Egy zimankós téli délutánon történt, mikor a testvéremmel, Zalán-
nal szánkózni indultunk a közeli erdő melletti domboldalra. December eleje volt, és irtózatosan hideg. Közeledett a karácsony, s vele együtt Mikulás napja is. Emlékszem, soha annyi hó nem esett a környéken, mint aznap. Az utcák gyerekek sokaságával és vidám kacajával voltak tele. Mindenfelé hógolyók repkedtek, hóemberek készültek, a hópelyhek pedig egyre csak szállingóztak az égből.
A hatalmas hóban lépni is alig lehetett, nemhogy a szánkónkat
húzni, de mi gondoltuk megbirkózunk a feladattal, és csak azért is le fogunk csúszni azon a domboldalon. Nagy nehezen felhúztuk a szánkónkat a domb tetejére, már éppen elhelyezkedtünk a szánkón csúszásra készen, mikor a messzi távolban, az erdő mélyéről furcsa fényes ragyogásra lettünk figyelmesek. Egy pillanatra azt hittük, káprázik a szemünk. Egészen nagy képtelenségnek tűnt, hogy apró csillogó ruhás manókat látunk osonni a fák között. Nem is akartunk először hinni a szemünknek, de már késő volt: a szánkó megcsúszott, és mi elindultunk utánuk. Útközben derült ki, hogy apa és anya nélkül egyikünk sem tud kormányozni. A szánkó csak száguldott és száguldott, félelmünkben mindketten még a szemünket is becsuktuk. Egyenesen az erdő fái közé tartottunk, oda, ahol az imént a manókat is láttuk. Olyan érzés volt, mintha a szánkónk saját életre kelne, és önfejűen a manók nyomába eredne. Mikor nagy nehezen végre egy pillanatra rávettem magam, hogy kinyissam a szemem, láttam, hogy a manók csettintenek egyet, és hirtelen az égen szárnyas rénszarvasok jelennek meg. Kecses testük, mintha jégszobrok lettek volna, mind a heten a 2
legtisztább kristályként ragyogtak. Hatalmas szárnyukkal egy fa tetejére szálltak, ahol egy pillanat alatt a hátukra vették a manókat, és egy szárnycsapással ismét az ég felé indultak. A szánkónk meg - mint az őrült - utánuk eredt, egy hóbuckáról elrugaszkodva elkezdtük követni őket. Hogy hogyan lett szárnya a szánkónknak, azt meg ne kérdezzétek, maradjon ez a rejtély része a mesének.
Ahogy ott szálltunk az égen, észrevettük, hogy szép lassan
besötétedett. Körös-körül csillagok gyúltak egy óriási csillagtársuk felé mutatva az utat. A szarvasok követve a fényt, egy hatalmas hegy irányába repítették a manókat, aminek a tetején egy gyönyörű jégből készült kastély állt. Míg a manók a szarvasok segítségével épségben a kastély bejáratához értek, száguldó szánkónk egyenesen egy szakadék felé vitt minket. Behúzott fejjel vártuk az ütközést, de szerencsére végül egy kisebb fa tövébe érkeztünk. A csillaghegyi hó is ugyanolyan puha volt, mint az otthoni, kész szerencse, hogy egy hórakásba sikerült landolnunk. Beletelt néhány percbe, mire lesöpörtük magunkról a havat, bár a ruhánk attól még ugyanolyan hóáztatta vizes maradt. Zalánt ki kellett segíteni a hótömeg alól, de az ijedtséget leszámítva semmi baja sem volt, csak nem értette, mi történik velünk: hogyan tanult meg repülni egyszerre a szánkó, s hogy lehet, hogy fényes nappal mi az erdőben manókat és szárnyaló szarvasokat láttunk. Persze az ügyben számomra is akadt néhány homályos folt, de gondoltam, ha már itt vagyunk, mi bajunk lehet belőle, ha a dolog végére járunk. Elindultunk hát a hegy tetején álló kastély felé. A szarvasok a kertben pihengettek a 3
gyönyörű jégszobrok között. Aki még nem látta őket repülni, most bizonyára azt hinné, ők is csak a kastélykert díszei. A kegyetlen hidegben csak egy-egy nagyobb leheletük és lélegzetvételük árulta el a valódi kilétük. A kastély csak úgy sugárzott a fényektől. Annyi karácsonyt idéző dísszel volt körbevéve, hogy nem lenne akkora karácsonyfa, melyre az összes felférne. Ahogy elhaladtunk a szunyókáló szarvasok mellett, a kastély kapuja egyszer csak kinyílt, s két fekete ruhás, vékony termetű krampusz termett előttünk. Varázspálcájukkal suhintottak egyet, és huncut mosollyal az arcukon intettek, hogy kövessük őket. Ekkor már tudtuk, hogy nem lehetünk máshol, csak a világ azon féltekéjén, ahol a híres-neves Mikulás éldegél. Az örömtől és az izgalomtól szinte összeszorult a gyomrunk, hiszen minden gyerek álma, hogy egyszer eljusson Csodaországba, a Mikulás birodalmába.
Amint beléptünk az épületbe, óriási ragyogás tárult elénk, körös-
körül szorgos manók dolgoztak: csomagoltak, játékokat dobozoltak és pakoltak egymás hegyére-hátára. Ha az ember jobban körülnézett, láthatta, hogy még a csillárokon is ajándékok lógtak. A két krampusz néma csendben átkísért minket a csomagolótermen, majd egy óriási csigalépcső felé mutatva magunkra hagytak minket. A lépcső a kastély legmagasabb tornyába vezetett. Vagy száz lépést kellett megtenni, mire az utolsó lépcsőfokot is magunk mögött hagyhattuk. Ekkor egy nagy fénysugár kíséretében elénk lépett egy óriási piros ruhás, földig érő szakállú, fehér hajú ember, maga a Mikulás. Arcáról jókedv és kedvesség sugárzott, hát még mikor megszólalt: 4
– Köszöntelek titeket, kedves Dorka és Zalán. Örülök, hogy voltatok olyan kedvesek és ellátogattatok hozzám. Most bizonyára azt kérditek magatoktól, hogyan történhetett mindez, hogyan is lehetséges, hogy ti a Mikulás házába tévedtetek. Nagy meglepetésünkben szólni sem tudtunk, bár mi tagadás, az azért rögtön feltűnt, hogy a Mikulás nagyon jó gondolatolvasó. – Gyertek velem, s közben mindent elmesélek – mondta, s azzal elindult a terem végében álló óriási hintaszékhez. Miután kényelembe helyezte magát, így szólt hozzánk: – Tudjátok-e, hogy legalább egyszer az életében minden gyermeket elhívok ide? Mindegy, hogy valaki emlékszik-e a találkozóra, vagy csak azt hiszi, álmodta, a lényeget végül mindig mindenki ajándék formájában megkapja. Fontosnak tartom, hogy találkozzak minden aprósággal, hogy tudjam, ki milyen jólelkű, kinek mekkora szíve van, és kinek milyen ajándék dukál. De most térjünk csak a lényegre! Zalán, tudod már, hogy mit szeretnél kapni tőlem ajándékba? Szegény Zalán három éves létére kicsit megszeppent, aztán gondolt egyet és a következőt felelte: – Én egy óriásautót szeretnék, melynek igazi kormánya és kerekei vannak. A Mikulás erre elmosolyodott. – Rendben Zalán, majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében. Aztán hozzám fordult: – Dorka, Te elérted azt a kort, mikor már magad is dönthetsz 5
a sorsodról, jelen esetben az ajándékodról. Egyetértesz velem abban, hogy egy ember jellemét a döntései és a cselekedetei nagyban meghatározzák? Most, ha megmondod nekem, mit szeretnél kapni ajándékba, elárulom, mit kell tenned érte. – Rendben – mondtam elgondolkodva. – Ha a Mikulásnak vannak szárnyas szarvasai, biztosan van a zsákjában óriás szárnyas póniló is. – Nagyon szép ajándékot választottál, de ne feledd, rajtad áll, hogy megkapod-e. Te döntesz: tiszta szívből akarod-e, vagy csak úgy ímmel-ámmal? Esetleg egy nemes cél érdekében hajlandó vagy lemondani róla, ezzel bizonyítva, milyen jó ember is vagy? Lássuk csak, mit is kérjek az ajándékért cserébe? – tanakodott a Mikulás, még a subaszerű piros ruháját is megigazgatta a nagy gondolkodásban. – Megkapod a szárnyas pónilovat, de cserébe itt kell hagynod nálam a testvéredet. Jó kis segítség lesz nekem, a manókkal együtt gyártják majd egész évben az ajándékokat. Amint kimondta a Mikulás ezt a mondatot, Zalánra néztem, és rögtön tudtam, mi a válaszom: – Kedves Mikulás, köszönöm szépen az ajánlatot, de inkább a testvéremet kérem ajándékba, többet ér ő száz szárnyas póninál vagy bármilyen más ajándéknál. – Szavamra mondom, Dorka, nagyon jó döntést hoztál – mosolyodott el a Mikulás. – Igazi jó testvér vagy, te lány! De már nagyon későre jár, ideje, hogy hazatérjetek. Örülök, hogy megismertelek benneteket. Ha elfogadtok még egy tanácsot: maradjatok 6
mindig ilyen jó testvérek, mint amilyenek most vagytok! – Azzal megrázta az asztalon heverő egyik aranyszínű csengettyűt, s egy szempillantás alatt otthon a saját ágyunkban teremtünk. Zalán jóízűen aludt még, én pedig azon tűnődtem, vajon a képzeletem játszott az imént, vagy ez az egész tényleg megtörtént. Pár perccel később vettem csak észre, hogy az ablak alatt rejtőzik két termetes csomag, és akármennyire is azt hittem, káprázik a szemem, az egyik ajándéknak kerekei, a másiknak szárnyai voltak. Ezek szerint álom vagy valóság ide vagy oda, az éjjel valaminek biztosan történnie kellett – gondoltam magamban. Boldogan és izgatottan feküdtem vissza az ágyamba, és arról ábrándozva, vajon Zalán reggel mennyire
fog
örülni
az
ajándéknak,
ismét
mély
szenderültem.
- VÉGE -
© Workstreet Consulting Kft. – Tomor Anita, 2014 A szöveget szerkesztette és lektorálta: Horváth Eszter Borítóterv és design: WSC Design Studio - Tomor Anita
álomba
