Éjjeli kitörés (4. rész: Eger veszedelme – részlet) – Kapitány uram – mondotta a sarkantyúját összepöndítve –, vagy kétszázan kimennénk az éjjel. – Hova a pokolba? – Maklárra. – Maklárra? – Jó estét mondani a töröknek. Dobó jókedvűen simított egyet a bajuszán. Aztán az ablakzugba lépett. Mekcseynek utána kellett lépnie. – Hát – így felelt Dobó –, nem bánom. A vár népére biztató az efféle. – Éppen azért gondoltam magam is. – Ha nagy a harci kedv, jól fog a kard. De téged nem eresztelek el. Mekcsey megrándult. Dobó nyugodtan nézett rá. – Te olyan vagy, mint a bika. Beleöklelsz minden fába, s egyszer csak majd nem tudod kihúzni a szarvadat. Pedig neked vigyáznod kell a fejedre, hogy ha én el találok esni, azonnal átvedd a vezérséget. Ezt csak neked mondom. Hanem Bornemissza meg a többi kimehet. Gergely eszes fiú, nehéz tőrbe ejteni. Hívd csak ide. Gergely ott termett. – Hát kimehetsz, Gergely – mondotta Dobó –, de nem kétszáz emberrel, hanem csak százzal. Elég annyi. Rájuk csaptok. Kissé megrezzentitek őket. S visszafordultok. Emberéletben pedig kár ne essék. – Kapitány uram – esdekelt a kis Tarjáni –, hadd menjek én is velük! Dobó megint simított egyet a bajuszán. – No, nem bánom – mondotta. – De mindig ott légy Gergely hadnagy úr mögött. Ha agyon találnak ütni, elém ne kerülj többet, azt megmondom! 1
6 Gergely rohanvást rohant a lovas legények tanyájára. S trombitaszó helyett egyet lőtt a szobában a pisztolyával. A legények egyszerre kirugaszkodtak az ágyukból. – Ide hozzám! – kiáltotta Gergely. A legfürgébbeket választotta ki a maga százának. – Egy-kettő! Öltözzetek! Mikorra hármat pillantok, lent legyetek kardosan, lóháton a kapunál. Te, fuss az alkapitány úrhoz, és kérj egy emberfogót. Magaddal hozod. Aprópuska legyen mindeniteknek a nyeregkápáján! Még akkor a pisztolyt aprópuskának nevezték. Gergely lefutott a lépcsőn, és az istálló felé sietett. A konyhából kisugárzó vörös lámpafénynél egy sárga dolmányos, sisakos embert pillantott meg. Az ember egy felfordított dézsán ült, és görögdinnyét tartott a térdén. Azt kanalazta. Az ember mezítláb volt. – Ez nem lehet más, csak az én cigányom – mondotta Gergely. És rákiáltott: – Sárközi! – Tessen parancsolni – felelte a cigány félig fölemelkedve. – Ha velem jössz, lovat szerezhetsz ma, fájinat. A cigány felugrott. – Megyek. Hova? – A törökre – felelte vígan Gergely. – Alszanak most. Meglepjük őket. A cigány a fejét vakarta. Nézett a földre. Visszaült a dézsára. – Mégse lehet – mondotta komolyan. – Miért ne lehetne? – Megesküdtem ma a tebbivel, hogy nem hagyom el a várat. – De hiszen nem arra esküdtünk. Arra esküdtünk, hogy megvédelmezzük. – Lehet, hogy a tebbi arra esküdözsött – felelte a cigány, a vállát csaknem a füléig vonogatva. – Én arra esküdözstem, hogy degeljek meg, ha kimegyek a várból. Isten engem úgy segéljen! 2
S újra az ölébe vette a görögdinnyét. A fejét csóválgatta, és tovább falatozott. Tíz perc nem telt belé, Gergely már kint lovagolt a katonáival a maklári úton, a holdvilágos éjszakában. Előtte két ember: Fekete István altiszt és Bódogfalvi Péter közember. A Meleg-vízen túl lekanyarodtak a rétre. Ott már a lovak dobogását elnyelte a puha föld. A száz lovas száz lengő árnyékhoz hasonlított. Az andornaki füzesben megpillantották az első őrtüzet. Péter megállt. A többi is. A hold sarlója a fellegek között csak éppen annyit világított, hogy a fák és emberek alakja fekete árnyékokként rajzolódott elő az éjszakából. Gergely odaugratott Bódogfalvihoz: – Szállj le. Eredj kígyóként lappangva az első őrig. Ha kutya van vele, és ugat rád, térj vissza éppoly csendesen és lappangva, mint ahogy odamentél. De ha nincs kutya vele, kerülj a háta mögé, és szúrd le. Azután nézd meg a tüzet. Ha nincs mellette más őr, vess rá fél marok puskaport. De abban a pillanatban lebukjál ám, nehogy valaki meglásson! – És a lovam? – A lovadat idekötöd ehhez a fához. Itt megtalálod, mikor viszszatérünk. – És ha vannak a tűznél? – Körülnézel gondosan, hogy hol és miképpen fekszenek, és hol vannak legtöbben. Aztán gyorsan visszatérsz. Jó félóráig álltak a patak partján, a fűzbokrok mellett. Azalatt Gergely tanácsokat osztott: – Ameddig futást láttok, üssétek-vágjátok őket. Senki száz lépésnél tovább el ne táguljon a társaitól, nehogy elvágódjék. Mihelyt a kürtöt halljátok, rögtön visszafordulunk és hazavágtatunk. Ameddig a kürt nem szól, szabad a mulatság. A legények körben álltak, és minden szóra figyeltek. 3
Gergely folytatta: – Megriadnak azok, és nem is gondolnak ellenállásra. Ha így történik, addig vágjátok a sűrűjét, míg csak szét nem esnek. Tanuljátok meg egyszer s mindenkorra, hogy aki lovon hadakozik, olyan sebesen csapkodjon, hogy az ellenfélnek ne legyen ideje visszavágni. Mint a záporeső, úgy hulljon a vágás. Gergely elhallgatott. A törökök felé fülelt. Aztán ismét a legényekhez fordult: – Hol az emberfogó? – Itt vagyok, hadnagy uram – felelt egy hosszú ember a sorban. – Nálad a szerszám? – Nálam – felelte a legény. S egy villaforma, hosszú szerszámot emelt a magasba. – Tudsz vele bánni? – A kapitány úr megtanított rá. – Hát csak kapd el vele a nyakát valamelyiknek, s gyűrd le a kutyát. Az lenne csak a dicső, fiúk, ha főtisztet tudnánk fogni. A legszebb sátorban szokott lenni az olyan. S bizonyosan egy ingben aluszik. Azt is fogjuk meg, ha lehet. Ismét fülelt. Ismét folytatta: – A foglyot meg kell kötözni, de csak a kezén. Hátra a kezét. Ha fogunk lovat is, arra rá lehet ültetni, s akkor te, Kristóf, meg te, másik kis ember, közrefogjátok, s a lova kantárát a magatok lovához kötve hozzátok. Ha szökni próbál, vagy beszélni, vagy kiáltani, vagy hátrafelé lecsúszni próbál, azonnal üssétek! – Hátha nem fogunk lovat? – kérdezte Kristóf. – Akkor futnia kell a lovatok mellett, s tik csak siessetek haza. Minket ne is várjatok. A bokrok mellett megjelent a Péter alakja. Futva jött. – Az őrt leszúrtam – mondotta lihegve. – Meg se jajdult, csak eldőlt, mint a zsák. A tűz a sátorok között ég. Egy török szolgaféle ül mellette. Sárga papucs a kezében, sárga festék a térdén. – Tisztiszolga – mondotta Gergely. – Tovább.
4
– A többi százával ott hever a gyepen, holmi pokrócokon, a tűztől balra egy kerek térségen. – Alszanak? – Mint a medvék. – Jó – felelte Gergely. – Hát most, fiúk, lehetőleg széjjel egymástól tízlépésnyire. Amint én elsütöm a puskámat, minden puska közibük roppanjon, s essetek rájuk, mint a farkasok. Ordítsatok, üvöltsetek, és üsd-vágd, nem apád! Megvárták, míg Bódogfalvi lóra ült. Széttágultak napkelet felé. A legszélső Pető. A sisakjába tűzött három sastollról megismerhető már messziről. Bekanyarítja a lovas láncot félhold alakban, s a Gergely ügetéséhez szabja a magáét. Most már Gergely vezet. Darabig még csendesen ügetve haladt a bokrok oldalában, aztán egyszerre sebes vágtatást kezd. Az első török vad üvöltése hangzik fel az éjszakában. Gergelyre süti a pisztolyát. Gergely visszalő. A következő pillanatban minden pisztoly eldurran, s a száz lovas pokolfergetegként robog rá az alvó török hadra. A sátorok erdeje abban a pillanatban ropogva-burrogva elevenedik meg. Török és magyar ordítás keveredik egy hangviharrá. A földön alvók eszüket vesztve riadnak fel, s ugrik, tolong a sok török keresztül-kasul egymáson a sátorok között. – Rajta! Rajta! – harsog a Gergely szava. – Allah! Allahu akbár! – üvölti a török. – Üsd a kutyát! – bömböli Pető Gáspár valahol a sátorok között. Török üvöltés, magyar káromkodás. Kardok villognak, fokosok zuhognak, lovak dübörögnek, sátorok recsegnek, kutyák visítanak. A föld is reng a száz lovas robogása alatt. Gergely két sátor között egy falka összeszorult pogányra ugrat. Vágja őket jobbra-balra. Érzi, hogy a kardja mindig testbe csap, s hullanak előtte és dőlnek, mint a júniusi búza, mikor az agár benne nyargal.
5
A holdvilágnál látja, hogy a törökök minden lova egy csoporton legel, s hogy a menekülők jatagánnal metélik a békót, s felkapnak a lovakra. – Utánam, fiúk! – kiáltja Petőnek, aki már odaérkezett. S megrohanják a lovasokat is. Vágnak embert, lovat egyaránt. Csörög a kard, ropog a dárda, zuhog a buzogány. A török rémülten ugrál lóra. Némelyik lóra kettő is. Aki teheti, lovon menekül. Aki lóra nem tud kapni, gyalog iszkol el a sötétségben. Gergely azonban nem üldözi őket. Megáll, és gyülekezőt fúvat. A sátorok közein át mindenfelől ugrálnak hozzá az emberei. – A török fut! – kiáltja Gergely. – Kapkodjatok össze minden elhozhatót! Lovát a kezéről senki le ne hagyja! Amelyik sátor előtt tűz ég, rúgjátok a tüzet a sátorra! A legények megint szétoszlanak. Gergely lesuhintja a vért a kardjáról, és beleszurkál valami háromszor egy sátor ponyvájába, hogy letisztítsa. – Pfuj, micsoda utálatos munka ez! – mondja Feketének, aki hasonlóképpen törülgeti a kardját. Aztán, hogy török már sehol se ugrált, maga mellé szólította Kristófot: – Nézzük sorra a sátorokat! A hold gyönge világánál nem lehetett látni, hogy melyik sátor a főtiszté. A sátorok nem voltak egyformák. Egyik kerek volt, a másik négyszögű. S amelyik sátor díszesebb volt is, mint a többi, az csak előreküldött sátor volt. Közemberek háltak benne. Gergely az egyik sátorról lekapott egy lófarkas zászlót, és hogy Kristófot meglátta, rákiáltott: – No, fiú, vágtál-e? – Kettőt – felelte zihálva az apród. – Csak kettőt? – A többi elfutott előlem. A legények ezalatt egypár kocsit és szekeret is kerítettek. Feldobálták, ami már a lovukra nem fért: a szőnyegeket, aranyos boncsokokat, drágaköves kutaszokat (lófarkú lónyakdísz), lószerszámokat, 6
sisakokat, fegyvereket, főzőedényeket és mindent, ami a kezükbe akadt. Még egypár sátort is széjjelszedtek és szekérre dobáltak. Hajnalodott, mikor visszaérkeztek a várba. Dobó már nyugtalanul várta őket a bástyán. Ha a kirohanás kudarccal jár, a vár népe aggódni fog. Hanem ahogy meglátta a megrakott lovakat, kocsikat és szekereket s Gergelyt, amint már messziről felmutatta a lófarkas török zászlót, kigyulladt az arca az örömtől. Mikor a vitézek berobogtak a kapun, már a vár népe ott várta őket, s örömkiáltásokkal éljeneztek. A katonák nemhogy vesztettek volna, hanem inkább szaporodtak. A hosszú legény egy betömött szájú törököt hozott, s egyenesen Dobó elé vezette. Ott kirántotta a szájából a turbángyolcsot. – Jelentem alássan – mondotta büszkén –, nyelvet is hoztunk. – Marha! – kiáltotta a török tigrismérgesen a vitéz szeme közé. Dobó nem szokott nevetni, de ezúttal olyan jóízűt nevetett, hogy a könny is kicsordult a szeméből. – Varsányi – mondotta a fogolynak –, te hát jól játszod a törököt. És a vitézhez fordult: – Ugyan oldozd fel! Hiszen ez a mi kémünk. – Mondani akartam a butának, hogy magyar vagyok – kesergett Varsányi –, de mindig fejbe ütött, ahányszor megszólaltam, aztán még betömte a számat is. S pofonra emelte a tenyerét. A vitéz röstelkedve húzódott félre.
7
