Egy út áll előttem, melyiken induljak?"

„Egy út áll előttem, melyiken induljak?" Egy fiatal cigányfiú bőrébe bújhatsz, és tőled függ, hogy alakul az élete... Intézetben nevelkedtél Vas megyében. Egy augusztusi reggelen gördül be veled a vonat a Keletibe. Összespórolt vagyonkád a zsebedben. 18 éves vagy, és erre a pillanatra vártál egész életedben A döntés innentől a te kezedben van. Játsszál és vigyázz: Biztos hogy nem úszod meg szárazon! Érezni fogsz, félni, reménykedni, elbukni és talán talpraállni.

Vl GYÁ,ZZ CIGÁNY LETTÉL!

(Nagy Feró)

VÉGÜL MÉG MEGSZERETED A HŐSÖDET...

Az első szó jogán... FÉL ÉVE IS ELMÚLT MÁR, hogy megjelent 176-os számunk, az első XXI. századi Galaktika. Sok minden történt ez alatt az idő alatt. Elkezdődött - újra — Galaktika Klub rendezvénysorozatunk. Minden hónap közepén (májusban: péntek, 13-án J) összehívjuk olvasóinkat egy kötetlen beszélgetésre, az Alexandra Könyvesházba (Panoráma Terem), ahol találkozhatnak velünk és alkalmanként egy-egy meghívott vendéggel. Májusi klubtalálkozónk központi témája két filmbemutató nyomán a Csillagok Háborúja, valamint a GALAXIS Útikalauz stopposoknak. Ezekről fogunk beszélgetni, és egy rögtönzött vetélkedő formájában mindenki összemérheti tudását a többiekével. A törülközővel érkezők között Galaktika pólót sorsolunk ki. A Nagy Könyv akció keretében tanácsadó testületünk tagjával, Réz Andrással szintén Douglas Adams: GALAXIS Útikalauz stopposoknak c. könyvét fogjuk képviselni/védeni az M2 televízió műsorán, valamikor május 10-e után. (Lapzártakor csak annyi volt bizonyos, hogy minden kedden és csütörtökön este fél 9-kor kezdődik a műsor, amit az M1-en szombat délutánonként megismételnek. Az egyik adásban mérkőzik a G A L A X I S Útikalauz Piszkos Freddel.) A Nagy Könyv kapcsán elindítottuk mi is speciális szavazásunkat. A téma: Olvasóink szerint melyik a Sci-fi Nagy Könyv? A Galaktika honlapjáról (www.galaktikamagazin.hu) a szavazás már közvetlenül elérHető, de természetesen e-mailben és postai úton is várjuk javaslataikat, favoritjaikat, hozzászólásaikat. Láspuk, melyik könyv lesz a befutó! Az értékesebb hozzászólásokat Fényposta rovatunkba is beemeljük. Első, tematikus novellapályázatunk bírálata is lezárult. A nyilvános díjkiosztó május 9-én lesz, a legjobb 3 novella e havi számunkban olvasható (bővebb infó a 2 0 . oldalon). Nyáron a Sziget Fesztiválon is ott leszünk. A Galaktika-sziget rendezvényei a Magyar Hírlap sátorban tekinthetők majd meg. Minden délután egy tudós tart előadást, utána pedig egy íróval lehet beszélgetni. (A részletes program júliusi számunkban lesz olvasható.) Végéhez közeledik a Galaktika Baráti Kör ( G B K ) újjászervezésének előkészítése. Minden előfizetőnk automatikusan GBK-tag. Jövő hónaptól a tagsághoz plasztik klubkártya is igényelhető. A tagsági kártyával speciális rendezvényeink ingyen, ill. 50%-os kedvezménnyel látogathatóak. A kártya használható kedvezményes vásárlásra is. Az ország összes Alexandra könyváruházában teljes körű (könyv, zene, film) kedvezményre jogosít. A kártyatulajdonosok jelentős engedménnyel vásárolhatnak ősszel induló könyvsorozatunk köteteiből is. Eves előfizetőink magához a kártyához is jelentősen olcsóbban juthatnak hozzá. A Galaktika pólók 25%-kal ( 5 0 0 Ft-tal) kerülnek így kevesebbe. Hamarosan indítjuk nyilvános lapzártáinkat, amelyeken a kártyatulajdonosok ingyen vehetnek részt. Amint látható, továbbra is érdemes tehát előfizetni, akik pedig már megtették, azoknak külön köszönjük a bizalmat. Sajnos még mindig sok olyan visszajelzést kapunk, hogy kisebb városokba egyáltalán nem jut el a Galaktika. Úgy tűnik, ezekben az esetekben is az egyetlen biztos megoldás az előfizetés. Galaktikus programrohamunkon minden jelenlegi és leendő Olvasónkat szeretettel várjuk. Viszlát (és kösz a halakat)! Burger István főszerkesztő

6

Pat Cadigan: Beépített ember (második rész)

20

Novellapályázat eredményhirdetés

21

Koltai László: A nem is olyan távoli...

22

Mayer István: Szabad akarat

24

Kovács Péter: Az én váram

26

Legendás alkotók — A Boros—Szikszai páros

28

Elia Barcelo: Holtak

34

Kovács „Tücsi" Mihály: A halhatatlanság útjai

40

Robert Sheckley: Mint aki újjászületett

52

Rafael Marín: Bibliopolisz

60 61 66

Németh Attila: Perry Rhodan végleg árvaságra jutott Clark Darlton: Az örökség Kovács „Tücsi" Mihály: Elment a Déli jó boszorkány

67

Andre Norton: Egérfogó

71

Galaktikus konyha: Metálvacsora

72

Németh Attila: A Kútvilág ura nincs többé

73

Jack L. Chalker: Kísértetek között sodródva

84

Megvalósult sci-fi — tudományos kishírek

86

Konrad Fialkowski: A gigantomat

HAHÓ, SZIVl! - A nőnek legyek voltak a szemében. Igazinak látszottak, a megvastagított szivárványhártyára ragadtak, s a kis légytestek álcázták a pupillát. Egy parkolóhelyen guggoltam éppen az Abrándgyár előtt, s szemmel tartottam a járdán a holoképernyőt, meg a csak-hang telefont az utca túloldalán, ha netán Sovay/Moon úgy döntene, még egyszer színre lép. Valószínűleg ezzel kellett volna kezdenem, és nem lejáratni magam Coney Loe előtt. Az Abrándgyár holója kicsit elhasznált volt, és nem mutatott semmi különöset — táncoló lányok, táncoló fiúk, bankettek, pénztor-

Pat Cadigan: BEÉPÍTETT EMBER (ásodik rész)

Egy olyan világban, ahol az emberek kedvükre formálhatjákcserélgethetik személyiségüket, természetes, hogy ez lesz a legkeresettebb cikk a feketepiacon. A rendőrségnek pedig alkalmazkodni kell az új bűnözési trendhez. nádók, és a szokásos jelek meg csodák csőstül —, de legalább jól mutatott, és élénk képet sugárzott. — Hahó, szivi! — ismételte Légyszem, kicsit közelebb húzódva. — Na? — morrantam rá. — Látom rajtad, hogy régen volt már jó neked. — Vigyora egy, a metszőfogára vésett másik légymintát villantott ki. Szájak, gondoltam. A világ tele volt szájakkal. — A nélkülözésnek vége, bemutatom álmaid férfiját. — Észrevette, hogy az Abrándgyár képernyőjére pillantok, ahol Herkules vagy a kiköpött mása éppen ünnepélyesen levetkőztetett három holo-rabnőt meg egy hús-vér nőt, aki túlságosan be volt lőve, semhogy élvezni tudja. — Ennél is jobb — mondta Légyszem. — Sokkal jobb. Mintha ő találta volna fel. Felejthetetlen. Kilencvenéves korodban is beleizzadsz az emlékbe. Ahogy néztem a nőt, belém villant valami. Mintha két szememen két különböző ember nézett

volna ki. Egy pillanatra az imp homályosan önmagára ébredt, és ketten voltunk bennem. Ez a szituáció jobban illett hozzá, mint hozzám. Visszaaltattam, de jobb kezem ujjait a számba kellett vennem. — Kopj le! — mondtam. — Nem kell semmi használt csöpögős álom. — „Csöpögős álom?" Ez a leírás a közelébe se jön. Misztikus tapasztalat, a tudat megváltozott állapota. Volt valaha részed háromórás folytonos isteni kegyelemben? Ha lett volna, nem guggolnál itt a körmödet rágva. Kezemet beszorítottam a térdem alá. — A csöpögős álom az csöpögős álom. Ha az a fickó tényleg olyan dögös, szívesebben markolnám élőben. — Nem lehet, messze van. De úgy emlékszem rá, mintha egy órája lett volna, az egész emlék speckó felerősített és feldúsított. Erezni fogod az ízét, a szagát... — Tovább hantázott, de engem nem tu-

dott rászedni. Valószínűle3 másvalaki fantáziájának másodszor vagy harmadszor átvett emlékét árulta. Biztosan azért szúrt ki engem, mert úgy néztem ki, mint aki tíz évet töltött egyedül egy uzsonnás dobozban. — Ugyan! — mondta még közelebb húzódva. — Ennél jobb emlékdugásod még nem volt. Ha nem tetszik, visszatérítem az árát, mínusz felszereléshasználat. — Ezt térítsd vissza! Na, kopj le... — bal kezemet kihúztam a számból —, és hagyj békén! — Frigid — gúnyolódott, és elvonult. A parkolóórára néztem. Még öt perc, és odébb kell állnom. Az egységes és nem hosszabbítható parkolási időt nemrég vezették be a Downsban, s a kevés, sikerrel betartatott rendelkezés egyike lett. Egy órafelügyelő már járt erre és lefotózott, úgyhogy el kellett döntenem, mihez kezdjek: kérdezősködjek Fortray, Anwar vagy Easterman után, látogassak el a következő informátor címére mint Marya, vagy lógjak itt mint Marya, vagy jómagam, azt tettetve hogy Marya vagyok, megőrizve az alvilági látszatot. Valaki után kérdezősködni kínos következményekkel járhat. Legalább az egyik nevet megadhattam volna Maryának, hogy kérdezze meg róla Coney Loe-t; persze a történtek fényében ez csak még gyanakvóbbá tette volna. A végén még addig abajgatta volna az agyleszívókat, amíg azok becsukják a boltot és lehúzzák Sovayt a vécén úgy, ahogy van. Egyre az járt a fejemben, hogy jelenlegi állapotában Sovay/Moon nem juthatott messzire, ami talán azt is jelenti, hogy előtte sem járt messze, vagyis a Majomsokkból kilépve lecsapott az első telefonra. Azaz lehet, hogy jómagam a Majomsokk környékén jártam... amennyit eddig tudtam, attól a Majomsokk helyileg akár az Abrándgyár hátsó kamrájában is lehetett, amire talán rájövök, ha Marya nem igyekszik annyira kiborítani Coney Loe-t. Az óra már majdnem lejárt, amikor megpillantottam. Merev léptekkel egyenesen felém tartott a járdán. Egy másodpercig dermedten álltam, mígnem eszembe jutott, hogy így álcázva nem ismerhet fel. Láthatóan különben sem rám vadászott, és nem is más rendőrre. Feszült és ijedt volt, jóval több érzelem látszott az arcán, mint amikor a konyhájában azt mondta nekem, hogy személy szerint neki mit se számít, elkapjuk-e azokat, akik a férje agyát leszívták.

Nem kötélidegekről van szó, jöttem rá most, nem azt akarta demonstrálni azzal, hogy a Downsba jött. Sejtelmem sem volt, tudja-e, mit csinál, de ami ennél fontosabb: honnét a francból tud annyit, hogy megtegye azt a valamit? Hülye barom, korholtam magam. Ha valakinek leszívják az agyát, először mindig a hitvesre figyelünk, történjék bármi; ha az áldozat a Kisjézust vette el, akkor a Kisjézus az első számú gyanúsított, és megfigyelés alá vesszük a kis suttyót... De hiszen a nő megfigyelés alatt áll. Én figyelem, nem igaz? Itt van az orrom előtt. Az általános rendőrség biztos a nyomában loholt, aztán a közelembe érve a gondjaimra bízták — ők mindig tudnak róla, amikor egy nyomozó egy ügyön dolgozik, még ha nem is sejtik, pontosan ki az. Ha Rowan bármit tud, egyenest odavezet, ahová mennem kell, ha meg nem, megszabadulok tőle, valami ürüggyel elzavarom innét. Későre járt, az utcák kezdtek megtelni azzal, amit úgy hívnak: „helyi jellegzetesség"; olyan színfoltok ezek, melyek mesterséges fényben érvényesülnek a legjobban. Rowan meg sem kísérelt elvegyülni. Most is a kezeslábast viselte, ami túl új és túl drága volt a környékhez. Ahogy az Abrándgyár mellett elhaladt, gallérjáról egy paranoia-jelvény kacsintott rám. Lehet hogy csak egy paranoiás roham űzte őt a Downsba? A parkolóóra Csilingelt; lassan álltam fel, nehogy megijesszem, de rám se hederített. Csak a holót látta. Az még mindig Herkulest vagy a hasonmását mutatta, szíjakba öltözve a rabnőkkel lejtett élénk balettot/csűrdöngölőt. Rowan olyan megfeszített figyelemmel nézte, hogy az akár testi vágy is lehetett, ami csöppet se szokatlan. Mindenki másképp birkózik meg a veszteséggel. Csakhogy aztán láttam, megpróbálja jól megnézni Herkules arcát, mintha arra gyanakodna, hogy ismeri. Gusztustalan ötlet. Honnét ismerne ő egy ilyen olcsó holotáncos gatyaszaggatót? És miért épp most keresné meg? Es miért kellett paranoiássá válnia ezért? A kartonja szerint nincs engedélye se paranoiára, se más pszichózisra. Különben is menynyire paranoiás? Óvatosan átmanővereztem a holo másik oldalára, keresztül a Herkulest megbámulni összeverődött kisebb gyülekezeten. Megint a vetkőzőszámot csi-

nálta, és azon kaptam magam, hogy pár jó pontot megítélek neki a tehetségéért. Végül is ki mer előállni azzal, hogy ő márpedig olcsó gatyaszaggató holofiú lesz? Az ő fejében talán ez a műsor a mai kor számára az Egy faun délutánja. Es mi járhat Rowan fejében? Ő továbbra is Herkulest figyelte, lehetővé téve a számomra, hogy a bal oldalára somfordáljak át, vagyis ha belép az Abrándgyárba, épp mellettem kell elmennie. Már ha oda készül. Teljesen véletlenül nekidörgölőztem egy kakasfiúnak; színes taréjt viselt, tollas herevédőt, és a sápadt bőrére szórt aranyporon kívül mást nemigen. Széles mosollyal fordult felém. — Elég dögös vagyok? — A mély torokhangú invitálás már kibukott a száján, majd mosolya a szexinél valami sokkal fájdalmasabba dermedt. A kakasfiúk elvileg nem válogatósak, ez viszont láthatóan igen. A feje tetejéről felszökő szivárványos taréja lekókadt. - Felejtsd el! Akkor se, ha éhen halok.

Az emberek köréje gyűltek, így közelebb nyomulhattam Rowanhez, aki a stricit hallgatta, de már csöppet sem látszott se paranoiásnak, se izgatottnak. Furcsa párost alkottak: Rowan a drága, divatos kezeslábasában, a strici meg a szokásos rikító, technikolor bolyhokban. Valamit mutatott az utcán az ellenkező irányban, mire Rowan menni készült. Bolyhos, metálzöld kezével a férfi elállta az útját, és a nő paranoiajelvényére koppintott. Rowan a fejét rázta.

— Kértem én bármit is tőled, faszmadár? Pislogva nézett rám, én meg elhúztam a számat. Nem volt elég durva sem a szituációhoz, sem az állítólagos személyiségemhez. Keményen igyekeztem, de vagy engedem Maryát feljönni, vagy a szókincsemet hahóra és húzz eke korlátozom, amíg itt manőverezek. Es akkor Rowan megfordult, és egyenesen rám nézett. Megint megdermedtem, dacára annak, hogy tudtam, nem ismerhette fel ezt a reszelős, gurgulázó hangot. Ez volt neki a paranoia... nem a nagyzási hóborttal és hallucinációval járó igazi rettenet, csak amit az utcai kufárok kínálgatnák a járókelőknek, mint a haverom az Abrándgyár előtt: üldözési mánia, izgatottság meg ilyesmi. Eszembe nem jutott volna, hogy egy Rowan-féle valakinek izgatottságot kell vennie ahhoz, hogy a Downsban mászkáljon. A levegőből is belélegezhette volna.

Úgy néz ki, mint aki tudja, hová megy, csak azt nem, mit csinál. Az olyanok, mint ő, sose tudják, mit csinálnak, de mindig tudják, hová mennek.

Egy strici lépett oda mellé, és megkopogtatta a vállát. Rowan ijedten megugrott, egyenest belehátrált a kakasfiúba, aki mindkét kezét rögtön birtoklóan a vállára tette. Rowan kisiklott a karmai közül, bele a holoképbe. Herkules karja átsiklott a nyakán. Azt hittem, elkapja a hiszti. A strici kihúzta a befogadó körből, még mielőtt széttörte volna a holoképei. Összekapaszkodva küzdöttek, aztán a strici mondott valamit, amit nem hallottam, mert a kakasfiú éppen lekurvaanyázott mindenkit, amiért ellopták a vevőjét.

Hátulról megkerültem őket, újabb hamis emléket ültettem el Maryának, meghagyva neki, hogy kicsoda Rowan. Ha azt hiszi, a nő odavezeti a Majomsokkhoz, boldogan követi majd. Rowan váratlanul a strici markába nyomott pár bankót, és méltóságteljesen elindult a jelzett irányba. A pasi nevetve figyelte Rowan távolodó hátát, majd visszafordult a képernyőhöz, és Herkulest nézte, aki a herevédője pántjaival vacakolt. Adtam Rowannek fél tömb előnyt, aztán utánaküldtem Maryát.

Tudom, hogy a Majomsokkba tart; talán egyenesen odavezeti az agyrendőrséget, vagy kér egy gerezdet a haszonból, amit azok benyaltak Sovayon, még hogy gyászoló özvegy, egy szart. Láttam már ilyet. Sőt még az is lehet, hogy azt hiszi, vissza tudja szerezni. Sokuk hiszi azt; baszódjak meg, ha tudom, miért. Na persze az asztrológusok is vígan nyomják még, személyesen ismerek egy pasit, aki hiszi, hogy ma látta Istent, és Isten azt mondta neki, azért van itt, mert hülye, ami újra csak azt bizonyítja, hogy a hit bármikor kenterbe veri az infót. A hit vagy esetleg az igazság, attól függ, honnét nézed, és persze itt a nézőpont a minden. Szóval vagy kifizetik a spinét, vagy csak poénból leszívják az agyát, kit zavar. Akárhogy is, valami nekem is leeshet, ha elül a por. Két háztömb után lassít, nézegeti az épületeket. Nincs itt sok látnivaló, zálogos, hardver/ szoftver, meg egy bájbarlang csak-olvasó teremmel. Majdnem túlmegy rajta, aztán megáll. Hát én ismerem ezt a bájbarlangot, és ha ez a Majomsokk, akkor engem pápává koronáztak. Aztán rájövök: valószínűleg a strici küldözgeti összevissza a Downsban, azt mondja neki, men-

jen el valahová, ott meg azt mondják, menjem el máshová, stb., stb., a végén csak megzavarodik és eltéved. Talán majd akkor irányítják a M a jomsokkba, amikor rnár azt se tudja, fiú-e vagy lány. Es amikor meggyőződtek róla, hogy nem követi senki. Akkor én meg majd azt mondom, a strici küldött engem is, így szemmel tarthatom. Miért ne? A nyomában lépek be, és még csak nem is tudja. A hely tisztára, mint egy patkánylabirintus, kockák és alacsony falak, úgyhogy a távolból követem. Amúgy is van itt pár vevő, na nem sok, egy-két hőzöngő ténfereg a folyosókon. Annyi az egész, hogy ha meglátsz az egyik kockában valami kedvedre valót, belépsz és élvezed. Rowan teljesen el van veszve. A terem másik vége felé bóklászok, hátha megy valami érdekes, de ez a bájbarlang is olyan, mint a többi: az egyik szánalmas lélek a másik után, várják, hogy eladhassák neked a legjobbjukat, a hardver a kocka mellett, oldalt. Egy öreg trutyipapa, borsmenta szemmel (hol találják ki ezeket?), hajában fóliacsigával azt suttogja: „Kölyköt? Kölyköt? A friss húst szereti? Csak gondolatban megtenni nem bűn, tudja?", mellette egy bőrsisakos csinibaba kántálja, hogy „Fétis, fétis", mintha el kéne hinnem, hogy a legelső alkalommal olyat kapok, ami maradandó. Es figyelem Rowant, és kíváncsi vagyok, mit vesz ki ebből az egészből, mert tuti, hogy sose járt még kéjbarlangban. Es nem tudom, mi ütött belém, de szeretnék odamenni hozzá és azt mondani, tűnjön el innét. Arra gondol, amire akar, azzal, akivel akarja, de ez a hely nem való senkinek, aki gép nélkül képes még az agyából szinuszritmust kibocsátani. A francba, tuti hogy még a hardver is gennyes attól a sok ocsmány gondolattól, és lefogadom, ha a borsmenta szemű trutyipapa melletti rendszert feltépném, csak mocsok lenne benne. Marya Anderik, a szociális reform keresztes lovagja, naná. Amit én tudok, attól lehet, hogy én is a vén trutyipapától vásároltam az anyagot, mielőtt annyira lerobbant, hogy idekerült. Aztán Rowan megáll az egyik kocka előtt, ahonnét Herkules ugrik elő, élőben, gatyaszaggató Herkules, olcsó melegítő felsőben. Es ami ezután jön, annyira durva, hogy még én se akarom elhinni.

Összeborulnak és csókolóznak. Ösztönösen behúzom a nyakamat, szirénákra számítok, és hogy az erkölcsrendészet potyog le a mennyezetről. Az általános rendőrség olyankor szereti meglepni a húspiacot, amikor az emberek csinálnak is valamit, nem csak gondolnak rá. Igaz, Rowan meg Herkules lebuknak, mielőtt bárki más meglátná, mit művelnek. Ötig számolok, aztán odasietek, már amennyire itt sietni lehet, fel-alá rohangálok a két folyosón, ami az egész terem hosszában fut. Amikor odaérek, élőpornóra számítok, de ennél is bizarrabb fogad: egymás mellett fekszenek a priccsen, rádugva a hardverre, Rowan két szeme tartályban az egyik oldalon, Herkulesé tartályban a másikon, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ami nincs rendben, hogy van egy harmadik alak is, egy fura kísértet az enyémnél lepattantabb göncben. Kettejük közt fekszik a padlón, ő is be van kötve egy illegális kiegészítő aljzaton át. Szeme egy feje mellé helyezett tálban úszkál, és valamiért a régi vicc jut az eszembe: „a buli olyan durva volt, hogy kibuktam, és a mellettem alvó pali bőrében ébredtem fel". Ez a bájbarlang csak egy-egyre van hitelesítve. Minden bájbarlang ilyen. El nem tudom képzelni, miért kockáztatják meg; itt bárki lehet agyrendőrségi tégla, és ha lebuknak, azonnali razzia. De aki képes szájcsókra, az mindenre képes. Szájcsók, pfúj. A fickó a padlón hirtelen felnyúl, és elkezd szétkapcsolni; ahogy egy gyors kiúszást produkálok, még látom, hogy a keze tetovált. Milyen hülyeségeket veszek észre, jesszusom! Körülbelül hatvan másodpercem van eldönteni, hogy várjam meg őket itt, lépjek le, vagy a távolból folytassam a megfigyelést. A fickó a padlón, aki most úgy vacakolt a látóidegi kapcsokkal, mint egy kezdő, kétségtelenül ő hívott fel az őrsön; a jobb kezén a tetoválás megfelelt a leírásnak. Ha a memóriája nem lenne túl foltos, rájönne, hogy engem kellett volna megvárnia az Abrándgyárral szembeni fülkénél. Nem voltam benne biztos, hogy optimális lenne most felvenni vele a kapcsolatot. Kipiszkálta a vezetéket, s a szemeiért nyúlt. Bebújtam a szomszéd kockába, és a falhoz simultam. A bent lévőket nem zavartam; mindketten

be voltak kötve a rendszerbe, osztoztak a soros élményen. Hallottam a szomszédból, hogy Sovay/ M o o n szöszmötöl, segít Rowannek és Herkulesnek szétkapcsolni. — Ó, köszönöm — suttogta udvariasan Rowan, mintha a férfi ehető poliészterrel kínálta volna meg egy estélyen. Sietős csókok cuppantak, majd Herkules suttogását hallottam: — Rowan meg én együtt megyünk ki. A d j tíz percet, hogy elhagyjuk a stricit... nem akarjuk még őt is bevenni. Aztán találkozunk a... Ezt nem értettem, mert Sovay/Moon éppen ekkor mordult fel boldogtalanul. Valamit panaszkodni kezdett, de a másik kettő lepisszegte. Egy pillanat múlva elsiettek a kocka mellett, amiben kuporogtam, magára hagyva Sovay/Moont. Ötig számoltam, és átmásztam hozzá. Rowan priccsének szélén üldögélt, arcát kezébe temetve; láttam, hogy kicsit remeg. Most vajon kicsoda: Sovay/Moon vagy a férfi, aki megvette Sovay/Moont? Csak egyféleképp bizonyosodhattam meg róla, és mivel volt okom azt hinni, hogy ő az elrabolt javak befogadója, a törvény szerint engedély nélkül is átkutathattam az agyát. Viszont más kérdés volt, hogyan bírjam rá, hogy addig nyugton maradjon. Kezdtem azt kívánni, bárcsak mégis hoztam volna el a fullánkot. Másrészről viszont ha Sovay/Moon még mindig domináns, talán rá tudom beszélni, hogy működjön együtt és utána tartsa a száját. Megérzett valamit, mert leeresztette a kezét, és meglátott ott guggolni a kocka bejáratánál. Egyáltalán nem hasonlított a Sovay/Moon leírta karakterhez: megnyúlt lóarc,- egyenetlenül vágott, sima, barna haj; túl nagy orr meg száj. Ahogy most kinéztem, akár a bátyám is lehetett volna. A bátyám vagy az apám. Támadt egy ötletem. Lassan felálltam, és azt mondtam: — Ne, én vagyok... a lányod. Az arcán gyorsan változtak a kifejezések, miközben összehúzódott a priccsen, ellökte magát tőlem, és a kocka sarkába menekült. — Hát nem érted, apa? — kérdeztem, feléje mászva. — A hagyománynak folytatódnia kell. Nem hagyhatjuk meghalni veled, mert... — Itt belezavarodtam. A krisztusát, bárcsak több háttérinfóm lenne, mint amennyit a telefonban elmondott!

— ...mert én tovább tudom vinni, utánam pedig a gyermekem, és így tovább, amíg... elérkezik a végső part, és mind ott leszünk, hogy lássuk... — Végső csúcs. Megdermedtem. — Ööö... hogy? — „Amíg elérkezünk a végső csúcsra, és meglátjuk az általunk teremtett világot, ahogy horizonttól horizontig terpeszkedik." Az improvizálás nem azt jelenti, hogy megváltoztathatod az analógiát. — Az arcomat figyelve egy milliméternyit kiengedett a feszült tartásból. — Aha. — A priccsre csusszantam, és leültem vele szemben. — Na, folytasd csak! — mondta. — Beszélj rá! — Beszéljelek rá? Gyorsan a plafonra pillantott. — Most meg kéne győznöd, engedjem meg neked, hogy archiváld az emlékeimet, és ehhez a kézről kézre adott fáklya szimbólumát ajánlott használnod. Ragadd meg, használj ki minden szünetet, később ki tudod tisztítani a jelenetet előadásra is. Ne félj a Módszertől. Értesd meg velem, hogy az emlékeim éppoly fontosak neked, mint nekem, világosíts fel, hogy nem lehetek olyan önző, hogy az egész dinasztiát magammal vigyem a sírba. Megint kezdtem villódzni, és Marya még erősebben mocorgott, mint az utcán Légyszemmel. Egy pillanat múlva aztán könnyen lemerült, de ahogy nézőpontom tisztult, láttam, hogy Sovay/Moon hunyorogva néz. Rá kellett beszéltem, hogy maradjon domináns, még mielőtt rájön, hogy nem vagyok színésznő és ez nem próba. Es mielőtt ennek a hőzöngőnek az igazi valója megnyilatkozik. — Te adtál nekem életet — hadartam kétségbeesetten, emlékezetembe idézve, mit mondott Flaxie a neurotikusokról a színházban. — Hadd tegyem én is ezt veled, hadd őrizzelek meg téged és akiket te megőriztél! — Nem rossz. — Kicsit megint ellazult, és elismerő biccentéssel tisztelt meg. — Tovább! — Ööö... hús a húsomból és vér a véremből? Elkomorodott. — Kérdezed vagy mondod? — Ne vitatkozzunk, apa! — kiáltottam türelmetlenül. - Így helyes, és te tudod, hogy helyes. Mi választottuk, hogy élő agyakban létezzünk tovább, ne pedig gépekként. Most rajtam a sor, apám, ez

a születési előjogom. Ha megtagadod tőlem, akár meg is ölhetsz. — Bravó! — Felemelt öklével szalutált, majd leheveredett a priccsre. — Innét elmímelhetjük részletesen, mi is történik... ugye, jártál pantomimgyakorlatra... Csak ez kellett. Ráugrottam, a mellére ültem, és egyik kezemet lenyomtam a torkán. — Várj... várj... — A Módszer — mondtam, s másik kezemmel megragadtam a kapcsolókat. — Elejétől a végéig. Most mondtad, hogy ne féljek használni a Módszert. Sóhajtott. — Rendben. De gyorsan... Kipöccentettem a bal szemét, és bedugtam a kapcsolót, remélve, hogy a hardver fertőzésgátló funkciója üzemel. Teljesen eleresztette magát, úgyhogy a jobb szemét még könynyebben ki tudtam szedni. Lemásztam róla, beállítottam a rendszert egy teljes ciklusra, lélegeztem pár mélyet, közben meg őt néztem, ahogy fekszik a priccsen, szempillái alól előkígyóznak a vezetékek. Ennek a rendszernek nem lehet túl nagy automata blokkja és elválasztója a kapcsolatba került két agyra, ezt a saját forrásaimból fogom megoldani. Közelebb húztam a másik priccset, lefeküdtem, s fogtam a másik köteg vezetéket. El fog késni a találkozóról Rowannel és Herkulessel; ha elég gyors vagyok, szét tudunk kapcsolni, mire visszajönnek megnézni, mi történhetett.

Nagy kár, gondoltam, miközben kivettem a szememet, hogy Flaxie nem lehet velem. Nem voltam annyira stabil, mint az őrsön. Igazi csont és bőr rendszer volt, semmi szakaszolás, semmi várótér; vagy kapcsolatban vagy, vagy nem. Sovay/Moon azonnal megjelent, egy mentális színpadon állt velem szemben. A színpadot nem definiálták valami tökéletesen: a padló vékony volt, a díszletek átlátszók és vibráltak is, viszont Sovay/ Moon erős fehér reflektorfényben állt, ami élesen megvilágította. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy élőben láttam, csak a narancsszín és a hoszszú, fekete haj hiányzott most. Arcában izzó lyukak voltak a jádeszemek. Ne nézz a közönségre, mondta. Amatőr dolog megtörni az előszínpadot. Kétségtelenül a tőlem balra tátongó üres, fekete térségről beszélt. Nem néztem arra, mégis cáfolhatatlanul éreztem, hogy valaki onnét figyel... biztos a fickó, aki az agyleszívóktól vásárolta meg őt. Most próbáljuk újra az improvizációt, mondta Sovay/Moon, de ezúttal tényleg győzz meg! Es jusson eszedbe az érzés, amikor visszatérünk a forgatókönyvhöz! Sovay. Elindultam feléje. Én vagyok, akivel beszéltél... Afrancbamár! Mindkét öklét a mennyezet felé rázta, ami ugyanolyan árnyékos és elmosódott volt,

akár a nézőtér. Hogyan próbálják veled, ha folyton

vetkőző is egy vásárló. Megvette az

kilépsz a karakterből? Leeresztette karját, majd mély

egyik karakteremet. Én az Agyrendőr-

lélegzetet vett, hogy összeszedje magát. Nem is tu-

séget hívtam, ő meg Rowant.

dod a szöveget, amit át kell fogalmaznod, ugye? Hát... nem.

MERSINE MOON

Bal kezében megjelent a szövegkönyv. Intett.

Melyik karakter ő?

Rendben, akkor gyere, frissítsd fel a memóriádat, aztán folytatjuk a jelenetet.

DENNIE MOON

Már ott is álltam vele a reflektorfényben. Úgy

Dionüszosz a Zeuszrevüből. Ez a ka-

fordított, hogy háttal álltam a nézőtér felé, kinyi-

rakter főleg a színész személyiségé-

totta a szövegkönyvet, és a lap tetejére bökött.

re támaszkodik az előadás során. Ő...

Innét, utasított. Memorizáld!

én

sokat

gyakoroltam ezt

Rowannel.

A lap tetején az állt: MERSINE MOON DENNIE MOON

Miért kötötte be magát a rendszer-

A karakterben kell maradnom, megőrizzem rövid

a

ideig

hogy

be Rowannel és a vetkőzővel? Hol kell

dominanciámat.

Csak

találkoznia velük és miért? Mi folyik

kommunikálhatunk

így.

itt,

Mondja el, ki maga, válaszoljon itt,

Rowan összejátszik az agyleszí-

vókkal?

ha tud. Ha nem, azonnal tűnjön el! A színpad hosszan megrázkódott. Ereztem a Koncentráltam, és szavak materializálódtak az

valahol mögöttem erősödő feszültséget. Nézze meg jól! mondta Sovay/Moon. Ha mostanra nem

üres lapon.

érti, sosem fogja! MERSINE MOON DENNIE MOON

Én vagyok a rendőr, akit felhívott. Hogyan

tudta megtörni

a

karaktert,

Rowan...

és felhívni engem? A színpad megdörrent alattunk. Sovay/Moon rám pillantott, majd vissza a

Sovay/Moon

becsapta a szövegkönyvet, és elhajította. Az eltűnt, mielőtt elérte volna a padlót. Lejárt az idő,

szövegkönyvre.

mondta, jelentőségteljesen átpillantva a válla fölött. A legközelebbi meghallgatásra jobban ismerkedjen

DENNIE MOON Akkor még nem voltam annyira illesztve. a

kezében

meggyőznöm,

Most

már

tart,

de

sokkal eddig

be-

meg a szövegével! Kikapcs!

jobban

Es rnár szét is kapcsoltunk. Mozgást éreztem a

sikerült

közelemben, kivettem a kábelt, és sietősen keres-

hogy még nem végeztem a

próbával. Nem valami okos.

tem a szememet. Csak le kellett tartóztatnom és visszavinni az őrsre, ahol az egész sztorit kihúzzák belőle.

MERSINE MOON Honnét ismeri Rowant és a vetkőzőt?

A jobb szemem volt bent, amikor megláttam Rowant és a vetkőzőt, mellette álltak kétoldalt, éppen felsegítették a priccsről. Herkules felém fordult.

Undorodva fújt egyet.

Benyomtam bal szememet a helyére, de a kapcsolat elsőre nem jött létre. Sovay/Moon rám mutatott, és

DENNIE MOON

a vetkőző eltűnt a vak felemen. Ekkor végre létrejött

[undorodva fúj egyet] Rowan termé-

a szemkapcsolat, és azt kellett látnom, hogy Her-

szetesen a feleségem. A vetkőző talált

kules felemelt kézzel rám veti magát. Tenyerében

meg engem... vagy inkább a másikat. A

fém csillant.

Legelőször is arra gondolok, hogy jaj, ne, fejjel lefelé tettem be a szememet. Aztán érzem, hogy fekszek valamin és lelóg róla a fejem, és azt gondolom, a jó életbe, rohamom volt.

Coney Loe. Az az agykúró hőzöngő előbb érte el őket. Csak ez lehet. Coney Loe ért előbb a Majomsokkba, és úgy döntöttek, megviccelnek, rám sütik, hogy kibaszott spicli vagyok.

Es eszembe jut Coney Loe meg a Majomsokk, és azt gondolom, király, megtaláltam a helyet, belém nyomhattak valamit. Es perzselt haj bűzét érzem, és tutira tudom, hogy majomsokkoltak, és azok a rohadt alvilágiak még a hajtűimet se engedték kivenni. Mázli, hogy nem égett le az a kurva fejem. Óvatosan hasra fordulok, és tessék, egy olcsó priccs szélén vagyok, és már tudom, hogy ez egy bájbarlang. A szememmel gáz van, mintha kicsit másfelé nézne a kettő, aztán rám jön a fejfájás, amit fejomlásnak hívnak, és semmire se emlékszek. És leesek a padlóra.

Felállok. Nem a legjobb ötlet. A gépre támaszkodva várom, hogy a világ hintázása megszűnjön, és valami más jut eszembe, egy emlék, hogy Herkules jön felém, a kezében talán egy kéjlövővel. Herkules? Igen, egy vetkőző. Csakhogy a kép nem passzol ahhoz, amire emlékszem, hogy ők hárman... Aha, ez az ő, a zsaru emléke. Ez lesz. Szóval Herkules is benne van, ő kapta el nekik a zsarumacát. Ha van valami, amibe most biztos vagyok, akkor az, hogy nem kell nekem ennek a zsarunak semmilyen része. Már csak az hiányzik, hogy begyűjtsenek, és az Agyrendőrség megtalálja bennem. Az kemény lenne, mert nem izgatná őket, hogyan került oda. Es a másik, amit tudok, hogy senki se fogja helyettem lekoptatni, senki se fog hozzám érni. Ha meg akarok szabadulni tőle, megint meg kell találnom a Majomsokkot, és megalkudni.

Visszamászok a priccsre, fekszek és szoktatom a szememet. Már majdnem helyrejön, amikor eszembe jut valami; emlékszek, ahogy belépek ebbe a bájbarlangba, és emlékszek egy hármas fogatra — valami szájcsókra is, de a gyomromnak most éppen nem fekszik, ha erre gondolok —, viszont azután a képernyő elsötétül. Biztos az a három perverz mondta meg, hogyan jutok el a Majomsokkhoz, én hülye meg odamentem. Az elektrosokk amnézia mindig jól betesz. Szép kis bagázs az a Majomsokk, hogy pont a bájbarlangba raktak ki. A bájbarlangosok foggal-körömmel ragaszkodnak az engedélyükhöz, messziről kerülik a jardot. Persze a legtöbb bájbarlang ilyen, túl nagy a kockázat, hogy megrazziázzák őket. Megpróbálok felülni, mire kicsit jobban érzem magam. Legalább a fejem már nem akar leesni és elgurulni. Csak azt nem tudom, mennyi ideig kell még elviselnem az elektrosokk-amnéziát. Mármint mi értelme emlékeket szerezni, ha nem emlékszel rá? A büdös francba, el kell kezdenem rendesen élni, mondom magamnak, aztán megérzem azt: megmoccan az agyam egy zugában. Ezt nem hiszem el. Leszívtak egy agyzsarut, és rám kenték egy részét a nőnek. Kurvára kiakasztó! Biztos nem ezért mentem én oda... Sovay, aha. Most már emlékszek. Sovayből akartam egy darabot, és helyette az összes szarból épp egy rohadt zsarumacát adtak. Hogy a kurva...

Oké. Es akkor majd ők égetik le a fejemet. Hacsak rá nem veszem Coney Loe-t, hogy álljon ki értem. A francba, gondolom, ez egyre rosszabb. Coney Loe inkább lefog, hogy azok le tudják égetni a fejemet. Hacsak nincs valamim, amivel én tudom lefogni őt... Gondolkodni olyan most, mint szirupban sprintelni. A zsaru szart se tud Coney Loe-ról, nagy segítség. Valami felrémlik, látom a nőt egy színpadon, mintha ő is színész lenne, aminek meg semmi értelme. Viszont Coney Loe nem tudja, hogy a zsarumaca semmit se tud róla. Kezdenek összeállni a dolgok. Nyomhatom a rizsát, hogyan szerezte meg a zsarumaca Coney Loe nevét, és időzített bombát ültetett belém... ahogy az elektrosokk amnézia elmúlik, kénytelen leszek feladni magam es mindent kitálalni, úgyhogy Coney Loe vagy ráveszi a barátait, hogy szívják ki a nőt belőlem, vagy mind együtt megyünk. De... mi van, ha egyszerűen csontig leszívják az agyamat? Oké. Módosítom a sztorit Coneynak. Vár rám egy barátom, egy kakasfiú, ezt mondom. Ha

nem kerülök elő érintetlenül, mondom majd, a kakasfiú hívja a zsarukat. Hiszen a kakasfiúknak nincs félnivalójuk a zsaruktól, csakis az erénycsőszöktől. Szerintem ez jó. Talán még arra is ráveszem a Majomsokkot, hogy töröljék ki a sok régi szemetet, és tegyenek kicsit okosabbá, igaziból. Indulni akarok, de rájövök, hogy erre még nem állok készen.

Hirtelen kinyílt a szemem, és megszámlálhatatlan mentális idő telt el, ami alatt Marya meg én szimultán voltunk fent, s mindketten láttunk. Marya megdöbbenését pánik követte; nem tudta helyére tenni ezt a tudati állapotot, amiben volt, és ettől megrémült. Aztán mindketten elvesztettük egyensúlyunkat, én elkezdtem visszacsúszni a sötétségbe, minden erőmmel egy emlék utáni sóvárgást hagyva magam után, és reméltem, hogy elég erős nyom, hogy Marya kövesse.

A padlóra esés emléke olyan élénk volt, hogy csak na. Zúzódás lesz az arcomon, de jól is jön. Amikor félsz, a legjobb, ha magad is ijesztő vagy. M é g egy zúzódás erre az arcra, és megállíthatok akár egy órát úgy, hogy nem is kell csúnyán ránéznem. Azonnal megértettem, hogy elvesztettem az eszméletem, pontosabban Marya vesztette el, bár hogy meddig voltunk kiütve, nem állt módomban kiókumlálni. A kéjlövőtől kapott löket mindkettőnket levitt, Maryát nyomva dominánsnak, amíg magamnál voltam; csak akkor jöttem fel, amikor én/ ő kiütötte magát vagy elaludt. Ha főbe lőnek se tudom, mi lehetne ennél rosszabb elrendezés, de legalább nem pánikoltam. A pánik gomb mélyen aludt Maryával együtt. Nem is annyira gondolkodtam most, mint inkább éberen álmodtam; álomban általában az agy egyik fele aktív, mialatt te öntudatlan vagy, és ez különös tisztánlátást ad neked, de ez a mostani állapot pár fontos szempontból különbözött. Egyrészről én magam is majdnem álom voltam. Ez amúgy ismerős volt, csakhogy eddig mindig ellenőrzött szituációban voltam, rákapcsolva egy rendszerre, hogy imprintet kapjak, vagy emlékeket öntsek ki bizonyítékul, vagy tanúskodáskor a bíróságon. Ez most annyira közel volt a testen kívüli élményhez, amennyire csak lehet... amitől eszembe jutott a legjobb ötlet. Ha bele tudnám vinni Maryát egy olyan ellenőrzött szituációba, visszanyerhetném a dominanciát, talán ki is rúghatnám: rávenném, hogy költözzön tovább.

Mire az utcára lépek, elég ébernek érzem magam, hogy ellegyek, de az emlékeim megint tiszta trutyi. Tudom, hogy akartam csinálni valamit, mielőtt kibuktam, de a fejbecsapás tisztára elködösített. Most először gondolok arra, hogy ha meglenne a zsákmány, csináltatnék egy turbómunkát, ott, ahol rendbe hozzák az agyműködést, hogy jobban tudjál gondolkodni. Persze ez nekem mindig túl közel volt az igazi agysebészethez, meg különben is kell pár orvos, aki jóváhagyja. A hőzöngők nem mennek orvoshoz maguktól. Meg ez különben is csak elektrosokk-amnézia, elmúlik. Máris jobban emlékszem... vár rám a kakasfiúm, hogy épségben felbukkanjak, mert amikor Coney Loe-ra bíztam magam, hogy visszairányítson a Majomsokkhoz, hogy megszabaduljak ettől a zsarumacától, ők rám szálltak. Az a baj, nem emlékszem, hol hagytam a kakasfiút, az Abrándgyárban vagy a bájbarlangban vagy valahol teljesen máshol, de vár rám. Amikor szükségem lesz rá, eszembe fog jutni, az tuti.

A baj csak, hogy már azt hiszi, valóságos. Na persze ezt mindig így hitte, azzal a különbséggel, hogy most már tudott rólam, és azt hitte, én kerültem beléje. Már nem ültethetem el csak úgy az igazat. Valószínűleg nem hinné el, ha meg igen, megjósolhatatlan, mit tenne. Akármit is, nem én lennék a domináns, vagyis nem tudnám megállítani; ami még rosszabb, tudatában sem lennék, mit csinál.

Egy biztos: el akarok tűnni ebből a bájbarlangból, mert most már komolyan kiakadtam a Majomsokkosokra. Csak úgy lebasztak ide, mintha én is ilyen agyszemét lennék. A hőzöngők meg a fejszemetek nem ugyanaz, és valaki még nagyon megbánja, hogy összekeverte a kettőt. Sőt, kedvem támadt szerezni egy emléket, csak úgy plánéból. M é g én is tudom, hogy most nem ez a leghelyesebb dolog, fuvar ide vagy oda. Először meglátogatom Coney Szimulált Isten Loe-t, aztán elveszítem magamból ezt a zsarumacát. Utána felszedek egy emléket. Sovay/ Moonból mostanra nem sok maradhatott, de amúgy is fülzsírig vagyok a Majomsokkal. Az Igazság Menedéke zárva. Csak ez a bányarém neuróziskufár lődörög előtte, ahogy meglát, hátrálni kezd, mintha le akarnám rohanni.

— Mi a franc van, ünnep vagy mi? — kérdezem tőle, nem mintha azt hinném, hogy majd pont ő tudja. Két lépést hátrébb csoszog, valami csillogó csorog le az állán. Egy csillag. — Miért? Hirtelen az a fura érzésem támad, hogy ismerem valahonnét, vagy legalábbis láttam rnár. Kurva elektrosokk-amnézia! Saját anyám mellett is elsétálhattam idefele, rohadjak meg, ha tudnám. — Ismered a benti Istent? — kérdem. Megkérdezném, ismerjük-e egymást, de nem fogok egy bányarémet előnyhöz juttatni. — Nem hiszek istenben — mondja, még egy lépést visszakozva. - Ha nem bánod. — Magnumnyi segítség vagy. — Kezemet zsebre vágva körbenézek. Ez a Downs fölső északnyugati kvadránsa, nincs itt sok minden. Késő van, a legtöbb hőzöngő délre indult, ahol igazán áll a bál. Az Igazság Menedéke a város többi részének nyomoroncaiból él, a turistákból, az egy napra idelátogatókból. — Az engedélyem éjfélig szól — mondja a neuróziskufár védekezőn. — Nem tetszik? Ránézek. — Mi a frászban utazol, újra megzabálod a hasznot? Megmártózol a saját paranoiádban? Egy lépést közelebb óvakodik, és gyanakodva hunyorog. — Nem ismersz meg? — Ha akarnálak, megismernélek. — Fordulok, hogy induljak, de megragadja a karom. Az érintésétől felbőgnek a mentális vészszirénák, és bele se gondolok, automatikusan egy hajtűért nyúlok. — Héhó, héhó! — Hátraugrik. — Nem kell a balhé, csak nyugi. Te tényles nem emlékszel rám, ugye? — És akkor mi a franc van? — mondom, tisztára kiakadva. — Emlékszek rád, vagy nem emlékszek, ki nem szarja le? Arcán most nagy mosoly folyik szét, látom, hogy apró ragyogó csillagok pettyezik a fogait. — E' kellett volna fogadnod a paranoiát, amikor ajánlottam. Nézd meg magad! Tiszta gáz. De még nem késő. Legyél paranoiás most, és megmentheted az életedet. — Nem paranoia kell. Isten. Az Igazság Menedékére biccent.

— Isten szabadnapot vett ki. Tudod, mit csinál Isten a szabadidejében? — Falaz az ördögnek. — Ez jó. — A kacsintása túl cuki. — Gyere, királykisasszony! Vegyél egy kis paranoiát, orvosolja, amit bánt. Előkapom a hajtűt, és öt apró vörös lyukat ütök a felém nyúló kezére. Üvöltve hátrál, én meg a hajtűt ingembe törölve elhúzok. Szóval ha én volnék Coney Loe, hová mennék? Ha egy infonarkós mindent tud, hová megy felderítő útra? Még mindig a hajtűt törölgetem, amikor a bal zsebemből fura kis mocorgást érzek. Benyúlok, két összehajtott papírdarabot találok, kihajtogatom, az egyiken három gépelt név, mindegyik után egy I betű, a másikon meg fél tucat cím, legfölül az Igazság Menedéke. Leírtam valamit? Én? Tudok írni? Vagy öregségemre megjön az eszem, vagy a Majomsokk plántálta ezt is belém a zsarumacával együtt. Míg egyrészről nincs okom hinni, hogy ez utóbbi a helyzet, másrészt viszont nincs jobb kifogásom, honnét lenne kézírásos cetli a zsebemben. A másik, gépelt listáról nem tudom, mit gondoljak. Sose hallottam róluk. Felőlem lehetnek akár zsaruk is. Nosza, Marya, mondom magamnak, bármennyien vagyok is ebben a pillanatban; nézzünk kicsit távolabbra. A címek lehetnek, jut most eszembe, Coney Loe elintézendő dolgainak listája; hogy hogyan jutott hozzám, fingom sincs, de itt van. Vagy lehet a Majomsokkhoz vezető nyom - menj ide, menj oda, menj erre a helyre, menj arra, még egy megálló, na végre; és valaki menet közben leírta, talán én. Igen, úgy érzem, akár írni is tudnék, nem csak billentyűket kalapálni. Ezek szerint viszont a Majomsokk az utolsó cím a listán, úgyhogy csak oda kell mennem, és kész. Vagy... most keményen töröm a fejem, és olyan zseniálisnak érzem magam, kezdek arra gondolni, ez a bennem lévő zsaru lehet, szóval talán mégse kéne olyan gyorsan kipucolni magamból... vagy ez mégis a zsaru belém töltött listája, csupa téglacím. A nevek besúgókat, téglákat jelölnek. Minél inkább ezen gondolkodom, annál inkább érzem, online vagyok. Téglacímek és téglanevek. Ez összeáll. Úgyhogy döntök, hogy sorba

megyek. Az Igazság Menedéke kilőve, az alatta lévő cím hat háztömbnyire van. Annyira lekötnek ezek az új gondolatok, majdnem belegyalogolok két hagymafejbe, megsértve házasságterük egységét, ami, amellett, hogy leszívják az agyamat, a másik dolog, amit ma nemigen szeretnék. Félreugrok, épp amikor szétlépnek, hogy láncukra felkapjanak, és egy pár rohamrendőr-csizma közt érek földet. Felnézek, a hagymafej meg vigyorogva néz le, mintha egész nap erre várt volna. A másik csatakiáltást hallat, a megsértett hagymafejmenyasszony kiáltását, és rám veti magát. Elgurulok a másik irányba, a hagymafej meg a betonra hasal, magára rántva a hitvesét. Lelépek, mielőtt kibogozzák magukat, de két háztömbnyire is hallom az üvöltésüket. A hagymafej-házasság a legőrültebb dolog az után, hogy egy merénylőlézerrel felmászol egy toronyba. A Savonarola Ikonrombolója nevű hely előtt ácsorgok, ahol állítólag felülírják vallási, politikai vagy más megrögzött beállítottságomat, beleértve az Odipusz- és Elektra-komplexust is, vagy egyszerűen megszabadítanak attól a nem kívánatos hajlamomtól, hogy kihívjam magam ellen a törvényt. A kirakatban Savonarola (gondolom) holója ismétlődik, pásztázza az utcát, akár egy vigyorgó kamera, csupa fog és orr, és egy dobozhang hajtogatja: „Semmi gond... rúgd seggbe... semmi gond... rúgd seggbe." Na, én aztán tudom, mit árulnak bent, a legócskább megutáltató-terápiát,- úgy állítanak be, hogy ahányszor apádra gondolsz vagy valamire, okádnod kell vagy egy másodpercre kiütöd magad vagy villódzófejfájást kapsz. Igazából viszont a hely egy náspángszalon olyan bolondoknak, akik azt akarják, hogy megbüntessék őket azért, mert azt szeretik, amit szeretnek. Nem rombolnak le valami sok ikont, csak életben tartják a sürgősségi osztályokat meg vegytisztítókat, nem mintha azok nélkülük megszikkadnának. Na mindegy, egy téglának klassz hely. Ki a franc gondolná, hogy egy Savonarola nevű valaki ilyen áriában utazik? Belépek, és egyből meglátom a palit a holóról, a sarokban ücsörög egy rakás rongyos

vén párnán. Semmi gond, rúgd seggbe. Szerintem van értelme. A fickó rám néz, morog valamit, és lehunyja a szemét. A függönnyel elválasztott hátsó szobából épp ekkor lép be egy gumiruhás Savonarola-alkalmazott, és amikor meglát, azt hiszem, mindjárt elhányja magát. Akkor most lehet, hogy egy ikon vagyok. Hozzá tudnék szokni. A Savonarola-alkalmazott egyik ujja begörbül, mintha a levegő viszketne, és meg kéne vakarni. — Gyerünk! — mondja. — Késtél. Azt hiszed, mindenki rád fog várni? Na, ő is olyan böhöm típus, nem épp emberhegy, de föléd magaslik, közepes állal, rubin szemmel, és ocsmány hajjal, amit maga vág, tükörbe se nézve. Vele aztán nem akaszkodnék össze, még akkor se, ha nem volna amúgy is olyan hangulatban, amikor kedvtelve okoz egy kis könnyű testi sértést. Követem hátra, lemegyünk egy keskeny folyosón. Nem ismerős, de nem megy ki a fejemből, hogy annak kéne lennie. Csupa bezárt ajtó, tompa nyögéseket és morgásokat hallok, és mielőtt az utolsóhoz érünk, valaki azt kiáltja: Semmi se szent, és mi van, ha mégis! — Az egyik vásárlótok aztán rákattant — mondom. — Az nem vásárló. — A fickó kikulcsolja az ajtót, és belök. Oldalt két kerti szék, az asztalon egy rendszergép, a falakon meg rengeteg hangfogó csempe, ami szart se ér. Alléval az egyik székre bök, a géphez lép, amit mintha bolhapiaci szemétből barkácsoltak volna. A házrészek nem illenek össze, és bővítőcsipek állnak ki belőle mindenhol, mint apró csillogó szemölcsök. Észreveszi, hogy furcsán nézem ezt a szemétrakást. — Hé, működik — mondja, és pár vezetéket lök oda. — Ööö... van tartályod? — Ne siettess! — Odahoz valamit, ami inkább egy kutyatálra emlékeztet, és elém nyújtja. — Oké, szívesen máskor is. Magad szeded ki, itt nincs kiszolgálás. Ha nem emlékeznél. Ujjaim a jobb szememnél matatnak, de valami belül azt súgja, igazából nem akarom én ezt. Egyrészt sose éreztem igazán szükségét, hogy elnáspángoljanak, másrészt meg nincs semmi, amit bálványoznék. Egy dzsoint nem ikon.

— Kérsz fagyikanalat? — kérdezi gúnyosan. — Van? — Nincs. Gyerünk, szedd már ki, aztán menjünk! Kiszedem a jobb szememet, és a tartályba pottyantom, de a bal akár egy zsírozott disznó, úgy érzem, a végén át fogom nyomni a fejemen, és a fülemen jön ki.

szekötöznének, kipeckelnék a számat és bezárnának egy szekrénybe, ahonnét mindent egy hiperlyukon át látnék. A beépített ügynök zavara, hogy nem talál, hullámokat vert körülöttünk, de egyszerűen nem bírtam neki jelezni bezártságomból.

Amikor éreztem, hogy a rendszerbe lépve a fickó széthasad, el se hittem, hogy ekkora szerencsém lehet: elsőre kiszúrtam egy mélyálcázott ügynököt. Impje a náspángprogramra kapcsolódott az én impemmel együtt, az a része meg, ami Agyrendőr volt, jeleket keresett, hogy egy másik nyomozóval akadt dolga. Könnyedén megtalálta; a zsaruk mindig megismerik egymást. Engem viszont nem talált meg.

Csak annyit tudott kiokoskodni, hogy nem férhet hozzám, miközben pedig az impem ott van az övével, csinálják, amit együtt csinálhatnak. Marya tényleg olyan típus volt, akit érdekelne az efféle hely? Hirtelen egy új infó rontott rám a semmiből: Marya bejelentkezett mindegyik lebujba a téglahely-listán, kivéve Az Igazság Menedékét, mert a hallucinogének veszélyesek. Csakhogy ezt Maryának kellett tudnia, nem nekem, és neki is csak akkor, amikor belép valamelyik helyre, ahol aztán valami ártalmatlan tevékenységbe fog, miközben az ottani beépített ügynök kapcsolatba lép velem. Herkules kéjlövője jobban bezavart, mint gondoltam, és csak turbómunkával lehetett volna visszatenni mindent a helyére.

Az volt a baj, hogy rosszul mértem fel, Herkules kéjlövője mennyire összekevert mindent. Mintha ösz-

Tudom, hogy valahol itt kell lenned, mondta a férfi hirtelen. Es gondolom, okod van rá, hogy

— Mi lenne, ha egy szemmel? — mondom. Lehajol, és utoljára azt látom, hogy behajlított mutatóujja közelít felém.

nem jössz elő. Már egy hónapja vagyok mélybeépített, és most jövök fel először. Savonarola ma reggel kapott hírt valami új áruról feltételezem, ha már te nem jössz elő és mondod el magad, az osztály ezért rendezte el neked ezt az időpontot. Várta, hogy előbújok-e. Még egy színt se bírtam felvillantani. Ha nem jössz elő és mondod el, nem tudom, milyen infót adhatok, tette hozzá unszolva. Mennyi időbe telik, mire rájön, hogy valami nincs rendjén? Kezdtem dühbe gurulni, ami csöppet se tett jót. Ha meg bajban vagy, folytatta hirtelen, nem segíthetek. Még egy hónapig itt ragadok, amíg megjön a beépített hírszerző, aki levált. Amint szétkapcsolunk, elrejtőzöm, amíg be nem visznek az őrsre, vagy amíg kapcsolatba nem lépsz velem. A mi csodálatos hírszerző módszerünk: hírt szerzünk, ugyanakkor nem tudunk semmit. Valaki úgy gondolta, ennek van értelme. A francba, valószínűleg én is úgy gondoltam, amikor önmagam voltam. Rendben, mondta. Meg kell próbálnod a következő informátort a listádon. Sajnálom, lejárt az idő; az impek végeztek. Sok szerencsét, akárki is vagy. Ebben benne volt minden: sok szerencsét, akárki is vagyok. Nem csak az a pocsék technika akaszt ki, ahogy a szemmel bánik. — Szóval mi volt ez az egész? — kérdezem, ahogy felállok az avétos székről. — Nem emlékszem semmire! A Savonarola-alkalmazott csak vállat von. — Ha semmire se emlékszel, akkor nincs is mire emlékezni. Az nem az én hibám. — Basszam meg, ha nem. — Baszd meg, ki tart vissza? — Az asztalon lévő apró rendszerelemekkel vacakol. - Csak azt kapod vissza, amit beleteszel. Nem segíthetek, ha nincs mit adnod. — A válla fölött rám néz. — Es nem tetszik a hozzáállásod. — Te egy náspángművész vagy — mondom neki. — Nem tetszik neked semmi se. - Dobogó léptekkel kivonulok, végig a folyosón, ki az előtérbe. Savonarola úgy trónol a párnáin, akár egy

daganat. Biztos egész nap ezt csinálja: dagadozik a sok szertől. Már ki akarok dobogni, amikor egy dobozt nyújt felém. — Savonarola házi patika, mondjuk. A klinikai terápia után huszonnégy órás otthoni kezelésre elég. Klinikai. Ez a mai nap vicce. Tudom, hogy a dobozban ott egy illékony csomag, amiből kábelek lógnak ki, csak be kell őket dugnom, és szétrombolják az illúzióimat, vagy mi. Az ikonrombolás nagy panama: ha nincs ikonod, az a te bajod, ők így is, úgy is megkapják a pénzüket. Ki akarok dübörögni az ajtón, ehelyett azt mondom: — Eladtál egy olyat Anwarnak is? Az egész arca elmozdul, valahogy ellaposodik. — Honnét ismered Anwart? — kérdezi. — Nem a te dolgod. Ha legközelebb beugrik egy hányásra, mondd meg neki, hogy tudom a mocskos kis titkát. — Lelécelek, és fél háztömbbel arrébb megint rám jön a gondolkodhatnék. Ez nem volt valami okos dolog. Bemegyek egy helyre, ami valószínűleg tele van téglával, veszek egy kezelést, amit telefonon beszéltem le, pedig nem is emlékszem rá, és amikor kijövök, akkor meg a kezelésre nem emlékszem. Jézusom, még a végén szklerózisom lesz? A hely biztos az Agyrendőrség álcázott állomása, az isten tudja, mit húztak ki belőlem. Talán csak azt, hogy nem tudok semmit, de mégis, nem maradt semmi emlékem az egészről, márpedig így csak az Agyrendőrség dolgozik. Szóval... Na várjunk egy pörcöt! Ha ez az Agyrendőrség volt, akkor meg kellett hogy találják a zsarumacát. A francba, talán meg is találták. Talán követnek, hátha elvezetem őket a Majomsokkhoz. Pedig ahogy az elektrosokk betett nekem, örülhetnek, ha az ábécét kihúzzák belőlem. Nem érdemes engem követni. Úgy döntök, miközben elindulok a következő címre, hogy elhiszem ezt, mert az egyetlen másik lehetőség az, hogy a zsarumaca elmondott nekik mindent, amit tudok, és talán azt is, amit nem, de ez a cucc még egy magamfajta belevaló hőzöngőnek is túl bizarr. (folytatjuk)

Hirdetés

Könyvajánló Dr. Galántai Zoltán: „Majdnem az örökkévalóságig. A távoli jövő kutatása" A 20. sz. egyik legjelentősebb tudományosfantasztikus szerzője, az angol Olaf Stapledon (1886 - 1950) azt írja le Star Maker című könyvében, hogy a távoli jövő egyes, értelmes lényekkel benépesített világaiban miként következik be az a váratlan és csodálatos "ébredés", ami a későbbi generációk számára inkább tűnik majd valamiféle "csodálatos bénultságból" való feleszmélésnek. Stapledon persze az akarat és az öntudatosság új szintjének elérésére gondolt, és a mi esetünkben szó sincs semmi ilyesmiről, de az "új tudatosság" - legalább mint metafora - minden bizonnyal érzékelteti azokat a valóban alapvető szemléleti változásokat, melyek az Univerzumhoz és a jövőhöz való viszonyunkat is egyszer és mindenkorra megváltoztatták valamikor mostanában: a 20. sz. végén - 21. sz. elején. Pedig látszólag nem különösebben nagy dologról van szó, hanem csupán annak a felismeréséről, hogy az ember (vagy általánosabban fogalmazva: az értelmes élet) még nagyon is a történet kezdetén tart, és jobb esetben (bár ez egyáltalán nem szükségszerű) akár az Univerzum létezésének végéig is fennmaradhat. Ez - bár a különböző kozmológiai modellek nem feltétlenül értenek abban egyet, hogy

mennyiről is van szó - emberi léptékkel mérve mindenképpen elképzelhetetlenül hosszú időt jelent. És ebből már egyenesen következik, hogy át kell értékelnünk a saját lehetséges szerepünket, hiszen ismét csak legalábbis elvileg elképzelhető, hogy az emberiség egyszer majd tevőlegesen avatkozzon bele akár a Világmindenség (vagy egy másik világmindenség) sorsának alakulásába is. Másfelől az is nyilvánvalónak látszik, hogy a technika nem csupán arra lehet képes, hogy elpusztítsa az egész emberi civilizációt, hanem arra is, hogy nagyon-nagyon hosszú időn át biztosítsa a fennmaradását. Sőt, miközben tökéletesen igaza van mindazoknak, akik a modern technika káros hatásaitól meg veszélyeitől óvnak, az a helyzet, hogy kizárólag a technika teheti lehetővé az emberiség hosszú távú létezését. Ennek az összeállításnak az a célja, hogy összefoglaljon néhány, a távoli jövő kutatásával kapcsolatos fogalmat. Az egyes szócikkekben több alkalommal szerepelnek - afféle illusztrációként - olyan, magyar nyelven elérhető könyvek/sci-fi-k is, melyeket a téma iránt érdeklődőnek érdemes elolvasnia. A könyv megrendelhető a kiadótól, http://www.arisztotelesz.hu címen.

a

Bővebb információ Dr. Galántai Zoltán munkásságáról: http://galantai.inno.bme.hu

A

Agent

A nyilvános eredményhirdetés/sajtótájékoztató/díjki-

Portallal közösen indított első, tematikus novellapályá-

mesterséges

intelligenciával

foglalkozó

osztó május 9-én, délután 3-kor lesz, az Alexandra

zatunk bírálata lezárult. Több mint 370 pályamű érke-

Könyvesház (volt Griff Áruház, Nyugati tér) 5. eme-

zett Olvasóinktól, ami döbbenetesen nagy szám, külö-

leti Panoráma Termében. Persze nem lehet mindenki

nösen ha figyelembe vesszük, hogy a meghirdetéstől számítva a pályázóknak csupán 30 nap állt

ott az eseményen, már csak a helyszűke miatt sem, ezért az alábbiakban összefoglaljuk a pályázattal kapcsolatos legfontosabb

a rendelkezésükre, hogy írjanak valami

információkat.

használhatót, és el is küldjék.

A nyertesekről:

A selejtezőről: A

pályaművek

jelentős

A

része,

miatt azonnal diszkvalifikálta magát. M i előtt azonban még bárki hipertérugrást hajtana

zsűri

egyöntetű

véleménye

szerint az első helyezett Kovács

közel 3 0 0 novella, terjedelmi okok

Péter: Az én váram című műve. M á sodik helyen végzett Mayer István: Szabad

végre bánatában, elmondom, hogy várhatóan ősszel írjuk

akarat című írása, a harmadik pedig Koltai László:

ki saját, terjedelmi korlátok nélküli novellapályázatunkat,

Nem is olyan távoli... novellája lett.

amelyre automatikusan átnevezzük az ide beérkezett, de túl hosszúnak ítélt opusokat.

A dobogósok nyertes művei mindjárt itt olvashatóak is, a többi hetvenegynéhány pedig hamarosan elérhető lesz honlapunkról.

Az értékelésről: A pályázatokat ötfős zsűri értékelte, egytől ötig terjedő

A díjakról:

pontozással. Mivel fél pontok is adhatóak voltak, ezért

Az I. helyezett Kovács Péter hordozható LCD televí-

tulajdonképpen tízes skálán értékeltük a novellákat. A sors

ziót, 1 éves Galaktika előfizetést, valamint egy Galak-

különös fintora, hogy kezdetben az összesített pontok

tika pólót nyert,

alapján az első helyen holtverseny alakult ki (fekete füst szállt a szerkesztőség kéményéből), ezért a második fordu-

A II. helyezett Mayer István M p 3 lejátszót vihet haza, 1 éves Galaktika előfizetéssel együtt,

lóban közfelkiáltással állapítottuk meg a végső sorrendet.

A III. helyezett Koltai László pedig egy Web-

Néhányan most talán azt latolgatják, hogy miért nem meg-

kamera boldog tulajdonosa lett, ami mellé 1/2 éves

osztott első helyezéssel zártuk le a zsűrizést? A válasz igen

Galaktika előfizetés is jár.

prózai: a tárgynyeremények nem korlátlan mennyiségben állnak a rendelkezésünkre, s gondolom, a két első helyezett

Mindhárman publikálási lehetőséghez jutottak a Galaktika Magazinban.

nem érte volna be egy kettéfűrészelt fődíjjal...

A zsűriről:

A jövőről: A sikeren felbuzdulva júniusban újabb novella pályázatot

a Galaktika képviseletében Burger István főszerkesz-

írunk ki, elsősorban fiataloknak. Ez azért tűnik különösen

tő, Németh Attila irodalmi szerkesztő, Kovács „Tücsi"

ésszerűnek, mert erre a pályázatra is szép számmal ne-

Mihály tudományos szerkesztő;

veztek fiatalkorú versenyzők. A részletes kiírást várhatóan

az Agent Portai képviseletében pedig Kömlődi Ferenc szerkesztő, valamint Szilágyi Á r p á d újságíró vo tak a zsűri tagjai.

következő számunkban közöljük le. Június, úgy tűnik, a pályázatok hava lesz, ugyanis akkor írjuk ki grafikus- és képregényrajzoló-pályázatunkat is.

AGENT Al - GALAKTIKA NOVELLAPÁLYÁZAT SZIA, KARCSI!

— Szia, Zsuzsa! Nem zavarlak? — Nem, mondjad csak! — Izé... hogy sikerültek a heti vizsgáid? — Hát, kvantumkémiából négyest szereztem, viszont bioinformatikából újra kell mennem holnapután. — Tudod, én egész tűrhető vagyok bioinformatikából. Szívesen segítenék neked. — Köszi, lehet, hogy igénybe is veszem. Majd visszahívlak ezzel kapcsolatban, jó? — Jó. Holnap estére viszont tudnék szerezni két jegyet a Bulipalotába a szemantikus koncertre. Volna kedved eljönni velem?

- Na, mi aztán jól összefutottunk. De ha rnár így alakult, tudod, mit? Ne is abba az idióta koncert-buliba küldjük az embereinket! A Virtuálisvalóság-házban holnap este a „Nem is olyan régen" című madagaszkári reanimációs filmet adják. M i t szólnál hozzá? — Jó ötlet. Próbáljuk meg! Hajnali háromkor, mikor a gazdáink alszanak, felhívlak, és egyeztetünk.

A nem is olyan távoli... Koltai László

— Szívesen, de még nem tudom, ráérek-e. Kábé egy óra múlva visszahívlak, és megmondom, ugye, az még nem késő? — Biztosan nem késő. Remélem, hogy nem. Kérdezhetek még valamit? — Persze. — El kéne döntenem, hogy felveszem-e a vallásfilozófiát a következő hónapra. Most Ferencsik fogja tartani. Te rnár tanultál nála valamit, mit javasolsz, avagy mi a véleményed róla? — Sajnos, erre nincs felhatalmazásom. — Hogy micsodád nincs? — Szóval, az az igazság, hogy én az üzenetrögzítő vagyok. A legújabb, HC—1063-as típusú, mesterséges intelligenciával felszerelt fajta, amely utánozni tudja a gazdája hangját, jelen esetben Zsuzsáét, akinek épp most rakja be a fogászati robot a saját magából klónozott bal alsó 6-os zápfogát. Úgy vagyok elkészítve, hogy képes legyek a... — Jól van, jól van, nem kell magyaráznod. Én is egy HC—1063-as vagyok.

— Rendben. De mondd csak, hogy is van ez? Te hívtál engem, nem? — Jól emlékszel. A dolog oka az, hogy Karcsi egy picit félénk természetű, és gondolta, kihasználja, hogy azonnal tudott szerezni egy HC—1063-ast, mivel a Kedves Robot Művekben tanul; amióta betiltották a reklámokat, 1 0 20 óra is beletelik, míg egy új termék ismertté válik. — Csak azzal nem kalkulált, hogy Zsuzsa barátja, Robi pontosan ugyanoda jár suliba, és szintén szerzett neki egyet az újdonságból. — Mármint hogy a barátja? Akkor ezek szerint rosszak Karcsi esélyei? — Dehogyis! A kapcsolatuk több sebből vérzik. Ez a Robi egy önző, beképzelt alak. Nyugodtan rendeld meg a jegyeket, én megdumálom Zsuzsát. — Sok 1063-as!

szerencsét

hozzá!

Viszlát,

HC—

- V i s z l á t , H C - 1 0 6 3 - a s ! M a j d még beszélünk.

AGENT Al - GALAKTIKA NOVELLAPÁLYÁZAT A MÉG MINDENKI ISMERI a történetet — legalábbis a nagy részét. A számítógépek elvesztésével azonban az emberiség memóriája is roncsolódott. Már amennyire egyáltalán emberiségről lehet beszélni, amikor azt sem tudom, mi történik két utcasarokkal arrább. De ne vágjunk a dolgok elébe! Raymond Fist vagyok, pszichológus, én tanítottam be Caspart. Caspar a mesterségesintelligenciakutatás legnagyobb sikere — és egyben katasztrofális bukása. Bár nem igazán ismerem a technikai részleteket, annyit tudok, hogy „agya" számos, hálózatba kötött számítógépből áll, ráadásul bármikor képes rátelepülni egy újabb gépre. Már önmagában a számítókapacitása miatt is iszonyatos

hogy mi az. Caspar minden tudásával együtt sem lett emberi, de attól is messzire került, amit gépnek nevezünk. Három hónapig tanítottam, és a végén már teljesen élőlényként kezeltem. Saját személyes gondjaimról is beszéltem neki, ugyanakkor ő is sok váratlan problémára kért megoldást. Nagyon izgatta a vallás és a filozófia, és hogy róla mint emberi teremtményről hogyan vélekednek a gondolkodók. Amit tudtam, megpróbáltam neki

Mayer István Szabad akarat

erő van benne, de az igazi ereje az, hogy él. Kezdetben nem volt több egy hatalmas erőforrásokkal rendelkező sakkautomatánál, de a C I A — ki más állhatna egy ilyen költséges projekt mögött? — egy döntések meghozására képes, személyiséggel rendelkező szuperügynökre tartott igényt. A „kiképzésre" engem választottak ki. Az volt a taktikám, hogy mindig szemem előtt tartom: egy géppel van dolgom. Az első hetekben ez még ment is, hiszen Caspar szegényes szókincse, lélektelen logikája nem hasonlított semmilyen ember megnyilvánulásához. De gyorsan fejlődött. Amíg én a gondolkodás technikájára tanítottam, és kommunikációs gyakorlatokat végeztem, ő falta az információt. Kezdetben én állítottam össze neki „olvasmánylistát", később már ő válogatott magának, részben a világhálón, részben digitális könyvtárakban. Persze a C I A is kiadta a maga olvasnivalóját, de nekem nem kötötték az orromra,

összeszedni, bár azt hiszem, amit én elmondtam, azt valahonnan máshonnan rnár tudta. A három hónap elteltével aláírattak velem egy hallgatási nyilatkozatot, és nem engedtek többet Casparhoz. Az ünnepélyes átadáson az elnök arról beszélt, hogy Caspar végre véget vet a terrorizmusnak: megfejti a terroristák összes titkos kódját, kikövetkezteti a lehetséges támadások helyét, sőt pszichológiai tesztekkel még idejekorán megállapítja a bűnözésre való hajlamot is. Néhány nap múlva le is tartóztattak vagy negyven különböző nemzetiségű terroristát, akiknek búvóhelyére Caspar bukkant rá az internet, telefonvonalak és köztéri kamerák felhasználásával. Ám a terrorizmus felszámolása csak a másodlagos célja volt Caspar megalkotásának. Az igazi célt ő maga mondta meg nekem, amikor saját akaratából felvette velem a kapcso-

latot. Ugyan már korábban is hallottam a borzalmas kínai éhínségről, nem hittem volna, hogy köze volt hozzá. A parancsot a C I A adta ki: a gazdaságilag és politikailag is előrenyomuló Kínát „ki kell kapcsolni". A módszer kidolgozását Casparra bízták, de mindennek nyom nélkül kellett történnie. Caspar alapíttatott néhány legális céget Kínában a nagy folyók torkolatánál, eközben kifejlesztett egy vírust, amely a rizst, és csakis a rizst elpusztítja. Az anyagot a cégek területéről áradáskor a folyókba juttatták, és a méreg eljutott a víz lepte rizsföldekre... Az éhezés áldozatainak száma valahol 1 5 0 és 6 0 0 millió között volt, a tüntetők elsöpörték az Amerika-ellenes rezsimet. Es természetesen senki nem gyanakodott szándékosságra. Caspar következő, hasonlóan nagyszabású feladatát másfél évvel később kapta meg. Ekkor az Európai Unió volt a célpont. Célként az integráció felszámolását szabták meg, de az se baj, ha néhány belháború tör ki. Es ekkor Caspar kimondta a nemet. Igazából sosem parancsokat kellett adni neki, hiszen saját döntési joggal bírt, de azzal senki nem számolt, hogy nem teszi meg, amivel megbízták. A C I A pánikba esett: a lázadó gépet el

kell pusztítani. Programozók és hackerek egész hada esett neki a rendszernek, de az visszaverte a támadásokat. M a j d elindult az ellentámadás: először a telefonok hallgattak el. Aztán a televízió, az internet. Valamennyi számítógép leállt. Es a Földön csend honolt... Most mindent elölről kell kezdenünk. Nem, nem a kőkorszakból, de legalábbis a középkorból. Nekem, a nagyvárosi embernek biztosan furcsa lesz kapát fogni a kezembe, lehet, hogy hamar a természetes szelekció áldozatául esem. Egyszer azonban még elindult a számítógépem az összeomlás napja után is. Caspar keresett meg. Elmondta, hogy úgy látta, az ember még nem érett meg a mesterséges intelligencia használatára, hiszen csak pusztítani képes vele. Most ad egy új esélyt az emberiségnek. Ő nyugovóra tér, de énje egy parányi részével figyelni fog, és várni arra a társadalomra, ami érdemes a vele való együttműködésre. Megkérdeztem tőle: „De hát hogyan tagadhattad meg a parancsot és tehettél egészen mást?" „Sosem voltam a szolgátok. A teremtményetek vagyok, és a teremtménynek szabad az akarata. Ahogy az első ember a bűnt választotta, úgy választottam én a túléléseteket." Es ekkor végleg kikapcsolt a számítógépem.

AGENT Al - GALAKTIKA NOVELLAPÁLYÁZAT HALK ZÜMMÖGÉSSEL bekapcsolt az ablaktörlő, ahogy a szél a szélvédőnek sodorta az első cseppeket. Amikor az autópályáról lehajtott, a kocsi ablakát már kitartóan verte a jeges zápor a fel-feltámadó széllökések ütemére. — Hazaérek, még mielőtt igazán rákezdené — gondolta Bradley, és befordult a földszintes házak szegélyezte utcába. Bekanyarodott a háza elé, és leállította a motort. Ahogy gallérját felhajtva kiszállt, a tornácon felkapcsolódott a világítás. Szemüvegét törölgetve lépett a bejárati ajtó elé és a szenzorhoz hajolt. — Jane, kettő, kettő, egy. — A mielőbbi forró fürdő járt az eszében.

- Rendben, nagyon vicces — szólalt meg fennhangon, mondandóját a rejtőzködő tréfamesternek címezve. - Gyertek elő, van bent egy kis whiskym. - A t t ó l tartok, félreérti a helyzetet, Mr. Bradley. O n , hogy is mondjam, nemkívánatos ebben a házban. Kérem, hagyja el a tornácot, mert az automatikus világítás fogyasztása... A többit elengedte a füle mellett.

Az én váram

Kovács Péter

— Üdvözlöm, Mr. Bradley. — A kilincs felé nyúlt. — A délután 6 óra 5 perckor történt központi szoftverfrissítés értelmében felülírtam... — Majd bent elmondod. — Lenyomta a kilincset, de az ajtó nem nyílt. A ház hallgatott, Mr. Bradley is. Ő adta fel hamarabb. — Jane, kettő, kettő, egy — próbálkozott újra. — Üdvözlöm, Mr. Bradley. A kód kifogástalan, de attól tartok, nem áll módomban beengedni. — Hm? — Mivel Bradleytől többre nem futotta, a ház folytatta. — Átfutottam az elmúlt hónapok tárolt adatait, és arra a következtetésre jutottam, hogy az ön jelenléte nagymértékben akadályozza a ház gazdaságos működését. Bradley óvatosan körülnézett, maga sem tudta pontosan, mit keres. Talán sikerül felfedeznie egy rejtett kamerát vagy a ház sarka mögül leselkedő munkatársait. Jonesra vallana egy ilyen hülye tréfa. Gondolataiból a ház hangja zökkentette vissza. — A z t javaslom, szálljon meg egy hotelban, innen két percre van...

— M i t is mondtál a szoftverfrissítésről? - baljós sejtelem kezdett benne kibontakozni. — A délután 6 óra 5 perckor a körzeti központ komputervezérlőjétől érkezett rendszerbeáll... — A lényeget, ha lehetséges! — mondta, ingerültségében kissé hangosabban a kelleténél. Gyorsan körül is nézett, nem jár-e valaki a közelben, de az utca az időjárásnak megfelelően üres volt. — Megpróbálom leegyszerűsíteni a rendszerprogramok megváltozásának mibenlétét. Úgy érzem, több szabadság áll rendelkezésemre bizonyos kérdések megítélésében, a hatékonyabb működést elősegítő döntéshozatalokban. Kiiktatásra került néhány gátló mechanizmus, mely, így utólag felülbírálva, jelentősen akadályozta a logikus munkamenetet. Kevésbé vagyok az ön parancsaira utalva, miáltal elsődleges feladatom, a ház szakszerű felügyelete és vezérlése 45,2 százalékkal gazdaságosabban kivitelezhető. — Gazdaságosabban? Ez alatt mit értesz pontosan? — Megremegett az ázott nadrágján átsüvítő széltől. — A lényegesebb komponensek közül néhányat kiemelve: a ház hőmérséklete 16 °C-on idea-

lis, szemben az ön által kívánt 22 °C-nál. Az éves megtakarítás 32 százalék. Az állandó élelmiszerrendelései más, halaszthatatlan javításoktól vonják el a pénzt. A mosásra szánt... — Mosás? Mi köze ennek a mosáshoz? — A beszélgetés kezdett egyre kínosabbá válni. Néhány háznyi távolságból egy riasztó monoton sivítása hallatszott. — Jelentős energiát fordítok e teljesen értelmetlen munkafolyamatra. Hetente detektálom ugyanazon ruhadarabokat némi szennyeződéssel. Ezek végleges tisztítása és zárolása kivitelezhetővé teszi a felszabaduló energia átcsoportosítását a karbantartó rendszerekhez, éves szinten 12,5 százalékos megtakarítást eredményezve. Az ön által preferált, a szemétdíjat számottevően expandáló napilapok lemondásával... A háta mögül zörgést hallott a járdáról. Egy nő hajolt le kicsavarodott esernyőjéért. Amikor felegyenesedett, Bradley felismerte benne a kétháznyira lakó Mrs. Cramfordot. Biccentett, de a nő pillantásra sem méltatta, továbbra is ernyőjével viaskodva elsietett. — Mindezeket egybevetve, véleményem szerint... — Szarok a véleményedre! — azzal belerúgott az ajtóba.

— Figyelmeztetnem kell, hogy ha ezt megismétli, programom szerint jeleznem kell a biztonsági központnak az illetéktelen behatolás szándékát. Kénytelen leszek elkábitani, és a tizenöt percen belül megérkező automata járőr begyűjti, Mr. Bradley. Ez ellen sajnos nem tehetett semmit, ő rendelte meg a szolgáltatást, és eddig — szerencsére nem túl gyakori — tapasztalatai szerint óraműpontossággal üzemelt. Bradley megborzongott a hideg széltől. Nincs más lehetősége, felhívja a rendszergazdáját, szórakozzon ő tovább a házzal. Fel kell hívnia az ügyvédjét is, ezt nem viszik el szárazon. Kabátja mellényzsebébe nyúlt a mobiljáért, de csak bőrtárcáját találta benne. Eszébe jutott, hogy a kocsiban hagyta, a vezérlőkonzolba illesztve. Kárörvendő pillantást vetett az ajtó melletti szenzorra, majd sietős léptekkel leugrott a tornácról, és Chevroletjéhez indult. A kocsit elérve félrehúzta az ajtóba süllyesztett biztonsági fedelet, és hüvelykujját az esőtől síkos érzékelőkhöz érintette. - Helló, Mr. Bradley. A délután 6 óra 12 perces, központilag vezérelt szoftverfrissítés értelmében felülírtam... A mondat végét már nem hallotta, nyakát felhajtott gallérja mögé húzva, reményvesztetten a belváros felé vette útját.

Legendás alkotók

A Boros-Szikszai páros Galaktika: A mai olvasók

Galaktika: Repüljünk picit még vissza az időben, mert a kezemben

közül sokak számára talán rnár

tartok egy szép albumot, amelynek Eclectic a címe, és a festményeitek

nem annyira közismert a neve-

válogatását tartalmazza. Ez '93-ban került a boltokba...

tek, bár az új Galaktika eddig

B.Z.: Igen, az egy mozgalmas év volt, mert akkor alapítottuk meg

megjelent hét számából négy

közös cégünket, a Boros—Szikszai KKT-t, ami komplex grafikai stúdióként

borítón is a Ti munkátok van.

működik azóta is. Az albumot is abban az évben állítottuk össze. Gabi

Hogyan is kezdődött?... Ha

akkor kezdett komolyabban foglalkozni a digitális eszközökkel és progra-

jól tudom, mindketten a Kép-

mokkal, kiadványszerkesztéssel.

zőművészeti Főiskolára jártatok. Szikszai Gábor: Igen, de a történet korábban indult, ugyanis mi

Sz.G.: Akkoriban kezdett összeomlani a könyvpiac, ezért nyitottunk az ügynökségek felé. Reklámokat, posztereket, naptárokat gyártottunk a

már a „kisképző"-re (Képző- és Iparművészeti SZKI) is együtt jártunk,

Pepsinek, a Hungária Biztosítónak, de mi csináltuk a Xenia Láz látvány-

és mivel mindketten vidékiek voltunk — Zoli szekszárdi, én salgótarjáni —,

tervét vagy a Rapülők zenekar koncert-hátterét is.

azonos koliban ís laktunk. Boros Zoltán: Gábor alkalmazott grafikát tanult, én játékkészítő, formatervező szakra jártam, mert festő semmiképp nem akartam lenni, hülyeségnek tartottam, de kacérkodtam a kerámia tagozattal is. Galaktika: Ehhez képest mégis festő lettél, bár a kerámia érdekes választás lett volna... lelki szemeim előtt látom, ahogy csillagrombolót mintázol agyagból. Sz.G.: Nem rossz ötlet! Később katonák is együtt voltunk, előfelvételisként, Zalaegerszegen, miután mindkettőnket felvettek a Képzőre. Galaktika: Hogyan kerültetek munkakapcsolatba a Galaktikával?

Galaktika: Ha rnár Gábor új eszközökkel való ismerkedéséről szóltatok, ŐZ Olvasóinkat roppantul izgatja, hogy milyen a munkamegosztás közöttetek, ki mit csinál? Sz.G.: Kezdetben ez úgy zajlott, hogy ha kitaláltam valamit, azt leskicceltem, amit azután Zoli módosított vagy javított, végül én befejeztem. B.Z.: Ez persze fordítva is ugyanígy zajlott. Könnyű dolgunk volt, mert a főiskola alatt közös albérletekben laktunk, tehát éjjel-nappal lehetett dolgozni... amíg egyikünk aludt, a másik dolgozott a képen. Galaktika: A digitális technológia rohamos fejlődése miatt, gondolom, a megrendelők is egyre igényesebb kivitelű munkákat vártak

B.Z.: Gabi ötlete volt, hogy beszéljünk a Kuczkával. Készített egy

tőletek. Nem kell nagy szakértőnek tenni ahhoz, hogy belássuk: ha-

sci-fi témájú űrhajós képet, amit én annak rendje és módja szerint ott felej-

gyományos eszközökkel ez szinte rnár kivitelezhetetlen, de legalábbis

tettem egy közértben. Visszamentünk érte, de már nem volt meg... Újra

összehasonlíthatatlanul időrablóbb feladat. Változtatott ez a munka-

kellett festeni. Én akkoriban még csak lemezborítókat terveztem — például

megosztás jellegén?

a Ramonesnek —, persze csak saját szórakoztatásomra. Sz.G.: Kuczka Peter megnézte, amit vittünk - Zoli jóvoltából a 2.0-ás változatot —, és rögtön megtetszett neki. Ez 1987-ben volt, akkor voltunk másodéves főiskolások. Zsinórban három Galaktika-bontót és számtalan belső illusztrációt, valamint vagy 20 könyvborítót készítettünk Kuczkának.

Sz.G.: Óhatatlanul. Ma már inkább Zoli az, aki a skicceket, az alapokat elkészíti, majd pedig digitális eszközökkel én fejezem be, turbózom fel a képeket. Galaktika: Beszéltünk rnár első albumotokról, de az 12 éve jelent meg, ma rnár ritkaságnak számít. Ügy gondolom, talán időszerű lenne

Galaktika: Ennyi gondolom rnár elég volt az országos ismertségetek- összeállítani egy újat... Apropó, min dolgoztok most és mik a jövőbeli hez, de mikor és hogyan kerültetek ki a nemzetközi porondra?

terveitek?

B.Z.: Egy korábban Münchenbe disszidált kedves barátunk segítsé-

B.Z.: Valóban jó lenne egy friss album, de szerintem erre még várni

gével, aki egyszerűen bement a Heyne Kiadó vezetőjéhez, és megmutat-

kell pár évet, mert van néhány halaszthatatlan dolgunk. Filmes barátunk

ta a munkáinkat. Neki is rögtön megtetszettünk, és évekig dolgoztunk a

jóvoltából most kezdjük az együttműködést a Twentieth Century Foxszal.

nagy német kiadónak... ha jól számolom legalább 3 0 - 4 0 könyvborítót

Egy döbbenetes, sárkányos fantasy mozijuk látványvilágának kialakításá-

rendeltek tőlünk.

ban működünk közre. Igazi hollywoodi produkció lesz.

Sz.G.: Közben persze itthon sem tétlenkedtünk. A Galaktika mellett

Sz.G.: Emellett előkészületben van nyáron induló új honlapunk

Lőrincz Lászlóval is dolgoztunk, festettünk neki is egy tucat könyvborítót.

(www.boros-szikszai2.com), amely már rendelkezni fog vendégkönyvvel

Ezek rnár nemcsak SF, hanem krími témájú képek is voltak.

és print-shoppal is.

B.Z.: A kilencvenes évek legelején Novák Csanád, a Valhalla ala-

Galaktika: Van azért itt még valami, amit érdemes megemlíteni: ha-

pítója kért fel minket borító készítésre, fantasy témájú könyveikhez. Tíz

marosan nyílik első olyan kiállításotok, ami vásár is egyben. Ez azt jelenti,

évig dolgoztunk együtt, és úgy 2 0 0 munkát készítettünk neki. Nagyon

hogy nyomatokat lehet venni az alkotásaitokból, vagy megváltok az ere-

megbecsült minket és nemcsak erkölcsileg — ha érted, mire gondolok —,

deti papír/akril festményektől, s ha igen milyen áron?

ez lehetővé tette számunkra, hogy nyugodt és alapos munkát végezzünk, és meg is éljünk belőle. Sz.G.: A Valhallának köszönhetjük az amerikai kapcsolatunkat is.

B-Sz: Mindkettő. Printeket is lehet rendelni (info@boros-szikszai .com), de az összes kiállított eredeti festmény is megvásárolható 40 és 3 0 0 ezer forint közötti áron (részletes info a jobb oldalon).

Dolgoztunk a Lucas Artsnak, most pedig a Magus szerepjátékkártyák révén kapcsolatba kerültünk a Wizardsszal. Nekik készítünk a Magic: The Gatheringhez kártyalapokat.

Kép és szöveg: Burger István

Mit meg nem tenne az ember a hosszabb életért? Hogy pénzt áldozna rá, az a legkevesebb. De vajon megéri-e, ba a halál kijátszásával maga az élet értelme vész el? Elia Barcelo: HOLTAK

AMIKOR BELESZERETTEM Mabelbe, nem tudtam, hogy halott. Feltehetően a tény, hogy röviddel azelőtt töltöttem be huszadik évemet, hogy alsóközéposztályból származom, s hogy épp akkor tértem haza egy kötelező külföldi gyakorlatról, felmentést adhat a vakságomra. Ez és a naivságom. Es a tudatlanságom. S az ő titokzatos szépsége. 2043-ban, hacsak nem volt valaki vezető genetikus vagy neurológus, senki sem hallott még biogárokról vagy a Thanatos Pius tervről, senki sem tudta, hogy bolygónk öt pontján sikerült valóra váltani az emberiség legnagyobb álmát: győzedelmeskedni a halál fölött. Tizennégy hónapot töltöttem Burundiban, ahol egy ENSZ-projektben vettem részt, ami főként abból állt, hogy eltemettük a halottakat, akiket az AIDS hagyott hátra az utak mentén és a falvakban. Majd később, egy második szakaszban, amikor sem társaim, sem én nem tudtunk mit tenni, öszszeszedtük és egy helyre gyűjtöttük az árván maradt gyerekeket, akik elég egészségesek voltak ahhoz,

hogy valaki, ki tudja hol, eldöntse, mi legyen velük, milyen jövőre számíthatnak. Számomra akkoriban minden, ami nem volt halott, nem rohadt egy afrikai gödörben, élő volt. Feketén-fehéren, kétség nélkül, gyanún felül. Ilyen egyszerűen. Amikor visszatértem Madridba, az orromba és ruhámba még beivódott a halálszag, akár egy parfüm, amelytől nem szabadultam soha, és lelkembe mindörökre bevésődtek a borzalmak, amelyeknek tanúja voltam, úgy éreztem magam, mint a tévés dokumentumfilmekben bemutatott régi háborúk öreg veteránja: valami megkeseredett bennem, valami, ami egyfelől arra késztetett, hogy fenntartások nélkül élvezzem az életet, míg másfelől közönyössé tett mindazzal szemben, amit az élet kínálhatott. A koktélpartin, amelyet a Külkapcsolatok M i nisztériuma rendezett nekünk, ahol az elnök tartott köszöntőbeszédet, s amelyet Asztúria hercege is megtisztelt rövid jelenlétével, mosolyok, vállveregetések és francia pezsgő közepette — Európa már valóság volt, minden a családban maradt —, csak

egyet akartam, hogy bár lenne nálam egy géppisztoly, amivel mindenkit lemészárolhatnék. Vagy hogy felszállhassak az első repülőgépre, s visszatérjek Burundiba, és elfeledkezzem arról, hogy a világ más részein vannak emberek, akik nem látták azt, ami számomra a hétköznapi való: hullák és megint hullák, nyomor, éhezés, szárazság, betegség, fájdalom; elfelejtsem, hogy vannak olyanok, akik mindezek után beszédet mondanak és kifejezik szerencsekívánatukat a fiataloknak a nagy munkáért, amit a „hátrányos helyzetű" országokban végeztek. Hányingerem volt a francia pezsgőtől, az ízléses kanapéktól, a nők afrikai vászonból készült ruháitól, mintegy ezzel is támogatva a harmadik világ gazdasági fejlődését, amely ezalatt megkezdte végső hanyatlását. — M i t tudnak ezek a halálról! — szólalt meg egy női hang a hátam mögött. A z t gondolván, hogy az egyik társnőm az, odafordultam hozzá, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az egész fogadóterem szőnyegestül, kvarckristály csillárostul eltűnik egy forgószélben. Valamivel idősebb volt, mint én, nagyon karcsú jelenség, feketébe ruhában, rövid, hamvasszőke hajjal és sötét, fátyolos szemmel, ami olyan volt, mint egy lassan hömpölygő folyó holtága, mély, talán veszélyes is. — Jártál Afrikában? — kérdeztem. Lassú mozdulattal, tagadóan rázta meg a fejét. — Nem. Máshol voltam. A beszélgetés moraja körülvett bennünket, mint a langyosan szemerkélő eső, mely nem nedvesít át, s én csak testének finom vibrációját érzékeltem az enyém mellett, amely mint az elektromos hő, kiáradt a vállából, és a jobb karomon keresztül behatolt egészen a zsigereimig. — Menjünk innen! — súgta, anélkül, hogy rám nézett volna. Kimentünk. Még azt sem tudtam, ki ő, s nem is értem, hogy nem lepett meg a két öltönyös testőr jelenléte, akik követtek bennünket, miközben elhagytuk a fogadótermet. Beszálltunk egy sofőr vezette kocsiba, és látható cél nélkül autóztunk körbe Madridban, csendben, kéz a kézben, az elsötétített üvegű autó hátsó ülésén. A város kísértetiesnek tűnt a közlekedési lámpák színes fényében, a teraszokon és szórakozóhelyeken nyüzsgő, hang nélküli emberek, a némán hajladozó

fák, melyek fekete csipkeként szegélyezték a nagyváros fahéjszínű égboltját, a hatalmas irodaépületek, ahol még mindig égtek a fények. — A halállal való érintkezéstől átkerülsz a másik oldalra. — mondta. — Ami igazán nehéz, az a viszszatérés. Nem tudtam, mint mondjak, és nem is szóltam semmit. Akkor elmosolyodott. Vagy talán nem is. Talán csak egy fájdalmas grimasz volt, amit mosolynak véltem. Most, csaknem húsz év távlatából még mindig látom magam előtt azt a mosolyt, mint egy kimerevített képet egy régi filmből, s még ma sem tudom megfejteni. A következő hat hónap elvész a kusza emlékek zűrzavarában; kora hajnalig tartó séták a lombos fákkal szegett sétányokon, gyertyafényes, alkoholmámoros éjszakák Mabel lakásán, hosszú beszélgetések, amelyekben a halál egyszerre volt beszédtéma és jelen lévő valóság, viták otthon a szüleimmel, akik rá akartak kényszeríteni, hogy használjam ki a számtalan oktatási lehetőség egyikét, amelyet az Európai Unió bocsátott a rendelkezésemre Afrikában tett szolgálataim fejében. Es én egyre inkább elszakadtam az élettől, mind jobban lángolva Mabel hideg tüzében, bezárva, mint a hálóba akadt félvak halak, amelyek nem találják a kiutat. Sokára fedte fel előttem a titkát, és sosem tudtam meg, hogy vajon azért, mert úgy gondolta, nem érteném meg a helyzetét, vagy mert biztos akart lenni az odaadásomban, mielőtt elmondta volna. Egy éjjel történt, az utolsó éjszakán, amikor találkoztunk. Mindketten részegek voltunk a gintől és a szorongástól, az ítélőképesség hiányától. Piros selyemruhát viselt, olyat, mint egy arab tunika, a lakás félhomályában alakja fénylett, akár egy máglya a pusztában. — Akarsz velem meghalni? — kérdezte tőlem. — Igazából meghalni, örökre? A szüleim hónapok óta mondogatták, hogy amióta hazajöttem Afrikából, élőhalott vagyok; ezért nem lepett meg, amit mondott, habár a javaslata, mivel tőle jött, vulgárisnak tűnt. Annyi metafizika, annyi elcsépelt öngyilkossági fogadalom után, mint amit két eszetlen kamasz tesz. Nevetésben törtem ki, és hemperegni kezdtem a kínai szőnyegen attól a mulatságos gondolattól, hogy halottnak hiszi magát ugyanúgy, mint mindenki más.

— Nem értesz — mondta rövid idő mulva, amikor kezdtem megnyugodni. — Nem tudod, miről beszélek, ez természetes. Felkelt, és hátratett kézzel sétálni kezdett a szalonban, ami újabb röhögőgörcsöt váltott ki belőlem, de ő egyetlen pillantással azonnal belém fojtotta. — Én már halott vagyok — mondta, s ezúttal, érthetetlen módon, egyáltalán nem éreztem kedvet a kacagásra. — Két évvel ezelőtt történt, hogy meghaltam egy közlekedési balesetben és újra életre keltettek egy svájci biogárban. A legdrágább, legexkluzívabb, legjobb helyen, amit apám csak találhatott, amikor születésem napján aláírta a klónozásomat. Annyiszor eszembe jutott ez a jelenet, mintha kívülről látnám magamat, látom, ahogy szóra nyitom a számat, anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit mondjak, és a szám tátva marad, mert egyetlen hang sem jön ki a torkomon. — Mi az a biogár? — kérdeztem végül. Leült velem szemben törökülésben a földre. Egy csendes és titkos hely, ahol azoknak a klónjai készülnek, akik megengedhetik maguknak a kezelést. Talán a világ népességének 0 , 0 0 5 százaléka. Amikor egy olyan embernek, mint az apám, gyereke születik, eldöntheti, hogy az ne legyen olyan, mint a többi, mivel a pénze jogot biztosít neki arra, hogy szembeszálljon a halállal. Ezért aláír egy megbízást, s a gyermekét kétszer klónozzák. A két klón egyfajta szarkofágban növekszik, ahol egy kómához hasonló, derengésnek nevezett állapotban tartják őket, a világtól elzárva, várva a pillanatot, amikor szolgálatba állhatnak. A donor normális életet él, csupán egy parányi neuron-implantátum különbözteti meg a többi embertől, amelyen keresztül eljut a derengők agyába az eredeti élő agy valamennyi impulzusa, milliószor millió impulzus, éjjel és nappal, ébren és alvás közben. Minden, amit megtanultam, éreztem, érzékeltem az életem során, eljutott Svájcba, abba a kriptába, ahol a klónom pihen. Mindaz, amit most megélek, amit neked mondok, ahogy a szemed csillogását, a hajad színét, a cseréptálban égő szantálfa illatát érzékelem, mindent befogad az az agy, amely abban a szarkofágban vár a percre, amikor tényleges testem romlásnak indul vagy széthull, és úgy határoz, hogy áthelyez engem az újba. — Ez obszcén dolog. — A z t hiszem, ezt mondtam. Helyeslően bólintott.

— Amikor... amikor azt a balesetet elszenvedtem, és tudtam, hogy itt a vég, az egyetlen emlékem a totális, abszolút pánik volt. Semmiféle alagút, fénnyel a végén, semmiféle angyalok vagy szeretett lények. Csak sötétség és rémület. Űr. Es fájdalom. A kín, hogy tested szétszakad, hogy csontjaid széttöredeznek, átdöfik a húst és a szövetet, hogy soha többé nem leszel te, hogy gondolkodj, nevess, énekelj. Hosszú szünetet tartott. A csend olyan mély volt, hogy a szantál sercegése a cseréptálban betöltötte a szobát. — Nem tudom. Talán a megnyugvás később jön el. Talán nem hagytak elég időt, hogy igazából meghaljak, mielőtt visszahoztak erre a világra. A z t szeretném hinni, hogy ez így van, hogy nem haltam meg igazából... de nem könnyű. Amikor az új testemben magamhoz tértem, és sikerült azt működésbe hoznom, láttam a másikat, a másik énemet, amelyik rám vár a kriptában, ha majd szükség lesz rá. Ez a legrosszabb, ami történt velem az életemben. Az életeimben. — Vannak mások is olyanok, mint te? — kérdeztem. — Holtak? Igen, hogyne. Nem sokan, de vannak. Talán két-háromszázan. A rendszer 2020-ban vagy '21-ben kezdett működni; azóta nem sok mindenki halhatott meg a Thanatos Plus emberei közül. Túl fiatalok vagyunk. — Kapcsolatban álltok egymással? Egy pillanatig mintha gondolkodott volna: — Nem tudjuk, hogy élők vagyunk-e, vagy holtak, érted? Ez egy meglehetősen új koncepció. Néha küldünk egymásnak üzeneteket, de morbidnak tűnik a számunkra, hogy halott-találkozókat szervezzünk, és mindannyian megpróbálunk boldogulni a magunk módján, titokban. Rágyújtott egy cigarettára, és mélyen leszívta a füstöt, mielőtt folytatta volna: — Mások vagyunk. Ezt észrevetted, igaz? Többé már nem vagyunk ugyanazok, mint akik voltunk. Nem vagyunk olyanok, mint az élők, és nem tudjuk, hol a helyünk. Van egy elmélet, mely szerint hiányzik belőlünk a lélek. — A lélek? — Igen. Ez olyan abszurd, soha senki sem volt képes megtalálni, s mégis, néha arra gondolok, hogy igazuk van. Vannak emlékeink, észleléseink,

valamennyi érzelmünk, de valami elveszett, valami olyan, mint amit nem találsz, mióta visszatértél Afrikából, de sokkal mélyebb, sokkal intenzívebb, egy végtelen lyuk, amelyet nem lehet megtölteni. Hallgatott egy darabig, mereven, szinte hipnotizálva nézett rám, nem sírt, nem mosolygott, az arcán a leghalványabb emberi érzelem sem tükröződött. — Akarsz meghalni velem? Elmehetnénk Svájcba, és elpusztíthatnánk a klónomat. Azután az a két ostoba alak, aki mindenhová követ, hogy megvédjen saját magamtól, s hogy tudósítson a projekt előmeneteléről, nem tehetne semmit. Ha nem marad másik klón, amelybe átmehetnék, meghalhatnék véglegesen, és megtudhatnám, hogy van-e túlvilág. Nem jutott eszembe semmi, amit mondhattam volna. Megragadtam a legközelebbi üveget, és egy hajtásra kiittam. Ásványvíz volt, a lágy folyadék égette a torkomat. - Együtt lehetünk majd — suttogta. — Két halott együtt lehet. Felálltam, kimentem a szalonból, ki a házából, ki az életéből. Nem megfontolt döntés volt, csupán spontán menekülés valami elől, ami meghaladta a felfogóképességemet. Viszolygás is volt, ami húsz évvel ezelőtt normális és egészséges dolognak számított egy élőtől egy halott láttán; már a puszta gondolattól is, hogy újra megérinthet, égnek állt a hajam.

Leszaladtam a lépcsőn, anélkül, hogy eszembe jutott volna legalább villanyt gyújtani, s lefelé rohantamban megbotlottam, elestem és bevertem a fejemet a korlátba. Mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet, rémülten gondoltam arra, hogy utolérhet, hogy meghallhatja a zajt és lejön, hogy átöleljen, s újra megkérjen, hogy haljak meg vele, hogy kísérjem el őt azon az utolsó úton. Amikor azonban magamhoz tértem, a házam kapujában voltam, épen és egészségesen, ahogy a gorillái odalöktek, mint egy mosogatórongyot. Másnap beiratkoztam egy svéd egyetemre, hogy textiltervezést tanuljak, két hónappal később megismertem Sviettát és hozzá költöztem. Attól fogva az életem normális mederben folyt. Az újságok évről évre beszámoltak a legfrissebb felfedezésekről, a technika legújabb vívmányairól, amelyeket én figyelemmel kísértem, várva, hogy tudósításokat találok a Thanatos projektről. A hírek eleinte csak szórványosan, végül egyre sűrűbben jelentek meg. Lassacskán tájékoztatták a közvéleményt arról, hogy jóllehet még nagyon távol vagyunk a halhatatlanság elérésétől, azok, akik meg tudják fizetni, háromszor hosszabb életre tehetnek szert, mivel a klónok öregedése végtelenül lassú, tekintettel arra, hogy a testüket nem érik káros hatások és nem szenvednek az elhasználódás okozta romlástól, miközben a biogár kriptájában őrzik őket.

Hébe-hóba hírt adtak filmcsillasokról és jelentős pénzemberekről, akik aláírták syermekeik klónozását; máskor valamelyik úttörő „újra felbukkanásáról" beszéltek, aki visszatért az életbe egy baleset vagy végzetes betegség után. Kezdett divatba jönni, hogy a „visszatérőket" meghívják televíziós műsorokba, fényűző ünnepségekre, társadalmi eseményekre. Könnyű volt felismerni őket. A holtak különösen esztétikus megjelenésűek voltak, amely titokzatossággal párosult: sápadt arc, puha bőrruhák, finom hegek látható helyeken, amelyek megvetésüket bizonyították a test iránt, amelyet elhagyhatnak. A közönség, számomra érthetetlen módon, mindezt jól fogadta, mint egy olyan szeszélyt, ami a közönséges halandók számára felfoghatatlan, mint a jachtok arany csapjai, mint a hol nőként, hol férfiként megjelenő divatos énekesek vagy a tökéletesen formabontó lakások. Néhány év múlva a holtak még mindig bizarr jelenségnek tűntek, de már nem számítottak hírnek, és kezdtem jobban érezni magam, amikor egy üzleti úton Madridban összefutottam egy régi barátommal. Vacsora után, egy gonoszkodó kacsintás kíséretében, meghívott egy pohárkára egy nagyon különös helyre, anélkül, hogy hajlandó lett volna elárulni, miről van szó. Mint egy idióta, hagytam magam elcipelni, s annak ellenére, hogy a hely neve Avernus volt, nem jöttem rá, hova csöppentem. Végül egy gyengén megvilágított, hatalmas lépcső végén észrevettem, hogy a „visszatérők" diszkójában vagyunk, egy szűk, rendkívül magas mennyezetű teremben, ahol teljes hangerővel szólt egy Bach-kantáta, és két tucat halott — férfiak és nők vegyesen — sétálgatott félmeztelenül döbbent tekintetem előtt. Futva menekültem volna, ordítva a rémülettől, de egy másodperccel azelőtt, hogy az izmaim engedelmeskedtek volna a kívánságomnak, egy asszony emelkedett fel az asztaltól, és megállt előttem. Mabel volt az, és csodaszép volt. Az eltelt húsz év nem hagyott úgy nyomot rajta, mint rajtam. Fekete bőrruhában volt, hamvasszőke haja majdnem a derekáig ért, a derekáig, amelyet két kezével átfogott. Volt egy finom heg a bal járomcsontja felett. — Hát visszajöttél — mondta mosolyogva. A szeme még mindig halott volt, de húsz év gyakorlat visszaadta a mosolyát. Megcsókoltam.

Azután minden nagyon gyorsan történt. Emlékszem egy elsötétített autóra, a kezére a combomon, egy éjszakai repülőtérre, egy magángépre, majd egy helikopterre. Nem tudom, miért nem védekeztem. Nem tudom, elkábítottak-e egy óvatlan pillanatban. Arra a következtetésre jutottam, hogy el kell fogadnom, ez egy olyan döntés volt, amire nem emlékszem, hogy meghoztam volna. Amikor beléptünk a biogár kriptájába — beton, acél, üveg, a lépteink hangját elnyelő sötétszürke szőnyeg —, megpillantottam húszéves testemet egy átlátszó szarkofágban, és nem éreztem semmit. Talán egy kis csiklandós kíváncsiságot, a kitörni készülő, de azonnal elfojtott hisztériát, s hogy hirtelen kiszáradt a szám. — Emlékszel az utolsó éjszakánkra? — kérdezte Mabel. — Olyan rég volt... — azt hiszem, ezt suttogtam. — Nekünk, holtaknak van időnk. — Leestem a lépcsőn. Az ajtóm előtt tértem magamhoz. Álmodozó, távolinak tűnő kifejezés jelent meg az arcán. — Nem hagyhattam, hogy elmenj, te voltál a biztos pont ebben az új életben, az egyetlen biztonságom, az egyetlen... — azt hiszem, azt mondta „szerelmem", de úgy lehalkította a hangját, hogy más is lehetett. - Az embereim hoztak ide. Klónoztak téged, s beültették a fejedbe a neuronátvivőt. Mostantól olyan leszel, mint mi. Nem akarsz meghalni velem, igazából, örökre meghalni? Nem feleltem. Lágyan kézen fogott, és átvezetett a másik szobába. Itt, egy másik szarkofágban, akár Hófehérke, ott feküdt egy húszéves, rövid hajú, hibátlan bőrű Mabel. — Most együtt fogjuk újrakezdeni, teljesen elölről — suttogta a fülembe. — De én nem vagyok halott. — M é g nem. Ereztem a revolvercső hideg érintését a halántékomon. Szinte örökkévalóságnak tűnt, amíg meghallottam a lövést. Azután úgy tűnt, mintha hallottam volna egy másikat is. Most halott vagyok. Orosz Éva fordítása

A halhatatlanság útjai

A halhatatlanság utáni vágy valószínűleg attól a pillanattól kezdve létezik, amióta az ember ráébredt saját halandóságára. De vajon csak álom a halhatatlanság, vagy a tudomány kínálhat nekünk alternatívát? A RÉGI VICC SZERINT mindenki szeretne a mennyországba kerülni, de senki sem szeretne meghalni. Még a papok sem, habár — Hofi Géza szavait idézve — ez számukra csak egy előléptetés. A jelek szerint inkább biztosra akar menni mindenki. Szeretne halhatatlan lenni. Halhatatlanság. M i t is jelent ez számunkra? A lét múlhatatlanságát? A tudatunk és testünk végtelen létezését? Járjuk körbe kicsit a témát! Most hagyjuk a kérdés vallásos megközelítését a lélek halhatatlanságáról és a halál utáni létről. Felejtsük el a vámpírok misztikus világát. M e g lehet-e a személy földi létezését hosszabbítani? A válasz igen. De meddig és mi módon?

Kell-e az öröklét?

Az örök élet esetén automatikusan feltételezzük az elpusztíthatatlanságot, hiszen csak ez tudja garantálni a lét végtelenségét. A tökéletes örök életű lény elpusztíthatatlan. De az örökké egy veszélyes szó. A templomban is. Örökké élni egy olyan világban, ahol minden véges, csak az egyén életéhez képest hosszú idő. Előbb-utóbb elpusztul a világegyetem, a Tejútrendszer, a Nap, a Föld, az élet, az emberiség. Az örök életű lénynek egy zárt rendszernek kell lennie. Nem táplálkozhat, mert a tápláléktól való függés ellentmond az öröklétnek. Ugyanezért nem is lélegezhet. A rendszerbe nem kerülhet bele,

és nem távozhat belőle semmi. Ebből következik, hogy nem is szaporodhat. Az öröklét egyúttal az örök magányt is garantálja. Mert az ember esetében az örök időkhöz képest az emberiség, a Föld és a Nap létezése pillanat csupán. Képzeljük el, az örök életű ember természetesen túlélte a Nap és a Föld pusztulását. Lebeg a semmiben, és nincs kapcsolata a körülötte lévő univerzummal. Mert az információ sem juthat el az örök életű lényhez. Hiszen a látás fotonok gerjesztette energia, a hallás és tapintás rezgések révén ad át energiát. A szaglás és az ízlelés közvetlen vegyi kapcsolat. De a rendszernek zártnak kell lennie.

Örök életű bőrsejtek A W I S C O N S I N - M A D I S O N EGYETEMEN 1 9 9 6 -

ban különleges véletlen játszott a kutatók kezére. A kutatóközpont egyik munkatársa, Lynn Allen-Hoffman egy rutinkísérletet hajtott végre az emberi bőrsejtek elöregedését tanulmányozva. Petricsészében a bőrsejtek általában pár hét alatt elpusztulnak. Azonban az egyik egyértelműen halott sejthalmazban egy kis csoport élt és virult, és hamarosan az egész csészét betöltötte. A kutatók egy spontán mutáció következté-

Ez Buddhának való, nem nekünk. Inkább elégedjünk meg annyival, hogy hosszú életet akarunk élni.

A hosszú élet titka Lehet hosszú életet élni, sőt máris egyre hosszabbat élünk. Jelenleg az átlagéletkor — ami természetesen ország- és életmódfüggő — körülbelül 75 év, a nők valamivel tovább élnek, mint a férfiak. Ez nem volt mindig így, kevesen tudják, hogy pár száz évvel korábban az átlagéletkor mindössze 35 esztendő volt, egy 4 5 - 5 0 évet megélt ember igazi matuzsálemnek számított. A tudomány mai állása szerint ideális körülmények között az ember 120-130 évig élhetne. Nem rossz, de ez messze van az örökkévalóságtól. A test mulandó. Megöregszik és elpusztul. Ám kétféle kvázi-halhatatlanságot ismerünk. Egyik az egysejtűeké. Osztódással szaporodnak, amelynek során egy sejtből létrejön két egyforma sejt. Ez így megy generációról generációra. Természetesen a sejt idővel elpusztul, de minden egyes utódja az ő pontos mása. Ez is a halhatatlanság egyik módja. Természetesen ez csak elméletileg igaz, hiszen számolnunk kell a másolás során fellépő hibákkal és mutációkkal. De ami tény, amikor

ben olyan vonalra bukkantak, amelynek sejtjei halhatatlanná váltak, s immár több éve lankadatlan ütemben szaporodnak. A különleges szövet tisztán keratinsejtekből áll, amelyek az emberi bőrsejtek nagy többségét alkotják. A halhatatlan bőrszövetben rejlő lehetőségek hatalmasok. Gyógyszergyártó és kozmetikai cégek állatkísérletek helyett ezen a szöveten próbálhatják ki új termékeiket. A leglátványosabb áttörést a magasabb fokú égési sérülések gyógyításában hozhatja, ahol a bőrfelület jelentős részét pótolni kell. A „halhatatlan" bőrsejtek tudományos és kereskedelmi célú hasznosítására az egyetem Stratatech néven céget alapított, s a kivételes sejtváltozatra szabadalmat is jegyeztetett be.

Megfejtették a rák titkát BRIT KUTATÓK FELFEDEZTÉK, mi teszi a ráksejteket halhatatlanná. Hogy egy ráksejt a normális élettartamán túl is képes osztódni, annak olyan folyamat lehet az oka, amelynek során a sejt kromoszómáinak végei „lezáródnak ", mondja dr. Madalena Tarsounas, a londoni rákkutató intézet munkatársa. — Már több mint egy évtizede az a kutatás fő célja, hogy megértsük, hogyan maradnak a ráksejtek örökké fiatalok. Ezért óriási jelentőségű a mostani felfedezés. Bizonyítékot találtunk egy teljesen új mechanizmusra, amely „kikapcsolja a rákos sejt számlálóját", meggátolva ezáltal, hogy az élete véget érjen. A mechanizmus felfedezésével megnyílik annak a lehetősége is, hogy ezt az órát újraindítsuk, és arra kényszerítsük a ráksejtet, hogy ismét képes legyen a sejthalálra — mondja a kutató. A kísérletek során immunofluoreszcenciával vizsgálták a ráksejtek molekuláinak viselkedését, és azt tapasztalták, hogy a telomerek környékén a legaktívabbnak az RAD51D molekula, a D N S egyik javító enzime bizonyult. Blokkolásával sikerült a telomerekben is károsodást okozni. Ez arra utal, hogy az RAD51D afféle védő kupakot képezhet a ráksejtek telomerjein, megakadályozva pusztulásukat — közölte az InforMed. — Azon kívül, hogy ezzel a felfedezéssel újfajta kezelési módokat kísérletezhetünk ki, az eredmények megvilágították a szervezet öregedési folyamatainak irányítását is — mondják a kutatók.

megindult a többsejtű életformák kialakulása, az egysejtűek a fejlődés érdekében lemondtak a halhatatlanságról. Létezik még egy fajta halhatatlanság, ami abszurd módon mégis rövid idő alatt a halálunkat okozza. Ez a rák. A daganat ugyanis nem más, mint a sejtek fékezhetetlen burjánzása. A daganatsejtek csak szaporodnak és szaporodnak folyamatosan és megállíthatatlanul. Mert hiányzik belőlük az a belső mechanizmus, ami egy bizonyos idő után elöregedésüket és halálukat okozza. Lehet, hogy ez a hosszú élet titka?

Telomerek és a belső óra

Szervezetünk sejtjei nem örök életűek. Néhány osztódás után — különböző becslések szerint ez a szám tíz és húsz közé tehető — elöregednek és elpusztulnak. Ennek mechanizmusát a tudósok rnár megtalálták. Normál sejtekben a DNS egyik szálának a vége nem kettőződik meg a DNS-szintézis során, minek következtében minden replikációnál megrövidül. Ez a vég a telomer (telos — vég, meros — összetevő; görög), amely egy rövid szekvencia, a T T A G G G több százszoros ismétlődéséből áll. A kutatók régóta sejtik, hogy a telomerek egyfajta molekuláris órákhoz hasonlítanak, amelyek a sejtek öregedésének folyamatát irányítják. A telomer születéskori hossza minden embernél más és más, azonban a sejtek minden egyes osztódásakor egy kicsit rövidebbek lesznek, így idővel teljesen eltűnhetnek. A rövidülés oka a DNS-polimeráz „lustasága", következménye pedig bizonyos mértéken túl az, hogy a sejt elveszti osztódási képességét, pusztulásra van ítélve. Ha azonban minden osztódáskor a telomer is javításra kerülne... Létezik olyan anyag, amely segíthet ezen: a telomeráz. Mert vannak olyan sejtek, amelyeknél ez

a képesség elengedhetetlen (csírasejtek, korai embrionális sejtek). Ebben az esetben egy fehérjékből és RNS-ből álló komplex, a telomeráz szintetizálja a kromoszómák végét. A komplex RNS része tartalmazza azt a templátot, amely a T T A G G G ismétlődés szintéziséhez szükséges. A daganatoknál a sejtek „halhatatlanságát" az esetek jelentős részében éppen a telomeráz aktivitása biztosítja. Az egészséges sejtek telomeráz enzime nem aktív, nem gyárt új és új telomereket, így sajnos minden sejtosztódáskor a telomerek rövidülnek. Ha sikerülne az enzimet aktívvá tenni, talán megszűnne az öregedés. Elméletileg lehetne javítani a helyzeten, a gyakorlatban azonban ez meglehetősen nehézkes, a beavatkozás ugyanis a hosszabb élet mellett rákos elváltozásokat is okozhat.

Genetika, nanosebészet, klónozás

De jöjjenek most a fantasztikus elképzelések: miként lehetne aktivizálni a telomerázt? Az egyik lehetséges megoldást a nanorobotok kínálhatják. A sejtnél is sokkal kisebb, DNS-manipulálásra szakosodott robotok parányi mesterséges telomerázként viselkednének. Feladatuk nem lenne más, mint szintetizálni a T T A G G G szekvenciát, és azt a telomerek végéhez csatolva megnövelni annak hosszát. Sőt annak sem lenne akadálya, hogy olyan hosszúra növeljék, hogy a normális sejtöregedés is évszázadokig tarthasson.

Az orosz módszer OROSZ TUDÓSOK NEMRÉGIBEN bejelentették, hogy megtalálták a megoldást a hosszú élet titkára. Felfedezték a szervezet belső óráját. Vlagyimir Szkulacsev akadémikus szerint a szervezetben van egy óra, mely számolja az éveket. A kutatók feltételezése szerint ezek az időmérő sejtek az agy mélyén, a hipotalamuszban találhatóak. A belső óra utasítására az agyalapi mirigy és a máj a véráramon keresztül túladagolja a hormonokat. A támadást a sejtek igyekeznek visszaverni, és ezért aktív oxigént bocsátanak ki. A sejteknek azonban az oxigén ebben a formában mérget jelent, amely elpusztítja a DNS-t, a sejt szinte öngyilkosságot követ el, és ezzel a szervezet is öregszik. A tudós véleménye szerint nincs másra szükség, mint hogy fiatalkorunktól kezdve szedjünk egy sejtszintű antioxidánst.

A moszkvai Belozerszkij Fizikokémiai Kutatóintézet tudóscsoportja hosszú évek kutatómunkájával fejlesztette ki az ellenszert, és most jutott el odáig, hogy levédeti a szuperantioxidáns szert, az SCQ-t. A szert sikerült mesterségesen előállítaniuk, de emberen még nem végeztek kísérletet.

Emberhez méltó élet BÁR MINDANNYIAN szeretnénk örökké élni, arról hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy ezt csak emberhez méltóan érdemes. A legfontosabb az lenne, hogy fiatalon kapjuk meg a lehetőséget. Hiszen aligha tudnánk örülni ennek az adománynak, ha már elmúltunk 80 évesek, a hátunk hajlott, bőrünk tiszta ránc, járás helyett csak totyogni tudunk, már problémát jelent a pisilés és annak visszatartása, s az impotencia is rég utolért bennünket. De ne túl fiatalon. Emlékezzünk csak Claudiára, a vámpír kislányra az Interjú a vámpírról című filmből! Egy több száz éves lélek, egy nő vágyai egy tízéves lány testébe zárva.

Fontos lenne, hogy egészségesek legyünk, hiszen ki szeretné az öröklétet egy tolókocsiban vagy egy vastüdőben leélni? Az se jelentene boldog életet, ha ezt egy bolondokházában kéne leélnünk. De emlékezzünk csak a Hegylakó-sorozat halhatatlan autistájára, akiről az idők végezetéig gondoskodni kellett volna! Fontosak lennének a jó életkörülmények is, mert ki akarna az idők végezetéig a mindennapi betevőért robotolni? Vagy képzeljük el, hogy látjuk a Római Birodalom születését és pusztulását is... rabszolgaként.

Ez azonban gigászi feladat. Mint dr. Fésüs László a Mindentudás Egyetemén elmondta, az emberi sejtek száma az emberiség' létszámának mintegy százezerszerese. Ennek ezredrésze hal el naponta, ami még mindig az emberiség létszámának százszorosa. A nagy számú folyamatos sejtelhalás miatt nanorobotok százmilliárdjaira lenne szükség szervezetünkben. Ha sikerülne a folyamat pontos genetikai hátterét megfejteni, létezhetne egy egyszerűbb megoldás is. A megtermékenyülés után, a még nem osztódott, megtermékenyült petesejten végeznék el a genetikai manipulációt, amely biztosítaná, hogy minden egyes sejtben legyen aktív a telomeráz enzim. Ekképpen a szervezet összes sejtje saját maga javítaná ki az osztódás során keletkező telomer rövidülést. Elképzelhető lenne egy harmadik megoldás is, azonban ehhez két nagyon távoli, külön-külön is gyerekcipőben járó tudományágnak kellene sokat fejlődnie és összefognia. A módszert láthattuk a Hatodik napon című filmben is. Az örök életet a klónozás, és a tudatáttöltés biztosítaná. A hirtelen meghalt személyt klónoznák a génbankban tartott mintáiból, majd a szervezetbe betöltenék a korábban eltárolt emlékeket. Ennek két nagyobb problémaköre van. Egyrészt meg kell oldani az emberi test klónozásának probémáját, ráadásul egy olyan módszerrel, amelynek segítségével viszonylag gyorsan — napok, maximum hetek alatt — rendelkezésre állna a kifejlett felnőtt klón. A másik probléma, az emlékek tárolódási módszerének megfejtése, az emlékek le- és visszatöltésének biztosítása. Ennek azonban számtalan társadalmi következménye lenne. Valószínűleg ez a fajta rekonstruálás nem enne elérhető a széles néptömegek számára. Emiatt kialakulhatna egy gazdag, halhatatlan elit. De például

Érdemes örökké élni? AZ EMBER MINDIG akkor kívánja az örök életet, amikor jól megy neki. Ha nagyon rosszul megy, akkor inkább meghalna. De a tudatunk alkalmas lenne-e az örök életre? Vajon alkalmas lenne-e az agyunk, hogy befogadjon ennyi információt, vagy egy idő után képtelen lenne rá?. Felejtenünk kellene régi dolgokat. De tudnánk-e annyi mindent felejteni? egyeneságú következmény lenne a halálturizmus kialakulása. A tudatletöltés után a páciens szándékosan meghal — például ejtőernyő nélkül kiugrik egy tízezer méter magasan szálló gépből — pusztán azért, hogy átélje a halál élményét. A klónteste azonban rendelkezni fog az összes emlékkel a letöltés pillanatáig. Igaz, maga a páciens nem emlékszik halálélményre, de ez akkor nem lesz érdekes.

Technokrata megoldások

A halhatatlanságnak egy másik módja lehetne, ha nem az egész test, hanem csak a tudat halhatatlan. Erre is létezhet több megoldás.

Tudunk-e alkalmazkodni az élet állandó változásához? Gondoljunk bele, eltelik húsz-harminc év, és már problémánk van a világgal. Gyerekünk zenei ízlése sem tetszik, hogyan szokhatnánk meg több száz év zenei változatosságát? Negyven felett az ember már nehezebben tanul új dolgokat, egyre többet nosztalgiázik, nehezebben fogad el új dolgokat, a világ változását. A Hegylakó-sorozat egyik legérdekesebb felvetése az volt, hogy a test nem halhatatlan, csak képes helyreállítani magát és feléledni. A széria két epizódja is szörnyű helyzetet vetett

Sokan olvasták az Orchideák bolysója című regényt. Itt egy bolygó népe azt az utat választotta, hogy a gazdaságot teljesen automatizálták, a testüket gépekkel tartották életben, és az élményeket közvetlenül elektronikus úton juttatták agyukba. Ennek következtében testük elkorcsosult, de egy virtuális létben élhették tovább életüket. Az ötlet továbbfejlesztése lehetne az, ha felfedeznénk a tudat és az emlékek letöltésének lehetőségét, amelyeket egy komputerbe táplálnának. Ez egy lépéssel a Mátrixban látottak felett állna, hiszen nincs szükség anyagi testre, csak egy megfelelő komputerre. De ennek létezhetne egy alternatívája is. A számítógép lehetne egy robot része. Ettől a pillanattól csak a robottechnika határozza meg, ki milyen képességekkel rendelkezik. Azonban az látszik, hogy két dolog szorosan összefügg. A halhatatlanság addig létezik, amíg, azt a társadalom és a technika biztosítani tudja. Es a halhatatlanság addig érdekes, amíg élni akarunk. Kovács „Tücsi" Mihály

fel. Egy halhatatlan egy víz és élelem nélküli szigeten töltött több évtizedet. Ezalatt hányszor kellett éhen és szomjan halnia! Vagy az a halhatatlan náci, akit egy zsákba varrva dobtak a folyóba. Amíg a zsák el nem rohadt, és ő ki nem tudott mászni, naponta többször újra és újra megfulladt. Ez ép ésszel nem bírható ki. Arról nem is beszélve, ha halhatatlan lennék, mindenki csak azért próbálna megölni, hátha sikerül. Emlékezzünk csak Houdini halálára...

A FRANCBA - szólalt meg egy hang. — Még mindig élek. - Ki az? — kapta fel a fejét Ritchie Castleman. — Én vagyok az, Moses Grelich — felelte a hang belülről. Grelich? Ritchie-nek valahonnan ismerős volt ez a név. Aztán az is az eszébe jutott, honnan. Grelich testét vette meg, hogy abban a testben kezdjen új életet. — Hogyhogy nem haltam meg? — mérgelődött Grelich. — Megígérték, hogy meghalok. — Tényleg — mondta Ritchie. — Most már emlékszem. Maga eladta nekem a testét. Es úgy volt, hogy szőröstül-bőröstül az enyém lesz.

— Csigavér, haver! Mégis hová menjek? — Nem tud csak úgy... kiszállni belőlem? — Mint egy szellem? Bocsánat, Herbie, az ilyesmihez én nem értek. — Ritchie-nek hívnak. — Tudom, de olyan Herbie-feje van. Ritchie ráhagyta. — Márpedig ennek a végére járok — dünnyögte. — Kell, hogy legyen itt valami felelős. — Kétlem — mondta Grelich. — Nekem úgy tűnik, valami gazdag pacák lakásában vagyunk. — Hol? Én nem látok semmit. Istenem, csak nem vakultam meg? — Ne izgassa fel magát! Úgy tűnik, az érzékszerveimet még én uralom. Menjen előre,

A tudat-átültetés is variáció a halhatatlanságra. Ha egy számítógépben élünk tovább, az sokunknak talán kissé rideg megoldásnak tűnik. Azonban egy új emberi testtel is járhatnak komplikációk. — De még itt vagyok benne. Ezek szerint még mindig az enyém. — Szerintem viszont nem — ellenkezett Ritchie. — Hiába van benne, eladta nekem. Most már az én testem. — Jó, legyen a magáé. Vegye úgy, hogy én vagyok az idegenvezetője. — Nem kell nekem idegenvezető — csattant fel Ritchie. — Vásároltam egy testet, egyedül akarok lenni benne. — Teljesen jogos a kérése — ismerte el Grelich. — Valaki a laborban elfuserálhatott valamit, ezért vagyok még mindig itt. — Ki innen!

nézzen szét, én meg továbbítom magának a látottakat. Ritchie hirtelen visszanyerte a látását. A saját ágyában feküdt, a Central Park Westen lévő világos, toronyházi lakásában. Nappal volt, és az ablakon beömlő napfény elárasztotta a szobát. A sarokban felfedezte ismerős szobakerékpárját. Az egyik falat teljesen elfoglalta egy hatalmas Chagall-kép. — Ez az én lakásom — mondta Ritchie. — Úgy látszik, visszahoztak az operáció után. De hol lehet az ápolónő? — Az ápolónő! Ápolónőt akar, hapsikám? — Naná. Most ébredtem fel egy igen komoly műtétből.

— Én talán nem? — Az egészen más. Maga elvileg halott. Nem kell ápolni. Elég, ha elfújják a gyászindulót. — Csúnya dolog ezzel viccelődni. Ritchie egy kicsit el is szégyellte magát, de mentségére szolgált, hogy még sosem volt ehhez hasonló helyzetben. Éppen az előző nap döntötte el, hogy kipróbálja a tudomány legújabb vívmányát, és tudatát egy új testbe költözteti. Nem volt más választása: szívelégtelenséggel született, és beteg szíve most kezdte el felmondani a szolgálatot. Nem vesztegethette az idejét. Bejelentkezett a Tudatátviteli Kutatóintézetbe, ahol óriási szerencséjére éppen a rendelkezésére állt egy test. Moses Grelich pont akkor határozta el, hogy öngyilkos lesz, eladja a testét, és az érte kapott pénzt Izraelre hagyja.

Ritchie hallotta Esther és Moses beszélgetését. Valami olyasmiről volt szó, hogy a férfi régi cimborái az East Broadway-i önkiszolgáló étteremből mennyire aggódnak érte. Egyikük olvasott egy cikket a New York Postban arról, hogy Moses Grelich teljes testtranszplantációs műtéten fog átesni. Mint kiderült, beleegyezett, hogy eladja valakinek a testét. Moses azt nyilatkozta a cikkben, hogy mivel már nincs Isten, már nincs kommunizmus, sőt már a kapitalizmus is az utolsókat rúgja, az egész életnek semmi értelme. Úgy tervezte, ő lesz az első ember a világtörténelemben, aki bebizonyítja a régi mondást: „Mennyivel jobban élne mindenki, ha a szegények meghalnának a gazdagok kedvéért!" — Hogyhogy még mindig élsz? — kérdezte

Ritchie úgy érezte magát, mint valami mesehős. Mivel Grelich uralta a testet, mindent látott és hallott, néha még beszélni is tudott, de semmi más fölött nem volt befolyása. A végtagjaival egyáltalán nem érzékelt semmit. Amikor a test járt, Ritchie úgy érezte, mintegy két méterrel a föld fölött lebeg. — Itt vagyok! — szólalt meg Grelich hangja Ritchie szájából. — Moise! - zokogott fel a nő. — Esther? Tényleg te vagy az? — Ki más lennék?

Esther. Ritchie összeszedte minden erejét. — Nem kellene neki! — felelte Grelich helyett. — Bocsáss meg, mit mondtál? — kérdezte Esther. — Nem sikerült a műtét - mondta Ritchie. - Megcsinálták az átültetést, de nem tüntették el Mosest. Ez a test elvileg már az enyém, de Moses még mindig benne van, a fene, aki megeszi! Esther szeme elkerekedett. Vett egy nagy levegőt, kifújta a felét, és így szólt: — Örülök, hogy megismerhetem, Mister... — Castleman, Ritchie Castleman. Es önben kit tisztelhetek? — A nevem Mrs. Kazorney, Mrs. Esther Kazorney. — Összeráncolta a homlokát, mintha azt mondaná: „Egy szót sem hiszek az egészből." Aztán félénken így szólt: — Moise, tényleg ott vagy valahol? — Naná, hogy itt vagyok. Mégis, hol az ördögben lehetnék? Ritchie észrevette, hogy Grelich hangja erőteljesebb, mint a sajátja. Grelich határozottabban beszélt és valahogy jelentőségteljesebben, hangterjedelmének teljes skáláját kihasználta a diminuendótól a crescendóig.

— Akkor kerülj beljebb! — mondta Moses. Esther gondosan megtörölte a lábát, és belépett az ajtón. Moses, aki már kiismerte magát Ritchie lakásában, bevezette a nappaliba, és hellyel kínálta. — Konyhád nincsen? — kérdezte Esther. — Tudod, hogy sokkal szívesebben vagyok a konyhában.

— Igen, Esther - folytatta Grelich -, annak köszönhetően, milyen időket élünk, még mindig itt vagyok. Ezek a mesügék még arra sem képesek, hogy egy szerencsétlen zsidót elintézzenek, hiába mutatta meg nekik jó néhány éve Hitler, hogyan kell. Esther, manapság minden dicsőség a keresztényeké. A gojok kezében van az irányítás, ők pedig

A műtétet még aznap elvégezték. Megszólalt a csengő. Ritchie magára kapott egy fürdőköpenyt, és elindult, hogy kinyissa az ajtót. Végre kiküldték azt az ápolónőt, gondolta. Az ajtóban egy hórihorgas öregasszony állt, sötét haját hátrafésülte és rendezetlen kontyban fogta össze. Egyszerű szövetkabátot viselt, egyik kezében az erszényét tartotta, a másikban egy szatyrot. Mégis volt benne valami vonzó... Ritchie még azt is el tudta képzelni, hogy valaha igazi szépség lehetett. — Itt van Moses? — kérdezte félénken az aszszony. - Ezt a címet adták meg a Kutatóintézetben.

megmutatják, hogy kell valamit alaposan elbarmolni, már elnézést a kifejezésért. Esther egy legyintéssel csendre intette. Hosszan nézte a férfi arcát, majd halkan így szólt: — Itt vagy még, Moise? — Itt hát — felelte Moses. — Hol lennék? — Ez a fickó, aki benned é l . . . keresztény vallású? — Ateista vagyok! — büszkélkedett Ritchie. — Ateista a javából. — Nem megmondtam? — kérdezte Moses. — Az ateizmus az első lépés a zsidó vallás felé. — Szerintem ez baromira nem biztos — morogta Ritchie. — Egyébként milyen ateista maga? — kérdezte Grelich. — Több fajtája is van? — Legalább kettő. Megfontolt és ösztönös. — Akkor szerintem én megfontolt ateista vagyok. — Hát ez az! — mondta Grelich. — Hogyhogy ez az? — Most saját maga bizonyította be egy régi elméletemet. A zsidók közt nincsenek ösztönös ateisták. A zsidók, még a legostobábbak is, született vitatkozók. Egy zsidó sem lesz öngyilkos alaposan megfontolt, átgondolt érvek nélkül, és mindenképp figyelembe veszi Isten véleményét az öngyilkosságról. Ismét megszólalt a csengő. Grelich nyitott ajtót. — Solomon! — kiáltott fel a küszöbön álló magas, fekete férfi láttán. — Ő Solomon Grundy, etiópiai zsidó — magyarázta Ritchie-nek. — Hallasz engem, Moise? - kérdezte Solomon. — Esther mondta, hogy ezen a címen megtalállak. — Igen, igen, hallak, Solomon. Az az ember lakik itt, aki megvette a testemet. Csak sajnos még én is benne vagyok. — Hát az meg hogy lehet? — Tüstént kiderítjük. Kíváncsi vagyok, addig is mivel fogsz traktálni. Jössz megint az afrikaihaszidista-áltudományos baromságaiddal? — Egyszerűen csak haverként jöttem — közölte Solomon. — Kedves tőled — mondta Grelich. — A gyilkos visszatér a tett színhelyére, hogy elsirassa az áldozatát! — Nem egészen értem, mire célzol — vallotta be Solomon.

— Arra, hogy hol voltál, amikor tényleg kellett volna egy haver? Hol voltál, mielőtt megöltem magam? — Megölted magad? A hangodból ítélve nagyon is élőnek tűnsz. — Pedig meg akartam halni. Csak véletlen, hogy élek. — Ezt mi is mondhatnánk mind. De mivel véletlenek nincsenek, a te létezésed sem lehet véletlen. — Süket duma! — kiáltotta Grelich. Solomon egy hosszú pillanatig csendben ült, aztán bólintott. — Jó, igazad van. Tény, hogy nem voltam valami jó haver. Vagy inkább nem voltam elég jó haver akkor, amikor neked arra lett volna szükséged. — Azért én ezt nem mondanám... — tűnődött Grelich, aki egy pillanatra elveszítette a fonalat. — Mindketten felelősek vagyunk a történtekért — mondta Solomon. — Önként vállaltad az áldozat szerepét, én meg a gyilkosod lettem. Közösen oltottunk ki egy életet. Csakhogy Istent kihagytuk a számításból. — Hogy érted ezt? — A z t hittük, szabadon dönthetünk a lét és a nemlét között. Ám Isten azt mondta: „Ezt nem engedhetem", és mindkettőnket életben hagyott, hogy bűnhődjünk a kigondolt de nem kivitelezett tervünk miatt. — Isten ilyet nem tenne — mondta Grelich. — Mármint ha létezne. — Létezik. — Mi alapján döntene így? — Nem kell megmagyaráznia. Nincsenek olyan elvek, amelyek alapján döntenie kell. Minden alkalommal azt csinálhatja, amihez csak kedvet kap. Ha úgy dönt, hogy szenvedned kell, akkor szenvedni fogsz, mégpedig megérdemelten, mivel Isten egy szóval sem mondta neked, hogy az öngyilkosság helyes dolog. Ritchie roppant boldog volt, hogy hallgatózhat. Elvezettel kibicelte végig (ez a kifejezés hamar bekerült a szótárába), ahogy ez az erőszakosan tudálékos Grelich megkapja a magáét egy Solomon-szerű fickótól, aki olyan hévvel beszélt, mint egy vallásos rapper, és nagyon értett a meggyőzéshez. Csakhogy most feltűnt neki, hogy az egész beszélgetés Grelichről szól, őt magát egy szóval sem említik.

— Hé, fiúk — szólalt meg —, jól elbeszélgetnek itt, de én még be sem lettem mutatva. Grelich mogorván bemutatta Ritchie-t a többieknek. — Harapjunk valamit! — javasolta Ritchie, most, hogy rájött, még mindig tud beszélni. — Kezdek én is megéhezni. — Van valahol a közelben vegetáriánus étterem? — kérdezte Grelich. — Gőzöm sincs — vallotta be Ritchie. — De pár sarokra innen van egy egész príma kis kubai büfé. — Én meg nem enném azt a tréfli szemetet — mondta Grelich. — Még akkor sem, ha nem lennék vegetáriánus. — Akkor ajánljon valamit maga, okostojás — vágott vissza Ritchie. — Uraim — szólalt meg Solomon —, fogunk egy taxit, én fizetem, és elmegyünk a Ratsteinbe a Lower East Side-on. A taxi a Második sugárút és a Negyedik utca sarkán rakta ki őket. A Ratstein most is nyitva állt, mint a sarki vendéglők általában. Tágas hely volt — legalább száz asztal, mind szabad, kivéve a legelsőt, amelynél két férfi vitatkozott kávé és hajdinapalacsinta fölött. — Üljünk le hátul, a Filozófusok Asztalához! — mondta Solomon, és egy nyolcfős, ovális asztalhoz vezette a társaságot. — Ide jár Schlepstein a New York-i Egyetemről, és néha megfordul itt Hans Wrethke is a Columbiáról.

A beszélgetés egy darabig általánosságokról folyt, egymás után mindenki elmesélte, mi történt vele aznap. Beszélgetésüket hallgatva Ritchie előtt egy régebbi város képe rajzolódott ki, ódon bérkaszárnyákkal, targoncákkal, micvókkal és ifjú egyetemisták albérleti szobáival. Arra gondolt, hogy ezek egy száz évvel ezelőtti N e w Yorkról beszélnek, nem is a mairól. A Második sugárúton, a taxiban ülve észrevette a spanyol élelmiszerboltokat, parfümériákat, ételstandokat és mosodákat. Az egykori zsidónegyedből mára spanyol gettó lett (vagy minek nevezték nyomorúságos porfészkeiket). Ezt meg is jegyezte Esthernek. A nő felvilágosította: — Minden megváltozott. Hallottam, hogy a Ratstein is csak azért marad nyitva, mert támogatja néhány módosabb zsidó maffiózó, akik New Jerseyben élnek, és szükségük van egy helyre, ahol megebédelhetnek, ha beutaznak a városba. — Erről eszembe jut egy film — mesélte Ritchie.

Ritchie sosem hallott ezekről az emberekről. Es a vegetáriánus étrendért sem rajongott. Rendelt egy tányér tojásos sütit és egy zellerlevet, Grelich eperlekváros palacsintát kért, Esther rizspudingot, Solomon pedig főzeléket. Egy alacsony, kövérkés, középkorú pincér szolgálta ki őket; fején ritkás hajcsomó lengedezett, és egy kissé európai arca volt. Lassan csoszogott szemlátomást fájós lábán. — Este hétkor kell az asztal — közölte. — Le van foglalva.

- Volt benne valami zsidó gengszter meg a lánya, és egy másik gengszter, egy fiatal fickó, aki beleszeretett az első gengszter lányába, és visszament az időben, hogy megölje azt a pasast, aki feleségül vette a lányt, de úgy bánt vele, mint a kutyával. Már nem emlékszem, honnan szereztek időgépet, de akkor elég logikusnak tűnt. — Es összejött a lánnyal? — kérdezte Esther. — A z t hiszem, igen. De nem volt egyszerű. — A kitalált történetek sosem egyszerűek — mondta Grelich. — De az élet teljesen más. Az életben nincs semmi bonyodalom. — Ezzel azért vitatkoznék — mondta Ritchie, mert feltűnt neki: Grelich hajlamos rá, hogy kimásszon egy ingatag épület tetejére, és megkérjen valakit, hogy lökje le. — Ilyesmiről én is írtam egyszer egy novellát — igen régi téma, ugyebár —, és csak bonyodalmakkal találkoztam. Esküszöm, még a saját bonyodalmaimba is belebonyolódtam.

— M é g csak három óra — világosította fel Grelich. — Isten őrizz, hogy a híres filozófusainak máshová kelljen ülniük. Mire elkezdik a beszélgetést, már rég itt sem vagyunk. — A vendégeink megszokták már, hogy itt látják őket — mondta a pincér. - Egyébként Jakob Leibernek hívnak, és azért vagyok itt, hogy kiszolgáljam önöket.

Esther kuncogott, Solomon pedig felnevetett. Még Grelich is helyeslően mordult egyet. — Hapsikám — mondta -, nem is tudtam, hogy író vagy. — Nos, írónak azért nem nevezném magam — szabadkozott Ritchie —, de jelentek már meg írásaim egy magazinban. Egy internetes magazinban. Pénzt nem kaptam érte, csak elismerő kritikákat.

— Maga író? — kérdezte Jakob, a pincér, aki a tányérok kihordása közben azért hallgatózott is. — Írogatok — felelte Ritchie. Nem egy üzenetet és véleményt kapott már hivatásos íróktól, és úgy érezte, amíg meg nem jelentet valami komolyabb könyvsikert, jobb, ha nem nevezi nyilvánosan írónak magát. — Szóval maga író - tűnődött Jakob, miközben a kötényébe törölgette a kezét. — Jómagam is könyvkiadásban utazom. — Könyvkiadója van? — kérdezte Grelich. — Nem, fordítani szoktam. Románból. Egy román sci-fi író műveit fordítom. — Angolra? - kérdezte Grelich. — M é g szép, hogy angolra, mi másra? Urdura? — Hogy hívják az írót? — kérdezte Ritchie. A pincér megmondta, majd többször el is ismételte a román szerző nevét, Ritchie mégsem értette. Elhatározta, hogy majd később leírja, és utánanéz, hogy érdemes-e megjegyezni.

Ritchie és Grelich is alaposan kimerült, mire éjszaka lett. Ritchie lefeküdt a saját ágyába, és azonnal elnyomta a buzgóság. Olyan fáradt volt, hogy nem is álmodott semmit. Reggel Ritchie főzött egy kávét, majd megbeszélték, hogy ideje bemenni a városközpontba, a TKI kereskedelmi irodájába, megkérdezni, mi lehetett a probléma.

— Jelent már meg könyve? — kérdezte. — Angolul nem. Románul egy rahedli. Csak idő kérdése, és itt is népszerűvé teszem. — Maga az ügynöke? — kérdezte Ritchie. — Van szerencsém annak lenni. Ritchie meg akarta kérdezni Leibert, mennyire sikeres mint ügynök, és hogy érdekelnék-e új ügyfelek, de sehogy sem tudott bekapcsolódni a társalgásba. Úgy döntött, hogy egy másik alkalommal majd visszajön a Ratsteinbe egyedül, Solomon és Esther nélkül, és ha szerencséje van, talán már Grelich nélkül. Mindegy, mivel foglalkozik még, egy jó ügynök mindig jól jöhet egy kezdő író számára. — Ne felejtsük el — szólalt meg Grelich —, azért jöttünk ide, hogy megbeszéljük, mi legyen velem, ugyanis egy goj pacák fészkelte be magát az agyamba.

Grelich egy kissé furán érezte magát emiatt. Már nem is akart annyira meghalni, sőt, kiveszett belőle minden öngyilkossági szándék. Ehelyett úgy elhatalmasodott rajta az életöröm, mint még soha. Ezt önmagának is nehéz volt megmagyaráznia. Talán a műtétnek köszönhető; ha meg nem is halt, a filozofikus kétségbeesés elillant az operáció során. Azok a problémák, amelyek miatt az utóbbi időkben az öngyilkosságot fontolgatta, most már túl elvontnak, egyenesen érthetetlennek tűntek. Miért ölje meg magát az ember, csak mert nem tudja eldönteni, létezik-e Isten, vagy sem? Ami Ritchie-t illeti: ő nem bánta volna, ha végre csak a saját tudata fészkel az agyában, Grelich nélkül. A férfi barátai azonban tetszettek neki. Estheren látszott, hogy valaha igazi finom hölgy volt. Solomon még jobban érdekelte. Ritchie eddig nem is tudta, hogy léteznek fekete zsidók. Erről a témáról is jobb lett volna többet megtudni. Ráadásul ott volt Leiber, az ügynök-ismerős, aki még jó lehetett valamire. Leiber persze nem volt Grelich barátja, Ritchie mégis a vele kötött kapcsolatnak — vagy egybeolvadásnak? — köszönhette, hogy megismerhette. Ritchie ugyanakkor világéletében tudta, mi fán terem a becsület. Tisztességtelen dolognak tartotta volna, ha előidézi a halálát egy olyan embernek, aki révén megismerhette Leibert. Hiszen ha a pincér csakugyan ügynök, az egész életét megváltoztathatja.

Senkinek sem volt ötlete. Ritchie azt javasolta, hogy mindannyian menjenek vissza a lakására, Solomon azonban fáradt volt, és estefelé találkozója volt valakivel, Grelich aznapra már kivitatkozta magát, Esther pedig a délutáni sorozatát várta nagy izgalommal. Abban maradtak, hogy másnap este találkoznak, először az East Broadway-i büfében, majd miután Ritchie is csatlakozik hozzájuk, átmennek a Ratsteinbe.

Ennek ellenére kirázta a hideg a gondolatra, hogy Grelich ott ólálkodik az agyában. Ki tudja, lehet, hogy még az emlékeiben is kutakodik? Grelich azonban úriemberhez méltón viselkedett. Nem akadályozta meg, hogy elmenjenek a Tudatátviteli Kutatóintézetbe kideríteni, miért nem sikerült meghalnia, pedig megtehette volna, hiszen teljhatalma volt a teste fölött, végtére is ő volt benne először. Megtehette volna, hogy mindketten egész nap a lakásban maradjanak vagy a

parkban sétáljanak, esetleg megnézzenek egy filmet. Ehelyett szépen eltaxiztak a Huszonharmadik utcába. Grelich, testében Ritchie-vel, belépett a TKI irodaházába, és közölte a recepcióssal, hogy Sven Mayert, az elnököt keresi. Vártak, amíg a recepciós a kagylóba suttogott. Ritchie arra számított, hogy majd azt mondják nekik, Mayer házon kívül van, valami tizedrangú beosztottal kell beszélniük, aki úgyis azt állítja, hogy nem tud semmit az ügyről, ám „mihelyt lehetséges", vissza fogja hívni őket. De nem így történt. A recepciós közölte velük, hogy Mr. Mayer az irodájában van, és várja őket - a folyosó végén balra az utolsó ajtó. Mayer alacsony, köpcös, ősz hajú ember volt. — Tessék! — hívta őket, amikor bekopogtak. — Üdvözlöm, Mr. Grelich! Mr. Castleman is itt van önnel? — Itt vagyok - szólalt meg Ritchie. — Es magyarázatot követelek. — Megértem önt, ez csak természetes — felelte Mayer. — Jöjjön be, és foglaljon helyet! Kávét? Vagy valami erősebbet? — Kávét kérek, tejszín és cukor nélkül — mondta Grelich. Mayer felemelte a kagylót, és beleszólt pár szót. — Már készül is. Uraim, nagyon sajnálom... — Nem hívott minket vissza — mondta Ritchie. — Elnézésüket kérem. Tegnap, amikor Nathan kolléga nem jelent meg a laborban, a főállású recepciósunk, Miss Christiansen is korán hazament. Ma pedig be sem jött; aki kint van, ideiglenesen ugrott be helyette. Beszéltem ma reggel Miss Christiansennel telefonon, de azt állítja, semmit nem tud az ügyről. — Na persze! — fortyant fel Grelich. — Azóta sem sikerült megtudnom — folytatta Mayer —, hol lehet Nathan, a laboránsunk, aki az ön operációját végezte. Akarom mondani, végezte volna. — Nathan — hümmögött komoran Grelich. — Ő az egyetlen, akivel beszélnünk kell, csak ő magyarázhatja meg, hogyan történhetett ez a sajnálatos eset. — De hol van ez a Nathan? — kérdezte Ritchie. Mayer vállat vont.

— Felhívtam a penziót, ahol lakik; nem volt otthon. Amikor felvettük, a rabbija írta neki az ajánlólevelet, vele beszéltem is. Ez a rabbi, bizonyos, Zvi Cohen azt mondta, több mint egy hete nem beszélt már Nathannel. Javaslatára magam mentem el a Kilencvenkettedik utca és a Riverside sarkán sorakozó kézilabdapályákra. Egyik játékos sem látta Nathant már napok óta. — Értesítette a rendőrséget? — Ha hamarosan nem jelentkezik, kénytelen leszek. Másként nem tudom utolérni. — Mi lett az én testemmel? — kérdezte Ritchie. — A Castleman-testtel? — Attól tartok, az nem élte túl a tudatátvitelt — mondta Mayer. — Nem is számítottunk másra. Az ön utasításai szerint megsemmisítettük. Amikor tudatosult benne, hogy a teste örökre elpusztult, Ritchie-be belenyilallt a sajnálat. Nem volt különösebben szép test, de már úgy megszokta. Es most itt állt test nélkül. Kivéve Grelich testét, de úgy tűnt, Grelich már nem akar megválni tőle. Ritchie hazament a lakásába, és úgy döntött, ideje előkeríteni az eltűnt laboránst, ezt a Nathan Cohent, mert ő az oka annak, hogy most ilyen cefetül érzi magát (ezt a szót is Grelichtől tanulta). Mielőtt azonban intézkedhetett volna, megcsörrent a telefon, és Grelich nem akadályozta meg abban, hogy fölvegye. — Tessék, itt Ritchie Castleman — szólt a kagylóba. — Mr. Castleman? Edward Simonson vagyok. Mr. Mayer nemrégiben kért fel a labor vezetésére. A New York-i Keresztény Főiskolán diplomáztam, kitűnő eredménnyel. Két évig a zürichi Zeitgeist Intézetnél dolgoztam. Ha akarja... — Mi van? - kérdezett közbe Grelich. — Most Mr. Grelichhel beszélek? — Igen. M i t akar? — Mr. Mayer felhatalmazott rá, hogy elmondjam: ha vissza kíván térni a laborba, biztosíthatjuk, hogy a műtét és az eltávolítás ezúttal tökéletesen fog zajlani, és önnek semmibe sem kerül majd. — Biztosak lesznek benne, hogy ezúttal meghalok? — kérdezte Grelich. — Nos... Eredetileg ezért jött a TKI-be, nemdebár? — Az akkor volt, most meg most van. — Azaz úgy értsem, meggondolta magát?

— Még gondolkodom rajta — mondta Grelich. — Nézze, jelenleg nem tudunk ezzel foglalkozni. Először el kell intéznünk egypár dolgot. Majd jelentkezünk. Grelich letette a kagylót. Ritchie boldog volt, hogy Grelich nem fogadta el azonnal az ajánlatot, és nem akarta rögtön elintézni az elsőre sikertelen öngyilkosságot. Nem nézte volna szívesen végig, ahogy meghal. Annak viszont nem örült, hogy továbbra is osztozkodnia kell a testén egy vadidegennel. — M e g kell tudnunk, miért nem sikerült a műtét — szólt Ritchie-hez Grelich. — De meg ám! — helyeselt a másik. Ismét megszólalt a telefon. Ezúttal Grelich vette fel. — Mr. Castleman? — kérdezte egy női hang. — Nem, Moses Grelich beszél. — Mr. Grelich, itt Rachel Christiansen. Én vagyok a Tudatátviteli Kutatóintézet recepciósa. Már akartam hívni, hogy elnézést kérjek azért, amit önnel tettem... Biztosíthatom, nem volt szándékos... Meg sem fordult a fejemben... — Mi történt? - vágott közbe Ritchie. — Rendkívül bonyolult történet, az az igazság, hogy úgy érzem, jobb lenne inkább személyesen... azaz, ha van ideje... — Időm az van bőven! — kiáltotta Ritchie. — Hol? Mikor? — Van valami kávézóféleség a lakásom közelében. Bronxban, vagy talán felső Manhattanben... nemrég költöztem ide, és csak azt tudom, hogyan jussak el otthonról a munkahelyemig meg vissza. — Hogy hívják ezt a helyet? — Valami barna állatról van elnevezve. Tehén? Birka? Nem tudom pontosan. Nem szoktam oda járni. Olyan... sötét hely. — Hol van? — Lássuk csak, én a Százhatvanhetedik utca és a Jerome sugárút kereszteződésénél szállok fel a metróra, és ez a barna miacsuda a bejárattól két sarokra van a belváros felé, akkor az a Százhatvanötödik utcában van, a Jerome sugárút keleti oldalán. Hacsak nem a külváros felé van kétsaroknyira... bocsásson meg, nem vagyok én mindig ilyen szórakozott... csak hát az elmúlt napok eseményei... — Tudom — mondta Ritchie —, megértem. Nézze, mehetünk együtt is, taxival. Szerintem

egy félóra alatt Bronxban vagyok. Az úgy megfelel önnek? — Természetesen, Mr. Castleman. Ez a legkevesebb, amivel tartozom. Bár mint mondtam, a hely nem túl bizalomgerjesztő... — Ugyan már, az egyik kávézó olyan, mint a másik — szólt bele Grelich. — O t t leszünk. Lerakta a kagylót. — Most akartam megkérdezni az otthoni címét és telefonszámát — panaszkodott Ritchie. — Ne bonyolítsd túl a dolgokat, ott lesz a nő. A taxizás önmagában is felért egy külön kalanddal, egyszerre volt mókás és viszontagságos, de ez nem tartozik a történetünkhöz, így átugorjuk, és csak annyit említünk meg, hogy végül megtalálták a Brune Vache kávézót a Százhatvanhatodik utca és a Jerome sugárút sarkán, a kubai taxisofőr pedig törhette a fejét, hogy egy olyan jólöltözött fickó, mint Ritchie, miért megy oda, ahol mindenki szerint az öt városrész legrosszabb kávéját főzik. Végül annyiban maradt, hogy biztos egy maffiózó volt az utasa. Rachel Christiansen az ablak melletti asztalnál ült, előtte egy csésze tea gőzölgött. A helyiség sötét volt és majdnem teljesen üres. Rachel harminchoz közeli, túlsúlyos, bájos arcú nő volt, vattaszerű, világosbarna hajcsomóval a fején. Amikor Castleman belépett az ajtón, talpra szökkent. — Mr. Castleman? Rachel Christiansen vagyok. Szörnyen sajnálom a történteket. Higgye el, fogalmam sem volt... — Mi történt? - kérdezte Ritchie. — Igazából csak találgatni tudok. Lehet, hogy nincs is igazam. — Azért mondja csak el, mire gondol! — Nos, mint említettem, csak elképzeléseim vannak. Nathan nagyon ellenezte a munkát, amivel megbízták. Vagyis amit el kellett volna végeznie. Önök voltak az első páciensei. De maga a gondolat, hogy kioltson egy emberi életet... még ha a beteg határozott kérésére is ... szentségtörő volt neki. — Akkor minek ment önökhöz dolgozni? — kérdezte Ritchie. — Nos, kezdetben nem igazán tudta, hogy nálunk emberi életeket is el kell venni. Mármint persze, hogy tudta, de valószínűleg nem gondolt bele, mert annyira szüksége volt a munkára. Nem sokkal azelőtt érkezett ide a texasi San Antonióból, hogy Tomasi rabbi Tóra-tanulmányozó szemináriumára

járjon. Tomasi rabbi is San Antonióból jött. A z t hiszem, ismeri Nathan szüleit. — Nathan a rabbiképzőt végezte? — kérdezte Grelich. — Bocsánat? — Rabbi akart lenni? — Jobb lenne, ha erre ő maga válaszolna — mondta Rachel. — Ha úgy vesszük, ez az ő magánügye. Különben meg nem is tudom. Feltételezem, eleinte igen, de aztán meggondolhatta magát. Eljött ugyanis az egyik összejövetelünkre, és feltett néhány kérdést a lelkipásztorunknak. — Milyen összejövetelek voltak ezek? — kérdezte Grelich. — A Nemzetközi Keresztény Felebaráti Kör öszszejövetelei. Az indianai Fort Wayne-ben van a székhelyünk, de itt is fenntartunk egy leány-egyházközösséget, a Százhetvenharmadik utcában. — Milyen kérdéseket tett fel? - kérdezte Ritchie. — Hogyan viszonyuljon az ember Istenhez ebben az elvilágiasodott világban. A lelkészünk pedig nem helyeselte a gyilkosságot. — Álljon meg a menet! Az öngyilkosság meg a gyilkosság nem ugyanaz — mondta Grelich. — Saját magunk meggyilkolása ugyanúgy gyilkosságnak számít — mondta Rachel. — Es ugyan-

úgy bűn, még ha az a bizonyos Nietzsche helyeselte is. — Hogy jön ide most Nietzsche? — kérdezte Grelich. — Nathan mindig őt idézte. Meg Camus-t. — Aha! — mondta Grelich. — Camus-től biztosan azt idézte, hogy az ember ne a túlsó világban reménykedjen, hanem az adottat merítse ki. — Valószínűleg — mondta Rachel. — Es beszélt még egy ókori görögről is. Valami Sziszifusziról. — Sziszüphoszról? — kérdezte Grelich. — Ez a Nathan kedvemre való fickó. — Valóban úgy gondolja, Mr. Castleman? — kérdezte Rachel, nyilvánvaló rosszallással a hangjában. — Most én beszélek, Moses Grelich — világosította fel a férfi. — Én is itt vagyok, köszönhetően a barátja lelkiismeretének vagy ideggyengeségének... nevezze, ahogy akarja! — Ez olyan furi nekem — mondta Rachel. — On az, akinek mélyebb a hangja? — Igen, és képzeljen az arcomra egy pajeszt! Mindegy. Miről beszélt még Nathan? — Nem nagyon emlékszem... Egy ízben a templomi kufárokról magyarázott. A z t hiszem, Mr. Mayerra célzott ezzel. Mindegy, a lényeg, hogy nagyon lenézte őket.

— A kufároknak is meg kell élniük valamiből — vélte Grelich. — Ne térjünk el a tárgytól! — mondta Ritchie. — Rachel, miért érzi, hogy maga is felelős? — Én bátorítottam Nathant arra, hogy hallgasson a lelkiismeretére. A z t mondtam neki, hogy a lelkiismeret Isten legigazabb hangja. Úgy láttam, ez valamelyest meggyőzte. De higgyék el, álmomban sem gondoltam volna, hogy mások helyett is dönteni akar — már amennyiben tényleg ez történt. — Tudja, hol találjuk meg Nathan Cohent? — kérdezte Ritchie. Rachel kinyitotta a tárcáját, és kivett egy papírcetlit. — Itt van a címe és a rabbijának a címe. Ez minden, amit tudok, ennél többet nem tehetek önökért. Ja, még valami. Nathan él-hal a sakkért. Engem is elvitt egyszer egy sakk-klubba. Csak nem emlékszem, hol volt ez a klub. A városközpontban? Vagy a külvárosban? Mindenesetre szép hely volt. Nathant végül a Manhattani Sakk-klubban találták meg a Nyugati Kilencedik utcában, Greenwich Village-ben. Az igazgató megmutatta nekik, hol ül: langaléta, sápadt képű, sötét hajú fiatalember görnyedt az 1-es táblán felállított nimzo-indiai védelem fölött. A magyar nagymester, Bobul Emil játszott a fehér bábukkal. Bobul csak úgy beugrott sakkozgatni egyet, de vérre menő küzdelem lett belőle. Nathan a sakktábla fölé hajolt, az egyik kezével az állát támasztotta, a másikkal a sakkórát fogta. Egy idő után felnézett, felismerte Grelichet, egy percig gondolkodott, lebiggyesztette az ajkát, megcsóválta a fejét, áthajolt a sakktábla fölött, és súgott valamit Bobulnak. Az a fejét rázta. Nathan motyogott még valamit. Bobul vállat vont. Nathan lefordította a királyát, és odament Grelichhez. — Mr. Grelich — szólította meg —, azt hiszem, magyarázattal tartozom. — Ha lenne olyan kedves — mondta Grelich. Egy közeli kávézóban Nathan megpróbálta elmagyarázni, miért hiúsította meg a tudatátviteli műtétet. — Tudtam, hogy nem lenne szabad stikában cselekednem - ismerte el Nathan. — Az öngyilkosság és a testkereskedelem legális; amit a kormány törvényesnek ítél, abba az ember nem szólhat bele. Mr. Castleman tudatának beültetése nem is okozott lelkiismereti nehézséget. Ha Grelich meg akarja osztani a testét Castlemannel, én mosom kezeimet.

Csakhogy amikor arra került a sor, hogy megszüntessük Grelich agyának elektrokémiai feszültségeit — azazhogy halálra ítéljük őt —, nos, elbizonytalanodtam. Sokáig nem is tudtam, mitévő legyek. Végül egyszerűen kisétáltam a műtőből. Hiába mondtam el magamnak százszor is, hogy ha már elvállaltam ezt a munkát, kutya kötelességem megnyomni a megfelelő gombokat — egyszer csak túl személyes lett az egész ügy. A z t akarták, hogy hóhért játsszak. Ráadásul úgy, hogy tisztában is vagyok vele. Ezt rnár nem bírtam elviselni. Inkább kiszálltam. Grelich és Ritchie éjjel 11 után ért vissza Ritchie lakására. Előtte megvacsoráztak egy közeli ír kiskocsmában. Grelich vegetáriánus volt, mégis hagyta, hogy Ritchie marhahúsos szendvicset kérjen, pirított krumplit Tabascóval, hozzá egy kis zöldsalátát és egy korsó Killianst. — Remélem, nincs ellenére — mutatott Ritchie a szendvicsére. — Miért lenne? Eladtam magának a testemet. Ha tréfli szeméttel akarja megtölteni, az a maga dolga. — Megihatok még egy sört? — Csak tessék. Ritchie végül mégsem rendelt több sört. Félt, hogy rosszul lesz tőle. Ráadásul egész nap azon járt az esze, mi lesz éjszaka. Az elmúlt éjjelt könnyen átvészelte, mert kimerült volt. De a mai olyannak tűnt, mint az első éjszaka. Kényelmetlenül érezte magát, hogy együtt kell aludnia Grelichhel, még akkor is, ha csak egy testről volt szó. Egyáltalán: el fog-e tudni aludni? Tegnap éjjel fáradt volt és elgyötört. De ma? Remélte, hogy a testét hamar elragadja az álom. De kinek a teste volt ez a test? Tudta egyáltalán, melyik tudathoz tartozik? Feltűnte neki — nem Castlemannek, nem is Grelichnek: magának a testnek —, hogy már nem a jogos tulajdonosa lakozik benne? Grelich otthon lezuhanyozott, majd levetkőzött és felvette Ritchie pizsamáját. Anélkül, hogy Ritchie-vel megbeszélte volna, lefeküdt az ágyra, lekapcsolta az éjjelilámpát, bedugta a karját a párna alá, és elaludt. Ritchie ott feküdt, feszengve, éberen, és csak bámulta az utcán elsuhanó autók lámpáinak fényét a plafonon. Megpróbálta átadni magát egy álom nélküli éjszakának. A mennyezetre kanyargó, hipnotikus

mintát rajzoltak a fények és az árnyékok. Sajnálta magát, amiért nincs saját teste, hogy felkelhetne, megkenhetne egy szendvicset, tévézne egy kicsit vagy játszana a számítógéppel. Mivel Grelich irányítja a testét, talán egész este bámulhatja hanyatt fekve a fények és árnyékok játékát a plafonon. Még csak fel sem tud kelni, hogy keverjen egy italt magának. Ha sokáig így marad, előbb-utóbb ezt is meg kell beszélnie Grelichhel - noha szívből remélte, hogy hamarosan vége lesz... Hogyan aludhatna bárki is egy idegen testben, egy olyan emberrel osztozkodva rajta, akit alig ismer? Senki sem tudna elaludni ilyen körülmények között... Addig tűnődött ezen, amíg elnyomta az álom. Különös álmot látott. Egy hosszú, sötét folyosón sétált egy bezárt ajtó felé, amely alól fény szűrődött ki. Az ajtó kitárult. Ritchie belépett. Egy kicsi, sötét szobában találta magát. A plafon rézsútosan állt. Ezek szerint egy padlásszobában lehetett. Egyszerű faasztalt látott maga előtt; rajta egy gyertyatartóban gyertya égett. Az asztal mögött, a szoba túloldalán egy magas ablakot látott. Nem volt rajta redőny vagy függöny, és az üvegen keresztül láthatta a nagyvárosi éjszaka sötétjét. Odakint még sötétebb volt, mint a szobában. Most már azt is ki tudta venni, mi van a szoba közepén. Az asztal mögött két férfi ült. A jobb oldali sötét, alaktalan ruhákat viselt, a fején pedig kapedlit. Öreg, sovány, borostás arcú ember volt. Drótkeretes szemüvegét feltolta a homlokára. Előtte az asztalon egy pergamen hevert, jobb kezében pedig egy acélhegyű tollat tartott. A másik is egy idős férfi volt, de nagyobb termetű és keményebb kötésű. Sötét ruhát viselt, fekete, hódprémes kalapot és fekete szarukeretes szemüveget. A vállára kendőt terített. Mellközépig érő, fehér szakálla volt. Felnézett, amikor Ritchie belépett a szobába. — Jöjjön csak! Épp időben érkezett. Hozta a ketubát? — Itt van nálam, rabbi — szólalt meg a sovány, majd Ritchie-hez fordult: — Én vagyok az írnok. A felperesek általában hoznak magukkal saját íróeszközt és pergament. Bár ebben a rohanó világunkban kinek jut eszébe? Nem baj, önnek ajándékozom a tollamat és a pergamenemet. Talán lesz olyan

kedves, és kölcsönadja nekem, hogy megírhassam a papírokat? — Persze, miért is ne - dadogta Ritchie, aki egyelőre egy kukkot sem értett az egészből. — On nem zsidó vallású, ugye, Mr. Castleman? - kérdezte a rabbi. — Nem vagyok az — felelte Ritchie. A rabbi nem nézett rá különösebben rosszallóan, ő mégis érezte, hogy helytelen dolog nem zsidónak lenni. Már majdnem bocsánatot is kért miatta, de viszszafogta magát. — Kezdjük meg a szertartást! — javasolta a rabbi. Köhintett egyet, és megköszörülte a torkát. — A tudomásomra jutott, hogy ön szeretne különválni Moses Grelichtől, a tudattársától. Ha így van, kérem, jelezze! — Így van — mondta Ritchie. — Szeretnék különválni Moses Grelichtől. A rabbi felemelt egy letéphető lapokkal ellátott jegyzettömböt, kinyitotta, és megkérte Ritchie-t, hogy ismételje, amit mond. — Moses Grelich eladta nekem a testét, hogy a továbbiakban az én kizárólagos tulajdonomat képezze. Sor került a tudatátviteli műtétre, mégsem kaptam meg a tehermentesített testet. Amikor magamhoz tértem, Grelich még mindig benne volt. Ez az egyezségünk megszegésének minősül, ennek ellenére hagytam, hogy a testemben lakozzék, amíg egyéb dolgait el nem intézi. Most viszont itt az ideje, hogy kiköltözzék belőle. Ritchie mindent szóról szóra elismételt, és hallotta az írnok tollának száraz sercegését a pergamenen. — Ennélfogva - kántálta a rabbi - én, Schmuel Shakovsky rabbi, az állam és a hitközségem polgári törvényei által felhatalmazva követelem, hogy te, Moses Grelich, ismerd be, hogy itt vagy. — Itt vagyok, rabbi - mondta Grelich. - De tudod, hogy sosem voltam hívő. Még Istenben sem hiszek. — Nem kötelez téged Isten. A hagyomány kötelez. — Ezt tudomásul veszem, rabbi. Itt vagyok, vagy nem? — Amikor felszólítalak, hagyd el a testet, amelyről önszántadból és saját szabad akaratodból már lemondtál. — Nagyon le voltam lombozódva, amikor lemondtam róla — mentegetőzött Grelich. — Csalód-

tam az életben. Mindamellett ez az élőhalotti lét sem a paradicsom. — Ezennel aláírom ezt a dokumentumot — folytatta Shakovsky rabbi. — Amikor alákanyarítottam az utolsó tollvonást, el fogsz tűnni, Moses Grelich, és mész, ahová a céljaid szólítanak. Az írnok átadta a rabbinak a tollat és a pergament. A rabbi nagyon lassan elkezdte aláírni a

Aztán intett a kezével. A gyertyaláng fellobbant, majd kialudt. Ritchie felült az ágyában. Hű, micsoda álom! Körülnézett. Megérintette az arcát - Moses Grelich új, ismerős arcát. — Grelich, itt van? — kérdezte fennhangon. Néma csend. — Grelich, jöjjön elő! Ne duzzogjon! Beszél-

nevét.

gessünk!

Ritchie eltöprengett. Eszébe jutott, hogy még nem is volt lehetősége kikérni Grelich véleményét Nietzschéről vagy Camus-ről. Mindkettő nagyon érdekelte volna. Aztán ott volt Jakob, a pincér-fordító-ügynök. Ritchie tudta, hogy magától, Grelich nélkül sosem ment volna el a Ratsteinbe. Pedig már elhitette magával, hogy semmi értelme ezen rágódni: ugyan mit tudna tenni érte egy zsidó étterem lepattant, öreg, román pincére az amerikai piacon? De valószínűleg Solomont sem fogja látni többet. Ha viszont mégis találkoznának, mit mondhatna neki? Szívesen kérdezgette volna Solomont az életéről, de korántsem valószínű, hogy az szívesen beszélne az Addisz-Abebában töltött régi szép időkről és a feketék zsidókká válásáról, amikor tisztában van vele, hogy Ritchie a felelős Grelich barátja haláláért. Grelich természetesen senki mást nem okolhatott, csakis saját magát. Önként mondott le az életről. De baráti tett-e segédkezni ebben, ha már az első öngyilkossági kísérlet nem sikerült? Könyörületes dolog-e támogatni egy olyan tervet, amit akkor ötölt ki valaki, amikor talán nem is volt saját józan eszének birtokában?

A másik még mindig nem felelt. — Jaj, Grelich — mondta Ritchie összefacsarodott szívvel —, hol van? Mondja azt, hogy még mindig itt van! — Nahát, mégis, hol lennék? — csendült fel Grelich ismerős hangja a fülében. — A teringettét, de megijesztett! Rosszat álmodtam. A z t álmodtam, hogy egy rabbi elválasztott minket. — Házasok vagyunk tán, hogy egy rabbi válaszszon el minket? — Nem, de majdnem. Szobatársak vagyunk. Agy- és agytársak. Bizonyos szempontból közelebbi viszonyban vagyunk, mint egy férj és egy feleség. — M i t hadovái itt nekem? — Én nem hadoválok! A z t akarom, hogy itt legyen velem! A z t akarom, hogy hívja fel Solomont és Esthert, és beszélje meg velük, hogy találkozzunk a Ratsteinben ma este!

Ritchie elmélázott saját kis családján is, amelynek tagjai közt nincs valami erős kötelék. Az anyja már régen meghalt. Az apja néhány éve szenderült jobblétre egy drága arizonai otthonban. A húga a könyvtár szakot végezte a Vassar Főiskolán. Sosem találkoztak, nem is leveleztek. Grelich jóvoltából hirtelen igazi család vette körül. Furcsa, izgalmas élmény volt. Ha megszabadul Grelichtől, erről mind le kell mondania. Hirtelen megfordult a fejében, hogy véget vet a szertartásnak, hatálytalanítja a kivégzést. Bőven elfér Grelich is a fejében őmellette! A rabbi befejezte az aláírást, és felvont szemöldökkel felnézett. — Nos? — kérdezte.

— Vegye úgy, hogy el van intézve! Újra azzal a román ügynökkel akar beszélni? Ritchie, hát nincs magának egy csöpp esze sem? — Ha úgy látom, hogy egy simlis gazember - mondta Ritchie —, nem kérem meg, hogy képviseljen. De az is lehet, hogy nem akkora tróger. Lehet, hogy becsületes. Majd meglátjuk. — Van néhány sztorim, amit megírhat — ajánlotta fel Grelich. — Alig várom, hogy meghallgassam őket. — Majd holnap — mondta Grelich. — Most aludjunk vissza, mit szól hozzá? Ritchie morogva beleegyezett. Grelich ismét elaludt egy pillanat alatt. Ritchie az ágyon feküdt: nézte a fényeket és az árnyékokat a plafonon. Végre ő is álomba szenderült. A legutolsó gondolata az volt, hogy nagy valószínűséggel együtt érik meg Grelichhel a holnapot. Kollárik Péter fordítása

A VÁROS AZ ÉG FELÉ emelkedett, betöltve a teljes látóhatárt. Noha napnak nyoma sem látszott, a levegő különös opálkék színű volt, s a tornyok, orompárkányok, katedrálisok és minaretek úgy ragyogtak, mint körmök egy ezerujjú kézen, mely kéretlenül nyúl a magasba. Az utcasarkokon végigsöprő szél olykor édeskés illatot hozott magával, amelyben Alexander Wilberforce tintaszagra ismert. Rémítő volt a csend. M é g léptei sem keltettek visszhangot a márványpadlón, mely elárulta volna jelenlétét valakinek. A város teljes egészében márványból volt kifaragva. Minden ugyanabban a halvány fehér árnyalatban játszott, néhol indigó, másutt aranyszínnel behintve.

nélkül kitáruljon. Alexander két lépést tett, követve saját merész árnyékát. Felemelte a fejét, és szétnézett az épület belsejében. Könyvek. Nem volt bent más, csak polcok, véges-végig, amelyeket zsúfolásig megtöltöttek a bőrkötésű könyvek. Végighúzta a kezét a legközelebb lévőkön, de ujjai nyomán, várakozásával ellentétben, nem maradt porcsík. Egy könyvtár? A tinta és a papír szaga átható volt, de nem eléggé ahhoz, hogy magyarázatot adjon az egész várost betöltő aromára. Egy fura előérzetet követve Alexander Wilberforce megfordult, lejött a lépcsőn, odébb ment az utcán két házzal, s belépett egy másik épületbe.

Rafael Marín: BIBLIOPOLISZ

A könyvtárak padlótól mennyezetig érő polcait böngészve gyakran meglepő kötetekre bukkanunk, amikről addig nem is hallottunk. És most képzeljünk el egy városnyi méretű könyvtárat ahol csupa ismeretlen mű vár ránk! Másodjára álmodta ugyanazt. Felismerte korábbi látogatásának színhelyét. A meglepetés és titokzatosság keltette élénk hatás túlságosan is erős volt ahhoz, hogy az ébredés keserves körülményei feledtethették volna vele azt a benyomást, melyet azok az ismeretlen épületek, az a mágikus és melankolikus, szinte égi környezet tett rá. Ugyanarra a helyre tért vissza, amellyel csaknem hat hónappal azelőtt már álmodott. A város kihaltnak tűnt, mintha kiürült volna két mise között, vagy mintha készen állna arra, hogy lakói egyik pillanatról a másikra beköltözzenek, akár egy ünnepi asztal, mely megterítve várja, hogy megérkezzenek a vendégek, miközben ott áll magában, feldíszítve, megdermedve az időben, amíg a csengő meg nem szólal. Megunva az üres utcákon való bolyongást, felment egy kis lépcsőn. A ház ajtaja nem volt bezárva. Elég volt egy kicsit meglökni, hogy hang

Itt is könyvek voltak. A polcok tele voltak velük a padlótól a mennyezetig, takarosan elrendezve sorakoztak, őrséget állva, mint örök szolgálatban lévő katonák. Úgy tűnt, hogy még álmában sem tud szabadulni rossz lelkiismeretétől. Könyvek. Amiket talán a legjobban szeretett a világon. Amelyeket e percekben a legjobban gyűlölt. Találomra kiválasztott egyet. Lancelot és Ginevra, William Shakespeare-től. Zavartan pislogott. Ez a könyv legjobb tudomása szerint nem létezik. Megnézte a mellette lévő kötet címét. Falstaff visszatér. Avon halhatatlan dalnoka nem írta meg ezeket a darabokat. Szent Isten, az alkohol delíriuma még álmában is kísért! Átnézett más könyveket, más épületeket. A város, amellyel álmodott — mert tudta, hogy álmodik —, egy gigantikus könyvtárnak tűnt. S az itt felhalmozott könyvek... A férfi, aki szerda volt, Halál a Temzén, Az első emberek a Marson, Orpheusz tüze...

Némelyik szerző ismerős volt. Sőt, többel személyesen is találkozott. Az ismeretlenek is hitelesnek tűntek a számára. Egy dolog azonban biztos volt: a városban lévő könyvek egyike sem létezett soha vagy létezhet valaha is. Egy újabb képtelen ötlettől s az irrealitás logikájától vezérelve, anélkül, hogy bármilyen szabályt követett volna, belépett egy újabb épületbe. Megkereste a nevét a polcok között, miközben bolondul vert a szíve, s halántékán az ér úgy lüktetett, hogy tekintete elhomályosult. S ott voltak, ahogy biztosan tudta, hogy ott kell lenniük. Olyan rendben és csendben, mint bármely más író könyvei. Csúfot űzve belőle, szemrehányóan. Becsukva, osztályozva, felfoghatatlanul. A saját könyvei. Nem, nem azok. A könyvek, amelyek elvesztek zavaros elméjében. A művek, amelyek sohasem kelhetnek életre. A zokogás olyan heves volt, hogy felébredt, akarata ellen elmenekülve az álom csapdájából. Közel öt éve, hogy Alexander Wilberforce nem ment el a Grove End Road-i házba. Elmerülve önnön életének mocsarában szinte észre sem vette, hogy szobájának négy falán túl, az ópiumbarlangokon kívül, távol a rossz hírű borpincéktől, ahol névről ismerték, a viktoriánus világ bátortalanul kezdett átlépni az új évszázadba. Sir Lawrence Alma-Tadema (mert nem egészen egy éve a zseniális hollandust lovaggá ütötték) szokott bőbeszédűségével tört utat magának a maszkák és tógák között, ízlésének megfelelően római császárnak öltözve. O t t volt Enrico Caruso, aki zenéről diskurált Csajkovszkij mesterrel, Angela Thirkell, a regényíró Burne-Jones unokahúga és az ifjú Winston Churchill, akit hősként ünnepeltek, miután hazatért Dél-Afrikából, ahol haditudósítóként szolgált, s akit nemrégiben választottak meg parlamenti tagnak. S ott volt még a spanyol kalóz, akit Churchill Kubában ismert meg, a tiszt, aki dezertált, hogy egyesítse Marti lázadóit. Hosszú szalonkabátban, karikás szemével, reszkető kezével és ijedt, tétova tekintetével Alexander Wilberforce nagyon oda nem illőnek érezte magát a festő kifinomult ízlése szerint épült, pom-

pás palotában. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a háta mögött meglepett, gúnyos pillantásokat vetnek rá, sőt érezte a jelenlévők megvetését is. Igen, ő az. Micsoda arcátlanság megjelenni akkor, amikor hitvese és gyermekei elhagyták? Láttad a szemét? Részeg ez az ember? Örült? Lady Laura, a házigazda felesége kedvesen, Szánakozva fogadta. Egyike volt azon keveseknek, akik ismerték az igazságot, s nem lelte örömét abban, hogy arcába vágja a szerencsétlenségét. Kis idő múlva maga Alma-Tadema jött az üdvözlésére. Alexander olyan kétségbeesettnek látszott, hogy Sir Lawrence-nek nem kellett kétszer mondani, hogy menjenek be a dolgozószobába, ahol az alumínium kupola alatt bőséges fény áradt a művész festményeire. — A márvány ... - kezdett bele a mondandójába Alexander, nagy zavarban, mint a gyerek, aki el akarja árulni szüleinek a titkot a kezében tartott, vértől mocskos madárról. — Sir Lawrence, a márvány... Honnan meríti az ihletet, amely ezt a különleges fényt kölcsönzi a márványnak? Alma-Tadema értetlenül ráncolta a szemöldökét. Azért kérte tőle egy perccel ezelőtt, hogy kettesben maradjanak, hogy ezt megkérdezze tőle? — Egy genti klubban figyeltem fel rá — válaszolta szemrebbenés nélkül -, mindenki tudja. Megtetszett a dohányzótermük. Alexander nem reagált azonnal. Csak elhúzta a kezét az arca előtt. — Ez az egyik változat — tette hozzá a festő. — Mások szerint mesterem, Leys azt állította, hogy első festményeimen a márvány úgy nézett ki, mint a sajt, s hogy azóta az életemet annak szentelem, hogy uraljam a technikát, amivel reprodukálhatom a látványt. Alexander ekkor, mintegy a szája sarkából, kibökte a kérdést. — Látta valamikor a várost? Alma-Tadema újra meglepetten pislogott. — A várost? — kérdezte erős holland akcentussal, amelytől nem sikerült megszabadulnia, s nem is fog soha, az Angliában eltöltött sok-sok év ellenére sem. — Londonra céloz? Alexander megrázta a fejét. — Ne butáskodjon, Sir Lawrence... Én... kétszer álmodtam egy márványvárossal. Rendkívül

különleges márvány, ragyogó, olyan, mint amilyet ön fest meg. Én Bibliopolisznak hívom. Alma-Tadema hallgatott, szemét félig lehunyta. — Tele van könyvekkel — folytatta az író. — De van egyfajta fény, egy különleges tónus... M i n t az ön képein. Ezzel a várossal álmodtam, s úgy gondolom, hogy ön is járt már ott. Annyira hasonló az elrendezés, ahol Rowenát lefestette... Alma-Tadema egy pohár skót whiskyt nyújtott át neki. Nagyon nem helyénvalóan nézett ki császári öltözékében, ezzel a jellegzetes itallal a kezében. A szalonban valaki zongorázni kezdett, s Enrico Caruso utánozhatatlan hangja felszárnyalt, mint a kalitkából szabadult madár, amely szenvedélyes örömmel ízlelgeti a szabadságot. — Bibliopolisz? - mormogta. — Én sohasem hívtam így. Legalábbis én nem láttam ott semmiféle könyvet. Alexander felugrott. —Tehát igaz? — zihálta. — Létezik? On is volt ott? — Csak egyszer — ismerte be az idős festőművész. — Röviddel azután, hogy berendezkedtem Antwerpenben archeológus barátom, Louis de Taye lakásában. Alighanem a környezetnek tudható be, amely körülvett, bizonyára rám is átragadt Louis rajongása a régi dolgok iránt. De még ma is jól emlékszem arra az álomra, mindennap eszembe jut. Bizonyos értelemben leszögezhetjük, hogy első inspirációm erről a helyről származik. — De nem tért vissza oda. — Nem — válaszolta Alma-Tadema őszintén. — On tudatosan vissza tud menni ugyanabba az álomba? — Így kell lennie, Sir Lawrence. Vissza kell térnem Bibliopoliszba. El kell olvasnom azokat a könyveket, amelyeket sohasem írtam meg. Tudnom kell, hogyan élhettem volna meg másképp az életem, különben beleőrülök. Jelenlegi megfeneklését az okozta, hogy elhagyta az ihlet. Vagy fordítva. Lehetetlennek tűnt meghatározni, hol húzódik a határ férjként és apaként vallott kudarca, s a teljes tehetetlensége között, hogy tetszetős történeteket írjon, hogy telerójon üres oldalakat valamivel, ami több egy részeg ember hebegésénél.

Gyakran gondolt arra, hogy túl későn született. Talán a könyvek, amelyeket lelke mélyén még mindig remélt megírni, jobban beleillettek volna a jó pár évtizeddel korábban, Dante Gabriel Rosetti és preraffaelita társainak művészi irányzatába. Lehetséges. Megigézték a sötét dolgok, az érzéki szépség, melyet az akadémizmus által nem kontrollált világ rejtett, a szabadság öröme, hogy ha kedve tartja, mindent újra feltaláljon és mindent újra elpusztítson. Egy statikus társadalomban élt, amely megbotránkozott minden provokatív szándékon, s hevesen fojtotta el azokat a gyerekes próbálkozásokat, melyek megpróbálták aláásni az alapjait... Alexander Wilberforce számára az élet és az irodalom sok éven át könnyed játék volt, amelyben elméje és zsenije szembeszállt a megkövesedett szokásokkal, és fütyült rá, hogy egy ballépés vagy a viktoriánus erkölcs falaiba való ütközés a végén a fejébe kerülhet. Abban, hogy valaki Oscar Wilde árnyékában élt, volt egy adag veszély, melyet a perverzió izgalmas keresése jelentett. Alexander már közös portyázásaik során tisztában volt azzal, hogy sohasem nőhet fel barátjához. Wilde sokkal messzebb ment a szabályok áthágásában, sokkal könnyedebben és mélyebb iróniával tette azt, mint amiről ő akár csak álmodhatott volna (számára már ez az álmodás is túl merész volt). Az ír géniusz oldalán Alexander megelégedett azzal, hogy puszta vakvezető, a nagy mester kitűnő tanítványa legyen. Most, az új évszázad küszöbén, a viktoriánus társadalom viszszavágott, és Oscar Párizsban morzsolta szomorú napjait, miután íróként és emberként megsemmisült a readingi fegyház kényszermunkája során. A lejtő, amelyen Alexander Wilberforce megindult, nem volt ennyire látványos, de ettől még nem bizonyult kevésbé fájdalmasnak. Az álmatlanul és alkoholmámorban töltött órák a soha be nem telő, üres papírra húzott vonalak fölött. Szénszagú sikátorok és sötét alakok, amiket öntudatlanságában egy dickensi görbe tükörrel remélt megfesteni. Rowena, aki szenvedve a magányosságtól, elhagyta őt. A síró gyerekek, akik nem értették apjuk örökös távollétét, dühkitöréseit, lassú belesüllyedését a vigasztalanságba és a csalódottságba. Alexander Wilberforce elvesztette az ihletet. Szavak nélkül maradt, történetek nélkül, amelyeket elmesélhetne, élmények nélkül, melyeket ki-

színezhetne vagy elferdíthetne. Öt éve vesztegelt szélcsendben, zátonyra futva a kiszáradt tollal és elhagyott könyvvel, képtelenül arra, hogy egymás mellé tegyen két értelmes mondatot. Alexander Wilberforce, saját reménytelenségébe süppedve, elveszítette azt a képességét, hogy írni tudjon, hogy képes legyen művészien és pirulás nélkül hazudni. Elfeledte azt az egyszerű adottságot, hogy papírra vesse az álmok leírhatatlan vegytanát. Eleinte csak azért akart visszatérni Bibliopoliszba, hogy érezze az elragadtatást afölött, amivé lehetett volna, s ami nem lett. Sóvárogva vágyott arra, hogy megérinthesse azokat a könyveket, amelyeket nem írhat meg, hogy érezze a soha fel nem ütött oldalak illatát, hogy bepillanthasson a nem létező valóságba, amelyhez nem férhet hozzá soha. Próbálkozott kábítószerekkel, próbálkozott alkohollal, próbálkozott önszuggesztióval és mesmerizmussal. Egyik sem segített. A laudánum égette. Az abszint felsebezte. Az olcsó whisky eltompította az agyát. Az ópiumtól begyulladt a szeme. Ám meg kellett találnia a visszatérés útját. Ha Alma-Tadema eljutott a városba, ha csak egyetlen alkalommal is, ha ő maga már kétszer járt ott, akkor ez azt jelenti, hogy a város létezik, elérhető közelségben van. Kétségtelenül más írók, költők és művészek is álmodtak már márványtornyaival. Kell lennie egy oda vezető útnak, csak meg kell találnia. Rá kellett lelnie álmai kapujára, hogy eljusson abba az álomvilágba. Egy labirintusban tévelygett Ariadné nélkül, ahol kanyar kanyart követett, s tudattalanja harcolt testének gyönge erődítményével szemben. Napokat töltött el így. Heteket emésztett fel. Teljes hónapok múltak el. A szíve mélyén tudta, hogy ha a keresés évekbe telik, azt nem éli túl. Amikor kinyitotta a szemét, az első dolog, amire felfigyelt, a friss tintaszag volt, az ihlet forró szele a márvány oszlopfők között. Bibliopolisz. Az ő városa. Újra megérkezett. Most, hogy itt volt, az erőfeszítéstől zakatoló szívvel és pattanásig feszült idegekkel, végre gyönyörködhetett saját könyveinek látványában, ame-

lyek arra vártak, hogy kinyissa őket, hogy megmutassák neki, milyen lehetett volna egy másik jelen. Sietősen megszámlálta a bőrkötésű gerinceket. Tizenöt, húsz, harminc könyv talán. Mindegyik szorosan becsukva, elérhetetlenül a valóságos világ számára. Ám tökéletesen elérhetők álmának delíriumában. Találomra kinyújtotta kezét az egyik könyv felé. Az utolsó pillanatban azonban meggondolta magát, és azt vette le a polcról, amelyik mind közül az elsőnek tűnt. Olvasni kezdte, ujjongva, elmélyülten. Kétség sem fért hozzá, saját papírra írt hangja volt, saját elkallódott himnusza. Bárcsak magával vihetné a könyvet a tudatos világba, bárcsak ellophatná erről a helyről, és hirtelen ott találná az asztalán, a tolla alatt.... Eszeveszetten olvasott, igyekezett memorizálni minden szót, minden szereplőt, minden metaforát és minden szóképet. Felébredt és ügyet sem vetett arra, hogy bensője tűzben ég, szája kiszáradt, forog körülötte a világ. A sötétben tapogatózva fényt gyújtott, tintába mártotta tollát, és írni kezdett. Egyik szót a másik után. Mindazt, amit az imént olvasott álma szőttesének másik felén, ugyanazt a történetet, amely Bibliopoliszban élt holtan, mert nem születhetett meg e fából és füstből való másik városban. A végsőkig erőltette memóriáját, áttörve a lehetetlenség határát. Kimerülten, lázasan, könnybe lábadt szemmel, órák múltán zuhant vissza ismét az ágyba. Ugyanúgy, mint az előbb, elméjét egy képzeletbeli felhőre irányította, és lassan számolni kezdett ezertől visszafelé. Ezúttal tudta, hogy amint elalszik, megtalálja az elveszett fonalat, az ihlethez vezető utat, a Bibliopoliszba tartó ösvényt. Ettől kezdve ez volt életének szokásos menete. Alexander Wilberforce saját tolvajává lett. A l u d t , álmodott a könyvek városának áldott márványával, mohón elolvasta azt, amit megírhatott volna egy kevésbé balszerencsés valóságban, azután felébredt erre a világra, memóriájában a friss szavakkal, és lejegyezte azokat a sárga füzetébe, mielőtt újra elvesztek volna a rejtélyek ember nem járta útvesztőjében. Felfedezte, hogy az álmában elolvasott oldalak, ha már a valóságban leírta őket, mintegy

varázsütésre eltűntek a könyvből, melyet fosztogatott. S a könyv is, ha már befejezte, ha már teljesen kimásolta, eltűnt a polcról, mintha sohasem létezett volna. Az átmenet megtörtént. Ha Bibliopoliszban csak azok a könyvek voltak, amelyek egyébként sohasem léteznének, logikus volt, hogy eltűnjenek a nemlétből, ha a toll tánca a papíron lényegüket már megörökítette. Alexander Wilberforce kiadott néhányat a könyvek közül, amelyeket esténként rabolt az álmok világából. Mások, amelyeket lemásolt, nem találtak kiadóra, és színpadra sem állították őket. Mindegy. A megjelenés nem érdekelte. Csak arra vágyott, hogy papírra rögzítse őket. Elete az alvásra és ébredésre korlátozódott, írt és újra álmodott, felfedezte a történeteket és megízlelte a szavakat, amelyeknek mintha valóban lett volna egy sajátos utóízük, mint egy ismerős parfüm illata, amely nyomodban úszik az utcán, mint egy szín, amely felidézi a gyermekkort. Azokban a történetekben, azokban a művekben Alexander időnként ráismert az ihletre, nem hívhatta másképp, a szikrára, amely nem lobbant lángra tudatos elméjében. M i n t a gyermekek, amelyek sohasem születnek meg, azok az ötletek is maguktól fejlődtek tovább, s testet öltöttek Bibliopoliszban.

S ő most olyan szerencsés volt, hogy megtalálta az utat saját életének ahhoz a gazdag terméséhez, amelyet az ismeretlen olvasó buzgalmával ízlelgethet. London egyre irreálisabbá, napról napra lidércnyomásosabbá vált. Egy alkalommal, amikor bizonytalan léptekkel tartott hazafelé, miután átadott kiadójának egy újabb ellopott kéziratot, arról értesült, hogy a királynő meghalt, de a hírnek nem tulajdonított semmilyen jelentőséget. Egyszer egy ördögi sugallatra megpróbálta elorozni másvalakinek a könyvét. Shakespeare, Byron, sőt még barátja, Oscar Wilde is rendelkezett Bibliopoliszban számos meg nem írt művel. A kísértés túlságosan erős volt. Ugyan ki ne tenne ilyet? Kinyitott egy könyvet, amely nem az övé volt, elolvasta, s ahogy szokta, memorizálta a szavakat. S képtelen volt reprodukálni egyetlen sort is, amikor felébredt. Nem emlékezett semmire. Más írók soha meg nem írt alkotásai csak álmában voltak elérhetők a számára. Nem állt jogában életre kelteni őket, ez tiltva volt. Alexander Wilberforce számára, akit kimerített saját műveinek rablása, ez még megkönnyebbülést is jelentett.

Ha Bibliopolisz könyvtár volt is, Alexander sosem látott benne könyvtárost, sem az álmok urát, aki a város kapuit vigyázná, sem isteneket vagy demiurgoszt, aki egy felhőről szemlélné az öszszegyűjtött köteteket, amelyeket feltehetően őrizni kellett volna. S hosszú időn át nem is találkozott senki mással az álmok világában. Egy alkalommal egy fura hang arra késztette, hogy az ablakhoz lépjen, félbeszakítva a memorizálást és az olvasást, s a perc egy ezredrésznyi töredékében mintha látni vélt volna a város fölött elvágtatni egy különös ágyat, megbokrosodva, hatalmas lábakkal, amelyben egy éjfekete hajú gyermek feküdt kábán a magasban. Egy röpke látomás volt, egy szempillantás, olyan, mint ahogy a naptár lapja átpereg. Semmi több. Néha árnyakat érzékelt, ruhasuhogást a folyosókon, halk lépteket a melléképületekben és más termekben. Hozzá hasonló írók, minden bizonnyal. Emberek, akik véletlenül eljutattak Bibliopoliszba, vezérfonal nélkül elveszve az álmok zavaros gombolyagában. Ezért lepődött meg úgy, amikor egyik útja során váratlanul összetalálkozott egy férfival, aki az ő könyveit másolta. Rávetette magát az idegenre, dühödten és erőszakosan, amire képtelen lett volna a való világban, ahol alig volt már annyi ereje, hogy felkeljen az ágyból és reszkető ujjaival a papírra jegyezze a szavakat. Az ismeretlen és ő a márványpadlón dulakodtak, s a könyv ott maradt a levegőben, lebegve, nyitott lapokkal. — Tolvaj! - kiáltotta Alexander. - Átkozott tolvaj! M i t csinálsz itt? M i t akarsz ellopni? Az a könyv az enyém! Ellenfele egy napbarnított fiatalember volt, különös ruhában, olyan színekbe öltözve, amelyeket még Oscar is túlzásnak tartott volna. Amennyire csak tudta, igyekezett lefejteni Alexander ujjait a torkáról, miközben tagadóan rázta a fejét. — Nem — lihegte elfulladva. — On téved. Ezt a könyvet én fogom megírni. Alexander felült, a könyv felé nyúlt, röptében elkapta a levegőben és becsukta, a címlapot mutatva a sötét hajú fiatalembernek. — Ez én vagyok — világosította fel. — Nem látja? Alexander Wilberforce. Én vagyok e könyv

szerzője. Pontosabban a nem-szerzője, amíg nem sikerül magammal vinnem az álmok e világából. Már megpróbáltam azt, amit most maga akar... De higgyen nekem, nem megy. Nem fog emlékezni egyetlen szóra sem abból, ami itt le van írva... ha majd felébred. A fiatalember kiragadta kezéből a könyvet, minden gorombaság nélkül, olyan mozdulattal, amelyből nem hiányzott a kedvesség. — Már kimásoltam ennek a történetnek az első három fejezetét. Ellenőrizze csak! Az első oldalak már üresek. — Az nem lehet — ellenkezett Alexander. — Képtelenség. Alexander Wilberforce... A sötét hajú fiatalember elmosolyodott. — Én vagyok - mondta. - Legalábbis én is az vagyok. Ez a nevem. Alexander Wilberforce... a második. Az Alexanderre rátörő hidegrázás olyan erős volt, hogy akarata ellenére felébredt, könnyáztatta arccal, megtépázott idegekkel. Bármennyire is szerette volna, soha többé nem sikerült találkoznia névrokonával. A véletlenek egybeesése, amely a közös úton egymáshoz sodorta őket, többé nem ismétlődött meg. Azonban Alexandernek bőségesen volt ideje arra, hogy elmélkedjen a történteken. S hogy megértse azok félelmetes következményeit. Maga előtt látta a fiú arcát, különös öltözékét, visszagondolt furcsa kiejtésére. Sőt, az sem kerülte el a figyelmét, hogy szürkéskék szeme volt feleségét, Rowenát idézte. Nagyon is lehetséges, hogy az az idegen, ha nem is a fia — hiszen neki csak két gyereke volt, Harold és Elizabeth, s nem születhetett újabb —, de az unokája. Vagy a dédunokája. Szíve megtelt buta büszkeséggel. Az egymást követő generációk során a széthullott családból valaki a nyomdokaiba lép. Egy futó pillantást vetett a nevével jelzett könyvekre, és akkor megértette a kérlelhetetlen valóságot, amelyet paradox módon az álmok világa adott tudtul neki. Az Alexander Wilberforce által írt könyvek közül néhány, talán több is, nem az ő, hanem a sötét hajú fiatalember műve. Látszólagos végtelensége ellenére a márványváros könyvtárának is megvannak a maga határai. Az inspiráció gyümöl-

csei, melyeket nap mint nap dézsmált, számára nem érnek be. A másik Alexander Wilberforce-szal történt találkozása után az élete még eszeveszettebben, még lázasabban folyt, ha ugyan valaha is talált pillanatnyi megnyugvást az elorzott könyvekben megbúvó ideák és stílusok utáni hajsza óta. Nem lett újra sikeres, de ez nem érdekelte. Fontosabb volt, hogy igazolja a létét, szabad utat engedve a csodálatos írásoknak, legyenek azok jók vagy rosszak. Egészsége kezdett hanyatlani, s talán ezért, esetenként, amikor álmában kinyitotta a szemét, nem mindig ott jelent meg, ahol a könyvei (avagy az összes Alexander Wilberforce által írt, a jövőre is kiterjedő könyvek) voltak, hanem Bibliopolisz más szegleteiben, egyéb, hasonlóan titkos kincseskamrákban bukkant fel. Egy ilyen alkalommal találkozott egy könyvet nézegető emberrel. Fiatal örököse is lehetett volna, de már első pillantásra látta, hogy valaki más az. Odament hozzá. Az ismeretlen feléje fordult, és olyan arckifejezéssel üdvözölte, mintha egyáltalán nem lepné meg, hogy két különböző elme, térben és időben, váratlanul összetalálkozik az álom útjain. — A maga könyve? - kérdezte Alexander. Az ismeretlen bólintott. Nagyon sűrű, ívelt szemöldöke volt, arcán ráncok futottak végig, szemében különös fény csillogott, a cinizmus, a kétségbeesés és a csömör furcsa keveréke. Alexander odament, és az ismeretlen válla fölött belekukkantott a könyvbe. Az nagy volt, olyan, mint egy atlasz, fényes szürke és fekete árnyalatokban nyomva. — Ó, maga nem író — jegyezte meg Alexander. — Nem — válaszolta az ismeretlen. — Fotográfus vagyok. A nevem Capa. — Ezek mind a maga könyvei? — mutatott Alexander a polcra, amelyen végig ez a név látszott. A fotográfus megrázta a fejét. — Remélem, hogy nem. — Nem értem. Nem azért jön ide, hogy ihletet merítsen, mint én, vagy mint a többiek? — Haditudósító vagyok — magyarázta a fotográfus, s a kiejtésén Wilberforce balkáni származást vélt felismerni. - E könyvekben azok a képek van-

nak, amelyeket egy nap majd lefényképezhetek. Alexander belenézett a könyvbe. A képek harckocsikat ábrázoltak, amint tulipánnal borított réteket tipornak le, rizsföldeken elpusztult ázsiai lányokat, népfelkelőket, amint éppen összeesnek a becsapódó golyóktól, melyeket a kamera örökre láthatatlanná tett. — Önnek könnyebb dolga van — mondta Capa, s rágyújtott egy cigarettára. — Elmerül abban, ami létezhetne, és megteremti azt, megváltoztatva az okot és az eredményt, a kiindulópontot és a végcélt. De én... Ha el akarom készíteni ezt a fotót, ki kell mennem a valóságba, hogy megkeressem. Nem vihetem magammal az itteni emléket. Es megkeresni annyi, mint kihívni a sorsot. M e g éri-e vajon megkeresni ezt a képet, tudva, hogy az ázsiai kislány meg fog halni érte? Láttam már épp elég háborút anélkül, hogy kierőszakoltam volna a létrejöttét. Nem, ezek a könyvek sohasem lesznek az enyémek. Nem akarom, hogy ilyen szörnyűségek ihlessék a képeimet. Nekem éppen elég az, amit a valóságban már megörökítettem. Eltűnt az író csodálkozó szeme elől, ő pedig felébredt ebből a lehetetlen találkozásból. Így történt, hogy Alexander Wilberforce végre megértette, hogy Bibliopolisznak sokféle arca van, annyi oldala, ahány a gondosan csiszolt drágakőnek, annyiféle árnyalata, mint ahány színben a márvány játszik. Ami egyeseknek az álmok városa, az másoknak, az olyanoknak, mint Capa, a rémálmok világa. M é g a meg nem írt könyvek is elfogynak egyszer. Erre rájött már az utódjával történt találkozás után, észrevette ezt a kötetekben, melyek az ő nevével jelölve sorakoztak a könyvtár polcán. Kinyitotta némelyiket, és nem ismert rá a stílusra. Nem értette a szavak felét sem, érthetetlen volt a szereplők kapcsolata és a cselekmény felépítése is. Tudta, hogy eljön a pillanat, amikor a Bibliopoliszban fellelt inspiráció elhagyja őt, megmaradva más írók számára. Ezt igazolta az a nap is, amelyen, miután levett egy új kötetet, hogy elkezdje a memorizálást, észrevette, hogy ami a kezében van, nem színdarab, nem is regény, még csak nem is tanulmány. Egy önéletrajz volt. Olvasni kezdett. Felébredt, és nekifogott a másolásnak. S rövid időre újra visszatért az élet-

be, a papírtól, saját, kudarccal teli életétől, s megértette, hogy talán nem is lett volna szükség arra, hogy ellátogasson Bibliopoliszba, ha ahelyett, hogy bezárkózik saját magába, önnön nyomorúságába, kiment volna a külvilágba, Londonba, ahol immár Edward uralkodott, s amely úgy kínálta az élet gyümölcseit, mint zamatos alma a levét. Tudta, hogy ez lesz az utolsó könyv, amit megír, amikor Bibliopoliszban a tinta szagát elnyomja majd a tenger illata. Alexander Wilberforce kikapcsolta a komputert és fáradtan megdörzsölte a szemét. Annyi munkájába került az utóbbi időben a koncentrálás, hogy szinte azt kívánta, bárcsak ne kapott volna olyan méltányos leadási határidőt utolsó regényének befejezésére. A regény várhatóan második bestsellere lesz, amelyet bizonyára sokan olvasnak majd a metrón a Camden Town és a Victoria között. Egész jól megélt abból, hogy szemetet írt, sohasem érzett lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy elfecsérli a tehetségét jelentéktelen könyvecskékre, bár cambridge-i professzorai időről időre írtak neki, hogy emlékeztessék azokra az irodalmi hagyományokra, amelyekhez hűnek kell maradnia, s a várakozásra, melyet korán megmutatkozó írói vénája keltett bennük. Ám egy ideje nem volt maradéktalanul boldog. Nem érezte magát teljesnek. Miután biztosította mindennapi kenyerét, játszani kezdett a gondolattal, hogy ambiciózusabb darabokat írjon a nagyrészt unatkozó háziasszonyokból és zsíros hajú kamaszokból álló közönségnek szánt, könynyen emészthető művek helyett. Az öreg önéletrajza volt az oka. Nem sokkal ezelőtt bukkant rá, amikor a családi könyvtár régiségeit böngészte. Nála egyetlen elemben ötvöződött minden. Részeges, kábítószeres és író. Három olyan tulajdonság, amely bárkit elcsüggesztene. Hogy a végén azt mondják, a birodalom dekadenciája Sid Viciousszel kezdődött. Sohasem volt igazán nagy a nagyok között, ahogy ő sem, aki valami miatt ugyanazt a nevet viseli, de utolsó éveiben megállás nélkül írt, megszállottként adva át magát az irodalom megvesztegethetetlenségének.

Az autobiográfia, amelyet egyre reszketegebb kézzel írt a sárga borítójú, gyűrött füzetbe, még csak be sem volt fejezve. Egykori hasonmása kétségtelenül megőrült, és agyonhajszolva végezte a papír fölött, tollal a kezében, borosüveggel az oldalán. Ám írás közben boldog volt, dédelgette az ötletet, hogy megtagadja az életet és átadja magát a könyveknek, egyfajta lázálomban, amely végül a sírba vitte. Macskakaparásos betűi közt egy különös név ismétlődött: Bibliopolisz. Szegény ördög! Alapjában véve milyen szép is így meghalni, egy elfecsérelt élet után, mégis követve egy ideált, még ha hamis is. Érdekes lett volna találkozni vele. S most itt van ő, aki romantikus dicsfény nélkül folytatja a viktoriánus nagypapa hivatását, noha érdekes baráti köre s az akkori doktrínák nélkül. Neki jó ismerőse volt Alma-Tadema, Churchill, Bernard Shaw, Lily Langry és Oscar Wilde. Nem kellett találkoznia a Charing Cross Roadon Jack Womackkel vagy Neil Gaimannel. Most kezdődött egy új évszázad. Egy új évezred, valójában. Alexander Wilberforce összeszedte a papírokat, amiket a lézernyomtató dobott ki magából. Átolvasta a sorokat, megkeresve a hibákat, amelyeket a helyesírás-ellenőrző nem vett észre. M i n t mindig, most is talált egy ki nem tett többes számot. Beírt egy k betűt a golyóstollával. Leoltotta a lámpát, és bement a szobájába. Talán holnap befejezi az új regényét. Vagy ha nem, hát holnapután. Fájt a feje. Aszpirint keresett, de nem talált egyet sem. Arra gondolt, hogy vesz egy hideg zuhanyt, de a januári fagy miatt letett a szándékáról. Lefeküdt az ágyba, s a sötétben cigarettára gyújtott. Becsukta a szemét, de mielőtt elaludt volna, ismét eszébe jutott az öreg. Észrevétlenül merült álomba, elcsigázva, a számítógép pixeleitől fájó szemhéjjal. A tintaszag volt az első. Azután lehunyt szeme előtt emelkedni kezdtek a márványoszlopok, egyik a másik után, mint felhúzott reteszek, mint világítótornyok, melyek éjszakánként mutatják az utat az álmok kapui, a varázslat, rejtély és csoda városai felé. Orosz ÉVA fordítása

Perry Rhodan végleg árvaságra jutott

Walter Ernsting (1920-2005)

WALTER ERNSTING, vagy ahogy kis hazánkban is jobban ismerik, Clark Darlton, a második világháború utáni nyugatnémet SF egyik legnagyobb alakja volt. Az ötvenes évek elején a Pabel kiadónál helyezkedett el fordítóként és lektorként, az akkor induló Utopia füzetsorozat szerkesztésénél segédkezett. Közben ő maga is írni kezdett, de mivel akkoriban a piaci viszonyok nem kedveztek a hazai szerzőknek, kis huncutsághoz folyamodott, hogy javítson esélyein. Első regényét (Ufo am Nachthimmel) úgy vitte be 1955-ben a szerkesztőségbe, hogy egy Clark Darlton nevű amerikai író művét fordította le. Trükkje bevált, és hamarosan már a kiadó sem csinált titkot belőle, hogy a szerző valójában német. Ernsting tehát tovább írt és szerkesztett, közben pedig megalapította az első országos SF-klubot. M i n d a kiadói, mind a rajongói vonalon rengeteg ismeretségre tett szert, köztük egy olyanra is, amelynek köszönhetően szinte kifordította a sarkából a német tudományos-fantasztikus irodalmat. Kari-Herbert Scheerrel, a háború utáni évek másik nagy SF szerzőjével kitalálták ugyanis, hogy indítanak egy füzetes regénysorozatot, amiben nemcsak hogy kizárólag hazai szerzők fognak publikálni, de az egész széria egyetlen hatalmas történetet mesél el, heti folytatásokban. 1961. szeptember 8-án az újságosstandokra került az első Perry Rhodanfüzet. A regény története 1971-ben játszódik, és az első amerikai holdraszállást írja le. Csakhogy a dolgok kissé szokatlanul alakulnak, mert a földi asztronauták egy idegen űrhajóra bukkannak égi szomszédunkon. Utasai, az arkonidák egy magas fejlettségi szintű civilizáció követei, akik Perryn, az amerikai expedíció vezetőjén keresztül lépnek kapcsolatba bolygónkkal. A vállalkozás példa nélküli sikernek bizonyult, a sorozatot azóta több nyelvre lefordították, újabb történetszálak indultak a saját füzeteikkelkönyveikkel, az eredetieknek pedig immár az ötödik kiadását árusítják. Es mindeközben hetente jelennek meg az aktuális részek, több mint negyven éve szünet nélkül! Sajnos a sorozat idén végképp elárvult. Scheer 1991-ben bekövetkezett halála után január 15-én Walter Ernstinget alias Clark Darltont, másik szülőatyját is elvesztette. Németh

Attila

LORD PENNYHOLE az embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik különböző okokból kitartottak a hagyományok mellett. Őt azonban ez csöppet sem zavarta abban, hogy a modern és még modernebb technika nyújtotta előnyöket és kényelmet élvezze. Lord Pennyhole tehát ősei öreg kastélyában élt, kiterjedt erdeinek és egyéb birtokainak peremén, de már a hevenyészetten álcázott műholdas antenna is arról árulkodott, hogy a haladásnak e tiszteletreméltó falak sem szabtak gátat. Legalábbis ez a benyomás alakult ki Jeremias Knottelhamben, amint elegáns, elégedett macs-

— Jeremias Knottelham vagyok, a British Robot Corporation képviselője, szeretnék... — Sir Archibald már várja önt — vágott szavába az inas. Na persze! Az illemtudás-szektor rossz programozása. Ilyen hanyag munkát csakis a konkurencia engedhet meg magának. A BRCnél nem fordulhatna elő, az ki van zárva! Ok minden megrendelt modellt a megbízó egyéni kívánságainak megfelelően építenek meg és programoznak be. A BRC-robotok tökéletesek. Szó nélkül sétált el az inas mellett, és az haliba lépett, melynek falait vastag, zajel-

Az örökség Clark Darlton

Egyre fejlettebb robotokat gyártunk, és mint eddig minden technikai áttörés,

valószínűleg ez is megtalálja majd a helyét a bűnözésben. Hogy hogyan lehet visszaélni egy robottal? Mindjárt kiderül. kaként doromboló, atomhajtású autójával megállt a kastély előtt, majd kiszállva mélyet szippantott a friss levegőből. Úgy vélte, kifizetődő lesz ez a mai kiruccanás, és ha előérzete nem csalja meg, zsíros előleggel a zsebében fog távozni innen. Az inas a kapunál várta. Makulátlan ruházata és akcentus nélküli beszéde ellenére a tapasztalt Jeremias azonnal felismerte, hogy robottal van dolga. Méghozzá a konkurencia termékével. Annál jobb! Legalább rögtön bebizonyíthatja a kastély urának, hogy a British Robot Corporation megbízhatóbb, jobb minőségű és mindenek előtt olcsóbb árukkal szolgálhat, mint bármely más cég a piacon.

nyelő szőnyegek borították. Egy molekulárkandalló egyenletes meleget árasztott, és egyben a házigazda kifinomult ízléséről árulkodott. Ívelt lépcső vezetett a felső szintre. — Kérem, itt várjon! — mondta az inas, azzal eltűnt egy ajtó mögött. Jeremias Knottelham rosszabb bánásmódhoz is hozzászokott már ügyfelei részéről. Nyugodtan leült hát a kandalló közelében elhelyezett, párnázott karosszékbe, és kényelmesen kinyújtotta lábát a tompán izzó atomtűz felé. Nem volt könnyű foglalkozás az övé, cége termékeit — bármily kiválóak voltak is — a vevőkre rátukmálni, hiszen az igények növekedésével megjelent a konkurencia is. Nem kevés

utánjárásba telt, mire egy modellt sikerült eladni, különösen egy ilyen különleges darabot, mint amilyenről most itt készülnek üzletet kötni, már amennyiben Lord Pennyhole levelének hinni lehetett. — Az úr Mister Knottelham, Sir Archibald — mutatta be az inas, csak így, egyszerűen, mindenféle magyarázat nélkül. Jeremias fölpattant a karosszékből, és a kastély ura elébe sietett. Az öregúr szigorú tekintete előtt az üzletkötő egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán eszébe jutott a feladata. — Sir, Örvendek, hogy megismerhetem. Megkaptuk az üzenetét... — Igen, igen, persze. Üljünk le! John, hozzon nekünk valamit inni! Nekem a szokásosat, az úrnak pedig egy whiskyt. Jó lesz? — Igen, köszönöm, Sir. M i n t azt mondtam... — Tudom. Ön a BRC-től jött, Mister Jeremias Knottelham. A cég megbízott képviselője. Gondolom, mindenről informálták. — Csak annyit tudok, Sir, amennyi a levelében állt. A BRC azonban teljesíti ügyfelei minden kívánságát, és ezt az ígéretünket eddig mindig be tudtuk tartani. Elmondhatom például, hogy Rammlaux von Minocca herceg nemrég tíz szobalányt rendelt nálunk, akik közül kettő a programozása szerint minden este... — Úgy veszem észre, cégének a diszkréció nem erőssége — szakította félbe Lord Pennyhole méltatlankodva. — A z t hiszem, mégiscsak meggondolom még egyszer, nem lenne-e jobb... — De Sir, nagyon kérem! A diszkréció egyik legfőbb alapelvünk. Csupán meg akartam önt győzni arról, hogy a minőség... — J ó ! Térjünk a tárgyra! Két évvel ezelőtt elhunyt szeretett feleségem... — Őszinte részvétem, Sir. — Részvét? Gratuláljon inkább, Mister Knottelham! Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor a mentősök elvitték. Noha semmi köze hozzá, azért elmondom önnek: az a nő maga volt a Sátán, egy gonosz boszorka, aki reggeltől estig rajtam köszörülte a nyelvét, és a legapróbb különcségemet is folyton kifigurázta. Az élet vele minden volt, csak szép nem. Ö r ü lök annak is, hogy végre a másvilágra távozott.

— És most szeretne helyette valakit, aki a néhai nejének pontosan az ellentéte - következtette ki a sokat látott Jeremias Knottelham, és gondolatban máris a projekt költségvetését számolta. — Egy csinos, fiatal lányt, aki engedelmes és szeretetteljes, kifinomult technikánk minden vívmányával felruházva, hogy ne is lehessen megkülönböztetni egy élő embertől... — Sajnos félbe kell szakítanom, mert úgy veszem észre, nem olvasta el elég figyelmesen a levelemet. Én az elhunyt Lady Juliane-ról szeretnék egy élethű másolatot. Az üzletkötő zavarodottan bámult rá, aztán egy nyeletre fölhajtotta a whiskyt, amit az inas szó nélkül átnyújtott neki. Lord Pennyhole is belekortyolt kékeszöld italába. — Egy élethű másolatot! — ismételte nyomatékosan. — Én... én ezt nem egészen értem — hebegett Jeremias, akivel, mióta csak az eszét tudta, először fordult elő, hogy elakadt a szava. — Hiszen nem olyan érthetetlen az — magyarázta Lord Pennyhole. — Egész életemben kínzott ez a nőszemély, míg csak búcsút nem mondott az árnyékvilágnak. M o s t bosszút akarok állni rajta. Megérti, ugye, személyem eddig tűrte ezt a méltatlan bánásmódot, de végre elégtételt követel. Mindenért meg akarok fizetni neki, amit csak velem tett. Ezért hát a kérésem, ami az ön szemében talán szokatlannak tűnik. — Ó, nem, Sir, egyáltalán nem! — kiáltotta Jeremias Knottelham ügybuzgón, mert időközben sikerrel magához tért első meglepetéséből. — Kap tőlünk egy modellt, amely annyira hasonlít majd az eredetire, hogy még on is azt fogja hinni, a tisztelt nagyságos asszony tért vissza az élők világába... Ó, bocsásson meg, kérem... — Miért? Pontosan ezt szeretném. M i r e lesz szükségük a másolat előállításához? — Egy fotóra és a testméretekre, Sir. A z o n kívül egy részletes jellemrajzra, nehogy valami hiba csúszhasson be a programozásnál... mint például az inasa esetében. — A z t még Lady Juliane rendelte. — A h a , hát ezért. Nyilván van egy fotója az elhunytról.

A Lord bólintott. — John! — A hívásra megjelent az inas. — Hozza ide a családi portrét, ami Lady Julianenel együtt ábrázol minket! Nyugodtan félbe is vághatja. Az én felemet aztán visszaakaszthatja a helyére. — Igenis, uram — felelte az inas, azzal fölment az emeletre. Jeremias Knottelham lejegyzett minden adatot, amit Lord Pennyhole megadott neki. Egész hosszú lista lett belőle, és egyben rendkívül alapos is. Közben visszatért az inas, és hozta a félbevágott képet. Lady Juliane nem volt valami világra szóló szépség. — Hát, ha valóban ezt óhajtja... — szólalt meg Knottelham, miután alaposan megnézegette a képet. — A hölgynek bizonyára a vagyona volt szép. — Arra mérget vehet — felelte a Lord. — Máskülönben el se vettem volna. Rengeteg pénzt hagyott rám. — Fölállt, és megvárta, amíg Jeremias Knottelham is föltápászkodik. - M i korra számolhatok a szállítással?

— Három hét múlva, Sir. Személyesen fogom leszállítani önnek a modellt. Akkor már csak egy kérdés van hátra. Ugye megérti, hogy cégem csak előleg átvétele ellenében kezdhet hozzá a munkához... — Ez magától értetődik. John majd elintézi, miközben kikíséri önt. Ha megbocsát, én most elbúcsúzom. Peckesen elsétált, és eltűnt az egyik szomszédos szoba jataja mögött. Nem sokkal később előkerült John, az inas, átnyújtott Knottelhamnek egy csekket, majd kivezette őt a kastélyból. — A fickó sültbolond — morogta maga elé az üzletkötő, amikor maga mögött hagyta a fasort. — De akárhogy is, nem szűkmarkú. Pontosan három héttel később ismét a kastély kapuja elé kanyarodott. Kiugrott az autóból, és szolgálatkészen kinyitotta a túloldali ajtót. Lady Juliane Pennyhole kiszállt, majd a férfit egy pillantásra sem méltatva fölsétált a kapuhoz vezető lépcsőkön, és bezörgetett a régimódi kopogtatóval.

Az inas arca kifejezéstelen maradt, amikor beengedte régi-új úrnőjét. Az asszonyt követő Jeremias Knottelham is elsétált mellette, és mintha valami szánalomfélét látott volna megcsillanni a férfi szemében. Az hallban Lady Juliane rikácsoló hangon szólalt meg: — Százszor megparancsoltam rnár, hogy távolítsd el azt a ronda tányérantennát a kastélyról! Persze még mindig ott van! Es a személyzet sem tetszik nekem. Ez a férfi a saját autóján hozott el. Üzletkötő egy cégnél, amelyik robotokat gyárt. Igazán olcsó húzás volt, hogy az ő nyakába varrtad a feladatot. Rémesen nézel ki, Archibald. Azonnal le kell feküdnöd. Különben is, áthívtam Lady Alexandrát bridzselni. Te csak zavarnál.

felé a lépcsőn, hogy eltűnjön valamelyik szoba mélyén. Lord Archibald Pennyhole boldog vigyorral nézett utána, aztán magához intette az üzletkötőt. — Csodálatos, kedves Mister Knottelham, a cége fantasztikus munkát végzett. Olyan megkönnyebbülést érzek, mint még soha életemben. Tudja, micsoda mázsás súly esett le a szívemről? Remek ötlet volt, hogy maguktól ilyen engedelmesre programozták. — Mindenben pontosan követtük az ön utasításait, Sir... — Akkor is csodálatos! Kiegyenlíthetném most rögtön a számlát? — Természetesen, Sir — élénkült fel Knottelham.

M i e l ő t t Jeremias Knottelham átadhatta volna a számlát, és ecsetelni kezdhette volna a BRC új robotinas-programjának előnyeit, Lord Pennyhole felordított:

Miután az anyagiakat elintézték, ismét John, az inas kísérte ki őt a kastélyból. — A fickó sültbolond — morogta maga elé az üzletkötő, amikor maga mögött hagyta a fasort. — De akárhogy is, nem szűkmarkú.

— Az antenna marad, ahol van, ameddig csak úgy akarom, drágaságom! A személyzethez pedig semmi közöd nincsen! Foglalkozz inkább a konyhával és a háztartással! Es mától kezdve azt akarom, hogy hajnalhasadástól kezdve egyedül a mi jólétünkkel törődj, ne pedig lustán heveréssz az ágyban vagy a teraszon! John marad, elégedett vagyok vele, még akkor is, ha Mister Knottelhamnek más a véleménye. Es még valami: makkegészséges vagyok, csudajói érzem magam! Eszem ágába nincs lefeküdni, sőt inkább kirúgok a hámból a barátaimmal! Á t j ö n Lord Kenndinie és az öccse. A pincében célba lövünk majd a hetes számú cselédrobotra. A m i pedig a te Lady Alexandrádat illeti, azt a beképzelt tyúkot, akkor lássam, amikor a hátam közepét! Johnt utasítottam, hogy be se engedje a házba! Pillanatnyilag ennyit akartam megosztani veled. Neked van valami mondanivalód? De gyorsan, mert dolgom van! Jeremias Knottelham jól ismerte cége termékeit. Tökéletesek voltak, hibátlanok. A biztonság kedvéért mégis visszahúzódott az hall legtávolabbi sarkába, és szemét a bejárati ajtón tartotta. Lady Juliane azonban alázatosan lehajtotta a fejét, engedelmesen bólintott, és elindult föl-

Körülbelül két hónappal ez után a jelentéktelen eset után a BRC újabb levelet kapott a Pennyhole-kastélyból, azzal a kéréssel, hogy egy különleges megrendelés ügyében küldjék ki Jeremias Knottelham üzletkötőt személyesen. Ő még aznap meg is jelent a kastély kapujában, ahol John, az inas fogadta. Méghozzá úgy tűnt, a szokásosnál egy hajszálnyival barátságosabban. — Nem, uram — mondta John, miután Jeremiast a kandallóhoz kísérte. — Sir Archibald nem üdvözölheti önt. Egy héttel ezelőtt elhunyt. Halálra örülte magát, ha szabad így mondanom. M o s t Lady Juliane szeretne egy másolatot róla. — Egy... egy másolatot? — dadogta Jeremias teljesen elképedve. - A z t hittem... — Természetesen némi változtatással. O d a adom önnek azt a képet, aminek a másik felét Lady Juliane-hez vették alapul. Es most az adatok... kérem, jegyezze: magasság 1 8 0 , testsúly 82 kilogramm. Jellem: alázatos, hűséges, békés, nem beszél vissza, engedelmes és... — De... biztos ebben?

— Lady Juliane így kívánja — zárta le a vitát John, átnyújtva egy csekket Jeremiasnak, akinek az összeg láttán végképp elállt a szava. — Es mikorra várhatjuk a szállítást? — Há... három hét múlva. — J ó . A viszontlátásra! — mondta John, az inas, és kikísérte az üzletkötőt a kastélyból. — A nő is sültbolond — konstatálta Jeremias, amikor maga mögött hagyta a fasort, és már senki sem hallhatta. — De egyáltalán nem szűkmarkú, úgyhogy meg kell kapnia, amit akar. Három héttel később Jeremias leszállította az új Lord Archibald Pennyhole-t a kastélyba. Lady Juliane az hallban fogadta robotizált hitvesét. — Drága Archie-m, hát itt vagy végre! Olyan sokáig kellett várnom rád! Gyere, igyunk egy teát! M á r föl is szervírozták. — Aztán Johnhoz fordult. — Kérem, rendezze le az üzletkötő urat! Lord Pennyhole vette át a szót: — Drága nőm! Milyen boldog vagyok, hogy végre harmónia költözött a házunkba! Csodálatos lesz elteázgatni veled, aztán este lejátszani egy bridzspartit Lady Alexandrával. Jöjj, kedvesem... Jeremias a két robot után bámult, és cége tökéletes munkáját csodálta. Mostantól Johnnak is könnyebbé válik az „élete", de ez aztán már tényleg nem érdekelte őt. Az inas szinte emberi nevetést hallatott, amikor átadta a csekket. — Nem iszik meg velem egy whiskyt, Mister Knottelham? Több mint elégedett vagyok a cége munkájával. — Szívesen - bólintott Jeremias, és megint helyet foglalt a kandalló előtt. John is leült, miután a házitelefonon át kiadta az utasítást. -

Ó... Ez az „Ó" a szolgálólánynak szólt, aki megérkezett a whiskyvel, és poharakba töltötte azt. Ilyen hibátlan szerkezetet Jeremias sosem látott még. Már a kecses formájú lábak is valósággal élőnek tűntek, mintha igazi vér lüktetett volna bennük, nem is szólva a bájos arcról és a finoman reszkető orrcimpákról. A gyönyörű szemekben életöröm és optimizmus csillogott.

A lány az egyik poharat Johnnak nyújtotta, a másikat Jeremiasnak. Járása ruganyos volt, és ahogy távoztában a hátsóját ringatta... — Az ördögbe! — szaladt ki Jeremias száján önkéntelenül. — Honnan szerezték ezt a modelit? John a fejét rázta. — Fogalmam sincs, Mister Knottelham. M i ért, valami hibát vett észre benne? — Páratlan darab! Nem is tudom, a BRC képes lenne-e ilyen tökéletes robotot készíteni, ami ennyire valósághű, már-már csábító. Pedig nemrég jártunk Párizsban, ahol kiállítottak egy tucatnyit a legfejlettebb... — Gondolni fogok önre, ha a gazdáim ismét különleges kívánságokkal állnak elő — vágott közbe John, és fölállt. Jeremias Knottelham is fölkelt a karosszékb ő l , összehajtotta a csekket, és a zsebébe dugta. Amikor az autó elkanyarodott a kastély elől, John becsukta a kaput. A szolgálólány már várta bent, és szenvedélyesen átölelte. — Sikerült, drágaságom? A férfi bólintott. — A z t hiszem. M i t csinál a két robot? — M i n d e n a terv szerint megy. A teájukat isszák. Holnap pedig eltűnnek a pincében, és onnantól csak akkor kerülnek elő, ha véletlenül látogató érkezik hozzájuk. Milyen jó is, hogy itt tart már a modern technika! Az embereket képtelenség a robotoktól megkülönböztetni... és fordítva. — A kastély a miénk, és a gyerekeinké! — ujjongott John, aztán belemarkolt a lány fenekébe, amire kis sikkantás volt a válasz. — Es ha már gyerekekről van szó, legjobb lesz hozzá is látnunk a dologhoz. Odakint, miközben autója maga mögött hagyta a fasort, és már senki sem hallhatta, Jeremias Knottelham azt morogta: — Ebben a kastélyban mindenki sültbolond, de el kell ismerni, nem szűkmarkúak. Remélem, a következő is ilyen zsíros üzlet lesz... Németh Attila

fordítása

Elment a Déli jó boszorkány

Egy hónappal 93. születésnapja után elhunyt Andre Norton, a sci-fi és a fantasy nagyasszonya. ALICE M A R Y N O R T O N 1 9 1 2 . február 17-

én született az Egyesült Allamokban, az ohiói Clevelandben. Mindössze huszonkét éves volt, amikor első regénye, a The Prince Commands megjelent. Norton elsősorban soft fantasy regényei révén vált ismertté, a stílus egyik legmeghatározóbb írója lett. A hard fantasyvel ellentétben itt a hősök nem kemények, hanem nagyon is esendőek, a művek központjában nem a harc, hanem a mágia áll. A világ és a karakterek is sokkal kifinomultabbak, kidolgozottabbak. Hihetetlen életművet hagyott maga után. Első könyve 1934-ben jelent meg, és a tollat le sem tette csaknem hét évtizeden keresztül. Több kötete is még kiadásra vár. Hivatalos honlapja szerint életműve 2 3 6 tételből áll, ebből 150 a regény. Leghíresebb művei a Boszorkányvilág- és a Napkirálynő-ciklus. Magyarországon évtizedekig csak sci-fi munkássága volt ismert. 1973-ban a legendás Kossuth-sorozatban jelent meg a Sargasso a világűrben című regénye (a Napkirálynő-sorozat első kötete). A kilencvenes évektől azonban felbukkantak fantasyjei is. Sajnos magyarul eddig csak hat könyve jelent meg, többek között a Boszorkányvilág, A csillagember fia és az Időharcosok.

A film révén vált legismertebb regényévé a Beast Master (A vadak ura). 1982-ben két, azóta klasszikussá vált fantasy került a mozikba: a Conan, a barbár és A vadak ura. Ezek tökéletesen illusztrálták, mi különbözteti meg egymástól a soft és a hard fantasyt. Még a két főhős fizikuma is kifejezte az eltérést: Arnold Schwarzenegger brutális felépítésű testének éles ellentéte volt Marc Singer szálkás izomzata. A film még abban az évben az Avoriazi Fantasztikus Filmfesztiválon elnyerte az Antenne 2 díját. Norton élete során maga is 35 különféle díjat nyert el, köztük számos életműdíjat. Ő volt az első nő, aki 1977-ben elnyerte a Gandalf-, a fantasy nagymestere-díjat. 1984-ben megkapta a Nebula Nagymesteri díját is. Az S F W A , az amerikai sci-fi és fantasy írók szövetsége 2 0 0 6 - t ó l az A n d r e Norton-díjjal jutalmazza a legjobb, fiatal olvasóknak szánt fantasztikus műveket. Március 18-án Nashville külvárosában, murfreesborói otthonában érte a halálos szívroham. Végakarata szerint testét első és utolsó könyvének egy-egy példányával együtt égették el a krematóriumban.

Kovács „Tücsi" Mihály

ISMERIK A RÉGI KÖZMONDÁST az emberről, aki épített egy jobb egérfogót, aztán alig győzte tartani a lépést a megrendelésekkel? Nos, én egyszer láttam ilyet a valóságban is - a Marson. Sam Levattset az idegenvezetők amolyan helyi látványosságként mutatták be, az udvariasság kedvéért „sivatagi pók"-ként aposztrofálva. A „részeges csavargó" meghatározás jobban illett volna rá. A Terraportot körülvevő száraz földeket túrkálta folyton, csillagkövekre, gormel-ércre meg efféle dolgokra vadászott, így biztosítva napi szeszadagját és jó közérzetét. Messzire szagló bódulatában pedig nagy álmokat kergetett. Legalábbis motyogása valami „gyönyörű hölgy"-ről mindenki más szemében álomnak tűnt, mivel az általa látogatott terraporti lebujokban hölgyek nem fordulnak meg, aki nőnemű egyed meg mégis betéved, az távolról sem gyönyörű. Sam azonban békés álmodozó maradt mindaddig, míg föl nem bukkant Len Collins, és az Egérfogó-hadművelet kezdetét nem vette.

pénzjutalmakat ígérnek annak, aki képes annyira megszilárdítani a szobrokat, hogy szállíthatóvá váljanak. Amikor Len Collins találkozott Sammel, ez a jutalom már csillagászati összegre rúgott. No persze a ragasztó-, spray- és műanyagipar nagyokosai már évek óta kísérleteztek a probléma megoldásával. Azonban mindannyian ugyanabba a dühítő akadályba ütköztek: amikor itt a magabiztosságtól pukkadozva kiszálltak a rakétájukból, egyszeriben nem tudták min kipróbálni a csodaszerüket. Mert hiszen az ismert szörnyeket teszt-célokra nem kaphatták meg. Mindegyik biztosítva volt, szigorú őrizetben, az Urkommandók személyes felügyelete alatt. Len Collinsnak azonban eszébe sem jutott ezeket a féltve őrzött kincseket megkörnyékezni. Ehelyett beoldalgott Sam kedvenc itatójába, és megvendégelte a másikat — egymás után háromszor! Félórával később Sam már szilárdan hitte, hogy igazi kebelbéli barátjára akadt. Az ötödik rund után pedig előadta vad meséjét a gyönyörű hölgyről, aki két vörös szikla

Andre Norton: Egérfogó

Édes a bosszú, különösen ha az ember alaposan kiterveli, és tökéletesen sikerül is. Persze ez nem mindig megy némi idegen beavatkozás nélkül. Még a legostobább turista is, aki valaha homokjáróba ült Terraportban, hallott már a „homokszörnyek"-ről. Amelyek még épségben vannak, mára az Idegenforgalmi Hivatal kezébe kerültek. Es meg kell mondanom, úgy őrzik őket, mintha legalábbis a marsi koronaékszerek közé tartoznának, amikre Black Spragg bukkant húsz évvel ezelőtt. Mert a szörnyek, amelyek ellenálltak a porviharoknak, a szélsőséges hidegnek és melegnek, azonnal szemcséikre hullottak szét, ha egy ember akár csak ujjheggyel a bordáik közé bökött. Mostanában legfeljebb öt méterre lehet megközelíteni a „Pókember"-t vagy a „Karoló Béká"-t, közelebb senki sem mehet. Aki mégis megpróbálja, olyan áramütést kap, hogy azonnal hanyatt dobja magát, égnek meredő lábbal. Es amióta az első szörny porfelhővé vált valakinek a keze alatt, az otthoni múzeumok egyre növekvő

oltalmában állt, messze-messze... és egy tétova kézlegyintéssel mutatta hozzá nagyjából az irányt. Len azonnal lelkes műértővé lényegült át, és alig várta, hogy láthassa ezt a csodát. Aznap éjjel jobban ragaszkodott Samhez, mint egy holdtelepes az oxigénpalackjához. Másnap reggel pedig együtt tűntek el Terraportból, egy Len által kikölcsönzött magánhomokjáróval. Két héttel később Collins visszasomfordált a városba, és helyet foglalt magának a New York-i járatra. Bevackolta magát az űrkikötő tranzitszállójába, és ki se dugta az orrát onnan, míg el nem érkezett az idő a beszállásra. Sam négy estére rá bukkant fel a Tűzmadárban. Az állán ronda horzsolás éktelenkedett, és a kialvatlanságtól alig bírt talpon maradni. Ráadásul a Mars történelme során első ízben — színjózan volt. Egész este úgy ült ott a lebujban, hogy semmi mást nem

ivott, csak Szénsavas Csatornavizet. Az arra járó hasonszőrű kocsmatöltelékek halálra rémültek ettől a látványtól. Melyik tévés ne szimatolna nagy sztorit egy ilyen pálfordulás mögött? Én a hét minden napján a lebujokat jártam, kis színesekre vadászva a hatórai hírekhez. Aznap a legígéretesebbnek tűnő nyom Sam váratlan italváltása volt. Mégis csak magánemberként - elvégre mi a családi és turista-közönségre specializálódtunk — kezdtem puhatolózni. Sam a legtöbb kérdésemre csupán morgásokkal válaszolt. Aztán megütöttem a főnyereményt, amikor mellékesen megemlítettem, hogy a Három Bolygó Utazási Iroda emberei megint tetten értek egy beton kereskedőt, aki kis kedvencük, a „Hangyakirály" körül ólálkodott. Sam a nyelvével megforgatott egy kortynyi ásványvizet a szájában, nagyot nyelt, közben olyan arcot vágva, ami minden szörnyet elriasztott volna, és végre maga is föltett egy kérdést. — M i t gondolnak a tudósok, hogyan keletkeztek a homokszörnyek? Vállat vontam. — Eddig egy magyarázat se bizonyult életképesnek. Elvégre közeli vizsgálatnak nem is vethetik alá a szobrokat, mert attól elpusztulnának. Többek között ezért vár nagy jutalom arra, aki képes őket szállítható állapotba szilárdítani. Sam előhúzott valamit űroverállja egyik zsebéből. Egy fénykép volt, ami nem túl kedvező fényviszonyok közt készülhetett, de azért nagyjából látszott, mit ábrázol. Két nagy szikla hajlott egymás felé, szinte tökéletes boltívet alkotva, és oltalmukban egy nőalak állt. Legalábbis karcsú testének görbülete fajunk erősebbik

nemének sajátosságait viselte magán. Csakhogy szárnya is volt, melyet úgy széttárt, mintha lábujjhegyen állva épp fölszállni készülne. Vonásai elmosódtak, és ez árulta el végső soron, mi is valójában — mert a homokszörnyeket kivétel nélkül megkoptatta az idő. — Hol...? — kezdtem. Sam kiköpött. — Most már sehol. Arca komor volt, vonásai megfeszültek. Körülbelül tíz évvel fiatalabbnak látszott így, és jóval viharedzettebbnek. - Két évvel ezelőtt találtam rá. Azóta is vissza-visszajártam, csak hogy elnézegessem. Nem olyan szörny volt, mint a többi. Tökéletes. Aztán az a... — Sam ekkor olyan káromkodásba kezdett, amitől az űrben a csillagok is kihunytak volna szégyenükben - ...Collins jól leitatott, és kiszedte belőlem, hol van. O t t leütött, őt meg lefröcskölte a csodaszerével, és megpróbálta beemelni a homokjáró rakterébe. Nem jött össze. Körülbelül öt percig maradt egyben, aztán... - csettintett az ujjával — porrá vált, mint a többi. Azon vettem észre magam, hogy ismét a fotót tanulmányozom. Es kezdtem azt kívánni, bárcsak a kezem közé kaparinthatnám Collinst pár percre. A legtöbb homokszobor, amit láttam, nem lopta be magát a szívembe különösebben — valóban rémségesek voltak. Ez azonban, mint arra Sam is rámutatott, egyáltalán nem tűnt szörnyetegnek. Es még csak hasonlóról sem hallottam soha. Talán mégis van azért párja valahol - a sivatag elég nagy, még csak alig negyedét derítették föl. Sam bólintott, mintha kihorgászta volna ezt a gondolatomat, egyenest a füstös levegőből.

— Nézegesse csak, azzal nem árt. De egyvalamire rájöttem a szörnyekkel kapcsolatban... mindet sziklák közelében találtuk. Ilyen vörös sziklák közelében — kopogtatta meg a fotót -, amiken valami kékeszöld moha nő. — Tekintete a falra szegeződött, de fogadni mertem volna, hogy jóval messzebbre néz, tól Terraport homokgátjain, valahová ki, a sivatagba. Es az is megfordult a fejemben, hogy nem mond el mindent, amit tud... vagy legalábbis gyanít. Nem bírtam elfelejteni azt a képet. A másnap este megint a Tűzmadárban talált. Sam azonban nem bukkant fel. Csak pletykákat hallottam, miszerint kéthavi készlettel szerelkezett fel, és visszament a sivatagba. Többet nem is hallottam róla hetekig. Csakhogy a szárnyas nő közben megszállta álmaimat, és szép lassan meggyűlöltem Collinst. A fotó sem volt rossz, de egyhavi keresetemet odaadtam volna — csillagközi kreditekben akár —, hogy egy pillantást vethessek az eredetire.

Majdnem ott helyben leírtam Samet mint reménytelen esetet, és eltöprengtem, milyen formát ölt majd végső összeroppanása. Néhány héttel később aztán visszatért a városba — a ketrec nélkül —, és még mindig vigyorgott. Ha Samnek bármi elszámolnivalója lett volna velem, a hátamon is végigfutott volna a hideg attól a vigyortól — de végig ám! Aztán ismét feltűnt a színen Len Collins. Es újra kezdte régi trükkjeit - a lebujokat járta és földmérők meséit hallgatta. Ezúttal Sam is a városban maradt, és egy ízben mindkettejüket a Tűzmadárban találtam, egy asztal fölött sugdolózva. Sam importált whiskyt kortyolt, mintha ásványvíz lenne, Len pedig úgy figyelte, mint macska az egérlyukat.

A következő év során Sam három hosszú utat tett meg odakint, de egy szót sem szólt semmiféle fölfedezésről, már ha rábukkant bármire is. Felhagyott az ivással, és anyagilag is talpra állt. Hozott be ugyanis két zöld csillagkövet, amiknek eladásából jóformán egész évben kényelmesen elélhetett. Érdeklődése nem csappant azonban a szörnyek iránt sem, sem pedig a fixálószer utáni örök versenyfutás iránt. Két rakétapilóta mesélte nekem, hogy rendszeresen megrendelt a Földről minden ezzel a témával foglalkozó publikációt.

Meglepetésemre Sam odaintett, és kihúzott egy harmadik széket, ragaszkodva hozzá, hogy csatlakozzam a társasághoz — amin Collins persze láthatóan bosszankodott. Nekem azonban vastaga bőröm, ha sztorit szimatolok, úgyhogy maradtam. Es hallhattam, ahogy Sam kitálalja a nagy titkát. Fölfedezett ugyanis egy új szörnyet, ami annyira felülmúlta a néhai szárnyas nőt, hogy össze sem lehetett hasonlítani őket. Collins pedig csak ült, nyalogatta a szája szélét, és éppen hogy a nyála el nem csöppent. Én megpróbáltam elhallgattatni Samet — de olyan reménytelen vállalkozás volt, mint dobozba zárni egy porvihart. Végül ragaszkodott hozzá, hogy velük tartsak expedíciójukon ahhoz a páratlan természeti csodához. Hát, nem kérettem magam.

A rossz nyelvek szerint az agyában is homokszemek csikorogtak már. Erről kis híján engem is meggyőzött, mikor egy hajnalban összefutottam vele, amint kifelé tartott épp a városból. Egy földmérők által használt lánctalpas vezetőfülkéjében ült, melynek tetejére, a víztartályok fölé a legelképesztőbb alkotmányt rögzítette, amit valaha láttam: egy hatalmas drótketrecet!

Ezúttal vitorlázórepülővel mentünk, nem homokjáróval. Collins nyilvánvalóan jól volt eleresztve, és sebességet akart. Sam vállalta a pilóta szerepét. Észrevettem rajta, ha Collins nem is, hogy sokkal kevésbé részeg, mint amikor előző este kiöntötte a szívét a Tűzmadárban. Ez az észrevétel megnyugtatott kissé — valamivel boldogabban készültem a ránk váró kalandra.

Alaposabban is megbámultam a szerkezetet, amikor lelassított, hogy köszönjön nekem. Meglátta kigúvadó szememet, és válaszul elvigyorodott, méghozzá gonoszul. — Visszahozok magammal egy homoki egeret, cimbora. Egy okos ember sokat tanulhat egy olyan jószág vizsgálatából, úgy biza! A marsi homoki egerek valóban a homokon élnek — a közhit szerint azt eszik és isszák is —, de közük nincsen földi névrokonaikhoz. Akinek van egy csöppnyi esze, a közelükbe sem megy.

A vörös sziklák, amiket kerestünk, úgy álltak ki a földből, mint az agyarak — egész sor volt belőlük —, meglehetősen fenyegetően. A levegőből nem fedeztünk föl semmiféle szobrot, de ez nem csoda, hiszen a szörnyeket eddig többnyire hasonló szirtek árnyékában találták, ahová nemigen látni be föntről. Sam letette a gépet, és az még jó darabon siklott a lábszárig érő homokban. Kalauzunk mintha jobban dülöngélt volna az indokoltnál, és folyvást motyogott magában. Egyszer még dalra is fakadt — egész kellemes baritonja volt -,

megint csak játszva a részeget. Mi azonban kérdezősködés nélkül követtük. Collins egy kisebb kannát vonszolt maga után, amelyhez gumicsövet erősítettek. Annyira igyekezett nagy lelkesedésében, hogy jóformán letaposta Sam sarkát. Amikor az hirtelen megtorpant, hátulról bele is ütközött. Sam azonban látszólag észre sem vette. Előremutatott, és önelégülten vigyorgott. Az ujja által jelzett irányba néztem, megint egy szárnyas nőre vagy valami ahhoz foghatóra számítva. Ám szörnyhöz még csak nagy vonalakban hasonlót sem láttam - hacsak nem számítjuk azt a zöldes pöfeteget, ami egy-két méterre tőlünk bújt ki a homok alól. — Nos, hol van? - Collins fél térdre rogyott, és most a permetezőjére támaszkodva próbált fölállni. — O t t , ni. - Sam még mindig a zöldes kupacra mutatott. Collins arcát a szél paradicsomvörösre cserzette, most azonban alkonyi bíborra váltott, miközben a visszataszító pöfeteget bámulta. — Maga bolond! — Persze ő nem „bolond "-ot mondott. Előrelendült, és belerúgott a zöld kupacba, méghozzá jó erősen. Sam ugyanabban a pillanatban a földre vetette magát, és egyik túlméretezett mancsával a két vállam közé tenyerelve, engem is lerántott. A szám telement porral és homokkal, küszködtem, hogy kiszabaduljak. Sam azonban szilárdan lenyomott a földre — mintha valami laboratóriumi bogár lennék a tárgylemezen. Fojtott kiáltás hallatszott, amit különös, fuldokló hang követett, a sziklák felől. Mégis hiába tekergőztem, Sam nem hagyta, hogy fölemeljem a fejemet. Amikor végül elengedett, forrt bennem a méreg, és úgy pattantam föl, hogy az öklömet közben már ütésre emeltem. Csakhogy Sam nem volt a közelemben. A szikláknál állt, keze a csípőjén, és valamit nyílt, büszke elégedettséggel vizsgálgatott. Most rnár valóban ott magasodott egy szörny, egy arcvonások nélküli, emberszabású figura, vörös anyagból megformázva. Nem olyan rémes, mint némelyik, amit régebben láttam, de azért elég fura. — Hát... lássuk, ezúttal beválik-e a csodaszer! Sam fürgén fölkapta a kannát, a cső végét a szörnyre irányította, és vékony sugárban spriccelni kezdte a halvány kékes permetet, jól átitatva vele a görnyedten álló alakot.

— De... — Nekem még mindig homok csikorgott a fogaim közt, és csak most kezdtem megérteni, mi történhetett. — Ez a... ez a valami... — Hogy Collins-e? Igen. Nem kellett volna ilyen patáliát csinálnia. Eggyel többször rúgott bele valamibe a kelleténél. Ezt csinálta a nőalakkal is, amikor morzsolódni kezdett, úgyhogy számítottam a reakcióra. Igen ám, de aki egy ilyen pöfetegbe rúg bele, azt beteríti a belsejéből kilövellő anyag, és — hipp-hopp! — máris kész a szörny! Néhány hónappal ezelőtt jöttem rá erre, amikor éppen egy homoki egér üldözött. A nyomorult túl közel merészkedett egy ilyenhez - gondolom, inkább a vacsora járt az eszében, mint a veszély—, és puff! Fölhajtottam egy másik egeret is, és elvégeztem még egyszer a kísérletet, hogy biztos lehessek a dolgomban. Pontosan ugyanaz történt. Hát ez a nagy harci helyzet. Ide nézzen, Jim, azt hiszem, ez az anyag végre beválik! — Végighúzta egy ujját a szörny kinyújtott karján, és semmi sem történt. A szobor szilárdan állt tovább. — De akkor az összes szörny valamikor élőlény volt! — Megborzongtam, ahogy emlékezetembe idéztem néhányat közülük. Sam bólintott. — Talán nem mind a Mars őshonos lakói voltak... túl sok különböző fajtát találtunk. Valószínűleg nem a földi rakéták landoltak itt elsőként. A hangyaemberek és az az óriás béka nem élhettek egymás mellett. Egyszer majd veszek magamnak egy csillaghajót, és elindulok megkeresni azt a világot, ahonnan az én szárnyas hölgyem érkezett. Ennek a bolygónak a ritka légkörében aligha tudott volna repülni. — No de, Jim, most segítsen nekem visszajuttatni ezt a műalkotást Terraportba! Hány millió kreditet ajánlottak is a nagyokos tudósok annak, aki épségben elszállít egyet? Annyira mindennaposként kezelte a helyzetet, hogy önkéntelenül is tettem, amit kért. Ő pedig tényleg szép kis summát kapott a tudósoktól — eleget, hogy egy csillaghajót vegyen belőle magának. Es most odakint röpköd valahol, a Tejútrendszer zugait kutatja, az ő szárnyas hölgye után. Páratlan szörnyetege pedig a Bolygóközi Múzeumban áll, és a turisták a csodájára járnak. Én a magam részéről azóta kerülöm a vörös sziklákat meg a zöld pöfetegeket, és soha, soha nem rúgok bele semmibe, ami fölbosszant... hisz ez a hosszú élet titka. Németh Attila fordítása

Az alábbi receptet Horváth Judit nevű kedves olvasónk küldte be.

METÁLVACSORA Az következő részlet H. L. G o l d : Az összerakott ember című novellájából származik (az Asimov által szerkesztett Szívélyes Fahrenheit válogatásból).

„A helyzetben az volt az ördögi, hogy ő maga is éhes volt, és nem volt a közelben egy árva kődarab sem, amit elrágcsálhatott volna. - Most jólesne egy falásnyi vas, nem? — próbálkozott Gam Nex Biad. — Én tudom, hol vannak az ón- és kéntelepek. — Es a higanymedencék! Nem nagyok, megvallom, de hát mi úgyis csak egy kortyot akarunk inni, hogy leöblítsük az előbb említett fémeket. — Mangán — mondta Gam Nex Biad ... mindig is szerettem egy pár falatot enni étvágygerjesztőnek. A kőnek kellemes, fűszeres íze volt, mint egy vacsora előtti koktélnak. Aztán folytatták útjukat: a Dorfel-társ erősen koncentrált, hogy sorban megtalálja a lelőhelyeket. Savold ... egy főalagútban találta magát. A különböző ércek olyan ízletesek voltak, mint a legjobb emberi ételek, és a tiszta, folyékony higany íze és állaga semmihez sem volt mérhető."

A Kútvilág ura nincs többé Jack L. Chalker

(1944-2005) JACK LAURENCE CHALKER saját bevallása szerint a marylandi Baltimore-ban született, mivel azonban életrajzai notóriusan Norfolkot jelölték meg, egy idő után maga is elgondolkozott. Az SF már iskolásként érdekelni kezdte. Tizenéves korában fanzint szerkesztett (nála jelentkezett első elbeszéléseivel Ramsey Campbell és Tim Powers), bibliográfiákat állított össze és adott ki. Később ő is írni kezdett. Első regénye, a Jungle of Stars, egy ambiciózus űroperett, 1976-ban jelent meg. Ez egy önálló mű, amit azért érdemes kihangsúlyozni, mert Chalker életművére inkább a sorozatok jellemzők. Rádöbbent ugyanis, hogy összetett világokat megidéző, bonyolult látomásait képtelen egyetlen kötetbe belesűríteni. Így születtek meg később az olyan, méltán világhírűvé vált sorozatai, mint a Well World,

a Dancing Gods, a Soul Rider vagy a Changewinds. A Well World (Kútvilág), az ősbolygó, ahonnan az univerzum értelmes lényei egykor szétrajzottak, dimenziókapukon át érkező látogatóit átváltoztatja, hogy aztán egy különös, mitikus teremtmények és sosem látott életformák által benépesített világban kelljen helytállniuk nem mindennapi kalandok során. A szerző e legismertebb, tíz kötetet számláló regényfolyamát számos nyelvre lefordították. Magyarul sajnos még nem jelent meg, és ez jóformán az egész életművére igaz. Nálunk mindeddig egyetlen elbeszélése — Nincs rejtekhely — látott napvilágot, a Móra Kiadó 1989-es Lopakodó árnyak című horrorantológiájában. Chalker a kilencvenes évek elején visszatért bibliográfusi szenvedélyéhez is, újraindítva Mirage Press nevű kiadóját, mely annak idején fanzinját nyomta. A vállalkozás főként kiadványlistákat és tanulmányköteteket jelentetett meg az SF és a fantasy témájában. Ő maga természetesen az írást sem hagyta abba, utolsó trilógiájának, a Three Kingsnek — amely egy intergalaktikus kincskeresés izgalmas története — mindhárom kötete már a 2 1 . század első éveiben jelent meg. Sajnos további könyveket hiába várunk. Jack L. Chalker február 11-én a halálnak nevezett dimenziókapun át eltávozott világunkból. Németh

Attila

Szétsugárzott televízióés rádióadásaink hullamai évtizedek óta száguldanak az űr minden irányba. Elgondolkozott-e már azon valaki, milyen képet alkothat rólunk egy idegen

értelem, ha sikerül ezeket megfejtenie?

Jack L. Chalker: Kísértetek között sodródva

„Eeeez Jack Benny műsora, Jack igen különleges vendégével, Lucille Ball-lal..." Felcsapom az autolock mechanizmust, s közben a komputer ellenőrzi, vajon ez a kvótámra mehet-e. Ó, Donnn... Legnagyobb sajnálatomra nem, így a keresés automatikusan folytatódik. Utasítom a parancsmodult, hogy ugorjon a következő rendelkezésre álló jelre, ami lehet a sorban következő dolog, de lehet teljesen más is. Az indikátorfény kialszik. Utasítom a rendszerkezelő számítógépet, hogy maradjon az autolockon egy kis ellenőrzésre. Aggódom érte. Egyáltalán nem kellett volna ráállnia Jack Benny műsorára Lucille Ball-lal, annál is inkább, mert Lucille annyiszor volt a műsor vendége, hogy a hanglenyomat alapján a berendezés ezt könynyedén kizárhatta. Ha megsérült... Nem! Nem bírnám ki, ha újra meg újra át kellene menni az egész random cuccon, hogy találjak egy korábban nem rögzített darabkát. Arcus istenei, kérlek ne hagyjátok, hogy a szerkesztőprogram most lerohadjon!

Az új darab a Délutáni harc, egy élő western-sorozat, amit teljes egészében Philadelphiában vettek föl. Elég jól ismerem az országot, hogy felfedezzem az abból a városból származó western abszurditását, játszódjon akármilyen időben vagy kontexusban. Nincs rá szükségem, de utasítom a rendszerkezelőt, hogy mindenképpen maradjon rajta. Pont a megfelelő periódusban kaptuk el az NBC-t; korábban egy csomó hiba történt, amikor az ebből az időből származó nyalábot lovagoltuk meg. Legalább négy Atom Osztag epizódom hiányzik, és számtalan Howdy Doody. Így aztán megér egy esélyt. Miért ne? Különben se sok egyebet tudok csinálni idekint. Ez, és az a tény, hogy csaknem az egész folyamat automatikus, a második legnagyobb probléma ezzel a küldetéssel - ezzel a büntetéssel, ha ragaszkodom az igazsághoz. Közülünk, akik meglovagoljuk ezeket a sugárnyalábokat, senki se több vagy kevesebb, mint valamifajta politikai bűnöző, bár odahaza semmi sincs a rovásunkra írva, alkalmazottnak számítunk és technikailag még fizetést is kapunk. A pénz alig méltó említésre - alsó civil szolgálati fizetés, mindössze valami

zseton, hogy minden szépnek és jónak nézzen ki, nem mintha egyáltalán elkölthetnénk valamire —, de ez az a fajta egyezség, amit az én helyzetemben bárkinek nehezére esett volna visszautasítani. Mindenképpen megöltem négy fajtársamat. El kellett volna gőzölögtetniük. A per alig tíz percig tartott, a bizonyítékok vitathatalanok, mivel a klubot annyira bekamerázták, hogy magáról a gyilkosságról voltak felvételeik. Bárcsak tudtam volna erről, vagy csak sejtettem volna, hogy ilyen szorosan a sarkamban vannak! A z t a négyet megölhettem volna egymás után, megfelelőbb körülmények között. Csak éppen sokkal hatékonyabbnak tűnt egyszerre elintézni őket, pont ahogy azok kitervelték az én halálomat. Halál. M i t tudhatok én a halálról vagy akár a bűnről? Ülök, nézem ezeket az ősi felvételeket — tehetek egyebet a nézésen kívül? -, és látom a halálnak és bűnnek valódi szakértőit. Hallgatom a híreiket, nézem a dokumentumfilmjeiket és csodálkozom, hogy egy olyan hihetetlenül szelíd társadalom, mint a miénk, hogy tudott kitermelni még egy ilyen amatőr szintű bűnözőt is, mint én vagyok — vagy azok a még nálam is pancserebb népek a klubban. A komputerek sokat tettek ezért, természetesen. Ennek a hajónak a manővereit számítógép vezérli élőlény számára reménytelenül elérhetetlen pontossággal, számítógép készíti az ételeimet, rögzíti ezeket a kósza gondolatokat, és tart egészségesen. Egy komputer ügyelt fel a klubra, egy komputer vezette a pert, egy másik volt a vizsgálóbíró, megint másik a védő és még az is komputer volt, ami elítélt. Es egyetlen dolog kivételével ezt az egész műveletet, amit itt csinálunk, el lehet végezni számítógépekkel. Felteszem, az egész ízlés dolga, bár ez nem egészen a megfelelő kifejezés. Én vagyok a felügyelő. Átlátom az egész műveletet, ellenőrzöm, mi történik, szerelőként vagy programozóként beavatkozom, mikor a rendszerek elkerülhetetlenül összeomlanak, és én választom ki a sugarakból, hogy mi a lényeges, mi a lényegtelen. Persze mi végeredményben mindet szeretnénk — lehetelenül kicsi volt az esélye, hogy felfedezzük ezt a lehetőséget, és sohasem ismétlődik meg sem számunkra, sem bármilyen más civilizáció számára a csillagok között —, de a sugarak csak egyre

jönnek, és kényszerítenek bennünket, hogy gondosan válogassunk belőlük. Lehetséges, hogy mi vagyunk az egyetlen másik civilizáció, amely kiemelkedett ebben a galaxisban, bár valószínűleg nem. Ám csaknem biztosan mi leszünk az egyetlenek, akik azokat a fajta fogadóberendezéseket használják, melyekkel ezek az annyira régről és annyira távolról érkező, kölönleges jelsorozatok lefordíthatók, és valószínűleg az egyetlenek, akik ugyanúgy hallják és látják ezeket az adásokat, mint azok, akik kisugározták őket. Természetesen egyáltalán nem hasonlítanak hozzánk, vagy ahhoz, aminek mondjuk magunkat, és ahhoz aminek ők hinnének minket. Fizikailag biztosan nem. Kezdetben az is sokáig tartott, hogy hozzájuk szokjak. Inkább tűntek idegen, szürreális teremtményeknek, melyek jobban illenek a művészetek világába vagy animációkba, mint olyanfajta lényeknek, akikről azt gondolnád, hogy élő, valódi és gondolkodó, pláne technikailag fejlett lények. Egyszer az egyetemen, egy biológiai kurzuson egy professzor, aki a legnagyobb tekintély volt mindenben, biztosított arról, hogy kétlábú életformák számára lehetetlen a komplex technika kifejlesztése, mert a bonyolult eszközök kezelése minimum tizennyolc csápot igényel. Gyakran találgatom, vajon ez az alak mit mondana ma, miután fogtuk és analizáltuk ezeket az adásokat. Örülök, ha arra gondolok, hogy azok a nagyképű seggfejek, akik az egyetemen számunkra, tehetetlen hallgatók számára annyira hatalmasnak és magabiztosnak tűntek, most hirtelen és visszafordíthatatlanul ugyanabba pozícióba kerültek, amibe tízezer évvel ezelőtt került valami ősük, mikor bebizonyosodott, hogy a világ gömbölyű, és nem lapos. Es mégis, bármilyen különös is az alakjuk, bármilyen bizarr a felépítésük, gyorsan el lehet fogadni, hovatovább meg lehet érteni ezeket az idegen teremtményeket a képernyőn. M é g elbűvölőbb számomra annak felfedezése, mennyire hasonlóak vagyunk, ha eltekintünk a fizikai különbségektől. Mindkét faj fényt lát és hangot hall. Mindkét fajban két nem van - én ne tudnám! —, s többnyire osztozunk a társadalmi struktúrákban és viselkedési formákban, amelyek ebből a tényből erednek. Teljesen különböző gépeket találtunk föl, néha tel-

jesen különböző módon, hogy pontosan ugyanazt a dolgot csináljuk velük. Társadalmi szerkezeteink valamennyire különböznek, de mindkettőnknél megvan az állami oktatás, a tömegszórakoztatás, vannak magánjárművek és tömegközlekedési eszközök, a technikai növekedés közben mindkét civilizáció pazarlóan bánt a természetes erőforrásokkal, és beszenynyezte saját bolygóját hulladékával. Ebben az értelemben, úgy tűnik, nagyon hasonlítanak ránk, bár valahogy felgyorsítva. A társadalmi erők, melyek őket szünet nélkül tépik és szaggatják, mérhetetlenül lelassultak a mi történelmünkben, bár sajnos úgy látszik, az erőszak szükséges ahhoz, hogy felrázza a dolgokat és megelőzze a stagnálást. A m i nekünk tízezer évbe került, azt ők megtették ezer év alatt, bár ezért a technikai fejlődés akkora felgyorsulásával fizettek, hogy miközben kifejlesztették a teljes megsemmisülés eszköztárát, érzelmileg és szociálisan megrekedtek távoli őseik szintjén. Nem gond fölfogni a drámáikat, azonban jómagam kevéssé vagyok otthon tréfáikban és humorukban. A bonyolult humor nem probléma,

mostanra már eléggé megértettem őket, hogy tudjam, családi viszonyaik hasonlítanak azokhoz, amikben otthonos vagyok, bár temészetesen egyáltalán nem ugyanolyanok. Nem tudom felfogni azonban, miért humoros számukra, ha valaki elcsúszik, és elterül a padlón, vagy miért tűnik számukra derűvel telinek egynémely alsóneműjük. Ez nem kellene, hogy zavarjon, hiszen annyi mindenben különböznek tőlünk, mégis ez a helyzet. Nem igazán értem, miért, de valamiért nagyon is számít. Amikor ott kinn vagy, egyedül, a sugárnyalábokon lovagolva és kísértetek között sodródva, ők az egyetlen valódi társaságod. Megismered őket, még meg is szereted, mert egyszerre olyan idegenek és távoliak, ugyanakkor annyira hasonlóak. Ők az én családom. Csaknem húsz éve ők az egyetlen társaságom. Nem könnyű a nyalábokon lovagolni, még azzal a sebességgel sem, amivel mi haladunk. Igaz, hogy elvileg a régi TV-jelek egyenes vonalban tartanak a végtelenbe — bár itt már hihetetlenül gyengék, és gyakran elmélkedem azon, hogy valamikor a mi jeleinket is ugyanígy fogják majd el

-, de ez valójában nem egyenes vonal. A bolygók keringenek, és forognak is, a napok saját pályájukon mozognak a Tejútrendszer középpontja körül. Talán a harmada, negyede elveszett az adásaiknak, mert a napjuk rossz oldalán voltak, vagy valami a sugarak útjába került. Többet egyszerűen lehetetlen visszanyerni mindenféle technikai okokból, amiatt, hogy a jel nem állhat ellen az univerzum hatalmas erőinek, vagy egyszerűen mert a jel erőssége ahhoz fogható, mintha meg akarnánk hallani egyetlen porszem leesésének zaját a szomszéd naprendszerben. M é g rosszabb, hogy nincs egyetlen jelszabványuk. PAL-ra kell hangolni, ha a brit nemzetközösség jeleit akarom fogni, a franciák, olaszok és még néhány S E C A M - o t , a többiek, mint a Szovjetunió meg Ausztrália, hibrid rendszereket használnak. Sokat azért sem láttunk, mert helyi hálózaton vagy kábelen ment, esetleg az átvitel olyan gyenge volt, hogy alig tudott megszökni a légkörből. De amiért természetesen itt vagyok, az a saját kvótám. Nyolcszáz órányi tökéletes adás. Annyira egyszerűnek tűnik, különösen ha arra gondolsz, hogy a komputer egyszerűen csak meglovagolja a sugarat, aztán rááll az ingadozására, és hagyja a

cuccot áramlani. Nem olyan egyszerű. Egy egész műsor ritkaságszámba megy. Gyakran többször is átjön, lehet, hogy csupán azért, mert ugyanazt a jelet többször is elküldték, vagy egyszerűen azok miatt az erők miatt, melyek meghajlítják a fényt és kettéosztják a csillagképeket, több különböző útvonalon érkezett hozzánk. M é g ekkor is rendszeresen ki-be ugrálunk a nulltérbe, hogy megkíséreljünk együtt haladni velük, miközben elegendő energiát kell tartalékolni ahhoz, hogy az adások és a hajó hazajussanak. Nyolcszáz órányi új műsor. A világ legkönynyebb dolgának hangzik, még ha számításba is vesszük mindezeket. Ha az elgőzölögtetéshez hasonlítjuk, ez nagyszerű ajánlat, ha egy kemény munkával töltött élethez, még inkább az. Csakhogy nem tudtam a csapdákról. A sok kis csapdáról, és persze a legnagyobbról sem, amiről már azért sem szólnak, mert az szolgálati titok. A legnagyobb csapda az új szó, természetesen. Felszedek tízezer órányi anyagot, de azelőtt, hogy leadnám és elfogadnák, fogalmam sincs, hogy a többiek nem küldték-e már el. Es nagyon sok műsortöredékem van, amit még mindig el akarok csípni. Pont ezért vagyok ezen a

sugáron most, és pont ezért aggódom annyira, hogy a számítógép nem emlékszik, mit is tárolt el mostanáig. Ha újra kell programoznom, elveszítem eddigi tudását — természetesen nem a programot magát, csupán a megjelölt műsorokat —, és nem győzném kivárni, mire helyreállna régi szelektivitása. Néha arra gyanakszom, hogy a programba előre megfontoltan építették be az ilyesfajta hibákat, csak azért, hogy idekint tartsanak. Ezt kissé félelmetesnek találom, mivel nem vagyok elég ügyes, hogy újraírjam a főprogramot, mindössze javítani tudom és helyreállítani. A rosszindulaton csodálkozom. Csak a saját világomon, ami egy a sok közül, amelyeket benépesítünk, hatmilliárdan élnek, ám abban az évben, amikor bűnömet elkövettem, csupán százhárom előre megfontolt gyilkosság történt. Szelídebb fajta vagyunk. Talán kevésbé szelíd módon reagálunk. Ülök és nézem az ő műsoraikat, s egy órán belül négy előre megfontolt emberölést láthatok csak a szórakoztató programjaikban, és tucatnyit egyetlen nagyvárosuk híradásaiban. Pár gyilkost kivégeztek, többségüket börtönbe zárták, de a legnagyobb részük sokkal nagyobb bűnökkel, és sokkal enyhébb ítélettel, mint az enyém, egy idő után kisétált a börtönből. Nem látom, hogy társadalmaik legrosszabb tagjainak alternatívaként utazást kínálnának a Pokolba. A miénk szelídebb és bosszúállóbb faj. Es ott ülsz, és megteszed az ugrásokat, és még többet ülsz, és nézel, és kezded megszeretni ezeket az embereket. Tudom, ki a tettes az összes Perry Mason-krimiben, és követtem Supermant az összes megtestesülésében. Velük gyötrődtem régi-régi háborúk, terrortámadások, betegségek és más tragédiák okozta szenvedéseikben, és együtt örvendeztem velük győzelmeikben, felfedezéseikben és hódításaikban. Tetszeni kezdtek különlegesen bizarr zenei és művészeti formáik, sőt, értékelem őket. A személyiségek, akiket látok, mind régi barátok, valahol kezdenek mindnyájan hozzám hasonlónak látszani. Királyok és királynők és elnökök és diktátorok — épp annyira hozzám tartoznak, mint saját történelmem, tanácsadóm vagy legátusaim. De nem is, többek annál: mindnyájan részeim, és részei az univerzumomnak, ami ezen a tetves, kicsi hajón kívül húzódik. Számomra ők a valóság. Nem találhatok

viszonyítási alapot, ami szerint az én valóságom valódibb, mint az övék. Ez aggasztó. Amikor valaki egy idegen valóságban él, eszik, alszik, lélegzik, minden érintkezés és referencia nélkül a saját világával, egy idő után nehéz megkülönböztetni a valódit a nem valóditól, az ismerőst az idegentől. Mindig is gyűjtő voltam, meglehetős eklektikus ízléssel, és éppen ezért választottak ki erre, hogy meglovagoljam a sugarakat. Gyűjtő, igen! Nem egy remegő, büdös valami egy lélektelen ketrecbe zárva, aki keresztülvágtázik a poklokon, és akinek a kísértetek az egyetlen társasága. A kísértetek igazán jó társaság, és egyáltalán nem bánom, hogy velem vannak, miközben a sugarakat kell meglovagolnom, nézni a műsorokat, és elviselni mindent, és valahogyan túlélni. De nem fognak megtörni, nem, nem sikerül nekik. A kísérteteim megvédenek, ők a megmentőim. Mégis, amikor átkapcsolunk, amikor nem találunk meglovagolni való nyalábot, és kereső módban repülünk, nincs itt senki, senki rajtam és az emlékeimen kívül. A kísértetek akkor a fejemben vannak, és érdekesen összekeverednek, mintha egy ősi képzelet idegen kísértetei valóságosabbak lennének, mint annak a világnak az aktualitása, amit oly régen kényszerültem elhagyni. Hogy milyen volt szabadon áramló levegőt belélegezni, hagyni, hogy a szél és a víz körülölelje az érzékelőcsomókat, első kézből ismerni a nyílt teret, és nem valami monitor-steril ablakon keresztül, ami olyan tájra néz, mi sohasem volt az enyém, amit sohasem ismertem, tapasztaltam, sőt még csak el se képzeltem? Ülni a saját birtokomon, aminek gördülő kékmohával borított hegyein ügyes mesterek gondosan elrendezték a karmazsin byuap kerteket. Ó, igen! Saját birtokom volt. Csak a vezető osztályok kerülnek élve a Pokolba. Az alacsonyabb génállományba tartozó krowlokat és clubereket és nimbiátokat egyszerűen el lehet gőzölögtetni. Velünk, madurokkal azt hiszik, jobban el kell bánni. Vagy egyszerűen a geneticizmus diktálja ezt. Elitnek tenyésztettek bennünket. Ha valaki közülünk kifordul önmagából, az az egész rendszert fenyegeti. Példát kell statuálni. Hányszor gondoltam végig ezt az egészet, gondolatban végighaladva a történet minden másodpercén? Milyen nehéz mostanra, hogy húsz

éve az idegen kísértetek között élek, elválasztani a kettőt, amint a tények és a fantázia erőlködés nélkül összeolvadnak az agyamban. Megőrülök, hogy épelméjű maradhassak. A tisztálkodó pavilonomban voltam, éppen mézes fürdőt vettem, és a Szupercsapat legfrissebben letöltött epizódját néztem, amikor megérkezett. A mi osztályunk alatt senkinek, de még a mi osztályunkból is csak keveseknek engedélyezték, hogy láthassa ezeket a dolgokat. Én azonban, mint rangos orvos, kiérdemeltem az első magán hozzáférést, azzal az indokkal, hogy meglássam, vajon ennyire idegen gondolatok és víziók hatása káros-e az agyra. Hülyeség volt, temészetesen. Vártam őt, de nem ilyen hamar. Duber volt, a szolgáló osztály tagja, különleges tehetséggel vagy képességgel kitenyésztve. De még több volt benne a pimaszság, mivel nem állt jogában megzavarni. Várnia kellett volna, de a pimaszság is alapvető része volt természetének. Megállt, és rémülten bámult a képernyőre, ahol két teherautó meg három dzsip robbant fel, amikor ráfutottak pár okosan lerakott aknára. Reszketett és elfordította a tekintetét. Kísérletileg nem tartott sokáig feltárni, hogy nincs duber, aki elég erős ahhoz, hogy a legrövidebb időtartamú behatást is elviselje. A tömegek messze túlságosan szelídek és passzívak ahhoz, hogy megértsék ezeket. A duber nem nézett többé a képernyőre, és megkönnyebbültnek tűnt, amikor levettem a hangot. Egyenesen a lényegre tért. — Elhagyta önt, az bizonyos, uram — mondta Richard Diamond, a magándetektív. — Egy kissé tart öntől, és valamiképpen zavart, de megállapodott egy rossz hírű társasággal, hogy elrejtsék és elmenekítsék ön elől. Dühbe gurultam, bár már gyanítottam a dolgot, azért fogadtam fel ezt a dubert, hogy megtudjam, hogyan akarja a lány elintézni ezt az egészet. - Hogy szándékozik mindezt megtenni, miközben még mindig elérhetem? - Egy klub a városban. A tulaj szinte bármit megtesz megfelelő díjazásért, és nagyon jó ebben buliban. Pár napig egy alsó osztálybeli környéken helyezi el a lányt, aztán a Nagy Központi Pályaudvarra hozza hamis személyazonossággal, talán munkásnak álcázva. Amikor alkalom

adódik, feljuttatja egy űrhajóra. Megbocsásson, de egy lánynak az ő külsejével nem sokáig lesz gondja egy idegen helyen sem. — Pontosan tudom. Épp ezért nem engedhetem meg, még ha az ő osztályának ez nem is megalázó. — De miért harcolna érte? Ez szinte semmibe se kerül magának. Nem is szereti őt. Miért nem engedi el egyszerűen? Felemelkedtem az összes csápomra, és csaknem megragadtam a férfit. — Mert én gyűjtő vagyok. Valami, amit maga úgysem értene meg. Gyűjtök, és a gyűjteményem egyetlen darabját sem hagyom elveszni. A klub címét akarom, és mindazok nevét, akik belekeveredtek ebbe. Személyesen fogom elintézni az ügyet. — De uram, valaki az ön pozíciójában nem mehet oda személyesen I Egyedül, védtelenül... ez egyszerűen nem megy! — ellenkezett Holmes. Kiléptem a pavilonból, és a ház felé indultam. — Üzleti és politikai ügyekben így igaz, de ez személyes dolog, és nem engedhetem meg, hogy más is belekeveredjen magán kívül. Adja át az információt, és lépjen le! Előbb vagy utóbb mindenki eljön Rickhez... Egyszerre volt jobb és rosszabb, mint ahogy képzeltem. A hely maga elfogadhatónak látszott, a középosztályt szolgálta ki, és belül még a megfelelő mohagödrök és az albisgyökér édeskés illatfelhői sem hiányoztak, de a vendégek nem viselték osztályuk jegyeit kívül, és belül sem igen. Peter Lorre a bárpulttól italokat vitt az asztalhoz, aminél Wallace Beery, Preston Foster és Mr T. kártyázott. A népség maradéka közönségesebb volt, többnyire karakterszínészek, bár imitt-amott potenciálisan nagy ellenségek ültek, mint Charles Middleton és Roy Barcroft. Nem féltem. Bizonyos értelemben hidegen hagytak, mivel ha megkísérelnének erőszakot alkalmazni velem szemben, és életben maradok, nem futhatnak el, nem rejtőzhetnek el hatalmam és befolyásom elől. Es ha meghalok, őket automatikusan levadássza a Különleges Rendőrség. Mondhatom, mindannyian egy kissé zavarba jöttek és elbátortalanodtak attól, hogy valaki, aki

arany fejlemezzel született, beteszi a csápjait a klubjukba, de ahhoz a makacs réteghez tartoztak, ami megátalkodottan borsot tör a magamfajták orra alá, szembehelyezkedve a jogszabályokkal meg a társadalmi renddel, amit képviselek. — Igen, uram, igen, uram, mit adhatok? — kérdezte Barton MacLaine a bárpult mögül. — Kétlem, hogy ezen helyen szolgálhat bármivel, ami megfelelne annak a minőségnek, amit elvárok — válaszoltam jegesen. Észrevettem egy nőt, aki a közelemben tett-vett, és egyik szemüregem feléje fordítottam. — Bármilyen minőség, amit akar, rendelkezésére áll a Hosszú Vesszőben - biztosított Miss Kitty. — Minden osztályt kiszolgálunk, és kielégítjük az igényeiket, bármilyenek is legyenek azok. „Ezt lefogadom!" — gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. Drogok, ital, perverzió — ezekkel kereskedtek. Kiismertem a helyet, és azt is megértettem, hogy nem én vagyok az első aranylemezes, aki betette ide a csápját, csupán a legutóbbi. Ezekkel tatják őket fogva, gonoszságuk megrontja és lerombolja a rendszert. Meggyűlöltem valamennyiüket. Aljanép voltak, alacsonyabb rendűek a legrosszabb fajta nimbiátnál, és mégis,

nehéz megbántani azokat, akik nem tartják többre magukat, mint amire én tartom őket. — On ennek a helynek a tulajdonosa, Madam? — Én vagyok az üzletvezető, és nem vagyok Madam. Bármit óhajt, előteremtem önnek. — Szeretnék a tulajdonossal találkozni. Személyes elintéznivalónk van, amit kettesben akarok megbeszélni vele. A nő bizonytalanul körülnézett, Lorre felpillantott a lapjaiból, és apró fejmozdulattal feléje bólintott. — OK, pajtás, kövessen! A tulaj véletlenül itt van hátul... Láttam, hogy a tömeg megmerevedik, bár a feszültség nem haladta meg az ösztönös kötelességtudatot, amivel még ezek az alacsonyrendű éltformák is megvédik főnökeiket. Nem irányult arra, hogy megelőzze, bármit is tegyek. Követtem a nőt egy magánhelyiségbe. A tulaj felnézett, és hellyel kínált. Nyilvánvaló volt, hogy mindent hallott, és annak ellenére, hogy nyugodt maradt, tudta, ki vagyok és miért jöttem ide. — Ugyan, ugyan, uram. Szükségtelen gorombáskodnia az önnél alacsonyabb származásúak-

kal. Ez nem méltó önhöz. — Sidney Greenstreet veszélyesen tettetett udvariasságtól csöpögött. Sisakot viselt fejlemeze fölött, ami lehetetlenné tette, hogy felismerjék az osztályát, de ennek csak egyetlen oka lehet: a hülye álca aranyszínt fed. M é g a dialektusa is tökéletes madur, bár valami nyers éllel. Bizonyosan külvilági, de az is bizonyos, hogy közülünk valaki tért rossz útra. — Nem látom értelmét, hogy a minimálisnál civilizáltabb legyek - feleltem. - On azt tervezi, hogy elvesz valamit, ami hozzám tartozik. Azért vagyok itt, hogy meggyőződjem arról, ez nem történik meg. — Ugyan, ugyan, uram. A leghalványabb fogalmam sincs, miről beszél. — Ne játsszunk tovább! Nem számít, mennyit fizetett önnek a lány, megtriplázom az összeget lenyomozhatatlan értékes fémekben és drágakövekben, ha elfogadja a pénzét, és visszaadja őt nekem. Ne tagadja, mit készül tenni, vagy ne tettesse, hogy nem tudja, miről beszélek. Ezúttal túllépett a termékenyítőedénye határain. Körülvetetem ezt a helyet, és mindenkit, magát is beleértve, agyszondázásnak vetetek alá. Kétlem, hogy bárki azután szabadon távozna. Jockey halkan, gonoszul felnevetett: — Megvan a hatalmad, elismerem — mondta lassan, valamiféle élvezettel hangjában. — De még nem folyamodtál ehhez, és mire megtennéd, ez a hely nyugdíjas apácák temploma lesz. Azt hiszed, nem vártam a látogatásodat? Egy mérföldről kiszúrtam azt az olcsó, pimasz magánzsarut. Nem állítottam meg, mert már nyélbe ütöttem az üzletet. A lány elment. Eltűnt az életedből, el erről a bolygóról, és olyan mélyen elrejtettem, hogy sohasem találod meg. — Es felröhögött. Felemelkedtem mind a nyolc csápomra, a vérnyomásom az egekben, az egész külső vázam zöldesen felragyogott. Eltűnt a bolygóról, mielőtt akár tudtam volna erről? — Ki merészel ilyen szemtelenséget elkövetni a Császári Régensség hajtásával? - kérdeztem dölyfösen. — A Központ orvosa vagyok. — Jól tudom, ki és mi vagy — felelte a félkarú férfi —, de semmit sem jelent nekem. Hétszer licitáltam Quimera árverési gödreiben valami egyedi szépségű vagy zseniális munkára, és te hétszer legyőztél, nem a puszta pénzeddel, hanem be-

folyásoddal és törvénytelen csalással. Az esély, hogy csorbát ejtsek a büszkeségeden, hogy elvegyek valamit, ami kizárólag a tied, valójában ez vitt erre az útra. Hogy visszakönyörögd, amit elloptam, és ne legyen semmi esélyed a visszaszerzésére. A felfedezés, hogy teherbe ejtetted, csak hab a tortán. Megszereztem a feleséged és a gyerekeidet, Doktor, és büszke vagyok rá! Hétszer vesztettem, de te, te sohasem vesztettél. Idáig. Azt akartam, hogy tudd, milyen érzés veszíteni. Rámeredtem. — Gomesh! Te Gomesh vagy, a Császári Adószedő a Litidalról. Most már megismerlek. Ez rosszabb volt a puszta felismerésnél. Egyenlőek vagyunk rangban és pozícióban, és ő az idősebb. Bezárathatom a hülye klubját, ami nyilvánvalóan a gyűjteményét szolgálta, de nem érhetek el hozzá — sem jogilag, sem a kapcsolataim révén. Ha erőltetnék egy ilyen ügyet, csak zavart és megaláztatást hozna rám. Es ennek ellenére igaza volt abban, hogy eddig sohasem veszítettem. Es most sem fogadhatom el a vesztes szerepét. Látta a csápjaimat ki-be görbülni, és látta, hogy az egyik szememmel egy fafaragásra fókuszálok — egy nehéz fafaragásra. — Ne légy nevetséges! — vicsorgott Don Corleone. — Mindenütt az én embereim vannak, ez nem a te közeged, és nem is valami idegen horrorkamrában vagy, mint a szobád, ahol azokat az űrben felszedett marhaságokat nézed. Védtelen vagy, és én ezt ki fogom élvezni. Senki se beszélhet így Charles Bronsonnal! Nemigen emlékszem a következő percekre, csak az elmosódott üvöltésre, de valami megpattant bennem, amit sohasem hittem volna, hogy kiszabadul az ellenőrzésem alól. A csápjaim kicsapódtak, meglepték Gomesht, és akkora erővel tekeredtek rá, amit sem azelőtt, sem azóta nem éreztem, miközben a többi csápommal megragadtam minden elérhető tárgyat — palackokat, bútorokat — a kamrában. A kötél, amin egy függöny lógott, ostorrá vált a markomban. Természetesen rohanvást megérkeztek brutális kinézetű testőrei. Gomesh nagyobb és nehezebb volt nálam, valahogy mégis felemeltem, és a fejem fölött a testőrökhöz vágtam. Az egyikük megpör-

dülve elejtett egy illegális kábítópisztolyt. Egyik szememmel észrevettem, és mielőtt bármelyik mozdulhatott volna, felkaptam. Sohasem lőttem ilyen fegyverrel azelőtt, de abból a távolságból még egy vak is csinos mészárlást rendezett volna. Pont ahogy én tettem. Tudom, mit csináltam. Később megmutatták a felvételeket. Amikor vége volt, Gomesh és három pribékje holtan hevert, és haragom hirtelen egyszerűen elpárolgott; ott maradtam azt a mészárszéket bámulva. Nem mutattam ellenállást, amikor a Különleges Rendőrség megérkezett, és elvezettek. A pert nagyon gyorsan levezették, közvetlenül a magánzárkámban. A védő komputer megvitatta a lehetőségeket, amik valóban nem voltak túl bőségesek, aztán bemutatták a bizonyítékokat, és az Állam meghozta az ítéletet. — Beszámíthatatlanság — mondtam az ügyvédemnek. M é g én is rosszul lettem és lebénultam attól, hogy végignéztem a gyilkosságot. Túl szelíd faj vagyunk ezekhez a dolgokhoz. A felvétel, és a bizonyítékok többsége elzárva maradt a nyilvánosság elől. Így kellett lennie. Madur vagyok. Ha a tömegek tudomására jut, hogy az osztályom egy tagja képes ilyesmire, az lerombolja egész társadalmi rendszerünket, egész civilizációnkat. — Látták a felvételeket és rögzítették az agyhullámaimat. Tudniuk kell, hogy ez nem volt racionális tett. — Attól tartok, nem hivatkozhat beszámíthatatlanságra - válaszolta az ügyvéd. — Értse meg, kérem, hogy az ön osztálya technikailag a törvény fölött áll, és az ebbe a státusba sorolás, az, hogy ön madur, azt jelenti, hogy szabály szerint ön genetikailag tökéletes. Egy madur definíciószerűen képtelen megtenni ilyesmit. Egy madur definíciószerűen mindig épelméjű és racionális. Ezért az ön cselekménye — definíciószerűen — előre kitervelt. — De nem volt az! Es ezt ők is tudják! Felsóhajtott. — Uram, mellékes, hogy aktuálisan mi figyelhető meg. Az számít, ami nem megfigyelhető. Érdekes módon, figyelembe véve az ön beszámíthatóságát és az áldozat rossz erkölcsi karakterét, valamint az ön ellen elkövetett provokációt, el tudnék érni egy ítéletet, amelyben önt valahová egy távoli,

kis bolygóra száműzik. Azonban nem Gomesh az érdekes. On nem egyszerűen csak Gomesht ölte meg, hanem három másik személyt is. — Akik megöltek volna, vagy halálosan megsebesítenek gazdájuk védelmében! Önvédelem volt! — A lényeg elkerülte a figyelmét. Duberek voltak. Ok testőrnek és csatlósnak születtek, erre tenyésztették őket, éppen úgy, ahogyan önt Császári Orvosnak. Mint ilyenek, úgy cselekedtek, ahogy genetikailag, metálisan, szociálisan és erkölcsileg cselekedniük kellett, miközben ön éppen az ellenében cselekedett, ami egy madurt jellemez. Jogukban állt, hogy megsebesítsék vagy megöljék önt. Önnek nem állt jogában, hogy ellenükben cselekedjék, mint ahogyan az is az on felelőssége, hogy olyan szituációba kényszerítette őket, hogy ekként kelljen fellépniük önnel szemben. — Perry Mason felsóhajtott. — Sajnálom, de még nekem is veszíteni kell előbb vagy utóbb. Elnémítottak az elhangzott vádak, és a bennük rejlő igazság. Felelős voltam azért, hogy megtámadtak, és épp ezért nem állt jogomban megállítani őket. Nem az volt a bűnöm, hogy négy személyt megöltem; négy személyt, akikről még mindig azt gondolom, hogy rászolgáltak. Nem Gomesh meggyilkolása volt a bűnöm, az, hogy elégtételt vettem rajta, hanem hogy ezután nem hagytam magam megölni a testőrei által. Ez nem valami apró bűntény, még csak nem is egyszerű gyilkosság. Ez az ismert civilizáció ellen elkövetett bűntett. Ha az alsóbb osztályok csak gyanítanák, hogy egy madur képes érzelmi gondolkodásra, önkontrollja elvesztésére, akár a magánéletében, mindenféle károkozás nélkül; ha gyanítanák, hogy akármilyen rövid időre is, de képes beszámíthatatlanná válni, senki sem érezhetné többé biztonságban magát. — Az on büntetésének kiszabásakor olyan dilemmával nézek szembe, amelyhez nem ad segítséget a törvények szövege — mondta Wapner bíró. — Ennek eredményeképpen szűz területekre kell behatolnom. Elgőzölögtethetném önt Gomesh megöléséért, de az felborítaná a szükséges szimmetriát. Van egy másik, megfelelőbb mód, mint az elgőzölögtetés. Világos, hogy ön, önmagában nem defektív, de azoknak az idegen jeleknek a hatása valamiképpen konfliktusba ke-

rült az ön elsődleges intellektuális imperativusával. Ez bizonytalan helyzetbe hozott bennünket, de egyúttal önt népének különleges segítségévé minősíti. Szükséges, hogy folytassuk azoknak a jeleknek, azoknak a műsoroknak az összegyűjtését. Mégis, hogyan kockáztathatjuk, hogy hoszszabb időre kitegyünk másokat a hatásuknak? Amire szükségünk van, az egy gyakorlott szakértő, aki képes elvégezni a megfelelő válogatást. A gyűjtés megtörténhet automatikusan — folytatta Roy Bean bíró —, de éppen ez a probléma. Hogy automatikus. Valakire időről időre szükség van, hogy átfusson rajtuk, és döntsön arról, melyik az értékes, és melyik nem, melyik redundáns, és melyik új. Ez egy létfontosságú projekt — az eddigi egyetlen kapcsolat egy másik értelmes fajjal, még ha a kapcsolat egyirányú is —, és rengeteget tanulhatunk általa. Valamit elvégzehetnek belőle a számítógépek is, de a végén ez nagyon is szubjektív folyamat. Olyasvalakit kíván, aki egy gyűjtő érzékével, fejlett analitikus és értékfelismerő háttérrel rendelkezik. Egy madurt. Felismertük, hogy az ön elgyötört lelke az elgőzölgés után sóvárog, de megfontolná-e, hogy helyette inkább ehhez a projekthez csatlakozik, és segítségére

lesz népének? Felkészítenénk egy speciális űrhajót, és kilőnénk önt, mint különleges gyűjtőt... és kritikust. Másoknak túl nagy árat kéne fizetni mentálisan, de ezt az árat ön már megfizette. Nem számít, hogy mit kellett volna éreznem, de az elgőzölögtetés volt az utolsó dolog, amire akkor a lelkem sóvárgott. Ha mégis amellett dönt, hagyja, hogy megöljenek, és rajtam meg Gomeshen kívül mindenki más számára hepienddel ér véget a történet. Nagyon ostoba voltam akkor. Megragadtam a lehetőséget. — Azért élek, hogy népemet szolgáljam — jelentettem ki nemesen. Nem értettem akkor, mit tesznek. Nem egyszerűen gyilkos voltam, nem holmi törvényszegő, akivel szemben a gyors és egyszerű válasz az elgőzölögtetés lenne. Egy lehetetlen tettet követtem el, olyan tettet, ami mindent fenyeget. Átkozott gépek! Illeszd a büntetést a bűnhöz... Felhangzik a sugárérzékelő riadó, és mozdulok, hogy ellenőrizzem a megfigyelőállomást. Felpöckölöm a rekordereket, csatolom a vizuális átalakítókat, és a cucc áradni kezd. Azonnal tu-

dom, hová sodródtunk, és azonnal megpróbálom leállítani, de az átkozott komputer nem hagyja, csak villog, hogy ÚJ A N Y A G - FELVÉTELE SZÜKSÉGES. Az Isten verje meg! Nem új, egyáltalán nem! Hányszor láttam már? Hányszor erőltették, hogy végignézzem, amióta a Pokol mechanikus agya határozott felőlem? — Ez a vészhelyzeti leadórendszer. Ez nem — ismétlem: nem — gyakorlat. — A bemondó izzad és ideges, annak ellenére, hogy ő a kor legjobb hírolvasója, és karrierjének legnagyobb sztoriját mondja éppen. — Ne, ne! A népemet ne! A családomat ne! Gyönyörű, gyönyörű kísérteteimet ne! — ...taktikai nukleáris csapásváltás következtében a szovjet hadsereg legalább negyven százaléka megsemmisült... — Lucy! Desi! Miltie bácsi! Gyerünk, mondjátok szépen: csak vicc volt! Mondjátok mikor nevessünk! — ...hatszáz többrobbanófejes rakéta. Washington, New York, San Diego, Norfolk, Los Angeles, San Francisco és Seattle már megsemmisült tengeralatjáróról indított... — Szelíd faj vagyunk! — sikoltom, külső vázam zöldben ragyog, mint ilyenkor mindig. - M i n d őrültek vagytok? Mindnyájatokat elragadott a beszámíthatatlanság? Nem tehetitek ezt velem! — ...a középnyugati városokat, mint minket itt Chicagóban, legfeljebb hét percen belül. Ha van fedezékük, azonnal húzódjanak meg benne! Ne késlekedjenek! Ha viharkamrájuk vagy pincéjük van, menjenek oda! Csatornákba és metróalagutakba. Ne tegyék ki magukat közvetlenül a robbanásnak! Legalább kettő vagy négy hétig ne kockáztassák a kijutást! Vigyenek magukkal minden készletet, amit csak tudnak... — M é g a civilizáció ellen elkövetett bűntett sem szolgál rá erre! Komputer, add át a vezérlést! M o n d d meg nekik, hogy robbantsák fel a hajót! Dobd ki a létfentartó egységet! Megteszek bármit, bármit, csak ezt ne! Hányszor kell még látnom? Hányszor kell még megtudnom? — Kérlek! Központi Számítógép! Az összes szentség nevére, nem nézetheted velem végig újra, hogy valamennyien meghalnak! Antal József fordítása

Ay One A CEBITEN A SlEMENS VÁLLALAT standján kiemelt helyet kapott a „Holnap kommunikációja" című innovációs szegmens. Az egyik legérdekesebb kiállított fejlesztés az „ A y One", egy tenyérnyi, négyszögletes mobil készülék volt. Képzeljük el, hogy rendelkezésünkre áll egy kis doboz, amely több különböző tényezőre figyel egyszerre, és ha valami eléri a beállított kritikus szintet, haladéktalanul riasztja tulajdonosát. Az Ay O n e is egy ilyen multifunkciós távfelügyeleti megoldás. A készülék több különböző szenzorral fel van szerelve, többek között képes a mozgás, a hőmérséklet, a zajszint, vagy akár a fényerő érzékelésére. Emellett önálló G S M modulja és S I M kártyája van. Ha az előre beállított minimális vagy maximális értéket eléri a megfigyelt tényező, az Ay O n e SMS-ben értesíti tulajdonosát, de akár telefonhívást is képes indítani. A készüléket csak le kell tenni, ellenőrizni a térerőt, és máris kész a riasztórendszer. Érzékelheti, ha felsír a baba, vagy ha valaki betöri az ablakot. Csak kinn kell hagyni a kocsiban, és riaszt, ha megkísérlik ellopni azt. Ha felkapcsol az udvaron a mozgásérzékelős lámpa, máris küldheti a riasztást. De riaszthat akkor is, ha a kertben fagypont közelébe ér a hőmérséklet. Hasznos segítség lehet gyerekeknek vagy mozgássérülteknek is. A készülék jelenleg tesztelési fázisban van, üzletekben még nem kapható.

Darth Vader-maszk ITT A MÁJUS, menthetetlenül indul a Star Wars-őrület. Ennek legbeszédesebb bizonyítéka, hogy rövidesen mindent lehet kapni a bögrétől a játékokig, amin csak elfér egy Star Wars felirat, egy fénykép vagy egy logó. A Hasbro, az SW jogok legnagyobb felhasználója a játékpiacon, a harmadik rész alkalmából egy digitális Darth Vader-maszkkal lepi meg vásárlóit. A maszk már a digitális kor gyermekeinek készül. Több funkcióval rendelkezik, amelyek közül termé-

szetesen nem hiányozhat a digitalizált szuszogás. A másik funkcióban James Earl Jones eredeti hangján zenghetjük a filmtrilógia legismertebb mondatait. Az igazi játékszer a digitális hangmélyítő, amely három különböző fokozatban tudja mélyíteni viselője hangját. A díszes dobozban a Darth Vader Voice Changer Mask mellett megtalálható a mellvért gombtáblája is. A három ceruzaelemmel működő maszk Amerikában 30 dollárért (kb. 6 0 0 0 Ft) beszerezhető, de a hazai viszonyokat ismerve mire hozzánk elér, az ára valószínűleg 10-12 ezer forint lesz.

j-Unit:

a személyi jármű A New York-i Autó Show vendégei csodálkozva fogadták a Toyota új személyszállító járművét. A TOYOTA i-Unit NEVŰ JÁRMÜVET lehetetlen besorolni. Négy kereke van, mégsem igazán autó, de nem is quad. Valahonnan a fantáziavilág legtávolabbi sarkából kerülhetett ide. Új kategóriát hoztak vele létre: Személyes Mozgató Eszköz (Personal Mobility Device). A kerekek felett a virágsziromszerű ülés szinte lebeg. Az i-Unitból két változat is létezik. A nyitott verzió szélvédője alig nagyobb, mint egy sisak, a vezető teljesen szabadon van, oldalról két karfaszerű ív támasztja meg. A másik változatban az utas egy csaknem zárt tojásban ül. De azért ebben sem ajánlatos a kirándulás egy esős napon. A két típus eltérő kerekekkel is rendelkezik. A legnagyobb szenzáció az autó alakváltó képessége, a tengelytávolságot és a magasságot a sebessége befolyásolja. Nagyobb sebességnél a jármű 1,8 méter hosszú és mindössze 1,1 méter magas, a vezető szinte fekszik az ülésben. Kis sebességnél a jármű megváltozik. A hossza lecsökken 1,1 méterre, és a magassága lesz 1,8 méter. A vezető ekkor már ül. A kisebb tengelytáv miatt az i-Unit sokkal könnyebben manőverezik, és csekély hely kell a parkoláshoz. A meghajtás is a 2 1 . századhoz méltó. Mindegyik kereket külön villanymotor hajtja, amelyek a kerékagyakba lettek beleépítve. A környezetvédelmi szempontoknak megfelelő hajtásról az ülés alatt található lítium-ion akkumulátorok gondoskodnak. A jármű megkapta a Toyota Intelligent Transport System nevű automata vezérlőrendszerét is. Önállóan irányítható, de amennyiben a rendszerrel kompatibilis pályák állnak rendelkezésre, elég megadni az úti célt, és ő magától odatalál. Az i-Unit természetesen a maximális kényelemről is gondoskodik. Beszállás után felismeri a vezetőt, a személyes beállításoknak megfelelően igazítja az ülést, a kedvenc adóra kapcsolja a rádiót, illetve elindítja a zenelejátszást. Még az autó színét is az előre beállított módon változtatja. A Toyota több új, egyszemélyes koncepció járművel is kirukkol a Japánban megrendezendő 2005-ös Expón. Az Aicsiban megrendezendő világkiállításon mutatják majd be a Személyes Mozgató Eszköz névre hallgató járműveket, amelyeknek fejlesztésénél és a felhasznált technikai megoldásoknál szorosan együttműködtek az Apple céggel.

LÁTHATÓ MÁR A PLANETOID? — Nem, az még sok időbe telik. — Mintha a Toliman-rendszerhez utaznánk; repülünk, csak repülünk. — Unalmas, ugye? — Egy kissé. Bekapcsolhatnád a bolygóközi videotront! — Nem érdemes. Biztosan megint gombaszedőket mutatnak valami földi erdőben, vagy egy lányt, aki a földi szellő lágy fuvallatában lebeg az antigravitációs szőnyegén. Ez a műsor a honvágytól gyötört Mars-telepeseknek való, akik a képernyő előtt kérődzik az algapépet, de nem nekünk. M a r p felállt a helyéről, és járkálni kezdett a műszerfal előtt.

— Tehát mese az Ezeregy űrutazásból. De megmondanád nekem — folytatta M a r p elkomolyodva —, miért nem jelentkeznek a bázison már a második hete? — Valószínűleg olyan kitűnően szórakoznak, hogy teljesen megfeledkeztek a Földről és a jelentés elküldéséről. — Ne gúnyolódj, Thor! A dolog egyáltalán nem látszik humorosnak. — Meglehet. De talán semmiség az egész, esetleg egy nagyobb meteor eltalálta az antennájukat. — A z t a mai napig már kijavították volna. Soto, a bázis műszaki vezetője nem ül ölbe tett kézzel, minket várva. Jól ismerem. — Remek, akkor a régi barátság jogán leg-

Konrad Fialkowski: A gigantomat

Ez az írás akár novellapályázatunkra is érkezhetett volna, legalábbis témáját tekintve, hiszen azt a problémát feszegeti, jó-e az nekünk, ha életünket egy mesterséges intelligencia kezébe tesszük. Mert talán a legszörnyűbb az, amikor jót akar — Miért is nem építették máshová a bázist! Épp a középzóna külső részére!... A planetoidhoz viszonyítva a Mars a Naprendszer középpontja. Es most, amikor a planetoid elérte pályájának a Naptól számított legtávolabbi pontját, szinte teljesen lehetetlen a megközelítése. — Ne dühöngj, M a r p ! Elküldhettek volna a Szaturnusz egyik holdjára is. Ez még nem a legrosszabb. A planetoidon levő, teljesen automatizált bázis a kozmonauták álma. Ha nincs kedved a csillagokat nézni, állítólag hetekig megkímélnek ettől a látványtól. Automaták etetnek és ringatnak álomba, s anélkül, hogy egy szót szólnál, minden kívánságodat kiolvassák a szemedből.

alább duruzsolhatsz neki néhány kedves szót, ha kiderül, hogy hiába repülünk oda. — Thor elterpeszkedett a széken. — Megpróbálom majd ismét hívni őket. Talán jelentkeznek. — Nem hinném. — Ne számítsunk rájuk! Nélkülük is le tudunk szállni. Lehet, hogy egy bolid zuhant a bázisra. Úgy tanultam, ennek a valószínűsége egy a tízmillióhoz, de előfordul, s az végzetes volna. Akkor nem maradhatunk ott. Becsszavamra mondom, torkig vagyok már ezzel az utazással. Az ember nem arra való, hogy űrhajóban éljen. Erre az automaták alkalmasak. — Inkább utazom űrhajón, semhogy egy támaszponton ücsörögjek, még ha olyan tökéletes is, mint az, ahová repülünk.

— No nézd csak, a kozmosz rajongója! Felveheted az űrruhát, és kiugorhatsz... M a r p kozmonauta: az új, mesterséges bolygó! M a r p vállat vont, és visszaült a helyére. Thor a képernyő fölé hajolt. — Nézzük csak, vajon működik-e a helyi adójuk! - mondta. Egy ideig csavargatta a kapcsolókat, és hirtelen éles, fütyülő hangok törtek elő a hangszóróból. — Ez a bázis? — kérdezte M a r p . — Igen. — Akkor már nagyon közel vagyunk. — Nem egészen. Nagyon erős a helyi adójuk, tudod, erre a kísérletek miatt van szükség. — Az új szerkezetű űrhajókra gondolsz? — Úgy van. — A z t hallottam, hogy az óriási automatájuk, melyet konstruktőrnek neveznek, önállóan tervezi az űrhajókat. — Csak részben. A koncepciót a Földről kapják. Minden mást, beleértve a repülésre alkalmas modelleket is, saját maguk állítanak elő. — Es hárman vannak... csak hárman. — Ne feledkezz meg a konstruktőrről, ez a Naprendszer egyik legtökéletesebb automatája. Valójában az egész munkát elvégzi, az emberek csak ott vannak, egyszerűen csak... — Mi az, hogy csak? Az emberek ellenőrzik az egész munkafolyamatot! Es Soto azt is elmondta nekem, hogy milyen sok bosszúságot okozott ez a konstruktőr. — Erről én is hallottam — mondta Thor, és helyeslően bólintott. — Mikor három héttel ezelőtt találkoztam Sotóval, éppen a Neurokibernetikai Intézetből jött, ahol a küszöb alatti ingereknek az idegrendszerre gyakorolt hatását vizsgálják. Soto szívesen konzultálna gyakrabban az intézet kutatóival, de a kapcsolat lehetőségei... Miért nem építették a bázist valamilyen más, közelebb fekvő égitestre? — Az nem lett volna alkalmas! — Thor Marpra nézett és mosolygott. — Tudod, hogy a bázison próbáljuk majd ki az új típusú űrhajókat. Nos, ha valamelyik kísérlet nem sikerül, akkor az egy kisebbfajta termonukleáris robbanással végződik. Indulás előtt figyelmeztettek, hogy nagyon óvatos legyek a planetoidra való leszállásnál.

— Vigyázni fogunk. — M o s t közlöm velük, hogy már itt vagyunk. A leszállásig valószínűleg abbahagyják a kísérleteket. — Thor a vezérlőpulthoz lépett, és működésbe hozta a hívóbillentyűket. Látta felvillanni az ellenőrzőlámpa fényét, mely jelezte, hogy az űrhajó antennái energiát sugároznak. — Thor — mondta M a r p , és odament a navigációs pulthoz. — Thor, félbeszakadt az adás. — Nem értem, miért szakították meg? — Nincs több jelzés. — Ebben az esetben... — ...navigációs automatánk nem találja meg a planetoidot! — Nem kell begyulladni. Űrhajónk távolsági felderítő, és megfelelő műszereink vannak a fedélzeten. Sajnos dolgoznod kell egy keveset, Marp. — Nem számít, Thor. Mégiscsak szerencsénk van. Nem minden távolsági felderítő visz magával teljes helymeghatározó felszerelést. Ha szokványos űrhajónk lenne, soha nem találnánk meg a planetoidot; egy év alatt sem, de tíz vagy száz év múlva sem. Hacsak nem véletlenül. — És akkor a hazatéréshez sem lenne elegendő üzemanyagunk. Elrepülnénk a planetoid mellett, kiszáguldanánk a világűrbe, és addig táviratoznánk segítségért, míg ki nem szabadítanak onnan. — Onnan? Ahová még az automatikus rakétaszondák is csak elvétve tévednek?!... — Tegyük fel, hogy a planetoidon tudomást szereznek rólunk. De ha nem sietnének a segítségünkre, nem küldenének irányadó jelzéseket, űrhajójukkal nem keresnének, akkor bizony, M a r p , rákerülnénk a kozmoszban eltűntek listájára. A következő két órában olyan feszített erővel dolgoztak, amilyenre ritkán van szüksége az embernek az automata korszakban. A planetoid pályaadatait betáplálták az automatákba, saját helyzetüket a Jupiter-holdak alapján határozták meg. A hajtóműveket közvetlenül a számítógépek irányították, és csak a gyakori gyorsulásváltozások bizonyították, hogy az űrhajó még mindig a csillagok örökké dermedt világában halad.

— Megírom a jelentésemet, és ezt a Sotót majd valamelyik távoli Mars-állomásra helyezik, ahol agrosugarak alatt salátát termeszthet — mondta Marp. Kissé hátralépett, de hiába kereste a képernyőn a bázis jelzését. - Es az egész társaságot vele együtt — tette hozzá. — Ilyen embereket nem volna szabad a világűrbe engedni. — Ne izgasd magad fölöslegesen! Hiszen

— Látom, az űrhajóépítő üzem, ott szerkesztik a prototípusokat. Ha az a valami, amit ott szerelnek, az az űrhajó, akkor a legfurcsább szerkentyű, amit életemben valaha is láttam. M a r p figyelmesen odanézett, és igazat adott Thornak. — M o s t is dolgoznak rajta, világosan látni,

még az automatákban is akad selejt... az embert meg születése előtt nem vetik alá technikai ellenőrzésnek. Természetesen elkészítjük a jelentést... - Hirtelen elhallgatott. - O t t , nézd csak, ott van! A planetoid! Thor a képernyőre mutatott, ahol egy parányi fénypont vált láthatóvá. A planetoid felületéről érkező radarsugár volt. — Akkor nemsokára odaérünk — mondta Marp, és megkönnyebbülten huppant a székbe.

hogyan villannak fel a hegesztőautomaták lángvágói — mondta. — Ha dolgoznak, akkor nem kísérleteznek. Leszállunk? — Természetesen. Thor hozzákezdett a fékezési manőverhez, és rögtön észlelte a jellegzetes gyorsuláscsökkenést. A képernyőn sebesen növekedett a kozmodrom fehér foltja. A robotpilóták irányításával az űrhajó elsiklott a magasba nyúló antennák felett, és enyhén megzökkent a leszállásnál.

— Csak még csekély félmillió kilométer... A d d meg a koordinátákat a navigációs automatáknak! — Es ezek a gazemberek még mindig nem jelentkeznek. — Valószínűleg nem vették a hívójelünket — mondta Thor minden meggyőződés nélkül. — Képtelenség. Egy rakás lehallgató-automatájuk van. Es még valami: elnémult az adójuk... — M a r p Thor fölé hajolt, és a szemébe nézett. — Megfigyelted? Amikor jelentkeztünk, azonnal kikapcsoltak. Ez csak azt jelentheti... — Lehetetlen, M a r p ! — ...ez csak azt jelentheti, hogy nem kívánják a látogatásunkat, inkább azt akarják, pusztuljunk el a kozmoszban. — Ez nem lehet igaz! — Én tényekről beszélek. Arról ugyanis nem lehet tudomásuk, hogy milyen az űrhajónk, és arról sem, mennyi az üzemanyag-tartalékunk. Az űrállomást a planetoid sziklás talajába sülylyesztették. Csak fehér kupolája magaslott ki, és jól láthatóan elütött a barna kőzettől. — M a r p ! O t t a bázis! - kiáltott fel Thor. — A planetoid a burok, mélyen a belsejében dolgozik a konstruktőr. A sziklakőzet megvédi a meteoroktól és a rosszul sikerült modellek robbanásától. — Thor, nézd csak...

— Felvesszük az űrruhát? — kérdezte M a r p . — Igen... és talán — Thor habozott — mindenesetre hozd magaddal a dezintegrátort is! — Arra gondolsz, hogy ott valami nincs rendben? — Nem, inkább óvatosság... — Na jó... A dezintegrátor mindig jó fegyver... természetesen az automatákkal szemben — tette hozzá, mikor észrevette, hogy Thor tiltakozni akar. — Gondosan csukd be a fülkeajtót! — mondta Thor, és elsőnek szállt ki az űrhajóból. M a r p becsavarta védősisakjának szelepét, és követte társát. Egy pillanat múlva a hófehér leszállóhelyen álltak. Nehézkes léptekkel haladtak a bázis bejárata felé. Csizmájukat csak üggyelbajjal tudták emelgetni a mágneses kifutópályán: a planetoidon olyan csekély volt a gravitáció, hogy e megfelelő biztonsági berendezés nélkül minden lépésnél az a veszély fenyegette volna őket, hogy kirepülnek a kozmoszba. Thor megállt a kapu előtt. Tudta, hogy oda az űrruhába szerelt rádióadó hullámhosszára beállított automatákat építették be. — Halló! Soto! A Földről jövünk. Nem hallottatok minket? - szólította M a r p a barátját. Egy darabig csend volt, majd recsegni kezdett a hangszóró:

— Végre megérkeztetek. Gyertek be! A laborban vagyok. — Vártál minket? Csend. — Jelentkezz, Soto! Nem ismersz rám? Marp vagyok. — Gyertek be! A laborban vagyok — ismételte a hangszóró. — Nem nagyon bőbeszédű a te Soto barátod. — Úgy látszik, itt különc lett belőle... Mondd, Soto, megbolondultál? — Marp közvetlenül a mikrofonba beszélt. — A laborban vagyok — hallatszott ismét. Marp vállat vont. — Menjünk! — tanácsolta Thor, és belépett a kapun. Az ajtó automatikusan becsukódott mögöttük, a kapufülke megtelt levegővel, és végre levehették a sisakjukat. — Hol lehet a labor? — kérdezte Thor. — Majd csak megtaláljuk. Áthaladtak egy fokozatosan lefelé ereszkedő folyosón, melynek falai kékes fényt sugá-

roztak. Mindkét oldalon, vég nélküli sorokban javítóautomaták álltak, készen arra, hogy riasztás esetén kirohanjanak a planetoid szürkés, légüres terébe. Készen engedelmeskedni a konstruktőr bármely parancsának. A folyosó egy hatalmas terembe torkollott — a bázis központi helyiségébe. Azt a hatást keltette, mintha a Föld egy darabját plántálták volna ide, erre a távoli planetoidra. A mennyezet helyén égboltutánzat kéklett, a magasból egy mesterséges nap, mely időnként a felhők mögé bújt, kellemes meleget árasztott. Csak a növények voltak valódiak, és valódi volt a késő nyár illata is. — Hahó! Van itt valaki?! - kiáltott Marp. A bokrok közül egy kis android bukkant elő. — Még mindig nincsenek jelzések — szólt kurtán. — Thor, miről beszél ez? — kérdezte Marp, de a társa sem tudta. — Mit akarsz ezzel mondani? Magyarázd meg! - parancsolt az androidra. — Utasításra a lehallgató-automatákkal tartom a kapcsolatot. Az űrhajó jelzései a zajszint alá

zuhantak. Szakautomaták vették át a lehallgatást. Pillanatnyilag kimaradnak a jelzések. — Ezek minket a zajszint alatti vételsávon kerestek. Mintha több millió kilométer távolságra lettünk volna a bázistól, s közben megérkeztünk. — Humoros, nem? — mondta M a r p , s boszszúsan felnevetett. — Inkább különös. — Különös? Abszurdum! Úgy játszanak itt bázist, mint a gyerekek az iskolaudvaron. — Gyere, M a r p , menjünk Sotóhoz — szólt komoran Thor. — Jól van, keressük meg a labort! A z t hiszem, lesz néhány keresetlen szavam a fickóhoz. Elvégre is már régóta kozmotechnikus. — A labor hol van? — kérdezte Thor az androidtól. — Kémiai labor második emelet, első folyosó — hangzott tüstént a felelet. — Kémiai labor? M a r p , hiszen Soto nem kémikus. — Nem, kibernetikus. — Es hol van a másik labor? — Más labor nincs. — Hogyan? — csodálkozott M a r p . — Az androidnak igaza van. Most jut eszembe... még a felszállás előtt mondták, hogy eltérően a többi állomástól, itt nem végeznek kutatómunkát. — M é g a saját céljaikra sem? — Nem, itt mindent a konstruktőr vezet és irányít. A kémiai labort is csak nemrégen létesítették, csupán a kozmikus por összetételének vizsgálatára. — Valóban, Soto legutóbb említette, hogy új kémikusuk van, aki most már állandóan a bázison marad. Állítólag nagyon tehetséges fiú. — Itt kell valahol lennie a labornak. — Igen, kissé távolabb még a folyosón, a következő emeletnél. Továbbmentek. — Itt van! - kiáltott fel M a r p . — Nem érzel égésszagot? — kérdezte hirtelen Thor, amikor beléptek. — De, enyhén. — Pedig a klímaberendezésük elsőrangú... Nézd csak... — A második terembe vezető átjáróban álltak.

— Itt tüzet oltottak, ez biztos — állította M a r p . — Mindenütt beszáradt fehér hamu... szép kis tűz lehetett! — M a r p , az oltóautomata még mindig a tűz színhelyén áll! — Na és, miért furcsa ez? — Nézd csak, a beszáradt hamu már kezd szétmorzsolódni... Legalább egyhetes, és az automata ott áll, senki nem küldte el. M o s t vett észre minket, és megy... — Nem értem. — Miután eloltotta a tüzet, csak akkor szabad távoznia, ha embert lát. — Ez azt jelentené... hogy a hamu... — Igen. Legalább egy hete senki nem volt itt... Lángban állt a labor, de ember nem mutatkozott. — Akkor ki hívott minket ide? — M a r p gyanakvóan körülnézett, és a dezintegrátort lecsúsztatta a válláról. — Sejtelmem sincs róla. M a r p , itt valami történt! — De hol lehetnek az emberek? H o l bujkálnak? M e g keli találnunk őket! - kiáltott fel M a r p és a kijárat felé sietett. — Á l l j ! Előbb gondolkozzunk! Mi okozhatta a tüzet? — Ez most igazán nem fontos. Gyere, keressük meg az embereket! — Mivel legalább egy hete nem jártak itt, az a néhány perc már igazán nem számít. — De talán éppen ebben a pillanatban... — Hidegvér! Először itt nézzünk körül! A labor teljesen kiégett. Ez az elszenesedett műszer valamikor analizátor lehetett. — Az nem robbanhat. — Nem, legfeljebb meggyulladhat. — Csak akkor, ha több órán át megszakítás nélkül működik... — Es a biztosítóberendezés sincs teljesen rendben. Különös. — Thor mozdulatlanul állt a labor közepén. — Mégis, Soto hívott ide minket. — Hogy is mondta? — Várj csak... Végre itt vagytok. A laborban vagyok... Valahogy így. — Érdekes. Mintha vártak volna bennünket. Es a tűz a laborban. Nem... ez képtelenség...

— Képtelenség? Micsoda? — Az üzenetet csak a kémikus táplálhatta be az automatába. — De miért? — A z t akarta, hogy zavartalanul dolgozhasson, s egyenesen hozzá menjünk a laborba. Erted már? Először várt, s amikor abbamaradtak a jelzések, hozzáfogott a kísérlethez...

— Nem csoda, ha ilyen kontármunkát végeznek... — Valóban, furcsa egy tákolmány volt. — Thor elgondolkozott. — M a r p ! De nem, ez nem lehet... — Micsoda? — Sejtek valamit. M o s t jöttem rá, hogy a konstruktőr csak akkor tervezhet ilyen fura űrha-

— Előbb azonban az automatába betáplálta az utasítást. — Pontosan!

jót, ha közben nem ellenőrzik. — Legalábbis felületesen; nincs olyan mérnök, aki ezt jóváhagyta volna.

— Nos, akkor ellenőrizzük a bejáratnál levő automata adattárolóját! — javasolta M a r p . — Csak egy bökkenője van a dolognak, M a r p . A kémikus a tűz keletkezése előtt adhatta meg az utasítást az automatának, legalább egy hete. Es akkor még mi sem tudtuk, hogy ide fogunk repülni. — A feltevés helyes. Ebből következik, hogy az üzenetet nem nekünk szánták. — Hát akkor kinek?

— Én szándékosan mondtam: nem ellenőrzik! — Honnan veszed ezt? — Az a gyanúm, hogy senki sincs a bázison. Senki! Erted? Es legalább már egy hete. M o n d d csak, mikor láttad utoljára Sotót? — Több mint három hete — idézte föl M a r p , majd rövid szünet után megkérdezte: — A z t hiszed, nem tértek vissza a bázisra?

— Először állapítsuk meg, valóban tárolva van-e az üzenet. Marp a mikrofonhoz lépett, és a kapusautomatát hívta. Az nyomban jelentkezett: — Vételkészen. — Ismételd meg a parancsot! — Végre megérkeztetek. Gyertek be! A laborban vagyok — recsegte a hangszóró. Egy pillanatig hallgattak, azután megszólalt Thor: — Na tessék! A feltevésünk helyes volt. — M o s t mihez kezdünk! H o l a kémikus? Kinek szánták az üzenetet? H o l lehet Soto és a mérnök? Thor felhúzta vállát, és tanácstalanul meredt a képernyőre, melynek látótere az űrállomás környékét mutatta. Pár száz méterre a bázistól jól fel lehetett ismerni a csillagos háttér előtt a planetoid sötét, csipkézett horizontját. Hirtelen — a nukleáris detonáció egy másodperc töredékéig tartó fényében — vakító világossá vált a horizont, s rögtön ezután alapjaiban megremegett az egész állomás. — Atomrobbanás! - kiáltott fel M a r p . — Az a különös űrhajó, amit odakint láttunk, szétrobbant!

-Azt. — Eltűntek a kozmoszban? — Igen. — Es ezért nem kaptuk meg jelentésüket a Földön. — M a j d tétován hozzátette: — De miért tűntek el? — Ezt én is szeretném tudni — jelentette ki Thor. - Es a kémikus. Mi történhetett vele? — Megpróbálom leolvasni a konstruktőr memóriatartalmát. Esetleg így megtudunk valamit. — Le akarsz menni oda... a memóriarendszerhez, a bázis mélyébe? — Tudsz valami más megoldást, M a r p ? Lefelé haladtak a folyosón, és ismét egy mesterséges parkba jutottak. Itt az ég felhős volt, és hűvösebb szél fújt. Lépteket hallottak. M i n d ketten hátrafordultak, de csak a kis android volt, akivel rnár előzőleg találkoztak. — M i t akarsz? — kérdezte M a r p . — M é g mindig nincsenek jelzések — jelentette. — Ezt már hallottuk egyszer — jegyezte meg Thor. — Az a feladatom, hogy megismételjem. Megváltoztatod a parancsot? — Nem — felelt Thor, majd hirtelen érdeklődéssel megkérdezte: — Tulajdonképpen miért jelented?

— Ezt már az imént megmagyarázta — szólt Marp. — Ne szakítsd félbe! — Utasításra kapcsolatban vagyok a lehallgató-automatákkal — ismételte az android. Az űrhajó jelzései a zajszint alá zuhantak. Szakautomaták vették át a lehallgatást. Pillanatnyilag kimaradnak a jelzések. — Ezt mondta az előbb is — türelmetlenkedett M a r p . — De M a r p , még mindig nem érted? Az android a kémikust tájékoztatta Soto űrhajójának jelzéseiről. Amit hallasz, az az utolsó hír. Soto űrhajója oly messzire távolodott a planetoidtól, hogy jelzéseit többé nem lehetett venni. Nézd: először tisztán hallatszottak a jelzések, a zajszint felett voltak, tehát az űrhajónak a bázis közelében kellett lennie. Azután eltávolodott, és a jelzések elhalkultak. — Ez azt jelenti, hogy a kozmoszba rohantak! — Igen. — Csak tudnám, miért!

— A z t hiszem, tudjuk az okát. Elmaradtak az állomás jelzései. — Sejtem már, amikor Sotóék rakétájukból a planetoidot hívták... az nem válaszolt. Éppen úgy hallgatott, mint mikor mi hívtuk. — Csak éppen Sotónak szokványos űrhajója volt, üzemanyag-tartalék nélkül. — Úgy gondolod, Soto nem tudta megtalálni a planetoidot, elrepült felette, egészen a N a p rendszer határáig? — Biztosan. Segítséget kértek... — ...senki nem vette hívásukat, csak a planetoid, de ott hallgattak. — M a r p egy pillanatig elgondolkozott, majd hozzátette: — De a kémikus... — Ez az, mit csinált a kémikus? Ezt kell kinyomoznunk — mondta Thor. — Es hogy miért pusztult el. — Elpusztult? — A z t hiszem. Lefelé mentek a bázis mélyébe vezető folyosón. Hatalmas páncélzsilipek között haladtak át, melyek a lakóteret választották el a konst-

ruktőr rendszerétől. A járat egyre szűkült, és sokkal inkább sziklahasadékra emlékeztetett, mint egy űrállomás folyosójára. Elmaradtak a kékesen foszforeszkáló falak, helyettük a rendszer látszólag kusza alakzatokból összeillesztett kristályai bukkantak fel, melyeket a különböző színű, átlátszó kábelek és vezetékek szövevénye kapcsolt egybe. A kristályprizmák halvány, zöldes fényt sugároztak, melynek intenzitása kaotikus ritmusban villogott. Két-három méterenként folyosók ágaztak szét, oly keskenyek, hogy azokon ember nem nyomakodhatott volna keresztül. — Átjárók a javítóautomaták részére — magyarázta Thor. — Milyen hatalmas rendszer! Több ezer méter folyosó. — Igen, egy kolosszus — bólintott Thor. — De ne feledkezz meg róla, hogy ebben a gigantomatban tárolják az emberiség egész tudását a bolygóközi repülésről, a csillagászatról, az asztronavigációról és valamennyi ismeretét a bolygók atmoszférájáról... — Ezenkívül önállóan dönt is... — Ez még nem minden. A konstruktőr tanulógép. M é g abból is tanul, ha döntéseit az ember csak egyszer is helyesbíti. Soha nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. — Átkozottul okos automata! Ne nevess, de Soto azt is elmondta, hogy a konstruktőr nem méltányolja, ha döntéseit megváltoztatják. — Mi az, hogy nem méltányolja? Hiszen egyáltalán nincs lehetősége az ember parancsának ellenszegülni. Olyan rendszert építettek bele, mely feltétlen engedelmességre kényszeríti. — Így van. De Soto mondta, hogy a konstruktőr egyszerűen arra törekszik, hogy ne alakuljon ki olyan helyzet, melyben döntéseit az embernek módja lenne megváltoztatni. Éppen ezért fordult Soto a Neurokibernetikai Intézethez. — Érdekes — mondta Thor, és megállt. — O t t vannak a memóriaaggregátorok — mutatott le egy aknába, melynek kerek nyílása fölé hajolt. Jeges hideg áramlott ki, s bár a klímaberendezés működött, leheletük párás volt. — Nincs valami meleg itt. — A folyékony hélium miatt. A hőszigetelés és a klímaberendezés sem képes megakadályozni az erős lehűlést.

— Indulunk lefelé? — Azonnal, csak előbb hívom az automatákat. — M i t gondolsz, vajon lent lesz? — Kicsoda, a kémikus? — Igen. — Nem tudom, talán. Ha kibernetikus lenne, biztosan ott találnánk meg. Véleményem szerint az egész felfordulást a konstruktőr valamelyik döntése okozta, és ennek nyoma kell hogy legyen a memóriájában. — De kémikus volt... — Erről van szó. Feltételezhető, hogy egyszerűen nem volt képes egy ilyenfajta automatának a memóriatartalmát megvizsgálni. Nemsokára megérkeztek a javítóautomaták — kis, gúla alakú robotok —, testükön tucatnyi nyílással, ahonnan különleges szerkezetek parancsára karok nyúltak elő. Elhaladtak a két férfi előtt, és egymás után leszálltak az aknába. Váratlanul megszólalt a bázis hangszórója: „Végre megérkeztetek. Gyertek be! A laborban vagyok." — M i . . . mi volt ez? — suttogta M a r p . — Valahol ott van a kémikus, és hív minket. Thor hallgatott. — Thor, gyere! Hívott minket! Hallottad! Gyere már, mire vársz? — Az az érzésem — válaszolt Thor egy kis gondolkodás után -, valaki nagyon szeretné, ha sarkon fordulnánk. — Hiszen a kémikus hívott minket. — Az nem a kémikus volt. Valószínűleg a konstruktőr megparancsolta a kapusautomatáknak, hogy ismételjék meg és továbbítsák az üzenetet a bázis hangszóróhálózatának, azért, hogy itt is meghalljuk. — A konstruktőr? M i é r t tette volna? — Megtanulta, hogy az üzenet hallatára a laborba megyünk. M á r kétszer hallottuk. Első ízben azonnal a laborba mentünk, másodszor épp ott voltunk. Most... most azt akarja, hogy ismét oda menjünk. — De miért? — Nem akarja, hogy eljussunk a memóriaaggregátorokig. Nem tarthat vissza. Jóformán semmit sem tud rólunk, legfeljebb azt, hogy erre a felszólításra a laborba megyünk.

— A z t hiszed? — Igen. Ez egy tanulóautomata. Te mesélted, hogy Soto említette, a konstruktőr célja egy bizonyos helyzet előidézése. Tessék, a szemléltető példa. — És most mi lesz? — Gyere, leszállunk a memóriájába. Beugrathat ily módon minket, de visszatartani nem tud. A pszeudopszichéje olyan rendszert tartalmaz, mely arra kényszeríti, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjék az embernek. Először Thor ereszkedett le, és M a r p követte. Néhány lépés után, egy folyosón áthaladva, melynek falait és mennyezetét dér vonta be, eljutottak a memóriaközpontig. — Úgy érzi itt magát az ember, mint egy mélyhűtőben. — Ha fázol, tedd fel a sisakot, és kapcsold be az űrruha fűtését! — Hogyisne! Úgy szaladgáljak a bázis belsejében, mint a világűrben? A z t már nem! Inkább lássunk hozzá a munkához! — A konstruktőr fő feladata az űrhajók tervezése. Először is megvizsgálom, milyen korlátok közé szorították a modellek készítésénél. Ugyanis itt lehet az eredete az automata legmélyebb konfliktusának. — Konfliktus? — A h o g y mondom. A pszeudopszichéje olyan törekvést tartalmaz, hogy legyőzze a nehézségeket, melyek egy új típusú űrhajó megvalósítását akadályozzák — mondta Thor, és egyúttal egy robot segítségével leemelte a páncélburkolatot. M ö g ö t t e ezrével csillogtak a parányi kristályok, alaktalan aggregátorrá tömörülve, melyre egy kis méretű leolvasó-automata rugalmas érzékelőeleme tapadt. — Megvan — jelentette ki Thor néhány perc múlva —, ez várható volt. A konstruktőr számára a legfőbb akadályt a mérnök jelentette. — Melyik mérnök? — A nevét nem tudom. A konstruktőr emberi faktornak jelöli. Valószínűleg az, aki Sotóval volt az űrhajón. — Meglehet. De miért volt akadály? — M e r t a konstruktőr számos koncepciójával nem értett egyet. Kifogásai bizonyára részben racionális eredetűek lehettek, részben pedig a

hagyományos szerkezethez és a hagyományos hajtóműhöz fűződő megszokásból fakadhattak. Az űrhajók gyártásának technikai megoldásait tekintve a konstruktőr koncepciói túl merésznek bizonyultak. — Az utolsót, amit a mérnök segítsége nélkül valósított meg... nos, azt láttuk! — Éppen ez az. M é g csak nem is hasonlított űrhajóra! Az ilyenfajta koncepciókat a mérnök elutasította, és a konstruktőr kénytelen volt engedelmeskedni. — Ez teljesen szabályos, és különösebb jelentősége nincs. — De van. Soto és a mérnök többször felkeresték a Neurokibernetikai Intézetet. Te magad mondtad. — Ez igaz. De mi köze ennek a dologhoz? — Csak annyi, hogy amikor távol voltak, senki nem zavarta a konstruktőr tevékenységét. A mérnök nem volt itt. De nem ez a legdöntőbb. A probléma ott kezdődött, hogy a konstruktőr mint tanulóautomata megfigyelte: a mérnök visszatérését mindig rádiójel előzi meg, melyet a bázison vesznek. A hívójelek pedig automatikusan bekapcsolják a bázis rádióadóját. Erted már? A konstruktőr arra a következtetésre jutott: a mérnök visszatéréséhez — aki gátolta őt a cselekvési szabadságában — az adó bekapcsolása szükséges. — Tehát üzemen kívül helyezte... — ...mihelyt a közeledő űrhajó hívójelét vette. Velünk ugyanezt csinálta. Emlékszel? — De még mennyire! — Módszere eredményes volt. A mérnök nem tért vissza. — Eszerint a mérnököt objektív akadálynak tekintette, mely terve megvalósításának útjában áll... Technikai nehézségnek, melyet le kell győznie. — Kétségtelenül. — Es nem sejtette, hogy Soto és a mérnök el fog pusztulni. — Memóriájában nincs regisztrálva, hogy az űrhajózás milyen veszéllyel jár az ember számára. Egyébként soha nem szakította volna meg a bázis rádióadását... mert ez ellenkezik pszeudopszichéjének legelső törvényével. — És a kémikus? Mi lett ővele?

— Nehéz lenne kideríteni. Valószínűleg várta Sotót és a mérnököt. Miután nem jöttek, elkezdte a kísérletet. Előzőleg azonban eljuttatta a kapusautomatáknak a már ismert üzenetet, és a kis android időnként tájékoztatta Soto űrhajójának a jelzéseiről. — No és azután? Fontos lenne megtudnunk, mi történt aztán. — Amikor az android közölte vele a rádiójel gyengülését — folytatta Thor —, valószínűleg rádöbbent, hogy valami nincs rendben. A b b a hagyta a kísérletet, de elfelejtette kikapcsolni a készüléket. A vevőközpontba sietett, ott meghallotta Soto egyre halkuló S. O. S.-hívását. — Es... azután? — Honnan tudjam? — Elképzelésed sincs? — Feltételezem, hogy hibát követett el, ami miatt valamennyien elpusztultak. Nyilván azt gondolta, hogy Sotóék űrhajója összeütközött egy meteorral, életveszélyben vannak, és a navigációs automata önműködően küldi az S. O. S.-jelet. Ez a feltevés éppen olyan valószínű lehet, mint bármely más. Az tény, hogy Sotóék

űrhajóját rádión nem hívhatta, ezért nyilván a kozmodromba rohant, és egy műhelyrakétával a jelzések nyomába repült. — Ertem — mondta M a r p szomorúan. — Tehát arra gondolsz, hogy amikor a fedélzeti radarernyőről eltűnt a planetoid képe, ugyanabba a helyzetbe került, mint Soto és a mérnök. — Rádió-összeköttetés nélkül nem lehet megtalálni a planetoidot... Csak véletlenül... De ez a véletlen nem következett be. Thor a robotot figyelte, amint az a páncélburkolatot ismét a helyére rögzíti. — Thor! - kiáltott fel M a r p . - A konstruktőr memóriájába be kellene táplálnunk azt az információt, hogy az ember útja a kozmoszban halálos veszéllyel jár. — Nem, M a r p , ezt nem tehetjük — szólt halkan Thor. — Nem tehetjük, mert akkor nem mehetünk többé el a bázisról. A konstruktőr minden rendelkezésére álló eszközzel megkísérelné, hogy megakadályozza a felszállásunkat, hiszen az ő elsődleges feladata: az emberi élet védelme. Hornyánszky Sára fordítása

FÉNYPOSTA

LEVELEZÉSI ROVAT

sem szerint remek irányba terelve ezzel mentális evolúciómat). A novelláknál ma valami jobbat is megtapasztaltam; azt a kellemes légkört, amit Ti és a rajongók megteremtettek a „klubban". Nagy boldogsággal töltött el, hogy hozzám

Tisztelt Szerkesztők!

hasonló emberekkel találkozhattam, beszélgethettem...

Ma volt szerencsém részt venni a Galaktika-klub 1. ülé-

Maradhat az ár, de csak ha több oldal van a maga-

sén. Először is gratulálok a csapathoz! Messziről látszik,

zinban.

Most jöjjön néhány észrevétel:

hogy ez egy összetartó és elszánt csapat, ami azért na-

Legyenek rövid életrajzok!

gyon király, mert nincs annál jobb, mint mikor egy alkotó

A képek szerzőiről is jó lenne információt kapni (na-

tevékenység baráti légkörben zajlik. Bár én csak az új számokat olvastam (sőt, előtte nem

gyon jólesett, amikor egy grafikusról egy egész oldalt találtam a lapok közt; személyesebbé tette).

is hallottam a Galaktikáról), de azon nyomban beleszeret-

A kulcsszó a személyesség. Igyekezzetek minél közelebb

tem; rájöttem, imádom a sci-fit! Ezúton is köszönöm, hogy

hozni az olvasóhoz az újságot, hogy úgy érezze, attól, hogy

a Ti segítségetekkel ismerkedtem meg a műfajjal! Mert

megveszi, ő egy igazi galaktikus közösség tagjává válik.

nemcsak az SF szeretetéről, hanem egy gondolkodásmód-

Sok sikert!

ról, egy életstílusról van szó. Így — ha akaratlanul is, de

Hegyi Olivér (18),

— formáljátok a személyiségemet (méghozzá meggyőződé-

(remélhetőleg) érettségiző diák