EGYHÁZTÖRTÉNET I. A keresztyénség kialakulása. Az ókeresztyén egyház

Egyháztörténet reformátusoknak (A kezdetektől a reformációig)

I. és X. cserkészkerületi ŐVK

EGYHÁZTÖRTÉNET I. A keresztyénség kialakulása. Az ókeresztyén egyház. Közvetlenül Jézus születése előtt a zsidó nép római megszállás alatt élt. A szabadítót várták ők is, hiszen a próféták hirdették jövetelét. Azt tanították, hogy a szabadító eljövetele egy új korszak kezdetét jelenti, aminek látható jelei is lesznek: vakok látnak, bénák járnak (stb.), helyreáll a paradicsomi békesség. Az elnyomás alatt élő zsidóknak azonban nem ezek a jelek voltak az elsődlegesek, hanem az, hogy a szabadító majd elűzi, legyőzi a rómaiakat. (Tulajdonképpen ez is a magyarázat arra, hogy miért nem fogadják el a zsidók Jézust a próféták által megjövendölt megváltónak.) A zsidó társadalomban ekkor négy, az Újszövetségben is emlegetett csoport létezett. A szadduceusok a legelőkelőbb réteget alkották, közülük kerültek ki a főpapok, mértékadónak Mózes öt könyvét fogadták el, nem hittek a feltámadásban és ők hajlottak leginkább a rómaiakkal való politikai kiegyezésre. Másik csoport a farizeusok (=elkülönítettek), akik a kispolgári rétegekből kerültek ki, a Tórán és a többi szent könyvön hívül a hagyományt is mértékadónak gondolták, hittek a feltámadásban, sok tilalmat (törvényt) fogalmaztak meg, amiket különösen szigorúan vettek és hallani sem akartak a rómaiakkal való egyezkedésről. Rajtuk kívül voltak még a zélóták és a szikáriusok, akik szélsőséges nacionalisták voltak és terrorcselekmények elkövetésével küzdöttek a rómaiak ellen. Jézus ebbe a világba jött el. A környezetével való összeütközés a törvény eltérő értelmezéséből adódódott. A kor a kegyességet abban látta, ha valaki a törvény minden apró részét betartja, és ezekhez a kívülről adott szabályokhoz igazítja az életét; az pedig, hogy mit érez, mit gondol, az „lényegtelen” volt. Tehát aggódva kellett figyelni a szabályok betartására, viszont aki azokat betartotta, annak semmi felelőssége nem volt már, és „elégedetten hátradőlhetett”. Jézus nem eltörölni akarta a meglévő törvényeket, hanem mélyebben betölteni. Szerinte a törvény betöltése a szeretet; a kegyesség tehát belső szabályozás, az istenszeretet és az emberszeretet szerint. Jézus nem a külső tisztaságot hangsúlyozta, mint a kor emberei, hanem a belsőt; és nem külső, hanem belső békességet ígért és adott érte. Az egyház kezdőpontjának, „születésnapjának” a pünkösdi eseményt szokták tekinteni. (Zsidóknak volt három nagy ünnepük, amikor minden kegyes zsidónak el kellett mennie Jeruzsálembe. Ez is egy ilyen alkalom volt, ezért volt ott akkor annyi ember.) Az első keresztyének (ekkor még nem így hívták őket) zsidók voltak és nem is tartották másnak magukat. De a zsidóság közül - bár mindenki buzgón várta - csak kevesen ismerték föl és fogadták el Jézust Messiásként. A kívülállók (rómaiak, görögök) nem sokat értettek az egészből, és eleinte a zsidók közötti civódásnak tartották az egészet. Annyi átment nekik, hogy az „új szekta” hívei valami messiást tisztelnek. A „messiah”, görögül „khrisztosz”, ezért az új tan követőit khrisztianosz-oknak kezdték nevezni, eleinte gúnyosan. Ebből a szóból lett a mi „keresztyén” szavunk. Eleinte a hazai, majd a szórvány zsidóság körében terjed a hit. Valaki befogadta, valaki nem. Jézus tanítása szerint: 1



„Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” a keresztyén hit a pogányok (zsidók így nevezték a nem zsidókat) között is terjedni kezdett. A zsidók és a nem zsidók között is a misszió legnagyobb alakja Pál apostol volt. A zsidó-keresztyének mellett tehát megjelentek a pogányból lett keresztyének is, sőt az I. század végétől a keresztyénség szinte kizárólag az utóbbiak között terjedt. A római államban jogilag a zsidó hit sem volt „engedélyezett vallás”, de gyakorlatilag annak kezelték. Amíg a keresztyénekre úgy tekintettek, mint egy zsidó szektára, addig ezzel sem volt baj. De amint elváltak a keresztyének a zsidóktól, mint minden nem hivatalos összejövetel, ez is gyanús volt, hogy nem államellenes szervezkedés folyik-e ott. Ehhez jött még hozzá, hogy a keresztyének megtagadták a császár imádatát és sok ehhez kapcsolódó elvárást. Az eddig megszokott népi („nemzeti”) vagy államvallás helyett most világvallásról beszélünk, ami nem áll az uralkodói réteg és az uralkodó szolgálatába, azok egekbe magasztalásával. Ezek miatt kezdődtek el a keresztyénüldözések. Eleinte csak rendszertelenül, egy-egy uralkodó vagy vezető tisztviselő döntésétől függtek. Az első kíméletlen üldözés Nero császár nevéhez fűződik. A III. századtól váltak rendszeresebbé az üldözések. Diocletianus császár négy rendelete minden joguktól megfosztotta a keresztyéneket. Azonban az üldözések ellenére is növekedett az egyház. Ennek oka egyrészt az, hogy voltak, akik a római állammal való ellenállás lehetőségét látták a keresztyénségben. Másik, hogy a birodalomban a III. századra mélypontját elérő gazdasági és társadalmi válság idején kedvező volt a keresztyén közösségek egymást segítő magatartása, valamint az erkölcsi válságban vonzó volt a keresztyének tisztább erkölcse és erkölcsi bátorsága, mellyel meggyőződésükért a halált is vállalták. A gyülekezetek összetétele és az egyház szervezete is változott ezekben az időkben. Kezdetben a keresztyének a kisemberek közül kerültek ki, majd egyre többen lettek a társadalom magasabb rétegeiből kikerülő jómódú emberek közül is hívőkké. A kezdetben működő, apostolok által kialakult karizmatikus vezetők nemzedéke az I. század végére kihalóban volt, helyette megjelent a püspökség intézménye, ahol a vezetők egymaguk döntöttek a gyülekezet ügyeiben. Kialakulásának oka, hogy az üldözések és az álkeresztények megjelenése miatt szükséges volt határozott irányításra. Ebben az időben az egyháznak egyszerre kellett megküzdenie a külső üldözésekkel, a belső túlzókkal, szélsőségekkel és a kívülről, más vallások vagy filozófia hatására beszivárgó tévtanokkal. Az uralkodók idővel rájöttek, hogy nem lehet a kereszténységet legyőzni, ki kell velük egyezni. Constantinus császár 313-ban kiadta a Milánói rendeletet, amely szabad vallásgyakorlatot engedélyezett a birodalom minden vallásának, így a keresztényeknek is, ezzel biztosítva az egyház szabad működését, az evangélium terjesztésének lehetőségét és a missziót. A püspököket beillesztették az állami tisztviselők rangsorába. Az egyház is támogatta Constantinust és vezetői vitás kérdésekben hozzá fordultak döntésért. Két irányzat alakult ki ekkor az egyházban, aszerint, hogy Jézus Istennel azonos lényegű vagy csak hasonló lényegű. Akik az utóbbit vallották, azok a Szentháromságról szóló tanítást is tagadták emiatt. A kérdés eldöntésére hívta össze Constantinus 325-ben Nikaia 2



(elmagyarosítva Nicea) városába az első egyetemes zsinatot, mely elvetette az a tanítást, hogy Jézus és Isten csak hasonló lényegű és ezt az ún. niceai hitvallásban fogalmazta meg. Azonban a vitának ez nem vetett egyértelműen véget, ezért 381-ben összeülő konstantinápolyi zsinat megerősítette és kiegészítette a niceai hitvallást. Ezt, az ún. niceakonstantinápolyi-hitvallást vallja ma is minden keresztyén felekezet. 380-ban Theodosius császár kötelezővé tette a keresztyén hitet és a pogány vallási szertartásokat megtiltotta, ezzel a keresztény hit államvallás lett. (Elsőként nem a Római Birodalom, hanem az örmény királyság tette államvallássá a keresztyénséget 301-ben.) Bár a törvényt nem vették egészen szigorúan, ez a fordulat mégis azt jelentette, hogy azt, hogy mi a kegyesség, megint törvény, külső szabályozás írja elő. Innentől kezdve állandóan megfigyelhető az egyházban a törekvés, a belső, lélek szerint való megújulásra, a jézusi mintához való visszatérésre. Az egyház és állam viszonya eltérően alakult Keleten és Nyugaton, amivel kezdetét veszi az eltérő keleti és nyugati fejlődés. Keleten a püspökök hitbeli kérdésekben is elfogadták a császár tekintélyét, míg Nyugaton az volt a felfogás, hogy a császár nem az egyház felett van, hanem benne, tehát hitbeli kérdésekben a püspök szava döntött. A IV-V. század fordulóján élők már látták az egyház és az állam összefonódásából adódó kérdéseket, illetve az egyház elvilágiasodását, és ennek megfelelően tartózkodóbbak lettek. A nyugati (latin nyelvű) egyházatyák közül a két legjelentősebb Augusztinus (Szent Ágoston), aki az ókor legnagyobb teológusa és Hieronymus, aki megalkotta a teljes Szentírás latin fordítását, a Vulgatát, amit a római katolikusok ma is használnak. II. A középkori egyház (V-XIII. század) A hivatalosan keresztyénné vált országban Róma, a birodalmi főváros joggal tartott rá igényt, hogy az egyház igazgatásának is központja legyen. Emellett azonban megvoltak az apostoli korban kialakult központjai is (Jeruzsálem, Antiochia, Alexandria), illetve az előbbi hárommal és a Rómával is versengő új császárváros, Bizánc. Nagy Konstantin császár négy tartományra osztotta a Római Birodalmat, a két nyugati tartomány esetében egyértelmű volt, hogy lehet Rómából irányítani az egyházszervezést és egyházkormányzást. A keleti tartományok esetében ez bizonytalan volt, és amint a térség véglegesen keleti közigazgatás alá került, egyházilag is elszakadt a római befolyástól. Az apostoli korban minden gyülekezet élén püspök állt, később viszont csak a városok gyülekezeteinek vezetőit hívták így, és ők irányították a környék egyházi életét is. Majd kiemelkedtek a püspökök közül a nagyvárosok püspökei, és őket hívjuk magyarul érseknek. Róma egyházi vezetőjének méltósága magasabb a többi városénál, ezért a püspökök „atyjaként” nyeri el a mindmáig használatos pápa elnevezést. A pápák Róma első püspökének, Péter apostolnak az utódainak tartják magukat. I. (Nagy) Leó pápa, az, akit először „Róma atyjának” neveztek. Nagy Szent (I.) Gergely pápa volt a legnagyobb egyházépítője a nyugati keresztyénség császárság összeomlását követő időszakának. Különböző országokba térítő püspököket küldött, hogy megszervezzék az ottani egyházakat. Ezek vagy a legközelebbi érsekség felügyelete alá kerülnek, vagy önálló 3



érsekséget szerveztek, ahol az új nemzeti egyház független lett a szomszédos országok egyházkormányzásától. Erre a fent említett nemzeti függetlenségre törekedtek a keleti keresztény egyházak is, de ők korábban, még az egységes Római Birodalom fennállása idején. A VIII. század elején a bizánci egyház hivatalosan is száműzte a nyugati egyházirányzatot. Szervezetükben mindmáig megőrizték a pátriárkátust és erőteljesen érvényesült bennük a nemzeti és állami jelleg. Az egyházigazgatás itt ugyanis állami feladat, a császári udvar gondoskodott a megszervezéséről. A nyugati és kelet egyházak visszavonhatatlan szétválasztása, az egyházszakadás (nagy skizma) csak később, 1054-ben következett be. A szerzetesi élet különböző formái minden nagy világvallásban megtalálhatóak. Az őskereszténység idején, Egyiptomban nyilvánosan szüzességi fogadalmat tett keresztyén nők, és a férfiak körében az aszkéták életmódja készítette elő a keresztyén szerzetesség intézményes kialakulását a IV. századra. Nursiai Szent Benedek, a bencés szerzetesrend alapítója, a kor politikai és egyházi küzdelmei elől elvonult és 529-ben Monte Cassinón monostort alapított és megírta Reguláját, melynek alapgondolata: „Ora et labora”, az imádság és a munka egyensúlya. 756-ban Kis Pipin frank király ünnepélyesen területeket adományozott „Szent Péter apostolnak”, ezzel megalapítva az önálló pápai államot. Nagy Károly a frank birodalmat és a pápai államot szorosan egymáshoz láncolta, de erélytelen utódai már nem tudták az egyház védőjének szerepét eljátszani. Ezért a VIII-X. században a pápai trón gyakran a római és a közép-itáliai nemesi családok egymás közötti marakodásának tárgya lett, és a pápaság mély válságba jutott. A X. század második felében I. Ottó német király segített a pápának ellenségeivel szemben, ezért hálából XII. János pápa Ottót császárrá koronázta és ezzel megalakult a Német-Római Birodalom. A pápaság helyzete, amikor szorosabb kapcsolatban volt a császári hatalommal, akkor stabil volt, amikor pedig a császárt lekötötték a német ügyek, akkor ismét az itáliai nemesi családok marakodtak a pápai trónon. Az ezredforduló után a pápaság visszahúzódni látszott az anarchikus állapotokba, amikor is az bencés szerzetesség megújítását irányzó reformmozgalom (kiindulópontja: Cluny-i monostor cluny-i reformok) szellemisége lehetővé tette nemcsak a szerzetességen belül, hanem az egyházban a megújulást és a reformmozgalom kibontakozását, s az egyház igazi „nagyhatalommá” válását. Ez azonban szembeállította egymással a pápaságot és a császárságot, és két évszázadon keresztül próbált egyik fél a másik fölé kerekedni. Ezt a pápaság császárság közötti harcot nevezzük „invesztitúraküzdelemnek”. Ezzel párhuzamosan folyt a keresztes háborúk története: a pápával harcban álló császár azzal bizonyította kompromisszumkészségét, ha keresztes hadjáratot vezet a Szentföldre. A cluny-i reformokhoz hozzátartozott a gazdag építészet és liturgia, a fényűzés, a kétkezi munka helyett kizárólag a szellemi tevékenység folytatása. Emiatt a XI. századra 4



vállságba jutott ez az elképzelés, helyette megjelent a szerzetességen belül a szegénységhez, Krisztus tökéletesebb követéséhez való visszatérés igénye, ahol a fényűzés helyett az egyszerűség dominál és ahol újra megbecsülté válik a kétkezi, fizikai munka. Megalakul a karthauziak rendje, akiknek életét a csend, a magány, az elvonulás, a hallgatás jellemzi, ahol a remeteélet előnyre jut a közösségi életformával szemben. Másik rend a ciszterciek, melyek rendi szervezete jóval demokratikusabb a cluny-iekkel szemben. Ekkor alakul a premontreiek rendje is, melyre Augustinus (Szent Ágoston) regulájának és bizonyos ciszterci szokásoknak az átvétele a jellemző. A keresztes hadjáratok sikere kedvezett a zarándoklatok fellendülésének. A zarándokok fegyveres védelme, elszállásolása és betegellátása érdekében alakultak a Szentföldön a lovagrendek, akiknek tagjai „Krisztus katonáiként” egy személyben voltak szerzetesek, betegápolók és katonák: tehát lovagok. Az első ilyen a johannita lovagok (1113-ban alakultak), melynek későbbi neve a máltai lovagrend, akik az Ágostoni regula módosított változata szerint élnek. Megalakul a templomosok lovagrendje is, akiknek regulájában ciszterci hatások látszanak. Harmadik, ekkor alakult lovagrend a német lovagrend, akik a johanniták szabályait vették át. A XIII. században új „típus” jelent meg, ezek a koldulórendek. A szerzetesek után beköszöntött a barátok korszaka. Első ilyen rend az 1210-ben létrejött ferences rend (alapító: Assisi Szent Ferenc), melynek női ága néhány évvel később, klarisszák néven alakult meg. Másik ilyen rend a dominikánusok (domonkosok; alapító: Szent Domonkos). Közös vonásuk, hogy a korábbi szerzetességgel szemben alapelvként a teljes szegénységet fogadták el, nem csak az egyénre, hanem az egész szerzetesi közösségre nézve, illetve az, hogy ugyancsak az eddigiektől eltérően, ezek városi rendek voltak, tehát szerzetesi életük színtere a városban volt. A XIII. század közepétől újabb kolduló rendek alakultak, ezek a szentföldi alapítású karmeliták, a szerviták, és a magyarországi pálosok. A koldulórendek sikerének másik fontos titka, hogy világi ágakat is létrehoztak, ezzel a Krisztus követés kikerült a kolostorok falai közül, amely elválaszt a világtól, és egyéni, személyes elkötelezettséggé válik, mely a társadalmat belülről próbálja átalakítani. Az eretnekmozgalmak a szerzetesrendekhez köthető reformmozgalommal egy időben, a XI. század végétől indultak el. Követeléseik idővel annyira radikálissá váltak, hogy az egyházon kívülre sodródtak, és magát az egyházi hierarchiát is tagadni kezdték. Eleinte az egyházban aránylag enyhék voltak az eretnekség elleni küzdés módszerei, főként egyházi büntetéseket alkalmaztak (pl.: kiközösítés). A halálbüntetést elsőként az államhatalom alkalmazta (Bresciai Arnold, akit 1150-ben elfogtak és máglyán megégettek). Később, a XIII. századtól az eretnekség elleni küzdelem bírósági módszerekkel folyt, melynek eredménye az „inkvizíció”. A IV. lateráni zsinat az eretnekséget felségsértéssel azonosítja, a császár pedig ezt birodalmi törvényerőre emeli, és elrendeli a máglyahalál alkalmazását. A bírósági eljárás lefolytatása, a kínvallatás és a nyomozás, az egyházi szervek feladata volt, míg az ítélet végrehajtása az állami szerveké. 5



A XIII. század második felére tisztázandó kérdések merültek föl az egyház és az állam kapcsolatát, viszonyát illetően. Ezekre Aquinói Szent Tamás ad választ. Szerinte az állam célja a közjó, míg az egyházé a lélek üdvössége. Az egyháznak tehát nem elsődleges feladata, hogy beavatkozzon az állam ügyeibe, kivéve akkor, ha ezt a lélek üdvössége indokolja. Ezen kívül új államelméletet mond ki, melyben benne van a népfelség elve, ahol az uralkodó a nép által megválasztott. Ezt az elvet alkalmazza a pápaságban is, a főpapok zsinata által. III. Reformtörekvések és a pápaság válsága a XIV-XV. században A korai középkorban a vallás elsősorban az egyházi emberek, a szerzetesek ügye volt, a laikus gyülekezet teljesen passzív szerepre kényszerült. A városi élet azonban egyre több gyakorlatias, írástudó, önálló gondolkodásra képes embert nevelt ki, akikben feltámad az igény a hit mélyebb átélésére. Ennek a megnyilvánulásnak az első lépései a XI. században kezdődő eretnekmozgalmak megjelenése is, de a döntő állomás a XIII. században megjelent koldulórendek voltak, akik a városokban a nép között, a nép nyelvén prédikáltak és igyekeztek a vallást mindenkinek a belső, személyes ügyévé tenni. Ez, a rövid ismétlő összefoglalás után már teljesen érthető, hogy miért alakult ki a XIV. században egy nagy vallási mozgalom (devotio moderna = új kegyesség, új vallásosság), melynek fő célja a világi keresztény élet megújítása. Németalföldről indult ki, de hamarosan egész Európában elterjedt. A bensőséges vallásosság, egyéni áhítat, elmélkedés, Szentírás tanulmányozás jellemezte és emellett fellépett a formális, külsődleges vallásossággal szemben. Az irányzatnak létrejön egy laikus (= világiak, „ellentétük” a klerikusok, akik papok) szervezet Közös Élet Testvérei és Nővérei néven, akik kultúraközvetítő, és nevelő tevékenységük révén kapcsolódtak be a társadalomba. A tanítás azért terjedhetett, mert mentes volt az eretnekmozgalmak túlzásaitól, és ennek következtében nem kerültek összeütközésbe az egyházzal. A devotio moderna virágkora a XV. században volt, és a XVI. században hanyatlott, és feloldódott az egyéb áramlatokban. A mozgalom jelentősége amellett, hogy hatással volt a későbbi irányzatokra is, abban rejlik, hogy nagymértékben hozzájárult a modern, újkori Európa embere számára elfogadható, gyakorlatias vallásosság kialakulásához. A pápaság és császárság harca váltakozó sikerekkel folyt a XIII. században is, és amikor már végre úgy tűnt, hogy sikerül győzelmet aratni a pápaságnak a császárság felett, akkor megjelent egy új probléma, az egyre erősödő francia befolyás. Ennek a befolyásnak a csúcsa V. Kelemen pápa idejében van, amikor kezdetét veszi a pápaság, „avignoni fogsága” (1309-1377). Ez annyit jelent, hogy ez idő alatt a pápák székhelye a francia Avignon városában volt, illetve ekkor túlsúlyban voltak a francia származású pápák és bíborosok az egyházban. Ebben az időben a pápaság elvesztette az Itália feletti kontrollt és az Egyházi Állam önálló városállamokra esett szét. Az „avignoni fogság” végét az jelentette, hogy XI. Gergely pápa végleg visszatért Rómába. Az „avignoni fogság” végével azonban nem fejeződött be a pápaság válsága, sőt tovább fokozódott a helyzet. Innentől kezdve beszélünk a nagy nyugati egyházszakadásról (13786



1414). Ezt az időszakot az jellemzi, hogy eleinte két, majd három pápa volt egyszerre. A kortársak nem tudták eldönteni, hogy ki az érvényesen megválasztott pápa, és ki az ellenpápa. A pápák pedig kölcsönösen kiközösítették egymást és egymás híveit. A nagy egyházszakadás rendkívül súlyos következményekkel járt és magával hozta a pápaság tekintélyének megrendülését, sőt a látható egyház létét is megkérdőjelező tanítások jelentkezését. Egyre erősebben merült föl az igény a változásra: az egyetemes zsinat, mint a hívők összességének képviselete, felette álljon a pápának (konciliarizmus, ami a már említett népfelség-elvét vallja), illetve ennek szellemében az egyház egységének helyreállítása és az egyház elodázhatatlan belső reformja. A pápák helyzete V. Márton pápasága kezdetén rendeződött, aki hozzálátott az újjászervezéshez. Létrehozta a pápai állam új kormányzati szervét, az államtitkárságot, és helyreállította Róma városának önkormányzatát. Végül a pápaságnak sikerült a konciliarizmus felett úrrá lenni, tehát nem lett alárendelve a zsinatnak, de a küzdelemből súlyos presztízsvesztéssel tudott csak kikecmeregni. A reformok elmaradása pedig előkészítette a XIV. század elejére az újkor legnagyobb vallási jellegű forradalmát, a reformációt. Angliában egy tudós pap, John Wyclif tekinthető az első előreformátornak a XIV. században. Azt tanította, hogy világi dolgokban a király nincs alárendelve a pápának, az őskereszténység mintájára kell megreformálni az elvilágiasodott egyházat, a Bibliát az egyházi tanítás fölé kell helyezi és angol, tehát anyanyelven terjeszteni, illetve ő és hívei angol nyelven prédikáltak, és laikus prédikátorokat is küldött a nép közé. Lollard mozgalomnak nevezték őket (=”halkan éneklés”, mert tikos összejöveteleiken csak halkan mertek énekelni). Wyclif ellen XI. Gergely pápa öt bullát ad ki és 19 tételét nyilvánítja eretneknek, majd 30 évvel halála után kiközösítik az egyházból, műveit eretneknek bélyegzik, csontjait kiássák és elégetik. A mozgalmat kegyetlenül üldözték, de a felszín alatt előkészítette Angliában a reformációt, és közvetlen hatást gyakorolt a huszitizmusra. Csehországban Husz János pap és prágai egyetemi tanár mozgalma tekinthető előreformációnak. Rektorsága idején vita támadt az egyetemen a cseh nyelv bevezetése, és a szavazati arány megállapítása miatt a német és cseh hallgatók illetve tanárok között. A nemzeti gondolat hívei Husz mellé álltak, aki tudatosan ápolta az angol kapcsolatokat, olvasta és terjesztette Wycklif iratait. Emiatt a prágai érsek elhidegült tőle és eltiltotta a prédikációtól, de ő tovább prédikált. Ezért kiközösítették a hivatalos egyházból és Prágát egyházi átok alá helyezték. Utóbbi az jelenti, hogy a Rómához hű papoknak nem szabadott istentiszteletet tartani, temetni és keresztelni. Amikor Husz János fellépett a bűnbocsátó cédulák (cserébe a hívő másvilági büntetésének teljes elengedését, vagyis tejes „búcsút” kap) árusítása ellen, az angol király, IV. Vencel kegyeit is elveszítette és száműzésbe került. 1414-ben megidézték a konstanzi zsinat elé, ahova el is ment Zsigmond császár oltalomlevelének birtokában. De a menlevél és a cseh rendek tiltakozása ellenére börtönbe vetették, kihallgatták és mivel nem vonta vissza tanait, mint eretneket, halálra ítéltek, és 1415-ben máglyán megégették. Csehországban azonban megerősödött a huszita mozgalom és két ága alakult ki. Egyik a mérsékelt kelyhesek csoportja, akik az úrvacsorát a laikusoknak is kenyér és bor formájában adták. Hozzájuk többnyire a főnemesség és az egyetemi oktatók tartoztak. A király eltűrte a kehely jelképét, és a „két 7



szín alatt áldozást”. Mivel Prága egyházi átok alatt állt, ezért a kelyhes papok átvették a templomokat és ők tartották az istentiszteletet, ők kereszteltek és temettek. Ennél tovább azonban nem mentek, sőt kiegyeztek a pápával, aki megengedte nekik a kehely, a bor és a kenyér úrvacsorai használatát. Másik ága egy radikálisabb irányzat, akiket később táboritáknak neveztek. Ők nemcsak egyházi, hanem társadalmi reformációt is akartak és kész voltak a fegyveres harcra is. Elvetették a szentek tiszteletét, a tisztítótűz gondolatát, támadásokat indítottak a régi vallás követői és az egyházi birtokok ellen. Megindul a huszita háború (1419-34). IV. A reformáció előtti Magyarország egyháztörténete (X-XV. század) A honfoglalás előtt a táltoshitű, pogány magyarság valószínűleg több különböző nem keresztyén vallással is találkozott, érintkezett (pl. zsidó, iszlám, mohamedán), de ismerték a keleti és a nyugati kereszténységet is. A honfoglaló magyarság nem rendelkezett tételes vallással, hitvilága, világkép a sámánizmus körébe tartozott. Erős hagyományőrzés, totemizmus, őskultusz volt jellemző rá, hasonlóan más félnomád népekhez. A magyarok a Kárpát-medencében még jobban megismerkedtek Krisztus tanításával, mivel több itt élő nép már keresztyén volt. A X. század közepén a politikai helyzet indokolta, hogy több magyar vezető, köztük az erdélyi Gyula is Bizáncban megkeresztelkedett, és keleti (ortodox, bizánci) térítőt, Hierotheosz püspököt hívták be az országba. A bizánci egyház mögött azonban a görög császárok hatalmi igényei álltak. Ugyanekkor erősödött a német állam is, és I. Ottót a pápa császárrá koronázta, tehát a két birodalom szövetséget kötött, akik félő volt, hogy a magyar törzsek ellen fordulnak. Ezért célszerűbbnek látszott a veszélyesebb nyugati uralkodóval kiegyezni. A nyugati keresztyénség térítő papjai jöttek az országba és elkezdődött a magyarság szervezett áttérítése a nyugati keresztyénségre. Géza jelölte ki az első püspökség központját Adalbert prágai püspök tanácsára Esztergomban. A keresztyénné válás, az állam megszervezése hosszú folyamat volt. Az alapokat Géza fejedelem rakta le, de a munka java fiára, Szent Istvánra maradt. István királlyá koronázásával a magyar államot Európa fejedelmei keresztyén országnak ismerték el, illetve lehetőség nyílott a független magyar egyház megteremtésére. Királyunk 10 egyházmegyét (püspökséget) szervezett, és előírta, hogy minden 10 falunak kell egy templomot építenie. A szerzetesek monostoraiban és a püspökségek iskoláiban nevelődött ki az a hazai papság, amely a külföldi hittérítőket felváltotta. István nemcsak a hitet terjesztette, hanem maga is mélyen vallásos ember volt, életével példát mutatott. Vallásosságát (és politikai bölcsességét) mutatja, hogy országát Máriának ajánlotta fel, aki a kor emberei szemében a világ királynője volt. (Ezzel a lépéssel elkerülhette a közvetlen pápai hűbéri igényeket.) Szent István után a magyar kereszténység kisebb válságba jutott, a keresztyén és a pogány oldalon állók harcoltak egymással, és váltogatták egymást a királyi trónon. A XI. század végén, és a XII. század elején Lászlóra és utódjára Könyves Kálmánra várt a feladat, hogy helyreállítsák mindazt, ami az elmúlt években elpusztult. Mindkettőjük célja az állam és a kereszténység megszilárdítása volt, melyek érdekében törvényeket hoztak. A magyarságot ugyanúgy, mint István idejében, még ekkor is a törvény szigorával kellett a 8



templomok látogatására serkenteni. VII. Gergely pápa a XI. század végén célul tűzte ki a papi cölibátus (nincs feleségük) bevezetését. Bár a magyar egyház támogatott a pápai reformokat, még a XII. század végén is vannak nős papokkal Magyarországon. Magyarországon a középkorban 20 férfi és 6 női szerzetesrend tevékenykedett. A XI. században a bencések hozták létre nálunk az első nyugati szerzetes közösséget. A premontrei és ciszterci szerzetesek a XII. században jelentek meg az országban. A két utóbbi rend szoros kapcsolatot tartott fönn francia kolostoraikkal, így nagyban hozzájárultak a francia kultúra hazai terjesztéséhez. A XIII. század nevezetes koldulórendje, a domonkosok és a ferencesek nálunk is megjelentek, és terjedtek a városokban. Magyarországon kevés apácazárda alakult. A férfi és a női korostorok számának aránya egymáshoz 20:1 volt ebben az időben. Sokat vonzott a remeteélet is. Ők hozták létre a XIII. század első felében a középkor egyetlen magyar alapítású szerzetesrendjét, a pálos rendet. A rend nevét védőszentjéről, Remete Szent Pálról kapta. A szétszórtan élő remeték a század közepén Özséb, esztergomi kanonok irányítása alatt egyesültek, és a XIV. század elején a pápai legátustól szabályzatot kaptak. A kor lovagrendjei is helyet találtak nálunk. Sokfelé volt monostora a johannitáknak. A Német Lovagrend csak pár évig volt hazánkban jelen, mivel független államot akartak, ezért II. András kiűzte őket. Ahogy másutt Európában, úgy nálunk is akadtak nevezetes zarándokhelyek. Az egyháznak kiemelkedő szerepe volt a korban a különböző iskolák működtetésében. A XII. században sokan fordultak az egyházhoz, hogy ügyeiket intézzék, mivel ők értettek szinte kizárólag az íráshoz. A pápaság válsága a XIV-XV. században Magyarországra is erősen hatott. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy egyházi karrierhez a király kegyének az elnyerése volt a legfontosabb. Elterjedt és az ellenreformációig meg is maradt az a szokás, hogy egyházi tisztségeket, papi funkciókat egyáltalán nem gyakorló személyeknek adományoztak. Az eretnekek ellen nálunk is fel kellett lépni, a harcot ellenük elsősorban az inkvizíciót működtető domonkosok vállalták. A nagy nyugati egyházszakadással a hierarchikus egyház csúcsán támad zűrzavar és az egész építményt összeomlással fenyegette. Ez már a nemzeti egyházunk felett hatalmat megszerző uralkodók érdekeit is sértette. Ezért Luxemburgi Zsigmond elérte, hogy szentesítve legyen a magyar király mindenkori főkegyúri joga az egyházban. A huszita tanok különösen a délvidéken keltettek nagy visszhangot, az 1420-as években itt készült el az első magyar nyelvű Biblia-fordítás, az ún. huszita Biblia. (Valószínű, hogy nem a teljes Bibliát fordították le, a szöveg pedig sok helyen huszita felfogást tükröz.) A század közepén erős kézzel próbálkoztak az eretnekmozgalom kiirtásán, de sikertelenül. Miután a pápák felülkerekedtek azon, hogy a zsinatnak legyek alárendelve, ezzel együtt a reformok is elmaradtak. Azonban Magyarországon a ferences rend egyes áramlataiban tovább élt a megújulás eszménye. A XV. század végén keletkezett 9



egy prédikáció-gyűjtemény, mely a devotio moderna első, megkapható magyarországi jelentkezése. Egyes barátok prédikációiban megnyilvánul a társadalomkritika és az egyházi előkelőségek életvitelének ostorozása. Ez érthető módon ellenlépéseket váltott ki a felettes hatóságok részéről, és a XVI. század elején elítéltek és kizártak egyes fiatal szerzeteseket a rendből. A Dózsa-féle parasztfelkelés több színterén is volt ferencesek lettek a felkelők kapitányai és ők fogalmazták meg a felkelés ideológiáját. Őket a felkelés leverése után, mint gonosztevő papokat börtönbe vetettek. Egy évvel Luther fellépése előtt egyes szerzetesek már a pápát támadták. Az 1530-as években pedig már a lutheri tévelygés áldozatairól írtak, megnevezetve azokat, akiket emiatt a rendből kizártakat. Ők lettek a magyarországi reformáció élharcosai. Dévai Bíró Mátyás, Ozorai Imre, Benczédi Székely István, Sztárai Mihály és Szkhárosi Horváth András szakítottak a pápai hatalom alá rendelt katolikus egyházzal és immár magyar nyelven folytatódott írásaikban az elesettekért felelősséget vállaló szociális kritika. Az egyházi vezetés elvilágiasodása, az alsópapság tudatlansága, a kolostori élet kiüresedése, a búcsúcédulák és a szentek ereklyéinek adása-vétele egyre több hívőt fordított szembe a hagyományos vallási keretekkel. A válságjelenségek mellett számos nyoma volt a korban a középkori vallásosság elmélyülésének és a hitélet reneszánszának. Valójában ekkor vált bensőségessé 500 év után a keresztyén érzület Magyarországon. A kor vallásosságában keveredett a válság és a megújulás készsége, és jelen volt már a meginduló reformáció szinte egész szellemi eszköztára. Nem meglepő tehát, hogy Magyarországon gyors és élénk visszhangot váltottak ki a Luthertől induló reformáció eseményei és egyes áramlatai. Sylvester János főműve, az első Magyarországon megjelent, magyar nyelvű nyomtatvány, az Új Testamentum, magyar nyelven (1541). V. A reformáció Európában a XVI. században Luther Márton tételei nem voltak lényegesen újak, azok már a középkori szerzetesmozgalmakban és az előreformátoroknál is megjelentek. Ami más volt, mint eddig, az a világ, ami Luthert gondolatait hallgatta és olvasta. A különböző társadalmi rétegek életkörülményei, szerepkörei változtak, ami elsősorban a városok gazdagodásával volt összefüggésben. A templomok most is tele voltak, de egyre nagyobb szakadék húzódott a különféle irányzatok, kegyességi formák között. Az egyháziakat korrupcióval, hatalmuk visszaélésével vádolták, emiatt sokat romlott a tekintélyük a nép körében. Ezeken kívül a könyvnyomtatás megjelenése és elterjedése nagyban segítette a különböző események, gondolatok röpiratok, könyvek formájában való terjedését a világon (így volt ez Luther tanai esetében is). A reformáció két fontos előzménye a devotio moderna és a humanizmus volt. Az előbbi mozgalomhoz tartozott Kempis Tamás (1380-1471), akinek Krisztus követése című könyve gyorsan meghódította Európát. A könyv újdonsága: a Krisztusra összpontosító szemlélet és a személyes hit hangsúlyozása. A humanizmus „Vissza a forrásokhoz!” jelszava hatására elkezdték tanulni Európában a bibliai nyelveket, elkezdtek megjelenni az eddig lefordított Bibliák szövegkritikái (bizonyos fordításokat 10



kritizáltak a nem megfelelő szöveghűség miatt). A humanizmus egyik legjelentősebb képviselője a németalföldi születésű Rotterdami Erasmus (1466-1536) volt, aki egy kolostorban a devotio moderna szellemében nevelkedett. Bírálta korának egyházi intézményeit, az egyházi hatalmasságoknak Krisztus tanításától való eltávolodását, a visszaéléseket, valamint a szerzetesi élet megromlását. 1516-ban jelentette meg Baselben az Új Testamentum kritikai kiadását, mely a nemzeti nyelvű Biblia-fordításoknak vette meg az alapját. Luther is ezt a szöveget fordította le németre. Erasmus előkészítője volt a reformációnak, de Luther mozgalmához mégse csatlakozott. Luther Márton (1483-1546) német bányászcsaládból származott, de szülei mindet megtettek a taníttatása érdekében, és beíratták az erfurti jogi egyetemre. Egy halálos ijedelem hatására, amikor egy villám a közelébe csapott le, belépett az ágostonos szerzetesek közé. Pappá szentelték, majd Rómában végigzarándokolt minden búcsújáró helyet, mégsem érezte biztosítva üdvösségét. Majd kinevezték a wittenbergi egyetem bibliamagyarázó tanárának. Az újszövetség könyveinek magyarázása közben jutott reformátori felismerésére. Ennek alapja az a meggyőződés, hogy a bűnbocsánat és a kegyelem nem kapható meg búcsúk és a búcsúcédulák által, hanem egyedül Isten kegyelméből. Ez a felismerés állt, a reformáció kezdetének nevezett esemény hátterében, amikor 1517. október 31-én Luther kiszögezte 95 pontját a wittenbergi vártemplom kapujára. A tételek nemcsak a bűnbocsánat akkori gyakorlatát (búcsúcédulákkal való visszaélés) bírálták, hanem annak teológiai hátterét is támadták, leszögezve, hogy „az egyház igazi kincse az Isten kegyelmének és dicsőségének legszentebb evangéliuma”. Luther Márton a tételeit a búcsú kérdéséről szóló tudományos vitára való felhívásnak szánta csupán. Mivel visszaélésekre hívta föl a figyelmet, óriási feltűnést keltett, és napokon belül nyomtatva terjesztették a tételeket. A következő három év tudományos vitáinak következtében vált Luther tekintélytisztelő szerzetesből a fölfedezett igazság élharcosává, szembeszállt a szentszékkel, nem tartotta tévedhetetlennek a zsinatok végzésit, és végeredményben egyedül a Szentírásra hagyatkozott. A tételeinek visszavonását követelő pápai bullát nyilvánosan elégette, amiért kiközösítették az egyházból. Ezt az 1521-es wormsi ediktum birodalmi átokkal (Luthert vagy védelmezőit bárki, bárhol, büntetlenül megölheti) erősítette meg. Luther Wartburg várába volt kénytelen menekülni, ahol elkészítette az Újszövetség német nyelvű fordítását, és 1522-ben meg is jelentette. (A teljes Biblia németül 12 év múlva jelent meg.) Ennek nagy jelentősége abba mutatkozott, hogy megindította a nemzeti nyelvű, reformátori szellemű bibliafordítások sorát. Az 1526-os birodalmi gyűlésen a katolikus és az evangélikus/lutheránus tartományurak egyenlő erővel voltak jelen (császárt a külpolitika lefoglalta), és abban állapodtak meg, hogy (az összehívandó zsinatig) minden fejedelem a maga területén illetékes az egyházi ügyekben. Ezzel megkezdődött a tartományi egyházak szervezése. Bár Luther mindig az egyházi és a világi hatalom szétválasztásának szükségességét hirdette, elfogadta, hogy a helyzet kényszere folytán a tartományúr álljon az egyházak élén. Az 1529-es birodalmi gyűlésre megváltoztak az erőviszonyok (császár minden fronton 11



győzött), és a többségben lévő katolikus párt megerősítette a wormsi ediktumot, mire tiltakozásul az evangélikusok kivonultak az ülésről. Erről a protestálásról (= nyilvános tanúskodás, valami mellett kiállás) nevezték el őket protestánsoknak. 1530-ban Augsburgban (Ágostában) birodalmi gyűlést hívtak össze, ahol az evangélikusok végre fölolvashatták hitvallásukat, amit azóta Ágostai Hitvallásnak nevezünk. De a császár végül nem ezt a hitvallást, hanem annak katolikus cáfolatát fogadta el és a gyűlés megerősítette a wormsi ediktumot (végrehajtása a remélt zsinatig haladékot kapott). A lutheri reformációt követő egyházak ezóta nevezik magukat ágostai hitvallású evangélikusoknak. Zwingli Ulrich (1484-1531) a német-svájci/zürichi reformáció atyja. Fiatalon megismerkedett a humanista műveltséggel és az egyházi reformok iránti törekvésekkel. Lelkészként eredményesen fellépett a búcsúcédula-árusítás ellen városában, és elsőként azzal tűnik ki, hogy prédikációiban nem az előírt válogatás szerint, hanem folytatólagosan magyarázza a Bibliát. Evangéliumi szellemben végzi az igehirdetést, és tanulmányozza Luther iratait. Pestisből való gyógyulását a Gondviselés csodájának tekintette, és még odaadóbb szolgálatra kötelezte el magát Isten iránt. Fő műve a „Kommentár a hamis és az igaz vallásról” 1525-ben jelenik meg. Több hitvitában győztesnek nyilvánították, megreformálta az istentiszteletet, bevezette a német nyelvű prédikációt, eltávolította a templomból a képeket és szobrokat, a miseáldozat helyett bevezette a két „szín” (kenyér és bor) alatti úrvacsorát, melyet nem díszes oltárról, hanem fehér terítővel borított úrasztaláról vett a gyülekezet. Zwingli „kétfrontos” küzdelmet vívott. Egyrészt a középkori egyházi berendezéssel szemben, másrészt az anabaptistákkal (elvetik a gyerekkeresztséget és a felnőtt keresztséget tartják jónak; a reformációval egy időben jelentkező, radiálisabb irányzat) és élete végén Lutherrel is. 1529-ben a „marburgi kollokviumon” találkozott Zwingli és Luther, de a hitvitán nem született megegyezés. Zwingli tagadta Jézus testi jelenlétét az úrvacsorában és a hangsúlyt nem a kenyér és a bor látható „jegyeire”, hanem Krisztusnak azokkal kapcsolatos ígéreteire (bűnbocsánat, üdvösség) tette. Ezzel a reformációs svájci (Zwingli) és wittenbergi (Luther) ága között szakítás történt, és lehetetlenné vált a protestáns erők egyesülése. A Zwingli által elkezdett zürichi reformációt utódja, Heinrich Bullinger (1504-1575) szilárdította meg. Az ő munkája volt a II. Helvét Hitvallás, amelyet 1566-ban fogadtak el, és hamar a világ reformátusságának alapiratává vált. Francia földön korán kialakultak a titkos egyházi összejövetelek, házi gyülekezetek a reformáció jegyében. Eleinte megtűrték, majd elkezdték üldözni őket. Genfben 1526-ban mind politikai, mint egyházszervezeti függetlenségre tettek szert. 1530-tól már több templomban reformátori újításokat vezettek be, és nemsokára a püspök elhagyta a város, illetve kiközösítette a római egyházból. 1536-ban Genfben győzedelmeskedik a reformáció és ekkor érkezik a városban Kálvin János. Kálvin János (1509-1564) az egyetemi évei alatt ismerkedett meg a reformáció szellemével, részt vett evangéliumi összejöveteleken, sőt ő maga is tartott bibliaórákat. 12



Barátját a párizsi egyetem rektorának választották, és Kálvin írta meg székfoglaló beszédét, a reformáció szellemében. A felolvasás alkalmával botrány tört ki, és Kálvinnak menekülnie kellett. A francia reformáció neves alakjai felfigyelnek rá. Majd 1536-ban Baselben kiadja fő műve, „A keresztyén vallás rendszere” (Institutio Religionis Christianae) első változatát, mely ismertté tette a reformáció híveinek körében. Így már érthető, hogy amikor Genfen átutazott, az ottani reformátorok miért beszélték rá, hogy vállalja a városban a lelkészi, majd a prédikátori tisztet. 2 évi itt tartózkodása alatt hitvallást írt, melyre esküt kellett tenniük a polgároknak, egyházfegyelmi szabályokat dolgozott ki, hitvitákat folytatott ellenfeleivel. Felismerte, hogy a város előkelő rétege elsősorban azért szimpatizált a reformációval, mert így megszabadulhattak a katolikus hercegektől és püspököktől való függőség alól. Attól, hogy életüket a reformáció szellemében alakítsák, még messze álltak. Kálvin nem volt hajlandó a kompromisszumokra, és amikor kényszeríteni akarták, hogy a gyülekezet az úrvacsorát ne evangéliumi módon ünnepelje, akkor ellenállt és vállalta a befolyásos polgárok haragját. A vita addig folyt, hogy meg akarták ölni, de utolsó pillanatban elmenekült. Ezután 3 évig a strassburgi francia menekültek lelkészeként működött, tanácsadóként részt vett a római katolikus-protestáns teológiai vitákon és családot alapított. Közben a genfieket a bíboros levélben próbálta visszahódítani a római egyháznak és a városik érezték, hogy erre az általuk elűzött Kálvin tudna megfelelő választ írni. Ezért követséget küldtek hozzá, és feltételeit elfogadva visszahívták a városba. Kálvin megvalósította az egyháztanács intézményét, mely 12 választott presbiterből és lelkészből állt. Ez talán az őskereszténység óta az első olyan egyházi testület, amely nem a püspökök és a papság fennhatósága alatt állt. Kálvin főművét, az Institutiót további bővített kiadásokban adták ki. (Ez Szenczi Molnár Albert fordította le magyarra 1624-ben.) Az eleve elrendelésről vallott felfogása mellett legtöbb ellenségét szigorú egyházfegyelmi elvei és gyakorlata miatt szerezte Kálvin. 1555-ben a városi tanácsban párthívei győztek, és Kálvin döntő szerephez jutott a városi és az egyházi vezetésben, és a „könnyelmű Genf”, puritán, fegyelmezett és kitűnően szervezett, erős várossá, a reformáció egyik központjává lett. Kálvin az egyetemes egyháztörténelem legtöbbet alkotó Szentírás-magyarázói közé tartozott, csaknem az egész Bibliát végigmagyarázta tudományos kommentárjaiban és igehirdetései során. Fontos tette volt 1549-ben a Zürichi Egyetértés című hitvallás, melyet Heinrich Bullingerrel együtt alkottak, ami a német és a francia ajkú Svájc reformátoraink egyessége volt. Továbbá 1559-ben megalakította a Genfi Akadémiát, mely a szomszédos és távoli országok számára is kiváló lelkészeket képzett. Kálvin halála után munkáját utóda, Theodore Bèze (1519-1605) folytatta. Ha Luther adta a reformációnak a vallásos élmény közvetlenségét, úgy Kálvin érdeme volt a reformáció tanításának rendszerbe foglalása és védelme. A teljes Szentírást tartotta a keresztyén hit alapjának. A teológia lényegét Isten szuverenitása (korlátlan tejhatalma) és dicsősége hirdetésében látta. Lutherrel együtt vallotta a kegyelemből hit által történő megigazulást, a hangsúlyt azonban az isteni eleve elrendelő (predestináció) kegyelemre tette, amelyre feleletként a keresztyén ember hálából egész életét Istennek szenteli és az ő 13



dicsőségére igyekszik élni. Úrvacsoratanában összekötötte Luther és Zwingli eltérő felfogását: Krisztus valóságosan jelen van az úrvacsorában, de nem materiálisan, hanem Lelke által. Az egyházi élet szervezésében megvalósította a gyülekezet önállóságát a világi hatóságokkal szemben és a feladatoknak megfelelően négy egyházi tisztséget vezetett be (lelkipásztori-presbiteri, tanítói, egyházfegyelmi és diakóniai). A lutheri „hogyan találok egy kegyelmes Istenre” kérdésre a hármas „egyedül” szócskával válaszol a reformáció: egyedül kegyelemből (sola gratia), egyedül hit által (sola fide), egyedül Krisztus (solus Christus). Ezekhez a reformáció legfontosabb tartalmi alapelvének vallott kijelentésekhez jön még hozzá az egyedül a Szentírás (sola Scriptura) elve, hiszen az előbbi hármat egyedül ebben találták meg és onnan is bizonyították. Fontos új vonás továbbá, hogy a kegyelem nem csupán a megromlott természet gyógyítása, hanem a halálból új életre teremtés is. A cselekedetből való megigazulás szemben áll a Jézusba vetett hittel. Ezzel a kijelentéssel nem a cselekedet veszít erejéből Luther tanítása szerint, csupán a helye és a súlya változik meg. A megigazulás egyedül hit által lehetséges, viszont a hitet követik a jócselekedetek. Kálvinnak tulajdonított az elve elrendelés, a predestináció elve. Ennek a tanításnak az a pozitív célja, hogy üdvösségünket kizárólag Isten kezében tudhatjuk. Fontos azonban, hogy ez nem zárja ki az emberi döntés felelősségét. A reformáció talaján többféle nemzeti hitvallás jött létre, amelyekben a reformátorok hatása különböző módon érvényesült. Egységes volt azonban a reformáció minden ága abba, hogy új dogmákat nem alkotott. VI. A reformáció Magyarországon A reformáció kori Magyarországot a teljes bizonytalanság jellemezte. Ekkor az ország nagybirtokosi részekre, városokra és falvakra esett szét, ahol az emberek magukra voltak utalva. Az egyháztörténeti hagyomány úgy tartja, hogy Luther 95 tétele egész hamar, már 1518-ban megjelent Magyarország területen. 1522-ben elkezdődött a magyar diákok külföldi egyetemlátogatási hulláma. Sokan az egyre híresebb reformátori központba, Wittenbergbe mentek tanulni. Ez egy új és szélesebb információs csatornát nyitott meg az országhatáron túli területeken történtek és az ott megjelenő elvek tekintetében. Rövidesen tapasztalhatóvá válik a magyar egyházi élet átalakuló szelleme. Több helyen is észlelhető a reformátori szellem megjelenése és nemcsak a mindenre elszánt reformátorok és néhány polgári lakos karolta föl a reformációt, hanem több gazdag főúr is. Az előbb írtak egy megújulási folyamat halvány jelei voltak csupán. Ennél sokkal biztosabban és céltudatosabban terjedt a reformáció az erdélyi szászság körében. Ennek oka egyrészt a viszonylagos egyházi függetlenségük, másrészt a reformáció országaival fenntartott szoros nyelvi-szellemi kapcsolatuk volt. Két fontos központjuk Nagyszeben és Brassó volt. A vallás és talán a nemzeti egység megbontásától rettegő rendek az elejétől kezdve megpróbáltak fellépni a reformáció ellen. Az országgyűléseken eretnekeknek és 14



máglyahalált érdemlőknek mondták Luther követőit. A törvényt azonban nem alkalmazták következetesen, sőt nem is emelkedett jogerőre, mivel a főrendi párt megtagadta hozzájárulását. Mivel a lutheranizmust „német vallásnak” tartották, érthető, hogy a németellenes köznemesség miért támogatta annyira az országgyűlés ellenük szóló döntéseit. A tulajdonképpeni reformáció csak Mohács után teljesedik ki Magyarországon. Ennek egyik oka, hogy a harcban sok olyan egyházi elöljáró elesett, aki megakadályozhatta volna a reformáció terjedését. Nem beszélhetünk azonban az országot teljes egészében átfogó reformátori programról. Ami viszont folyamatosan jellemezte a magyar reformációt, az a politikai-ideológiai harcokkal való szoros összefonódás. Nemzeti-állami keretek nélküli népcsoportoknak az egyes egyházak kulturális autonómiája adott megmaradási keretet. A három részre szakad országban az 1540-es években az eddigi elszórtan jelentkező reformáció tömeges méretekben hódító mozgalommá vált. Megjelentek a protestáns prédikátorok a mezővárosokban, és ekkor kezdett a magyar parasztpolgár réteg reformátussá lenni, akiknek később nagy szerep volt a református egyház megalapításában. Különösen kiemelkedett egy vidék, Északkelet-Magyarország, Kassa és Debrecen között. A vallási változások fokozatosan következtek be, és csak azután lehetett világosan látni a különbséget, miután a katolikusok a tridenti zsinaton végképp nemet mondtak a reformációra. Magyarországon a reformáció egy alulról induló sodró erejű történelmi folyamat volt. (Itthon tehát nem volt igaz, az, ami pl. Németországban általános volt, hogy a tartomány a választófejedelem „vallását” követte.) Az 1500-as évek középén több protestáns iskola alakul meg, vagy alakul át plébániai iskolából protestánssá. Az 1540-es évekbeli nagy áttörés hátterében ott áll a Wittenbergben tanuló magyar nemzetiségű diákok számának ugrásszerű növekedése. Bár az 1550-es években a magyarok elkezdtek a svájci reformátorokkal is kapcsolatokat keresni, de a wittenbergi túlsúly továbbra is megmaradt. A magyarországi etnikumok befogadóak voltak a reformációval szemben. Érdekes, hogy a reformáció lendülete a nyugati és a keleti kereszténység határán tört meg. Míg a nyugati keresztyénség körében tudott terjedni és híveket gyűjteni maga köré, addig a keletieknél minden igyekezet ellenére sikertelen maradt. Dévai (Bíró) Mátyás (1500k.-1545) ferences szerzetesként az elsők között jutott ki a wittenbergi egyetemre, ahol a reformáció hívévé vált. Luther közvetlen baráti köréhez tartozott. A megismert igazságokat meggyőződéssel hirdette elsősorban a NyugatDunántúlon és Északkelet-Magyarországon. Tanítása lényegében megmaradt a wittenbergi reformáció teológiájának keretei között. Vitairatokon és teológiai műveken kívül hozzá fűződik az első magyar helyesírási szabályzat (Orthographia) megírása. Sztárai Mihály (†1575) szintén ferences szerzetesből lett reformátor, ő a paduai egyetemen tanult. Iskolamester, majd mezővárosi prédikátor, végül Dél-Baranya és Szlavónia reformátora. Sikeres tevékenységéhez hozzájárultak irodalmi művei: 15



zsoltárfordítások, hitvitázó drámák, bibliai és egyháztörténeti históriák. Élete végéig megmaradt Luther követőjének, sőt hitvitákat folytatott a svájci reformáció követőivel. Huszár Gál (1512-1575) reformátor és nyomdász volt. Lelkészként működött Mogyoródon, majd Kassán, ahonnan Debrecenbe kényszerült menekülni. Ide nyomdáját is magával hozta, ezzel megalapozva a mindmáig folyamatosan működő debreceni nyomdát. Sokat tett nyomdászként a reformáció terjedéséért, nem utolsó sorban azzal, hogy kinyomtatta lelkésztársai műveit. A nyugat-magyarországi reformáció tipikus alakja, ahol a század végéig nem vált el egymástól a református és az evangélikus egyház. Huszár Gál megmaradt élete végéig Luther hívének, de közben a svájci reformátorokkal is jó kapcsolatban volt. Kalmáncsehi Sánta Márton (†1557) a krakkói egyetemen tanult katolikus pap volt, aki egy hitvita hatására lett a reformáció követője. A svájci reformáció úttörője volt Magyarországon, annak is a radikálisabb, Zwinglit követő ágához tartozott. Lelkésztársaival folyamatos vitában állva próbálta kialakítani saját egyházszervezetét. A Tiszántúl nagy részére kiterjedő egyházkerület vezetője volt. Szegedi Kis István (1505-1572) református teológus, aki a bécsi, a krakkói és a wittenbergi egyetemen tanult. A Tiszántúlon és a Dunamelléken tevékenykedett tanárkánt és lelkészként. Tanítása kezdetben megmarad a lutheri tanok keretei között, majd a svájci reformáció tanai mellé állt és megindította azt a folyamatot, ami a református egyház szervezeti önállóságához vezetett. Latin nyelvű teológiai munkái Svájcban jelentek meg halála után, amikkel európai hírnevet szerzett. Melius (Juhász) Péter (1532-1572) Wittenbergben tanult reformátor, akit Szegedi Kis István egy nehéz vita után győzött meg a svájci teológiai irányzat igazáról. Ezek után nagy lendülettel vetette vele magát az egyházszervezési munkába. A Tisztántúli református egyházkerület vezetője is volt. Bár korán elhunyt, hatalmas életművet hagyott maga után: teológiai és hitvitázó műveket, prédikációkat, egyes bibliai könyvek fordításait, egyházi éneket, valamint egy Herbáriumot (füveskönyvet). A magyar református egyházat létrehozó teológusok közé tartozik ő is. Károli (vagy Károlyi) Gáspár (1500k.-1591) teológus és bibliafordító, aki wittenbergi tanulmányai után 1563-tól haláláig Göncön volt lelkész. 1590-ben, a vizsolyi nyomdában készült el nagy műve, az első magyar teljes Szentírásfordítás (Vizsolyi Biblia). Ezzel létrehozta a magyar reformáció mozgalmának betetőzéseként azt a protestáns Bibliát, amely a további kiadások alapjává vált. Az 1550-es évek második felére feszültség alakult ki Kelet-Magyarországon és Erdélyben a svájci reformátorokat és a Luthert követő protestáns lelkészek között. 1558ban történt az első lépés, meely a református és evangélikus felekezet különválásához vezetett, amikor külön szervezkedést indított el a két fél. 1566-67-re ÉszakkeletMagyarországon, a Tiszántúlon és Erdélyben teljesen elkülönült egymástól a két protestáns felekezet, a reformátusoknak saját hitvallásaik és elfogadott törvényeik voltak. A szétválás és a megalakulás küzdelmeiben két lelkész emelkedett vezető egyéniséggé: Melius (Juhász) Péter és Károli Gáspár. 16



Az 1590-es években Észak- és Nyugat-Magyarországon is elmérgesedett a két felekezet közötti viszony, és az eddig közös egyházszervezésben élő protestánsok kettéváltak. Ezzel a magyarországi református egyház kialakulása lényegében befejeződött. A XVI-XVII. század fordulójára Magyarország nyugati kereszténységhez tartozó lakosságának 80-90%-a valamelyik protestáns felekezet hívévé lett. A protestáns egyházak szervezeti felépítése úgy alakult, hogy a lelkészek vezette egyházközségek egyházmegyékhez tartoznak, melyek vezetője az esperes. Az egyházmegyék pedig egyházkerületekbe sorolódnak, melyek vezetője a püspök. Az egyházmegyék és az egyházkerületek évente kétszer zsinatot tartanak, ahol a legfontosabb döntéseket tárgyalják meg, és ezekről határozatokat hoznak. Mivel a reformáció nem ugrásszerű, hanem fokozatos változás volt, bizonyos katolikus sajátosságok sokáig megmaradtak. A születőben lévő protestáns egyházak életének fontos részei voltak a zsinatok. Ezeken közös hitvallásokat, és egyházi törvényeket (kánonokat) fogalmaztak meg. A zsinatok eredményeit csak egy-egy egyházszervezeti egység tekintette a magáénak, mivel ekkor még az egyház nem volt egységes, országosan megszervezett. A XVI. században működő 21 magyar nyomda közül 20 volt protestáns, s a mindegy 500 megjelent mű 90%-a protestáns szerző munkája volt. Ugyanebben a században a latint is tanító, nyilvános magyarországi 168 iskolából 134 volt protestáns. Ezeket nézve megérthetjük, hogy a reformáció nagy művelődéstörténeti szerepe is volt. Forrás: Tóth-Kása István – Tőkéczki László (szerk.): Egyháztörténet I. (tankönyv és tanári kézikönyv) – A kezdetektől – 1711-ig Református Pedagógiai intézet, 1999. Az anyagot Szabó Zsófia csst. (426) kivonatolta az I. és X. Cserkészkerületek Őrsvezetőképzésében résztvevő cserkészek számára 2010-ben.

17

EGYHÁZTÖRTÉNET I. A keresztyénség kialakulása. Az ókeresztyén egyház

Recommend Documents