Sz. Simon Éva: A hódoltságon kívüli „hódoltság”. Oszmán terjeszkedés a Délnyugat-Dunántúlon a 16. század második felében. (Magyar Történelmi Emlékek. Értekezések) Bp., MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2014.
A hódoltságon kívüli „hódoltság” a szerző hosszas kutatásainak, tanulmányainak1 és PhD disszertációjának2 összegzése. A 368 oldal terjedelmű monográfia igényes borítóval, fehér lapon, térképeket tartalmazó CD-melléklettel, illetve számos egyéb segédlettel (forrásközlés, felhasznált források és irodalom jegyzéke, angol nyelvű összefoglaló, idegen kifejezések magyarázatai, táblázatok és térképek listája, személy- és helynév mutató) látott napvilágot. Formailag, a számos hasznos melléklet által keltett hatást csak erősíti a precíz, egységes lábjegyzet apparátus, illetve az elgépelések, helyesírási hibák hiánya. „Makroszerkezetét” tekintve a szöveg jól átlátható, az előszót öt fejezet követi: a tudománytörténeti bevezető, a források leírása, az összehasonlító elemzés módszertani problémái, a kanizsai náhije szerepe az oszmán közigazgatásban és végül a hódoltatás módszereinek leírása. Ugyanakkor a jól tagolt szerkezet alegységeit tekintve néhány megoldás kérdőjellel illethető: az előszó meglehetősen sűrítetté vált, mivel ez tartalmazza az ajánlást, a kutatás céljainak rögzítését, a kötet szerkezetének felvázolását, a köszönetnyilvánítást, továbbá a közölt források átírásának elveit is. A sommás, egy oldalas zárszó viszont az ötödik, a hódoltatás módszereit leíró összefoglaló fejezeten belül, annak végén kapott helyet. A tudománytörténeti bevezető alapos áttekintést ad a török összeírásokkal foglalkozó defterológiáról és a magyar forrásokat feldolgozó történeti statisztikáról. Majd a második fejezet e tudományágak forrásait ismerteti. Egyrészt felmerül, hogy ez az elválasztás túl kategorikus, akár a két fejezet egybe dolgozható is lett volna. Másrészt, ha már ragaszkodunk az elvágólagos eljárásokhoz, talán fel lehetett volna cserélni a két fejezetet. A könyv,
1
Például: Zala vármegye 1579. évi oszmán és magyar adóösszeírásai. In: Birtalan Ágnes, Yamaji Masanori (szerk.) Orientalista Nap 2003. Konferencia helye, ideje: Budapest, Magyarország, 2003.01.30 Budapest: MTA Orientalisztikai Bizottság- ELTE Orientalisztikai Intézet, 2003. pp. 136-145. és Kényszerű együttélés a múltban - kényszerű forráshasználat a jelenben: Az oszmán és magyar adóösszeírások komparatív vizsgálatának tapasztalatai. In: J Újváry Zsuzsanna (szerk.) Az oszmán-magyar kényszerű együttélés hozadéka. Konferencia helye, ideje: Piliscsaba, Magyarország, 2012.12.06-2012.12.07. Piliscsaba:2013. pp. 55-62. (A szerző publikációi: https://vm.mtmt.hu) 2 Oszmán terjeszkedés Zala megyében a 16. század második felében. Egy szandzsák-összeírás összehasonlító elemzésének lehetőségei és tanulságai. PhD disszertáció, 2012.
1
mint szöveg, kimondottan két súlyponttal rendelkezik: a kutatás forrásainak leírása és a forrásokból következő adatok, folyamatok prezentálása. Azonban e kettőből a hangsúly a források bemutatására került. Bár a kvantitatív megközelítés nem mindig szerencsés a történettudományban, de az öt fejezetből kettő, a 70 oldal terjedelmű IV. fejezet – amely „A kanizsai náhije helye és szerepe az oszmán had- és pénzügyigazgatásban” címet viseli – és a 10 oldal terjedelmű utolsó rész (amely valójában főként a IV. fejezet összefoglalója) foglakozik kifejezetten a könyvcímben jelzett hódoltatás módszereivel és folyamatával, míg a kötet első 138 oldala a forrásokra és módszertani problémáikra koncentrál. A szerző munkája műfaját mélyfúrásként, mikrotörténeti esettanulmányként jelöli meg. E tekintetben felmerül legalább két kérdés. Az egyik, hogy érdemes lett volna-e beágyazni a monográfiát a mikrotörténetírás elméletébe,3 avagy sem. Hiszen komoly szakirodalma van annak az elsőre egyszerűnek tűnő problémának, hogy hogyan lehet egy egyedi esetben megtalálni a regionális folyamatokat, azaz jelen esetben a kanizsai náhije 1579. évi összeírásában az oszmán terjeszkedés folyamatát a 16. század végi Zala megyében. A másik (az éppen a jelen recenzió lábjegyzetében szereplő) Szijártó M. István által is felvetett kérdés, hogy mennyire kell beavatni az olvasót a történészi munkába, azaz mennyire érdemes ismertetni a forrásokat vagy a kutatás folyamatát. Máshogy fogalmazva: a történész feladata a források bemutatása (vagy ez inkább a filológia területe) vagy az azokból következő folyamatok, koncepciók prezentálása? Sz. Simon Éva könyvében átveszi a „hódoltsági peremvidék” terminológiáját Szakály Ferenctől és célkitűzése ennek megfelelően az, hogy bemutassa az oszmán hódoltatást, ha úgy tetszik, a hódoltság kiterjesztését, annak fizikai határain (a végvárakon) túlra, annak peremvidékére. Ennek kapcsán jelzi, hogy ez egy komoly munka, hiszen Szakály Ferenc már hozzávetőleg tizenöt éve sürgette e téma monografiakus szintű feldolgozását, „[…] azonban az általa javasolt kiadvány azóta sem készült el […]” írja a szerző. (86.) Ebben egy bizonyos szemszögből igaza is van, mivel nem egy, hanem számos tanulmány és monográfia készült el az elmúlt tíz évben a hódoltsági peremvidék működéséről, igaz nem a 16. századi török, illetve magyar adóösszeírásokra támaszkodva, hanem a 17. századi kártételi listák, összeírások alapján. Ezekből néhány: Illik Péter: Minden nap háború: a Magyar Királyságbeli török kártételek anatómiája (1627-1642),4 Uő.: Török 3
Például: Mikrotörténelem másodfokon. Szerk.: Papp Gábor, Szijártó M István- Budapest, L'Harmattan Kiadó, 2010. és Szijártó M István: A történész mikroszkópja: A mikrotörténelem elmélete és gyakorlata. (Mikrotörténelem 7.) Budapest, L'Harmattan, 2014. Ez utóbbit a szerző nem olvashatta, de a recenzens mindenképpen ajánlja az érdeklődők számára. 4 Budapest, L' Harmattan Kiadó, 2013.
2
dúlás a Dunántúlon. Török kártételek a nyugat-dunántúli hódoltsági peremvidéken a 17. század első felében (PhD disszertáció)5 és az az alapján készült kötet,6 Jánokiné Újváry Zsuzsanna:„Mint bárányok a farkasok között”,7 Uő.:„Csak az nevét viseljük az békességnek”: Oszmán hódoltatás és hódító levelek a Dunántúlon a 17. században, 8 etc. Mindez két szempontból érdekes. Egyfelől, bár példáik későbbiek, analógiaként9 számos jelenségre nyújthatnak magyarázatot vagy vethetnek fel új kérdéseket. Másfelől viszont ráirányítják a figyelmet egy másfajta, de a szerző témájához igen adekvát forrástípusra, a kártételi listákra, illetve hódoltató levelekre. Ezek a magyar – tágan értelmezett – sérelmeket, azaz az oszmán békebontó cselekedeteket – mint hódoltatás, summaemelés (egy összegben fizetett adó), emberölés, emberrablás, rablás – írták össze. Bár ezek jelenleg elsősorban a 17. századra vonatkozóan állnak bőségesen rendelkezésre, Pálffy Géza A rabkereskedelem és rabtartás gyakorlata és szokásai a XVI-XVII. századi török-magyar határ mentén. (Az oszmán-magyar végvári szokásjog történetéhez.) c. alapművének10 lábjegyzeteiben utalt több 16. századi kárösszeírásra, így például az ÖStA, KA, HKR, Akten 1589. aug. No 88. jelzet alattira, amely az 1580 és 1588 közötti országos károkat írja össze mintegy 150 lap terjedelemben, így fontos adalékokkal szolgálhatott volna a kutatott témához, rávilágítva a közvetlen 1579 utáni eseményekre.11 A Hadtörténelmi Levéltárban is állnak rendelkezésre különböző kártételi listák. Ezek: A török hódoltság és a török elleni háborúk iratai 1500–1789., VII. 201. 1548/9, 1549/3, 1575/5, 1616/7, 1674/1. Ebből az egyik direkt módon is relevánsnak tűnik: Jegyzék a dunántúli megyék, török illetve magyar fennhatóság alatt lévő porták számáról (1575/5.). Továbbá a teljesség kedvéért említendők az UeC adatai – amelyeket Sz. Simon Éva részben használt is – például: MNL OL Urbaria et Conscriptiones, UC 1:2, 4:8, 101: 45 16. század második feléből való urbáriumok, amelyekben olyan török kártételek szerepelnek, amelyek érdekes adalékokkal szolgálhatnak például a falvak pusztásodásához. A forrásoknál és a szakirodalomnál maradva, a kötetben többször felmerül a Zrínyiek neve, tekintve, hogy az ő elvesztett birtokaikon
5
Piliscsaba, 2009. (http://mek.oszk.hu/08300/08386/08386.pdf) Török dúlás a Dunántúlon. Török kártételek a nyugat-dunántúli hódoltsági peremvidéken a 17. század első felében. (A források tükrében 2.) Budapest-Szigetszentmiklós, WZ Könyvek, 2010. 7 In: Tíz éves a Pázmány Péter Történelemtudományi Doktori Iskola. Szerk.: Fröhlich Ida. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK. 2011. 89-103. 8 In: Mindennapi élet a török árnyékában: Kora újkori társadalom- és életmódtörténet. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna, ifj Bertényi Iván, Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK, 2008. 15-34. 9 A szerző nagyon ritkán hivatkozik 17. századi példákra, azonban ezek talán éppen nem a legszükségesebbek: a Batthyány család uralma alatt álló 18 őrségi falvak körüli jogvita a1610-ben (88.) vagy a „zászlók alatt” kifejezés 17. századi továbbélése. (175.) 10 Fons: Forráskutatás és Történeti Segédtudományok 1997. 1. szám. 5-78. 11 A forrás jelenleg feldolgozás alatt áll a recenzens által, tudomása szerint más nem foglalkozik vele. 6
3
szerveződött a szigetvári szandzsák. Ennek kapcsán releváns lehetett volna Babos János tanulmánya: Birtokváltozások Zrínyi III. és IV. Miklós idejében.12 A felhasznált elsődleges forrástípusok mindig meghatározzák a koncepciót. Sz. Simon Éva kötete az általa használt török (részletes szandzsákösszeírások, javadalombirtok-összeírások, birtokadományozási naplók és államiadó-összeírások) és magyar források (államiadó-összeírások, tizedjegyzékek, urbáriumok, illetve a szerző által külön nem bemutatott levelezések, jelentések) nyomán alapvetően a hódoltatás térbeliségére, a hódoltság térben való „terjedésére” helyezte hangsúlyt, egyfajta közigazgatási szempontból. Ugyanakkor a fent említett kártételi listák számos emberi tragédiát említenek, amely az oszmán-magyar hatalmi harcot életmódtörténeti közelségbe hozza. Szintén Pálffy Géza javasolta éppen ennek, és az „időbeliség” szempontjának megfelelően a „háborús békeévek” fogalmát az 1568 és 1591 közötti időszakra,13 amelyre a folyamatos nagy háborúk, hadjáratok nélküli végvári harcok, hódoltatás, rajtaütések jellemzők. Azaz, bár statikusnak látszik ez az időszak, mintha semmi nem történne, mégis naponta változik a mindennapi hatalmi helyzet a végeken. Ez talán ott is látszik, hogy a szerző a forrásai alapján úgy látja, hogy „Miután az oszmán és a magyar fél is a behódolás fogalmát elsődlegesen, mint státust értelmezte, meg kell vizsgálni azt, hogy az egyes zalai településeket milyen időponttól tekintették a szemben álló felek hódoltnak.” (90.) A 17. századi kártételi listák és tanúmeghallgatási jegyzőkönyvek viszont gyakran használják (többek között) a „különösen hódolt” kifejezést, ami arra utal, hogy a falvak lakói nem mint státust, hanem mint állapotot tekintették a hódolást, azaz akkor tekintették magukat hódoltnak, amikor az oszmánok a gyakorlatban is tudták érvényesíteni elméleti jogigényüket, vagyis „kiverték” belőlük a summát. A kötet – címe szempontjából – legfontosabb részei a kanizsai náhije szerepét és a délnyugat-dunántúli hódoltatás folyamatát feldolgozó fejezetei. Ezekben a szerző a következő kérdést teszi fel: Milyen módon és miért jött létre a Dunántúl legnagyobb, ún. „meganáhijéje”? (138.) Zala megye oszmán hódoltatása már 1555-től bizonyíthatóan megindult. (részletesen vö. 144-148.) Ez a hódoltatási folyamat ment tovább 1566-ban a szigetvári hadjárat során. A kanizsai náhije, mint közigazgatási egység első említése 1568-ból való. Az azóta elveszett 1569. évi összeírás 82 ide tartozó települést tartalmazhatott. A tíz évvel későbbi összeírás szerint már 527 helyiség tartozott ide. Ezek között voltak a korábban hódolt, az újonnan fejet hajtott, és a később
12
In: Tanulmányok évszázadok történelméből. Szerk.: J. Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, PPKE BTK, 2006. 40-54. Pálffy Géza: A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig. (Vázlat egy készülő nagyobb összefoglaláshoz.) Történelmi Szemle 1996. 2-3. szám. 192.
13
4
hódoltatandó (azaz csak papíron alávetett) magyar települések. (208.) Az 1569-es állapotokhoz képest a települések beszolgáltatásainak mértéke különbözőképpen, de emelkedett. (209.) A magyar adóösszeírások szerint 1566 után a térség települései gyorsan regenerálódtak, így megérte az oszmánoknak hódoltatni őket. Az oszmán hódoltatás a következő lépésekben történt: (1) 1574-re meghódoltak a kanizsai mocsár előterében lévő palánkkal rendelkező helyek. Ebben az 1568-as drinápolyi béke megkötése után nagy szerepe volt a helyi szpáhiknak (151.) A szerző ebben az időszakban vizsgálja Szinán (1570-től) és Pírzisz Ali szigetvári bégek tevékenységét (részletesen, vö. 165-173.), amelyet beilleszt a nagypolitikai kontextusba is. Itt kiemeli, hogy a hódoltatott falvak már szinte körülzárták Kanizsát, aminek jelentősége például abban állt, hogy a hódolt településeket például kényszerítették, hogy oszmán részre kémkedjenek, híreket szállítsanak a kanizsai várról.14 (169.) (2) 1574 és 1575 között Szári Ali szigetvári szandzsákbék alatt (részletesen, vö. 173-178.) a kanizsai mocsáron túli területek nagy arányban hódoltak be. (3) 1576-ban az oszmánok lerombolták a Kanizsa előterében lévő újudvardi átkelőt védő őrházakat. (4) Ez után már könnyebb volt további települések megszerzése 1578-ig. (210.) A szerző pontos térbeli vizsgálatokkal bizonyítja az oszmán hódoltatási folyamat tervszerűségét, amely folyamatosan szem előtt tartotta a földrajzi adottságok adta lehetőségeket. (173.) Sz.
Simon
Éva
könyve
egy
tradicionális
szövegszerkezetet,
módszertant15
és
forráscsoportot16 használó forrás-összehasonlító, filológiai igényű munka, amely egy hatalmas téma – a 16-17. századi Magyar Királyságbeli hódoltsági peremvidék – szeletébe (a délnyugat-dunántúli peremvidék kiterjedése a 16. század második felében) enged betekintést az oszmán kútfők és a magyar „kontrollforrások” összevetésével.
Illik Péter
14
Ugyanakkor ez vissza is üthetett, tekintve, hogy voltak „kettős ügynökök” is. A pribékekre vonatkozó egyre bővülő szakirodalomból csak egy példa: Szakály Ferenc: Egy végvári kapitány hétköznapjai. Horváth Márk szigeti kapitány levelezése Nádasdy Tamás nádorral és szervitoraival, 1556-1561. Somogy megye múltjából: levéltári évkönyv 1987. 18. szám. 45-126. 15 A magyar történettudományban az összehasonlító forráselemzésnek komoly hagyománya van, ld. pl. Hajnal István munkássága. 16 A török kártételi listák közlése is jellemző volt a 20. század első feléig, majd ez a forráscsoport mintegy 80 évre kikerült a respektált történeti kútfők közül.
5
