedves sármőr volt – róla még később lesz szó. Mivel saját gyerekük nem született, egy elárvult unokahúgot fogadtak örökbe. Baby velem egyidős volt, gonoszkodásaimból jócskán kijutott neki, de ő ennek ellenére folyton a nyakamon lógott. A nehéz időkben Rózsi ötletei mentették meg a családot.
1944-45
13-14 éves lehettem, amikor békés életünkbe erőteljes repedések keletkeztek. A pápai kollégiumban időnként már korábban is megkülönböztettek, néha lezsidóztak, de mivel verekedős, rossz fiú voltam, általában nem hagytam magam. Miután 1944-ben apámat és bátyámat elvitték, anyámmal ketten maradtunk. A háromszobás lakásunkból egy koszos, 2×2 méteres cselédszobába kényszerültünk. Egy parasztszekéren költöztünk, és a bakon ülő csendőr megengedte, hogy a batyukon kívül magammal vihessek két kötetet a Shakespeare-díszkiadásból, melynek rajzait és kötését nagyon szerettem. Benn ücsörögtünk a gettóban, mely fallal volt körülvéve, egy ideig még a magunkkal vitt élelmiszer is kitartott. Egyszer csak a legkedvesebb játszótársam M. Karcsi – akinek az apja a nyilas párt helyi vezetője volt – bemászott a kerítésen, megkeresett, játszottunk pár órát, aztán hazament. Egyáltalán nem vettük komolyan a helyzetet, az egész inkább kalandosnak tűnt. Egy szép napon Apám jó barátjától, a város rendőrkapitányától kaptunk üzenetet, hogy készüljünk, mert pesti lakosokként felszállítanak bennünket a fővárosba. (Ő nyilván tudott a gettó közeli kiürítéséről...) Ez nem volt tévedés: Rózsi néném budapesti panziójába anyám is be volt jelentve, vagyis tényleg rendelkeztünk pesti címmel. Egy rendőr kísért bennünket a pápai vasútállomásra, Budapestre este érkeztünk. A villamos hátsó peronján utaztunk nagyapáékhoz, ekkor már csillagot kellett viselnünk. Itt éreztem először a perzselő gyűlöletet. Pedig azelőtt hogy szerettem villamosozni! A család örömmel fogadott bennünket, de az egész család – nagyapa, nagyanya, két nagynéni, unokahúgom, Gyuszi nagybátyám szülei – éppen nagy tanácskozásban voltak. Azt szervezték, hogy miként tudna ennyi ember
megfelelő hamis iratokkal elrejtőzni. Úgy gondolták, hogy ez nagyobb biztonságot jelentene, mint bemenni egy csillagos házba. Akkoriban történt, hogy Böske nénémet katolikus özvegyként, nagy kereszttel a nyakában, megfelelő iratokkal Bakonybélbe menekítette a család. A helyieknél az almáriumon sok szentkép közt bekeretezve ki volt téve Kaszap István fényképe. Ő valami csodapap volt, fényképét a szentképek közt árusították. – Ki ez a csinos fiatalember? – kérdezte Böske kedvesen. Másnap pánikszerűen visszajött Budapestre. A rokonság Zuglóban bérelt egy kis lakást, de a másfél szoba ennyi embernek kevés volt. Finoman fogalmazva eleven kamasz voltam, aki jócskán megnehezítette a helyzeten. Rózsi néném velem egykorú örökbefogadott leánya, Baby volt a bezzeg gyerek. Megpróbáltak jó helyre helyezni. Először egy ismerős szocdem családhoz kerültem, majd Bács-Gyulafalvára, a visszacsatolt Bácskába, egy ismerősünk fiához, aki hentes és futballista volt. A focicsapatát elkísérhettem a környékbeli meccsekre, többek között Palicsra. Aztán pár hónappal később valamiért visszahoztak Budapestre. Óbudán, a Szalézi-rend bentlakásos fiúiskolájában kötöttem ki. A kápolnát már átalakították, de az épület most is áll. A kollégiumban 40-50 fiú lakott. Nem kifejezetten papi pályára készített fel az intézmény, de a misét, a vecsernyét, az asztali áldást szigorúan betartották. Számomra nem jelentett nyomasztó kényszert sem a fegyelem sem a liturgia. Mint már említettem, kiskoromban, Irén nénémnél, Celldömölkön már találkoztam ezekkel a dolgokkal. Kifejezetten tetszett a jó illatú, tiszta, csillogó templom, Jézus életének változatos története. Az istenhit azonban, azt hiszem már akkor is távol állt tőlem. Nem értettem, hogy egy zsidó származású próféta, akinek a falragaszok szerint már rég a gettóban lenne a helye, hogyan lehet indok fajtársainak üldözésére, megölésére.
Itt a Szaléziban a papok, a szerzetesek, a vezetés nem hódolt be a németeknek és a nyilasoknak. Persze itt is akadtak kivételek, de az itteni és a visegrádi szalézik befogadtak és bújtattak életveszélyben lévő zsidó származású fiúkat, sőt a padláson felnőtteket is bújtattak, akikkel mi nem is találkoztunk. Volt köztünk egy katolizált, papi pályára készülő fiú, Kalmár Lászlónak hívtak. Egy szentképet kaptam tőle ajándékba. Eszünkbe se jutott, hogy a képen látható mártír az ő személyes sorsát mutatja. A szomszéd házban volt a nyilas pártház. Mivel a rendháznak nem volt óvóhelye, nyilas ház pincéjébe mentünk át legóra, a kapuőrt hangos „kitartás” kiáltással és karlendítéssel üdvözölve. Három héttel karácsony előtt éjjel 11 körül egy csapat nyilas rontott be a rendházba. Egy pap volt a feljelentő. Rémisztő ordítozással, előretartott géppisztollyal ellenőrizték az iratokat, zseblámpával vizsgálták a letolt nadrág alól elősejlő kis kukacokat. Valószínűleg félelemből, senkinek sem árultam el zsidó származásomat. A vizsgálatot megúsztam. Szőke, kék szemű csibész voltam, talán az árja megjelenésemnek köszönhetem az életemet. Megcsipkedték az arcomat, én meg „bátran” megmutattam a Diószegi Antal névre kiállított hamis papíromat. Nem kerültem fel tizennegyediknek a listára. Anyám amint tudomást szerzett a razziáról, azonnal útra kelt Zuglóból. A rendház bejáratát őrizték vagy figyelték, és amikor anyám kifelé ment, elfogták és bekísérték a szomszédos nyilas házba. Éppen elkezdődött a kihallgatás, amikor, szerencséjére, egy nagyobb szállítmány: 15 bőröndnyi szajré érkezett. Anyámnak megparancsolták, hogy ne mozduljon, majd elmentek osztozkodni. Ő azonban, kihasználva a pillanatot, a kapuőrnek azt mondta, hogy mindent rendben találtak, és sietve ellógott. Karácsonyra készülve megbízható fiúként elmehettem a gondnokkal halat venni a Nagycsarnokba. Eszembe se jutott, hogy lelépjek. Hoztuk a halat az ünnepi vacsorához, még álltak a hidak.
A karácsonyi illatok és a készülődés elfeledtette a pár nappal korább razziát. Kipirult arccal rohangáltunk, kis ajándékokat készítettünk egymásnak. Bár a koszt nem volt különösen rossz, de aznap este ünnepinek ígérkezett. Hála az amerikai bombázásnak a hátsó kert két disznóját is fel kellett dolgozni. Takarítottunk és nagy karácsonyfát állítottunk a kápolna előterébe. Az éjféli mise előtt 2 órával ismét berontottak a nyilasok. A listán szereplő 13 fiút sorba állították, mondván a gettóba viszik őket. Mi, az ottmaradottak zavarodottan turkáltunk a hátramaradt holmijuk között. Én a Kalmár nadrágszíját zabráltam. A 13 fiúról csak a felszabadulás után hallottam. A Duna-partra vitték és a folyóba lőtték őket. Csupán egy Viola nevű srác menekült meg, vele egyszer később találkoztam. Ő a lövés előtt beugrott a vízbe. Kilométereket úszott a jeges Dunában. Hogy bírhatta ki, hogyan talált segítőkre szent karácsony éjjelén, már nem tudom. Közeledett a front, és a rendház titkára azt javasolta, hogy akinek van hová mennie, az induljon. Útra keltem a Zugló felé. Még járt néhány villamos. A hangulatot az irredenta vérszomj, a közelgő ruszkiktól való félelem, a könnyű vagyonszerzés, vagyis a szajrézás és a váratlan halál határozta meg. Távol ágyúztak, bombák hullottak, a nyilasok teherautókat pakoltak, hogy nyugatra szökhessenek. Katonás indulók ordítottak mindenhonnan. Fél nap alatt kiértem Zuglóba, a Dandár utcába. A másfél szobában 9 ember szorongott. Csak ketten mehettek ki az utcára kaját szerezni, a többiek csendben gubbasztottak. Ott volt már Jenő is, Rózsi néném munkaszolgálatból meglógott férje is. Szerencsémre a családi tanács úgy döntött, hogy a legjobb, ha a kijárókkal tartok. Nyilván túl nagy murit csaptam a szűk helyen. A ház kertjébe egy légoltalmi ágyút hoztak, mellyel az alacsonyan szálló rakétákra lőttek. Egyet sem találtak el, viszont a ruszkik a ház
környékét kezdték lőni. Szerencsénkre a légoltalmiak átköltöztek a szomszédos konzervgyárba, a bombákat már oda dobták. Amikor elcsöndesedett a környék, elindultunk a konzervgyárba. Az egyik cukorraktárt bombatalálat érte. 3 méter magas kandírozott cukorhegyen tapostunk és baltával, csákánnyal, késsel zsákmányoltunk a kincsből. Akadtak, aki a félig kész lekvárból vittek. A gyümölcs nagy tartályokban állt, melynek oldalához létrát támasztottak. Az emberek egymást taposták. Egy fiú beleesett a tartályba és majdnem belefulladt a lekvármocsárba. A gyár hátsó épülete alatt borospince volt, a kifolyt ital 20 centi magasan állt. Egy pacák a földön feküdt, arcán túlvilági mosollyal: csak kicsit kellett elfordítania a fején és bármennyit ihatott. Másnap katonák jöttek és lezárták a konzervgyárat. Mire elért bennünket a front, a család fele – vagyis anya, Jenő, Rózsi, Baby meg én – átköltöztünk egy közeli, megürült lakásba. Az első felszabadítóink tiszta, józan, jól felszerelt román katonák voltak. Aztán 3 nap múlva megérkezett a részeg, elhanyagolt külsejű ruszki banda. Jenő és Rózsi szobájából géppisztoly-sorozat, orosz kiabálás és csizmacsattogtatás hallatszott. Miután elmentek, kimerészkedtem a konyhaszekrény aljából, és remegve átmentem megnézni, mi történt. Szörnyű látvány fogadott. Jenő állkapcsa eltűnt, maradék arcából dőlt a vér. Valami tépéssel felkötöttük. Hirtelen eszembe jutott, hogy az udvaron van egy kétkerekű trógli. Rádobtunk egy matracot, ráfektettük Jenőt és bevittük a zuglói kórházba. Csodával határos, hogy életben maradt. Rózsi később elintézte, hogy a férje kikerülhessen az egyik testvéréhez New Yorkba, majd 1948-ban Babyval ő is útra kelt. Odakint nem kényeztették el őket a gazdag rokonok. Rózsi egy gyöngyfűző üzemben robotolt. Aztán mégis jelentős vagyont örököltek, vettek egy hatemeletes házat, meg egy háromszobás lakást. Baby kozmetikus lett, később Kanadába ment férjhez és
két lánya született. Egy idő után megszakadt köztünk a kapcsolat. Az ostrom után Pesten kaptunk lakást, ahová felhordtuk a Pápán megmaradt néhány bútorunkat. Vártuk a hozzátartozóinkat, de csak a szörnyű hírek érkeztek. Apám és Pista bátyám sohasem tértek vissza.
A FŐISKOLA Pápán a zsidó elemi iskola után 3 évig a református kollégiumban tanultam. Itt figyelt fel rám Tóth rajztanár úr. A háború után Pesten a Berzsenyi gimnáziumba jártam, a Markó utcai régi épületbe. Közben felvettek Jasik Ámos rajziskolájába. Részt vettem egy diákoknak kiírt, háborúról szóló rajzpályázaton. Egy Aesopus-illusztrációt adtam be, mellyel országos 2. díjat nyertem. A rajzomat látva egy amerikai milliomos örökbe akart fogadni... A gimnázium 6. osztályának befejezése után korkedvezménnyel felvettek az iparművészeti főiskola alkalmazottgrafika-szakára, majd első év után a szakunk átkerült a képzőművészeti főiskolára. Még a harmadik évfolyamon is én voltam a legfiatalabb. Azóta sem érettségiztem le.
Mesterünk: Konecs' Konecsni György munkái a magyar grafika élvonalába tartoznak. Pedagógiai érzékéről, módszereiről, személyiségének varázsáról és humorérzékéről tanítványai mesélhetnek. Ugyanolyan plasztikusan beszélt, korrigált, mint ahogy festett. Mindig ösztönző volt, amit a munkáinkról mondott, azt emelte ki, amerre érdemes volt továbbmenni. Sokszor a gyakorlatban mutatta meg a fogásokat. – Van egy jó ecsete? – kérdezte, és máris festett és törölt. Módszere hasonlított Jasik Ámoséhoz, akitől a főiskola előtt tanultam rajzolni. Sokszor előfordult, hogy Konecs' csak úgy beült hozzánk, mi dolgoztunk, ő meg mesélt és anekdotázott. Néhány történetére máig emlékszem. Orosz hadifogságban hamar híre ment festőtudásának, ennek
köszönhetően néha plusz kajához jutott. A hivatalos ünnepekre ő készítette a dekorációt. Egyszer Sztálin-portrét kellett festenie a nagyvezér születésnapjára. Konecs egy háromnegyedes profilképet festett, a tőle megszokott karakteres, plasztikus, kifejező formában. Igen ám, de a háromnegyed profilnál az egyik fül takarásban van. A parancsnok dicsérte a művet, de ragaszkodott a másik fülhöz, hiszen Sztálin elvtársnak megvolt mindkét füle. Nem volt mese, utólag oda kellett festeni. Szegény diákként négyen közösen béreltek egy szobát. Barcsay Jenő (Nyenyő) szelíd, félénk, különc tagja volt a kompániának, jó célpontja a diák-zrikálásoknak. Egyik délután, amikor elszundított, a szoba összes ablakát beragasztották fekete papírral és az asztalnál úgy csináltak, mintha kártyáznának: hangosan bemondták, hogy ultimó meg rekontra, és csapkodták a lapokat. Szegény Nyenyő teljesen kétségbeesett, amikor felébredt és semmit sem látott, csak a kártyások hangját hallotta. – Jaj fiúk, megvakultam, semmit se látok! – kiabálta. Egy másik alkalommal Nyenyő egy erdei ösvényt festett, a fák közt egy vándorral. A képet felakasztotta az ágyával szemben. Konecsék lefestették a vándort, majd újra megfestették, kivágták és a képtől 20 centire felragasztották a falra. Szegény Nyenyő, amikor hazaért, percekig csak bámult. Nem hitt a szemének, hogy a vándor tényleg odébbállt. A másik lakótárs Szabó Vladimir volt. Konecs róla is sokat mesélt. Gyakran kijártak plain-air festésre vidékre, időnként több napra is. Történt egyszer, hogy Vladimir nem találván éjszakai szállást, egy szénakazalban aludt. Otthon nyilván beszámolt erről a többieknek, mert a lakótársak néhány nap múlva közölték vele, hogy idézést kapott a csendőrségtől birtokháborításért, valamint szénaboglya-rongálásért. Vladimir megkérdezte, hogy honnan tudják, hogy ő volt az, hiszen senkivel sem találkozott? – Hát ez egyszerű – felelték a fiúk –, a gazda kiöntötte gipsszel a fekhelyedet, ezen
buktál le. Vladimir állítólag úgy disszidált, hogy az élettársának azt mondta: „lemegyek sajtért.” Meg sem állt Párizsig, ahol kétségtelenül jobbféle sajtot lehetett kapni. Pár évre rá Konecs és Zsuzsi, a felesége, Franciaországban turistáskodott. Valami isten háta mögötti helyen jártak, hideg volt, zuhogott az eső. Hirtelen megpillantottak egy embert malaclopóban, hátán festőállvánnyal, rajta felfeszített vászonnal, melyet ide-oda cibált a szél. Csak amikor megálltak mellette, ismerték fel Vladimirt. Beültették a kocsiba a félig megfagyott festőt. Mivel megfagyni otthon is lehet, ezért aztán Vladimir hazajött velük. 1948-ban Konecsni gyönyörű plakátokat készített a kommunista pártnak. Egyszer hajnali 3-kor megszólalt a csengőt. Két tagbaszakadt ÁVÓ-s jött. − Öltözzön! − Valami kis csomagot adhatok? – kérdezte Zsuzsi. − Szükségtelen. Konecsnit elvitték a pártbizottságra, adtak neki ecsetet és festéket: két választási plakátot kellett festenie. Amíg el nem készült nem is telefonálhatott. Amikor elkészült, a fekete autó hazavitte. Esténként felnézek az égre. A felhők közti átmosott kéket biztos a Mester festi, a felhőket Vladimir, a fák koronáját pedig Barcsay, azért ilyen szépek.
Főiskolás korunkban mi sem voltunk túl jól eleresztve, minden pénzkereseti lehetőséget meg kellett ragadnunk. Legtöbbször betűt írtunk, hosszú éjszakákon át. Akkoriban a múzeumok kép- és tárgycímkéit kézzel írták. Az Antikva-betű volt divatban, egyesek nagyon szépen és gyorsan írták. Zelenák Cenci volt köztünk a csúcs. Nappal persze állandó alváshiányban
szenvedtünk, a művészettörténet órák pedig ellenállhatatlanul szundikálásra csábítottak, hisz a teremben sötét volt, a vetítő pedig halkan duruzsolt. Pedig Rabinovszky Máriuszra érdemes volt odafigyelni. A tavaszi vásár idején szinte mindnyájan kilógtunk slapajozni, vagyis inaskodni. Lett is belőle cirkusz. A főiskola rektora Bortnyik, berendelt minket az irodájába. Ösztöndíjmegvonással járó megrovás lógott a levegőben. Bortnyik dühöngött, amiért nem kértünk tőle engedélyt. Azt akarták tudni, hogy ki volt a felbujtó. Ekkor betoppant Konecsni. Egy darabig hallgatta a szöveget, majd szép logikusan elmagyarázta nekik, hogy szakmailag milyen fontos az élettel való találkozás, és hogy tantervbe kéne venni ezt az egészséges kezdeményezést. Végül szóbeli intéssel megúsztuk. Éreztük, hogy mi vagyunk a mester fiai és lányai, akiket felkészít erre a szép de rögös pályára, ahonnan – a Mester szavaival – egy igazi grafikust lepofozni se lehet.
Osztálytársak, évfolyamtársak Wigner Judit magas, sudár, komoly lány volt, amikor megismertem, hosszú haját kontyba tűzte. Egész életében kitartott az igazság mellett, akkor is, ha emiatt hátrányt szenvedett. Személyisége kisugárzása tekintélyt parancsolt, ő volt az osztályfelelős egy ideig, de aztán visszaadta a megbízatását, mert neki kellett volna döntenie arról, hogy kit rúgjanak ki, amikor rájöttek, hogy túl sokan vagyunk. Kezdettől karakteres, élettel teli szénrajzokat készített, ő volt Mihalitz Pál tanár úr kedvence. Szorosan kötődött Borikához, a mamájához és a nagyszüleihez. Apja betegen tért haza a lágerből, néhány hónappal később meg is halt. Bátyja, István, aki példaképe volt, Ukrajnában munkaszolgálatosként tűnt el. Jutkát Boriskával Teresienbe deportálták, tüdőbetegen tért vissza, egy évet szanatóriumban kellett töltenie.
Kezdetben csupán intellektuális kapcsolat volt köztünk, sokan próbáltak a közelébe kerülni. Én korábban egy másik lánynak udvaroltam, aki aztán elhagyta az országot, én meg meglehetősen búskomor lettem. Úgy gondolom, Jutka ezt észrevette, megsajnált, közeledését ez motiválta. Ő húzott ki a gödörből. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, végül beköltözött a Balassi Bálint utcai lakásunk cselédszobájába. Két év után összeházasodtunk és 59 évig éltünk és dolgoztunk együtt csodálatos harmóniában. Gyerekünk sajnos nem született, de ez még szorosabbá tette kettőnk kapcsolatát. Utolsó két évében gyönyörű, változatos új képzőművészeti irányba kezdett.
Túry Mari igazi jó barát és ritka szépség volt. A természet olyan arányosra alkotta, olyan kisugárzása volt, amitől megállt a forgalom. Jutkához hasonlóan Ő is szegedi volt. Kitűnően rajzolt, később áttért a festészetre, magabiztos olajképei és gobelinjei sok középületet díszítenek. Amikor átkerültünk a Képzőművészeti főiskolára, őt Domanovszky mesterhez osztották be, aki sfumatós technikájáról volt híres. Ezzel persze óhatatlanul hatást gyakorolt a tanítványaira. Mari itt határozta el, hogy nem grafikus, hanem festő lesz. A főiskolán beleszeretett az egyik tanárunkba, Kádár Györgybe, aki végül megszöktette. Mari apja megjelent Jutkánál, aki a történetben „unschuldig” volt, és csak nyelte a szidalmakat. A fiatalok összeházasodtak, és végül elsimult a családi vihar. Házasságuk harmadik évében megszületett Kati. A kék szemű, mosolygós baba mindnyájunk kedvence lett. Kicsit sajátunkként dajkáltuk. Marinak gyönyörű lába volt, le is fényképeztük. Sok évvel később egyszer csak megdagadt a térde. Egyik kórházból a másikba került. Kádár minden percét mellette töltötte. Az egyik utolsó látogatásunkkor azt mondta, hogy nem tud olvasni, mert nem bírja tartani a könyvet. Hasnyálmirigy-rák
végzett vele. Halála után gyakran elmentünk Kádárhoz. Szinte pótapánk volt.
Papp Tamás apja, Sándor bácsi építészmérnök volt, anyja, Kató néni arisztokrata. Mindkét szülő meghatározta egyéniségét: precízen építkező grafikus és bizonytalan nemi identitású férfi volt. Egy idő után Jenő lett az élettársa. Én cukkoltam buzisága miatt, tréfásan azt mondogattam, hogy fizetek annak a nőnek, aki elcsábítja. De ez tényleg csak tréfa volt, 30 évig reggeltől estig együtt dolgoztunk. A Horthy-rendszer idején a munkanélküli Sándor bácsi a Szovjetunióban vállalt állást. Tomi ott járt iskolába, anyanyelvi szinten tudott oroszul, aminek nagy hasznát vettük a főiskolai oroszórákon és később is, amikor a Szovjetunióban csináltunk kiállítást. Remek kézügyessége és végtelen türelme volt, Jutkával nagyon összestimmeltek. Egyszer, a főiskolán bélyeget kellett tervezni. A4-es formátumú temperaterv volt a feladat. Korda Edit valami szövőgyári belsőt festett, a gép előtt szövőnővel. Egyik szünetben Tomi véletlenül felborította a vizes edényt, ami ráfolyt a majdnem kész munkára. Jó meleg volt, a papír beszívta a vizet. Tomi a szünet végére úgy kijavította a munkát, hogy Edit észre se vette a malőrt. Halála napján panaszkodott, hogy szúr a háta. 10-kor jött a hír, hogy Tomi nincs többé. Különös módon Tomit ugyanúgy tüdőembólia vitte el, mint a nővérét meg a bátyját. Őrzöm emlékét, festményét és grafikáit.
Csergezán Pált kész művészként ismertük meg. Idősebb volt nálunk, a háború előtt is járt már a főiskolára, de behívták katonának. Végigjárta az orosz frontot, majd a hadifogságot. Magas, kicsit türkménes külseje és a jó dumája tetszett a lányoknak. Páratlan rajztudása volt, de ettől néha némi felületes elegancia érződött a munkáin. Nagy karriert futott be a főiskola után:
a perzsa sah házi festője lett, a sah bukásáig Iránban élt. Hazatérte után hamarosan meghalt.
Lengyel Sándor volt az, aki legközelebb állt hozzám korban, a szünetekben úgy birkóztunk, mint két kutyakölyök. Hamar kimaradt a főiskoláról, de nagyon tudott rajzolni, főleg szexi nőket, ezt bizonyítják plakátjai, kártyái és diafilmjei. Furcsa, érzékeny fiú volt, nem bírta a konkurenciaharcot, fiatalon felakasztotta magát.
Görög Juli alacsony, kissé távolságtartó, elkötelezett kommunista lány volt. A férje „Homok” néven az antifasiszta mozgalom egyik vezetője volt, de Juli ezt sosem használta ki, ebből sosem származott előnye. Tankönyveket és mesekönyveket illusztrált. Volt egy kis liaisonja Csohány Kálmánnal. Richter Ilona egy igazi unikum! Orvosi-biológiai illusztrációkat készített világszínvonalon. Svájcban dolgozott, mostanában települt vissza Kecskemétre.
A Kismolnár (Molnár László) volt az, akivel aztán tényleg igazságtalan volt a sors. A testén mindent elfuserált a természet. Alacsony, púpos, sánta férfi volt számtalan testi bajjal. Elméje viszont sziporkázott, tehetsége volt a grafikához és a szobrászathoz is. Úgy élt, mintha semmi baja se lenne, ami hozzájárult korai halálához. Bámulatosan kerek, egész életet élt. Meg tudta mutatni a benne rejlő tehetséget. A rajzfilmek háttérmunkálataiban, szobraiban, verseiben csak az a hiba, hogy nem csinálhatta meg mindazt, amire képes lett volna. Szülei a Király utca 15-ben voltak házmesterek. A mama egy világjóság volt, aki gyakran etetett bennünket. A papa egy faunképű kis mitugrász-ember volt, a Kismolnár tőle örökölte a csavaros eszét. Az öregnek
mindig a zrikáláson járt az esze. Egyszer például jött a postás, kérdezi tőle az Öregmolnár: – Janikám, akar keresni? – Naná! – válaszolta a postás. – Akkor elbújok a negyediken, maga meg keressen meg! Máskor egy idegen kérdezte, hogy hol a házmester. Nincs itthon, felelte az öreg, csak a felesége. Ott jobbra a lakásuk, de vigyázzon, mert nagyon süket. Molnár néni meg nem értette, hogy miért ordít vele a jövevény. Napestig sorolhatnám az öreg Molnár stiklijeit, de egyet még leírok. Menyus, a Kismolnár későbbi felesége, az eljegyzés után belázasodott, köhögött, ágyban feküdt. Az Öreg közölte, hogy telefonált a doktorért, mindjárt jön. Közben megjelent a villanyszerelő, aki a szerszámait egy orvosi táskában hurcolta. Az Öreg beküldte Menyushoz. Addig keverte a dolgot, míg a beteg elhitte, hogy az orvos érkezett. Menyus levette a hálókabátját, és várta, hogy a doki meghallgassa a hörgőit. A turpisság akkor derült ki, amikor a beteg észrevette, hogy a doktor még nála is jobban kezd izzadni. De Kismolnár sem esett messzire az apjától. Az emeleten volt egy társbérleti szobája, ahová feljárt az egész osztály. Az ajtóra mindenki felírta az autogramját. A fekete szőrű Bundi kutyájára pettyeket festett. A papagáját megtanította a kutya füttyjelére, amitől a kutyája tiszta dili lett. Bottal járt, amit a főiskolán mindig felakasztott. Amikor kiment a szünetben titokban levágtunk a botból pár centit. Titokzatos arccal megjegyezte: – Úgy látszik, nőni kezdtem. Legalábbis a botom azt mutatja. Túl hamar itt hagyott bennünket. Valahol a nagy temető végében nyugszik, talán meg sem találnám a sírját.
Gross Arnold az évfolyamtársunk volt. Nagyváradon született, az apja festő volt. Ott járt iskolába és kezdett el rajzolni. Történt egyszer, hogy a
gimnázium Kegyes nevű latintanárát Arnold lerajzolta az egyik asztal lapjára. A tanár lóháton ült, és két izzadó diák a ló kicsavart lábait fogva cipelte. A baj csak az volt, hogy Lelkes nagyon hasonlított Sztálin atyára. Így aztán politikai ügy lett a dologból. A corpus delictit kivágták és bezárták a városháza pincéjébe, Arnolddal együtt. Amikor egy rövid időre kiengedték, vette a nyúlcipőt és átszökött a zöldhatáron. Állítása szerint, nem emiatt utált tanulni. Magyarországon felvették a főiskolára, ahol hamar megmutatkozott különleges tehetsége. Egyszer csinált egy bűvészkártyát, melyet, jó kereskedelmi érzékkel, pár forintért árult. Megvette a Sarivári című francia képes újság egy évfolyamát, melyeket kőrajzokkal illusztráltak. Ezeket is laponként árusította, mi is vettünk tőle. Arnoldnak korán sikerült műtermet bérelnie, melynek játékos világa rendkívül szórakoztató volt. A szobába bejáratosak voltak a galambok, az ott lakó fehér egerek, vonatok, bútorok, kristályok és babák csodás hangulatot árasztottak. Sok szép leány járt hozzá. Aztán az egyik terhes lett. Arnold lánya, Gabika, sokat örökölt az apjától. Kiskorában sokat izgett-mozgott, nem maradt meg a járókában, folyton ordított, hogy vegyék ki. Amikor egyszer felmentünk, a kis csaj éppen négykézláb mászott körbe-körbe a műteremben, Arnold pedig a járókába karcolt, és így szent volt a béke. A csúcsos sapkás kislány olyan volt, mint egy manó. Kapcsolatunk nem túl szoros, de ha találkozunk, olyan mintha az előző mondatot tíz perccel korábban hagytuk volna abba. Közeli jó barátja Kondor Samu és Szabó Vladimir volt.
Gyula úr, vagyis Kajári Gyula is évfolyamtársunk volt. Valahol a Dunántúlon lelencgyerekként kezdte pályafutását. Kiadták egy gazdához kisbéresnek, akivel egy alkalommal összeszólalkozott. A gazda a vitát
vasvillával zárta le, Gyulát térden szúrta, ki kellett operálni a patelláját, ettől kezdve a térde nem hajlott. Ezzel a merev lábával viszont olyan magasra tudott rúgni, hogy a kánkán-táncosnők csak irigykedtek rá. Paraszti józanság, törekvés és furfangosság jellemezte. Óriási akarattal tanult. Sokat olvasott és a számára korábban ismeretlen komolyzenét kínlódva hallgatta, hogy bepótolja az elmulasztottakat. Mint „népi káder” persze párttag volt, de egyénisége, kicsit gúnyos, kaparós modora, nem titkolt egyéni véleménye nem teljesen felelt meg az elvárásoknak. Egyre gyűltek a figyelmeztetések és a rossz pontok, végül megfenyegették, hogy a következő szabad pártnapon kizárják a pártból. Mi, az osztálytársak, kíváncsiságból, a hecc kedvéért, meg azért, mert szerettük őt, elmentünk a pártnapra. Szokatlanul sokan voltunk kíváncsiak a meghirdetett kínai helyzetről szóló előadásra. Megtelt a nagy, vetítős terem. A központi bizottságtól jött elvtárs 1 órán magyarázta, miért romlott meg a helyzet a béketáborban. Végül lehetőség nyílt a hozzászólásra. Halotti csend, szuszogás-motozás, majd egy kéz emelkedett a magasba. Gyula felállt és háromnegyed órát beszélt, tele adatokkal, érdekességekkel, anekdotákkal. Odavarázsolta a múltat, a nagy menetelést, Mao köz és magánéletét, a népszokásokat. Megtudtuk, hogy a kínai vendég azzal tiszteli meg a vendéglátóját, hogy a földjére kakál. Mindenki a száját tátotta. Az előadó elvtárs felállt és meghatottan dicsérte, hogy ilyen elmélyült párttaggal még egyetlen főiskolán sem találkozott. Megígérte, hogy felterjeszti valami kitüntetésre. Az elnöki asztalon a bizottság előtt viszont ott volt a jegyzőkönyv, benne a következő napirendi pont, vagyis Gyula kizárása. A párttitkár csak hebeget-habogott. Gyula füle vörös volt, szája a füléig ért, és ránk kacsintott. A főiskolán kötelező tárgy volt az orosz. Az úgynevezett elméleti tárgyakat – a művészettörténeten kívül – amúgy sem vettük komolyan, a
politikai okok csak erősítették, hogy félvállról vegyük a nyelvtanulást. Utólag mondhatom, nagy hülyeség volt. Volt olyan kolléga, aki nem kapott diplomát, mert az államvizsgán még a cirill ábécét sem tudta. Az orosztanár megbuktatta Gyulát, de nem írta be az elégtelent, hogy ne rontsa le az átlagát. Két hetet kapott tanulásra. Gyula úr a tőle megszokott elánnal nekilátott is látott. Egy nagy mozdonyt rajzolt. A füst volt az állítmány, a kerék az alany, a dugattyú a névelő, a masiniszta a főnév, stb. Vizuálisan nyelte az oroszt. Aztán elérkezett a vizsga napja. Mindnyájan ott drukkoltunk a folyosón. Alig egy perc múlva halott sápadtan tántorgott ki a teremből. – Megint meghúztak? – Annál is rosszabb – felelte. – Megkérdezte, hogy tanultam-e. Mondtam, sokat. Erre beírta a jelest. Egy szót sem kérdezett. Így még nem b...tak ki velem! A főiskola után egy ideig grafikusként dolgozott, aztán megtalálta saját útját. Tanyákon, falvakban parasztfejeket, figurákat rajzolt szénnel, pittkrétával. A szegényekhez vonzódott. Osztálytársaim közül egyedül ő kapott Munkácsy-díjat.
Diplomamunka Utolsó évben diplomamunkát készítettünk szabadon választott témában, de ott lógott a levegőben, hogy jobb, ha van benne némi politikai aktualitás. Én egy tablót készítettem: rajta egy nagy munkástüntetéssel. Az egyik kollégánk Majális címen zsánerképet festett. A diploma bemutatón Pátzay mester, aki nemcsak szobrairól, de éles nyelvéről is híres volt, megjegyezte: – Színyei nincsenek, de Merse van. Tudvalevő, hogy a festői alapossághoz hozzátartozik az alulról jövő építkezés, az anatómia tisztelete. (Művészi anatómiát Barcsay mester tanított nem túl sikeresen, a később megjelent anatómiakönyvéből sokkal többet
profitáltunk.) Egyik kolléga képet festett Rákosi elvtárs a bírák előtt címen. A tárgyalóteremben a két fegyőr között skurcban látszott a címszereplő. Az anatómiai megközelítés érdekében alapos tanulmányra volt szükség. A folyosóhíradóból értesültünk, hogy érdemes megnézni a meggyőződéses párttag-kolléga különleges alkotását. A mű valóban meglepő volt: a két felöltözött fegyőr közt Rákosi anyaszült meztelenül állt. Tiszteletből, a nemi szerve lemaradt. Bár a főszereplő ily alapos megközelítése tanulmányilag indokolt volt, a vezetőség ezt mégsem fogadhatta el. Rákosit azonnal fel kellett öltöztetni. Az ábrázoló geometriát, melyet szintén nem vettük túl komolyan, Krocsák Emil tanította. Úgy gondoltuk, a vizualitás a fontos, a perspektívát vagy tudja valaki, vagy nem, ha nem tudja, csináljon naivat, abban direkt jól jön egy kis gikszer. Emil is elnézően bánt velünk, nem rontotta le senkinek a bizonyítványát. Kedves, hórihorgas fickó volt, tréfás lezsersége népszerűvé tette. Előfordult, hogy az ajtaján cédula fogadott bennünket: „Evezni mentem, Emil”. Na de aztán csak eljött az államvizsga, mely komoly volt, mint a vakbélgyulladás. Az előadóteremben a pulpituson ültek a vizsgáztatók. Képükről lerítt, hogy most váltják meg a világot. Az ábrázoló geometriáról – megesküszöm – a bizottsági tagok többségének fogalma sem volt, mégis jó szobrászok és festők voltak. A levegőben izzadságszag terjengett, jó lett volna megúszni a dolgot. Emil is ünneplőt, nyakkendőt viselt. Kollégánkat ki tudja miért, de Szvicsáknak neveztük, pedig az igazi neve Szabó volt. Krocsák szólította Szvicsákot: – Menjen a táblához, és írja fel Pitagorasz tételét. Szvicsák amolyan tömött parasztgyerek volt, ártatlan nagy kék szemekkel. Akkurátusan felírta, hogy a2 + b2 és elégedetten nagyot sóhajtott. Krocsák erre azt mondja Szvicsáknak, hogy nagyon jó, de bizonyítsa is be.
Erre Szvicsák szembefordult a tisztelt bizottsággal, nagy szemekkel rájuk nézett, szívére tette a kezét, és meggyőzően annyit mondott: – Isten bizony! Nem jól oktattak a főiskolán. Visszakérném az iskolapénzt, ha fizettem volna. Akkoriban arra tanítottak bennünket, hogyan fessünk, rajzoljunk, hogy milyen technikák vannak, hogy mi a secco, a freskó, hogy mi a vizes, olajos, köztes bázis, meg a föld- és fémfestékek. Megismertük a sokszorosító eljárásokat, a plasztika felépítését, az öntést, az emberi test izmait, sőt az állatok anatómiáját is. Arról viszont senki sem beszélt, hogy milyen komplikált az alkalmazott-grafikusok élete. Már az elnevezés is problémás, ezért néha reklámgrafikusnak, újabban pedig tervezőgrafikusnak neveznek bennünket. De semmit sem mondtak nekünk arról, hogy mi vár egy felkért grafikusra, vagy miként érdemes a megrendelővel, a zsűrivel, a nyomdával, a hatóságokkal és a munkatársakkal viselkedni. Na és persze egyetlen szó sem esett a közönségről, melynek ízlését, akaratát igyekszünk befolyásolni a művünkkel, legyen szó plakátról, kiadványról, prospektusról vagy ipari kiállításról.
