Életem filmje Nagy Botond naplója

Életem filmje Nagy Botond naplója

Bevezetés Dermedten álltam a hűvös szobában. Hűsnek éreztem, noha korántsem volt az. A hőmérőre vetettem egy pillantást, 29 °C magasságában állt meg a benne futó higanyszál. Kint persze még ennél is nagyobb forróság tombolt. A homlokomról patakokban folyt a verejték, cseppjei égető parázsként terültek szét szemem fehérjén. A szám is cserepesre száradt, minden egyes levegővételt halálosnak tűnő döfésként éreztem a torkomban. Mégis reszkettem, s mindenhol hideget éreztem. Aztán egyszer csak térdre rogytam, felemeltem a padlóról a véres kést, s meredten bámulni kezdtem. Vörösben tündöklő tükörképem nézett vissza rám, nekem pedig egyszerre hányingerem támadt a látványtól. Nagy Botond, Nagy Botondnak hívnak, 32 éves vagyok.

2

I. Három éve Három évvel ezelőtt merőben más képet festett az életem. Egy fülledt, felhős, júliusi napon szántam rá magam a dologra. Étterembe mentünk Grétával, de nem egy kimondottan flancos helyre. A plázában ettünk kínait, mint rendszerint a fiatalok akkoriban. Aztán ha már ott voltunk, megnéztünk egy filmet is. Mikor véget ért, s már épp indultunk volna, két barátunkkal futottunk össze teljesen véletlenül, egy biliárdklubban kötöttünk ki. Jó kis nap volt, ha jól emlékszem szombat. Hamar eltelt a délután, nagyszerűen szórakoztunk, s valami olyan összhangot, harmóniát véltem felfedezni akkor kettőnk közt, hogy úgy éreztem nem várhatok tovább. Így hát mikor hazaindultunk, a tó felé vettem az irányt. Ő persze furcsállta a kitérőt, de azt gondolta, csak szeretnék elszívni egy cigarettát a kellemes, friss levegőn. A partra érve aztán a kis doboz után kutattam a zsebemben, ami már jó pár hete ott lapult. Amúgy sablonosan, szokványosan elétérdeltem, s feltettem a már jól sejthető kérdést. Hozzám jössz? Gréta hirtelen az arcához kapott, halvány rózsaszínre lakkozott körmein pedig egyre nagyobb iramban csordogáltak a könnycseppek, de a szemei mosolyogtak. Már tudtam a választ. Igen! – nevetett fel, miközben hangja még mindig remegett a sírástól. Te teljesen megőrültél? – harsog még fejemben most is a kérdés, melyet már Dóra és Csaba szegezett

3

nekem, szinte egyszerre. Nagyon jól tudtam, hogy nem kedvelik Grétát. Mindent megtettem, hogy ne így legyen, de egyszerűen képtelenek voltak őt megszeretni. Az igazat megvallva sejtettem, hogy nem fognak ennek örülni, de mégis talán szívesebb fogadtatásra számítottam. Mindenesetre nem akartam törődni ezzel. Tudtam, hogy szeretem őt és tudtam, hogy nem ismerik úgy, mint én. Mindegy mit látnak, nem ismerhetik úgy. Mégis nagyon határozottan és fölöttébb rámenősen igyekeztek lebeszélni a házasságról. Pontosabban arról, hogy vele házasodjak. Gyanúsnak azért nem véltem, de mindenképp különös volt. Miért ellenzik ennyire? Azt sem tudtam tehát mi lehet az oka. Persze jó ideje ismerték. Míg én csak pár éve költöztem a városba, ők gyerekkoruk óta itt éltek már, ahogy Gréta is. Talán egyszerűen csak nincs közös érdeklődésük. De ha csak erről van szó, miért szeretnének lebeszélni róla? Egyszerűen nem állt össze a kép, így nekik is szegeztem a kérdést. Csak habogtak összefüggéstelenül. Olyasmit hámoztam ki a elmondottakból, hogy túl korai még, megismerhetném jobban is. Nem kellene ennyire sietnem. Való igaz, mindössze nyolc hónapja, hogy találkoztam Grétával, s ebből hat hónapot töltöttünk el egy párként. Mégis mindent tökéletesnek éreztem vele kapcsolatban, nem tudtak lebeszélni róla. Egyébkén sem hittem nekik. Túlságosan zavartak voltak. Idegesen, finoman remegő ajkakkal, kissé talán eltúlzott gesztusokkal, és furcsán dühös hangnemben győzködtek. Igyekeztek leplezni, talán azt is hitték, nem vettem észre. Nem is alap-

4

talanul, hajlamos vagyok elsiklani az ilyen jelek fölött. Akkor mégis valahogy mindegyik szemet szúrt nekem. Biztos voltam benne, hogy valami más van a háttérben. Ha rákérdeztem, tagadták. Így aztán nem is vetettem fel többé a kérdést... Persze aznap. Inkább elgondolkodtam. Mi lehet a probléma? Tényleg ennyire utálják valamiért? Esetleg tudnak róla valamit? Ha az előbbi, akkor mi a gyűlölet oka? Ha utóbbi, akkor mi az, amit tudhatnak? S ami még inkább fontos, miért nem mondják el nekem, ha valóban annyira jó barátok vagyunk? Kissé dühös lettem. Gréta ekkor már nem volt velem, a lánykérés után Alexához vittem, a legjobb barátnője volt, vele töltötte az estét. A hazaúton sokat morfondíroztam. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy egy hatalmasat csaptam a kormányra. Hirtelen félre húzódtam, leállítottam az autót, és próbáltam megnyugodni. Majd kifaggatom őket – gondoltam. De most higgadtnak kell lennem, egy darabban akarok hazaérni. Elfordítottam a kulcsot, s tovább indultam. Otthon aztán kinyitottam egy hideg sört, és kiültem az erkélyre. Bámultam az eget, néha rágyújtottam és az italom kortyolgattam. Közben még mindig ők jártak az eszemben. Még akkor is mérges voltam, de nem gondoltam túl sokat rájuk. Inkább Gréta arcát idéztem fel. Igent mondott! Hihetetlen! Persze reméltem, hogy így fog történni, s bevallom a mindössze hat hónap ellenére én semmit sem éreztem elhamarkodottnak. Kicsit mégis tartottam attól, hogy ő másképp látja majd. Szerencsémre nem így történt.

5

Hogy teljesen őszinte legyek, azért elgondolkodtam azon is, vajon mi mindent nem tudhatok még róla? Valószínűleg sok ilyen dolog lehet. Ugyanakkor sejtésem sincs milyen okból kifolyólag, de mégsem éreztem ezt gátnak, nem vetett fel bennem oda nem illő érzéseket a gondolat. Így hát abban a hitben aludtam el aznap este, hogy a lehető legjobb dolog történt velem.

6

II. Áldott állapot? Csabával és Dórával aztán sem jutottam dűlőre. Nem sikerült kiderítenem, mi a bajuk Grétával, azt éreztem, ők sem igazán akarják elárulni. Mindemellett igyekeztek kicsit kedvesebben viselkedni vele. Talán azért, mert látták, hogy boldog voltam, mikor vele lehettem, kiegyensúlyozott. Jó hatást gyakorolt rám, és minden bizonnyal én is rá. Ők pedig azt hiszem egyszerűen csak... Beletörődtek, elfogadták. Az esküvő után végre összeköltöztünk. Korábban is terveztük már, de valahogy mindig akadt valami, ami hátráltatott. Most viszont végre minden kedvezően alakult, s meglepően zökkenőmentesen indult a közös élet. Noha előtte is sok-sok időt töltöttünk együtt, hol egyikünk, hol másikunk lakásában éltünk néhány napig, mégis kíváncsian, s persze izgalommal, némi idegességgel telve vártam a költözést. Úgy tűnt remekül összecsiszolódtunk abban a hat hónapban. Kis idő múltán persze szóba került a gyerekvállalás is, ez ügyben viszont már nem értettünk teljesen egyet. Mindenképp szerettem volna egy kisfiút vagy kislányt, mindegy volt. Gréta azonban inkább várni szeretett volna még vele. Bár azt mondta, ő is akar egy kisbabát, valamiért mégsem voltam benne biztos, hogy őszinte velem. Ennek ellenére nem sürgettem, mert noha én már készen álltam rá, úgy éreztem, van még egy kis időnk. Nem akartam emiatt felesleges vitákat.

7

Néhány hónap múltán aztán mondhatni a sors – vagy nevezzük akárhogy – közbeszólt, átvette az irányítást. Gréta teherbe esett. Míg én szárnyaltam, s a felhők között éreztem magam, ő sokkal inkább gondterhelt volt. Úgy tűnt, napról napra jobban és jobban aggódik. Persze én is tudtam, hogy a gyerekvállalás nem egyszerű feladat. Sok bonyodalommal jár, s még több pénz kell hozzá. De tisztában voltam a helyzetünkkel, így tudtam, hogy valami más probléma lehet. Ha rákérdeztem mégis terelt. Azt mondta korainak érzi még és, hogy nem is terveztük. Jobb lett volna kicsivel később. Ráadásul az állását is féltette. Utóbbit meg is értettem. Mégis valahányszor rápillantottam, a szemébe néztem, tudtam jól, hogy még valami bántja. Valami, amit nem mond el nekem. Egy ideig még tűrtem, néha rákérdeztem, néha csak vártam, hátha elmondja. Nem értettem, egyszerűen képtelen voltam felfogni, mi lehet az oka? Miért nem mondja el? Szeretjük, egymást, a férje vagyok. Miért nem mondja el? Egy ponton azonban már minden türelmem elfogyott, megszűnt bennem a megértés. Csak egy dolog érdekelt, hogy kiderítsem valahogy, mi lehet a probléma. A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha Gréta barátait keresem fel. Azokat, akik régóta, és jól ismerték. Ők valamiért azonban nem sokan voltak. Ha erről kérdeztem, mindig csendbe burkolózott. A legtöbb barátjával, akit ismertem, csak néhány éve álltak kapcsolatban, nem tudtak többet, mint én. Csak annyit, hogy anno nem álltak közel túl sokan hozzá, azt a néhány embert is elsodorta tőle az élet, és egy dolog, ami még fiatal korában történt.

8

Ezekről konkrétabban sosem beszélt, s mivel gyakorlatilag minden mást elmondott nekem, így nem is kérdezősködtem. Azt gondoltam, ennyi titok belefér. Ráadásul biztosan nem kellemes beszélni róla, s ha egyszer úgy érzi, majd elmondja nekem. Így viszont meglehetősen tanácstalanná váltam. Ötletem sem volt, kihez forduljak. Aztán eszembe jutott Dóra és Csaba. Bár ahogy mondtam, nem kedvelték különösebben, mégis ők azok, akik messze több ideje, egészen gyerekkora óta ismerik Grétát. Ekkor már a viselkedésük is mindinkább gyanússá vált számomra. Elhatároztam hát, hogy minél hamarabb meg is keresem őket. Egy esős, s bár elég hideg, inkább afféle kora tavaszi, mintsem téli napokat idéző februári délutánon találkoztam velük. Azt hitték, egyszerűen csak látogatóba érkezem. Gréta otthon maradt a nagynénje társagában. Ekkor jutott eszembe, hogy a még élő rokonairól el is feledkeztem. Valamiért mindig csak a barátait vettem számításba, pedig talán ők is segíthetnének. Dóráék örömmel fogadtak engem, s néhány percig kedélyesen el is beszélgettünk. Aztán nem várhattam tovább, a tárgyra tértem. Láthatóan ismét zavarba jöttek. Ugyanakkor bármennyire is egyértelmű volt számomra, hogy titkolnak valamit, – s biztos vagyok benne, hogy ezzel ők is tisztában voltak – mégsem mondtak el semmit. Finoman terelni igyekeztek a témát, kérdezgették, hogy biztos vagyok-e abban, amiről kérdezősködöm? Nem csak más miatt zavart? Valamiért nem akartak beleavatkozni az életünkbe. Talán úgy gondolták, vagy

9

Grétától tudom meg, vagy senkitől. Az is lehetséges, hogy a kritikus pontra vártak. Amikor már nem kell mentséget keresniük, nem furdalna a lelkiismeretük, ha mégis kitálalnának. Úgy gondolhatták, ez még közel sem érkezett el. Valamelyest azért mégis csak nyitottabban beszéltek. Végre beismerték, hogy igenis létezik valamiféle ok, amiért ennyire ellenezték a házasságot, s azt is, hogy Grétának van egyfajta titka előttem, aminek köze lehet a zaklatottságához. Ám ha rákérdeztem nem feleltek. Csak ültünk egymással szemben, hosszasan, nagyokat sóhajtottunk, súlyos tekintettel meredtünk a semmibe, s időnként a borunkba kortyoltunk. Akkor már az sem érdekelt, hogy autóval mentem. Csaba aztán felkelt, odasétált mellém. A vállamra tette a kezét, mire én felnéztem. Kis ideig csak egymás szemébe bámultunk, majd azt kérdeztem: Mást nem is mondotok már ugye? Erre azt felelték, hogy bár jó barátok vagyunk, mégis inkább Grétával kellene megbeszélnem ezeket a dolgokat. Bátorítottak, hogy tálaljak ki neki, mondjam el, hogy úgy érzem... Tudom, hogy hazudik. Aztán hátha beszél végre. Nem akarják megbántani azzal, hogy helyette cselekszenek. Ez a kettőnk dolga, senki másé. Bátorítást adhatnak, vigaszt is nyújthatnak, de mást nem tehetnek. Most még biztosan nem. Nincs itt az ideje. Noha kissé dühös voltam, szerettem volna kihúzni belőlük az igazságot, mégis valahol egyet értettem velük. Mélyen magamba nézve tudtam, hogy én is éppen ezt tettem volna, így láttam volna helyesnek. Ennek ellenére persze ingerült voltam,

10

mert csak nagyon kevéssel jártam közelebb az igazsághoz. Igen, sokat jelentett a tény, hogy szembesültem azzal, nem csak az én képzelgésem műve a látott, túlzott zaklatottság. Valóban létezik egy mélyebb ok, ami számomra még rejtve van. Nyugtalanított az is, miképp deríthetném ki. Persze a legegyszerűbb az lett volna, ha Grétát kérdezem, ahogyan azt Csaba is tanácsolta. Kérdeztem már máskor is, és akkor tagadta, ez igaz. Mégis, ha szembesíteném azzal, mit is gondolok, mit érzek és mit látok én, nem csak egy puszta és sokszor érdektelennek ható kérdést tennék fel, talán a válasz is más lenne. Hazaérve így el is határoztam, hogy amit kettesben leszünk, beszélek vele. Nem találtam őket otthon. A telefonomat a lakásban felejtettem, ránézve láttam meg, hogy egy üzenetet kaptam tőle. A nagynénjével színházba mentek. Hmm... Ezek szerint ő sem vette észre, hogy itt hagytam. Talán 11 óra körül érhettek haza, én éppen a TV előtt aludtam. Az ajtó nyikorgására rögtön felriadtam, s bár kissé kába voltam, úgy döntöttem, miközben a lefekvéshez készülődünk Grétával, felhozom majd a témát. Ágyba bújtunk hát, s megkértem, hogy elalvás előtt beszélgessünk még egy kicsit egymás karjában fekve. Ő mosolyogva igent mondott, s azonnal hozzám is bújt. Mióta megtudta, hogy terhes, ritkák voltak az ilyen pillanatok. Legtöbbször gondterhelt volt. Finom, lágy, hosszú csókot nyomtam a feje búbjára. Aztán kissé nehezen ugyan, de ismét feltettem a kérdést. Persze mielőtt válaszolhatott volna, a szavába vágtam. Vonakod-

11

va, s eléggé bizonytalanul, de felvázoltam neki, miként is látom én a történteket, s természetesen őt. Gréta láthatóan zavarba jött, még ha leplezni is próbálta. Ennek ellenére erősködött, hogy valóban nincs semmi baj, csak egy kicsit rosszabbul érintette a terhesség és ez a sok apróság, mint az általában megszokott. Megnyugtatott, hogy pár nap múlva már biztosan minden rendben lesz. Majd jó éjt csókot nyomott az ajkamra, elfordult, s aludt. Ekkor én már persze nem csak sejtettem, tudtam, hogy nem őszinte velem. De mégis mit tehettem volna? Nem akartam éppen akkor tovább firtatni. Ráadásul minden bizonnyal nagy veszekedés lett volna a vége. Ezt mindenképp el akartam kerülni. Egyrészt éjszaka volt, másrészt a vendégünk miatt is. Így hát én is aludni próbáltam, de nem jött álom a szememre. Talán egy óráig forgolódhattam, hánykolódtam az ágyban, aztán nem bírtam tovább. Felhúztam a cipőmet, magamra vettem egy kabátot, s a társas ház udvarára sétáltam. Leültem egy padra, s cigarettára gyújtottam. Még a feléig sem szívtam el, amikor az ajtóban egy alakot fedeztem fel. Gréta nénikéje, Ilona volt az. Leült mellém a padra, és kért tőlem egy szálat. Néhány percig csak üres dolgokról fecsegtünk. Arról, hogy milyen jó is lenne leszokni a cigiről, de mindketten annyira szeretjük. Aztán, hogy mikor jön már a tavasz, elegünk van a hidegből, s még néhány hasonló témáról. Nekem viszont volt egy olyan érzésem, hogy nem ezért, vagy pusztán a cigarettáért jött utánam. Rá sem kellett kérdeznem, magától is témát váltott.

12

Mint kiderült, hallotta, miről beszélgettünk odafent. Érdekelte, miért vagyok ennyire biztos abban, hogy valami mélyebb problémája van Grétának. Egyáltalán biztos vagyok-e még benne. Erre én bólintottam. Nagyot szívott a cigarettájába. Rám nézett, majd azt mondta, ha ennyire hiszek az igazamban, akkor elárulja, valóban nem tévedek. Mi több, azt is elmondja nekem, mi aggasztja ennyire a feleségemet. Kicsit furcsának tartottam ezt, s mielőtt még belekezdett volna, rá is kérdeztem, miért teszi ezt. Biztosan badarságnak tűnhet, tekintve, hogy mennyire kíváncsi voltam. Mégis érdekelt. Erre azt felelte, hogy olyan dologról van szó, ami Gréta életének egy bizonyos időszakát rendkívüli módon meghatározta. Annyira, hogy túljutván rajta igyekezett minél inkább lezárni azt. Lezárni, és arról soha senkinek többé nem beszélni. Mégis Ilona úgy vélte, tudnom kell róla. Megérdemlem, hogy tudjak róla, mert talán az én életemre is hatással lehet. Milyen igaza volt.

13

III. Paranoia Ilona hosszasan ecsetelte nekem, mit és miért nem osztott meg velem Gréta. Persze a miértekre nem hiszem, hogy neki kellett volna választ adnia, ennek ellenére mégis megpróbálta. Talán csak nyugtatni szeretett volna engem. Amikor aztán a történet végére ért, aludni indult, én viszont ismét képtelen lettem volna álomba merülni. Így hát újabb szál cigarettát gyújtottam meg, s jó alaposan végiggondoltam, mi mindent is hallottam az utóbbi percekben. Gréta már tizenéves korában is gyönyörű lány volt. Édesanyja libanoni származású de, hogy miképp keveredett Magyarországra arról már sejtelmem sincs. Azt hiszem az ottani kultúra, az alapvető társadalmi értékek kifejezetten taszították őt. Ez biztosan komoly motivációt jelentett. Gréta tehát igazán különleges, egyedi szépséggel rendelkezett. Haja kifejezetten sötét, majdnem ébenfekete volt, bőre pedig visszafogottan kreol. A szeme azonban már az apjáé, zöldeskékben tündökölt. El tudom képzelni, hányan csaphatták neki a szelet. Ha hihetek Ilona szavainak, akkor mégsem volt túl sok udvarlója. Kissé csendes típus volt, s bár kamasz korában akadt több barátja is, általában nem futó kalandok voltak ezek. Az egyikükkel aztán igen komolyra fordult a dolog. Házasságról azért nem esett szó, de arról a bizonyos, mindent elsöprő nagy szerelemről, néha egy kis drámáról, rengeteg szenvedélyről, s nagyra törő ábrándokról már annál inkább. Együtt tervez-

14

ték el az életüket, noha még nagyon fiatalok voltak. S – mint mondtam – noha a házasság időpontja nem volt kitűzve, eljegyzés sem történt, mégis abban a hitben tengették mindennapjaikat, hogy egy nap – minden a maga idejében persze – szép sorjában bekövetkezik. A számításba csak annyi hiba csúszott, hogy az a bizonyos gyermekáldás éppen akkoriban, mindenféle sorrendet megkerülve, előzetes számításokat, terveket áthúzva következett be. Azaz egészen pontosan csak a terhesség. Az addig szinte idillien harmonikus kapcsolatban egy csapásra minden a feje tetejére állt, csak Gréta szerette volna megtartani ugyanis a babát. S miután céljaik nem egyeztek, hamarosan el is váltak útjaik, a fiú pedig el is tűnt a színről. Grétát persze ez foglalkoztatta legkevésbé. Szíven ütötte, ez igaz, nem viselte könnyen. Mégis annyi mással kellett foglalkoznia, annyira lekötötte a figyelmét az oly gyakran emlegetett "áldott állapot", hogy néhány hét leforgása alatt, fokozatosan, néha-néha sírdogálva és őrjöngve, de túltette magát rajta. Szerencsére a kis jövevény gondolata sokkal inkább izgatta őt. Azt hiszem amilyen elsöprőnek hitték ezt a szerelmet, legalább annyira ingatag lábakon is állt. A nagy törés, a meghatározó trauma tehát nem a szakítás volt Gréta életében. Hogy hány hónapos terhes lehetett akkor, arra már Ilona sem emlékezett, de elvetélt. Az eset után néhány nappal, héttel aztán egyre furcsábbnak ítélték viselkedését. Persze egy ideig csak megérzéseiket, tapasztalataikat kétségbe vonva, belül tépelődtek, de mindinkább meggyőzték

15

saját magukat arról, hogy talán valami baj lehet a lánnyal. Furcsállták majd minden tettét, mert többnyire elütöttek a megszokottól. A hajával – amelyet korábban mindig gondosan, alaposan ápolt – sem törődött annyit. Frizurája slampos és elhanyagolt volt. Gyakran figyeltek fel arra is, hogy hangokat hall, amelyeket senki más, s néha mintha olyan kérdésekre felelt volna, amelyeket senki nem tett fel neki. A külvilágtól is egyre inkább elzárkózott, magába fordulva tengette napjait, s nem csak a barátaitól hidegült el, már édesapjával sem volt hajlandó beszélni, akivel pedig gyerekkorától kezdve szoros kapcsolatot ápolt. Mivel édesanyja belehalt a szülésbe, apja egyedül nevelte Grétát. Furcsa mód – bár sokat kérdezősködött felőle – egészen jól el tudta fogadni a hiányát. Persze nem ismerhette őt, de korántsem lennék abban biztos, hogy ez bárkinek, aki hasonló cipőben jár, ilyen könnyen mehet. Az apja által teremtett, szerető környezetben cseperedett fel, s a két nagynéni is rengeteg időt töltött vele, akik így mindig afféle pótmamaként vigyáztak rá, s ő is valahogy úgy tekintett rájuk. Mikor tehát mindez bekövetkezett, s a puszta beszélgetés, kérdezősködés is hiábavalónak bizonyult, felkerestek egy orvost. Fizikailag persze semmi jelét nem találta betegségnek, ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy egyfajta mentális zavar jeleit láthatták a lányon, a történtekre való tekintettel pedig még inkább támogatta ezt a teóriát. Így hát egy pszichiáter barátjához utalta a csa-

16

ládot. Őt dr. Petrovicsnak hívták. Már idős volt, a nyugdíjas évekre készülve kevés pácienssel foglalkozott, ennek ellenére elvállalta, hogy megvizsgálja Grétát. A hozzátartozókkal és a lánnyal történő alapos beszélgetés, majd egy-két egyéb vizsgálat után arra jutott, hogy a skizofrénia valamely fajtája okozhatja a tüneteket. Végleges diagnózis azonban nem állított még fel, főként azért nem, mert ez a kór leginkább a harmincas évek után jelentkezik. Egyáltalán nem volt tipikus tehát az eset. Némi konzultáció után viszont megállapította, hogy Gréta paranoid skizofréniában szenved. Azt gyanítom ennek köze lehetett egy akkoriban történt incidenshez is. A lány ugyanis megtámadta és fojtogatni kezdte édesapja meddő nővérét, meggyőződése volt ugyanis, hogy Piroska gyűlöli és meg akarja őt ölni, amiért neki lehet gyereke. A diagnózis felállítását követően dr. Petrovics terápiát és gyógyszeres kezelést javasolt. Kora ellenére meglehetősen radikális szemléletű orvos volt, s bár korábban a skizofrénia gyógyíthatatlan betegségként volt elkönyvelte, azt vallotta, hogy az iménti két módszerrel egészen jól kordában tartható. Ha pedig a szerek ilyen ütemben fejlődnek tovább, talán teljesen gyógyíthatóvá is válik. Törekvései ellenére még a kezelést is vállalta, így hát Gréta innentől terápiára járt és gyógyszereket szedett jó ideig. Dr. Petrovics kemény munkája megtérülni látszott. A részletekbe nem kívánok belemenni, – s ha akarnék, sem lennék képes, mert Ilona sem tudott ezekről túl sokat – de sikerült elérniük, hogy Gréta skizofréniáját kontroll alatt tartsák,

17

később pedig teljesen meg is gyógyult. Persze ez nem néhány hetes sőt, nem is egy-két hónapot igénylő feladat volt. Többségében még a pszichiátereket is meglepte ez az eredmény. Ennek ellenére azért mindenki boldog volt, s a lány is örült annak, hogy új életet kezdhet. Egy évvel azelőtt aztán, hogy megismertem őt, elvesztette az édesapját is. Ekkor ugyan sokan féltették, – persze akik tudtak a múltjáról – mégsem történt semmi. Megrázta a haláleset, ahogyan bárkit megrázott volna. Sok idő telt el, mire túltette magát a bánaton, mire elmúlt a gyászidőszak. Mégis jól volt. Ilona tehát úgy gondolta mindenképp tudnom kell erről, mert ebben a zaklatott periódusban, újra állapotosan ki tudja, mi történhet? Csak szívtam a cigarettámat, és fogalmam sem volt, mit mondjak neki. Megemlítsem-e, hogy mindent tudok, vagy maradjak csendben és csak a jeleket figyeljem? Végül aztán úgy döntöttem, tartom a számat. Igyekszem többé nem kérdezősködni, mellette lenni, ha szüksége van rám, támaszt nyújtani és egyszerűen csak szeretni. Hátha ez is elég ahhoz, hogy kicsit megnyugodjon. Valakivel mégis meg akartam osztani, ki akartam beszélni mindazt, amit megtudtam. Csabát és Dórát hívtam ismét segítségül. Jól tudtam, hogy ők mindennel tisztában voltak, s miután elmondaniuk már semmit nem kell, talán hajlandók lennének velem a dologról beszélgetni. Ahogy azt reméltem is, kifejezetten készségesek voltak, néha napján, ha alkalmunk nyílt, s rendszerint amikor valamiért

18

nagyon magam alatt voltam, s csak hajszál választott el a kitálalástól, mindig őket hívtam. Segítettek abban, hogy lehiggadjak. Általában elmeséltem, miért kerültem éppen a vallomáshoz vezető út szélére, ők pedig rendszerint emlékeztettek arra, miért is nem szabad megtennem, s próbáltak valamilyen módon megnyugtatni. Ahogy telt viszont az idő, Gréta egyre idegesebb lett, s kezdett furcsán viselkedni. Eleinte persze én is pontosan azt tettem, amit az édesapja korábban. Elgondolkodtam, hogy tényleg annyira bizarr, szokatlan, amit tesz, vagy csak én látom annak, mert immár van mitől félnem, van miért aggódnom. Általában ekkor is két barátomhoz fordultam. Jó ideig persze ők sem tudták egyértelműen eldönteni, csak az elmém játszadozik-e, vagy tényleg baj van. Gyakran fedeztem fel, hogy képtelen bizonyos dolgokban megtalálni az egyértelműen ott bujkáló értelmet, összefüggést, a gesztusai, reakciói mintha változtak volna. Ekkor már egyre inkább nyugtalanított a gondolat, hogy valami komoly baj történhet. Egyik este hazaértem munka után. Amint beléptem az ajtón, azonnal eszembe jutott, hogy délután megkért, vigyek két üveg vörösbort, én azonban teljesen megfeledkeztem erről. Gréta épp a nappaliban ült, és valami magazin olvasott. Odasétáltam, csókot nyomtam a feje búbjára, majd bocsánatot kértem, amiért megfeledkeztem a borról. Korábban is történt már ilyen, s persze ha valamiért éppen nagyon fontos volt a dolog, morcos volt egy kicsit. Különösebb problémát mégsem jelentett.

19

Most viszont földhöz csapta a lapot, majd magából kikelve üvölteni kezdett velem. A fejemhez vágta, hogy semmibe veszem őt, nem figyelek oda rá, hogy nem is érdekel már, mi van vele. Csak ennyire kér meg, és még erre sem vagyok képes. Persze én is röstelltem a dolgot, mégis túlzónak éreztem, amit mondott. Fölöttébb túlzónak. Ráadásul épp vendéget sem vártunk, csak épp kiürült a készlet, s nálunk szokás volt, hogy néhány üveggel mindig tartunk otthon. Bár rettentő dühös voltam, igyekeztem higgadt maradni, próbáltam megnyugtatni, majd azonnal el is indultam a közeli vegyesboltba, hogy kiköszörüljem ezt a csorbát, rövidre zárva ezzel a hatalmas csetepatét. Út közben akkor is folyamatosan azon morfondíroztam, lehet-e ez is valamiféle jel? Az is megfordult a fejemben, hogy talán csak a terhesség miatt van az egész. Mivel egyébként is zaklatott volt, szívesen írtam volna annak a számlájára, mégsem hagyott nyugodni a betegség gondolata. Hazatérve aztán olyan látvány fogadott, ami mélyen az emlékezetembe égett. S nem is a morbiditás, vagy a puszta elképzelhetetlensége miatt, egyszerűen csak azért, mert ezt már elég sarkalatos pontnak, kifejezetten egyértelmű jelnek tekintettem. A kedvenc Bob Marley lemezeim darabokra tördelve hevertek össze-vissza a lakásban, a borítókról pedig kisebb tábortüzet rakott a mosogatóban. Közben fel s alá járkált, s azt kiabálta, hogy ha engem nem érdekel, mit szeretne, sárba tiprok mindent, ami neki fontos, akkor ő is pontosan ezt fogja tenni. Ekkor telefont vettem a kezembe, és

20

Alexát hívtam. Már nem emlékszem pontosan, mit is mondtam neki. Talán valami olyasmit, hogy Gréta teljesen kikelt magából, és azonnal jöjjön át, mert ilyen állapotban nem hagyhatom magára. Ha viszont itt maradok, annak nem lesz jó vége. Amíg a lány oda nem ért, egyfolytában veszekedtünk. Ekkora már én is dühös lettem, s bármennyire szerettem volna, képtelen voltam visszafogni magam. A fejéhez vágtam, hogy úgy viselkedik, mint egy őrült és mégis mi a fenét képzel magáról. Nem csaltam meg, nem vertem össze, semmilyen formában nem ártottam neki. Ráadásul az a vád, miszerint nem figyelek rá, különösen rosszul esett, és egyáltalán teljes egészében valótlannak tartottam. Egy óvatlan pillanatban aztán majdnem kicsúszott a számon, hogy elmebeteg, és kezeltetnie kellene magát. Szerencsére időben életbe lépett agyamban az öncenzúra, a felgyülemlett indulatokkal azonban kezdenem kellett valamit. Így fogtam az első tárgyat, ami a kezembe akadt, és a falon lógó nagy tükörbe hajítottam. Kicsit én is meglepődtem azon, amit tettem. Sosem voltak rám jellemzők az efféle kirohanások. Alexa szerencsénkre kisvártatva odaért. El tudom képzelni, mit élhetett át, mikor meglátta a lakást. Mindenhol apró lemezdarabkák, itt-ott egy cafat a borítókból, mindenfelé gyomorforgató füstszag terjengett, a mosogató pedig fekete volt a kormos iszaptól. A hálóban lévő tükör apró szilánkokra törve omlott a szőnyegre, úgy nézhetett ki az egyébként felettébb otthonos kis fészek, mintha egy kezdő narkós első fékevesztett, de ismerve a további stádiumokat, még mindig talán

21

visszafogott tivornyájának helyszínéül szolgált volna. Amint a lány belépett a lakásba, egy csapásra zavarttá váltam, korábbi, idegroncs énem semmivé vált. Próbáltam összekapkodni a bakelit és üvegszilánkokat, meg-megvágva ujjaimat, eközben Gréta a fürdőszobában zokogott. Alexa látta, mennyire ki vagyok készülve, így a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett. Azt mondta, hagyjak csak ott mindent, és menjek nyugodtan. Elképesztően kedves, halvány vörös hajú, szeplős lány volt. Csodálatos mélykék szemei voltak, s mindig áradt belőle a gondoskodó szeretet. Nem a tipikus bombanő, akinek tetszett, az viszont valósággal megveszett érte. Jól ismerte Grétát, nagyon szerette, de én sem voltam már számára idegen. Sejtette, hogy dacára feleségem kiborulásának és a soha nem látott intenzitású, kirohanásoktól sem mentes vitánknak, biztosan nem írható minden az én számlámra. Nem hordott el azonnal mindenféle aljas rohadéknak, amiért ezt tettem vele. Megértő volt, meleg szívű, biztosan ő is érezte, hogy valami komolyabb gond van. Elindultam, ezúttal gyalog, hogy a fejemet kicsit kiszellőztessem. Összezavarodva, szinte transzba esve bolyongtam az utcákon Dóráék lakása felé tartva, néha a piroson átsétálva, hangos dudaszó, káromkodás és anyázás kíséretében. Valójában az is csoda, hogy épségben odaértem. Magam elé bámulva, bambán, esetlenül róttam a métereket, s úgy éreztem magam, mint aki már önmagát sem ismeri. Egyszer aztán gondoltam egyet, és leültem egy padra. A környéken volt egy afféle kis parkosított terület, néhány nagyobb fa, pár bokor és némi

22

vad virág szegélyezte. Nem viselték különösebben gondját, ez látszott is rajta. Ettől függetlenül mégis kellemes volt sőt, egészen gyönyörű a maga sajátos módján. Ott álltam meg, és újfent egy cigarettát vettem elő. A távolban egy dohányzó szőke angyalt pillantottam meg, keresztbe tett lábakkal ücsörgött, s úgy nézett ki, mint aki nagyon mélyen gondolkodik valamin, bár nem láttam túl jól. Sejtettem, hogy gyönyörű, de akkor valamiért nem érdekelt különösebben. Mással voltam elfoglalva, épp elég problémám volt. Azért mikor elindult, vetettem rá egy futó pillantást, s nyugtáztam, hogy korábban igazam volt. Aztán elnyomtam a cigit és lassan oda is értem Dóráékhoz. Csabát épp nem találtam otthon, éjszaka is dolgozott. Persze Dóra is nagy segítségemre volt, jó barátok voltunk, semmiféle szexuális vonzalom nem lévén köztünk. Elmondtam neki mi történt, ami eléggé meglepte őt, nem gondolta volna, hogy képes vagyok ennyire kikelni magamból. A legnagyobb megrökönyödést ugyanakkor Gréta viselkedése váltotta ki. Azt mondta, talán itt lenne az ideje, hogy megtegyem az első lépést. Vagy beszéljek egy pszichiáterrel, ha pedig ezt nem szeretném a háta mögött megtenni, akkor mindenképp szembesítsem a tényekkel. Áruljam el neki, hogy mindenről tudok, s hogy többen is észrevették rajta az aggasztó jeleket. Éjszaka így hát egy szemhunyásnyit sem aludtam, a két lehetőség között őrlődtem. Reggel aztán meghoztam a döntést, és felkerestem egy szakembert. Azt gondoltam, nem intéz-

23

kedek a háta mögött, mindössze a barátaim mellett kikérem egy hozzáértő tanácsát is. Aztán attól függően mit mond, beszélek Grétával is. Úgy véltem, ha nem is újult ki a betegsége – vagy, hogy is szokták az ilyesmit mondani – talán akkor is jót tenne, ha beszélne egy orvossal. Velem nem osztotta meg a múltjának ezt a darabkáját, nem mesélt róla, s ha esetleg úgy érzete, hogy nem is szeretne soha, azt is megértettem volna. Azt viszont mindenképp szükségesnek véltem, hogy beszélgessen valakivel, mert így nem mehetnek tovább a dolgok. A pszichiáter ugyanakkor vonakodott látatlanban ítélkezni, de ellátott pár hasznos tanáccsal. Hazaértem, és életem legnehezebb beszélgetésére készültem Grétával. Alexa még mindig ott volt, így félrehívtam őt. Megköszöntem neki mindent, amit tett, megöleltem, majd bocsánatot kértem tőle és megkértem, hogy menjen el, hadd maradjunk kettesben. Bár kissé rettegtem attól, ami történni fog, Gréta elé térdeltem, aki a kanapén ücsörgött, és zenét hallgatott. Megfogtam a kezét, majd a magamra erőltetett minél higgadtabb, nyugodtabb hangnemben, ujjaimmal finoman simogatva elmeséltem neki töviről hegyire mindent. Aztán csak vártam, és elképzelni sem tudtam mi fog következni. Gréta azonban zokogásban tört ki, majd a nyakamba borult. Azt gyanítom, talán éppen egy kifejezetten tiszta pillanatában kaphattam el. Megbeszéltük, hogy felkeressük a régi orvosát, és ellátogatunk hozzá, együtt. Másnap a munkahelyemen fel is emeltem a kagylót, és kutatni kezdtem. Megtudtam, hogy dr. Petrovics már nem él. A praxisát egyik mentoráltja,

24

egy viszonylag fiatal lány vette át. Zsenge kora ellenére Petrovics nagyon bízott benne, kiemelkedő tehetségnek tartotta. Így életének betegeskedéssel töltött utolsó szakaszában igyekezett minél inkább felkészíteni a lányt, hogy pácienseit átvehesse. Megszereztem a számát, gondoltam mégis csak ő lenne a legjobb választás. Aznap viszont már nem hívtam fel, elég későre járt, mire a munkámmal végeztem. Hazatérvén Grétát ismét hisztérikus állapotban találtam. Ezúttal nem tett kár semmiben, egyszerűen csak magába roskadva ült, s egy könyvet próbált olvasni, de majd szétszakadt a kezében, annyira ingerült volt. Mikor megkérdeztem mi a baj, azonnal ordítozni kezdett velem. Azt kiabálta, hogy gyűlöl engem, Csabát és Dórát is. Mi hárman szövetkezünk ellene, mert meg akarjuk kaparintani a gyerekét, őt pedig diliházba akarjuk dugni, hogy hárman együtt élhessünk. Majd felkapta a mellette lévő teát és az arcomba öntötte. Szerencsére már nem volt égetően forró, de azért kellemetlen élmény volt. Mire kissé felocsúdtam Gréta már a konyhából kiabálta, hogy ezt nem hagyja. Oda siettem, de csak végignézni tudtam, ahogy egy hatalmas kést döf a hasába, a méhe tájékára.

25

IV. Lia Gréta egy kórházi ágyon ébredt fel, s bár még elég zsibbadt volt a nyugtatóktól, a varratai is fájtak, mégis fészkelődni kezdett. Szerette volna tudni, milyen nap is van. Nem voltam az ágya mellett. Bár meglátogattam néha, aggódtam érte, az eset után képtelen voltam egyfolytában mellette ücsörögni. Egyszerre sajnáltam, és voltam rá dühös. Nem csak amiatt, hogy lényegében megölte a születendő gyermekünket. Magában is kár akart tenni, és ez nagyon rosszul érintett. Nagy szerencse kellet hozzá, hogy egyáltalán túlélje. Néhány napig az intenzíven tartották, majd ezt követően sem engedték haza. Önveszélyes volt, így a pszichiátriára került, én pedig igyekeztem minél hamarabb felvenni a kapcsolatot a doktornővel. Telefonon időpontot egyeztettünk, majd egyik délután meglátogattam őt. Mikor beléptem az irodába, egyből lefagytam, s még köszönni sem voltam képes. A szőke angyal a parkból... Ő az. Nem tudom mire gondolt, miért blokkoltam le ennyire, de üdvözölt, és megkért, hogy üljek le. Elindultam felé, s közben még egy "jó napot" is elhagyta a számat. Igyekeztem neki mindent részletesen elmesélni. Bár Gréta múltjával kapcsolatosan elég felszínes volt a kép, amit kaptam, azért sok dolgot megtudtam. Erőlködtem, hogy még véletlenül se felejtsek el semmit, s persze tudtára adtam azt is, hogy az elmondottakról én is már csak másodkézből értesültem. Ha nem ítéli elég pontosnak, elhozhatnám

26

hozzá Ilonát. Ő csak kedvesen mosolygott, megnyugtatott, hogy ez is éppen elég. A további családtagok helyett pedig inkább Grétával szeretne találkozni. Megköszöntem a segítségét, ígéretet tettem, hogy legközelebb már együtt jövünk, majd kisétáltam. Közben folyamatosan azon járt az eszem, hogy egy ilyen bájos, hamvas, minden bizonnyal húszas évei közepén járó, elbűvölő lány miként kelthet ilyen érett benyomást, s főként hogyan csöppent bele ilyen karrierbe. Tényleg ennyire tehetséges volna, esetleg dr. Petrovicsot is a személyes varázsa nyűgözte le inkább? Nem akartam ezen tovább rágódni, hiszen ekkor az volt a legfontosabb, hogy Grétának mihamarabb egy szakember viselhesse gondját. Azért igyekeztem utánanézni ennek a bizonyos dr. Horváth Liának. Így hívták. Nem is tudom, honnan vettem ezt az ötletet, biztosan túl sok amerikai filmet láttam, semmit nem találtam ugyanis. Azt hiszem publikált néha egy-egy folyóiratba, de ez minden, amire ráakadhattam. Mindenesetre úgy tűnt, szakmai berkekben is elismerik, nem csak dr. Petrovics. Lia – mint később kiderült – a Debreceni Egyetemen végzett, s azt hiszem valamelyik professzora kapcsolatban állt, jó barátságot ápolt dr. Petroviccsal, így már az egyetemi évek alatt gyakran találkoztak. A lány tehetsége, tudásvágya, empátiája, és különös kisugárzása melynek hatására könynyen megnyíltak neki az emberek, bizalmukba fogadták, szerinte különösen jó tulajdonságnak számítottak. Igyekezett tehát a találkozók alkalmával minél inkább felkészíteni ezt a zsenge remény-

27

séget, minél több esettel megismertetni, és minél több tapasztalatot átadni neki. Így léphetett végül aztán Lia, dr. Petrovics nyomába. Grétát persze nem engedték ki csak úgy a pszichiátriáról, s igazság szerint ezt én nem is tartottam rossz ötletnek. Azért némi bonyodalmat mindenképp okozott, mert szerettem volna, ha találkozik Liával, s így már valamiféle megoldást kellett keresnem. Egyik nap felhívtam a doktornőt, foglaltam egy időpontot, s megkértem, hogy a majdani találkozót kicsit nyújtsa hosszabbra a szokásosnál. A munkahelyemről aznap eljöttem néhány órára, majd a rendelőbe érve elmondtam, mi is a probléma. Nagyon készséges volt, s ekkor már azt is megértette, miért kértem több időt. Kocsival elvittem Grétához, majd természetesen vissza a rendelőjébe. Lia ekkor saját szemével is meggyőződhetett feleségem állapotáról. Noha a gyógyszerek, amelyeket kapott, nem kis hatással voltak rá, a személyzet és az aktuális kezelőorvosa elmondása alapján még részletesebbé vált számára a kép. Beszélt a pszichiátria vezetőjével, s elintézte, hogy amint kicsit gyógyulnak a sebei, hazaengedjék őt, s – dr. Horváth teljes felelősségvállalása mellett persze – eztán már otthon lábadozhasson, s újfent terápiára járhasson. Mikor megérkeztünk, Gréta feltűnően rossz passzban volt. Erős pilulákat szedett, mégis tudtam, hogy nem ez az egyetlen oka. Naphosszat volt képes csendben, maga elé bámulva üldögélni a kanapén. Éppen csak evett, bár előfordult, hogy egy falatot sem tudtam belebeszélni. Azt gondol-

28

tam, biztosan az elvesztett baba jár a fejében. Nem mertem rákérdezni, így is elég kellemetlen volt a hangulat. Próbáltam magam az ő helyébe képzelni. Az első terhesség alkalmával elvetélt, most pedig saját maga tébolyultságának köszönheti, hogy nem lehet anya belőle. Bármennyire is volt zavart és feszült a terhesség alatt, biztosan szerette volna, ha megszülheti a gyereket. Ha a gyógyszerek tisztítottak valamit a tudatán, a nyakamat teszem rá, hogy megfordultak a fejében ezek a gondolatok. Ennek ellenére nem beszéltem erről soha, nem kérdeztem őt, s így persze nem hihettem az igazamban. Az áldatlan állapot csak néhány napig tartott, amíg Lia elrendezte a dolgait, s időt tudott szakítani Grétára. Addig is felírta neki a szükséges szereket, s hol Ilona, hol én vigyáztunk rá. Aztán kezdődhetett az intenzív terápia. Eleinte minden nap vittem őt délután 4-re, így a munkahelyemről folyton pár perccel korábban kellett elindulnom. A főnökeim szerencsére megértők voltak, ha pedig elmaradtam valamelyik munkámmal, befejeztem, amíg Grétára vártam. Ötkor végeztek, s indultunk is haza. Igyekeztem vele beszélgetni, de nem nagyon válaszolt. Esténként zenét hallgattunk, megnéztünk egy-egy filmet, felolvastam neki, ha pedig annyira elhagyta magát, hogy még mosakodni sem akart, fogtam egy szivacsot és megfürdettem vele. Az első néhány nap így telt, s minél több időt vett igénybe ez a fázis, annál inkább rosszul éreztem magam. Azt hittem, belepusztulok. Egyik nap aztán mikor beült a kocsiba felém fordult, s megkérdezte, elmehetnénk-e moziba. Igent mondtam, s máris a plaza felé vettük az

29

irányt. Beültünk egy filmre, aztán sétálgattunk a környéken, s közben a kezemet szorította. A hazaúton a vállamra hajtotta a fejét, óvatosan, vigyázva, hogy azért a vezetésre is figyelni tudjak. Otthon aztán vacsorát készített nekem. Attól a naptól kezdve már reménykedtem, mert egyre többet beszélgettünk, egyre több intim pillanatot éltünk át. Javulást láttam, s a fellegekben jártam ettől. Újabb hét telt el, s akkor már Lia is lekísérte Grétát, majd félrehívott, s azt mondta, ettől kezdve talán elég lenne, ha csak minden második nap látogatna el. Annyira boldog voltam, hogy más nem járt a fejemben, csak az, hogy ünnepelnünk kellene. Étterembe mégsem akartam vinni, mert féltem a következményektől. Így hát rendeltem ételt az egyik kedvenc helyünkről, megvártuk, míg besötétedik, s kiültünk a társasház udvarára. Gyertyafényben vacsoráztunk, kölyök pezsgőt kortyoltunk, mert tudtam, hogy nem ihat alkoholt. Ha már így alakult, vehettem volna akár narancslét is. De úgy gondoltam, az illúzió mindenek felett. Persze ekkor sem volt felhőtlenül boldog, sőt. Mégis úgy tűnt, hogy egyre jobban érzi magát, s kiegyensúlyozottabbnak látszott, mint korábban. Ennek ellenére azt éreztem, hogy a gyógyszerek túlságosan eltompítják őt. Beleszólni azért nem szerettem volna Lia dolgába. Azt gondoltam, jól tudja mit és miért tesz. Egyszerűen csak szerettem volna, ha idővel – s ha lehet minél hamarabb – ez is változik.

30

A kezelést tehát már átütemezett rendben folytatták tovább, s bár nem túl látványosan, nem extrém hirtelenséggel, de Gréta állapota folyamatosan javult. Csekély, apró változásokat vettem csak észre, azt hiszem egyiket-másikat bebeszéltem magamnak, mégis boldog voltam. Ha picit tovább pihentette vállamon, ölemben a fejét, erősebben szorította a kezemet, egy-két szóval többet szólt hozzám a szokásosnál, velem már akkor madarat lehetett volna fogatni. Meglehetősen optimistán álltam hát a jövőhöz, reménnyel telve vártam minden egyes nap, hogy végre visszatérhessünk a megszokott életünkhöz. Aztán egy hét úgy repült el abban a mondhatni derülátó extázisban tobzódva, hogy már csak vasárnap este, kissé elmerengve tűnt fel: Mintha egy helyben topognánk. Alaposan végiggondoltam mi mindent történt, majd szomorúan ismertem fel, hogy talán most először nem haladtunk előre egy csöppet sem. Igyekeztem elhessegetni ezeket a negatív gondolatokat. Újabb néhány nap elteltével azonban mégis arra kellett döbbennem, hogy igazam volt. Ekkorra már rettentően frusztrálttá váltam. Nem volt egyszerű elviselni Gréta állapotát, de amióta terápiára járt Liához, megkönnyebbültem. Abban a pillanatban pedig egy csapásra megváltozott minden, és én újból elveszve érezhettem magam. A következő nap mielőtt hazaindultunk volna, félrehívtam Liát néhány szó erejéig. Nem akartam neki azon nyomban, zaklatott állapotban, csapongó gondolatokkal a fejemben, az út szélén állva kitálalni. Így hát megkérdeztem, nem tudnánk-e

31

valamikor beszélgetni egy kicsit. Talán láthatott rajtam kisebb-nagyobb jeleket, mert nagyon kedvesen felajánlotta, hogy akár még aznap vissza is mehetek hozzá. Éppen kapóra jött, hogy az estét Gréta ismét nagynénjével, Ilonával töltötte. Már a kocsiban ülve igyekeztem eltervezni magamban, mit is szeretnék neki mondani, milyen kérdéseket tennék fel. Egész úton hazafelé, s aztán visszatérve is csak ez járt a fejemben. Lia a rendelőjébe tessékelt engem, majd gyönyörű szemeivel felém pillantva jelezte, akár bele is kezdhetnék a mondandómba. Zavarban voltam, s bár igyekeztem rendezni a gondolataimat, aligha sikerült. Azért nagy nehézségek árán felvázoltam aggodalmam körvonalait, s talán még némi összefüggést is felfedezett szavaimban. Azt hiszem kissé meglepődött, pedig biztosan nem én voltam az első türelmetlen, bizonytalan családtag. Nem is nagyon tudta miként nyugtasson meg engem. Valahogy aztán mégis sikerült egy kis lelket öntenie belém, s bár rém sablonosnak tűnik, – ezen véleményének ő is hangot adott – elmondta, hogy ami történik, az teljesen normális. Legyek egy kicsit optimistább, a stagnálás nem lesz végleges, s adjak neki még egy kis időt. Tehát – bár egyáltalán nem volt könnyű – igyekeztem megnyugodni, s nagyobb türelmet tanúsítani Gréta iránt. Valóban rettentő nehezen ment, minden egyes nap minden percében, amikor csak eszembe jutott, küzdenem kellett magammal, az érzéseimmel. Ilyenkor Lia szavait, kedves szemeit, bársonyos hangját igyekeztem magamban felidézni, a módszer pedig bevált. S bár, ha lehet még

32

lassabban haladtunk, mint előtte, úgy éreztem, Gréta egyre közelebb és közelebb kerül a valósághoz, s folyamatosan távolodik a gyógyszerek kreálta látszat katatóniától. Furcsa mód az volt a benyomásom, hogy kettőnk viszonya mégsem vált a korábbitól egyre intimebbé. Talán leheletnyivel, de határozottan észrevehetően még hűvösebb is lett. Apróságnak tűnt, így könnyen szemet tudtam hunyni felette. Nem mondanám azt, hogy kicsit sem bántott a dolog, az hazugság lenne. A fejleményeknek azonban annyira örültem, hogy hajlamos voltam minden másról megfeledkezni. Azt gondoltam, minél inkább fölszáll szeme elöl a szürke szivárványköd, annál élénkebben élnek benne a hatalmas veszekedések emlékei is, s talán ezen még túl kell tennie magát.

33

V. Valóság fekete fehérben Ahogy az általában lenni szokott, csak eleinte biztosított felhőtlen örömöt Gréta lassú visszatérésének tudata. Egyre csak telt az idő, én pedig minden egyes órával, nappal egyre közelebb és közelebb kerültem egy sokkalta ridegebb állapothoz. Ahhoz az állapothoz, amelyben már nem tudtam reménykedve, néha örömmel szemlélni a valóságot. Ismét úrrá lett rajtam a nyugtalanság, s már türelemre inteni magam is képtelen voltam. A legbosszantóbb az volt, hogy Gréta személyiségét már-már észrevétlen befolyásolták a szerek, s azt kellett éreznem, mintha megváltozott volna a kapcsolatunk. Kifogytam a mentsvárakból, nem tudtam, minek, kinek a számlájára írhatnám ezt. Nem tudtam, hányadán állunk egymással. Ez végtelenül frusztráló volt. Nem akartam ugyanakkor ismét Liához rohanni. Kicsit talán kerülni is szerettem volna őt, kicsit pedig kímélni a bajaimtól, hiszen én nem voltam a páciense. A körülmények is változtak valamelyest. Minél inkább tisztának véltem Gréta tudatát, annál erősebben élt a fejemben a gondolat, talán már vele is meg tudnám beszélni a problémáinkat. Nem kellene szakemberhez rohannom. Igazából ma sem értem hogyan, valamiképp mégis erőt vettem magamon, s újabb néhány nap telt el puszta gondolkodással, várakozással, miközben az indulatok egyre erősebben tépázták idegeimet. Egy alkalommal ez odáig fajult, hogy kocsiba pattantam, kiszáguldottam egy elhagyatott mezőre, s tébolyultan üvölteni, ugrálni kezdtem, felrúgtam

34

minden egyes követ, faágat, mindent, ami az utamba került. Aztán megszégyenülve, de legalább megannyi frusztráló, negatív érzelemtől megszabadulva térhettem haza. A lakásba belépve érdekes kép tárult elém. Gréta sietve rohangált egyik szobából a másikba, s amikor kitártam az ajtót, épp egy jó adag ruhával, ágyneművel a kezében masírozott a hálónkból a vendégszoba felé. Azt hittem újfent látogatót várunk, s megfeledkeztem róla. Amikor rákérdeztem, először csak némán vállat vont. Aztán vettem észre, hogy a saját ágyneműjét és ruháit pakolja át. Újfent félbe szakítottam, és kérdőre vontam. Csak annyit mondott, hogy ne haragudjak, de egy kicsivel több térre van szüksége, és mindkettőnknek jót tenne, ha néhány napig külön aludnánk. Azon az éjjel újfent le sem hunytam a szemem. Másnap felkerestem Liát. Mindenféle egyeztetés nélkül, ebédidőben, feldúlva rohantam a rendelőjébe. Bár meghökkent, mikor az asszisztense minden épeszű érve ellenére kopogás nélkül rontottam rá, mégis igyekezett megértőnek mutatkozni. Végighallgatott, s ugyan nagyon jól jött volna, ha ellát valamiféle hasznos tanáccsal, esetleg megpróbál lenyugtatni, ezúttal ő is képtelen volt bármit mondani. Annyit éppenséggel megígért, hogy a következő beszélgetésük alkalmával igyekszik majd erről is faggatni Grétát. S noha túlzás lenne azt állítani, hogy ettől egy csapásra meg is szűnt minden gondom, azért ideig-óráig beértem vele. Megköszöntem hát, majd elnézést kértem, amiért váratlanul, s ilyen faragatlan módon érkeztem.

35

Az ehhez hasonló apró higgadtságmorzsákkal napokig voltam képes kihúzni. Gréta akkoriban is minden másnap járt Liához terápiára, így azt gondoltam, néhány beszélgetés és túljutunk ezen a problémán. Most, hogy ő is tud róla, talán kifejezetten ezzel is foglalkoznak majd. Azt hiszem egy kedden érkeztünk fordulóponthoz. Kifejezetten jól éreztem akkor magam, gyönyörű idő volt, s különösen gondtalannak tűnt minden. Aznap kellett volna ünnepelnünk az eljegyzésünk évfordulóját, s a házasságunké is közeledett lassan. Furcsa mód akkor döbbentem rá, hogy Grétával majd annyi időt töltöttünk el jegyesekként, mint amennyit előtte együtt. Valami okból kifolyólag pedig úgy éreztem, ez a nap különösen fontos lehet az életünkben. Virágot vettem neki, s a csokorral a kezemben vártam Lia rendelője előtt. Ő azonban nem volt ott. A doktornő asszisztensétől, Évától tudtam meg, hogy néhány perccel hamarabb végeztek a szokásosnál, s nem várt rám, inkább buszra szállt. Ezt a hírt meglehetősen dühösen is fogadhattam volna, ha mélyen magamba tekintek így érzem. Ha éppen olyan hangulat uralta volna a lelkem, azonnal száz és száz, rosszabbnál rosszabb verzió jutott volna eszembe, miért is nem jó jel ez. Akkor azonban csak arra tudtam gondolni, hogy ő is valami meglepetéssel készül az alkalomra. Mivel tudtam, hogy Lia elbeszélgetett Grétával a házasságunkról is, örömteli változás előjeleit láttam a szemem előtt. Izgatottan hajtottam haza, s a lakás elé érve már szinte nevettem is. A kezem is kissé remegett, nehezen tudtam a kulcsot a zárba rakni. Aztán

36

végre benyitottam, a látvány pedig teljesen letaglózott. A csokor is kiesett elgyengülő kezemből, s a lehulló vörös tulipánszirmok szőnyegként terültek el lábaim előtt. A szinte teljesen üres lakás látványa tárult elém. Bútorok, képek, ruhák, vázák, különböző dísztárgyak, virágok hűlt helyét láttam csak magam előtt. Persze a saját holmim ott maradt, még jó néhány közösen vásárolt tárgy is, de akkor is elképesztően csupasznak, sivárnak és szürkének hatott minden. Mondanom sem kell, hogy Grétát sem találtam otthon. Se egy üzenet, se egy telefonhívás, semmi. Még ha egy-egy elejtett szót próbáltam felkutatni az emlékeimben, ami erre utalhatott volna... Nem jártam sikerrel. Értetlenül álltam a történtek előtt, s nem tudtam, hogy mit tennék szívesebben. Térdre rogyva zokognék, vagy fognék valami nagyot és keményet, aztán ripityára törnék, összezúznék vele mindent, ami ott maradt, ami az utamba kerül. Végül is egyiket sem tettem, csak álltam egy helyben. Az ajtó tárva nyitva, a tulipáncsokor a küszöbre hullva, csak az vitt egy kis színt ebbe a rideg, fekete-fehérré fakult csendéletbe. Kocsiba ültem, és azon gondolkodtam, kihez induljak. Ilonához menjek, Liát keressem fel, esetleg Alexát? Aztán eszembe jutott, hogy Ilona egy szomszédos kisvárosban él. Nincs messze, de nem hinném, hogy ezt a rengeteg holmit azonnal odacitáltatta volna. Liának pedig végtére is csak panaszkodni tudnék. Így hát választásom Alexára esett. Kellően közel lakott hozzánk, mindkettőnket ismert, megértő volt, s ráadásul arra is láttam némi

37

esélyt, hogy Grétát ott találom. Csöngettem, a kaputelefonban aztán Alexa hangjára lettem figyelmes. Amint meghallotta, hogy én vagyok az, csak annyit mondott, várjak egy percet. Azzal letette a kagylót, s kis idő múlva már nyílt is a háztömb bejárati ajtaja, ő tűnt elő a félhomályból. Gyakorlatilag meg sem kellett szólalnom. Gréta valóban hozzá ment miután sietve, s persze nekem egy szót sem szólva kiköltözött. Ugyanakkor hiába akartam beszélni vele, Alexa azt mondta, ő nem szeretne. Egyre gyengébbnek éreztem magam, s mire jókora gombóc formálódott a torkomban miután már megszólalni is nehezemre esett, addigra a kis vörös angyal szeme is könnybe lábadt már. Láttam rajta, hogy megsajnált engem, s talán ő sem érti igazán, mi is történhetett Grétával, miért hagyott el. De csak annyit mondhatott, hogy a feleségem nem szeretne látni. Alexa lakásától egyenesen egy supermarketbe hajtottam. Vettem egy üveg vodkát, egy doboz cigarettát, aztán megálltam egy félreeső, sötét helyen. Jó ideig ültem ott, közben egymás után gyújtottam meg az újabb és újabb szálakat, lassacskán pedig az ital is elfogyott. Mikor már az utolsó csepp is legurult a torkomon, visszatántorogtam az autóhoz, beindítottam és gázt adtam. Két nap múlva keltem fel egy kórházi ágyon. Nem emlékszem mi történt, utólag is csak nagyon keveset kérdeztem, nem voltam kíváncsi. Annyit tudok, hogy balesetet szenvedtem, amit kész csoda, de megúsztam egy komolyabb agyrázódással és néhány repedt bordával. A jogosítványomat persze

38

bevonták, de ez érdekelt legkevésbé. Az első meglepetés akkor ért, amikor szemeimet kinyitva az ágyam mellé pillantottam. Alexa ült ott egy minden bizonnyal kényelmetlen székben, mély álomba merülve. Azt hiszem talán szerda reggel lehetett. Mikor felébredt, s meglátta, hogy immár feleszmélve bámulok ki az ablakon azonnal felpattant, s óvatosan megölelt. Aztán könnybe lábadt a szeme. Szipogva, elcsukló hangon tudta csak elmesélni, hogy Gréta elment. Elhagyta őt is, s el sem árulta hova megy. Amíg nála volt, annyit tudott belőle kihúzni, hogy egyre jobban érzi magát, de változtatnia kell ismét az életén. Le kell zárnia ezt a szakaszt, még drasztikusabb módszerekhez folyamodva, mint azelőtt. Keresett egy kezelőorvost valahol, egy másik városban. Aztán mindent hátrahagyva, egyik napról a másikra elköltözött. Még Alexa sem tudta, hová. Erre nem tudtam mit mondani, csak bambán bámultam a semmibe, miközben éreztem, hogy az a tüneményes lány erősen szorítja a kezem. Én is megszorítottam az övét, majd megkértem, hogy keresse meg az orvosomat. Saját felelősségemre távozhattam a kórházból. Néhány napig még nem kellett munkába mennem, így jellemzően csak a fájóan kiürült lakásban ücsörögtem, ittam, cigiztem és azon gondolkodtam, mit rontottam el, hogyan találjam meg, keressem-e egyáltalán, s ha nem keresem mihez kellene kezdenem? Képtelen voltam eldönteni, mi lenne a helyes. Össze voltam zavarodva. Ha még mindig igazán, kétségek nélkül szerettem volna, valószínűleg bármi áron, de megtaláltam volna. Az elmúlt időszak keserűsége vi-

39

szont olyan mély nyomot hagyott a lelkemben, ami óvatosságra, mérlegelésre intett. Ennek ellenére még mindig nagyon sokat jelentett nekem, így persze rosszul éreztem magam, s nehezen tudtam kilábalni a válságból. Visszamentem dolgozni, de a napok hihetetlen ürességgel pörögtek egymás után, képtelen voltam magam elengedni, képtelen voltam túllépni, s abban sem voltam biztos, hogy akarom-e egyáltalán. Még akkor sem tudtam eldönteni, utána induljake. Mígnem aztán derült égből villámcsapásként hasított belém, meg kell találnom. Dacára a sok nehézségnek, keserűségnek, a kibírhatatlan hétköznapoknak, még mindig szerettem őt. Eszembe jutott, mi mindent kaptam tőle a betegsége előtt, s azok a gyengéd pillanatok is, amelyeket a nehéz időszakban éltünk át. Így hát folyton a telefonon csüngtem, felhívtam minden embert, és minden egyes céget is, aki a költözésben segíthetett neki. Alexával nyomokat kerestünk a lakásán. Egy elejtett névjegykártya, blokk, telefonszám, bármi jól jöhetett. Végül is a nyomára akadtam, még a címét is megszereztem. Mivel a jogosítványomat elvették, a kocsim pedig egy roncstelepen hevert, így vonatra ültem. Megkerestem a lakását, majd kopogásra emeltem a kezemet. Aztán mégsem tettem meg. Nem kopogtam, nem csengettem, csak álltam leblokkolva az ajtó előtt. Leültem elé, kerestem a tárcámban egy papír fecnit, elővettem egy tollat, és írni kezdtem.

40

Arra gondoltam, ez a nő szeretett engem. Talán még most is szeret. Mégis úgy döntött, hogy elhagy, mert a skizofrénia, a paranoid téveszmék annyira kísértik őt, hogy akár a házasságunkat is képes feláldozni, a gyógyulás, de legalábbis a tünetmentesség érdekében. Ki vagyok én, hogy zárt osztályra küldjem őt, csak mert nehéz nélküle élnem? Talán neki nem nehéz? Folyton csak ez járt a fejemben. Így aztán egy hosszú levelet csúsztattam be az ajtó levélnyílásán. Leírtam benne, hogy mennyit jelent ő nekem, mennyire szeretem még most is. Hogy képes vagyok bármit megtenni azért, hogy együtt győzzük le az őt kísértő démonokat. Ha viszont úgy érzi, hogy ez csak akkor lehetséges, ha minden kapcsolatot megszakít, ami a korábbi életéhez köti, ám legyen. Akármennyire nehéz is, én elfogadom. Bár miközben a vonaton ülve, a tájat bámulva elégedettség fogott el, s azt éreztem, helyesen cselekedtem, tudtam, hogy nem lesz egyszerű. Ha együtt vágunk neki, akkor is kemény időszak vár ránk, ám ha ezek után sem keres... Sejtésem aztán végül is beigazolódott. Nem tudhatom, hogy elolvasta-e a levelemet, vagy sem. Szeretem azt hinni, hogy igen, s még ha nem is szívesen emlékszik vissza rám, az a néhány perc melegségben telt számára. De nem keresett, így kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy tovább kell lépnem. Hetekig éppen úgy éltem, mint az utazás előtt. Keserűen teltek a napok, érdektelen voltam, keveset beszélgettem, s alig mozdultam ki otthonról. Csaba és Dóra meglátogattak néha,

41

igyekeztem is velük kedves lenni, s valamelyest talán segítettek is rajtam, mégis rettenetesen nehéz volt. Ám kis idő elteltével egyre jobban éreztem magam. Egyik este már ahhoz is kedvet kaptam, hogy sétáljak kicsit. Nem nappal ugyan, s nem is voltam persze felhőtlenül boldog. Mégis akkor tettem meg egy igazán fontos lépést. Azon az úton indultam el, amelyiken akkor jártam, mikor Dóráékat kerestem fel az ominózus, nagy vita után. Éppen ugyanabban a parkban ültem le pár percre. Csak úgy, mint korábban, ismét cigarettát gyújtottam, s néha beleszívva gondolkodtam, csodáltam az esti város látványát. S éppen úgy, mint azon az estén, egy nőalakot fedeztem fel egy távolabbi padon, Lia alakját.

42

VI. Lépések Amikor visszatekintettem, számba vettem a múltamat, alaposan átgondoltan mindent, ami Gréta kiköltözése óta történt, rájöttem valamire. Aprónak, jelentéktelennek tűnő mozzanatok sorozata vezetett el ahhoz az állapothoz, amikor nyugodt szívvel mondhattam azt, túl vagyok rajta. Levelet írtam neki, az volt az első nagy lépés. Persze akkor még reméltem, hogy mindent rendbe hozhatunk, mégis elfogadtam annak a lehetőségét, hogy talán nem így lesz. Szembe tudtam nézni vele. Az utolsóra akkor került sor, amikor végre be tudtam ismerni magamnak, hogy igenis komolyan érdeklődöm egy nő iránt, s közben nem éreztem azt, hogy ezzel kvázi megcsalom Grétát. Az a bizonyos este, amikor véletlen összefutottam Liával a parkban, szintén jelentéktelennek tűnt. Bár nehezemre esett akkoriban bárkivel beszélgetni, örültem neki. Mindig annyira kedves volt, valóban azt érezhette az ember a közelében, hogy végre valaki, akiben megbízhat. Fogalmam sincs, hogyan csinálta. Jó volt olyasvalakivel találkozni, akire kis túlzással a legféltettebb titkomat is rábíztam volna, ha éppen egy heves érzelmi kitörés közepette találunk egymásra, ennek ellenére mégis keveset tud rólam. Ezért hát odasétáltam hozzá, és beszélgetni kezdtünk. Nem merültünk túlságosan bele, nem volt igazán mély, de azt hiszem éppen arra volt szükségem. Egy könnyed csevelyre valakivel, aki a puszta jelenlétével megnyugvást adott számomra. Rövid ideig lehettünk

43

csak ott, majd illedelmesen elköszöntünk, haza indultunk. Újabb nehéz napok következtek számomra, de éreztem, hogy korántsem látok mindent olyan borúsnak, mint azelőtt. Az idő múlásával pedig egyre többször támadt kedvem beszélgetni is, így Dóra és Csaba társaságát is mind gyakrabban kerestem. Legtöbbször csak a lakásomban, vagy az övékben töltöttük el az időt, később már egy-egy közeli kocsmába is beültünk, ittunk néhány korsó sört. Míg nem egy reggel aztán úgy keltem fel, hogy kifejezetten jó kedvem volt, s újra nagyra értékeltem az ablakon besütő napsugarak fényáradatát. Éreztem, hogy kiegyensúlyozottabb vagyok, mint azelőtt. A folyamatos siránkozás, önsajnálat helyett pedig ismét képes voltam szembe nézni önmagammal, majd átgondolni, mire van szükségem. Arra jutottam, hogy igazán szívesen beszélgetnék valakivel. Magamról, az életemről, Grétáról, a történtekről. Őszintén, nyíltan, s mindenféle kötelezettségtől mentesen. Olyan partnert szerettem volna, aki mindenki másnál mélyebben ismerte kapcsolatunk természetét, Grétát úgyszintén. Ez rettenetesen önző dolognak hangzik, és nem tagadom, az is. Tudtam viszont, hogy könnyedén találhatok ilyen embert. Annyit kell tennem csak, hogy nem a barátaim között keresgélek ezúttal. Nekik is nagyon hálás voltam persze, sokat segítettek abban, hogy a legsötétebb napokon se nyúljak kötélhez. Mégis azt éreztem, hogy olyasvalakinek szeretnék mesélni, akivel nem egyenrangú partne-

44

rekként veszünk részt a beszélgetésben. Nem pusztán barátokként. Így hát a telefonomért nyúltam, majd Lia rendelőjének számát tárcsáztam, hogy időpontot kérjek. Az asszisztense, Éva előjegyzett, majd ellátogattam hozzá. Lia egészen meg is lepődött, azt hiszem csak a keresztnevemre emlékezett. Ráadásul amúgy sem túl ritka a családnevem, így biztosan nem rám számított. Noha mindketten feszengtünk az első néhány percben, mégsem kért meg, hogy inkább máshoz menjek. Talán azt gondolta, hamarosan megszűnik a kényelmetlen állapot. Elmondtam neki miért is jöttem, s aztán hozzátettem, hogy rendszeres látogatást nem igazán tervezek. Talán egy-két alkalmat összesen. Gyanítom, ő sem ítélte szükségesnek, hogy esetleg terápiára járjak hozzá, vagy akár valaki máshoz, mert nem mondta, még csak nem is utalt rá. Azt hiszem ő is azt gondolta, bőven elég az a néhány, amit terveztem. Egy órát töltöttem el nála, s nagyrészt én beszéltem. Néha hozzáfűzött egy-két dolgot, néha kérdéseket tett fel, de hagyta, hogy elmondjak mindent, amit szeretnék. Aztán ellátott pár tanáccsal, majd megkérdezte, hogy szeretnék-e enyhe nyugtatót, altató kérni. Azt mondtam, nincs rá szükségem. Mire végeztünk, gyakorlatilag máris azt éreztem, hogy mindent meg is kaptam, amire szükségem volt. Megköszöntem a segítségét, aztán elköszöntem tőle, nem gondoltam volna, hogy valaha találkozunk még. Úgy vélem, ez szintén rettentő fontos lépés volt, rendkívül megkönnyebbülten értem haza ugyanis a beszélgetés után. Mintha óriási teher esett volna le

45

a szívemről. Érdekes volt ezt érezni, mert korábban sem tartottam magamban ezeket a dolgokat, mindig elmeséltem ezt-azt valakinek. Ugyanakkor mégis egy kicsit más az, ha egy pszichiáterrel beszél az ember. Ahogy mondtam, egészen különböző az efféle emberi kapcsolat természete, mint egy baráti viszonyé. S persze annak is óriási szerepet tulajdonítottam, hogy Lia volt Gréta kezelőorvosa is. Azt hiszem, leginkább ennek köszönhetem, hogy ez az óriási teher lehullt rólam, s kisebb részben a nála eltöltött egy órának. Amint egy kicsit jobb kedvre derülve teltek a napjaim, azonnal kedvet kaptam egy jó koncerthez. Keresgélni kezdtem, milyen programokat rendeznek a hétvégén, esetleg érdekel-e valamelyik akár egy nagyon kicsit is. Végül is találtam egy kifejezetten kedvemre valót. A közeli, valami okból Rage névvel illetett klubba raggae estet szerveztek, s bár egyik bandát sem ismertem, a zene közel állt hozzám, így elhatároztam, hogy elmegyek. Elhívtam néhány ismerőst, munkatársat is, páran kedvet is kaptak hozzá. Szombat este így jó ideje először kirúgtam kissé a hámból. Ittam egy kicsit, de nem részegedtem le. Csak próbáltam élvezni a raggae ritmusát. A koncertek már véget értek, egy lemezlovas szolgáltatta a zenét, amikor kiürült a poharam, így a pulthoz indultam. Nagy sor volt, várnom kellett, közben pedig bambán bámészkodtam. A tekintetem egy szemmel láthatóan fiatal, a melegtől és a tánctól kissé izzadt, gyönyörű, szőkés, vállig érő hajú teremtésen akadt meg. Akkor is épp szenve-

46

délyesen járt minden porcikája az ütemre, én pedig elbűvölve néztem... Mit néztem, bámultam őt. Egy pillanatra szembe fordult velem. Mikor megláttam az arcát, azt hittem sokkot kapok. Lia volt az, aki elindult a pult felé, amint észrevett engem. Üdvözölt, és nagyon fel volt dobva. Jó kedve volt, kivette a poharat a kezemből, egy asztalra tette, majd behúzott magával. Táncoltunk egy kicsit, de aztán már nagyon megszomjaztam, és igazság szerint rá is szerettem volna gyújtani. Kimentünk a klub elé, és mindketten cigarettát vettünk elő. Eléggé zavarban voltam, így nem is igazán tudtam, mit mondjak neki. Addig hangos zene szólt körülöttünk, nem beszélgettünk. Végül aztán Lia törte meg a csendet. Azt mondta, ne haragudjak, ha kissé erőszakos volt korábban, de épp neki sem volt kivel táncolnia. Ráadásul azt gondolta, jót tenne nekem egy kis extázis. Be kell valljam, eleinte azt hittem, alaposan leihatta magát. Most viszont meglehetősen tisztának tűnt, beszélni sem esett nehezére, nem tántorgott, egyáltalán nem tűnt részegnek. Mindenesetre elkezdtünk beszélgetni, s azon kaptunk magunkat, hogy már a klubba sem mentünk vissza jó ideje. Élveztük egymás társaságát, s annyira kellemesen telt az idő, hogy összeszedtük minden holminkat, majd sétálni indultunk a városban. Közben folytattuk az ismerkedést. Ekkor már jóval kötetlenebben tehettük fel a kérdéseinket. Nem kezelte már a feleségem, én is csak akkor, egyszer látogattam el hozzá, nem voltam tehát a páciense. S ha az elején kicsit zavarta is még, miként ismertük végtére is meg egymást, ekkora

47

már felülemelkedett rajta, ahogy persze én is. Kiderült, hogy nem csak a raggae zenét szeretjük némiképp mindketten, hanem fanatikus Bob Marley rajongók is vagyunk, s imádjuk az Almodóvar filmeket. Találtunk néhány közös vonást, így aztán volt miről beszélgetnünk. S ahogy lenni szokott, szinte minden egyes mondatról, ami a másik száját elhagyta, azonnal eszünkbe ötlött valami. Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy hajnalodik. Elbúcsúztunk, és megbeszéltük, hogy elmegyünk együtt megnézni egy filmet. Telefonszámot is cseréltünk, hogy ne csak a rendelőn keresztül érhessem el őt. Attól kezdve találkozgattunk néha. Közösen sétáltunk a városban, megnézünk egy-egy mozit, koncertre jártunk, beszélgettünk, jól éreztük magunkat. Sokszor Csaba és Dóra is velünk tartottak. Afféle baráti viszony szövődött köztünk, s igazából Dóra kérdezett rá először, nem hívom-e el egy igazi randevúra egyszer. Azt mondtam, hogy nem állok még készen rá, és egyébként sem gondoltam még erre. Ahogy elköszöntünk viszont egymástól, s egyedül maradtam, bizsergető érzés hasított belém. Eszembe jutott megannyi beszélgetés, a mosolya, a kedvessége, a nyugalom, amit tőle kaptam, hogy mit éreztem, mikor először megpillantottam, hogy mennyire elbűvölt, mikor táncolni láthattam, s hogy a legelső alkalomtól kezdve angyalnak gondoltam. Ekkor következett be az a bizonyos utolsó lépés. Ekkor éreztem azt először, hogy igazán érdekel egy nő, és ekkor történt, hogy Gréta szelleme sem kísértett már.

48

Furcsa, hogy amint rájöttem erre, azonnal rettentő idegessé és feszélyezetté váltam a közelében. Korábban mindig higgadt, laza voltam a társaságában, szinte sziporkáztam. Most azonban minden egyes mondatától lefagytam, s kezem-lábam remegett. Rá is kérdezett egy alkalommal, hogy mi a baj. Azt hazudtam, hogy csak munkahelyi gondok miatt vagyok ideges. Szívesen beszélnék róla, de úgysem értené. Amiatt van az egész. Azt hiszem el is hitte. Végül is... Nem igazán volt oka kételkednie. Eközben folyton azon őrlődtem, hívjam-e randevúzni vagy sem. Tudtam, hogy egy szimpla vacsorameghívás, esetleg bármi hasonló nem lesz elég, hiszen ilyenben már volt részünk. Ha rászánom magam, nyomatékosítanom kell, hogy igen, kedvelem őt és igen, ez egy "olyan" találkozó lenne. Még döntésre is képtelen voltam jutni azonban, mikor egy nap az örömtől majd kicsattanva, szinte ugrándozva közelített felém azt kiabálván, hogy azonnal el kell mesélnie valamit. Javasoltam, hogy üljünk le valahová. Egy kávézót szemeltünk ki, majd rögvest bele is kezdett a mondandójába. Boldogságtól sugárzó tekintettel, hadarva és már szinte nevetést idézően csilingelő hanggal öntötte szavakba, hogy jobban nem is alakulhatna az élete, mint most. Összefutott ugyanis egy régi barátjával, aki jó pár évig másik városban élt, de most visszaköltözött. A röpke beszélgetésből számcsere lett, aztán együtt vacsoráztak, majd eltöltöttek egy romantikus estét, s ő pedig máris olyan szerelmes lett, amilyen talán még soha nem is volt. Eközben én érdeklődést és némi

49

örömöt színlelve, kínos mosolyt magamra erőltetve, teljesen összetörve kortyolgattam a kávémat. Minden cseppje égette a torkomat.

50

VII. Tébolyultan Lia új kapcsolata hosszú időre árnyékot vetett a jó kedvemre. Mivel néhány napig nem kerestem őt, biztosan sejtette már, hogy valami baj lehet. Próbált hívni, de rendszerint nem vettem fel a telefont. Végül aztán beadtam a derekam, de amikor arra kért, hogy találkozzunk, valami gyenge kifogással álltam elő. Mindenesetre így sem húzhattam sokáig. Egyik este összefutottunk valahol, s azonnal látta rajtam, hogy nem vagyok rendben. Kérdezgetni próbált, de én hol tereltem a témát, hol hazudtam valamit, ő pedig ezúttal pontosan tudta, hogy nem mondok igazat. Keveset beszéltünk csak, s azt mondanám, haragban váltunk el. Nem volt köztünk hangos vita, nem kiabáltunk, egyszerűen csak mindketten érezhettük, jó időre ez volt az utolsó alkalom, hogy láttuk egymást. Már-már rutinná vált nálam, hogy ilyen esetekben begubóztam pár napra. Azon kívül, hogy eljártam dolgozni, szinte ki sem mozdultam a lakásból, s egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért történt velem megint ez, miért kellett csalódnom ismét. Az én fejemben is megfordult – ahogy talán sokaknak – a gondolat, hogy többé nem leszek szerelmes. Persze képtelen voltam megérteni, hogy egyszerűen lehetetlen dolgot készültem megfogadni. Hétvégén is rendszerint a tévét bámultam, néha rendeltem egy pizzát vagy valami hasonlót, zenét hallgattam vagy olvastam. Átkoztam a sorsot, amiért ismét így kibabrált velem, s megvetés-

51

sel tekintettem mindenre és mindenkire, aki akár csöppnyi romantikát is képes volt felfedezni bármiben a világon. Aztán ez az állapot egy csapásra állapot átfordult valami egészen másba, ami számomra kimondottan új volt. Egyik este egy klubban kötöttem ki, alaposan felöntöttem a garatra, és igazi bunkó módjára kezdtem el a nőknek udvarolni. Ugyan nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez sikerülhet, mégis bevált. Már azon az estén ágyba cipeltem egy tőlem valamivel fiatalabb lányt, akinek a neve azóta is rejtély. Annyira büszke voltam magamra, hogy azonnal meg akartam ismételni. Amint leszállt hát az est, elindultam, s ismét az előző nap jól bevált forgatókönyvet követtem. Nem mondom, hogy minden éjjel sikerrel jártam. Néha bejött, néha nem. Volt, hogy több lányt is magamévá tettem, s volt, hogy részegen tántorogva estem haza hajnaltájt. Ha a kedvem úgy hozta, kurvákat vittem fel, egyszerre akár többet is. A hétvégék általában féktelen tivornyával teltek, szinte minden pénzem alkoholba és nőkbe öltem, vasárnap pedig kimerülten, hányingerrel, fejfájással, s mély depresszióval küzdve feküdtem az ágyban, s az előző két nap emlékei után kutattam. Az életmódom persze a munkámra is kihatott, minél mélyebbre süllyedtem, annál több kollégám szemében fedeztem fel a megvetés szikráit. A dolgok odáig fajultak, hogy a főnököm is behivatott magához. Elvégeztem a feladataimat, nem is azzal volt a gond, mégis egymagam képes voltam megmérgezni a munkahelyi légkört. Egész nap zombi-

52

ként bolyongtam az irodában. Az alapos fejmosás azonban kicsivel jobb útra térített. Nem hagytam fel az ivással, a lányok hajkurászásával persze. Istennek képzeltem magam, és képtelen lettem volna rá. De még akkor is kellőképp tiszta volt a tudatom ahhoz, hogy tudjam, a munkámat nem áldozhatom fel. Elég jól kerestem, itthoni viszonylatban pláne. Ráadásul tisztában voltam azzal is, ha folytatni kívánom ezt az elborult életmódot, szükségem lesz a pénzre. Az öt munkanapon így hát valamelyest visszafogtam magam. Péntek estétől kezdve viszont ismét belevetettem magam a fékevesztett szórakozás világába, s ha lehet, még vadabb extázisban töltöttem el azt a bizonyos két éjszakát, hogy aztán a vasárnapot félholtra tikkadva vészeljem át valahogy. Az események csúcsát egy hosszú hétvége képezte. Elutaztam egy másik városba, melynek neve maradjon rejtély. Kivettem egy szállodai szobát, három prostituáltat is magammal rángattam, akiket előre kifizettem. Hogy aztán mi történt az számomra is örök titok marad. Csak azt tudom, legalább 48 órára volt szükségem, hogy talpra tudjak állni. Két szabadnapot vettem ki az alkalomra, egyet péntekre, egyet a következő hétfőre időzítettem, így csak kedden kezdtem a munkát. Azon a bizonyos hétfőn pedig, miközben szánalmasan, kezemben vödröt szorongatva, szürke ábrázattal, izzadtan, verejtékező homlokkal, felkavarodott gyomorral, sajgó izületekkel és csontokkal üldögéltem a kanapén, elhatároztam, hogy véget kell vetnem ennek az életnek.

53

Kedden a munkából hazaérve az első dolgom volt, hogy minden üres és teli üveget kidobáltam a lakásból. Kitakarítottam, az összehányt szőnyegeket, elfeslett díszpárnákat, elhalt virágokat, szintén egy kupacba gyűjtöttem, s egy hatalmas szemetes konténer martalékává tettem. Elégedett voltam magammal, s úgy éreztem, most képes leszek – közkedvelt szófordulattal élve – új életet kezdeni. Annyi hiba azért csúszott a számításba, hogy a gyengébbik nem tagjaira még ekkor sem tudtam nőkén tekinteni, képtelen voltam finom hölgyekként bánni velük. Ha megláttam valahol egy hamvas, üde szépséget, esetleg egy érett, vadító teremtményt, csak az járt a fejemben, miként elégíthetném ki vele perverz vágyaimat úgy, hogy lehetőség szerint minél kevesebbet kelljen megtudnom róla, s persze soha többé ne is találkozzunk. Azon a kedd estén aztán váratlan vendégem érkezett. Nem Csaba volt az vagy Dóra, nem is Lia. Alexa kopogott be hozzám, én pedig igazán meglepődtem, mikor ajtót nyitottam. Betessékeltem, megkínáltam egy pohár narancslével, majd megkérdeztem, minek köszönhetem a látogatást. Elmondta, dacára annak, hogy ő inkább Gréta bizalmasa volt, mintsem közös barátunk, s persze, hogy kettőnk kapcsolata már jó ideje véget ért, ő mindig is kedvelt engem. Miután egyik ismerősétől megtudta, hogyan is telnek a napjaim, aggódni kezdett értem, s eldöntötte, hogy minél hamarabb el is látogat hozzám. Alaposan meg is lepődött, amikor egy tiszta, kellemes hangulatot és illatokat árasztó lakás látványa tárult elé, s azon is, hogy bor

54

illetve bármiféle alkoholos ital helyett éppen narancslével kínáltam. Ahogy belemerültünk a beszélgetésbe, rájöttem, hogy azt hiszi, még Gréta miatt voltam ennyire lecsúszva. Elmeséltem neki, hogy éppen változtatni szeretnék az életemen, megelégeltem az eszement, állandósult tivornyát, s valami mást szeretnék kipróbálni. Liáról persze nem szóltam egy szót sem. Nem említette, így gondoltam nem is tud arról, milyen közeli kapcsolatba kerültünk. Sokáig beszélgettünk, s minél inkább feloldódtunk, annál kedélyesebbé, személyesebbé és intimebbé vált a társalgás. Néha végigsimítottam a vállát, a kanapén pedig egyre közelebb és közelebb húzódtunk egymáshoz. Kezével bele-beletúrt csábítóan vörös hajkoronájába, s alkalomadtán végigsimított lassan az alkaromon, el-elidőzve, kezét a kezemen pihentetve. Mire kezdtünk kifogyni a témákból, s el is fáradtunk már, elég későre járt az idő. Felajánlottam, hogy hazakísérem. Autóm még akkor sem volt, ahogy jogosítványom sem, de nem lakott túlságosan messze. A bejárat előtt aztán jó éjt kívántam neki, s hosszú csókot nyomtam a homlokára. Lassan hajolt el tőlem, kezét éppen a vállamon pihentette, amelyet finom mozdulattal húzott le róla. Ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve elkaptam a derekát, magamhoz szorítottam, és megcsókoltam. Az extázisból akkor eszméltem fel, amikor már meztelenül feküdtünk egymás mellett Alexa hálójában, s angyalian szuszogva, merült állomba. Vártam még néhány percet, aztán óvatosan felöltöztem, és kiosontam. Egész úton hazafelé pedig csak az járt

55

a fejemben, hogy remélem ő is éppen csak annyit szeretett volna ettől az éjszakától, mint én. Reggel persze a telefonomra pillantva, Alexa üzenetét meglátva tudatosult bennem, hogy igazán naiv ábránd volt ez. Csak úgy, ahogy előtte nem sokkal Liáról, igyekeztem róla is tudomást sem venni. Nem válaszoltam a telefonhívásokra, sem az üzeneteire. Egy alkalommal még a lakásomon is meglátogatott, de hiába kopogott, nem nyitottam ajtót. Egyszerűen semmi mást nem szerettem volna tőle, csak azt az egy éjszakát. Persze azt sem terveztem, mindössze rámtört a vágy, ő pedig benne volt a játékban. Reménykedtem, hogy hamar túljutunk ezen a rohamon, aztán nyugodtan élhetem tovább az életem. Azt is jól tudtam, hogy ezek után képtelen leszek valaha is Alexa szemébe nézni, s az lenne a legjobb, ha nem is találkoznánk többet. Grétán kívül más kapocs nem is igazán volt köztünk, így láttam arra esélyt, hogy így történjen. A dolgok alakulása viszont merőben más irányt vett, amikor egy nap Alexa a munkahelyemen látogatott meg. Nagyon éretten viselkedett, nem rendezett jelenetet, nem ordítozott velem a kollégák előtt, csak megkért, hogy egy nyugodtabb helyen beszéljünk négyszemközt pár percet. Bár boldogan kihúztam volna magam ez alól is, nagyra értékelem, amiért ilyen higgadt volt, belementem hát. Az irodaház alatti parkolóban napközben nem nyüzsgött igazán az élet, így arra esett a választásom. Alexában minden bizonnyal forrongtak az indulatok, de egészen addig képes volt visszafogni magát. Amint megérkeztünk viszont, azonnal kitört belőle min-

56

den, amit addig féken tartott, zokogni kezdett, közben magából kikelve ordítozott velem, amit én próbáltam visszafogott hangnemben fogadni. Tudtam, hogy neki többet jelentett az a bizonyos este, s mivel nem utaltam rá, hogy semmi komolyat nem szeretnék, hibásnak éreztem magam. Mindenfélét a fejemhez vágott, bunkónak, hazugnak, gerinctelennek nevezett, s ahogy sorolta a jelzőket, szembesülnöm kellett azzal, hogy minden bizonnyal igaza van. Persze alapvetően nem tartottam magam ilyen embernek. Ebben az adott szituációban viszont kivétel nélkül mind jellemző volt rám. Megnyugtatni persze nem tudtam, de ekkor már éreztem magamban annyi tartást, hogy a pofátlan visszatámadás helyett beismertem a hibáimat. Bocsánatot kértem tőle, s elmondtam neki, hogy talán többé nem kellene találkoznunk. Még mindig rettentő ingerült volt, így a fejemhez vágta, hogy ezek után ne is reméljek ilyet. Majd azt, már bánja, hogy egyáltalán megsajnált engem, s elviharzott. Jó ideig nem tudatosult bennem igazán, mi is történt ott. Visszamentem az irodába, végeztem tovább a munkámat, s igazából semmiféle rossz érzés nem kerülgetett. Azt gondoltam, beismertem a hibámat, bocsánatot kértem, s ahogy szerettem volna, többé találkoznunk sem kell. Ezzel be is fejeztük az ügyet. De amint véget ért a munkaidő, s haza indultam, egyre borúsabbá vált a hangulatom. Otthon bekapcsoltam a tévét, elkészítettem a vacsorámat, neki is láttam, mégsem akart lemenni egy falat sem a torkomon. Félretoltam az ételt,

57

majd gondolkodni kezdtem. Azt hiszem akkor értettem meg, mi is történt tulajdonképpen. Ahogy telt az idő, egyre élesebben és élesebben játszódott le minden egyes emlékkép, én pedig annál dühösebb lettem... Saját magamra. Megértettem, hogy ami nekem kedélyes beszélgetésnek tűnt, könnyed flörtnek esetleg, a valóságban sokkal intimebb volt. Amikor végigsimította a kezemet, amikor finoman a hajába túrt s közben rám pillantott, csak a vágyat keltette fel bennem, s persze önbizalmat adott, hogy tudjam, ő is szeretné. A mély, személyes témák amelyekről közben beszélgettünk viszont... Az ember nem oszt meg ilyeneket azzal, akitől csak egy puszta egyéjszakás kalandot szeretne. S mivel én végig partner voltam, végighallgattam, megnyíltam előtte, s a gyengéd játékaiba is belementem, joggal hihette azt, hogy valami igazán komoly van kialakulóban köztünk. Én pedig megbántottam ezt a csupa szív teremtést. Megbántottam mélyen, pedig annyira gyöngéd, annyira kedves, odaadó, megértő. Ettől persze még nem voltam szerelmes, egyszerűen csak sajnáltam őt, mert nem ezt érdemelte. Egyre rosszabbul éreztem magam a történtek miatt. Tudtam, hogy muszáj tennem valamit, különben felrobbanok. Talán nem volt a legjobb ötlet, – akkor sem tűnt annak – de rendbe szedtem magam, és Alexához indultam. Amikor becsöngettem, majd a kaputelefonba szóltam, biztosan rettentő dühös lett. Nem volt könnyű rábeszélni, hogy szánjon rám néhány percet. Amikor azonban mégis elém állt, rettenetesen zavarba jöttem, s össze-vissza beszéltem. Ha-

58

ragudott rám, de látszott, hogy kíváncsi arra, mit is szeretnék neki mondani. Valahogyan összeszedtem hát magam, és elregéltem neki mindent. Liát persze ismét kihagytam a történetből. Kitálaltam, s egyáltalán nem ügyeltem a szavaimra. Akkor nem érdekeltek az olyan hívságok, mint hogy ne lásson sebezhetőnek, gyengének. Azt nem mondanám, hogy meghatotta amit hallott. Nem sírta el magát, nem borult a nyakamba, s minden bizonnyal még akkor is azt gondolta, ha soha többé nem lát, az is túl korán lesz. Ennek ellenére értékelte, hogy beismertem a hibáimat, hogy őszintén bocsánatot kértem, nem csak amúgy felszínesen, s hogy képes voltam megosztani vele gyenge és önutálattól sem mentes pillanataim apró részleteit. Aztán haza indultam, és büszke nem voltam ugyan magamra, de örültem, hogy megtettem amit tettem. Ismét nagy teher szakadt le rólam, addigra pedig talán már az érzéseim is változtak a nőkkel kapcsolatban. Már nem láttam olyan borúsan a helyzetet, noha azért még ekkor sem voltam a korábbi önmagam. Út közben elmélkedve pedig arra jutottam, hogy Liával is ideje lenne ismét beszélnem.

59

VIII. Újra látni Bár szerettem volna Lia hangját minél hamarabb hallani, ráadásul úgy éreztem, már nem is vagyok szerelmes, nem nyúlhattam rögvest a telefon után. Alaposan végiggondoltam mindent, hogy valóban jó ötlet-e ismét megkeresnem, ha pedig így teszek mi fog történni? Ezek után arra jutottam, hogy igen, nagyon szeretném újra látni, de szükségem van egy alapos, jó kifogásra, egy megingathatatlan mesére. Fel szerettem volna ugyanis készülni arra az eshetőségre, ha rákérdez miért viselkedtem olyan furcsán, miért vesztünk össze, s miért nem beszéltünk azóta. Kézen fekvő lett volna bevallani mindent, hiszen abba aztán végképp nem lehetett volna belekötni. Mégis ha erre gondoltam, rendkívül feszültté, idegessé váltam. Valami okból kifolyólag semmiképp nem szerettem volna, hogy ez megtörténjen. Féltem, miképp tekintene rám aztán, egyáltalán elhinné-e, hogy már nem vagyok szerelmes. Ha pedig nem, akkor minden bizonnyal semmiben sem változna a köztünk lévő kapcsolat. Maradna olyannak, amilyen az utóbbi hetekben volt... Lia nem igazán számított a hívásomra, s éreztem a hangján, hogy még mindig dühös rám. Igyekeztem minél többször bocsánatot kérni, de nem szerettem volna telefonon megtárgyalni a kettőnk dolgát. Megkértem, találkozzunk valahol, ahol nyugodtan tudunk beszélgetni. Arra a parkra esett a választása, ahol először megláttam őt. A megbe-

60

szélt időpont előtt már bő negyed órával ott voltam, fel s alá járkálva próbálgattam, mit is fogok neki mondani, igyekeztem minél meggyőzőbben előadni. Végül aztán megérkezett. A meleg, örömteli üdvözlés, ölelés, csók az arcra ezúttal persze elmaradt, elég távolságtartó volt. Megkértem, hogy üljön le, majd elkezdtem a mondókámat. Gréta miatt történt minden. Írt nekem egy levelet, s bár látszólag korábban jól voltam, túljutottam rajta, de mégis felzaklatott. Akkor tudatosult bennem, hogy tényleg minden véget ért, és jó időre ismét depresszióba süllyedtem. Mivel ő éppen akkor találkozott azzal a bizonyos férfival, s ömlengve áradozott nekem arról, mennyire boldog, úgy éreztem képtelen vagyok elviselni. Kicsinyes dolog ugyan, de nem bírtam volna nézni, milyen álomszerűen alakul az élete, miközben nekem a lehető legmélyebb válságból kell valamilyen módon kilábalnom. Ő figyelmesen végighallgatott, s mire a történet végére értem, a harag legapróbb szikrája is szertefoszlott a szemében. Megölelt és megkérdezte jól vagyok-e. Mondtam neki, hogy igen, ezúttal tényleg lezártam magamban mindent, ezért is mertem felhívni. Elmesélte, hogy amikor néhány napra elhidegültem tőle, majd összevesztünk, végig azt gondolta, hogy beleszerettem. Ez magyarázatot adott volna mindenre, s csak erre tudott gondolni, de nem mert rákérdezni. Összerezzentem, mikor ezt meghallottam. Kirázott a hideg attól, mennyire rátapintott az igazságra. Azt hiszem viszont, kifejezetten meggyőző lehettem korábban, mert minden egyes szavamat

61

elhitte. Túl sok időnk sajnos nem volt beszélgetni, éppen sietett valahová. Ugyanakkor legalább mindketten megkönnyebbülhettünk vére, megtörtént a nagy kibékülés. Nem potyogtak könnyek, nem zajlottak le nagy, drámai jelenetek. Éppen úgy történt minden, mint mikor összevesztünk. Viszszafogottan, hangos szavak nélkül. Azt hiszem még ekkortájt is érzéketlenebb voltam némiképp korábbi önmagamnál, de mivel semmiféle szikra nem lobbant lángra bennem, úgy gondoltam, valóban igazam volt. Már nem vagyok szerelmes Liába, így újra barátok lehetünk. Talán a korábbi is csak puszta fellángolás volt, amit főképp a Grétával történt szakítás utóhatásaként fogtam fel. Láttam ebben logikát, így tényként kezeltem. S mivel magabiztos voltam, erősnek éreztem magam, Liával is egyre többször találkoztunk. Eleinte csak éppen összefutottunk néhány percre, sétáltunk egyet, mint azelőtt. Aztán ismét elmentünk együtt moziba. Bár az a bizonyos nagy szerelem még mindig jelen volt az életében, ő meglehetősen toleráns volt ez ügyben. Noha azt hiszem, ebben az is szerepet játszott, hogy korántsem töltöttünk együtt annyi időt, mint régebben. Én pedig... Gyakorlatilag észre sem vettem, szép lassan viszont mégis pontosan arra a pontra jutottam, ahol korábban is kilyukadtam. Még mindig szerettem Liát. Valami oknál fogva jó ideig valóban nem tudatosult bennem. Talán az érzéketlenség volt az oka. Talán nem volt az más, csak egy páncél. Minél több időt töltöttem vele, annál inkább gyengébbé vált. Az utolsó döfés, mely végleg átszakította

62

pedig akkor következett be, mikor először láthattam Liát és Zoltánt együtt. Abban a pillanatban, amikor elém tárult a kép, hogyan is néz rá a lány, hogyan öleli át és csókolja meg, a világ, amelyben éltem apró darabokra tört előttem. Úgy éreztem magam, mintha csak egy díszletet bámultam volna jó ideje, abban tengettem volna mindennapjaimat, s bár tudtam, hogy semmi sem valódi, fikarcnyit sem törődtem vele. Akkor viszont már nem számított mit is akarok én, a komor valóság visszatarthatatlanul elém tárult. Egy ideig visszafogottan viselkedtem, bár nehéz volt elviselni, amit látok. Aztán valahogyan kimentettem magam, és hazarohantam. Ezúttal sokkal inkább dühös voltam, mintsem rosszkedvű. Nem éreztem magam nyomorultnak, inkább sebzett oroszlánnak, aki bosszút akar állni valamilyen módon a sorson, amely tréfát űzött belőle. Persze ez lehetetlen, de azt hiszem mégis némiképp ilyen érzések dúltak bennem akkor. Mivel ötletem sem volt miként vezethetném le azt a rengeteg indulatot, ami bennem volt, vettem egy boxzsákot. Béreltem egy garázst, berendeztem magamnak mindenféle kellékkel. Vettem kesztyűket, néhány súlyzót, felszereltem a zsákot a plafonra, és tudatlanul, céltalanul püföltem minden este, néha súlyokat is emelgetve, magamra aggatva közben. Nem jártam edzésre, sosem boxoltam, még csak az ötlet sem fordult meg a fejemben. Egyszerűen csak szükségem volt valamire, ami le tud nyugtatni, és amin minden feszültséget kitölthetek.

63

Liával is találkoztam néha, s volt, hogy Zoltán is vele tartott. Bár nem ezek voltak a legkönnyebb alkalmak a számomra, valamiképp igyekeztem eltűrni. Szerencsére ritkán került erre sor, legtöbbször inkább csak mi ketten futottunk össze valahol. A barátság egyre mélyebbé vált köztünk, gyakorlatilag mindent meg tudtunk egymással beszélni. Ritka az ilyen, ezért igazán nagyra értékeltem. Nekem persze mégis kevés volt, s úgy éreztem, napról napra jobban szeretem őt. S mikor emiatt különösen dühössé, ingerültté, frusztrálttá váltam, a zsákot is mind többet püföltem. Működött ez a terápia. Azon is sokat morfondíroztam, meddig tarthat Lia és Zoltán között ez a kapcsolat. Még edzés közben is gyakran csak ezen gondolkodtam, s meglehetősen aggasztott az ügy. Látszólag nagyon harmonikus volt a viszony köztük, szerették egymást, s szó ami szó, Lia is leginkább csak kellemes dolgokról mesélt. Azt hiszem igazán illettek egymáshoz, ezt pedig nem volt könnyű feldolgozni. Igyekeztem ismerkedni, hátha könnyebben kiszeretek így belőle, de valahogy az sem ment. Nem okozott gondot, hogy bárkivel szóba elegyedjek, nem ez volt a probléma. Egyszerűen csak képtelen volt bárki igazán megfogni, akit felém sodort az élet. Folyton erőlködnöm kellett, hogy ne Liára gondoljak, ha éppen egy nővel beszélgettem. S bár néhányan közülük igazán gyönyörűek, bájosak, kedvesek és okosak voltak, mégsem mozgattak meg bennem semmit. Tudtam, hogy Lia egyszerűen tökéletes lenne számomra, és ezt kép-

64

telen volt bárki elfeledtetni velem, minden igyekezetem ellenére. Így aztán kénytelen voltam idővel beletörődni, s az alkalomra várni. Lesni Lia minden apró mozzanatát, elejtett félmondatait, s reménykedni, hátha mégis megromlik közöttük ez az idilli kapcsolat. Hátha ránk talál egyszer a megfelelő pillanat, amikor esetleg elárulhatom, mit érzek. Persze ehhez nem csak nekem kellett volna bátorságot gyűjtenem, a dolgoknak is valamiféle fordulatot kellett volna venniük. Ha csak bármilyen apró jelét láthattam volna annak, hogy már nem szereti úgy Zoltánt, mint korábban, már annak örültem volna. Mégsem történt semmi ilyen. Egy nap aztán Lia egy feltűnő, gyönyörű jegygyűrűvel az ujján jelent meg előttem. Zoltán megkérte a kezét, ő pedig azonnal elsírta magát a boldogságtól, s persze igent mondott. Óriási szerencse, hogy akkor ismét csak néhány perc erejéig tudtunk találkozni, különben minden bizonnyal lelepleződtem volna. Így sem volt egyszerű felhőtlen örömöt színlelni. Aznap este ismét alaposan elpüföltem hát a zsákot, s olyan haragot, olyan irtózatos dühöt éreztem magamban, amilyes még soha azelőtt. Tudtam, hogy innen már nincs viszszaút, soha nem lesz esélyem nála. Ha pedig mindent elmondanék neki, akkor is csak annyi változna, hogy többé nem láthatnám. Noha ez lett volna a legésszerűbb megoldás, mi emberek általában ostobábbak vagyunk ennél. Persze azt is mondhatnám, romantikusabbak, hiszen inkább a szívünkre hallgatunk ilyenkor, ami képtelen lenne

65

elviselni a hiányt. Így estem én is ebbe a bizonyára meglehetősen általános hibába. Ugyanakkor ezzel a mérhetetlen haraggal kezdenem kellett valamit. A garázs, a súlyok, a boxzsák már édeskevés volt ehhez. Kicsit tudták csak csillapítani a forrongó érzelmeket, megszüntetni képtelenek voltak. Megszállottá váltam már ekkorra, Lia megszállottjává. Minden áron meg akartam szerezni, vele akartam lenni. S minden alkalommal, amikor kevesebb esélyt láttam arra, hogy bekövetkezhet valaha a hőn áhított beteljesedés, annál mélyebbre és mélyebbre kerültem saját elmém, lelkem sötétségében. Akkor, az eljegyzés napján értem el azt a pontot, ahonnan lefelé már nincs tovább, mégis képtelen voltam fellökni magam onnan. Minden elrugaszkodásom után egyre erősebben és erősebben rántott vissza valami, míg végül meg nem adtam magam.

66

IX. Ahonnan nincs visszaút Amikor a harag, mint a méreg egyre inkább felgyülemlett bennem, s megfertőzte minden egyes porcikámat, már könnyű volt elveszteni a talajt a lábam alól. Szinte észre sem vettem, s már is eljutottam arra a pontra, ahonnan már nem lehet viszszafordulni. Nem lehet azt mondani, hogy rendben, itt megállok és alaposan átgondolom az egész eddigi életemet. Nem lehet azzal védekezni, hogy csak egy kicsit eltévedtem, de mostantól minden más lesz. Rendbe hozom, ami elromlott, és vezeklek a bűneimért. Ez az a pont, amikor az ember felismeri, mivé is lett. S már csak azon tűnődhet el, hogy végigcsinálja, amit elkezdett, s esetleg belehal, vagy megálljt parancsol magának, elfogadja, hogy az egész addigi élete ott és akkor véget ért, majd szembenéz a következményekkel. Mikor megtudtam, hogy Zoltán eljegyezte Liát, aki persze boldogan igent is mondott, azt hiszem azon az estén kezdtem el fékevesztetten száguldani a már említett állomás felé. Talán korábban is afelé tartottam, de most mintha hirtelen minden felgyorsult volna. Ahogy telt az idő miközben a garázsban továbbra is a zsákot püföltem irdatlan mennyiségű súlyt magamra akasztva, egyvalami járt a fejemben. Csak arra tudtam gondolni, hogy gyűlölöm Zoltánt, mindennél jobban utálom. Nem volt érdekes, hogy sosem ártott nekem, az sem érdekelt, hogy Liát boldoggá teszi. Azt az embert láttam benne, aki meggátolja, hogy vele legyek, másképp nem tudtam rá tekinteni. Minél

67

hevesebben, erőteljesebben ütöttem a boxzsákot, annál élesebben rajzolódott ki előttem Zoltán arca, s megszállott módjára, minden erőmet beleadva, a gyűlölettől elvakultan sújtottam egyre nagyobbakat rá. Akkor hagytam csak abba, mikor már teljesen kimerültem, s szinte eszméletlenül zuhantam a padlóra. A szürke, kissé poros, szúrós anyagból készült szőnyegen fekve aztán bevillant valami. El fogom kapni Zoltán. Kerüljön bármibe is, elkapom őt és alaposan ellátom a baját. Megölni nem akartam persze, akkor még nem. Azt akartam csupán, hogy szenvedjen, s én legyek ennek az éktelen szenvedésnek az okozója, senki más. Onnantól kezdve csak erre tudtam gondolni. Alattomos, sunyi módon tervezgettem minden apró részletet. Elhívtam őt és Liát vacsorázni egy étterembe. Kipuhatoltam, együtt élnek-e már. Kiderült, hogy Liához költözött, ami igazán a kezemre játszott. Igyekeztem a beszélgetést aztán arra terelni, mivel töltik a mindennapokat. Nem volt gyanús, hiszen nem ismertük egymást még túlzottan, ráadásul azt gondoltam, talán kiderülhet néhány olyan dolog, ami később a hasznomra válhat még. Így tudtam meg, hogy szeret futni, és szinte minden este meg is tesz néhány kört a háztömb körül, esetleg hosszabb távon is néha. Nem tulajdonítottam ennek különösebb jelentősséget, de azért jól megjegyeztem. Aztán a munkájára terelődött a szó. Elmondta, hol dolgozik, milyen beosztásban, és persze, hogy mennyire utálja. Felvetettem neki, hogy beajánlhatnám a főnökömnél. Hazatérve pedig roppant elégedett lehettem magammal. Nem csak megtudtam jó pár részletet a ma-

68

gánéletéről, de sikerült azt a látszatot keltenem, mintha igazán kedvelném. Mikor interjúra jött hozzánk, felkészítettem rá, s szóltam pár szót a főnökömnek az érdekében. Aztán megittunk néhány korsó sört, s közben megtudtam, hogy imád bowlingozni. Néhány nap múlva így oda is elmentünk együtt. S bár rájöttem, hogy egyáltalán nem rossz ember, mégis állandóan csak arra tudtam gondolni, hogy mikor kaphatom el végre, mikor moshatok be neki? Időközben szereztem egy autót is, persze nem sokat használtam. Bowlingozni viszont általában azzal jártunk, mert Zoltán kedvenc klubja a város központjában volt. Egyik este aztán észrevettem, hogy a kocsimban hagyta a tárcáját. Már otthon voltam, de gondoltam elviszem neki. Legalább láthatom Liát is néhány pillanat erejéig. Számításaim nem igazán jöttek be, mert a háztömb előtt megállva Zoltánt pillantottam meg, aki éppen futáshoz készülődött. Visszaadtam a tárcáját, s persze kérdezősködni kezdtem. Elárulta, hogy általában napnyugta után futja le azt a néhány kilométert, ritkábban korán reggel. Erre rávágtam, hogy futhatnánk együtt. Hazaérve aztán egyből zakatolni kezdett az elmém. Rájöttem, hogy ez tökéletes alkalom lenne. De mégis hogyan csináljam? Arrafelé sok a kamera. Ráadásul nem lehetek amatőr. Nem kaphatnak el. Így hát alapos tervezésbe kezdtem. Vettem pár viszonylag feltűnő ruhát, azokban jártam futni minden nap. Sapkát sosem viseltem, s igyekeztem úgy alakítani a dolgokat, hogy mindig azonos időpontban fussuk le a szokásos távunkat. Általában a tömböt

69

kerültük meg párszor, esetleg kissé elnyújtottuk a kört, s nem egyszer hamarabb be is fejeztem, mint ő, mondván, hogy jobban bírja, mint én. Ha kocsival érkeztem éppen, a házuk előtt álltam meg, de gyakran mentem busszal, vagy ha olyan kedvem támadt, gyalog is. Ha autóval érkeztem, ügyeltem arra, hogy legtöbbször, ugyan azon az útvonalon, néhány eldugottabb utcát érintve, s persze jó néhány térfigyelő kamerát kikerülve érjek haza. Olykor megálltam út közben egy félreeső helyen, elszívtam egy-két szál cigarettát. Ilyen esetekben legalább fél óra, negyven perc alatt értem haza. S minél inkább belelendültem az alapos tervezésbe, minél több apró részletet dolgoztam ki annak érdekében, hogy semmiképp ne lepleződjek le, bevillant valami. Egész eddig csak arra készültem, hogy jó alaposan összeverjem. Hogy érezzem, amint az öklöm újra és újra az arcához csapódik, hogy lássam eltorzulni vonásait, lássam fájdalomtól szenvedni őt. Mégis annyira precízen csináltam mindent, annyi energiát fektettem bele, hogy tulajdonképpen rájöttem, meg is ölhetném. S abban a pillanatban, hogy ez eszembe jutott, újszerű érzés bizsergetett meg. Amikor éreztem, hogy tervem minden apró részlete a helyére került, úgy döntöttem nem várok tovább. A szokásos időpontban érkeztem Lia háza elé, s ügyeltem arra, hogy kívülről semmi gyanús tárgy, csomag ne látszódjon. Elindultunk futni, s ahogy máskor, én most is néhány perccel hamarabb leálltam. Beültem az autóba, majd a szokott, eldugott utakat érintő útvonalamon indultam el. Aztán leálltam egy félreeső helyen. A nadrágomat

70

feketére cseréltem, magamra öltöttem egy sötét dzsekit is, ami néhány számmal nagyobb volt, mint én. Ezt már jó előre kitömtem. Sapkát húztam a fejembe, s igyekeztem úgy visszatérni Liáék tömbje elé, hogy a lehető legkevesebb kamera lásson. Aztán megpillantottam Zoltánt. A vérnyomásom felszökött, a szívem zakatolt. Olyan hevesen vert, hogy azt hittem belehalok az izgalomba. Az adrenalin elöntötte minden porcikámat, a homlokom verejtékezett, kezem, lábam remegett, s minden egyes szusszanásom éktelen zajként hasított a fülembe. Aztán éreztem, hogy nem várhatok tovább. Éppen senki nem járt a környéken, este volt és sötét. Így hát arcom elé sálat, kezemre kesztyűt húztam, elé ugrottam, s egy kerékkulccsal a tarkójára ütöttem. Összerogyott. Ekkor hasba rúgtam, majd feltérdeltettem, s megszállott módjára ütni kezdtem az arcát, fejét, ahol értem. Meleg vére már a ruhám alá is befolyt, ekkor kaptam észbe. Hirtelen átfutott rajtam, hogy igen, most valóban megtehetem, mégis leálltam. Képtelen voltam rá, bármennyire is késznek éreztem magam korábban, s bármennyire is elárasztotta elmémet a gyűlölet. A kerékkulcsot visszadugtam a kabát alá, majd átkutattam a zsebeit. A tárcája nála volt, így magammal vittem. Nem arra indultam, amerre az autóval szokás szerint, a másik irányba. Út közben minden iratát eldobáltam, csak a pénzt vittem magammal. Aztán amikor már kissé nyugodtabb, kameráktól mentes helyre értem, rohanni kezdtem. Szaladtam a kocsim felé. Visszaérve aztán beültem, levettem a kabátot, a sálat, a kesztyűt, a sapkát is, mindent a kerékkulcs-

71

csal együtt a csomagtartóba raktam. Visszavettem a futónadrágomat, indítottam a motort, s hazahajtottam. Leparkoltam, majd az órára néztem. Éppen időben érkeztem. Ügyelve, hogy senki ne lássa, kivettem az autóból a véres ruhadarabokat, és felcipeltem a lakásba. A fóliát is kiszedtem, amivel a csomagtartót béleltem ki, megnéztem, nem maradt-e bármi nyom a kárpiton. Aztán rögvest felhívtam Liát, s megkérdeztem, hogy Zoltán hazaért-e már, mert elfelejtettem neki szólni, hogy másnap bowlingozhatnánk egyet. Tudtam, hogy a mobilját futás közben sosem hordja magánál. Elmondta, hogy még nincs otthon, amit kicsit furcsállt is. Megnyugtattam, hogy biztosan csak többet fut most a szokásosnál, majd letettem a kagylót. Zuhanyoztam egyet, alaposan megtisztítottam magam minden csepp vértől. Még nem is volt időm felöltözni, mire Lia hívott hisztérikus állapotban. Nem igazán találta a szavakat, nehezére esett elmondani, mi történt. Megnyugtatni nem tudtam, de biztosítottam, hogy néhány percen belül ott leszek. Felöltöztem, majd buszra szálltam. Közben újra és újra átéltem a vérszomjas pillanatokat. Fülembe csengett a csontok reccsenése, szinte még akkor is éreztem, ahogy az ütésektől feldagadó arca egyre puhább és puhább az öklömnek. Kéjes mámor öntötte el minden egyes porcikámat. S ami a leginkább különös volt, hogy mégsem rémültem meg magamtól. Nem éreztem, hogy bármi rosszat tettem volna, nem volt bűntudatom. Már-már büszke voltam magamra, elámultam nagyszerűsé-

72

gemen, hogy képes voltam megtenni, s hogy mindent ilyen alaposan el is terveztem. Lia teljesen magába roskadva ült csendesen pityeregve a sötét lakásban. Megtudtam, hogy egy, az esti műszakból épp hazafelé igyekvő járókelő talált rá, ő hívta ki a mentőket. Zoltánt kórházba szállították, s azonnal a műtőbe került. Akkor még nem tudhattuk, hogy életben marad-e. Lia egyre inkább hisztérikussá vált, képtelen voltam megnyugtatni. Őrjöngött, magából kikelve kiabált, miközben fel s alá járkált a szobában. Felálltam, szorosan magamhoz öleltem, s megkértem, hogy próbálja meg magát összeszedni. Együtt elmegyünk a rendőrségre, és feljelentést teszünk, de ahhoz le kell csillapodnia. Zoltán erős férfi, biztosan jól lesz. Bevett egy altatót, aztán a kanapéra feküdt. A hátát simogattam, míg el nem szenderedett, majd a hálójába vittem. Én a nappaliban aludtam. Furcsa mód meglehetősen nyugodtan telt az éjszaka, egyszer sem riadtam fel. Másnap aztán a kórházba látogattunk elsőként, s megtudtuk, hogy Zoltán túlélte a műtétet, de nem lehet tudni egyelőre, hogy szenvedett-e bármiféle maradandó károsodást. Lia ismét zokogásban tört ki, s én újfent próbáltam megnyugtatni. Persze mindenekfelett arra figyeltem, hogy kettőnk viszonya még véletlenül se tűnjön túl intimnek. Egy törődő jó barátnak, testvérnek, rokonnak akartam tűnni. Minden áron el akartam kerülni, hogy a gyanú rám terelődjön. A kórházból aztán a rendőrségre vezetett az út. Persze már tudtak az esetről, hiszen Zoltánt men-

73

tővel szállították kórházba, s jól láthatóan egy másik ember okozta sérülésektől szenvedett. Ennek ellenére azért kihallgatták Liát, majd én következtem. Ahogy sejtettem, alaposak voltak. Kitértek mindenre. Kérdezték, honnan ismerem őket, milyen kapcsolatban állunk. Aztán persze arra is kitértek, milyen viszonyom volt Zoltánnal. Részletesen beszámoltam nekik mindenről. Elmondtam, hogy rendszeresen együtt jártunk futni, azon az estén is így volt. Elárultam, hogy kissé hamarabb elindultam, amire persze korábban is volt már példa. Egyelőre nem volt több kérdésük. Néhány nappal később aztán mégis visszahívtak. Gondolom akkorra böngészték át a kamerák felvételeit, minden mást, amit ilyenkor szokás. Érdekelte őket, hogy miért van az, hogy egyszer kocsival, máskor busszal vagy gyalog érkeztem. Őszintén bevallottam, hogy a jogosítványomat nem rég egy baleset miatt bevonták. Így általában sétálok, buszozom, csak ha nagyon fáradt vagyok, esetleg sietnem kell valami okból, akkor ülök autóba. Láthatóan nem örültek ennek, de belekötni nem igazán tudtak az állításomba. Aztán arra terelték a szót, miért is nem a legrövidebb úton jártam haza, s miért tartott rendszerint olyan sokáig. Kitaláltam egy mesét, miszerint a volt feleségemet arrafelé láttam először. S ilyen, magányos estéken, futás után gyakran autóba ültem, elkocsikáztam arra, csendben elszívtam néhány cigarettát, majd haza indultam. Nem tudom, hogy teljesen elhitték-e amit mondtam, vagy sem. Mindenesetre az alapos előkészületeknek köszönhetően nem találtak ellenem semmi bizonyítékot. Lia vallomása is arra

74

utalt, hogy Zoltánnal igen jó kapcsolatot ápoltam. Másrészt az eset egyébként is rablásnak tűnt, csak éppen szokatlan volt az ilyen brutális bántalmazás. Megköszönték az együttműködésemet, megdorgáltak a jogosítvány nélküli vezetés miatt, aztán elengedtek. Akkor ismét Liához siettem, s együtt ellátogattunk a kórházba. Zoltán a műtét után is kómában volt, reménykedett, hogy minél hamarabb magához tér, azonban egyre mélyebbre süllyedt. Abból, amit az orvosa mondott, nem sokat értettem. A lényeget sikerült kihámoznom azt hiszem. Zoltán agya képes volt ellátni alapvető feladatait. Képes volt fenntartani az életfunkciókat, de egyáltalán nem reagált a külvilág ingereire. Nem emlékszem mi mást mondott még, de a következtetés szerint vegetatív állapotba került. Lia minden bizonnyal többet értett a doktor szavaiból, mint én, mert közben is a könnyeivel küszködött, végül zokogásban tört ki. Ekkor engem is rosszullét fogott el. Kiszaladtam a mosdóba, hányingerem támadt és a kagylóra támaszkodta öklendeztem. Aztán felnéztem, a tükörben saját magamat kezdtem bámulni. Azt hiszem akkor tudatosult bennem, mit is tettem. Hideg vízzel öblögettem az arcomat, s próbáltam magam rendbe szedni. S bár amikor feltéptem az ajtót, még nem gondoltam volna, de néhány perc alatt túl is jutottam ezen az állapoton. Amikor kirohantam a doktor irodájából, azt gondoltam, innentől soha meg nem szűnő bűntudattal kell tovább élnem az életemet. S mégis elmúlt.

75

Innen már valóban nincs visszaút. Mégis, leginkább boldogságot éreztem. Azt gondoltam, ha segítek Liának kilábalni a válságból, talán szerelmet vallhatok neki, s aztán már semmi nem állhat kettőnk útjába.

76

X. Továbblépni Minden, amit elterveztem, számomra nemes volt és egyszerű. Megvalósítani sem volt túl nehéz, hiszen imádtam Lia közelében lenni. Örömmel töltöttem el vele a szokásosnál sokkal több időt, boldogan vészeltem át éjszakákat a nem túl kényelmes kanapén, s azt sem bántam, ha napokig a nyakam is szörnyen sajgott. Lubickoltam a szomorkás, keserű mégis számomra meghitt és intim pillanatok sokaságában. Minden alkalommal, amikor hozzám bújt, megölelt, sírt a vállamon, majd megőrültem a vágytól, hogy megcsókoljam őt, de visszafogtam magam. Eddig tökéletesen ment minden, kis túlzással éppen úgy, ahogy reméltem. Ezt pedig nem akartam elrontani azzal, hogy túl heves vagyok, hogy túl gyorsan akarok mindent. Sok éjjel telt virrasztással, képtelen volt álomba merülni, amit nem is csodálok. Zoltán nagyon sokat jelentett neki. Altatót mégis csak ritkán vett be, magam sem értem miért. Lelkemben pedig eközben furcsa kettősség tombolt. Egyrészt mérhetetlenül sajnáltam őt. Bár boldog voltam, hogy ennyi időt tölthettem vele, nem volt könnyű öszszetörve látni. Egész nap az ágyában feküdt, alig evett, s mérhetetlen szomorúság sugárzott egyfolytában könnyfátyoltól fénylő szemeiből. Néhány napig egyáltalán nem is dolgozott, aztán is jóval kevesebb pácienssel foglalkozott csak. Tudtam, hogy én okoztam ezt a szenvedést, hogy csak én tehetek róla, és ez frusztrált kicsit. Ugyanakkor mégis furcsán bizsergető, jól eső érzés töltött el,

77

amikor vele lehettem pláne, hogy Zoltán is kikerült végre a képből. Miatta egyáltalán nem éreztem semmiféle bűntudatot, nem furdalt a lelkiismeretem. Mi több, büszke voltam magamra, amiért ennyire meg tudtam ragadni a gyeplőt, s ilyen mértékben képes voltam irányítani a sorsomat. Egyedül csak az bántott, amit Liával tettem. Hiába nem tudta, hogy én vagyok a bűnös, akkor is. Elképzelni viszont egészen más, mint végignézni, átélni. Ennek ellenére azt gondoltam, elvette tőlem életem szerelmét. Nem volt joga közénk furakodni. Nem volt joga ahhoz, hogy miután én annyit szenvedtem, s végre rátaláltam erre a csodálatos nőre, ő ilyen egyszerűen és ellentmondást nem tűrően szakítsa el tőlem, pillanatok alatt magába habarítva őt. Hittem abban, hogy én csak igazságot szolgáltattam, de legalábbis igyekeztem magamnak ezt hazudni, s fölöttébb meggyőző voltam. Nem Lia volt ugyanakkor az egyetlen, akinek tovább kellett lépnie. Legbelül én is küzdöttem. Nem a bűntudat volt a fő gondom, ahogyan ezt már említettem is. Inkább a felismerés. Amikor elértem azt a bizonyos pontot, szükségem volt egy kis időre, hogy tudatosuljon bennem, hol is tartok. S miután felfogtam, hogy innen nincs visszaút, nehéz időszak következett számomra. Az életem már így sem lehet soha olyan, mint korábban. Tekintve, hogy mit is tettem, ez nem meglepő. Mégis sokkal egyszerűbb ezt a tudatot elviselni, mint vallomást tenni, s minden bizonnyal hosszú időre rács mögé kerülni. Ha ezt megtettem volna, az

78

jóval nagyobb hatást gyakorolt volna az életemre. Liáról szintén örökre le kellett volna mondanom, s minden másról is. Mivel igazán mély bűntudat hiányában a megkönnyebbülés lehetősége sem motiválhatott, ezt a verziót hamar el is vetettem magamban. Maradt hát az elfogadás, a továbblépés útja számomra is. Valamilyen módon megtanulni együtt élni azzal, ami történt, megbarátkozni az emberrel akivé lettem. S bár szükségem volt egy kis időre, hogy megszűnjön bennem a folyton kavargó, egymásnak ellentmondó érzések áradata, meglepő módon egészen hamar megbarátkoztam az új helyzettel. Eltelt pár hét, aztán néhány hónap, s lassacskán Lia is beletörődött, hogy bár Zoltán él, minden bizonnyal sosem tér magához ebből az állapotból. Egyre kevesebb időt töltött a kórházban, nem beszélt róla annyit, sírni sem láttam már szinte egyáltalán. A munkáját sem hanyagolta annyira, mint korábban. Elkezdett visszarázódni a hétköznapi életbe, s minél közelebb került korábbi önmagához, annál könnyebben tette meg a további lépéseket. A dolgok jól alakultak tehát, én mégis sok időt töltöttem nála. Gyakran főzött nekem vacsorát, aztán beszélgettünk vagy kitaláltunk valami közös programot. Igyekeztünk magunkat jól érezni. Nem csináltunk igazából semmi különöset. Moziba jártunk, filmeket néztünk, mint korábban. Nagyokat sétáltunk, ahogy régen is, elmentünk együtt egy-egy koncertre, néha Dórával és Csabával is találkoztunk. Velük az utóbbi időben kissé változott a kapcsola-

79

tom, nem beszéltünk annyit, mint korábban. A régi, mély barátság emléke mégis sokat segített abban, hogy úgy tekinthessünk egymásra, mint korábban. Meglepően normális, boldog életet éltem. Nem kísértett egyfolytában amit tettem. Néha, egy-egy gyengébb pillanatomban magam előtt láttam Zoltán eltorzult, véres arcát. Szívem a torkomban dobogott, s rövid időre izgalommal vegyes félelmet éreztem, mint azon az estén. Kezem, lábam is beleremegett néha, de hamar elmúltak ezek a rohamok. Az idő múlásával pedig egyre ritkábbá is váltak. Még Lia sem vett észre belőlük semmit. S mivel Zoltán esete egyre kevesebb alkalommal került szóba, nem is igazán volt, ami eszembe juttassa őt. Az utcák persze, a lakás, az a környék... Ha sötétedés után jártam ott, mindig kirázott a hideg, de azt hiszem ez volt minden. A Liával töltött édes percek varázsa, a folyamatos igyekezet, a késztetés, hogy minél többet élhessek át belőlük, képesek voltak bármiről elterelni a figyelmemet. Egyszer elrángatott magával valami egészen furcsa helyre. Nem igazán láttam még hasonlót korábban. Élő zene szólt, és azt hiszem afféle régi slágereket játszottak aznap. Persze nem azokra a tipikus haknidalokra kell gondolni. Inkább jazz és swing szólt, amire jól lehetett táncolni. Nem hinném, hogy túl sok ilyen hely lehet Magyarországon. Úgy emlékszem, még ott sem voltak állandók az efféle programok. Egy héten talán egyszer szerveztek jazz estéket. Hogy Lia honnan tudott róla, arról fogalmam sincs, arról sem, járt-e már ott

80

korábban. Gyanítom, ha igen, az még Zoltán előtt történt. Nehezen tudom elképzelni, hogy olyan helyre rángatott volna, ahová sok, vele közös emlék köti. Rendszerint kerültük az ilyen helyeket. Mindenesetre elvitt magával oda, és bár egész idő alatt esetlenül, a többi embert egyfolytában meg-meglökve, lábukra lépve igyekeztem a testem valamiféle táncra némileg hasonlító mozgásra bírni, azért jól éreztem magam. Különösen a lassúzásokat szerettem. Abban nem nagyon lehet hibázni. Az utolsó táncunk is épp ilyen volt. Lia szorosan hozzám simulva, fejét a mellkasomon pihentetve ringott a zene ritmusára, én pedig nem bírtam felocsúdni a varázsból. Szőke haja illatozott, s a karamell színű, könnyű ruha, amely a vállát és a hátát is szabadon hagyta, elképesztően festett rajta. Fehér, hamvas bőre egészen vadító látványt nyújtott. Mégis... Képtelen voltam ott megcsókolni őt. Nem tudtam miként fog reagálni, túlságosan féltem, így azt gondoltam, későbbre halasztom a dolgot. Miután kitáncoltuk magunkat, kocsival indultunk haza. Ezúttal Lia vezetett, a rendőrségi vallomás óta igazság szerint csak egyszer ültem a volán mögé. Akkor, amikor a véres ruhákat, s mindenféle egyéb bizonyítékot eltűntettem a lakásomból. Az autóban ülve minden apró porcikám egyfolytában bizsergett. Valahányszor rápillantottam, a szívem mintha nagyobbat dobbant volna, az idő lelassulni látszott, gyermeki áhítattal vettem szemügyre hóka, bájos arcának minden apró vonását. Hol rá, hol az útra vetettem egy pillantást, s minden másodpercben belém hasított a gondolat,

81

hogy ha nem érkezünk meg azonnal, meghalok. Nehéz volt leplezni Lia előtt az idegességemet. Rá is kérdezett, mi a bajom. Azt válaszoltam neki, csak rettenetesen zavarban vagyok, hiszen egész este olyan ügyetlen voltam, és mit is gondolhat rólam. Ő kedvesen felnevetett, majd kecses kezét lassan végigsimítva az enyémet jelezte, hogy nincs semmi baj. Néhány kínzóan hosszú órának tűnő perc után végre megérkeztünk. Lia leparkolta autóját, kérdezte, hogy felmegyek-e még hozzá egy kávéra. Akkoriban már rendszeresen otthon aludtam, de akárhol is töltöttük az estét, kis időt még mindig eltöltöttem nála. Így hát igent mondtam most is, bár már a lépcsőn is alig tudtam felmászni, minden erőmet elveszni éreztem. Lia konyhájában is csak meredten bámultam magam elé, máskor őt néztem elbájolva, s szabadkoztam, hogy fáradt vagyok. Aztán elkészült a kávé, amit el is kortyolgattunk. Közben beszélgettünk kicsit, s egyre inkább megnyugodtam. Összeszedtem minden bátorságomat, s azt gondoltam, készen állok. Az ajtóhoz kísért, majd amikor felém hajolt, hogy jó éjt kívánjon, magamhoz szorítottam és megcsókoltam. Egy pillanatra teljesen elgyengültem, s próbáltam átadni magam a pillanatnak. Nem sikerült. Észrevettem, hogy egyáltalán nem viszonozza, így hát egyre hevesebben és hevesebben folytattam. Próbált magától eltaszítani, mire én ahelyett, hogy abbahagytam volna, mindinkább erőszakossá váltam. Elkaptam a két csuklóját, és az ajtó melletti

82

szekrényhez szorítottam. A következő, amit éreztem, éktelen fájdalom volt az ágyékomban. Elengedtem őt, s a fájdalomtól összegörnyedtem. Ekkor egy hatalmas pofon csattant az arcomon, Lia pedig magából kikelve ordította, hogy takarodjak onnan. Fejemet leszegve, esetlen testtartással kullogtam ki a lakásból, s már a hazavezető út felénél jártam, mire sikerült végre kiegyenesednem. Akkor tudatosult bennem igazán, mi is történt. Képtelen voltam megérteni, miért utasított el. Persze erőszakos voltam, fájdalmat okoztam neki de... Korábban sem viszonozta a csókot, ami rettentően frusztrált. Mikor megismerkedtünk, olyan hamar közel kerültünk egymáshoz. Csaba és Dóra szerint is remekül illettünk volna egymáshoz. Rengeteg közös volt bennünk. Mindig jól éreztük magunkat egymás társaságában, s annyi meghitt pillanatot éltünk már át. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ő nem így érez. Hiszen ha így érezne, pontosan így, akkor nem taszított volna el. A karjaimba omlott volna. Mégsem történt meg. Képtelen voltam eldönteni, hogy én értettem valamit félre, esetleg az ő viselkedése nem volt megfelelő? Vagy talán nem vártam eleget? Azt nem hiszem. Eltelt már néhány hónap Zoltán esete óta, s azt éreztem, túljutott már rajta, én pedig még véletlenül sem akartam abba a hibába esni, hogy túl sokáig húzom az időt. Nem akartam, hogy jöjjön valaki más, aki lecsapja őt a kezemről. Egész éjjel, aztán egész nap csak erre tudtam gondolni. Miért kellett így történnie? Mi lehetett a probléma? Akkor persze már az is tudatosult bennem, talán végzetes hibát ejtettem. Annyira szeret-

83

tem őt és annyira a megszállottjává váltam, hogy képtelen voltam visszafogni magam. Az érzéseim, az ösztöneim ellenálltak a józan ész parancsának, s csókolván őt csak az járt a fejemben, bármi módon is, de enyém lesz ez a nő. Emiatt pedig olyat tettem, amit talán soha nem bocsát meg nekem. Ha nem rúg belém, nem üt meg, akár meg is erőszakoltam volna. Persze ebben nem lehetek biztos. De ha megpróbálom újraélni azokat a másodperceket, nem hiszem, hogy meg tudtam volna állni. Ebbe pedig beleborzongtam. Sosem képzeltem magamról, hogy ilyenre vetemednék. Ezúttal mégis egy hajszál választott csak el tőle. Dacára a történteknek, még mindig őrülten szerettem Liát. Tudtam jól, éreztem, soha nem bocsát meg nekem. Valami olyat tettem, amin képtelen lesz túllépni, s igazán hibáztatni sem tudtam volna ezért. S mégis, mindennek dacára mégis üzentekkel bombáztam, hívogattam őt, néha a lakásán is felkerestem. Leveleket írtam neki, melyeket az ajtója alatt csúsztattam be, még a rendelőjébe is ellátogattam, ahonnan a biztonságiak vezettek ki. De hiába esdekeltem bocsánatért. Mondhattam, ígérhettem neki bármit, találhattam ezer meg ezer kifogást, eredménytelen volt minden próbálkozásom. Elvesztettem őt, elvesztettem örökre. S ha van valami, ami elviselhetetlen számomra, hát ez az volt. Nem törődhettem bele, mert akkorra ő jelentett számomra már mindent a világon.

84

XI. Lélektelenül? Az elkeseredettség, tehetetlenség, Lia hiánya lassacskán lehetetlenné tette, hogy a mindennapok a megszokott, nyugodt medrükben folyjanak tovább. Persze egyébként is rengeteg változással kellett szembenéznem. A sok-sok idő, amit korábban vele töltöttem, most mind üressé vált, de a munkahelyemen sem voltam az igazi. Képtelen voltam bármi másra koncentrálni, csak ő árt a fejemben egyfolytában. Élő halott voltam, jártam, beszéltem, ettem és ittam, végeztem a munkámat ugyan, de a külvilág vajmi kevés hatást gyakorolt rám. Minden gondolatomnak, ábrándomnak, álmomnak Lia vált főszereplőjévé. Bár én magam észre sem vettem, alkalmatlanná váltam arra, amit mások átlagos életvitelnek neveznek. Ha valaki beszélgetni akart velem, alig figyeltem rá. Sablonos, érdektelen válaszokat adtam minden hozzám intézett kérdésre, s az is gyakran előfordult, hogy még a leghalványabb fogalmam sem volt arról, mi is történik éppen körülöttem. Lia jelentette számomra az egész világot. Ha nem azon tipródtam éppen, mi és hol siklott félre, arról ábrándoztam mit és hogyan kellene tennem. Rendbe akartam hozni mindent. Tudtam, hogy képtelenség, hogy lehetetlen. A józan, racionális elmém teljesen biztos volt benne, lehetetlent kívánok. Mégis mélyen bennem létezett egy erő, ami képes volt elnyomni minden realitásérzetemet. Azt hiszem, ennek az erőnek köszönhettem a bűntudat hiányát. Egyetlen célja

85

volt csak, hogy Lia az enyém legyen, s bármit képes lett volna feláldozni érte énemnek ezen része. A dolgok addig fajultak, hogy a munkahelyemről is kiléptem. Feladtam mindent, az egész addigi életemet. Az utolsó fizetésemet és a végkielégítésemet egy bankszámlára utaltam, minden megtakarításomat is arra helyeztem. Azt gondoltam, abból megleszek egy ideig. Lefizettem egy korrupt rendőrt, hogy bármilyen módon, de szerezze viszsza a jogosítványomat. Az autómat eladtam, lecseréltem egy kisebbre, kevésbé feltűnőre. Aztán feltöltöttem a készleteimet, s napokra a lakásba gubóztam. A tévét bámultam, zenét hallgattam, de képtelen voltam kikapcsolni. Egyfolytában járt az agyam. Különféle verziókat találtam ki százszámra, hogyan kerüljek kapcsolatba Liával. Aztán arról fantáziáltam, mit mondjak neki, mivel győzzem meg. Persze mind égbekiáltó, oltári baromság volt. Tudtam ezt én magam is, mégis szerettem elmélkedni rajta. Elképzeltem, miként omlik majd Lia a karomba. Hogyan fogom csókolni őt, levetkőztetni, hol vadul, cafatokra tépve minden egyes ruhadarabot, hol gyengéden érzékien. Mikét csókolom majd végig hamvas, fehér bőrét, s miként teszem őt magamévá teljes extázisban. Ha ehhez a részhez értem, kivétel nélkül mindig megragadtam a farkam, és vadul maszturbálni kezdtem. S mint valamiféle bizarr, szürreális végtelenített film, folyamatosan ez a három fázis játszódott le az agyamban. Kapcsolat, békülés, vad szex, kapcsolat, békülés,

86

gyengés szeretkezés, kapcsolat, békülés és így tovább. Megállás nélkül. Aztán rájöttem, hogy nem bírom tovább Lia látványa nélkül. Kocsiba ültem, és megálltam az út szélén a lakása előtt. Bámészkodtam, hol az ablakát figyeltem, hol az utat, hátha feltűnik valahol. Nem láttam őt. Vártam negyed órát, fél órát aztán tovább indultam. Másnap ismét így tettem. Harmadnap újra. S persze a dolog, amire kezdetben egyszeri alkalomként gondoltam, egy csapásra napi rutinná vált. Fejemet általában sapkával fedtem el, s igyekeztem úgy ülni az autóban, hogy ne ismerhessen fel. Néha szerencsém volt, néha nem, persze nem láthattam őt mindig. Mikor azonban akár csak egy röpke pillanat erejéig végigfuthatott tekintetem gyönyörű arcán, az felért egy mámorban eltöltött éjszakával. Nem kellett hozzá sok időnek eltelnie, hogy egyre gyakrabban és gyakrabban kívánjam őt látni. Napközben a rendelője előtt dekkoltam, néha követtem hazáig. Le-le maradtam, más útvonalat választottam. Sokszor így lemaradtam róla, túl későn érkeztem. Ha viszont szerencsém volt, megbújva egy távolabbi parkolóból figyelve láthattam, ahogy kocsijából a bejárat felé igyekszik. Ezek jelentették napjaim fénypontját. Aztán rendszerint hazamentem, ruhát cseréltem, és futni indultam, de akkor is Lia lakása felé vettem az irányt. Megtettem néhány kört a közeli parkban, s a távolból fürkésztem őt. Gyakran járt oda, először is éppen ott pillantottam meg őt. Szinte minden este ücsörgött ott kis ideig, miközben elszívott néhány cigarettát, én pedig igyekez-

87

tem minden alkalmat kihasználni. Nem tudom, észrevett-e. Néha kissé idegesen, sietve távozott, így gyanítom, talán meglátott. Teljesen biztos mégsem voltam benne, mert igyekeztem minél óvatosabb lenni, lesből, árnyékból bámulni őt. S mivel egyszer sem jött oda, hogy ordítozzon velem, nem hívta rám a rendőrséget, semmi hasonló nem történt, így inkább ringattam magam abba a talán nem is alaptalan illúzióba, hogy más miatt volt éppen kissé ideges. Teljesen biztos ugyanakkor sosem lehettem ebben. Ekkoriban úgy töltöttem a napjaimat, mintha valamiféle lélektelen, szigorú szabályokhoz kötött napirend szerint tengődő droid lettem volna. Minden reggel a vekker ébresztett. Felöltöztem, aztán ha kellően ügyes voltam, megleshettem Liát, amint munkába igyekszik. Aztán hazamentem, befeküdtem az ágyamba, és ha elnyomott az álom, aludtam egyet. Ha nem, akkor természetesen a szokásos film pörgött a fejemben. Nem számított, hogy próbáltam-e mással lekötni magam, vagy sem. Délben aztán a rendelő felé vettem az irányt, néha kedvenc étterme felé, ahol általában ebédelt. Alkalomadtán leültem és rendeltem valamit, így próbáltam figyelni őt. Ha meglátott, igyekezett rólam tudomást sem venni. Ez ritkán fordult elő. Máskor csak távolról, lesben állva figyeltem, ahogy a rendelőjéből kilép, s a kocsija felé veszi az irányt. Aztán ismét haza indultam. Este, mikor Lia végzett a munkával persze ismét vártam őt. Ha láthattam őt egyáltalán, akkor is mindössze néhány másodperc erejéig. Mégsem mulasztottam el egyetlen napot,

88

egyetlen alkalmat sem. Egyedül este, a parkban szemlélhettem kissé tovább őt. Mindig elbájolva bámultam, csodáltam angyali szépségét. Éjszaka aztán elnyomott valamikor az álom, s másnap kezdődött minden újból. A hétvégék nehezebbek voltak. Megesett, hogy péntek este láttam őt beszállni az autójába a rendelő előtt, aztán szem elől tévesztettem. A hétfői ebédidőig képtelen voltam a nyomára akadni. Ilyenkor teljesen kikeltem magamból. Idegesen járkáltam fel, s alá a lakásban. Egy alkalommal épp Csaba és Dóra látogattak meg, mivel elfelejtettem kulcsra zárni az ajtót, bejöttek. Nem tartottam velük a kapcsolatot, sosem hívtam őket, nem beszéltem velük, ha ők kerestek, egyáltalán nem érdekelt. Ha bekopogtak hozzám, tudomást sem vettem róluk, s ez alkalommal is átkoztam a sorsot, amiért nem figyeltem oda jobban. Mikor meglátták, hogy viselkedem, azt hitték, drogozni kezdtem. Meglehetősen furcsa képet festhettem azt hiszem. Sok szempontból olyan lehettem, mint a valamiféle függő, a keményebb fajtából, ha hihetek nekik. Zavart voltam, frusztrált, rágtam a körmömet, elhanyagoltam magam, nem dolgoztam, a lakásomat sem takarítottam. Kosz, mocsok és bűz áradt minden zugából. Mégis, sok esetben képes voltam józanon, racionálisan gondolkodni. Ha Liával az étteremben, ebéd közben akartam összefutni, előtte mindig rendbe szedtem magam. Fürödtem, borotválkoztam, tiszta ruhát vettem. Erre mindig ügyeltem, ahogy arra is, hogy más esetekben, amikor a rendelője vagy a lakása előtt, esetleg

89

a parkban leselkedtem, semmiképp ne lásson meg. Képes voltam logikusan gondolkodni, épeszű ember benyomását kelteni. Ezt leszámítva azonban – ha hihetek Dóra szavának – úgy festettem, mint egy bomlott elméjű, lecsúszott drogos. Az én szerem mindössze kicsit más természetű volt. Ennek ellenére persze bármit tettek, bármire próbáltak rávenni, nem érdekelt. Elhajtottam őket, s eztán mindig alaposan megnéztem, kulcsra zártam-e az ajtót. Nem voltam kíváncsi rájuk, fikarcnyit sem érdekelt, mit akarnak mondani nekem, aggódnak-e értem. Nem hittem, hogy bármi baj lenne az életemmel. Ők nem tudhatják, mennyire szeretem Liát, mi mindent jelent nekem. Grétával is hasonló volt a helyzet annak idején. Így elintéztem az egészet annyival, hogy ők semmit sem tudnak, semmit sem értenek, s mindennek amit teszek oka és célja van. Az a cél pedig magát az életet jelenti számomra, nem adhatom hát fel. Ám minél több időt töltöttem el életemnek ezen sajátos körforgásában tengődve, s minél inkább igyekeztem a dolgokat kívülállóként szemlélni néhány tisztább pillanatomban, annál inkább azt éreztem, igazán tennem kellene már valamit a folyamatos tervezgetés, ábrándozás helyett. Újfent üzenetekkel, szívhez szóló levelekkel kezdtem bombázni Liát... Kapcsolat. Leírtam benne, menynyit jelent ő számomra, hogy az a bizonyos éjjel, az elvakult, elborult erőszakosságom csak pillanatnyi elmezavar volt, többé nem fordul elő.... Magyarázat, melytől azt vártam, megbocsátáshoz

90

vezet majd. S végül... Ecsetelnem sem kell, mi következik majd. Írtam a leveleket buzgón, hívogattam, kerestem őt, noha tudtam jól, hogy minden próbálkozásom eleve halálraítélt. Kis ideig mégis képes volt megnyugtatni a cselekvés tudata. Csak úgy, ahogy korábban az ábrándokban, álomképekben, most ezekben az elkeseredett, halva született próbálkozásokban találtam meg életem pillanatnyi értelmét. S bármilyen meglepő, mégsem egy ritkán bekövetkező, tiszta pillanatban történt felismerés vetett véget ennek az állapotnak, nem is a visszalépés az előző, örömtelibb, csalódásoktól mentes stádiumba. Egyik nap éppen egy újabb, valami mást, addig kimondatlant elárulni képtelen, de kétségbeesett próbálkozásnak éppen megfelelő levéllel siettem Lia lakása felé... Most éppen ez volt soron. A távolban Csabát pillantottam meg, Dóra társaságában. Kicsit megleptek, így hát másfelé vettem az irányt, s a távolból fürkésztem, merre tartanak. Megálltak az egyik tömb ajtaja előtt, ő is épp abban lakott. Aztán kinyílt az ajtó, s mikor megláttam Liát, amint betessékeli őket, meg kellett csípnem magam. Mégis mi a fenét keresnek nála? Mindenesetre alaposan keresztülhúzták számításaimat, így haza siettem. Egész éjjel álmatlanul forgolódtam. Mindenképpen ki akartam deríteni az igazságot, de nem tudtam, hogyan. Másnap aztán Dóra kopogott be hozzám, ezúttal egyedül volt. Mivel kifejezetten érdekelt mi is történt előző este, betessékeltem. Táskás, vérben forgó szemekkel ültem kábán a

91

nappaliban, s érdeklődtem, mit keres nálam. Először persze a szokásos litániát hallgathattam végig. Aggódnak értem, meg fogom ölni magam, nem élet ez így, s rám sem lehet ismerni. Hagyjam, hogy velem legyenek, hogy segítsenek rajtam, esetleg forduljak szakemberhez, de mindenképp tegyek valamit. Meghallgattam őt, s bár tisztán emlékszem mi mindent mondott el nekem, csöppet sem érdekelt. Megkértem, hogy térjünk végre át arra, mit kerestek előző nap Liánál. Meghökkent kissé, nem hitte volna, hogy tudok erről, s kíváncsi is volt rá, miképp szereztem róla tudomást. Nem zavarta ugyanakkor össze a kérdés, hiszen éppen ezért is jött el hozzám. Lia kérte, hogy látogasson meg. Elmondta, hogy ismét elkezdtem levelekkel, üzenetekkel bombázni, folyton hívogatom, a lakásánál ólálkodom, s ezt már képtelen tovább elviselni. Nem szeretett volna rögtön a rendőrségre rohanni, ezért fordult Dóráékhoz. Azt is elmesélte nekik, hogy miért romlott meg köztünk a viszony. Hogy akkoriban is éppen ezt csináltam, aztán leálltam kis időre, s azt gondolta, minden rendben lesz. Most viszont újrakezdtem, amit nem fog a végtelenségig eltűrni. Szótlanul ültem Dórával szemben, s mikor mondandója végére ért, bólintottam, majd kitessékeltem a lakásból.

92

XII. Álca Lia megszállottja voltam. Hetekig, hónapokig, egyre súlyosabban, egyre mélyebbre merülve egy világban, ami megtévesztésig hasonlít a miénkre sőt, része is annak. Az ízek, a színek, az illatok, a zene, képek a falakon, a városi forgalom, a kipufogó gáz bűze, a fiatal lányok csilingelő nevetése, a tapasztalt párok veszekedése, amely képes egy elejtett rossz szóból, félmondatból robbanékonyan, szempillantás alatt tomboló veszedelemmé válni, amit néhány meghökkent ember oly ijedten szemlél, mintha a harmadik világégés közeledne éppen. Minden stimmelt. Csak néhány dolog volt más. Hiányzott egy-két... Apróság. Nem voltak barátok, nem létezett a gondoskodó törődés, sem a gyengédség vagy a romantika bármilyen formája. A bűntudat, a bűn maga ismeretlen fogalom volt csupán, s a benne élő hétmilliárd lélek nem tűnt másnak, csak bolyongó, zajongó, arctalan árnynak. Egyvalaki különbözött mindenki mástól, egyvalaki volt ennek a világnak a központja. Lia. Minden tettem, minden gondolatom, álmom és ábrándom egy céllal született meg, hogy megszerezzem őt.... Bármi áron. S valóban képes voltam mindent megtenni ennek érdekében. Ugyanakkor ezúttal kissé megrekedtem. Persze az önkritikám még működött valamelyest, s tudtam én jól, korábban sem igazán léptem se jobbra, se balra, se előre, se hátra. Mozdulatlanul álltam, s megmártóztam bármiféle, ma-

93

gam keltette illúzióban. A különbség akkor csak annyi volt, hogy már erre is alkalmatlanná váltam. Ilyen módon pedig sürgősen ki kellett találnom valamit, mielőtt a nyomor, a sanyarú sors, a céltalanság és kilátástalanság tudata ismét az önpusztítás útjára vezet. Ha oda jutottam volna, minden bizonnyal nem élem túl. Talán az lett volna a legjobb. Akkor mégis élni akartam, azt hittem, semmiképp nem engedhetem meg magamnak, hogy a halálba igyam, szívjam, lőjem magam. Hiszen akkor hogyan lehetne Lia az enyém? Különös dolog ez. Az önpusztítás utáni vágy gyakorta képes az emberben szinte felülírni a túlélési ösztönt, ezúttal viszont... A megszállottságom még ennél is erősebb volt. S amilyen irtózatos hatalmat gyakorolt az ösztöneim felett, legalább annyira képes volt elnyomni az ép elmémet, józan ítélőképességemet is. Gondolkodnom kellett tehát, mégis mihez kezdjek? Hogyan szerezhetném meg Liát? Hiába keresem, hiába írok neki, azzal jó eséllyel csak a bíróságra juttatom magam. Ha viszont valahogy el tudnám érni, hogy megbocsásson... Így lyukadtam ki Dóra munkahelyén. Azt gondoltam, ha valaki képes rá, akkor ő meggyőzheti. Persze egyáltalán nem örült neki, hogy éppen akkor zavarom, mégis szánt rám néhány percet. Igyekeztem jó színben feltűnni előtte. Valamilyen módon a korábbi önmagamat idézni, s így rábírni arra, hogy segítsen nekem. Igazság szerint határozottan rossz ötletnek tartotta, nehezen adta be a derekát, végül mégis megtört. Engem is meglepett, mert őt ismerve... Minden porcikám azt

94

súgta, sosem menne bele. Nem szeretett mások dolgába avatkozni, még ennyire sem. Fogalmam sincs, mi győzte meg, de ezzel foglalkoztam akkor a legkevésbé. Míg Dóra felcsengetett Liához, a tömbtől nem messze parkolva vártam őt. Idegesen, lábamat rázva, körmömet rágva, s már a nyakam is fájni kezdett a sok forgolódástól. Nem tudom, meddig ülhettem ott, legalább fél órát biztosan. Jóval többnek tűnt, mintha évek teltek volna el, mióta eltűntek a szemem elől. Aztán végül is csak Dórát pillantottam meg a tükörben. Beült mellém a kocsiba, sóhajtott egy hatalmasat, s mire felém fordított arcát, máris könnyes volt a szeme. Ebből már mindent tudtam. Sosem volt túlzottan érzelgős típus, sírni sem sokszor láttam még. Így inkább nem is kérdeztem semmit. Egyszerűen csak hazavittem őt. Hogy miért pityeredett el, arról sejtésem sincs. Talán ennyire elkeseredettnek látott engem? Azt hitte volna, hogy ebben van minden reményem, s ha nem sikerül örökre elveszem? Ennyire féltett engem? Igazából nem rázott meg ez az egész. Azt hiszem azért, mert bármennyire is ideges voltam, vártam a fejleményeket, mégsem hittem abban, hogy sikerülhet. A kezdettől fogva tudtam, így lesz. Talán azért csináltam mégis végig, mert egyetlen dolgot sem akartam kihagyni. Nem akartam később semmire elszalasztott lehetőségként tekinteni, noha a sikertelenség gondolata csak nagyon ritkán fordult meg a fejemben. Ilyenkor azonnal el is űztem. Valahol mélyen teljesen biztos

95

voltam benne, hogy Lia az enyém lesz. Ahogy azt említettem, bármi áron. Némi töprengés, gondolkodás után újabb terv körvonalait kezdtem szövögetni. Vettem egy GPSt, fogtam a laptopom, teletankoltam az autót, és elindultam. Bejártam a fél országot. Főként vidékre utaztam, nagy városokban nem igazán álltam meg. Félreeső, elhagyatott birtokokat, tanyákat, esetleg csendes, kihalt utcákban álló házakat kerestem folyton. Néha megpihentem egyik-másik helyen, s szorgalmasan jegyzeteltem mindent, hogy végül a leginkább megfelelőt választhassam ki. Valamivel több, mint két hétig bolyongtam, s tulajdonképpen rá is akadtam a megfelelő házra. Kicsi volt, gyakorlatilag egy elszigetelt, eldugott helyen, a legközelebbi várostól is legalább fél órányi autóútra állt. Alig élt ott valaki, néhány ember csupán, ők is meglehetősen idősek voltak már. Az épületek messze álltak egymástól. Mivel különösebb földterület nem tartozott hozzá, s azon kívül, hogy csendes, nyugodt helyen található, nem igazán lehetett más érvet felhozni mellette, a tulajdonos is kifejezetten örült, hogy megszabadulhat tőle. Azt hiszem valamelyik rokonától örökölte, s inkább átok volt neki, mint áldás. A lakásomba visszatérve aztán megszabadultam mindentől, ami nem kell, s bérbe adtam. Az új házam berendezése elég puritánul festett. A konyhában csak egy tűzhely volt, amin ételt készíthettem, egy szekrény, amit telepakoltam mindenfélével, a szobámban egy ágy, amin alhattam, egy tévé, hogy ne unatkozzak, s természete-

96

sen a lemezgyűjteményem. Kevés időt töltöttem ott. A házhoz tartozott egy afféle pince is, ami kissé romos volt. Kissé... Majd összeomlott az egész. Néhány napot azzal töltöttem hát el, hogy kipofozzam valamelyest. Elmentem pár kellékért egy közeli faluba, aztán egész nap fúrtam, faragtam, dolgoztam néha még éjjel is. Mikor befejeztem, azt gondoltam, minden a helyére került végre, már csak egy teendőm maradt. Furcsa és rettentően nyugtalanító érzés volt viszszatérni a városba, amelyet otthagytam már egy ideje, s ahol annyi minden történt velem. Talán az is nyomasztott, hogy az utolsó, nagy dobásomra készültem. Persze ekkor is biztos voltam a sikerben, csak néha borzongatott meg a tudat, hogy eztán már tényleg nincs tovább. Ha valamit elrontok, akkor minden eddiginél kilátástalanabb helyzetbe kerülök. A tervemmel kapcsolatban ugyanakkor tovatűntek az egyébként is halvány kétségeim. Azt gondoltam, ha meg tudtam úszni egy igen komoly bűntettet, akkor... Hiszen lényegében elvettem Zoltán életét, s nem kerültem börtönbe, még vád alá sem. Ezek után nem ütheti fel a fejét semmilyen probléma. Mindössze alaposnak, megfontoltnak kell lennem, mint akkor. Első lépésként kivettem egy szobát néhány napra. Felhívtam Csabát, elmondtam neki, hogy költözni készülök. Pontosabban, már el is költöztem. A valódi címemet nem árultam el. Ellátogattam hozzájuk, bocsánatot kértem a viselkedésemért, s megnyugtattam őket, hogy ezen túl minden rendben lesz. Nagyon örültek nekem, s bár rendkívül

97

szomorúak voltak, amiért így alakultak a dolgok, támogattak. Azt sem viselték könnyen, hogy – a hamis cím tanúsága szerint legalábbis – ilyen messze költözöm, de igyekeztek támogatni engem. Elmondtam, mindössze néhány napig maradok, a lakásomat pedig minél hamarabb el szeretném adni. Megkértem őket, hogy intézzék az ügyeimet, ne kelljen túl gyakran visszajárnom. Az utolsó estémre pedig a szállodai szobámba invitáltam őket. Gondosan kitervelni mindent, már csak a két alkalom között volt lehetőségem. Hittem, hogy ez éppen elég is lesz. Az időm nagy részét a szobámban töltöttem. Néha kimozdultam persze, nem akartam gyanút kelteni a személyzetben. Ellátogattam egy-két régi, kedvenc helyemre, felkerestem néhány barátot, ismerőst, tőlük is elköszöntem. De még eközben is csak azon gondolkodtam, mit és egészen pontosan hogyan kellene csinálnom. Aztán megszületett bennem minden apró részlet. Felkerestem Dóráékat. Meggyőztem őket, hogy jöjjenek el velem Liához. Bár nem szeretett volna beszélni velem, végül csak belegyezett. Tudta, hogy mindketten végig velünk lesznek, így azt hiszem kicsit nyugodtabb volt. Igyekeztem higgadtnak, kimértnek mutatkozni. Mindenekelőtt elnézést kértem a kellemetlenségekért, amelyeket az utóbbi időben okoztam. Elmondtam, végre tudatosult bennem, hogy kettőnk közt a viszony sosem lesz már a régi. Ezt el is fogadtam, s mindössze a bocsánatáért látogattam el hozzá, szeretném nyugodt szívvel elhagyni a várost. Bár még

98

mindig kissé zavarban volt, feszélyezték a történtek biztosított arról, hogy nem haragszik. Azzal megköszöntem, hogy ilyen megértő volt, majd indultunk is. A szállodából aztán felhívtam egy régi ismerősömet, aki seftelt ezzel azzal, s ha szükség volt rá gyógyszerekkel, drogokkal is szolgált. Kértem tőle néhány fecskendőt, erős altatót, s nem utolsó sorban persze azt, szerezze meg, amilyen gyorsan csak lehet. Leszóltam a recepcióra, hogy a következő két napot szeretném egyedül, zavartalanul tölteni a munkám miatt. Csak ételt hozattam fel, s egyszer-egyszer kilátogattam a városba. Szereztem ragasztót is, olyat, amilyet a filmiparban, színházban dolgozó sminkesek használnak, s még néhány kelléket. Vettem egy overált, némi festéket, amit gondosan eldugtam a bőröndömben, egy napszemüveg és a jól bevált baseball sapka társaságában. Eközben pedig – ha nem is túl gyakran – igyekeztem mindig frissen borotvált arccal, rendezett, rövidre vágott hajjal, sapka és minden egyéb nélkül mutatkozni. Dórát és Csabát is így vártam az utolsó estén. Nosztalgiáztunk kicsit, felelevenítettük a legszebb pillanatainkat. Jókat nevettünk, s azt hiszem végképp meggyőztem őket arról, hogy eztán tényleg minden rendben lesz. Elmondtam, hogy másnap kora délután indulni szeretnék. S bár nem valószínű, hogy túl hamar visszalátogatok a városba, azért mindenképp megkeresem őket. Addig pedig majd tartjuk valahogyan a kapcsolatot. Manapság ez már nem nagy ügy.

99

Éjszaka szinte szemhunyásnyit sem aludtam. Nem voltam ideges, nem gyötörtek kétségek sem. Ennek ellenére képtelen voltam álomba merülni. Minden részletet újra és újra átrágtam. Lejátszottam a fejemben a legapróbb mozdulatokat is, hogy minden a tervem szerint haladjon. Aztán az idő eljöttével összeszedtem a holmimat, s kijelentkeztem.

100

XIII. Amint a parkolóban megbújva Lia autóját fürkésztem, olyan mérhetetlen, bizsergető izgalmat éreztem, amilyet soha korábban. Minden porcikám egyszerre rezzent meg, s hol a végtelen, szerteáradó boldogság, hol a gyomorforgató, idegtépő félelem érzése uralta minden zilált, csapongó gondolatom. Remegő kézzel emeltem a számhoz a cigarettát, s lassan, mély slukkokat szívtam bele, melyek ezúttal fojtogató fájdalommal kaparták a torkomat. Aztán hirtelen bekövetkezett, amire vártam. A szívem hatalmasat dobbant, lábaim egy pillanatra elgyengültek, kezemből kiesett a csikk, s egy pillanatra még talán azt is elfelejtettem, miért is vagyok éppen ott. A tervem egyébként nem volt túl bonyolult. Egyszerű, átlátható, de alaposan átgondolt. Nem bombabiztos, olyan nem létezik. Inkább... Precíz. A szállodából kilépve az autóm felé vettem az irányt. Öltönyben, frissen borotválva, makulátlan frizurával, s óvatosan, csak az ingemre spriccelt parfümmel illatosítva magam indultam útnak. Nem igazán illett ehhez a stílushoz a kissé lepukkantnak ható, de legalábbis unalmasan átlagos és nem is épp fiatal autó. A plaza felé vettem az irányt, de egy távolabbi parkolóban álltam meg. Tudtam jól, hogy ott nincs ugyanis térfigyelő kamera, míg a központnál igen. Onnantól sétáltam. Az épületbe érve a mosdóba siettem, bőröndömmel a kezemben. Bezárkóztam egy fülkébe. Ma-

101

gamra vettem egy kissé erős testszagot árasztó pólót, amelyben két nappal azelőtt éjszakai futásra indultam, aztán jöhetett az overál, Azt még a szállodában gondosan festékkel kentem össze, s egy két helyen el is téptem, hogy megviseltnek hasson. Szakállt ragasztottam, parókát vettem fel, majd az öltönyömet. A bőröndöt egy nagy táskába tettem, amely összehajtva szintén a poggyászomban érkezett. Az utolsó simításokat már a tükör előtt végeztem el, aztán magamra vettem a baseball sapkát, a napszemüveget a mellemhez tűztem, s indultam is vissza az autóhoz kezemben a gyűrött, tömött csomaggal. Ez a stílus már sokkal inkább passzolt az öregecske, megkopott színű, piros Suzukihoz. Nem véletlen választottam én anno ezt a típust. Aztán megálltam Lia rendelője előtt. Már csak úgy negyed óra volt hátra a munkaidőből. Elszívtam egy cigarettát, s amint megláttam őt kilépni az épületből, azonnal indultam is. Igyekeztem a lámpákat kikerülve, minél gyorsabban a lakása elé érni. Tudtam, hogy csupán néhány percnyi előnyöm marad, ha rögvest hazaindul. Igaz, volt egy B tervem is arra az esetre, ha másképp sikerülne a dolog, de jobbnak láttam az alapváltozatot követni. A parkolóban állva, izgatottan, egyszerre félelemtől és boldogságtól eltelve vártam, hogy megpillantsam az autóját. Késett. Legalább fél órával utánam érkezett csak haza. Eközben persze csinálnom kellett valamit, nem szívhattam a cigarettákat egyfolytában, megállás nélkül, így telefonálást színleltem, s igyekeztem úgy tenni, mintha várnék valakire. Ezúttal már meglehetősen gyorsan telt az

102

idő, szinte röpültek a percek. Különös. Azt hittem korábban, éppen az ellenkezőjével kell majd megküzdenem. Amint megláttam tehát az autóját, kiesett a cigaretta a kezemből. Rátapostam, elővettem egy festékes vödröt a csomagtartóból, s a bejárat felé igyekeztem. Még előtte oda akartam érni. Az ajtón csak kóddal lehetett bejutni. Persze az övét nem tudtam, de néhány hete, még a zaklató korszakomban lefizettem egy srácot, aki megadta nekem azt, amit a karbantartók használtak. Beütöttem a négy számjegyet, működött. Felsiettem a lépcsőn, egy félemeleten álltam meg, Lia lakása fölött. Az altatóval teli fecskendőt bal kezembe rejtettem. Nem sokkal utánam érkezett. Kulcsait a zárba helyezte, miközben én elindultam le a lépcsőn. Minden mérnöki precizitással történt. Hátrafordult, elmosolyodtam, majd mint aki lefelé indul, tovább sétáltam. Aztán amint kinyílt az ajtó, szempillantás alatt ott termettem. Senki nem járt akkor a lépcsőházban. Mögé léptem, befogtam a száját, magamhoz szorítottam, s egy fordulatot követve már a lakásában is találtuk magunkat. A lábammal berúgtam az ajtót, majd a vállába döftem az injekciós tűt, befecskendeztem a szert. Hamar mély álomba merült, nem kapálódzott már sokáig. Édesanyám cukorbeteg volt, s fiatal koromban gyakran nekem kellett a hasába adnom az inzulint. Gyűlöltem, sosem sikerült igazán megbékélnem ezzel a helyzettel, de most először talán nagyra értékeltem, hogy így történt. Jól tudtam bánni a

103

fecskendővel. Következő lépésként írtam egy cetlit: "Néhány napig munkások dolgoznak a lakásomban. Megértésüket köszönöm. dr. Horváth Lia". Kiragasztottam az ajtóra. Ezt követően viszont már nekem is szükségem volt néhány perc nyugalomra. Újfent át akartam gondolni mindent, legalábbis a még megmaradt teendőimet. A sok izgalom után pedig valóban nem ártott egy kis pihenés. Liát a kanapéra fektettem, békésen aludt. Csodálkoztam, miképp lehetséges az, hogy ilyen kedves, ártatlan ábrázattal merült álomba, tekintve, milyen körülmények vezettek ide. Jó ideig ültem a szőnyegen, törökülésben, s egyfolytában ezt a szőke angyalt bámultam. Azt gondoltam akkor, ha évekig semmi nem változna... Ha Lia csak feküdne itt csendesen, mozdulatlanul, én pedig szemlélném őt békés nyugalmát csodálva, már azzal is beérném. Ugyanakkor amint alkonyodni kezdett odakinn, tudtam, hogy nem maradhatunk tovább. Az altató is már csak néhány óráig hat, ha pedig túl későn hagyom el a lakást ebben az öltözetben, gyanút kelthet. Nálam voltak már Lia kulcsai, így lesétáltam az autóhoz. Indítottam, aztán irány a plaza. A menetrend ugyan azt volt, mint előtte. Ezúttal mindössze jobban siettem. Az autót leparkoltam egy kicsit messzebb. A táskával a kezemben besétáltam, a mosdóba. A parókát megfésültem kicsit, öltönyt húztam, majd a baseball sapka helyett ezúttal a napszemüveget vettem fel. Azt hiszem úgy nézhettem ki, mint egy túlöltözött bölcsész hallgató. Aztán irány ismét a kocsi, majd Lia lakása. Az egész procedúra úgy egy órát vett igénybe.

104

Odafent első dolgom volt, hogy kerestem némi alkoholt. Ugyan nem ittam belőle, de magamra löttyintettem egy keveset, aztán Lia ruhájára is. A nyakamba vettem, bezártam a lakást, s kissé lassú léptekkel, némi támolygást színlelve indultam el a parkoló felé. Azt hiszem működött az álca. Összefutottam ugyan néhány emberrel, de legtöbben tudomást sem vettek rólunk. Aki mégis, az leginkább egy jellegzetes, rosszalló pillantást intézett felénk, esetleg elmormolt pár keresetlen, megvető szót amolyan ítélkező modorossággal, majd tovább állt. Ezúttal persze ahelyett, hogy dühbe gurultam volna, inkább örültem a jó ötletnek és a látottak szerint megfelelően sikerült álcának. Liát aztán a kocsiba ültettem, becsatoltam a biztonsági övet, majd útnak indultunk. Az új házam felé vettük az irányt, s tudtam jól, sietnem kell, mert legalább másfél óra az út odáig. Minél közelebb érkeztünk, s persze ahogy telt az idő, egyre gyakrabban pillantottam Lia arcára. Egy alkalommal még az út szélére is lehúzódtam, előkészítettem egy újabb fecskendőt, ha esetleg szükség lenne rá, de nem volt. Megérkezvén az autóval a pajtába álltam, aztán Liát a pincébe vittem. Egy székhez kötöztem, szemét egy fekete kendővel kötöttem be, bár egyébként is elég sötét volt lent. Működött a világítás, de nem akartam, hogy fényárban ússzon minden. Jobb szerettem ott a félhomályt. A hangszigetelésről is gondoskodtam, alapos munkát végeztem. Noha a legközelebbi ház is legalább egy kilométerre volt, nem bíztam semmit a véletlenre.

105

Amikor ébredezni kezdett, újabb adag altatót adtam neki, én pedig a földre kucorodva, örömittasan hajtottam álomra a fejem. Hajnaltájt ébredhettem fel, Lia motoszkálására és hangos nyögéseire. Sajgott minden porcikám, néhány percig képtelen is voltam lábra állni. Nem tudom mit is gondolhattam előző éjjel. Körbenéztem, nem emlékeztem rá, hová is tettem a fecskendőket az altatóval egyetemben. Aztán megláttam a mellettem lévő kis polcon. Feltápászkodtam, megtöltöttem az egyiket, mégsem adtam be neki. Azt gondoltam, ha folyton elkábítom, mi értelme, hogy itt van? Megszólalni még nem mertem, azonnal felismerte volna a hangom. Így hát csendben mászkáltam körülötte. Néha-néha abbahagyta a kiabálást, azt hiszem addigra már jól tudta, senki nem hallhatja meg őt. A remény, a tehetetlenség minden bizonnyal mégis arra késztette, hogy rendre újrakezdje. Ha másért nem is, hát azért, hogy engem az őrületbe kergessen. Nekem azonban még a fülsüketítően hangos, el-elcsukló hangú, eszeveszett, kétségbeesett ordítás is édes nesz volt csupán Lia angyalian bájos hangján. Kis időre magára hagytam. Felmentem a házamba, lezuhanyoztam és kerestem némi tiszta ruhát. Éppen nyár volt, irtózatos forróság tombolt, s a pincében sem volt sokkal hűvösebb. Némi vízzel és egy szivaccsal tértem vissza, s amenynyire tudtam, megszabadítottam minden ruhájától. Nem kellett vigyáznom, hogy ne tépjek el semmit. Minden egyes leszaggatott cafat egyre lázasabbá tett, miközben Lia félájulttá sírta magát. Kezem, lábam beleremegett a látványba, ahogy a zihálástól

106

apró izzadság és könnycseppek gördültek végig minden kecses, gömbölyded porcikáján. Olyan izgatottá váltam, hogy teljesen elgyengülten, szédelegve vettem kezembe a szivacsot. Vízbe mártottam. Lassan, gyengéden haladtam végig, kipirult, hamvas orcájától, duzzadó, gömbölyű, verejtékező mellein keresztül egészen formás combjáig, kecses lábáig. Kéjes mosollyal a szám szegletében, az extázistól már szinte ájulás közeli állapotban haladtam milliméterről milliméterre, miközben ekkor már csak csendesen sírdogált. Engem ugyanakkor semmi sem hatott meg, bármit tehetett. Minden pillanatot a velejéig kiélveztem. Aztán ruha nem lévén nálam egyszerűen úgy hagytam, kis híján meztelenül, megkötözve. Csak néhány óra múltán, némi itallal és étellel tértem vissza. Ahhoz még mindig túl gyáva voltam, hogy a kendőt levegyem a szeméről, persze megszólalni sem mertem előtte. Apró falatokat adtam a szájába. Ő rendre rám köpte azokat, nem volt hajlandó enni. Aztán lassacskán mégis úrrá lett rajta az éhség, s az is tudatosulhatott benne, hogy nem fogom eloldozni őt. Őszintén szólva talán megtettem volna. Azt hiszem képtelen lettem volna eltűrni, hogy a szemem láttára haljon éhen. Szerencsémre azonban ő tört meg hamarabb. Liával úgy egy napja hagyhattuk el a várost, s a kezdeti adrenalin löket, a gördülékenyem működő terv okozta mámor az idő múlásával csillapodni látszott, én pedig egyre elveszettebbnek éreztem magam. Az örömittas perceket reménytelenséggel és kilátástalansággal átitatott pillanatok, később

107

mindinkább órák váltották fel. Nem éreztem már a büszkeséget, a fenséges felsőbbrendűséget, amiért ilyen kitartó voltam, s megszereztem az imádott nőt, aki a világot jelentette számomra. Hiszen tovább kellett lépnem, de még csak elképzelni sem mertem mit fog gondolni Lia, ha leveszem szeméről a kendőt, s végre elétárul a keserű valóság. Azt hiszem joggal féltem, mégis tudtam, ezt a lépést nem kerülhetem el. Imádtam őt akár órákig nézni, belefeledkezni a határtalan bájba, kecsességbe, ami belőle áradt, hallgatni édes hangját, s folyton mozdulatait, tekintetét fürkészni. Mégis... Kevés volt ez önmagában. Nem ezért tettem, amit tettem. Amikor hát a depresszió, az önsanyargató lehangoltság végképp elviselhetetlenné vált, tudtam, hogy elérkezett a pillanat. A pincébe siettem, felkapcsoltam a villanyt. Mögé léptem, óvatosan levettem a kendőt a szeméről, majd leültem vele szemben. Amikor meglátott... Néhány percig egyfolytában ordított, őrjöngött, s azt hiszem, ha ki tudott volna valamilyen módon szabadulni a kötelek szorításából, vadmacska módjára marcangolt volna apró cafatokra engem. Olyan határtalan gyűlöletet láttam a szemeiben, hogy azonnal apró szilánkokra roppant minden bennem élő ábrándkép, amely azt vizionálta, egyszer még egymáséi lehetünk. Az eszeveszett tombolás aztán szinte átmenet nélkül reményvesztett, kiábrándult sírásba csapott át. Bevallom arra sem emlékszem mennyi idő telt el eközben. Lia talán néhány perce ülhetett üveges szemmel az üres asztalra meredve, mikor belekezdtem mondandómba. Részletesen elmeséltem neki min-

108

dent. Zoltánt persze nem említettem. Ekkorra már egész testem remegett, életemben nem féltem még annyira, mint akkor attól, hogy sosem bocsát meg nekem, bármit mondok, bármit teszek. Ő viszont semmit nem szólt, még csak nem is mozdult. Lehajtott fejjel, némán ült előttem, a csöndben, s talán azt is hallani lehetett, ahogy az apró könnycseppek néha koppannak az asztalon. A következő két nap így telt el. Sem egy falat étel, sem egy korty víz nem csúszott le a torkán, s mikor már félájultan feküdt az asztalon cserepesre száradt szájjal, karikás szemekkel, nem nézhettem tovább tétlenül. Korábban csak nedves szivaccsal igyekeztem megtörölni ajkait, vízzel kínáltam, de nem tettem semmi mást. Ezúttal eloldoztam, kinyitottam a száját és ordítozni kezdtem vele. "Igyál! Igyál!" – kiabáltam egyre hangosabban. A következő nap már javult a helyzet. Továbbra sem szólt hozzám, s még a szemembe sem volt hajlandó nézni, de legalább már evett néhány falatot, s ha megszomjazott ivott is. Fogalmam sincs mi változott. Korábban talán azt gondolta, itt a vég, meg akar halni, minél hamarabb, ha lehet. De amikor észrevette, mennyire féltem őt, abban bízhatott, valahogy még megmenekülhet. Minden bizonnyal szeretem őt annyira, hogy nem nézném végig a halálát, s így biztosan megölni is képtelen lennék. Azt hiszem valami ilyesmi járhatott a fejében. Próbáltam közeledni, folyamatosan beszéltem hozzá, kértem, hogy próbálja meg elképzelni, mit érezhettem, mi vezethetett ide. Egyetlen szavam

109

sem hatotta meg őt, mégsem adtam fel. Hogy miben reménykedtem, nem tudom. Talán azért tartottam ki, mert ez volt az egyetlen lehetőségem. Minden véghezvittem már, amit lehetett. Elkövettem a legalattomosabb dolgokat is, túlléptem, átgázoltam minden határon, s immár tényleg nem tehettem mást. Ahogy teltek hát a napok, én kitartóan ostromoltam őt, szavakkal, tettekkel, gesztusokkal igyekeztem megtörni a jeget, míg végül nem bírtam tovább. Akkor és ott, valami elszakadt bennem, s újabb elkeseredett lépésre szántam el magam, mert már semmi sem számított. Képtelen voltam uralkodni magamon. Felpattantam a székről, Liát teljesen eloldoztam, majd megcsókoltam őt. Persze igyekezett ellenállni, ütött, rúgott, ahol ért, ahogy bírt, de képtelen voltam leállni. Megütöttem őt, majd az asztalra löktem. Letéptem róla minden megmaradt ruhadarabot, s készen álltam arra, hogy azonnal magamévá tegyem. Ekkor már őrjöngött, sírt, s minden erejét összeszedve igyekezett letaszítani magáról. Ekkor megragadtam, s olyan erővel vágtam az asztal lapjához, hogy azonnal elájult.

110

XIV. Felismerés Amint megpillantottam Lia élettelennek ható, elernyedt testét az asztalon elterülni, valami történt velem. Hirtelen leálltam, hátrébb léptem, összerogytam, s zokogni kezdtem. Azt hiszem felébredt mélyen belül az ember, aki korábban voltam. Másképp képtelen vagyok szavakba önteni, ami történt. Egy csapásra, mintha felismertem volna mekkora bűnöket követtem el. Mintha minden szörnyűség emléke, amit vele tettem, egyetlen pillanatban, egyszerre borította volna el az elmémet, s mérhetetlen fájdalmat éreztem. Egy ideig magamba roskadva, tehetetlenül ültem a padlón, majd rájöttem, vége van. Felsiettem, a házba papírt, tollat és ruhát kerestem. A pincébe vittem némi étel, egy pohár víz társaságában, s írtam egy levelet is. Bocsánatot kértem mindenért, amit valaha elkövettem ellene. Részletesen beszámoltam a Zoltánnal történtekről is. Aztán összehajtva a ruhára tettem, s ráírtam, "Liának". Nyitva hagytam minden ajtót, s ismét a házba siettem.

111

Végkifejlet Dermedten álltam a hűvös szobában. Hűsnek éreztem, noha korántsem volt az. A hőmérőre vetettem egy pillantást, 29 °C magasságában állt meg a benne futó higanyszál. Kint persze még ennél is nagyobb forróság tombolt. A homlokomról patakokban folyt a verejték, cseppjei égető parázsként terültek szét szemem fehérjén. A szám is cserepesre száradt, minden egyes levegővételt halálosnak tűnő döfésként éreztem a torkomban. Mégis reszkettem, s mindenhol hideget éreztem. Aztán egyszer csak térdre rogytam, felemeltem a padlóról a véres kést, s meredten bámulni kezdtem. Vörösben tündöklő tükörképem nézett vissza rám, nekem pedig egyszerre hányingerem támadt a látványtól. Aztán a kezemre pillantottam. Felvágott csuklóimból egyre lassabban bugyogott már elő a vér, erőtlenül a földre zuhantam, s közben Liára gondoltam.

112