EJTŐERNYŐS VADÁSZOK1 A harmincas évek közepén gránátos századok kialakítását vette tervbe a magyar katonai vezetés. Ezek a kiválóan képzett katonai egységek a tervezet szerint megfelelő esetben arra is vállalkoztak volna, hogy ellenséges területen szállító gépek által földre téve folytassanak harci tevékenységet. Miután egymás után érkeztek a hírek Európa különböző országaiból, főként Németországból, ejtőernyős alakulatok létrejöttéről, a magyar vezérkar lemondott a gránátos csapatok felállításának tervéről, s helyette megindította egy ejtőernyős egység szervezésének előkészületeit. A kiképző keret tiszti csoportja 1938. szeptember 11-én alakult meg Szombathelyen, parancsnoka az első világháború egyik legendás hőse, a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztjével kitüntetett vitéz Bertalan Árpád százados lett. Említsük meg a kiképző keret fiatal tisztjeinek nevét is, hiszen elévülhetetlen érdemeket szereztek a magyar ejtőernyősvadász fegyvernem megteremtésében, így Kiss Zoltán, Lédeczy László, Majthényi Imre, Pataky Géza és Szokolay Tamás nevét kell megörökítenünk. Bertalan Árpád szakszerű irányításával rövidesen létrejött egy teljes harcértékű század, amit rövidesen elit zászlóaljjá fejlesztett fel és képezett ki. A csupa önkéntesekből álló, fiatal sportembereket magába foglaló alakulat minden tagja különleges kiképzést kapott közelharcból, mesterlövészetből és minden terhelés elviseléséből. Az alakulat végső otthona Pápa városa lett, amit az ejtőernyősök Mekkájának neveznek ma is. Az ugrásokhoz elavult első világháborús ernyőket használtak, és ugyancsak korszerűtlen Caproni 10l-es repülőgép szállította az ejtőernyősöket. Az alakulat bemutatkozása Erdély felszabadítása alkalmával történt, ahol részt vettek a kolozsvári díszszemlén. Fegyelmezett megjelenésük, katonás keménységük már akkor tiszteletet parancsolt. Az első harci bevetésre a délvidéki hadjárat folyamán, 1941. április 12-én került sor, amikor is a Bácska ellen intézett támadásban feladatot kapott a zászlóalj, hogy öt géppel, két hullámban, a ledobás után foglalja el a Ferenc-csatorna hídját, és tartsa addig, amíg a magyar gyorscsapatok beérkeznek. A bevetés tragédiával kezdődött. A vizes veszprémi repülőtérről a túlterhelt vezérgép csak nagy nehézségek árán tudott felemelkedni, majd 50 méteres magasságból visszazuhant. A gép azonnal felrobbant és a fedélzeten lévők közül hősi halált haltak: Bertalan Árpád őrnagy, Kelemen László százados, Bene László főhadnagy, Petii János őrmester, Döbör János, Horváth Gyula, Kerekes Imre szakaszvezető, Koscsó Lajos tizedes, Auth Károly, Molnár András, Németh János, Szabó György őrvezető, Czakó Mihály, Fejes József, Horváth Mihály, Pados Géza, Pomázi Imre, Radványi Mihály, Sándor Sándor és Varga Gyula ejtőernyős honvédek.1 A bevetést le akarták állítani, de Kiss Zoltán főhadnagy ragaszkodott a harcfeladat végrehajtásához. Ő azt vallotta, hogy ha a parancsnok el is esett, folytatni kell a küldetést. A megmaradt repülők fedélzetükön a megrendült legénységgel indultak dél felé, elrepülve a szörnyű máglya felett, amelynek tüzében még égtek a bajtársak. Ledobott ejtőernyős vadászaink a harcfeladatot teljesítették. Az alakulat ezt követően feltöltésre került, és Pápán ejtőernyős ezredként állomásozott. Parancsnoka vitéz Szügyi Árpád ezredes lett. Az ejtőernyős elit ezred újabb harcbevetésére csak 1944-ben került sor. Tisztjei azonban 1 Földi Pál: Különleges alakulatok a magyar hadszervezetben. ANNO Kiadó, 2003. ISBN 963 375 273 6. – p.31-40.
különböző beosztásokban frontszolgálatot teljesítettek, és így bőséges haditapasztalatokra tettek szert. Szügyi ezredes pl. a 2. magyar hadsereg kötelékében parancsnokolt a Donnál, kiemelkedően. A mintegy 1200 fős elit alakulat, az 1. magyar hadsereg kötelékében, a Kárpátokban esett át a tűzkeresztségen. Az első időkben az alakulatot kisebb csoportokban felderítésre használták. Az egyik ilyen bevetés alkalmával Molnár százados harccsoportja mélyen behatolt a szovjet vonalak mögé, ott egy orosz zászlóalj-parancsnokságot, aknavető, páncéltörő és egyéb tüzelőállásokat semmisített meg. A sikerért azonban fizetni kellett. A vállalkozásban résztvevők majdnem fele elesett, köztük Molnár Lajos százados. A visszavonuló ejtőernyősök kedvelt parancsnokuk, Molnár százados holttestét minden nehézség ellenére magukkal hozták és AlsóVereckén katonai tiszteletadással temették el. Az arcvonalba igazában október 3-án kerültek először az ejtőernyősök. Ekkor indult meg a szovjet csapatok támadása a kárpáti határon lévő magyar védőállások áttörésére. Elsőként Néma főhadnagy századát vetették be. Ez az alegység ellenlökést hajtott végre, visszaszorítva a szemben álló szovjet köteléket. A harcban Néma Tibor főhadnagy a combján megsebesült. Hordágyon követte századát, így irányította a támadást. A következő szilánk a fejébe fu-ródott, ez már halálos volt. A továbbiakban a század védekezésre kényszerült. A többi század is Volóc térségében harcolt, ennek védelmét látta el, támadásokat fogott fel, ellenlökésekkel igyekezett előnyösebb védelmi állásokat elfoglalni, több mint egy héten keresztül. Az ejtőernyős csoportot október 12-én vonták ki az első vonalból, és vezényelték Budapestre. Horthy kormányzó akart szilárd tá-masztékot bennük, a kiugrás elősegítése érdekében. A siker, mint tudjuk, nem az ejtőernyősökön múlott... A Kárpátokban még csupán a vállalkozásoknál tartott az arcvonal mögött tartalékban lévő ejtőernyős egység, amikor a Pápán maradottak egy különítménye már testet-lelket őrlő harcban állt Nagyvárad térségében. A 175 fős alakulat (pk. Kiss Zoltán szds.) repülőgépen érkezett Nagyvárad térségébe, és Váradlesnél foglalt védelmi állást. Az éjszaka folyamán át is estek a tűzkeresztségen. Egy szovjet-román vegyes kötelék érkezett kúszva a faluhoz, amelyet meglepetésszerűen akart elfoglalni. A meglepetés azonban őket érte, amikor az ejtőernyősök golyószóró és géppisztoly sorozatai végig szántottak soraikon. A szovjet-román egység súlyos veszteségeket szenvedve elmenekült. A szovjetek másnap erős harckocsiköteléket vetettek be, amelyek átrobogtak a beásott ejtőernyősök felett, akik aztán kézigránátokkal és páncélöklökk^el megsemmisítették őket. Egy héten keresztül támadás támadást ért, az egyik emlékező szerint 66-70 páncélos égett ki ezen a terepszakaszon, de az ejtőernyősöknek is jelentős veszteségeik voltak. Először a katonailag már teljesen kiürített Nagyváradra vonultak vissza, majd a tiszafüredi hídfőállás védelmét kapták feladatul a folyó keleti partján. A hídfő birtoklásáért napokon keresztül kemény küzdelem folyt. Különösen a szovjet lövegek jelentettek komoly veszedelmet a védők számára, akik között németek és magyar rohamtüzérek voltak. Ez utóbbiak az erős szovjet tűzben elhagyták rohamlövegeiket, és gyalogosan vonultak vissza. Az ejtőernyősök felfogták őket, és Kiss Zoltán százados a lövegek vezetőivel visszament a tűz alatt álló faluba, és még három rohamlöveget ki tudott hozni. A fokozódó nyomás következtében a hídfőt végül is fel kellett adni. Erről drámaian beszél az események egyik szemtanúja: „Nyolc napig voltunk a hídfőben, nyolc napig a gödrökben laktunk, még éjszaka sem tudtunk onnan kijönni. Mikor feladtuk, a 83-ból már csak 43-an voltunk. Sok volt a halottunk, ezeket még eltemetni sem tudtuk. Itt kapta halálos sebeit Cseke Endre főhadnagy is. A nyolcadik nap éjjelén kaptuk meg a parancsot a visszavonulásra. Már csak erős aknavetőtüzben, gumicsónakokon tudtunk partot váltani, a
nehéz fegyvereket el kellett hagynunk." A Kárpátaljáról Budára vezényelt és tétlenségre ítélt I. zászlóalj feltöltésre került, s mivel a közben vezérőrnaggyá előléptetett Szügyi Zoltán a Szent László Hadosztály parancsnoka lett, az ejtőernyős ezred vezetését Pokorny László őrnagy vette át. A Budapest irányába gyorsan haladó orosz előretörés következtében az ejtőernyősök védelmi állást foglaltak Soroksár-Dunaharaszti térségben. Az előretörő orosz páncélos egység az Ócsánál védelmi állásait erősítő ejtőernyős századot meglepte és harckocsikkal a földbe taposta. E „sikeren" felbátorodva indult el a szovjet főerők támadása. A harcokról így számol be Tassonyi Edömér százados, az egyik eje. század parancsnoka: „Az orosz támadás a két műúton Soroksárra és Dunaharasztira az éj beálltával, kb. 8 óra után indult meg... 20 vagy több páncélos támadhatott Soroksáron és ugyanennyi Dunaharasztin. A védőállásban órákon át kaotikus harc folyt, számos harckocsit megsemmisítettünk. A soroksári védőálláson keresztül néhány harckocsi a védővonalba is betört, de az orosz gyalogság az ejtőernyősök tüzé-ben elakadt, így a harckocsik visszavonultak. A Dunaharasztinál indított orosz támadás, ugyancsak órákig tartó tűzharc után, rohamtávolságon összeomlott, több orosz harckocsi nagy lánggal égett. Éjfél után az oroszok a támadást beszüntették, a harckocsikat visz-szavonták..." Az orosz többet ezen az arcvonalszakaszon nem is próbálkozott. Kell-e ennél nagyobb dicséret a magyar ejtőernyősöknek? A soroksári hősi védelem krónikájához tartozik még, hogy egy ellentámadás során súlyosan megsebesült Pokorny László őrnagy a rohamlöveg tornyához kötöztette magát, és úgy irányította a sikeres ellencsapást. A Soroksáréi kivont alakulatot ezután Tassonyi Edömér parancsnoksága alatt Isaszegnél vetették be az orosz előnyomulás megállítására. Már a kijelölt védőállás elfoglalása is nagy nehézségekkel járt, mert a területet az oroszok különféle fegyverekkel állandóan lőtték. így már az első órákban nem lebecsülendő veszteséget szenvedtek a magukat beásó alegységek. Az egyre erősödő orosz tűz miatt még a sebesültek hátraszállítása is lehetetlenné vált. Nem sokkal ezt követően hatalmas hurrával az orosz gyalogság végeláthatatlan tömegei hömpölyögtek az ejtőernyősök állásai felé. Tassonyi őrnagy ekkor kétségbeesett lépésre szánta magát. Tudta, hogy megtizedelt emberei ezt a támadást felfogni nem tudják, ezért tüzérségi tüzet kért a németektől, közvetlenül saját állásai elé. A német tüzérség megsemmisítő tüze rohamtávolságon belül kapta el az orosz gyalogságot, amely elfeküdt, majd hatalmas veszteségeket szenvedve, fejvesztve visszavonult. Sajnos a közeli tűz 7 ejtőernyős katonát is megölt. Két nap múlva megjött a parancs az ejtőernyősök kivonására. Szügyi vezérőrnagy ugyanis a Szent László Hadosztályba a legharcképesebb alakulatokat kívánta összevonni. A németek tiltakoztak az ejtőernyősök elvonulása miatt. A magyar parancsnokság azzal vigasztalta őket, hogy egész hadosztállyal fogják pótolni ezt az ezredet. A német parancsnokság erre azt a választ adta, hogy tartsák meg a hadosztályt, de adják vissza az ejtőernyősöket. Pedig akkor már az egység a nagy veszteségek miatt zászlóalj erejű sem volt. A II. ejtőernyős zászlóalj (Ugrón István százados) ezalatt feltöltésre került, majd november 22-én Budapestre irányították, ahol a Csepelszigeten leváltotta a védelemben lévő 1. lovashadosztály alakulatait. A II. zászlóalj december 12-ig tartotta a csepeli védőállást, és ezalatt minden szovjet kísérletet fölényesen visszavert. Mivel az orosz itt többet nem próbálkozott, az alakulatot kivonták. Igaz ugyan, hogy az I. zászlóaljat (Tássonyi őrnagy) a Szent László
Hadosztály alá rendelték, de mielőtt még a hadosztály állományába bevonult, a Kéthelynél kialakult akut helyzet miatt harcbavetésére került sor, ugyanis a hirtelen előretört orosz erők a Balatontól délre, Balatonszentgyörgy-Kéthely-Marcali területét érték el, és a Balaton-terület bekerítése fenyegetett. A zászlóalj négy német rohamlöveg tűztámogatásával meglepetésszerű ellentámadásba ment át. A meglepett oroszok mindenhol visszavonultak, és az alakulat rövid közelharc után visszafoglalta Kéthelyt. Mivel Marcalinál a németek heves harcban álltak, a négy rohamlöveget az ő támadásukra visszarendelték. Az orosz eközben újabb erőket vont össze, hogy Kéthelyt visszafoglalja. Ezt a támadást nem várta be Tássonyi őrnagy, hanem váratlanul és vakmerőén beletámadt a gyülekező orosz előkészületbe. Gyilkos harc kezdődött, amely során nem egyszer kézitusára került sor. Ajtai Ferenc főhadnagyot a 2. század parancsnokát a roham alkalmával szitává lőtték az oroszok, az ejtőernyősöket azonban nem lehetett megállítani. Fején orosz aknavető szilánktól Tássonyi őrnagy is megsebesült, így a harc irányítását Kiss Zoltán százados vette át. Az orosz december 18-án még egyszer megpróbálkozott, ekkor csatarepülőket is bevetett, de az ejtőernyősök keményen védekeztek, és megtartották állásaikat. Az egység ezt követően Lajtos Árpád vk. őrnagy, a Szent László Hadosztály vezérkari főnöke erélyes intézkedésére a német alárendeltségből kivonásra került, és „anyaalakulatához" bevonult. Az I. zászlóalj javában vívta harcait Kéthelynél, amikor a II. zászlóalj Csepelről Fótra került, és ezzel megkezdődött az alakulat felőrlődésének folyamata. Az alakulat parancsnoka azt a tájékoztatást kapta, hogy a Fótot uraló magaslatot egy német SS-rendőrzászlóalj tartja megszállva, őket kell megerősíteni. Kövesdy Dezső fhdgy., a 6. szd. parancsnoka, amikor alegységével a dombra ért, a németeknek nyomát sem találta, ellenben orosz géppuskatűz és aknavető lövedékek fogadták, miközben az orosz gyalogság az uralgó magaslaton igyekezett magát beásni. Azonnal felismerve a veszélyes helyzetet, századát habozás nélkül rohamra vezette, és az oroszokat kivetette a város birtoklása szempontjából döntő fontosságú magaslatról. Az oroszok nem nyugodtak bele a vereségbe, másnap 10 db T-34-es harckocsi indult rohamra. Szerencsére megjelent két német „Királytigris" páncélos, amelyek rövid időn belül kilőtték az orosz tankokat. Az utolsóval egy magyar ejtőernyős által kilőtt páncélököl végzett. Az orosz támadásoknak azonban ez csak bevezetője volt. Már másnap hatalmas tüzérségi tüz, majd páncélosokkal megindított gyalogsági támadás érte az ejtőernyősök állásait. Ugrón István zászlóaljparancsnok súlyosan megsebesült, és a fokozódó veszteségek hatására az új zlj. pk., Sanna Henrik úgy döntött, hogy Fótot feladja. Alighogy a zászlóalj bevonult Mogyoródra, már várta az új parancs: irány Ipolyszalka, ahol parancsot kapott a Letkést Ipolyszalkával összekötő híd visszafoglalására, és az Ipoly keleti partján hídfő létesítésére. Az oroszok ugyanis kézbe vették a híd letkési oldalát. Az ejtőernyős vadászok lendületes rohammal meglepték az ellenséget, és sikerült a községet elfoglalva kisebb hídfőt létesíteni. A hídfőt addig tartották, amíg az Ipolytól keletre lévő szétzilált német alakulatok át nem vonultak az Ipolyon nyugati irányba. Az utolsónak visszavonuló ejtőernyősöket a Garamnál kínos meglepetés érte, Kicsindnél - a kijelölt átkelési helyen – a híd fel volt robbantva, és a térségben már orosz alakulatok manővereztek. A felvonuló szovjet harckocsikkal és gyalogsággal kilátástalan véres küzdelem kezdődött, amelyben sokan hősi halált haltak. A maradék, mintegy 50 fő belegázolt a jégtáblákat és holttesteket hömpölygető Garamba, és az orosz golyózáportól követve átúszta azt. A Garamnál kialakított új védővonal mögött a Szent László Hadosztály parancsnoksága újjászervezte az ejtőernyős alakulatot. Az oroszok azonban nem sok időt és lehetőséget adtak, már 1945.
január 5-ről 6-ra virradó éjjel megindították a támadást a Garam-vonal ellen. Vitéz Lajtos Árpád őrnagy, a< Szent László Hadosztály vezérkari főnöke így ír erről: „Éjfél után valamivel megindult Hegyfarok és a Duna közti sík térségben az általános szovjet harckocsitámadás, amely a nagy túlerő következtében fokozatosan nyert tért." A száraz vezérkari beszámoló irtózatos harcot takar. A tömegesen támadó T-34-es harckocsik áthaladtak a magyar védelem feje fölött, és megállíthatatlanul hömpölyögtek előre, nyomukban pedig ott lihegett hatalmas tömegben a szovjet gyalogság. Ejtőernyőseink velük vették fel a harcot, és iszonyatos mészárlás, közelharc kezdődött az éjszakában. A nagy zűrzavarban egyes alegységek visszavonultak, mások kitartottak, megint mások teljesen szétszóródtak. Az ejtőernyősök egyik legrégebbi és legendás parancsnoka, Kiss Zoltán százados fogságba esett. Tassonyi őrnagy harccsoportja bár megtizedelve, de Komárom irányába kitört, és Libádtól keletre rendezkedett be védelemre. Ezt a vonalat is hamarosan szovjet támadás érte, de az ejtőernyősök tüzében összeomlott. Csak a legnagyobb elismeréssel lehet szólni ezekről a fiatal fiúkról, akik a fagyos talajon, éhesen, nehézfegyverek nélkül, 24 óráig tartották a vonalat. A szovjet harckocsik tömeges megjelenésére azonban Tassonyi őrnagy, hogy embereit megmentse, visszavonulást határozott el. Ezt olyan ügyesen hajtották végre, hogy alig volt veszteségük. Miután a Szent László Hadosztály a Csallóközből Pápára települt át, az ejtőernyős egységek is oda érkeztek be. Az ezredet feltöltötték és rövid kiképzés után már be is vetették Nemesvámos térségében, Veszprém védelmére. Az alakulat az első csapást a szovjet frontbombázóktól kapta, az alacsonyan repülő IL-2-es gépek könyörtelenül megszórták a védőállásokat. Ezután a „Katyusák" (sorozatvetők) következtek, majd a szovjet harckocsik és nyomukban a gyalogság. Az ejtőernyősök nem panaszkodhattak, voltak elegen... Az első orosz támadások rövidesen összeomlottak az ejtőernyősök villámgéppuskáinak tüzében, az orosz harckocsikkal pedig a közben megjelenő Wiking SS-páncéloshadosztály néhány rohamlövege végzett. A visszavonuló németek hozták a hírt, hogy Veszprém elesett, így a további védelemnek ebben a térségben nincs értelme. Az ejtőernyősök tehát megkezdték a visszavonulást, de ez a rájuk tapadó orosz csapatok miatt csak súlyos harcok és veszteségek árán volt végrehajtható. Az alakulat ezután átvonult az égő Tapolcán, ahol a szétlőtt házak és gyerekek, asszonyok hullái mutatták: itt már jártak az oroszok... Miután a németek „Tavaszi ébredés" fedőnevű nagy páncélos támadása kudarcba - jobban mondva sárba - fulladt, az egész vonalon elkezdődött az általános visszavonulás. Az ezredet a Zala folyónál éri újabb szovjet támadás, ezt az ejtőernyősök visszaverték, de az általános visszavonulás tovább folyt. Az ejtőernyős ezred maradványai Muraközben léptek április 3-án Ausztria területére. Alig pihentek azonban meg a Wernseebe-i kolostorban, amikorjött a parancs: szovjet alakulatok keltek át a Murán, a hídfőt fel kell számolni. Az ellentámadásra induló ejtőernyőseinket iszonyatos orosz pergőtűz fogadta, de keményen kitartottak, és megállították az orosz előnyomulást. Néhány órán belül egy német páncélos egység felszámolta az orosz hídfőt. Miután a Szent László Hadosztály parancsnoksága tudomást szerzett arról, hogy május 8-án aláírták a fegyverszünetet, utasítást adott a harc beszüntetésére, egyben, hogy hős csapatait az orosz hadifogság borzalmaitól megóvja-, intézkedett, hogy a csapat az angolok előtt tegye le a fegyvert. Deinsburg területén Szügyi vezérőrnagyot május 11-én este az angol hadosztályparancsnok udvariasan fogadta, elrendelte, hogy
a brit katonák teljes fegyverzettel tisztelegjenek előtte és meghagyta a magyar katonák fegyvereit is. Később megengedték, hogy a katonák tetszésünk szerint hazatérjenek, vagy nyugatra távozzanak. A vitéz ellenfél megbecsülésének jele volt ez. Ilyesmire a keleti fronton nem volt példa! A Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős vadászai a világháború poklában, lehetetlen feladok végrehajtásával, a túlerőben lévő ellenséggel szemben is bizonyították, hogy elit katonák, akik számára csak egyetlen íratlan parancs létezett: A hazáért mindhalálig!
A SZENT LÁSZLÓ HADOSZTÁLY1 A II. világháború bennünket sújtó utolsó tragikus szereplője volt ez a kiváló, mondhatni magyar elit magasabbegység, amely nem volt sem „Hungarista hadosztály", sem az SS-nek része, mint azt egyes baloldali írók állították. A Szent László Hadosztályról kialakult téves és deheroizáló nézetekhez hozzájárult egykori tisztjének, Bárczy Jánosnak 1981-ben megjelent könyve, a „Zuhanóugrás". Ebben Bárczy nem bajtársairól, hanem saját magáról állít ki bizonyítványt, miszerint nemcsak világtalan lett, de hazátlan is. Semmivel sem különb néhány hivatásos hadtörténész e vonatkozású - és a szovjet történetíráson nyugvó ismertetése sem, amely a hadosztály harcainak egyes elemeit említi meg, természetesen elmarasztalólag. A hadosztály történetét legjobban ismerő két személy, a parancsnok, Szügyi Zoltán vezérőrnagy, és vezérkari főnöke, Lajtos Árpád vk. őrnagy autentikus leírásai sajnos nem, vagy csak részben maradtak fenn. Magam a hadosztály történetének ismertetésénél, mint hiteles forrást, Martin Kornél és Ugron István összeállítását vettem alapul. Mindketten a hadosztály tisztjei voltak.2 „Hazánknak a keleti veszedelemmel: a szovjet bolsevizmussal vívott élet-halál harcában, a még rendelkezésünkre álló emberanyag legjavából egy új elithadosztályt, a Szent László Hadosztályt állítom fel." így hangzott 1944. október 12-én az akkori honvédelmi miniszter, a nyilas időkben öngyilkosságot elkövetett vitéz csataji Csatay Lajos vezérezredes honvédelmi miniszter rendelete.3 Hogy a hadosztály nem volt sem nyilas, sem fasiszta, azt jól megvilágítja felállításának körülményei, még a német megszállás előtt, és erre utal Lajtos vk. őrnagy visszaemlékezése is, miszerint „a magyar vezérkar főnöke (Vörös János) személyesen közölte velem, hogy neki ezzel a Szent László Hadosztállyal tervei vannak, és ütőkártyának szánja a németek ellen..." A hadosztály ejtőernyős ezredére joggal számított Horthy kormányzó is, mint ezt az ezred parancsnoka, Tassonyi Edömér őrnagy megerősítette: „az ejtőernyős alakulat habozás nélkül a megszálló német csapatokkal szembefordult volna." Sajnos az alkalmat erre mind a Kormányzó, mind Vörös, a honvédvezérkar főnöke elmulasztotta. Tassonyinak, az egyik legvitézebb magyar katonának a hitvallása - amelyet az egész hadosztály osztott , hogy harcolni kell az idegen megszállás ellen, így a szovjet elleni küzdelemben teljesedett ki.4 A hadosztály formális megalakulása 1944. október 17-én történt a kelenföldi Károly-laktanyában. Tervezett hadrendje az alábbi volt: Szent László Hadosztály: Hadosztályparancsnok: vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy Vezérkari főnök: vitéz Lajtos Árpád vk. őrnagy Tüzérparancsnok: Dárday Vilmos ezredes Ejtőernyős ezred: Pokorny László őrnagy I. ejtőernyős zászlóalj: Tassonyi Edömér százados II. ejtőernyős zászlóalj: Ugron István százados Gránátos ezred: Stefán Valér alezredes I. zászlóalj: Békásy Miklós százados II. zászlóalj: Pálfi Sándor százados Repülő-lövészezred: Heinrich István alezredes I. zászlóalj: Pályi György százados II. zászlóalj: Freyer Frigyes őrnagy Felderítő osztály: Nyéki-Takáts László százados5 A hadosztály ereje az elit, harcedzett ejtőernyősökből, a várpalotai tanzászlóaljból, testőrlövészzászlóaljból és csendőrökből, valamint tiszthelyettesképzősökből állt, továbbá a légierő gépfelszerelés
Földi Pál: Különleges alakulatok a magyar hadszervezetben. A székely hadosztálytól a Szent László hadosztályig. Anno kiadó 2003. p.200.bibl. ISBN 963 375 273 6. – 154.oldaltól 165.oldalig. 2 Hadtörténeti Közlemények 1995/3és 1996/4számok 3 Martin Kornél – Ugron István: Fejezetek a Szent László Hadosztály történetéből. HK.1995/3.sz.85.o. 4 Martin-Ugron u.o.87.old. 5 Martin-Ugron u.o.88-92.old. 1
nélkül maradt önkéntes személyzetéből tevődött össze. Fegyverzete két rohamtüzér ütegből - Zrínyi rohamlöveg -, gépvontatású tábori tarackos tüzérségből, légvédelmi gépágyús ütegből és egy páncélvadász osztályból, továbbá páncélos szakaszból (1 Turán harckocsi és 5 Nimród páncél-gépágyú) állt. Később a németektől kiegészítésként kaptak néhány Hetzer típusú rohamlöveget. Itt kell megjegyezni, hogy a hadosztály így, egységes szervezetben sohasem került bevetésre, a német és magyar hadvezetőség kapkodva, szinte tüzoltószerepként, egyes részeit mindig a legveszélyeztetettebb szakaszokra irányította. Szólni kell még a hadosztályparancsnok személyéről: Vitéz Szügyi Zoltán már az első világháborúban, hadapródként kiérdemelte az Arany Vitézségi Érmet. A magyar 2. hadseregben pedig a doni áttörés után, mint a 43. gyalogezred parancsnokát a Márki, majd az Oszkol-völgyében tanúsított szívós ellenállásért többszörösen kitüntették. A hadosztály még feltöltés és kiképzés alatt állott, amikor máris jött a parancs a Heeresgruppe Südtől, hogy a hadosztály azonnal induljon Keszthely környékére, a Kisbalaton térségének védelmére. Ezzel a paranccsal indult meg a hadosztály emberpróbáló hányattatása. A felvonulás közben az egy szem Túrán harckocsi és egy Nimród páncélvadász tengelytörés miatt máris kiesett. A kijelölt térségbe érve - amely már szovjet tűz alatt állott - Szügyi imponáló bátorsággal járkálva jelölte ki az egyes csapatrészek állásait.6 Alig ásták be magukat, máris újabb parancsot kaptak, hogy azonnal meneteljenek Mór-Bodajk területére, ahol a Kirchner páncélostábornok parancsnoksága alatt álló német LVII. páncéloshadtest alárendeltségébe lépnek. Feladat: a fenyegető szovjet előretöréssel szemben Székesfehérvár-délnyugat védelme, sík terepen. A hadosztály megkezdte a védőállások kiépítését, amikor utasítást kapott, hogy váltsa le a Polgárdi-Balatonfőkajár vonaIában eddig védő, de most ellenlökést végrehajtó német 1. és 23. páncéloshadosztályokat. A hadosztály tehát újra felvonult, de még menet közben kapta a parancsot: mivel a tervezett ellenlökés elmarad, azonnal induljon Párkányhoz. Ide már csak a hadosztály egyes részei érkeztek be, mert az I. ejtőernyős zászlóaljat Budapest védelmére rendelték. Az ejtőernyősök alig foglaltak védelmi állást a Dunaharaszti-Soroksár vonalon, máris feltűntek a szovjet harckocsik. Az ejtőernyősök éjfél utánig tartó kaotikus harcban a szovjet támadást -több harckocsit páncélököllel kilőve - rohamtávolságon belül elhárították. Másnap egy nagy erőkkel végrehajtott szovjet gyalogostámadást futamítottak meg. Még aznap éjjel a szovjet egy utolsó meddő harckocsi-támadást hajtott végre, amelyet közös német-magyar ellenlökés követett. Pokorny őrnagy ennek során egy Nimród tornyában aknaszilánktól elvesztette fél szemét, de a megtagadva, hogy kötözőhelyre vigyék, az ellenlökést továbbra is vezette. Méltán terjesztették fel Tiszti Arany Vitézségi Éremre, amit sajnos a bürokratikus eljárás miatt már nem kaphatott meg. Ennek a nagy vereségnek a hatására, a szovjet propaganda „bárdos brigantiknak" titulálta - a jobb mellükön hordott, bárdos hadosztályjelvény miatt — a hadosztály katonáit, és parancsba adták, hogy közülük nem lehet foglyot ejteni.7 Az ejtőernyősök alig heverték ki a fáradalmakat, már másnap jött a parancs, Isaszegen kell védőállást foglalni. Ide már a kórházba szállított Pokorny helyett kinevezett új parancsnok, Tassonyi vezetésével érkeztek. Éppen az utolsó percben, mert a felvonult oroszok máris támadásban voltak, amit csak úgy tudtak elhárítani, hogy Tassonyi a saját vonalra kért német tüzérségi tüzet. Az orosz tömegtámadás így 7 saját halott árán összeomlott. Tassonyi egyszerre kapta kézbe az I. és a II. osztályú Vaskeresztet. A II. osztályú Vaskereszttel mindjárt kitüntette Kökény főhadnagyot, az I. osztályút megtartotta, de csak akkor tűzte fel, a nagyobb hatás kedvéért, ha a németekkel tárgyalt. Magyar vonatkozásban előléptették őrnaggyá.8 Alig pár napos pihenés és feltöltés után, német követelésre, az ejtőernyősöket Keszthelynél vetették be; Lajtos őrnagy tiltakozására a német hadtest parancsnokság azzal érvelt, hogy a „magyar ejtőernyősök olyan feladatot oldottak meg, amire előttük három német hadosztály sem volt képes." Cserébe Lajtosnak sikerült kicsikarnia 4 darab német Panzer IV-es páncélost, és ezek támogatásával az ejtőernyősök visszafoglalták Keszthelyt. A harc során maga Tassonyi is megsebesült a karján és a fején, egy átlagos parancsnok ezzel nyugodtan búcsút mondhatott volna a frontszolgáatnak, de ő maradt, és úgy vezette alakulatát, mintha mi sem történt volna. Eközben a II. ejtőernyős zászlóalj Foton rakodott ki, ahol a német Feldhermhalle páncéloshadosztály alárendeltségébe lépett. Itt történt a magyar ejtőernyősökre jellemző eset, hogy az egyik katonának egy orosz aknarepesz tőből levágta a karját, ő a saját lábán ment a kötözőhelyre, ép kezében hozva a levágott
6
Martin-Ugron u.o.93.old. Martin-Ugron u.o.96.old. 8 Martin-Ugron u.o.97.old. 7
kart (felgyógyult).9 A harcok itt (is) szörnyűségesek voltak, Fót és Mogyoród többször gazdát cserélt, az ejtőernyősök a Mogyoródra zúduló szovjet támadást példaszerű tűzfegyelemmel verték vissza, az ellenlökésnél pedig visszafoglalták a vasútvonalat. Itt történt az a sajátos eset, hogy egy német lángszórós kocsi tévedésből őket „spriccelte" meg, ezért kilőtték. A német hadosztályparancsnok, von Papé vezérőrnagy személyesen kereste fel a megsebesült Ugron századost, a zászlóalj harcait megköszönve adta át neki a II. osztályú Vaskeresztet. A moszkvai rádió magyarnyelvű adásában a II. ejtőernyős zászlóalj is megkapta a kitüntető „bárdos brigantik" jelzőt.10 Sajátos, hogy a hadosztály szervezetszerű tüzérségét is ide-oda dobálták, és csak legritkább esetben támogathatta saját magasabbegységének harcait. A 9. könnyű tábori tüzérosztály az 1. huszár hadosztály alárendeltségében Szigetszentmiklóstól délre került bevetésre. November 23-án az osztály három ütegének tüzelőállása átmenetileg az ellenség kezére került, de ellentámadással visszafoglalták, a támadóknak 40 fős veszteséget okozva. A 76. könnyű tábori tüzérosztály a Billnitzer-féle rohamtüzér csoport alárendeltségében a vecsés-üllői harcokat támogatta eredményesen. A hadosztály szervezetébe vont tüzéralakulatok közül külön történt alkalmazásuk során a leghevesebb harcokba az 1. közepes aknavető tüzérosztály került. Ők november 10-én Soroksártól délre, a német 8. „Flórian Geyer" SS-lovashadosztály támadását Gyál-puszta területén tűzzel támogatva estek át a tűzkeresztségen. November 12-én a tüzérosztályt rádióparanccsal Isaszeg térségébe irányították. Zuhogó esőben - a sárban elakadó járműveket a tiszt és legénység együtt húzta-vonta - érkeztek sötétedéskor Isaszegre, ahol már javában dúlt a csata. A szovjetek itt három napon át nagy gyalogos egységek bevetésével erőltették az áttörést. Az aknavető osztály három üteg együttes tuzcsapásával eredményesen védte meg a gyalogsági állásokat. A súlyos ellenséges tüzérségi tűz ellenére az ütegek a végsőkig kitartottak állásaikban, hatásos tüzükkel az utolsó pillanatig tartóztatták fel a támadó oroszokat, és felsőbb parancsra csak akkor változtattak tüzelőállást, amikor ismételt közeltámadásoknak voltak kitéve. Az aknavető osztály ezt követően a Székesfehérvárért dúló csata közepébe irányították. A városba menet ellenséges tűzrajtaütést kaptak, ami súlyos véres veszteségbe került. Mindezt egy fehérvári orvosnak köszönhették, akinek bújtatott orosz rádiósnő szeretője rádión értesítette a szovjeteket. A „dicső tettről" film is készült, a hazát védő Szent László Hadosztályról természetesen nem.11 December 20-ával az Ipoly és Garam közti harcok következtek, amelyben a Szent László Hadosztály végre nagyjából együtt harcolt, és ebben a 3 hetes időszakban hajtotta végre azokat a hadműveleteket, amelyeknél fogva az egyik oldalon híressé, a másikon hírhedté vált. Alig érkezett be Párkányra a hadosztály elővédje, amikor a német LXXII. hadtest parancsnokától, Schmidt altábornagytól parancsot kapott a letkési hídfő visszafoglalására. Amikor a magyar élzászlóalj a támadásra felvonult, a szovjet már megkezdte a hídon az átkelést. így a magyar élcsapat menetből indított ellentámadást, és lendületes rohammal elfoglalta hidat. A hadosztály második lépcsőjének beérkezése után megkezdődött a hídfő kibővítése. Azonban az egyre erősödő szovjet tüzérségi tűzben a hídfőben lévő csapatok egyre nagyobb véres veszteséget szenvedtek. A szovjet a hidat is bombázta. Az egyre növekvő veszteség hatására Lajtos őrnagy vezérkari főnök felkereste Schmidt altábornagyot, és kezdeményezte a hídfő kiürítését. A német parancsnok, aki éppen hadtestének visszavonulásával volt elfoglalva, csupán annyit mondott: védjék meg az Ipolyt, ahogyan tudják, és ahogy lehet. Lényeg, hogy az északra vezető utak néhány napig szabadon maradjanak. A Szent László Hadosztály tehát átvette a harcvezetést az Ipoly arcvonalán. A harc Letkés térségében tombolt, a helység több esetben gazdát cserélt. Karácsony hajnalán a hadosztály egy rohamcsoportja Csörgey főhadnagy vezetésével foglalta vissza a községet, de napközben a szovjet harckocsikkal lerohanta őket. Amikor később a helység ismét a miénk lesz, megtalálják Csörgey és katonái holtestét, akiket tarkónlövéssel végeztek ki. Ezt a gaztettet nem a szovjetek, hanem a nyomukban belopakodó magyarul beszélő kommunisták hajtották végre a hadifoglyokon: „kellett nektek Szent László Hadosztály" felkiálltással. A község visszafoglalását követően a hadosztály rohamtüzérosztálya a német gyártmányú Hetzerekkel tovább támadott, de a támadás véresen összeomlott a szovjet páncéltörő tüzérség tüzében. A 30 db Hetzerből csak hírmodónak maradt meg 6 darab. 9
Martin-Ugron u.o.102.old Martin-Ugron u.o.104.old 11 Martin-Ugron u.o.108.old 10
A hídfőért való harcban az orosz erők folyamatos erősítést kaptak, míg a magyarok ilyenre nem számíthattak. Ezért visszavonultak az Ipoly túlsó partjára, felrobbantva az oroszokkal zsúfolt hidat. A másik jelentős hídfőcsatát a hadosztály Helembánál vívta. A helységet ugyan az orosznak sikerült elfoglalnia, de még aznap a gránátos ezred II. zászlóalja Pálfi Sándor parancsnoksága alatt visszafoglalta. A szovjetek másnap már harckocsikat vetnek be, és a fölényes erejű támadás sikerrel jár. A németek minden vonalon visszavonulóban vannak, érdekes esetet örökít meg a hadosztály egyik tisztje, Martin főhadnagy. A németek özönlöttek át a Párkányt Esztergommal összekötő Mária Valéria hídon. A leharcolt, szakállas, komor katonák menetében feltűnt neki egy unteroffizier (szakaszvezető), aki vidám tánclépésekben sietett előre. A magyar tiszt nem állhatta meg, hogy utána ne szóljon: - Wohin laufen Sie Kamerád? (Hová sietsz, bajtárs?) „Ja, F k'ane Zeit, F muss mich eile' sonscht kumm' ich zum spat Nürnbergé' Pa'teitog, 'm Heil Hitler zu heule!" (Hát igen, nincs időm, sietnem kell, különben elkésem a nürnbergi pártnapról, hogy ott „Heil Hitlert" üvöltsék!)12 De voltak ennél szomorúbb „epizódok" is, amikor a visszavonuló németek felrobbantották a Mária Valéria hidat, azt a hidat, amely több mint fél évszázadig csonkán szégyenkezett a Dunán, és csak Orbán Viktor magyar kormánya építette fel újra. Eközben az Ipoly-parti helyzet egyre súlyosabbá vált, az orosz a fokozatosan beérkező erőkkel erőltette a folyamátkelést, amely során 24-től 26-ig a II. ejtőernyős zászlóalj 18 folyóátkelési kísérletet hiúsított meg. A német visszavonulás következtében a Szent László Hadosztály parancsnoksága reménytelennek ítélte a helyzetet, és visszavonulásra adott parancsot. Ezt azonban Heinrich alezredes, a Kicsindtől délre védelemben lévő repülő lövészezred parancsnoka katonabecsületére hivatkozva megtagadta. Hiába védték azonban végsőkig a kicsindi hidat, az orosz tömegek jobbról és balról belegázolva a vízbe átkeltek, Heinrich alezredes hősi halált halt, maradék emberei pedig véres veszteség árán törtek ki a bekerítésből. Miközben a Szent László Hadosztály az Ipolyt védte, a háta mögött a szovjet 6. gárdaharckocsihadsereg a Garam balpartján már december 26-án elérte Kicsindet, 27-én pedig a Dunát. Az áttörésért a német 6. hadsereg parancsnoka, Balek páncélostábornok, természetesen a magyarokat tette felelőssé. „Az eddig hősiesen harcoló magyar Szent László Hadosztály hirtelen összeomlik" — írja a hadseregcsoport parancsnoknak, Wöhler gyalogsági tábornoknak küldött igazoló jelentésében. Ehhez csak egy megjegyzés: A „pár nap" egy hét volt. Mégis mit képzelt Balek, meddig képes egy ilyen „alig hadosztály", amely egyébként is részenként került bevetésre, a megerősített szovjet 7. gárdahadsereggel szemben tartani egy hídfőt és a keskeny Ipoly folyócska vonalát, miközben még el is vágják visszavonulása útját? Azonkívül Balek mélyen hallgat arról a tényről, hogy a visszavonuló német egységek a Bénynél vert hadihidat december 24-én felégették, nem törődve az Ipoly és Garam között még harcoló Szent László Hadosztálybeli egységekkel. Ugyanakkor a helyzetet reálisabban megítélő magasabb német dicséretekkel. Guderian, a német szárazföldi haderő vezérkari főnöke vezérezredes honvédelmi minisztert, hogy: „Kérem Nagyméltóságodat, Hadosztálynak a szövetséges német haderő köszönetét a hadosztály magatartásáért."13
vezetés nem fukarkodott a levelében arra kéri Beregfy tolmácsolja a Szent László rendkívül bátor és állhatatos
A hadosztály helytállásának volt elismerése, hogy hadosztályparancsok elnyerte a Vaskereszt Lovagkeresztjét.
Szügyi
vitéz
Zoltán
vezérőrnagy
Sajnos mindezen dicséretek és elismerések ára a Szent László Hadosztály harcos állományának csaknem teljes felmorzsolódása volt. Ez rejlik a magyar hadtörténetírás dodonai mondata mögött: „A Szent László Hadosztály pedig feltöltésre Pápára indult." A Szent László Hadosztály megpróbáltatásai az egyhetes hősies, de annál veszteségteljesebb Ipolyvédelemmel korántsem értek véget. A bekerített és felmorzsolt alakulatok túlélőit szovjet hadifogság sújtotta, a Garamon túlra jutott - átkelt, átlábolt, átúszott -, testileg-lelkileg kimerült alakulattöredékekre pedig pihenő helyett újabb bevetés várt. Vagyis utóvédharcok a Garamnál. A szovjet erők már december 28-án - két helyen is átjutva a Garamon - Kicsind és Garamkövesd magasságában képeztek a további támadások kiinduló pontjául szolgáló hídfőket. Szügyi vezérőrnagy még ugyanaznap intézkedett a Garam-vonal védelméről. December 29-én aztán megindult a nagy szovjet támadás, amely Párkány-Nána-Garamkövesd 12 13
Martin-Ugron u.o.123.old Martin-Ugron u.o.143.old
térségében egész napon át hullámzó véres harcokat eredményezett. A „hadosztály" harcos állománya ekkor mintegy 50 tisztből és 1350 fő legénységből állott. Mégis visszaverték a szovjet próbálkozásokat. 1945. január 3-ról 4-re virradó éjjel német sürgetésre felváltották a német 3. páncéloshadosztályt, amelyet a Garam-védelemből kivontak, a szovjet 6. gárda-harckocsihadsereg támadását felfogandó. A Garamon át a hatalmas erejű szovjet támadás január 6-án éjjel indult meg, közel 200 harckocsival és rohamlöveggel az élén, és órák alatt áttört a Szent László Hadosztály védelmén, és elsöpörve a jóval hátrébb ellenlökésre bevetett német 8. páncéloshadosztályt is, elérte Komárom-Érsekújvár vonalát. A Szent László Hadosztály tüzérsége erőteljes tűzcsapásokkal igyekezett fékezni az ellenség áttörését, de azt megakadályozni nem tudta, a páncéltörő lövegeket a támadó szovjet harckocsik, bár jelentős veszteséget szenvedtek, végül legázolták. Mivel a beígért német segítség elmaradt - a 8. páncéloshadosztály tehermentesítő ellenlökése -, Tassonyi a felmorzsolódást elkerülve a kitörés mellett döntött, amelyet kézben páncélöklökkel, Libád irányában több szovjet harckocsit kilőve, sikeresen végrehajtottak. A Garam-vonal hősi és önfeláldozó védelméért Tassonyi Edömér őrnagy méltán nyerte el a Tiszti Arany Vítézségi Érmet. Amikor Lajtos vk. őrnagy, a hadosztály vezérkari főnöke jelentkezett Érsekújváron a német LVII. páncéloshadtest parancsnokságán, Kirchner tábornok vigyázzt vezényelt, és közölte vezérkari tisztjeivel köztük két tábornokkal -, hogy most annak a magyar hadosztálynak a tisztje áll előttük, amely feláldozta magát a közös ügyért.14 A Pápán többé-kevésbé feltöltött hadosztály már a Dunántúlon került bevetésre, hogy Berhidánál biztosítsanak a visszavonuló német-magyar erőknek egy folyosót. A gránátos zászlóalj részeiből, a felderítő páncéltörő ágyús századból, valamint a 20. rohamtüzér osztály egy Hetzer ütegéből szervezett csoport Németh alezredes vezetésével biztosította a viszszavonulást. Az üldöző orosz elővédet négy T-34-es harckocsi kilövésével megállították, majd éjszaka folyamán újabb öt harckocsi kilövésével tartóztatták fel az újra kísérletező szovjeteket, akik így megálltak, hogy bevárják a főerőket. Ezeknek a támadását aztán természetesen a Németh-csoport gyenge erőivel feltartóztatni nem lehetett. Március 23-án az oroszok elfoglalták Veszprémet. Ekkor a Szent László Hadosztály már a német I. lovashadtest parancsnoksága alá tartozott, és ennek parancsnoka, Harteneck lovassági tábornok elrendelte, hogy a német erők - ezúttal a 3. és az 5. SS-páncéloshadosztályok - visszavonulását biztosítsa. Amikor aztán a Totenkopf és a Wiking elvonult, Szügyi elrendelte, hogy a hadosztály is vonuljon vissza, és a Zala folyón partot váltott. Azonban nincs megállás, az orosz rohamoz, újabb és újabb visszavonulást kell fedezni. Március 28-án az orosz a Balatontól északra nagy erőkkel támadja a német 23. páncéloshadosztályt, a Balatonra támaszkodó arcvonalat Harteneck kénytelen visszakanyarítani, ehhez a Szent László Hadosztálynak ki kell tartania. Ki is tartott, csak éppen az ejtőernyős ezredének 60 %-a odaveszett. Miután a tervezett nagy német ellentámadás, a „Tavaszi ébredés" belefulladt a sárba, a német csapatok visszavonulása drámai módon felgyorsult, és az őket fedező Szent László Hadosztály maradéka is elérte Muraszerdahelynél a magyar határt. És akkor itt álljunk meg egy pillanatra. Az ezt követő események is mutatják, hogy a Szent László Hadosztály nem volt hungarista, és nem a fasizmus eszméjééit, csupán hazájáért, családjáért vállalta a harcot, még a Szálasi puccs után is. Ugyanis a hadosztály egy jelentős része, élén Lajtos Árpád vezérkari főnökkel, kijelentette, hogy nem hajlandó tovább harcolni német földön, német érdekekért. A döntést Szügyi Zoltán hadosztályparancsnok tudomásul vette, így a hadosztálynak nagyobb része, befejezvén a háborút, egyszerűen hazament. Ezt tartotta „árulásnak" Balek német tábornok, és adta ki hírhedt parancsát, miszerint a Szent László Hadosztály átállt az oroszokhoz. A kisebb rész Szügyivel német - jobban mondva osztrák -földre lépett, de nem azért, hogy a németekért harcoljon, hanem az orosz hadifogság borzalmait elkerülendő, az angolok előtt tegye le a fegyvert. Ezt az akciót Szügyi példásan végre is hajtotta. Az angolok megcsodálták a hadosztály maradékának fegyelmezett, a szétzüllött menekülő német csapatokkal ellentétben mutatott példás magatartását. A korábban tanúsított gentleman magatartás azonban sajnos hamar véget ért, az angolok a hadosztály minden tagját kiszolgáltatták az oroszoknak. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy az angol dandártábornok felajánlotta Szügyinek a szökés lehetőségét, de a magyar tábornok kijelentette: katonáimmal maradok! 14
Martin-Ugron: HK. 1996/4.sz. 84.old.
A Szent László Hadosztály tagjait az orosz hadifogság után itthon börtönbüntetés, üldöztetés és megbélyegzés várta. Szügyi Zoltán vezérőrnagyot a „Népbíróság" életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, bűne az volt, hogy védeni merte hazáját. A Szent László Hadosztály esetében is igaz a régi katonabölcsesség: „A vesztett háborúnak nincsenek hősei." Mi azonban, még megmaradt kevés magyarok hősként tiszteljük azokat, akik harcoltak és a legtöbbet, fiatal életüket adták a HAZÁÉRT.
