Pető Andrea
Elmondhatatlan emlékezet A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak Magyarországon a II. világháború idején A Vörös Hadsereg katonái magyar területen 1944–1945-ben tömeges nemi erŒszakot követtek el nŒkön. Ennek következménye a lelki trauma mellett a nemi betegségek számának növekedése és az ingyenes abortusz elvégzésének törvényesítése volt. A szovjet katonák által a civil lakossággal szemben elkövetett atrocitások sokáig tabunak számítottak s a társadalom csendje vette Œket körül. Mégis, milyen források állnak a történész rendelkezésére, vagyis honnan tudjuk azt, amit tudunk?
A
háborús viszonyokból adódóan kevés dokumentum miatt csak közvetett forrásokból lehetett bizonyos következtetéseket levonni. A nők ellen elkövetett nemi erőszakról sokféle okból hosszú időn át hallgattak az áldozatok – s persze a hivatalnokok, a rend őrök és az elkövetők. Hiányoznak és esetlegesek a róluk szóló dokumentumok is. Az esetek összehasonlításához katonai, egészségügyi, bűnügyi, közigazgatási és külügyi írott források jöhetnének elvileg szóba. A szovjet ka-
44
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tonai és egészségügyi iratanyag Moszkvában nem kutatható. A külügyminisztérium korabeli anyagaiban megtalálhatók az ország különböző részeiről érkezett panaszlevelek a civil lakossá got ért atrocitásokról. A magyarországi közigazgatási jelentések, országosan a főispáni jelentések szintén megemlítenek egyes eseteket, de önmagukban nem elegendők a teljes kép megrajzolásához. Azokon a területeken, amelyek többször cseréltek gazdát a harcok során, a nyilasok jelen-
téseket vettek fel a korábban ott állomásozó szovjet csapatok kegyetlenkedéseiről, ám ezek forrásértéke csekély. Ugyanígy óvatosan kell értelmezni a népbíróságok azon ítéleteit, amelyekben olyanokat ítélnek igen súlyos büntetésre, akik ellenálltak az erőszakoskodó, fosztogató szovjet katonáknak. Budapest Főváros Levéltárában a tisztiorvosi és kórházi fondok szintén csak hézagos információt adnak. Az irodalom és a film is feldolgozta a kérdést. Polcz Alaine Asszony a fronton (1991) címmel írt saját élményeiről, a szépirodalomban pedig Konrád György Cinkos (1982) című regényét kell említenünk. E művek a személyes élmény hitelességét állították szembe a „hivatalos” történelemmel, ahogyan Sára Sándor A vád (1996) című filmje is. Legújabban Kováts Judit Megtagadva (2012) című dokuregénye és Skrabski Fruzsina Elhall gatott gyalázat (2013) című dokumentumfilmje emelte be a közbeszédbe ezt a témát.
INTERJÚK A közvélemény „tudja”, hogy a szovjet hadsereg katonái nemi erőszakot követtek el. Az általános vélekedés szerint Budapesten az esetek száma kb. százezer körül lehetett, de ennél magasabb számok is repkednek. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakról szóló tudás főleg a családi tör-
ténetek szintjén terjedt, hogy másokkal mi történt, hogy a lányokat idősnek álcázva, bekormozott arccal küldték ki az utcára, rejtegették őket, bár ez sem feltétlenül mentette meg őket a Magyarországon a szovjet katonák által igen gyakran elkövetett nemi erőszaktól. Rákosi emlékirataiban a nadrág véderejéről írt: „Sok nő ormótlan nadrágban járt (hallottam, hogy az ilyen nadrágosokat állítólag ki nem állhatták az orosz katonák)”, pedig akkoriban télvíz idején szinte mindenki nadrágban járt. Ha a nők férfiruhát viseltek, azzal azt kockáztatták, hogy mint katonaszökevényt elfogják őket. A nők vagy elbújtak, vagy betegséget – befecskendezett jóddal vérbajt, piros festékes köpettel tbc-t – színleltek. A menstruáció szimulálása vagy a tudatos ápolatlanság, a piszok nem mindig nyújtott védelmet. A csoportokba verődött szomszédok, rokonok, ismerősök, ha nem is mindig, de nagy valószínűséggel meg tudták menteni a nőket az erőszaktól. Ha viszont az erőszak már megtörtént, a trauma azonnali kezelésében a közelben lévő ismerősök nagy szerephez jutottak. A fegyveres ellenállás rövid távon eredménnyel kecsegtetett, bár a legnagyobb kockázatot is jelentette. A fegyveres önvédelmet nem ismerte el a szovjet hadbíróság mentő körülményként, így az elkövetőt esetleg a helyszínen minden teketória nélkül agyonlőtték vagy harminc év börtön várta. A népbíróságok is súlyosan elítélték a jogos önvédelmet alkalmazókat. Írott források hiányában az oral history adja a kérdés vizsgálatának lehetőségét. A nőkkel kapcsolatos testi erőszakról csak úgy érdemes beszélni, ha az illető képes elmondani, ami szerinte vele történt. Az a feladat, hogy elemezzük: ki, miért és hogyan mondja el vagy hallgatja el történetét? A többszörös elhallgatással torzított, az elmondhatatlanság és az elvárt elbeszélési módok kereteivel küzdő emlékezet rögzítése létfontosságú, hiszen néha ez a női testbe zárt információ az egyetlen forrásunk. A nemi erőszak megtörténte befolyásolta a nőnek a családon, a szűkebb környezetén belüli helyzetét – ha más is tudomást szerzett róla. A bíróságon az esetről valló nőnek az eseményt személyes élményként újra el kellett volna mondania, újból visszaemlékezve arra, hogy mi is történt valójában. Újból át kellett élnie az eseményt, emlékeiből a külvilág számára érthető történetet alkotni, „befo gadható” szó-
kinccsel előadva a férj vagy a bíró, az orvos, a nővér, esetleg a dokumentumfilmes, de semmiképpen sem rend őr vagy nyomozó előtt. A jogi szókincs, a jogi alapú érvelés hiánya, illetve kifordítottsága, hogy a népbíróságok azokat ítélték el, akik ellenálltak, határozza meg az háborús körülmények közepette elkövetett nemi erőszakról való gondolkodást.
EGÉSZSÉGÜGYI FORRÁSOK A nemi erőszak pontosnak hitt számairól még a legpontosabban behatárolt földrajzi egységek esetén (az esetleg megmaradt és legbiztosabb forrásnak hitt tisztiorvosi jelentések birtokában) is csak óvatos becsléseink lehetnek. Jogi, politikai szabályozás hiányában a tisztiorvosok hatósági szerepe jócskán megnőtt, mivel a tisztiorvosi szolgálat átvészelte a háborús változásokat. 1945 márciusa és novembere között 1,9 millió nemi erőszak történt Németországban, ebből mintegy százezer Berlinben április 24. és május 3. között. A ma gyarorszá gi esetek számát 50 ezertől 200 ezren át 800 ezerig becsülik: e becsléseket a kutatók a nemibeteg-gondozók és a helyi tisztiorvosok megbízhatónak tekinthető, de részleges adataira alapozzák. Budapest lakossága erősen felduzzadt a háborús menekültek miatt, s az ostromlott városokban sokkal több nő zsúfolódott össze, mint férfi. Az ostrom után sok környékbeli nő is inkább a fővárosba ment meggyőződni arról, lettek-e következményei a szovjet katonákkal történt nemi érintkezésnek, így elkerülve a közvetlen szomszédság figyelő tekintetét és esetleges bíráló megjegyzéseit. Az áldozat valószínűleg csak terhesség vagy nemi baj gyanúja esetén érzett késztetést a segítségkérésre. Ha ilyen gyanú nem merült fel, „az eset” nem került be a hivatalos nyilvántartásba. A népes városokban és a környező falvakban is feltűnő különbségek lehettek a nemi erőszakok esetszámát illetően, ami szintén nehezíti az általánosítást. Osztrák kutatások szerint az volt a meghatározó, hogy a települést milyen súlyos harcok után foglalták el. A nemi erőszak magasabb arányú lehetett, akár a nők 40%-át és érinthette, ha az adott települést nagy harcok árán vették be. Ha harc és feszültség nélküli bevonulásra került sor, akkor a női lakosságnak 6%-a került szexuális
kapcsolatba a felszabadítókkal. A vidéki, gyéren lakott vagy rejtőzködésre alkalmas, hegyes területen ez az arány még kisebb lehetett. Feltételezhetjük, hogy ha a nő a nemi erőszak következtében esett teherbe, akkor az abortusz engedélyezett módszeréhez folyamodott, ez azonban egyik országban sem jelentette az abortusz teljes legalizálását. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak mindenképpen hozzájárult az abortuszpolitika liberalizálásához. Azt, hogy a nő dönt a testében fejlődő embrió sorsáról, széles társadalmi rétegek elfogadták, sőt még az egyház is. A népességszámban jelentős változásokra nem került sor, tehát a születésszám növekedéséből nem következtethetünk a nemi erőszakok esetszámára. Budapesten az élve születések száma nem nőtt jelentős mértékben. Az 1946. áprilisi, kiugróan magas élve születési számot nem feltétlenül a szovjet katonák által gyakran elkövetett nemi erőszak magyarázza. A népesedési trend a háború után nem változott döntően a háború előttihez képest. A lakosság rossz fizikai állapota és az egészségügyi viszonyok általános romlása természetesen nyomot hagyott a csecsemőhalandóságon. A budapesti tiszti főorvos úgy vélte, a „női szervezetben beállott zavarok, gazdasági és lelki okokból, a jövőért való aggódásból és a terhességtől való félelem és tartózkodás” azok az okok, melyek a számára is meglepően alacsony születésszámokhoz vezettek. A nem kívánt nemi aktusból mégis megszülető gyerekek sorsáról a kommunista népjóléti miniszter rendeletileg intézkedett: „Az ország területén történt átvonulást és az azt követő általános zűrzavart követően számos olyan gyerek született, kiket tartására köteles hozzátartozóik a családban gondozni nem kívánnak. Minthogy azonban a gyermekek ellátás és gondozás nélkül nem hagyhatók, azoknak állami gondozásba vétele iránt intézkedni kell, hogy a felmerülő gondozási költségek a jog szerint tartásra kötelezett hozzátartozókat ne terhelje. Felhívom ennél fogva az Árvaszéket, hogy – tekintettel a fennforgó anyagi és erkölcsi elhagyatottságra – minden olyan csecsemőt nyilvánítson elhagyatottá, aki a születési hely felszabadulásának időpontját követő kilenc hónapon túl, de tizennyolc hónapon belül született, feltéve, hogy a szülők vagy azok bármelyike a gyermek családi kötelékben való tartását a gyermek első életévének betöltése előtt megRUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
45
ta gadják, a szülőanya pedig a város polgármestere, Budapesten a kerületi elöljáró, kis és nagyközségben pedig a községi elöljáróság által kiállított igazolvánnyal igazolja, hogy a gyermek születését megelőző, fent megjelölt időpontban, a fent hivatkozott események áldozata lehetett. A fentebb említett feltételek fennforgása esetén elhagyottá kell nyilvánítani az egy éven felüli gyermeket is akkor, ha a jog szerinti atyja, aki a gyermek születésekor a családjától távol volt, a gyermeknek családja kötelékében való tartását a visszatérését követő két napon belül [kiemelés tőlem, P. A.] megtagadta.” Az árvaházak nyilvántartása azonban sajnos nem hozzáférhető, így a németországi adatokkal szemben – melyekben elkülönítik az erőszakból származó gyermekeket (Russenkindern) – nem tudjuk, hogy Ma gyarorszá gon mennyi volt a szovjet katonáktól született és aztán örökbe adott gyerekek száma. Az osztrák történészek egy népszerű moszkvai tévéműsorban megkísérelték a még élő katonákat összehozni ausztriai leszármazottaikkal, sikerrel. Erről Mészáros Márta most forgat dokumentumfilmet.
AZ ABORTUSZOK ÉS A SZÜLETÉSEK SZÁMA A Budapesten mutatkozó tömeges igény az egészségügyi intézményben elvégzendő, így kisebb egészségügyi kockázattal járó abortusz iránt kifejezetten a szovjet hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszak következménye. (Megbízhatónak tűnő számok hiányában a berlini kutatásokat kell analógiaként felhasználnunk. A berlini adatok szerint a megerőszakolt nők 20%a lett terhes.) Budapesten ekkor vált először lehetővé a térítésmentes, engedélyezett abortusz igénybevétele, amely gyökeresen megváltoztatta a magyar születésszabályozási gyakorlatot. A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én felfüggesztette a büntető törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, és kimondta, hogy azt a megfelelő engedélyek után az orvos kizárólag egészségügyi intézetben – és a magyar születésszabályozási gyakorlatban most először – kötelező ingyenességgel elvégezheti. Az intézkedés a tervek szerint csak négy hónapig maradt volna érvényben. Ezzel azonban precedenst teremtettek, és felmerült az a kérdés is, hogy milyen alapon
46
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
kötelezik a nőgyógyászokat a műtét elvégzésére. 1945-ben a művi vetélés bizonytalan törvényes alapját még kétségesebbé tette az a mód, ahogy a rendelkezést nyilvánosságra hozták. Ez a nyilvánosság csupán az egészségügy nyilvánossága volt. A tiszti főorvosok által felvett jegyzőkönyv alapján kerülhetett sor az abortusz elvégzésére. A közkórházak igazgatóival Budapest Székesfőváros tiszti főorvosa levélben tudatta, hogy „a mai rendkívüli súlyos helyzetre való tekintettel a terhesség korai megszakítását olyan személyeken, akik ezzel a kéréssel fordulnak szülész szakorvoshoz, engedélyezi”. 1945 júniusában a nemzeti bizottságok levélben utasították a közkórházak igazgatóit, hogy a „megerőszakolt nőket a kellő segítségben” részesítsék, és szeptember 10-ig ez a rendelkezés maradt érvényben. A tisztiorvosi szolgálat töredékesen fennmaradt irataiból nehezen rekonstruálható az amúgy is titkolandónak számító nemi erőszak. Ha egy nőnél megállapították a terhességet, fel kellett keresnie a tisztiorvost, aki jegyzőkönyvet vett fel az esetről, rögzítette a nemi erőszak akkor előadott történetét, és engedélyezte a művi vetélést. Ezzel a jegyzőkönyvvel kellett a nőnek jelentkeznie a kórház nőgyógyászati osztályán, ahol az abortuszt ingyenesen elvégezték. Ezekből a feljegyzésekből Budapesten egyet sem találtam, így egy tipikusnak mondható lébényi történetet idézek fel. A 26 éves L. M. lébényi lakos a következőképpen vallott a tisztiorvos hivatali szobájában: „Ez év június 18-án Lébény községben este 10 óra tájban, amint a varrónőtől hazatérőben voltam, 2 orosz feltartóztatott, letepert, és mind a kettő erőszakot vett rajtam. Pontosan négy hétre, július 16-án pedig este 8 óra körül a vasúti sínek mentén Mosonból biciklivel igyekeztem haza. Egy orosz a biciklimet akarta birtokba venni, de mikor sírásra fakadtam, a biciklit meghagyta, rajtam azonban erőszakot követett el. Utolsó rendes vérzésem június hó 7-én volt. Vérzéseim 3-4 napig szoktak tartani és a legtöbbször négyhetente jelentkezik. Volt azonban idő, amikor csak hat hétre kaptam meg a bajomat. A várt időre a vérzésem nem érkezett meg, terhesnek éreztem magam, s mivel akaratom ellenére kapott terhességet kihordani nem akartam, kérem kórházba utalásomat, hogy terhességemtől megszabaduljak. Mást előadni nem kívánok, a jegyzőkönyvet,
mivel panaszom felvétele helyesen történt, aláírom.” Ez a példa is felveti a kérdést, hogy az erőszaktételek vagy a megerőszakolt nők számát próbáljuk-e megbecsülni. A nemi erőszak gyakoriságára utaló másik forrás a házasságkötés előtt kötelező tisztiorvosi vizsgálat során keletkezett jegyzőkönyv. Az ingyenes vizsgálat során a megerőszakolt nők kérték az esetleges terhesség megállapítását, hogy azt mint a házasság akadályát megszakítsák. De nem minden megerőszakolt nő kívánt férjhez menni, így ez a forrás sem adhat teljes képet.
A NEMI BETEGSÉGEK NYILVÁNTARTÁSA A nemi erőszak másik következménye volt a nemi betegségek terjedése. E mutató alapján a jelenség nagyságrendjét is megállapíthatjuk (jóllehet nem minden nemi erőszak járt fertőzéssel). A nemi betegek nyilvántartása ugyanúgy hiányos, az iratok részben elvesztek. A „nemi betegség” kifejezés ekkor két betegséget jelölt. Az egyik a rövid, egy-két hetes lappangási idő után könnyű lefolyású gonorrhea, a másik a hosszabb, háromhetes, esetleg egy hónapos, lappangás után megjelenő, nehezen gyógyuló, súlyosabb fertőzés, a szifilisz. A szovjet megszállási zónában kétségtelenül tapasztalható a nemi betegségek, elsősorban a gonorrheás fertőzések számának ugrásszerű növekedése. Ez csak a szovjet csapatok megjelenésével magyarázható, hiszen a nemileg aktív, harcoló hazai férfiak nem tértek még haza a hadifogságból. A nyugati zónában a nemi betegségek terjedését penicillinnel és gumi óvszerrel sikeresen korlátozták, így ott a nemi úton terjedő betegségek nem okoztak olyan drámai változást a megszállt országok közegészségügyében. A szovjet hadsereg nem alkalmazott sem penicillint, sem gumi óvszert, a Vörös Hadsereg egyes csapatai ráadásul már sokadik éve harcoltak az elképzelhetetlen higiénés viszonyok között, szűrővizsgálatok nélkül, a fertőzést magukkal hordva sok tízezer kilométeren át. A nemi betegségek megmaradt, pontos nyilvántartása alapján megbecsülhetjük a nemi erőszakok hozzávetőleges esetszámát. Az osztrák történészek egyedülálló – egy körzet teljes népességét felölelő – 1945-ös vizsgálata alapján vonhatunk le általános következtetése-
ket. Így a Bécshez közeli melki kerületben élő összes nő vizsgálata alapján a Vörös Hadsereg átvonulását követően bejegyzett nemi betegek az összes megerőszakolt nő 30%-át tették ki. A helyi mikrofelmérés szerint a 14–60 év közötti nők 5-6%-át erőszakolták meg szovjet katonák. Ha a melki eredményeket extrapoláljuk Budapestre, megállapíthatjuk, hogy az az elterjedt vélekedés, mely szerint a magyar fővárosban a női lakosság 10%-át megerőszakolták volna, túlzottnak tűnik. A háború miatt a nemi betegség elleni védekezés ügyében a nyilasok is adtak ki rendeletet, mely a betegségnek a katonaság mellett a polgári lakosság körében való terjedését is igyekezett gátolni. A szovjet megszállás hatására a nemi betegségek „elterjedésének fokozó dása miatt” – a népjóléti miniszter 888/1940-es BM sz. rendelete alapján – drákói intézkedéseket léptetett életbe. A bejelentési kötelezettség, a gyógyszerek ada golása és a gyógykezeltetési kötelezettség mind pontos szabályozás alá került. A nemibeteg-gondozó intézeti hálózat helyreállítása a háború utáni viszonyok között is elsőrendű feladatnak bizonyult. A nemi betegség elleni harcot segítette, hogy az a három gyógyszergyár, amely a nemi baj kezelésére ekkor általánosan használt Sulfonamidot gyártotta, szinte érintetlenül átvészelte a háborút, s ennek köszönhetően nálunk a szomszédos orszá gokban megszokottnál lényegesen olcsóbban lehetett hozzájutni. A gyógyszerek feketepiacán is nagy értéke volt a szernek. A Ma gyar Népjóléti Minisztérium VII. főosztályának 1945. évi jelentésében Molnár Erik kimutatta, hogy a 48 működő nemibeteg-gondozóban „az egész ország területén a korábbi évek adataihoz képest tekintélyesen fokozódott” a megbetegedések száma. A budapesti tiszti főorvosi jelentések szerint is „nagymértékben emelkedett a nemi betegek száma. A betegség terjedése ellen a védekezést nagyon megnehezíti az, hogy a betegek egy része betegségét rendszeresen nem, vagy egyáltalán nem kezelteti, a súlyosabb betegek számára nincsen elegendő kórházi férőhely, a nemi beteg bejegyzett és titkos prostituáltak megfelelő osztályokon el nem helyezhetők, a szükséges mennyiségű gyógyszer hiányzik, s a jól bevált esti rendelőintézeti kezelések egy részét közbiztonsá gi okokból szüneteltetni kell.” A tiszti főorvosi jelentések alapján valószínűsíthető, hogy a nemi be-
tegségek száma a korábbinak a háromszorosára növekedett. A nemi betegségben szenvedőknek Budapesten ingyenes gyógykezelés járt, azért is, mert sok „tisztességes nő” is megfertőződött a gyakori nemi erőszak miatt. A nemi baj általános terjedése megkérdőjelezte a fertőzöttek iránt korábban érzett erkölcsi megvetést. A nemi betegséget gyógyító osztályok túlzsúfoltsá ga következtében októberben például 160 ágyon 192 beteget kezeltek a Kun utcai nemibetegosztályon. A nemi erőszak kétségkívül egészségügyi problémává vált, jóllehet hivatalosan nem esett szó arról, hogy miért is lett hirtelen olyan sok a nemi beteg nő.
MIÉRT KÖVETNEK EL NEMI ERŐSZAKOT? A nemi erőszakot nem a szexuális vágy motiválja. Nemcsak az áldozat, hanem minden harmadik (nemi erőszak miatt börtönbe került) elkövető szexuális diszfunkcióról számol be, tehát a nemi erőszak nem jár együtt nemi örömmel. Az elkövetőt hajtja a nő iránti gyűlölet, valamint a hatalmának kiélése iránti vágy. Ugyanakkor a háború alatti és utáni férfihiányos időben a női szexuális fantázia is fokozottabban műkö dött. A szi gorú normakontroll alatt tartott nők nem kiélt szexualitása gyakran a megerőszakolásos történet elmesélésében merült ki, ami esetleg nem is történt meg velük. Ugyanakkor a nyomasztó férfihiányt az egyenruhás férfiak nem kockázatmentes jelenléte váltotta fel. A régi világ meglazult erkölcsi normái szabadabbá, egyúttal kockázatosabbá tették a nemek közötti kapcsolatot. Így sok nő tudatosan nemcsak azért választott partnert a megszálló katonák közül, mert hazai férfi nem akadt. Ők elsősorban alacsony társadalmi pozíciójuk elleni lázadásként választottak orosz partnert, vagy családjuk baloldali hagyományait követve demonstratív céllal jártak orosz katonákkal. A nemi erőszak legáltalánosabb archaikus–patriarchális magyarázata, hogy „a háború, az háború”. A nőt a nemi erőszak útján az ellenséges férfi, a szemben álló katona tulajdonaként veszi birtokába a győzedelmes katona. A háborúban a nő maga is stratégiai tárggyá válik, amelyért a harcolók egymást ölik. A nők megerőszakolásával a háborúban egymással ellenségként
szemben álló férfiak egymás tulajdonának a minőségét rontják. Az áldozatoknak hallgatniuk kell elszenvedett fájdalmaikról, mert a megcélzott áldozatok valójában nem ők, hanem az otthon őket uraló férfiak. A történet újbóli elmondása tehát tovább növeli a győztes diadalát. E magyarázat szerint a nemi erőszak a férfiak háborújának része, hozzátartozik a háborúk előre kialakított játékszabályaihoz. „A másik, az ellenség legyőzése a legfontosabb parancs a másik férfival vívott háborúban […] A nők testének sérelme eszköz, mellyel a győzelmet kivívják és megerősítik.” Amikor a Vörös Hadsereg áthaladt Jugoszlávia északkeleti peremén, 121 nemi erőszakot jelentettek. Gyilasz, mint ezt a Beszél getéseiből tudjuk, emiatt bátran panaszt is tett Sztálinnál. A sokat idézett beszélgetés során Sztálin csodálkozott, hogy Gyilasz, az emberi szenvedés és szív nagy ismerője, miért nem érti meg, hogy az állandó életveszélyben élő katonáknak joguk van egy kis szórakozásra. A másik magyarázat szerint a nemi erőszak ideológiai-nemzeti fogantatású, a hadsereg ugyanis a férfias erőt testesíti meg. A hadi események leírásánál gyakran használtak nemiséggel összefüggő kifejezéseket. Az első világháború idején a franciák Belgium „megerőszakolásával” vádolták a németeket. Ez nem azt jelenti, hogy minden katona nemi erőszakot követ el, hanem hogy azt elkövetheti, mert a férfiasság, mely egyenlő a hadsereggel, így nyer végső bizonyítást. A hadseregben a háború különleges helyzetében tág tér nyílik az egyéni bátorság bizonyítására. A női test az egész közösséget szimbolizálja, így a rajta elkövetett erőszak annyi, mint az egész nemzeti közösség legyőzése. Ebben a keretben beszélnek az interjúalanyok Skrabski Fruzsina filmjében is. Aligha kételkedett bárki Ilja Ehrenburg 1942-es lelkesítő szózatának ígéretében. Az író részletesen beszámolt arról, hogy a németek hogyan becstelenítik meg az orosz asszonyokat: „Ezek a mocskos paráznák […] megerőszakolják és megfertőzik az asszonyainkat. […] Öljetek, öljetek! Erővel törjétek meg a német nők faji gőgjét, te kint sé tek őket jo gos ha di zsák má nyotoknak!” Az Ehrenburg-szöveggel egy időben sok száz hasonló pamflet készült. A szovjet katonák viselkedése összhangban volt a Horthy-rendszer propagandájával, mely azzal riogatta a magyar keresztény középosztályt, hogy a RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
47
nőket a Szovjetunióban közösen használják. Ahogy a nemi erő szak egyik berlini áldozata emlékezett interjújában: „Göbbels azt mondta, hogy az oroszok meg fognak erőszakolni bennünket. […] Alig tudtuk elviselni a gondolatot, hogy a végén mennyire igaza lett.” A göbbelsi propaganda egyik leghatásosabb eleme volt a filmhíradókban annak bemutatása, hogy ha a német katonák nem képesek felvenni a harcot az orosz hadsereggel, akkor durva, egyenruhába bújt, csizmás „mongol” katonák fogják hívatlanul felkeresni a békés német otthonokat. Amikor az élet utóbb igazolta a propagandát, a hatás megdöbbentő volt. A rasszizmus, hogy a szovjet katonák „ázsiaiak”, nem „európaiak”, a mai közbeszédben is megtalálható és a náci beszédmóddal folytonosságot alkot. A Szovjetunió elleni hadjárat megindulásakor ugyanakkor Molotov a szövetségeseket jegyzékben informálta ar-
ról, hogy a német katonák szexuális erőszakot követnek el a női lakossággal szemben. A Molotov-jegyzék később a nürnbergi perben bizonyítékként szerepelt. Ezzel a nemi erőszak kérdése nagypolitikai szintre emelkedett. A fasiszták, és nem a német nép az ellenség – adta utasításba Sztálin, de ennek alig volt hatása a harcoló egységekre. Mire a Vörös Hadsereg elérte a Harmadik Birodalom határát, és először került szembe németül beszélő népességgel, Ausztria hivatalosan már a hitleri agresszió áldozatának minősült, de ez mit sem változtatott a katonák és parancsnokaik viselkedésén a civilekkel szemben. A hivatalos szovjet álláspont szerint szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak egyáltalán nem is létezett. A szovjet hadsereg jellege is magyarázatul szolgálhat a gyakori nemi erőszakra. Egyesek szerint a frontvonal volt a legveszélyesebb a nők számára,
mivel a továbbhaladó katonák a halál árnyékában a pillanatnyi győzelem gyümölcsét azonnal le akarták szakítani. Mások szerint az egységüktől leszakadt, fegyelmezetlen hordák bizonyultak veszélyesebbnek, amelyek a fegyelmezetten viselkedő első vonalbelieket követték. A jó moszkvai kapcsolatokkal rendelkező Vas Zoltán viszont arról biztosította a nála járt panasztevőket, hogy az első vonalban harcoló rohamegységek után érkeznek meg az elit egységek. Tény, hogy nagy különbség volt az egyes egységek magatartása között még egy adott frontszakaszon belül is: akadtak fegyelmezettebb és akadtak irányíthatatlan egységek is a több éve harcoló tömeghadseregben. Magatartásukat befolyásolhatta az is, hogy a szovjet katonák szembesültek a magasabb ma gyar életszínvonallal, illetve bosszút akartak állni a magyarok által a Szovjetunióban elkövetett atrocitásokért.
KÖVETKEZMÉNYEK
P Á L Y Á Z A T I
F E L H Í V Á S
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora pályázatot hirdet a doktori (PhD) fokozat megszerzésére felkészítŒ, 2014 szeptemberében induló, 3 éves szervezett doktori képzésre. Az egyetemünkön folyó doktori képzés elsŒsorban a közigazgatás, a hon- és a rendvédelmet érintŒ területen kutató szakembereket készíti fel a tudományos fokozat megszerzésére, tágabb értelemben pedig hozzájárul a tudományos elit utánpótlásához. Az egyetem a Hadtudományok tudományágban, a Katonai mıszaki tudományok tudományágban, valamint a Közigazgatás-tudományok tudományágban rendelkezik önálló, akkreditált doktori iskolával. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem doktori iskoláinak célkitızései, dokumentumai, törzstagjai, oktatóinak legfontosabb adatai és a kutatási területek megtekinthetŒek az Országos Doktori Tanács (www.doktori.hu), valamint az egyetem honlapján (uni-nke.hu). A 2014-es felvételi pályázattal kapcsolatos részletes információk február közepétŒl érhetŒek el az egyetem honlapján. A doktori képzésre való jelentkezéssel kapcsolatban az Egyetemi TudományszervezŒ Központ munkatársa, Páll Kata (
[email protected], +36-1/432-9000/29-739) ad információt az érdeklŒdŒknek. Szeretettel várjuk mindazokat a tudományt mıvelni szándékozó, elkötelezett kutatókat és leendŒ kutatókat, akik elhívatottságot éreznek magukban a doktori fokozat megszerzésére! Sok sikert kívánok a felvételihez és kitartást az következŒ tudományos pályához! Prof. Dr. Patyi András rektor
48
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
A győzedelmes szovjet hadsereg katonái által megerőszakolt nők hivatalosan nem minősülhettek háborús áldozatnak. A nők számára a jogi igazságtétel elmaradt. A szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak megjelenése (megtörténtének elismerése vagy tagadása) a nyilvánosság előtt a hidegháború kitörése nyomán politikai kérdéssé is vált: a baloldali érzelműek tagadták vagy mélyen hallgattak róla. A konzervatívok, a „Nyugat-barátok” pedig talán a jelentőségén felül is tárgyalták, kihasználva a benne rejlő propagandalehetőséget a győztes Vörös Hadsereg nimbuszának megtépázására annak érdekében, hogy ne kelljen arról beszélni, mi vezetett ahhoz, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalta Magyarországot. Egyénileg, a családban kellett (volna) a traumát feldolgozni, ám valójában hallgatásba burkolták az eseteket. A nőknek a férfiakkal szembeni teljes lojalitása megakadályozta, hogy az élményt feldolgozzák, és feltegyék a kérdést: ki a felelős? Kevesen vállalták, hogy saját megerőszakolásukról beszéljenek, hiszen a nő értéke csökken, ha a tényre fény derül. Most kezdődött lassú változás Magyarországon, többek között az Elhallgatott gyalázat bemutatásának köszönhetően, mely kialakíthatja azt a keretet, ahogy erről a történelmi tényről ennyi idő után beszélni lehet és kell.
