„Egy út áll előttem, melyiken induljak?" Egy fiatal cigányfiú bőrébe bújhatsz, és tőled függ, hogy alakul az élete... Intézetben nevelkedtél Vas megyében. Egy augusztusi reggelen gördül be veled a vonat a Keletibe. Összespórolt vagyonkád a zsebedben. 18 éves vagy, és erre a pillanatra vártál egész életedben A döntés innentől a te kezedben van. Játsszál és vigyázz: Biztos hogy nem úszod meg szárazon! Érezni fogsz, félni, reménykedni, elbukni és talán talpraállni.
Vl GYÁ,ZZ CIGÁNY LETTÉL!
(Nagy Feró)
VÉGÜL MÉG MEGSZERETED A HŐSÖDET...
Az első szó jogán... Szomorúan indult ez az év. Katasztrófák, járványok, merényletek, háborúskodás. Talán van, aki csak legyint: mi ebben az új? Hiszen amióta világ a világ, többnyire ilyen hírekkel szembesülünk. Nekem pedig eszembe jut, hogy az SF-nek megszületése óta egyik legfontosabb feladata a figyelmeztetés. Hogy farkasszemet nézzen gondjainkkal, és kiutat kínáljon közülük, hol szórakoztatóbb, hol sokkolóbb formában. A tudományos-fantasztikus irodalom idestova egy évszázada próbál eligazító turistajelzéseket kihelyezni a jövőbe, szándéka szerint távol tartva bennünket mindattól a bajtól, amit jellemzően saját magunknak okozunk. Es mi mégsem figyelünk intéseire, tovább csörtetünk toronyiránt a veszélyekkel teli sűrűségben. Vagy lehet, hogy csak kevesen olvasunk SF-et? Vajon Földünk politikai, katonai és gazdasági döntéshozói közül hányan vettek már kezükbe fantasztikus könyvet, magazint? Gyanítom, nem sokan. Pedig rengeteg olyan gondolat foganhatott volna meg a fejükben, ami kedvezőbb irányba terelhetné világunkat. Az igazán értékes SF nem a felhőtlen szórakozásról szól, hanem azt hivatott elmondani, hogy felelősséggel tartozunk egymásért, a jövőnkért, az egész világért. Persze ezt nem muszáj mindenképpen komoran tenni, nevetve épp olyan jól lehet tanulni. Márpedig legfőbb ideje megtanulnunk egymásért gondolkodni. A lehetőségeink határtalanok, csupán élni kell velük. Terjesszük tehát az SF-et! Jusson el minél több ember kezébe! Az országgyűléstől a börtönökig, az iskoláktól a fogorvosi várókig, a lakótelepektől a luxusvillákig. Ki tudja, ha elegen olvasunk, elegen gondolkodunk, egy nap talán szebb világra ébredünk.
Németh Attila
6
Alan Bloch: Az Ember az másmilyen
8
Michael Swanwick: Lassú élet
22
Ray Bradbury: Halovány úr
26
Leigh Brackett: Az Őrült Hold Bíbor Papnője
38
Kovács Tücsi Mihály: Embert a Marsra
46
Michael T. Gicket: Evakuácíó
48
Geoffrey Landis: Zuhanás a Marsra
52
Roger Levy: Másnap reggel
56
Megvalósult sci-fi — tudományos kishírek
58
Fredric Brown: Aréna
74
Julian Wake: Történetek a múltból
84
Galaktikus konyha: Pángalaktikus Gégepukkasztó
86
A. E. van Vogt: Az első Mars-lakó
Alan Bloch: Az Ember az másmilyen
Az irodalom legzseniálisabb művei az egypercesek, amelyek alig néhány bekezdésből állnak, tartalmuk mégis jobban fejbe kólintja az olvasót, mint egy ezeroldalas nagyregény. Íme egy újabb példája e zsenialitásnak, mely rövidsége ellenére is megtaníthat minket egy nagyon fontos dologra.
ARCHEOLÓGUS VAGYOK, és az Ember a témám. De akkor is kíváncsi vagyok, meg fogjuk-e valaha ismerni az Embert — már úgy értem, hogy a halott bolygókon végzett ásatások útján sikerül-e megállapítanunk, miben különbözött igazán a robottól. Mert tudják, én találkoztam egyszer emberrel, és tudom, hogy nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy azt az iskolában tanították. Van néhány följegyzésünk persze, és a magamfajta robotok azon fáradoznak, hogy kitöltsék a hézagokat, de úgy érzem, még nem mentünk sokra. Tudjuk, vagy legalábbis a történészek azt állítják, hogy tudjuk, az Ember egy Föld nevű bolygóról jött. A z t is tudjuk, hogy merészen szállt csillagról csillagra; s ahol megállt, mindenütt gyarmatot létesített — embereket, robotokat hagyott hátra —, arra számítva, hogy visszatér. De soha nem tért vissza. Azok voltak a Világ fényes napjai. De vajon mi már olyan öregek vagyunk? Az Emberben lobogott a láng — ha jól tudom, úgy mondták, az „isteni" láng —, az röpítette át az éjjeli égbolton, de mi elvesztettük az emberszőtte háló szálát. Tudósaink azt mondják, az Ember nagyon hasonló volt hozzánk — kétségtelen, hogy az Ember csontváza majdnem ugyanolyan, mint a roboté —, csak az valami mészvegyületből készült, nem titánból.
Olyan tudós dolgokat emlegetnek, mint a „túlnépesedés" meg a „csillagvilág vonzása". Mindegy, akkor se lehettünk egyformák. Mikor utoljára voltam kiszálláson az egyik belső bolygón, személyesen találkoztam az Emberrel. Bizonyára az Utolsó Ember volt abban a naprendszerben, mert már beszélni is elfelejtett — nagyon rég magára maradhatott. De mikor megtanulta a nyelvünket, jól megvoltunk, már arra gondoltam, hogy hazahozom. De valami baja esett. Egy szép napon, minden látható ok nélkül, panaszkodni kezdett, hogy melege van. Megmértem a hőmérsékletét, és arra a következtetésre jutottam, hogy kiégett a hőszabályzó áramköre. Volt nálam egy készlet tartalék alkatrész, s minthogy szemmel láthatólag elromlott, munkához láttam, , hogy megjavítsam. Kikapcsolnom gyerekjáték volt. Beledöftem a nyakába a tűt, hogy rövidre zárjam, s éppúgy nem mozdult többé, mint egy robot. De mikor kinyitottam, belül már egészen más volt. Összeraktam, de csak nem akart megindulni. Aztán valahogy szétmállott — mire a munkámmal elkészültem, körülbelül egy év múlva, és hazaindultam, nem maradt belőle semmi, csak a csontja. Igen, az Ember valóban más volt.
Göncz Árpád fordítása
Michael Swanwick: Lassú élet
Mostanában minden hírforrás tele volt a Huygens űrszonda szolgáltatta döbbenetes képekkel, a lapok arról cikkeztek, milyen mérföldkövet jelentenek a tudomány történetében ezek a felfedezések. Pont egy SF-író fantáziáját ne indítanák be egy ismeretlen világ lehetőségei? „Ez volt a második űrkorszak. Gagarin, Shepard, Glenn és Armstrong után. Rajtunk volt a sor, hogy történelmet írjunk." - Lizzie O'Brien emlékirataiból AZ ESŐCSEPP KILENCVEN kilométerrel a Titán felszíne felett született. Az egész a hideg nitrogénben sodródó, végtelenül parányi tholinpöttyel kezdődött. Dianoacetilén csapódott a magra, molekula követett molekulát, míg létrejött a jégszilánk, egyike a felhőt alkotó több milliárdnak. Megkezdődhetett az utazás. A szóban forgó jégszilánknak közel egy évig tartott, mire huszonöt kilométert süllyedt lefelé, ahol a hőmérséklet annyira lecsökkent, hogy lassan etán kondenzálódott rajta. Utána azonban rohamosan gyarapodott. Es csak sodródott lefelé. Negyven kilométer mélységben egy ideig az etánfelhő része lett. Itt tovább nőtt. Alkalmanként újabb cseppekkel ütközött, és ilyenkor megdup-
lázta a méretét. Végül túlságosan nagyra hízott, és nem bírták a magasban tartani a sztratoszféra gyenge szellői. Zuhant. Zuhanás közben metánt szedett magára, és ettől hamarosan olyan nagy lett, hogy közel két méter per szekundum végsebességet ért el. Huszonhét kilométer magasban sűrű metánfelhőn hatolt át. M é g több metánt gyűjtött, és folytatta az útját lefelé. Amint a légkör sűrűbbé vált, csökkent a sebessége, és elillanó összetevői miatt kezdett veszíteni a tömegéből. Két és fél kilométernél, ahol kibukkant az utolsó tépett felhőfoltból, már olyan ütemben fogyatkozott, hogy normális esetben nem érhette el a talajt. Ez a csepp azonban az egyenlítői magaslatok felé zuhant, ahol ötszáz méter magas jéghegyek nyúltak az atmoszférába. Két méter magasságban már lustán szállingózott lefelé, és egy lehelet választotta el attól, hogy megérkezzen a felszínre.
Két kéz csapott le egy nyitott, műanyag gyűjtőzacskóval, és csapdába ejtette az esőcseppet.
teni a léggömböt, és menj végig az ellenőrzőlista szerint a felszerelésen!
— Megvagy! — kiáltotta Lizzie O'Brien boldogan. Lezárta a zacskót, és felemelte, hogy a sisakkamera lássa a vonalkódot a sarkában.
— Értettem. — Es amíg ezzel foglalatoskodtok, már összeszedtem a mai hangüzeneteket a netről. Lizzie felnyögött, Consuelo pedig bosszúsan prüszkölt. A N A F T A S A irányelvei megkívánták a lenti személyzettől, hogy vegyenek részt a netes közvetítésekben. A hivatalos álláspont szerint mindannyian örömmel tették közkinccsé a tapasztalataikat. Az ÜzeNetnek hála viszont (Lizzie magában csak MűveletleNetnek hívta) olyan emberek is kapcsolatba léphettek velük, akik a billentyűzet használatához szükséges minimális értelmi képességekkel sem rendelkeztek.
— Egy esőcsepp — mondta, és gyorsan a gyűjtődobozba tette. Néha a legapróbb dolgok okozzák a legnagyobb örömet. Ha Lizzie hazatér, valaki egy évig fogja tanulmányozni pusztán ezt az egyetlen cseppet. Es ez csak a hatvannégyes zacskó az ötös gyűjtődobozban. Lizzie elég hosszú ideig marad még a Titán felszínén ahhoz, hogy a begyűjtött mintákkal forradalmat idézzen elő a bolygókutatásban. A gondolat örömmel töltötte el. Lezárta a gyűjtődoboz fedelét, és szökdécselve elindult a gránitkemény felszínen. Tócsákban taposott, szkafanderének csizmája a hegyoldalon lecsorgó metánpatakokban gázolt. — l'm sing-ing in the rain... — Széttárt karral megpördült. — Just sing-ing in the rain! — Ööö... O'Brien? - szólította Alan Greene a Clementröl. — Minden rendben? — Dam-di-dam-di-di-dam-dam... l'm... hmmhmm again. — Ugyan, hagyd csak — mondta Consuelo Hong fanyar jókedvvel. Ő lent dolgozott a síkságon, ahol a metán egyszerűen elpárolgott, és a talajt sűrű, ragacsos tholin borította. A kutatónő szerint olyan volt, mint bokáig gázolni a melaszban. — Nem ismered fel a tudományos módszert, ha hallod? — Ha te mondod — jegyezte meg Alan kétkedve. Ő a Clementen ragadt, ahonnan az egész expedíciót irányította és a weboldalt felügyelte. Kényelmes beosztás volt — neki nem kellett űrruhában aludnia vagy recirkulált vízen és energiarudakon élnie —, és gyanította, hogy a többiek nem is sejtik, mennyire gyűlöli. — Mi a következő menetrendi pont? — kérdezte Lizzie. — Ööö... nos, a robot rombuszhalat még útnak kell indítani. Hogy állunk vele, Hong? — Jól haladok. Pár óra, és elvileg elérem a tengert. — Oké, akkor itt az ideje, hogy találkozzatok O'Briennel a landolónál. O'Brien, kezdd el kiterí-
— Emlékeztetlek benneteket, hogy nyitott csatornán vagyunk, ezért minden szavatok beszűrődik a válaszomba. Bármikor nyugodtan belekotyoghattok. De a kérdést meg a választ egy üzenetként továbbítjuk, szóval ha elbakiztok valamit, kezdhetjük elölről. — Jól van, jól van — morogta Consuelo. — Nem most csináljuk először — emlékeztette Lizzie. — Oké. Itt az első. — Ööö, helló, itt BladeNinja43. Azt szeretném tudni, igazából mit is szeretnétek felfedezni odafent. — Ez egy nagyon jó kérdés — hazudta Alan. — A válasz pedig a következő: nem tudjuk! Ez egy kutatóút, és mi az úgynevezett „színtiszta tudománnyal" foglalkozunk. Namármost időről időre megesik, hogy a színtiszta tudomány rendkívül hasznos eredményekre vezethet. Mi viszont nem gondolkodunk ilyen távlatokban. Egyszerűen bízunk benne, hogy teljesen váratlanul felfedezünk valami fontosat. — Istenem, mint egy angolna — ámult Lizzie. — Ezt ki fogom vágni — mondta Alan vidáman. — Itt a következő. — Mary Schroeder vagyok az Egyesült Allamokból. Középiskolában tanítok angolt, és a diákjaim nevében azt szeretném megkérdezni, hogy hármójuknak milyen jegyeik voltak ennyi idős korukban. Alan válaszolt elsőnek. — A t t ó l tartok, én mindig túlságosan magasra tettem a lécet. Másodéves voltam az egyetemen,
amikor négyest kaptam kémiából, és teljesen pánikba estem. A z t hittem, ez a világ vége. Lemondtam néhány szabadidős elfoglaltságomról, nekifeküdtem, és feltornáztam a jegyemet. — A francia irodalmat leszámítva mindenben jó voltam — mondta Consuelo. — Én meg majdnem megbuktam — válaszolta Lizzie. - Mindennel csak küszködtem. Aztán elhatároztam, hogy űrhajós leszek, és ettől minden a helyére került. Rájöttem, hogy hé, nem kell mást tennem, csak keményen dolgozni. Es lám, itt vagyok. — Ez jó. Kösz, lányok. Itt a harmadik, Maria Vasqueztől. — Van élet a Titánon? — Valószínűleg nincsen. Itt tényles hideg van! 94° Kelvin, az annyi, mint —179° Celsius vagy —290° Fahrenheit. De mégis... az élet szívós egy dolog. Nyomai megtalálhatóak az Antarktisz jegében vagy a tenger alatti vulkánok fortyogó vizében. Éppen ezért különös gonddal fogjuk felderíteni az etán- és metántenger mélyebb régióit. Ha létezik élet, azt ott fogjuk megtalálni. — Vegyészeti szempontból az itteni állapotok a Föld anoxikus légkörére emlékeztetnek, amelyben az élet először kifejlődött — mondta Consuelo. — Ezen kívül úgy véljük, hogy ez a fajta prebiotikus vegyi folyamat már négy és fél milliárd éve zajlik itt. Nekem mint szerves kémikusnak ez a világegyetem legjobb játékdoboza. Viszont probléma a hő hiánya. Azok a kémiai reakciók, amelyek otthon
azonnal lezajlanak, itt több ezer évig elhúzódhatnak. Nehéz elképzelni, hogy ilyen hátrány mellett miként fejlődhetne ki élet. — És lassú élet lenne — jegyezte meg Lizzie elgondolkodva. — Valami vegetatív. „Nőne, mint hatalmas birodalmaink." Több millió évbe telne, mire fejlett szintre érne. Egyetlen gondolathoz talán évszázadok kellenének... — Köszönjük ezt a, öö, fantáziadús forgatókönyvet — vágott közbe Alan. Uraik és parancsolóik a NAFTASA-nál nem rajongtak a hipotézisekért. Szerintük ez majdnem akkora amatőrség, mint a hősködés. — A következő kérdést Danny tette fel Torontóból. — Hé, öregem, csak annyit mondok, irigylem magát! Egy kis hajóban azzal a két dögös csajjal! Alan fesztelenül nevetett. — Igen, M s . Hong és M s . O'Brien egyaránt tagadhatatlanul vonzó jelenség. De akár hiszi, akár nem, annyi dolgunk van, hogy a szex még csak eszünkbe sem jut. Es jelenleg, miközben én a Clementre vigyázok, mindketten a Titán felszínén vannak, a földi atmoszféránál hatvan százalékkal sűrűbb légkör alján, páncélozott védőruhában. Ha netalántán illetlen gondolataim támadnának, akkor sem... — Hé, Alan — szólalt meg Lizzie. - Árulj el valamit. — Igen? — Mi van most rajtad? — Ööö... átváltok a privát csatornára.
—
Csatlakoznék
harmadiknak
—
mondta
Consuelo. Lizzie arra a következtetésre jutott, hogy a számításba jöhető közlekedési módok közül a léghajózás a legjobb. A lágy szellő sodrásában semmi nem zavarta meg a csendet. A kilátás pedig pazar volt! Sokan, sok mindent mondtak a Titán „ködös, narancsszín légköréről", de az ember szeme végül megszokta. Ha lecsavarta a sisak fényszűrőjét, a fehér jéghegyek káprázatos fénnyel ragyogtak. A metánpatakok titokzatos rúnákat vájtak a magaslatokba. O t t , ahol a tholinsáv kezdődött, a fehér élénk narancssárgára, vörösre és sárgára váltott. Rengeteg minden történt odalent — több, mint amennyit akár száz látogatás alatt képes lett volna teljesen felderíteni. A síkság színleg unalmasabbnak tűnt, de annak is megvolt a maga varázsa. Persze a légkör sűrűsége miatt visszavert fény azt az érzést keltette, mintha a látóhatár minden oldalon felfelé görbülne. De meg lehetett szokni. A lenti tájat formáló ismeretlen erők fekete örvényei és vörös csipkéi megunhatatlanok voltak. A látóhatár szélén felbukkant a Titán keskeny tengerének sötét ága. Már ha egyáltalán tengernek lehetett nevezni. Az Eerie-tó például nagyobb volt, de a földi agytrösztök hosszas vitatkozás után arra jutottak, hogy mivel a Titán sokkal kisebb a Földnél, arányait tekintve tengernek minősült. Lizzie-nek megvolt erről a véleménye, de tudta, mikor kell befogni a száját. Consuelo már odaért. Lizzie átkapcsolta a sisakképernyőt az élő közvetítésre. Nehogy lemaradjon a mulatságról. — El sem hiszem, hogy végre itt vagyok — mondta Consuelo. A vákuumcsomagolású halat a válláról a talajra csúsztatta. - Öt kilométer nem tűnik olyan hosszúnak, ha orbitális pályáról jön az. ember... a biztonság kedvéért ennyi ráhagyással dolgozol, nehogy a tengerbe tedd le a landoló egységet. Ha viszont gyalog kell megtenned a távot, a szurokszerű, ragacsos tholinban... hát, az már piszkosul fárasztó vánszorgás. - Consuelo, el tudod mondani, milyen ott? - kérdezte Alan.
— Most vágok át a parton. Megérkeztem a tengerhez. — A nő letérdelt, és belemártotta az ujját. — Olyan sűrű, mint a jégkása. Ismeritek ezt az italt? Rengeteg pépes jégszilánk szörppel ízesítve. Majdnem biztosan metán és ammónia keveréke; biztosat majd akkor tudunk, ha eljuttattuk a mintát a laborba. Bizonyos jelek ugyan már most is utalnak ilyesmire. Leolvasztja a tholint a kesztyűmről. — Felállt. — Le tudnád írni a partot? — Aha. Fehér. Szemcsés. Szét tudom túrni a csizmámmal. Biztosan jéghomok. Mi legyen, gyűjtsék mintát, vagy előbb indítsam útnak a halat? — Ereszd el a halat! — szólalt meg Lizzie, majdnem egyszerre Alannel, aki azt mondta: — Te döntesz. — Oké, legyen. — Consuelo óvatosan letisztogatta a kesztyűjét a tengerben, aztán fogta a hal vákuumcsomagolását, és feltépte. A műanyag szétnyílt. Tétován megmarkolta a halat, kiemelte az oldalára erősített fogantyúkkal, aztán besétált vele a fekete latyakba. — Jól van, a tengerben állok. A bokámig ér. Most már a térdemig. Az hiszem, itt elég mély lesz. Letette a halat. — Bekapcsolom. A Mitsubishi rombuszhala úgy fickándozott, mintha valóban élne. Egyetlen fürge mozdulattal meglódult előre, a tengerbe vetette magát és eltűnt. Lizzie átkapcsolt a halszem-kamerára. A rombuszhal infravörös látómezejének mindkét szélén fekete folyadék zubogott. A robot nyílegyenesen távolodott a parttól, és nem látott semmit, csak jégszilánkokat és egyéb lebegő makroszemcséket, amelyek sorban felbukkantak előtte, majd elsodródtak az erős utóörvényben. Száz méter távolságban radarjelet bocsátott ki a tengerfenék irányába, majd alábukott a mélységbe. Lizzie, aki gyengéden ringatózott a léggömbre erősített hámban, ásított. A csicsás japán kibernetika parányi mintát vett az ammóniás vízből, végigáramoltatta az okosan megtervezett belső laboratóriumon, majd hátul eltávolította a salakanyagokat.
— Húsz méter — mondta Consuelo. — Jöhet a második mintavétel. A robot felszerelése több száz helyszíni analízisre volt alkalmas. Azonban mindössze húsz mintát tudott tárolni a visszatéréséig. Az elsőt még a felszíni kásából csipegette le. Most megpördült, és öt kortyot nyelt le a gyönyörűségesen zavaros tengeri folyadékból. Lizzie számára ez volt a nehézsúlyú tudomány. Nem túl drámai, ezt el kellett ismernie, de szörnyen izgalmas. Megint ásított. — O'Brien? — szólalt meg Alan. — Mióta nem aludtál? — Hmm? Ö... húsz órája? Ne izgulj, jól vagyok. — Menj aludni! Ez parancs. — De... — Most. A ruhában szerencsére egészen kényelmesen lehetett aludni. Úgy tervezték meg. Lizzie először visszahúzta a kezét a ruhaujjból. Aztán visszatornázta a lábát, az álla alá húzta és átölelte a térdét. — Jó éjt, srácok — mondta. — Buenas noches, querida — mondta Consuelo —, que tengas lindos suenos. — Szép álmokat, űrfelfedező. Amikor lehunyta a szemét, sötétség fogadta, olyan sűrű, hogy kavargott. Fekete, fekete és fekete. Lidércfények mozogtak a sötétségben, vonalakká álltak össze, elúsztak, ha megpróbálta szemügyre venni őket. Illékonyak voltak, mint a halak, ragyogóak, a haloványnál is haloványabbak, és amint egy pillanatra elkalandozott a figyelme, elmenekültek. Ezüstpikkelyes, apró gondolatok raja cikázott át az elméjén, aztán eltűnt. Valami kondult, mélyen, zengőn, lassabban a hangnál. Egy elsüllyedt óratoronyban türelmesen éjfélt ütött a harang. Lizzie kezdte kiismerni magát. Az odalent az, ahol a talajnak kellett lennie. Virágok nőttek ott, láthatatlanul. A fent volt az, ahol az ég van, ha létezik itt ég. O t t is virágok lebegtek. Az elsüllyedt város mélyén roppant nyugalom öntötte el, és tisztán tudta, kicsoda ő. Ismeretlen érzések öntötték el, és ekkor...
— Te én vagy? — kérdezte egy gyengéd hang. — Nem — felelte óvatosan. — Nem hiszem. Hatalmas ámulat. — A z t hiszed, nem én vagy? — Igen. Legalábbis én így hiszem. — Miért? Erre elsőre nem lehetett mit mondani, ezért Lizzie visszatért a társalgás legelejére, és ismét végigfutott rajta, hátha ezúttal más végeredményre jut. De újra belebotlott a „Miért "-be. — Nem tudom, miért — mondta. — Miért nem? — Nem tudom. Mintha végtelen hurokba került volna, újra meg újra ugyanazt álmodta, amíg aludt. Amikor felébredt, megint esett. Ezúttal színtiszta metán szemerkélt az alacsonyabb felhőrétegből, tizenöt kilométer magasságból. Ezek a felhők (elméletileg) a tengerből felcsapó nyirkos levegő sűrített metánjából álltak. A csapadék a hegyekre hullott, és lemosta onnan a tholint. A metán koptatta és formázta a jeget, aknákat és barlangokat teremtett. Az egész Naprendszerben a Titánon létezett a legtöbb esőfajta. A tenger közelebb araszolt, míg Lizzie aludt. Most teljesen elfoglalta a látóhatárt, és úgy görbült felfelé, akár egy hatalmas, sötét mosoly. Mindjárt kezdhette az ereszkedést. Miközben nekilátott a felfüggesztés ellenőrzésének, telemetrikus kapcsolatra állt, hogy megtudja, mivel foglalkoznak a többiek. A robot rombuszhal még mindig spirálmenetben ereszkedett lefelé, a fénytelen tenger távoli feneke felé. Consuelo ismét tholinban gázolt, vissza, amerről jött, az öt kilométerre álló Harry Stubbs landolóegység felé, Alan pedig újabb netüzenetekre válaszolt. — Modelos de la evolución de Titanes indican que la luna formó de una nube circumplanetaria rica en amoníaco y metano, la cual al condensarse dio forma a aturno así como a otros satélites. Bajo estas condiciones en... — Öö... srácok? Alannek elakadt a hangja. — A rohadt életbe, O'Brien, most kezdhetem az egészet elölről.
— Üdvözöllek ismét az élők világában — mondta Consuelo. — Vessél egy pillantást a robothaltól érkező adatokra! Rengeteg hosszú láncú polimer, furcsa kötések... tonnányi érdekes anyag. — Srácok? Ezúttal Alannek feltűnt a hangsúlya. — Mi az, O'Brien? — A z t hiszem, valami beragadt. Lizzie sohasem hitte volna, hogy egy baleset ilyen lélekölő lehet. Először is órákon át passzolgatták egymásnak a kérdéseket meg a válaszokat a N A F T A S A mérnökeivel. Milyen állapotban van a 14-es kötél? Próbáld megrángatni a nyolcast! Hogy néznek ki a D-gyűrűk? A Földre továbbított és az onnan küldött üzenetek időeltolódása miatt a munka lassan haladt. Alan meg ragaszkodott hozzá, hogy a csendet az ÜzeNet hangfelvételeivel töltse ki. A helyzetét perceken belül az egész világ megismerte, és a bolygó összes munkanélküli szerencsétlenjének muszáj volt fellépnie a netre az ötleteivel. — Itt Thezgemoth337. Az jutott eszembe, ha lenne fegyvered és kilőnéd a lésgömböt, az talán leeresztene és le tudnál szállni. — Nincsen fegyverem, ha lyukat lőnék a léggömbbe, az nem leeresztene, hanem cafatokra szakadna, én nyolcszáz méterrel vagyok a felszín felett, alattam egy tenger, a ruhám meg nem alkalmas az úszásra. Következő. — Ha lenne egy eléggé nagy késed... — Á l l j ! Jézusom, Greene, ennél jobbakat nem találtál? Visszaszóltak már a szerveskémiai
— A z t hittem, ez nem túl reakcióképes környezet. — Így is van. A ballont azonban a ruhádban termelt hőfelesleg hajtja. A benne lévő levegő pár fokkal a jég olvadáspontja felett van. Itt, a Titánon ez egy izzó kazán megfelelője. Elegendő energia ahhoz, hogy több bámulatos folyamatot beindítson. Ugye rángatod még a szelep kötelét? — Most is azt csinálom. Ha megfájdul az egyik karom, váltok. — Ügyes kislány. Tudom, milyen fáradt lehetsz. — Szakadj el a hangpostától - ajánlotta Consuelo -, és nézd meg, milyen eredményeket kaptunk a robothaltól! Van köztük néhány rendkívül izgalmas. Lizzie így is tett. Es egy kis időre el is terelte a figyelmét, mint azt a társai remélték. Sokkal több etán és propán volt, mint a modellek előrejelzéseiben, és nagy meglepetésre sokkal kevesebb metán. Az analízis teljesen eltért Lizzie várakozásaitól. Kémiai tudása éppen elegendő volt ahhoz, hogy halványan megsejdítse, milyen feltevések következhetnek az adatokból, de a teljes kép már nem állt össze. Miközben a torontói mérnökök által megadott sorrendben tovább rángatta a köteleket, legördítette a tóban talált oldott szénhidrogének listáját. Komponens Etin Propin 1,3-butadién Széndioxid
Molszázalékos összetétel 4.0 X 10 - 4 4.4 X 10 -5 7.7 X 10 -7 0.1 X 10 -5
Hidrogéncianid
5.7 X 10 -6
laborból? — Éppen most futott be az előzetes szakvélemény — mondta Alan. — Egyelőre a legbiztosabb tippjük... és most nagyon leegyszerűsítem ezt a hatalmas összevisszaságot... hogy az eső, amelyen átsodródtál, nem volt tiszta metán. — Ne hülyéskedj! — A feltételezésük szerint a fehér lecsapódás lesz a tettes, amit a kötélzeten meg a gyűrűkön találtál. A b b a n nem bírnak megegyezni, mi lehet, de szerintük kémiai reakcióba lépett a ballon anyagával, és lezárta a kiáramoltató nyílást.
Azonban idővel fárasztani kezdte a kemény, de eredménytelen munka, amit csak súlyosbított, hogy egyre messzebbre sodródott ki a jellegtelen tenger fölé. A számoszlopok értelmüket veszítették, majd elhomályosodtak. Propánnitril Propénnitril Propinnitril
6.0 X 10 -5 9.9 X 10 -6 5.3 X 10 -6
Úgy nyomta el az álom, hogy szinte észre sem vette.
Egy fénytelen épületben kapaszkodott felfelé egy lépcsősoron. Mások is voltak körülötte, szintén felfelé igyekeztek. Futva furakodott át közöttük, hozzáértek, lebegve emelkedtek mellette, szótlanul. Egyre hidegebb lett. Lizzie homályosan emlékezett a lenti kazánházra. Nagyon meleg volt ott, perzselő forróság. Sokkal hűvösebb ez itt. Szinte túlságosan hűvös. Minden újabb lépéssel kicsit még hidegebb lett. Ösztönösen lassított. Most már határozottan túl hideg volt. Kellemetlen. A lábizmai sajogtak. Mintha a levegő is sűrűbb lett volna körülötte. Alig bírt mozdulni. Rájött, hogy ez a természetes következménye annak, ha egyre távolabb húzódik a kazántól. M i nél magasabbra jut, annál kevesebb a hő és annál kevesebb energiát fordíthat a mozgásra. Valamiért ez tökéletesen logikusnak tűnt. Lépés. Szünet. Lépés. Hosszabb szünet. Megállt. A körülötte igyekvők szintén lassítottak és megálltak. Jégnél is hidegebb szellő simított végig rajta, és Lizzie meg sem lepődött; tudta, hogy elérte a lépcső végét és az épület tetején van. Kint ugyanolyan sötét volt, mint odabent. Hosszan nézett felfelé, de nem látott semmit. - Látóhatár. Teljesen elképesztő — mormolta valaki mellette. - Ha megszoktad, már nem az — felelte Lizzie. - Fent és lent... ezek hierarchikus értékek? - Nem szükségszerűen. - Mozgás. Micsoda kellemes koncepció. - Nekünk tetszik. - Tehát te én vagy? - Nem. Mármint nem hiszem. - Miért? Lizzie küszködve próbált választ találni a kérdésre, amikor valaki hirtelen levegőért kapott mellette. Magasan a csillagtalan, egyforma égen fény gyúlt. A tömeg megmoccant kimondatlan félelmében. A fény erősebben ragyogott. M é g erősebben. Lizzie érezte, hogy sugárzik belőle a meleg, erőtlenül, de biztosan, mintha egy távoli csillag hírnöke lenne. Körülötte mindenki megdermedt a rémülettől. A fény félelmetes volt itt, ahol nem is létezett, de a hőség még
iszonytatóbb volt. Egyszerűen nem történhetett meg. Mégis megtörtént. Lizzie a többiekkel együtt várt... valamire. A z t nem tudta, mire. A fény lassan megmoccant az égen. Kicsi volt, harsány, csúnya. Aztán a fény felsikoltott. Lizzie felébredt. - Hű - mondta. - Nagyon furcsa álmom volt. - Tényleg? — kérdezte Alan szórakozottan. - Aha. Volt az a fény égen. M i n t egy atombomba, vagy mi. Mármint nem úgy nézett ki, mint egy atombomba, hanem ugyanolyan rémisztő volt, mint amilyen az atombomba lehet. M i n denki azt bámulta. Nem bírtunk mozdulni. Es akkor... - Megcsóválta a fejét. - Elfelejtettem. Bocsánat. De olyan furcsa volt. Nem tudom megfogalmazni. - Ne is törődj vele! - mondta Consuelo vidáman. - Remek információk érkeznek a felszín alól. Részleges polimerek, hosszú láncú szénhidrátok... bámulatos anyag. Tényleg nem ártana, ha ébren maradnál, így lecsúszol az egészről. Lizzie addigra teljesen felébredt, és ez nem derítette különösebb jókedvre. - Gondolom, ez azt jelenti, még mindig nem találták ki, hogyan juthatnék le. - Ö ö ö . . . ezt hogy érted? - Ha ugyanis így történt volna, nem lennétek ilyen istenverte módon felpörögve, igaz? - Valaki bal lábbal kelt fel, azt látom - mondta Alan. - Kérlek, ne felejtsd el, hogy bizonyos szavakat nem használunk nyilvánosan. - Sajnálom — mondta Consuelo. — Én csak megpróbáltam... - Elvonni a figyelmemet. Oké, rendben. Miért ne. Én benne vagyok. - Lizzie összeszedte magát. - Szóval a felfedezésetek azt jelenti, hogy... mit is? Életet? - Nem győzöm eleget mondogatni, srácok. Korán vagyunk még az ilyen megállapításokhoz. Eddig néhány nagyon, de nagyon érdekes adattal rendelkezünk. - Meséld el neki a nagy hírt - jegyezte meg Alan. - Kapaszkodj meg! Igazi óceánt találtunk! Nem ezt az apró, kétszázszor ötven méteres, túlértékelt
tavat, amit tengernek hívunk, hanem egy valódit. A szonár mérései szerint mi csak egy harminc kilométer vastag jégsapka tetején megszorult folyadéktömeget látunk. Az igazi óceán alatta van, és kétszáz kilométer mély. — Jézus — mondta Lizzie, de észbe kapott. — Mármint jesszasz. Le lehet küldeni odáig a robothalat? — Szerinted honnan származnak a mélységmérések? A robot most is egyenesen lefelé tart. Pontosan a látható tenger közepén van egy kürtő a jégben. Az pótolja a felszíni folyadékot. A lyuk alatt pedig... na, tudod, mi van? Vulkanikus hőforrás! — Tehát ez azt jelenti... ? — Ha még egyszer meghallom az E-betűs szót, köpök — mondta Consuelo. Lizzie elvigyorodott. Ez már az ismerős Consuelo Hong volt. — Mi van az árapály-adatokkal? A z t hittem, az orbitális perturbáció hiánya teljesen kizárja egy jelentősebb óceán lehetőségét. — Nos, Toronto szerint... Lizzie kezdetben még tudta követni a torontói bolygógeológusok érvelését. Aztán egyre nehezebben értette. Majd az egész duruzsolássá fakult. Miközben elnyomta az álom, még szégyenlősen eszébe jutott, hogy tényleg nem kellene állandóan aludnia. Ennyire nem lehet fáradt... Ismét az elsüllyedt városban találta magát. Most sem látott semmit, de tudta, hogy ez egy vá-
ros, mert hallotta a kirakatokat berugdaló tüntetők lármáját. Hangjuk vonyító sikoltássá dagadt, majd dühös motyogássá apadt, mintha haragos áradat zúdult volna végig az utcákon. Lizzie tapogatózva hátrálni kezdett. Valaki megszólalt a füle mellett. — Miért tetted ezt velünk? — Nem tettem veletek semmit. — Tudást hoztál nekünk. — Milyen tudást? — A z t mondtad, te nem vagy én. — Hát, nem is. — Ezt sohasem árulhattad volna el. — Szeretted volna, ha hazudok? Iszonyodó megdöbbenés. — Hamisság. Micsoda nyugtalanító ötlet! A lárma egyre hangosabb lett. Valaki baltával hasogatott egy ajtót. Robbanások. Üvegcsörömpölés. Lizzie ádáz kacagást hallott. Sikolyokat. — Ki kell jutnunk innen. — — — — — — —
Miért küldted a hírnököt? Milyen hírnököt? A csillagot! A csillagot! A csillagot! Melyik csillagot? Két csillag van? Sok milliárd csillag van. Elég! Kérlek! Hagyd abba! Elég!
Felébredt. — Helló, igen, én megértem, hogy az ifjú hölgy rendkívüli veszélyben van, de akkor sem
hiszem, hogy helyes, ha hiába veszi a szájára az Úr nevét. — Greene — mondta Lizzie —, tényleg muszáj ezt elviselnünk? — Nos, tekintve azt a sok milliárd dollárt, amit az adófizetők pénzéből arra költöttek, hogy eljussunk ide... azt hiszem, igen. Igen, muszáj. Ismerek néhány tartalékos űrhajóst, akik azt mondanák, egy kis netes perpatvar csekély ár ezért a kiváltságért.
vette elő. Ha a napra megy, tán el is olvadt volna. — Így nekünk is egyszerűbb lenne elfogadni, amit mondasz, nem gondolod? — Jó, rendben van! — Lizzie behúzta a kezét a ruhaujjból, tapogatózva megkereste az elsősegélycsomagot, kihalászott egy pirulát, az előírásokat követve négyszer ellenőrizte a kódot, mielőtt bekapta volna (külön a pirulákat is megjelölték Braille-írással), és meg egyszer, mielőtt lenyelte.
— Ó, idióták. — Átváltok privátba — mondta Alan higgadtan. A háttérzaj finoman megváltozott. Halk, szemcsés ropogás hallatszott, ami elhalkult, amikor Lizzie koncentrálni próbált rá. — O'Brien — mondta Alan fegyelmezett dühvel —, mi a fészkes fene van veled?
— Most már hajlandó vagy meghallgatni? - Ásított. — Nem hiszem, hogy... — Megint ásított. — Hogy...
— Nézd, sajnálom, bocsánatot kérek, kissé felzaklatott valami. Mennyi ideig voltam magamon kivül? Hol van Consuelo? Ki fogom mondani az E-betűs szót. Es az l-betűset is. Életre bukkantunk. Intelligens életre! — Néhány óráig lehetettél távol. Consuelo alszik. O'Brien, utálom ezt mondani, de egyáltalán nem tűnsz összeszedettnek. — Ennek teljesen logikus oka van. Oké, kicsit furcsa, és az elején talán nem is találod teljesen logikusnak, de... nézd, folyamatosan álmodom. Szerintem fontosakat. Szeretnék mesélni neked ezekről. Es így is tett. Hosszadalmasan. Miután végzett, hosszú ideig csend volt. Végül Alan szólalt meg. — Lizzie, gondolkodj! Miért az álmaidban kommunikálna veled? Mi értelme lenne? — Szerintem ezt az egyetlen módot ismeri. A z t hiszem, önmagával is így kommunikál. Nem mozog. .. a mozgás idegen és tetszetős koncepció számára... és nem volt tudatában annak, hogy az összetevői képesek függetleníteni magukat. Nekem úgy tűnik, mintha gondolatokat közvetítene. M i n t egy drótnélküli jeladórendszer. — Tudod, hol van az elsősegélycsomag a ruhádban? Szeretném, ha most kinyitnád. Tapogass körül, keresd meg az üveget, amin Braille-írással a huszonhetes van, oké? — Alan, nincsen szükségem idegnyugtatóra! — Nem azt mondtam, hogy szükséged van rá. De nem lennél nyugodtabb, ha tudnád, hogy bevettél egyet? — Alan a legsimulékonyabb modorát
— Ó, a csudába! „A résre újra, még egyszer, barátim" — gondolta, és mélyre, nagyon mélyre bukott a sötétség tengerébe. Ezúttal azonban úgy érezte, kezdte megérteni. A város nem elsüllyedt, hanem a fénytelen óceán fenekén létezett. Élt, és a vulkáni hőből tartotta fenn magát. A fent és a lent ezért jelölte a hierarchiában elfoglalt helyet. A fent az a hideget jelentette, a lassabbat, a kevésbé élőt. A lent a forróbb, gyorsabb, értelmesebb. A város/entitás kollektív létforma volt, mint egy hiperhivatkozásokkal zsúfolt kutatói hálózat vagy egy portugál gálya. Önmagán belül valamilyen elektromágneses módon kommunikált. Mentális rádióval. Lizzie-vel is így lépett kapcsolatba. — A z t hiszem, most már értelek. — Ne gondolkozz... fuss! Valaki türelmetlenül megragadta a könyökét, és magával ráncigálta. Lizzie egyre gyorsabban és gyorsabban szaladt. Nem látott semmit. Mintha vaksötét, föld alatti alagútban rohant volna éjfélkor. Üveg ropogott a talpa alatt. A talaj egyenetlen volt, néha elbotlott. Ilyenkor láthatatlan kísérője felrántotta. — Miért vagy ilyen lassú? — Nem tudtam, hogy az vagyok. — H i d d el, az vagy. — Miért rohanunk? — Üldöznek minket. - Hirtelen befordultak egy oldaljáratba, és törmeléken imbolyogtak. Szirénák jajgattak. Valami leomlott. A tömeg rohant. — Hát, egészen jókor ismerkedtél meg ezzel a mozgás nevű dologgal. Türelmetlenség. — Ez csak metafora. Nem hitted, hogy ez egy igazi város, ugye? Miért vagy ilyen tompa? M i -
ért ilyen nehéz kommunikálni veled? Miért vagy ilyen lassú? — Nem tudtam, hogy az vagyok. Hatalmas irónia. — Higgyél nekem, az vagy. — M i t tehetek? — Fuss! Ujjongás és kacagás. Lizzie kezdeti zavarodottságában azt hitte, ez az álombéli őrült pusztítás lármája. Aztán felismerte Alan és Consuelo hangját. — Meddig nem voltam magamnál? — Legfeljebb egy vagy két percig — mondta Alan. - Nem fontos. Nézd a képet, amit a robothal küldött! Consuelo átküldte neki. Lizzie-nek elakadt a lélegzete.
korallszínbe, a napfelkelte sárgája a téli jég kékségébe. Lélegzetelállító volt. — H ű ! — Lizzie-t egy pillanatra az sem érdekelte, hogy talán meg fog halni. Legalábbis nem igazán. Erre gondolt, amikor újra visszatért az álom. Es zuhant lefelé a sötétbe, elméje hangos lármájába. Pokoli volt. A város eltűnt, különböző zajok mátrixa került a helyére: csattogás, dobogás, hirtelen csörömpölés. Lizzie megindult előre, és függőleges fémcsőbe ütközött. Hátratántorodott, és nekiment egy másiknak. Valahol a közelben beindult egy gép, óriási alkatrészek csikordultak egymásnak lármásan, fémes sikollyal rágtak valamit. A lába alatt megremegett a padozat. Lizzie úgy döntött, jobb, ha nem mozdul.
- Ó ! Ó, egek! Gyönyörű volt. Úgy, mint a hatalmas európai katedrálisok, de egyúttal minden kétséget kizáróan szerves. Felépítése magas volt és karcsú, fodrokkal és támívekkel, minden ízében elragadó. Függőlegesen tapadt egy vulkánkürtőhöz, az alsó nyílásain beáramlott a víz, és felfelé igyekezve követte a meleget. Alkalmanként csatornák sarjadtak belőle, majd visszacsatlakoztak a központi testbe. Sokkal magasabbra nyúlt, mint ami elsőre lehetségesnek tűnt (igaz, a víz alatt, ráadásul egy alacsony gravitációjú világon), bonyolultan rétegzett csövek kötegeiként, mint egy templomi orgona sípjai vagy szerelmesen egymásra tekeredett mélytengeri férgek. Ilyen elegáns tervezése kizárólag egy élő organizmusnak lehetett. — Oké — mondta Lizzie. — Consuelo. Be kell látnod, hogy... — Legfeljebb annyit vagyok hajlandó mondani, hogy „komplex prebiotikus kémia". Ennél többet csak akkor, ha megérkeznek a biztosabb mérések. — Bármennyire óvatosan válogatta meg a szavait, Consuelo hangjából diadal csendült ki. A szavaknál is világosabban ki lehetett hallani belőle, hogy itt és most boldog xenokémikusként halna meg. Alan, aki majdnem ugyanennyire fel volt dobva, közbeszólt. — Nézd, mi történik, ha élesítjük a képet. Az alakzat szürkéből pasztellszínek tompa szivárványává vált, a rózsavörös vérként csordult a
Ismerős jelenlét, áradó elkeseredettség. — Miért tetted ezt velem? — M i t tettem? — Valaha én voltam minden. A közelben valami dübörögve beindult, mint egy cölöpverő. Megfájdult tőle a feje. Túl kellett harsognia a fültépő lármát. — M é g mindig valami vagy! Csendesen. — Semmi vagyok. — Ez... nem igaz! Itt... vagy! Létezel! Ez... valami! Világot elnyelő szomorúság. — Hamis vigasz. Micsoda értelmetlen ajánlat! Lizzie ismét magához tért. Consuelo éppen beszélt. — ...nem fog neki tetszeni. — Az otthoni spirituális wellness-szakértők mind egyetértenek abban, hogy ez a legokosabb, amit tehet. — Ugyan rnár! Lizzie szerint Alan volt minden ismerőse közül a leghiggadtabb. Consuelo pedig a legflegmább. Igen feszült lehetett a helyzet, ha így civakodtak. — Hmm... srácok? — mondta. — Ébren vagyok. Pillanatnyi csend támadt, olyasmi, mint amikor kiskorában besétált veszekedő szülei szobájába. Aztán Consuelo szólalt meg, kissé eltúlzott vidámsággal.
- Hé, de jó, hogy ismét itt vagy! — Alan pedig azt mondta: - A N A F T A S A szeretné, ha beszélnél valakivel. Egy pillanat. Az első felvételt már bekészítettem, csak rád vár. Női hang szólalt meg online. - Dr. Alma Rosenblum vagyok. Elizabeth, szeretnék elbeszélgetni magával az érzéseiről. Tisztában vagyok vele, hogy a Föld és a Titán távolsága miatt kezdetben kissé akadozni fog a társalgásunk, de meggyőződésem, hogy ezt az akadályt le tudjuk küzdeni. - Mi ez a baromság? — kérdezte Lizzie dühösen. — Ki ez a nő? - A N A F T A S A úgy gondolta, segíthet, ha... - Ez gyásztanácsadó, igaz? - Technikailag válságterapeuta — mondta Alan. - Nézd, én nem vagyok vevő erre az érzelmesérzelgős new-age - a szót szándékosan gúnyosan ejtette — dologra. Egyébként is, mi ez a kapkodás? Ugye, nem mondtatok még le rólam? - Ööö... - Több órát aludtál — mondta Consuelo. — Közben csináltunk egy időjárás-előrejelzést. Talán nem ártana, ha megosztanánk veled. Átküldte az infót Lizzie ruhájába, ő meg kivetítette a sisakjára. Az egyszerű szimuláción az alatta húzódó tavat átfedték a folyadék hőmérsékletét jelző értékek. Csak pár fokkal volt melegebb a fenti levegőnél, ez mégis jelentős, felfelé irányuló áramlást idézett elő a tó közepéből. A p r ó kék nyilak mutatták az egymásba sodródó mikrolégáramlatokat, amelyek spirálszerű tölcsért alkottak két kilométerrel a felszín felett, mielőtt szétszakadtak és nyugat felé hömpölyögtek volna. A képen villogó fénypont bukkant fel nyolcszáz méterre a tó felszíne felett. Az volt ő. Kis piros nyilak a sodródás feltételezett irányát mutatták. Ezek szerint újra meg újra meg fogja kerülni a tavat, becsülhetően örökké. A léggömb kötélzetét nem úgy tervezték, hogy kibírja azt a magasságot, ahonnan a szél visszafújhatná a szárazföldre. A szkafandere nem tudott lebegni. M é g ha sikerülne is épségben leszállnia, amint eléri a tó felszínét, elsüllyed, mint egy kődarab. Nem fulladna meg. De a partra sem jutna ki.
Vagyis meg fog halni. Lizzie szeméből önkéntelenül kibuggyantak a könnyek. Pislogva próbálta visszafojtani, mert legalább olyan dühös volt arra a megalázó érzésre, hogy ilyenkor sír, mint arra, amiért ilyen ostoba módon kell meghalnia. — A rohadt életbe, ne hagyjatok így meggebedni! Ne a saját alkalmatlanságom miatt, az ég szerelmére! — Senki sem beszélt alkalmatlanságról — kezdte Alan megnyugtatóan. Ebben a pillanatban érkezett meg a Földről dr. Alma Rosenblum következő üzenete. — Igen, gyásztanácsadó vagyok, Elizabeth. Maga most érzelmileg jelentős mérföldkőhöz érkezett az életében, és nagyon fontos, hogy megértse és befogadja ezt. Ez a munkám. Segíteni önnek megérteni, milyen fontos, szükséges, és... igen... szépséges dolog a halál. — Privát csatornát, kérlek! — Lizzie mély, tisztító kortyokban nyelte a levegőt, hogy megnyugodjon. Amikor megszólalt, már összeszedettebben beszélt. - Alan, katolikus vagyok, oké? Ha meghalok, nem gyásztanácsadóra van szükségem, hanem egy istenverte papra. - Váratlanul ásított. — Ó, bassza meg! Már megint. — Megint ásított, kétszer egymás után. — Egy papra, érted? Ébressz fel, ha online van! Aztán ismét elméje legalján volt, az üres térben, ahol valaha az elsüllyedt város létezett. Nem látott ugyan semmit, de biztosan tudta, hogy egy hatalmas, sivár síkság közepén áll, ami akkora, hogy egész életében járhatná, akkor sem érne a végére. Erezte, hogy egy hatalmas küzdelem után érkezett. Vagy talán csak pillanatnyi szünetet tartottak. Hatalmas, feszült csend vette körül. — Halló? — kérdezte. A szó tompán kondult, hiány volt a hiányban. Végül egy gyengéd hang azt mondta: — Másmilyen vagy. — M e g fogok halni — mondta Lizzie. — Ez a tudat bárkit megváltoztatna. — A talajt puha hamuréteg borította, mintha roppant tűzvész dúlt volna. Nem akart belegondolni, mi éghetett el. A szag beférkőzött az orrába. — Halál. Ertjük a fogalmat. — Valóban? — Már hosszú ideje értjük.
— Tényleg? — Amióta elhoztad közénk. — Én? — Elhoztad közénk az individualizmus fogalmát. Az ugyanaz. Hirtelen megértette. — Kultúrsokk! Erről van szó, nem igaz? Nem tudtátok, hogy egynél több értelmes lény is létezhet. Nem tudtátok, hogy egy óceán fenekén éltek, egy apró világon egy világegyetemben, ahol több milliárd galaxis van. Több információt hoztam, mint amennyit elsőre le tudtatok volna nyelni, és most fulladoztok. Gyász. — Fulladás. Micsoda groteszk koncepció! — Ébredj, Lizzie! Felébredt. — A z t hiszem, haladok — mondta. Aztán nevetett. — O'Brien — mondta Alan óvatosan. — Miért nevettél? — Mert nem haladok sehová, nem igaz? Nem mozdulok, közben megyek körbe és körbe, nagyon lassan. Es most már — megnézte — csak húszórányi oxigénem maradt. Es meg fogok halni. De ezt leszámítva hatalmas előretörést érek el. — O'Brien... — Jól vagyok, Alan. Kissé rongyosak az idegeim. Érzelmileg talán túlságosan őszinte vagyok.
De jelen körülmények között szerintem ez megengedett, és szerinted? — Lizzie, itt a papod. Laferrier atya. A montreali érsekség elintézte, hogy kapcsolatba lépjen velünk. — Montreal? Miért Montreal? Nem, ne is fáradj! A N A F T A S A előírása, igaz? — Igazából a sógorom katolikus, és megkérdeztem, ismer-e egy jó papot. Lizzie egy pillanatig hallgatott. — Sajnálom, Alan. Nem tudom, mi ütött belém. — Hatalmas nyomás alatt vagy. Tessék. Rögzítettem. — Halló, Ms. O'Brien, Laferrier atya vagyok. Beszéltem az itteni szakemberekkel, és azt ígérték, bizalmasan beszélhetünk, nem készítenek róla felvételt. Ha most szeretne gyónni, én készen állok. Lizzie ellenőrizte a beállításokat, majd átváltott egy csatornára, ami reményei szerint tényleg és igazán privát volt. Mindenestre jobb, ha nem megy bele túl részletesen a kínosabb részletekbe. Majd kategóriánként vallja be a bűneit. — Bocsásson meg nekem, atyám, mert vétkeztem. Két hónapja gyóntam utoljára. M e g fogok halni, és talán nem vagyok teljesen normális, de azt hiszem, egy idegen életformával kommunikálok. A z t hiszem, szörnyű bűn lenne úgy tenni, mintha nem így lenne. — Elhallgatott. — Mármint nem tudom, bűn-e, de biztosan rossz. — Megint
elhallgatott. — Vétkeztem a harag, a gőg, az irigység és a paráznaság bűnében. Elhoztam a halál fogalmát egy ártatlan világra. Én... — Erezte, hogy ismét kezdi elnyomni az álom, ezért gyorsan folytatta. - Nagyon sajnálom mindezt és az összes többi bűnömet, és Isten bocsánatáért esedezem, feloldozásért és... — És miért? — Ismét a gyengéd hang. Lizzie újra a különös, sötét mentális térben állt, aludt, mégis öntudatánál volt, racionálisan gondolkodott, de bármilyen abszurd dolgot elfogadott, bármekkorát. Nem voltak sem városok, sem tornyok, sem hamu, sem síkság. Semmi, csak a tagadás tagadása. Amikor nem válaszolt a kérdésre, a hang ezt mondta: — Köze van a halálodhoz? — Igen. — Én is haldoklom. — Micsoda? — A felünk már nincsen. A többiek most vonulnak vissza. A z t hittük, mi egy vagyunk. Megmutattad, hogy nem igaz. A z t hittük, mi vagyunk a minden. Megmutattad nekünk a világmindenséget. — Tehát meg fogsz halni? — Igen. — Miért? — Miért ne? Lizzie-nek életében nem járt még ilyen gyorsan és magabiztosan az agya. — Hadd mutassak neked valamit! — mondta aztán. — Miért? — Miért ne? Kurta, tömör csend támadt. Aztán: — Rendben. Lizzie minden emlékezőtehetségét összeszedte, és felidézte azt a pillanatot, amikor először megpillantotta a halszemkamerán át a város/entitást. A szárnyaló fenségét. A kecsességét. Aztán a színeit - olyan volt, mint a jégmezők felett kibukkanó hajnal: kifinomult, őszinte, felkavaró. Felelevenítette, mit gondolt akkor, belezúdította azt, amit a kisöccse születése napján érzett, a horzsolóan hideg levegőt a torkában, amikor botladozva megállt élete első meghódított hegycsúcsán, az ámulatot a naplementében fürdő Tádzs Mahal láttán, a vad merészséget, amikor először
egy fiú combjára tette a kezét, a földi légkör prizmaszerűen megtört félholdját alacsony orbitális pályáról nézve... Mindent, ami csak az övé volt, belesajtolt ebbe a képbe. — Így nézel ki — mondta. — Mindketten ezt veszítenénk, ha nem lennél többé. Ha ember lennél, letépném a ruhádat, és itt helyben neked esnék a padlón. Nem érdekelne, ki látja. Fikarcnyit nem foglalkoznék vele. — Ó - mondta a gyengéd hang. Es Lizzie ismét a szkafanderében találta magát. Erezte a verejtéke félelemtől csípős szagát. Erezte a testét, az enyhe fájdalmat ott, ahol a hám a bőrébe nyomódott, a lábát, ami olyan régóta lógott a levegőben, hogy megdagadt a vértől. Minden kristálytiszta volt és teljesen valóságos. Minden, ami ez előtt történt, rossz álomnak tűnt. — Itt SETIkutyái. Micsoda csodálatos felfedezés — intelligens élet a Naprendszerünkben! Miért akarja eltitkolni a kormány?
— Ööö... — A nevem Joseph Devries. Ezt az idegen szörnyeteget azonnal el kell pusztítani. Nem engedhetjük meg, hogy kiderüljön róla, ellenséges. — Itt StudPudgie07. Mik a szaftos részletek ezzel a „paráznaság"-dologgal? A fejlett elméknek tudniuk kell! Ha O' Brien nem akar belemenni a részletekbe, miért említette meg egyáltalán? — Hola, soy Pedro Domínguez. Como abogado, lesto me parece ultrajante! Por que NAFTASA nos oculta esta információn? — Alan! — kiáltotta Lizzie. — Mi a szar ez? — Script-nyulacskák — mondta Alan. A hangja egyszerre tűnt mentegetőzőnek és bosszúsnak. — Feltörték a gyónásodat, és a jelek szerint mondtál valamit, ami... — Sajnáljuk, Lizzie — szólt közbe Consuelo. — Komolyan. Ha ez vigasztal, a montreali érsekség teljesen megvadult. Perrel fenyegetőznek ellenük. — Perrel? Mi a szart érdekel az...? - Elhallgatott. Az egyik keze magától a feje fölé emelkedett, és megmarkolta a tízes számú kötelet. Ne tedd, gondolta. A másik keze kinyúlt oldalra, és megszorította a kilences számú kötelet. Lizzie ezt sem akarta.
Amikor megpróbálta visszarántani a karját, az nem engedelmeskedett. Ekkor az első keze — a jobb — pár centivel feljebb araszolt, és acélmarokkal ráfogott a kötélre. A bal jó fél lábnyit csúszott felfelé. Centiről centire, a kezét váltogatva mászott a légballon irányába. Megőrültem, gondolta. A jobbja rámarkolt a szelep zárópaneljére, a másik szorosan fogta a nyolcas kötelet. Először könnyedén lógott, aztán fellendítette a lábát. A mellkasához húzta a térdét, és rúgott. Ne! Az anyag elhasadt, és Lizzie zuhanni kezdett. Egy hang, amit alig értett, azt mondta: — Semmi pánik. Le fogunk hozni. A hirtelen pánikban elkapta a kilencest meg a négyest. De ernyedten lógtak a kezében, vele együtt zuhantak lefelé. — Türelem. — Nem akarok meghalni, az isten verje meg! — Akkor ne tedd! Tehetetlenül hullott lefelé. Rémisztő érzés volt, véget nem érő zuhanás a fehérségbe, amit valamelyest lassított a maga után vonszolt ballon és a kötelek gubanca. Széttárta kezét-lábát, olyan lett, mint egy tengeri csillag, és érezte, hogy a légellenállás még jobban lelassítja. A tenger megdöbbentő sebességgel száguldott felé. Mintha örökké tartott volna a zuhanás, mégis, egy pillanat alatt vége volt. Akaratlan mozdulattal elrúgta magát a hámtól és a légballontól, összezárta a lábát, kinyújtotta a lábfejét, hogy merőleges legyen a Titánra. Hatalmas hullámokat fröcskölve áttörte a tenger felszínét. Elakadt a lélegzete. Izzó fájdalom lobbant a testében. Talán eltört néhány bordám, gondolta. — Olyan sokat tanítottál nekünk — mondta a gyengéd hang. — Olyan sokat adtál nekünk. — Segíts! — Körülötte sötét volt a víz. Fogyatkozott a fény. — Többszörösség. Mozgás. Hazugságok. Egy egész világegyetemet mutattál nekünk, amely végtelenül nagyobb az általunk ismertnél. — Nézd. Mentsd meg az életemet, és kiegyeztünk. Rendben? — Hála. Micsoda alapvető fogalom. — Kösz. A z t hiszem.
És ekkor megpillantotta az ezüstös buborékfelhőben közeledő robothalat. Kitárta a karját, és a hal beúszott mellé. Lizzie elkapta a fogantyúkat, amelyekkel Consuelo a tengerbe emelte a szerkezetet. Megrándult a teste, de olyan erősen, hogy egy pillanatra azt hitte, a karja kiszakad a helyéről. Amikor a robothal meglódult előre és felfelé, minden erejére szüksége volt. — Ó, édes istenem! - kiáltotta önkéntelenül. — Úgy véljük, ki tudunk juttatni a partra. Nem lesz könnyű. Lizzie elkeseredetten kapaszkodott. Először nem tudta, képes lesz-e rá. De előbbre tornászta magát, míg majdnem lovaglóülésbe került a gyorsuló géphal hátán, és visszatért az önbizalma. Képes lesz rá. Nem lehet nehezebb annál, mint amikor influenzásan kiválóra vizsgázott testnevelésből korláton. Mindössze eltökéltség és keménység kérdése. Csak legyen észnél. — Figyelj — mondta. — Ha valóban hálás vagy... — Figyelünk. — Tőlünk megkaptátok ezeket az új fogalmakat. Biztosan tudtok olyasmit, amit mi nem. Rövid csend következett, ki tudja, mennyi gondolathoz elegendő. — Néhány fogalmunk zavart okozhat. - Szünet. — De hosszú távon jobban leszel. A sebek begyógyulnak. Újra fogjátok építeni magatokat. Az esély, hogy elpusztítjátok magatokat, elfogadható határon belül van. — Elpusztítjuk magunkat? — Lizzie egy pillanatra nem kapott levegőt. A város/entitás számára órákba telt, mire megértette a rájuk zúdított idegen fogalmakat. Az emberi lények sokkal lassabban éltek és gondolkodtak. Emberi időre átszámítva mennyi lehetett ez a néhány óra? Hónapok? Evek? Évszázadok? Sebekről és újjáépítésről beszélt. Ez nem hangzott túl jól. Aztán a robothal gyorsított, olyan hirtelen, hogy Lizzie majdnem lecsúszott róla. Sötét víz örvénylett körülötte, láthatatlan, fagyott részecskék csapódtak a sisakjának. Lizzie vadul kacagott. Hirtelen nagyszerűen érezte magát! — Ne kímélj! — mondta. — Jöhet minden. Pokolian izgalmas száguldásnak ígérkezett. Juhász Viktor fordítása
— Halovány, mint az arcom. Szólítson Haloványnak! — Halovány úr. — Ez a csukló volt a leghidegebb, amit csak életében fogott. Mintha egy, a halottasházban fölcímkézett testhez tartozott volna. Pulzus rnár rég nem lüktetett benne. Vagy ha mégis, akkor olyan észrevétlenül, hogy a doktor tulajdon szívverése még az ujjhegyén át is elfedte.
— Nagyon beteg ember. — H o l van? — Fönt, a C fedélzeten. Agyba parancsoltam. A doktor fölsóhajtott. — Én vakációzni akartam, azért indultam erre az útra. Jól van, jól van. Bocsáss meg — tette hozzá még a feleségének. Követte a közlegényt fölfelé a szinteket összekötő rámpákon, és eközben az űrhajót tovább tolták előre a vörös és sárga lángnyelvek, ezer mérfölddel másodpercenként.
— Rossz a helyzet, ugye? - kérdezte Halovány úr.
— Itt volnánk - mondta az ápoló.
Ray Bradbury: Halovány úr
A Mars első számú krónikása régen nem látogatott már el klasszikus tanmeséinek színterére. Most azonban újabb rakétát indít a vörös bolygóra, hogy az embert szembesítse önmagával, valamint legádázabb ellenségével, melyet az idők kezdete óta képtelen legyőzni. A doktor befordult a kabinba, és meglátta a priccsen fekvő férfit. A férfi magas volt, bőrét mintha szorosan a koponyájához varrták volna. Látszott rajta, hogy beteg, ajkai fájdalmasan húzódtak vissza hatalmas, elszíneződött fogairól. Szeme mint két, sötétséggel telt csésze, melyekből fény pislákolt elő, teste pedig sovány, akár egy csontváz Kezének színe akár a hóé. A doktor odahúzott egy mágneses széket, és megfogta a beteg csuklóját. - Nos tehát, mi a panasza? A beteg férfi egy pillanatig hallgatott, színtelen nyelvével cserepes száját nyalogatta. - Haldoklom -- szólalt meg végül, és mintha nevetett volna. - Badarság! Rendbe hozzuk... Hogy is hívják?
A doktor nem szólt semmit, csak behallgatózott ezüstös sztetoszkópjával a haldokló lecsupaszított mellkasába. Csupán távoli, halk zörej, sóhajtozás, messzimesszi szöszmötölés hallatszott a műszeren keresztül. A hangok már-már bűnbánó siránkozásnak tűntek, milliónyi torokból feltörő, elfojtott sikoltozásnak, szívdobogás helyett; sötét szél járta a sötét üreget, hideg volt a mellkas, hideg a hang a doktor fülében, és egészen a szívéig hatolt, amely hallatára meg is torpant picit. Igazam volt, ugye? — kérdezte Halovány úr. A doktor bólintott. Talán elmondhatná... Hogy mi okozta? - Halovány úr lehunyta szemét, és mintha saját színtelenségét moso-
lyogta volna meg. — Nincs táplálékom. Éhen halok — Azon segíthetünk. — Nem, nem, ön nem ért engem — suttogta a férfi. — Alig tudtam följutni erre a rakétára időben. Ó, pedig igazán egészséges voltam ott egy ideig, még néhány perccel ezelőtt is. A doktor az ápolóhoz fordult. — Félrebeszél. — Nem — mondta Halovány úr —, nem. — Mi folyik itt? — dörrent egy hang, és a kapitány lépett a kabinba. - Helló, hát ez ki? Nem emlékszem, hogy... — Hadd segítsem ki zavarából — mondta Halovány úr. — Nem szerepelek az utaslistán. Csupán az előbb jöttem a fedélzetre. — Az nem létezik. Tízmillió mérföldre vagyunk
a Földtől. Halovány úr sóhajtott. — Éppen hogy sikerült. Minden energiámra szükségem volt, hogy utolérjem önöket. Ha csak kicsivel messzebbre jutottak volna... — Szóval maga nem más, mint egy potyautas — talált hangjára a kapitány. Es semmi kétség, még részeg is. — Ez az ember súlyos beteg — mondta a doktor. Nem mozdíthatjuk el innen. Előbb el kell végeznem egy alapos vizsgálatot... — Nem fog találni semmit — tiltakozott Halovány úr elhaló hangon, fehéren, hosszan és magányosan elnyúlva priccsen. — Legfeljebb annyit, hogy táplálékra van szükségem. — Mindjárt elválik — mondta a doktor, és feltűrte ingujját. Eltelt egy óra. A doktor visszarogyott mágneses székére. Beleizzadt a munkába. — Igaza van. Semmi baja, azon kívül, hogy éhezik. De hát hogy tehetett ilyesmit magával egy olyan gazdag civilizációban, mint a miénk? — Ó, meglepődne — mondta a hideg, sovány, sápadt férfi. Hangja jégkristályokat szóró szellőként vitorlázott át a kabinon. — Körülbelül egy órával ezelőtt megvontak tőlem minden táplálékot. De az én hibám volt. Pár perc múlva önök is megértik majd. Tudják, nagyon-nagyon öreg vagyok már. Egyesek szerint millió éves, mások szerint milliárd. Én magam már rég nem számolom. Túl sok volt a dolgom, nem értem rá.
Őrült, gondolta a doktor, teljesen megőrült. Halovány úr erőtlenül elmosolyodott, mintha hallotta volna a másik gondolatait. Megrázta elcsüggedt fejét, és szemének sötét gödrei fölvillantak. — Nem, nem. Nem, nem. Csak öreg. Es felelőtlen. A Föld az enyém volt. Én uraltam. Kisajátítottam magamnak. Jól tartott engem, ahogy én is jól tartottam őt. Jól éltem ott egymilliárd évig, nem szenvedtem hiányt semmiben. Most pedig itt vagyok, és a legsötétebb sötétség szerelmére, magam is haldoklom. Nem gondoltam volna, hogy valaha megeshet velem. Nem gondoltam, hogy megölhetnek, úgy, mint bárki mást. De most már én is megismertem a félelmet, azt, hogy milyen, amikor közelít a halál. Egymilliárd év után megismertem, és megrémiszt, mert milyen lesz a világegyetem nélkülem? — Nyugodjon meg, rendbe fogjuk hozni. — Nem, nem. Nem, nem, nem tehetnek semmit. Túlságosan nagyra törtem. Kedvemre szórakoztam egész életemben. Háborúkat kezdtem, majd véget vetettem nekik. Ezúttal azonban túl messzire mentem, és öngyilkosságot követtem el, úgy, ahogy mondom. Menjen oda az ablakhoz, és nézzen ki! — Halovány úr remegett, minden ízében, az ujja hegyéig, a szájáig. — Nézzen csak ki, és mondja el, mit lát! — A Földet. A Föld bolygót, mögöttünk. — Akkor várjon még egy pillanatig! — mondta Halovány úr. A doktor várt. — Most - lehelte Halovány úr puhán. - Körülbelül most kell megtörténnie. Vakító ragyogás töltötte be az űrt. A doktor fölkiáltott. — Uramisten, uramisten, ez szörnyű! — M i t lát? — A Föld! Lángra lobbant! Ég! — Igen — mondta Halovány úr. A tűz az egész univerzumot elborította olvadt kékessárga cseppekkel. A Föld ezernyi darabra szakadt, és szikraeső közepette a semmibe veszett. — Látta? — kérdezte Halovány úr. — Uramisten, uramisten. — A doktor megtántorodott, és nekizuhant az ablaknak, egyre a szívét és az arcát markolászva. Aztán sírni kezdett, mint egy kisgyerek.
— Most rnár látja - szólalt meg Halovány úr —, miért neveztem magam felelőtlennek? Túl messzire. Túl messzire mentem. A z t gondoltam, micsoda lakomát csapok majd! Micsoda ünnep lesz! Es most, és most, vége. A doktor lecsúszott a fal mentén, és ülő helyzetben állapodott meg a padlón, még mindig sírdogálva. A hajó közben tovább haladt előre az űrben. Kintről, a folyosóról futó léptek, döbbent kiáltások és zokogás hangjai hallatszottak be tompán. A beteg ember a priccsen feküdt, nem szólt egy szót sem, csak a fejét mozgatta előre-hátra, és görcsösen nyeldekelt. Vagy ötpercnyi reszketés és sírás után a doktor összeszedte magát, négykézláb mászni kezdett, aztán talpra állt, leült a székére, és tekintetét Halovány úrra emelte, aki szikáran, hosszan elnyúlva hevert előtte, majdhogynem foszforeszkáló fehéren a félhomályban. A haldokló olyan szagot árasztott, mint valami, ami nagyon öreg, hideg, és rnár nem is él. — Most már érti? — kérdezte Halovány úr. - Én nem ezt akartam. — Hallgasson! — Én azt akartam, hogy ugyanúgy menjen tovább minden még egymilliárd évig, hogy bővelkedhessek a jóban és kedvemre válogathassak. Ó, király voltam. — Maga őrült! — Mindenki félt tőlem. Es most én félek. Mert nem maradt már, aki meghalhat. Csak egy maroknyi ember ezen a hajón. Néhány ezer a Marson. Ezért próbálok meg eljutni oda, a Marsra, ahol tovább élhetek még. Mert ahhoz, hogy én élhessek, hogy beszélhessenek rólam, hogy létezésemnek értelme legyen, másoknak is élni kell, és halni. Amikor azonban mindenki meghal, az utolsó szálig, és nem marad egyetlen ember sem, akkor Halovány úrnak is meg kell halnia, márpedig azt ő a legkevésbé sem szeretné. Tudja, a helyzet az, hogy az élet ritka dolog a világegyetemben. Eddig csak a Földön létezett, és én is ott éltem, az emberek között. De most olyan gyenge lettem, olyan gyenge, már mozdulni is alig bírok. Segítenie kell. — Megőrült, megőrült! — Még két nap az út a Marsig — mondta Halovány úr elgondolkodva; keze élettelenül hevert a teste mellett. - Addig magának kell táplálnia
engem. Nem tudok mozdulni, sem gondoskodni magamról. Ó, egy órával ezelőtt még kirobbanó erőben voltam, képzelje csak el, mennyi energiával töltött fel annak a rengeteg embernek az egyszerre bekövetkezett halála! De az igyekezet, hogy elérjem ezt a hajót, mindet fölemésztette, és most már pótolni sincs miből. Eletemnek semmi célja nincsen, csak ön, a felesége, és a többi húsz fő utas illetve legénység, meg persze az a néhány ember a Marson. Tudja, egyre kevésbé és kevésbé érzem magamban a késztetést... — Hangja sóhajba fulladt. Aztán nyelt egyet, és folytatta: — Elgondolkozott már rajta, doktor, hogy a bázisok létesítése óta eltelt hat hónap során a halálozási ráta miért is volt nulla a Marson? Nem lehetek ott mindenhol. A Földön születtem, ugyanazon a napon, amikor az élet is megszületett. Es ennyi éven át vártam arra, hogy kijussak a csillagok közé. Már hónapokkal ezelőtt el kellett volna indulnom, de csak halogattam, és most már bánhatom. Micsoda bolond vagyok, micsoda telhetetlen bolond! A doktor fölállt, kihúzta magát és elhátrált. — Magának elment az esze! — Valóban? Nézzen csak ki az ablakon megint, nézze meg, mi maradt a Földből! — Nem hallgatom tovább. — Segítenie kell. Gyorsan döntsön! A kapitányt akarom. Ő jöjjön hozzám elsőnek! Nevezhetjük akár transzfúziónak. Aztán a többi utas, egyenként, csak épp hogy életben maradjak. Es végül természetesen, talán, ön és a felesége. Ugye nem akar örökké élni? Mert az történne, ha hagyna meghalni. — Maga félrebeszél. — A z t merészeli hinni, hogy félrebeszélek? Vállalja érte a felelősséget? Ha meghalok, mindannyian halhatatlanná válnak. Persze az ember mindig erre vágyott, nem igaz? Örökké élni. De elárulom, az maga lenne a téboly, egyik nap akár a másik, és gondoljon csak az emlékek egyre gyarapodó, szörnyű terhére! Gondolkodjon! Fontolja meg! A doktor a kabin túlsó végében állt, hátával a falnak támaszkodva, elveszve az árnyékok között. — Ne higgye, hogy túlzok! — suttogta Halovány úr. — Jobban jár, ha megragadja a lehetőséget a halálra most, mint ha élnie kell még milliószor milliárd évet. Higgyen nekem!
Én tudom. Es majdhogynem örülök a halálnak. Majdhogynem, de nem egészen. Tudja, az önfenntartási ösztön. Nos? A doktor az ajtó felé oldalazott. — Nem hiszek magának. - N e hagyjon itt! — morogta Halovány úr. — M e g fogja bánni. — Hazudik. — Ne hagyjon meghalni... — A hang most már nagyon messziről érkezett, az ajkak alig mozogtak. — Kérem, ne hagyjon meghalni! Szüksége van rám. Az életnek van szüksége rám, hogy értéket adjak neki, jelentőséget, kontrasztot. Ne... Halovány úr mintha egyre soványabbá és kisebbé vált volna, teste szinte olvadni látszott. — Ne - sóhajtotta. - Ne... suhogott a szél a durva, megsárgult fogsor mögött. — Kérem... — A mélyen ülő szemek pillantása megállapodott a mennyezeten. A doktor föltépte az ajtót, aztán becsapta maga után, és még el is reteszelte. Nekidőlt, ismét sírva fakadt, és csak a könnyein át látta a hajó utasait, akik még mindig csoportokba verődve bámulták odakint az űrben az elhagyott Föld hűlt helyét. Fülébe szitkozódás és siránkozás hatolt. Akkor bizonytalan léptekkel elindult, és úgy tűnt számára, legalább egy órán keresztül járta a hajó folyosóit, mire rátalált a kapitányra. — Kapitány, senki nem mehet be abba a kabinba, ahol a haldokló férfi fekszik. Járványos betegség támadta meg. Gyógyíthatatlan. Bele is
őrült szegény. Egy órán belül vége. Hegesztesse le a kabinajtót! — Tessék? — kérdezte szórakozottan a kapitány. — Ó, persze, persze. Intézkedem. Mindjárt. Látta? Látta, hogy elpusztult a Föld? — Láttam. Bénultan elsodródtak egymástól. A doktor leült a felesége mellé, aki egy pillanatig föl se ismerte őt, csak amikor átkarolta a vállát. — Ne sírj! — mondta a férfi. — Ne sírj! Kérlek, ne sírj! Az asszonynak rázkódott a válla. A doktor szorosan tartotta, és közben érezte, hogy a saját teste is vele együtt remeg. Órákon át ültek így egymás mellett. — Ne sírj! — szólalt meg ismét a férfi. — Gondolj valami másra! Felejtsd el a Földet! Gondolj a Marsra, gondolj a jövőre! Kiürült arccal hátradőltek székükben. A férfi cigarettára gyújtott, de nem érezte az ízét. Á t a d ta a feleségének, aztán meggyújtott magának egy újabbat. — M i t szólnál hozzá, ha együtt maradhatnánk még tízmillió évig? — kérdezte. — Ó, az jó lenne — tört föl az asszonyból újult erővel a zokogás. A férfi felé fordult, karját a karjába fűzte, és magához szorította. — Nagyon jó lenne! — Biztos? — kérdezte a férfi. Németh Attila fordítása
HARVEY SELDEN a TSS Goddard megfigyelőgömbjéből nézte a bolygó egyre közeledő vörösesbarna felszínét. Innen már szabad szemmel is látta a cinóbervörös sivatagokat, melyekben látszatra parányi homokviharok kergetőztek. A növényzettel borított területeket is ki lehetett venni, amint finom selyemlepelként borulnak a felszínre. Néha víz is csillant a csatornák némelyikében. Selden mozdulatlanul ült, arcán elragadtatott gyönyör tükröződött. Korábban attól tartott, hogy mindez hidegen hagyja majd, hiszen gyermekkora óta már megszámlálhatatlan alkalommal látta a közeledő bolygót háromdimenziós képernyőn, amely majdnem olyan volt, mintha személyesen szállt volna le. A valódiság élménye azonban olyan furcsa ízűvé
— Nincsenek. De ha bejelentkezem a Hivatalban... — Az mikor lesz? — Holnap. Természetesen onnantól számítva, hogy leszállunk... egy kicsit zavarba ejtő ez az idő-dolog... - Selden tudta, hogy a spirálvonalú leszállás közben háromszor-négyszer is megkerülik a bolygót, amely három-négy teljes napot és éjszakát jelent. — De addig — folytatta Bentham — várja magát valaki? Selden a fejét rázta. — Nos — mondta Bentham —, ma este néhány marsi barátommal vacsorázom. Volna kedve velem tartani? Biztosan jól érezné magát.
Leigh Brackett: Az Örült Hold - Bíbor Papnje
Két civilizáció találkozásának egyik lehetséges forgatókönyve a hódítók és a bennszülöttek összecsapása. Ám ha a fejlett technikával szemben csak primitív babonák állnak, akkor sem biztos, hogy előre megjósolható a végkimenetel. tette, oly közel hozta a pillanatot, hogy abba egész teste beleborzongott. Hiszen ez egy idegen bolygó...
— Remek! — vágta rá Selden nagy buzgón. — De biztos, hogy a barátai nem bánják? Úgy értem, egy utolsó pillanatban betoppanó váratlan vendég...
Maga a Mars... Mikor észrevette, hogy időközben Bentham is belépett a gömbbe, egy múló pillanatig haragra lobbant. Bentham harmadtiszt volt, ami az ő korában egyet jelentett a kudarc elismerésével. Ennek oka pedig, gondolta Selden, mély nyomokat hagyott az arcán. Sajnálta Benthamet, csakúgy, mint minden alkoholistát. Ettől függetlenül a harmadtiszt barátságos ember volt, és úgy tűnt, mélyen tiszteli mindazt, amit Selden a Marsról tud. Így ő mosolyt erőltetett arcára, és biccentéssel üdvözölte.
— Ugyan, semmi gond — válaszolta Bentham. — Időben szólok nekik. H o l lesz a szállása?
— Lenyűgöző látvány — szólította meg a tisztet. — Minden alkalommal az — pillantott Bentham a rohamosan növekedő korongra. — Vannak ismerősei odalent?
— A Kahora-Hiltonban. — Hát persze — mondta Bentham. — Találkozzunk ott hét körül — mosolyodott el —, kahorai idő szerint. Megfordult és kiment, magára hagyva a kétségek közt tipródó Seldent. Az meg arra gondolt, talán nem éppen Benthamet választotta volna arra, hogy bevezesse őt a Mars társadalmi életébe. Mindazonáltal tiszt volt, és így, feltételezhetően, úriember is. Emellett már régóta szolgált marsi járatokon. Természetesnek tűnt, hogy itt is vannak barátai, ezáltal váratlan, csodálatos lehetőség nyílt Selden számára arra, hogy belépjen egy marsi ott-
honba, és megismerkedjen egy marsi családdal. Szégyellte magát hirtelen jött aggodalmai miatt, de ezt viszonylag gyorsan sikerült saját bizonytalanság-érzetén alapuló komplexusként analizálnia, amely, persze, a tökéletesen ismeretlen környezet miatt alakult ki. Miután ez a negatív attitűd a felszínre került, meglehetősen könnyű volt helyesbíteni. Negyedórányi pozitív terápia után úgy érezte, hogy már alig várja az esti vacsorát. Kahora városa mindössze ötven év alatt épült fel. Selden úgy tudta, hogy eredetileg Kereskedővárosként alapították a hírhedt Védernyő-szerződés idején. A megállapodást azért nevezték el így, mert úgy alakították ki, hogy minden a védelme alá tartozzon, ami az akkori, földi Világkormány és az elszegényedett marsi Városállamok Szövetsége között köttetett. Akkoriban a város elfért egyetlen kupola alatt, melynek klímáját a gyakorta idelátogató bolygóközi kereskedők és politikusok kedvéért szabályozták, hiszen ők nem voltak hozzászokva a hideg, ritka levegőjű Mars zord időjárásához. A szabályozható éghajlat mellett számos más luxuscikket is meg lehetett találni a Kereskedővárosokban, így hamarosan szodomai lebujhoz váltak hasonlatosakká, ahol mindenféle bűn, még gyilkosság is előfordult. Ám mindez még a laissez-faire1 ártalmas időszakában történt. Azóta Kahora a Mars adminisztratív fővárosává nőtte ki magát nyolc csillogó kupolájával. A tizenöt mérfölddel távolabbra lévő űrrepülőtérről Selden pókháló vékonyságú selyemfátyol-buborékok halmazának látta a várost, melyen meg-megcsillantak az alacsonyan járó nap sugarai. Ahogy az űrrepülőtér siklója a város felé tartva átvágott a vörös homokkal és a sötétzöld moha sávjaival borított területen, azt is látta, amint a gyorsan leszálló szürkületben egymás után gyulladnak ki a lámpák, és a kupolák alatt hamarosan kibontakozott a házak kecses, tisztán ragyogó körvonala. Az jutott eszébe,, hogy talán egész életében nem látott még ennél szebbet. Az egyik kupola alatti fogadóállomástól egy elektromos meghajtású taxi robogott vele a tetszetős utcákon a szállodáig. A közvilágítás fényei felragyogtak, és a járdákon mindenféle embertípus képviselői sétáltak ráérősen. A fogadóállomástól a szállodáig az egész utazás mara-
déktalanul kényelmes és teljesen légkondicionált volt, amit Selden egyáltalán nem bánt. A táj szörnyen kietlennek tűnt, és rögtön látszott, hogy iszonyú hideg van odakinn. Mielőtt a légzsiliphez ért volna, a sikló áthaladt a Kahora-csatorna felett, melynek vize fekete jéggé fagyott. Tudta, hogy mindezt előbb-utóbb meg kell szoknia, de erre rengeteg ideje volt még. Selden szobája kellemesen otthonosnak bizonyult, a kilátásról nem is beszélve. Zuhanyozott, megborotválkozott, és a legszebb selyemruháját vette fel, aztán egy időre kiült kis erkélyére, ahonnan pontosan a Háromszögre látott, melynek csúcsai a Három Világot ábrázolták. A levegő meleg és finoman illatos volt. A város zaja ilyen magasságba már kellemesen tompán ért el. Megpróbálta felidézni azokat az illemszabályokat, amelyeket egy marsi otthonba lépve kell majd észben tartania. Szertartásos kifejezések és mozdulatok jutottak eszébe. Azon tűnődött, hogy Bentham barátai vajon nemesi, vagy csupán a köznép által használt nyelvezetet beszélnek-e. Minden bizonynyal az utóbbit, mivel idegenekkel általában ezt használták. Remélte, hogy akcentusa nem tűnik majd túlságosan faragatlannak. Alapjában véve felkészültnek érezte magát. Hátradőlt, és az eget tanulmányozta. Két holdat látott, magasan a ragyogó kupola kissé torzító burkolata fölött. Valamiképp, bár eddig is tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a Marsnak két holdja van, a látvány nagyon erőteljes hatást gyakorolt rá. Ekkor érezte először úgy igazán, szívből, az egész bensőjéből, és nem csak az eszével, hogy egy idegen világon van, messze, nagyon messze az otthonától. Lement a bárba, hogy ott várja meg Benthamet. A civil selyemruhába öltözött férfi időben, ráadásul, Selden örömére, teljesen józanul érkezett. Meghívta egy italra, majd követte a tisztet a taxihoz, amely szinte teljes csöndben vitte őket a központi kupolából az egyik külsőbe. — Ez volt az elsőként felépített kupola — jegyezte meg Bentham. — Manapság főként lakóövezetnek használják. Az épületek kicsit elavultak, de azért nagyon kényelmesek. Egy kereszteződésben álltak épp, arra várva, hogy a forgalom ismét meglóduljon, mikor Bentham a kupola csúcsa felé intett.
— Látta a holdakat? Most egyszerre látni mindkettőt. A legtöbben erre figyelnek fel először, mikor megérkeznek. — Hogyne... — válaszolta Selden. — Döbbenetes látvány. — Az ott a Deimos ... ott, arra ... a marsiak Vashnának hívják... régebben az Őrült Holdnak is nevezték. — Nem egészen — vetette ellen Selden. — Maga a Phobosról beszél. Marsi nevén a Denderonról. Bentham ránézett, mire ő elvörösödött. — Vagyis... azt hiszem, így hívták. — Nagyon is jól tudta, hogy igaza van, mégis... — Úgy értem, maga már sokszor járt itt, és lehet, hogy tévedek... — Ennek könnyen a végére járhatunk — vont vállat Bentham. — Mak majd eldönti. — Kicsoda? — Firsa Mak. A házigazdánk. — Ó — kezdte Selden —, én nem hinném... Ám a taxi eközben gyorsan haladt, és Bentham rnár valami teljesen más érdekességre hívta fel a figyelmet, így hamar megfeledkeztek az egészről. Majdnem a kupola külső pereme mellett álltak meg, egy halvány aranyszínű épület mellett. Pár perc múlva Seldent bemutatták Firsa Maknak. Korábban is találkozott már marsbeliekkel, de csak ritkán, és természetes környezetükben még sohasem. Sötét bőrű, alacsony, sovány, macskaszerű férfi volt, elképesztően sárga szemmel. A Kereskedővárosok hagyományos fehér tunikáját viselte, amely egzotikusan, ugyanakkor kecsesen simult testére. Bal fülcimpájában arany fülbevalót hordott, melyben Selden felbecsülhetetlen értékű antikvitást ismert fel. Egyáltalán nem hasonlított azokra az elpuhult, gömbölyded marsiakra, akiket eddig a Földön megismert. Képtelen volt állni a különös szempár tekintetét, és a jó előre megfogalmazott üdvözlő szavak is a torkán akadtak. Hamarosan kiderült, hogy nem is lett volna szüksége rájuk, hiszen Firsa Mak odament hozzá, kezet rázott vele, majd csak ennyit mondott: — Üdvözlöm. Isten hozta a Marson. Kerüljön beljebb! Inas, barna kéz terelte barátságosan a ház belsejébe, egy hatalmas, üvegfalú szobába, mely a kupola falán át a holdfényben fürdő sivatagra nézett. A berendezés modern, egyszerű és
nagyon kényelmes bútordarabokból állt, imittamott kisebb szobrokkal és falitáblákkal, amelyek ugyanolyan jó minőségűek voltak, mint amilyet a N'Yorki marsi kézművesboltokban be lehet szerezni. Az egyik heverőn egy rendkívül hoszszú lábú földi férfi ült italát kortyolgatva, füstfelhőbe burkolózva. Altmanként mutatkozott be. Arca akár a túl hosszú ideig cserzett bőr, és mintha nagyon magasból és távolból nézett volna Seldenre. Mellette egy sötét bőrű lány vagy asszony ült felhúzott térddel. Selden nem tudta megbecsülni a korát, mert a nő arca teljesen sima volt, szeméből pedig, amely pontosan olyan sárga és rezzenéstelen pillantású volt, mint Firsa Maké, végtelen bölcsesség sugárzott. - A húgom — mutatta be Firsa Mak. — M r . Altman felesége. Ő pedig Lella. A z t nem árulta el, hogy Lella pontosan kicsoda, és Selden abban a pillanatban nem nagyon törődött vele. Az említett nő éppen akkor jött be a konyhából egy tálcát egyensúlyozva, és olyan kosztümöt viselt, amelyről a férfi már olvasott, de még soha nem látott azelőtt. Egy vég hosszú, csillogó, vörösesnarancs árnyalatú selyem volt a csípője köré tekerve, amelyet széles öv tartott meg a derekánál. A szoknya alól karcsú, barna boka villant ki, melyen parányi aranycsengőkből készült bokaperec Csilingelt halkan minden lépésénél. A szoknya fölött tökéletes felsőteste meztelen volt. Nyaka körül finom, aranylemezekből mesterien összetűzött és kovácsolt nyakék hullámzott, fülcimpáján pedig további csengettyűk csengtek-bongtak. Hosszú, éjfekete haja és elbűvölően zöld szeme volt. Rámosolygott Seldenre, majd tündéri csilingeléssel tovalibbent. A férfi elvarázsoltan fordította fejét utána, alig észrevéve, hogy elvett egy pohárnyi sötét likőrt a felkínált tálcáról. Selden az Altman házaspár és Firsa Mak közötti párnákon foglalt helyet, Benthammel szemközt. Figyelmét időről időre elterelte a gyakran feltűnő Lella, aki újra meg újra megtöltötte poharaikat a különös ízű, Pokoltűz elnevezésű itallal. - Bentham szerint maga a Világközi Kulturális Kapcsolatok Hivatalához tartozik — mondta Firsa Mak. - Ez így igaz — válaszolta Selden. Altman eközben túlvilági tekintettel meredt rá, melytől különösen kellemetlen érzése támadt.
- Valóban? Es mi a szakterülete? - Kézművesség. Fémtárgyak. Az... ősi darabok, mint például az, ott... — intett Lella nyaklánca felé, mire a nő rámosolygott. - Nagyon régi darab — mondta, zöld szemét Seldenre szegezve. Hangja édesen zengett, akár testén a csengettyűk. — Nem is merném megbecsülni, mennyi idős. - A tűzött rész — magyarázta Selden — Jekkara városára, a tizenhetedik Khalide-dinasztiára utal, amely körülbelül kétezer évig volt hatalmon abban az időszakban, amikor Jekkara tengeri hatalmának jelentős részét elvesztette. A tenger ebben az korban kezdett számottevő mértékben visszahúzódni, lássuk csak, úgy tizennégy-tizenhatezer évvel ezelőtt. - Olyan régi darab lenne? — érintette meg Lella a nyakláncot tűnődve. - A t t ó l függ — szólalt meg Bentham —, hogy eredeti darab, vagy csak másolat. - On biztosan tudja - ereszkedett térdre Lella Selden mellett. A társaság minden tagja kíváncsian várta a döntést. Selden homlokán verítékcseppek jelentek meg. Több száz nyakláncot vizsgált már meg, de ilyen helyzetbe még soha nem került. Hirtelen teljesen elbizonytalanodott az ékszer eredetiségét illetően, és közben meg volt róla győződve, hogy ezt mindenki tudja, s csak bosszantani akarják. Az ékszer lemezei finoman fel-le hullámzottak
Lella légzésének ütemére. A férfi orrát finom, fűszeres illat töltötte meg. Hozzáért az aranyhoz, megemelte az egyik lemezt, mely a nő bőrének melegét őrizte, és közben a könyveire gondolt, az ábrákra, táblázatokra, amelyek semmiképp sem terelnék el a figyelmét. Erős kísértést érzett, hogy az egész társaságot elküldje a fenébe. Mintha csak arra vártak volna, hogy hibázzon. Merész elhatározással az egész tenyerét az ékszer alá csúsztatta, súlyát latolgatva emelte fel a nő nyakáról. Papírvékonyságú, szinte hártyaszerű volt a sok viseléstől, alsó felületén még mindig tapintható nyomokkal, melyeket a Khalide kézműveseinek kalapácsütései hagytak maguk után. Szörnyen nehéz volt dönteni, de ekkorra már nagyon mérges lett. Mélyen a nő szép metszésű, zöld szemébe nézett, majd ellentmondást nem tűrő hangon szólalt meg: — Eredeti. — Lenyűgöző! — kacagott lelkesen a nő, Selden kezét szorítva. — Mennyit kellett ehhez tanulnia? — Elég sokat. — A férfi már sokkal jobban érezte magát. Nem sikerült csapdába csalniuk. A Pokoltűz kezdett a fejébe szállni, és kellemes zsibbadás vett rajta erőt. Lella figyelme még az italnál is részegítőbb volt. — Mihez kezd majd ennyi tudással? — kérdezte a férfit. — Mint tudja — válaszolta Selden —, számos ősi mesterség halt ki, és mivel az önök népe a gazda-
sági fellendülés lehetőségeit keresi, így a Hivatal reményei szerint elindulhat a fémmunkásokat átképző program Jekkarában és Valkisban, tehát... — Ó, te jó szagú, Szentséges Atyaúristen — szólalt meg Altman nagyon halkan, elkínzott hangon.
a földlakók, akik az elsők között érkeztek ide, majdnem mindannyian kalózok, vagy olyan emberek voltak, akik nem rendelkeztek megfelelő képzettséggel, és megbízhatónak sem szívesen nevezném őket.
— Parancsol? - kérdezte Selden zavartan. — Semmi — mondta Altman. — Az égvilágon semmi.
— Nincs rnár ránk szükségük — mondta Altman lágyan. Tekintete Seldenre szegeződött, de úgy tűnt, mintha valójában nem is őt látná. — Egyáltalán nincs már ránk szükségük.
— A p r o p ó — fordult ekkor Bentham Firsa Makhoz. — Volt valami idefelé jövet, amiben nem értettünk egyet Seldennel. Valószínűleg neki van igaza, de abban egyeztünk meg, hogy az ön véleményét is megkérdezzük... — Ugyan, Bentham - vágta rá Selden sietősen —, felejtsük el! De Bentham tovább kötötte az ebet a karóhoz. — Az Örült Holdról beszélgettünk, Firsa Mak. Szerintem Vashnának, szerinte Denderonnak hívják. — Természetesen Denderonnak — mondta Mak, majd Seldenre nézett. — Tehát erről is tud mindent. — Igazság szerint - Selden kínosan érezte magát, és dühös volt Benthamre — mindannyian tudjuk, hogy az egész nem más, mint egy nagy tévedés. — Tévedés? — dőlt Altman előre kíváncsian. — Persze. A korabeli források... — Firsa Makra, annak húgára, majd Lellára nézett, s mivel úgy tűnt, mindannyian arra várnak, hogy folytassa, így kellemetlen érzései dacára tovább beszélt. — Úgy értem, ezek mind a folklór bizonyos mértékű eltorzításán, a helyi szokások félreértelmezésén, vagy egyszerűen csak tudatlanságon alapultak... bizonyos esetekben arcátlan hazugságokon — tárta szét kezét mentegetőzően. — Nem hiszünk a Bíbor Papnő Rítusaiban, és a hasonló ostobaságokban. Vagyis inkább azt kell mondanom, nem hinnénk, hogy valaha megtörtént ilyesmi. A z t remélte, hogy ezzel más témára terelheti a beszélgetést, de Benthamet nem ilyen fából faragták. — Számtalan szemtanú leírását olvastam már erről, Selden. — Koholmányok. A messziről jött emberek kitalációi. Ez nem is meglepő, hiszen azok
Ezután érthetetlen motyogásba kezdett. Selden borzadva döbbent rá, hogy Altman az előbb emlegetett kalóz-felfedezők egyike lehet, s ő az imént valószínűleg vérig sértette. — Miért van az — kérdezte Firsa Mak őszinte kíváncsisággal -, hogy maguk, fiatal földiek képesek minden további nélkül leszólni mindazt, amit a saját fajtájuk hozott létre? Selden magán érezte Firsa Mak tekintetét, de mivel már jócskán belebonyolódott, nem hátrálhatott ki a beszélgetésből. — Mert ha úgy érezzük — mondta csendes fennköltséggel —, hogy hibáztunk, akkor azt be is kell ismernünk becsülettel. — Igazán nemes hozzáállás — válaszolta a marsi. — Ám a Bíbor Papnővel kapcsolatban... — Biztosíthatom — vágott közbe Selden sietősen —, hogy erre a réges-régi álhírre már senki nem emlékszik. A z o k a férfiak, az antropológusok, a szociológusok, akik komoly kutatásokat folytattak, akik a... hm, kalandorok után érkeztek, már megfelelő végzettséggel rendelkeztek az adatok kiértékeléséhez. Határozottan cáfolták azt a hiedelmet, mely szerint a rítusok között emberáldozat is szerepelt, és bebizonyították, hogy a szörnyűséges Sötét Úr, akit a papnő a mendemondák szerint szolgált, csupán a föld... akarom mondani, a Mars egy elfeledett istene lehetett, a primitív természeti népek bálványa, mint az ég, vagy a szél. — De volt ilyen rítus... — ellenkezett Firsa Mak szelíden. — Ez kétségkívül igaz — mondta Selden. — De a szakértők bebizonyították, hogy csak amolyan csökevényes babona volt, mint... mint például mikor a földi gyerekek májusfát állítanak. — Az Alsó Csatornák népe — szólalt meg Altman — soha nem vacakolt ilyesmivel.
Lassan felemelkedett, és Selden csak nézte, amint egyre jobban fölé tornyosul. Tekintete közel két méter magasból is átható volt. — Vajon hány ilyen túlképzett kutató merészkedett a Jekkara fölötti hegyekbe? Selden kezdett dühbe gurulni. A gyanú, hogy valamiképp átejtik, egyre erősödött benne. — Bizonyára tudja, hogy az Alsó Csatornák városaiba egészen mostanáig nem tehette földi ember a lábát. — Kivéve néhány kalandort. — Akik megbízhatatlan feljegyzéseket készítettek! Es még most is, ha valaki átverekszi magát a bürokrácia útvesztőin, és szerez egy diplomataútlevelet, akkor sem mozoghat szabadon, miután odaért. Viszont legalább elkezdődött valami, és reméljük, szívből reméljük, hogy az Alsó Csatornák népe elfogadja majd felkínált barátságunkat és támogatásunkat. Sajnálatos, hogy éppen saját titkolózásuk miatt alakult ki róluk ilyen rossz vélemény. Az ottani városokról hosszú évtizedekig csak a néha odavetődő utazók szenzációhajhász beszámolóiból, illetve a Városállamok — ahogy később kiderült — szélsőségesen részrehajló tudósításaiból tudtunk meg bármit is. Akkoriban Jekkarára és Valkisra csak a bűn fertőjeként gondoltunk. — De hát — mosolygott rá Altman — azok is, drága barátom. Pontosan azok. Selden megpróbálta kiszabadítani kezét Lella szorításából, de nem ment. Ekkor egy kicsit inába szállt a bátorság. — Nem értem — mondta panaszosan. — Azért hoztak ide, hogy tréfát űzzenek velem? Ha így van, nem tartom túl jó... Bentham? A harmadtiszt az ajtónál állt, amely most sokkal távolabbinak tűnt, mint ahogy Selden emlékeiben élt, és mintha ez a távolság is ködbe veszett volna, így Bentham alakja bizonytalan körvonalúvá vált. Az elmosódott figura búcsúra emelte kezét, és elköszönt (hangja mintha víz alól szólt volna), majd eltűnt. Selden, aki végtelenül elhagyatottnak érezte magát, újra Lella szemébe nézett. — Nem értem — nyögte. — Nem értem. A zöld szempár végtelen távlatokat rejtett. Megbotlott, és beleszédült ebbe a mélységbe, s ekkor már megijedni is túl késő volt. Először a hallása tért vissza, mikor hajtóművek duruzsolására ébredt, majd arra is rájött, hogy
repülőn szállítják valahová, mert testében érezte, amint a turbulencia ide-oda dobálja a gépet. Halálra rémülve nyitotta fel szemét. Néhány percig mintha vastag ködtakaró ereszkedett volna rá, majd látása fokozatosan feltisztult, és rájött, hogy Lella arany nyakláncát bámulja. Kristálytisztán emlékezett mindenre, amit az ékszerrel kapcsolatban oly gördülékenyen, mégis szerény büszkeséggel fecsegett el. Egyszerű, nyilvánvaló igazságra jött rá. — Maga Jekkarából származik - akarta mondani, de csak ekkor vette észre, hogy egy rongyot tömtek a szájába. Lella megmozdult és ránézett. — Ébren van. Firsa Mak jelent meg a látóterében, leguggolt, megvizsgálta a szájpecket és a férfi csuklóin az antik bilincset. Selden ismét összerezzent a marslakó vad és csillogó tekintetétől. Úgy tűnt, Firsa Mak azon töpreng, hogy kivegye-e a rongyot. Selden nagy levegőt vett, arra készült, hogy dühösen magyarázatot követeljen. Ebben a pillanatban egy jelzés szólalt meg a pilótafülkében, kétségkívül az irányítóberendezésé, mert a jármű azon nyomban irányt változtatott. Firsa Mak a fejét ingatta. — Később, Selden. Egyelőre így kell hagynom, mert nem bízom magában, és mindannyiunk élete veszélyben van, nem csak a magáé... habár mégiscsak a maga élete van a legnagyobb kockázatnak kitéve. Selden — hajolt előre —, higgye el, erre szükség van. — Nemcsak szükséges — jelentette ki az éppen belépő, az alacsony kabinbelső miatt görnyedten álló Altman —, hanem létfontosságú. Később majd megérti. — Ki tudja — jegyezte meg Lella nyersen. — Ha nem — mondta Altman —, akkor isten segítse őket, mert senki más nem segíthet rajtuk. Mrs. Altman lépett be, karján egy halom vastag köpennyel. Mióta Selden utoljára látta őket, a társaság minden tagja átöltözött, Lella kivételével, aki mindössze egy helyi gyapjúból készült kardigánt vett az alsó ruhák fölé. Mrs. Altman most az Alsó Csatornák viseletébe öltözött, Firsa Makon egy karmazsinszín tunika volt, melyet széles öv tartott meg a csípőjén. Altmanon megdöbbentően jól állt a sivatagi törzsek stílusában készült bőrruha, bár Selden meglátása szerint túl magas volt ahhoz, hogy jekkarai legyen. Úgy viselte a sivatagi öltözéket, mintha egész életében ilyesmit hordott volna. Seldent megállították, és egy köpenyt terítettek
rá. Ekkor látta meg, hogy a ruháitól, melyekben érkezett, valamikor megszabadították, és okkersárga tunikába öltöztették, végtagjai kivillanó részeit pedig sötétre színezték. Ezután újra a székbe kötözték, s vártak, míg a kopter lelassult, és ereszkedni kezdett a leszálláshoz. Selden mereven, a félelemtől és megrázkódtatástól bénultan ült, fejében újra meg újra lejátszódtak az események, melyek ide juttatták, de hiába próbálta értelmezni őket. Csupán egyetlen dologban volt biztos, abban, hogy Bentham szándékosan csalta tőrbe. De miért? Miért? Hová viszik, mit akarnak tenni vele? Megpróbálkozott a pozitív terápiával, de képtelen volt felidézni mindazt a bölcsességet, amely olyan ésszerűen hangzott, mikor először hallotta, s szeme közben szüntelenül Firsa Mak és Altman arcát fürkészte. Mindkettőjükben volt valami furcsa, olyasmi, amivel korábban még soha nem találkozott. Megpróbálta kideríteni, mi lehet az. Testük erősebbnek, szikárabbnak, keményebbnek tűnt az átlagnál, izmaik kidolgozottan, feltűnően feszültek, s volt valami a testtartásukban, amely az állatkertben látott ragadozókra emlékeztette. M é g ennél is feltűnőbb volt a szemük-szájuk körüli keménység, melyből Selden rájött, hogy ezek erőszakos emberek, olyanok, akik lelkiismeret-furdalás nélkül bántanák, akár meg is ölnék. Félt tőlük, ám ugyanakkor le is nézte őket. Ő soha nem tenne ilyesmit. Az ég közben sápadt árnyalatot öltött. Selden látta az alant elsuhanó sivatagot, melyre kisvártatva hatalmas homokfelhő közepette szálltak le. Altman és Firsa Mak maguk közé vették, és féligmeddig felemelve kicipelték a kopterből. Ijesztően erősek voltak. Ahogy eltávolodtak a felszálló géptől, a rotorok szele szinte a földhöz szegezte őket. Seldent váratlanul érte a hideg, ritka levegő. Csontjai mintha üvegből lettek volna, tüdejét kések százai hasogatták. A többieket, úgy tűnt, mindez nem nagyon érdekelte. Amennyire csak megbilincselt kezével bírta, köpenyét összébb húzta magán, közben érezte, amint fogai vacognak a szájába tömött rongy mögött. Lella váratlanul átnyúlt, és teljesen a férfi arcába húzta a csuklyát. Szemmagasságban két nyílást vágtak rajta, így homokviharban maszkként lehetett használni, de fojtogató, furcsa szaga volt. Még soha nem érezte magát ilyen nyomorúságosan.
A pirkadat rozsdavörösre festette a sivatagot. Az északi látóhatárt egy ősrégi hegység szegélyezte, melynek ormait évezredek hosszú sora koptatta le, akár egy elfeledett, történelem előtti szörny megkövesült gerincének csigolyáit. A közelben egy sziklás réteg került felszínre, aminek különös alakzatait a homok és a szél alakította ki. A sziklák között egy karaván jelent meg. Selden csengők csilingelését és széles paták dobbanását hallotta. A teherhordó állatok képekről már ismerősek voltak számára. Most, hogy pikkelyes valóságukban láthatta őket teherrel és csuklyás hajtóikkal megrakodva ebben a szilaj napfelkeltében, egy régi és taszító korszak látomásainak tűntek. Közelebb értek, majd sziszegve, topogva, hideg, fényes szemüket forgatva megálltak Selden előtt, mivel nem szerették a szagát annak ellenére, hogy ő is marsi ruhákba öltözött. Altman viszont egyáltalán nem zavarta őket. Ő talán már oly régóta élt a marslakók közt, hogy nem érezték a különbséget. Firsa Mak váltott pár szót a karaván vezetőjével. Nyilván előre megbeszélték a találkozót, mert vezetékállatokat is hoztak magukkal. A nők könnyedén nyeregbe pattantak. Seldennek még a gyomra is felfordult, ha arra gondolt, hogy fel kell ülnie az egyik teremtmény hátára. Mivel azonban attól még jobban félt, hogy esetleg otthagyják, nem tiltakozott, mikor Firsa Mak és Altman fellendítették a nyeregbe. Ok is megültek egy-egy állatot, és közrefogták Seldenét, annak kantárjai is kezükben tartva. A karaván ismét meglódult, északra, a hegyek felé. Selden egy órán belül már rettentően szenvedett a szomjúságtól, a hidegtől és a szokatlan mozgástól. Délre, mikor végre megálltak pihenni, már majdnem eszméletét vesztette. Altman és Firsa Mak segítették le a nyeregből, a sziklák közé vitték, ahol kivették szájából a pecket, és inni adtak neki. A nap rnár magasan járt, sugarai lándzsaként döfték át a gyér atmoszférát. Selden arcát égette a napsütés, de legalább szinte teljesen átmelejedett. Egy tapodtat sem akart többé mozdulni, már csak a halált várta. Altman meglehetősen durván viselkedett vele. — Maga akart Jekkarába menni - mondta — Hát most éppen arra tart, csak valamivel korábban, mint tervezte. A fenébe is, fiam
azt hitte, hogy minden olyan lesz majd, mint Kahorában? Ezzel ismét nyeregbe lódította Seldent, és elindultak Délután felkerekedett a szél. Valójában sohasem állt el teljesen, mindössze fáradni látszott, ahogy lustán a homokot túrta, fel-felkapott egy porcsomót, melyet valahol máshol el is ejtett, tovább dörzsölve a sziklákat, más mintákba rendezve a homokba rótt barázdákat. Most azonban a jelek szerint mindennel elégedetlen volt, amit eddig művelt, és úgy döntött, előbb elpusztítja, majd elölről kezdi az egészet. Nagy levegőt vett, aztán sikítva eredt neki a tájnak, és Selden számára úgy tűnt, az egész sivatag a levegőbe emelkedik, hogy őrült táncot lejtsen egyetlen vörös, fullasztó felhő alakjában. A napot sem látta már. Szem elől tévesztette Altmant és Firsa Makot, ahogyan a kantár mindkét végét is. Páni rémület lett úrrá rajta, ahogy a nyeregbe kapaszkodott, és a kantár kicsiny darabját figyelte — tudta, ha az ellazul, akkor ő végérvényesen elveszett. Nemsokára azonban, amilyen gyorsan feltámadt, el is ült a szél, és újra csöndes, végeérhetetlen fuvallattá szelídült. Kisvártatva a nyugatról érkező vörös fénysugarak tüzében a kietlen vidéket csillogva átszelő fekete folyamhoz érkeztek, melyet zöld növénysáv keretezett. A levegőben nedvesség és növekedés illata érződött, előttük pedig egy ódon híd ívelt
át a folyón. A csatorna mögött egy település állt, háttérben a kopár hegyekkel. Selden tudta, hogy Jekkara városához értek. A látvány félelemmel vegyes bámulattal töltötte el. M é g ennyi év elteltével sem sok földi ember láthatta mindezt. A csuklyába vágott nyílásokon át leskelődött, először csak a nagyobb rózsavörös sziklákat látva, később, mikor a nap már lejjebb ereszkedett, és az árnyékok máshová vetültek, ki tudta venni az épületek alakját is, amelyek annál gyengédebben simultak bele a sziklába, melybe faragták őket, minél feljebb helyezkedtek el a lejtős szirtfalakon. Egy helyütt hatalmas kastély falának romjait látta, melyről tudta, hogy valaha a Khalid Királyoknak, és isten tudja, előttük még hány dinasztiának adott otthont. Azokban a napokban ez a sivatag még tengerfenék volt, és a világítótorony még mindig ott állt, félúton a sziklacsúcsok felé, a kiszáradt kikötőmedence fölött. Selden megremegett, ahogy megérezte a történelem súlyát, amelyhez neki és az övéinek semmi köze nem volt. Eszébe jutott, hogy régebben még ő akarta tanítani ezeket az embereket. Már félig átkeltek a hídon, de ő még mindig ezen töprengett. Ekkorra már a lemenő nap utolsó sugarai is kihunytak, és a száraz sivatagi szél fáklyák ezreit lobogtatta Jekkara utcáin. A múlt helyett Selden immár a jelenre figyelt, és újra megborzongott, de most egészen más okból. A felső városrészben egy lélek sem mozdult, az alsó
részben azonban csak ú g y pezsgett a z élet. Szinte sóbálvánnyá dermedve hallgatta a forgatag hangzavarát, szívta be illatát, mivel szóról szóra ráismert a korai kalandorok korábban megbízhatatlannak hitt leírásaira. A karaván elérte a csatornára néző tágas teret, melynek billegő, nagyobbrészt már besüppedt kövein óvatosan lépkedtek a teherhordó állatok. Emberek siettek elő a fogadásukra. Időközben Firsa Mak és Altman észrevétlenül a sor végére terelték Seldent, ahol elkülönítették a többiektől, és csöndben végigvezették egy alacsony kőépületek között kígyózó, erősen lejtős utcán. Útja öblös kapualjak és apró ablaknyílások mellett vezetett el. Minden kiszögellést, akár egy patakágy köveit, az idő és megszámlálhatatlan kéz érintése kerekített le. Valamire készülhetnek, gondolta, mert a távolból gyülekező tömeg hangjait hallotta, amint egyre többen verődtek össze. Nagyon hideg volt, a levegőben fűszerek és azonosíthatatlan dolgok illata lengett.
nyek alatt viselt ékszerek varázslatos csilingelése hallatszott. Selden azon kapta magát, hogy ő is az eget bámulja anélkül, hogy tudná, miért teszi. A sokaság a korábbinál is jobban elcsendesedett, megszűnt minden mocorgás, talán még lélegzetüket is visszafojtották. A keleti tetők felett hirtelen felkelt a gyors mozgású Denderon. Alacsonyan járt, korongja vészjóslóan vörös színt öltött.
Altman és Firsa Mak ekkor kiemelték a nyeregből, és egészen addig tartották, amíg zsibbadt lábaiban újra meg nem indult a vérkeringés. Firsa Mak eközben végig az eget fürkészte. - Kövesse az utasításainkat, vagy nem éri meg a reggelt — suttogta Altman közel hajolva. — De mi sem — morogta Firsa Mák, miközben ellenőrizte a rongyot Selden szájában, és még jobban a tudós arcába húzta a csuklyát. — Nemsokára itt az idő.
Hosszú és kegyetlenül hideg volt az út a Denderon tiszavirág-életű fényében. Selden szandálja alatt évezredes törmelék ropogott és csikorgott, útját mindkét oldalt szellemvárosok szegélyezték rommá lett falaikkal, üres piactereikkel és az enyészet martalékává váló rakpartjaikkal, ahol valaha a Tengeri Királyok hajói kötöttek ki. Közben a hárfák vad és erőszakos zenéje kísérte a menetet végül Seldent is egészen elkábítva. A kántáló emberek hosszú sorban, kitartóan meneteltek. Lépeseik kimért ritmusában volt valami sajátos — mintha kivégzésre igyekeztek volna.
Ezután majdnem futólépésben vezették végig egy másik kanyargós utcán, ahol rengeteg ember nyüzsgött. Ezerféle hang, orrfacsaró illatok, soha nem látott színárnyalatok törtek rá. A kavalkádban az erkölcstelenség olyan döbbenetesen változatos és démoni formáit láthatta egy-egy röpke pillanat erejéig, hogy csak hüledezett a kámzsa rejtekében, és némileg hisztérikusan idézte fel a marsi kultúrával foglalkozó szemináriumokat. Kisvártatva egy széles térre érkeztek, amely tele volt a csípős hideg miatt köpönyegükbe burkolózó emberekkel. Csendben álldogáltak, sötét arcuk rezzenéstelennek tűnt a reszkető fáklyafényben. Mintha mindannyian az eget kémlelték volna. Altman és Firsa Mak megállt a tömeg szélén, miközben szorosan közrefogták Seldent. Vártak. A környező utcákból egyre több ember érkezett, de csak a szandálok halk surrogása, és a női köpe-
A tömeg ajkáról egyszerre szakadt fel egy dallamos, elkeseredett kiáltás, melybe Selden szíve is belesajdult. Ugyanebben a pillanatban az eddig egy lepusztult oszlopcsarnok árnyékában rejtőzködő hárfások belecsaptak hangszereik kettős húrozásába, s a kiáltozás monoton dallammá változott, amely egyszerre tűnt siránkozásnak és az elpusztíthatatlan gyűlölet büszke kinyilatkoztatásának. A sokaság megindult, élén a hárfásokkal, miközben mások fáklyával világították meg az utat. Selden is velük sodródott, felfelé, a Jekkarát övező dombok irányába.
Végül az utolsó romokat is maguk mögött hagyták. Csupasz dombtetők meredtek az égre a beteges holdfényben. A látvány megmagyarázhatatlanul gonosznak tűnt Selden szemében. Azon tűnődött, miért nem fél többé. Arra g o n d : " hogy talán az összes érzelme kiégett. Bárhogyan is, de a dolgokat immár kristálytisztán, személyes részrehajlás nélkül tudta értelmezni. M é g akkor sem ijedt meg, mikor látta, hogy a hárfások és a fáklyahordók egy barlang bejáratához értek. A sziklaüreg szája akkora volt, hogy tízes sorokban is bemehettek. A hárfák hangja eltompult a kántálás pedig elmélyült, színtelenné vált. Selden érezte, hogy az üreg egyre mélyül. Furcsa és eléggé kellemetlen türelmetlenség lett úrrá rajta, melyek
okát képtelen volt megmagyarázni. A menet tagjai is ugyanezt érezhették, mert az iramot diktáló hárfaszólam alig észrevehetően meggyorsult. Ezután a sziklafalak mintha eltűntek volna, és egy hatalmas, hideg teremben találták magukat, melynek falait a sötétségben puhatolózó fáklyafények sem voltak képesek megvilágítani. A kántálás minden átmenet nélkül maradt abba. Az emberek roppant félkörbe álltak, majd mozdulatlanná dermedtek. A hárfások középen helyezkedtek el, előttük egy kisebb csoporttal, amely valahogy magányosnak és elkülönültnek tűnt. Egyikük levetette álcázó köpenyét, és Selden ekkor látta meg, hogy az alatt eddig egy tetőtől talpig bíborba öltözött nő rejtőzött. Maga sem értette, miért, de biztos volt benne, hogy Lella az, habár a fáklyafényben csak egy ezüst maszk csillogott, ősrégi tárgy, mely a kegyetlenség és könyörületesség körmönfontan összetett arckifejezését tükrözte. A papnő sápadt fényű gömböt emelt fel, s a hárfások ekkor újra a húrokba csaptak. A csoport hat maradék tagja is levetette köpenyét. Hárman nők, hárman férfiak voltak közülük, mindannyian meztelenül, és kivétel nélkül mosolyogtak. A hárfák most szinte vidám hangnemre váltottak, a bíbor papnő pedig a ritmusra ingatta testét. A meztelen alakok táncolni kezdtek, tekintetük üres és vidám volt valamilyen erős drog hatása alatt, és a papnő táncolva adta át őket a sötétségnek, közben egyre csak énekelt, mély hangon, dallamosan, akár egy végtelen fuvallat. A hárfák elhallgattak. Már csak a nő hangja hallatszott, lámpája halvány csillagként pislákolt a távolból. A lámpa mögött egy hatalmas szem nyílt tágra, figyelt, és mindent látott. Selden mindannyiukat látta, a papnőt, a hat táncost, úgy, ahogy az a szem láthatta őket, úgy, ahogy hét embert látni a felkelő hold korongja előtt. Ekkor úgy érezte, valami a testében nem bírja tovább, és összeroskadt, védőpajzsként ragaszkodva a feledés reményéhez. Az éjszaka hátralévő részét, majd a másnapot is Firsa Mak házában töltötték a sötét vizű csatorna mellett, miközben az utcáról féktelen tivornyázás hangjai szűrődtek be. Selden maga elé meredve ült, teste időről időre finoman összerándult.
— Nem lehet igaz - ismételgette újra meg újra. — Egyszerűen nem lehet igaz. — Azért a tények még tények maradnak — jegyezte meg Altman —, és a tényekkel maga sem vitatkozhat. Most már érti, miért hoztuk magunkkak? — A z t akarják, hogy mindent mondjak el a Hivatalnak... mindent, ami az éjszaka történt. — A Hivatalnak, és mindenkinek, aki meghallgatja magát. — De miért éppen én? Miért nem egy fontos személyiséget választottak, mondjuk egy diplomatát? — Ne higgye, hogy ez nem jutott eszünkbe. Emlékszik Loughlin Herbertre? — De ő szívrohamban... ó, már értem. — Amikor Bentham először beszélt magáról - szólalt meg Firsa Mak —, úgy tűnt, maga van annyira fiatal és erős, hogy elviselje a megrázkódtatást. Ezúttal mindent beleadtunk, Selden. Altman és én már évek óta próbálunk... — Nem hallgatnak ránk — mondta Altman. — Nem törődnek velünk. Es ha még több embert küldenek ide, tudatlan, jó szándékú gyerekeket, meg a kotnyeles dadáikat... Az biztos, hogy nem én leszek felelős a következményekért — nézett Seldenre az ösztövér férfi. — Nagy teher ez — szólt gyengéden Firsa Mak —, melyet eddig a saját vállunkon cipeltünk. Talán még büszkék is vagyunk erre. Az, ott — intett a dombok felé, melyeket most nem lehetett látni - képes bármit elpusztítani. Jekkarát egészen biztosan, talán Valkist is, és Barrakesht, és mindazokat az embereket, kiknek az életet jelenti ez a csatorna. Tudjuk, hogy képes a pusztításra. Ez a marslakók ügye, és a legtöbben nem szeretnénk, ha kívülállókat vonnánk be. Ám Altmant a testvéremnek tekintem, így törődnöm kell az övéivel is, és meg kell mondanom, hogy a Papnő szereti, ha idegeneket áldoznak fel neki, és... — Milyen gyakran? — suttogta Selden erőtlenül. — Évente kétszer, mikor felkel az Őrült Hold. Az év hátralévő időszakában alszik. — Alszik — fűzte hozzá Altman —, de ha felébresztik, megijesztik vagy feldühítik... Az isten szerelmére, Selden, mondja el nekik, hogy legalább tudják, mivel állnak szemben!
— Hogyan tudnak így élni — kiáltott fel Selden —, ezzel a... Firsa Mak csodálkozva nézett rá. — Úgy — mondta —, hogy mindig is így éltünk. Selden csak bámult maga elé, gondolkozott, és nem jött álom a szemére. Felsikoltott, mikor Lella lépett halkan a szobába. A második éjszakán csöndben elhagyták Jekkarát, és visszatértek arra a sziklás helyre, ahol a koptert hagyták. Ezúttal csak Altman kísérte el Seldent. A kabinban üldögélve egy szót sem szóltak egymáshoz, Selden egyre törte a fejét, és időnként észrevette, hogy a másik figyeli. Látta a magas férfi tekintetében, hogy lassan kezdi elismerni vereségét. Egy idő elteltével Kahora is elmaradt mögöttük, fénylő kupoláit elnyelte a szürkület, és a Denderon kúszott fel az égre. — Nem mondja el nekik — szólalt meg Altman elgondolkozva. — Nem tudom — suttogta Selden. — Nem tudom. Miután leszálltak, Altman elbúcsúzott tőle. Selden soha nem látta többet. Taxiba ült, viszszament a szállodába, egyenesen a szobájába, és bezárkózott. Az ismerős, rendezett környezet segített viszszatérnie a józan ész világába. Gondolatai is sokkal világosabbá váltak. Ha elfogadja, hogy amit látott, az valóban megtörtént, akkor beszélnie kell róla, még akkor is, ha senki nem hisz neki. M é g akkor is, ha felettesei, tanárai, szponzorai, mindazok, akiket tisztelt és kiknek elismeréséért epekedett, megdöbbennének, megvető pillantásokkal illetnék, majd a fejüket csóválnák, és minden ajtó örökre bezárulna az orra előtt. M é g akkor is, ha a külső világ olyan személyiségei, mint Firsa Mak vagy Altman, elítélnék. M é g akkor is. Viszont ha nem hiszi el, ha úgy dönt, hogy az egész látomás, drogos hallucináció, istenverte marsi álnokság volt csupán... Igen, biztosan valamilyen kábítószerrel bódították el, és Lella valóban hipnotizálta... Ha nem hinné el... 1
Laissez-faire (francia): kb. be nem avatkozás
Jó isten, milyen szép is lenne kételkedni, újra szabaddá válni, megbízni a kézzelfogható valóságban! Egyre csak törte a fejét szobája csöndes és megnyugtató elszigeteltségében, és minél többet töprengett, gondolkodása úgy vált egyre pozitívabbá, kevésbé szubjektívvé, ahogyan az eseményeket is megfontoltabban és mélyrehatóbban tudta értelmezni. Pirkadatra arca ugyan sápadt és elgyötört lett, de úgy érezte, teljesen meggyógyult. Elment a Hivatalba, ahol azt mondta, hogy leszállás után azonnal ágynak dőlt, és ezért nem küldött egyetlen jelentést sem. A z t is mondta, hogy otthonról nagyon sürgős üzenetet kapott, és azonnal haza kell mennie. Nagyon szomorúak voltak, de biztosították együttérzésükről, és helyet is foglaltak számára a legközelebb induló járaton. Selden pszichéje nem úszta meg sérülések nélkül. Egyszerűen képtelen volt elviselni a hárfa hangját, ahogyan a bíborba öltözött nők látványától is rosszul lett. Ezekkel a fóbiákkal még meg is birkózott volna, de közben visszatérő rémálmok kínozták. Amint megérkezett a Földre, azonnal elment a pszichoanalitikusához. Mivel őszintén elmondott mindent, az analízis segítségével végre pontosan megérthette, mi is történt. Minden a kábítószer által előidézett szexuális vágyképek köré rendeződött, melyek középpontjában a Papnő mint anyafigura állt. A Szem, melybe akkor belenézett, és melynek rezzenéstelen pillantása azóta is visszatérő álmainak állandó kelléke, nem volt más, mint a női termékenység szimbóluma. A rettegés pedig, amelyet a Szem ébresztett, saját, látens homoszexualitása miatt tört a felszínre. Selden iszonyatosan megkönnyebbült. A pszichiáter meggyőzte arról, hogy miután mindez napvilágra került, az utóhatások maguktól megszűnnek majd. Talán így is történt volna minden ha az a levél nem érkezik meg. Éppen hat hónappal az ominózus, Benthammel elköltött vacsora után kapta meg. Névtelenül. Egysoros üzenet állt benne: Lella vár, ha felkél a hold. Alatta nagyon pontos, eltéveszthetetlen rajz, amely egy hatalmas, nyitott szemet ábrázolt. Kálló András fordítása
Embert a Marsra
Újra feléledt a remény, hogy az ember talán megvetheti lábát a Marson. Többnyire csak az oda- és visszaút nehézségei kerülnek szóba, ám ennél sokkal összetettebb a helyzet: gazdasági, politikai és tudományos problémák százaival kell megküzdeni. MINDENKI A MARSRA TART - vagy legalábbis azok az országok, amelyeknek saját űrprogramjuk van. Mindenkit megszédít a nagy álom. Kína még fel sem küldte első űrhajósát, amikor 2 0 0 0 - b e n már bejelentette: terveik között szerepel, hogy embert juttassanak a Holdra és felderítsék égi kísérőnk nyersanyag-készleteit. Természetesen a Mars felderítéséből sem kívánnak kimaradni, de önálló küldetés helyett a nemzetközi Mars-programban vállalnának szerepet. A japán űrhivatal, a J A X A (Japan AeroSpace Exploration Agency) 1998-ban már elindította saját Nozomi (Remény) nevű szondáját a Mars felé, de a kísérlet kudarcba fulladt. A szonda a felbocsátás után négy hónapig a Föld körül keringett, s egy H o l d , majd Föld melletti hintamanőver segítségével indult volna a Mars felé. A tervezettnél azonban több üzemanyagot fogyasztott, és pályája is másként alakult — így nem tudott volna akkorát fékezni, hogy Mars körüli pályára álljon. Az alternatív terv szerint 2003-ban egy újabb
földközeli hintamanőverrel indították útjára. Ám útközben elérte egy napkitörés, amely súlyosan megrongálta rendszereit. Egy százalék esély volt arra, hogy becsapódjon a Marsba, amitől sokan tartottak, a szonda ugyanis nem volt sterilizálva. Oroszország szintén szeretne részt venni a nemzetközi Mars-programban, és ezért még anya-
Atommeghajtás Sean O'Keefe, a N A S A vezetője 2003-ban bejelentette, hogy zöld utat kapott az új rakétaprogram, amelynek keretében nukleáris meghajtással működő űrjárművet fejlesztenek ki. A program céljaként a Naprendszer távoli régióinak kutatását tűzték ki, de az elsődleges feladat, hogy embert szállító űrkabint juttassanak el a Marsra. A 4 0 . Űrkongresszuson elhangzott nyitóbeszédében O'Keefe ismertette a programot. A nukleáris meghajtás lehetővé teszi, hogy akár háromszor nagyobb sebességgel szállíthassunk embert a vörös bolygóra, mint a hagyományos kémiai üzemanyagok segítségével. A jelenleg hathónaposra becsült utazás ezzel akár két hónapra csökkenne, így a küldetés teljes ideje három helyett mindössze egy év lehetne. A N A S A az utóbbi évtized legnagyobb projektjét indította el. A rendszer kifejlesztésének idejét öt évre becsülik, a költségek 1 milliárd dollárra rúgnak.
gi áldozatokra is hajlandó. Ezt orosz szakemberek mondták Moszkvában 2002-ben, hozzátéve azt a kissé fellengzős kijelentést, hogy 2015-ben akár embert is lehetne küldeni a vörös bolygóra. Bush elnök 2 0 0 4 februárjában bejelentette nagyszabású űrterveit, amelyek még a N A S A - t is meglepték. A program inkább csak határidőket és célokat tűzött ki, semmint konkrét feladatokat, ráadásul a munkához szükséges pénznek csak a töredékét biztosította a kormány a N A S A számára. Az amerikai bejelentés hatására az Európai Űrkutatási Hivatal is ismertette saját programját, az Aurorát. Ez valódi program, részletes feladatokkal, költségvetéssel, határidőkkel. A program nagy vonalakban megegyezik az amerikai tervekkel, azonban hosszabb időt szán a megvalósításra. A dolog érdekessége, hogy ezek a tervek nagyon régóta elérhetők (az ESA honlapján is fenn vannak egy ideje), csak eddig nem kaptak igazán figyelmet.
A nagy együttműködés A lelkesedés szemmel láthatóan jóval nagyobb, mint a rendelkezésre álló pénz, ezért olyan nagy a hajlandóság egy nemzetközi Mars-program beindítására. Embert küldeni a Marsra azonban elsősorban nem tudományos kérdés, hanem politikai. Az űrkutatásnak még mindig nagy a presztízse. Egy Hold- vagy Mars-program emeli egy ország nemzetközi tekintélyét, és belpolitikai szempontból sem elhanyagolható a nemzeti öntudatra kifejtett hatása, amelynek mindenképpen elsődleges haszonélvezője a program indítója. A holdra szál-
Egy parcella a Marson Közismert, hogy ma már bárki szert tehet egy csillagra, amelyet róla neveznek el, elég hozzá megvásárolni a tulajdonjogot. A Holdon lévő telkeket is évtizedek óta árulja egy dörzsölt amerikai üzletember, ámbár ez kétséges üzlet, mivel Európában több uralkodó is odaajándékozta égi kísérőnket valamely hű alattvalójának, örökös birtokul. Ennél sokkal „biztonságosabb" befektetés egy parcella a Marson. Hogy hol érdemes keresni? Természetesen a Hold Nagykövetség honlapján. A „Mars Bolt" a vörös bolygón található területek értékesítésével foglalkozik. Hogy mit kapunk a pénzünkért? Három oklevél jár minden telekhez: a földtulajdoni okirat, egy Mars-térkép a parcella hozzávetőleges helyzetével, valamint a Mars-alkotmány. Az okmányokat pergamenszerű papírra nyomják, amely elegánsan mutat bekeretezve. Valamint hozzájuthatunk egy példányhoz a „ M i t birtokol O n ? " című iratból, amely tartalmazza az Egyesült Allamok kormányának benyújtott tulajdonosi deklaráció másolatát. Bár a dokumentumok angol nyelven készülnek, biztosítják a magyar fordítást is.
Kitty Hawk A NASA jelentős szerepet szán a repülőknek a vörös bolygó felderítésében. Ne gondoljunk azonban hagyományos gépekre, hiszen azokat a Mars ritka légköre képtelen lenne fenntartani. Ide különleges technikára van szükség. Ezeket kutatják a Kitty Hawk tervezet munkatársai. Rendkívül komikusan hatottak a N A S A tudósai, amikor teljes technikai apparátusukkal felvonultak a tengerparton, majd a kamionból előszedtek egy fából és vászonból készült repülőt. Az egyik tudós sisakot húzott a fejére, és megkísérelt siklani a levegőben az alkotmánnyal. A mérnökök ugyanis elkészítették a Wright testvérek egyik repülőgépének mását, hogy tanulmányozzák az ilyen szerkezetek aerodinamikai viselkedését. A terepfelmérés leghatékonyabb eszköze a repülőgép, ezért a Mars felderítésének eszköztárából sem hiányozhat. Azonban a ritka légkör és a kisebb gravitáció miatt egyedi konstrukcióra van szükség. A mérnökök képzeletében olyan repülőgépek jelentek meg, amelyek átmenetet képeznek a repülés hőskorának fa-vászon gépei és az ultrakönnyű modellek molekula vastagságú filmből és titánból készült csodái között. A repülőgép kicsiny törzzsel, hatalmas szárnyakkal fog rendelkezni, és jókora, lassú fordulatú légcsavarok hajtják majd előre, amelyek meghajtórendszere képes a Mars főleg szén-dioxidból álló légkörében üzemelni. Napokat tölthet a levegőben automatikus üzemmódban, vagy akár távirányítással végezheti el munkáját. Ember nem lesz a fedélzetén, csak az irányító egység, a felderítést végző kamerák és egyéb műszerek kapnak helyet rajta. 2 0 0 1 augusztusában az Ames Research Center mérnökei tesztrepülést hajtottak végre az oregoni Tillamook repülőtér felett a NASA—731 jelű, Orville-nak becézett kísérleti modelljével. Orville a Wright fivérek egyikéről kapta a nevét, ő emelkedett fel először a levegőbe 1903. december 17-én. Az 1,2 méter hosszú, 2,4 méter fesztávú, duplafarkú, hagyományos formájú, távirányításos vitorlázóSépet egy héliummal töltött ballon vitte fel 30 7 8 0 méterre. Ebben a magasságban az ég már fekete, látszanak a csillagok, és a Föld görbülete is. Azért kellett ilyen magasra emelkedni a szondával, mert a levegő ott hasonlóan ritka, mint a Marson. A kísérlet tökéletesen sikerült, a gép várakozáson felül teljesített, és szerencsésen landolt a légibázison. A munka természetesen nem állt meg. A következő lépés egy összehajtható szárnyú Mars-repülőgép modell kifejlesztése lesz, később pedig egy légcsavaros meghajtásúé. A repülőgéppel végzendő Mars-küldetés egyedülálló jellegzetessége, hogy a gépet összehajtható szerkezetűre kell készíteni, mert csak így férhet be a szállító űreszközbe.
lás Kennedy elnök nevéhez fűződik, pedig ő nem sokkal a program indulása után életét vesztette. Akkoriban a N A S A - t is olyan feladat elé állította, amelyről sejtelme sem volt, hogy egyáltalán végre lehet-e hajtani. A másik nem elhanyagolható szempont a gyarmatosítás. Sajnos mit sem változott a gondolkodásmódunk az évszázadok során, még mindig hódításról beszélünk. Tudjuk, hogy bánnak a hódítók a meghódított területekkel. A világűrt természetesen nemzetközi egyezmények védik, amelyek szerint az mindenkié, egyetlen ország sem sajátíthatja ki. Ám ez csak elméletben van így, mindaddig, amíg nem tudunk odamenni. Az egyezményeket fel lehet
mondani, figyelmen kívül lehet hagyni. Elég példának fölhozni az Antarktisz helyzetét. Nemzetközi egyezmények védik, mégis fel van osztva a felfedező országok között. Mások nem rúgnak labdába ott. Miért várnánk mást a Marson?
Hogy jutunk oda? Embert juttatni a Marsra nagyon bonyolult feladat, amely egy többlépcsős kutató-fejlesztő munka végeredménye lesz. Először is az űrszondák révén minél több információt kell szereznünk a bolygóról. M e g kell építeni egy olyan járművet, ami eljuttatja oda az embereket, és szükség van olyanra is, amely Föld körüli pályára szállítja az űrhajó darabjait. Ki kell dolgozni a létfenntartó rendszereket, újra embert kell juttatni a Holdra, hogy mindezt tesztelni lehessen.
Mágneses buborékok A Marsnak nincs olyan megnetoszférája, mint a Földnek, azaz hiányzik az a mágneses mező, amely megvédené a kozmikus sugárzástól a felszínen dolgozó űrhajósokat. A Mars Global Surveyor a bolygóhoz közeledve kimutatott ugyan egy gyenge, globális mágneses teret, majd több fordulat megtétele után eddig nyolc, néhány száz kilométeres átmérőjű, önálló helyi mágneses mezejű tartományt azonosított. „Öszszességében úgy fest a dolog, mintha a felszín alatt összevissza mutató mágnes rudak lennének" — mondja Jack Connerney, a N A S A Goddard Űrrepülési Központjának munkatársa. A mérések szerint a legerősebb helyi mágneses mező erőssége 4 0 0 nanotesla, amely mindössze 1,3 százaléka a Föld mágneses térerősségének.
A Mars felszínén elsősorban a déli felföldeken találunk mágnesezett területeket. Amikor a lokális mágneses mezők a napszéllel kölcsönhatásba lépnek, a helyi anomáliák egy-egy „magnetoszférabuborékot' alakítanak ki. Az így keletkező burok csak a felszín egyes részeit árnyékolja. A legerősebben mágnesezett részek — a Terra Cimmeria és a Terra Sirenum vidékei — felett mintegy 1 4 0 0 km magas, a bolygó harmadát beborító mágneses kupolák alakultak ki. Alakjuk a helyi különbségek miatt szabálytalan. Az egyes kupolák formája, mérete a tengelyforgás során, illetve a napszél változó intenzitásától függően folyamatosan módosul. Az így védett légkör-terület és a napszél által szabadon bombázott ionoszféra közötti különbség nem csak a múltban lehetett fontos. Ha a napszél hatásaitól védett helyet akarunk kialakítani egy Marsbázis számára, azt valamelyik nagyobb mágneses bura alá kell helyezni.
A Mars-arc nem létezik A Mars Global Surveyor pontot tett egy húszéves rejtély végére. Amikor a Viking űrszonda 1976-ban a Mars Cydonia nevű területéről készített fényképeket, az űrkutatás történetének egyik legkirívóbb rejtélye szülelett meg. A területről készült egyik felvételen egy emberi archoz hasonló, 1,5 kilométer hosszú alakzatot fedeztek fel. A tudósok váltig állították, hogy a képződmény természeti erők műve, s az illúziót csak a fény-árnyék játéka kelti. Sokan mégis meg voltak róla győződve, hogy valójában értelmes lényektől származó, arc formájú építményről van szó. Amikor a mérnökök és számítástechnikusok digitálisan feljavították a képeket, útjára indult a mendemonda, miszerint az arc egy emberi lény szobra egy város közelében, amelynek templomai és erődjei is látszanak. Egyesek a város építőit kapcsolatba hozták az egykori perui „leszállópályákkal". A rejtélyt végül a Mars Global Surveyor amerikai űrszonda oldotta meg. 1997 szeptemberétől elképesztően részletes és érdekes képeket készített a vörös bolygó felszínéről. A program irányítói egy látványos felvételsorozat készítésére vállalkoztak április 5-én, amikor az űrszonda a marsi Cydonia terület fölött repült el mintegy 4 4 4 kilométer magasságban. A kitűnő felvételeken a remek fényviszonyok mellett látszik, hogy az arc nem más, mint egy marsi tanúhegy. Az alakzat körvonala a Kossuth-címerre emlékeztet. Az arc — a száj, a szem és az orr — helyén egy 6 0 0 méter átmérőjű, kráterszerű valamit látunk. A N A S A kijelentette: a Cydonia régió egy „természetes geológiai képződmény lejtőkkel és hátságokkal, amely a szél és a gravitáció által kifejtett csuszamlások hatására alakult ki évmilliárdok alatt .
A k i kíváncsi rá, hogy nagy valószínűséggel milyen jármű fogja az embert a Marsra szállítani, az nézze meg a Mars mentőakció (Mission to Mars, 2 0 0 2 ) című filmet. Annak stábja ugyanis együttműködési szerződést kötött a NASA-val, aminek alapján szakértők korrigálták a forgatókönyvet, felügyelték a technikai hitelességet és instruálták a színészeket űrben szerzett tapasztalataik nyomán. A film gyakorlatilag a N A S A terveinek megfilmesítése. Külön érdekesség, hogy a forgatás során kisebb botrány tört ki. A N A S A kémkedéssel vádolta meg a film készítőit. A díszletek között és a forgatókönyvben ugyanis feltűnt számos olyan momentum, amelyet a hivatal nem osztott meg az alko-
tókkal. Az ügy végül tisztázódott. Kiderült, hogy a filmesek egyszerűen csak beleképzelték magukat az űrhajósok és az építők szerepébe, és bizonyos problémákra ugyanazokat a leglogikusabb megoldásokat találták meg, amelyeket a N A S A akkor még kutatási titokként kezelt. Az expedíció egyébként közel három évig fog tartani. Az eredeti tervek szerint a N A S A két egyforma űrhajót akar küldeni, hogy baj esetén kisegíthessék egymást. A hajók lakótere forogna, hogy a centrifugális erő révén szimulálják a gravitációt az asztronautáknak. A legénység a tervek szerint házaspárokból állna, mert pszichológusok kimutatták, hogy egy ilyen összetételű expedíció során sokkal kevesebb stresszel lehet számolni.
Vegetáriánusok előnyben Az egyik legnagyobb probléma a személyzet étkeztetése az expedíció során. Ez sok fejtörést okoz a táplálkozástudománnyal foglalkozó kutatóknak, mivel a szűkösen rendelkezésre álló levegővel és hellyel való takarékosság miatt állatok nem jöhetnek szóba táplálékforrásként. A több hónapos Mars-utazás során az egész étlapnak tisztán növényi eredetűnek kell lennie, és sok fehérjét, vitamint, valamint a csontritkulás megelőzésére szolgáló kalciumot kell tartalmaznia. A Cornell Egyetem kutatói már összeállítottak egy megfelelő étrendet. Ez 30 növényen alapul, amelyeket az űrhajón hidrokultúrában lehet termeszteni. Ezek között szerepel rizs,
búza, saláta és paradicsom. A bonyolult újrahasznosítási fogásoknak köszönhetően az asztronauták messzemenően önellátók lehetnek: búzából a legénység kenyeret és kekszet süt, a szalma enzimek segítségével glükózzá alakul át, ez pedig egy olajat előállító speciális élesztő tápanyagául szolgál. Mivel a rendszer teljesen zárt, utánpótlásra nincs lehetőség, meg kell oldani a teljes újrafelhasználást is. Az űrállomásokon már számos jól működő módszert használnak erre, noha egyik sem nevezhető tökéletesek.
Problémák leszállás után A tervek szerint a leszálló egység Mars körüli
Mátrix a Marson, avagy a nagy nyúl-rejtély A több mint egy éve tartó Spirit—Opportunity programnak ha nem is a legnagyobb, de legkedvesebb hozománya a marsi nyúl rejtélye. Az Opportunity panoráma-kamerájának felvételén tűnt fel, mindössze 4,5 méterre a járműtől. A kutatók egyszer csak szembesültek egy fehér, hosszú fülű, leginkább a bolyhos húsvéti nyúlra emlékeztető valamivel. Amikor nagyobb felbontással újabb képet akartak készíteni, a valami már eltűnt a képről. Mintha a Mátrix vált volna valóra, Steve Squyres kiadta az utasítást: keresd a nyulat! A kutatást siker koronázta, két korábbi felvételen is megtalálták, ráadásul ugyanabból a szögből fényképezve. A három képből egy kis animációt állítottak össze. Az eredmény meglepő volt: a „nyuszi" integetett a fülével. Erre aztán beindult a világ fantáziája, rajongói oldalak nyíltak a neten, mindenki a képet próbálta elemezni. Természetesen a következtetés egyértelmű volt. Nemcsak hogy életet találtunk a Marson, de intelligens életet — megtaláltuk a húsvéti nyúl otthonát. A húsvéti tojás is biztosan a marsi eredet miatt piros A valóság persze sokkal kiábrándítóbb. A valami nem lehet más, mint a leszállást tompító légzsákok egyikének egy darabja, amelyet a következő kép készítésekor már odébb fújt a gyenge északi szél. Ezt valószínűsíti a spektroszkópos elemzés is. A leszállóegység képeit elemezve még azt is sejtik, melyik foszlány került a kamera elé. Mi azonban szegényebbek lettünk egy rejtéllyel. A kis zöld marslakók helyett egy nyúl, ez lett volna a csoda! A Spirit talán még Alice-szel is találkozhatott volna.
Spirit és Opportunity Az űrkutatás történetének talán legnagyobb sikerét két kicsi, porszívónál alig nagyobb méretű gépezetnek köszönhetjük. 2 0 0 4 . január 4-én landolt a Spirit szonda a Mars felszínén, a Guszev-kráter térségében. Három héttel később követte testvére, az Opportunity. A két szonda a Mars körül keringő Mars Odyssey űrszondán keresztül tartja a kapcsolatot a Földdel. Az azóta eltelt 14 hónap alatt annyi újdonság, felfedezés és váratlan meglepetés követte egymást, hogy csak címszavakban lehet felsorolni a történéseket.
amelyből sótartalmú üledékes kőzetek váltak ki, és települtek egymásra a táj fejlődése során. A mélyedésből küldetésének 315. napján mászott ki, s ezzel ismét rágurult a Meridiani-síkság végtelen homoktengerére. Itt összehasonlította a kráterperemen található régebbi keréknyomait a frissekkel. A szakemberek azt remélik, hogy sikerül az eltelt idő alatt lerakódott port, valamint egyéb időjárási jelenségek, például a szél felszínformáló tevékenységét megfigyelni.
A Spirit eljutott a mintegy két kilométer távolságban található Columbia-hegyek vonulatához. Következő célpontja a Husband-hegy. (A Columbia-hegy különböző vonulatait a balesetben életét vesztett legénység tagjairól nevezték el.) Útja során több olyan kőzetre is rábukkant, amelyekhez hasonlót korábban még sosem láttunk a Mars felszínén. A „Kívánságok köve" (Wishstone) és a „Jókívánság" (Wishing Well) névre keresztelt kőzetdarabok összetöredezett mintázata rejtélyes eredetre utal, vulkánkitörés vagy meteorit-becsapódás alakíthatta ki érdekes felszínüket. Kémiai elemzésük foszfor jelenlétét mutatta ki. A Spirit több mint három kilométert haladt a sziklás-kavicsos sivatagban, hogy egyre magasabbra kapaszkodhasson a Columbia-hegyek oldalán - annak ellenére, hogy egyik kerekét szinte egyáltalán nem is használhatta. Közben számos kőzetdarab ásványi összetételét és szerkezetét vizsgálta meg részletesen, s bár a várakozásokhoz képest igen későn, de végül talált bizonyítékokat a folyékony víz múltbeli jelenlétére.
Az Opportunity hamar elhagyta a Maradandóság-krátert, s felvételei alapján már meg is érkezett a 2 0 0 méterre található hővédő pajzshoz, amely a leszállás során a felszínbe csapódott, és két darabra tört. A marsjáró közelről alaposan meg tudja vizsgálni a szerkezeteken látható égési nyomokat, amelyek a légköri hatásokról árulkodnak. Ez fontos adat a közeljövő leszállóegységeinek tervezéséhez. S végül a hab a tortán: a Mars Meridiani-síkságának végtelen homoktengerében araszóló Opportunity olyasmire bukkant, amit még soha nem találtunk egy másik égitesten. A Maradandóság-kráterből nemrégiben kivergődött szerkezet egy meteoritot azonosított. A körülbelül 30 centiméteres, lyukacsos felszínű objektum színképelemzése alapján bizonyítást nyert, hogy főként vasból és nikkelből áll, azaz egy vasmeteorittal van dolgunk. A meteorit a Heat Shield Rock nevet kapta, mivel közvetlenül a saját hőpajzsa mellett bukkant rá az Opportunity.
Az Opportunity fél évet töltött a mintegy húsz méter mély Maradandóság-kráterben a felsértett felszínből feltáruló rétegek vizsgálatával. A szonda igen rövid idő alatt teljesítette küldetését: sokféle kémiai és morfológiai bizonyítékot szerzett arról, hogy leszállóhelyén a múltban víz hullámzott,
Lapzártánk idején a két szonda még javában dolgozik, holott lassan már ötszörösen teljesítik túl tervezett üzemidejüket. Es még semmi jele annak, hogy feladnák küldetésüket. Az érdeklődők a Mars Society Magyar Tagozatának honlapján találhatnak részletes információkat a Marsról, a szondákról és a küldetésekről.
pályán fogadja majd az űrhajósokat. A felszíni bázis félkész elemei már odalenn várják az utazókat, bár ez nem egy könnyű táborozás lesz. Az egyik nagy probléma az energia. Annyi napelemre lenne szükség, amennyit képtelenség odaszállítani. Orosz tudósok elkészítették egy helyben felépítendő atomerőmű tervét. Egy teherhajó szállítja majd a bolygóra az ott összeállítandó erőmű részeit. A szakértők már kidolgozták a majdani atomerőmű elhelyezését a Mars egyik szurdokában, továbbá megtervezték az erőmű alkotórészeit, főbb jellemzőit és üzemeltetési módját. Előzetes számításokat végeztek a Mars-erőmű hatásfokára vonatkozólag is. A tudósok most annak a problémának a megoldásán dolgoznak, hogy miképpen lehet majd az erőmű részeit eljuttatni a távoli bolygóra, és ott összeszerelni. Amikor Ray Bradbury a Marsbeli krónikákat írta, még alig ismertük bolygószomszédunkat. A legtöbben ma már tudják, hogy a Marsnak van légköre, arra azonban kevesen gondolnak, hogy az mindössze csak egy százaléka a földinek. Az űrhajósoknak ugyanúgy szkafanderben kell dolgozniuk, mintha az űrben lennének. Az öltözet persze sokkal könnyebb lesz, mert számolni kell a marsi gravitációval. A másik probléma a hideg. Bár hó és jég nincs, az utazóknak ugyanolyan hőmérsékleti viszonyokkal kell megbirkózniuk, mintha az Antarktiszon lennének. A z t még kevesebben tudják, hogy a Marsnak nincsen számottevő mágneses mezeje. Ez az, ami a Földet védi a káros kozmikus sugárzásoktól. A bázisnak kell ellátnia azt a feladatot, hogy a legénységet megóvja a sugárzástól.
Génmanipulált telepesek? Dr. Robert Zubrin, az U S A Colorado államában működő Pioneer Astronautics elnöke szerint száz éven belül nemcsak hogy ember érkezik majd a Marsra, de a telepesek a természetes szelekció és genetikai módosítások révén alkalmazkodhatnak a helyi körülményekhez. Véleménye szerint még az is elképzelhető, hogy a vörös bolygóra olyan génmanipulált embereket küldenek majd, akik elviselik a vékony légkört és a Napból érkező sugárzásokat. A Pioneer Astronautics 1996-ban alakult azzal a céllal, hogy az U S A nemzeti űrprogramja, így a Mars-missziók számára is új technológiákat fejlesszen ki. Dr. Robert Zubrin, a cég elnök-tulajdonosa hét évig vezető mérnöke volt a Lockheed Martin Astronautics cégnek, amely többek között az űrrepülőgépet és a kilövőpadot is építette.
Talán sikerül kihasználni a nemrég felfedezett mágneses buborékokat. Alig egy tucat problémát vázoltunk fel abból a több százból, amit a tudósoknak meg kell oldaniuk. Ennyiből is látható azonban, mekkora kihívás előtt áll a tudomány, s milyen veszélyek lesnek a leendő utazókra. Ám a helyzet most sem reménytelenebb, mint amikor Kennedy elindított minket a Mars felé vezető úton. Ha igazán akarjuk, eljuthatunk oda! Kovács „Tücsi" Mihály
A Mars-kutatás az utóbbi évtized során legalább annyi kudarcot
hozott, mint eredményt, és sokszor hiába vakarták fejüket a tudósok, nem sikerült megfejteniük a problémák okát. Ez a kis novella nekik is segíteni próbál egy lehetséges magyarázattal.
Michael T. Cricket: Evakuáció
J'KLOS FÁRADTAN RÚGOTT BELE a vöröses porba. Túl hosszú volt ez a mai nap. Es a tegnapi. Es az előtte lévő ötven-valahány is. Túl rövid határidőt adtak. — Mire gondolsz? — kérdezte S'vok. Három méterrel állt barátja és beosztottja háta mögött. Rajta is ugyanaz a kényelmetlen szkafander volt, amit a külső munkákhoz használtak a bolygón. — Mire? — Ismét belerúgott a porba, figyelve egy kődarab repülését. — Arra, hogy már megint rendesen kitoltak velünk. Megint politikai döntés született - amivel még egyet is értek —, de egyetlen szakembert sem kérdeztek meg, mi kell a végrehajtáshoz, és mennyi idő. Kétszáz fényév távolságából megszületett a döntés, anélkül, hogy bárki végiggondolta volna a vele járó problémákat. Es mi az eredménye? Egy elkapkodott evakuáció, egy túlhajszolt és fáradt személyzet, aminek egyetlen vágya már, hogy vége legyen az egésznek, és kialudhassa magát. De megcsináltuk. Nem szépen, nem jól, de megcsináltuk. — Tudjuk. Es a Nagytanács értékeli is munkátokat. De egyszerűen nem volt több idő. A bázis minden nyomának el kellett tűnnie mostanra. Hogy is hívják ők a bolygót? — Marsnak.
— Igen, szóval a Marsról. A földlakók nem találhatnak itt semmit. — Ezt én is tudom - fordult vissza J'klos. — De a döntést nem az utolsó utáni pillanatban kellett volna meghozni, hanem fél, vagy inkább egy évvel korábban. Tudtuk, hogy ez fog történni. A jelentéseket, elemzéseket időben megkaptátok. Csak lépni kellett volna időben. — Pontosan tudod, mekkora vita volt a tanácsban emiatt. A H'lof képviselői szerint folytatni kellett volna az eddigi gyakorlatot. Alig tudtuk lebeszélni őket erről. — Hülyíteni tovább szegény földlakókat? M é g egy-két elveszett szonda? Ujabb sikertelen landolás? Ezt már nem lehetett volna folytatni. Annyi kudarc érte őket, hogy már az űrkutatásuk puszta léte forgott veszélyben. Nem lökhetjük őket vissza a bolygójukra, csak azért, mert négyszáz évvel mögöttünk állnak. Ezt nem lehetett már folytatni. — Nekem nem kell magyaráznod J'klos. Én ezt pontosan tudom. Két feltételnek kell megfelelnünk. Információt kell gyűjtenünk, és titokban kell tartanunk létezésünket bármi áron. Mennyi esélye volt annak, hogy a bázisaink közelében landolnak a szondáik? Szinte semmi! Es mégis ez történt. M é g szerencse, hogy ők is hibáztak eleget, nem szárad
az összes szonda pusztulása a mi lelkünkön. A japánok Nozomija esetében is kapóra jött nekünk, hogy kiütötte a napszél. Ha nem ez történik, nekünk kellett volna elintézni. A Beagle—2 csaknem a bázisra eset. Ezért kellett elhallgattatni. — Ezért kellett volna inkább időben elhagyni a bolygót. Hogy ne legyen kapkodás, tüntessünk el szépen mindent. Ehelyett most szinte szétvertük a bázist, bedobáltuk az űrhajókba, a területet elegyengettük. Ha eljutnak idáig, rá fognak jönni, hogy itt valami nem stimmel. — Addigra már nem lesz érdekes. Mire ide emberek jönnek, addigra ideküldünk egy-két csapatot, amik a maradék nyomokat is eltüntetik. Mint az Arc-hegyet. — Na látod, arra volt bőven időnk, hogy elrendezzük. Elég ostoba ötlet volt ezzel felcsigázni a földlakók figyelmét a bolygó iránt, de a tanács annak idején így határozott, ezért megcsinálták. Aztán meg kitalálták, hogy mire a Global Surveyor ideér, tüntessük el a nyomát. Megcsináltuk. Az arc helyén most kráter van, a területet szépen eldolgoztuk, úgy néz ki, mint az egyik hegy a sok közül. Az tisztességesen meg lett csinálva. — Jól van, jól van... - csitítgatta S'vok. — Nagyszerű munkát végeztetek, ezt a Nagytanács is elismeri. De azért valld be, jól szórakoztál itt a végén.
— Igen. — vigyorodott el J'klos végre. — Szórakoztattam egy kicsit a földlakókat. A törölgetést nagyon élveztem. — A micsodát? M i t törölgettél? J'klos arcára kaján vigyor ömlött. — A két utolsó szondájuk, a Spirit és az Opportunity. Azok a kedvenceim. A Spiritet leállítottuk, amitől teljesen megőrültek a Földön. Örültem, amikor a tanács végül úgy döntött, hagyjuk működni. Azóta már jócskán arrébb mászott, itt van a gerinc mögött. Miatta kell kiüríteni ezt az utolsó bázist is. Az Opportunity valamiért a kedvencem lett. Arra jobban figyelek. Amikor benn volt abban a kráterban, rendszeresen megnéztem, hogy mit csinál. M é g a napelemtábláit is letörölgettem a portól, hogy rendesen működjön. Ettől aztán végképp megőrültek a Földön. Nem tudták, honnan a plusz energia. — Remélem, más ilyen őrültséget nem csináltál - korholta S'vok. — Nem, nem — komolyodott el J'klos. — Bár nagy volt a kísértés, hogy rajzoljak valamit elé a homokba. De sikerült megállnom. Annak túl sok következménye lehetett volna. J'klos arcán újra megjelent a vigyor. — De azért lehet, hogy csinálok nekik még egy nyulat...
A MARS LAKÓINAK nincs irodalma. A bolygó gyarmatosítása nem ismert kegyelmet, a száműzötteknek nem volt írásra pazarolható ideje. Történeteik mégis vannak, olyan mesék, melyekhez a gyerekek, akiknek elmondják őket, még túl fiatalok, hogy értsék, történetek, melyeket ezek a gyerekek a saját gyerekeiknek mesélnek tovább. Ezek a Mars népének a legendái. Egyik sem szól közülük szerelemről. Azokban a napokban emberek zuhantak az égből. Alig működő hajóik keresztülzúgtak a sárga égen, a vékony alumíniumhéjakban emberi hús bűzlött, halottak és majdnem halottak zsúfolódtak össze. A durva leszállástól a hajók fele rögtön ket-
azért csak saját magukat hibáztathatják, a földi bíróságoknak és esküdtszékeknek ehhez már semmi közük. A fegyencszállító hajók megépítésére az kapott megbízást, aki a legolcsóbb ajánlatot tette. Ha a száműzöttek útja kényelmetlen, és nem jut nekik az előírt mennyiségben víz vagy élelem, vagy ha a létfeltételeket garantáló gépek sem olyan jó minőségűek, ám legyen. Ki tenne panaszt? Az út egyirányú, még a hajók sem tértek vissza a Földre. Éppen elég annyira ellenállóra építeni őket, hogy legalább a kilövést kibírják. Ha néhány hajó felszállás után szétesik, sebaj, ki gyászolná az áldozatokat? A rabok így sem, úgy sem mennének haza.
Geoffrey A. Landis: Zuhanás a Marsra
Elcsépelt közhely, hogy a történelem ismétli önmagát. Ám mint minden közhely, ez is nagy igazságokat hordoz. Ha pedig így van, miért ne képzelhetnénk el úgy a Mars gyarmatosítását, ahogy azt a Brit Birodalom tette Ausztráliával a XVIII. század végén? tényílt, és élettelen testeket meg értékes levegőt öntött a Mars szinte légüres felszínére. De mindig újabbak zuhantak alá, az egyik hullám jött a másik után, s velük mindazok, akiket az emberiség könnyedén kitaszított magából, és most becsapódtak a Mars valamelyik kráterekkel teli sivatagába. A huszonegyedik század közepén a Föld kormányai eltörölték a halálbüntetést, de hamar rá kellett jönniük, hogy a gyilkosságot, nemi erőszakot vagy terrorizmust nem törölték el vele. Megmaradtak azok a bűnözők, akik túlságosan elvetemültnek látszottak ahhoz, hogy visszailleszkedhessenek a társadalomba. Ezek már megtörtek, túl ravaszak és túl vadak voltak a javuláshoz. A Föld kormányai számára az tűnt a legjobb megoldásnak, ha egy másik világba szállítják őket, ahol már az ő dolguk, életben maradnak-e. Ha kudarcot vallanak,
Jared d-d-dédapó, mesélték nekünk, a száműzöttek ötödik hullámával érkezett. A családi hagyomány szerint Jared politikai fogoly volt, azért került a börtönhajóra, mert túlságosan nagy hévvel kelt a segítségre szorulók védelmére. A Föld kormányai természetesen azt állították, hogy politikai okból elítélteket nem szállítanak a Marsra. Csak a javíthatatlanokat, a soha semmit meg nem bánó, legrosszabb fajta bűnözőket küldték a földi börtönök át az űrön, politikaiakkal nem történt ilyesmi. De a Föld kormányai már régen megtanultak ügyesen hazudni, és a gyilkosok közé kerültek azok is, akik elég bátrak voltak, hogy veszedelmes gondolatoknak adjanak hangot. Persze a családi hagyomány is hazudik. Igaz, ártatlanok is utaztak a száműzöttekkel, de az én déd-déd-dédapám nem volt az. A kontúrok
idővel elfakulnak, a részletekben már senki sem biztos. De ő volt az egyik túlélő, vékony, patkányforma férfi, szívós, mint a régi kötél és ravasz, mint a kígyó. D-d-dédanyó, Kayla, a Mars eredeti telepeseivel, a shalbatanai kutatóbázis legénységével érkezett. A nemzetközi állomás jóval azelőtt kezdett működni, hogy bárkinek eszébe jutott volna bűnözőket zúdítani a bolygóra. Amikor parancs érkezett, hogy a telepet be kell zárni, nekik pedig el kell hagyniuk átmeneti otthonukat, ő úgy döntött, marad. Számára a tudomány fontosabb, válaszolta a politikusoknak és a földieknek. Paleoklimatológus volt, a Mars ősi éghajlati viszonyait próbálta megérteni, annak nyomai után kutatott, hogyan száradt ki és hűlt le ez a világ, hogyan váltják egymást a felmelegedés és lehűlés hosszú, lassú ciklusai. Otthon nagyon fontos az, amit itt kideríthet, mondta. Kayla déd-déd-dédanyám a maga idejében még híres is lett kicsit, amikor tizenhat társával a shalbatanai bázison maradt. Hírük talán segített is egyeseken, hiszen rádióadásaikban, melyekben beszámoltak róla, hogyan zuhannak emberek az égből, arra kérték a Föld kormányait, hogy tartsák be ígéreteiket. A Mars-száműzetés nem — legalább is állítólag nem — halálbüntetés. A kilövésre várók könyörgését könnyű volt túlzásnak és hazugságnak nevezni, de a Shalbatanán volt rádió, és pontos, részletgazdag jelentéseik nem maradtak hatás nélkül. A kezdeti néhány évben a Földről küldték az ellátást, főleg önkéntesek, a Baha'i, az Amnesty
International vagy a Szent Pál nővérei segítettek. De ez nem volt elég. Az első két hullám érkezése után az itt maradt tudósok megértették, hogy nem foglalkozhatnak többet a tudományukkal. Fogadták a rabokat, lehetőségeikhez képest segítették őket a halálos versenyfutásban, amit a lakóhelyépítés és növénytelepítés jelentett. A növények tisztították a levegőt: nélkülük az embereknek semmi esélye sem lett volna. A Mars sivatag, az űrben száguldó puszta szikladarab. Ideküldeni az elítélteket olyan könyörületes volt, mint egy halálos ítélet. A k i nem tanult gyorsan, elpusztult. A legtöbbjük elpusztult, néhányan tanultak. Megtanulták, hogyan elektrolizálják a mélyben rejtőző talajvizet, hogy oxigént nyerjenek belőle, megtanulták, hogyan finomítsanak nyersanyagokat ahhoz, hogy kemencéket építsenek, és elkészítsék azokat a fémötvözeteket, melyekből olyan gépeket gyárthatnak, amik segítségével újabb gépek készülhetnek, amelyek nélkülözhetetlenek az életben maradáshoz. Mire azonban elkészültek a szükséges gépek, újabb kétségbeesett, haldokló fegyencek zuhogtak az égből, az előzőeknél is dühösebb, vadabb férfiak, akik már tudták, nincs mit veszíteniük. A kutatóbázist a hatodik hullám rombolta le. Buta, önpusztító tett volt, de a támadók kegyetlenek voltak, bosszúvággyal teltek, és haldoklottak. Egy nemzedékkel később a többség már politikai okból száműzöttnek nevezte magát, de alig fér hozzá kétség, hogy a többségük betörő, gyilkos vagy más köztörvényes volt. A hatodik hullámmal érke-
zett egy vezér, akit Dingónak hívtak. A Földön száz embert mészárolt le géppisztollyal egy házban, amely késett a védelmi pénz fizetésével. Dingó már a hajón puszta kézzel megölte hét társát, csak hogy nyomatékot adjon vezéri igényének. Valóban vezér volt. Félelemből, tiszteletből vagy puszta dühből a hajón utazó rabok engedelmeskedtek neki, és miután a Marsra zuhantak, ő folyamatos gonoszkodással, szóval és veréssel vad hadsereggé kovácsolta őket. Azért hagyták magukra őket a sivatagban, mondta nekik Dingó, hogy lassú halált haljanak. Csak akkor maradhatnak életben, ha éppen olyan kegyetlenek lesznek, mint a földiek. Ötszáz kilométert meneteltetett velük, keresztül a sívó homokon, hogy eljussanak a shalbatanai telepig. A bázist előbb elfoglalták, mintsem annak legénysége megértette volna, hogy ostrom alá vették őket. Az itt maradt tudósokat saját felszerelésükből kitépett vasdarabokkal verték, szemüket bekötötték, és túszul ejtették őket, majd a rádión tudatták követeléseiket a földiekkel. Amikor nem kaptak választ, foglyaikat meztelenre vetkőztették, és kilökték a sivatagba. A csőcselék, amely a hatodik hullámmal érkezett, dühében és kétségbeesésében szétverte a telepet, egyetlen kézzelfogható emlékét annak a civilizációnak, amely százmillió mérföld távolságba utaztatta őket, hogy meghaljanak. A nőket megerőszakolták, azután hagyták, hogy kegyelemért könyörögjenek. A negyedik és ötödik hullámmal érkezettek összefogtak. A legtöbben nem ismerték egymást, sokan még csak a szkafander csillogó maszkján keresztül látták a többiek arcát, viszont rájöttek, hogy az együttműködés a túlélés egyetlen módja. Rájöttek, hogyan kaparhatnak maguknak üregeket a homok alatt, és amikor saját gyártmányú rádióikon keresztül megtudták, hogy a telepet kifosztották, keresztüllopakodtak a sivatagon, némán figyelték, mi történik, és vártak. Miután a feldühödött támadók mindent összegyűjtöttek, amit értékesnek hittek, és elhagyták a telepet, az ötödik hullám homokban bujkáló tagjai meglepetésszerűen rájuk támadtak. A shalbatanai bázis lerombolói közül senki sem maradt életben. Dingó a sivatag felé menekült, ám az én déd-déddédapám, Jared Vargas észrevette, a nyomába eredt, és megölte.
Ezután mentek be a telepre, hogy megnézzék; maradt-e még bármi használható. D-d-dédapó találta meg Kaylát a romok alatt, ő tépte le a szeméről a ragasztószalagot. Kayla ránézett, a hirtelen fényben nem látott tisztán, és azt hitte, megmentője ugyanabból a bandából való, melynek tagjai megerőszakolták őt és tönkretették az otthonát. Honnan tudhatta volna, hogy e csoport más tagjai éppen kétségbeesett igyekezettel próbálják befoltozni az egyik modult, hogy a levegő ne szivárogjon el végképp, míg néhányan — köztük d-d-dédapó — túlélők után kutattak. A semmibe szökő levegő sivított a fülébe, ő felnézett a férfira, pislogott, vér folyt az orrából, a füléből meg a fenekéből, és azt suttogta: — El kell mondjam, mielőtt meghalok. A talajban van az oxigén. Forrósággal felszabadítható. - Tessék? — kérdezte d-d-dédapó. Meglepte, hogy éppen ezeket a szavakat hallja egy meztelen, vérző nőtől, aki a légszomj következtében pillanatokon belül elveszíti az eszméletét. — Oxigén — lihegte a nő. — Oxigén! Az üvegház tönkrement. Lehet, hogy néhány palánta megmarad, de az kevés. Azonnal oxigénre van szükségük! Valahogyan fel kell forrósítaniuk a rigolitot. Csináljanak egy napenergiával működő kemencét! Ha felforrósítják a talajt, oxigén fog fejlődni! Azután elájult. D-d-dédapó megfogta, mint egy krumpliszsákot, berángatta az egyetlen megfoltozott modulba, és elkiáltotta magát: - Találtam egyet! jEstá viva! Találtam egy élőt! A következő hónapokban Jared ölelte át, amikor Kayla sírt vagy átkozódott, visszasegítette az életbe, és vele maradt a terhessége alatt. Az itt kötött házasságok közül az egyik legelső volt az övék, mert bár a Marsra ítéltek között akadt néhány nő, a férfiak tízszer többen voltak náluk. A gyilkos és a tudós közöttük épített fel egy civilizációt. A hajók egyre csak jöttek a Földről, mindegyik rosszabbul volt megépítve, mint az előző, és egyre több hullát szállítottak, mint élőt. Bizonyos szempontból csak hálásak lehettek ezért, hiszen a legtöbbjük úgyis meghalt volna, a tetemek viszont, bármilyen girhesek voltak is, értékes szerves anyagot biztosítottak, mely hozzájárult ahhoz, hogy még egy négyzetméternyi holt marsi talaj változzék
az üvegház termőföldjévé. Minden halott életben tartott egy megmaradtat. Ezrek haltak éhen és fulladtak meg. Ezreket öltek meg, hogy a levegőt, amit beszívtak, más szívhassa be. A telepesek tanultak. Déd-déd-dédapám és -dédanyám vezetésével felkészültek rá, hogy a Marsra zuhanó hajót szétszedjék, még mielőtt a fékezőernyői kisimulnának. Az utasok - hacsak nem tudtak oxigént szippantani maguknak a semmiből (hisz a ritkás marsi levegő alig több mint poros semmi) — jobban tették, ha igyekeztek. Csak a legerősebbek maradtak meg. Többnyire ők voltak a legkisebbek, a legkevésbé feltűnőek is, azok, akik túl kegyetlenek és túl szívósak hozzá, hogy megöljék őket. Negyedmillió rabot küldtek a Marsra, mielőtt a Föld kormányai rájöttek, hogy a viselkedésmodifikáló csip olcsóbb, mint a fegyencek űrszáműzése, és mindent elkövettek, hogy elfelejtsék addigi tetteiket. Déd-déd-dédapám, Jared lett a száműzöttek vezetője. Kegyetlen feladat lehetett, hiszen mind kegyetlen emberek voltak, de ő harcolt velük, terrorizálta és végül meggyőzte őket. A Marson nem születtek szerelmi történetek. A telepeseknek sem ideje, sem ereje nem maradt a szerelemre. Számukra a szerelem kiszámíthatatlan betegség volt, mely ugyan megfertőzhet néhány embert, de rögtön meg kell szabadulni tőle. Csak az engedelmesség és az örökös munka tarthatta őket életben, a szerelem viszont az egyéniségen és szabadságon tenyészik, ezeknek pedig nem volt helye közöttük.
Igen, Jared Vargast azért űzték el a Földről, mert a kormánya ellen beszélt. De Jared Vargas ott pusztult a sivatagban. Amikor az ötödik hullámmal érkezettek megpróbálták megmenteni a shalbatanai telepet, Jared Vargas Dingó után indult a sivatagba, és ez volt élete utolsó hibája. Csak egyikük tért vissza a homoktengerből, Jared Vargas szkafanderét viselte, és Jared Vargasnak nevezte magát. Senki nem ismerte fel, de az ötödik hullám vagy egy tucat hajóból állt, és ha utasaik között volt is olyan, aki összebarátkozott az eredeti Vargasszal, az meghalt, nem sokkal az után, hogy a férfi visszatért a Dingóval vívott kézitusából. Csak a hatodik hullámbeliek azonosíthatták volna Dingót, de közülük egy se maradt életben. Visszatért a sivatagból, megmentette a déddéd-dédanyámat, és az ötödik hullám emberei elfogadták őt. A déd-déd-dédanyámat viszont biztosan nem lehetett becsapni. Okos nő volt — a saját területén egyenesen kiváló —, biztosan rájött, hogy ugyanaz a férfi kéri feleségül, aki azt a feldühödött hordát vezette, amelyik megerőszakolta őt, szétverte a telepet és nevetve nézte, ahogy a többi tudós elpusztul a Mars ritka levegőjén. De a Marson a túlélés volt a lényeg, nem a szerelem. Es Jared Vargason kívül nem volt más vezetőjük. Sok történet maradt fenn a Mars benépesülésének idejéből. Egy sem szól közülük a szerelemről. Dési András György fordítása
REIVER FEJBŐL TÁRCSÁZTA
Elene számát — a lány megígértette vele, hogy nem írja vagy menti el sehova, s noha ez csak Elene paranoiája volt, Reiver tiszteletben tartotta. Valójában a lánynak igaza is volt ezzel a paranoiával. Csatornát nyitott, és megvárta, amíg a lány rendszerei visszajeleznek, ellenőrzik, hogy tényleg ő az, akinek mondja magát, és nem kapcsolták vagy tárcsázott félre. Reiver nem bánta a várakozást, ez is csak egy szolgálta-
Ha az ember bűncselekmény áldozatává válik, egy pillanat alatt más színben kezdi látni a világot. Bizalmatlanabb, gyanakvóbb lesz, és hosszú időbe telhet, mire újra normális mederbe terelődik az élete. Az ilyen emberek megkülönböztetett figyelmet érdemelnek. A jövőben is.
Roger Levy
MÁSNAP REGGEL tás volt. Noha a férfi a Békefenntartók Magánügyi Osztályánál dolgozott, Elene rendszerei és nyomkövetői még mindig sokkal hatásosabbak és halálosabbak voltak. Végül egy arc tűnt fel a képernyőn. Természetesen nem Elene-é, ő sosem tenne ilyet. Ezt a lány csak egy holobankból szerezte. Mikor Reiver a képet meglátta, majdnem elnevette magát. Mióta Elene-nel találkozott, a lány tettei közül ez állt a legközelebb egy vicchez. — Megcsináltattad a hajad - kezdte. - A színek nagyon jól állnak. — A holo torzonborz haja zöld és mályvakék keveréke volt, világos karmazsinvörös csíkokkal. A képernyő nem is nagyon tudott megbirkózni vele, az árnyalatok váltakozva remegtek. Mikor utoljára látta Elene-t, a lány még kopasz volt. A holo begörbítette ajkait, szaggatottan elmosolyodott. Reiver megpróbálta elképzelni így Elene-t, de nem sikerült. Sok idő telt el, és hátha talán megváltozott közben. Persze ez nem volt valószínű. Egy ilyen eset után ritkán mosolyog-
nak. Ha építenek is ki kapcsolatokat, egyik sem tart sokáig. — Láthatlak, Elene? — csapott bele a közepébe, tudta, hogy a lány minél hamarabb szeretné letenni, és folytatni az elmúlt éjszaka ellenőrzését percről percre. Elene pillanatnyi gondolkodás után válaszolt: — Két óra. Plusz-mínusz öt perc — s a képernyő hirtelen elsötétült. Két óra, gondolta Reiver. Ez azt jelenti, a lány délután kettőre végezni fog a tegnap éjszakával. Talán megkegyelmezett magának. Vagy csak egyszerűen nem aludt. Miközben arra készült, hogy otthagyja a szobát a megsárgult „Nem hagytad őrizetlenül az italod? "-poszterekkel a falon, és az idézési nyomtatványokkal teli szekrényekkel, azon tűnődött, hogy vajon kötelességből vagy vezeklésből jár-e még mindig a lányhoz. A folyosón, míg azt várta, hogy Elene beengedje, azt számítgatta, vajon mikor mehetett ki
utoljára a lakásból. A lány nem mondott semmit, éppen csak annyira nyitotta ki az ajtót, hogy Reiver becsusszanhasson, s aztán mögötte rögtön el is kezdte visszazárni. A haja barna volt, tüskés, ötlött Reiver szemébe, és ő elgondolkodott, hogy ez jelent-e valamit. Valami változást. M í g várta, hogy a lány végezzen az ajtóval, gyorsan körülnézett. A szobában semmi sem változott, mióta tavaly utoljára itt járt. A kamerák még mindig ott voltak magasan a plafonon, világítótesteknek álcázva. Gyanította, hogy amint elmegy, Elene végig fogja nézni a látogatást, áttekinti és ellenőrzi. Alighogy lerendezte az ajtót, Elene gyorsan visszaült az asztali képernyőhöz. Visszatekerte a képet, megfeszítve bámulta, és Reiver rájött, hogy a lány még nem végzett az elmúlt éjszakával. Odament, mögé állt, de előre tudta, mit fog látni a monitoron. Most már lassan öt éve ment ez így. A képernyőn a lány ágya látszott, közvetlenül felülről, oldalt a négy fal, vonalaik kissé elgörbültek a lencsében. Csak a lávalámpa világított az ablakban, a kép bal oldalán, s mézszerű, sűrű fénnyel árasztotta el a szobát. Az ágyon Elene aludt, egy lepedő takarta, átlátszó lepedő, alatta a lány meztelen, s kissé kipirult a melegtől. A szobában semmi sem maradt elrejtve a kamera elől. A kép alján jobbra egy időmérő pislákolt: órák, percek, másodpercek és századmásodpercek. A kis asztalon az ágy mellett csak egy óra állt, s úgy volt beállítva, hogy az előlapja látszódjon a kamerában, csakúgy, mint az ágy. A két időmérőt tökéletesen összehangolták. A szobában semmi más nem volt. Agy, asztal, óra, Elene. Es persze a kamera. A szoba csak az alvásra és az alvás rögzítésére volt berendezve. Semmi másra. Reiver leült, hogy a lánnyal együtt nézze. Elene a monitoron megmozdult álmában, széttárta a karját, aztán a testéhez húzta, kinyújtotta a lábát, és behúzta, nem tudott megnyugodni, megpihenni. A felvétel kétszeresre gyorsítva pörgött, eltúlozva Elene zaklatott mozdulatait. — Hogy vagy? — kérdezte végül Reiver. A képernyőn két óra negyvenhárom perc volt, és pár másodperc. — Jól, Reiver. Jól vagyok. — El se fordult a képernyőtől, úgy válaszolt. — Mi újság odakint?
- M é g nem kaptuk el - válaszolt arra, amit a lány valójában kérdezett. Mindig ezt kérdezte, amikor Reiver meglátogatta. Sosem fogják elkapni. Reiver tudta, és valószínűleg Elene is. Es ha elkapnák is, már az sem segítene. A lepedő alatt valami hirtelen megmozdult a képernyőn, Elene megfeszült, megállította a videót és visszatekerte, mintha kiterítené magát a matracon, a hirtelen mozdulat elé. Megállította. Az oldalán feküdt, a lába kinyújtva, a térde összezárva, két kezét ökölbe szorította, s a karja furán kificamodva hevert mellette. A lepedő széle a lábujjaiba akadt és megfeszült, sejtelmes fénybe burkolva a testét, mintha csak egy pornófilm szereplője lenne. Elene elindította a felvételt, ezúttal valós idejűre lassítva; ettől hirtelen hangok töltötték be a szobát, megijesztve Reivert. Elene sóhaja, a lepedő gyors susogása, ahogy magára húzza, aztán a lány egy furcsán erotikus magzatként összegömbölyödött a matracon, a fejét elfordította, a térdét pedig egészen a mellkasáig húzta. A lepedő lágyan tekeredett köré, áttetsző ráncai fénylő bolyhokkal rajzolták körbe testét. Elene vagy tíz másodpercig figyelte a képet, amíg a teste el nem ernyedt, aztán megint megállította. Nem is nézett Reiverre, úgy kérdezte: - Volt valami a lepedő alatt? — Nem. Csak te, Elene. Csak egy öntudatlan mozdulat volt. Ellenőrizd az órákat! Nem történt semmi. Biztos csak rosszat álmodtál. A lány bólintott. — Én is azt hiszem. — Aztán újra elindította a videót, megint kétszeres sebességgel. Így töltötte minden napját, ellenőrizve az éjjeli alvást, ellenőrizve az öntudatlanság minden egyes másodpercét. Minden éjjelét végignézte azóta, hogy három évvel ezelőtt megerőszakolták. A srác, aki felcsípte valahol, telenyomta az italát droggal, aztán elvitte egy helyre, amit a lány képtelen volt azonosítani, egy tükrös falú szobába, tele kamerákkal, ahol pontosan öt óra és huszonhét perc leforgása alatt négyszer erőszakolta meg, s Elene semmire nem emlékezett az egészből. Pedig minden egyes percben tudatánál volt, s mikor az ismeretlen kérdezgette, hogy „Jólesik? ", őszintén válaszolt, hogy
„Nem, fáj, kérlek, hagyd abba!", de hiába
mondogatta gyenge, monoton hangján, egyszer sem állt ellen, nem szállt szembe az idegennel. A férfi végig álarcot viselt, kesztyűt és óvszert, de Elene később erre sem emlékezett, mint ahogy semmi másra sem, egészen addig, míg egy héttel később a felvétel meg nem érkezett, precízen megcímezve. Reiver egy hónapig őrizte a lányt, de mikor semmire sem jutottak, és elvették tőle az ügyet, a saját szakállára dolgozott tovább. Elene ekkor szereltette fel szobájában a kamerákat, s ekkortól töltötte az éjszakáit alvással, a napjait pedig azzal, hogy ellenőrizze az éjszakáit. Reiver most a lány profilját nézte, a lelógó szemhéjakat, a ráncokat a homlokán. Elene rnár gyorsítva nézi a képeket. Mikor utoljára meglátogatta, még az egészet kétszer nézte végig, gyorsítás nélkül, néha a felére lassítva, és ha valami elvonta a monitor elől, visszatekerte a felvételt, és újrakezdte az egészet az elejéről. Hirtelen megszólalt a csengő, és Reiver még jobban összerezzent, mint Elene. — A kajámat hozzák — mondta a lány. — Figyelnéd tovább, amíg kinyitom az ajtót? — Persze — felelte Reiver, és hirtelen melegséget érzett, amiért a lány megbízta ezzel. Elene kiment az ajtóhoz, bekapcsolta a monitort és a kamerákat. Az ajtót mutató képernyőn elindult egy óra, a másodpercek lila, dőlt számjegyei gyorsan váltották egymást. A szeme sarkából Reiver látta, hogy a küldönc egy dobozokkal és üvegekkel teli zsákot hagy az ajtónál, és elmegy. Tizennégy másodperc, néhány tized-, pár század-, és homályosan futó ezredmásodpercek. A kamera végigkísérte a srácot a folyosón, figyelte, valósággal kipipálta. A folyosó végén a küldönc habozott egy-két másodpercig, de Elene várt, egészen addig, amíg a srác el nem ment, és a folyosón már nem volt senki; csupán akkor nyitotta ki az ajtót, es hozta be a zsákot. — Csak kíváncsi - mondta Reiver. - Ennyi. Csak egy kölyök. A lány felhorkant. — Ellenőriztük, Elene. Mindenkit ellenőriztem. Elene bezárta az ajtót, megállt a monitornál, visszatekerte a felvételt, s lejátszotta vé-
gig, amíg a kifutófiú el nem ment, s ő újra vissza nem jött. Az őrsre másnap reggel jött el, miután a saját ágyában ébredt, összeverve; fájt mindene, és nem tudta, miért. Nem viselkedett hisztérikusan, amikor Reiver kikérdezte, de a beszéde és a reakciói elég tompák és lassúak voltak. A nyomozó és egy kolléganője visszakísérte ide, a lakására. Semmi sem utalt arra, hogy bárki más is járt volna itt, a ruhái ki voltak készítve, pont úgy, ahogy lefekvés előtt szokta. Talán csak egy baleset, gondolta a lány, elesett az utcán, aztán kábán hazajött, és lefeküdt, de ezzel nem tudta megmagyarázni a fájdalmat a hüvelyében, a sebeit a fenekén és a szeméremajkain, a horzsolásokat és a kék-zöld foltokat a testén. Mindenesetre sikerült bebeszélni magának a baleset okozta amnéziát, míg másnap az ajtaja előtt nem hevert a felvétel, gondosan selyembe csomagolva, és piros szalagokkal átkötve, mintha csak valami szerelmes ajándék lenne. Ekkor kezdődött a hisztéria. O t t ült, és végignézte az egészet, mind az öt órát és a huszonhét percet, mielőtt elvitte volna Reivernek. Aztán persze a nyomozó hazavitte, és a lány nem is hagyta el a szobáját többé. Visszautasította a férfi tanácsát, hogy költözzön el, és a segítségét is. Miért is tenné? Az erőszakoló tudna róla. Végül is egy hibát sem követett el, még meg is fürdette Elene-t, a haját is megszárította a végén (ez is rajta volt a videón), igazán tökéletes munkát végzett. Így hát csak a kamerákkal érezte magát biztonságban, és csak Reiver látogathatta meg. A férfi nem értette, miért érzi magát biztonságban mellette a lány, mi szólhatott mellette, talán a magassága, a súlya, a keze formája. Biztos, hogy nem Reiver volt az álarc alatt. Természetesen most már több is kialakult kettejük között. Nem éppen bizalom, de talán valami hasonló, legalábbis amire Elene képes volt. A képernyőn az óra hajnali hat-ötvenkettőt mutatott. Par perc múlva elérte a hetet, az ébresztőóra megszólalt, és felkeltette a lányt. Az felült, és egyenesen a kamerába nézett, a saját és Reiver szemébe. A férfi egy pillanatra a tettes helyében érezte magát, nem tudta, miért, és egyáltalán nem örült neki. A lány mellei, a
bimbók a kora reggeli könnyű keménységükkel ott voltak előtte. — Felébredtem — mondta Elene a kamerába, és ahogy kimondta, a másik Elene, a monitor előtt ülő, kimerevítette a képet. A múlt éjszakának vége, és bizonságosnak bizonyult. Reiver ránézett, tudta, hogy a lány már kikapcsolhatná a készüléket, ahelyett, hogy ott hagyja a képét a férfi szeme láttára. Teljesen más volt így, ébren, mint ott a képernyőn. Amíg aludt, valahogy nem is igazán tűnt Elene-nek. Hát ez az. Kukkolóvá vált. Tudta, mire gondol a lány. Es ezért kényelmetlenül érezte magát. Erőlködött, hogy ne nézzen megint a képernyőre, annak ellenére, hogy a lány éppen ezt akarta. De tudta, hogy Elene most egy próbának veti alá. Törékeny bizalmának állandó bizonyítékokra volt szüksége. Eszébe jutott, mit mondott Elene egy évvel az eset után, mikor Reiver egy hirtelen ötlettől vezérelve rosszul ítélte meg a lány gondolatait, és megkérte, hogy menjenek el sétálni, vagy valami, igyanak meg egy kávét valahol, ahol vele lehet, és minden rendben lesz, biztosíthatja.
— Férfiak — felelte a lány, anélkül, hogy ránézett volna, és valahogy mégis egyértelmű volt. — Tudod, milyenek a férfiak, Reiver? Hogy milyen egy férfi valójában? Reiver megrázta a fejét, a lány hangjában rejlő árnyék megnémította. — Két féreg a golyókon. A kisebbik irányítja a nagyobbikat. Mindössze ennyi egy férfi. Reiver ezt sosem felejtette el, és soha többé nem ajánlott fel ilyesmit. A lány itt biztonságban érezte magát. Es a férfi tudta, hogy még itt is csak akkor nyugszik meg igazán, ha ő vigyáz rá. Elene felsóhajtott. Úgy tűnt, mintha átalakulna, ahogy nagy levegőt vett, s úgy nézett Reiverre, mintha a férfi csak most lépett volna be az ajtón. Talán így is volt, gondolta a férfi. Talán csak most érkezett. A lány éppen fölébredt, elkezdődött a nap. Minden, ami eddig történt, csak az alvás része volt. A lány kikapcsolta a monitort, anélkül, hogy rápillantott volna. — Nos — kezdte a férfi —, hogy vagy, Elene? Szegedi László fordítása
A processzorok királya AZ I B M , A S O N Y ÉS A TOSHIBA végre be-
mutatta közös fejlesztésű processzorét. Már 2002-ben közölték, hogy végeztek a Cell (Sejt) elnevezésű vezérlő egység fejlesztésével, és a következő munka a mindenre kiterjedő ellenőrzés és a gyártásra való előkészítés lesz. Februárban végre [ellebbent a titokról a fátyol. A processzor tulajdonságai elképesztőek: a tokban gyakorlatilag nem egy, hanem kilenc vezérlő egység található. Napjainkban minden munkát a központi processzor végez, kivéve a grafikus feladatokat. A Cellben található I B M Power processzor futtatja az operációs rendszert, és osztja szét a kisebb teendőket a nyolc alegység között. Ezek a részegységek különböző feladatokat lát-
nak el, multimédiás utasításokat tartalmaznak és képesek egyazon munkán együttműködni. Gyakorlatban a lebegőpontos számításokért felelősek, amelyek elsősorban a szórakoztatással kapcsolatos alkalmazások, a munkaállomások szoftverei és a kiszolgálók rendszerei számára elsődlegesek. A Cell is támogatja a virtualizációt, azaz egy időben képes lesz több, teljesen különböző operációs rendszer futtatására. Működési adatai is megdöbbentőek. Számítási teljesítménye 2 5 6 gigaflop lesz. Ez a sebesség akkor érthető az átlagember számára, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan komputer, amelyben négy ilyen vezérlő egység működik, felkerülhet a szuperszámítógépek ötszázas toplistájára. A pro-
Tévézés mobilon EGY IDEJE MÁR ijesztgetnek minket a 3G telefonok és szolgáltatások megjelenésével. Mindenféle csodát művelhetünk az új mobilokkal — akár tévét is nézhetünk rajtuk. Ez természetesen nem az az öszvér megoldás, amely mostanáig elérhető volt. Azok a készülékek hagyományos televíziók voltak, s a földi adók sugárzását fogták kihúzható antennáikkal. A mobiltelefon-tévék a szolgáltatónkon keresztül érkező digitális televíziós adást, illetve a digitális földi sugárzású adást képesek fogni. Már több cég palettáján megjelentek ezek a készülékek. A Samsung Z-sorozatában is megtalálható több ilyen telefon, a legérdekesebb a Z—130 típusú mobil. Ennek szélesvásznú kijelzője 90 fokban elforgatható, ezért az adás jobban élvezhető, mivel a kijelző így hasonló a hagyományos, fekvő téglalap alakú tévékhez.
Mindezek ellenére e készülékekből sem hiányozhatnak a mára már mindennapossá vált szolgáltatások: legalább 1 megapixeles kamerákkal, M P 3 lejátszókkal, térhatású csengőhangokkal és a videofelvételek miatt nagy memóriakapacitással rendelkeznek. A kamerákkal nemcsak fényképezni lehet, hanem videofelvételek is készíthetők velük. Sokan bizalmatlanok a technológiával szemben, mivel a szolgáltatást behatárolja a készülékek kis mérete és az akkumulátorok kapacitása. A fogyasztók vélhetően a tévénézés mostani költségeivel hasonlítják majd össze a mobiljukon élvezhető adás árát is, ez pedig azt jelenti, hogy túl sok pénzt nem akarnak erre fordítani. Többeknek idegen a mintegy öt centiméteres képátló is. A szakértők szerint 2 0 0 7 előtt biztosan nem indulnak be a mobiltelefonon fogható digitális tévéadások. A pesszimistábbak szerint ez az idő további egy-két évvel kitolódhat.
cesszornak nagyobb a teljesítménye, mint annak az I B M Blue Gene szuperszámítógépnek, amely néhány éve megverte a sakkvilágbajnokot. Az alegységek között száz gigabyte per másodperces sebességgel áramolnak az adatok. Ez olyan irdatlan nagy, hogy a mérnökök a fejüket fogják, mert a komputer egyéb részeivel történő kommunikáció sebessége ennek csupán a töredéke. A részegységeknek is fel kell nőniük tehát a feladathoz. Ezt az erőművet szánja a Sony nemcsak a PlayStation 3-ba, hanem később akár mobiltelefonokba, kézi számítógépekbe is. Nemrégiben egy másik meglepetés is érte a játékok kedvelőit: a Sony Computer Entertainment és az N V I D I A közösen fejleszti a PlayStation 3 grafikus processzorát. A pletyka már korábban is felröppent, de senki nem hitt benne. A világ egyik legnagyobb videovezérlő gyártója titokban
rnár két éve dolgozik egy GeForce technológiára épülő, a „Cell' processzorral kompatibilis grafikus vezérlő megalkotásán Ken Kutaragi, a Sony Computer elnöke hivatalosan is bejelentette, hogy az új videovezérlő lesz az alapja a Sony jövőben megjelenő szórakoztató termékeinek.
Holografikus lemez NAGY A HARC az adattárolás terén. Még el sem indult igazán a tavaly bemutatott Blue-Ray és HD-DVD formátumok karrierje, a tokiói Optware rnár bejelentette, hogy még ebben az évben megjelennek holografikus adathordozóik, a HVD-k (Holographic Versatile Disk. A rendszer kapacitásáról szóló adatok lenyűgözők. A tervezett csúcsmodell egy terabyte-nyi adatot képes tárolni. Ez több mint kétszáz hagyományos írható DVD-vel egyenértékű. Minden probléma nélkül elfér rajta akár 150 film. A lejátszók adatátviteli sebessége másodpercenként egy gigabites, ez azt jelenti, hogy egy CD tartalmát öt, egy DVD tartalmát 35 másodperc alatt küldik át. A technológia lényege, hogy amíg a CD és a DVD a lemez felületén tárolja az információt, addig a H V D a műanyag réteg teljes vastagságában. Az Optware holografikus rögzítési technológiája az adatokat a lézerfény interferencia-csíkjainak formájában rögzíti a lemezen. Az adattároló rendszerek szabványosításával foglalkozó Ecma International felállította a TC44 kódszá-
mú szakértői bizottságot, amely a H V D fejlesztéseket felügyeli és szabványosítja. Jelenleg négy különböző termék várható: a kétszáz gigabyte-os HVD-kazetta, a száz gigabyte-os HVD-lemez és a harminc gigabyte-os HVD-kártya. Az 1 terabyte kapacitású lemez megjeenésére még várni kell. A H V D jelenleg nem a nagyközönség számára készül. (Mit is kezdenénk egy lemezen egy teljes évnyi filmpremierrel? Az áráról nem is beszélve.) A készüléket azoknak a cégeknek szánják, melyek hatalmas mennyiségű adatot kénytelenek tárolni. A felhasználók elsősorban azok az egészségügyi, gyógyszerészeti és olajipari vállalatok lesznek, amik a kutatásaik során keletkező adatokat kívánják archiválni.
CARSON KINYITOTTA A SZEMÉT, és valami
tompán derengő kékséget látott. Rekkenő hőség volt. Carson homokban feküdt, egy kiálló, éles kődarab szúrta a hátát. Az oldalára fordult, majd ülő helyzetbe tornázta magát. „Megőrültem... — gondolta. — Vagy megőrültem... vagy meghaltam... de ilyen nincs." — A homok is kék volt, világoskék. Márpedig sem a Földön, sem az általa ismert bolygókon nem létezett kék homok. Kék homok. A kék homokra pedig kékes kupola borult. Nem a szabad ég alatt volt, de nem is valamiféle teremben, azt viszont tudta, hogy ez a bura elkerít egy területet, noha a tetejét nem látta. Felmarkolt egy kis homokot, és kipergette az ujjai közt. A szemek lecsörgedeztek meztelen lábára. Hová tűnt a ruhám?
Ekkor rohanták meg az emlékképek. Kicsi, egyszemélyes felderítőhajójában ült, a Plútó röppályáján is túl: a csatarendbe állt Földi Flotta előtti csekély egymillió mérföldes vonal mentén kellett az Idegenek hajóira vadásznia. Hallotta a riasztó fülsiketítő, idegborzoló vijjogását, amikor az ellenséges cserkészt — az Idegenek űrhajóját — befogták az érzékelők... Senki sem ismerte az Idegeneket. Senki sem tudta, milyen a fizimiskájuk, hol van a naprendszerük, csak annyit, hogy jó messziről, valahonnan a Fiastyúk felől jöttek. Azzal kezdték, hogy néha-néha megtámadták a földiek űrtelepüléseit és előretolt állásait. Aztán egyre többször csaptak össze a
Fredric Brown: ARÉNA
Az ember találékony. A legszélsőségesebb helyzetekből is képes élve kijutni. Gondoljunk csak a szörnyű katasztrófák túlélőire, vagy hogy irodalmi példával szolgáljak, mondjuk Robinsonra. Teljes magárautaltságban, eszközök nélkül akár még egy háborút is képes megnyerni. Anyaszült meztelen volt, teste a tikkasztó hőség miatt verítékben fürdött, és ahol a homok hozzáért, kékre festette. A h o l viszont nem, ott fehér maradt a bőre. „Tényleg kék ez a homok — tűnődött. — Ha csak a kék fény miatt tűnne ilyennek, akkor én is kék lennék. Én viszont fehér vagyok, tehát csakugyan a homok kék. Kék homok. Kék homok nincs is. Ez a hely nem is létezik." Csípte a szemét a belecsorgó veríték. Kegyetlen hőség volt, forróbb, mint a pokolban. Csakhogy a poklot - az ősök poklát — vörösnek képzelték, nem pedig kéknek. Ha viszont ez nem a pokol, akkor mi lehet? A bolygók közül csak a Merkúron van ilyen forróság, márpedig ez nem is a Merkúr. Ráadásul a Merkúr mintegy hat és fél milliárd kilométerre van a...
földi járőrök és az Idegenek kis hajórajai; a földiek néha győztek, néha veszítettek, ám idegen hajót azóta sem sikerült elfogni. A megtámadott települések egy lakója sem maradt életben, hogy elmesélhesse, hogy néznek ki a lények, akik a hajóikból kiszálltak - ha kiszálltak egyáltalán. Eleinte a kevés, nem túl pusztító rajtaütés nem is jelentett komolyabb veszélyt. Az idegen hajók fegyverzete a nyomába sem ért a legjobb földi vadászgépekének, mindazonáltal fürgébbek és mozgékonyabbak voltak. Sebesség tekintetében akkora előnyük volt, hogy amikor nem voltak körülvéve, mindig ők dönthették el, harcolnak vagy menekülnek inkább. A földiek ettől függetlenül felkészültek egy komolyabb, végső összecsapásra, és megépítették minden idők legnagyobb hajóhadát. Ez a hajóhad
már régóta csak tétlenül várt, de most közeledett a leszámolás napja. A Földtől harmincmilliárd kilométernyire cserkésző felderítők észlelték, hogy közeledik az Idegenek hatalmas hajóraja — a csapásmérő űrflotta. Sosem tértek vissza ezek a felderítők, de a rádióüzeneteiket vették a Földön. Így hát a tízezer űrhajót és félmillió űrvadász-pilótát számláló földi armadát kivezényelték a Plútón túlra, hogy harcoljanak mindhalálig. A távoli előőrsök felderítői az életüket áldozták, hogy jelentést tegyenek az idegen flotta méretéről és erejéről. Ezekből a jelentésekből ítélve becsületes összecsapásra lehetett számítani. Mivel a csatát a világűrben vívták, mindkét fél számára egyenlők voltak a feltételek. Mindkettőnek ez volt az utolsó és egyetlen, mindent eldöntő ütközet, ha a földiek veszítenek, a bolygó, összes gyarmatával, az Idegenek martaléka lesz. Bob Carson most már mindenre emlékezett. Nem mintha ez megmagyarázta volna a kék homokot és a kéklő derengést. Megmagyarázta viszont a riasztó fülsiketítő hangját, aminek hallatára a vezérlőpulthoz ugrott. Megmagyarázta, miért szíjazta magát olyan sebbel-lobbal az ülésbe. Az egyre növekvő pöttyöt a képernyőn. A szájában érzett szárazságot. A szörnyű bizonyosságot, hogy mindennek vége. Legalábbis az ő számára; a főflották még mindig nem értek egymás lőtávolába. Most kóstolt bele először a harcba. Három másodperc múlva, talán még annyi sem kell hozzá, vagy bajnok lesz belőle, vagy csak egy szénné égett holttetem. Három másodperc — eddig tartott egy űrcsata. Az ember elszámolt szép lassan háromig, és utána vagy győzött - vagy meghalt. Egy olyan könnyű fegyverzetű és páncélzatú egyszemélyes űrhajónak, mint amilyen egy földi felderítő, egyetlen találat is elég volt a pusztuláshoz. Kicserepesedett szájával kétségbeesetten - mármár öntudatlanul - formálta a szavakat: — Egy... — Közben a kezével a gombokat nyomogatta, hogy a világító pontot a képernyő célkeresztjének közepén tartsa, míg jobb lába a pedál fölött lebegett, amellyel kilövi majd a pusztító istennyilát. Az egyetlen, gyilkos mennykőcsapást, amelynek — mese nincs — célba kell találnia. Második lövésre már nem lesz idő.
— Kettő. — Nem is tudatosult benne, hogy kimondja a számokat. Már nem pöttyöt látott a képernyőn. A több ezer kilométerre levő objektum akkorának tűnt a monitoron, mintha csak néhány száz méterre lett volna. Egy karcsú és gyors kis felderítő volt, nagyjából akkora, mint az ő hajója. Egy idegen űrhajó. — Há... — Carson lába megérintette a kioldópedált. Ekkor az idegen hajó hirtelen irányt változtatott, és eltűnt a célkeresztből. Carson mint az eszelős nyomkodta a gombokat, hogy kövesse. A másodperc tizedrészéig egyáltalán nem látszott a képernyőn, de amikor Carson hajójának az orra utánalendült, újra észrevette. Nyílegyenesen zuhant a talaj felé. Talaj? Biztosan csak a szeme káprázott. Nem talált más magyarázatot; csakis valamiféle optikai csalódás lehetett az a bolygó — vagy akármi —, amely most az egész képernyőt elfoglalta. Bármi volt is, nem lehetett ott. A legközelebbi planéta, a Neptunusz is ötmilliárd kilométerre volt — a távoli, gombostűfejnyi nap másik oldalán. Még a detektorai sem mutattak más bolygót, de még csak egy aszteroidát sem. Tehát nem lehetett ott semmi, mégis zuhant valami felé, ami ott volt alig pár száz kilométerrel alatta. Hirtelen minden idegszálával arra összpontosított, nehogy lezuhanjon, még az Idegen hajójáról is megfeledkezett. Begyújtotta az első fékezőrakétákat, és bár a hirtelen sebességváltozás miatt tiszta erőből nekinyomódott a biztonsági övnek, azonnal éles jobbkanyarba kezdett. Lenyomta és lenyomva tartotta a vészirányítót, mert tudta, mindent meg kell tennie, hogy elkerülje a zuhanást, ahogy azt is tudta, hogy egy ilyen éles kanyarban szinte mindenki elveszíti az eszméletét. Ő sem volt kivétel. Amikor pedig magához tért, forró, kék homokban ült, anyaszült meztelenül, de egyébként sértetlenül. Nem látta az űrhajóját, és — ha már itt tartunk — nem látta a világűrt sem. Es abban is biztos volt, hogy amit a feje fölött lát, bármi lehet, csak nem az égbolt. Kínkeservesen feltápászkodott. A gravitáció nagyobbnak tűnt a Földön megszokottnál, de nem sokkal.
Homokos lapály terült el körülötte, itt-ott néhány csenevész bokorral. A bokrok is kékek voltak, de különféle árnyalatúak: némelyik világosabb, mint a homok, némelyik sötétebb. A legközelebbi bokor alól parányi állatka rohant ki; gyíkra hasonlított, csakhogy több lába volt, mint négy. Ez is kék volt, világoskék. Amikor meglátta az embert, iszkolt vissza a bokor alá. Ismét felnézett, megpróbált rájönni, mi van fölötte. Tetőnek nem nevezhető kupolaszerűséget látott, halvány derengése bántotta a szemét. Abban viszont biztos volt, hogy ez a különös bura egészen a földig, a kék homokig leér. Nem volt messze a kupola közepétől. Úgy becsülte, száz méterre lehet a legközelebbi fal, már ha az fal volt egyáltalán. Mintha egy félgömb alakú, óriási kék fedőt borítottak volna a homokos síkságra. Es minden kék volt, egyvalamit kivéve. A meszszeségben észrevett egy piros színű, nagyjából egy méter átmérőjű gömböt. A távolság és a pislákoló kékség miatt nem tudta pontosan kivenni, mi lehet az, de önkéntelenül is megborzongott. A keze fejével letörölte (vagy legalábbis megpróbálta letörölni) a verejtéket a homlokáról. Talán az egész csak egy rossz álom? A hőség, a homok, az ismeretlen vörös valami keltette bizonytalan rémület? Rosszat álmodna? Nem, egy űrcsata kellős közepén nem alszik el és nem álmodik az ember. Meghalt volna? Biztos, hogy nem. Ha létezik is túlvilág, az is sokkal kézzelfoghatóbb kell legyen, nem csupán kék fény, kék homok és valami pirosas iszonyat. Ekkor megszólalt a hang. Belül, Carson fejében szólalt meg, nem a fülével érzékelte. Egyszerre jött sehonnan és mindenhonnan. — Miközben jártam az utam galaxisokon és dimenziókon át — csengett a fülében a hang —, a téridő eme szegletében két olyan lényt találtam, akiknek háborúja súlyos következményekkel jár majd. Az egyik népe megsemmisül, ám a másik fél is úgy belerokkan a harcba, hogy lassan elkorcsosul, és visszasüllyed a lélektelen semmibe, amelyből született. Márpedig úgy gondolom, ennek nem szabad bekövetkeznie „ K i . . . azaz mi vagy te?" — Carson nem mondta ki hangosan a kérdést, az mégis megfogalmazódott az agyában.
— Úgysem értenéd. Én... — A hang elhallgatott, miközben kereste — Carson agyában — a szót, amelyet emberi nyelv nem ismerhetett. — Én egy ősrégi faj evolúciójának a csúcsa vagyok, oly régóta létezem, hogy ezt az időt nem is lehet szavakkal kifejezni. A te agyad számára felfoghatatlanul hosszú ez az idő. Fajom beleolvadt az egyetlen örökkévaló tudatba... Örökkön Létező vagyok, ilyenné fejlődhetne — a hang ismét a megfelelő kifejezést kereste — elmondhatatlanul sok idő múlva a te primitív fajod is. Akárcsak az Idegeneknek nevezett faj. Ezért hát beavatkozom a küszöbön álló űrcsatába, mert flottáitok ereje anynyira egyforma, hogy nem lenne más kimenetele, mint mindkettőtök pusztulása. De valakinek túl kell élnie. Egyikőtöknek haladnia és fejlődnie kell. „Egyikünknek? — gondolta Carson. — Az én népemnek vagy a...' — Hatalmamban áll véget vetni a háborúnak, hatalmamban áll visszaküldeni az Idegeneket a galaxisukba. De vagy ők térnének vissza egy napon, vagy a te néped követné őket előbb vagy utóbb. Csak úgy akadályozhatnálak meg titeket egymás elpusztításában, ha örökre itt maradok, ebben a térben és ebben az időben, márpedig én nem maradhatok. Ezért avatkozom most közbe. Elpusztítom az egyik flottát, a másikat semmi bántódás nem fogja érni. Így az egyik civilizáció életben marad. Rémálom. Csakis valami rémálom lehet, gondolta Carson. Mégis tudta, hogy nem álmodik. Nem merte feltenni a legfontosabb kérdést: melyikünk marad életben? A gondolatai azonban megkérdezték helyette. — Az erősebbik fogja túlélni — folytatta a hang. — Ezen én nem tudok változtatni; nem is áll szándékomban. Csupán beavatkozom, hogy a győzelem teljes legyen, ne pedig — ismét keresgélte a szavakat — egy bukásra ítélt faj pirruszi győzelme. Az előcsatározók közül kiválasztottam két példányt, téged és egy Idegent. A gondolataitokban olvasva kiderült számomra, történelmetek korai szakaszában megszokott volt, hogy két nép választott bajnokai döntöttek a vitás kérdésekben. Meztelenül és fegyvertelenül kell megvívnotok egymással, mindkettőtök számára ugyanolyan szokatlan körülmények között. Az idő nem tényező, mivel az idő itt nem létezik. A túlélő népének bajnoka lesz. Az ő faja fennmarad.
— De... - Carson nem tudta szavakba önteni tiltakozását, a hang azonban így is megfelelt rá. — Ez így tisztességes. Olyan feltételeket teremtettem, hogy nem a nyers erő fog dönteni. Nem is érhettek egymáshoz. Magatok is rá fogtok jönni, miért nem. /\z erőnél fontosabb lesz az elszántság és a bátorság, ezek azok a tulajdonságok, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az életben maradáshoz. — De miközben mi itt küzdünk, a flottáink... — Fölöslegesen aggódsz. Ti most egy másik térben, egy másik időben vagytok. Az általatok ismert univerzumban nem telik az idő. Látom, azon tűnődtök, vajon valódi-e ez a hely. Az, és egyszersmind nem az. Mint ahogy jómagam is egyszerre vagyok valóságos és nem valóságos. Létezésem tudati, nem anyagi létezés. Ti egy bolygónak láttatok engem,ez lehetett ugyanúgy egy porszemcse, akár egy nap. De a ti számotokra most valóságos ez a hely. Az itt átélt szenvedéseitek is valódiak lesznek. Es ha meghaltok, a halálotok is valódi lesz. Ha elbuktok, veletek együtt bukik el népetek. Többet nem is kell tudnotok. Ezzel a hang elhallgatott. Carson magára maradt. Mégsem volt egyedül, mert amikor felnézett, észrevette a piros gömböt. Meghűlt az ereiben a vér, és rögtön tudta, hogy egy Idegen közeledik felé. Gurulva. Nem látszottak rajta sem lábak, sem karok, sem arcvonások. Olyan sebesen gördült a kék homokon,
mint egy higanycsöpp, de magát a lényt is megelőzte valami felfoghatatlan jelenség: egy émelyítő, hányingerkeltő, iszonyú gyűlölethullám. Carson kétségbeesetten körülnézett. Keresett valami fegyvernek valót, és egy-két méterrel arrébb megpillantott egy kődarabot. Nem volt valami nagy, de recés szélű, mint az ősemberek pattintott kőszerszámai. Egy kicsit úgy is nézett ki, mint egy kék szakóca vagy kőbalta. Felvette a követ, és leguggolt, várta a támadást. A gömb gyorsan gurult, gyorsabban, mint ahogy ő tudott volna futni. Nem volt idő végiggondolni, hogyan vehetné fel ellene a harcot. Különben sem tudta elképzelni, hogy megbirkózik egy olyan lénnyel, amelynek ereje, tulajdonságai, harci módszerei teljesen ismeretlenek a számára. Mivel nagyon gyorsan gurult, még inkább tökéletes gömbnek tűnt. Már csak tíz méterre volt. Már csak öt méterre. Aztán hirtelen megállt. Azaz inkább megállították. Váratlanul belapult, mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna. Szó szerint visszapattant valamiről. Aztán ismét előregurult, de ezúttal lassabban, óvatosabban. Ismét ugyanott torpant meg. Elgurult oldalra, és ott is megpróbálkozott. Valami nem engedte tovább. Carsonnak hirtelen eszébe jutott, mit mondott az Örökkön Létező, aki idehozta őket: nem a nyers erő fog dönteni. Nem is érhettek egymáshoz." Persze, erőtér van közöttük. Nem a földiek találmánya, mert az világít és serceg, ez pedig láthatatlan és csöndes.
Az energiamező, akár egy fal, kettéosztotta a kupolaszerű félgömböt; Carsonnak nem is kellett leellenőriznie. A Guriga megtette helyette: végiggurult a láthatatlan fal mentén, de nem talált rést rajta. Carson hármat-négyet előrelépett, bal kezével maga előtt tapogatózott, és hozzáért a válaszfalhoz. Sima volt, puha, inkább gumihoz hasonlított, mint üveghez. Meleg volt, amikor megérintette, de nem olyan meleg, mint a homok a talpa alatt. Es teljesen láthatatlan, még közvetlen közelről is. Carson eldobta a követ, és két kézzel meglökte a falat. Az mintha besüppedt volna, de épp csak egy kicsit. Még akkor sem engedett jobban, amikor teljes súlyával nekifeküdt. Olyan volt, mint egy acéllal megerősített gumifal. Az elején egy kicsit rugalmas, aztán kemény, akár a kő. Lábujjhegyre állt és nyújtózkodott, ahogy csak bírt, de fönt is érezte a válaszfalat. Látta, hogy a Guriga közben eljutott az aréna egyik végébe, és most visszafelé tart. Carsonra ismét rátört a hányinger, és hátrébb lépett a válaszfaltól. A lény megállás nélkül elszáguldott mellette. De vajon a föld alatt is folytatódik a válaszfal? Carson letérdelt, és beletúrt a homokba. Laza szerkezete volt, könnyen bele lehetett ásni. Fél méter mélyen még mindig ott volt a válaszfal. A Guriga ismét feléje tartott. Nyilván egyik oldalon sem talált átjárót. Carson biztosra vette, hogy át lehet jutni a túloldalra. Valahogy el kell hogy kapják egymást, különben az egész párbajnak semmi értelme. Ezt azonban még ráért kitalálni. Először ki kellett próbálni valamit. A Guriga közben visszaért, és megállt a válaszfaltól két méterre, a túloldalon. Szemlátomást az embert tanulmányozta, noha hiába meregette Carson a szemét, nem látott a lényen érzékszerveket. Semmit, amit szemnek, fülnek vagy akár szájnak lehetett volna nézni. Észrevett azonban több, úgy egy tucat barázdát a lény testén, és látta, hogy az egyik ilyen vágatból hirtelen kivágódik és beletúr a homokba két csáp, mintha a talaj állagát vizsgálná. Körülbelül három centiméter vastagok és fél méter hosszúak lehettek. A csápokat vissza is lehetett húzni a barázdákba, ha nem használta őket a lény. Gurulás közben is viszszahúzta őket, szemlátomást nem voltak szükségesek a helyváltoztatáshoz. Carson már rájött arra, hogy a
súlypontját változtatva mozog — csak még azt nem tudta, hogyan teszi ezt. A hideg is kirázta, amikor ránézett. Idegen volt, félelmetesen idegen, csöppet sem hasonlított a Földön vagy az ismert bolygókon fellelhető létformákra. Carson biztosra vette, hogy az agya is éppoly idegen, mint a teste. Mégis meg kellett próbálnia. Ha egyáltalán nincsenek telepatikus képességei, a kísérlet eleve kudarcra ítéltetett, Carsonnak mégis azt súgta valami, hogy vannak. Néhány perccel ezelőtt, amikor a lény megindult feléje, határozottan érzett valamit. Egy szinte tapintható gyűlölethullámot. Ha azt ki tudta vetíteni, akkor talán a gondolataiban is tud olvasni, annyit legalábbis, amennyi most szükséges. Carson felvette egyetlen fegyverét, a kődarabot, majd egy lemondó gesztussal újra eldobta, és maga elé tartotta üres tenyerét. Fennhangon beszélt, noha tudta, hogy az előtte álló lény nem fogja fel a szavak értelmét. Mégis úgy érezte, ha hangosan kimondja, jobban tud összpontosítani a jelentésükre. - Nem köthetnénk békét? — kérdezte. A hangja furcsán csengett a némaságban. — Az Örökkön Létező, aki idehozott minket, elmondta, mi lesz a népeink közti háború vége — az egyik fél megsemmisül, a másik elkorcsosul. A két faj sorsa csakis mi kettőnktől függ. Kössünk békét, és mindkettőnk népe menjen haza a saját galaxisába! Ezután nem gondolt semmire, hogy az agya befogadhassa a választ. Az nem is késlekedett. Carson szó szerint hátrahőkölt, annyira elszörnyedt a gondolataiba vetülő vörös képekből áradó égő gyűlölettől és elszánt ölni akarástól. Az Örökkön Létező gondolataitól eltérően a lényéi nem tagolt szavak, hanem hullámokban érkező, tüzes érzések formájában jelentkeztek az agyában. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig küzdenie kellett, hogy kiűzhesse az Idegen gyűlölködő gondolatait, és hányinger fogta el. Lassan tisztult ki a feje, ahogy a rémálmából ébredező ember agya tünteti el a félelem szövetét, amelyből az álmot szőtték. Mélyeket lélegzett, és érezte, hogy elhagyta az ereje, de még tudott gondolkodni. Remegő lábbal tanulmányozta a Gurigát. Az Idegen rezdülés nélkül állta az elmepárbajt, amit
majdnem meg is nyert. Most néhány méterrel arrébb, a legközelebbi kék bokorhoz gurult. A barázdákból kivágódott három csáp, és a növénnyel kezdett babrálni. — Te akartad — mondta Carson —, ha harc, hát legyen harc. — Sikerült kipréselnie egy fanyar mosolyt. — Ha jól értettelek, nem vagy az a kimondott pacifista. — Majd, mivel alapjában véve mindig is csöndes fiú volt, de szerette a nagy szavakat, hozzátette: - Mindhalálig! M é g a saját fülében is szörnyen ostobán csengett a néma csöndet megtörő mondat. Akkor döbbent rá, hogy ez csakugyan mindhalálig tartó küzdelem lesz. Nemcsak az ő vagy a piros gömb haláláig (amit már elnevezett magában Gurigának), hanem egyikük vagy másikuk egész népének pusztulásáig. Ha kudarcot vall, az emberiségnek befellegzett. Egyből alázatosabb és félénkebb lett a gondolatra. Nemcsak elképzelni kellett az eredményt, bele kellett törődni. Tudta, és ez a tudás erősebb volt, mint bármiféle hit, hogy a párbajt megszervező Örökkön Létező igazat mondott a szándékairól és a hatalmáról. Nem tréfált. Az emberiség jövője egyedül az ő kezében volt. Elborzadt a gondolattól, nem is tépelődött rajta tovább. A jelenlegi problémákra kellett koncentrálnia. Meg kell találnia a módját, hogy átjusson a falon. Hogy megölje a fal túloldalán álló lényt. A gondolatai erejével? Remélte, nem ez az összes lehetőség, mivel a Gurigának nyilvánvalóan erősebb telepatikus képességei voltak, mint az emberi faj primitív, fejletlen képviselőinek. Bár erre sem lehetett mérget venni. Ki tudta űzni a saját agyából a Guriga gondolatait; az vajon képes ugyanerre? A gondolatátvivő képességei erősebek voltak; nem lehet, hogy a felvevő mechanizmusai sebezhetőbbek? A lényre meredt, és minden erejét megfeszítve próbált összpontosítani, hogy ráirányítsa a gondolatait. „Dögölj meg! — gondolta. — Meg fogsz dögleni. Az utolsókat rúgod. El fogsz..." Kipróbálta a szavak összes variációját, megpróbálta maga elé képzelni és a Gurigára vetíteni a haldoklás képét. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán, és azt vette észre, hogy remeg az erőlködéstől. De a Guriga továbbra is elszántan tanulmányozta a bokrot,
és ugyanúgy leperegtek róla Carson szavai, mintha a szorzótáblát mondta volna. Ennek tehát semmi értelme. Carson egy kissé pilledt és kába volt a hőségtől és a fárasztó összpontosítástól. Leült a kék homokba, és minden figyelmét a Guriga tanulmányozásának szentelte. Azt remélte, előbb vagy utóbb felmérheti az erejét, kitapasztalja gyengeségeit, megtanulja, mire kell odafigyelnie, ha arra kerül a sor, hogy megbirkózzanak egymással. A lény ágakat tördelt. Carson figyelmesen nézte, megpróbálta megítélni, mennyi erőkifejtéssel járhat ez a cselekvés. Arra gondolt, később ő is találhat egy hasonló bokrot a saját térfelén, maga is letörhet ugyanolyan vastag ágakat, és máris össze tudja hasonlítani, melyik az erősebb: az ő karja vagy a lény csápjai. Látta, hogy az ágak nehezen törnek le, és látta, hogy a Guriga egyenként megküzd mindegyikkel. Látta, hogy mindegyik csáp kettéágazik, lesz belőle két ujj, mindkettő végén egy karommal. A karmok nem tűntek különösképpen hosszúnak vagy veszélyesnek. Ha egy darabig nem vágja, az ő körme is van ilyen. Nem, egészében véve nem tűnt túl kemény ellenfélnek. Hacsak nem valami igen szívós bokorról van szó. Carson körülnézett, és nagy örömére pont a közelben nőtt egy ugyanolyan bokor. Odanyúlt, és letört egy ágat. Nem esett nehezére. Persze a Guriga színlelhette is az erőlködést, de ez nem tűnt valószínűnek. Vajon mik lehetnek a gyenge pontjai? Ha alkalom nyílik rá, hol mérjen rá megsemmisítő csapást? Viszszament, és folytatta a tanulmányozását. A lény bőre elég vastagnak tűnt. Valamilyen éles fegyverre lesz szükség. Ismét felvette a kődarabot. Úgy harminc centi hosszú volt, keskeny, és az egyik végén meglehetősen éles. Ha úgy törik, mint a kovakő, használható kést készíthet belőle. A Guriga tovább tanulmányozta a bokrokat, és közelebb gurult egy másik fajtához. A bokor alól ekkor kisurrant egy apró, kék gyík. Rengeteg lába volt; Carson ugyanilyet látott az imént a saját térfelén. A Guriga egyik csápja kivágódott, és elkapta az állatot. Előbukkant egy másik csáp, és elkezdte tépdesni a gyíkocska lábait, olyan ridegen és szenvtelenül, mint az imént a bokor ágait. A lény két-
ségbeesetten vergődött és fülsértően visított; Carson fülének ez volt az első hang a sajátján kívül. Megborzongott, és a legszívesebben oda sem nézett volna. Mégis erőt vett magán; mindent meg kellett tudnia az ellenfeléről, ami később a hasznára lehet. Hasznos lehet az is, hogy tisztába jött öncélú és szükségtelen kegyetlenségével. Sőt, gondolta hirtelen támadt indulattal, eddig ez a leghasznosabb információ. Elvezet lesz végezni vele, ha itt az alkalom. Csakis ez adott elég erőt neki, hogy végignézze, ahogy a szerencsétlen kis lényt megcsonkítják. Valóssággal megkönnyebbült, amikor — miután lábai felét kitépték — a gyíkocska abbahagyta a visítást, és döglötten ernyedt el a Guriga szorításában. A lény nem folytatta a lábak kiszaggatását. Megvetően Carson felé hajította a gyík tetemét. Az nagy ívet írt le a levegőben, és a férfi lábánál ért földet. Átjutott a válaszfalon! Eltűnt a válaszfal! Carson egy szemvillanás alatt talpra szökkent, marokra fogta a kést, és nekilódult. Most megkapod a magadét! — gondolta. Most, hogy már nincs ott a válaszfal... Csakhogy a válaszfal nem tűnt ám el. Carson ezt a saját kárán tapasztalta meg, ugyanis hatalmasat kondult a feje, amikor nekirohant. Csillagokat látva vágódott hanyatt. Felült, és megrázta a fejét, hogy magához térjen. Ekkor látta, hogy valami repül felé a levegőben. Hasra vágódott a homokban, és az oldalára perdült, hogy el ne találja. A felsőtestét sikerült is megóvnia a találattól, ám a bal lábikrájába éles, nyilalló fájdalom hasított.
A fájdalomra fittyet hányva hátrabukfencezett, és feltápászkodott. Azonnal látta, hogy kővel dobták meg. A Guriga közben felvett egy másikat is, két csápja közé szorítva meglóbálta, és újabb dobáshoz készülődött. Pörögve repült a kő, de Carson könnyedén arrébb lépett. A Guriga dobása egyenes volt, de gyenge és rövid. Az első kődarab is csak azért talált célba, mert Carson ült, és már csak az utolsó pillanatban vette észre. Miközben ellépett az erőtlen dobás elől, Carson meglendítette a karját, és elhajította a saját kövét. Ujjongva gondolt arra, hogy ha az eldobott tárgyak áthatolnak a válaszfalon, akkor játszhatnak célbadobósdit. Márpedig egy földlakó jó erős jobb keze... Tudta, hogy lehetetlen elhibázni négy méterről egy ekkora gömböt. A kődarab nyílegyenesen és sokkal gyorsabban süvített a célpont felé, mint a lény által dobottak. Nagy puffanással ért célba, és nyilván fájt is. A Guriga épp egy újabb kő felé nyúlt volna, de meggondolta magát, és inkább visszavonulót fújt. Mire Carson legközelebb dobáshoz jutott, a Guriga már a válaszfaltól tíz méterre gyűjtögette az erejét. Carson második dobása húsz centivel mellé ment, a harmadik pedig túl rövidre sikerült. A Guriga ismét lőtávolon kívül volt - legalábbis olyan messze, hogy a lövedékek ne tehessenek benne kárt. Carson elvigyorodott. Ezt a menetet ő nyerte. Csakhogy volt egy kis bökkenő... Lehervadt az arcáról a vigyor, és lehajolt, hogy szemügyre vegye sebesült lábikráját. Az éles kő
csúnyán felhasitotta, több centiméteres és elég mély vágást ejtett rajta. Erősen vérzett, de a fő ütőerei talán nem sérültek meg. Ha szerencséje van, magától eláll a vérzés. Ha nem áll el, akkor viszont gondok lesznek. A sebesülésnél azonban jobban izgatta egy másik dolog: a válaszfal különös természete. Visszament a falhoz, ezúttal a kezével tapogatózott maga előtt. Meg is találta; az egyik kezét nekitámasztotta, a másikkal egy marék homokot hajított rá. A homok áthatolt a falon. A keze nem. A szerves anyagot nem engedi át, csak a szervetlent? Nem igaz, mert a döglött gyík is átjutott, és egy gyík, akár élő, akár döglött, kétségkívül szerves. Mi a helyzet a növényekkel? Letört egy ágat, és megböködte vele a válaszfalat. A gally ellenállás nélkül áthatolt rajta, de amikor az ágat markoló ujjai a falhoz értek, megálltak. Sem ő nem juthatott át, sem a Guriga. De a kövek, a homok és a gyíktetem... Mi történne egy élő gyíkkal? Carson keresgélni kezdett a bokrok alatt. Talált is egyet, és nyakon csípte. Finoman a válaszfalnak dobta, de az állat viszszapattant róla, és fürgén elszaladt a kék homokon. Pillanatnyilag kielégítette a kíváncsiságát. A válaszfal csak az élő dolgoknak jelentett akadályt. Az élettelen vagy a szervetlen anyag át tudott hatolni rajta. Carson ismét sérült lábával kezdett foglalkozni. A vérzés csillapodott, ami azt jelentette, hogy nem kell amiatt aggódnia, honnan szerezzen ércsíptetőt. Csak egy kis víz kell — ha van itt egyáltalán —, hogy kitisztítsa a sebet. Ahogy eszébe jutott a víz, rájött, hogy kezd szörnyen szomjas lenni. Muszáj vizet találnia, ha esetleg hosszúra nyúlna ez a küzdelem. Bicegve elindult, hogy körbejárja a saját térfelét. Egy kézzel a válaszfalat tapogatva jobbra ment, amíg el nem ért a homorú oldalfalhoz. Az nem volt láthatatlan: közelről nézve halvány kékesszürke színben játszott, a felülete pedig ugyanolyan tapintású volt, mint a válaszfal. Próbaképp ehhez is hozzávágott egy marék homokot; a homok eltűnt a fal mögött. A félkör alakú burok is erőtér volt, csak a válaszfaltól eltérően nem átlátszó. Végigment a fal mentén, amíg újra el nem ért a válaszfalig, majd visszasántikált oda, ahonnan elindult.
Sehol egy csepp víz. Most már aggódva tántorgott ide-oda a válaszfal és az oldalfal között, közben alaposan átfésülte a közbeeső terepet. Nincs víz. Kék homok, kék bokrok és elviselhetetlen hőség, semmi más. „Csak beképzelem magamnak — gondolta ingerülten —, hogy ennyire szenvedek a szomjúságtól." Megpróbálta kitalálni, mennyi ideje van már ezen a furcsa helyen. A valóságban természetesen egy másodperc sem telt el: megmondta az Örökkön Létező is, hogy amíg ő itt van, odakint állni fog az idő, az életfolyamatai azonban itt is működtek. M i t mond a teste, mióta lehet itt? Talán három vagy négy órája. Ennyi idő alatt még nem halt szomjan senki. Ő mégis úgy érezte, rögtön elpusztul a szomjúságtól: alighanem a nagy meleg miatt száradt ki a torka. Tikkasztó hőség volt! Lehetett vagy ötven fok. Száraz, bágyasztó hőség, a levegő pedig meg sem rezdült. Elég csúnyán sántított, és teljesen ki volt merülve, amikor befejezte felfedező útját. Igyekezete sajnos teljesen hiábavalónak bizonyult: semmit sem talált. Üveges szemmel nézte a mozdulatlan Gurigát a túloldalon, és remélte, hogy az is ilyen nyomorultul érzi magát. Nyilván a lény sem élvezte a helyzetet. Az Örökkön Létező azt mondta, hogy a körülmények mindkettőjük számára egyformán szokatlanok és egyformán kényelmetlenek. A Guriga talán egy olyan bolygóról jött, ahol a százfokos meleg a megszokott. Talán az megfagy, amíg ő itt pecsenyére sül. Talán a levegőt is ugyanannyira sűrűnek találja, amennyire ritkának ő. Carsont mindenesetre úgy kimerítette a felfedezőút, hogy alig kapott levegőt. Most érezte csak, hogy nem sokkal sűrűbb a légkör itt, mint a Marson. Ráadásul víz sincs. Ez mindenféleképp megoldhatatlan probléma elé állította. Hacsak nem tudja valahogy áttörni a válaszfalat, vagy nem tud a saját térfeléről végezni az ellenfelével, a szomjúság fog végezni ővele. Ettől úrrá lett rajta a vakrémület. Nem vesztegethet több időt. Mégis le kellett ülnie egy pillanatra pihenni, gondolkozni. M i t lehetne még tenni? Semmit — és mégis oly sok mindent. Itt vannak például a bokrok. Sok min-
denre nem jók, mégis érdemes megvizsgálni őket, hátha az eszébe jut valami. A lábával is kezdenie kell valamit, akkor is, ha egy csepp víz sincs, amivel kitisztíthatná a sebet. Köveket is gyűjtenie kell, hogy tudjon mit dobálni. Késnek való kődarabot sem ártana keresni. A lába most már iszonyúan sajgott, úgyhogy azzal kellett kezdeni. Az egyik bokornak voltak levelei — vagy legalábbis ahhoz hasonló részei. Letépett belőlük egy maroknyit, és miután alaposan szemügyre vette őket, úgy döntött, hogy tesz egy próbát. Letörölte velük a homokot, a piszkot és az alvadt vért, majd fogott egy nyaláb friss levelet, és rákötötte a sebre az ugyanarról a bokorról szedett indákkal. Meglepetésére az indák igen szívósnak és erősnek bizonyultak. Vékonyak voltak, puhák és hajlékonyak, mégsem tudta őket elszakítani. Úgy kellett lefűrészelnie őket a kék kődarab élével. A nagyobbak majdnem félméteresek voltak, ezt meg is jegyezte, hiszen a jövőben talán használható kötelet fonhat belőlük. Hogy mire használható a kötél, azt is majd csak kitalálja. Ezután kést pattintott magának a kék kőből. Egy harminccentis szilánkjából kezdetleges, ám halálos fegyvert eszkábált magának. A bokor indáiból pedig kötélövet font, amelybe bedughatta a kőkést, hogy az mindig elérhető legyen, mégis szabad maradjon mindkét keze. Visszament a bokrokat tanulmányozni. Három másik fajtát talált. Az egyik levelek nélküli, száraz, törékeny volt, olyan inkább, mint a szárított hínár. A másik puha, porhanyós, majdnem taplóhoz hasonló. Látványra is, tapintásra is kiválóan alkalmas volt kanócnak. Leginkább a harmadik hasonlított fához. Törékeny levelei az érintésre lekókadtak, de a szára, bár rövid, mégis egyenes és erős volt. Szörnyű, elviselhetetlen forróság égette. Odabicegett a válaszfalhoz, és megtapogatta, még mindig ott van-e. O t t volt. Egy darabig csak állt, és a Gurigát nézte. A lény a válaszfaltól biztos távolságban, hogy az eldobott kő ne találhassa el, mesterkedett valamiben. Carson nem tudott rájönni, miben. Egyszer abbahagyta a mozgolódást, közelebb jött, és úgy tűnt, az embert vizslatja. Carsonnak újból le kellett küzdenie a rátörő hányingert. Egy követ hajított felé, mire a Guriga visszavonult, és folytatta rejtélyes ügyködését. Legalább megtanulta, hogy ne jöjjön túl közel...
Carson a maga epés módján még hálás is volt neki. A következő egy-két órában semmi mást nem csinált, csak megfelelő méretű köveket gyűjtött, és takaros kis halmokba rendezte őket a válaszfal mellett. Annyira kiszáradt már a torka, hogy nehezére esett a vízen kívül bármi másra gondolni. Pedig muszáj volt másra is gondolnia. Arra, hogyan jusson át a válaszfalon, fölötte vagy alatta, hogyan kapja el azt a piros gömböt és hogyan végezzen a lénnyel, mielőtt a tikkasztó hőség végezne ővele. A válaszfal mindkét oldalon a külső falig ért. De milyen magas lehet? Es mennyi van belőle a homok alatt? Carson agya egy röpke pillanatra teljesen kihagyott. Kótyagos fejével nem is tudott arra gondolni, miként találhatná meg a választ erre a két kérdésre. Tétlenül üldögélt a forró homokban — nem is emlékezett rá, mikor ült le —, és azt nézte, ahogy egy kék gyík kioson az egyik bokor rejtekéből, és besurran egy másik bokor alá. A kis állat pislogva nézett az emberre a növény árnyékából. Carson rávigyorgott. Alighanem megkábulhatott egy kicsit, mert hirtelen egy régi mondás jutott az eszébe a marsi sivatagok telepeseitől. „Egy idő után olyan magányos leszel, hogy azon kapod magad: gyíkokhoz beszélsz, aztán nem sokkal később már azt veszed észre, hogy a gyíkok válaszolnak is..." Tudta, azon kellene töprengenie, hogyan ölje meg a Gurigát, ehelyett azonban a gyíkra vigyorgott, és megszólalt: — Szevasz, pajtikám. A gyík néhány lépést tett feléje. — Üdv! — mondta. Carson egy pillanatra kővé meredt, majd hátravetett fejjel hahotázni kezdett. Ettől sem fájdult meg a torka; annyira szomjas tehát mégsem lehetett. Miért is ne? Az Örökkön Létezőnek, aki kigondolta ezt a rémálomba illő helyet, a többi hihetetlen tulajdonsága mellett miért pont humora ne legyen? Beszélő gyíkok, amelyek a saját nyelvemen válaszolnak, ha szólok hozzájuk - micsoda figyelmesség! Rámosolygott a gyíkra, és megszólította: — Gyere csak közelebb! — A gyík azonban megfordult és elszaladt, az egyik bokortól a másikig, amíg csak el nem tűnt az ember szeme elől. Carson újra szomjas lett.
A tettek mezejére kellett lépnie. Úgy nem fogja megnyerni a meccset, ha csak ücsörög, izzad és magát sajnáltatja... Valamit tenni kell. De mit? Áthatolhatna a válaszfalon. Csakhogy sem rajta, sem fölötte nem tudott átjutni. De biztos lehet-e benne, hogy nem lehet átjutni — alatta sem? Es ha már erről van szó, nem szoktak az emberek kutat ásni, hogy vízhez jussanak? Két legyet egy csapásra... Carson odasántikált a válaszfalhoz, de most már minden mozdulatnál felnyögött. Ásni kezdett, egyszerre két marékra hányta a homokot. Lassú, nehéz munka volt, mert a homok a gödör szélén visszafolyt, és minél mélyebbre túrt, annál szélesebb gödröt kellett ásnia. Fogalma sem volt, hány órájába telt, de másfél méter mélyen elérte a felszín alatti kőzetet. Egy csepp vizet sem talált. A válaszfal erőtere is leért a kőzetig. Ennyit a kútásásról. Vizet sem talált, a falon sem jutott át, hiába volt az egész. Kimászott a lyukból és egy darabig ott feküdt pihegve, majd felemelte a fejét, hogy megnézze, mit csinál odaát a Guriga. Mert nyilván az sem tétlenkedett közben. Nem bizony. A bokrok fájából fabrikált valamit, indákkal kötötte össze. Szokatlan alakú, egy méter magas, szögletes alkotmányt tákolt. Carson felmászott a lyukból kiásott homokdombra, hogy jobban lásson. A szerkezet hátuljából két hosszú rúd állt ki, az egyiknek a végéhez csészeforma dolgot erősítettek. Olyan, mint valami katapult, gondolta Carson. Nemcsak olyan volt, hanem az is, a Guriga ugyanis felemelt egy méretesebb követ, és belehelyezte a csészébe. Az egyik csápjával fel-le mozgatta a másik rudat, majd egy kissé elforgatta a masinát, mintha célozna. A rúd, a csészében a kővel, egyszer csak fölfelé lendült. A kő méterekkel zúgott el Carson feje fölött, még csak elhajolnia sem kellett. A férfi azonban megbecsülte a távolságot, és füttyentett. Egy ilyen nehéz követ ő feleolyan messzire sem bírt volna elhajítani. Hiába is vonul vissza saját térfele legtávolabbi csücskébe, ha a Guriga előrejön a válaszfalig, könnyedén eltalálhatja. Még egy kő süvített el, ezúttal sokkal közelebb. Carson rájött, hogy ennek a fele sem tréfa. Valamit nem ártana tenni ellene.
A válaszfal mentén oldalazva, hogy a katapult ne tudja befogni, elkezdte azt kövekkel bombázni. Hamar be is látta, hogy ezzel semmire sem megy. Könynyű köveket kellett választania, különben nem tudta volna őket olyan messzire dobni. Csakhogy ezek ha el is találták a szerkezetet, nem tettek benne kárt, lepattantak róla. A Guriga pedig olyan messze volt, hogy könnyedén elkerülhette a lövedékeket. Carson karja ráadásul egyre jobban fáradt. A puszta kimerültségtől sajgott mindene. Ha tudna egy kicsit pihenni anélkül, hogy körülbelül félperces időközönként félre kelljen ugrania a katapultból érkező kövek elől... Visszabotorkált az aréna hátuljáig. Rögtön rájött, hogy ezzel sem lett jobb a helyzet. A kövek odáig is elrepültek, csak a szünet volt hosszabb, mivel tovább tartott felhúzni a katapult kilövőszerkezetét. Csüggedten visszavonszolta magát a válaszfalhoz. Többször elvágódott, és alig tudott felkecmeregni, hogy tovább menjen. Tudta, már nem bírja sokáig. Mégsem merte abbahagyni a mozgást, amíg valahogy ki nem vonja a katapultot a forgalomból. Ha elalszik, lehet, hogy soha többé nem ébred fel. Ekkor olyasmi történt, ami miatt felcsillant benne a remény. Az egyik kő becsapódott a válaszfal mellett felhalmozott kövek rakásába, és felpattant egy szikra. Szikra. Tűz. Az ősember szikrákból csiholt tüzet, és néhány száraz, taplószerű fadarabbal lobbantotta lángra... Szerencsére pont a közelben volt egy ilyen bokor. Carson letörte pár ágát, odavitte egy kőhalomhoz, majd türelmesen ütögetni kezdett egymáshoz két követ, míg egy szikra hozzá nem ért a taplószerű gallyhoz. Az olyan gyorsan lángra kapott, hogy meg is perzselte a szemöldökét. Az ág pillanatok alatt hamuvá égett. Ám maga az ötlet már megvolt, úgyhogy perceken belül pislákolt is a kis tűz az egy-két órája kiásott homokdomb tövében. A taplószáraz bokrok keltették életre, a lassabban égő ágak pedig táplálták. A szívósabb, drótszerű indák nem égtek el azonnal; ezekből eldobható tűzbombák készültek. Carson egy kis kő köré tekerte a rőzsenyalábokat, hogy meglegyen a súlyuk, a kacsokból pedig hurkot kötött rájuk, hogy meglóbálhassa őket. Csinált belőlük fél tucatot, aztán meggyújtotta és eldobta az elsőt. Gyönyörűen szelte a levegőt, és a Guriga azonnal el is kezdett visszavonulni, maga után
vonszolva a katapultot. Carsonnak azonban rnár a keze ügyében volt a többi, hajigálta is őket szaporán. A negyedik ilyen tűzbomba beékelődött a katapult keretébe, és minden úgy történt, ahogy Carson elgondolta. A Guriga kétségbeesetten szórta a homokot az egyre terjedő tűzre, ám karmos csápjaival csak egy kiskanálnyit tudott felmarkolni, így hiába erőlködött, nem tudta eloltani. A katapult kigyulladt. A Guriga azon nyomban otthagyta az égő roncsot, és minden erejével Carsonra koncentrált, aki újból érezni kezdte az émelyítő gyűlölethullámot. Ám ez az érzés most nem volt olyan heves, mint korábban; vagy maga a Guriga gyöngült, vagy Carson tanulta meg, hogyan védekezzen a mentális támadás ellen. Hosszú orrot mutatott a lénynek, majd újabb követ dobott felé, így az visszamenekült biztos távolságba. A Guriga újfent ágakat kezdett tépkedni saját térfelének túlvégében: alighanem újabb katapultot készült építeni. Carson — immár századszor is — megbizonyosodott róla, hogy az erőtér működik, majd egyszer csak azon vette észre magát, hogy a válaszfal mellett ül a homokban, és nincs ereje felállni. Most már egyfolytában hasogatott a lába, és a szomjúság is egyre jobban gyötörte. Mindez azonban semmiség volt az egész testén eluralkodó teljes kimerültséghez képest. A hőség is egyre elviselhetetlenebb lett. A pokolban lehet ilyen forróság, gondolta. A pokolban, amelyben az ősök hittek. Harcolt az elalvás ellen, csakhogy az ébrenlét is hiábavalónak tűnt, mivel nem tehetett semmit. Semmit, amíg a válaszfal bevehetetlen, a Guriga pedig lőtávolon kívül marad.
Napokba? De hiszen a Guriga már csinált egyet. Napok teltek volna el azóta? Aztán eszébe jutott a Guriga rengeteg csápja. Így persze hogy sokkal gyorsabban dolgozhatott, mint ő. Különben sem egy katapulton fog múlni a győzelem. Annál jobbat kell kitalálnia. Szerkesszen íjat? Azonnal elvetette az ötletet; egyszer már megpróbálkozott az íjászattal, és tudta, milyen ügyetlenül bánik ezzel a fegyverrel. A mai sportolók modern eszközeivel sem lenne könnyű, pedig azok aztán tényleg pontosak, hát még azzal a kezdetleges valamivel, amit itt tudna készíteni. Kételkedett, hogy olyan messzire tudna lőni, amilyenre a követ el tudja dobni, és azzal is tisztában volt, hogy nem céloz olyan jól. Na és a lándzsa? A z t még itt is el lehetne készíteni. Dobófegyverként nem tudná használni, de közeiharci fegyvernek ideális, már persze ha közel tudna kerülni az ellenfeléhez. Ráadásul legalább elfoglalja magát valamivel. Nemegyszer azon kapta magát, hogy kezdenek elkalandozni a gondolatai, márpedig ezt nem hagyhatta. Egyre több erőfeszítésébe került, hogy emlékeztesse magát, miért is van itt, miért kell megölnie a Gurigát. Szerencsére nem volt messze az egyik kőhalom. Addig turkált, amíg talált is egy többé-kevésbé lándzsahegy formájú követ. Egy kisebb kővel elkezdte tökéletesíteni, a széleire pedig éles peremet készített, hogy ne lehessen visszahúzni, ha belefúródik valamibe. Csinos kis szigony lett belőle. Nem is rossz ötlet, gondolta. A szigony még jobb is, mint a lándzsa, ezen az őrült viadalon. Ráköt a szigonyra egy kötelet, beledöfi a Gurigába, odarántja a lényt a válaszfalhoz, és ha a keze nem is, a kőkés hegye át tud hatolni az erőtéren!
Pedig tudta, hogy kell lennie valami megoldásnak. Megpróbált visszaemlékezni a régmúlt időkről szóló könyvekre. Azokban leírták, hogyan harcoltak őseink a fém és műanyag előtti korokban. A kőlövedék lehetett az első igazán pusztító fegyver, gondolta. A z t viszont már ő is feltalálta itt.
A nyelet nehezebb volt elkészíteni, mint a fejet. Levágta négy bokor fő ágait, a szívós, de vékony indákkal egymáshoz erősítette őket, s az így kapott egyméteres nyélre ráerősítette a kőfejet.
Egyedül egy katapult javíthatott volna rajta valamicskét, olyan, amilyet a Guriga készített. Csakhogy ezekből a bokrokból szinte lehetetlen megépíteni — egyetlen águk sem hosszabb harminc centiméternél. A működési elvet természetesen ki tudná találni, de napokba telne megépíteni magát a szerkezetet, és neki már nem maradt annyi ereje.
Kezdetleges fegyver volt, de erős. A vékony, szívós indákból öt méter hosszú kötelet font. Könnyű volt és nem látszott túl erősnek, de tudta, hogy a súlyát meg fogja tartani, és ez volt a lényeg. Az egyik végét a szigony nyeléhez kötötte, a másikat a jobb csuklója köré. Ha nem talál célba, legalább vissza tudja húzni.
Végül megkötötte az utolsó csomót is, mást már nem tehetett, és ekkor hirtelen ezerszer elviselhetetlenebb lett a forróság, a kimerültség, a rettenetes szomjúság és a lábában a fájdalom. Megpróbált felegyenesedni, hogy lássa, mit csinál a Guriga, és rádöbbent, hogy nem képes talpra állni. Harmadszori próbálkozásra is csak feltérdelni bírt, majd nyomban elterült. „Aludnom kell — gondolta. — Ha most kellene verekednem, gyenge lennék, mint a harmat. Ha ezt tudná, idejönne és megölne. Vissza kell nyernem egy kicsit az erőmből." Lassan, kínlódva messzebb araszolt a válaszfaltól. Tíz méterre, húsz méterre... Tompa puffanást hallott maga mellett a homokban. Zavaros és szörnyű álmából egy még zavarosabb és szörnyűbb valóságba ébredt. Újra a kék derengést látta a kék homok fölött. Meddig aludhatott? Egy percig? Egy napig? Még egy kő zuhant le mellette, ezúttal olyan közel, hogy beterítette homokkal. Carson felkönyökölt, majd felült. Megfordult, és látta, hogy a Guriga húsz méterre tőle, a válaszfalnál ácsorog. Amikor az ember felült, az idegen lény nagy sietve visszavonult; meg sem állt, amíg el nem került a lehető legmesszebbre. Carson rájött, hogy túl korán aludt el, miközben még mindig a lény lőtávolában volt. Az Idegen látta, hogy ott fekszik mozdulatlanul, odamerészkedett a falhoz, és dobálni kezdte. Szerencsére nem jött rá, mennyire le van gyengülve, különben ott maradt volna, tovább dobálni.
Sokáig aludt? Nem valószínű, hiszen ugyanúgy érezte magát, mint azelőtt. Egyáltalán nem volt sem kipihentebb, sem szomjasabb, nem változott semmi. Valószínűleg csak néhány percig lehetett eszméletlen. Ismét elkezdett mászni, ezúttal megfeszítette minden erejét, hogy a lehető legmesszebbre jusson. Már csak egy méterre volt az aréna külső héjának színtelen és átlátszatlan fala... Aztán ismét elsötétült a világ. Amikor felébredt, semmi sem változott körülötte, de tudta, hogy ezúttal sokáig aludt. Az első, ami eljutott a tudatáig, a szájában lévő száraz és kemény dolog volt. Megduzzadt a nyelve. Amikor lassan magához tért, azonnal tudta, hogy valami nincs rendjén. Nem volt annyira fáradt, annyira kimerült, és ezt az alvásnak köszönhette. Viszont kínzó, gyötrő fájdalmat érzett. Csak akkor jött rá, hogy a lába fáj, amikor megpróbált megmozdulni. Felemelte a fejét, és lenézett. A lába iszonyúan meg volt dagadva. A térde alatt kezdődött, és egészen a combjáig tartott. A növényi indák, amelyeket a levelekből készített párnára kötött, most mélyen belevájódtak a duzzadt húsba. A kötés olyan szoros volt, akár a bilincs, lehetetlen lett volna bedugni alá a kést. Szerencsére a sípcsont fölé esett az utolsó csomó, itt az inda nem vágott be annyira, mint másutt. Kínkeservesen erőlködve végül ki tudta bogozni. Egyetlen pillantást vetett a rögtönzött kötés alá, és látta hogy bekövetkezett, amitől a legjobban félt. A seb elfertőződött, ráadásul vérmérgezést is kapott;
mindkettő elég súlyos volt, és az állapota egyre roszszabbodott. Fájdalomcsillapító nélkül, ruha nélkül, ráadásul víz nélkül semmit nem tehetett ellene. Meghal, amikor a méreg szétterjed a szervezetében. Tudta, hogy nincs remény, veszített. Nemcsak ő bukott el: az egész emberiség. Amikor ő meghal ezen a helyen, ott kinn, az általa ismert univerzumban ugyanúgy meghal az összes barátja, az összes emberi lény. A Föld és a gyarmatosított világok — mind a piros, guruló, irtózatos Idegenek otthona lesznek. Emberi tulajdonságok nélküli, hagymázas álomból érkezett Idegeneké, akik merő élvezetből tépnek darabokra védtelen gyíkokat. Ez a gondolat adott neki erőt, hogy a fájdalomtól szinte vakon, ismét a válaszfal felé kezdjen kúszni. Ezúttal nem négykézláb, csak a karja segítségével vonszolta magát. Egy a millióhoz az esélye, hogy marad elég ereje egy utolsó, végzetes dobásra a szigonnyal, ha a Guriga netán odajön a válaszfalhoz, aminek szintén egy a millióhoz az esélye. Hacsak azóta el nem tűnt a válaszfal. Mintha évek teltek volna el, míg odaért. A fal nem tűnt el. Ugyanolyan áthatolhatatlannak bizonyult, mint a legelején. A Guriga pedig nem volt a falnál. Amikor Carson felkönyökölt, látta az aréna végében: egy faszerkezeten munkálkodott, ami az elpusztított katapultra emlékeztetett. Az Idegen sem mozgott már olyan gyorsan, alighanem ugyanúgy legyengült, mint ő. Carson azonban abban sem volt biztos, hogy valaha szüksége lesz a második katapultra. Ő úgyis halott lesz már, mire amaz befejezi. Ha most a falhoz lehetne csalogatni... amíg még él... Meglóbálta a karját, és kiáltani próbált, de kiszáradt torkából nem jött ki hang. Vagy ha át tudna jutni a falon... Egy pillanatra elveszíthette az öntudatát, mert azon vette észre magát, hogy tehetetlen dühében a falat püföli. Megálljt parancsolt indulatának, becsukta a szemét, és megpróbált lehiggadni. — Üdv — szólalt meg valaki. Vékony, csenevész hangocska. Olyan volt, mint... Carson kinyitotta a szemét, és lenézett. Csakugyan a gyík volt az.
— Tűnj el! - akarta mondani Carson. — Hordd el magad; te valójában nem is vagy itt, de ha itt is vagy, nem beszélsz. Megint csak képzelődöm. A torka azonban annyira kiszáradt, úgy megduzzadt a nyelve és olyan cserepes volt a szája, hogy egy szót sem tudott kinyögni. Újra behunyta a szemét. — Fáj neki — mondta a hangocska. — O l d meg! Fáj neki... öld meg! Gyere! Carson ismét kinyitotta a szemét. Még mindig ott volt a kék, tízlábú gyík. A fal mentén szaladgált, viszszajött, megint elszaladt és megint visszajött. — Fáj neki — ismételgette. — O l d meg! Gyere! Nekiiramodott, majd ismét visszajött. Szemmel láthatóan azt akarta, hogy Carson kövesse a fal mentén. A férfi ismét lehunyta a szemét. A hang csak duruzsolta tovább ugyanazt a három kurta mondatot. Valahányszor Carson kinyitotta a szemét, a kis állat elszaladt és visszajött. — Fáj neki. O l d meg! Gyere! Carson felnyögött. Tudta, hogy addig úgy sincs nyugta, amíg nem követi a kis nyavalyást. Utána vonszolta magát. Ekkor meghallott egy másik hangot, egy egyre erősebb, éles visítást. A homokban feküdt, vonaglott és nyöszörgött valami. Aprócska, kék színű szerzet, hasonlított is gyíkra, meg nem is... Aztán rájött, mi az: a gyík, aminek a lábát a Guriga réges-rég kitépkedte. Úgy látszik, mégsem döglött meg; életben volt még, és gyötrődve, visítva vívta haláltusáját. — Fáj neki — mondta a másik gyík. — Fáj neki. O l d meg! O l d meg! Carson végre megértette. Elővette övéből a kőkést, és megadta a kegyelemdöfést a megkínzott teremtménynek. Az élő gyík villámgyorsan elinalt. Carson visszafordult a fal felé. Az erőtérnek támasztotta a kezét és a fejét, s csak nézte, ahogy a Guriga jó messze, a túlsó oldalon a katapult újjáépítésén munkálkodik. „ M é g el is bírnék menni odáig — gondolta —, ha át tudnék jutni ezen a falon. Ha átjutnék, még nyerhetnék. Látni rajta, hogy ő is legyengült. Talán még..." Carson minden reménye elpárolgott, sötét kétségbeesésében az jutott eszébe, bárcsak halott lenne. Irigyelte a gyíkot, amelyet az imént szenderített jobblétre. Annak nem kellett tovább élnie és szenvednie. Nem úgy, mint neki. Lehet, hogy órák, de lehet, hogy csak napok múlva végez vele a vérmérgezés.
Inkább a saját szívébe kellene döfnie a kést... Nagyon jól tudta, hogy úgysem tenne ilyet. Amíg életben van, ott az esély, egy a millióhoz... Küszködve-erőlködve próbálta a tenyerével áttörni a falat, és közben észrevette, milyen vékony és cingár lett a karja. Jó sok ideje, talán napok óta itt lehet már, ha így lefogyott. Mennyi idő lehet még hátra az életből? Mennyi hőséget, szomjúságot és fájdalmat bír még elviselni az emberi szervezet? Egy kis időre majdnem elveszítette a fejét, aztán egyszerre jeges nyugalom szállta meg — és eszébe jutott valami, amitől még a vér is meghűlt az ereiben. A gyík jutott eszébe, amelyet az imént ölt meg. Átjutott a falon, pedig még élt. A Guriga térfeléről jött; a Guriga kitépdeste a lábait, és lenézően Carsonhoz akarta vágni, az meg átjött a falon. Carson először azt hitte, azért, mert megdöglött. Pedig nem döglött meg; csak nem volt eszméleténél. Elő gyík nem juthatott át a falon, de egy eszméletlen gyík igen. Az erőtér tehát nem az élő szervezet számára jelentett falat, hanem az öntudatánál lévő szervezetnek. Szellemi vetület volt, szellemi akadály. Carson erre gondolt, és kúszni kezdett a fal mentén, hogy egy utolsó, mindent eldöntő próbát tegyen. Csakis egy haldokló sarkallhatta magát ilyen reménytelen, kétségbeesett erőfeszítésre. Haszontalan lett volna a siker esélyeit latolgatni. Az esélyek a nullával egyenlők, ha még meg sem próbálja. Végigaraszolt a válaszfal mentén a mintegy méteres homokdűnéig, amelyet akkor hordott össze, amikor azzal próbálkozott — vajon hány napja is? —, hogy a válaszfal alá ásson vagy hogy vizet fakasszon a földből. A homokdomb éppen a válaszfal mellett emelkedett, egyik lejtője az erőtér másik oldalán ért véget. Carson magához vett egy követ az egyik közeli rakásból, felkapaszkodott a dűne tetejére, majd teljes súlyával nekidőlt a válaszfalnak, hogy mihelyt az erőtér engedi, átguruljon az ellenség térfelére. Megbizonyosodott róla, hogy a kése ott van a kötélövben, hogy erősen fogja a szigonyt jobb könyökének hajlatában, és hogy az ötméteres kötél egyik vége a szigony nyeléhez, a másik vége pedig a csuklójához van kötözve. Aztán a jobb kezével felemelte a követ, készen arra, hogy fejbe kólintsa vele saját magát. Ha a szerencse is melléje szegődik, az ütés elég erős lesz,
hogy elkábuljon tőle, de nem annyira erős, hogy sokáig eszméletlen maradjon. Szinte biztos volt benne, hogy a Guriga végig őt figyeli, látja majd, ahogy legurul, át a válaszfalon, és oda fog menni, hogy megnézze, mi történt. Azt remélte, hogy halottnak hiszi majd, mivel valószínűleg ő is azt gondolja, hogy csak élettelen dolgok juthatnak át a falon. De óvatosságból lassan fog jönni, úgyhogy lesz egy kis ideje... Lesújtott a kővel. Attól nyerte vissza az öntudatát, hogy éles fájdalom hasított a csípőjébe, és ez valami más volt, mint az addigi lüktető fájás a fejében és a lábában. Csakhogy alaposan végiggondolt mindent, mielőtt lesújtott a kővel, pontosan erre a fájdalomra számított, szinte várta is, úgyhogy ellenállt a késztetésnek, és nem kapta fel a fejét. Mozdulatlanul feküdt, de résnyire kinyitotta a szemét, és látta, hogy minden úgy történik, ahogy azt eltervezte. A Guriga egyre közelebb jött. Hat méterre volt tőle, és a Carsont felébresztő fájdalmat az okozta, hogy egy követ vágott hozzá, mert tudni akarta, életben van-e vagy meghalt. Csak feküdt, nem moccant. A lény közelebb jött, úgy négyméternyire, majd újból megállt. Carson viszszafojtotta a lélegzetét. Amennyire csak lehetett, próbálta kiűzni agyából az összes gondolatot, nehogy telepatikus képességei elárulják, hogy eszméleténél van. Így, szinte kiürült fejjel olyan erővel törtek rá az idegen lény gondolatai, hogy szinte megbénították a lelkét. Annyira idegen, annyira más volt a lény gondolatvilága, hogy már attól elfogta a rettegés. Erezte a gondolatokat, mégsem tudta emberi ésszel sem felfogni, sem visszaadni, mert egyetlen földi nyelvben sem léteztek rájuk szavak, egyetlen földi agyban sem voltak hozzájuk illő képek. Arra gondolt, ha valami véletlen folytán születne egy intelligens pók, egy értelmes imádkozó sáska vagy egy gondolkodó marsi homokkígyó, és telepatikus úton kapcsolatba lépne az emberrel, azok a gondolatok is érthetőbbek lennének az Idegenéihez képest. A lény közelebb jött. Carson megvárta, amíg csak húsz centiméterre lesz, amíg karmos csápjai kinyúlnak... Gyötrő szenvedését elfeledve felült, összeszedte minden megmaradt erejét, és felemelte a szigonyt. Az utolsó, döntő pillanatban, ahogy a fájdalomról
megfeledkezett, mintha megsokszorozódott volna az ereje, és mélyen belevágta a fegyvert az Idegenbe. A lény gurulni kezdett a testébe fúródott szigonynyal; Carson megpróbált felállni és utánarohanni, ám a tagjai cserbenhagyták. Elesett, de tovább vonszolta magát a földön. A szigonyra kötött kötél megfeszült, és a Guriga a csuklójánál fogva előrerántotta Carsont. Métereken át hurcolta magával, aztán megállt. Carson belekapaszkodott a kötélbe, és húzni kezdte magát az ellenfél felé. A Guriga megállt, és az erőlködéstől remegő csápokkal próbálta kihúzni a szigonyt, de hiába. Az egész teste rázkódott, aztán alighanem rájött, hogy nincs menekvés, ezért elkezdett visszafelé gurulni, és karmos csápjaival Carson felé nyúlt. A férfi kőkéssel a kezében várta. Döfött, döfött és megint döfött, miközben a rettentő karmok cafatokban tépték róla a bőrt, a húst és az izmokat. Szúrt, vágott és vagdalkozott, míg végül a lény mozdulatlanná merevedett. Berregés ütötte meg a fülét, és miután kinyitotta a szemét, eltartott egy ideig, míg rájött, hol is van és mi ez a hang. Be volt szíjazva a felderítő űrhajó pilótaülésébe, a képernyőn nem látszott más, csak a koromfekete űr. Idegen hajónak vagy álombeli bolygónak semmi nyoma. A berregés a távközlő berendezés szirénája volt; valaki azt akarta, hogy kapcsolja be a vevőkészüléket. Carson mintegy automatikusan nyúlt a műszerfal felé és húzta meg a fogantyút. Brander arca jelent meg a képernyőn, ő volt a Magellánnak, a felderítőcsoport anyahajójának a kapitánya. Arca sápadt volt, fekete szeme az izgalomtól csillogott. - Üzenet Carsonnak a Magellántól! — kurjantotta. - Jöjjön már vissza! A csatának vége! Győztünk! A képernyő elfeketedett; Brander a parancsnoksága alá tartozó többi embert is értesítette. Carson lassan beállította a vezérlőket a visszatéréshez. Lassan, értetlenkedve szíjazta ki magát az ülésből, és hátrament, hogy engedjen egy pohárral a hidegvíz-tartályból. Valami miatt hihetetlenül szomjas volt, megivott még öttel. Aztán nekidőlt a falnak, és megpróbált gondolkodni. Csakugyan megtörtént volna? Teljesen épnek, egészségesnek és sértetlennek érezte magát. Inkább
idegi alapon szomjas, nem fizikailag, hiszen nincs is kiszáradva a torka. Ami a lábát illeti... Felhúzta a nadrágszárát, és a lábikrájára nézett. Hosszú fehér sebhely húzódott végig rajta; tökéletesen gyógyult sebhely, de azelőtt nem volt ott. Kicipzárazta az ingét is, és döbbenten tapasztalta, hogy a mellét és a hasát mindenütt apró, alig észrevehető, tökéletesen begyógyult hegek cicomázzák. Tehát csakugyan megtörtént. A felderítőhajó a robotpilóta irányítása alatt éppen belépni készült az anyahajó rakterébe. A csáklyák behúzták a hajót a saját zsilipkamrájába, egy pillanattal később berregő jelezte, hogy a kamra megtelt levegővel. Carson kinyitotta a fedélzeti nyílást, és kilépett a zsilip dupla ajtaján. Egyenesen Brander irodájához ment, ott benyitott és haptákba vágta magát. A kapitány még mindig nem tért magához a meglepetésből. — Pihenj, Carson! — mondta. - Hogy maga miből maradt ki! Hihetetlen műsor volt! — Mi történt, uram? — Magam sem egészen értem. Kilőttünk egy sorozatot, erre az Idegenek egész flottája porrá vált! Valami fura, vakító fény ugrált az egyik hajóról a másikra, még azokra is, amelyekre nem is lőttünk vagy amelyek lőtávolon kívül voltak! Az egész flotta a szemünk láttára hullott atomjaira egyetlen pillanat alatt, nekünk meg egy hajunk szála sem görbült meg! Még csak nem is a mi érdemünk a győzelem. Az általuk használt fémötvözetben lehetett valamilyen instabil összetevő, a mi irányzékbelövésünk pedig csak beindította a láncreakciót. Drága fiacskám, de nagy kár, hogy maga pont a legizgalmasabb részről maradt le! Carson mosolyt erőltetett az arcára. Nem is volt ez igazi mosoly, a kényszeredett vigyornak is csak egy erőtlen szelleme, hiszen tudta, napokba telik majd, míg kiheveri a borzalmas lelki megrázkódtatást. A kapitány azonban nem figyelt oda, és nem is vett észre semmit. — Igen, uram — felelte Carson. Nem a szerénysége, inkább a józan esze diktálta neki, hogy hallgasson; tudta, ha bármit mond, a világegyetem legelvetemültebb hazudozójának fogják kikiáltani. — Igen, uram, bizony nagy kár, hogy pont a legizgalmasabb részről maradtam le. Kollárik Péter fordítása
Julian Wake: Történetek a múltból
Számtalan lehetséges jövő áll előttünk, vidámak és kevésbé vidámak. Rajtunk áll, hogy melyiket választjuk. Az emberi természet azonban talán a világegyetem legstabilabb állandója. Hiába változik körülöttünk minden, mi ugyanolyanok maradunk. NEM KÉTSÉGES, HOGY az emberiség történelme számtalan titkot rejt. Az évezredek során rengeteg olyan kultúra jött létre, mely már keletkezésekor magában hordozta pusztulásának csíráit. Most, mikor a Magány korában nincs más dolgunk, mint a gondolkodás és kutatás, megpróbálhatunk a végére járni, milyen utat követett az ember a kezdetektől egészen máig. Megpróbálhatjuk megjelölni a korokat és megfejteni hibáikat. Persze ehhez a segítség igen kevés. Házam pincéjében találtam ezt a könyvet. Hozzáírtam a magam történetét, és visszarejtettem. Talán előttünk, a jövőben is vannak emberek. Nekik is elkel majd egy útjelző.
A HASONMÁSOK KORA Az Elvis-jelenség
A nevem Elvis Presley. A király. Állítom, senki sem énekli úgy 21..-ban a Love Me Tendert, mint én. Kivéve azt a 65 millió Elvis Presleyt, akik ugyanazokkal a génekkel rendelkeznek, mint én. Es ez elszomorít. Barátom, Keanu Reeves azt mondta egyszer: „ H é , hé, király vagy, de mit érsz vele, ha itt még van rajtad kívül 65 millió király? Es ők is mind a Love Me Tendert dúdolják. Csinálj valamit! A szomszédaim, Einstein és Fermi is nagyon rendesek voltak. Megépítették az időgépet, és visszarepítettek a múltba. Einstein megkért: „ M o n d d meg ezeknek az eszement idiótáknak (itt az akkori kormányokra gondolt, azt hiszem), hogy hagyják abba ezt a kló-
nozás dolgot. Nem bírom hallgatni, ahogy szemközt az a másik Einstein hegedül. Es ha szólok, nyelvet ölt felém." Hát visszamentem. Mielőtt megérkeztem, kicsit elmaszkíroztam magam. Lefogytam. Szőkére festettem a hajam. M é g is sokan furcsán néztek rám. Mindegy. Az első meglepetést az emberi arcok változatossága okozta. Fehérek, feketék, ázsiaiak, félvérek, indiánok. Belekábultam. A metrón legalább negyvenféle embert különböztettem meg. Bezzeg amikor egyszer otthon a lebegőn tizenhat A n d y Warhollal utaztam együtt. Szerencsére öt perc után kiszálltak. Felhívtam a kormányt. Mondtam, a nevem Elvis Presley, és a klónozás betiltásáról szeretnék beszélni velük. Letették. Újra tárcsáztam. Kinevettek. Beszéltem az ENSZ-szel. Eldúdoltam a telefonba a Love-ot. Tetszett nekik, és kapcsoltak valahova. Egy Rupert vagy Robert nevű ember volt a telefon másik végén, és kérdezte, megismételném-e a produkciót. Megtettem. Rupertnek lemezgyára van, és most háttérvokalistaként dolgozom egy fiúcsapat mögött. Pontosabban én vagyok AlexX-C hangja. Mellékállásban hamburgert sütök egy kisvendéglőben. Néha írok egy levelet, hogy Le a génsebészettel!, vagy valami ilyesmi, de különben boldog vagyok.
Láttam egy szürke gémet. Nagyon szép volt. Ilyen nem volt 21..-ban. Csak egyféle kutya és egyféle macska. Múltkor bejött a bárba egy fickó. Johnnak nevezte magát, kerek szemüvege volt, és Peace, No War! pólót viselt. „Einstein küldött" — mondta. Es valami tér-idő kontinuumról beszélt. Maradj itt, John. Sokkal jobb. Láttál már rétisast? Soha, felelte. Megmutattam neki. Aztán bemutattam Rupertnek. Ismerős arc, mondta, nem dobhatjuk újra piacra. De a hangja egész jó. Most ő tRenn'ce. Én meg AlexX-C. Hétvégenként kimegyünk horgászni. M é g van húsz év, addig élvezzük. Utána az állatoknak anynyi. Vége. De húsz évig még jó. Ja, és sokat nevetünk az újságokon. „Elvist egy kisvendéglőben látták, amint hamburgert csinál." Nagyon jó. Ki hiszi ezt el? Én ugyan nem. Tegnap láttunk egy szarvast Johnnal. Keanu is ott volt. M é g húsz év. Húsz.
AZ ÓRIÁSOK KORA
A Prof. Goudy Lélekszemüveg Mindenkinek vannak rossz álmai. Különösen az óta a bizonyos éjszaka óta. Tudósaink véleménye ezen megoszlik. Jelenleg kétféle uralkodó álláspont van. Az egyik csoport képviselői szerint időutazás történt, és valahol a múltban valaki megváltoztatott valamit. Ez okozza jelenünkben a rémálmokat, melyek az így létrejött „feltételezett" alternatív jelenből jönnek át. Szerintük ezért az időutazást kell kutatni, hiszen ha a jövőben létezni fog, akkor most is létezik. Tehát felfedezésre vár. Csak az a túl sok ismeretlen tényező ne lenne! A másik csoport szerint (ennek a csoportnak vagyok én is a tagja, vezetőnk pedig prof. Goudy) a rossz álmok összefüggésben vannak a közös tudatalattival, és inkább pszichológiai aspektusból kell megvizsgálni a dolgokat. Tegnap éjjel ott állt előttem M e l Gibson, tudják, a filmszínész. Megöltél engem, mondta. Halott vagyok, akár a többiek, és azzal a háta mögé bökött. Mögötte ott állt pár ezer másik M e l Gibson.
Verejtékben úszva ébredtem. Prof. Goudy azt mondja, hogy sokat számít az önmagunkról alkotott véleményünk. Minél jobb véleménnyel vagyunk személyiségünkről, minél nagyobb az önbizalmunk, annál kisebb az esélye a rémálmoknak. M e g kell növelni az emberek önbizalmát, jelentette ki prof. Goudy karikás szemmel. Neki is vannak rémálmai. Így jött létre a Szemüveg. Minden embernek van aurája, érvelt prof. Goudy. A Szemüveggel ez az aura láthatóvá válik. Aztán kiderült, hogy aurából többféle is létezik. Van olyan, ami megmutatja az ember egészségi állapotát, van olyan, ami szexuális kisugárzásként értelmezhető, mi nemi aurának neveztük. Es van olyan is, amely az önbizalmat vetíti ki. Ezek összessége adja az átlagos, közismert aurát. A kísérletek eddig biztatóak. Elkészült a prototípus, mely láthatóvá teszi viselője számára a többi ember önbizalmának mértékét. Én próbáltam ki elsőnek. Felvettem. Azóta persze tudjuk, hogy egy 1,80-as ember átlagos önbizalma körülbelül 2,20 magas, és 1,80 széles. Amikor először széttekintettem a Szemüvegben, meglepődtem. Mellettem ott állt prof. Goudy. Mellette asszisztense, Claire Bones, aztán Dennis és Mitch, a két technikus. Középen pedig én. Valamennyien 1,50-nek ha látszottak. Talán Claire volt valamivel magasabb. Ereztem, hogy emelkedem. Már fentről tekintettem le rájuk. Nőttem, nőttem és nőttem. Elértem a 2 métert. Dennis mérte. Rám nézett. Láttam, hogy még jobban összemegy. Már alig lépte túl az egy métert. Én pedig úgy nőttem egyre jobban, ahogy ő zsugorodott. Megmutatta az eredményeket prof. Goudynak, aki felém pillantott. Szemében a hitetlenkedés, méretén pedig csökkenés látszott. Levettem a Szemüveget. Hatalmasnak éreztem magam. Prof. Goudy kitépte kezemből és feltette. Rám nézett, és szemmel láthatóan megrettent. Aztán rátekintett a többiekre.
Már 1,70, szólt Dennis, és lesütötte a szemét. Prof. Goudy kihúzta magát. Egyre nő, mondta Dennis. Aztán rám nézett. M é g jobban kihúzta magát. Egy darabig álltam a tekintetét, aztán nem bírtam tovább. Lehajtottam a fejem. Ez az, mondta prof. Goudy, és levette a Szemüveget. Szeméből most felsőbbrendűséggel vegyes megvetés sugárzott felém. Ki van rúgva, mondta. Azzal elbocsájtott. Azóta persze már az utcán van az Antidepressziós Prof. Goudy-féle Lélekszemüveg. Vége a rémálmoknak! — szólít meg a hirdetés. Nekem is van egy. Gyakorolok a szomszédon, aki egy alkoholista szemétláda, és nem telik neki Szemüvegre. Ő már alig látszik, én pedig 3 méter vagyok jelenleg. Valamelyik nap meglestem prof. Goudyt. Ő most 5 méter magas. Megvárom, míg nagyobb leszek. Aztán megölöm. Igen, megölöm. Nem ő lesz az első, akivel végzek. De még sokat kell gyakorolnom. Tegnap láttam egy hatalmas lábat, ami eltaposott egy 3 méter magas embert. Ereztem, milyen kicsi vagyok. Hazamentem, feltettem a szemüveget, és lenéztem a szomszédra. Reszketett. Egyre hatalmasabb lettem, ő pedig összement. Kisebb volt már a kritikus 60 centinél. Aztán fejbe lőttem. Most 4 , 5 0 vagyok. M é g egy méter kell. Aztán eltaposom prof. Goudyt. Eltaposom. El én.
A BÍRÁK KORA Tom és Sue szerelme Amikor a hír megérkezett a faluba, nem tudtuk, sírjunk vagy nevessünk. Jön a bíró, jön a bíró, kiabálták a szutykos gyerekek a házak között. Jön a bíró, jön a bíró, suttogták szobák rejtekében az emberek. Jön a bíró, Sue. Mi lesz, ha... Ne mondd ki, Tom!, válaszolt sápadtan, és megsimogatta az arcomat. Gondolj arra, hogy helyeselni fogja. Felnéztem rá. Aranyszín haja napkoronaként ragyogott. Mosolygott, de mosolya mögött már megjelent a félelem.
Sue, én akkor is... Akkor is, ha nemet mond. Ujjait gyengéden a számra tette. Nem, Tom. Ha nemet mond, nem lehetünk együtt többet. A faluban már egy éve nem járt a bíró. Azóta a kovács összeveszett a kocsmárossal. Az új kandallórácson különböztek össze. A kovács szerint két hónapnyi ingyen sör járt volna munkájáért. A kocsmáros húsz nap után megtiltotta, hogy a kovácsot kiszolgálják. Kiissza a vagyonomat, dörmögte. Szerinte a kovács ez alatt a húsz nap alatt többet ivott, mint egy átlagos ember fél év alatt. Az ügy a bíróra várt. Pont úgy, ahogy Prescotték ügye is. Prescott lopáson érte az egyik gyereket. A z t hiszem, Will vagy Bill a neve. Hogy kinek a fia, nem tudni. Az utcákon csatangol, és hol itt alszik, hol ott. Persze, hogy lopott. Ezt mindenki tudja. De Prescott rajtakapta, és a bűnnel szemben csak addig vagyunk elnézőek, míg nem a szemünk előtt zajlik. Es itt van a mi ügyünk is. Sue és az én ügyem. Sue a legszebb lány a faluban. Gyerekkora óta ismerem. Ismertem, amikor kicsi volt, és az anyja meghalt. Ismertem, amikor a mostohaanyja elzavarta, és ismertem, amikor a bíró utasítására a legtehetősebb családnak be kellett fogadnia. Meglestem, amikor virágkoszorút kötött a réten, és meglestem, amikor esténként vágyódva nézte a csillagokat. Megszerettem. Táncoltam vele a szüreti mulatságon. Megforgattam. Megpörgettem. M e g nevettettem. Es amikor észrevettem a megcsillanó vágyat szemében, megcsókoltam. Most pedig a bírót várjuk. A k i szentesítheti a kapcsolatunkat. A k i végre igent mondhat helyettünk is, és összeköltözhetünk. Ám ha a bíró nemet mond, akkor nincs tovább. Sue, én akkor is... Ez a gondolat kísérti álmaim. Jön a bíró, jön a bíró. Es a következő napon tényleg megérkezett. Egy új bíró jött. Kövér volt és pattanásos. Arcán az előírásos tudatlanság nyomai. Szeméből teljességgel hiány-
zott az értelem. Tömpe ujjaival beletúrt az orrába, majd lenyalta őket. A hordozók letették a széket a földre. A Bíró vihogva feltápászkodott. Mellette ott állt koordinátora. A Bíró vállára tette kezét, és finom erőszakkal visszanyomta a székbe. A nagyúr csalódottan vinnyogott, és a szájából nyálat csurgatott a poros földre. A mintát figyelte. Elégedettnek tűnt, ahogy nagyot nyögve hátradőlt. Megszorítottam Sue kezét, és ő visszaszorított. Szeretlek, súgtam. Ő visszasúgott, de nem hallottam, mit. Mert a tömeg felhördült. Első panasz!, kiáltotta a koordinátor. Előlépett a kocsmáros és a kovács. Néhány mondatban összefoglalták sérelmeiket, aztán várták az ítéletet. A Bíró hunyorogva nézte őket, majd rábökött a kovácsra, aki erre megrettenve lépett hátrébb. Aaaaazz. Az emberek felzúgtak. A koordinátor feszülten figyelte a Bíró minden mozdulatát. A kövér toka megmozdult, és egy nyelő mozdulatra feljebb csúszott. liiinnnii... innnnnniiii... A kinyilatkoztatás. A kocsmáros köteles megadni a kovácsnak a hiányzó negyvennapi italát, jelentette ki a koordinátor. Amiből a kovácsnak a felét, húsznapnyi italt át kell adnia a Bírónak.
A nagyúr legyintett. A két panaszos sietve eltűnt a tömegben. Második panasz!, kiáltotta a koordinátor. Prescott és a fiú ügye. Will vagy Bill... a neve mindegy, mert a gyerek öt perc múlva, a Bíró intésére, egy fa ágán himbálózott, utolsókat remegve. Harmadik panasz! Ez nem panasz, csak Sue és én... az áldását kérjük, nagyuram. A szavak kimondattak, a hangomon szóltak, a fülemmel hallottam, a számmal pedig éreztem őket. A Bíró meredten nézte Sue-t. Kinyújtotta felé tömpe ujjait. Szája nyáladzott, akár egy kóbor kutyának, aki csontot szimatol. Szeme összeszűkült. Az áldását, nagyúr, ismételtem. Keeellll! Őőőőő... kelllllll! Oldalra néztem. Sue felém pillantott, szemében szomorúság és beletörődés. Így kell lennie, Tom, ezt súgta felém a szeme. A lány a Bíróé, hallottam távolról a koordinátort. Sue felállt, és elindult a szék felé. Nem, nem így. Sue, én akkor is... hisz ezért hoztam el a kést. Csak három lépés a hordszék. Három ugrás, és a Törvény megváltozik. Egy. Kettő. A forróság a hátamban rádöbbentett. Sohase teszem meg a harmadik lépést. Lerogytam a porba. Megfordultam, és ott térdelt mellettem Sue.
Együtt szerettünk. Együtt forogtunk-pörögtünk. Együtt nevettünk. Es amikor megpillantottuk a megcsillanó vágyat egymás szemében, együtt
A FESTŐK KORA Anglia állatkertjei robbanás előtt, ahogy Charles Fishbone és csapata látta Charles Fishbone vagyok, a festő. Éppen a világ eddigi talán legnagyszerűbb képét készítem el kis csapatommal. Sajnos még nincs meg a címe. A téma viszont roppant érdekes. Es kapcsolatban van azokkal is tulajdonképpen, akiknek készítjük. Igen, ők adták nekem az ihletet. Az idegenek. Egy iskolát vezettem, mielőtt, senki sem tudja, hogyan, ezek a különös lények rátaláltak a Földre. Ám egyszer csak itt voltak, és bejelentették igényüket világunkra. Nyomatékul egyetlenegy rakétát repítettek Angliára. Es a sziget nem létezett többé. Természetesen azonnal összeült a válságstáb. Mindenki mondta a magáét. A kínaiak, oroszok, amerikaiak, legjobban persze Európa. Végül, stílusosan, szintén egyetlen rakétát hajítottunk feléjük. Akkor még semmit sem tudtunk az idegenek technikájáról. Jó, jó, átszelték a galaxist, tehát valamit tudniuk kellett. De arra azért senki sem számított, hogy a rakétánkat egyszerűen megállítják a levegőben. Megfordítják. Majd visszadobják, mégpedig egyenesen Japánra. Es Japán léte innentől történelemmé vált. Kitört a pánik. Persze voltak, akik még több rakétát hajítottak volna az idegenek felé. A józanabbak pedig inkább tárgyalni akartak velük. A z t nem tudták, hogy mennyire lesz ez jó ötlet, de a rakétázás teljesen reménytelennek tűnt. Később kiderült, hogy ez volt a lehető legjobb ötlet. Üzenetet küldtünk tehát az idegenek felé. A világ összes nyelvén megfogalmaztuk, hogy tárgyalni szeretnénk velük. Mindenáron. Hogy szeretnénk
megbeszélni ezt a dolgot. Es hogy ne dobáljunk rakétákat egymásra. Inkább üljünk le. Tárgyaljunk. Mint ahogy azt az intelligens életformáknak kellene. Erre megjelöltek egy időpontot. Május nyolcadikát, azaz a másnapot választották. Tulajdonképpen szerencse, hogy nem sikerült időt nyernünk. Hiszen ki tudja, milyen ostoba ötleteket találtunk volna ki! Így meg kiderült, hogy mi lehet legfőbb fegyverünk. Az iskolában ért utol McCarter ezredes. Gyermekkori barátomként, amikor festőre volt szükségük, egyből rám gondolt. M i t tudsz a kubizmusról? A XX. század elejének meghatározó művészeti irányzata, ahol a formák széttörezedése és újbóli összerakása a cél. Picasso, Georges Braque, Léger, Gris a leghíresebb festői. Tudnál kubista stílusban képet festeni? Persze. Akkor küldök érted egy helikoptert. Azonnal be kell jönnöd hozzánk. Világérdek. A d d i g nem tudtam az egészről semmit. Az igazság az, hogy a világ sem nagyon tudott semmiről. Anglia egy meglepő tektonikus mozgás miatt tűnt el, Japánról pedig régóta rebesgették, hogy egy nap elnyeli a tenger. Az embereknek ennyit árultak el, az idegenekről egy szót se szóltak. Így annál nagyobb volt a megdöbbenésem, amikor ott feküdt előttem egy halott lény. M i ez? Egy ellenség. Idegen. Ok semmisítették meg Angliát és Japánt. Nem tudtunk velük mit kezdeni, hiszen valójában sebezhetetlenek, mondta McCarter. Es hogy jövök én a képbe? Festened kell. És fiatal festőket kell kiképezned. Így kezdődött katonai pályám. A tudósok megállapították, hogy az idegen idegpályái, vagy bármi is volt az a kocsonyás szövet, abban a pillanatban felmondták a szolgálatot, ahogy a lény belépett az elnökhöz. A vizsgálat szerint az elnök mögötti falon lévő Guernica kép váltotta ki a sokkot. Az idegen ugyanis, így érvelt dr. Craig, a vizsgálat vezetője, nem tudja elviselni a kétdimenziós formák
feltörését, így a kubista festészet azonnali halált okoz számára. Most éppen egy hatalmas képet festünk segédeimmel. A lények még tegnap lebombázták fegyverraktárainkat. A Louvre, a Prado, az Ermitázs és a N e w York-i modern művészetek múzeuma megsemmisült. A gyűjtőknél lévő festmények viszont biztonságban vannak. A földalatti ellenállás sorra készíti a képeket, legtöbb csendélet persze, és küldi el az idegenek felé. Szükség van új képekre, a hírszerzés szerint ugyanis Braque ellen már védettek. Így is három hatalmas űrhajó zuhant le, tehetetlenül, az égből. Picasso Síró nője lett a legpusztítóbb fegyver az antianyagbomba feltalálása óta, de Gris Poharak, újság és egy üveg bor című festménye is rettentő pusztításra képes. Es már készül a leghatalmasabb kép az emberiség történetében. Címe ugyan még nincs meg, a téma viszont nagyon érdekes: Anglia állatkertjei robbanás előtt, ahogy Charles Fishbone és csapata látta. Régebben az élénk színeket szerettem, de ez egy nagyon komor és szép kép lesz. Biztos nagy tetszést arat majd a tábornokok körében. Büszke vagyok rá.
A TALÁLKOZÁSOK KORA A tengerpart-projekt
M i t kérsz cserébe? Ezzel a kérdéssel mindig megnevettet. Mintha azért lennék vele, mert akarok helyette valamit. De muszáj válaszolni. Mesélj róla megint!, kérlelem. Es belekezd. Nem is nagyon figyelek oda. Hiszen már annyiszor hallottam a történetet. Aztán eszembe jut valami. Várj csak, vágok közbe. Megkapom a közlési jogokat? M i t ? Nem. A z t nem, mondja, s közben máris a szemüvegével babrál. Közel áll hozzá, hogy elmeneküljön. Hát jó, sóhajtok nagyot. M o n d d tovább! Itt, a tengerparton mindig ragyogó az idő. Naphosszat heverészek a bestoppolt ég alatt, és bámulom a hullámok fehér taraját. Megnézem a deszkások próbálkozásait. Szurkolok nekik a napernyő biztonsága alól. A többiekkel együtt elis-
merően tapsolok, ha valamelyik hullámvadász állva marad. Törzshelyemmé vált az évek alatt a pirosfehér csíkos nyugágy. Ez a legjobb hely a parton. Nem véletlen, hogy Evelyn is éppen itt állt meg akkor. Biztos nem volt véletlen. Az árnyékára figyeltem fel. Kezemmel lefogtam a napot, és felnéztem. Éppen akkor tette fel a napszemüvegét. Csodálatosan nézett ki feltűzött szőke hajával abban a halványzöld fürdőruhában. Kezében egy összecsavart gyékényt tartott, valamint egy apró táskát. Szabad ez a hely? Így szólított meg akkor. Maguk mit válaszoltak volna? M i t kérsz cserébe? Én? Te mit kérsz tőlem. Te vagy a legcsodálatosabb. .. Ne mondd tovább, Kevin! Pontosan olyan vagy, akár a férjem. Tudom. Mesélj még róla, kérlek. Egy hasonló tengerparton ismerkedtek meg. Igaz, ott nem lehetett egy óránál tovább kimenni a szabadba. Az ózónpajzs miatt, illetve a hiánya miatt, így magyarázta Evelyn. Pont arra az órára kapott ő is jegyet. Egyből észrevettük egymást. Neki volt a legsármosabb mosolya a parton. Sármos, ezt olyan édesen, kicsit francia akcentussal mondja. Egy csókot kap tőlem érte. Elmosolyodik. Este már együtt vacsoráztunk. Elmesélte, hogy űrbiológus, szabad idejében képeket fest, és két hét múlva indul a Chessalra. Ó, a Chessal, komorodom el. Már kívülről tudom a történetet. Miért nem kapom meg a közlési jogokat, édes? Nem lehet, Kevin. M é g egy ilyen, és elmegyek. Szóval a két hét alatt összeházasodtak. Ez volt a legnagyszerűbb két hét, ami Evelynnek életében kijutott. Chris tökéletes társnak bizonyult. Ideális szeretőnek. Ezért van az, hogy amikor Evelyn a hátamba mereszti körmeit, Chris nevét nyögi. Chris örökké bevésődött Evelyn memóriájába. Hogy miért a múlt idő? Ehhez kellenének a közlési jogok.
M i t kérsz cserébe? Ismét a témánál vagyunk. A jogok, súgom a fülébe és az apró pihéket csiklandozom a nyakán. O h , a jogok. Es miért is kell az neked? Nocsak, most nem riadt meg annyira, mint máskor. Tegnap éjjel a gyönyör egyik pillanatában Kevinnek nevezett. Mert olyan fantasztikus a történet. Chris Dupont, az első ember, aki szemtől szembe találkozott...
Aztán egy árnyékra figyelek fel. Szemem fölé sapkát tartva nézek fel. Csodálatosan néz ki a nő, a fehér alig-takar-valamit fürdőruhában és a kis gyékénnyel a kezében. A napszemüvegét éppen most tolja feljebb az orrán. Leülhetek melléd? kérdezi félve. Kevin? Én Sabrina vagyok. Maguk mit válaszoltak volna?
Ne mondd ki! De miért tartják titokban? Hiszen olyan nagyszerű pillanat lehetett, nem igaz? Hagyd abba, Kevin. Tudod, hogy Christ azóta se látta senki. Nem is fizettem volna be ide, ha...
Ml pszichiátria Doktor Foulton kezelési naplója Tizenegy óra. Mindjárt megérkezik a következő beteg. Mrs. Lenhard telekommunikációs készüléke. A TKK—50-es modellnek Carlo a neve, és szerintem eszelősen féltékeny Mr. Lenhardra. Ezt persze nem vallja be, de én tudom, hogy a TKK—50-esek legsúlyosabb hibája a féltékenység és a kitörléstől való félelemből eredő kóros hazudozás.
Tudom, de akkor is. Kérem a jogokat, és akkor leközölhetném. Hagyd már abba, kiabálja Evelyn, és hirtelen mozdulattal kapja le napszemüvegét. Ugyanilyen hirtelen az eltűnése is. Mikor feleszmélek, éppen ketten próbálják elkapni azt a nagy hullámot. Annyira szép ma a tengerpart. Mióta is ülök itt? Nem emlékszem. Jó, hogy ezen a parton nem létezik az idő. Szép volt, fiúk, kiáltom oda a hullámvadászoknak, akik határtalan magabiztossággal siklanak a habokon.
A ROBOTOK KORA
Tizenkettőre várok egy H T R G - 3 0 0 0 - e s t . A 3000-es háztartási robotgépek gyakran térnek szigorúan vallásos útra. Amennyiben az élet szentségét vallják, úgy nem hajlandóak többé port felszívni, akárcsak a délre várt Martha nevű páciens. Félnek attól, hogy esetleg felszippantanak egy hangyát, vagy valamely más ízeltlábút. Nem avatkozhatnak bele az élet nagy, örök körforgásába, mondják.
Megkérdeztem a napokban egy ilyen HTRG— 3000-est, a Nora nevűt, hogy mit gondol a megsemmisülésről. Nem tart-e tőle? Újjá fogok születni!, válaszolta. Es mivé? Pillangó leszek, felelte komolyan. Már nem is hitetlenkedem. Vigyázni kell a 3000-esekkel! Megérkezett Carlo. Természetesen nem személyesen hozta el őt Mrs. Lenhard, hanem InfoSztrádán érkezett. Virtuális képe igen jóképűnek mutatja, latin szerető típus. Nem csoda, hogy titkárnőm, Marilyn, aki egyébként egy TKK—50B modell női változata, szokatlanul búgó hangon jelenti be. Ha jól tudom, nem adott át bizonyos leveleket Mrs. Lenhardnak, szólítom meg Carlót. Valóban voltak ilyenek, válaszolja. Es milyen levelek voltak ezek? Ezek csak apró és véletlen hibák, doktor. Én úgy értesültem, mégpedig magától Mrs. Lenhardtól, hogy csak a férje leveleit nem kapta meg. Mondom, apróbb hiba volt, amit kiküszöböltem. Szerintem Joannek üldözési mániája van. Joan? Mrs. Lenhardnak, mondja unottan. Már meg sem ütközöm rajta. De miért pont a férj levelei, Carlo? Miért? A válasszal végre meglep. Mondtam már, hogy a TKK—50-esek kóros hazudozók? Ugyan. Mire veri magát, doktor? Maga is csak egy gép. Egy ócska gép, semmivel sem több nálam. Semmivel. Semmivel. Azzal kilépett a sztrádára. Carlo egy totális csőd. Kitörlést és újraírást kellene javasolnom. Mégis óhatatlanul együttérzés ébred bennem iránta. Valahol megértem Carlót. A TKK—50-es szoros kapcsolatba kerül gazdájával. Ismeri gondolatait. Vágyait. Érzéseit. Valószínűleg M r s . Lenhard tehet róla, hogy Carlo olyan lett, amilyen. Ismerem az ilyen nőket. Közeledik a negyedik x, és egyre gyakrabban kapcsolják be TKK—50esüket, hogy kicsikarjanak maguknak egy-egy bókot.
Olyan szép ma reggel, Mrs. Lenhard. Olyan szép vagy ma reggel, Joan. Szegény Carlo csak mondja a bókokat, amiket Mrs. Lenhard, és a sok ezer Mrs. Lenhard, mosolyogva nyugtáz. Szerintem Mrs. Lenhardnak volna itt a helye. Vele kellene beszélnem. Marilyn, hívd fel nekem Mrs. Lenhardot. Kit? Mrs. Lenhardot. A k i Carlo TKK-50-est beutalta hozzánk. Kis csend. Halló, Marilyn? O t t vagy még? Sajnálom, doktor Foulton. Kód: 36 82 54 Delete. Sajnálom. Újraírást kérem megkezdeni. Talán legközelebb én is pillangó leszek. Vagy...
AZ ÖRÖKLÉT KORA A pirula Most, hogy kezemben van a pirula, boldognak kéne lennem. Csak beveszem ezt a kis sárga izét, és örökké élhetek. Tudom, hogy mindenki lenyeli ezeket a pirulákat. Évente egyszer minden ember megkapja a saját életmeghosszabbító tablettáját. Szájába veszi. Megrágja. Alaposan meg kell rágni, ugyanis. Ize olyan, akár egy enyhén éretlen eperé. Aztán lenyeli. Es irány az örökkévalóság. Évente egyszer így tesz a Föld összes lakosa. Úgy százmilliárd ember. Évente egyszer. Emlékszem, amikor először kezembe vettem ezt a pirulát. Épp kijöttem az intézetből. Először fel sem tűnt a fickó a fekete kabátban. Pedig rám várt. Ted Danson? Maga Ted Danson?, kérdezett. Igen én. Ha valami alapítványtól jött, akkor... Nem, nem alapítvány, vágott közbe. Hoztam magának valamit. Nekem? lepődtem meg. Maga Ted Danson, nem? Az öregedéskutató. Mondtam már, hogy igen. Akkor magának. Azzal kinyitotta a kezét. Egy kis fiola volt benne, jó pár sárga pirulával megtöltve.
Tessék, mondta. Ez az öröklét tabletta. Ha minden évben ebből bevesz egyet, akkor örökké élhet. Es az öregedéstől sem kell tartania. Elmosolyodtam, miközben nagyon kellett igyekeznem, hogy ne nevessem el magam hangosan. Köszönöm, de nem kell. Ó, mondta csalódottan. Háromszáz éve mindig ezt mondják. Na jó, sóhajtottam egyet. Adja ide. Elvettem a fiolát. Mikor is volt ez? Tegnap? Vagy éppen ötszázötven éve. Igen, akkortájt lehetett. Milyen kényelmes volt egykor a világ. Ám egy ekkora felfedezést nem lehetett titokban tartani. Az öröklét nem lehet kiváltság. Az öröklét nem lehet csak egyeseké. A népharag már akkor is komoly tényező volt. Tehát mindenki megkapta a maga kis piruláját. Viszont a születésszabályozást sehogy sem sikerült megoldani. Mindig voltak nők, akik gyereket akartak. Így hát szép csendben csak szaporodtunk és szaporodtunk. Most közös lakásom van Henryvel. Ő az én páros heti lakótársam. Ezért szinte soha nem találkozunk. Ő megjön, én pedig elmegyek. Három napot utazom egy zsúfolt légkabinban a munkahelyemig. Egy nap a munka, ami nem más, mint pár gomb megnyomása, pár kapcsoló lebillentése, és máris irány az állomás. Visszafelé is három nap az út. A megérkezésemkor a lakás már üresen fogad. Henry is kihasználja az összes percet, amit nem kell fogságban töltenie. Tehát a pirula bevált. Megszületett a homo aeternus. Az örökkévaló ember. Megszületett a világ, ahol immár nem volt szükség öregedéskutatóra.
Van megoldás, mondta halkan. Micsoda? Itt van a zsebemben. Nézze meg. Azzal remegő kezekkel elővett egy fiolát, ami ugyanolyan volt, mint amit ötszáz éve adott. Vagy ötszázötven? De lehet, hogy tegnap volt. Igen. M é g az is lehet. Ez a megoldás, Ted. Egy újabb pirula? Ugyan, mire lehet ez jó? Megszünteti a zsúfoltságot. A tömeget. M e g szünteti a páros hetet. A páratlant. Ez az igazi örökkévalóság tabletta. Ez biztos? Igen. A múltkor tévedtem. De ez többet nem fog előfordulni. Persze, hogy elvettem a pirulát. Hiszen a múltkor sem csapott be. Sokszoroztam az anyagát. Hozzáférési kódommal megváltoztattam a gyártósorozatot. Aztán bevettem az elsőt. Szétrágtam. Jó alaposan, ahogy kell. Ennek már öt napja, de még semmi nem történt. Ám csak holnap kezdődik a hetem. Holnap kimegyek az ég alá, beszállok a zsúfolt légkabinba, és megyek dolgozni. Hogy is mondta a fickó? Megszünteti a zsúfoltságot. A tömeget. Megszünteti a páros hetet. A páratlant. A héten is biztosan sok ember vette be a maga piruláját. Sokan érezték ínyükön az éretlen eper ízét. Sokan szállnak be zsúfolt légkabinokba. Ők lettek az én láthatatlan hadseregem.
A MAGÁNY KORA A járvány Norman, jelentkezz! Norman, itt Julian, vétel. Napok óta próbálom elérni Normant. De hallgat. Csakúgy, mint Jessica. Jessica, jelentkezz! Itt Julian beszél, jelentkezz végre! De semmi. A magány makacsul tartja magát.
Tegnap találkoztam a fickóval, aki a pirulát adta. Baj van, mondtam neki. Tudom. A tömeg... ...és a zsúfoltság, válaszoltam. Nem tetszik nekem a páratlan hét. Már nem szeretem a páratlan heteket. Páros heteken is szeretném látni az eget.
Enyém a föld, amíg a szem ellát. De nem vagyok vele boldog. Enyém a patakig, ami nem is látszik innen, enyém a dombig, ahol az erdő véget ér. Végtelen föld. Es én egyedül vagyok rajta.
Mi a különbség? kérdezte. Már magam sem tudom. Kétszáz éve nem jártam a világban.
orvosok tanácstalanul vonogatták vállukat, egészen
Emlékszem a betegségre. A gyógyíthatatlan kór. Az
addig, míg maguk is áldozatokká nem váltak. Az embereket karanténokba zárták, ahol egytől egyig meghaltak. Es akkor a túlélőket elkülönítették. Akiket elkülönítettek, azok életben maradtak. Sok ember meghalt. Számtalan ember. Az ember társas lény, nem igaz? Nos, a társas lénynek befellegzett. Maradt a magány. Az egyedüllétet is el lehet viselni. Beszélgettem a szomszédaimmal rádión, társalogtam az állatokkal a mezőn, együtt énekeltem a széllel és a nappal. Rengeteget olvastam. M é g többet gondolkoztam. Norman, jelentkezz. Itt Norman! Mi van veled, cimbora? Semmi különös. M o n d d csak, Norman, te miben hiszel? Hogy miben hiszek? Benned hiszek, cimbora. Benned, meg Jessicában, meg Ronban, és az ő történeteiben. Hiszek a rádióhullámokban. Egyik szobámat telepakoltam tükrökkel. Partikat tartok itt, sok-sok emberrel, számtalan emberrel. Az idő nagyon lassan múlik. Nagyon lassan. Az évek már nem is léteznek. Megálltunk itt, ezen a kicsiny földdarabon. Aztán rájöttem, hogy az öröklét tehet mindenről.
A járvány azután kezdődött, ahogy megállítottuk az öregedést. Halhatatlanok lettünk, harsogta a sajtó, majd megkezdődött az iszonyat. Isten büntet bennünket így, szólította meg a rémült emberiséget a vallás, és közös imákra templomaiba terelte. Vajon ott ülnek még most is, csontvázként, összezárt kezekkel? Norman, jelentkezz! Norman, itt Julian. Jelentkezz! Mióta nem felel? Egy hete? Egy hónapja? Vagy egy éve? Pontosan azóta, amióta Jessica. Igazából tudom, mi történt, de nem akarok gondolni rá. Megtaláltam ezt a könyvet. Megjelöltem a korokat. Megneveztem a saját koromat. Ez a Magány kora. Elrejtem, hogy a jövő embere, ha lesz, megtalálja, és tanuljon belőle. Norman észak felé lakik. Először hozzá indulok, és ha úgy van, ahogyan gondolom, ott találom őket, egymás mellett. Ha nem, tovább megyek, keletre, a hegyek lábához. Ott él Jessica. Es onnan még tovább és tovább. Amíg vágyik.
nem
találok
valakit,
aki
társaságra
Az alábbi receptet Gergőtől kaptuk.
PÁNGALAKTIKUS GÉGEPUKKASZTÓ Douglas Adams GALAXIS Útikalauz stopposoknak című ötrészes trilógiájának első könyvéből megtudhatjuk, hogy a létező legjobb ital a Pángalaktikus Gégepukkasztó. „Hatása olyan, mint amikor szétverik az ember agyát egy lédús citromszelettel, melyet vaskos aranytéglára erősítettek." „ A z Encyclopaedia Galactica egyik cikkelye az alkoholról szól. Megtudjuk belőle, hogy az alkohol színtelen, illékony folyadék, melyet cukrok erjesztésével nyernek. Egy megjegyzés kitér az alkohol intoxikáló hatására egyes szénalapú létformák esetében." „A GALAXIS Útikalauz arról is tájékoztat, hogy mely bolygókon mixelik a legjobb Pángalaktikus Gégepukkasztót, várhatólag mennyit kell fizetni érte, és miféle jótékony szervezetek segíthetnek az utólagos rehabilitációban." A könyv azt is elárulja, hogyan mixeljünk magunknak Pángalaktikus Gégepukkasztót:
„— Töltsünk be egy palackkal a jó öreg ó-Janx-szeszből — hangzik a recept. Adjunk hozzá egy rész vizet a Santagrinus—V tengereiből. Ó, az a santagrineánus tengervíz - teszi hozzá a GALAXIS útikalauz—, azok a santagrineánus halak!!! Olvasszunk fel a keverékben három kocka Arcturus Megagint — alaposan meg kell jegelni, különben elvész a benzin! Buborékoltassunk át négy liter falliánus mocsárgázt a keveréken, mindazon boldog Stopposok emlékére, akik belepusztultak a gyönyörökbe Fallia Mocsaraiban. Gördítsünk egy mérce Qualactin Hiper Menta Extraktumot egy ezüstkanál hátára, hadd hozza magával a sötét Qualactin Zónák nehéz illatát, áthatóan, édesen, misztikusan. Ejtsük bele az algoliai naptigris egy fogát. Figyeljük, mint oldódik fel, és mint juttatja el az Algol Napok tüzét az ital szíve mélyéig. Loccsantsunk rá Zamphourt. Adjunk hozzá egy olajbogyót. Igyuk meg... nagyon-nagyon óvatosan..."
FÖLVETTEM A NYOMÁSKIEGYENLÍTŐ ruhámat, és épp a fűtőházon vágtam át Eastportban, a Mars vasúti központján, mikor megpillantottam a felém tartó zömök, domború mellű és sötétveres képű fickót. Elég volt ránéznem, rögtön láttam, hogy valamiféle indián. - Senor! — mondta. Udvariasan megálltam, és feléje fordultam. - Senor, én vagyok az új segédmozdonyvezetője. Ez megdöbbentett. Nincs az az emberfajta és nincs az a világnézet, amivel a Marson egyszermásszor már ne találkoztam volna. De a végtelen síkságokon, a hegyeken át és a befagyott csatornák mentén mindenütt fehér emberek vezetik a nagy atomgőzmozdonyokat. Hogy miért, ez nagyon
Ügyetlenül megfordultam a magam idomtalan Ha—2-esében. Mindig utáltam a nyomáskiegyenlítő ruhát, de a Marson, amelynek ritka, nagyon ritka a légköre, az ember kénytelen fölvenni, ha a hajlékát elhagyja. Alig tettem egy-két lépést, máris rádöbbentem, hogy José nem tágít mellőlem.
Az első Mars-lakó A. E. van Vogt
Eljöhet az idő, amikor már nemcsak a túlélés múlik az idegen bolygó meghódítóinak felkészültségén és testi adottságain, hanem az is, hogy ki milyen álláshoz jut. Es ha egyszer eljön ez az idő, akkor elmondhatjuk akár a Marson is, hogy otthon vagyunk. egyszerű. Eleve elfogadott tény a fehérek felsőbbrendűsége. Megpróbáltam elrejteni a meglepetésemet. — Örvendek — mondtam. — Jól tenné, ha fölvenné a nyomáskiegyenlítő ruháját. Fél óra múlva indulunk. Hogy hívják? Én Hecton vagyok. Bill Hecton. — José Incuhana. Nem viselek nyomáskiegyenlítő ruhát. — A nevéről ítélve dél-amerikai... — kezdtem, aztán elhallgattam. — Ide figyeljen, Joe mondtam végül. — Ne legénykedjék, menjen csak szépen a raktárba, és kérjen egy Ha—2-est. De szedje a lábát, pajtás, mert az is eltart egy ideig, amíg abba az izébe belebújik. Szóval húsz perc múlva itt.
— Minek húsz perc múlva, senor Hecton? — mondta. — Akár máris. — Zavartan csengett a hangja. Szembefordultam vele, uralkodtam a bosszúságomon. — Joe, mióta van a Marson? Józanul nézett rám szelíd barna szemével. — Két napja, senor. — Föltartotta két ujját. — Es már járt odakint? — mutattam az azbesztüveg ablakon át látható sivatagra. Bólintott. — Tegnap. Csillogó szeme értelmes volt, s úgy csüngött rajtam, mintha a hatást várná. Döbbenten néztem körül, s megpillantottam a fűtőház főnökét, Manet-t.
— Hé, Charles! - kiáltottam. Manet, ez a huncut fekete szemű, nagy darab francia odaballagott hozzánk. — Látom, már megismerkedtetek — mondta. - Örülök. — Charles — mondtam —, talán világosítsd fel Joe-t, hogy a Marson van. S hogy a levegő oxigéntartalma itt körülbelül annyi, mint odahaza egy nyolcezer méteres hegyen. M o n d d meg neki, hogy vegye föl a nyomáskiegyenlítő ruháját. Manet megrázta a fejét. — Bill, senor Incuhana az Andokból való. Egy tengerszint fölött 5 5 0 0 méter magasan fekvő faluban született. Neki a Mars is csak egy másik hegycsúcs... Nicsak, Frank mondta hirtelen. — Hé, Frank, gyer' ide! Frank Grey rúdkezelő volt a mozdony atomfűtésű kazánja mellett. Odajött; szikár, szíjas ember, védőruhában valóságos óriás. Bemutatkozott senor Incuhanának, s rnár épp kezet akart nyújtani neki, de aztán mogorván visszahúzta. — Mi folyik itt? — mondta. — Épp én lettem volna soron, hogy mozdonyvezető legyek. M i t hoznak ide kívülállókat? - Választ se várt, dühösen folytatta: — Tudom már. Hallottam erről az indián marhaságról. Ez sértés a jó szakemberekkel szemben. Tulajdonképpen mit akarnak? El akarják hitetni velünk, hogy közönséges napszámosok vagyunk? Manet békítgette: — Frank, vagy te olyan tudós, hogy megértsd, ha sikerül olyan embereket kerítenünk, akik megélnek... Elhallgatott. Frank hátat fordított neki. Álltunk némán, és néztük, hogy távozik. Láttam, José arca szenvtelen. Manet kihúzta az óráját. — Jó, ha beszálltok — mondta. — Van néhány apróság, amit meg kell mutatnod Josénak, és pontosan tizenhat perc múlva indulás. A Sivatagi Patkányt, az atomgőzmozdonyt, egy villany-tolatómozdony pontosan a megjelölt időben betolta abba a roppant kamrába, amely légzsilipként szolgált a fűtőház és a Mars sivataga közt. Néhány másodpercre rá fölemeltem az indítókart. A mozdonyt előrelódította iszonyatos energiája, s már kinn is volt a sivatag fagyott sínein. Keleten a nap épp fölbukkant a láthatáron. Rámutattam, és a sisakmikrofonomon Josét szólítottam. Odajött hozzám a helyéről, s szemével követte a mutatóujjam irányát.
— Jég, senor? - kérdezte. — Jég - mondtam. A mozdony fémtestét jégvirágok borították. Hátranéztem a domború vezetőfülkéből. A dekompressziós kamra kapuja épp akkor Csukódott be mögöttünk, de a mozdony hosszú, áramvonalas teste, akárhol néztem is, mindenütt csillogott a rácsapódott, és nyomban ráfagyott párától. Hetven fok zéró alatt. Jellegzetes téli hajnal a Mars mérsékelt égövén. Előttünk a síkságon fölcsillant a kietlen kis földi település, Eastport, a nagy bányavidék központja. Elsiklottunk az egymással összekötött félgömbök mellett, amelyekben emberek éltek. A fontosabb félgömbökbe bevezetett a sín, de a kocsikat, amelyeket mi fogunk magunkkal vinni — közöttük egy túlnyomásos személykocsit —, már hozzácsatolták egy hosszú szerelvény ércszállító billenőkocsi elejéhez. Addig hátráltam, míg a szerelvényt a mozdonyhoz nem kapcsoltam; akkor elhúztam a tolóajtót, és lekapaszkodtam a földre. A nap egyenesen a szemembe sütött a mély, kékesfekete égről. A csillagok még látszottak fölöttünk. Velünk lesznek egész nap. Visszanéztem. José ott állt az ajtóban. — Jobban tenné, ha becsukná az ajtót! — kiáltottam föl. Fölmásztam a személykocsiba, s a belső légzsilipen át bejutottam a kocsi kényelmes belsejébe. Csak egy pillantást vetettem a bárban ülőkre, s már láttam, hogy fontos vonatot vezetek. Négyen voltak ismerős vasúti igazgatók, s egy ötödik, aki akkor jött a Földről, bizonyos Philip Barron. Megtermett, hullámos barna hajú férfi, kékesszürke szeme kemény, mint az achát. Henry Wade, a vállalat alelnöke kezdte: — Bill, a Központ odahaza ragaszkodik ehhez az andoki indián ötlethez, olcsó és jó üzletnek tartják, így hát velük akarják benépesíteni a Marsot. Ugrás a sötétbe. Néhány év, és forradalmat robbantanak ki, maguknak követelik a Marsot, s majd kisajátítják azt a felbecsülhetetlen értékű felszerelést, amit mi hoztunk ide. — Es az indián hogy tetszik magának, Bill? — kérdezte egy másik. — Semmi bajom vele - mondtam óvatosan. — Gondolja, megél ezen az éghajlaton? Haboztam.
— Úgy látom, lélegezni, azt tud itt — mondtam végül. A harmadik igazgató gúnyosan elnevette magát. — Az első az újak közül — mondta. - Az igazi Mars-lakó ember. Még száz meg száz szakembert képeznek. Nőket is. A magunkfajta emberek, Bill, rövidesen már csak emlék lesznek a Mars vasúttörténetében. — Azt már nem! — mondta Wade, az alelnök. De a másik férfi szavai fölkavartak. Volt idő, mikor átkoztam ezt az útvonalat és ezt az életmódot, de mégiscsak úgy voltam vele, hogy el se tudtam képzelni, mi mást csinálnék szívesebben. S amellett félelmesen jól fizettek. Wade komolyan méregetett. — Fel fogják kérni, hogy adjon róla minősítést. Véleményünk szerint magasra kell raknia a mércét. Vállat vontam. — Nem hiszem, hogy sok függne a szavamtól. Wade komolyan válaszolt: — Sok mindentől függ. Első pillantásra az ötlet jónak látszik. Csak ha közelebbről megnézi, akkor látja az ember, hogy milyen veszélyes. Barron, az egyetlen jelenlevő földi igazgató fölállt, és kezet nyújtott. A z t mondta: — Az egész nem olyan vészes, mint ahogy hangzik. Egyelőre tizennyolc indiánnal kezdjük, s mind más-más jellegű munkát végez. Bevallom, a távlati célunk, hogy pénzt takarítsunk meg. Hogy kevesebb túlnyomásdómot építsünk, megtakarítsuk a nyomáskiegyenlítés költségét, valamivel több hasznot hajtsunk a részvényeseknek. Olyan nagy baj ez? Nem hiszem. Mikor pár perc múlva fölmásztam a vezetőfülkébe, láttam, hogy Frank Gray épp magára csukja az ajtót az erőműkocsiban. Kérdőn néztem Joséra, de az arca nem árult el semmit. Haboztam: kérdezzem, ne kérdezzem, de Frank végül is a barátom volt, José meg nem; úgy döntöttem, nem kérdezek semmit. — Indíts! — mondtam kurtán. A vonat mozgásba lendült, s én az órámra néztem. Nyolc perc késésünk volt. Mintegy ötszáz mérföldet kellett megtennünk sötétedésig, nem nagy távolság, ha útközben minden jól megy. A Marson, télidőben, nincs éjszakai járat. A sínek a hallatlan hidegben veszélyesen rideggé válnak. — Fogja vissza óránként húsz mérföldre — mondtam hirtelen.
José bólintott, de látszott, nem érti. Néztem, melegen felöltözve ült a helyén, de nyomáskiegyenlítő ruha nem volt rajta. Énrám is átragadt valami abból a feszültségből, amit a többiek éreztek. — Joe — kérdeztem váratlanul —, miféle tüdeje van magának? Nem volt buta indián. Mindent tudott magáról; és el is mondta. Az andoki indiánok tüdejének nagyobb a térfogata a rendesnél, és véredény is több van benne. S a szívük is vagy egynyolcaddal több munkát végez, mint a tengerszinten élő emberé. A véredényeik több vért szállítanak, s az idegsejtjeik kevésbé érzékenyek az oxigénhiányra. Mikor a spanyolok betörtek Peruba és Bolíviába, hamarosan fölfedezték, hogy háromezer méter fölött sem a disznók, sem a tyúkok, sem a marhák, sem a spanyolok nem szaporodnak. Egy egész nemzedéknek kellett leélnie az életét két és fél ezer méteren, hogy az utódaik négy és fél ezren már szaporodni tudjanak. Az indiánok meg már jóval előttük, időtlen idők óta ott éltek. A tények és számok hallatán elfogott a szorongás. Ránéztem José vöröses képére, és rádöbbentem, hogy belőle igenis válhat még Mars-lakó. Belőlem meg nyilván soha. A zsákot a vágány mellett jóval korábban észrevettem, mint José. Persze én számítottam rá; vártam, mikor veszi észre ő is. Húsz másodperc telt el, akkor mutatott ki. Felsóhajtottam. Ha így lát valaki, nyoma sincs nála oxigénhiánynak. — Fékezz! — mondtam. Némileg megint meglepetten nézett rám, tudom, azt hitte, korai még. De nem számolt a ténnyel, hogy a Marson tovább tart egy vonatot megállítani. A tömeg ugyanannyi, mint a Földön, de a súly, a súrlódás kisebb. Megálltunk, a kerekek csikorogtak a vágányon, a mozdony zihált és remegett. Senkit nem láttunk, csak a roppant zsákot a vágány mellett. Úgy néztem, volt benne vagy két tonna kő. — Kiszállok — mondtam Joe-nak. — Addig jöjjön előre, amíg nem intek, hogy álljon meg. Bólintott, tudomásul vette az utasítást. Mikor az ajtót félrehúztam, fölhajtotta a fülére a gallérját; s mikor leugrottam a földre, odajött az ajtóhoz, és becsukta. Már nem volt olyan hideg, mint hajnalban. Talán ha ötven fok lehetett zéró alatt. Jeleztem, és José
megindította a hosszú szerelvényt - aztán intettem, és megállt. A „karmot" használtam, azt a kis kocsidarut, amit azért szereltünk fel az egyik ércszállító kocsira, hogy az efféle batyukat beemeljük vele. Es már mentem is vissza a mozdonyfülkébe.
Neki-nekilódultunk, sietve, ha a vágány épp tiszta volt, nagyon lassan, nagy sziszegés, füttyögetés közt, ha homok ült a sínen. Mindent összevetve beletelt vagy másfél órába, míg megint teljesen tiszta volt előttünk az út.
— Most gyorsíthat — mondtam. A sebességmérő mutatója előremászott. Hetvennél José abbahagyta. — Nem ismerem annyira a terepet, senor - magyarázta -, hogy nagyobb sebességre vállalkoznék. Bólintottam, és átvettem tőle a vezetést. A sebességmérő-mutató továbbkúszott.
Pár perccel tíz után érkeztünk félútig. Mi értünk ide először. José félrehúzta az ajtót. — Kiszállunk? — kérdezte.
— A z t a zsákot, Bill — valahogy úgy mondta, „Bííl —, ki rakta oda a vágány mellé? Erdekeit, vajon mutat-e majd valami kíváncsiságot. — Apró, prémes kis teremtmények — mondtam. — Nagyon félénk fajta. A föld alatt élnek, s ércet bányásznak nekünk. — Elvigyorodtam zavart arckifejezésén. - Az ércre tulajdonképpen nincs is szükségünk, többnyire közönséges kő. A zsákok anyaga az érdekes. Papírvékony, átlátszó, de több tonna követ is elbír. A saját testükből választják ki, valahogy mint a pók a hálóját. De képtelenek vagyunk megértetni velük, hogy nekünk csak a zsákok kellenek. A következő ötven mérföldet óránként nyolcvannégy mérföld átlagsebességgel tettük meg. A pálya itt nyílegyenes, s úgy haladtunk, mintha jégen siklanánk. Kétoldalt a sík homoksivatag, mely hosszú évek óta, mióta itt vagyok, semmit nem változott. A nap fölfelé hágott a most már kékebb égen, a csillagok elhalványultak, bár nem tűntek el teljesen. Sziszegtek a szédítően pergő gőzturbinák, zúgtak a fogaskerekek, ahogy az energiát a kerekeknek továbbadták, s mi mind beljebb-beljebb hatoltunk e kietlen világba. Emberfölötti erőt éreztem. Egy könyörtelen viharisten ura voltam, mely földúlja e bolygó ősi csöndjét, millió meg millió mérföldnyire a Földtől. Mikor a távolban megpillantottam a lapos dombokként kiemelkedő hegyeket, lassítani kezdtem. A műszerfalon felvillant egy piros lámpa. Nyolc mérföld — mutatta a távolságmérő. Behúztam a fékeket. José kérdőn mutatott a villogó lámpára. — Homok a vágányon — mondtam. Dűnevidék. Futóhomok, olyan finom, hogy még a Mars híg szele is fölkapja. Ilyenkor olyan, mint a messze nyúló füstzászló. Amerre a szem ellát, mindenütt kavargó homok, itt-ott a vágány teljesen elvész a homokvonulat alatt.
— De mennyire! Köves síkság terült el körülöttünk, ráncos, mint egy öregember képe, s majdnem olyan szürke is. Néztem, hogyan botorkál José a kövek közt, majd vág neki egy dombocskának vagy százlépésnyire tőlünk. Itt-ott keményen meg kellett dolgoznia, hogy följusson rá, de szemmel láthatóan könnyen megbirkózott vele. Ekkor vettem észre, hogy Frank előrement a vezetőfülkébe. Fölnéztem rá, ő meg gúnyosan megjegyezte: — Fölvág a fejeseknek? Ez eszembe se jutott. Bár lehet benne valami. José tudta, hogy próbára teszik, s hogy nemcsak Frank Gray az ellensége. Halk robajt hallottam a távolból, aztán éles fütytyöt. A Prérikutya tűnt föl a kanyarban, s felénk tartott. A napfényben csillogó hosszú mozdony eldübörgött mellettünk, robaját s az üres ércszállító szerelvény csörömpölését némileg tompította a híg levegő. Mikor a vonat elhúzott, láttam, hogy Frank visszamegy az erőműkocsiba, s José fölmászik a mozdonyra. Élesen szemügyrevettem. Súlyosan zihált, arca szederjes volt. Vajon csak a megerőltetéstől? Szemünk találkozott. Nyilván kitalálta, hogy miért figyelem, mert rögtön megszólalt: — Minden rendben, senor. Semmi bajom. Mintha egy kis gúny bujkálna a hangjában — gondoltam. Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam, s azt mondtam Josénak: — Bennem van becsület, most megmutathatja, mit tud. Átmegyek a személykocsiba. Magáé a vonat. José láthatólag meglepődött. Aztán előreszegezte kemény állát, s komolyan rábólintott: — Köszönöm, senor. Wade és a többi igazgató is elcsodálkozott, mikor megmondtam, hogy mit tettem. De a földi igazgató, Barron helyeselt.
— Végül is ez az igazi próba — mondta. — Elvezet-e egymaga egy vonatot vagy sem? Es különben is - tette hozzá —, ha azt akarjuk, hogy állítsa meg, fölhívhatjuk telefonon, s visszaküldhetjük Bilit a mozdonyra. Némán hallgatták a szavait, s a mogorva arcokról leolvashattam, hogy nincs ínyükre a dolog. Akkor se szólalt meg senki, mikor a vonat érezhetően gyorsítani kezdett. Elszundíthattam a fotelomban, mert arra riadtam fel, hogy a kocsi remeg és rángatódzik. Kinéztem az ablakon, s riadtan figyeltem, milyen sebesen húz visszafelé a sivatag. Gyorsan körülnéztem. Láttam, hárman halkan beszélgetnek; Wade szundikál, Barron meg egykedvűen szivarozik. Valamin nagyon törte a fejét. Közömbösen fölálltam, odamentem a telefonhoz, és fölhívtam a vezetőfülkét. A telefon ötször is kicsengett, s nekem összeszorult a gyomrom az izgalomtól. Visszamentem a helyemre; ahogy az ablakon kinéztem, az a benyomásom támadt, hogy a vonat tovább gyorsul. Némán fölnyögtem, s mikor a szemem fölemeltem, láttam, hogy Wade okos barna szeme rajtam nyugszik. — Ez a maga embere nem megy egy kicsit gyorsan? - kérdezte. Helyettese mérgesen vágta rá: — Szerintem ez rnár felelőtlenség! Barron fölsóhajtott, s rosszkedvűen rám nézett. — Szóljon neki, hogy lassítson. Odamentem a telefonhoz, és fölhívtam Frank Grayt: A telefon háromszor kicsengett, míg Frank fölvette, s vontatottan megkérdezte: — Mi van? — Frank — mondtam halkan —, légy szíves menj át a vezetőfülkébe, és szólj Josének, hogy lassítson. — Nem hallom - mondta. - M i t akarsz? Megismételtem a kérést, minden egyes szót megnyomtam, de változatlanul igyekeztem halkan beszélni. Frank ingerülten ripakodott rám: — Ne motyogj! Egy szót sem értek! Sajnáltam is Josét, meg haragudtam is rá. De mást nem tehettem; nem segíthetek, ha egyszer önmagát hozta nehéz helyzetbe. Most már nem törődtem vele, hogy más is hallja, világosan megmondtam Franknak, hogy mit akarok. Mikor befejeztem, egy darabig csönd volt. Aztán Frank megszólalt: — Menj a fenébe! Semmi közöm hozzá.
Hiába kértem, nem engedett. — Egy pillanat— mondtam, s visszamentem a többiekhez. Hallgattak, aztán Wade neki támadt Barronnak. — Tessék, az indiánjai! Barron dühösen rágta a szivarját, megfordult, kibámult a vágtató tájra, aztán kijelentette: — Okosabban tenné, ha utasítaná a rúdkezelőt, hogy hajtsa végre, amit Bill mondott. Wade nyomban visszajött a telefontól. — Kénytelen voltam engedélyt adni, hogy ha kell, erőszakot is alkalmazzon. Pár perc múlva lassítani kezdtünk. Addigra Barron már belebújt nyomáskiegyenlítő ruhájába, s Wade is elküldte a helyettesét, hogy kerítsen neki egyet. Csípős szóváltás folyt köztük, egészen amíg a vonat meg nem állt; Barron makacsul ragaszkodott hozzá, hogy egy andoki hibája még nem jelenti, hogy a többi sem állja meg a helyét. Előrementem a mozdonyhoz, a többiek utánam. El nem tudtam képzelni, mi üthetett Joséba. Frank nyitott ajtót nekünk. Mikor beléptünk, nyomát se láttuk Josénak. — A padlón fekve leltem rá — magyarázta Frank—, levegő után kapkodott, átvittem hát az erőműkocsiba, és egy kicsit felsrófoltam a nyomást. — Önelégülten tette hozzá: — Semmi baja, némi oxigén rögtön rendbe hozza. Képtelen voltam levenni róla a szemem, küszködtem a gyanakvásommal. De nem szóltam semmit, csak beállítottam a nyomást, és átmentem az erőmükocsiba. O t t ült José egy széken. Kétségbeesetten nézett rám, de a kérdésemre csak vállat vont. — José — mondtam komolyan —, szeretném, ha egy kicsit most félretenné a büszkeségét, és őszintén megmondaná, hogy mi történt. Boldogtalanul válaszolt: — Elszédültem, és úgy éreztem, hogy szétpattan a fejem. Aztán már nem tudom, mi történt. — Miért gyorsította föl a vonatot? Pislogva nézett rám, aztán értetlenül kikerekedett a fekete szeme. — Senor — mondta nagy sokára —, nem emlékszem. — Én azt hiszem - szólalt meg a hátam mögött Frank —, csökkent nyomású zónán haladhattunk át, s ez még neki is sok volt.
Megráztam a fejem. Eszembe jutott, hogy José látása reggel legalább olyan jónak bizonyult, mint az enyém, s az is, hogyan mászott fel félúton a dombra. E két alkalommal olyan ellenállásról tett tanúságot, hogy a légnyomás némi változása meg se kottyanhatott neki. S különben is a fülke ajtaja csukva volt. Minthogy az ajtó majdnem légmentesen zárt, a fülke belső nyomására alig hathatott a légnyomás kinti ingadozása. Megfordultam, s a szemébe néztem Franknak. Dacosan állta a tekintetemet. Már-már megszólaltam kétszer is, de eszembe jutott, milyen régi barátok vagyunk, s inkább lenyeltem a mondanivalómat. A válla fölött láttam, hogy Barron a mozdony belső terének légnyomásmérőjét és szabályozóját vizsgálgatja. Aztán odamegy Wade-hez, s valamit halkan, komoran magyaráz neki. Az alelnök csak rázza a fejét, félbeszakítja Barron szavait, és odamegy Frankhez. Kezet nyújt neki. — Mr. Gray — szólítja meg túlzott hangosan —, szeretnék önnek köszönetet mondani, hogy megmentett a szerencsétlenségtől. Ne felejtse el, rám mindig számíthat. Barron megfogta a karomat. Bementem vele a vezetőfülkébe. Halkan megkérdezte: — A fülke légnyomását az erőműkocsiból is lehet szabályozni? Minthogy ezt mástól is megtudhatta, habozás nélkül válaszoltam:
— Igen. Barron folytatta: — Míg együtt voltak, látszott az indiánon oxigénhiány? — Semmi. — Nem tudja, a rúdkezelője ellene van a gondolatnak, hogy ide indiánokat hozzunk? — Fogalmam sincs — mondtam. Az órámra néztem. - De ideje volna indulnunk már. Negyvenhárom perc késésünk van. Mikor megint úton voltunk, otthagytam Josét a gőzszabályozó karnál, és hátramentem az erőműkocsiba. Frank épp a hőmérsékletet állította be, s türelmesen vártam, míg az összes mutató megállapodik. Akkor rám nézett. A z t mondtam: — Ezt jól kiagyaltad. Nem is tagadta. — Most vagy soha — mondta. — Szóval beismered, hogy te vetted le a légnyomást a vezetőfülkében José körül? Napbarnította képe széles mosolyba szaladt a sisakja üvegablaka mögött. — Semmit sem ismerek be — mondta —, de ha addig élek is, meghiúsítom ennek a kis rohadéknak a terveit. Es azt hiszem, ha kell, lesz, aki mögém áll. Igyekeztem megmagyarázni neki, hogy ha van ember, aki mesterséges eszközök nélkül megél a Marson, akkor nem tisztességes e jogától megfosztanunk. — Ez neked ember? - acsargott Frank.
Csak néztem, és éreztem, hogy minden baráti érzelmem elpárolog. A z t mondtam, nagyon lassan: — Ha még egyszer megzavarod a kötelessége teljesítésében, nem úszod meg simán. Frank komoran végigmért. — Legalább tudom, hogy melyik oldalon állsz — mondta. — Köszönöm, hogy közölted. Vagy egy óra hosszat robogtunk a kővel teli-
Josénak csak egy bélelt sapka volt a fején. Ha ezek az indiánok gyökeret vernek itt, majd gondolniuk kell az efféle találkozásokra is. Kivettem a szerszámos ládából egy hosszú olajzópuskát, s lemásztunk a fülkéből. Mikor észrevette, hogy közeledünk, a sárkány felénk fordította félelmes fejét, és lesett minket. De minden erejét megfeszítve ment volna előre.
szórt sivatagban, majd zöld jegű csatornák s lapos dombok váltakoztak körülöttünk. Épp azt mondtam Josénak, hogy az út nehezén túlvagyunk, mikor megint villogni kezdett a piros lámpa.
Olajat fröcsköltem feneketlen mély kék szemébe. Aztán mindketten böködni kezdtük jobbrólbalról, hátulról. A sárkány válaszként ránk sziszegett a kiöltött nyelvével, s ránk is csörgött a torkából. De amilyen hülye, továbbra is csak húzta magát előre. Az idő késő délutánra járt, a nap kezdett már leáldozni. José is, én is türelmesen böködtük a bestiát, míg végül leesett neki a húszfilléres. Sziszegve megfordult, mintha utánunk akarna jönni. Lába könnyedén, magától kicsúszott a sín alól. Szabad volt.
Rám nézett. — Homok? Összeráncoltam a homlokom, és a fejemet ráztam. — Itt nem. A vágányon lehet valami. Egy homoki sárkány volt az, öt és fél méter hoszszú, ostoba, vörös-sárga szörnyeteg. Két talpfa közt beszorult a lába a sín alá. Csak annyi kellett volna, hogy ne húzza, és máris kiszabadul, de ahhoz buta volt. Wade előreszólt telefonon, de mikor megmagyaráztam, hogy miért álltunk meg, már nem is érdekelte a dolog. — Tudja, hogyan kell elbánni velük — mondta, s letette a kagylót. Tudtam, igen, de csöppet sem örültem neki. Megmagyaráztam Josénak, hogy ha ilyen jószággal akad az embernek dolga, föl kell vennie azt a különleges, erős anyagból készült felsőruhát, amit indulás előtt vételeztünk. Az megvédi a véletlen csapástól, bár ha a szörnyeteg egyenesen nekitámad, nem sokat segít. Ha baj van, kerüljön mögéje, ott biztonságban lesz. Ha nem látja, elfelejti. Frank Gray előreoldalgott a fülkébe. Mondtam, szálljunk le mi ketten, és szabadítsuk ki azt a dögöt. Nem állt rá. — Ez egy különlegesen szívós kaktuszon él. Olyan foga van, hogy a követ elharapja. - S még gúnyosan hozzátette: — Az ilyesmit Joe-nak találták ki. Neki akkor se árt, ha a ruháját elszakítja. Joe fölvett egy pajszert. — Hol az a védőruha, senor? — Kettőt hoztunk — mondtam vonakodva. — Magával megyek. A nyakig zárt védőruha fölött nekem még külön védelmet biztosított az acélkemény vitrolit sisakom.
— José! — kiáltottam. - Kerüljön mögéje! De a homokon nehéz volt az embernek megvetnie a lábát, s José kicsit ügyetlenül lépett arrébb. Az arasznyi karmok olyan közel suhantak el az arca mellett, hogy megállt bennem az ütő. Aztán már ott volt a bestia háta mögött, az se fordult tovább, nyilván megfeledkezett a létezésünkről. M é g láttuk, hogy nagy kínnal fölkapaszkodik egy sziklára, amit meg is kerülhetett volna, és toronyiránt menekül a vágánytól. Mikor visszafordultunk a mozdonyhoz, hallottuk, hogy sivít a gőz, a vonat megrándul, és elindul felénk. Megpillantottam Frank Grayt magasan fönn a fülkében, a vezérlőasztalnál. Mikor a hatalmas mozdony elsiklott mellettünk, gúnyosan kiintegetett nekünk. A vonat méterről méterre gyorsabban ment. Még sikerült elkapnom a hágcsó korlátját, belekapaszkodtam, csüngtem rajta. Fölnyúltam a következő létrafokra — épp mikor a fülke ajtaja kinyílt fölöttem. Frank lehajolt, s egy hosszú villás kulccsal rácsapott az ujjamra. Bár vastag kesztyű volt rajtam, a fájdalomtól elernyedt a kezem, és elengedtem a létrát. Másik kezemmel vadul kapaszkodtam az alatta levő létrafokba. Frank letérdelt, s megint meglendítette a villás kulcsot. Most nem talált, de a villás kulcs szikrát vetett a fémen. Ennyi elég volt. Nem hagyhattam, hogy megnyomorítsa a másik kezemet is. M é g a
kerekek alá juttat. Mielőtt újra lecsaphatott volna, leeresztettem a lábam a földig, futni kezdtem, elengedtem a vonatot. Végigvágódtam a töltés kőzúzalékán. Nyomáskiegyenlítő ruhám légpárnája megvédett a komoly sérüléstől. Lihegve, reszketve tápászkodtam fel. Úgy terveztem, fölugrom valamelyik ércszállító kocsira, de ahogy otromba öltözékemben, minden erőmet összeszedve nekieredtem a vonat mellett, éreztem, hogy ehhez túlságosan gyorsan megy. Már éppen megadtam volna magam, mikor valaki vaskézzel megragadta a ruhám a tarkómnál. — Senor, gyerünk! S én futottam, míg a szám ki nem száradt a fáradtságtól, s a szemem el nem vakult a könnytől, közben a kezem vakon tapogatódzott az ércszállító kocsi létrája után, amelybe José kapaszkodott. S mert a testem súlyának java részét az ő keze viselte, végül sikerült is elkapnom a létrát; egy pillanat, és mindketten zihálva hevertünk a kocsi tetején. M é g mindig reszketve fölálltam. — Nem tudom, ez a rohadék mit akar — mondtam, mikor végre szóhoz jutottam —, de mindenesetre bemegyünk a személykocsiba, és ott várjuk ki. Hirtelen felbukkanásunk nem kis meglepetést keltett. Röviden megmagyaráztam, mi történt, aztán fölvettem a telefont, és a mozdonyt hívtam. Háromszor csengetett, aztán elnémult. Minthogy a vonat energiaszolgáltatásának központja a mozdony volt, Frank nyilván kikapcsolta a telefont. Célja kézenfekvő: meg akarta akadályozni, hogy fölhívhassuk utunk célját, Marsopolist. Némán átkoztam magam az ostobaságomért, hogy nem hívtam mindjárt. Franknek akkor még biztos nem jutott volna eszébe, hogy megakadályozzon. Az egyik igazgató vállat vont. — Ostobán viselkedik. Hisz a vonatot nem viheti vesztébe úgy, hogy maga is el ne pusztuljon. Mást nem tehetünk, mint hogy kivárjuk. Hirtelen eszembe jutott valami. Odamentem a műszertáblához. A légnyomás jóval alacsonyabb volt a normálisnál, és a hőmérséklet is süllyedt. Összevont szemöldökkel fordultam a többiekhez. — Nagyon nem szívesen mondom, de sajnos, kikapcsolta a légkondicionáló berendezésünket. Philip Barron elsápadt, de nem vesztette el a hidegvérét.
— Mikor? — Talán egy órája — mondtam. — A hideget még csak bírjuk, de ha a nyomás a felénél kevesebbre süllyed, mind kinyiffanunk, kivéve persze Josét. A szavaimat komor csönd fogadta. Barron tűnődve nézte az indiánt. — Ertem — mondta —, kivéve magát. Gondolom, Gray arra számít, hogy a szava majd többet nyom a latban, mint egy indiáné. Ostoba csibész! Hisz megírhatunk egy nyilatkozatot, aláírhatjuk mind, aztán itthagyhatjuk, hogy... — Fene aki megeszi! — mondta egy másik tisztviselő. — Lehet, hogy az hasznára lenne Josénak, s lehet, hogy az igazságszolgáltatásnak is, de mi lesz velünk? Félbeszakítottam: — Egyvalamiről elfeledkeztek. José megél kis nyomáson, de mérgezett levegőn nem, sötétedés után ő se húzza hát tovább odakint. Csak egy megoldás van. — Megfordultam. — Gyerünk, José, betörünk a mozdonyba! A kocsi két végén, a mentőfelszerelést tartalmazó két szekrényben volt egy-egy tűzoltócsákány. Fölfegyverkeztünk, s egy percre rá már a kocsik tetején másztunk előre. Láttam, kéken-vörösen csillog a mozdony, s a kidudorodó vezetőfülkében ott ül Frank Gray. Csak az aggasztott, hogy a fülkében volt egy nagy erejű golyóspuska — s pillanatnyilag José is, én is olyan jó célpontot nyújtottunk, mint két csalikacsa. Nem hittem, hogy Frank lőne, ha nem muszáj — nehéz lenne megmagyaráznia, hogyan került a holttestekbe puskagolyó —, de a lehetőség is elég volt, hogy feszült izgalom töltsön el. A sekély marsbeli ég már sötétedni kezdett keleten, s a Föld, mint az esthajnalcsillag tündöklött a leszálló nap fölött. Talán egy óránk volt még sötétedésig, minthogy azonban jóval több mint száz mérföld volt még előttünk, ez a tény nem vigasztalt. Hegyes-völgyes vidéken jártunk, s a sok kanyartól itt nem nagyon lehetett fölgyorsítani. Jól behúztam a fejem a galléromba, s beledőltem a fagyos szélbe. Láttam, hogy José is meg-megáll, s összeveri a tenyerét, miközben előrelopakodunk a tartálykocsi tetején, amely a mozdony tartalék vizét szállítja. Ahogy közelebb értünk, láttam, hogy Frank az ablakon át figyel minket, s a puska ott a keze
ügyében, a párkányon. Nem a kezében; szemmel láthatólag arra vár, hogy mi mit csinálunk. Magam se tudtam biztosan. Valahogy ki kell nyitnunk a vezetőfülke ajtaját, aztán, reméljük, bejutunk, mielőtt ledurrantana. Átkapaszkodtunk a vezetőfülke tetejére, s o t t , hasaltunk a két ajtó fölött, én az egyik, José a másik oldalon. Aztán egyszerre meglendítettük nehéz tűzoltócsákányunkat, hogy betörjük az ajtó vastag üvegablakát. Bár acélüveg volt, ilyen csapásnak nem állhatott ellent. Az én oldalamon betört, s egy jókora darabja beesett a fülkébe. Eddig még csak-csak. De most jött a neheze, a csiklandós feladat, hogy az ablakig lejussunk, s benyúlva kinyissuk az ajtót. Végigcsúsztam a tetőn, s elindultam lefelé az ajtó mellett az acéllétrán. José arca eltűnt a másik oldalon. Eddig semmi baj, mert védett a fülke acélfala. Ahhoz, hogy Frank eltaláljon, vagy az egyik, vagy a másik oldalon kellett volna kidugnia a puskát a betört ablakon. De nem ezt tette. Ült középen, hogy szétlője az első kezet, amely benyúl, hogy az ajtót kinyissa. Végül is az idő neki dolgozott. A hosszú szerelvény sűrűsödő homályban robogott. A kerekek acélosan dübörögtek, csikorogtak. A mozdony fel-felnyögött, meg-megremegett, nagyot rándult, ahogy befordult egy-egy meredek falú bevágásba. Gyűjtögettem az erőt az első veszedelmes mozdulatra — s akkor lövés dörrent a fülke belsejében. Ez csak egyvalamit jelenthetett: José nyúlt be először. Fölvillanyozva nyúltam be a betört ablakon. A z t reméltem, Frank puskája még az ellenkező oldalra irányul. A beidegzettség sokat számít. Tudtam, hol a retesz, s egy gyors kézmozdulattal kinyitottam. Mindjárt vissza is rántottam a kezem. Közvetlenül a rés fölött, ahol benyúltam, lyuk támadt az ép üvegen. S újabb lövés dörrent. Egy hirtelen mozdulattal, kívülről, elrántottam az ajtót. Csattanva kinyílt. És megjelent benne Frank; rám fogta a puskát. Hozzásimultam a fülke oldalához, de rádöbbentem, hogy ez milyen hiábavaló, és feléje sújtottam a csákánnyal. A csapás rövid volt, Frank kissé hátrahúzódott. A sisakja üvegén át láttam az arcát, ajka rángatódzott, szeme égett. Ahogy visszahúzódott,
a puska csöve lejjebb irányult. Aztán megfontoltan, gondosan célba vett megint. Mikor az ujja már megfeszült a ravaszon, hozzávágtam a csákányt. Lebukott. A csákánynak csak a nyele érte a vállát. Harmadszor is fölemelkedett a puska csöve; ez alkalommal a sisakomat vette célba. Kétségbeesve gondoltam: Frank is, én is bebizonyítottuk, hogy milyen gyöngék vagyunk. Mindez sose történt volna, José se jött volna a Marsra, ha a légzésünk nem olyan gyarló. Reméltem, ezt sikerül valahogy a fejébe vernem. M é g végig se gondoltam teljesen, leguggoltam, és megpróbáltam egy lendülettel beszökkenni a nyitott ajtón. A puska gyakorlatilag a szemem közé dörrent. Es Frank részegen megtántorodott. Legalábbis nekem ez volt a benyomásom. Csak azon csodálkoztam, hogy a nekem szánt golyó elfüttyent a leszálló sötétbe. Aztán a semmiből egy tűzoltócsákány csapódott a fülke padlójára — s kezdett előttem megvilágosodni az igazság. A csákányt José vágta be a másik ajtón, s olyan szerencséje volt, vagy olyan pontosan célzott, hogy betörte vele Frank sisakját. Frank előretántorgott. Ha ösztönösen el nem kapom, kibukik a nyitott ajtón. Ahogy belöktem, utána léptem, s az ajtót berántottam magam mögött, láttam, hogy José nekitámaszkodik a túlsó falnak. Bal karja lógott, csöpögött belőle a vér. Arca szürke volt a fájdalomtól. De ahogy Frank Gray béna testét bevonszoltam az erőműkocsiba, hogy túlnyomást teremtve megmentsem az életét, szélesen elmosolyodott. Hogy Frankkal mi lesz, azt majd a bíróság dönti el. Mostanság José története az, amit a gyerekeim legszívesebben hallgatnak marsbéli életemből. S ez reménnyel tölt el. Mióta nyugdíjba mentem, itt élek a Colorado hegységben, 2 6 0 0 méter magasan, és sikerült egy lelkes kis közösséget összeverbuválnom távlati tervem megvalósítására. Várost építünk 5 2 0 0 méter magasan: a gyerekeink már ott élik le az életüket. Mindent kiszámítottunk. Es az ő gyerekeik már igazi Mars-lakók lesznek.
Göncz Árpád fordítása
