Egy újabb macska volt az életben a legutolsó dolog, amire Gwen vágyott. Pont elég gondja volt a már meglévő kettővel, nem beszélve az elkeserítően alulfizetett állásáról, és az épp darabokra tört szívéről. Ekkor hívta fel az állatorvos a megható történettel egy háromhetes vak kiscicáról, akit betegsége miatt eldobott a gazdája. Szerelem volt az első látásra. Gwent mindenki figyelmeztette, hogy Homér világéletében "visszamaradott" lesz, soha nem válhat olyan önállóvá és játékossá, mint a többi macska. De a kiscica, akiben senki nem hitt, hamarosan egy másfél kilós dinamóvá vált, egy kisördöggé, akinek óriási szíve van, és nem ismer akadályt. Homér tántoríthatatlan hűsége, határtalan szeretete és vidámsága segítette Gwent abban, hogy változtasson az életén. És mire rátalált a férfira, akit mindig is keresett, megtanulta a legfontosabb leckét is: a szeretet olyasvalami, ami szemmel láthatatlan. A könyv egy különleges macskának és gazdájának derűs története.
„Gondoznunk kell őt: mert Zeusztól ér ide minden koldus és idegen, s a kevés is jólesik annak." Homérosz: Odüsszeia (Devecseri Gábor fordítása)
Gwen Cooper
HOMÉR Egy varázslatos vak kismacska története
K.u.K. Kiadó
Gwen Cooper HOMER' ODYSSEY Copyright © 2009 by Gwen Cooper Hungarian translation: © Csatári Ferenc A fordítás a Delacorte Press, a Random House Kiadói Csoport tagjának engedélyével készült. Borító: © Ács Eleonóra Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, részletek közlésének jogát is az írott és elektronikus sajtóban.
ISBN 978 963 9887 26 8 A kiadásén felel: a K.u.K. Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő: Ács Eleonóra K.u.K. Kiadó, 1138 Budapest, Népfürdő utca 15/E Telefon/fax: 359-1634 www.kukkiado.hu E-mail:
[email protected] Nyomdai előkészítés: Tordas és Társa Kft. Nyomta és kötötte: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató
Prológus
Egyszer volt egy macska
„Férfiúról szólj nékem. Múzsa, ki sokfele bolygott"
Amikor a nap végén hazatérek, mindig ugyanaz fogad. Az érzékeny macskafülek rögtön meghallják a felvonó kattanását, ez az első jel, hogy mindjárt megérkezem; és amikor a kulcsot bedugom a zárba, már a hallom is a puha mancsok tappogását az ajtó túloldalán. Észrevettem, hogy hajlamos vagyok meglehetős óvatossággal nyitni az ajtókat – mások lakásában is –, nehogy valamilyen szőrös kis gonosztevő kirontson. Csak pár másodperc, a kis mancsok máris megtalálják a lábaimat, aztán az apró, fekete macska egyszerűen felkúszik rám, mintha csak valami fatörzs lennék. Hogy ruhám és bőröm rongálását elkerüljem – apró karmai igen hatékonyak –, inkább leguggolok hozzá: – Helló, Homérmedve! Ezt a becenevet kiscica korában kapta, mivel a szőre olyan fényes és fekete volt, akár egy grizzlyé. Homér úgy véli, ez biztatás, ugorjon csak bátran az ölembe; mancsaival a vállamra támaszkodik, orrát az orromhoz nyomja és dorombol egy sort, mindezt apró miaúkkal kísérve, melyek egy kiskutya ugatására emlékeztetnek. – Hé, kisöreg – vakargatom meg a füleit. Ettől aztán valóságos extázis uralkodik el rajta, és már nem elégszik meg az orrkapcsolattal, egész pofiját az arcomba nyomja, és ide-oda tologatja. Tűsarkúban guggolni (160 centimmel nem vagyok hajlandó alacsony emberként élni) még keservesebb, mint ahogy hangzik, így aztán felkapom Homért, leteszem a földre, felállok és belépek a lakásba, ahol a férjemmel, Laurence-szel élünk. A kulcsokat, a
kabátot, a csomagokat villámgyorsan elpakolom. Ha az ember három macskával él együtt, hamar megtanulja, hogy csak úgy lehet elejét venni annak, hogy utcai ruhája bundajelleget öltsön, ha hazaérkezve rögtön „játszóruhát" vesz fel. Ezért innen a hálóba megyek és átöltözöm. Gyorsan mozgó, bizonytalan árny követi lépéseimet, minden egyes bútordarab tetején felbukkan. Homér erőfeszítés nélkül ugrik a padlóról székre, a székről étkezőasztalra, mint egy bepörgött Q-bert. Ahogy a nappali felé indulok a folyosón, Homér már a túloldali asztalka tetején egyensúlyoz, onnan aztán vakmerően az átlósan szemben lévő könyves szekrény harmadik polcára ugrik, gondosan kivárva azt a pillanatot, amikor már éppen elhaladtam előtte. Aztán újra ott van a földön, cikázik előttem, nagy lelkesedésében olykor nekirohan egy másik macskának, aztán odaér a háló ajtajához. Mindig ugyanazon a ponton áll meg, vár egy kicsinyke pillanatig, aztán keményen megindul balra, és beront az ajtón, lóugrásban, mintha csak egy hatalmas „L"-t akarna kirajzolni. Felugrik az ágyra, mivel tudja, hogy oda fogok ülni, hogy levegyem a cipőmet, és az ölembe kúszik még egy kis dorombolásra és pofidörgölésre. Ugyanez ismétlődik nap mint nap; ami az újdonság, arra csak a lakás alaposabb szemügyre vétele után derül fény. Homérnek sok különféle hobbija van, és nemigen lehet tudni, hogy az adott héten éppen miféle új tevékenységnek szenteli magát. Egy darabig úgy látszott, hogy a teázóasztal tetejéről egy nap alatt lelökött tárgyak számában akar világrekordot beállítani. Laurence is író, én is az vagyok; tevékenységünk melléktermékei, a tollak, a jegyzettömbök, a telefirkált sajtpapírok ott hevernek a magazinok, regények, zsebkendős dobozok, jegyek, napszemüvegek, gyufaskatulyák, rágógumik, távirányítók, ételrendelős szórólapok között. Egy nap arra értünk haza, hogy a teázóasztalunk teljesen le van takarítva, a könyvek, tollak, távirányítók és egyebek úgy hevertek szerteszét a földön, mint Jackson Pollock vásznai. Némi szégyenkezés kísérte takarítással egybekötve visszapakoltunk mindent, ám a dolog több héten át folytatódott. Nem tudtuk biztosan, melyik macskánk a rejtélyes
takarító, egészen addig, míg egy este rajta nem kaptam Homért, ahogy büszkén, minden bűntudat nélkül áll műve fölött. – Talán a rumli ellen tiltakozik – vetettem föl Laurence-nek. – Talán zavarja ez a nagy összevisszaság az asztalon, amikor felugrik rá... Laurence kevéssé hajlik az efféle magyarázatokra. Szerintem egyszerűen csak lelökdösi a cuccokat az asztalról – mondta. Meg kellett azt is tanulnunk, hogy jól összehúzzuk a gardróbszekrény tolóajtaját. Az ember nem is gondolná, milyen könnyedséggel kúszik fel egy ilyen kismacska a felakasztott farmernadrág szárain (a vászon remek anyag, kellően durva ahhoz, hogy kitűnően lehessen mászni rajta), hogy aztán felugorjon a polc tetejére, a gondosan hajtogatott ruhák, a régi fotók és becsomagolt ajándékok közé (bizony a csomagolópapír csodás hangot ad, amikor az ember szétcincálja). A szemetesekbe, legyenek bármilyen magasak, bele lehet mászni és az oldalukra lehet dönteni őket. A madzaggal körbefont rudakról kellő kitartással le lehet fejteni a zsinórt. A könyvespolcokat is meg lehet mászni, és le lehet taszítani az albumokat a legmagasabb polcról. Ugyanez igaz a CD-kre és DVD-kre. Ha megfelelő a képzelőerőnk, végtelen azon csintalanságok, pusztítások sora, melyeket egy ilyen apró macska képes véghezvinni egy átlagos napon. Ha van valami, amit Homértól megtanultam, akkor az az, hogy muszáj az embernek értelmes dolgokkal elfoglalnia magát. Mostanában Homér a vécéhasználatot gyakorolja. Hogy tizenkét évesen miért pont ezt vette föl produkciói sorába, meg nem tudnám mondani. Hallottam már olyan macskákról, melyeket a gazdáik arra neveltek, hogy a fajanszot használják az alom helyett, de arról még sosem, hogy egy macska saját magától igyekezett volna elsajátítani ezt a tudást. Véletlenül lettem figyelmes erre az új produkcióra. Egyik reggel korán keltem, bebotorkáltam a fürdőbe. Felkapcsoltam a villanyt, és megláttam... hogy már foglalt: Homér ott egyensúlyozik a vécéülőke szélén.
– Elnézést – mondtam automatikusan. Csak miután kiléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót jutott eszembe, hogy mégiscsak furcsa itt valami. – A macskánk egy zseni – áradoztam Laurence-nek később. – Majd ha öblít is maga után, na, akkor lesz zseni – felelte Laurence. Meglehet: az öblítés művészete még túlnő Homér képességein. Így aztán újabban a vécék ellenőrzésének feladatát is felvettem az esti rutinjaim közé, a felborított képek, kiforgatott szekrények, szétszórt mindenfélék szemrevételezése mellé. Mivel sohasem tudhatom pontosan, mi vár rám, amikor belépek – és mivel már pusztán Homér látványa is megdöbbentő lehet a be nem avatottak számára – igyekszem felkészíteni azokat a vendégeimet, akik először járnak nálam. Persze az utóbbi években, amióta Laurence-szel élek és már nem randizom, és abba a korba léptem, amikor az új barátok egyre kevesebben lesznek, erre egyre ritkábban van szükség. De jól emlékszem arra, amikor az egyik új fiúmnak elfelejtettem leadni a kötelezőt az első látogatás előtt. Az este kezdetekor még nem terveztem, hogy felhívom magamhoz. És amikor végül mégis így döntöttem, már késő volt szóba hozni a macskákat – valószínűleg megtörte volna a romantikus hangulatot. Homér azokban a napokban előszeretettel játszadozott tamponokkal. Valahogy egyszer rájuk bukkant, és elbűvölte őt, ahogy gurulnak, és hogy kis madzag is van a végükön. Annyira beléjük szeretett, hogy kifürkészte, hol tartom őket (a fürdőben, a mosdó alatti szekrényben), aztán nagy türelemmel elsajátította a szekrényajtó kinyitásának mesterségét. Amikor a sráccal hazaértem, Homér szokás szerint üdvözlésemre sietett. A szájában pedig ott lógott egy tampon. Fehérsége élénk kontrasztban volt szőre feketeségével. Vidáman, diadalittasan járt körbe egy darabig, aztán leült a hátsójára, akár egy kutya marhacsonttal a szájában. A fiú egy darabig döbbenten nézett, aztán azt mondta:
– Az a... az egy... – hebegett egy darabig, de aztán sikerült kinyögnie: – Történt valami a macskáddal? Leguggoltam, Homér boldogan az ölembe telepedett, az elcsent tampont a lábaimhoz ejtette. – Minden rendben vele – feleltem. – Csak nincsen szeme. Úgy látszott, a fiút eléggé megrázta ez az információ. – Nincs szeme? – kérdezte. – Hát szemekkel született – magyaráztam. – Csak kivették őket még kiscica korában. Durván kilencvenmillió macska lakik a harmincnyolcmillió amerikai háztartásban a Humane Society becslései szerint, így aztán, bizonyos értelemben Homér teljesen tipikus. Eszik, alszik, rohangál, papírlabdacsokat kerget, és jóval több bajt csinál magának, mint amiből alkalmam van kirángatni. Ezenkívül, akárcsak a többi macskának, meglehetősen határozott véleménye van arról, hogy mit szeret és mit nem. Homér világában a boldogságot a frissen bontott tonhalkonzerv jelenti; vagy bárminek a megmászása, ami meg bírja tartani; meg az, hogy nevetséges ádázsággal ugorhat két (jóval, jóval nagyobb) nővére nyakába; valamint hogy szunyókálhat abban a fénypászmában, amit a lenyugvó nap vet a nappali padlójára. A boldogtalanságot az jelenti számára, ha utolsóként ő kapja a legrosszabb helyet Mami mellett a heverőn; ha az alom nem makulátlanul tiszta; az erkélyre való kimenetel örökös tilalma (vak macska, szakadék – könnyű összeadni); és a „nem" szócska. De Homér az én képzeletemben mindennél nagyobbnak dereng föl, és olykor úgy gondolom, a története csak epikus formában mesélhető el. Ő az egyszervolt macska, az elárvult, éhező számkivetett, akinek egy szörnyű betegség elvette a látását, de ő túlélte, és akit aztán senki nem akart befogadni. Ő Daredevil, a szuperhős, aki elvesztette a látását egy balesetben, miközben megmentett egy vak embert, és akinek eztán az összes többi érzéke emberfeletti módon élessé vált. Akárcsak Daredevilnek, Homérnek is csaknem természetfeletti szaglása és hallása van, és remek érzéke arra, hogy feltérképezze és megismerje az összes
akadályt egy azelőtt teljesen ismeretlen szobában úgy, hogy egyetlenegyszer végigsétál rajta. Ő az a macska, aki háromszobányi távolságból képes kiszagolni egyetlen apró cafatnyi tonhalat; aki helyből másfél méter magasra ugrik és elkap közben egy zümmögő legyet. Minden egyes szökkenése a székről az asztalra merész ugrás a semmibe. Egy labda végigkergetése a folyosón roppant bátorság. Neki nincs vakvezető kutyája, botja, és nincs nyelv, ami által megérthetné az őt körülvevő veszélyek természetét. A többi macskám ki tud nézni az ablakon, így aztán ismerik világuk határait. De Homér világa határtalan és végső soron megismerhetetlen; bármely szobában is legyen, abban ott van mindaz, aminek ott kell lennie, ezért aztán végtelen. Mivel térrel és idővel a lehető legfurcsább viszonyban van, képes meghaladni mindkettőt. Homér azért került hozzám, mert senki más nem akarta befogadni. Roppantul szórakoztat, ahogy megdöbbennek az emberek – még a macskások is –, amikor találkoznak vele, vagy akár csak hallanak róla. Ő a legjobb beszédtéma; erre aztán egyáltalán nem számítottam, amikor örökbe fogadtam. A kilencvenmillió macska legalább kilencvenmillió macskatörténetet jelent, de – vállalva az elfogultság vádját –, soha nem hallottam még olyan figyelemre méltó macskáról, mint az enyém. Minden héten, az elmúlt tizenkét év minden egyes hetén tett valami olyasmit, ami elbűvölt, feldühített vagy teljesen ledöbbentett – de semmi nem annyira megdöbbentő, mint amikor újra és újra más szemével láthatom. „Ó, milyen szomorú!", gyakran ez az emberek első reakciója, amikor megtudják, hogy Homér szemeit el kellett távolítani kéthetes korában. Rendszerint azt válaszolom, hogy ha mutatnak nekem egy boldogabb, izgágább macskát bárhol a világon, adok egy százast. „És hogyan mozog?", szokták kérdezni. A lábai segítségével, szoktam felelni, ahogyan bármelyik egészséges macska. Olykor-olykor, amikor nagyon belefeledkezik a játékba, hallom, hogy puff, a kis feje nekikoppan a falnak vagy az asztallábnak, amiről megfeledkezett. És ettől mindig nevetnem kell, még akkor is, ha a szívem meg is szakad egy kicsit. A szívem
pedig azért szakad meg, mert a lehetséges világok legjobbikában Homért egy héttel korábban találnák meg, amikor a szemfertőzése még csak „súlyos" és nem „gyógyíthatatlan." Persze Homérnak abban a világban is első helye lenne a szívemben. A pészachban, amikor arról emlékezünk meg, hogy Isten kivezette Mózest és népét Egyiptomból, a Dayenut szeretem a legjobban, ezt a hangosan, nagy taps és lábdobogás közepette elénekelt vidám dalt. A „dayenu" héberül azt jelenti „ennyi is elég lett volna", s a dal felsorolja azokat a csodákat, melyeket Isten a zsidókért megtett, és mindegyik után elmondja, hogy ez már önmagában elég lett volna. Ha kihoz bennünket Egyiptomból, de nem bünteti meg őket, dayenu! Ha megbünteti őket, de nem nyitja meg a tengert előttünk, dayenu! Ha megnyitja előttünk a tengert, de nem gondoskodik rólunk a sivatagban negyven évig, dayenu! És így tovább. A Homérral töltött tizenkét évem alatt megírtam a saját Dayenumat. Ha Homérnak egyszerűen csak sikerül túlélnie a kéthetes kort, elég lett volna. Ha pusztán azt tanulja meg, hogy megtalálja a tálját és az almot, elég lett volna. Ha csak annyit tanul meg, hogyan közlekedjen önállóan szobáról szobára a lakásunkban, elég lett volna. Ha egyszerűen csak futni, ugrálni, játszani tud, félelem nélkül tudja tenni azokat a dolgokat, melyekről azt mondták nekem, talán soha nem fogja tenni, elég lett volna. Ha egyszerűen csak minden nap megnevettet engem egy évtizeden keresztül, elég lett volna. És ha nem tesz mást, mint csupán a leghűségesebb, legodaadóbb, legbátrabb társammá, napi örömforrásommá válik, nos, ez már több mint elég lett volna. Amikor egy reménytelen helyzetben az ember semmi jót nem várhat, aztán valahogy egyszer csak minden jót megkap – nos, az ilyesmit szoktuk csodának, varázslatnak nevezni. Kevesen vagyunk olyan szerencsések, hogy megtapasztalhassuk a csodát. Ez a könyv tehát olyanoknak szól, mint én, de olyanoknak is, akik már nem hisznek a mindennapi csodákban és hősökben;
azoknak, akik szeretik a macskákat, és azoknak is, akik makacsul macskaellenesnek tartják magukat; azoknak, akik szerint a „normális" és az „ideális" egy és ugyanaz a dolog, és azoknak, akik jól tudják, hogy a normálistól való árnyalatnyi eltérés egy egész életet gazdagabbá tehet. Szeretettel mutatom be Önöknek Homért, a Csodamacskát. Dayenu!
Első fejezet
Nekem Gödröcske
„Tegnap, húsz nap után, sikerült kikerülnöm a borszín vízből: eddig a hullám és rohanó vihar űzött Ogügié szigetéről. Most idedobva a daimón tán valamely új bajba kever."
Évekkel ezelőtt, amikor még csak két macskám volt, előszeretettel hangoztattam, hogy ha befogadok egyszer egy harmadikat is, akkor azt Mao Ce-tungnak fogom nevezni, és majd úgy becézem, hogy a „Nagy Kormányos". – Ne nézzetek így rám, szerintem jópofa – mondtam a barátaimnak, amikor úgy méregettek, mint egy holdkórost. – Miaú, a Nagy Kormányos. Több poén is volt ebben: ott volt maga a név, meg az, hogy majd befogadok egy harmadik macskát. Az sem történt volna meg soha, hogy kettőt befogadok, ha nem éltem volna Jorgéval, akiről biztosan tudtam, hogy majd a férjem lesz. Akkoriban mentünk szét, én pedig magammal vittem Vashti nevű gyönyörű, bolyhos, fehér kismacskánkat, és a foltos-szürke, fenséges és magának való Scarlettet. Minden áldott nap hálás voltam a két lánynak azért, hogy velem vannak, ugyanakkor nagyon is tisztában voltam azokkal a fájdalmas komplikációkkal, melyeket újdonsült szingli életemben okozhatnak. Ezek a komplikációk persze meg sem fordultak a fejemben, amikor még úgy volt, hogy Jorge és én örökre együtt leszünk. Az egyik barátnőm szabad szobájában laktam, és saját bérleményre gyűjtögettem, de egy állatmentes házba sohasem költöztem volna be, legyen az bármily jutányos. Olyasmire sem gondolhattam, hogy majd egy macskaszőr-allergiás férfival állok össze. A nonprofit szférában dolgoztam, programokat csináltam a United Way of Miami-Dade számára, és 50 dollárnál több
pénzem soha nem maradt a bankban hó végére. Ugyanakkor az egészségügyi ellátásom költségeit magamnak kellett volna állnom, legyenek azok bármilyen hatással a bankszámlámra. – Nem is beszélve a társadalmi következményekről – mondogatta Andrea, a legjobb barátnőm. – Úgy értem, valamivel több macskád van, mint amennyi egy huszonnégy éves, egyedülálló nőnek lehet. A szomszéd srácok lassan majd macskás néninek neveznek és köveket hajigálnak az ablakodba, és ilyesmiket kiabálnak: Itt lakik az öreg Cooper nyanya, a macskás öregasszony. Tiszta dilis... Tudtam, hogy igaza van; azért elért hozzám valamennyire a valóság. Adott körülményeim között egy harmadik macskáról beszélni teljes mértékben hipotetikus volt, olyasmi, mint amikor az ember azon elmélkedik, mit csinál majd, ha nyer a lottón. Aztán az egyik délután, pár hónappal azt követően, hogy Jorge és én szakítottunk, felhívott Patty, az állatorvos, aki mindössze három évvel volt idősebb nálam; ő volt a legfiatalabb azok között, akik Scarlettet és Vashtit kezelték. Patty elmesélt nekem egy hosszú, szomorú történetet, ami tökéletes szappanopera epizód lehetne, ha létezne Macskák egy életen át elnevezésű csatorna. Egy négyhetes kóbor cicát hagytak ott a rendelőjében, mondta, miután egy virulens szemfertőzés következtében mindkét szemét el kellett távolítani. A házaspár, amelyik behozta, nem akarja őt. És senki más sem az örökbefogadók listájáról, még azok sem, akik egyébként különösen szívesen fogadnának be sérült macskákat. Úgy látszik, ez a fajta fogyaték mindenkinek sok. Én vagyok az utolsó, akit felhív, az utolsó lehetőség, mielőtt... Nem fejezte be a mondatot, nem volt rá szükség. Tudtam, semmi esély rá, hogy egy szem nélküli macskát befogadjanak, mielőtt lejárna az ideje. Ne! kiáltotta a görög kórus a fejemben. Igen, valóban szomorú, de nem vagy abban a helyzetben, hogy ilyesmit megengedhess magadnak. Mindig is lelkes olvasó voltam, szenvedélyes könyvmoly, és nagyon nagy hatással vannak rám a szavak. Olyasmikkel bombázni, hogy vak, elhagyatott, nem akarják, elárvult, annyi esélyt
adott nekem az ellenállásra, mint amikor valakit játékpuskával küldenek a frontra. Tudtam persze, hogy a görög kórus igen bölcsen szól, még ha nem is voltam képes soha ilyen hűvös és analitikus lenni. Azt mondtam: – Elmegyek, megnézem. – Majd rövid szünet után: – De nem ígérek semmit. Meg kell jegyeznem, hogy soha korábban nem vettem fel az „elmegyek, megnézem" attitűdöt, ha kisállatok örökbefogadásáról volt szó. Nem gondoltam, hogy találkoznom kellene a kérdéses állattal, hogy lássam „különleges-e" vagy, hogy kialakul-e közöttünk az első pillanatban valami különleges kapocs. A kedvencekre ebből a szempontból valahogy úgy tekintettem, mintha gyerekek lennének: azt kapod, amit kapsz, aztán szereted őket feltétel nélkül, függetlenül attól, hogy milyen a személyiségük, vagy milyen hibáik bukkannak elő. Úgy nőttem fel, hogy a családom számos kutyát fogadott be, csaknem mindegyikük kóbor kutya volt, vagy olyan, amellyel előző gazdái rosszul bántak. Voltak kutyáink, akiket nem lehetett szobatisztaságra nevelni, olyanok, akik megrágták a szőnyeget meg a tapétát, vagy kényszeresen lyukat ástak a kerítés alá, sőt, olyanok is, akik hajlamosak voltak harapni, ha megijedtek. Macskáimat ismerősöktől kaptam; rühesen, éhesen, tetvektől, sebektől borítva leltek rájuk Miami utcáin. Anélkül lettem oltalmazójuk, hogy láttam volna őket; a nap, amikor hozzám jöttek lakni, első találkozásunk napja volt. Így aztán kissé becstelennek éreztem magam, mikor az állatorvos rendelőjébe hajtottam másnap délután. Patty talán nem tudta, de én ismertem magam annyira, hogy világos legyen, amikor azt mondtam, „elmegyek, megnézem", azon azt értettem, „igazán nem akarok most egy harmadik macskát, de rossz embernek érezném magam, ha egyszerű nemmel felelnék, miután hallottam ezt a cica-sztorit. De hagyok magamnak egy kis teret, hogy kiköphessem a csalit." – El kell hoznunk. Meg kell engednünk, hogy itt lakjon – ez volt a szobatársam, Melissa azonnali válasza, amikor előző este a vak kiscicáról meséltem neki; az „itt" Melissa egyszintes, két
hálószobás South Beach-i, vízparti házát jelentette; itt laktam, beszálltam a rezsibe, a bevásárlásba, a háztartási költségekbe, s közben saját otthonra gyűjtöttem. Melissa gyönyörű volt, és rendes családi vagyonnal rendelkezett, úgyhogy azok a mindennapi gondok, melyek számomra meghaladhatatlannak látszottak, még csak fel sem tűntek az ő radarképernyőjén. Melissának nem kellett az emelkedő állatorvosi költségeken agonizálnia, vagy azon, hogy nem talál majd otthont magának és a három (három!) porontyának, vagy azon hogy esetleg elvesztheti randiképességét. (Már hallottam azt a párbeszédet, amit ezek a mitikus férfiak folytattak, akikkel akkor még csak nem is találkoztam: Öregem, olyan okos, csinos, meg szórakoztató – de hát három macskája van! Ez nem normális dolog, haver!) Akkor is képtelen lettem volna dönteni, ha éppen én lettem volna a megfelelő gazda ennek a cicának, aki kétségkívül olyan különös gondoskodást igényel majd, amit egyelőre elképzelni sem tudok. Mi van, ha sosem tanul meg megállni a saját lábán? Mi van, ha a másik két macskám már első látásra gyűlölni fogja, és pokollá teszik az életét? Mi van, ha egyszerűen nem vagyok elég a feladathoz, hogy felneveljem? Magamnak is alig tudom gondját viselni. Némileg bátorított, hogy Melissa úgy beszélt, „mi". Egyedül nem mennék bele a dologba. Valahol titkon, egészen mélyen olyasmit gondoltam, hogy nyugodtan hazavihetem a cicát, hiszen ha esetleg nem lennék elég felkészült arra, hogy gondját viseljem, még mindig ott van Melissa... – Persze, a végső döntést neked kell meghoznod – tette hozzá Melissa egy pillanattal később. – Hiszen veled megy majd, ha elköltözöl. Ami a kocsimnál is gyorsabban hajtott az állatorvoshoz, ami miatt egyáltalán beleegyeztem, hogy megnézem ezt a cicát, az a bűntudat volt. Ha én nem viszem haza, senki sem fogja. Mindig is remek palimadár voltam, ha állatokról volt szó, ezzel mindenki tisztában volt. Önkéntes hétvégi veterán voltam Miami számos állatmenhelyén, és – régebben, amikor Jorge és én még örökre
együtt voltunk – rendszeresen zokogva érkeztem haza, és minden ésszerűséget félresöpörve könyörögtem neki, hogy fogadjunk örökbe egy-egy kutyát vagy macskát, melyre elaltatás várt, ha senki nem lép. A törvénnyel eddig egyetlenegyszer kerültem összeütközésbe, még egyetemista koromban, amikor őrizetbe vettek egy tüntetésen a főemlőskutató központ előtt. Én voltam az, akit a kóbor kutyák és macskák az iskoláig követtek, mivel mindent nekik adtam az uzsonnás táskámból, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit fogok majd én enni ebédidőben. És pontosan ez az elszállt, éretlen gondolkodás az – mondtam magamnak gonoszul, ahogy beálltam a parkolóba az állatorvos előtt –, a következményeknek ez a hebehurgya figyelmen kívül hagyása, ami miatt pont ott vagyok, ahol: leégve és egyedül, miután éveken át építgettem azt, amit a megingathatatlan jövőnek gondoltam. Most már tudom, hogy haragos próbáltam lenni. Jóval könnyebb volt meggyőzni magam arról, hogy mérges vagyok, mert kihasználnak, mint elismerni, hogy félek. Rettentő fülledt, késő augusztusi nap volt. Az üzletsor előtt, ahol az állatorvosom rendelője is volt, úgy szálltak a föl a járdáról a remegő hőhullámok, mint gonosz dzsinnek. Az asszisztens melegen üdvözölt és hívta Pattyt, aki kikukkantott a pult mögött nyíló ajtón, és vidáman azt mondta: – Gyere hátra! Követtem, macskákat és kutyákat tartalmazó ketrecek sorai mellett mentünk el, láttam már ezeket, de sosem fordítottam különösebb figyelmet rájuk. Mindig azt feltételeztem, hogy lakóikat ideiglenesen bízták az állatorvosom gondjaira a gazdik, akik végül majd értük jönnek. Most először gondoltam csak bele, hogy ezeknek az állatoknak nincs otthona, és csak azt várják, hogy megnézzék őket az olyanok, mint én, akik végül vagy befogadják őket vagy nem. Odaértünk az utolsó szobához a keskeny, fával burkolt folyosón, és Patty kinyitotta előttem az ajtót. A vizsgálóasztalon egy fedél nélküli műanyag doboz hevert („Hogy tudjatok kommunikálni egymással" – magyarázta). Odamentem, és belepillantottam a dobozba.
Annyira pici, ez volt az első gondolatom. Mindkét macskám közel ilyen idős volt, amikor magamhoz vettem őket, de már teljesen elfelejtettem, mennyire apró egy négyhetes cica. Alig pár deka. Icipici gömböcöt formált magából a doboz legtávolabbi sarkában, szőrős kis labdát, ami könnyedén elfért volna a tenyeremben. A bundája teljesen fekete volt, felborzolta a statikus elektromosság; ez jellemző az egészen pici macskákra, mintha a szőrszálaik vadul lázadoznának a helyhez kötöttség ellen. A szemei helyén csak két kicsi öltés látszott, a nyaka körül pedig egy műanyag tölcsér, amivel azt akadályozzák meg, hogy a frissen műtött állatok elkaparják a sebeiket. – Összeöltöttem a szemhéjakat – mondta Patty. – Így nem látszik majd, hogy csak gödör van a szeme helyén meg ilyesmi. Egy idő után úgy látszik majd, mintha folyton csukva lenne a szeme. Igaza volt. Ahogy az x-alakú öltéseket néztem ott, ahol a szemeknek kellett volna lenniük, gyermekkorom rajzfilmjei jutottak eszembe, ahol egy-egy szereplő részegségét vagy eszméletlen voltát úgy jelezték, hogy x-et rajzoltak a szemei helyére. – Hahó – mondtam gyöngéden. Lejjebb hajoltam, így a hangom a közvetlen közelében szólt, így talán nem volt olyan harsány vagy rémisztő. – Hahó, kisöreg. A kis fekete szőrlabdacs kiegyenesedett és bizonytalanul felállt. Óvatos mozdulattal benyúltam a dobozba – a kezem hirtelen hatalmasnak tűnt –, és gyöngéden megvakargattam a hátsóját. A cica lassan a hang irányába indult, a feje bizonytalanul ingadozott a műanyag tölcsér súlya alatt. Az orra nekiütközött az egyik ujjamnak, és ő kíváncsian megszaglászta. Pattyre pillantottam, aki azt mondta: – Felveheted, ha akarod. Óvatosan felemeltem, és a mellem alatt ringattam, az egyik kezemmel a fenekénél támasztottam, a másikkal a mellkasát és a mellső lábait fogtam át. – Szervusz, kisfiú – suttogtam.
A hangomra megfordult, és elülső mancsaival a bal vállam felé nyúlt. Praclijai annyira aprók voltak, hogy besüllyedtek a laza szövésű pulóverem szálai közé. Küzdött egy darabig, tudtam, hogy fel akar kapaszkodni a vállamra. De a karmocskái olyan picik voltak, hogy nem volt képes jó fogást találni. Feladta, ismét megfordult, és most olyan közel tolta a fejét a nyakamhoz, amennyire csak a műanyag tölcsér engedte. Az arcát akarta összedörgölni az enyémmel, persze csak a műanyag tölcsért éreztem. Aztán dorombolni kezdett. A tölcsér felerősítette a hangot, úgy szólt, mint egy valószínűtlenül kicsiny motor. Arra számítottam, hogy mivel nincsen szeme, nemigen tud majd kapcsolatot teremteni – és arra gondoltam, hogy talán ez volt azok titkos félelme is, akik nem vették magukhoz őt. Egy olyan háziállat, amelyik nem veszi észre a szeretetet, nem reagál az érzelmekre, mindig is idegen lesz az ember számára. De ahogy fogtam, rájöttem, hogy nem a szem az, ami elárulja, hogy valaki hogyan érzi magát, vagy mit gondol. A szem körüli izmok húzzák a szem csücskét le vagy fel, ezek kerekítik el a szemet csodálkozás, és szűkítik résnyire harag esetén. Ennek a kismacskának odalettek a szemei, de az izmok körülöttük épek maradtak. És az alakjukból meg tudtam állapítani, hogy a szemhéjak most abban a félig lecsukott állapotban lennének, ami annyira jellemző a másik két macskámnál. A tökéletes elégedettség kifejezése volt ez. Az a könnyedség, amivel ezt a gesztust produkálta, azt sugallta, hogy mindazok dacára, amin átment – minden olyan ok dacára, ami miatt az ellenkezőjét kellene gondolnom – cicalelke mélyén tudta, hogy van számára egy hely a világon, ahol melegséget kaphat, és tökéletes biztonságban lehet. És most végre megtalálta. – Óh, a csuda vigye. – Gyöngéden visszatettem a dobozba, és zsebkendő után kezdtem kotorászni a táskámban. – Csomagold össze, hazaviszem. Patty ragaszkodott hozzá, hogy a cica egy ideig még vele maradjon. A lehetséges fertőzések miatt szemmel akarta tartani
az öltéseket. Azonkívül azt remélte, hogy a kölyök magára szed majd egy kis súlyt, mielőtt szembesül a szilárd ételekkel és a két felnőtt macskám gyöngéd kényeztetésével. – Pár nap múlva elviheted – ígérte. Itt volt tehát Mao, a kormányos, ám az oly szépen kigondolt név már nem volt megfelelő. – Hívd Gödröcskének – javasolta Melissa. – Ez iszonyú – tiltakoztam. – Ő nem Gödröcske! Kedvesen vállat vont. – Nekem mindig is Gödröcske lesz. Scarlett és Vashti elnevezésével nem volt sok gondom. Scarlettet már névvel kaptam; egyike volta azoknak a kóbor macskáknak, akiket az autószerelőm talált, és azért nevezte el Scarlettnek, mert az első napokban annyira le volt gyengülve, hogy folyton elájult. Vashtit a bibliai perzsa királyné után neveztem el, aki az egyik lakomán nem volt hajlandó férje, a király és néhány részeg haverja előtt meztelenül táncolni. El is űzték miatta a királyságból, és én úgy tekintettem rá, mint valami korai feminista mártírra. Mivel az én Vashtim egy félig kopasz csontkollekcióból vált egzotikus, hosszú szőrű bombázóvá, és egy kicsit úgy nézett ki, mint egy perzsamacska, szerencsés egybeesésnek véltem a dolgot. Nem akartam erre a macskára valami nagyon „bölcset" vagy éppen triviálist aggatni (a kedves barátaim már javasolták a Rayt meg a Stevie-t, mint kiváló neveket egy vak macskának), ugyanakkor ünnepélyes vagy baljóslatú nevet sem szerettem volna. Mindig is vak lesz, ez megkérdőjelezhetetlen tény az életében, de én tudtam – már akkor, a kezdet kezdetén – nem akarom, hogy az egész életét csak a vaksága határozza meg. Sokszor meglátogattam a cicát az orvosi rendelőben a következő napokban. Amikor megkérdezték, miért, azt feleltem, hogy rövidke életében már most sokkal több felkavaró dolog történt, mint amit az ember el tudna képzelni. Ismerőssé, biztonságot sugárzóvá akartam válni számára, mire végre hazajön velem, bár csak a szagomat és a hangom csengését ismerhette meg.
De továbbra sem voltam nyugodt. Most már az enyém volt, nem volt visszaút, de a saját szememmel akartam látni, hogyan boldogul. Hogyan találkozik a környező világgal, hogyan tör magának utat benne. Így napi dolgaim végeztével minden egyes délután megálltam Patty rendelője előtt. Ő behozta a cicát az egyik vizsgálóba, és hagyta, hogy ide-oda rohangásszon, míg én többnyire az egyik sarokban ültem, és figyeltem. Azt már akkor láttam, hogy fáradhatatlan felfedező. Annak a műanyag tölcsérnek a súlya, mely úgy meredezett előtte, akár valami ellenséges területen áttörő lovag pajzsa, megnehezítette számára, hogy teljesen felemelje a fejét. De amúgy is folyton a földre szegezte az orrát. A vizsgáló kicsi volt, de egyetlen centije sem maradt megszaglászatlan. Amikor Homér falba vagy asztallábba ütközött, kis tappancsaival kitapogatta az adott tárgyat; akár egy jó mérnök, felmérte kiterjedését, szilárdságát. Az egyetlen dolog, amit meg akart mászni, az a szoba sarkában álló szék volt, bár egy nagy foltos levelű növény a szemközti sarokban ugyancsak csábítónak ígérkezett. Ez volt az első alkalom, hogy a „nem" szót használtam vele szemben; nem akartam, hogy csupa mocsok legyen, vagy véletlenül darabokra szaggassa a növényt. Végül már csak egy nap volt hátra, hogy hazajöjjön velem, de még mindig nem volt neve. Fenn állt a veszélye, hogy ráragad a Gödröcske név. Névre volt szükségem, méghozzá jóra. Megpróbáltam úgy gondolni rá, mintha egy történet szereplője lenne. Az élete úgy kezdődött, ahogy a legjobb elbeszélések – megpróbáltatásokkal, szenvedéssel, csodás fordulatokkal, és megszámlálhatatlan legyőzendő akadállyal. De észrevettem, hogy nem csak szereplője egy történetnek; sokat épp maga hoz létre. Minthogy még csak fogalma sem lehetett a látásról, biztos voltam benne, hogy kitalál dolgokat, melyek magyarázatot adhatnak az őt körülvevő világra. Muszáj neki. Különben hogyan lenne képes megérteni egy széket, ami rejtélyes módon egyszer csak megjelenik a semmiből, hogy útját
állja, ott, ahol tegnap még semmiféle szék nem volt. Mi egy szék? Miért, és hogyan jönnek létre a székek? És hogyan magyarázza mindentudó örökbefogadóját, aki rögtön tudja – bármilyen halkan kúszik is – hogy valami rosszaságban töri a fejét? Amikor negyedszer próbált belemászni a koszos cserépbe, én negyedszerre jöttem elő a határozott és váratlan „nem!"-mel. Pofiján zavar tükröződött. Persze, hiszen nem volt képes elkülöníteni a hangtalant a láthatatlantól. Olyan halkan mentem! Honnan tudja mégis? Az ember, amikor egy állatot örökbe fogad, biztosan úgy gondolja, az majd mellékszereplő lesz az életében. Én kezdtem úgy érezni, hogy most én vagyok szereplő egy kismacska történetében. Egy nyűglődő szingliből, aki önbizalomhiánnyal van megverve, és három macskával él, most mindentudó, megkérdőjelezhetetlen istenség lettem, aki maga a végtelen jóindulat és rejtély. Néztem, ahogy igyekszik felfedezni a vizsgálót – e kicsi, nekem már oly ismerős tájat, ami számára oly hatalmas és ismeretlen. A székláb, és a neki kitett kis tálnyi víz Szküllája is Karübdisze között navigált. Egyszer arccal beleesett a tányérba. Felkaptam, hogy megvigasztaljam, azt mormogtam, jó cicus, jó fiú, ő pedig dorombolt, meg volt győződve róla, hogy az istenek újra kegyükbe fogadták. És nem számított hányszor találkozott a vizestál haragjával, hányszor mérte fel rosszul a szék magasságát vagy rohant neki az egyik elfelejtett széklábnak – kitartott. Úgy látszott, azt mondogatja magában: van ezen túl egy hely, ahol rengeteg dolgot kell csinálnom. Hős volt, utazó. De több is ennél; ő volt, aki a hősöket alkotta, és a mítoszokat az istenekről – ugyanazon okból, amiért a mítoszokat általában megalkotják: hogy megmagyarázzák a megmagyarázhatatlant. Ő volt Odüsszeusz, de ugyanakkor ő volt a vak mesemondó is, aki elképzelte Odüsszeuszt, aki epikus méretekben volt képes a világot látni, miközben nem látott semmit sem. És akkor már tudtam, hogy mi lesz a neve. – Homér – mondtam ki hangosan.
Miáúval felelt. – Rendben hát – örültem, hogy beleegyezett. – Legyen Homér.
Második fejezet
Mit lát az ember egy világtalan macskában?
„[...]: mert nem kell soha többé gyermek módra viselkedned, már nem vagy olyan csöpp."
Azon a héten, amikor Homérrel ismerkedni kezdtünk egymással Patty rendelőjében, Melissa már lelkesen terjesztette a hírt Homér érkezéséről barátaink körében. Az odavetett mondat: „Hallottad, hogy egy szem nélküli macskát fogadunk örökbe?" nyilván csavart egyet a beszélgetés menetén, és rögtön hozta a kérdést: „Szem nélküli? Úgy érted, egyáltalán nincsenek szemei?" Így esett, hogy mielőtt hazahoztam volna, Homér történetét már annyian és annyiféleképp ismerték, mintha azon családi legendák vagy sorsformáló anekdoták egyike lenne, melyek olyan szépen terelgették életem folyását – a szüleim például harmincöt éven át lelkesen mesélték a sztorit, hogy az anyámnál egy rockkoncerten indult meg a szülés két héttel korábban, mint ahogy ki voltam írva, mivel „Gwen már alig várta, hogy hallhassa a zenét." (Ha nem író, hanem rocksztár lett volna belőlem, a történetnek még szebb csöngése lenne manapság.) Kétségtelen, hogy ugyanazt mondom el ma is, ha Homér örökbefogadása kerül szóba, mint akkor. Már csak azért is, mert amit ezzel kapcsolatban kérdeznek, csöppet sem változott. Az évek során több ezerszer tették fel nekem ugyanazt a három kérdést: Hogyan vesztette el a szemeit? Hogyan képes mozogni? Hogyan találja meg az almot/kaját/vizet? Mégsem unok felelni rájuk. Nem azért, mert úgy általában annyit szeretnék beszélni a macskáimról, hanem mert, bár én már régen hozzászoktam Homér vakságához, természetesnek azért nem veszem, és nagyon büszke vagyok rá, hogy az én kicsim milyen bátor, okos és boldog.
Nemrégiben az egyik munkatársammal ebédeltem, és szóba került Homér. Ő arról a cicáról mesélt, amit alig egy hónappal korábban fogadott örökbe, én pedig Homér cicakori kalandjairól és ballépéseiről anekdotáztam. Korábban sosem beszéltem vele Homérről, de most az ő érdeklődését is felkeltette, ahogy a legtöbb emberét, amikor először hall róla. Aztán hidegzuhanyként ért a kérdése: – Miért fogadtad örökbe? Olyan kérdés volt ez, ami más szájából agresszívnek, ellenségesnek hangzott volna, olyasminek, mint hogy „Mit a csudát láttál egy vak macskában?" Csakhogy az ő arca jóindulatot sugárzott, és a hangja is gyöngéd volt, együttérző. Egyenesen kérdés volt, és világos, hogy kíváncsi volt a válaszra. Éppen olyan egyszerűen, keresetlenül akartam felelni neki, egyszerűen, amilyen a kérdés volt. Csakhogy ezt a kérdést, ebben formában még soha nem tették fel nekem a tizenkét év alatt, ezért nem is volt rá kész válaszom. És mivel még sohasem kérdezték tőlem, azon sem gondolkodtam eddig, miért nem. Ebbe akkor gondoltam csak bele, és arra jutottam, hogy talán azért, mert a válasz magától értetődő. Vagy annyira meghatott a szörnyű sorsa, hogy bűntudatom lett volna, ha nem adok neki menedéket, ha nem mentem meg a biztos haláltól, vagy pedig már az első pillanatban, amikor az ölembe vettem, úgy egymásba szerettünk, olyan kötődés alakult ki közöttünk, hogy képtelen lettem volna otthagyni. Rájöttem, hogy mindenki, még azok is, akik a legjobban ismertek, a családtagjaim és az évtizedes barátaim valószínűleg azt gondolják, ez az, amiért befogadtam Homért. És mindenki tévedett. Amire a legjobban emlékszem az első pár hónapból, miután Jorgéval szétmentünk, annak a letaglózó érzése volt, hogy elbuktam felnőtt életem első tesztjét. Mindenki, engem is beleértve, arra számított, hogy Jorge és én összeházasodunk majd. Hiszen minek is három évet vesztegetni valakire, ha később nem lesz házasság a dologból? Aztán egy ragyogó vasárnap
reggelen Jorge tudatta velem, egész korrekten és lényegre törően, hogy nem szeret már. Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kéne ismernem, én sem szerettem már. Huszonegy voltam, amikor megismerkedtünk, és huszonnégy évesen már alig-alig ismertem fel magamban azt a lányt, aki beleszeretett. Már csak egy album volt, teleragasztva régi fotókkal valakiről, aki egészen úgy nézett ki, mint én, legalábbis az orra meg a szeme, de a ruhái és a haja sokkal inkább azokéra a lányokéra hasonlított, akikkel együtt jártam egyetemre, mint az enyéimre. Lassan-lassan tudatosítottam csak, hogy változom, és azok a dolgok, melyek olyan nagy fontossággal bírtak számomra három évvel korábban, mostani magamnak – bárki legyen is az – már nem jelentenek sokat. Mégis, a szavak: nem vagyok már szerelmes beléd, úgy értek, mint egy jobbegyenes. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, mi van, ha az, akivé váltam, nem is szerethető többé? Azonkívül a karrierem kapcsán is felmerültek bennem bizonyos kételyek. Régebben, amikor Jorge és én még együtt voltunk, alacsony nonprofit bérem csaknem luxuséletet tett lehetővé, amire persze az a magyarázat, hogy az Jorge jóval magasabb fizetésével kombinálódott. Egyre világosabbá vált számomra, hogy nem ez a fizetés lesz az, ami majd biztonsággal röpít életem új állomásai felé. Másrészről azonban nemigen tudtam elképzelni, mi máshoz is értenék. Túlzás lenne ezt állítani, hogy minden hitemet elveszítettem magamban. De kétségtelenül sokkal kevésbé voltam magabiztos és optimista, mint akár csak egy évvel korábban. Lehetetlen volt nemet mondanom, amikor Patty felhívott, és előadta Homér sztoriját. De ez nem jelenti azt, hogy képtelen lettem volna a végén nemet mondani – meghagytam magamnak a lehetőséget, hogy kikosarazom Pattyt, és nagyon reméltem, hogy azt is fogom tenni. Bármilyen szívtépő is volt Homér története, tudtam, hogy nem menthetek meg minden állatot, amelyik megérdemelné – mondhattam volna magamnak, hogy már megmentettem két macskát, és minden tőlem telhetőt megteszek értük. Talán napokig sírtam volna úgy, ahogy akkor,
amikor hazajöttem az állatmenhelyről, ahol önkénteskedtem, de végül is túléltem volna a dolgot. Kétségtelen, hogy amikor találkoztunk, Homér a karjaimba kúszott, és látszott, minden vágya, hogy szeressen és szeressem. De tudtam, hogy nem a személyem fontos – ha bárki más jött volna el az állatorvos rendelőjébe, és csöndesen suttogott volna neki, gyöngéden fölemelte volna, Homér éppen olyan készséggel szerette volna azt az illetőt is. Talán éppen az indított meg az első pillanatban, hogy ilyen könnyedén képes szeretni bárkit. Bárhogy is alakuljon később a sorsa, ebben a kiscicában hatalmas szeretet lakott. Attól szorult össze a torkom, hogy itt van valaki, nincs semmije, csak a szeretete, és nincs senki, akinek azt odaadhatná. Arra is felfigyeltem, hogy nem volt rémült, nem remegett, ahogy az egy olyan cicától – vagy akár embertől – elvárható volna, aki nem tapasztalt még mást, csak fájdalmat, éhséget és félelmet. Sem félénkség, sem ellenségesség nem volt benne, mintha csak hagyta volna, hogy a kíméletlen sors minden szeretetét előhozza. Kíváncsi volt és gyöngéd. Mintha csak valami belső bátorságforrás dolgozott volna benne, valami veleszületett vágy, hogy az egész világot vidáman magához ölelje, amit még az a sok szenvedés, a sok viszontagság sem vehetett el tőle, amin keresztülment. Nagy hatással volt ez rám akkoriban. Engem épp kipenderítettek, el kellett költöznöm, anyagi gondjaim voltak, mindennek következtében szerencsétlen hajlamom alakult ki arra, hogy úgy tekintsek az életre, mint kíméletlen harcra, és hagyjam, hogy felemésszen az önsajnálat, valahányszor vesztesen kerülök ki egy-egy ütközetből. És akkor itt volt ez a macska, aki olyan megpróbáltatásokon ment át, melyekhez mérve az én legrosszabb napjaim olyannak tűntek, mint egy hét Disneylandben; s aki már első találkozásunkkor mintha azt mondaná, hogy „Hello, jó fejnek tűnsz és mókásnak. Hát nem tisztára jó fejek és mókásak az emberek?" Úgy nézhet ki a dolog, hogy most ellentmondok annak, amit korábban állítottam: azért vettem magamhoz Homért, mert úgy
éreztem, van benne valami különleges. Hát nem ez volt a helyzet. Nem egészen. Inkább úgy volt, hogy megpillantottam valamit, amiben nagyon hinnem kellett életem azon időszakában. Hinni akartam, hogy van az emberben valami eredendő bátorság, amit nem vehet el sem az ember fiúja, sem a munkája, sem semmilyen megrázkódtatás. És ha megvan ez az összetörhetetlen mag, nemcsak hogy örökre meglesz, de a legsötétebb pillanatokban mások is meglátják, és kisegítik az embert a rosszból, mielőtt a még rosszabb bekövetkezne. Vagy ahogy a nagyanyám mondogatta: „Isten megsegíti azokat, akik segítenek magukon." És ha felismerem, mi van abban a kismacskában, és azért viszem haza magammal, azzal a saját elméletemet, életemet igazolhatom. Vagyis nem azért vettem magamhoz Homért, mert szép, picike és édes, vagy mert elesett volt és szüksége volt rám. Azért fogadtam be, mert amikor az ember meglát másban valami alapvetően értékeset, nem keres olyan ürügyeket, mint a rossz időzítés vagy az üres bankszámla. Hanem vállalja, hogy együtt él vele, bárhogyan is lesz. És ha az ember így tesz, lassan azzá válhat, amit úgy csodált. Amit el akarok mondani, az az, hogy amikor elhatároztam, hogy hazaviszem magammal ezt a világtalan macskát, akkor hoztam meg életem első igazán felnőtt döntését a kapcsolatok terén. És, anélkül, hogy ezt tudatosítottam volna, felállítottam azt a mércét, amivel most már minden kapcsolatom megítéltetik a jövőben.
Harmadik fejezet
Új élet
„S ment lobogó fáklyákkal előtte a kedves, a szorgos Eurükleia, leánya a Peiszénór fia Ópsznak; [...] ő kedvelte leginkább [...] ő is dajkálta, mikor kicsi volt még."
Scarlett mindig puha halmokon szeretett aludni, párnákon, törülközőkön, egymásra hajtogatott takarókon. Vashti viszont a kemény felületeket kedvelte. Homér hazahozatalának napján, reggel, mikor elhagytam a házat, Scarlett egy halom mosott ruhán szendergett, Vashti pedig kényelemesen(?) feküdt az íróasztalon, pofiját egy vastag szótár éles sarkának támasztva. Olyan békésnek tűntek, ahogy a lecsukódó szemhéjaik mögül rám pillantottak félálomban, hogy egy pillanatra elszorult a szívem; belegondoltam, hogy micsoda felfordulást hozok majd az életükbe. – Sziasztok, nemsokára jövök – mondtam halkan, ahogy kiléptem az ajtón. – Egy nagy meglepetéssel... Vashti halk, turbékoló hanggal felelt, Scarlett pedig csupán egyet pislogott, és hanyatt fordult, lábai a levegőben... Pont fél hatkor jöttem el a munkából aznap délután, és egyenesen Patty rendelőjébe tartottam. Homér már egy lila macskaszállító dobozban volt, amelynek a tetejére felfirkálták a „Cooper Homér" nevet. Bekukkantottam, de mivel Homér teljesen fekete volt és a szemei sem világíthattak, az egyetlen dolog, ami világosan kirajzolódott, az a fehér műanyag tölcsér volt a nyaka körül. Csaknem könnyek közepette búcsúztattak bennünket. Homér teljes csendben volt a kocsiban. Az előttem álló, évtizednyi állandó és gyakran irracionális aggodalom legelső percében ez kissé nyugtalanított. Amit az ilyen kicsi cicákról tudtam, azt Patty elmondásai, és saját, Vashtival és Scarlettel
szerzett tapasztalataim alapján tudtam. Scarlett és Vashti pedig utálták a szállítódobozokat, visítottak, mint a fába szorult féreg attól a pillanattól kezdve, hogy betettem őket. Főleg Vashti, aki annyira visszafogott volt normál körülmények között, hogy valami vékonyka nyivákolásnál erősebb hangot sohasem adott ki magából. Természetellenesnek tűnt, hogy Homér ennyire csendben van. Lehet, hogy egyszerűen álmos volt, vagy már hozzászokott, hogy számára érthetetlen okból hurcolják egyik helyről a másikra. Lehet, hogy még élvezte is a doboz magányát (Vashti és Scarlett imádott kis vackot ásni különböző dobozok vagy bevásárlószatyrok mélyén), és megnyugtatónak találta az autó ringását. Vagy épp annyira megrettent a dolgok ilyen fordultától, mérlegeltem, hogy mukkanni sem mer. Próbáltam megnyugtató hangon beszélni hozzá vezetés közben. Már majdnem ott vagyunk, Homér. Nemsokára otthon leszünk, kis cicó. Sokat törtem a fejem, hogyan kéne hozzászoktatni Homért az új otthonához. Először az jutott eszembe, hogy egy viszonylag kicsi, elkerített területen kell maradnia nagyjából egy napig. Az volt az érzésem, hogy hamarabb megszokja a környezetét, ha nem félemlíti meg a túl nagy tér rögtön az elején. Ez minden macskára igaz – Scarlett és Vashti csak fokozatosan fedezték fel új otthonukat, egyesével minden szobát, és mindezt több nap alatt. Úgy gondoltam, hogy egy vak kiscicát talán különösképpen nyomasztana, ha elsőre egynél több szobát kellene megismernie. És biztos voltam benne, hogy sokszor ütközik majd a falba, hiszen nem lehet vizuális emléke arról, hogyan nyílnak egymásba a helyiségek. Az igazat megvallva, abban sem voltam biztos, hogy valaha képes lesz rendesen navigálni – és sokkal inkább nyugtalanított, mint azt bevallottam magamnak – de egy kicsit azért megnyugtatott, hogy láttam Homért, ahogy gond nélkül közlekedik Patty rendelőjében, és úgy határoztam, hogy egyelőre nem is aggasztom magam ezzel a dologgal. Az volt az elképzelésem, hogy Sarlettól és Vashtitól teljesen elkülönítem, amíg a varratait ki nem szedik. Vashti nagyon társasági lény, és eszméletlenül türelmes, de nem találkozott még
más macskával, amióta örökbe fogadtam és bemutattam Scarlettnek – azt gyanítottam, hogy bármilyen szelíd természetű is, de biztosan hozzászokott ahhoz, hogy ő „az újszülött", és hogy megkap minden figyelmet, amire Scarlett amúgy nem tartott igényt soha. Scarlett sem mutatott túláradó örömet, amikor hazahoztam Vashtit. De hogy méltányos legyek vele is, meg kell jegyeztem, hogy Vashti épp egy kénes fürdő után volt a rühessége miatt (hullott a szőre és viszketett a bőre az apró aktáktól). És a kén nemcsak a valaha fehér szőrét változtatta rémisztően természetellenes sárgává, de bűzölgött is, mint egy záptojás. Vashti magánkívül volt a boldogságtól, amikor ráébredt, hogy végre jól táplálják, rövid, hathetes életében először nem viszket, és ráadásul még egy másik macska is ott van, akivel játszhat. Scarlett az első napokban fújt erre a kis, bűzös, világossárga szőrgombócra, olykor menekült előle, mert az mindenhová követte, és fickándozva lejtett örömtáncot körülötte, ha akár csak az egyik mancsa kikandikált az ágy alól, ahová magányra vágyva visszavonult. Scarlett bár vonakodott, de idővel megszokta Vashtit, végül még élvezte is, hogy van egy másik macska, akivel szaladgálhat. Így tehát bíztam benne, hogy egyszer majd Homér is beilleszkedik a családunkba. Beléptem tehát Melissa házába, kezemben a lila szállítóboksszal s benne Homérral, Scarlett és Vashti pedig odabaktattak, és kíváncsian megszaglászták. Homér továbbra sem adott ki semmilyen hangot, de éreztem, hogy átrendeződik a súlypont, ahogy a doboz leghátsó sarkában összegömbölyödik. Vashti érdeklődve kémlelte a szállítóboksz tartalmát, de Scarlett csak fújt egyet, és undorodva hátrált pár lépést. Istenem, csak ezt ne. Még egy. – Jól van, gyerekek, később találkozhattok az új testvéretekkel – mondtam nekik, aztán elindultam a hálószobámba, és becsuktam az ajtót. A „később" lehet akár „soha" is, ami engem illet – jelezte minden kétséget kizáróan Scarlett elvonuló hátsó fele és szemtelen faroklegyintése. De Vashti nem volt hozzászokva,
hogy ki legyen zárva egy olyan szobából, ahol én vagyok, és néhány fojtott, tiltakozó nyávogást hallatott (Virnyau! Virnyau!) A vendéghálóhoz, amit használtam Melissánál, tartozott egy kis fürdőszoba, ide telepítettem Homér almát. Letetettem mellé a szállítódobozt, kinyitottam a zárat, kiemeltem Homért és ráhelyeztem az alomra. Három dolgot akartam, hogy biztosan megtaláljon: a macskaalmot, az etetőtálat és az ivóvizet. Tudtam, a vak emberek úgy tanulják meg, mi hol van az otthonukban, hogy megszámolják a lépéseket például a tűzhelytől az ebédlő ajtajáig. Persze Homértól nem vártam, hogy számolja a lépteit, azért azt gondoltam, hogy ha megtanulja az otthonunk többi részét ehhez a három dologhoz viszonyítani, akkor minden bizonnyal könnyedén megtalálja majd őket később is. Bevallom, kicsit aggódtam, hogy Homér nem fogja használni az almot, esetleg nem tudja, hogy mire való. Scarlett és Vashti rögtön tudták, mi az, nem volt szükségük semmilyen rászoktatásra. Kissé bizonytalan voltam, kell-e egyáltalán az alomhoz szoktatni egy kiscicát, de reméltem, hogy nem. Amikor letettem az alomra, Homér azonnal lekuporodott és pisilt, aztán hevesen körbekapart, hogy eltemesse. – Jó fiú – mondtam neki. – Jó fiú. Lassan elsétáltam onnan, és szándékosan hangos léptekkel kimentem az ajtón, ami a hálóba vezetett, ide raktam le az ennivalóját és a vizet a szoba sarkában – itt egyszerűbb véletlenül belebotlani, gondoltam, még akkor is, ha Homér egyáltalán nem jegyzi meg, hogy hol vannak. Leguggoltam a két kis edény mellé, az egyikbe száraz, a másikba konzerveledelt helyeztem (nem voltam benne biztos, hogy Homér megérzi-e a száraz étel szagát, ezért tettem mindkét fajtából), és elkezdtem ütögetni a padlócsempét a lábkörmömmel, és pisszegő hangot adtam ki; ezzel Scarlettet és Vashtit mindig sikerült odacsalogatnom. Homér, miután befejezte az alom átrendezését, előzékenyen lehuppant róla, és átjött oda, ahol guggoltam. A nyaka jobbrabalra rezgett a műanyag tölcsérben. Az a furcsa ó-lábas járása volt, ami a nagyon fiatal cicákra jellemző: bizonytalanul dülöngélt, mintha kissé be lenne csiccsentve. Bár általában
rendetlen vagyok, főleg ami a cipők és ruhák elpakolását illeti, most minden elöl hagyott darabot összeszedtem a földről, nehogy Homér beléjük ütközzön. Még az aznapi cipőmet is, amit levettem, amikor hazaértem, feltettem az íróasztal tetejére, úgyhogy nem akadályozta semmi azon a három méteren, amit meg kellett tennie a fürdőszoba ajtajától addig a helyig, ahol vártam rá az ennivalóval. Homér kicsit mégis zavarodottnak tűnt a nagy tér miatt, ami körülvette. A hálószoba viszonylag kicsi volt, olyan 15 négyzetméter, de számára nyilván egy hatalmas barlangnak tűnt. Pár másodpercig habozott, felemelte a fejét és ráncolta az orrocskáját, mintha megpróbálná kiszagolni a helyes utat. A körmöm ütemes dobogása a padlón, úgy tűnt, megnyugtatja. Nyilván felismerte, hogy ez a hang tőlem ered, és elkezdett egyenesen kocogni a hang és a kajás tál irányába. Az orrával beleütközött a kis kupacba, és mohón falni kezdett. Nem tudom, van-e illata a víznek, de nem bíztam a dolgot a véletlenre. Már előzőleg odahelyeztem a vizestálat a szárazeledeles tányérka mellé, s most az ujjaimat belemártva megkavartam a vizet. – Szomjas vagy, cicus? A halk, csobbanó hangra, Homér felemelte a fejét, és oldalra fordította. Aztán, mint aki kezdettől erre készül és csak a végszóra vár, az egyik icipici mancsát belesüllyesztette a szárazeledelbe, és elkezdte azt átdobálni a vizesedénybe. A hang, amit a vízben csobbanó falatkák okoztak, olyan volt, mint amilyet én keltettem az ujjaimmal, és Homér büszke arccal fordult felém, mint aki dicséretet vár. Nevetésben törtem ki. – Nem éppen erre gondoltam – mondtam neki. – Próbáljuk meg ezt még egyszer. Visszasétáltam az alomhoz, és odahívtam Homért. Ahogyan korábban is, egyenesen a hangom irányába jött. Amikor odaért, megint felemeltem, és rátettem az alomra. Most Homér összezavarodott. Nem csináltuk már ezt? Aztán átsétáltam a tálakhoz, Homér pedig ismét mohón evett a
konzervből. Megint megcsobogtattam a vizet, és Homér újra beledobálta a szárazeledelt. Nem tudtam eldönteni, hogy Homér szórakoztatónak találja-e, vagy azt hiszi, hogy ezt várom tőle. Akárhogy is, úgy döntöttem, mindenki jobban jár, ha odébb teszem a vizestálat. Amikor így csobogtattam meg a vizet, Homér odasétált és ivott. Scarlett és Vashti, amikor a saját vizestáljukból isznak, mindig a tál közepén tartják a fejüket, és onnan lefetyelnek. Ezzel szemben Homér a porcelánedény belső oldalához nyomta a nyelvét, így préselte fel a cseppeket a szájába. Eszembe jutott, amikor arccal előre beleesett a vízbe az állatorvosi rendelőben. Talán attól tartott, hogy ez megismétlődhet. Mostanra az ablak négyszögén beáradó napfényt felváltotta a lilás alkonyat. Meghallottam, ahogy Melissa autója megáll a felhajtón. A bejárati ajtó kinyílt, aztán halk kopogás hallatszott a szobám ajtaján. – Itt van? – Melissa hangja lágyan szűrődött át az ajtón. – Megnézhetem? – Gyere be – feleltem hasonlóan visszafogott hangon. Melissa résnyire nyitotta az ajtót, bedugta a fejét és körülnézett. Aztán annyira kitárta, hogy a karcsú teste beférjen, majd hang nélkül be is csukta maga mögött. Homér az ágy sarkánál szimatolt, de hirtelen megállt, amikor meghallotta, hogy kinyílik az ajtó. Felfelé fordította a pofiját, Melissa irányába. A tökéletes feketeség a fehér műanyag tölcsér közepén, éppúgy nézett ki, mint egy napraforgó bársonyos-fekete közepe. – Ó – suttogta Melissa. A kezeit odakapta a szája elé. – Annyira picike! Egy lépést közelített, Homér pedig óvatosan hátrált egy kicsit. Melissa rám nézett. – Megsimogathatom? Megpaskoltam az ágyat magam mellett. – Nézzük, mit gondol erről Homér. Magam is kíváncsi voltam. Sok macska félénk az idegenekkel szemben – ez végül is tipikus macskatulajdonság. És Homérnak
még több oka volt rá, hogy óvatos legyen az új emberekkel, mint a legtöbb macskának. Ugyanakkor, már amikor örökbe fogadtam, megéreztem, hogy barátságosabb, mint egy átlagos cica. No, most majd elválik. Melissa odaült mellém az ágyra, mindketten visszafogtuk a lélegzetünket. Homér lassan közeledett felénk. – Minden rendben van, Homér – mondtam. Bizonytalannak tűnt, nem tudta, hogyan kerül majd a földről föl az ágyra, ahonnan a hangom jött. Óvatosan kinyújtotta az egyik mancsát, belemélyesztette a körmeit a lelógó ágytakaróba, és kicsit megrángatta, mintha tesztelné a teherbírását. Mivel elég erősnek találta, fel is mászott rajta. – Helló, Homér – szólt Melissa. Könnyedén megpaskolta az ágyat maga mellett. – Gyere, mutatkozz be. Homér átkocogott az ágyon azzal a széles léptű, nyaktekergetős járásával, a bundája még jobban felborzolódott a mászástól. Hangosan dorombolt, a két mellső mancsát rátámasztotta Melissa lábára, nyújtogatta a fejét, és a levegőt szaglászta körülötte. Melissa lágyan megsimogatta a füle mögött és az álla alatt, és ő pedig hevesen odanyomta a fejét a kezéhez. Nyilván a szemei hiányának is volt köszönhető, hogy nagy odaadással igyekezett minél nagyobb felületet odadörgölni valakihez a pofijából. Nem lenne túlzás azt állítani, hogy kicsit mindig is tartottam Melissától. A barátom volt – végül is befogadott két macskával, miután szakítottunk Jorgéval de nekem mindig úgy tűnt, hogy van benne valami keménység és merevség. Tudtam, hogy együttérző, Melissa még nálam is több időt áldozott nonprofit ügyekre. De a személyes viszonyok szintjén kemény tudott lenni. Kevés türelme volt mindennapos félelmeimhez, fóbiáimhoz, és ez érthető is volt, hiszen ha valaki olyan szép és gazdag, mint Melissa, annak az ilyen apró, közönséges gondok aligha számítanak. De ahogy Homért tartotta, valami felengedett benne. Az arca felragyogott, ilyennek még sosem láttam. Bekapcsoltuk a TV-t, hogy elcsípjünk egy régi filmet, és csevegtünk egy kicsit
mindenféléről – a napjáról a munkahelyen, egy buliról, ahová hivatalosak voltunk a héten –, de ő szinte kizárólag Homérra koncentrált, aki ott dorombolt és fészkelődött vígan az ölében. Végül Homér lemászott, és óvatosan az ágy széle felé sétált. Amikor elérte az ágy szélét, és kinyújtott mancsa a levegőben kalimpált, megállt. Nyilvánvalóan meg volt illetődve. Az első ötletem az volt, hogy egyszerűen megfogom és leteszem a földre. Nekem semmiből sem állna, hogy megtegyem ezt neki – gondoltam. Homér viszont nem mutatta jelét, hogy segítségre várna – akár tőlem, akár mástól. Kissé lekuporodott, majd ugrott egy hatalmasat. Akkora erővel landolt, hogy a mellső lábai kissé szétcsúsztak, és a fején lévő tölcsér pereme nekicsapódott a földnek, majd visszapattant. – Ó! – kiáltottam fel, és az egyik kezemet önkéntelenül is az arcom elé kaptam. De Homérnek kutya baja sem volt. Egy pillanat alatt összeszedte magát, aztán valami fura félig-futással eliramodott az ennivaló felé. Kissé meglepődtem, de ugyanakkor nagyon elégedett voltam; látszott, pontosan emlékszik rá, hogy hol van – még ha csak az eledel szaga vonzotta is magához. Azt mondják, hogy ha valaki vak, akkor a többi érzékszerve sokkal fejlettebb, és ha ez így van ennek a kiscicának az esetében is – már egy átlagos macskának is igen fejlettek a szaglóidegei – legalább nem kell aggódnom amiatt, hogy esetleg nem találja meg a kaját vagy az almot. – Nem furcsállod, hogy ilyen bizonytalanul mozog? – kérdezte Melissa. Hát, bizony aggódtam emiatt, annyira, hogy töprengtem is rajta, hogy reggel felhívom Pattyt. Mégis azt válaszoltam: – Nem. Azt hiszem... Azt hiszem, csak a miatt a tölcsér miatt van. Tagadtam, hogy aggódom, ostobán, mintha az, hogy azt mondom, nem aggódom, egyenlő lenne azzal, hogy nem aggódom. Mégis, ahogy ezt kimondtam, rájöttem, a magyarázatom feltehetőleg igaz. Először azt gondoltam, a tölcsér túl nehéz Homérnak, és kísértést éreztem rá, hogy levegyem, még
akkor is, ha ezzel veszélybe kerülnek a varratai. Aztán rájöttem, nem a tölcsér súlya a probléma, hanem az, hogy akadályozza Homért abban, hogy használja a bajuszát. A macskáknak kétféle „szeme" van – az igazi szem és a bajusz. A macskák bajuszszálai háromszor olyan vastagok, mint a szőrzetük többi része, a gyökerük sokkal mélyebbre megy, mint más szőrszálaké, és az idegrendszerhez kapcsolódnak. A bajusz az érzékek visszaigazolásának állandó forrása a macskák számára. Ezzel észlelik a légáramlatokat, melyek a körülöttük történő mozgásokra figyelmeztetik őket, és érzékelik a falak, bútorok, és egyéb tárgyak jelenlétét; vagyis a bajusz egyfajta kiterjesztett perifériás látás, ami segít egyensúlyozni, és segíti a térbeli tájékozódást. Többek között emiatt látnak olyan híresen jól a macskák a sötétben. De Homér bajszát bezárta a tölcsér, semmi hasznát nem vette. Meg volt fosztva látásától, és bajsza érzékelő-képességétől is: kétszeresen vak volt. Ez volt az oka, hogy úgy körözött a szobában, mint akinek bekötötték a szemét, és körbe-körbe forgatták. Bármely macska elvesztette volna egyensúlyát, ha megfosztják bajszától. Homérra ez kétszeresen igaz volt. A tölcsér eltávolítása azonban magában rejtette annak a veszélyét, hogy kikaparja az öltéseket. Bárhogy is szenvedtem tőle magam is, a tölcsérnek egyelőre maradnia kellett. Melissával befejeztük a filmnézést, és amikor kiment, eldöntöttem, hogy ma korán lefekszem. Homér követett – vagy hang vagy szag (vagy mindkettő) alapján – a fürdőszobába, és leült a mosdókagyló mellé, amíg én arcot és fogat mostam. Még egyszer pisilt, minden gond nélkül megtalálta az almot, aztán visszakocogott utánam a hálószobába. Lekapcsoltam a lámpát, és bebújtam az ágyba; azt terveztem, hogy felemelem Homért is, de ő már mászott is magától utánam. Az utca csöndes volt odakint. Lefeküdtem és lehajtottam a fejemet a párnára; a csöndben hallani lehetett, ahogy Melissa telefonál a másik szobában, és ahogy Vashti méltatlankodva nyávog (mert eddig mindig Vashti aludt a mamival) az ajtó túloldalán.
Homér felkúszott mellém, felmászott a mellkasomra, és párszor körbefordult, mielőtt letelepedett, épp a szívem fölött. Éppen álomba merültem volna, amikor egy fura, cuppogó hangot hallottam, és éreztem, ahogy valami csiklandozza a fülemet. Kinyitottam a szemem, de nem tudtam túl sok mindent kivenni a sötétben. Rájöttem, Homér szopogatja a fülcimpámat. A tölcsér hűvös, külső fele hozzányomódott az arcomhoz. A mellső tappancsaival a párnát dagasztotta, pont a fülem mögött, a dorombolása lassú dobolásnak tűnt, egyenletesebb és tompább volt, mint korábban, amikor Melissa simogatta. Visszatartottam a lélegzetemet, éreztem, hogy ha megmozdulok, Homér abbahagyná, amit csinál – igaz, épp, hogy abba kellett volna hagynia, ugyebár. Kicsit hülyén éreztem magam. Ha valaki váratlanul benyitott volna a szobába, biztosan úgy reagáltam volna, hogy ellököm Homért és azt mondom: ez nem az, aminek látszik! Új dolog volt ez, sem Scarlett, sem Vashti nem csinált ilyet soha. Az tény, hogy Homérnak nem volt anyukája – akárhogy is próbáltuk, Patty vagy én, elhitetni magunkkal azt, hogy Homér elfelejti vagy már el is felejtette a kiskori traumákat –, valahol mélyen Homér tudta, hogy megfosztották valamitől, amit meg kellett volna kapnia. Joga lett volna egy olyan élethez, amelyben helye van egy anya gondoskodásának, a megfelelő tápláléknak, és a megnyugtató jelenlétnek a sötétben. Felemeltem a kezem, megsimogattam a hátát, és ő még hangosabban kezdett dorombolni. Észrevettem még valamit. Fontos volt ennek a kiscicának a bizalma. Többet jelentett, mint általában a macskáimé vagy más állatoké. Túl álmos voltam, hogy tovább vigyem a gondolatot, vagy logikus rendbe szedjem, de abban a pillanatban megértettem, hogy a kezdet kezdetétől fogva megvolt ez az érzésem, onnantól, hogy felemeltem Homért az állatorvosi rendelőben. Utoljára még eszembe jutott, hogy Melissa is ezt érezhette, ezért lágyult meg úgy, amikor Homért fogta.
Negyedik fejezet
Az Icipici Cica Klub
„Jaj nekem, újra milyen népek földjére jutottam? Dölyfösek-é, vadak-é, törvénnyel mitse törődők, vagy vendégszeretők s elméjük féli az istent?"
Homérnek jól ment az első nap. De továbbra is aggódtam. Gondot okozott neki, hogy a fürdőből a hálóig elsétáljon. A kezeim csattanása, a hangom vezette előre – vajon mindig szükség lesz erre, hogy ne érezze elveszettnek magát ebben az új világban? Vajon az egész léte valóban folyamatos küzdelem lesz a félelemmel és a korlátokkal, ahogyan azt, úgy tűnt, mindenki gondolja? Patty figyelmeztetett, hogy Homér talán sohasem lesz annyira önálló, mint más macskák, és úgy látszott, azok, akik csak hallottak Homérről, mind úgy gondolták, hogy életét fogyatékossága és a rettegés határozza majd meg. De már másnap látszott, hogy Homért már a puszta felkelés is lelkesedéssel tölti el. Az első reggel meglepődve tapasztaltam, hogy az egész éjszakát a mellkasomon összegömbölyödve töltötte, alig mozdult meg közben. Gyorsan észre kellett vennem, hogy Homér előszeretettel hangolja össze a napirendjét az enyémmel – akkor alszik, amikor én, akkor eszik, amikor én, és akkor játszik, amikor én is aktív vagyok. Vagy ilyen volt a természete, vagy a szükség vitte rá, de igazi kis utánzóművész volt. Az is hamar kiderült, hogy Homér meglehetősen vidám kismacska. Csaknem minden dolog örömforrás volt számára ebben az új világban, azok is, melyek egyébként macskataszítónak gondolna az ember. A konyhamalac zúgásra vagy a porszívó apokaliptikus zajára (s ez a hang nem csak Scarlettet és Vashtit rémítette meg, hanem az összes kutyát és
macskát is, amivel eddig találkoztam) azon nyomban odatotyogott. A fülei felálltak, a feje és rajta a tölcsér ide-oda forgott, ahogy szaladt. Jéé! Egy új hang! Mi ez az új hang? Vajon játszhatok vele, vagy felmászhatok rá? De semmi sem hozta annyira lázba, mint a reggeli felkelés. Ahogy felébredtem azon a bizonyos első reggelen, különös, dudorászó módon kezdett dorombolni. Volt valami dallamos aláfestés benne, mintha madárhang lenne. Olyan hevesen dörgölőzött a kezemnek, hogy elvesztette az egyensúlyát és hanyatt hemperedett, hiába küzdött a tölcsér súlya ellen. Úgy nézett körbe-körbe, akár egy hátára fordított, tehetetlen bogár. De nem esett kétségbe, nagy lendületet vett, aztán az ölembe mászott, mellső mancsait a mellkasomnak támasztotta és pofiját hevesen az arcomnak dörgölte. Éreztem a puha szőrét, a varratai csiklandoztak. Hát ez remek! Még mindig itt vagyok, és te is itt vagy! Olyan aprócska volt, hogy a tenyeremmel az egész testét be tudtam fedni. Amikor megérintettem, pici körmeit a vállamba mélyesztette, és megpróbálta felhúzni magát, hogy elérje a fülcimpámat és újra szophassa. – Ezt most úgy értelmezem, hogy éhes vagy – mondtam. – Lássuk, emlékszel-e, merre van a tálad. Felültem, és letettem őt a földre, közvetlenül az ágy mellé. Erre szemlátomást nem készült, mivel már az első lépéskor fölbukott, a műanyag tölcsérbe zárt feje ismét a földre koppant. Gyorsan föltápászkodott és egyenesen a kajástálhoz totyogott, utána pedig rögtön az alomhoz. A felfedezés, hogy az eledel és az alom éppen ott vannak, ahol előző este hagyta őket, újabb boldog felismerés volt számára. Dallamos dorombolását még a szoba túlfelén is tisztán hallottam. Meglepő, de úgy látszott, Homér éppen azért boldog, mert a világa kitágult, és nem annak ellenére. Mivel nem látott, a világa éppen akkora volt, mint amekkora térben mozgott. Kétségtelen, egy ízben már volt jóval nagyobb is, mint a mostani – kóbor macskaként ott volt neki egész Miami és azon túl az egész föld –
de az a világ magányos volt, fájdalmas, és elképzelhetetlenül veszélyes. A fájdalomtól és veszélytől való megszabadulásnak ára volt: a világa doboz méretűre zsugorodott az állatorvos rendelőjében. Melissa háza viszont hatalmas lehetőségeket rejtett, korlátlan volt a tér, végtelenek a szagok, a hangok. Kiderült, Homér nemigen szeret egyedül lenni, és a felfedezési vágy is akkora volt benne, hogy már a Melissa házában töltött első délutánján kiengedtük a hálóból, igaz, arra ügyeltem, hogy Scarlett és Vashti sohase legyen ugyanabban a helyiségben, ahol ő. A csoda az, hogy ekkora térben, ennyi lehetőség között Homér biztonságban volt. Egy-két dologra bizton számíthatott, annak ellenére, hogy milyen nagy volt minden. Az étel és a víz bőséggel rendelkezésre állt, ráadásul minden egyes nap ugyanott lehetett számítani rá. Ebben az új világban a szokatlanul erős zaj lehetőségeket jelentett, nem veszélyt. Nyugodtan alhatott éjszaka, hiszen tudhatta, hogy egyetlen ragadozó sem lelhet itt rá, és minden reggel olyasvalaki karjaiban ébredhetett, aki szereti. Azt mondani, hogy csodaként élte meg mindezeket, túl sok hasonlóságot feltételezne a macska és az ember elméje között. Ha valaki, hát én voltam az, aki csodaként élte meg a dolgot: belegondoltam, milyen élete volt, és milyen lenne most, ha a sors egy furcsa fordulattal nem hoz össze bennünket. És Homér boldog volt, ez vitathatatlan. Néha elkapott a mindent elsöprő, oktalan jókedv, ahogy ezt láttam, de ott volt a felelősségérzet is, hiszen az én dolgom volt megadni a biztonságot, hogy e boldogság lehetővé váljon. – Mindig vigyázni fogok rád, kicsi fiú – dünnyögtem neki olykor, és vakargattam, ahogy aludt. Amikor Melissa apja először hallott Homérről, megkérdezte, nem tervezzük-e egy vakvezető kutya beszerzését. Nyilván tréfának szánta, de valóban ott volt a kérdés: hogyan tanítom majd meg Homért a boldogulásra, úgy, hogy új, tágas világában a lehető legnagyobb szabadságot adom neki, miközben megpróbálom távol tartani tőle a bajokat.
Mielőtt elhoztam volna Homért, napokat töltöttem azzal, hogy végiggondoljam, hogyan lehet egy házat vakmacska-biztossá tenni. Puha védőkupakokat vásároltam az asztal és az ágykeret éles sarkaira, gyerekbiztos zárakat a szekrényekre, ahol a tisztítószerek és más veszélyes anyagok voltak, gyerekbiztos rögzítőt a vécéfedelekre, és bedugdostam a réseket az elektromos eszközök környékén, ahol egy kismacska beszuszakolhatta volna magát, hogy aztán reménytelenül belegabalyodjon a vezetékekbe és hosszabbítókba. Lehetetlen volt mindenre gondolni, de jó érzéssel töltött el, hogy ennyit foglalkoztam a dologgal, hiszen Homér alig várta, hogy minden zegzugot felfedezzen. Homér megoldotta a vakvezető-problémát, mivel engem használt annak: olyan szorosan követte a lépteimet, hogy ha hirtelen megálltam, az orra nekiütődött a bokámnak. – Úgy érzem magam, mint Mary – mondtam Melissának. – Nem értette, úgyhogy hozzátettem: – Tudod, bárhová is ment, a bárányka követte. Először úgy gondoltam, Homér azért követ ilyen nagy lelkesedéssel, mert fél egymaga felfedezőútra indulni. Patty figyelmeztetett rá: elképzelhető, hogy Homér félénkebb és kevésbe önálló lesz, mint más macskák, – De azt nem fogja tudni, hogy vak – tette hozzá. – Ez nem olyan, hogy a többi macska azt mondja neki: hé, figyelj már, te vak vagy. Hamarosan világossá vált, hogy Homér nem azért követ oly hűségesen, mert félne egymaga felfedezni. Egyszerűen ez volt a legegyszerűbb módja, hogy megtanulja, mi merre van, hogy hol vannak az akadályok. Egy lerúgott cipő, egy nedves esernyő a szoba közepén most már több volt, mint trehányság. Én egyszerűen átléptem azokon a dolgokon, melyek nap mint nap változtatták a helyüket, de Homér megakadt és összezavarodott, ha útját állta valami egy olyan útvonalon, ami az előző napon még tiszta volt. Nahát, itt volt ez tegnap? Nem emlékszem, hogy lett volna itt bármi is. Beismerem, a precizitási skálán mindig is a hanyag oldalra billentem. De a Homérral való együttlakás
megkövetelte a rendet, úgyhogy hamar felismertem, új szokásokat kell magamévá tennem. Ahogy Homér nem tudta, hogy vak, arról sem informálták soha, hogy ügyetlennek kell lennie. Bármit is csináltam, abban neki is része kellett, hogy legyen. Ha a szekrényt takarítottam, Homér ott volt mellettem, és az öreg ruhák, dobozok között turkált. Ha szendvicset készítettem, Homér felkapaszkodott a nadrágszáramon (mind a mai napig a farmeren szeret a legjobban mászni), és felügyeskedte magát a konyhapultra. Ha a heverőn ültem, addig kaparászta az oldalamat, amíg fel nem kapaszkodott a fejem tetejére, aztán ott pihent, amíg mozdulatlanul tudtam ülni, és egyenesen tudtam tartani a fejem. Az egyik este a lesötétített ablakban megpillantottam magunkat, ahogy a műanyag tölcséres Homér a fejem tetején összegömbölyödik, és arra gondoltam, úgy nézünk ki, mint valami futurisztikus félig ember, félig műhold kiborg. Homér gyakorta elaludt miközben épp valamit csinált, ahogy az a kiscicáknál szokás; egyik mancsával egy papírfecnit markolt vagy épp a tálat ölelte át, mintha csak egy mellékszereplő lenne a Csipkerózsikában, aki elszunnyadt hímzés vagy levessózás közben. Mivel ilyen kitartóan követett és vizsgálódott, Homér hihetetlenül hamar megismerte a lakásunkat. Melissával meg voltunk döbbenve, hogyan lehetséges, hogy csak pár nap telt el, és már csak akkor ütközött bele valamibe (az egész házban), amikor az úgynevezett pörgő dervis módba kapcsolt; ilyenkor vadul forgott, mint egy tasmán ördög, amíg bele nem szédült és azt sem tudta, hol van. A tölcsérje nekikoppant a falnak vagy egy asztallábnak, úgy, hogy az egész házban hallani lehetett. Azokban a régi, dicső napokban Homér szabadságának és boldogságának mindössze egyetlen korlátja volt, ez pedig az étkezési szokásaival volt kapcsolatban. Melissával hamar felismertük, hogy valami szabályozás bevezetésére van szükség. Már az első alkalommal, amikor Homér jelenlétében kaját készítettünk magunknak. Csak leültünk a heverő két végébe az
ételünkkel, és Homér máris fönt volt, majd nemes egyszerűséggel beugrott a tányéromba, és nekiesett annak, amit ért. Ez nyilvánvalóan elfogadhatatlan viselkedés volt, el is határoztam, hogy csírájában elfojtom. Felemeltem Homért, és leraktam a földre. – Nem, Homér – mondtam keményen. Homér ide-oda forgatta a fejét. Hamar megértettem ezt a gesztust, azt jelentette, Homér megpróbálja kitalálni, mit is akarhatok tőle. Forgatta még egy kicsit a fejét, aztán egy nyúúúút préselt ki magából, olyat, amit csak cicák képesek kiadni, s amihez, látszott, minden erejére szüksége volt. Két elülső mancsával megtámaszkodott a heverő oldalán, és megismételte, ezúttal már mérgesen: nyúúúúúú. Melissa és én alig bírtuk visszafojtani a nevetést, de nem hagyhattuk ennyiben a dolgot. – Azt mondtam, nem! Homér ült egy darabig, és úgy fordította felénk a fejét, mint aki azt várja, megessen rajta a szívünk. Aztán egy apró sóhaj kíséretében elporoszkált, és megkereste a saját tálját a másik szobában. Volt valami kihívó járásában, mintha megzabolázta volna a kiscicás totyogást. Hát jól van. Teljesen megfelel a sajátom is... Ez volt Homér első leckéje rendből, és kétségtelen, hogy e tekintetben barátaim macskakényeztetése roppantul megnehezítette a dolgomat. Ha Homér valamit igazán szeretett, az az új emberekkel való találkozás volt. A Homért szerető emberek pedig nagyon szívesen hagyták, hogy azt csináljon, amit akar. Homér hirtelen tagja lett egy nagycsaládnak, amit Melissával magunk között csak Icipici Cica Klubnak hívtunk, s amelybe számtalan vajszívű keresztszülő is tartozott, akiket boldoggá tett, ha tonhaldarabokat, pulykahúst vagy fasírtot ajánlhattak fel a tányérjukról. De játékokkal is elárasztották Homért: gyermekkori csecsebecséikkel, illetve olyanokkal, melyeket kimondottan macskáknak készítettek; játékokkal, amik morogtak, zizegtek, csengőikkel csilingeltek. Mindenki azt
feltételezte – s ebben én sem voltam kivétel – hogy az efféle játékok a legvonzóbbak egy vak cica számára, nem pedig azok, melyek vizuális vonzerőt gyakorolnak. Homért a megfelelő módon kellett az új embereknek bemutatni, különben hajlamos volt megszeppenni. Mivel a bajszocskáit eltakarta a tölcsér, amit még mindig viselt, alig érzékelte a mozgást a közelében, ezért aztán mindannyiszor meglepetésként érte, amikor egyszer csak egy- egy kéz jelent meg a semmiből, és pihent meg a fején vagy a hátán, s az a kéz nem az enyém volt. Kidolgoztunk egy bemutatási szertartást, ahol is én az új személy kezét a sajátomba fogtam, és együtt vittem a kettőt Homér orra elé, hogy egyszerre érezze az ismerős szagot és az újat. Amikor Homér átesett a bemutatkozási szertartáson, és megtudta, hogy az új személyt a mami is értékeli, már nagy lelkesedéssel barátkozott. Mindenfajta fizikai kontaktus hatalmas örömforrás volt számára, érzékenyebb volt az érintésre, mint a többi macska, imádott fúrni, dörgölőzni, kicsi testét annyira odanyomni a másikhoz, amennyire csak lehet. A vendégeket az döbbentette meg a leginkább, hogy Homér képes volt megkülönböztetni az embereket, tudta ki az ismerős, és hogy kivel nem találkozott még soha. – Öt percre találkoztam egyszer vele – jegyezte meg egy barátom, amikor második látogatásakor Homér egyenesen hozzárohant és az ölébe telepedett. – Hogy ismerhet fel, amikor nem lát? – Hát érzi a szagod – feleltem. A macskák amúgy is inkább szag, mint kinézet alapján ismerik fel egymást. És Homérnak ez az érzéke talán a szokásosnál is élesebb volt. A szuperérzékeny szaglásához hasonlóan megdöbbentő volt, hogy Homér olyan dolgokat hallott meg, amiket senki más – úgy látszott, még más macskák sem. Emlékszem, az egyik barátunk azt a széles körben elfogadott elméletet igyekezett ellenőrizni, miszerint az egyik érzék elvesztése a többi élesedését vonja maga után. Hangtalanul lóbálta a kezét ide-oda a levegőben vagy harmincméternyire onnan, ahol Homér az ölemben aludt. De
ahogy a keze mozogni kezdett, Homér már fel is kapta fejét, mozgatta a füleit, az orrát, forgatta a nyakát. Ez önmagában nem volt szokatlan, Homér fülei és orra folyton mozgásban voltak, amikor ébren volt. Csakhogy most a kézmozgás keltette hangok jutottak el a füléig a szobán át, és ébresztették föl. Azonnal leugrott az ölemből, megállt a padlón, s a feje le-föl járt, pontosan úgy, ahogy a barátnőm keze mozgott. Keresztültotyogott a nappalin egyenesen hozzá, elülső mancsaival a lábának támaszkodott és nyújtogatta a nyakát. Mi lehet ez a hang? Hozd ide le! A barátnőm nevetett, odanyújtotta a kezét Homérnak, hogy az megszagolhassa, aztán megsimogatta az állát, s ezt Homér elégedett dorombolással jutalmazta. Az emberek, mintegy ösztönösen, roppant gyöngédséggel közelítettek Homérhoz. Érezték ők is, amit én éreztem az első este: Homér bizalmát elnyerni nagyszerű dolog. South Beachet akkoriban főleg betelepültek lakták, olya- nok, akiket korábbi lakhelyükön különcöknek, kattantaknak tekintettek. Művészek voltak és írók, furán öltöző partiarcok vagy épp fellépők valamelyik transzvesztita bárban. Érthető, hogy Melissával olykor csak úgy hívtuk South Beachet, hogy az Elveszett Játékok Szigete. Melissa pedig szerette maga köré gyűjteni a kitaszítottakat és elkóboroltakat, egyfajta szalont rendezett be a házában számukra. Talán éppen azért fogadták olyan hamar Homért, akit korában oly sokan kerültek el nagyívben, mert maga is különc volt. De én nem hiszem, hogy így van. Az egyik barátom egy ízben megkérdezte, miért olyan népszerűek az állatokról és az ő hősiességükről szóló történetek – az olyanok, hogy mondjuk egy macska kivonszolja a kicsinyeit a lángoló épületből, vagy egy kutya ötven mérföldet gyalogol az iraki sivatagban, hogy ismét a gazdájával lehessen. Nem tudtam erre rögtön felelni, bár meg kell vallanom, magam is szeretem ezeket a történeteket. De néhány nap múlva ráébredtem, azért szeretjük ezeket, mert ez a legkézenfekvőbb bizonyítékunk egyfajta morális rend objektív létezésére – vagy másképp fogalmazva, leginkább ez az, ami isten létét bizonyítja.
Mintha azt mondanák ezek a történetek, hogy azok a dolgok, melyek a leginkább fontosak számunkra, vagy melyek leginkább megindítanak bennünket – ilyenek, mint a szeretet, bátorság, hűség, önzetlenség – olyan értékek, melyek a nem származnak semmiből. Az, hogy más állatokban is meglátjuk őket, bizonyítja, hogy valóságos dolgokról van szó, hogy attól függetlenül állnak fönn a világban, hogy az ember mit eszel ki, és mit oszt meg a többiekkel mesék, mítoszok formájában. Homért vaksága nem ruházta fel mitikus tulajdonságokkal. Nem lett befogadóbb vagy jobb „emberismerő", mint más állatok. De a körülötte levőkből a legjobbat hozta ki. A barátaink tudták, hogy az a pár, amelyik elvitte Homért az állatorvosomhoz, azért vitte, hogy elaltassák, és tudták azt is, milyen sokan tagadták meg, hogy magukhoz vegyék. Adott volt tehát a „mi" és az „ők" tábora. Aki a „mi"-hez tartozott, aki megértette, Homér nagyszerű lény; aki el tudta őt fogadni és szeretni tudta, az jobb embernek számított, mint az „ők", akik eltaszították maguktól. A macskák, úgy mondják, magányos vadászok; magunk is megfigyelhetjük mennyivel önállóbbak, mint a kutyák, és mennyire igénylik az egyedüllétet. A vadonban a kutyák falkákba verődnek, a macskák azonban egyedül vadásznak, vagy laza társadalmi csoportokat alakítanak ki, melyekben fontosabb a másik területének tiszteletben tartása, mint a közös vadászat. Homér azonban falkaállat volt, ösztönösen érezte, hogy a biztonsága a mennyiségen múlik. Az emberek lettek a falkája. Én voltam a falkavezér, és bárkit is mutattam be neki, azt szó nélkül elfogadta. És erről a macskáról mondták sokan, hogy majd még bizalmatlanabb és kevésbé befogadó lesz, mint más macskák. Hát, inkább úgy tűnt, Homér az első pillanatban elfogad bárkit, bemászik az ölébe, lelkesen dorombol és dörgölőzik. Emlékszem, egyszer valaki megjegyezte, miközben éppen Homért próbáltam kibogozni egy takaróból, hogy milyen türelmes vagyok vele. Ez megdöbbentett, mivel az első alkalom volt, hogy valaki türelmesnek nevezett – nyilván azért, mert nem is vagyok egy különösebben türelmes ember. Nem arról van szó,
hogy nem tudok türelmes lenni. De kétségtelen, hogy amikor az vagyok, az azért van, mert tudatosan utasítom magam türelemre (jól van... most nyugi...), ahogy az ember általában emlékeztetni szokta magát azokra a dolgokra, melyek nem jönnek maguktól. De Homérral magától jött a dolog. Nem kellett figyelmeztetnem magam. Ami Homért illeti, nem volt igazán filozofikus alkat. Annyit tudott, hogy boldog, és hogy szeretik. Aztán az évek során folyton-folyvást olyan dolgokat tett, amin csak ámultam. Ám a legmegdöbbentőbbek azok a dolgok voltak, amiket egyáltalán nem csinált. Ezek csak megtörténtek körülötte, pusztán attól, hogy ott volt.
Ötödik fejezet
Az új srác
„Mert mint testvérét, úgy tartja az oltalomesdőt és idegent mindenki, kinek csak csöpp esze is van."
Mindaddig, amíg Homérnek megvoltak a varratai, és viselnie kellett a tölcsért, távol kellett tartani őt Scarlettől és Vashtitól. És e távoltartás kivitelezése – miközben Homérnek rengeteg időt kellett biztosítani, hogy megismerje új otthonát, Scarlettnek és Vashtinak is meg kellett adni a megfelelő mennyiségű szabadságot, ráadásul tudatosítani kellett bennük, hogy nem lettek kegyvesztettek attól, hogy egy új kiscica került a házba – a gyakorlatban még annál is bonyolultabb volt, mint amilyennek hangzik. Amikor Melissa otthon volt, néha szabad mozgást engedtem Scarlettnek és Vashtinak az egész házban, s Homér addig Melissával volt a hálóban. Amikor Homér vagy Melissa (vagy épp mindkettő) besokallt, behessegettem Scarlettet és Vashtit a saját szobámba, s most Homér rohangálhatta körbe a házat. Ha a lefekvés elérkeztével Scarlett és Vashti még mindig a szobámban voltak, kizavartam őket, hogy Homér velem aludhasson. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy csalfa férj valami francia vásári komédiában, aki folyamatosan nyitja és zárja a szobaajtókat, és minden erejével igyekszik elkerülni, hogy az asszony és a szerető egymásba botoljanak. Sikerült elérnem, hogy Scarlett és Vashti már a szobaajtó nyikordulására megsemmisítő tekintetet vessenek rám: Értjük, persze... Szobacsere... Az alig több mint egyéves Vashtival jóval nehezebb volt a dolog, mint Scarlettel. Vashti könnyen barátkozó macska volt, szeretett az emberek körül forgolódni, különösen persze körülöttem. Soha sem volt olyan szorosan a nyomomban, mint
Homér, de Homér érkezése előtt rendszeresen szobáról szobára járt utánam, és minden este a fejemhez gömbölyödve aludt a párnán. Most már több mint egy hét telt el úgy, hogy az idő nagy részét nélkülem kellett töltenie, s ettől láthatóan morózussá vált. Scarlett magányos lélek volt. Kétéves, az a fajta, akire a macskákért különösebben nem rajongók azt mondták, magának való; oly mértékig független, hogy az már az antiszocialitás határát súrolta; s ha rajtam kívül bárki megérinteni, simogatni, vagy más módon megközelíteni próbálta, merev lett, akár a bot. Szegény Scarlettnek PR-problémái voltak. Még Andrea is, a legjobb egyetemi barátnőm, aki most Kaliforniában él (két macskával) úgy beszélt róla, „az a kattant macska". Amikor a viszonyunkat védtem, azt hiszem, olyan voltam, mint az a lány akinek goromba barátja van: Fogalmad sincs róla, milyen valójában! Fogalmad sincs, milyen imádnivaló, amikor kettesben vagyunk! Ez igaz is volt; nem kevés gyöngéd simulásra, dorombolásra volt képes, sőt lelkesen kergette a papírgolyót, és bújócskázott is, amikor kettesben voltunk. És az is igaz, hogy Scarlett megtanulta élvezni a játékot Vashtival, igaz, csak bizonyos játékokat, és csak akkor, ha ő akarta. Ám az idő nagy részében beérte a saját kis dolgaival. Az, hogy folyton be volt zárva, amikor Homér jelen volt, nem annyira a jókedvét vette el, inkább a személyes méltóságában sértette. Mintha akarnék én bármit is attól a jöttmenttől! Ebben a kényszerű szeparációban az volt a legnehezebb, hogy el kellett zárnom Homért, amikor reggel elmentem, mivel úgy gondoltam, ha otthagynám egyedül a két másik macskával, az bizony komoly veszélyt jelentene a varrataira. Amikor becsuktam, üvöltött, de ez nem az a hangos miáú volt, amikor egy macskát akarta ellenére kényszerítenek valamire, hanem az a gyomorszorító éles sikoly, amit egy állat akkor hallat, ha valami iszonyú dologgal találja szemben magát. Bármennyi bátorság is szorult ebbe a kis macskába, egy dolog elviselhetetlenül borzalmas volt számára: az egyedüllét. Érthető, hiszen ha Homér technikai értelemben nem is tudott róla, hogy vak, az ösztönei megsúgták, hogy a legnagyobb veszély, ami leselkedhet rá, az,
hogy véletlen valaki vagy valami alá kerül. És ugyanez az ösztön azt is megmondta neki, hogy sokkal nehezebben passzíroz össze valami egy olyan kismacskát, akit emberek vagy macskák vesznek körül. Az egyedüllét tehát Homér szempontjából természetellenes állapot volt. Így aztán hiába készítettem neki kuckót a régi ruháimból, hogy érezze a szagomat, és hiába tettem be egy kisrádiót a szobába, nem csökkent a nyugtalansága. Ahogy a fürdőből hallgattam panaszos nyivákolását, minden akaraterőmre szükség volt, hogy ne eresszem ki. Leküzdhetetlen késztetést éreztem feltépni az ajtót, berontani a szobába, a karjaimba kapni és megnyugtatni: soha-soha nem történhet vele semmi rossz, soha, amíg engem lát. Sokszor szorítottam a mellkasomra és fúrtam az arcom a bundájába éjszakánként, míg azon töprengtem, mi lehet ez a rémület, miken mehetett keresztül vakon és védtelenül, mielőtt ráleltek volna. Aztán, egy héttel azt követően, hogy új otthonába költözött, eljött a nagy nap: Homér varratait eltávolították. Ez egyben azt is jelentette, hogy a tölcsér is a múlté. Most már képes volt tisztogatni magát, úgyhogy nem kellett többé kitörölnöm a fenekét, miután használta az almot. És most már nem kellett többé egyedül lennie. – Bár lehet, mindjárt azt kívánod majd, bárcsak egyedül lehetnél – mondtam neki, míg hazafelé tartottunk az állatorvostól; arra a fogadtatásra gondoltam, amit valószínűleg Scarlettől kap majd. Nyaúú, felelte Homér a dobozból, a hátsó ülésről. A műanyag tölcsértől való megszabadulás édes extázist hozott. Ahogy kiengedtem a dobozból, Homér azonnal a nappali szőnyegét vette célba, hanyatt vágta és jobbra-balra dobálta magát, de olyan lelkesedéssel, mintha most már soha semmi sem gátolhatná a szabad mozgásban. Scarlett és Vashti óvatosan jöttek be a szobába; vagy attól féltek, hogy újra el lesznek zárva, vagy egyszerűen csak gyanakodva fogadták a jövevényt. Homér még a szőnyegen
hempergett, de közeledtükre rögtön felpattant és fegyelmezetten leült. Mindig is tudtam, hogy aprócska – végül is nem volt még hathetes –, de most, ahogy Scarlett és Vashti körözött körülötte, egészen törpeszerűnek látszott. Visszatartottam a lélegzetem, ahogy kíváncsian szagolgatták, és összeszűkült szemekkel hátráltak, ha Homér kedvesen reagálni próbált. Amikor játékosan kinyújtotta feléjük a mancsát, visszahőköltek. Scarlett rögvest felemelte saját mancsát, és megveregette Homér fejét, világosan jelezve, hogy nyugton kell ülnie, amíg a vizsgálat be nem fejeződik. Homér leengedte a pracliját, egy picit behúzta a fejét, és úgy maradt. Vashti megszagolgatta még párszor a füleit, aztán gyengéden nyalogatni kezdte a feje tetejét. Ez felbátorított, és szemlátomást Homért is. Újra felemelte a fejét, hogy megszaglássza Vashti orrát és bajszát, a mancsa is újra felemelkedett, megpróbálta megsimogatni Vashti pofáját, szőrét. Vashtit ez az érintés megzavarta, hátrébb húzódott vagy egy métert, és ismét biztonságos távolságból vizsgálgatta Homért. Scarlettnek közben elege lett, és lassan elindult Vashti irányába. Egy pillanatnyi habozás után Homér utána totyogott. Amikor Scarlett ezt észrevette, meggyorsította lépteit, és a háló ajtaja felé indult. A legkevésbé sem kívánta, hogy Homér lépést tartson vele. – Semmi gáz, srácok, megszokjátok majd egymást – mondtam, jóval több magabiztossággal, mint amit belül éreztem. Igen kétséges, ez volt kiolvasható Scarlett gesztusaiból, ahogy a sétából futásba váltott át. Az emberek folyton azt kérdezik tőlem, vajon Scarlett és Vashti tudják-e, hogy Homér vak. Úgy gondolom, a vakság túlzottan elvont fogalom ahhoz, hogy egy macska megértse, ezért aztán azt szoktam felelni, hogy Scarlett és Vashti a legelső pillanatban észrevették, hogy Homér más – kicsit esetlennek láthatták, kicsit durvának, és olyannak, aki nem túl jó a macskaságban –, de mostanra megtanulták elfogadni olyannak,
amilyen. Eleinte például némileg zavarta őket, amikor ez a botladozó kismacska felugrott a heverőre, ahol aludtak, éppen a fejük tetejére, aztán sebesen hátrálni kezdett, mivel észrevette, a hely már foglalt. Hát nem látja, hogy már alszik ott valaki? Az ilyen ébredések után, Vashti és Scarlett grimaszoltak, és úgy néztek rám, mintha azt kérdeznék: mi baja ennek az új srácnak? Homér hajlamos volt sokkal durvábban játszani, mint amihez Scarlett vagy Vashti hozzá volt szokva. Kettejüknek volt egy kedvenc játéka, ami nagyjából így folyt: amikor Vashti épp a hátát mutatta vagy valami éppen elvonta figyelmét, Scarlett ráugrott, és a mellső mancsával néhányszor orrba verte. Scarlett mindig visszahúzta a karmait – a visszahúzott karom lényeges eleme volt a játéknak. Vashti viszonozta a dolgot, így aztán igazi pofozkodásba keveredtek, és addig csapdosták egymás pofáját és mancsait, amíg Vashti, Scarlett meglátása szerint, nem ütött eleget. Ekkor Scarlett behúzta füleit és a hátát enyhén meggörbítette, ezzel jelezve, hogy ideje abbahagyni a dolgot. Miután pedig Scarlett bejelentette a game overt, a legnagyobb nyugalommal elindultak két különböző irányba. Homér viszont fiú, így nem volt sok érzéke az efféle finom, lányos játékokhoz. Homér élet-halál harcokat akart, a kitartás és győzelem drámáját, bár esélyei nem voltak a legjobbak. Homér egyáltalán nem pofozkodásként és visszavonulásként képzelte el a tökéletes játékot. Az ő kedvenc játéka az volt, hogy Scarlett vagy Vashti hátára ugrott, és amíg azok vadul küzdöttek, hogy lerázzák, ő harapta, karmolta őket, ahol érte. Nem akarta bántani őket, és mindig zavart riadalommal vonult vissza, ha valamelyikük fájdalmában vagy mérgében felvinnyogott. De Homér úgy gondolta, bármi, ami kicsúszik a markából, eltűnhet a feketeségben, és elveszhet örökre. Homér nem tudta, hogy játékai – legyen az a sípolós játék vagy egy másik macska teste – fellelhetők lesznek azután is, hogy már nem érinti őket. Ha egy madzagot lógattam előtte, hogy kapja el – ezt a játékot mind Scarlett, mind Vashti szerette – érzékelte ugyan, de inkább a kezem után kapott, és belemélyesztette körmeit a bőrömbe, nehogy a kezem és vele a madzag eltűnjön a semmibe.
Ugyanez volt az oka annak, hogy „önző" volt, amikor játszott. Ha Scarlett és Vashti egy papírgolyót taszigált, Homér gyakorta odaugrott, és keményen megragadta, nehogy eltűnjön az örökkévalóságba. Erre aztán Scarlett és Vashti persze odébbálltak, és Homér egyedül maradt a labdával, s a pofiján zavart kifejezés ült. Mi az, srácok, már nem akartok játszani ezzel? Vagyis hajlamos volt arra, hogy belemélyessze a körmeit dolgokba, akár egy másik macska testébe is, anélkül, hogy rosszat akart volna. Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy megtanítsam Homért arra, hogy húzza be a körmeit, amikor játszik. A módszer főleg az volt, hogy biztattam, játsszon velem, aztán harsány „nem!"-mel vetettem hirtelen véget a játéknak, amikor kieresztette a körmeit – de Vashtit és Scarlettet nem igazán győzték meg az eredmények. Azt hiszem, leginkább az lepte meg Scarlettet és Vashtit, akik öt, illetve négy kilót nyomtak, hogy Homér folyamatosan vadászott rájuk. Talán ha látja, mennyivel nagyobbak mint ő, eszébe sem jut ilyesmi. De Homér nem láthatta. Mi több, az is tökéletesen lehetséges, hogy fel sem fogta a relatív méret fogalmát. Hathetes, esetlen kismacska volt, belül azonban bizonyára valami nagyobb – párduc talán vagy hegyi oroszlán. A nagy vadász erőfeszítései azonban alig hoztak eredményt. Ráugorhatott Vashtira, amikor akart, de csak azért, mert Vashti – mivel egész életében arra volt kondicionálva, hogy Scarlett akaratának engedelmeskedjen – a passzív ellenállás filozófiáját vallotta. Homér a hátára vetette magát – egy aprócska fekete hupli egy jóval nagyobb fehéren – és Vashti nyakához kapdosott, hogy ellenállásra, valamilyen reakcióra vagy csak kiáltásra késztesse. De Vashti csak feküdt türelmesen, míg Homér tombolt, és nagy szemeket meresztett rám, melyek mintha azt kiáltották volna: Jaj, minő tragédia! Scarlett azonban nem volt senki bokszzsákja, és mindig felvette a harcot. Ő volt Homér Fehér Bálnája, ő volt a végzet. Scarlett leigázása lehetett az aranykehely Homér álombéli útjai
végén, kétségkívül az volt élete vágya, hogy végül megkérdőjelezhetetlen vereséget mérjen rá. Biztosan így állt a helyzet, de a stratégiája reménytelenül elhibázott volt. Homérban megvolt a macskák normál ösztöne, kitűnően tudott osonni és a földre lapulni ugrás előtt. Sajnos azonban azt képtelen volt belátni, hogy mivel nem bújik el semmi mögé, alig feltűnőbb célpont számára, mintha rezesbandával jönne. Olyan volt, akár egy színdarab, a drámai feszültség nőttönnőtt, ahogy Homér támadásra indult Scarlett ellen. A fej biccenéséből jól látható volt, ahogy Homér az alig hallható neszek alapján beméri Scarlett helyét a szobában. Ilyenkor a lopakodó testtartást vett fel, lélegzet-visszafojtva néhány lassú, hangtalan lépést tett Scarlett irányába. Aztán megállt. Még mindig hasalva kúszott négy-öt lépést. Aztán megint megállt. Megismételte a folyamatot, lassú, aztán gyors, lassú, gyors, és szépen „becserkészte" Scarlettet. Egyenesen szemből. Az ember szinte hallotta, ahogy Scarlett felsóhajt és az egekre tekint. Már megint? A pofáján mindannyiszor valami döbbent lenézés ült, mintha egy elmebeteggel állna szemben. Várt, amíg Homér ugrástávolságba került, és a farát már elégedetten rázta a győzelem biztos tudatában, aztán valami unalommal vegyes lenézéssel néhányszor fejbe vágta a kismacskát, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy végig tudta, hol van. Homér pedig ilyenkor zavarodottan leült – Vajon ezúttal miért nem jött be?-, Scarlett pedig megfordult, és hideg méltósággal átsétált a másik szobába, úgy ingatta a farkát, mintha azt akarná mondani: ebből ennyi pont elég. Talán mivel felismerte, hogy lehetetlen Scarlettet ülő pozícióban elkapni úgy, hogy mit sem sejt, Homér olykor menet közben próbált rajtaütni. Az egyik délután egy elmosódott szürke foltra lettem figyelmes, ami nyaktörő sebességgel húzott el mellettem, nyomában Homér vad üldözésben, úgy szedte a lábát, ahogy csak bírta. Hosszan, hangosan nevettem ezen a látványon, ahogy ez a kis húszdekás cica üldözi az ötkilós kifejlett macskát.
Scarlett felugrott a konyhapult tetejére, és onnan pillantott le Homérra, aki hiábavaló kísérleteket tett arra, hogy feljusson. Homér sohasem kapta el, de gyakran közel volt hozzá. Sokszor találkoztam a mérges Scarlettel, aki épp a heverő karfáján ült, vagy a dohányzóasztal tetején, és nem messze tőle ott ült Homér is, egy szürke szőrpamaccsal a szájában. – Homér, csak nem Scarlettet kergetted? – kérdeztem tőle ilyenkor feddőn. Homér ártatlan arccal fordult felém, nem tudta, hogy igen látványosan kilóg a bűnjel a szájából. Hogy Scarlettet? Nem is láttam mostanában... Szegény Homérnak igazán nem voltak rossz szándékai, nem akart ő bántani senkit. Egy cica volt csak, aki játszani akar. Vak volt, és nyilván azt akarta, hogy a játszópajtásai ne szaladjanak el. Miért nem volt képes ezt Scarlett és Vashti megérteni? Sokszor találtam Homért magára hagyva, forgatta a fejét és a füleit a legkisebb hang után, ami elárulhatja Scarlett és Vashti hollétét. Ilyenkor elengedett egy kis miáú?-t, mint aki egyedül játssza az Erre csörög a diót, és a többiek válaszára vár mindhiába. Srácok! Hát hová tűntetek? – Tudod, valószínűleg többet játszanának veled, ha nem lennél olyan durva hozzájuk – mondogattam Homérnak. A hangom odavonzotta egy kis vigaszra, simogatásra, fej- vakargatásra. Miért nem szeretnek, mami? De a tanácsot, sajnos soha nem fogadta meg. Végül csak Scarlett volt a legnagyobb befolyással Homérra, mintha a nővére lenne; miatta gyakorolta Homér oly sokat a mászást és az ugrást, hiszen mindent megtett, hogy lépést tartson vele. Ha Scarlett fel tudott ugrani másfél méter magasra, Homér ugyan miért ne követte volna? Ha Scarlett fel tudott ugrani a pultra, ugyan mi akadályozhatta volna meg Homért abban, hogy felmásszon, még ha felugrani nem is tud? Homér pedig sok tekintetben tipikus kisöcs volt, folyton a nagyobbakkal akart játszani, akik viszont sokkal szívesebben játszottak egymással, őt csak idegesítő vakarcsnak tekintették. És ahogy minden vakarcs, ő is utánzás útján tanult; olyan dolgokat
próbált ki, melyeket egyébként sohasem próbált volna, sokkal gyorsabbat tanult, mintha csak maga lett volna. Amikor én nem voltam jelen, Homért rendre Scarlett mellett lehetett megtalálni. Amikor nem szundikálhatott mellettem összegömbölyödve, Homér Scarlett közelében érezte a leginkább biztonságban magát. Valószínűleg úgy látta, utánam Scarlett a legerősebb a házban, még akkor is, ha ő a legkevésbé kedves, sőt tán éppen ezért. Amikor Homér épp nem volt a hiperaktív, „ugorjunk Scarlett hátára" hangulatában, meglepő módon tiszteletteljes volt vele szemben. Minél többen vagyunk, annál nagyobb a biztonság, ugye, szinte hallani lehetett, hogy Homér így gondolkodik. Összegömbölyödött – mindig összegömbölyödött, sohasem aludt kinyújtózva az oldalán vagy a hátán – Scarlett biztonságot nyújtó közelében, de az illő távolságot azért megtartotta. Scarlett néha kinyitotta az egyik szemét, meleg tekintettel mérte végig, aztán tovább szunyókált. Azért tudd, hol a határ, öcskös.
Hatodik fejezet
Don't be happy. Worry
„... hogy vele engesztelje Athéné szörnyű haragját, balga, ki nem sejtette, hogy úgysem békíti már ki: hirtelenül sohasem fordul meg az isteni szándék."
Talán a nejlonszatyorral kezdődött. Mármint ez az észveszejtő aggódás. Mint számos kismama, én is azon kaptam magam, hogy a tarkómon is szemeket növesztettem, meg extra füleket, hogy szinte természetfeletti módon feszült figyelemmel követhessem, hol van éppen Homér, mit csinál, mire van szüksége. És ez méginkább így volt, amióta Homér varratait kiszedték, és Scarlett és Vashti utáni igyekezetében darabokra szedte a házat. Később már nem elégedett meg pusztán azzal, hogy a nyomukban legyen, teljesen önálló rosszaságokra is nem kevés időt fordított. Olykor, ha pár percre szem elől vesztettem, a legelképesztőbb helyeken leltem rá: a könyvespolc kellős közepén lógott például, elülső mancsaival kapaszkodva (hogyan kerülhetett egyáltalán oda?), vagy épp beékelődött a mosogató alatti zsúfolt szekrény leghátsó sarkába (valahogy tehát sikerült megbirkóznia az ajtóval). Új szokása az volt, hogy megmászta az étkező padlótól plafonig érő függönyeit, mint azok az irodaépületeken függeszkedő pókemberfélék. – Homér! – kiáltottam ilyenkor, amikor ott találtam két méter magasan a függönyön, ahol egyetlen mancsával tartotta magát. Homér addig-addig lóbálta apró kis testét, amíg mind a négy mancsa fogást nem talált, aztán olyan gyorsan kezdett mászni, ahogy csak tudott, nehogy elkapjam.
Azt képzeltem, ilyenkor azt mondja magában: Na, ehhez mit szólsz? Teljesen vakon! Olykor elgondolkoztam, van ebben valami csodálatos, hogy Homér újra és újra megmászik bármit anélkül, hogy elképzelése lenne a magasságáról, vagy terve lenne arra vonatkozóan, hogyan is jön majd le, ha egyszer felért. Tiszteletreméltó volt ez a vakmerőség. De legalább annyira iszonyú is. Mindenki, akinek van gyermeke, ismeri azokat a pillanatokat, amikor egyszer csak arra eszmél, hogy már negyedórája nem látta a csemetéjét. És magát átkozza, hogy úgy elvonta a figyelmét valami, hogy elmulasztott a nyomában lenni. Hol lehet? Csak nem esett baja? Miért nem figyeltem? Büszkeséggel töltött el, hogy azt bizonygathattam, Homér tökéletesen olyan, akár egy normális macska. Sőt, talán még jobb is, mint egy normális. Leszedtem volna a fejét bárkinek, aki azt magyarázza, hogy Homérnak „különleges" gondoskodásra van szüksége a „különleges igényei" miatt, és dacosan kitartottam volna amellett, hogy Homér éppen annyira képes magáról gondoskodni, mint a két másik macskám, vagy mint bármelyik „normális" macska odakint. Amikor azt kérdezték tőlem, vajon egy vak macska megtalálja-e az almot, és ha igen, hogyan, azt feleltem, hogy Homér nem csak az alomig talál el, de feltalál a konyhapult tetejére is, meg a konyhaszekrénybe, ahol a konzervtonhal tanyázik, és képes megkülönböztetni a tonhalkonzervet (amit szeret) a paradicsomleves-konzervtől (ami iránt közömbös) úgy, hogy mindkét doboz zárva van. Addig rendezkedik a szekrényben, addig tologatja a dobozokat, míg meg nem találja a tonhalat, amit aztán a mancsával és az orrával a pultra lökdös. Ezt bontsd ki nekem! Minden jogos fölháborodásom és a makacskodásom mögött, miszerint nekem szemernyivel sem kell jobban aggódnom Homér, mint Scarlett és Vashti miatt, ott volt azért az igazság: Homér nem olyan volt, mint a többi macska, és bizony jobban aggódtam miatta, mint a másik kettő miatt.
De ez a félelem csakis az enyém volt, Homér szemernyit sem vett magára belőle. Azt jósolták, hogy a vaksága miatt majd határozatlanabb, kevésbé független lesz, mint egy átlagos macska. Csakhogy ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Minthogy Homér nem látta a veszélyeket a világban maga körül, nem is tudott róluk, boldog tudatlanságban élt. Vajon miben különbözik az egy méter magas heverő és a három méter magas függöny megmászása, ha az ember úgysem látja, milyen magasra megy? És vajon miben különbözne leugrani bármelyikről is, amikor minden egyes cselekedet csak ugrás a vakvilágba? A Daredevil-képregényekben Daredevil olykor-olykor visszanyerte a látását. És bár szuper képességei így is megmaradtak, hirtelen bizonytalanná vált, és meg sem mert próbálkozni azokkal a rémisztő produkciókkal, melyeket vakon minden további nélkül megcsinált. Ilyenkor mintha kiszólt volna az olvasónak: Megőrültél? Én ekkorát nem tudok ugrani! Nézd már meg, milyen magas! Csakhogy nem volt az a rajzoló, aki egyetlen tollvonással visszaadhatta volna Homér szeme világát. Homér egyetlen félelmet ismert: az egyedüllét félelmét. Amíg valaki vele volt – akár én, akár valamelyik „nővére" –, Homérban a legkevésbé sem tudatosult, hogy bármiféle veszély leselkedhetne rá. És itt visszatérhetünk a nejlonzacskóhoz. Késő őszi délután történt, Homér körülbelül négyhónapos volt. Már elmúlt az a kiscicás, görbelábú bicegése, a járása határozottan csinos lett, a bundája pedig fényes és selymes, lényegesen jobban festett, mint párhetes korában. Minden szőrszál a testén, még a fényűző bajsza is, ami már mindkét oldalon centikkel hosszabb volt, mint az egész teste, gyönyörű ónix-fekete volt. Növekedett, bár nem olyan gyorsan, mint a másik két macskám, és már pusztán ez a tény aggodalomra adott okot. Patty megnyugtatott ugyan, hogy akár a gyerekek, a cicák is másmás ütemben nőnek. És az is látszott, hogy Homér az a fajta kistermetű, vékony csontú cica, amelyik felnőttkorára is kisebb marad, mint egy átlagos macska.
Vasárnap volt, és én elhatároztam, hogy a szabadnapomon egy regényben fogok elmerülni. Éppen nagy átéléssel olvastam, mikor egy nem teljesen tudatos szinten hirtelen felsejlett bennem, hogy már jó ideje színét sem láttam Homérnak. Homér szeretett összegömbölyödni az ölemben, miközben olvastam, de önmagában az, hogy most ezt nem tette, nem okozott volna aggodalmat. Nem volt tőle szokatlan az sem, hogy kószál és csínyeken töri a fejét, amíg én el vagyok foglalva valami mással. Aztán nejlonszatyor zörgését hallottam a konyhából. Aznap reggel bevásároltam, és a szatyrot a konyhapulton hagytam az olyan hulladéknak, amit nem szívesen gyűjtünk a nagy szemetesbe, mely hetente csak egyszer kerül ürítésre. Homér korábban elégszer mászott fel a lábamon a konyhapultra ahhoz, hogy már egyedül is képes legyen elérni – most nyilvánvalóan ott játszott a pulton a szatyorral. Megnyugodtam, hogy tudom, hogy hol van Homér, és mit csinál, úgyhogy visszatértem a könyvemhez. Pár perccel később azonban ismétlődő, rémült nyávogást hallottam: nyau, nyau, nyau. Azt a fajta sírást, amit eddig csak egyszer hallottam tőle, amikor bennragadt egyedül a fürdőszobában. Félredobtam a könyvet, és kirohantam a konyhába. Ott találtam Homért a zacskóba gabalyodva. A fejét beledugta a szatyor egyik fülébe, és valahogy úgy tekeredett köré, hogy lassanként elszorította a nyakát. A feje bent volt a szatyorban, a hátsó lábaival tehetetlenül kapálózott, hogy valahogy kiszabadítsa magát. Talán amikor bemászott, azt hitte, a szatyor füle a kijárat, és így ejtette magát csapdába. – Minden rendben, Homér – mondtam neki. Megpróbáltam nyugodtnak tűnni, épp annyira miatta, mint magam miatt. Nehéz volt megállapítani, hogy pontosan menynyire is szorította a szatyor füle a nyakát, és én is éppen annyira meg voltam rémülve, mint ő; féltem, hogy megfojtja a szatyor, mielőtt megmenthetném. Felemeltem a macskát és a szatyrot a pultról, bedugtam az egyik ujjamat a szatyor füle és Homér nyaka közé – hogy ne
szoruljon rá még jobban – és suttogtam neki: minden rendben, kisöreg, minden rendben. Homér még mindig vadul küzdött, de sikerült annyira lecsillapítanom, hogy kiszabadítsam a nyakát és a fejét a szatyorból. Miféle barom hagy ott egy szatyrot, mikor egy vak cica van a lakásban?! Mi történt volna, ha nem vagy itthon? Homér meghal, és ez a te hibád lett volna! Amiért mindeddig aggódtam, a mászások, az ugrálások és a meggondolatlan rohangálások, a fejjel előre vetődések majd két méter magasból, meg a háttal lezuhanások isten tudja honnan meg sem kottyantak, de egy szatyor csaknem a vesztét okozta. Eddig azt gondoltam, talán túl sokat aggódom miatta, de lehet, hogy mégsem aggódtam eleget. Minden előrelátásommal próbáltam biztonságosnak berendezni az otthoni környezetét, csakhogy olyan veszélyek is leselkedtek rá, amelyekre egyikőnk sem gondolt. De Homér hamar kiheverte a halálközeli élményt. Miután félóráig a mellkasomba temette a pofiját, mintha csak belém akarná fúrni magát, mély álomba zuhant, aztán frissen és újabb csínytevésekre készen ébredt. Vashti a másik szobában egy palack kupakját szaglászta, és Homér máris odaugrott mellé, remélve, hogy ő is csatlakozhat az akcióhoz. A bevásárlószatyor és a hozzá kapcsolódó borzalmas pillanatok máris feledésbe merültek. De engem még sokáig kísértett az eset. Ezután sokkal jobban figyeltem Homérra, azt szerettem volna, ha nem tenne mást, mint egy egyenes vonal mentén sétálgat a padlón. Ha ennél valami merészebbel kísérletezett, azonnal és ellentmondást nem tűrve rászóltam: – Homér, nem szabad! Homér már kiscica korában is jóval érzékenyebb volt az emberi hangra, mint a többi macska. Ha túl sokáig nem szóltam hozzá, Homér megtapogatta a lábam, és kitartóan nyávogott. Amikor pedig beszéltem hozzá, nagyon komoly arckifejezéssel leült elém, és oldalra billentette a fejét, mintha ki akarná bogozni, hogy mit is jelentenek a szavaim. A macskák híresek arról, hogy
nem lehet őket idomítani, de Homér hallgatott a nevére, és egyszerű utasításokat is végrehajtott. Ha azt mondtam neki: „Nem szabad", azonnal megtorpant, még ha nyilvánvalóan folytatni akarta is azt, amit éppen csinált. Miután már hetek óta korlátoztam Homért, ha bármi veszélyesebbe kezdett volna bele, mint a kedvenc játékának, egy kitömött kukacnak a nyúzása, egy új miaú-t hallatott, amivel épp most bővítette a szókincsét. Úgy értelmeztem, mint valami tapogatózó nyávogást. Ha fel akart mászni egy magasabb bútorra, vagy körülnézni egy szekrény alsó polcain, letesztelte, engedem-e. – Nyau? Szabad? – Nem, Homér – legtöbbször ez volt a válasz. – Követhetem Scarlettet és Vashtit a verandára? – Nem, Homér. – Felmászhatok arra a kis szabad polcra a multimédiás sarokban? – Nem, Homér. – Játszhatok ezekkel a madzagokkal a reluxán? – Te jó ég, Homér! Még a végén a nyakad köré tekerednek, és megfulladsz. Tudtam, hogy Homér emiatt egyre feszültebbé válik. A vakmerőség, az, hogy minden izgalmas hangnak vagy szagnak utánajárjon, amivel csak találkozik, a természetéből fakadt. Az önmegtartóztatás viszont nem volt természete. De ha egy kóbor szatyor majdnem tragédiát okozott, ki tudja miféle veszélyek leselkedhetnek még rá. Bármennyire is utáltam, hogy folyamatosan visszafogom őt, tudtam, helyesen cselekszem. Egészen addig, míg egy nap Melissa szemtanúja volt, hogy megtiltom Homérnak, hogy felmásszon egy lépcsős hátú székre. Olyan kicsi! – gondoltam. – Az a szék meg olyan magasnak tűnik! – Tudod – mondta Melissa azt hiszem, kicsit túlzásba viszed. Nem válaszoltam, és ő folytatta. – Ugyan, Gwen, adj neki egy kis mozgásteret. A végén még teljesen nyomott és idegbeteg lesz. Könnyű volt mondani. Nem ő felelt Homérért. A világ veszélyes hely egy vak kiscica számára, és én megígértem
Pattynek, Homérnak és magamnak – kimondatlanul, ám a napnál is világosabban – hogy biztonságos világot teremtek Homér számára. Még akkor is, ha Homér világa csak a házunk területét jelentette. De vajon ehhez Homér jelleme és kalandozó természete kárára is ragaszkodni akartam? Általában az ember nem gondolja végig, hogyan fogja „felnevelni" a háziállatait. Csak hazaviszi, idomítja, amennyit kell, tanít neki pár kunsztot, vagy megtanítja pár parancs végrehajtására, és aztán csak élvezik egymás társaságát. Akkor, huszonöt évesen, nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a sajátomon kívül bárki más életének alakulásán törjem a fejem. Most azon kaptam magam, hogy Homér életén gondolkozom, és azon, hogyan szeretném őt nevelni, hogy milyen – jobb kifejezés híján – ember szeretném, ha lenne, amikor felnő. Amikor ezt így sikerült megfogalmaznom magamnak, a válasz már egyszerű volt. Nem akartam, hogy bármilyen félelem vagy önbizalomhiány megnyomorítsa. Azt akartam, hogy olyan önálló és „normális" legyen, amilyennek már most lefestettem mindenkinek. Nem sokkal ezután, egy nehéz napot követően, úgy döntöttem, hogy egy kád vízben fogok lazítani. Homér követett a fürdőszobába, és egy éles Nyau?-val köszöntött, ami ott azt jelentette, hogy engedélyt kér felugrani a kád szélére, hogy simogathassam, miközben fürdök. Először arra gondoltam, megtiltom neki, hisz a végén még elveszíti az egyensúlyát, és beleesik a kádba. De aztán eltűnődtem: miért ne engedném? A víz nem volt különösebben forró. Szappan nem mehet a szemébe, elsüllyedni meg nem tud, amíg én ott vagyok, és elkapom. Így azt mondtam, olyan hangsúllyal, amiről tudtam, hogy Homér bátorításnak veszi: – Oké, Homér mackó, gyere föl, ha akarsz. Homér megkereste az utat a kád pereméig, aztán harminc másodperc sem telt bele, megcsúszott a csempén, és beleesett a vízbe. Fél pillanatig kapálózott, de mire odakaptam volna, hogy
segítsek neki, a mellső lábaival már meg is találta a kád peremét, és kikapaszkodott a vízből. Én is kimásztam. Ha van a macskáknak rémálma, az a vízbeesés. Úgy gondoltam, Homér számára ez annál is inkább rémálom lehetett, mivel feltehetőleg elképzelése sem volt arról, hogy víz nagyobb tömegben is létezhet, mint amennyi a kis itatóedénykéjében szokott lenni. Felkaptam őt fél kézzel, arra készültem, hogy a rémülettől meg lesz majd merevedve. De a szívverése olyan normális, olyan háborítatlan volt, mint amikor épp a mellkasomon fekszik, és elalváshoz készülődik. Homér bundája teljesen átázott, és úgy meredezett rajta itt-ott, hogy az kifejezetten viccesnek tűnt volna más körülmények között. Törülközőért nyúltam, hogy megszárítsam. De amint megérezte a szövetet, ficánkolni és kapálózni kezdett, amíg le nem tettem a földre, ahol aztán azonnal elkezdte tisztára nyalogatni magát. Bármilyen csapzott volt a víztől, volt valami méltóság a tartásában. Meg tudom oldani magam is! – Jól van, Homér – mondtam halkan. Résnyire kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, hogy Homér távozhasson, ha akar, aztán visszaléptem a kádba. Feltételeztem, hogy Homér olyan gyorsan le akar lépni a borzalmak színhelyéről, ahogy csak lehet. De volt egy plafonra szerelt hősugárzó a fürdőben. És ennél jobb helyet nem is találhatott volna a szárítkozásra. Homér visszasurrant a kád peremére, óvatosan lépkedett pár pillanatig, amíg talált egy száraz helyet. Aztán hatalmas ásítás közepette odatelepedett, hogy szunyókálva várja meg, amíg végzek a fürdéssel.
Hetedik fejezet
Gwen már nem lakik itt
„Csakhogy az ember tervét Zeusz nem mindig viszi véghez."
Homér alig volt több öt hónaposnál, amikor Melissa azt mondta, eljött az idő, hogy találjak magamnak valami lakást. Melissa és én nem voltunk régen barátnők – pár hónapja csak –, amikor szakítottam Jorgével, és ő felajánlotta, költözzek hozzá. A barátságunk hirtelen jött, és nagyon rövid idő alatt nagyon közel kerültünk egymáshoz; amikor lakótársak lettünk, úgy gondoltuk, sokkal kényelmesebben érezzük majd magunkat egymás társaságában, mint ahogy az valójában alakult. A hivatalos oka annak, hogy ki kellett költöznöm, az volt, hogy Melissa egy másik barátnőjének szüksége volt egy helyre, ahol meghúzhatja magát egy kis időre. Egyikőnk sem gondolta, amikor beköltöztem, hogy majdnem hét hónapig fogok maradni. Közös törődésünk Homérral átlendített bennünket jó pár mindennapos feszültségen, és ha a cica nincs, minden bizonnyal már régen nem laktam volna ott. – Homér mindaddig maradhat, ameddig csak szükség van rá – sietett Melissa megnyugtatni. – Gondját viselem boldogan. Amíg Homért örökbe nem fogadtam, a nem túlzottan cizellált tervem az volt, hogy eltengődöm a nonprofit fizetésemből különféle lakótársakkal, egészen egy meg nem határozott, homályos jövőbeli időpontig, amikor is előléptetnek, és el tudom tartani magam, vagy pedig férjhez megyek. De sem előléptetés, sem házasság nem volt a láthatáron. Sőt, lakótársat kereső barátaim sem voltak. Más körülmények között átböngésztem volna az apróhirdetéseket, és egy velem egyidős dolgozó lányt kerestem volna, aki talán örömmel megosztja velem és két, viszonylag lusta macskámmal a lakását.
De már nem két macskám volt. Hanem három. Három macskával együtt élni, ez már igen-igen nagy elvárás lenne valakitől, főleg, hogy az egyikőjük, Homér, olyan eleven, hogy öttel is felért. És még mindig aggódtam Homér biztonságáért, illetve amiatt, hogy a korlátozások, melyeket bevezetnék a lakásban, másvalaki számára egyszerre lennének kényelmetlenek és ellenszenvesek. Ráadásul a szuperhallás és a szuperszaglás mellé Homér nemrég kifejlesztette a szupersebességet is. Irdatlan kíváncsiság emészthette, hogy mi lehet Melissa bejárati ajtajának a túloldalán, ahol az emberek csak úgy eltűnnek, és akár órákig vissza sem térnek. Ahogy meghallotta a kulcsok csörgését kívülről, Homér lélegzetelállító sebességgel az ajtóhoz rohant – inkább üstökösszerű, mint macskára emlékeztető fekete foltként –, átpréselte magát a legapróbb résen, és néha már jócskán kint járt a kocsibejárón, mire Melissa vagy én el tudtuk kapni. Amit soha nem engedhettünk meg, az az volt, hogy Homér odakint elvesszen. Hogy féken tartsuk a mi kis Houdinijelöltünket, arra kényszerültünk, hogy lapjával jöjjünk be, az ajtót magunkhoz szorítva, és az egyik lábunkat Homér magasságában kitartva, hogy elzárjuk előle az utat. Hogy is kérhettem volna meg egy idegent, hogy így éljen? Hogyan kérhettem volna arra, hogy gyerekzárat tegyen a WC-re, vagy hogy megkösse a szekrények zárt ajtajait, melyek kinyitásában Homér varázslatos képességeket fejlesztett ki. A minimum, hogy teljesen idiótának nézett volna. És még ha meg is kérhetnék valakit, hogy ezeket mind megtegye, és találnék is valakit, aki hajlandó lenne minderre, vajon meg tudnék-e bízni benne? Akárkivel is költöznék össze, tudnom kellene, hogy száz százalékig megbízható, olyan, aki sosem okozna csalódást. Hol találnék ilyesvalakit? A kérdésekre nem volt megfelelő válasz. Homérral élni azt jelentette, olyan helyet kellett találnom, ahol magam vagyok. Csakhogy ugyanúgy nem engedhettem meg magamnak egy saját lakást – kivéve talán Miami legrosszabb kerületeiben –, mint ahogy nem adhattam vissza Homér látását.
Ezen a ponton kezdtem komolyan számításba venni Melissa kérését. (Mivel kérés volt ez, nem ajánlat – Melissa majdnem annyira szerette Homért mint én, és nem bánta volna, ha megtarthatja.) Azt azért el kell mondanom, hogy olyan komoly súllyal nem mérlegeltem ezt a dolgot, mint amilyen hevesen tudtam kinyilatkoztatásokat tenni a „bárhová is vessen a sors, ez a cica velem jön" témakörben. De mégiscsak fontolóra vettem. Még azt is mondogattam magamnak, lehet, hogy jobb lesz így Homérnak hosszútávon. Az egyik legnagyobb kihívás egy vak macska számára a környezet megismerése volt. Egy hirtelen költözés nagy megrázkódtatás lehetne neki. Melissa házát alaposan ismerte, és Melissa nem tervezte, hogy elköltözik. Mindössze 48 órába tellett, mire megismerte Melissa lakását, mondtam magamnak. Ha nem akarod magaddal vinni, az egy dolog – de ne tégy úgy, mintha ez azért lenne, mert Homért kiborítaná egy új lakás. A következő pár napot azzal töltöttem, hogy a sors közbeavatkozására vártam, valami belső megvilágosodásra, ami megmutatja, mi a helyes lépés. Ez a pillanat nem jött el. Ehelyett rájöttem, hogy észreveszek apróságokat – például én vagyok az egyetlen, aki meg tudja állapítani, hogy Homér mélyen alszik-e, vagy épp ellenkezőleg, félig ébren van, pusztán abból, hogyan feszülnek a szemhéját húzó izmok. Egy hirtelen fuvallat is ezeknek az izmoknak az összehúzódását okozta, a szemhéjak össze akartak zárulni a nem létező szemgolyók előtt. Megfigyeltem, hogy Homér sosem elégszik meg annyival, hogy csupán ott fekszik mellettem. Ha velem akart aludni, akkor odanyomta a pofiját a combom felső, külső részéhez, aztán megfordította a fejét, és lecsúszott egészen a térdemig, a testének többi része meg utána, úgyhogy mire alvóhelyzetbe került, olyan szorosan bújt oda mellém, és akkora felületen érintkezett velem, amekkorán csak lehetett. Amikor Homér egyedül aludt, apró gombóccá gömbölyödött össze, a farkát rácsavarta az orrára, és a mellső tappancsaival betakarta a pofiját. Melissa és én kacagtunk ezen, úgy nézett ki, mint akinek a leghalványabb fénysugár sem
zavarhatja az álmát. Persze Homér nem volt képes érzékelni a fényt. Tudtam persze, bármilyen felelőtlen is játék közben, Homér sérülékenynek érzi magát, amikor alszik. Csak akkor lazított testhelyzetén, amikor rajtam vagy mellettem aludt. Fontos döntéseket kellett meghoznom, de van, amiben nincsen semmi logika. Megszakadt a szívem, ahogy Homért néztem, amikor mancsaival a szeme helyét védte. Istenem késő, túl késő volt! – gondoltam, némi sajnálattal, de ez a sajnálat elég oktalannak tűnt fel, amikor a szokásos rakoncátlanságával ébredt. Megbízott bennem, jobban, mint bárki másban. Nem fogadtam-e meg, nem is olyan régen, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy Homér köré építsem az életemet? Sokkal rosszabb helyzetben kellett volna lennem, hogy úgy döntsek, bármelyikünknek is jobb lenne a másik nélkül. Így hát ismét itt voltam a lehetetlen helyzetben. Kellett egy saját zug, amit nem engedhettem meg magamnak. Az még ment volna, hogy valaki mással éljek együtt, ennek viszont Homér volt az akadálya. És nem hagyhattam el Homért, mert... Mert egyszerűen nem hagyhattam el. És ez volt az a pont, ahol a sors végül mégis közbelépett. Ha nem tudtam elég pénzt keresni magamnak és Homérnak karrierem jelenlegi pontján, egyszerűen egy jövedelmezőbb karriert kellett kiépítenem. Jó pár készséget tettem a magamévá a nonprofit tevékenységeim során, ezek bizonyára értékesnek bizonyulnak majd a magánszférában is. Írtam hírleveleket, sajtókiadványokat, és szerveztem találkozókat, önkéntes projekteket, adománygyűjtést, és mindezekhez meghívtam tévériportereket és újságírókat, hogy cikkezzenek róluk. Költségvetéseket is kezeltem, és szóvivőként is szerepeltem a szervezetemnél több alkalommal, mindezt felszabadultan, és általában elég jól sikerült kapcsolatot találnom a hallgatósággal. Ez egészen úgy hangzott, mint azon barátaim munkájához kell, akik PR-ral, meg rendezvényszervezéssel foglalkoznak. Közülük még azok is, akik kezdőfizetést kaptak, legalább ötven százalékkal többet kerestek nálam.
De azt is tudtam, hogy ők sem sétáltak csak úgy be ezekre a munkahelyekre. Marketing, és kommunikációs diplomát szereztek a főiskolán (az én diplomamunkám a szépírásról szólt), nyarakat töltöttek azzal, hogy gyakornokként dolgoztak, és hónapokon át megbízásos szerződéssel alkalmazták őket azok a cégek, ahol végül elhelyezkedtek. Ha mindent elölről is kell kezdenem, és ha gyakornokként vagy megbízásosként kell is dolgoznom ahhoz, hogy elérjem, amit akarok, készen álltam rá. Még arra is készen álltam, hogy mellékállásokat vállaljak, csaposként vagy pincérként dolgozzak éjjel, hogy nappal végezhessem a rosszul vagy egyáltalán nem fizetett gyakornoki munkát mindaddig, amíg nem találok valami állandót. Ettől azonban még mindig ott voltam a kezdőponton: bármennyire elszánt voltam, ezzel még egy szemernyit sem kerültem közelebb ahhoz, hogy nagyon rövid időn belül egy saját lakást engedhessek meg magamnak. A tervem egy-két éven belül hozott volna valamit, és nyilván biztosabbá tette volna az életet hosszú távon számomra és Homér számára, de az új otthont most kellett megtalálnom magunknak. Felhívtam a szüleimet. Ez a telefonhívás azért nem volt egyszerű. Az igazat megvallva nagyon nehéz volt. Visszaköltözni a szüleimhez a legutolsó, legeslegrosszabb, vészhelyzet esetére fenntartott forgatókönyv volt, még gondolni sem szerettem rá. Semmi nem lehetett ekkora visszalépés az életben. Ha van valami, ami arról üvölt, hogy nem vagyok igazán felnőtt, és nem tudok magamról gondoskodni, az a szülőkhöz való visszaköltözés. – Persze hogy hazajöhetsz – mondta az anyám. – Persze hogy hozhatod a macskákat. Tudtam, ez neki is nehéz. A szüleim nemcsak hogy általában nem kedvelték a macskákat, de két kutyájuk is volt, akik a családdal laktak, középiskolás korom óta. Mindenkinek alkalmazkodnia kellett, hogy működhessen a dolog. És „mindenki" alatt nemcsak a kutyákat és a macskákat értem.
– Biztos vagy benne, hogy ez így rendben lesz? – kérdeztem. – Tudom, ti nem különösebben szeretitek a macskákat. – Téged szeretünk – felelte anyám. – Te pedig a macskákat szereted. Felnevetett, aztán azt mondta: – Mellesleg, ha azt gondolod, hogy a macskákkal lakás a legnagyobb áldozat, amit az apád és én szülőként hoztunk, akkor nem tudod, mit jelent szülőnek lenni. Talán nem tudtam. De kezdtem sejteni.
Nyolcadik fejezet
El Mocho balladája
„Ejhaj, mennyire tiszteli és szeretettel látja Ezt mindenki, akit csak fölkeres otthona földjén."
Visszaköltözni a szüleimhez macskák nélkül sem lett volna egyszerű. Vajon úgy bánnak majd velem, mintha még mindig gimnazista lennék, és kikérdeznek majd, valahányszor elmegyek, hogy kivel találkozom és mikor érek haza? Vajon élnek majd szülői tekintélyükkel olyan fontos ügyekben, mint hogy rend van-e a szobámban? A macskák tovább komplikálták a dolgokat. Ki kellett találnom, hogyan oldom majd meg, hogy a macskák a szüleimnek ne legyenek útba, és el legyenek különítve a kutyáktól is, mindezt úgy, hogy mindenkinek a legnagyobb szabadsága maradjon. Mindehhez hozzávéve a költözéssel járó szokásos felfordulást – kicsomagolandó dobozok, össze- és felszerelendő szekrények, polcok, átválogatandó, elhelyezendő cuccok – hamar világos lett, hogy a szüleimhez érkezésemet követően el kell telnie néhány hétnek, amíg a macskáim csatlakozhatnak hozzám. Elhatároztam tehát, hogy megejtek egy másik nehéz telefonhívást is. Felhívtam Jorgét. Jorge változatlanul abban a lakásban lakott, amit megosztattunk, amikor Scarlettet és Vashtit magunkhoz vettük. Ők ketten ismerték a lakást, és Jorgét is. Homér egyiket sem ismerte, de Jorge olyan családból származott, melynek tagjai még inkább meg vannak őrülve az állatokért, mint én. Több macskával, kutyával, madárral, ugróegérrel, hörcsöggel, aranyhallal nőtt fel együtt, mint bárki, akit ismertem.
Néhányszor beszéltünk a szakítás óta, pont olyan kényszeredetten és kínosan, ahogy az ember az exével szokott beszélni nem sokkal a szakítás után – azon az alapon, hogy hát, azért barátok még maradhatunk. Az efféle beszélgetések elmaradoztak, ahogy teltek a hónapok. Folyamatosan csak arra emlékeztettek, miért mentünk szét, és biztos voltam benne, Jorge is így van ezzel. Mindazonáltal, ha meg kellett volna neveznem valakit, akire bátran rábízhatom a macskáimat, gondolkodás nélkül Jorgét mondtam volna. Jorge több mint készséges volt, amikor felvetettem, nála hagynám a három macskámat, amíg berendezkedem a szüleimnél. – Nagyon szeretném újra látni Scarlettet és Vashtit – mondta. – És jó gondját viselem majd Homérnak is. Leadtam neki a kötelezőket Homérról („Azt javaslom, ne tarts tonhalat a házban, amíg ott lakik."), és elmondtam neki az új dolgait is, melyek csak az elmúlt hónapokban jöttek elő. Kiderült, hogy a nedves macskakaja hatására Homér komoly gázokat termel – egészen elképesztő volt, hogyan képes egy ilyen kismacska ennyire rettentő szagokat kibocsátani magából – ugyanakkor Vashti épp most esett át egy bélgyulladáson, úgyhogy egyelőre nem kaphatott száraz kaját, ez némileg megbonyolította az etetést. Megígértem Jorgénak, hogy ellátom mindennel, amire szüksége lehet a macskák gondozásához, sőt, írásos utasításokkal is. Egyetlen dolog miatt aggódtam csak, hogy bírja majd Homér nélkülem. Amióta csak hazahoztam, az elmúlt hat hónapban nem voltunk külön huszonnégy óránál többet. Amikor bedobtam a macskákat Jorgének, vagy féltucatszor tettem úgy, mintha elfelejtettem volna valamit, hogy még egy pillantást vethessek Homérra, mielőtt elindulok. Az utolsó alkalommal – a táskámban kotorásztam, és valami rúzsról motyogtam éppen, ami biztos vagyok benne, hogy kiesett – Jorge mérgesen azt mondta: – Menj már! Régebb óta vannak macskáim, mint neked. Minden rendben lesz.
Két napot is vártam, mielőtt átmentem volna, hogy ránézzek mindenkire, de minden este felhívtam Jorgét, hogy megtudjam, mi a helyzet a macskákkal, különösen Homérral. – Jól van – mondta Jorge. – Az az igazság, hogy remekül érzi magát itt. Hamarosan arra is rájöttem, hogy miért. Amikor először mentem Jorgéhoz vizitre, rajtakaptam Jorge egyik barátját: a tenyerén tartotta Homért, magasan a levegőben, a négy lába lelógott. Jorge barátja pörgött vele, közben repülőgéphangot adott ki. – Jézusom! – kiáltottam. – Megőrültél? Azonnal tedd le! Jorge barátja zavartan, szemlesütve engedelmeskedett. Homér egy darabig remegett, mintha részeg lenne, ám miután visszanyerte az egyensúlyát, elülső mancsaival a srác lábának támasztotta magát. Még egyszer! Még egyszer! – Látod? Szereti – mondta Jorge barátja büszkén. Aztán egy pankrátor mély hanghordozásával azt mondta: – Ő El Mocho, a félelem nélküli macska. Felhúztam a szemöldököm. – El Mocho? Már így hívjuk? Jorge vigyorogva vállat vont. – Hát, tudod jól, hogy ezek a dolgok saját életet élnek. A mocho spanyolul azt jelenti: sebesült, vagy valami olyasmit, amiről lecsapkodták a nyúlványokat, legallyaztak. Vagyis Homért mochónak hívni olyasmi volt, mintha fatuskónak vagy kriplinek hívnák. Ez nem hangzik különösebben hízelgőnek, de a spanyol ajkúak között a becenévadás a szeretet jele. Az olyasmik, amik angolul durvaságnak tűnnek, spanyolul kimondva mély odaadást fejezhetnek ki. – Szereti az új nevét – vetette közbe Jorge barátja. – Ezt figyeld. Ven aca, Mochito. Homér megmozgatta a füleit, Jorge barátjához szaladt, leült a fenekére és figyelt. – Jaj, Homér – mondtam gyászosan. – Legyen már benned egy kis méltóság.
– Más sincs benne, csak méltóság – tiltakozott Jorge barátja, s a szeme vidáman ragyogott. – Ő El Mocho. El Mocho méltósággal és becsülettel száll szembe minden ellenfelével a harcmezőkön. Erre már nekem is nevetnem kellett. Homér olyan készséggel alkalmazkodott Jorge otthonához, hogy azt már csaknem nyugtalanítónak találtam. Jorge beszámolt róla, hogy körülbelül egy nap kellett csak hozzá, és Homér már képes volt anélkül körüljárni a lakást, hogy bármibe beleütközött volna. És rajongott Jorge barátaiért, akik mind El Mochónak hívták őt. Homér eddig lányokkal volt körülvéve, s mint kiderült, egyikük sem akart olyan vadul, mindent beleadva játszani, ahogyan ő szeretett volna. Jorge és barátai viszont szerettek Homérral fogócskázni a bútorok között, s a partinak rendszerint úgy volt vége, hogy Homér előugrott az ágy alól vagy az asztal lába mögül, és rávetette magát a bokájukra. Két méter magasra dobálták, pörgették a levegőben (ezt csak később tudtam meg, mivel az első eset után már vigyáztak, mit csinálnak, mikor a közelben vagyok), vagy épp hanyatt dobták és birkóztak vele. Az egyik látogatás alkalmával arra lettem figyelmes, hogy Homér, amint Jorge barátai beléptek, hanyatt vágja magát, s az egyik mancsával a levegőben kalimpál, olyan pózban, mintha egyenesen könyörögne: Gyerünk, essetek nekem! – Éjszaka nyüszögve járkál a házban – mondta Jorge az első hét után. – Nem alszik velem. Csak Scarlett közelében. Azt hiszem, hiányzol neki. Bűntudatom támadt – habár szégyenkezve kell elismernem, hogy azért jó érzés volt bármilyen icipici jelet kapni arról, hogy Homérnak hiányzom. – És hol alszik Scarlett? – kérdeztem. – Bárhol, ahol én nem – Jorge szomorúan felnevetett. – Mindig is csak te voltál, akihez barátsággal volt. – Már csak egy hét – mondtam. – Megígérem. De a macskák tovább maradtak ott, mint egy hét. A kilencedik napon Jorge felhívott. – Valaki összepisilte az egész házat – mondta.
– Mindig mondtam, hogy ne itass annyi sört a barátaiddal. – Komolyan beszélek, Gwen. Felsóhajtottam. – Jól van, sajnálom. Melyik és hol? – Nem kaptam rajta egyiket sem, de bármelyik is volt, rápisilt a heverőre, bele a szennyestartóba, és az új bőrdzsekimre is jutott – kis szünetet tartott. – Szerintem Scarlett az. – Nem Scarlett – feleltem azonnal. – Vashti lesz. – Csinálta ezt már máskor is? – a hangja morcosnak tűnt, és érzetem, azon gondolkodik, vajon miért nem említettem neki ezt az apróságot. – Nem, nem csinálta. De biztos vagyok benne, hogy ő az. – Ha nem csinálta korábban, hogy lehetsz annyira biztos benne? – Egy anya tudja az ilyesmit – feleltem ironikusan. A képlet valójában egyszerű volt. Tudtam, Jorge miért gondolja, hogy Scarlett volt. Scarlettnek, ahogy azt már korában mondtam, népszerűségi problémái voltak befelé forduló természete miatt. Szóval Scarlett lehet annyira „gonosz", épp az a típusú macska, aki egyszerűen csak összepisili bárki házát puszta rosszindulatból. Csakhogy bármilyen rossz természetű volt is Scarlett (mások szemében), makacsul ragaszkodott az alomhoz. Megvoltak számára a tisztaság minimális követelményei, meg a megfelelő alom-márkák és a személyes tér minimuma is. El nem tudtam volna képzelni, hogy olyan plebejus dolgot műveljen, hogy például a szabad ég alatt végzi a dolgát, mint a közönséges macskák. Ami Homért illeti – nos, ez nyilvánvalóan bosszantásból elkövetett pisilés volt, Homérnek pedig fogalma sem volt még arról sem, mi az a bosszantás. Így csak Vashti maradt. És volt is a dologban valami, ha belegondolt az ember. Vashti volt mindannyiuk közül a legrosszabb állapotban, amikor befogadtam. Homér és Scarlett úgy kerültek hozzám, hogy előtte pár napot töltöttek az állatorvosnál, jól tartották, etették őket, mielőtt új gazdájukhoz
kerültek volna. Vashtit anyám egyik munkatársa találta az általános iskolában, ahol tanított. Egy szerszámos kamrában zárták el, nehogy meglógjon, az anyám pedig az egyetlen dolgot tette, amit egy cicáért tenni lehetségesnek gondolt. Felhívott engem. Átszaladtam az iskolába ebédszünetben, útközben megálltam az állatkereskedésben dobozért és némi Similacért, aztán magammal vittem Vashtit az irodába. Azokban az első napokban őszintén azt hittem, Vashti rózsaszín orrocskája fekete, annyira piszkos volt. Bundája kopasz foltjainál, melyeket a rüh hagyott maga után, éreztem hogy a csontjai át akarják szúrni a bőrét, a szemei vörösek és gyulladtak voltak a tetvek miatt. Egész délután az ölemben melegítettem Vashtit, egy csöpögtetővel diktáltam belé a Similacot, amíg végre este elvihettem az állatorvoshoz. Másnap már nálunk lakott. Egy bizonyos tekintetben más volt ez, mint Scarlett és Homér esete, mert ők mástól kerültek hozzám, de azt hiszem, Vashti igazán hitte, hogy én mentettem meg az életét. Ő volt az, aki őrült rajongással nézett rám. Bele se gondoltam, milyen nehézségekkel kell majd szembenéznie Jorge házában, ami az első otthona volt. Amennyiben én voltam az „anyja", Jorge volt az „apja". Együtt fogadtuk örökbe, és tudtam, hogy Jorge szereti őt. És Vashti is szerette Jorgét. De miután jó néhány látogatás után mindannyiszor nélküle távoztam, valami megszakadhatott Vashtiban. Azt gondolhatta, most visszakerült Jorgéhoz, és soha többé nem fog már velem lakni. Arra tippeltem, üzenetet akar küldeni. Az üzenet az volt: sehol sem fogok a mami nélkül lakni. A gyanúm másnap megerősítést nyert, amikor Jorge felhívott és elmondta, hogy rajtakapta Vashtit, ahogy a tűzhelyre pisil. Mivel szemlátomást nem sikerült megértetnie, amit akar (mi sem bizonyította ezt jobban, mint hogy változatlanul Jorgéval volt és nem velem), úgy döntött, kicsit megpörgeti a dolgokat. Elámultam, hogy Vashti ekkorát ugrott, ő, aki tudtommal egész korábbi életében feleakkorát sem soha. – Nagyon sajnálom – mondta Jorge, – de mennie kell.
– Átmegyek értük ma este – feleltem. A macskákat beimádkozni a szállítóbokszba sohasem volt egyszerű, ezúttal azonban Vashti olyan lelkesedéssel mászott be, mintha csak az ölembe ugrana. Homért raktam be utoljára, mivel ő nem látta a dobozokat, nem kezdett rögtön bújócskát játszani, amikor előkerültek. Utolsó perceit Jorge házában azzal töltötte, hogy Jorge barátaival játszott, az El Mocho fan club tagjaival, akik azért jöttek, hogy elbúcsúztassák. Apró tonhaldarabokat tartottak a levegőbe (Jorge nem állta meg, hogy vegyen), és biztatták Homért, hogy ugorjon föl, és kapja el a kezükből. – Salita, Mochito! – salita spanyolul annyit tesz, ugrani. És amikor betettem Homért a dobozba, Jorge barátai kiabálni kezdtek: – Ne, ne! A másik kettő mehet, de El Mochónak maradnia kell! – Nos, ő valóban maradhat, ha úgy könnyebb neked – mondta Jorge. Ahhoz képest, hogy korábban senki nem akarta Homért, sokasodni kezdtek az ajánlatok. – Sajnálom, fiúk – mondtam. – Csak csomagban. – Tényleg van valami különleges ebben a macskában – jegyezte meg elgondolkodva Jorge, ahogy még utoljára megvakargatta Homér füle tövét. Aztán becsuktam a dobozt. Elmosolyodtam. – Remélem, a szüleim ugyanígy éreznek majd. Homér életének ebben az epizódjában az egyetlen profitábilis dolog az volt (elég lazán használom a „profitábilis" szót, mivel gyakorlatilag csődbe mentem, amikor megfizettem Jorgének a Vashti okozta károkat), hogy határozottan kevésbé aggódtam most már amiatt, vajon hogyan találja majd fel magát Homér a szüleim házában. Bármennyire is vigyáztam Homérre a következő években, soha többé nem aggódtam amiatt, hogyan alkalmazkodik majd új helyekhez, új emberekhez. Már a szüleim kutyái sem tűntek fel Homér boldogságának útjában álló akadályokként, pedig mennyit rágtam a körmeim miattuk. Hiszen ő volt El Mocho. A rettenthetetlen macska. Viva El Mocho!
Kilencedik fejezet
Kutya-macska barátság
„Ennyire nincs, ami inkább édes, mint a hazája és a szülői az embernek, még hogyha akármíly dús házat lakik is, más földön, messze azoktól."
A korábbi megállapítás, miszerint a szüleim nem szeretik a macskákat, nem egészen fedi a valóságot. Pontosabb lenne azt mondani, hogy az apám, akinek saját orvosi audit vállalkozása volt, olyan mértékben azért nem volt macskaellenes, mint amilyen elszántan kutyapárti volt. Ugyanakkor általában, ha állatokról volt szó, sokkal érzékenyebb volt, mint szinte bárki, akit ismerek. Azok közé tartozott, akik hihetetlen mértékben képesek megérteni az állatokat, ez jócskán túlmegy a puszta együttérzésen, sokkal inkább valami közvetlen azonosulás. Az összes kivert, elhagyott kóbor kutya között, amelyik megfordult a házunkban az évek során, egy sem volt, amelyik ne szerette volna rajongásig apámat, lehettek bármilyen sérültek vagy vadak, s még ha ezt a melegséget csupán apám számára tartogatták is. Az apám lebegett előttem, amikor állatmenhelyeken dolgoztam önkéntesként, és azt reméltem, misztikus képességéből talán én is örökölhettem valamennyit. Anyám kisgyermekként szemtanúja volt, ahogy egy macska megöl egy kismadarat. Ő is nagy együttérzésre volt képes, bármilyen állatról legyen szó, de – ahogy ő fogalmazott – ez után a madárgyilkosság után többé képtelen volt a macskáknál arra az „érzelmi befektetésre", mint a kutyák esetében. – A macskák kevésbé szeretnivalók és hűségesek, mint a kutyák – szokta mondani. Mivel ezzel közvetett módon az én macskáimat is leszólta, kísértést éreztem, hogy megkérdezzem, milyen alapon is állítja ezt a macskákkal szerzett nulla tapasztalattal a háta mögött.
De mivel eszembe jutottak serdülőkorom politikai vitái az étkezőasztalnál, letettem erről. Ezt a visszavonulást úgy könyveltem el, hogy jócskán érettebb lettem azóta, hogy legutóbb a szüleimmel laktam. Az, hogy a szüleim készségesnek mutatkoztak négyünk befogadására, dacára a macskák iránti antipátiájuknak, annak bizonysága volt, hogy mennyire szeretnének tenni értem – jóllehet akkoriban nem voltunk olyan közel egymáshoz, mint talán lehettünk volna. Nem arról van szó, hogy bármiféle nyílt ellenségeskedésről lett volna köztem és a szüleim között; de amíg jó pár barátom szemlátomást minden erőfeszítés nélkül jutott odáig, hogy a szüleivel felnőtt kapcsolatot alakítson ki, a mi esetünkben ez még hátra volt. Gyakorta véltem felfedezni azt a tónust a hangjukban, ahogy a felnőttek beszélnek a gyerekekkel; és mivel a dolog némileg klappolt saját sötét bizonytalanságaimmal magamban szemben, nem lázadtam a dolog ellen. Mindennél jobban akartam, hogy büszkék legyenek rám. Csakhogy az egyetem befejezése óta nem tettem túl sokat annak érdekében, hogy megalapozzam ezt a büszkeséget, hacsak nem számítunk egy tönkrement kapcsolatot, meg azt, hogy annyira le voltam égve, hogy kénytelen voltam visszaköltözni hozzájuk. A szüleim pedig hajlandóak voltak befogadni mind a négyünket, sőt, még arra is, hogy a házat macska- és kutyazónára osszák fel. Casey, a sárga labrador keverék, és Brandi, a mini crocker spániel a családdal laktak tinédzser korom óta. Roppant boldogság vett erőt rajtuk, valahányszor megjelentem a szüleim házában, szorosan a nyomomban voltak, és már akkor is szomorúan néztek, ha csak megközelítettem a bejárati ajtót; féltek a pillanattól, amikor elmegyek, és hetekig újra színemet sem látják. Ha ott töltöttem az éjszakát, mindketten bemásztak az ágyamba, úgy, ahogy gimnazista koromban. Minthogy már több mint egy hete laktam újra a szüleimnél, a jelenlétem újdonsága egy picit megkopott, ezért most már nem követtek mindenhová. Erre azért számítottam is; az, hogy folyamatosan meg kellett osztanom az időm a kutya- és
macskatábor között, nem éppen a vágyott békés egymás mellett élés irányába vezette a dolgokat. De azt is látnom kellett, hogy ennyi, amit a diplomácia elérhet. A kutya-macska ellentét az ősidőkbe nyúlik vissza, így hát sem a macskáimtól, sem a kutyáimtól nem követelte meg senki, hogy megosszák a szállásukat az ellenséges szekta tagjaival. Tudván, hogy a jó kerítés teszi a jó szomszédságot, a szüleimmel elővettük azokat a gyerekbiztos fakerítéseket, melyek azóta a gardróbban hevertek, hogy a húgom és én kinőttünk a pólyáskorból. – Tudtam én, hogy egyszer még szükség lesz rájuk – mondta anyám, de pillantásával azért még azt is hozzátette, no persze azt hittem, majd az unokák miatt. A kerítések tapadókorongokkal rögzültek a falhoz, és egy átlagos felnőttnek a derekáig értek. Ott állítottuk fel őket, ahol a folyosó elágazott az én hálószobám és egy másik háló felé; a két szoba között közös fürdő húzódott, vagyis háromhelyiséges kutyamentes övezetet sikerült így létrehozni. Alapos takarítást csaptam, megpróbáltam annyit eltüntetni a feszültségkeltő kutyaszagból, amennyit csak lehetett, aztán elhelyeztem a fekhelyeket, a kaparófákat, a kajás- és a vizestálakat. A macskáim új otthona készen állt. – Na, mit gondoltok, srácok? – kérdeztem a macskáimtól, amikor megérkeztek. Scarlett és Vashti óvatosan előjöttek a dobozból, orruk a földön, a fülük feszült figyelemről tanúskodott. Casey felugatott a másik szobában, és ők mind a ketten azonnal az ágy alá bújtak. Két órába telt, míg rávettem őket, hogy előjöjjenek és ne csak a bajszukat tolják át gyermekkorom pókhálóin. Homér azonban cseppet sem volt izgatott. Kicsit megmozgatta a fülét Casey ugatására, de sokkal inkább a rengeteg felfedezni való foglalta el. Nem találkozott még hasonlóval, mint a gyermekszobám hetvenes évekbeli, bolyhos szőnyege. Percekig sétált a szőnyegen, a szőrök a pofijáig értek, akárcsak egy méretarányosan kicsinyített feketepárduc a hupikék szavannán. Amint felfedezte, hogy a szőnyeg sokkal jobban tapad, mint a parketta vagy járólap, amikhez eddig hozzá volt szokva, Homér
beindult, őrült körökbe kezdett a szobában, és úgy pattant vissza a falakról és bútorzatról, akár egy csúzliból kilőtt gumilabda. Juhúúj! Ezt figyeld, milyen gyors vagyok! – Kicsit meg van kattanva, nem? – jegyezte meg anyám, aki nem bírta ki, hogy be ne kukkantson. – El sem tudod képzelni, mennyire – feleltem. Bár voltak ilyen félelmeim, a szüleim nem ütötték léptennyomon az orrukat a dolgomba. Valahányszor kiléptem az ajtón, igyekeztem tudatni velük, hogy hova megyek, és nagyjából mikor jövök majd, de ez csak alapvető udvariasság volt, amit a kedves lakótársak megérdemelnek. A barátaim többsége még South Beachen lakott, és kétségtelenül akadtak hosszabbra nyúlt esték, de a szüleim tartózkodtak attól, hogy tapintatlan kérdéseket tegyenek fel. Amire sosem gondoltam volna: a macska-ügyben viszont megkaptam szülői tanácsaikat. – Szerintem nem cseréled elég gyakran a vizüket – jelentette ki anyám az egyik délután, pár héttel azután, hogy beköltöztem. – Rájuk néztem, amíg nem voltál itt, és szegény Vashti a vizestáljánál állt, és szomorúan meredt rám. Újratöltöttem neki, és úgy csinált, mint aki napok óta nem látott friss vizet. Mindig napi kétszer cseréltem a macskák vizét, egyszer reggel és egyszer este. És az a „szegény Vashti" bizony nagy svindler, ha a vizestáljáról volt szó. Vashti, meglehetősen fura módon, olyan fajta macska volt, aki imádta a vizet. Szerette a mancsát megnyitott csapok alá tartani, vizespoharakban megmártani őket, és szeretett meghemperegni a frissen használt fürdő vizes csempéin. A vizestál újratöltése a nap egyik fénypontja volt számára; a víz csodás csilingelése a földre rakott tálban megbabonázta, reggelente nem is hagyott nekem nyugtot addig, amíg nem részesítettem ebben a mindennapi csodában. Éppen ezt akartam elmagyarázni anyámnak, amikor eszembe jutott valami. – Várjunk csak... Mit kerestél itt egyáltalán??
– Hát, üdvözölni akartam Vashtit – felelte. Olyan hangsúllyal mondta ki a Vashti nevet, hogy érezni lehetett, különbség van általában a macskák, akikre nemigen vetett ügyet, és Vashti között, aki azért megérdemelt némi érdeklődést. – Végül is én találtam rá kismacskaként. – Bizony te – mosolyogtam. – Aztán odaadtad egy jó házba, ahol annyi friss vizet kap, amennyire csak szüksége van. Pár nappal később apámnak volt mondanivalója. – Szerintem a macskáknak nincs elég játékuk – mondta. Apám az a kényeztetésre hajlamos apuka volt, aki pár naponta hozott haza új játékokat a kutyáinak, ezért aztán az egyébként makulátlan ház úgy nézett ki, mint a rágós játékok temetője. – Kéne, hogy vegyél nekik játékokat. – Ezek nem kutyák, apa – magyaráztam. – Nincsenek oda a bolti játékokért. Ez így is volt, a kivétel az a plüsskukac, amit Homér imádott. A táska, amiben a játékok érkeztek, mindig nagy kalandot jelentett, a hatalmas papírzacskó kitűnő macska-búvóhely volt. A számlából papírgolyót lehetett csinálni, amit a macskák imádtak kergetni. A játékok műanyag csomagolása valóságos manna volt Scarlett számára, aki semmit nem szeretett jobban, mint a műanyag csomagolásokat nyalogatni. (Ha egyszer egy dzsinn megteszi nekem, hogy a macskák egyetlen napig beszélni tudjanak, az első kérdés, amit feltennék, az lenne, mi olyan nagy poén a műanyag csomagolás nyalogatásában?!) De maguk a játékok nemigen érdekelték az én drágáimat. – Igazán csinálhatnál valamit Scarlettel – mondta egyszer az anyám. Ez azután történt, hogy egy ízben úgy talált rám, hogy egy könyvet olvastam, míg Scarlett összegömbölyödve dorombolt az ölemben. Odatartotta a kezét, Scarlett pedig megszagolta. Anyám ezt bátorításnak vette, és megpróbálta megsimogatni, Scarlett pedig sziszegni kezdett, és olyan vehemenciával húzodott el, hogy majdnem összetörte a szegycsontomat. – Brandi is félt az új emberektől, és látod, most már milyen jól elvan.
– Scarlett nem fél az emberektől, anya – feleltem. – Csak nem szereti őket. Röviden a következő volt a probléma: a szüleim kutyaként kezelték a macskáimat. Sohasem töltöttek sok időt macskákkal, úgyhogy kutyatartóként gyűjtött több mint három évtizedes tapasztalatukra támaszkodva közelítettek ezekhez az új teremtményekhez. És az, hogy a macskák reakciói különböztek a kutyákétól, bizonyára annak volt köszönhető, hogy nekem még nincs elég tapasztalatom az állattartásban. Igyekeztem jóindulattal kezelni megjegyzéseiket, de ez nem volt könnyű. A szüleim gyermeke voltam, ilyen módon roppant defenzív minden szülői kritikával szemben. Ugyanakkor a „gyermekeim" szülője is voltam, és minden olyan feltételezésen felhúztam magam, miszerint nem törődöm a macskáimmal megfelelően, vagy hogy bármiben is mások, mint amilyennek éppen lenniük kell. Egy dolgot azonban világosan láttam – és megérintett, még ha nem is voltam képes ezt megfelelően kifejezni –, mégpedig, hogy a szüleim jót akarnak. Foglalkoztak a macskákkal, szívükön viselték a sorsukat, a boldogságukat. Attól féltem, a szüleim gyermekként kezelnek majd. És a maguk módján talán éppen úgy igyekeztek felnőttként bánni velem, hogy arról beszéltek, hogyan legyek jó szülő. Csak Homér esetében tartóztatták meg magukat a szüleim a jó tanácsoktól és a konstruktív kritikától. De ez érthető volt. Egy vak kisállat – s nem csak hogy vak, de szem nélküli – jócskán túl volt a tapasztalataikon, egzotikusnak, rejtélyesnek érezték. Olykor megjegyezték, úgy tűnik, te ezt érted, s aztán annyiban is hagyták a dolgot. Homér kezdetben nem kevés szánalmat ébresztett a szüleimben. Az volt itt számára a legrosszabb, hogy élettere pár szobányira volt szorítva, amelyekben ráadásul nem is voltam szükségszerűen jelen, amikor otthon voltam. És amikor azt hallotta, hogy a konyhában vagy valahol a folyosón beszélgetek, leült a gyerekkerítés mellé, és szánalmas nyöszörgésbe kezdett.
– Jaj, szegény gyermek – mondta ilyenkor anyám, és a hangjában valódi együttérzés csengett. – Olyan nehéz lehet számára az élet. De persze nem az élet volt Homér számára nehéz. Hanem az, hogy el volt választva tőlem és a többi ember hangjától. Homér nem értette azt a világot, amiben ott vagyok, de nem vele, és ott vannak más emberek is, de nem lehet barátkozni és játszani velük. Nem laktunk még túl hosszú ideje ott, amikor Homér első ízben hajtott végre merész szökést a kerítésen át. Én többnyire csak annyira nyitottam ki a kerítést, hogy bemenjek a macskaövezetbe, illetve kijöjjek onnan. Az egyik napon, amikor éppen bementem, Homér mintegy összelapult, és átpréselte magát a lábam és a fal közötti keskeny résen, valahogy úgy, ahogy a fogpaszta jön ki a dobozból. Akkor nem ment túl messze, mivel nem ismerte a szüleim házát, pár méter múlva megállt, hogy tájékozódjon. De ez csak az első alkalom volt. Ezután egyszerűen képtelenség volt benn tartani. Hogy elejét vegyem a szökésnek, inkább átmásztam a kerítésen, mint hogy kinyitottam volna, de ezzel csak azt értem el, hogy Homér is kitalálta, hogy átugorja. Scarlett és Vashti egyből átugrották volna a kerítést, de egyikőjük sem igen szeretett ugrálni – és a túloldalon lakó kutyákkal sem igen vágytak találkozni. Homérnak azonban nem voltak efféle szívfájdalmai. Az egyetlen dolog, ami eddig akadályozta, az a hit volt, hogy mivel nem láthatja a tetejét, a kerítés bizonyosan felér a végtelenbe. Ám miután megtudta, hogy a valódi magassága körülbelül egy méter, immáron semmi nem tarthatta vissza. A szüleim, ahogy előttük annyian, meg voltak döbbenve, hogy Homér milyen hamar kiismeri magát. A kapu után éles jobbkanyar vitt a főfolyosóra. Aztán egy hasonlóan éles balkanyar éppen tizenöt vad szökellésnyire, és már ott is volt a nappaliban. A nappali bal felén egy heverő állt a falnál, gyerekjáték volt megmászni. Négy-öt lépés a tetején, és már el is tudott tűnni egy asztalka mögött, ami a heverő és egy kisebb
kanapé közé volt beszorítva a sarokban, és bevágódott egy résbe, ahol aztán már nem volt ember, aki elkapja. Aztán persze, amikor elkezdtem nyúlkálni utána a heverő mögött, már semmiség volt elstartolni az asztal lábai között, fel a kanapé oldalán, aztán leugrani a földre mögöttem, és új ismeretlenek felé törni. – Ez a macska egy ámokfutó! – mondta mindig anyám, hangjában némi megdöbbenéssel ekkora gyorsaság, ennyi ügyesség és pofátlanság láttán. – Egy vak macskát azért könnyebben el kéne kapni – jegyezte meg apám kissé lihegve egy üldözés után, ami a másik főfolyosón, a szüleim hálószobájában, az ágy alatt, az ágyon, és anyám fésülködőasztalán folyt. Így tehát elkerülhetetlen volt, hogy a vakmerő Homér egyszer szembe találkozzék Caseyvel és Brandivel. Ahogy Odüsszeusz is találkozott a Küklopsszal és a szirénekkel, egy napon Homérnek is szembe kellett néznie ezekkel a szörnyekkel, melyek addig álmában sem fordultak elő. Casey igen nagytermetű, izmos kutya volt, ugyanakkor szokatlanul kedves is. Amikor első ízben belefutott (szó szerint), Homér nem kezdett sziszegni és hátrálni, ahogyan Scarlett és Vashti tette, valahányszor úgy érezték, hogy Casey túl közel merészkedett a kerítéshez. Homér felmeresztette a szőrét, amennyire csak a szőrtüszőitől tellett, és védekezőn lekuporodott; az orrcimpái vadul jártak, ahogy megérezték Casey kutyaszagát. Hát ez meg mi az ördög? Akár vicces is lehetett volna, ahogy igyekszik magát nagyobbnak tettetni a negyvenkilós Caseynél, ha nem látom, mennyire meg van rémülve. Homér bizonytalanul kinyújtotta egyik kicsi mancsát, hogy megérintse Casey orrát és pofáját. Egy kicsit hátráltam, készen arra, a legkisebb morgásra, az agresszió legkisebb jelére közbelépjek. Casey nagy érdeklődéssel szaglászta végig, Homér pedig merev volt, akár egy tuskó, még a lélegzetét is visszafojtotta. Aztán Casey hatalmas, rózsaszín nyelve, ami nagyobb volt, mint Homér egész feje, megindult a pofija felé. Homér arcizmai összerándultak, látszott, ha lenne szeme, a szemhéjai most lecsukódnának, hogy védjék az érzékeny
helyeket a nedvességtől. Homér látványos megszeppenésétől mit sem zavartatva magát, Casey módszeresen nyalogatta és csinosítgatta. Nem hinném, hogy Homért különösebben zavarta volna a csinosítás, de mozdulni nemigen tudott, mivel hiába fészkelődött, Casey egyik hatalmas mancsával a helyén tartotta, amíg tetőtől talpig „tisztára" nem nyalogatta. Ha nem vagyok ott, hogy szétválasszam őket, a teljesen elázott Homér vagy félórán át vakarta volna ki magát a kutyanyálból. Akármennyire gondolja is az ember, hogy érti a háziállatokat, van egy szint, ahol az elméjük működése tökéletes rejtély. Fogalmam sincs, hogy Casey, aki meglehetősen lojális volt az egész családhoz, hogyan volt képes felfogni, hogy Homér – egy macska – egy közülünk. De megértette. Amikor Homér elérte a hét hónapos kort, és elvittük az állatorvoshoz ivartalanításra, Casey – amint azt a szüleim elmesélték –, a bejárat előtt ült és nyüszített húsz percen át, amíg Homért ki nem hoztam a dobozban. Aztán amikor hazavittük, ő volt az, aki őrizte a kerítésnél a kótyagos, összevarrt Homért. Ha odakint durrant egy kocsi kipufogója vagy a postás csöngetett, Casey, aki egyébként a világ legkedvesebb teremtménye volt, most felborzolta a szőrét, és morogni kezdett. És ha Homér megfordult vagy forgolódott álmában, Casey vakkantott, s ez azt jelentette, azonnal rá kell néznem. Brandinek valamivel hosszabb időbe tellett, amíg összemelegedett Homérral. Neki az volt a hobbija, hogy a finomságokat, amiket a szüleimtől kapott, a ház legkülönbözőbb szögleteiben rejtette el. Meglehetősen bosszantó volt, hogy Homér egytől egyig minden egyes darabot olyan tévedhetetlen ösztönnel és mohósággal szippantott fel, mintha vadászkutya volna. De Brandi ugyanakkor játékos jószág volt, éppen úgy, mint Homér, és hamarosan rájött, mennyire jó is egy olyan játszótárs, aki nem tornyosul úgy fölé, mint Casey. Kettejük óraszám kergették egymást a házban, és Brandi arra is hajlandónak mutatkozott, hogy némelyik kis nassot megossza Homérrel. A kedvence a bébirépa volt, és tucatszám hordta
Homérnak, farokcsóválva ejtette őket elébe. Soha sem értette meg, Homérnak miért az a legfőbb szórakozása, hogy bökdösi és kergeti őket. Hogyhogy nem szereti a bébirépát? Amikor Homér arrébb söpörgette őket a folyosón, ő nagy türelemmel vitte vissza őket, és tett újra elé tette. Még egy kicsit harapott is belőlük, hogy megmutassa, mit rontott el Homér. Látod? Enni kell őket, nem játszani velük... Homér gyakori szökéseivel a szüleimhez is közelebb került. Rövid idő múltán már nem volt számomra meglepő, hogy arra megyek haza este, hogy Homér anyám mellett dorombol a heverőn, aki simogatja, amíg keresztrejtvényt fejt vagy egy régi filmet néz. – Annyira jól érzi magát – mondta ilyenkor szinte bocsánatkérő hangon. – Nem akartam zargatni. És apámat is rajtakaptam, ahogy ügyetlenül simogatja Homért – észrevette, hogy a macskák másképp szeretetik kényeztettetni magukat, mint a kutyák, és mindent megtett, hogy egyenletes, nyugtató módon simítsa Homér szőrét: – Na, ki a jó fiú? Na, ki a jó fiú? Homér szökései alkalmával gyakorta magával hozta a plüsskukacot, olyanok voltak, mint Bonnie és Clyde. A kukac kedvelt közös játékuk lett apámmal. Homér fellódította a kukacot a levegőbe, a feje kissé megbillent, mintha azt a vad harangozást hallgatná, amit a farka művelt. Aztán vadul rávetődött, a hátára fordult, a kukacot mellső mancsai között tartotta, a hátsókkal pedig sebesen rugdosta, mintha csak azt jelezné, a kukac ádáz harcba kezdett. Miután „legyőzte", az elernyedt állatot apám lábaihoz cipelte, aztán úgy ült le elé, hogy világosan jelezte, azt várja, hogy apám áthajítsa a kukacot a szoba másik felére, hogy ott aztán Homér újra leküzdhesse és a lábai elé hozhassa. – Hozd visszat akar játszani velem – mondogatta az apám, úgy mintha ezzel a kutyaszerű viselkedéssel kimondottan őt tisztelné meg Homér.
Az egyik ilyen visszahozós játék alkalmával történt, pár hónappal Homér ivartalanítása után, hogy az apám odafordult hozzám, és azt mondta: – Nagyon jó dolgot tettél, tudod? – eldobta a kukacot, aztán nézte, ahogy Homér átszáguld a szobán. – Nagyon jót tettél ezzel a kismacskával. Mivel az apámtól kaptam, aki az állatok iránti szeretetében mindig is a példaképem volt, ez a dicséret hatalmas büszkeséggel töltött el. A szemeim váratlanul könnyekkel teltek meg. – Köszönöm, apa – feleltem.
Tizedik fejezet
A remény hal meg utoljára
Láttam: Szíszüphosz is hogy szenved, míly nagy a kínja, mindkét kézzel egy órjás sziklát tolva előre. Kézzel is és lábával is úgy nekidőlt ama szirtnek, úgy görgette a csúcs fele azt: de amint a tetőre ért vele épp, azt súlya megintcsak visszavetette: s újra a völgybe gurult le rohanva a szikla, az átkos. Nékifeszülve megint elkezdte taszítani; csurgott sok verítéke, fejét a kavargó por borította."
Keményen dolgoztam az elkövetkező másfél évben, karrierszempontból megint csak pályakezdőként. Vállaltam időszakos munkát, voltam szabadúszó, rosszul fizetett munkaerő, ingyen is dolgoztam, bármit vállaltam, amiben legalább annyi volt, hogy gazdagította az önéletrajzomat. Hogy kicsit megtámogassam a riasztóan alacsony jövedelmemet, másodállást vállaltam pultosként South Beach pár menő szállodájában és éttermében – olyan helyeken, ahol inkább hajnali kettőkor zártak, mint hajnali ötkor, így legalább pár órácskát alhattam, mielőtt újra beálltam a mókuskerékbe másnap reggel. Voltak hihetetlenül optimista pillanataim – például egy három hónapos megbízás Miami egyik legjobb PR-ügynökségétől, amiről azt reméltem, hogy lesz belőle egy teljes munkaidős állás. Legendás Broadway-sztárok kabaréfellépéseit kellett promotálni Miami Beachen. Sajtórendezvényekben és adománygyűjtő esteken is részt vettem néhány nonprofit szervezet nevében, csak ezúttal PR-os, nem pedig adminisztratív feladatokkal. Aztán voltak napok, amikor teljesen kész voltam. Teljes munkaidős PR-állásokból nem is volt olyan sok Miamiban, mint azt reméltem, és ezek a rövid távú munkák pedig, úgy festett, végleg megszűnnek, amint a projekt lezárul. Néha úgy
gondoltam, hogy az egész karrierváltás egy butaság, hogy nyilvánvalóan lehetetlen teljesen újrakezdeni és sikereket elérni, még úgy is, hogy az én siker-fogalmam elég szerény volt (ki tudjak fizetni egy picike, viszonylag tűrhető helyen lévő albérletet). Úgy tűnt fel előttem, hogy csak és kizárólag sikeres, izgalmas munkát végző, velem egykorú barátaim vannak, nagyszerű lakásokkal; olyanok, akiknek asszisztensei és hitelkártyái vannak, vagy olyanok, akik épp most fektetnek be első házukba. Néha olyan fáradtan érkeztem haza, hogy sírni tudtam volna, és nem tudtam felmutatni semmi mást a napi munkám eredményeképpen, mint egy csomag macskaeledelt, amit Vashtinak, Scarlettnek és Homérnak hoztam haza. Homér mostanra hivatalosan már nem kiscica volt, hanem kifejlett macska, jóllehet abbahagyta a növést akkortájt, amikor hét hónaposan ivartalanították, úgy másfél kilósan. Homér nem annyira kicsi volt, mint inkább vékony és könnyű csontú. Karcsú volt és sima szőrű, billegve, oroszlánszerű eleganciával járt. Amikor a plüsskukacot cipelte, ott fogta, ahol a nyaka lenne egy kukacnak, ha lenne neki olyan, a kukac többi részét belógatta apró mellső mancsai közé. Úgy nézett ki, mint egy nagyon apró, nagyon fekete tigris, aki friss prédával állít haza. A szőre folyton úgy ragyogott, hogy az embernek az volt a benyomása, fényt vet, nem árnyékot. Amikor egy fénypászmában feküdt, fekete szőre úgy fénylett, akár a kobalt. Néha olyan volt, mint egy szobor, a macska archetípusa, melyet a legtisztább fekete márványból faragtak ki. Még mindig hiperaktív volt, még mindig imádott körbe-körbe rohangálni és visszapattanni a falról, anyám éppen ezért elkeresztelte „kis dilis"-nek. Változatlanul szeretett ugrani, mászni, kalandozni. De amíg ezeket a dolgokat korábban úgy csinálta, mint aki eszét vesztette, Homér most már nagy önbizalommal mozgott, mintha a felbukást, a hibát egyszerűen lehetetlenségnek tartaná – akár egy balett-táncos, akinek sok év gyakorlás után már nem kell azzal foglalkozni, hogyan érjen földet hibátlanul.
Éppen Homér önbizalma volt az, ami miatt a legelkeseredettebb pillanataimban még szégyenérzet is elfogott. Hát nem azt mondták Homérről, hogy soha nem lesz képes semmire? Hogy nem tud majd megállni a saját lábán? Hát nem ő volt, akiből erőt merítettem, amikor elszántan mászott, amilyen magasra csak tudott, nem törődve azzal, hogyan jön majd le? Homér minden egyes ugrásában ott volt a hit. Élő bizonyítéka volt a mondásnak, miszerint a szerencse a bátrakat kedveli, és hogy csak mert nem látod a fényt az alagút végén, az még nem jelenti azt, hogy nincs is ott. Eszembe jutott, hogy amikor először találkoztam Homérrel, az a gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy van valami az emberben, ami annyira erős, hogy megmarad, bármi is történjen. Ez a dolog hajtott előre akkor is, amikor a választott szakmám szakértői azt mondták, nem a megfelelő a hátterem, vagy nem rendelkezem kellő tapasztalattal, és bár lenne tehetségem a munkához, években telhet, amíg megkapom azt a pozíciót, amire vágyom. Harcoltam a pánik ellen – ha nem csinálhatom ezt és nem csinálhatom azt sem, amit korábban, akkor mi lesz velem? A fenébe ezzel, gondoltam, és megnyugvást találtam a gondolatban: Homérban sem látták meg, hogy mi válhat belőle, hát most bennem sem látják. A legtöbb, amit tehettem a saját ügyemben az volt, hogy új barátokat keresek, fejlesztem a kapcsolati hálóm. Soha nem tudhatja az ember, honnan kap egy jó állásajánlatot. Ám akkoriban gyakran a hátam közepére kívántam az embereket. Nem szerettem elmondani, hogy a szüleimmel lakom, és nem szerettem látni a meglepett tekinteteket, amikor bevallottam, hogy három macskám van. (Egyes barátaim örömüket lelték abban, hogy ezt a csemegét bevették a verbális önéletrajzomba). A három macskát talán a fanatikus állatrajongók nem tartották soknak, de a korombeliek számra, egy olyan helyen, mint South Beach, különcnek számítottam. – Három macska? – kérdezték az emberek. – Tényleg három? Gyakran még a közeli barátaim is úgy hivatkoztak rám, hogy „az a bogaras macskás nő", és biztos voltam benne, hogy
általában az emberek nem tartanak valami szexinek egy huszonhét éves lányt, aki a szüleivel él, és szemlátomást megszállott macskagyűjtő. – Hát, az első kettő tervezve volt – mondtam könnyedén. – A harmadik baleset. Ez aztán egyenesen úton elvezetett oda, hogy Homérról meséljek. Minden egyes alkalommal megkérdezték, hogy Homér hogyan boldogul, hogy megtalálja-e a kaját és az almot, aztán elmerengtek azon, kétségkívül mennyire boldogtalan is lehet egy vak macska. Egyikük-másikuk még azt is hozzátette, valószínűleg nem rosszindulatúan, hogy talán jobb lett volna, ha Homért még kölyökkorában elaltatják. Ilyen ostobaság hallatán harag gyúlt bennem, de az ilyesmit sokkal jobban lehet türelemmel kezelni, mint haraggal. – Elképesztő egy macska – mondtam ilyenkor csöppet sem leplezett büszkeséggel. – Életetekben nem láttatok még ilyen energiagombócot. Megfogadtam, nem fogok folyton a macskáimról beszélni, mivel nem akartam az a bogaras macskás néni lenni, akinek gyanítottak. De valahányszor beszámoltam Homér egy-egy kalandjáról, az emberek azt akarták, hogy meséljek egy újat, aztán egy még újabbat. Életemnek ebben a korszakában igyekeztem derűlátónak maradni, de ez nem volt valami könnyű. Homér megérezte, amikor magam alatt voltam. Mindig figyelte a hangom, észlelte a legkisebb változásokat a hangmagasságban és a hanglejtésben, és jól tudta hogyan beszélek, amikor boldog vagyok, és hogyan, amikor csak úgy teszek. Ilyenkor nem rohangászott, ahogy egyébként tette, inkább az arcomhoz, nyakamhoz nyomta a pofiját, vagy hozzám bújt, és olyan szorosan fúrta magát a mellkasomhoz, mintha csak tudná, éppen ott érzem a legüresebbnek magam. – Ha nem lenne szó rólad, nem lennék ekkora slamasztikában – mondtam ilyenkor, és csak félig tréfáltam. Homér forgatta a nyakát, hogy megnyalhassa az orrom az érdes nyelvével, közben dorombolt. Igen, de nézd csak, mit kapsz cserébe.
Van úgy, hogy az ember egyformán meg van győződve két olyan dologról, melyek ellentmondanak egymásnak, szentül hiszi, hogy mindkettő igaz. Tisztában voltam azzal, hogy olyan mértékben szeretem Homért, hogy az már engem is megijeszt, és ha valaki, akinek van egy varázspálcája, holnap egymillió dollárt ajánlana Homérért cserébe, még csak fontolóra sem venném az ügyletet. De azt is tudtam, hogy sokkal nagyobb mértékben változott az életem miatta, mint azt az elején feltételeztem. Homérral akartam élni – úgy, hogy ő teljes biztonságot és szabadságot élvezhessen saját otthonunkban. Ugyanakkor szertettem volna azt a szabad, kissé felelőtlen életet élni, amit a korombeliek – ahol időben fizetem a számlákat, precíz vagyok a munkában, de ezen túl csak egy huszonéves kölyök vagyok, bulikat tartok a lakásomban, és folyamatosan randizok az alkalmatlanabbnál alkalmatlanabb férfiakkal – és nagyon élvezem. Talán ez volt az oka, hogy olykor-olykor elvesztettem a türelmemet Homérral. Amikor egy tizennyolc órás nap után arra értem haza, hogy összetört valami kincsként dédelgetett vacakot, amit olyan magas polcra tettem, hogy azt hittem, már nem érheti el; vagy azt láttam, hogy a macskaeledel felét átlapátolta a vizestálba – azt az eledelt, amit gyakorlatilag a semmiből fizettem, mivel minden pénzünket lakásra tettem félre, és most ez az eledel odalett, ráadásul felszívta a vizet, úgyhogy Scarlett és Vashti nem tudott mit inni. A szüleim, akik még mindig bedőltek egy kicsit Vashti gazemberségeinek, és úgy gondolták, nem cserélem elég gyakran a macskák vizét, néha beosontak a szobámba, hogy utántöltsék a tálat, de sohasem tették elég messze a kajás táltól, hogy az efféle incidenseknek elejét vegyék. – Tegyétek a tálakat messzebb egymástól – figyelmeztettem őket olyan hangsúllyal, amit türelmesnek szántam, de rögtön hallottam, minden volt, csak az nem. Megnyomtam a messzebb szót, és szélesre tártam a karjaimat, mintha azt hinném, hogy ezt a dolgot csak vizuálisan vagyok képes megértetni.
Soha nem kiabáltam Homérral, hiszen nem akartam inflálni annak a valutának az értékét, ami a kezemben volt, amikor valami igazán veszélyeset csinált. Tudtam, hogy ha túl gyakran emelem fel a hangom olyasmi miatt, amit nem érthet, és nincs köze a biztonságához, a tekintélyem végül odalesz. És amikor a legmérgesebb voltam, akkor is tudtam, ő nincs tisztában vele, hogy rosszat csinál, éppen csak azokat a bohócságokat műveli, amiket többnyire annyira szeretek. Nem tehetett arról, ha egy új polcot megmászva levert valamit, amit nem láthatott. Amikor unatkozott, ő nem ülhetett ki az ablakba, hogy az utca forgalmát bámulja, ahogyan a másik két macskám tette. A bútorokra mászás szórakoztatta, illetve az, ha hallotta, ahogy a szárazkaja a vízben csobban. Hogyan is róhattam volna meg ezért? Sohasem kiabáltam vele. De ha túláradó örömmel odajött hozzám, amikor végre hazakeveredtem, érzéketlenül arrébb taszítottam. – Miért kell neked folyton ilyen hiperaktívnak lenned? Éreztem, hogy a hangomba az elkeseredés könnyei keverednek, és nevetségesnek éreztem magam. Homér nem értette a dolgot, de annyit felfogott, hogy ilyenkor nem vagyok elégedett vele. Lehajtotta a fejét, félénken felém oldalgott, és a mancsával a lábamat böködte, ideges miáúzás közepette. Semmi nem tudott olyan hirtelen véget vetni Homér jókedvének, mint az, ha elégedetlen voltam vele. És amikor láttam, mennyire összetöröm Homér szívét, úgy éreztem magam, mint egy szörnyeteg. Pár percen belül megenyhültem, és már le is hajoltam, hogy megvakargassam az állát, a füleit. És ahogy hozzáértem, ő már az ölembe is kúszott, és nem győzött dorombolni és dörgölőzni, hogy jelezze, milyen boldogsággal tölti el az, hogy újra barátok vagyunk. – Nem könnyű szülőnek lenni, ugye? – kérdezte anyám egészséges iróniával, amikor a békülés közepette rajtakapott bennünket. – Nem – feleltem bánatosan. Felpillantottam rá. – Gondolom, sokszor én sem könnyítettem meg a dolgotokat, nemde?
Anyám elmosolyodott. – Hát nem – felelte. – De sokat fejlődtél. A szüleim addigra már megőrültek Homérért. Olykor hallottam, ahogy az apám telefonon beszél a barátaival vagy a kollégáival, és Homér legújabb hőstetteivel dicsekszik. – És ráadásul vak – tette hozzá az anekdota végén, mintha az a másik, ott a vonal végén soha életében nem hallhatott volna annyira különleges dolgot, mint hogy egy vak macska visszahozza a labdát vagy képes megtalálni a tonhalkonzervet a pult tetején. Anyám a barátai macskáihoz szerette hasonlítani Homért. – Sokkal ügyesebben bánik a labdával, mint Susan macskája – mondogatta valamelyik macskatartó ismerősére utalva. – Susan macskája sosem tudja, merre hány méter. – Apáddal azt beszéltük, hogy ha valami olyasmi történne veled, ami miatt nem viselhetnéd gondját a macskáidnak, Homért befogadnánk – tájékoztatott egészen váratlanul anyám egy vasárnapi reggeli alkalmával. Felvontam a szemöldököm. – Például micsoda? – Ó, hát nem tudom – felelte anyám és megvajazott egy kenyeret. – Csak azt mondom, hogy ha ne adj' isten valami történne... – Ha valami történne... Mint például micsoda? – ismételtem meg. Igyekeztem magam elé képzelni a tragikus balesetet, vagy a halálos betegséget, amit anyám oly nagyon kerülget. Vagy esetleg csak arra gondolt, hogy egy nap úgy döntök, Homér túl sok problémát jelent számomra, és nem akarom többé gondját viselni. Talán ő meg az apám csak azt csinálja, amit a szülők csinálni szoktak: megpróbálják a vállamról levenni azt a felelősséget, amit szerintük ebben a korban még nem kéne viselnem. Talán csak biztosítani akarták az emelt fővel való kilépés lehetőségét. Amikor gyermek voltam, a szüleim gyakorta kikeltek ellenem, vagy úgy elvesztették a türelmüket, hogy azt megmagyarázhatatlannak, felháborítónak éreztem. Néha az jutott
az eszembe, hogy az embernek minél inkább fontos valaki boldogsága, annál inkább képes megbántani. Homér és Casey pár méternyire ültek a reggelizőasztaltól, egymás mellett, mindketten feszülten figyeltek. Nem akartak látványosan kéregetni, de nyilvánvalóan azt remélték, csurrancseppen majd nekik valami. Úgy beszéltem Homérről, mint valami balesetről. De belül inkább azt éreztem, ajándék. Egy balesetet elkerülne az ember, ha hatalmában állna másképpen tenni a dolgokat. Az ajándék meg olyasmi, amiről az ember nem is tudta, hogy akarja, egészen addig, amíg meg nem kapta. Nyilvánvalóan nem én voltam az egyetlen, aki így érezte. – Sajnálom – mondtam, és felkaptam a vasárnapi újság első felét. – Szerintem, meg kell találnotok a saját macskátokat. Anyám elhúzta a száját. – Na, azt aztán várhatod.
Tizenegyedik fejezet
Saját másfél szobás
„Télemakhosz, hiszen isteneink térdén feküszik még, hogy ki legyen fejedelme a vízövezett Ithakának; ám vagyonod bírván, légy úr csak a házadon eztán."
A dot-com forradalom végül Miamit is elérte – bár jóval később, mint ahogy elérte az olyan helyeket, mint New York vagy San Francisco – a munkalehetőségek hirtelen bőségével. Frissen alakult cégek költöztek be az öregedő South Beach-i Deco irodaházba, szemlátomást kimeríthetetlen pénztárcával, és embert akartak, amilyen gyorsan csak lehet. Mivel e cégek többsége nem volt képes olyan sebesen betöltetni a pozíciókat, mint ahogy arra szükség lett volna, olyan embereket kerestek, akik úgymond egy fenékkel több lovat is meg tudnak ülni. Az egyik cég például rendezvényszervezőt keresett, olyasvalakit, aki képes levezényelni a céges eseményeket, koktélpartikat, kiállításokat. Mivel azonban szóvivőjük sem volt még, örülnének, ha ugyanennek az embernek lennének városi sajtókapcsolatai, és tapasztalata, hogyan lehetne mobilizálni őket. Mivel főállású copywritert sem találtak még, az ideális jelölt angol vagy szépírás diplomával rendelkezik, hogy beugorhasson, ha szükséges. És mivel ez a cég helyi honlapot szándékozott csinálni, információval teletömve a közösségi tevékenységekről és az önkéntes akciókról, az lenne a legjobb, ha a jelöltet komoly kötelékek fűznék a miami nonprofit-szférához. – Tudják, hogy sokat kérnek – mondta a barátom, aki beajánlott az állásra. – Szóval hajlandók lesznek igen jól megfizetni a megfelelő embert. Az nap este, amikor az önéletrajzomat frissítettem, remegett a kezem a billentyűzeten. Ideges voltam, hogy talán túl későn
jelentkezem, vagy nem engem akarnak majd az állásra. Nem késtem le, és engem akartak. Röpke két év telt el azóta, hogy visszaköltöztem a szüleimhez. Végül tehát, annyi reménytelennek látszó harccal töltött idő után, kaptam egy állást, és akkora fizetést, ami több mint elég volt arra, hogy megéljek, fizessem a számláimat, és, igen, a saját lakásomat. Az elkövetkező pár hónapban minden egyes nem munkával töltött percemet arra szántam, hogy az ingatlanhirdetéseket olvasgassam. Hosszasan, alaposan ízlelgettem minden részletet, akár egy perverz, aki pornót olvas. Sohasem laktam még saját lakásban. Egyetem után összeköltöztem Jorgéval. Utána Melissával laktam, majd a szüleimmel. Minden kis négysoros leírás ablak volt a ragyogó, dicső jövőre. Divatos, ifjú bérlője lehetnék egy Brickwell Avenue-i frissen felhúzott lakásnak, óceánra szolgáló kilátással, portással, gondnokkal. Egy átalakított régi fogadó a Pine Tree Drive régi házainak valamelyikében, palazzo padlóval és csigalépcsővel belépőm lehetne a szertelen bohéméletbe. Menő, trendi közösség tagja lehetnék Miami virágzó Design Districtjében. De ha South Beachet akarom, egy helyes kis kétszintest választhatok egy felújított art deco épületben. Volt egy árskála a fejemben, de nem akartam a tetejéig elmenni. Az ember nem tudhatja, mit tartogat a jövő; egy dologban viszont biztos voltam: soha nem akarok többé anyagi okokból arra kényszerülni, hogy visszaköltözzem a szüleimhez. De voltak más megfontolások is. Egyedülálló nőként mindenfajta földszintest – mint amilyen Design District garden apartment – veszélyesnek találtam. Meg aztán, ha Homér kirontana a bejárati ajtón, nem lenne jó, ha rögtön az utcára futna. A fémlépcsők közti rések az átalakított fogadóban veszélyesek lehetnek egy vak macska számára, hiszen könnyedén kicsúszhat közöttük, és lezuhanhat a földszintre. A Bricket Avenue-i magasház erkélye halálos csapda. Homérnak fogalma sem lehetett róla, hogy a talaj egyszer csak véget érhet, és hatalmas
sebességgel kironthat az erkélyre és áteshet a peremen egyetlen másodperc alatt. Végül egy tizenegyedik emeleti tágas és világos másfél szobás lakás mellett döntöttem a South Beach-i West Avenue egyik hatalmas lakókomplexumában. Olyan sok személyiséget nem sugárzott, viszont reálisan volt árazva, éppen a skálám középtáján. Voltak benne beépített szekrények és egy hatalmas fürdőszoba, ahova diszkréten el lehetett helyezni az almot, valamint egy hatalmas erkély kilátással a Biscayne Bay-től egészen az Atlanti-óceánig. Először bajban voltam, nagyon akartam a lakást, de ott volt Homér és az erkély. A dél-floridai élet a kellemes klímáról szól, és csaknem mindennek, ami nem földszintes, van erkélye. Itt legalább az erkélyre vezető tolóajtó mögött volt egy szúnyoghálós ajtó is. Már a tolóajtó is nagy előny volt, mivel tovább tartott kinyitni, mint egy hagyományost, ez pedig plusz másodperceket jelentett számomra a halállal kacérkodó Homér megállításakor. És ha még sikerülne is kislisszannia, ott lesz a másik ajtó, amin nem tudja keresztülpréselni magát, hacsak nyitva nem hagyom. A lakás bútorozatlan volt, úgyhogy a nulláról kezdtem, hiszen a ruhámon, a könyveimen, a kistévémen és a dobozban porosodó cédéimen kívül semmim sem volt. Az, hogy egy üres lakást a sajátommá alakíthatok be, sok-sok örömteli órát ígért. A bútorok kiválasztásakor éppen annyira szem előtt tartottam a macskákat, mint a lakás kiválasztásakor. Mindannyian elég jók voltak abban, hogy a kaparófát használják, de mivel Homér nem annyira felugrott, mint inkább felmászott a magasabb bútorokra, a karmai óhatatlanul belemélyedtek a kárpitba. A bőrkanapé szóba se jöhetett. De egy finom anyaggal borított kanapé hasonlóan kevéssé volt praktikus. Végül az egyik szomszéd piros bársonydíványa és kanapéja mellett döntöttem; ezek elég illetlenek voltak, de meglepően strapabíró anyagból készültek, éppen megfelelőnek voltak az új lakásomba, ahová végül majd áthozom a „fiúkat".
Az egyik barátom azt javasolta, hogy vágassam le Homér körmeit, ha már ennyire aggódom a bútorok miatt. No, ez olyasmi volt, amit fontolóra venni is képtelen voltam. Nemcsak arról volt szó, hogy alapvetően elleneztem volna bármelyik macskám karmainak eltávolítását, de Homér számára a karmok az önbizalmat alapozták meg. Részben azért mászott és ugrott olyan vakmerően, mert ha nem is látta, hogy valamiről lecsúszhat vagy lebucskázhat, gyorsan kimereszthette karmait, és így megtarthatta magát, akár egy hegymászó a jégcsákánnyal. – Hiányozni fog – szólt anyám, amikor végül elérkezett a költözés napja. A szemei gyanúsan ragyogtak. – Nagyon megszerettem azt a kis hülye macskát. – Hé! – tiltakoztam mosolyogva. – Azt mondtad, hülye? – Casey és Brandi ennek nem fognak örülni – jósolta apám tettetett komorsággal. Nem állhattam meg, hogy ne ugrassam. – Gondolod, szívesen ajánlkoznának, hogy gondját viselik Homérnek, ha ne adj' isten történne velem valami? Másképpen éreztem most magam, mint legutóbb, amikor azért búcsúzkodtam, mert az egyetemre mentem. Akkor tudtam, hogy hazatérek majd az iskolai szünetekben, a vakációra. Az nem az elszakadás, a búcsú perce volt. Ezúttal más volt a helyzet. Most mindannyian tudtuk, nem térek többé vissza. Az, hogy visszaköltöztem a szüleimhez, elkeserítő visszatérésnek tűnt a gyermekkorba. De ez már rég nem volt igaz. Most jöttem csak rá, hogy a körülmények közelebb hoztak hozzájuk, és lehetővé tették, hogy úgy is megismerjem őket, ahogy egyébként nem lett volna módom. A macskák tomboltak a ketrecben, amikor betettem őket a kocsiba. Tapasztalataik azt mutatták, hogy nemigen számíthatnak semmi jóra az utazás végén. A doboz vagy az állatorvost jelentette (ami rossz) vagy egy új otthont, amihez alkalmazkodni kell (még rosszabb). – Ezúttal egy jobb helyre megyünk – suttogtam nekik. – Szeretni fogjátok az új lakást. Megígérem.
– Telefonálj, ha odaértetek – mondta anyám és átölelt. – Talán viszek át némi bagelt vagy valamit holnap reggel, hogy ne legyen gondod a kajára, amíg berendezkedsz. – Remekül hangzik – mondtam neki és viszonoztam az ölelést. Ahogy becsuktam a kocsiajtót és indítani készültem, hallottam, hogy Casey odabent panaszosan üvölt.
Tizenkettedik fejezet
Állathangok
„Ekkor a kedves dalnokot is bevezette a hírnök; azt, kit a Múzsa kegyelt, s akinek jót s rosszat is osztott: mert elvette szemét, de adott neki mézizü dallást."
Elfoglaltuk új otthonunkat, és Homérnek kilométeres listája volt a tennivalókról. Ott volt az egész megtanulandó alaprajz. Gondom volt rá, hogy az alom legyen a kiindulópont: ott engedtem ki a macskákat a dobozból. Egy óra szaladgálás, faltapogatás után nagy vonalakban már meg is volt a térkép. De felfedezni való új búvóhelyek is voltak, és megmászandó bútorok. Még az egész lakás tele volt kartondobozokkal, és Homér minden egyes darabot személyesen megvizsgált. Izgatottan szaggatta és tologatta a papírcsomagolásokat, a légpárnás fóliát, a hungarocellt, olyan volt körülötte a levegő, mint a víz piranjatámadáskor. Homér imádott bemászni a dobozokba, és váratlanul előugrani belőlük. Soha nem volt még ennyire sikeres a bújócskában, most végre tényleg nem látszott. Egészen összekuporodott a dobozban, és úgy ugrott elő, akár egy rugós bohóc, amikor Scarlett vagy Vashti vagy épp én arra jártam. Nem tudom, összekötötte-e magában a mostani valódi láthatatlanságát a korábbi kudarcaival a becserkészésben. De most olyan kielégülést talált a játékban, mint soha korábban, ezért úgy döntöttem, egy ideig még megtartok pár dobozt, hiszen nem kívántam megfosztani Homért ettől az egyszerű boldogságforrástól. Homér kötelességének tekintette, hogy minden kézbesítőt és villanyszerelőt üdvözöljön, aki a lakásba lépett. Scarlett és Vashti inkább elbújtak – Scarlett nem kívánt ismerkedni, Vashti pedig
szívesen ismerkedett volna, de megrémisztette az a zaj, amit ezek az emberek a dobozokkal, zörgő szerszámosládáikkal csaptak. Homért viszont éppen ezért volt oda értük. Micsoda új, izgalmas hangokat keltettek! Míg Scarlett és Vashti elhúzódott a túl hangos vagy szokatlan zajoktól, addig Homér úgy fordult feléjük, ahogyan a mágnestű keresi északot. Az ember azt gondolhatná, hogy egy vak macskát még inkább kellemetlenül érintenek az éles vagy váratlan hangok, mivel számára kevésbé érthetőek, mint más macskák számára. Csakhogy egy olyan világban, ahol nincsenek jó előre várt hangok – ahol az ember nem látja a leesni készülő könyvet vagy az előhúzott porszívót –, váratlan hangok sincsenek. Legelsősorban a hangok adtak hírt Homér számára a világról. Egy váratlan hang, amit Vashti és Scarlett potenciális fenyegetésként fogott fel, Homér számára csak egy újabb darab volt a láthatatlan világ hatalmas kirakósjátékában. A hangok ritmusa, lüktetése megnyugtatta, bármilyen harsányak, idegborzolóak voltak is. Éppúgy, ahogy a másik két macskámat a csönd. Homérnak szokása volt szorosan mellészegődni annak az embernek, aki csörgő ágykeretet hozott, vagy tíz méter tévékábelt vágott oda a padlóhoz. Gyakorta vissza kellett tartanom Homért, mivel mindenbe beleütötte az orrát. A legtöbben barátsággal viszonyultak hozzá, habár az elkerülhetetlen kérdés pár perc után ott volt: – Történt valami a macskád arcával? – Vak – feleltem ilyenkor tömören. – Ó, szegény kölyök... És Homér ilyenkor tudta, hogy az együttérzés neki szól, úgyhogy gyorsan fel is mászott az illető lábán vagy az ölébe ugrott. Gyakorta odavonszolta a plüsskukacot is (emiatt nagyon izgult, amíg elő nem került valamelyik dobozból), és azt remélte, ráveheti valamelyik idegent egy Hozd vissza játékra. Nagy nap volt, amikor végre összegyűlt annyi pénzem, hogy vegyek egy hifit. Az a szállító volt a legnagyobb hatással Homérra, aki ezt elhozta és beszerelte. Homérnak eddig túl sok
zenével még nem volt dolga. De amint a cédéim előkerültek, és megtalálták útjukat az új CD-játszóba, a hangok új világa tárult fel előtte. Rá kellett jönnöm, hogy a zene nagyon nagy hatással van Homér hangulatára. A zúzósabb tempójú muzsikák – a rock, a dance például – egészen megőrjítették. A Hole Live Through Thise annyira felpörgette, hogy arra nincs is szó. Körbeszáguldotta a nappalit, föl-le ugrált a kanapén, feldobta magát a könyvespolcra, közben pedig úgy nyögött, mint akinek fáj a rengeteg energia. De amikor először tettem be a Brandenburgi-versenyt, Homér mély álomba merült, éppen egy papírgalacsin kergetése közben. Olyan hirtelen, mintha bénító lövedéket kapott volna a nyakába. Aznap Félix volt ott vendégségben. – Úgy látom, a macskád nincs kibékülve a zenei ízléseddel. Vállat vontam. – Ízlések és pofonok. De Homért nem pusztán az idegen hangok foglalkoztatták, éppen annyira fontosak voltak számára azok, melyeket ő maga adott ki. Folyamatosan kommunikálni kellett vele, nem elégedett meg néma gesztusokkal, ahogyan a másik két macskám. Scarlett például jelentőségteljesen leült az alom elé, valahányszor úgy vélte, most már igazán ideje kitisztítanom, Vashti pedig bizarr, rituális táncot járt a kajástál körül, ha éhes volt. Homér számára persze a legkevésbé sem lehetett világos, hogy látható, kerülte is az efféle bizonytalan módszereket. Viszont hároméves korára komplexitásában már-már az emberei nyelvre hajazó nyávogási jelrendszert dolgozott ki. Továbbra is meggyőződése volt, hogy ameddig nem ad ki hangot, nem „látom" őt, és folyamatosan csinálta az orrom előtt azokat a dolgokat, melyekről tudta, hogy nem szabad. Kiscicaként még megszeppent, amikor rászóltam, nem értette, hogyan láthatom, Most azonban már visszabeszélt, hosszú nyávogásokkal, mintha ha csak azt mondaná: ugyan menj már, mama! Volt egy miáú, ami azt jelentette: hol a kukacom? Nem találom a kukacom! És volt egy hasonló, valamivel hosszabb miáúú, ami azt
jelentette, oké, itt van, megtaláltam, eldobhatod megint. Volt egy hosszú, gyomorból jövő hang, ezt akkor hallatta, amikor valamivel el voltam foglalva, mondjuk filmet néztem, és már órák óta nem foglalkoztam vele. Világos nyávogás volt ez: unatkozom! És csak akkor maradt abba, amikor gondoskodtam valami játékról. Aztán ott voltak azok a boldog kis rikkantások, valahányszor hazaértem. Juhújj, hát itthon vagy! Egy icipici, szomorú nyáú kérdőhangsúllyal azt jelentette, hogy Homér elaludt valahol, ahol nem voltam mellette, s most felébredt és engem keres. Volt egy kitartó, fájdalmas nyávogás, melyet ritkán hallottam, de akkor összeszorult a gyomrom. Azt jelentette ugyanis, hogy Homér beszorult valahová vagy fennragadt valaminek a tetején, és nem tudja, hogy jöjjön le. – Merre vagy, Homér mackó? – kérdeztem ilyenkor, és követtem hangot, amíg rá nem akadtam. Aztán volt egy hang, ami teljességgel az őrületbe kergetett. Ez egy ismétlődő mróó, mróó, mróó volt, és Homér akkor hallatta, amikor már egy ideje a telefonon beszéltem. Olyan volt, mintha egy kisgyerek mondogatná, mami, mami, mami, amíg aztán türelmemet vesztve a hallgatóra nem tettem a kezem: – Homér, hát nem látod, hogy telefonálok?! A legtöbben, ha kis időt töltöttek Homérral, megfeledkeztek róla, hogy vak. Hát, néha magam is megfeledkeztem. Újabban egy pici luxust is megengedtem magamnak, ide tartozott az újság-előfizetés. Napi rutinommá vált, hogy a reggeli fölött átböngésztem a lapot. Az újság megérkezte hamarosan Homér napirendjében is kitüntetett alkalom lett. Persze nem azért, mert hirtelen komolyan érdekelni kezdték a napi történések. Hanem mert a kiadónál, nagy-nagy előrelátással, befőttes gumival csavarták össze a lapot. Homért sohasem érdekelték különösebben a gumik, bár a legtöbb macska imádta őket. Főleg megenni szerették őket, bár ez végzetes is lehetett. Ha olykor egy-egy befőttes gumi Scarlett vagy Vashti mancsai közé került, boldogan rohangásztak vele
addig, amíg meg nem láttam, és el nem vettem tőlük. Homér ott ült, és csak hegyezte a füleit, mi lehet vajon annyira érdekes ebben a játékban. Nem értem, srácok. Mi olyan fene jó ebben? De ez még azelőtt volt, hogy Homér rájött volna, az újságra rakott gumiszalag, ha a karmával megpengeti, hangot ad. Mint számos felfedezés, ez is egy véletlennek köszönhető. Az egyik reggel az asztalon hagytam az újságot a gumival átkötve, amíg kimentem a pirítósért és a dzsúzért. Homér kíváncsian felugrott az asztalra. A konyhából egyszer csak azt hallottam: ping! Szünet, aztán megint ping! A következő szünet már rövidebb volt és ping! pi-ping! ping! ping! követte. Előjöttem a konyhából, és ott találtam Homért, ahogy kíváncsian forgatja fejét jobbra-balra. Pengetett, aztán a vibráló gumira tette a mancsát. Felfedezte, hogy ez hangot is megváltoztatja és a rezgést is megszünteti. Újra pengetett. – Sajnálom, cicus – mondtam, és tényleg rosszul éreztem magam. Annyira élvezte! No de semmiképp sem szerettem volna kihagyni a reggeli újságolvasást, és pláne nem akartam Homért otthon hagyni egyedül egy befőttes gumival. Kicsomagoltam az újságot, a gumit pedig a szemetesbe dobtam. És úgy gondoltam, ezzel vége is. Mint a legtöbb állatnak, Homérnek is rögzült szokásai voltak. És mivel vak volt, még inkább rabja volt a szokásainak, mint más macskák. Homér például kizárólag a bal oldalamon volt hajlandó összegömbölyödni. Talán nem is tudta, hogy van jobb oldalam. Ha véletlen úgy feküdtem a heverőn, hogy kizárólag a jobb oldalam volt szabad, Homér fel-alá járkált, és idegesen nyávogott, amíg pozíciót nem váltottam. Amikor apró fa gyertyatartókat helyeztem a dohányzóasztalra, Homérnak hetekbe tellett, amíg megtanulta, hogyan ne botoljon beléjük. És ez nem azért volt, mert nehezére esett megtanulni, hogyan kerülje el a tárgyakat, hiszen egyetlen óra alatt megtanulta a lakás alaprajzát. Hanem azért, mert tudta a pontos lépésszámot az asztal egyik szélétől a másikig, éppen úgy, ahogy ismerte a falak távolságát, és nem könnyen szakított a rutinnal. Amikor kicseréltem Homér cafatokra szakadt kukacát egy újra, egyszer megszagolta,
belerúgott egy nagyot, majd némi undorral odébbsétált. Az ágyamnak pontosan ugyanazon a pontján aludt minden éjjel, és pontosan addig, ameddig én. Scarlett és Vashti ugyancsak velem bújtak ágyba, ám ők otthagytak az éjszaka közepén, hogy együtt kóborolják be a lakást. Homér viszont pont annyit aludt, amennyit én, és pontosan annyit volt ébren. Most azonban új szokást tett magáévá: felkelt hajnalban, amikor hallotta, hogy megjött az újság. A zenélés öröme, úgy látszik, erősebb volt a régi rutinnál. És bárhogy is próbáltam ettől eltántorítani, ijesztéssel, könyörgéssel, minden hajnalban ott ült az ajtó előtt, és az orrát a réshez nyomva. Ahogy meghallotta, hogy az újság leesik, mancsával ütögetni kezdte az ajtót, majd vad nyávogásba fogott. (Itt az újság! Mami, siess, itt az újság!) Egész addig folytatta, amíg ki nem kászálódtam az ágyból és be nem hoztam az újságot, és nem dobtam a lábai elé. Ezért a kegyes cselekedetért az volt a jutalmam, hogy kerek egy óráig azt hallgathattam, hogy pingping-ping-ping. Őrjítő volt. Ezt a monoton hangot nem lehetett megszokni, komolyan féltem, hogy elvesztem az eszem. Aztán eszembe jutott, hogy milyen játékot készített nekem a nagyanyám, amikor még kicsi voltam. Fogtam egy üres zsebkendős dobozt, és öt különböző vastagságú gumit húztam rá. Aztán ezt a rögtönzött gitárt odaadtam Homérnak. Teljesen fel volt villanyozva. Minden egyes gumi egész másképp szólt. Az üres zsebkendődoboz mélységet, zengést adott a hangoknak. A legjobb az volt az egészben, hogy mivel a hangszer mindig ott volt, eltehettem, amíg alszom. Így aztán Homér is visszatért ahhoz a jó szokásához, hogy átaludta velem az éjszakát, mivel tudta, a játék ott lesz majd, amikor felkel. Ha olvastam vagy telefonáltam, Homér hosszú órákon át volt képes szórakoztatni magát vele. A lakás igazi hangversenyterem lett, ahol időről időre ad hoc ping-ping, plong, boing koncertek hangoztak el.
Az egyetlen zavaró körülmény ebben a nagy szerelemben az volt, hogy a befőttes gumik időről időre elpattantak. Ilyenkor váratlanul arcon csapták Homért, ő hátrahőkölt vagy fél métert, iszonyatos grimaszt vágott, és felállt a szőre: Mia...?!?! Óvatosan újra megközelítette, jobbra-balra ingatta a fejét, és vigyázva, sebesen odakapdosott a mancsával. Üss csak, én visszaütök! Aztán ismét hátraugrott, mint aki tart a következményektől. Az efféle incidenseket követően Homér órákig kerülte a gonosz hangszert. Ezt nem lehetett kibírni nevetés nélkül. – A művészet szenvedés – mondtam ilyenkor neki. De sokkal jobban szerette a zsebkendődoboz-gitárt annál, hogy sokáig haragudjon rá. Másnap reggel már újra pengette, mintha mi sem történt volna. Bár úgy zárhatnám ezt a fejezetet, hogy Homér megtanult valami rendeset játszani, mint például az Oh, Suzanna, vagy egy számot a Led Zeppelin IV. A oldaláról. De ha így lett volna, az olvasó bizonyára nem tőlem hallott volna róla először.
Tizenharmadik fejezet
A legyek ura
„Mint a hegyekbennőtt, erejében biztos oroszlán, ment, ahogy az megy a szélben, esőben a két szeme fényben szikrázik, s ökrökre rohan, vagy a gyönge juhokra, vagy szarvasra az erdőn..."
A különböző biztonsági megfontolásokon túl, még egy ponton befolyásolta a miami valóság a lakásválasztást. A rovarokról van szó. A miami élet megtanít arra, hogy a lét nem más, mint folyamatos küzdelem a rovarok ellen, és az emberiség bizony vesztésre áll ebben a háborúban. Olyan harc ez, ahol nincs esély az előretörésre, a legtöbb, amire jutni lehet, az az állások megtartása. Ha egy kertes ház mellett döntök, úgy dobtam volna magunkat a rovarok elé, mint a teasüteményt. Tavasz volt, amikor beköltöztünk az új lakásba, most pedig már mélyen a nyárba jártuk, a legbogarasabb dél-floridai évszakban. Különösen esős nyár volt, számos trópusi viharral, gyakorlatilag napi rendszerességgel. A kinti lények idebent kerestek menedéket az idő elől. A tizenegyedik emelet sokat segített a rovarpopuláció visszaszorításában, de azért akadtak olyan kitartó lelkek, akinek meg sem kottyant ez a magasság. A legyek vitték köztük a prímet, hatalmas, undorító, gyötrő vérszívók, nagyobbak, mint a hüvelykujjam. Homér miatt szokásommá vált, hogy olyan gyorsan menjek ki az erkélyre vezető üvegajtón, ahogy csak lehetséges. De bármilyen sebesen csuktam is be magam mögött az ajtót, a legyeknek mindig sikerült bejutniuk. És ha a masszív légyfolyam rontotta is számomra az új lakás élvezetét, Homérnak mérhetetlen örömöt okozott. Mióta a dobozokat kidobtam,
Homér már nem tudott sikeres támadást intézni Scarlett vagy Vashti ellen. A legyek bejövetelével Homérnak végre újra lehetősége volt vadászni, és még csak Vashti passzivitásával vagy Scarlett haragjával sem kellett szembenéznie. Homér pár héttel azután fogott először legyet, hogy beköltöztünk. Néhány új könyvet pakoltam fel a polcra a nappaliban, amikor hangos, mérges zümmögést hallottam a fejem fölül. Körbenéztem, ott volt mindhárom macska, mintha csak felsorakoztak volna, és lassan követték a két méter magasan repkedő legyet. Homér felemelte a fejét és ide-oda rázta, pontosan szinkronban a légy szabálytalan mozgásával. A fülei hegyesen az égnek meredtek. Scarlett és Vashti pupillái annyira kitágultak, hogy az egész szemük egyetlen nagy szembogár volt. Egy pillanatra sem vesztették szem elől a legyet. Úgy tűnt, ugrásra készülnek, de még mindig csak gondolkodtak, amikor Homér már fönt volt a levegőben. Egyenesen ugrott, és csak ment, ment fölfelé, amíg a feje már magasabban volt, mint az enyém. A teste csinos kis ívbe görbült. Ott lebegett egy pillanatra, és hallottam, hogy az állkapcsa összecsapódik. A hátsó lábain ért földet és leült. A zümmögés megszűnt, a légy sehol nem volt. – Jézusom – kiáltottam fel önkéntelenül. Scarlett és Vashti is pislogott, megdöbbentnek tűntek. Tényleg azt láttuk. amit láttunk? Csak Homér nem tűnt meglepettnek. Az állkapcsai dolgoztak, akár egy gyereké, amikor medvecukrot majszol. Úgy látszott, csöppet sem zavarja, hogy a légy elkapásának az a következménye, hogy a szájában egy légy lesz. Vettem egy légycsapót és pár légypapírt, amikor beköltöztem, de aztán ki sem csomagoltam őket, porfogók maradtak a konyhaszekrényben. Nem volt szívem megfosztani Homért a vadászat élvezetétől. Homér művészi tökélyre fejlesztette a légyfogást, különböző stílusokkal, stratégiákkal kísérletezett. Néha ugyanúgy felugrott, mint az első alkalommal, aztán az egyik elülső mancsával rácsapott a légyre, az pedig a földre esett. És amíg megpróbált
újra a levegőbe emelkedni, Homér lecsapta. Olykor addig üldözött egy-egy legyet, amíg az az erkélyajtó üvegének nem csapódott. Akkor rátette az egyik mancsát, lehúzta a sarokba, ahol az ajtó a padlóval találkozott, és addig tartotta ott, amíg meg nem szűnt mozogni. Ha egy légy leszállt a falra a heverő mögött, Homér felállt a heverőn támlájára, aztán a mancsaival a szájába terelte a legyet. Egy alkalommal azt láttam, hogy felrohan egy szék támláján egy légy nyomában, három lábával a peremen egyensúlyozik, a negyedikkel vadul csapdos a légy után. Aztán látványosan feldobta magát a székről, megfordult a levegőben, elkapta a legyet, és hiba nélkül, négy lábon landolt. – Na, ez már vagánykodás – mondtam neki. De nem tudtam megállni, hogy ne nevessek, annyira elégedettnek tűnt magával. Odáig jutottunk, hogy már nem is kellett zümmögést hallanom, hogy tudjam, légy van köztünk, elég volt, ha a szemem sarkából egy cikázó fekete árnyat láttam. Olykor azzal szórakoztattam magam, hogy elképzeltem két légy párbeszédét, akik szemtanúi voltak, hogy egyik társukat elkapta egy vak fekete macska. Valami ilyesmi lehetett: Első légy: Láttad, hogy Carlt elkapta az a fekete, vak macska? Pedig Carlnak vagy ezer szeme van. Második légy: Hát igen. Carl egy idióta volt. De nem csak a legyek jelentettek szórakozást Homér számára. Mindenféle vadat egyként üldözött: fogott hangyát (ez már-már megalázóan egyszerű feladat volt számára), szúnyogot és olykor molylepkét. Aztán ott voltak a csótányok. Jelenleg New Yorkban élek, és látom, mi számít csótánynak itt északkeleten. De hadd mondjam el, hogy egyes déli példányok akkorák voltak, hogy nyerget lehetett volna tenni rájuk, és indulni velük a Kentucky-derbin. Az, hogy a sokadik emeleten laktunk, azt is jelentette, hogy igazán kemény csótánytámadással nem kellett szembenézni. De tekintve, hogy a nagyobbak – amiket délen palmettónak
neveznek – repülni is tudnak, nem kevésnek sikerült bejutnia is. De amelyiknek sikerült, az hamar megbánta. Még a nagy csótányok is gyorsak, de egyik sem volt olyan szintű ellenfél, mint a legyek, melyeket Homér rutinszerűen kapdosott el. Az egyetlen dolog, ami miatt kihívást jelenthettek Homér számára, az volt, hogy míg a legyek hangosan zümmögtek, addig a csótányok hangtalanok voltak. Legalábbis így gondoltam én. Homér hallása elmondhatatlanul érzékenyebb volt az enyémnél, de még Vashtiénál és Scarletténél is. Gyakorta láttam, hogy hegyezte a fülét valamire, amit én egyáltalán nem észleltem. Odarohant, ahol a könyvszekrény a fallal találkozott, és ahol nagy valószínűséggel éppen egy méretes csótány bújt elő. Homér mindent megevett, amit megfogott, a csótányokat kivéve. Azokat meghagyta nekem. Volt egy esős két hét, amikor minden reggel arra ébredtem, hogy két-három döglött csótány van akkurátusan az ágyam elé helyezve. És amikor hallotta, hogy forgolódom, Homér leugrott az ágyról, odaállt a csótányok mellé, és nyávogott. (Az ő világában nem volt racionális azt feltételezni, hogy bármit is megtalálok hang nélkül.) Nézd csak, mami! Nézd csak, mit hoztam neked! Tetszenek? Na? – Köszönöm, Homér – mondtam mindig hálásan, az undort az arcomon nyilván nem láthatta. – Nagyon ügyes kismacska vagy. És maminak nagyon tetszenek az új csótányai. Mancsával ilyenkor megütögette a lábamat, jelezve, hogy a dicséretre és simogatásra vágyik. Nagylelkűen teljesítettem is a vágyát. Most, hogy saját lakásom volt, rendszeresen meghívtam a barátaimat. Homér mindig a megszokott barátságos érdeklődéssel fogadta őket, de a figyelmét semmi nem vonhatta el a hatlábú betolakodókról. – Ez hihetetlen – mondogatták az emberek, amikor látták, hogy Homér két métert ugrik, hogy elkapjon egy legyet. – Hiszen vak! – De ezt ne mondjátok el neki – feleltem. – Nem hinném, hogy tud róla.
– Olyan, mint Mr. Miyagi a Karate Kölyökben, aki evőpálcával fog legyet – jegyezte meg egyszer barátom, Tony. – Bár lenne egy doboznyi legyem és csótányom, amit elengedhetnék neki. Beleborzongtam a gondolatba. – Végtelenül boldog vagyok, hogy nincs. De Homér a legnagyobb produkcióval akkor még nem jött elő. Az még hátra volt.
Tizennegyedik fejezet
Mucho gato
„Jóra a rossz sose visz: megfogja a gyorsat a lomha."
Egy kellemetlenül forró július közepi éjszakán hajnali négykor olyan hangra ébredtem, amit még soha nem hallottam korábban. Olyan volt, mint amikor egy macska morog, de az egyetlen macskám, amelyiket valaha morogni hallottam, az Scarlett volt. Tudtam, hogy nem ő az. Vashti ugyancsak nem lehetett, ő annyira udvarias, annyira bátortalan volt, hogy még a nyávogása is csak vékony nyöszörgésnek hallatszott; morogni egyáltalán nem tudott. Így tehát csak Homér maradt. Már az a tény, hogy Homér, aki olyan barátságos és vidám, akár egy kiskutya, morog, megrémített. Pislogtam, megpróbáltam megtalálni a sötétben. Némi halovány fény beszűrődött az utcai világításból. De Homér fekete volt, és nem volt szeme, úgyhogy semmit nem lehetett belőle látni. Azt tudtam, hogy közel van, valahol az ágy környékén. Felültem, hogy felkapcsoljam az ágy melletti lámpát. Megláttam Homért, az ágy közepén állt, és a normálisnak háromszorosára fújta fel magát. A háta teljesen meggörbült, és minden egyes szőrszála az égnek állt, a farka olyan volt, akár a vécékefe. A lábai széles terpeszben, és bár a fejét lehajtotta, a fülei hegyesen az égnek meredtek. A fejét jobbra-balra mozgatta, mint valami radart. A körmeit még sohasem láttam így kimeresztve, nem is hittem volna, hogy lehetséges ennyire. A morgás folytatódott, mélyen és szakadatlanul, nem határozottan agresszíven, de egyértelmű figyelmeztetésképpen. Homér mögött, az ágyam mellett egy férfi állt, akit még sohasem láttam.
Félálomban, az agyam lelkesen kutatta a lehetséges magyarázatokat. Egy látogató barát? Nem. Új pasi? Nem. A részeg szomszéd, aki véletlen az én lakásomba jött be a sajátja helyett? Nem. Nem, nem és nem. Éreztem, hogy minden tagom megfeszül, a szemem, olyan hirtelen, olyan gyorsan nyílt ki, hogy megfájdultak az izmok a szemhéjamban. Minden magányosan élő nő titkolt rémálma jutott csak eszembe, a végzetes forgatókönyv, ezernyi horrorfilm témája, ami ezúttal éppen itt játszódik, a hálószobámban. Mivel soha sem hittem, hogy ilyesmi valóban megtörténhet, semmit nem tettem, hogy felfegyverezzem magam egy efféle találkozás esetére. Rémülten pásztáztam a szobát, mit is tudnék hirtelen fegyverként használni. A behatoló éppen olyan zavartnak látszott, mint amilyen én voltam, és ezt ez őrült pillanat erejéig rettentő nevetségesnek találtam. De hármunk közül mégis ő látszott a legfelkészültebbnek, bárhogy is legyen. De hát ki törhetett be a lakásomba? Aztán észrevettem, hogy nem engem néz. Le nem veszi a szemét a Homérról. Akárcsak én, ő is minden bizonnyal hallotta morogni Homért, és akárcsak én, ő sem láthatta. Velem ellentétben azonban neki percekbe telt, mire rájött, miért volt ez a szemlátomást támadásra készülő macska ennyire láthatatlan. Valami fura dolog történik itt, valami nem stimmel ezzel a macskával, valami van az arcával... Kellemesebb körülmények között megsajnáltam volna a betörőt, annyira rémült képet vágott, amikor felismerte a helyzetet. Homér talán azt észlelte, mennyire megfeszült a testem, talán csak azt, hogy már ébren vagyok, és mégsem szólok hozzá, mindenesetre fokozta a morgás hangerejét és a magasságát is. Egyes macskák azért morognak és fújtatnak, hogy elkerüljék a harcot, lassan hátrálnak, és olyan pozíciót vesznek fel, amitől azt
remélik, hogy majd az ellenfelük vonul vissza először. De Homér nem hátrált. Lassan és óvatosan előre, a behatoló irányába haladt, azokkal a mozdulatokkal, amit a Vashti és Scarlett elleni sikertelen támadásaiból már ismertem. Talán bután hangzik (ne felejtsük el, hogy pár másodperccel korábban még aludtam), de egy pillanatig aggódtam a betörő biztonsága miatt. Ha valaki egy félórával korábban megkérdezte volna, azt mondom, Homér soha senkit nem támadna meg a jelenlétemben (valami érthetetlen okból a fejébe vette, hogy mindenkihez barátsággal közelít), a hangom, ha rászólok, azonnal megállította volna. Homér nagy bajkeverő volt, de nyíltan soha nem szegült velem szembe. Ezt fontos, pozitív ténynek tekintettem. Alapköve volt ez a kapcsolatunknak, és olyasmi, ami a vakságán túl is megkülönböztette Homért a többi macskától. Abban a pillanatban azonban tudtam, hogy ha Homér úgy dönt, rátámad a férfira, nem leszek képes megállítani. Ezt a morgó, dühödt állatot, ami az ágyamon állt, még sohasem láttam, egyáltalán nem is lehetett rajta hatalmam. A kérdés csak az, mennyire karmolja majd véresre a betörőt vagy engem, vagy mindkettőnket, amíg megpróbálom megfékezni. Csak pár másodperc múlt el azóta, hogy felkapcsoltam a villanyt, és a következő lépés annyira magától értetődő volt, hogy nem is értettem, hogy miért csak most teszem meg. Felvettem a telefont az ágyam mellől, és tárcsáztam a 911-et. – Meg ne próbálja – szólalt meg a férfi. Egy pillanatig haboztam, aztán Homérra pillantottam. Tégy úgy, ahogy ő, mondta egy hang a fejemben. Tettesd magad nagyobbnak, mint amekkora valójában vagy. – Csessze meg magát – feleltem és telefonáltam. A kezelő felvette, és én azt mondtam: – Van valaki a lakásomban! – Van valaki a lakásában? – Igen, van valaki a lakásomban. Homér eközben akcióba lendült. Talán fogalma sem volt a méretkülönbségről, talán nem tudta mennyivel kisebb, mit az
ágyam mellett fenyegetően álló férfi. Amit viszont Homér csalhatatlanul tudott, az a célpont hang utáni azonosítása volt. Hangos szisszenéssel Homér előre vetette magát, és kivillantotta a tépőfogait. Jobb első mancsát előre nyújtva felszökkent a levegőbe. Olyan hosszan nyújtotta előre a lábát, hogy úgy tűnt, a válla bizarr módon kiugrott, s már csak az izmok és az inak tartják. Karmait, ha ez egyáltalán lehetséges, még inkább kimeresztette. (Istenem! Mekkora karmok!) Úgy villantak meg a lámpafényben, akár a kaszák, és a férfi arca felé száguldottak. Homér csak pár milliméterrel hibázta el a célt, de ezt is csak azért, mert a férfi reflexszerűen elkapta a fejét. – Rendben, asszonyom, küldöm a járőrt – mondta a kezelő. – Maradjon telefonközelben. A további instrukciókat nem hallottam, mert ebben a pillanatban a betörő megfordult, és futni kezdett. Homér pedig utána. – HOMÉR! – ilyen sikolyt még sohasem hallottam magamtól. – HOMÉR, NE! Eldobtam a telefont, és utánuk rohantam. Két félelem futott versenyt bennem. Az egyik az volt, hogy Homér esetleg valóban elkapja a behatolót. Ki tudja, mit tesz majd a férfi, ha másodszor is szemben találja magát Homér karmaival? De attól is féltem, hogy Homér esetleg kiűzi a férfit a bejárati ajtón, és követi a ház labirintusszerű folyosóin, aztán, mivel nem lát, nem talál majd vissza többé. Meglepő élénkséggel jelent meg ez a kép előttem. Magam is meglepődtem, milyen mély bennem a félelem attól, hogy Homér elvész. Megpróbálom ugyan mélyre temetni, de alig várja, hogy előugorjon. Homér mindössze két métert haladt a folyosón, mire beértem. Körülnéztem, hogy lássam, nem jött-e elő a többi macska, és hogy meggyőződjek róla, hogy a betörő tényleg elhúzta a csíkot. Láttam, hogy a folyosó végén a vészkijárat ajtaja becsukódik. A karomba kaptam Homért. Megrémisztett, mennyire ver a szíve, bár az én mellkasomban is mintha folyékony tűz égett volna. Homér keményen ellenállt, véletlenszerűen ki-be
húzogatta a karmát, és lekaparta a bőrt a karom belsejéről, vörös csíkok maradtak utána. Amikor visszatértem a lakásba keményen ledobtam Homért a földre. Addigra némileg magához tért. – Amikor azt mondom, hogy nem, akkor azt úgy értem, hogy nem, a franc essen bele! – sikítottam. – Rossz macska vagy, Homér. Rossz macska! Homér hevesen lihegett, a mellkasa föl-le járt. Láttam, hogy mély levegőt vesz, aztán árnyalatnyit az egyik oldalra dönti a fejét. Ez is olyasmi volt, ami folyton szíven ragadott: úgy tűnt, Homér meg akar érteni, amikor beszélek hozzá. Most is a hangom irányába fordította a fejét, és valószínűleg megpróbált valami értelmet tulajdonítani az ordibálásomnak. Nem volt könnyű: minden ösztöne azt súgta neki, helyesen cselekedett. Megjelent a fenyegetés, és ő megvédte a területét, elűzte a fenyegetést. Mi lehet a baj ezzel? De a mami úgy kiabál vele, ahogyan soha nem kiabált még korábban, és nyilvánvalóan azon a véleményen van, hogy amit csinált, az nagyon-nagyon rossz. Akkor most kinek van igaza? Homér most nem dörgölőzött hozzám bocsánatkérőn, ahogy azt máskor tette, ha mérges voltam rá. Csak ült ott, elülső mancsai köré kerítette a farkát, úgy nézett ki, mint az egyiptomi templomokat őrző macskaszobrok. Eszembe jutott egy jelenet az Akiért a harang szólból. Rongyos földművesek éppen most csaptak össze a fasiszta katonákkal, és komoly veszteségeket szenvedtek el. Az áldozatok között volt az egyik idősebb farmer hű lova. A paraszt a ló fölé hajol, és azt súgja a fülébe: Eras mucho caballo, amit Hemingway úgy ad vissza: derék ló voltál. Ez a sor mindig nagy hatással volt rám. Sok volt ebben a mondatban. A farmer azt akarta mondani, ez a ló minden lónál több volt, ez a ló úgy harcolt, mint egy férfi, úgy halt meg, mint egy hős. Olyan erényei voltak, hogy túltett egy egész ménesen, ilyen sok ló egyetlen lótestbe alig férhetett bele.
Homér, ahogy ott ült, még kisebbnek látszott, mint máskor. A fejét még mindig oldalra döntötte, a szőre lassan visszanyerte normál formáját. Milyen kisfiú, gondoltam, milyen apró kisfiú. – Ó, Homér – mondtam rekedten. Letérdeltem, és megvakargattam a füle tövét. Lágyan dorombolni kezdett. – Sajnálom, hogy kiabáltam veled. Sajnálom, kisöreg. Durva kopogás hallatszott az ajtón, majd rögtön utána: Rendőrség! – Minden rendben – szóltam vissza. – Jövök. Újra felvettem Homért. Szeretett bújni, de gyűlölte, amikor felvettem, forgolódott, fészkelődött, hevesen küzdött, hogy újra a földre kerülhessen. Most azonban nyugodtan pihent a karjaimban. Odanyomtam az arcom a nyakszőréhez. – Eres mucho gato – suttogtam. – Derék macska vagy. Aztán gyöngéden letettem a földre.
Tizenötödik fejezet
Homérom és én
„Másnak látszol most, idegen, mint még az imént is, más a ruhád, még bőröd színe is annyira más lett. Jaj, bizonyára egy isten vagy te a tágterű égből;"
Napokig sokkos voltam a betörés után. (Meg is halhattam volna, mondogattam magamban. Megerőszakolhattak, megölhettek volna!) Semmi nem olyannak látszott, érződött, hallatszott, mint ezelőtt. A zene irritált, a napfény olyan volt a bőrömnek, akár a csiszolópapír. A csönd és a sötét pedig olyan iszonyú volt, hogy bennem akadt a levegő. A hétköznapi dolgok azzal borítottak ki, hogy hétköznapinak akartak látszani akkor, amikor semmi, de semmi nem volt hétköznapi. A lakásom nem volt az a biztonságos zug, aminek lennie kellett volna, ismeretlen borzalmak tanyáztak benne mindenütt. Homér jóval hamarabb visszanyerte a megszokott vidámságát, mint én. Már másnap reggel – bár olyan vörös volt a szeme, mint a hajnalok, melyeket sohasem maradtam fent megnézni – úgy viselkedett, mintha csak azt mondaná: hú, azért ez durva volt, nem? Na, játsszunk Hozd visszát! Mintha az a tegnapi rettenthetetlen védelmező, puszta káprázat lett volna. Azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag minden ismerőst felhívok, és elmondom nekik, mit tett Homér. Nem is annyira azért, hogy elbüszkélkedjek vele (bár okom lett volna rá), hanem hogy megerősítsem magamban az emléket, mely most, öt órával később, már annyira valószerűtlennek látszott Homér zavartalan jókedvének fényében. Aki állatot tart, egy idő után eljut oda, hogy azt hiszi, már mindent tud kedvencéről, már nagy biztonsággal meg tudja mondani, hogy mit fog éppen tenni, hogyan reagál egy adott
helyzetre. Apám például némelyik kutyát póráz nélkül sétáltatta, mondván, hogy Tippi mindig megáll, ha azt mondom, nem, vagy Penny sohasem szaladna el mellőlem. Csakhogy apám, aki bárki másnál jobban ismerte az állatokat, azt is készséggel elismerte, hogy az állatok azért legelsősorban mégiscsak állatok, és mindig ott a megjósolhatatlan – akárcsak egyébként az emberek esetében. Meggyőződésem volt, hogy éppen annyira ismerem Homért, amennyire apám ismerte a kutyáit. Ha Homér üres tonhalas konzervdobozra lelt, megszagolgatta, felfordította, első mancsával csalódottan belekotort. Azt mondtam volna egy független megfigyelőnek: – Nem érti, hogyan lehet valaminek ennyire tonhalszaga, ami nem tonhal. Homér minden este velem bújt ágyba, éppen akkor aludt el, amikor én, éppen annyit aludt, mint én. Amikor ettem, Homér is odament a kajástáljához. Amikor különlegesen jó kedvem volt, Homér bolondosan körberohangálta a lakást, ugrándozásai, bukfencei a jókedvem fizikai megnyilvánulásai voltak. Ha rossz kedvem volt, Homér apró labdává gömbölyödött az ölemben, és nem is lehetett elűzni a rosszkedvét még a kedvenc játékával vagy egy frissen nyitott tonhalkonzervvel sem. Amikor átmentem egyik szobából a másikba, Homér vagy előttem ment, vagy mögöttem maradt, vagy a lábaim között bujkált, de a lépteink tökéletes szinkronban voltak, sohasem vétettük el. Végigmehettem volna egy sötét folyosón úgy, hogy Homér a lábaim között cikázik, nem kellett attól félnem, hogy rálépek. De Homér olyan dolgokra is képes volt – bátor, különleges, hősies dolgokra – amit senki nem feltételezett volna róla, amikor vak kiscicaként magamhoz vettem, sőt, még én sem sejtettem, pedig három évet töltöttem vele. Büszke voltam rá. Hát nem megvolt minden okom? Mindig is azt hangoztattam, hogy Homér éppen annyira „normális", mint a többi macska. De hősként tekinteni rá azért egészen más volt... Egy régóta házas barátom évekkel később, az én esküvőmön azt mondta:
– Ne feledd, hogy továbbra is egy idegennel bújsz ágyba minden éjjel. Akkorra ezt már jól tudtam. Ez volt a második lecke, amit Homértől kaptam felnőttségből. Sohasem kapták el a fickót, aki betört hozzám. A rendőrök megírták a jelentést, én pedig bementem a Miami Beach-i rendőrségre, hogy átnyálazzam a hatalmas képeskönyvüket. Volt pár fotó, ami emlékeztetett a betörőmre, de féltem bárkit is azonosítani. Ha felidéztem azt az éjszakát, Homér jelent meg előttem; egyik fotóról sem tudtam volna eskü alatt vallani, hogy az a keresett ember. Hetek múltak el, mire újra tudtam aludni. Homér úgy aludt mellettem, akár egy gyerek azokon a hosszú, álomtalan éjszakákon; az én szemem minden apró zajra felpattant. Mindig úgy gondoltam magamra, mint aki értelmet ad Homér életének. Én voltam a szeme, én voltam az, aki elűzi félelmeit a sötétben. De Homér sokkal otthonosabb mozgott a sötétben, a zajok világában, mint én. El kell ismernem, hogy a betörést követően nekem adott biztonságérzetet az, hogy Homér mellettem aludt. Ahogy az új keletű álmatlanságommal küzdöttem, az jutott eszembe, hogy Homér bizony nagyon is tisztában volt vele, hogy van mitől félni a sötétben; ha ezt nem tudta volna, nem reagált volna ennyire agresszíven. De mit lehet kezdeni ezzel a félelemmel? Élni kell az életet, nemde? És Homér ösztönös önbizalommal folytatta napjait, képes volt arra, hogy a fenyegetésekre akkor és ott reagáljon, ahogy azok felmerülnek. A szüleimnek nem szóltam a betörésről. Megtörtént, nem tehetnének semmi mást, mint hogy aggódni kezdenek, és ha már én nem tudok aludni, anyámnak vajon mennyi idő kellene, hogy újra le tudja hunyni a szemét? A barátaim agyonkényeztették Homért a következő napokban. – Hihetetlen – mondogatták. – Hi-he-tet-len. Ők is úgy néztek Homérra, mintha még sohasem látták volna. Ő volt a mi Daredevilünk, a hús-vér szuperhős, bár ő maga valószínűleg sohasem hozta összefüggésbe aznap éjjeli hőstettét a
tonhalkonzervek végtelen sorával, a sok kilónyi pulykasonkával, a rengeteg olcsó kaviárral (ezt egyébként mindig nagy átéléssel fogyasztotta – halszaga volt, de az állaga olyan ismeretlen). Scarlett és Vashti, akik maguk is megkapták a részüket, ugyancsak kérdés nélkül fogadták el, hogy az istenek ennyire jók velük. A leginkább a miértek őrjítettek meg. Miért én, miért az én lakásom? Tébolyító volt belátni, hogy a legtöbbször nincs magyarázat. Vagy ha van is, hiszen a jelenségeknek mindig vannak okaik – az ember mégsem tudhatja meg őket soha. És mivel az ember nem ismeri okokat, nem lehet elkerülni, hogy a dolgok újra megtörténjenek. Mindebben ugyanakkor van valami felszabadító is. A világ talán veszélyes, és olykor rossz dolgok történnek benne, de az ember úgysem tehet mást, mint hogy éli az életét. És ha már él az ember, bolondság lenne, ha nem élvezné. Homér a maga módján jól tudta mindezt. Végül, miután a sokk, a félelem, a harag megszűnt – és Homér is közönséges macska lett újra, aki szerette a befőttes gumikat, és szeretett ugrándozni – két dolog foglalkoztatott. Egyrészt rájöttem, sikerült Homért éppen úgy felnevelnem, ahogyan azt annak idején elhatároztam. Homér csakugyan bátor lett és független. Éppen annyira képes volt gondoskodni magáról, ahogyan bármelyik más macska. És – mint kiderült – ha úgy fordult a helyzet, rólam is. Tele voltam hálával Homér iránt. A sötét hajnali órákban, mikor még egy olyan város is elcsöndesedett, mint South Beach, hullámokban törtek rám a gondolatok. A szemeim könnyekkel teltek meg, magamhoz húztam Homért, és azt dünnyögtem: – Istennek hála! Istennek hála, drága kismacskám. Egyszer régen én mentettem meg Homér életét. Most, évekkel később ő mentette meg az enyémet.
Tizenhatodik fejezet
A szingli és macskái
„Édesanyám kérők kérik, pedig ő nem akarja, mind e vidék fejedelmeitől született nemes ifjak."
A betörést megelőzően egyetlen olyan pasival randiztam, aki a küszöbömet is átlépte. Az egyik csütörtök este értem jött, és én behívtam egy italra, indulás előtt. Kimentem a konyhába, hogy összedobjak valami koktélt. Arra léptem be a nappaliba, hogy a fickó a sarokba szorította Homért, és hangosan sziszeg neki. Rémület ült Homér pofiján, a füleit ide-oda forgatta, mintha csak hang alapján akarná megtalálni a menekülési útvonalat. Kis híján elejtettem a poharakat. – Mi a ...? – Megkörnyékezett – magyarázta a pasas. – A fekete macska balszerencsét jelent. A legtöbben igyekeztek kedvesek lenni Homérhoz. Voltak páran, akik közönyösek voltak az irányában, és békén hagyták. De olyasvalakivel még nem találkoztam, aki odáig ment volna, hogy megrémisszen egy vak macskát. A hang, amit a fejemben hallottam, egészen olyan volt, mint az anyámé. Miféle ember tesz ilyet? Ki nevelte fel ezt az embert? Talán az egyetlen pillanat volt az életemben, amikor azt kívántam, bár férfi lennék, hogy alaposan arcon törülhessem. Az is eszembe jutott, hogy szétverem a halántékán a poharat, ahogy a Maffiózókban. A kezeim összeszorultak a jeges poharakon, de a hangom kimért maradt. – Ez a macska itt él – mondtam neki. – Te nem. Kérlek, hogy tűnj a büdös francba a lakásomból. Hosszú hónapokig ő volt az első és utolsó férfi a barátaimon kívül, aki a lakásomban járt. Hihetetlen, hogy mikre képesek az
emberek, gondoltam. Még azok is, akiket az ember a munkája során vagy a barátai révén ismer meg. Amikor a szüleim lakásából elköltöztem, már nagyon vártam, hogy randizhassak. Nem mintha nem jártam volna randizni, amikor velük laktam, de gimnázium után már nem annyira vonzó a gondolat, hogy az ember a pasijával a szülei kanapéján üldögéljen. Egy komoly barát, akivel többet vagyok együtt, mint nem, azt jelentette volna, hogy az idő nagy részét nála töltöm, így viszont sokkal többet lettem volna távol a macskáimtól, mint amit megengedhetőnek gondoltam volna. Nyomasztott ez a helyzet, és alig vártam, hogy majd egy saját lakással megoldódjon. Teltek a hónapok az új lakásban, de a dolgok nem egészen úgy haladtak, ahogyan azt korábban elképzeltem. Már-már úgy éreztem, nagyobb társasági életet éltem, amikor a szüleimnél laktam, mint most, amikor ez arra szűkült, hogy néha a barátaimmal töltöm az estét. Ezeken az estéken olykor volt egyegy srác, aki tetszett nekem, vagy én tetszettem neki, de ennyi volt az egész. A munkám, ami lehetővé tette, hogy a saját lakásomban lakjam, sokat kívánt. Sokat túlóráztam, és azt mondtam magamnak, hogy jelenleg a karrierem fontosabb, mint a pasik. Ez persze azért így nem volt igaz. A Szex és New Yorkgenerációhoz tartozom. Az egész popkultúra, a tévé, a mozi, az újságok azt erősítették bennem, hogy a pompás karrier dekadens szexuális élettel alanyi jog, sőt, szinte kötelező egy olyan korú lány számára, mint én. Szerettem a férfiakat, és szerettem volna közelebbi ismeretséget kötni azokkal, akiket érdekesnek találtam. De azt is élveztem, hogy végre, életemben először egyedül lakom. Nem siettem beleugrani egy kapcsolatba, hogy aztán heti négy-öt alkalommal mással osszam meg a lakásom, vagy – leírni is szörnyű – szóba kerüljön az összeköltözés. A macskáimat különösen féltettem, főleg Homért. Nem szerettem volna olyanokkal küzdeni, akik nem rajonganak a macskákért, vagy akiknek a szemében csökkenti a vonzerőmet a három macska. A leghaloványabb érzelmi köteléket sem akartam
kialakítani senkivel, akivel esetleg egy ponton az „én vagy a macskák" tartalmú beszélgetést kell lefolytatni. A Sziszegő Barommal szerzett tapasztalatok után nem szerettem senkivel randizni, aki a macska szóra akár csak a szemöldökét felhúzta. A legtöbb barátnőm járt valakivel, akit olykor haza is hordott, és igyekezett kitapogatni, mennyire érett, mennyire alkalmas hosszú távú kapcsolatra az illető. Huszonévesen a kapcsolatok csak arra jók, hogy az ember újra és újra hibázzon, tanuljon a hibákból, és felállítsa azokat a kritériumokat, amelyek mentén egyszer végre eljut az igazihoz. Nekem egyelőre némi felelősségtudat és macskaszeretet voltak az elvárásaim, még mielőtt bárkit beengednék a lakásomba. Hiszen a látogatóm esetleg kimehet az erkélyre és elfelejtheti behúzni maga mögött az ajtót. Nagyon könnyű ilyen apró hibát elkövetni, de ez az apróság szemvillanás alatt vezethetett szörnyű tragédiához. Csak hátat fordít az ember a nyitott bejárati ajtónak, amíg mondjuk kínai kaját vesz át, és Homér már kint is van a folyosón. A csajok folyamatosan nyafogtak az olyan pasik miatt, akik sosem hajtják le a vécétetőt, vagy túl szélesre nyitják az ablakot a hálóban. A barátnőimmel nevettünk ezeken az aprócska figyelmetlenségeken, melyek a legjobb kapcsolatban is előfordulnak. Nálam azonban nem léteztek apró figyelmetlenségek. – Arról van szó, hogy te akarsz irányítani – közölte velem egy ízben a barátom, Tony. – Hatalmat akarsz, és Homért használod ürügynek. Nem volt azért teljesen igaza. Homér valóban több odafigyelést kívánt, mint más macskák. Abban a gondtalan felelőtlenségben, amire annyira vágytam, amikor még a szüleimnél laktam, abban, hogy magamon kívül senkire se kelljen tekintettel lennem, csak egy-két pillanatra lehetett részem az életben – ha volt egyáltalán. Nem bántam, az életem Homérral bőségesen kárpótolt ezért. A korlátok mindazonáltal ott voltak. De Tony azért nem is mondott teljesen hülyeséget. Jó okom volt arra, hogy alaposabb vizsgálatnak vessem alá a pasikat,
mielőtt hazavinném őket. De mindez nem volt ok arra, hogy egyáltalán ne foglalkozzak a kérdéssel. A betörést követő álmatlan éjszakákon elgondolkodtam az életemen, azon, hogy hová tartok. Órákat töltöttem azzal, hogy mérlegeltem minden fontosabb döntésemet azóta, hogy lediplomáztam, és számos apró választásomat is: nem vettem meg egy ruhát, pedig megtehettem volna; nem mentem el a Louvre-ba, amikor egy évtizede Párizsban voltam. Ezek az apróságok nagyon jelentőséget nyertek most, mert a halálközeli élményként megélt esemény után fontos volt, hogy biztosítsam magam: ha meghaltam volna azon az éjjelen, nem lenne mit megbánnom az életben. Alapjában véve nem lehetett panaszom az elmúlt pár évre. Végre elégedett voltam magammal, büszke voltam arra, ahol tartok. Boldog életet biztosíthattam a magam és a macskáim számára. Rájöttem, épp a kicsi dolgok azok, melyek soha nem térhetnek vissza: a délutánok abban a városban, ahol valószínűleg nem jársz többé; az éjszakák, amikor a barátaiddal sokáig fent maradtok és elhatározzátok, hogy megnézitek a napkeltét az óceánon, de aztán mégis inkább hazamentek, mert végül is késő van, másnap pedig vár a munka. Azzal, hogy Homért örökbe fogadtam, érettebbnek éreztem magam a koromnál. De öreg semmiképp sem voltam. Ám fiatal sem leszek örökké. Nemigen értek egyet azzal a mondással, hogy hiába a gazdagság, ha nincs kivel megosztanod. Ha az embernek olyan munkája van, amit szeret, olyan otthona, ahol jó élni, és barátai, akikkel együtt nevethet, már akkor szerencsésebb, mint az emberiség kilencven százaléka. Jól tudtam, hogy ez így van. Ugyanakkor egyszerűen, magától értetődő módon szeretni akartam valakit. És arra vágytam, hogy valaki szeressen. Nem vagyok kockázatvállaló típus. A vak ugrás a semmibe Homér specialitása volt, nem az enyém. Persze a kockázat az élet része. Mint azt megtapasztaltam, az is veszélyes, ha az ember otthon, egyedül alszik a zárt ajtók mögött. Mégis kicsit hiányzott
a fiatalos romantika, amikor lélekszakadva rohansz a telefonhoz, ha csörög, és jégkrémmel, szappanoperákkal ütöd el a rosszkedved, amikor nem. És akkor mi van, ha éppen nem arra voltam beállva, hogy keressek magamnak valakit, akivel majd az életem további részét leélem? Miért kellene folyton célorientáltnak lenni? Itt van például Homér. Amikor rohangászott vagy ugrált, azzal nem volt semmi további célja. A mozgás önmagában volt öröm számára. Azzal futottam neki a randizásnak, hogy olyanokat keresek majd, akik, úgymond, átmennek a Homér-teszten. No, hivatalos kérdőívem nem volt (bár roppantul izgatott Homér biztonsága, ám azért teljesen idióta nem voltam), de figyelmesen hallgattam az anekdotákat, és feltettem magamnak a kritikus kérdéseket. Nem szórakozott-e a pasas? Folyamatosan keresi a kulcsát, vagy jól emlékszik az apróságokra? Volt-e háziállata vagy olyan valakije, aki nagy figyelmet, hosszú távú törődést igényelt? Olyasvalaki, akire a testvérei rábízzák a gyerekeiket, hogy meccsre meg táborozni vigye őket, mivel tudják, hogy egyben érkeznek majd haza? Olyan emberre volt szükségem, aki nem felejti el, hogy Johnny egy falat mogyorót sem ehet, és hogy Sally nem maradhat tizenöt percnél tovább a napon. Olyanra, akit nem kell unos-untalan figyelmeztetni arra a néhány szabályra, melyek Homér biztonságát szolgálják. Homér éppen úgy lelkesedett a lovagjaimért, ahogy bárkiért, akivel először találkozott, és azok is el voltak ragadtatva tőle. Rendszerint kissé húzódoztak attól, hogy egy hárommacskás nővel kezdjenek. Nem mintha alapból utálták volna a macskákat, de a három azért kicsit sok, és óhatatlanul gondoltak ezt-azt egy efféle állatsereglet gazdájáról. De csak párszor kellett megfordulniuk nálam, hogy beszippantsa őket a Homér-kultusz. Homér meglehetősen „fiús" kismacska volt, és e férfiakat bizonyosan az ragadta meg benne, hogy milyen harcos és öntörvényű. Homér változatlanul imádott birkózni, és teljes átéléssel játszotta a Hozd vissza játékot, éppúgy, mint akkor, amikor Jorgéval és barátaival töltötte az időt. Azt mondják, a
férfiak általában jobban kedvelik a kutyákat, mint a macskákat, és ez talán igaz is. Homér viszont annyira kiskutyás volt, amennyire csak egy macska lehetett. Mivel Homérral éltem, hajlamos voltam megfeledkezni azokról a dolgokról, melyek másokat annyira lenyűgöztek. Már az, hogy egy vak macskával találkozik, a legtöbb ember számára egyszeri alkalom volt az életben. Azt hiszem, arra számítottak, hogy Homér riasztó és torz lesz, mivel szinte mindegyikük csodálkozással a hangjában jegyezte meg, hogy Homér milyen normálisan néz ki. – Mintha csak csukva lennének a szemei – mondták. Azt, hogy Homér példás önbizalommal mozog, hogy tud egyedül enni, hogy gondozza külsejét, hogy gond nélkül navigál a lakásban, szinte csodaként élték meg. Homér csaknem mindenkivel egyformán barátságos volt, ám e férfiak úgy gondolták, van valami belső erényük, ami hozzájuk vonzza ezt a kismacskát. Ha valaki képes volt barátságot kialakítani egy vak macskával, csak azt jelenthette, hogy ebben az emberben jóság van, és tiszta lélek, amit ezelőtt senki sem vett ugyan észre, de vitathatatlanul ott volt. (És ugye Homér látta.) Igazából nem volt egyetlen olyan pasim sem, aki ne lett volna meggyőződve róla, hogy egyedi, különleges kapcsolatot ápol Homérral. – Homér az én jó cimborám – mondta mindegyik. – Homér mindenki cimborája – feleltem ilyenkor barátságosan. Nem nekik akartam csalódást okozni, csak büszke voltam rá, hogy mennyire nyitott és kedves az én drágaságom. – Persze, de köztem és Homér között több van – mondogatták olyan meggyőződéssel, ami nem hagyott helyet további vitának. Másodszorra már nem javítottam ki őket, ki vagyok én, hogy ellentmondjak annak, aki szereti Homért. Bár Homérnak hasonlóan különleges kapcsolata volt ezekkel a fiatalemberekkel, az minden esetben valami egyedi formát is öltött. Az egyik pasim, a miami üzleti élet egyik oszlopa, aki gimiben egy garázsbandában gitározott, felfedezte, hogy Homér szereti a zsebkendődoboz-gitárt, úgyhogy előkereste az igazi
gitárját, hogy együtt jammeljen Homérral. Egy ízben abban a csodában is részesítette Homért, hogy megengedte neki, hogy a rendes gitárt pengesse. Az egyik közeli étterem séfje különlegességeket főzött, és leste Homér reakcióit. A marha mérsékelten érdekelte, a hal nagyon, és gyakorlatilag bármiért, ami pulykából készült, szinte megőrült. Az egyik fajta, boltban szeletelt, frissen kisütött pulykához különösen vonzódott, és még becsomagolva is könnyedén megkülönbözette más, kevésbé nemes felvágottaktól. – Igazi gourmand – jelentette ki a szakács, és nem volt szívem elárulni neki, hogy Homér éppen ennyire lelkesedik bármely, az útjába eső macskaeledelért is. Egy másik pasim, akiben még élénken élt a gyermekkori párnavárak emléke, dobozokat, papírzsákokat hozott, amikből macskalabirintust épített, aztán órákon át bújócskát játszott Homérral. Bár azt mondhatnám, e derék férfiak mindegyike túllihegte a Homér iránti lelkesedést, csak hogy utat találjon a szívemhez! De legbelül inkább azt sejtettem, hogy a helyzet ennek éppen ellenkezője. Számos lapátra tett fiú kérdezte tőlem remegő hangon az évek során: – És... és ez azt jelenti, hogy nem láthatom többé Homért? Eszembe jut egy pasas, akibe nagyon belehabarodtam, és aki pár alkalommal találkozott Homérral. Okos volt, helyes, rettentő jó humorú, és senkivel nem találkoztam még, aki ennyire jól csókolózott. Egyre intenzívebbek lettek a találkozásaink, és már éppen abba a fázisba jutottunk, hogy szépséges dolgokat sugdossunk egymás fülébe, amikor zsinórban három randit is lemondott az utolsó pillanatban. Mindenki, aki átélt ilyesmit, tudja, mi minden fordul meg ilyenkor az ember fejében. Egyszerre mérges ilyenkor, és egyszerre néz szembe azzal az elkerülhetetlen következtetéssel, hogy valamit rosszul csinált, elvesztette az érdekességét, talán túl hamar jött elő érzelmeivel. Amikor végül rákérdeztem nála, mi a helyzet, elmondta, hogy az apja alkoholista volt, és ez a trauma vele maradt a
gyermekkorából. Bár sokkal jobban kedvel, mint arra szavakat találhat, meg kell értenem, hogy olyan ember, akinek időre van szüksége. De semmi kétsége afelől, hogy túl leszünk a dolgon, ettől csak erősebb lesz majd a kapcsolatunk, és hogy jobban ismerjük egymást, mint e beszélgetés előtt. Megmondtam neki, hogy ne hívjon többet. Nem azt mondtam magamnak, hogy ha már most így bánik velem, a dolog a jövőben sem lesz jobb. És azt sem, hogy olyan nagyon nem kedvelhet, ha sorban háromszor mondja be az unalmast. Talán mindez igaz volt, de én nem gondoltam ezekre. Csak undort éreztem. Felfejtve a mondottak logikáját, teljesen rendben van, hogy megbánt (talán sejtette, hogy rosszulesik, hogy háromszor egymás után lemondja a randit), hiszen huszonvalahány évvel ezelőtt valaki megbántotta őt. Önismeretnek maszkírozott bunkóság volt ez. Úgy tekintett magára, mint aki bátor vallomást tett, mint aki őszinte volt, és ugye, az őszinteség vitathatatlan érték. Úgy gondolta, helyes másra tolnia a fájdalmát, hiszen úgy könnyebb elviselni. Ez több volt rossz jellemvonásnál. Férfiatlanság volt. Mint minden nő, akinek már volt némi tapasztalata a pasikkal, egy könyvet meg tudtam volna tölteni efféle sztorikkal. De nem ez a helye annak, hogy az exeket bíráljam vagy magasztaljam. Megvoltak a csodálni való tulajdonságaik, és megvoltak a hibáik, ahogyan nekem is. Hiszen mindannyian emberek vagyunk. De mióta Homérral voltam, más lett a mérce. Lehet azt mondani, hogy egy pasit és egy macskát összehasonlítani nevetséges, én másképp gondolom. Homér önfeláldozó módon vetette magát közém és a fenyegető veszélyek közé. A pasik részéről ilyesmire nemigen számíthattam. Homérre felnéztem, mindennap szerettem volna jobban és jobban hasonlítani rá. Magamnak szerettem volna az erejét, a bátorságát, a hűségét. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok olyannal lenni hosszú távon, akit nem csodálok, akire nem nézek fel. Az intelligencia, a vonzerő, a humorérzék mind-mind értékes tulajdonságok voltak. De önmagukban kevesek.
Amikor annak idején megláttam Homért ott az állatorvosnál, rögtön megérintett valami benne. Az, hogy erősebbnek, bátrabbnak látszott a többi macskánál, sőt, az embereknél is. Ez megelőzően, a belső mércém hasonló volt mind az állatok, mind az emberek tekintetében: jóképűség, intelligencia, személyiség, mennyire találom az illetőt szórakoztatónak és a többi. Ezenkívül – és ez senkit nem lephetett meg, aki tudta, hogy jótékonysági vonalon kezdtem a karrierem – szinte ittam az érzelmeket, melyekre szükségem volt. Scarlettet és Vashtit azért vettem magamhoz, mert világos volt, hogy szükségük van rám. Ennyi aztán elég is volt ahhoz, hogy szeressem őket. Homérral más volt a helyzet. Vele azért estem szerelembe, mert vidám volt és bátor, egyáltalán nem volt követelőző, a sok veszteség és fájdalom dacára, amit kiskorában kellett elszenvednie. Lehet erre azt mondani, hogy Homér csak egy macska volt, nem mondogatta folyton magában, hogy semmi értelme, hogy nyomorultul érezzem magam amiatt, amin úgysem tudok változtatni. És ez jogos. De találkoztam elég meggyötört, sérült, traumatizált állattal ahhoz, hogy tudjam, sok közülük soha sem teszi túl magát a fájdalmakon. Ez persze szívszorító, és semmiképp sem olyasmi, amit az állatok szemére lehetne vetni. Nem tudnak másképp viselkedni. Homér sem tudott másképp viselkedni, mint ahogy. Bátorsága, optimizmusa veleszületett, ezt csak erősíteni lehet, tanítani nem. A bátorság reflex volt nála, úgy, mint a légyfogás, vagy az, hogy cserkészéskor a földre lapult. Homér örökbefogadása volt az életemben az első olyan döntés, ahol a belső lényeg volt a meghatározó, még ha ennek nem is voltam feltétlenül tudatában akkor. Nem Homér bája, és nem a szükség vonzott hozzá. Volt valami fontos, amit benne találtam meg. Mint később kiderült, az életem szempontjából legmeghatározóbb szerelmi kaland egyben az egyik legrövidebb is volt. A srác New Yorkban lakott, és a távkapcsolatok a legritkább esetben működnek. Ez sem volt kivétel. De néhány hosszú hétvégét eltöltöttem nála Manhattanben.
A legjobb barátnőm, Andrea akkoriban költözött New Yorkba Kaliforniából a barátjával, akivel már az eljegyzés előtt álltak. Andrea családja New Yorkban élt, így aztán valószínű volt, hogy bár Andreát a munkája öt különböző városba vitte az elmúlt nyolc év során, ez a költözés hosszú távra szól. Valahányszor New Yorkban jártam a fiúmnál, Andreával is töltöttem egy kis időt. Talán nem is a pasasba szerettem bele, hanem a városba. Könyvekből már szerettem New Yorkot, ám az ott töltött pár nap alatt a város teljességgel magával ragadott. – Ide kell költöznöd – mondogatta Andrea, valahányszor meglátogattam. – Mennyire jó lenne, ha újra egy városban lakhatnánk! Az ötlet vonzott, de egyben rémisztett is. Miamiban ott voltak a szüleim és a barátaim, bármi is történjen. Márpedig, amint azt megtapasztaltam, ilyesmi előfordul. Manhattanben igazán egyedül lennék – életemben először. – Ti mit gondoltok, srácok? – kérdeztem Scarlettől, Vashtitól és Homértól. – Szeretnétek New York-i macskák lenni? Scarlett és Vashti rezignáltán figyelték, ahogy Homér megpróbálta meghatározni a megfelelő ívet, amivel a macskatorony tetejéről a szekrény legfölső polcára juthat. Már háromszor esett hatalmasat, de ez nem riasztotta el attól, hogy negyedszer is próbálkozzon, A szerencse a bátrakat kedveli, gondoltam.
Tizenhetedik fejezet
Az Utazó Macskamatiné
„mert az esengőt s vendéget vendégszerető Zeusz védi, a tisztes vándort ő kíséri az útján."
2001 januárjában a harmincadik születésnapom már ott lebegett a horizonton (igazából csak októberben volt, de a nevezetes születésnapok hosszú árnyat vetnek), hogy rossz idők jártak a dot-com iparra. Az internetes cégek mindenütt szórták a munkaerőt, vagy éppen teljesen lehúzták a rolót. Ez alól Miami sem volt kivétel. Az a cég, amelyikhez eredetileg dolgozni mentem, már egy hónapja bezárt. Hat héten belül találtam másik munkát, de ez a cég is le volt égve, úgyhogy a felét fizették annak, amit az előző munkahelyemen. Hozzá kellett nyúlnom a megtakarításaimhoz. Ez nem mehetett a végtelenségig. Fűnek-fának elküldtem az önéletrajzomat, de Miamiban teljesen befagyott a munkaerőpiac. A dot-com kudarc árnyat vetett a többi ágazatra is, a turizmustól az ingatlanpiacon át a pénzügyekig; senkinek nem volt szüksége marketingesre. Egyetlen helyre sem hívtak be interjúra. Az a szép abban, ha nincs vesztenivalód, hogy csak nyerhetsz. Az a bizonytalan, szappanbuborék-ötlet, hogy New Yorkba költözöm, céltalanul lebegett egy ideig valahol legbelül, de változatlanul nem tűnt annyira praktikusnak, hogy komolyan fontolóra vegyem. Először is, miért venne fel engem bárki is New Yorkban Miamiból? A költözés drága, arról már nem is szólva, hogy mennyivel drágább az élet New Yorkban, mint DélFloridában. Ráadásul nem vagyok már egy kicsit öreg egy efféle életmódváltáshoz? Manhattanben az életet egyetem után kezdi az ember, nem pedig harminchoz közeledve.
Ám a miami munkaerőpiacon nem látszott élénkülés, úgyhogy elkezdtem New Yorkba küldözgetni az önéletrajzom. Miért ne tenném? – kérdeztem magamtól, és nem tudtam felhozni ellenvetést. Sötétbe lövöldöztem csak, nemigen reméltem, hogy célba találok. De három héten belül öt céghez hívtak be interjúra New Yorkban. A következő héten odarepültem, és a hét végére három írásos ajánlattal rendelkeztem. Az egyik egy marketingigazgatói állás volt egy nagy műszaki toborzócégnél, Manhattan pénzügyi negyedében, hatháznyira a World Trade Centertől. A bőkezű Fizetés mellett még azt is vállalták, hogy állják a költözéssel járó költségeimet. Volt egy barátom, aki egy saroknyira lakott a cégtől, és volt némi rálátása az ingatlanügyekre. Huszonnégy órával később már volt is egy lakásom. Sehol az a rengeteg faxni, amivel állítólag a New York-i lakásszerzés jár. Már-már zavarba ejtő volt, milyen könnyen ment minden. Február közepére az, ami pár héttel korábban még csak bizonytalan álom volt, valóra vált. New Yorkba költöztem. Az évek során számos cikket olvastam arról, hogyan kell bánni egy vak macskával, és egy dologban teljesen egyetértettek: stabil, állandó környezetet kell teremteni számára. Azt tanácsolták, ne tégy olyasmit, hogy áttologatod a bútorokat, vagy megváltoztatod a kajástál helyét. A költözés bármely macska számára felkavaró élmény, mivel a macskák nem olyanok, hogy a változást pozitívumként élnék meg, és különösen kerülendő egy vak macska esetében. Homér öt éven belül az ötödik költözése előtt állt. Úgy tűnt, akár Odüsszeusznak, neki is a folytonos utazás a végzete. Számos lehetőséget vettem számba, hogy a lehető legkevesebb trauma mellett költöztessem át a három macskámat New Yorkba. Mehettünk volna kocsival, de nem szívesen tettem volna ki a macskákat annak, hogy két napot kelljen eltölteniük a bokszban, amit utáltak. Nem is beszélve a vécészünetekről, meg arról, hogy olyan motelt kell találni, ahol szívesen látnak három macskát stb.
A repülés volt az okosabb megoldás, főleg, hogy így lehet a leggyorsabban túl lenni az egészen. Csakhogy semmiképp nem akartam csomagként föladni a macskákat. Hogy teheráru legyen belőlük, arra gondolni sem bírtam. És azt a gyakorta hallott sztorit sem szerettem volna átélni, amikor egy feladott macska elveszett csomagként végzi és körberepüli a világot, s csak a boksz falain lecsapódó pára nyalogatása tartja életben. Úgyhogy felhívtam a légitársaságot, van-e valami módja annak, hogy magammal vigyem a macskákat a fedélzetre. A feltételek világosak voltak. A fedélzetre vitt macskákat szabványos tárolóban kell elhelyezni, ami befér a szék alá. A macskáknak friss orvosi igazolással kell rendelkezniük, és be kell mutatni őket a biztonsági személyzetnek a fémdetektoroknál. Minden macskának jeggyel rendelkező utassal kell utaznia, és fejenként csak egy macska vihető. Két macska utazhat egy kabinban, és összesen négy macska utazhat az egész gépen. A bokszok és az orvosi igazolások nem jelentettek problémát, azok megvoltak. Ám ha mindhárom macskámat vinni akarom, találnom kell még két embert, aki New Yorkba utazik velem. Bárhogy is kutattam, nem találtam olyan Miami-New York járatot, ahol elfért volna három macska. Volt azonban egy járat atlantai átszállással, itt csak az egyik jegyet kellett első osztályra kémem. Felhívtam Tonyt és Felixet, akik folyton tele voltak energiával, és mindig készen álltak a kalandra. – No, srácok, mit szólnátok egy New York-i kiruccanáshoz? Nem vitás, hogy az utazás napja volt Homér addigi életének legzűrösebb napja. Hajnalban keltünk, ekkor érkezett meg a költöztető cég, és minden cuccunkat kocsira hordták. Amíg végeztek, a macskákat a fürdőbe zártam, Scarlett és Vashti aggódva pislogtak ki a kádból, ahová leterítettem nekik néhány törölközőt, Homér viszont kaparta az ajtót és nyávogott. Utálta a bezártságot, és mindenáron tudni akarta, mik azok a hangok odakint. Amikor aztán kiengedtem, órákon át járkált az üres lakásban, képtelen volt leülni, és teljes tüdőből panaszkodott. Hé,
hé, hol vannak a cuccok? Homér soha nem volt még olyan lakásban, ahol nincsenek bútorok, és egyáltalán nem csinált titkot belőle, hogy nincs ínyére a dolog. Ha eltűnik minden szag és minden tapintható anyag, az semmi jót nem jelenthet. És a megérzése jó volt. A lakásban nem maradt más, mint egy üres szekrény és a három macskaboksz. Scarlett és Vashti egyetlen pillantást vetettek a bokszokra, aztán az üres lakás legtávolabbi zugába húzódtak vissza. Szokásos rítus volt ez náluk, de azért sikerült pár perc alatt begyűjteni őket, és nyugtató turbékolás közepette beterelgetni a dobozokba. Mindig Homért tettem be utoljára, mivel őt volt a legegyszerűbb terelni. Mivel nem látta a ketreceket, nem is rohant el fejvesztve ahogy előkerültek. És hát ő volt hármójuk közül az, aki a leginkább engedelmeskedett nekem. Aznap reggel azonban olyan csökönyös volt, mint soha korábban. – Nem, Homér – kiabáltam. – Maradsz! És bár nem volt semmi, ami alá vagy mögé bebújhatott volna, mégis vagy húsz percen át kergettem. És miután elkaptam, még akkor is minden erejével harcolt, összekarmolta a kezem. Nem mintha pont engem akart volna megkarmolni, de hát én voltam ott. Az önkéntelen kiáltásom volt, ami megállította annyira, hogy gyöngéden betuszkolhassam a fejét a dobozba, és rázárhassam. Azonnal nyafogni kezdett. Mire a macskák végre mind megnyugodtak, én pedig megmostam és bekötöztem a kezeimet, már félórás csúszásban voltunk. Ezért aztán Tonyt és Felixet sürgettem: – Gyerünk már, gyerünk már! A szüleimhez tartottunk, itt tettem le a kocsim, hogy aztán ők a sajátjukkal a reptérre fuvarozzanak bennünket. Scarlett és Vashti nyavalyogtak a hátsó ülésen, de a sírásukat teljesen elnyomta Homér üvöltése a bokszból, az anyósülésről. Küzdött, kifelé nyúlkált a ketrecből.
– Én viszem Vashtit – mondta Félix, és az ölébe vette a ketrecet. – Ő a legbájosabb. – Ugye, nekem nem azt kell vinnem? – kérdezte feszülten Tony Homér gurgulázó bokszára pillantva. – Én viszem Homért – jelentettem ki. – Tony, a tiéd lehet Scarlett. Veszettül hajtottam, megpróbáltam behozni azt az időt, amit a Homérral folytatott harccal elvesztegettem. Nem késhetem le a repülőt. Azt nem lehet. Újra járatot találni hatunknak rémálom lenne, ráadásul másnap már kezdenem kellett az új helyen. Mentem vagy százhússzal, úgyhogy nem volt benne semmi meglepő, amikor egy rendőrkocsi villogó fényei jelentek meg a tükörben. – A büdös francba – mondtam fojtottan, bár fölösleges volt visszafognom magam. Amilyen zajt Homér csapott, úgysem hallott volna senki. Félreálltam és letekertem az ablakot. Homér akkora patáliát csapott, hogy alig hallottam a rendőrt. – Ne haragudjon – mondtam egy kicsit emeltebb hangon, és a fülem mellé tettem a tenyerem. – Nem igazán hallom. Tudna hangosabban beszélni? A rendőr is felemelte a hangját. – Azt kérdeztem: tudja, hogy mennyivel ment? – Ó – tanácstalanul néztem a levegőbe, amíg átadtam a jogosítványom, mintha onnan várnám a választ. – Gondolom, elég gyorsan. A reptérre igyekszünk – tettem hozzá, mintha azt remélném, ezzel enyhébb elbírálás alá eshet az ügy. A zsaru bepillantott a kocsiba, és az anyósülésen meglátta Homér ketrecét, ahogy ide-oda ugrál. – Mi az ott? – kérdezte. – A macskám – feleltem. – Egy örökkévalóság volt oda betuszkolni, és most egy kicsit késésben vagyunk. A rendőr körbenézett, meglátta a dobozokat Felix és Tony ölében, akik vigyorogtak, mint a telihold. – Talán korábban kellett volna indulni – mondta, és visszament a kocsijához, hogy megírja a csekket.
– Lekéssük a gépet – mondta Tony, mivel a percek teltek, és zsaru még mindig nem tért vissza. Nyilván a közlekedési bírságok történetét írta, más nem tarthatott ennyi ideig. – Megcsináljuk – nyugtattam Tonyt. – Mivel nincs más választásunk. A zsaru végül csak visszatért csekkel, és azzal a jó tanáccsal, hogy lassítsak le. Ám ezt a legkevésbé sem fogadtam meg: amint a rendőrautó eltűnt a forgalomban, rátapostam a gázra. Homér mintha kezdett volna berekedni, de nem hagyta abba a hisztériát. Tony és Felix üzembe helyezték a hordozható cédéjátszókat, amiket a repülőre hoztak magukkal. Az egyetlen ember, aki nálam is kényesebb volt a pontosságra, az anyám volt. Kitárta az ajtót, amit meghallotta a kocsimat a bejárón. – David! Itt vannak! – kiáltott be apámnak a házba. – Sokat késtél – vette oda nekem, ahogy Homér himbálózó ketrecével kiszálltam, Tony és Felix kipakolták a poggyászt a kocsim csomagtartójából, és átrakták a szüléimébe. – Miért nem indultál el időben? Szúrósan ránéztem. – Na, gyerünk inkább. Scarlett és Vashti úgy látszik, már belenyugodtak a sorsukba, nyugton maradtak a bokszban egészen a reptérig. Homér viszont folytatta a hangzavart, ami mostanra egyenletes nyüszítéssé lett. Csak akkor szakította meg rövid időre, amikor kifogyott a levegőből. Tony, Felix és én a szüleim kocsijának hátsó ülésén zsúfolódtunk össze. Anyám hátrafordult az anyósülésről, és felemelte a hangját, hogy túlkiabálja Homért. – El sem hiszem, hogy elmész. Nagyon fogsz hiányozni. – Micsoda? – feleltem. – Nem hallom. – Azt mondtam: nagyon fogsz hiányozni! – Ó – feleltem. – Ti is nekem. Apám jó időt futott, és csodával határos módon a járat indulása előtt harminc perccel a reptéren voltunk.
– Nagy búcsúzásra nem lesz idő – mondta apám, és átadta a csomagokat egy hordárnak. A vállamra akasztottam Homért, és erősen megöleltem mindkét szülőmet. Aztán Tony, Felix és én előkaptuk a jegyeinket, és rohantunk a kapukhoz. Az emberek a sorban szúrósan néztek ránk, mivel Homér tovább folytatta a hisztit. Páran nyíltan helytelenítő tekintetet vetettek rám, és tudtam, azt gondolják, remélhetőleg nem a mi gépünkön lesz. – Jól állnak macskából – jegyezte meg a biztonsági hölgy, ahogy felraktuk őket a röntgengép szalagjára. Kikotortam a táskából az egészségügyi igazolásokat, melyekre futó pillantást vetett. – Mi vagyunk az Utazó Macskamatiné – mondta Felix vidáman. – Talán már hallott rólunk. – Hát hogyne – mosolyodott el a hatóság. – Roppant ismerősen hangzik. Belepillantott Vashti dobozába, mire az nyomorúságos tekintettel nézett vissza rá. – Ez gyönyörű. Ő a primadonna? – Nincsen kis szerep – jegyezte meg Tony halálos komolysággal. – Csak kis macska. Én inkább gyorsan átmentem a fémdetektoros kapun, és felvettem Homér bokszát. – Gyerünk, srácok. Sietnünk kell. Őrült futást rendeztünk a kapukig, ott aztán kapkodtuk a levegőt. Kikotortam a táskámból a nyugtatót a macskáknak, amit az állatorvos javasolt felszállás előtt. Felix és Tony nagyon elemükben voltak. – Mi kapjuk? – kérdezte Felix. – Nem, a macskák – feleltem. – Nem lenne praktikusabb, ha magunkat nyugtatóznánk be, és hagynánk a macskákat a fenébe? – érdeklődött Tony. Egyik macska sem rajongott a tablettákért, de Scarlett és Vashti némi hiszti mellett bevette az adagját. Lehetett valami sejtésük, mi vár rájuk, és úgy döntöttek, talán jobb, ha öntudatlanul néznek a dolgok elé.
Homérral kicsit más volt a helyzet. Amint kinyitottam a boksz cipzáras fedelét, elkeseredett kísérletet tett a kitörésre. Úgy próbáltuk megoldani a dolgot, hogy Felix szorosan Homér nyaka körül tartotta a cipzárt, én kifeszítettem Homér száját, és az apró tablettát a nyelvére helyeztem. Kicsit nyomogattam a torkát, hogy nyelésre késztessem. Pár másodpercig összeszorítottam a száját, aztán elengedtem. Azonnal kiköpte a gyógyszert. – Ne csináld már, Homér – mondtam. – Tedd meg a mami kedvéért. Megint kinyitottam Homér száját, és betettem a tablettát. Ismét leszorítottam a száját, és nyomkodtam a torkát. Megint kiköpte. Kezdtem elkeseredni. Finoman szólva kissé kimerítetett a reggel, és ha Homér már most ilyen volt, bele sem mertem gondolni, milyen lesz majd a gépen. Még háromszor próbáltam beadni neki a nyugtatót, olyan sokáig tartottam csukva a száját, hogy féltem, megfullad. Ide-oda rázta a fejét, ki akart szabadulni a fogásból. Egy kis mentát spricceltem a bokszba, egy darab pulykába csomagoltam a gyógyszert, sőt, egy kupaknyi vízben is megpróbáltam feloldani, de Homér nemcsak hogy nem itta meg, a kezemből is kiütötte az orrával. Nem! Nem akarom! Mindig is tudtam, hogy Homér makacs, de az volt az első alkalom, amikor Homér makacsságával ellenem fordult. Csakhogy én is tudtam annyira makacs lenni, mint ő, és így vagy úgy, de aznap New Yorkba kellett jutnunk. A beszállás már egy ideje zajlott, már csak mi maradtunk a kapunál. – Mi tegyünk? – kérdezte Tony bizonytalanul. Nagy levegőt vettem. Nyugi, mondtam magamnak. – Nyugtató nélkül repülünk. A tabletta körüli harcnak egy eredménye azért volt: Homér nyavalygása abbamaradt. Már a bokszot sem rázta. De amikor betettem a szék alá, és megérezte a géptest rázkódását, újra rákezdett.
– Egy koktél felszállás előtt? – kérdezte mellettem a készséges stewardess, míg én a kezembe temettem az arcom. – Hogyne – feleltem. Kaptam egy vodkát eperlével, egyetlen mozdulattal lehúztam, aztán rögtön kértem a következőt. Vannak előnyei az első osztálynak. Miamiból Atlantába, ahol át kellett szállnunk a New York-i gépre, rövid volt az út. Homér mostanra már mély, gyászos hangon sírt, ilyet még sohasem hallottam tőle korábban. A fülei jóval érzékenyebbek voltak más macskákénál, nagyon rosszul érinthette őt az emelkedéssel járó légnyomásváltozás. Ahogy a biztonsági öv lámpája kialudt, kihúztam Homér ketrecét a szék alól és az ölembe vettem. Elhúztam cipzárt csak annyira, hogy a kezem beférjen, és Homér olyan erővel dörgölőzött hozzá, mit soha, még akkor sem, amikor úgy hitte, haragszom rá. Bűnbánó nyögéseket hallatott, olyanokat, mint akkor, ha ki akart békülni velem. Kérlek, engedj ki! Vess véget ennek az egésznek! Jó leszek! Megígérem, hogy jó leszek! Ha átadhattam volna neki a helyem, és bebújhattam volna a bokszba, hogy átéljem minden fájdalmát, az tisztes üzletnek tűnt volna. Hiszen honnan tudhatta, hogy érthette volna, hogy miért teszem őt ki mindennek? – Jó fiú – dünnyögtem, és megvakargattam fájó füleit. – Jó fiú, jó fiú, jó fiú! Miután bedobtam a harmadik italt és a gép egyenesbe állt, a sors elkerülhetetlenségének megnyugtató érzése telepedett rám. Úton voltunk. Tovább simogattam Homér fejét, s ez némileg lecsendesítette. A szemrehányó pillantásokkal nem törődtem. A gép ereszkedni kezdett, hamarabb, mint szerettem volna. Kicsit feszült voltam, Atlantában jártam egyetemre, tudtam, mekkora a reptere. Abban reménykedtem, hogy a csatlakozás nem esik majd nagyon messze onnan, ahol kiszállunk. Aztán a stewardess bemondta a csatlakozásokat, és rémülten hallottam, hogy az A terminálra érkezünk, New York-i gép pedig a D-ről megy. Durván tizenöt percünk van az átszállásra. Vajon sikerül?
Az én ülésem volt a legközelebb a gép elejéhez, türelmetlenül, toporogva vártam, hogy Tony és Felix feltűnjenek. – Rohannunk kell, srácok – mondtam nekik. – Nagyon komolyan: rohannunk kell. Tony és Felix elindultak egy irányba, én meg a másikba. – Nem! – kiáltottam a távolodó hátuknak. – Erre! Erre! Vállainkról a lengő, pattogó bokszokkal áttörtük magunkat a reptéri tömegen. – Innen megy a busz a D-re – kiáltotta Tony, és lelassított az üres peron mellett. – Nincs idő rá, hogy megvárjuk – mondtam elszántan. – Mennünk kell. Siessünk! Úgy rohantunk, mintha a pokol minden ördöge a nyomunkban lenne, olykor nekiütköztünk a szerencsétlen járókelőknek, akik az utunkban álltak. – Bocsánat, bocsánat – motyogtuk újra és újra a levegőt kapkodva. Scarlett és Vashti meg sem moccantak a dobozban, félig csukott szemmel bámulták a tovarohanó tájat. Homér viszont, aki negyven-ötven percnél többet még sohasem töltött a bokszban, és akit még sohasem ráztak ennyire, panaszosan bömbölt. – Ki rakta ezeket ilyen rohadt messze egymástól? – elmélkedett hangosan Felix, és a levegőt kapkodta. – Csak valami szadista lehetett – vetettem oda a vállam fölött. Már zárni készültek a kapukat, amikor odaértünk. – Várjanak! Mi még itt vagyunk! – mondtam a nőnek a pult mögött. A levegőt kapkodva előrehajoltam, a fájó oldalamat tapogattam, aztán előkotortam a jegyeket, az orvosi igazolásokat, és átadtam. Folyt rólam a veríték, és véletlenül összevizeztem a papírokat, ahogy a kézfejemet végighúztam a homlokomon. – Tizenöt perccel az indulás előtt a kapunál kell lenni – tájékoztatott a nő hidegen. Hogy megtartóztattam magam, és nem húztam be neki egy jókorát, bizonyosan helyet garantál számomra a mennyországban.
Ezúttal egy idősebb asszony mellé kerültem, aki ugyancsak macskával utazott. – Úgy látom, összeválogattak bennünket – mondta boldogan, ahogy leültem, és még mindig lihegve Homér bokszát az ölembe tettem. – El sem hiszi, milyen nehéz volt helyet kapnom ezen a járaton! Az első osztályra kellett jegyet vennem. Az összes többi macskás helyet elfoglalták már. Hallott már ilyet? Valamit motyogtam erre. – Ő Otis – folytatta, és a békésen alvó, fajtisztának tűnő foltos macskára mutatott a lábainál a bokszban. – Rutinos repülő. Évente kétszer elmegyünk meglátogatni az unokákat. – Ez pedig Homér – mondtam neki. Homér ismét vadul küzdött a ketrecben. A neve hallatára agonizáló hangot préselt ki magából, de olyan erővel, hogy alig hallottuk, amint a stewardess felhívja a figyelmünket a biztonsági övek bekapcsolására. – Homér még soha nem repült. – Ó, szegénykém – hajolt közelebb hozzá a néni. – Ne sírj, Homér, hamarabb túl leszel rajta, mint ahogy gondolnád. Kellemesen elbeszélgettünk, amíg a gép emelkedett. Meséltem neki Homérról és arról, mennyire nem jellemző rá ez a cirkusz, amit most csinál. – Igazán sajnálom, hogy ekkora zajt csap – mentegetőztem. Az asszony felnevetett. – Na, majd ha gyerekkel utazik...! Ekkor lett világos számomra az, amit már legbelül korábban is sejtettem, hogy ez több mint egy utazás. A jövőm felé repülök, a jövőm felé, ami egyelőre alaktalan volt, alig érzékelhető. Csaknem harminc éven át ugyanabban a városban laktam, és most, alig pár hét gondolkodás és tervezgetés után egy vadonatúj, ismeretlen és idegen helyen folytatom az életem. Elképzeltem magam sok-sok évtized múlva, ahogy egy macskával, aki már nem Homér, az unokáimhoz repülök. És megveregetem majd egy ideges, ifjú hölgy karját, aki mellettem ül: Kedveském, ez semmiség. Fogalma sincs, miket hoz még a jövő... Homér újra visítani kezdett, ez visszahozott a jelenbe.
– Nem tudná befogni a száját annak az izének? – érdeklődött egy türelmét vesztett pasas mögöttem. – Legyen magában némi együttérzés, uram! – csattant föl az asszony mellettem. Keményen a szemébe nézett. – Ez a szegény kismacska még nem repült soha. De magának mi a mentsége erre a rossz modorra? A szemeim megteltek könnyel, megszorítottam a karját. – Köszönöm – mondtam. Ő is megveregette a karom, amolyan anyás módon. – Egyesek úgy viselkednek, mintha a macskák nem érdemelnének semmilyen együttérzést. Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor megláttam az ablakon át a Szabadság-szobrot és a World Trade Centert. Az sem tört le, amikor negyven perc várakozás után kiderült, hogy a poggyász nem tartott velünk, és másnapig nem is fog megjönni. Én úgy éreztem magam, mintha egy bokszzsák lennék, amit egész nap vertek, de Felix és Tony meglehetősen frissek voltak. Állításuk szerint Scarlettel és Vashtival semmiféle gond nem volt. Nagyon megköszöntem nekik, hogy velem tartottak, aztán ők taxit fogtak, és elindultak barátaikhoz és rokonaikhoz. Én is taxiba ültem a három macskával, és az új lakásunkhoz hajtattam. Amikor két héttel korábban New Yorkban jártam a szerződés aláírása miatt, tálakat, almot, kaját vásároltam, és mindent otthagytam a ház felügyelőjénél. Richard, a barátom segítségével, aki ott lakott az épületben, ágyneműt és ágyat is rendeltem, ő felügyelte a szállítást. A többi bútorom majd csak pár nap múlva érkezik meg. A kapus adott egy hordkocsit, és segített mindent felvinni a harmincegyedikre. Miután a második ajtót is becsuktam magam mögött, kinyitottam a bokszok tetejét. Scarlett és Vashti még mindig kótyagos volt a nyugtatótól. Tompán kóvályogtak egy darabig, aztán összeestek a radiátor előtt. Homér zaklatottnak tűnt, de boldog volt, hogy végre kikerülhetett a bokszból, és újra szilárd talajon állhatott. Valahányszor költöztünk, Homér alig várta, hogy felfedezhesse a környezetét. Ezúttal azonban óvatosabb volt. Ez a költözés más
volt, és nem csak abban, hogy szegény Homérnek az egész napot a bokszban kellett töltenie. Kitettem a kaját és az almot, odavittem Homért, hogy tudja, hol vannak, felhúztam az ágyneműt, aztán arccal az ágyra zuhantam. Megcsináltuk – gondoltam, – New Yorkban vagyunk. Homér még mindig kóborolt a szobában. A levegő száraz volt és hideg, a szőre feltöltődött és égnek állt. A táskámból elővettem Homér plüsskukacát, amit becsomagolva magammal hoztam. Nem szerettem volna, ha valamelyik dobozban eltűnik a költözéskor; úgy gondoltam, jó, ha lesz valami ismerős dolog, amikor megérkezünk. Ezúttal azonban Homér nem volt különösebben felvillanyozva, hogy öreg barátjával találkozhat. Megszagolta, aztán óvatosan a kajástál mellé húzta. Majd folytatta a kimért járkálást a lakásban. Tizenhárom óra telt el azóta, hogy a kocsi reggel megérkezett a lakáshoz, és semmi másra nem vágytam, mint újabb tizenhárom órára az ágyam melegében. Vashti, Scarlett és én elszunyókáltunk, de Homérnak nem akaródzott aludni. Volt valami rejtélyes ebben a lakásban, valami, amit még meg kellett fejteni. És nem tudott megállni, amíg rá nem jött, mi az. Egy álmatlan macska egy soha nem alvó városban. Homér máris New York-i lett.
Tizennyolcadik fejezet
New York és a déli macskák
„...mert Zeusztól ér ide minden koldus és idegen, s a kevés is jólesik annak."
Egy garzonlakásom volt, New York-i viszonylatban nagy, nyolcvan négyzetméteres, és tartozott hozzá egy terasz is, de garzon volt mégis. És a garzont meg kell szokni, bár a váltás számomra könnyebb volt, mint a macskáim számára. Homér teljesen kivolt, képtelen volt megérteni, hogy lehet egy lakás egyszobás. Scarlett és Vashti sem örültek annak, hogy a terük kisebb lett, egy szobával meg egy fürdővel kell beérniük, de végül elfogadták a dolgot. Homér azonban hetekig nyugtalan volt. Jóval mozgékonyabb volt, mint a másik kettő, rosszul élte meg, hogy leszűkült a játéktere. Talán úgy hitte, hogy kell lennie egy ajtónak valahol, ami egy másik helyiségbe nyílik, ezért aztán a folyamatosan a fal mellett járt, az orra földön, a fülei felágaskodtak. Olykor torokhangon nyávogott, mintha panaszkodna: Miért nem mutatja már meg valaki, hogy hol van a lakás többi része? Hogy segítsek levezetni az energiáit, bolti játékokat hoztam neki; erre kiscica kora óta nem volt példa. Persze általában nemigen érdekelték, de egy kivétel akadt: ez egy műanyag kerék volt a közepében egy műanyag golyóval. A kerék kerületén és oldalán rések voltak, ahol a macska benyúlhatott, hogy a golyót taszigálja. Homér hamar rabja lett a játéknak. A labda kellemes hangot adott, ahogy pörgött a kerékben, és Homér meg volt győződve róla, hogy előbb-utóbb valahogy kiszedheti. Befúrta magát a kerék alá, és a szoba egyik végéből a másikba taszigálta. Végül kimerülten felsóhajtott. A labda csak nem akart kijönni.
Scarlett és Vashti, akik maguk is kedvelték ezt a játékot, mintha meg lettek volna rökönyödve azon, hány órát képes Homér a kerékkel tölteni. Scarlett rendszeresen valami csodálkozással vegyes undorral figyelte. Nyilvánvaló, hogy úgysem tudod kiszedni a labdát, gondolta valószínűleg, ezért igazán nem érdemes, hogy az ember elveszítse a méltóságát. Homér néha hajnali háromkor vagy négykor kikelt az ágyból, hogy újabb próbát tegyen, taszigálva a játékot az orrával, az pedig kopogva, surrogva szaladgált a lakás padlóján. Sokszor nem aludtam emiatt, de nem volt szívem elvenni tőle a játékot. Egy szobánk van, gondoltam. Hol máshol játszhatna? A garzon nem volt olcsó, valamivel többe került, mint amire jó érzéssel azt mondhattam volna, hogy megengedhetem magamnak. Kétségtelen viszont, hogy az elhelyezkedése pazar volt. Nemcsak hogy egyetlen sarokra volt az irodától, de mivel a sziget déli végében épült, gyakorlatilag az összes metróvonal az ajtó elé jött. Húsz percen belül az Upper East Side-on vagy az Upper West Side-on tudtam lenni, és természetesen bármely ponton a kettő között, hamarabb, mint azok az ismerőseim, akik beljebb laktak, vagyis kisebb távolságra ezektől a helyektől. Ráadásul bárhol is voltam a városban, a World Trade Center alapján könnyen hazataláltam. A szülővárosomat úgy ismertem, hogy soha nem volt szükségem térképre. Manhattanben viszont komoly feladat volt kiigazodni, de csak fel kellett néznem az égre, és nagyjából tudtam, merre vagyok. Ez még az olyan zavarba ejtő környékeken is igaz volt, mint a Soho vagy a West Village, ahol az utcáknak neve volt, nem száma, így aztán semmilyen logikus rend nem volt bennük. Időm nagy részét Andreával és barátjával, Steve-vel töltöttem, aki tulajdonképpen hivatalosan már a vőlegénye volt, valamint néhány ismerősükkel. A költözés után egy hónappal hazautaztam Miamiba Tony születésnapjára, ekkor Andrea bemutatott Garettnek, az állatszitterének. Otthon, Miamiban, ha elutaztam, a macskáimra vagy a szüleim vigyáztak vagy valamelyik barátom, akit Homér már ismert, és olyan közel lakott, hogy jártában-keltében be tudott ugrani. Manhattanban
azonban nemigen voltak olyan barátaim, akiknek csak úgy útba estem volna, így aztán inkább felbéreltem egy profit. Garett átjött, hogy találkozzunk elutazás előtt, úgyhogy leadtam a kötelezőket Homér kapcsán, kezembe fogtam Garett kezét, és az enyémmel együtt dugtam oda Homér orrához. Részletes utasításokkal láttam el: az ajtóknak és az erkélyajtónak minden esetben csukva kell lennie; a kajás- és a vizestálat kellő távolságba kell helyezni egymástól, hogy Homér ne lapátolhassa át az egyiket a másikba, és a többi. Talán tényleg egy kicsit túlzásba vittem a Homér iránti aggódást. Próbáltam nem sokkal hisztisebb lenni, mint Garrett szokásos ügyfelei, de ez aligha sikerült. Garrett azonban szokatlanul türelmes ember volt, és kezdettől fogva úgy tűnt, jól kijönnek Homérral. – Jó haverok leszünk, ugye, Homér? – mondta Garrett, Homér pedig odahozta a plüsskukacot, és a lábai elé dobta, márpedig ez a legnagyobb elismerésnek számított. Mindennap felhívtam Garrettet, ő pedig minden egyes látogatásakor egy-egy cetlit hagyott az asztalon. Ilyesmiket: Első nap: kicseréltem a kaját, a vizet, az almot. A szürke srác bebújt az ágy alá, a fehér srác, úgy tűnik, elégedett velem, Homér meg én egy félórát játszottunk a kukaccal. Második nap: kicseréltem a kaját, a vizet, az almot. A szürke srác az ágy alá bújt. A fehér srác szakadatlanul a vizet csapdosta a mancsával. Homér kilökött egy tonhalkonzervet a konyhaszekrényből, úgyhogy odaadtam neki. Remélem, nem gond. Őrizgettem néhány hétig ezeket a feljegyzéseket, mágnessel a hűtőre ragasztottam őket. Olyan voltam, mint egy szülő, aki olvasgatja a gyerekek üzenőfüzetét. Habár számos megerősítést kaptam az évek során, mégis jólesett, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ellenállhatatlannak találja Homért. Január volt, amikor állásinterjúkon voltam New Yorkban, és februárban már oda is költöztem a pereputtyommal. Mindenki – a HR-es srácot is beleértve – azt mondta, nem vagyok normális, hogy South Beachből New Yorkba költözöm, pláne télen. – De hát Miamiban folyton meleg van – mondták, mintha ez az apróság minden más megfontolást elsöpört volna.
A költözés számos változást hozott az életünkbe, de a macskák a hideghez alkalmazkodtak a legnehezebben. Még a gáz szaga, mellyel a fűtés és a sütő működött, s mely annyira megkeserítette Homér életét az első hetekben (Miamiban kizárólag villamos energiával volt felszerelve minden háztartás) sem okozott akkora sokkot, mint a hideg. Eszembe jutott, hogy amikor hatéves kislányként először jártam a szüleimmel New Yorkban hálaadáskor, mennyire meglepett, hogy a levegő hideg. Persze olvastam könyveket, melyek New Yorkban, Chicagóban vagy Londonban játszódtak, és bundát, sálat vettek magukra az emberek, amikor kiléptek az ajtón. De a saját bőrömön soha nem tapasztaltam. Addig én a hideget úgy ismertem, mint ami a hűtőből vagy a légkondicionálóból jön. Anyámmal elmentünk a Macy's-be, ahol a hatalmas alsó szinten kizárólag kabátot árultak, és átható bőrszag volt; soha nem találkoztam még ennyi bőrrel egy helyen, egészen révületbe estem. Annyian laknak New Yorkban! És mind nagykabátot hord. Mivel hideg van. Hideg, odakint! Scarlettnek, Vashtinak és Homérnak még csak elméleti ismeretei sem voltak a hidegről. A hideg kiszárította a levegőt, a szőrük folyton fel volt töltődve. Scarlett és Vashti hamar átlépett ezen a problémán, de Homér roppantul bosszantónak találta a dolgot. Valahányszor a szőnyegről az ölembe ugrott, és az orrát az orromhoz nyomta, apró elektromos kisülést kellett átélnie. Aztán úgy fordult felém, mintha azt mondaná: Ez meg most mire volt jó? A lakásomban volt egy fűtőtest, de nem működött valami jól; időnként valami éles zúgást hallatott, melyet aztán klikk, klong, klakk követett. A fűtőtest Homér esküdt ellensége lett. Bármilyen mélyen is aludt, erre a hangra mindig felriadt. A betörés óta nagyon védett engem. A hangra teljes harci díszbe vágta magát, és morogni kezdett a fűtőtest irányába. Egy perc elteltével óvatosan kúszni kezdett, vadul kapált felé a mancsával, aztán, mint aki jól megmutatta, visszajött és összegömbölyödött az ölemben. Csakhogy nem telt bele egy óra, és a radiátor újra kattant egyet.
A fűtőtestet végül kicserélték egy olyanra, ami nem csattogott óránként, de amikor teljes erővel ment, akkor sem volt képes felfűteni a lakást arra a hőmérsékletre, amit már kellemesnek mond az ember. Nem sokon múlt, hogy én és a macskáim az első télen összebújva melegítsük egymást. Még Scarlett is bújós lett. Homér pedig nagyon örült volna annak, hogy mind a négyen folyton együtt vagyunk, ha Scarlett éppen arról lett volna híres, hogy szeret osztozkodni. Először a megszokott modorában igyekezett távol tartani tőlem Vashtit és Homért. Scarlett ugyan felfedezte a mamival való folyamatos összebújás örömét, de a többi macskával továbbra sem akart a kötelezőnél több kontaktust. Vadul csapdosott Vashti vagy Homér irányába, ha valamelyikük közelített, míg ő az ölemben volt. Homér, aki folyton a közelemben téblábolt, és már elég érett volt ahhoz, hogy ne engedjen Scarlett terrorjának, azonnal viszonozta a támadást. Nem vagy a főnököm! Olykor rendes bunyót csaptak, és közbe kellett lépnem. Végül aztán Scarlett megtanulta, hogy tisztelje Homér területét, még ha ez nem is volt ínyére. Homér már csaknem ötéves volt, megvoltak a maga szokásai, még inkább, mint a többi macskának. Nyilván nem volt hajlandó feladni őket pusztán azért, mert Scarlettre hirtelen rájött a bújás. De Vashti – aki sem annyira agresszív nem volt, mint Scarlett, sem annyira kitartó, mint Homér – kiközösítve érezte magát. Külön oda kellett figyelnem, hogy ő is megkapja a megfelelő mennyiségű ölben töltött időt. De Vashti távolról sem volt olyan boldog, mint Miamiban, olykor lelkifurdalásom volt emiatt, és attól féltem, hogy klasszikus elhanyagolt középső gyermek válik belőle. Aztán megjött az első hó. Scarlettet teljesen lenyűgözte, ahogy az ablakhoz ütődtek a pelyhek. Az üvegnek támaszkodott, és mindenáron el akart kapni egyet a mancsával. Nem tudta, mi az a hó, így azt sem tudhatta, hogy hideg. Csak azt látta, hogy a fehér pelyhek ott táncolnak az ablak túloldalán, és csak arra várnak, hogy játsszon velük.
Vashtinak viszont a vérében volt a tél. Hosszú, fehér bundája volt, és olyan farka, akár egy sarki rókának. Voltak kis hócipőcskéi is, melyek pelyhes pamacsok formájában nőttek a lábain. Veleszületett fogalma volt a hóról. Talán éppen emiatt bűvölte el annyira a víz. Amikor a hó meggyűlt az erkélyen, Vashti az erkélyajtó elé állt, és némán könyörgött, engedjem ki. Néhányszor meg is tettem, és ő rendre elhempergett ott, ahol a legmélyebb volt a hó. A nagy fehér kavarodásban Vashti két fekete pupillája szinte világított. Csak amikor nagyobb szélrohamok jöttek, akkor tessékeltem vissza őt a lakásba. Az első hóesések idején történt, hogy Homér felfedezte magának a takarók alatti varázslatos világot. Otthon Miamiban mindig az ágyneműn gömbölyödött össze. Csakhogy kisebb volt, mint Scarlett és Vashti, és a takaró tetején már nem volt elég meleg az alváshoz. Befúrta hát magát a takaró alá, és a lábaimnál dorombolt, fűtött, mint egy kis kályha. Scarlett és Vashti nem mindig vették észre, hogy ott van bent, felugrottak hozzám, és egyenest a fején landoltak. Homér cicakora óta nem ugrott rá véletlenül egyik macskára sem. Most rajta volt a csodálkozás sora: vajon a másik két macska hogyan nem veszi észre, hogy ő ott van; hogy van az, hogy mindenki mindig tudja, merre van, és mit csinál, néha mégis úgy tesznek egyesek, mintha egyáltalán nem lenne ott? Ilyenkor talpra ugrott a takaró alatt, és panaszosan felnyögött. Nem tudom, arról volt-e szó, hogy nem tudta megállapítani, mikor fekszem takaró alatt, vagy egyszerűen csak utálta, hogy nem vagyok alatta, mindenestre gyakran kaparta a ruhámat, ha csak úgy, betakaratlanul elnyúltam a heverőn. Ha kellően bő pulcsi volt rajtam, befúrta magát alá, a kis fejét kitolta a pulóver nyakán a vállamnak dőlt, és nagyon elégedetten dorombolt. Ilyenkor felolvastam neki abból a könyvből, ami éppen a kezembe volt, és ő hamarosan olyan mély álomba merült, hogy még dorombolni is elfelejtett. Csak a halk szuszogását hallottam, és a hópihék neszét, ahogy az ablakhoz ütődtek. Végül megjött a tavasz, ahogy az lenni szokott. Manhattan gyönyörű tavasszal, nem láttam korábban hozzá foghatót.
Virágokkal teli városban nőttem föl (a „florida" egyébként spanyolul virágosat jelent), de a tavasszal, szinte egyetlen nap leforgása alatt virágba boruló fák és bokrok mégis egészen elbűvöltek. A levegő is párásabb lett, Homér szőre már nem volt feltöltődve folyton, Scarlett pedig csaknem vidáman és készségesen hagyott helyet neki mellettem a heverőn. Csak Vashti ült szomorúan az ablakok előtt, nézte a fényes horizontot, a napsütötte utcákat. Micsoda? Hát nincs több hó?
Tizenkilencedik fejezet
Lyuk az égen
„Sírva kinyújtottuk Zeuszhoz kezeinket a szörnyű látványnál, s tehetetlenség nyűgözte le lelkünk."
Vannak azok a fájdalmasan gyönyörű, kora őszi napok New Yorkban, még csak a szépséges ősz ígéretével telve; azt mondja magában az ember, ezek megérik mindazt a pénzt, küzdelmet, hercehurcát, amivel a manhattani élet jár. A levelek még zöldek, és a levegő sem hűlt le még, de nem is meleg már. És van valami frissesség benne, elűzi azt a szmogot, ami július és augusztus nedvesebb napjain ül a városon. A levegő olyan kristálytiszta, ahogy azt isten megteremtette. Épp egy ilyen reggelen történt, úgy negyed kilenc felé, hogy komoly dilemmával kellett szembesülnöm: a macskák tálja éppen olyan üres volt, mint a szekrény, ahol a tápot tartottam. Általában minőségi száraz kaját adtam a macskáknak (Vashti kifejlesztett magának pár allergiát, és azok a kaják, melyek nem hozták elő őket, nyilván egyben a legdrágábbak voltak), ezt némi nedvessel fejeltem meg ugyanazon gyártóktól (mert arra is rájöttem, hogy minél drágább a nedves táp, annál kevésbé gázos tőle Homér). Néha azért kapták a legolcsóbb macskakaját is, mert olyanok voltak, mint a rossz gyerekek, akik sokkal jobban szeretik a gyorskaját, mint a mami egészséges és finom főztjét. De most az égvilágon semmi nem volt otthon, még egy árva doboz tonhal sem. Átrohanhattam volna a szemközti boltba, hogy feltöltsem a táljaikat, mielőtt dolgozni indulok. Még ha bizonyos márkákat nem is lehetett kapni ott, valami tűrhetőt találtam volna, amit Vashti szervezete is elvisel, és ellettünk volna vele egy-két napig.
Vagy megvárhattam volna az ebédidőt, elrohanhattam volna az állateledeleshez, ami a Broadway irányában volt, aztán visszarohanhattam volna megetetni a macskáimat. Az iroda egy saroknyira volt a lakásomtól, és mindössze háromsaroknyira az eledelbolttól; jó párszor megjártam már ezt a kört. Mivel ilyen közel laktam, irtóztam a gondolattól, hogy akár csak öt percet is késsek a munkából, hiszen úgy éreztem, semmi nem indokolhatja, hogy ne legyek mindennap pontban kilenckor ott. Úgyhogy rendszerint ebédszünetben vittem véghez ezeket a hét közbeni macskatáp-beszerzéseket. De szerettem napközben is ránézni a macskákra. Ez volt számomra az egyetlen ingyenes luxus New Yorkban, a macskák pedig – különösen Homér – ünnepként élték meg ezeket a spontán napközbeni látogatásokat. Végül az győzött meg, hogy teljesen üres a táljuk. Néha otthagytam őket kevés kajával, de nem mehettem el úgy dolgozni, hogy semmijük nem volt. Vashti a tálja mellett ült és nyávogott egyet; kérdés is, vád is volt benne. Semmi kaja? Tényleg itt hagysz bennünket minden kaja nélkül? Sóhajtottam. Be kellett volna vásárolnom a hétvégén, hiszen az alommal is nagyon rosszul álltam már. Felkaptam a pénztárcám, és lesiettem. Az utcám az egyik legrégebbi volt a pénzügyi negyedben, olyan keskeny, hogy öt lépéssel átszeltem. Nagy sor állt a pénztárnál, mint minden reggel. A bolt tele volt kilencre járó kávézókkal. De a sor gyorsan ment, úgyhogy tizenöt perc sem telt el, és újra a lakásban voltam. Éppen kiürítem a dobozt a tálakba – a macskák éhesen, félkörben ültek körülöttem – amikor erős robaj hallatszott. Sőt, inkább érezni lehetett, mint hallani, olyan volt, mint amikor valaki úgy beszél a mikrofonba, hogy teljesen fel van tekerve a basszus. Az épület kissé megrázkódott, és némi kaja is kiszóródott a tálakból. Scarlett és Vashti olyan sebesen rohant be az ágy alá, mintha csak zsinóron húznák őket. Homér talpra ugrott előttem, a nyakán felállt a szőr, az orrával a levegőbe szagolt, a fülcimpái ide-oda mozogtak. Fenyegetően morogni kezdett, mintha csak a láthatatlan fenyegetésnek mondaná: Ne merj közelíteni! Ne merj közelíteni!
– Jól van, semmi baj, kicsim – simogattam a nyakát. – Biztos csak egy kipufogó. Nem kell semmitől féltened a mamit. Homérnak nagyon nem tetszett a dolog. Nem tudtam megmondani miért, de nem tetszett neki. Saroktól sarokig rohant a lakásban, forgatta fülét, mintha csak őrjáratozna. Időnként megállt előttem, és morgott. Scarlett és Vashti szintén odavoltak, csak a bajszukat dugták ki az ágy alól. Mire kikönyörögtem őket, már csak pár perc volt hátra kilencig. Úgy látszott, ez lesz az első nap, hogy elkések a munkából. Éppen a hónom alá csaptam a táskámat, amikor megjött a második dörrenés, az épület újra csak belerázkódott. Ekkor már nem lehetett megnyugtatni a macskákat. Sarokházban laktunk, északra és keletre néző ablakokkal. Homér felugrott az északi ablakok legnyugatabbikába, és vad sziszegésbe kezdett. A lakásom körül rendszeresek voltak a dugók és építkezések, a szűk utcák pedig valószerűtlenül felerősítettek minden hangot, még itt a harmincegyediken is. Úgyhogy igazából csak az keltett bennem aggodalmat, hogy a macskáim ennyire kikészültek. Rossz volt így otthagyni őket. De hát nyilván nem hívhattam fel a főnököm, hogy kivenném a délelőttöt, mert a macskáim kiborultak. Úgyhogy otthagytam őket, Homér még mindig az ablakban állt, Vashti és Scarlett pedig az ágy alatt lapultak. A lépcsőház üres volt; bedobtam három nadrágot a tisztítóba, aztán a kijárat felé indultam. Tony, a kapus rendszerint vidáman üdvözölt, de most idegesen motyogott valamit a telefonba. Fájdalmas arcot vágott, és emlékszem, kicsit meg is sajnáltam. Jó ember volt, és örültem volna, ha nem kap rossz híreket telefonon. Az utca éppen annyira zsúfolt volt, mint korábban. Emberek álltak mindenütt. A járdákon, a kapualjakban, az utca közepén. De sehol nem volt a csúcsidő zaja. Senki nem szólt. Senki nem mozdult. Mintha a viaszfigurák jöttek volna elő a múzeumból. Valamit azért lehetett hallani: mintha ezernyi tűzoltóautó akarná túlkiabálni egymást.
A manhattani utca szokatlan csöndje félelemmel töltött el. Mindenki ugyanarra nézett, nyugatra. Persze én is arra fordultam. A World Trade Center lángokban állt. A tornyok élesen kiváltak a tökéletesen kék égből, és lángoltak. Fölé magasodtak mindennek, úgy tűnt, inkább ötméternyire vannak, semmint öt háztömbnyire, ahogy valójában. Fekete füst ömlött elő, üveg és törmelék vált le, olyan méltósággal, ahogyan majd a falevelek hullanak pár hét múlva. Aztán olyasmit láttam, amit hirtelen nem is hittem el: egy lángoló ember zuhant lefelé az egyik fölső emeletről. Nem olyan elegáns köröcskéket leírva, mit a törmelék, hanem egyenes vonalban. A gyomrom megfeszült és öklendezni kezdtem. Szerencsére nem reggeliztem. Mások is látták ezt: sokan megragadták a mellettük álló kezét, vagy a vállába temették az arcukat. A merev, automatikus mozdulatokból, melyekkel ezeket a gesztusokat olykor fogadták, világos volt, hogy sokan idegenek egymásnak. Én nem akartam senkit megérinteni, és azt sem akartam, hogy bárki megérintsen. Az emberi érintésben van valami, ami kérlelhetetlenül valóságossá teszi a dolgokat. Talán ezért mondjuk: csípj meg! Olyan mereven, mintha fából volnék, elindultam az iroda irányába. A telefonom már folyamatosan villogott és csörgött. A munkatársaim csöndesen beszélgettek, kettes-hármas csoportokban álltak a World Trade Centerre néző ablakoknál. Egy repülő. Egy kis repülő. A pilóta nem vette észre. De hogy nem láthatta? Eszméletlen volt? Baleset... Micsoda szörnyű baleset... Az asztalomnál lévő ablak egyenesen a World Trade Centerre nézett. Az csak ontotta a fekete füstöt. Helikopterek köröztek a füstben. A helikopter valahogy az emberfeletti hatalmat testesítette meg: laposan, gonoszul siklott mindig a hollywoodi filmekben, tele szövetségi ügynökökkel, vagy épp high-tech gonosztevőkkel. Most azonban szánalmasnak látszottak ezek a gépek, akár a fészkükből kidobott madarak. Képtelenség, hogy leszálljanak, gondoltam. Hogy hozzák ki azokat az embereket?
Először anyámat hívtam fel. Megmagyarázhatatlan kényszert éreztem arra, hogy valakinek elmondjam, jól vagyok – pedig hát valóban jól voltam. Másokkal történt valami ott a World Trade Centerben. Nem velem. Amint meghallottam anyám hangját a telefonban, kissé megnyugodtam. – Ne nézd – utasított, és én engedelmesen elsötétítettem az ablakot. Aztán Tonyt hívtam fel Miamiban, aki a helyi híradóban követte az eseményeket. – Azt mondják, terroristák voltak – tudatta Tony. – Ne légy nevetséges – feleltem rögtön. Nem ellentmondani akartam, tényleg így gondoltam. Terroristák! Micsoda abszurdum! Ez az elgondolás pont arról a tőről fakadt, mint az, hogy a kormány kicsi zöld emberkéket rejteget Új-Mexikóban. – Nyilván nem terroristák voltak. Baleset volt. – Gwen, két nagy utasszállító gépet vezettek neki szándékosan a két toronynak – magyarázta Tony. – Itt futnak a szalaghírek a képernyő alján. Az épület hangosbemondó-rendszere, melyen a tűzgyakorlatokról és az elromlott liftekről szoktak tájékoztatni bennünket, recsegni kezdett. A jamaikai akcentusú biztonsági őr hangja szólalt meg, csak most nélkülözte azt a vidámságot, amivel reggelente üdvözölt. A hang rekedt volt és ijesztő. Az épületet kiürítik, és aznapra zárva is marad. Azt kérték, őrizzük meg nyugalmunkat, induljunk el a tűzlépcsőhöz, és hagyjuk el az épületet, amilyen gyorsan csak lehet. – Most mennem kell – mondtam Tonynak. – Később hívlak, rendben? Furák voltak az efféle formaságok most, hogy az imént közölték, mindenki fusson az életéért. A munkatársam, Sharon megállt az asztalom mellett. Sharon pár évvel idősebb volt nálam, ő volt az egyik vezető. Néhány projekten együtt dolgoztunk, és váltottunk már jó pár baráti szót, de nem jártunk össze az irodán kívül. – Itt laksz a környéken, ugye?
– Igen – mondtam neki. – Egy háznyira. – Gyere át hozzám – mondta. – Átsétálok a Brooklyn- hídon, és kiveszek egy szobát a Brooklvn Marriotban. Hozatunk italt, és áthívunk néhány barátot. – Haboztam, úgyhogy hozzátette. – Nyilván nem akarsz itthon üldögélni néhány háznyira mindettől. Volt egy bizonytalan elképzelésem, hogy esetleg felhívom Andreát vagy valamelyiket a maroknyi barátom közül, akikre azóta tettem szert, hogy ideköltöztem, hátha őket is elengedték a munkahelyükről. De az, hogy bármelyikükhöz elmenjek, utazást jelentett. Metróra, buszra szállni jelenleg nem látszott bölcs döntésnek. A Brooklyn-híd túloldala jelentősen közelebb volt most az irodához, mint a Manhattan Midtown. És nem akartam túl messzire keveredni a macskáktól sem. Nem gondoltam bele komolyabban a dologba, de azt feltételeztem, hogy a tűz még egy darabig tombol, aztán eloltják, majd vége, eljön a gyász ideje. De azt is tudtam, hogy miután mindezen túl vagyunk, és már belefáradtam abba, hogy a másokkal beszélek erről a borzalomról, vissza akarok majd térni a csöndes lakásomba, hogy a macskáimmal vigasztalódjak. Végül is megkönnyebbülés volt számomra, hogy Sharon ezt az ajánlatot tette. Sharon nem volt a közvetlen főnököm, de mégiscsak fölöttem állt. Ráadásul egész életében New Yorkban élt. Nyilván jól tudja, mi a teendő. Mentünk pár háznyit a Brooklyn-híd felé. Senki nem tartott velünk az irodából, és az a gyanúm támadt, hogy a meghívás nem volt teljesen rögtönzött. Hogy Sharon valamit akar tőlem, de hogy mit, azt nemigen lehetett az eddig találkozásaink alapján kikövetkeztetni. Az jól látszott, nem csak a mi fejünkben fogalmazódott meg a gondolat, hogy elhagyjuk Manhattant; a hídon masszív embertömeg látszott. A híd le volt zárva a gépjárművek előtt, s az emberek átmásztak a korláton, ahelyett, hogy elmentek volna a gyalogosfeljáróig. Annak ellenére, hogy sok ezren voltak a hídon, a tömeg furcsa módon csöndes volt. Minden fojtott beszélgetésben a „terroristák"
szót lehetett kivenni, és én már régen túl voltam azon, hogy ne higgyem el. Aztán valaki a közelünkben azt mondta: – Mi van, ha felrobbantják a hidat? Nevetséges gondolat volt. Hogy valakinek hatalmában álljon felrobbantani a Brooklyn-hidat? Hogy az örökre eltűnjön a New York-i látképből? Abszurd gondolat. Akár egy rossz vicc poénja. De elhangzott, és az ember képtelen volt kiverni a fejéből. Sharonnal azzal próbáltuk elterelni a gondolatainkat, hogy azt latolgattuk, vajon kapunk-e szobát a Brooklyn Marriotban, és listát készítettünk azokról, akiket majd áthívunk. Van-e értelme megállni valahol piáért, vagy fizessük meg azokat a csillagászati árakat, melyeket, a hotel bárja számít fel? Háttal voltunk a World Trade Centernek, csak az embertömeget láttuk, és Brooklynt a túloldalon. Amíg úgy sétáltunk, úgy beszéltünk, ahogyan a normális emberek normális körülmények között szoktak, valahogy el lehetett viselni a világot. A levegő csípős volt a füsttől. Egy asszony elbotlott előttünk, és erőltetett, barátkozós jókedvvel azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy ennyit kell ma gyalogolnia, praktikusabb cipőt húz. Sharon és én együtt érzőn mosolyogtunk, és már éppen válaszoltunk volna, amikor egy férfi kiabálni kezdett: – Felrobbantották a Pentagont! Felrobbantották a Pentagont! Ekkor hatalmas robaj hallatszott. A híd rázkódni kezdett a lábunk alatt. Felrobbantják a hidat! Felrobbantják a Brooklyn-hidat! Az emberek sikítani, üvölteni, rohanni és lökdösődni kezdtek, egymásba rúgtak. Páran elestek, mások átgázoltak rajtuk. Sharon és én egymásba kapaszkodtunk, hogy talpon maradjunk. Sikítani akartam én is, de nem volt levegő a tüdőmben. Nem volt sehol levegő. A Brooklyn-híd felrobban, szétesik, és én rajta állok! Minden izmom előre akart törni. A kezeim, a lábaim vadul remegtek, ki akartak ugrani a bőrömből, és csak rohanni előre. Képek jelentek meg a szemeim előtt, nem a saját életemből. Szemcsés, fekete-fehér filmjelentek voltak a dokumentumfilmekből a holokausztról. Néhány idősebb zsidó férfi sorakozott fel egy fal felé fordulva. Egymás kezét fogták és imádkozták, azt az imát mormolták, amit a zsidóknak a haláluk
percében kell elmondaniuk. Olyan tisztán hallottam őket, mintha mellettem állnának; aztán meghallottam a saját hangomat is, ahogy velük mondja, alig ismertem fel, távoli volt, idegen: Sh 'ma Yisrael, Adonai eloheinu, Adonai eh-chad... Aztán hirtelen mindenki megállt, mintha valaki kihúzott volna bennünket a konnektorból. Észrevettük, hogy a híd nem esik szét, nem szakad ketté, nem hullunk az East Riverbe. Egy emberként fordultunk hátra. A World Trade Center egyik tornya összeomlott. Pár pillanat múlva csak egy füstös lyuk marad a helyén az ég kékjében. A tűz füstje fekete volt, de ami a leomlás után maradt, az selyemfényű és sárgás. Szabályosan állt ott a ragyogó kék égen, akár egy tűzijáték utóképe. – Semmi baj – mondtam Sharonnak. – Semmi baj. Csak a torony omlott le. Milyen nevetséges volt ez. Lehetett annál nagyobb baj, hogy leomlik a World Trade Center egyik tornya? Mégis, abban a pillanatban nem volt semmi baj, és nem csak azért, mert nem a Brooklyn-híd dőlt össze, hanem, mert a dolog érthető volt. Az épületek égnek, aztán összeomlanak. Mi is erre a kifejezés? Porig ég. Még sohasem láttam a saját szememmel ilyesmit, de ezt mondták mindig. A tűzoltók megpróbáltak úrrá lenni a helyzeten, de már késő volt, és a raktár porig égett. Megesik az ilyesmi, mindenki tudja, hogy van ez. A baj persze csak az, hogy nagyon nincs így. A következő pillanatban az hasított belém, hogy abban az épületben emberek voltak. Ha lehetett még valami reményük a menekülésre azoknak, akik a lángoló épületben csapdába estek, hát ennek vége. Aztán egyszer csak újra imádkozni kezdtem, ezúttal a gyászolók kaddisát mormoltam. Yitgadal v'yitkadash sh'mae raba... A füst- és porfelhő, ami az épület után maradt, csak állt ott egy darabig szabályosan felegyenesedve, akár egy kobra, amely a szemével szuggerálja áldozatát. Megbűvölve néztem, ahogy lassan ereszkedni, terjedni kezd. Az átláthatatlan hamu- és törmelékfelhő elnyelt mindent, ami az útjába került, még sok
háznyira is, madarakat, fákat, épületeket. A házat, ahol a macskáim voltak. A testem egyszer csak megindult arra, amerre egy ideje már néztem. Elkezdtem keresztültörni a tömegen, most, hogy az emberek rémült kiáltásokkal még elszántabban nyomultak Brooklyn felé. – Elnézést – mondtam udvariasan. – Elnézést. Hát nem ezt kell mondani, amikor az ember furakodik a tömegben? Ők tolakodtak, nekem jöttek, de ez rendben volt. Megértettem. Menniük kell valamerre, nekem meg az ellenkező irányba kell mennem. Ha kellően türelmes és kitartó vagyok, keresztüljutok. Valahányszor beleütköztem valakibe, azt mondtam, elnézést. Sharon megragadta a karomat. – Gwen! – kiabálta. – Mit csinálsz? Erre kell mennünk – és hevesen mutogatott Brooklyn irányába. – Eressz el! – Most már kettős harcot kellett vívnom az ő szorításával és a tömeggel. – Ott vannak a macskáim! – Gwen! – kiáltott megint. Két kézzel megragadta a vállaimat és kissé megrázott. Egy pillanatig felmerült bennem, vajon felpofoz-e? Hisztériás lettem volna? Nem éreztem úgy, hogy az vagyok. Tökéletesen tisztának éreztem magam. Sharon a megmaradt torony irányába mutatott, ami veszélyesen oldalra dőlni látszott. – Gwen, bármelyik pillanatban leszakadhat a másik torony is. Nem mehetsz vissza a macskákért. Tovább kell mennünk. Szinte abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a második torony is megindult. Sokan a tenyerükbe temették az arcukat, zokogtak és sírtak. Az én szemem száraz volt. Üres tekintettel néztem, ahogy a második bézs színű hamuszörny egyesül az elsővel. Lassan semmi sem látszott a belvárosból. – A macskáiddal nem lesz semmi baj – mondta Sharon. – Ott vannak a lakásban, biztonságban vannak, hidd el. Törött ablakok, gondoltam. Törött ablakok, vak macska. – Senkit nem fognak visszaengedni a hídról az üzleti negyedbe – folytatta. – A híd egyirányú, nekünk is arra kell mennünk.
Persze, világos. Ostoba döntést hoztam. Rémesen, szörnyen, tragikusan ostoba döntést. Egyedül voltak, senki sem vigyázott rájuk, és ez csak az én hibám, az enyém, az enyém. – Majd kitalálunk valamit, ha átértünk Brooklynba – mondat Sharon. Volt valami elkeseredett elszántság a hangjában. – Telefonálunk majd, valakit csak elérünk a házatokban, és a macskák rendben lesznek. Megfordultunk, és elindultunk Brooklyn felé. Már nem beszéltünk a Brooklyn Marriotról. Anélkül, hogy egyetlen szót is szóltunk volna egymáshoz, tovább mentünk. Most már az volt a cél, hogy kikerüljünk a közelgő koromfelhő alól. Hamarosan már alig láttunk; levettük az ingünket, és az arcunk elé kötöttük. Az agyam tompa, érzéketlen felével azt gondoltam, milyen megdöbbentő, hogy az egyik pillanatban még a világ egyik legfejlettebb városában vagyunk, a következőben pedig már háborús menekültként futunk az életünkért. A bőrünk, a hajunk szürke volt, mire átértünk a hídon. Kilométereket gyalogoltunk. A lépések ritmusa a fejemben visszhangzott. A macskák, a macskák. A macskák, a macskák. Valahol Brooklynban – fogalmam sincs, hol tartottunk épp akkor – egy szerelő állt egy garázs előtt, és sebészmaszkokat osztogatott az arra járóknak. Köszönetképpen bólintottunk, a torkunk fájt a füsttől. Végül olyan sokat mentünk, hogy Sharon azt mondta, most már akár az ő lakásáig is elgyalogolhatunk; ez a Bay Bridge-nél volt, jó tizenöt kilométernyire onnan, ahonnan reggel elindultunk. – Maradhatsz nálam – mondta. Hálás voltam, de inkább csak az agyammal, mint a szívemmel. Tudtam, hogy Sharon kedves dolgot tesz, hova is mennék aznap este, hol is aludnék, ha nem nála? De nemigen törődtem most az eshetőségekkel. Nem mindegy, hová megyek és hol alszom? Az számít csak, hogy jutok majd haza. Fel akartam hívni anyámat, és a házat, ahol a lakásom volt. De a mobiltelefonok nem működtek.
– Az anyám munkahelye ott van a lakásom közelében – mondta Sharon. – Onnan használhatjuk a vonalast. Sharon órája szerint már délután kettő volt, amikor elértük a Bay Bridge-t. Csaknem öt órát gyalogoltunk. Elég messze voltunk Lower Manhattantől ahhoz, hogy magunkra vonzzuk a tekinteteket azzal, hogy tetőtől talpig sárgásszürke hamu borít bennünket. Az utcák szélesek voltak és tiszták, az emberek fegyelmezettek. Olyan furcsán távolról szemléltem mindezt, nem mozdult bennem semmi. Történtek körülöttem a dolgok, tudatukban is voltam, de nem tudtam érezni velük kapcsoltban semmit, nem voltam képes részt venni bennük. Olyan volt, mintha egy taxi hátsó ülésén ülnék, és csak nézném, ahogy tovafut a táj. Ugyanilyen kívülállóként néztem, ahogy Sharon nedves, könnyáztatta ölelést kap az anyjától, ahogy belépünk az irodába. Egy másik ott dolgozó asszony diszkréten egy hátulsó helyiség felé mutatott: – Ott van a mellékhelyiség, ha megmosakodna – mondta kissé határozatlanul. Ujjatlan inget viseltem, halásznadrágot és szandált, de olyan mennyiségben ült rajtam a hamu, hogy nemigen lehetett kivenni őket. Először anyámnak telefonáltam az iskolába. – Ó, hála az istennek – mondta a kezelő, amikor bemutatkoztam. – Az anyja a tanáriban van. Néhány másik tanárral. Azonnal szólok neki, hogy vonalban van. Egy pillanatra megszólalt a várakoztató zene – ez roppant bizarr volt: hogyan létezhet egyáltalán efféle fölösleges dolog, mint a várakoztató zene? – aztán anyám volt a vonalban, és sírt. Annyira sírt, hogy képtelen volt beszélni, levegőt venni. A zokogása csaknem üvöltésnek hangzott, folyamatos volt és olyan fájdalmas, mintha valamit nyers erővel szakítanának ki a testéből. Én egyetlen könnyet sem ejtettem még azon a napon, és nem is akartam. Ha sírni kezdtem volna, összeroskadok, és most az volt a legfontosabb, hogy tartsam magam. De minden egyes el nem sírt könnycsepp ott ült a torkomban és fojtogatott. Rekedt hangon ismételgettem:
– Ne sírj, anyu, jól vagyok. Anyu, jól vagyok, ne sírj. Egy másik tanár átvette tőle a telefont. – Mondja meg, hol lesz – szólt csöndesen. – És majd tudatjuk vele. Megmondtam, hogy Sharonnál leszek, és hogy később még visszahívom a telefonszámmal. Letettük, és megpróbáltam hívni a portást a házunkban. Nem vette fel senki. Megpróbáltam néhány bérlőt is, akiknek megvolt a száma, vonalason is, mobilon is. Senki nem volt otthon. Senkit nem volt elérhető. Kihunyt minden remény arra, hogy valaki azt mondja: – Igazán bolond vagy, hogy úgy aggódsz, hiszen itt minden tökéletes rendben van! Törött ablakok, gondoltam. Törött ablakok, vak macska. Sharon és én sétáltunk pár saroknyit a lakásig. Otthonos, fénnyel, növényekkel teli háromszobás lakás volt. Azonnal rátapadtunk a tévére. Sharonnak igaza volt: nem csak a World Trade Center két tornya omlott le, de körülötte a téren minden épület alaposan megrongálódott vagy összedőlt. Manhattan teljesen le volt zárva a Tizennegyedik utca alatt. Útzárakat húztak fel. A területet a hadsereg felügyelte, csak katonák, rendőrök, tűzoltók és a mentőszemélyzet mehetett be. Nem volt értelme a törött ablakon gondolkodni. Nem tett jót. Muszáj volt arra gondolnom, hogy a házunk teljesen rendben van. A macskák is rendben vannak. Rengeteg kajával és vízzel hagytam őket ott, úgy fogják megélni a dolgot, mintha kétnapos üzleti úton lennék. Mert abban biztos voltam, hogy másnap elmegyek értük. Tudtuk, hogy le kéne zuhanyoznunk, ennünk kéne, vagy csinálnunk valamit, de nem tudtunk elszakadni a képernyőtől. Sms-eket mutattak azoktól, akik az épületben voltak. Az utolsó szavaik, mondta a riporter. A fájdalom elviselhetetlen volt, Sharon elővett két üveg vodkát. Úgy ittam, ahogy soha korábban. Addig akartam inni, amíg az üvegnek is úgy fáj, ahogy nekem, addig, amíg nem forog velem a szoba, amíg el nem felejtem a saját nevem. Addig akartam inni, amíg el nem vesztem az eszméletem. Ez tökéletesen sikerült.
Huszadik fejezet
2001. szeptember 12.
„[...] vittem a nagy teli tömlőt, s útravalót is egy zsákban, mert hős lelkem sejtette előre, hogy szilaj ember jön, nagy erő vértjével övezve, és sem igazságot, sem törvényt nem tud a szíve."
Minden számítás szerint rettentő másnaposan kellett volna kelnem, de nem így történt. Sőt, talán még soha nem voltam ennyire tiszta fejű, soha nem tudtam ennyire, mit akarok. Mintha az agyam az eszméletlenség óráit arra használta volna föl, hogy problémákat oldjon meg, s mikor felkelek, már minden ki legyen találva, nekem már csak az maradjon, hogy megtegyem az előírt lépéseket. A hírek gyors áttanulmányozása több dologban eligazított. Egyrészt megtudtam, hogy Lower Manhattan még mindig le van zárva, körbe van barikádozva, csak a katonaság és a mentőszemélyzet mehet be. A Tizennegyedik utca alatti rész el volt zárva a gépkocsik elől, a metró és a buszok nem jártak arrafelé, de a többi busz és vonat városszerte nagyjából menetrend szerint közlekedett. Ez azt jelentette, legjobb, ha gyalog próbálok majd közelíteni. Bekapcsoltam Sharon számítógépét, megnéztem a térképet, és három olyan útvonalat is találtam, amin egészen közel juthatok a lezárt zónához. A hírekből azt is megtudtam, hogy nincs áram és víz Lower Manhattanben. Vagyis, ha sikerül megközelítenem a házat, akkor is az a legjobb, ha elhozom az állatokat a lakásból, még akkor is, ha az épület érintetlen. Sokáig nem élhetünk egy olyan lakásban, amiben nincs víz és csak harmincegy emeletnyi lépcsőzés árán érhető el. Úgy döntöttem, felhívom Scott barátomat, hátha be tud fogadni bennünket pár napig. Scott akkoriban költözött Miamiból
Philadelphiába egy jó nagy lakásba – valamivel több mint egy óra volt vonattal. Scott az a fajta barát volt, akire számítani lehet a bajban, és az egyetlen olyan volt a közelben, akinek kellő tere volt, hogy négyünket befogadjon. Felírtam Scott nevét egy papírra az útvonalakkal együtt, és melléírtam, hogy „alom", „tál", „macskakaja", hogy el ne felejtsem megkérni arra, hogy ezeket beszerezze nekem. Aztán persze kifizetem, ha odaértem. Persze az is benne volt a pakliban, hogy nem tud minket befogadni, vagy legalábbis több napra nem. Esetleg, ha visszajön az áram, okafogyottá válik a macskák Phillybe cipelése. Ebben az esetben viszont be kell vásárolnom, és ezt a környéken nem fogom tudni megtenni, hiszen minden zárva lesz. Elővettem egy másik papírt, és felírtam rá, miket kell adott esetben nekem beszereznem. Felvéstem azt is, hogy el ne felejtsek jó sok pénzt kivenni egy automatából. A készpénz mindig nagyon jól jön válsághelyzetben. Azt is meg kellett tudnom, szervezi-e valaki a kisállatok mentését a Ground Zérónál, ahogy a mai naptól mindenki nevezte. Fel volt tüntetve egy információs szám a képernyő alján a tévében, de akárhányszor próbáltam, foglalt volt. Talán jobb is így, gondoltam. Az állam törődjön csak az emberekkel. A macskáimmal pedig majd én foglalkozom. Sharon még aludt, amikor bekukkantottam hozzá. Írtam egy cetlit, és kiragasztottam a fürdőszobai tükörre. Aztán magamra öltöttem az előző napi mocskos ruháimat, felkaptam a kulcsot, a táskámat, és kiléptem az ajtón. Éppen olyan tiszta és ragyogó idő volt, mint az előző napon. Arra számítottam, hogy az izmaim majd be lesznek állva az előző napi gyaloglástól, de simán, könnyedén mozogtak, mintha csak alig várnák, hogy akcióba lendülhessenek. Gyalogoltam pár saroknyit egy úton, ami Bay Ridge főútjának tűnt, amíg bele nem ütköztem egy nagyobb áruházba. Ott vettem egy farmert, két nagy pólót, alsóneműt, egy olcsó szandált, zoknit, fogkefét, dezodort, szappant. Vásároltam ezenkívül nyolc liter vizet, egy doboz macskaalmot, egy nagy zsák egyszerű macskakaját (Vashti legfeljebb pár napig viszketni fog), egy elemlámpát, elemeket, és
megvettem a legnagyobb hátizsákot is, amit árultak. Komoly munka volt mindezt visszacipelni Sharonhoz, de roppant mód elégedett voltam magammal, úgyhogy meg sem kottyant. A tervem első pontját teljesítettem, s egy lépéssel közelebb kerültem a macskáimhoz. Úgy éreztem, mintha félig már meg is lennének mentve. A Bay Bridge-től induló gyorsvasút zsúfolt volt, de nem elviselhetetlenül. Valószínűsítettem, hogy sok belvárosban dolgozó ember szabadnapot kapott. Bár különösebben nem izgatott a kérdés, de biztos voltam benne, hogy a mi irodánk is zárva lesz. Ennél a hirtelen jött szabad szerdánál csak az volt furcsább, hogy egyesek nem vesznek ki szabadnapot. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy ugyanabban a világban, ahol ott füstölögnek a World Trade Center romjai, az emberek hétköznapi dolgokat tesznek, felöltöznek a munkához, kávét főznek, uzsonnát csomagolnak a gyerekeknek. A tegnapi nap a legkevésbé sem volt valóságos. A mai már annak látszott, mégis furcsa volt, hogy egyesek úgy élik meg, mint egy normál hétköznapot. – Te megőrültél – mondta nekem Sharon, amikor visszatértem a boltból és beavattam a terveimbe. – Nézd a híreket, még mindig házak omlanak össze ott. – Annál inkább oda kell mennem – feleltem. Sharon folytatta még egy darabig, ecsetelte, hogy nem fogják beengedni a lakókat, nem, képtelenség, hogy bejussak. Legalább péntekig maradjak vele, mondta. Alig várta, hogy elhagyhassa a várost – sokan voltak így vele –, ő és az anyja azt tervezték, hogy elmennek a hétvégére. De addig az enyém az egyik hálószoba. Kétségkívül érintett a dolog, hiszen gyakorlatilag hajléktalan voltam. Jelenleg minden tulajdonom annyi volt, amit aznap reggel vettem. De ezzel ráértem foglalkozni, mert csak kikészítettem volna magam vele, és elterelem a figyelmemet a közvetlen tennivalókról. Ami ezeket illeti, már felhívtam Scottot, aki azt mondta, tárt karokkal vár engem és a három macskát, ha
úgy adódik. Még csak szerda volt, péntekre eltűnök Sharon lakásából. Sharon ragaszkodott hozzá, hogy vigyem el az egyik kulcsát arra az esetre, ha visszajönnék délután, és ő nem lenne otthon. – Ha sikerült eljutnom a macskáimhoz, valószínű, hogy nem jövök vissza – figyelmeztettem. Sharon vállat vont. – Akkor majd jövő héten visszaadod a kulcsot az irodában. A hátizsákba és egy bevásárlószatyorba pakoltam be, ott hevertek a lábaim előtt a vonaton. Az egész jóval több volt, mint tíz kiló, de mivel a nagy része a hátamon volt, nem volt olyan nehéz cipelni. A gyorsvasút a belváros irányába átment a Manhattan-hídon, és olyan hirtelen jött föl a föld alatti sötétből a napfényre, hogy szinte belevakultam. Mintha visszatekertem volna a tegnapi sétát. A Brooklyn-hídtól délre füstfal emelkedett, és még itt a vonaton, ekkora távolságból is érezni lehetett a szagot. Elfordultam az ablaktól. A vasút a Tizennegyedik utcáig vitt. Egész Manhattannek sajátos szaga volt, Ground Zero szaga. Homérra gondoltam, Homér szuperérzékeny szaglására és hallására. Mit érezhetett, mit hallhatott, mit élhetett át ott, az események közvetlen közelében? Valahogy úgy gondoltam, hogy Scarlett és Vashti, akik kilátnak az ablakon, kevésbé rémültek. Legalább valami képet tudnak kötni ahhoz, amit látnak és hallanak – így biztosan kevésbé rémisztő számukra. Valóban? Én sokkal többet értettem a dologból, mint ők, mégsem tudtam mit kezdeni a dologgal. Ezt fejezd be, mondtam magamnak. Semmi értelme. A Tizennegyedik utca keresztutcái le voltak zárva, de láttam, hogy gyalogosan és biciklivel többen bemennek. A nap folyamán korábban megfordult a fejemben, hogy milyen furcsa, hogy abban a világban, ahol ott van a Ground Zero, az emberek normális dolgokat csinálnak. Most arra jutottam, hogy két világ van, a barikádoktól északra eső világ, ahol az emberek trendi kávéházak teraszán kortyolják a kávéjukat, ahol kocsik, taxik
furakodnak előre, és a túloldal, ahol nincsenek autók, nincs semmi, csak pár elszánt gyalogos. Meghúztam a zsákom, megmarkoltam a csomagom, és követtem őket. Délnek és keletnek tartottam. Cikcakkban jártam az utcákat, a World Trade Center romjainak szaga volt az iránytűm. A boltok, irodák zárva voltak, a kirakatok az éjszaka odaragasztott papírlapokkal tele. Nem látták a fiamat? Nem tudjuk, hol a lányunk. A World Trade Centerben dolgozik. Mosolygó arcok néztek rám a lapokról, kalapban diploma-átvételkor, nászúton, horgásztúrán. Látták a férjemet? Hallottak a húgomról? Ha valamit tudnak, kérem, hívjanak... kérem hívjanak... kérem hívjanak... Alvilági utazás volt ez, halottak árnyai néztek rám mindenhonnan. Rákanyarodtam a Canal Streetre, aztán megállított egy katona egy rögtönzött ellenőrzési pontnál. Az egyenruhás, gépfegyveres fiatalemberek roppant udvariasak voltak, meglehetősen együtt érzők, ráadásul asszonyomnak szólítottak, de átengedni a világért sem akartak. – Az egész környék le van zárva, asszonyom – mondták. – Senkit nem engedhetünk át. – De itt lakom – könyörögtem. – A macskáim... – Sajnáljuk, asszonyom – mondták. – Senkit nem engedhetünk be. Egy platós kocsi érkezett, tele kamerás emberekkel. Intettek neki, hogy tovább. – De őket meg beengedték – vitatkoztam tovább. – Ők újságírók, asszonyom. Láttam, hogy ez nem fog menni, úgyhogy keletnek indultam a Canal Streeten. Odaértem egy újabb ellenőrzési ponthoz, ahol ismét próbát tettem. – Újságíró vagyok – mondtam habozás nélkül. Az ellenőrző pontot vezető fiatalember udvarias kétellyel nézett rám, végignézett a farmeremen, a zsákomon, veríték csíkozta arcomon. – Láthatnám az igazolványát, asszonyom? – Ööö – kissé elsápadtam. – Nos, tudja a zsákom alján van, és én...
– Sajnálom, asszonyom. Nem engedhetünk át senkit. – De... Látszott rajtuk, hogy nem érdemes feleselni. – Kérem, távozzon, asszonyom. Továbbmentem, azt reméltem, valahol ráakadhatok egy apró mellékutcára, egy sikátorra, ahol nincsen útzár. Ahová elfelejtették felhúzni a nagy zűrzavar közepette. Vagy ha nem is felejtettek el, legalább egy együtt érző katona őrzi. De nem találtam ilyen helyet. Amikor reggel pénzt vettem föl, volt egy olyan homályos gondolatom, hogy esetleg valakit meg kell majd vesztegetnem. De amikor erre sor kerülhetett volna, nem mertem megpróbálni. Igazából nem is szerettem volna megtudni, hogy valamelyik katona esetleg megvesztegethető. Nyugtalanító lett volna azzal szembesülni, hogy azok, akik most a biztonságunkat védik, könnyedén korrumpálhatók. Jól van, mondtam magamban, mára még elég kajájuk és vizük van a macskáknak, holnap pedig már biztosan be lehet jutni. A törött ablakok gondolatát kivertem a fejemből. Életben vannak, jól vannak, holnap pedig majd összeszedem őket. Addig semmi bajuk nem lesz. Némileg csalódottan tértem vissza Sharonhoz, de nem voltam elkeseredve. Csak egy kis késlekedés. Úgy gondoltam, változatlanul érdemes kísérletezni azzal, hogy valakit felhívok a házból, és ha nem sikerül, az sem baj, másnap biztosan bejutok majd. – Próbáld meg az ASPCA-t vagy a PETA-t – javasolta Andrea, amikor felhívtam délután. – Nyilván végeznek állatmentést. Mérges voltam magamra, hogy ez még nem jutott eszembe. Miami lakosként elég hurrikánt átéltem ahhoz, hogy tudjam, hogy mindig vannak állatmentők, akik segítenek ilyen helyzetekben. Felhívtam az ASPCA-t. Első csöngésre felvették! Elmondtam a mondandóm, és nő a vonal másik végén azt felelte: – Igen. Együtt dolgozunk a hatóságokkal, igyekszünk kihozni az állatokat. Adja meg az elérhetőségét és visszahívjuk.
– A nevem Gwen Cooper – kezdtem, – és... – Várjon csak! Maga Gwen Cooper? – vágott közbe a nő. – Gwen Cooper a John Streetről? Igen, én voltam Gwen Cooper a John Streetről. De ezt honnan tudja? Hacsak, gondoltam, nem valami újabb katasztrófáról van szó, olyanról, ami az én házamat érintette, és talán megvan nekik a bérlők listája, akiket tájékoztatniuk kell, és... – A petszittere, valami Garrett. Egész délelőtt hívogat bennünket. Nem tudja, maga él-e, hal-e, és teljesen odavan. Azt mondta, ha véletlen idetelefonálna, mondjuk meg, hogy hívja föl. A szerződésük szerint vész esetén bejuthat a lakásába, úgyhogy majd megmutatja az embereknek a papírt, ha nem akarnák beengedni. Van kaja, alom és víz nála, megpróbál biciklivel odajutni. Azt mondta: mondják meg neki, hogy nem hagyom cserben az én kis cimborámat. Az a foltos növény, Sharon telefonjával szemben megkettőződött majd elhomályosult. Hogy egyesek mit meg nem tennének Homérért! A macskáim valahogy felszínre hozták az emberekben rejlő jóságot; egyikük sem élne, ha valaki nem tesz értük önzetlenül. Kezdve azzal a termetes szerelővel ott Miamiban, vagy az anyámmal, aki elvileg nem is szerette a macskákat. – Felhívom – mondtam a nőnek az ASPCA-nál. – És köszönöm, hogy átadta az üzenetet. Kissé magamhoz kellett térnem, mielőtt felhívom Garrettet. A hála egyetlen nagy, zavaros gombócként akart kirobbanni belőlem, s ettől még Garrett is zavarba esett volna. Valamit pedig át kellett adnom abból, amit érzek – hogy mit jelent, hogy gondol ránk valaki, valaki, aki nekem nem jutott eszembe tegnap óta. Nem voltunk egyedül. Nem voltam egyedül. Nem számított, lehet-e sikere az akciónak; a tudat, hogy valakit rajtam kívül is érdekel, hogy a macskáim élnek vagy halnak, elmondhatatlan érzés volt. – Persze – morogta Garrett valahányszor levegőt vettem. – Hogyne. Tudom, hidd el, értem... Megteszek minden tőlem telhetőt. Felhívlak, ha sikerül bejutnom.
De nem Garett volt az egyetlen, akinek Homér és én eszébe jutottunk. Amikor otthon megnéztem az üzenetrögzítőt, tele volt. Úgy látszott, mindenki, akit valaha is ismertünk, tudni akarta, hogy jól vagyunk-e: a régi fiúim Miamiból, és olyan új ismerősök, akikre azóta tettem szert, hogy New Yorkba költöztem. Na, akkor hogy szedjük össze a macskáidat?- kérdezgették. Van egy biciklim... Ismerek valakit, aki a mentésen dolgozik... Ismerek valakit a városházáról... Tudok pénzt küldeni... Segít a pénz? Mit lehet tenni? Mit tehetünk? Homér az én legjobb cimborám... Elhozzuk. Elhozzuk őt, Gwen, meglátod... S ez még csak az első nap volt, a helyzet a legkevésbé sem volt reménytelen. Valaki eljut a macskákhoz. Rendben leszünk. A következő napon megismétlődött ugyanaz, ami az előző délelőtt. Újra megpróbáltam bejutni a pénzügyi negyedbe, megint csak nem sikerült. Tudtam legalább három különböző emberről, aki megpróbálja elhozni Homért, Vashtit és Scarlettet gyalog vagy biciklivel, de nem látszott valószínűnek, hogy ez bárkinek sikerüljön, ha nekem nem ment. Úgy kalkuláltam, hogy a kaja, amit otthagytam a macskáknak kedden, úgy másfél napra elég. Ez pedig azt jelentette, hogy éppen mostanában fogy el. De ami ennél is jobban izgatott, az a víz volt. A levegő New Yorkban sokkal szárazabb volt, mint Miamiban, nem lehetett annyit a tálba tölteni, hogy huszonnégy órán belül ne fogyjon el. Hallottam, hogy az emberek nemigen bírják két-három napnál tovább víz nélkül, de azt nem tudtam, mi a helyzet a macskákkal. – Hát, ha nagyon muszáj, majd isznak a vécéből – mondta Andrea. – Nem, nem – sipítoztam, – mindig lecsukom a vécé fedelét, nehogy Homér beleessen. Meg is fogadtam magamban, hogy ezentúl mindig nyitva hagyom. Szeptember 11. óta ez volt a legelső alkalom, amikor igazán pánikba estem. Nagyon aggódtam a macskák miatt, és abba belegondolni, vajon min mennek keresztül, elviselhetetlen volt. Soha nem voltak még ennyit egyedül úgy, hogy valaki közben
azért rájuk ne kukkantson, és soha nem kellett még ennyit kibírniuk kaja és tiszta víz nélkül. Az alom hétfő este óta nem volt kitakarítva, mostanra meglehetősen undorító állapotban lehetett. Nem fogják érteni, mi a helyzet, azt fogják hinni, szándékosan otthagytam őket étlen-szomjan, a Ground Zero felől érkező rettenetes szagokkal és hangokkal. Belegondolni is rossz, hova hergeltem volna még magam, ha nem kapok hívást aznap délután az ASPCA-tól. A környéken stabilizálódott annyira a helyzet, hogy másnap beengedik a lakókat arra az időre, amíg összeszedik az állataikat. – Bush elnök a Ground Zérótól mond beszédet holnap – figyelmeztetett a nő az ASPCA-tól. – Úgyhogy fényképes igazolvánnyal kell majd bizonyítani, hogy az ember ott lakik. Megvolt még a miami jogosítványom, amit nem cseréltem le, amikor New Yorkba költöztem. Nem vezettem ugyan autót, de a jogsim még nem járt le, személyazonosítónak tökéletes volt. Csakhogy New York-i személyazonosítóként eladni nem tűnt éppen a legszerencsésebbnek. Volt viszont egy csekkfüzetem a táskámban, rajta a nevemmel és a címemmel; reméltem, hogy a kettő már megfelelő mértékben bizonyítja, hogy valóban ott lakom, ahol azt állítom. Ráadásul biztosan könnyebb az ASPCA szervezésében bejutni. Talán teljes egészében megúszhatom a személyazonosítást. Sharon pénteken reggel ment el a városból. Visszaadtam neki kulcsot, és az ölelésem erejével megpróbáltam kifejezni a hálámat ezért a pár napért. – Sok szerencsét – mondta a vállamba. – Hívj fel, ha sikerült összeszedned őket. Felhívtam Scottot, hogy aznap este várhat négyünket – egészen biztosan. A helyzet világos volt: aznap este el kellett hagynom New Yorkot, hiszen nem volt hol laknom. De a macskáim nélkül nem megyek, egy tapodtat sem. Vagyis mindenképpen össze kell szednem őket aznap. Bármi áron. A nő, aki felhívott az ASPCA-tól, egy hangár méretű helyre irányított a Chelsea Piersnél. A Chelsea Piers egy hatalmas
szórakoztatóközpont a West Side Highwaynél. Vannak ott bárok, éttermek, koripálya, tekepálya, sportpályák, és néhány akkora hodály, hogy kiállításokat lehet bennük rendezni. Az elmúlt napokban viszont tartalék kórházként funkcionált a túlélők és a sérült mentőszemélyzet számára. A korcsolyapálya épp halottasházként üzemelt. Mielőtt elmentem volna a Chelsea Piersbe, még egy kísérletet tettem rá, hogy magam jussak el a macskáimhoz. A 6-os metróval egészen a City Hall megállóig eljutottam, ez csak pár sarok tőlem. De amint felmentem a lépcsőn, megállítottak a katonák, és az igazolványomat kérték. Megpróbálkoztam a floridai jogosítvány és a csekkfüzet kombinációjával, de nem sikerült meggyőznöm őket. Úgyhogy visszaszálltam a metróra. A Chelsea Piersben könnyedén megtaláltam az ASPCA-t; bejelentkeztem a pultnál. Zónákra osztották fel Lower Manhattant, és csoportokban vitték be a lakókat. Aznap délelőtt szürke idő volt és csípős hideg, a melegebb ruháim pedig otthon voltak. A nő, aki felvette a nevem és a címem, észrevette, hogy reszketek egy szál pólóban, úgyhogy egy másik teremhez irányított, ahol dobozokban álltak az adományozott ruhák. Választottam egy túl méretes flanelinget, összegomboltam magamon, és egy széldzsekit vettem rá. Nem igazán passzoltak rám, de legalább melegen tartottak. Visszatértem a váróba, leültem egy műanyag székre, letettem a hátizsákot és a bevásárlószatyrot a földre. Volt ott pár tucat állattulajdonos, történeteket, pletykákat osztottak meg egymással fojtott hangon. Ez egyik férfi azt mesélte, hogy ismer valakit, aki egészen a házig eljutott, de a portás nem volt ott, és bezárta a főbejáratot. A fickónak nem volt kulcsa hozzá, de kinek van, ha olyan házban lakik, ahol van kapus. Sikerült neki elvergődnie odáig, aztán nem tudott bemenni a házba. Nálunk is volt kapus. Most jöttem rá, hogy minden gondos tervezés ellenére elképzelhető, hogy odaérek a házhoz, és nem tudok majd bemenni. Az idegesség a gyomromban fokozódott. Mindannyian feszültek voltunk, nem tudhattuk, vajon meg tudjuk-e közelíteni a lakásainkat, és ha igen, mit vár majd ránk.
Fotókat cseréltünk a kedvenceinkről, történeteket meséltünk róluk, beszámoltunk róla, hogy mit szeretnek és mit nem, és azokról az apróságokról is, amik igazán pótolhatatlanná teszik őket számunkra. – Ez itt Gus, ez meg Sophie – fordult hozzám egy asszony, és egy képet mutatott két border collie keverékről. – A gyerekek megőrülnek értük – a mosolya elhalványult. – Még soha nem voltak ilyen sokáig egyedül. Nem is tudom, mi lesz a gyerekekkel, ha valami bajuk esett. – Minden rendben lesz velük – biztosítottam. – Minden rendben lesz. Megmutattam neki a fotóimat a saját állatkertemről. Mint a legtöbben, megcsodálta Vashti szépségét, és nevetett a Scarlett méltóságteljes arroganciájáról szóló történeteken. – Szegény kicsim – mondta Homér fotójánál. – Szegény kicsikém, biztosan nagyon meg van rémülve. – Ő a legkeményebb fickó, akivel valaha találkozott – biztosítottam. – Egyszer elüldözött egy betörőt a lakásból. – Elmeséltem a betörés történetét, és arra lettem figyelmes, hogy a közönségem növekszik. – Ezek az állatok sokkal többet kibírnak, mint azt gondolnánk. Semmiség lesz számára ez az egész. Az emberek bólintottak körülöttem, én pedig imádkoztam, hogy igazam legyen. Az órák csak teltek az állattulajdonosok purgatóriumában. Időről időre az ASPCA egy-egy képviselője odaállt a terem ajtajába, és bejelentette, melyik blokkokhoz indul éppen csoport, s ekkor jó pár tulajdonos előresietett az előkészített jogosítvánnyal. Néha olyan bejelentéseket tettek, hogy "ha valaki bemegy valahová, de állat nélkül jön ki, az egyenesen mehet a börtönbe." Úgy tűnik, voltak ott olyanok, akik úgy tettek, mintha állataik lennének, valójában azonban csak egy laptopot vagy üzleti dokumentumokat akartak elhozni az ASPCA segítségével. – Ez nem vicc, emberek. Rendőrök jönnek majd velünk, és aki állat nélkül jön ki egy épületből, a börtönbe kerül. Két óra elteltével már tűkön ültem. Kezdett kétségem lenni a felől, hogy át tudnak majd csempészni az ellenőrző ponton a
megfelelő személyazonosító nélkül. A tömegnek fogyatkoznia kellett volna a teremben, de ennek nem látszott jele. Nem tudtam semmilyen logikát felfedezni a körzetek sorrendjében – olyasmit, hogy mondjuk északról délre, vagy keletről nyugatra haladnak. Annyi volt biztos, hogy az enyémet még nem mondták. A következőre az jön, mondogattam magamnak. A következő az enyém lesz. De még egy óra eltelt, és nem következtem. Végül aztán képtelen voltam tovább várni, úgy döntöttem, egymagam talán jobban boldogulok. Keleti irányba gyalogoltam Chelsea Pierstől egészen addig, amíg el nem értem a Hetedik sugárutat, aztán délnek fordultam. A hátizsák rajtam, szorítottam a nagy bevásárlótáskát. Három napnyi cipelés után a zacskó már kezdett szétesni, magamhoz kellett ölelnem. Elgyalogoltam odáig, ahol a Hetedik keresztezi a Hudson Streetet, és Varick Street lesz belőle. Volt ott egy ellenőrző pont három rendőrtiszttel – két fiatalember, és egy valamivel idősebb. Ez volt az első olyan ellenőrző pont, amit nem katonák őriztek, ezt jó jelnek vettem. – Igazolványt, legyen szíves – mondta az idősebb rendőr. Elővettem a floridai jogosítványt és a csekkfüzetet a manhattani címmel. A rendőr egymás mellé tette és kétkedve vizsgálta őket. – Senkit nem engedhetünk be azonosító nélkül. – Kérem – mondtam elkeseredetten. – Nemrégiben költöztem ide, ezért nincsen még New York-i jogsim. Megmotozhatnak. Le is vetkőztethetnek. Azt sem bánom, ha úgy megkötöznek, mint Hannibal Lectert és kiskocsin tolnak be. Csak a macskáimat akarom. Kérem, uram, kérem, engedjen be! A három férfi egymásra pillantott. Zsaruk voltak, nem katonák, és – ellentétben azokkal – ők idevalósiak voltak, ez az ő városuk. Én pedig egy városlakó voltam, akinek segítségre volt szüksége. Az első pillanatban megsúgta nekik rendőri ösztönük, hogy nem jelentek veszélyt. De a szabály az szabály. – Kérem – mondtam megint. – Napok óta nem kaptak enni, nem kaptak vizet. Meghalnak, ha nem jutok oda hozzájuk. Meghalnak nélkülem. Kérem, uram... Megígérem, hogy senkit
nem károsítok meg. Csak a macskáimat akarom. Kérem, segítsen. Valakinek segítenie kell. Napok óta próbálok eljutni hozzájuk. Kérem, uram, kérem, segítsen, engedjen be! Készen voltam arra, hogy ha a körülmények úgy hozzák, műkönnyekre fakadjak. Abban a pillanatban bármit megpróbáltam volna. De hirtelen azt vettem észre, hogy a könnyeim meglehetősen valódiak. Zokogtam, igazi nagy, rázkódó zokogás volt ez, kiszívott belőlem minden levegőt. Beledugtam az arcom a bevásárlószatyorba, az ingujjammal megtöröltem a szemeimet, de a könnyek csak nem akartak elapadni. A macskáim meghalnak, mert nem cseréltem le a jogsimat. Meghalnak egy jogosítvány miatt. Idióta, lehetetlen dolog, mégis, ez a valóság. A három rendőr csak állt ott, és roppant kényelmetlenül érezte magát, várták, hogy kisírjam magam. Aztán az egyik az ifjabbak közül megszólalt. Enyhe spanyol akcentusa volt. – A feleségem megőrül a macskákért. Valószínűleg megöl, ha nem engedjük be a lányt. Fölpillantottam. Nocsak? Tán sikerülni fog? – Néhány kép a macskáimról – mondtam, és előkotortam őket a retikülömből. Nem volt könnyű a szatyorral együtt megtartani. – Ez Scarlett, ez pedig Vashti. Ez pedig a legkisebb, Homér. Azok hárman pislogtak, követték a kezem. – A legkisebb olyan érdekesen néz ki – mondta az idősebb rendőr. – Vak – ütöttem tovább a vasat. – Bármi megtörténhet vele. Ha esetleg kitört egy ablak, ő nem tudja, hogy nem szabad kiugrani rajta, és hát a harmincegyediken lakom. Biztosan nagyon rémük, hiszen még csak nem is láthatja, mi folyik. El tudja képzelni, hogyan éli meg egy vak kismacska a hangokat, amiket odalentről hall? Az idősebb rendőr nagyot sóhajtott. – Jól van – mondta, és kissé arrébb lépett. – Na, menjen. – Nagyon köszönöm – a két kezem közé szorítottam a kezét. – Köszönöm, köszönöm.
Igyekeztem vakon a többi rendőr felé is bólintani, aztán megigazítottam a zsákot és a szatyrot, letöröltem a könnyek maradékát az arcomról, és átmentem a torlaszon. – Vaya con dios – mondta a fiatal tiszt. Isten önnel. A mellékutcákon közelítettem West Village-ből a pénzügyi központ felé. Attól féltem, hogy a főbb útvonalakon újabb ellenőrző pontokba ütközhetek, és valaki megint elkéri az igazolványomat. Hát ettől indokolatlan volt félnem. Gyalogoltam vagy öt kilométert, és közben egy teremtett lelket sem láttam – sem egy autót, sem egy embert, sem egy madarat a fán. Hátborzongató volt, mintegy apokalipszis utáni, mintha én lennék az utolsó ember Manhattanben. Soha nem láttam még üres New York-i utcát, de még csak nem is hallottam ilyesmiről. Bármilyen későn, bármilyen kihalt környéken járt is az ember, mindig volt ott valami vagy valaki más – egy kutyasétáltató asszony vagy valaki, aki árut hozott a nonstopba vagy akár csak a fények az ablakokban. És soha sem lehetett az ember olyan távolságra valamelyik főbb útvonaltól, hogy ne hallja a tovasuhanó autókat. De most csönd volt. Füst és csönd. Az ég szürke volt, és úgy tűnt, egyre szürkébb lesz, ahogy közeledtem a Ground Zero felé. A füst is egyre sűrűbb lett, marta a torkomat, könnyeztem. A karjaim, a vállaim annyira fájtak, hogy az szinte elviselhetetlen volt. Egyszer elbotlottam egy kátyúban, és elhajítottam a szatyrot. A hangját visszaverte az üres utca, olyan volt, akár az ágyútűz. Villámgyorsan pattantam fel, bár tudtam, mi okozza a hangot. Az utca természetellenes csöndjénél csak az volt természetellenesebb, ha valami megtörte azt. Hamu ült mindenen, egyre vastagabban, ahogy délnek haladtam. A boltok, kávéházak előtt az egykor zöld fákat és bokrokat most vastagon lepte a szürkeség. Még a kirakatokban a próbababákat is olyan vastagon lepte a hamu, hogy nem lehetett kivenni rajtuk a ruhát. Körülbelül egy óra múlva elértem a Ground Zérót, vele a zajokat és az embereket. Hallottam a teherautók és a munkások
nyögését, az adóvevők fémes zaját, a rendőrkutyák ugatását. Láttam képeket a romokról a tévében és az újságokban, de ezek alapján lehetetlen volt elképzelni mekkora valójában a pusztítás, milyen is ez a sok hektárnyi, magából kifordult beton és vas. Az egész még mindig füstöt okádott, sőt, olykor lángok is felcsaptak. Fekete arcú, korommal borított, izzadt testű emberek apró csoportjai pöttyözték a romokat, úgy néztek ki, mintha túlélők lennének. Nem bámészkodtam sokáig, részvéttelenségnek tűnt. Meg aztán vártak rám. A feszültség egyre nőtt bennem, ahogy befordultam a sarkon. Mi van, ha lezárva, elhagyatottan találom a házat, ahogy az a férfi mesélte az ASPCA központban? A kapu azonban nyitva állt, és ott volt Tom, a kapus, és Kevin, az épületfelügyelő. Sokszor érintkeztem velük a szokásos félig barátias, félig hivatalos módon, de most annyira megörültem nekik, hogy eldobtam a bevásárlószatyrot, és a nyakukba borultam. – Hát itt vannak – kiáltottam, és mindkettőjüket megöleltem. – El sem hiszem, hogy tényleg itt vannak! – El sem mentünk – mondta Kevin. Tudtam, hogy Kevinnek hatalmas családja van – valami nyolc gyereke, tizenkét kutyája és isten tudja, hány macskája – odaát Queensben. – Ha elmentünk volna, talán nem tudunk visszajönni. – Hát, ebben nem tévednek nagyot. Képtelen voltam abbahagyni a vigyorgást. – Telefon, áram, víz változatlanul nincs – mondta Kevin, – úgyhogy nem javaslom, hogy maradjon. De ugyanazon az ágon vagyunk, mint a tőzsde, úgyhogy pár napon belül vissza kell, hogy kapcsoljanak. – És maga az épület? – remegő hangon kérdeztem ezt. – Az ablakok... Kevin arca ellágyult. Mindent tudott Homérról, ő is ott volt, amikor az ablakokra a gyermekzárakat felszerelték. – Nincsenek betört ablakok – mondta gyöngéden. – Homér meg a másik két macskája biztosan jól vannak.
– Éppen most készülünk egy állatbegyűjtésre – és körbemutatott a sok különböző méretű bokszon. – A gazdik lassan megjönnek értük. – No, hát én már itt vagyok. Benyúltam a hátizsákom oldalzsebébe, hogy elővegyem a lámpát. Leellenőriztem, működik-e. – Csak mutassák meg a lépcsőházat. – Van szüksége segítségre? – érdeklődött Tom. – Rengeteg mindent cipel. – Fog menni – biztosítottam. – Maguk inkább a többi állat miatt aggódjanak, akiknek még nem jöttek meg a gazdáik. Belső lépcsőház volt a házban, ablak nélküli. Mivel semmi áram nem volt, még a vészlámpa sem égett, tökéletes volt a feketeség odabent. A lámpám volt az egyetlen fényforrás. Haragudtam magamra, mert meg kellett állnom útközben. A karjaim, a csípőm, a hátam sajgott, úsztam a verítékben. Mire a tizenharmadikra értem, már annyira lihegtem, hogy le kellett ülnöm. A zihálásom visszhangzott a betonfalak között, letekertem a kis vizespalack kupakját, amit Tom nyomott a kezembe odalent. Óvatosan kortyoltam belőle. Pár perc múlva újra mászni kezdtem. A huszadikon megint meg kellett állnom levegőért, aztán meg a huszonnyolcadikon. Akkor már remegtek a lábaim, de már csak három emelet volt hátra, nem volt értelme pihenni. És amikor megláttam a 3l-es számot, csaknem újra sírva fakadtam, aznap már másodszor. Idegesen hadonásztam a kulccsal, próbáltam beletalálni a kulcslyukba. Arra számítottam, hogy majd megcsap a füstszag, ahogy kinyitom az ajtót. Ez így is történt, de jócskán elnyomta a használt alom szaga. Szegénykéim, gondoltam. Ezzel kellett együtt lenniük egész héten! Szinte féltem belépni a lakásba, nem tudtam, mi vár majd rám. De egy gyors pillantás a bejárati ajtóból meggyőzött arról, hogy minden úgy van, ahogy kedden hagytam. Azzal a különbséggel, hogy a kajástálban nem volt egyetlen morzsa sem. És a vizestál is csontszáraz volt.
Scarlett és Vashti szerencsétlenül, összegömbölyödve feküdtek az ágyon, felkapták a fejüket, ahogy beléptem. Homér az ablak előtt állt. A teste megfeszült, valószínűleg már akkor, amikor meghallotta a kulcsot a zárban. A levegőt szaglászta, a fülei forogtak. Ki az? Ki van ott? Óvatosan tettem le a zacskót és a hátizsákot, nem akartam még jobban megijeszteni őket. – Cicuskáim – morogtam rekedten. – Itt vagyok. Ahogy a hangomat meghallotta, Homér éles nyávogással felelt. Két szökkenéssel áthidalta a közöttünk levő távolságot, és rám ugrott. Olyan erővel mászott fel a mellkasomig, hogy csaknem feldöntött. A baleseteket elkerülendő leguggoltam, és Homér teljes erejéből belefúrta a fejét a mellkasomba és a vállamba. – Homér mackó! A neve hallatára Homér egész pofiját az arcomhoz nyomta, és kiabált: nyaú, nyaú, nyaú! És dorombolt hozzá. – Sajnálom, kisfiú – mondtam. A könnyek, amiket Homér nem láthatott, hallhatóak voltak a hangomban. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott. Vashti csaknem szégyenlősen közelített, mintha csak tiszteletben tartaná Homér túláradó örömét, mintha nem akarna alkalmatlankodni. Az elülső mancsait a lábamra támasztotta és nyávogott; őt is magamhoz húztam. Csak Scarlett maradt távol. Megsemmisítő tekintettel nézett rám a félig csukott szemhéjai mögül, majd elfordult. No, csakhogy előkerültél. De egy perc múlva ő is megenyhült. Nyilván jöttél, ahogy tudtál. Ő is az ölembe kúszott, és ezúttal nem is csapdosott a másik kettő felé. – Soha nem hagylak többé egyedül benneteket ilyen sokáig – mondtam nekik. – Soha, soha nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veletek, soha nem hagylak magatokra benneteket ennyi időre. Lefeszegettem Homért a mellkasomról, magam elé tartottam, mintha csak meg akarnék győződni arról, hogy érti, amit mondok – persze nem érthette. De biztos voltam benne, hogy belül tudja, mindig is tudta.
– Megígérem – mondtam. – Megígérem. Másnap reggel, már Philadelphiából küldtem Garrettnek egy csekket, az egyheti állatgondozás díjával. És feladtam egy csekket az ASPCA-nak is.
Huszonegyedik fejezet
Aki nem lát a szemétől
„[...] oly férfiu nincs itt, mint Odüszeusz [...]"
A miami barátaim egy emberként mondták, hogy szeptember 11-ét követően haza kell költöznöm. Kétségtelen, hogy New Yorkban az élet éppen olyan nehéz lett, mint ahogy azt az odaköltözésem előtt, még pesszimista rohamaim alkalmával elképzeltem. A romok, a füst szaga még hónapokig megmaradt, és mind a mai napig, ha valami ég, nekem az első New York-i őszöm jut eszembe. Homér miatt különösen aggódtam, hosszú hónapokig visszatérő szokása volt, hogy csak járkált a lakásban, és panaszos hangon nyögött. A dömperek és helikopterek zaja folyamatos volt, ez is feszültté tette őt. Homér számára a nap csúcspontja a kora este volt, amikor hazatértem a munkából. Most olyan extatikus állapotba került, valahányszor beléptem az ajtón – még ha csak a sarki boltba mentem is –, hogy percekbe tellett, míg el tudtam távolítani magamról, legalább arra az időre, amíg leteszem táskám és felakasztom a kabátom. Szóba jöhetett volna, hogy más környékre költözöm, de szeptember 11-ét követően két hónapon belül megszűnt a munkám. A cégem elsősorban olyan pénzügyi vállalkozásokat szolgált ki, melyek most megtizedelődtek a Ground Zero környékén, ami maradt, a túlélésért küzdött. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy az ember Manhattanben munkáltatói ajánlás nélkül lakást találjon, még akkor is, ha esetleg van pénze, hogy viselje az új lakással járó költségeket. Az egész gazdaság recesszióba fordult, és nyolc hónapomba tellett, amíg újra találtam állást. Éppen olyan elszántsággal üldöztem a szabadúszó munkát, mint amikor először akartam
megvetni a lábamat a marketingszakmában. És amikor végre állást találtam, az is egy szerződéses munka volt az AOL Time Warner online marketingosztályán, ahol heti ötven órát dolgoztam, de semmi jutalmat nem kaptam, és semmi garanciám nem volt arra, hogy hosszabb távon meg tudom itt vetni a lábam. Egy rettenetes évet töltöttem egészségbiztosítás nélkül. Voltak napok, amikor – ahogy a nagyanyám fogalmazott – mustáros szendvicsen éltem mustár nélkül. De így vagy úgy mindig sikerült kifizetnem a bérleti díjat és az állatorvost. Érdekes módon éppen a szüleim támogatták a legjobban, hogy New Yorkban maradjak, bármennyire veszélyesnek is látszott újabban a manhattani élet. Tudták, milyen fontos volt számomra a költözés, szakmailag és személyesen milyen zsákutcába jutott Miamiban az életem. Büszkék voltak arra, hogy bármilyen nehézségek jöjjenek is, nem pucolok haza a farkam behúzva. Homértól megtanultam az évek során, hogy attól még, hogy nem látod a kiutat a bajból, még nem biztos, hogy nem létezik. Megtanultam a kitartás értékét is. Sem Homérra, sem rám nem volt jellemző, hogy csak úgy feladnánk. És ahogy teltek a hónapok, hirtelen újabb okom lett maradni. New Yorkban lakott ugyanis Laurence Lerman. Egy hónappal szeptember 11-e előtt találkoztam először Laurence-szel. Andrea vőlegényének, Steve-nek volt a jó barátja; Steve „bátyja" volt az egyetemi évekből, és az egyik tanú leendő esküvőjükön. A szeptember 11-e előtti augusztus volt a legjobb időszakom New Yorkban, odaköltözésem óta. A munkát élveztem, már egyedül is jól eligazodtam Manhattan utcáin, és úgy tűnt, a macskáim is megbarátkoztak végre a hatalmas változással. Homér különösen bensőséges kapcsolatot alakított ki a pizzás fiúval, aki havonta legalább kétszer megjelent az ajtónkban. Azon a délutánon, amikor a könnyű sajtos, extra szószos lepényem mellett Homérnek is hozott egy doboz tonhalat, örökre bevágódott nála. Kitűnő hangulatban voltam, amikor megérkeztem arra a partira, ahol először találkoztam Laurence-szel – alig vártam,
hogy új embereket ismerhessek meg. Az alkalom egy közös barát születésnapja volt, mely a szabad ég alatt, egy kátránnyal borított manhattani tetőn került megrendezésre. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor megpillantottam Laurence-t. Steve mellett állt, és távolról úgy nézett ki, élénk beszélgetést folytatnak. Laurence hagyományos fehér inget viselt felgyűrt ingujjakkal, farmert, fekete övet, és fekete bebújós cipőt. Élénken mutogatott Stevenek, előrehajolt, ahogy magyarázott. Az ember akár azt is hihette, veszekszenek, csakhogy Steve nevetett, Laurence arcán pedig pajkos kifejezés ült. – Tudod, meséltem már Laurence-ről – szólt Andrea, és nekem haloványan felrémlettek valami elképesztően vicces megjegyzések, illetve olyanok, melyeket Andrea elképesztően viccesnek tartott, és felidézte őket nekem, és eközben annyira nevetett, hogy alig kapott levegőt, majd megjegyezte, hogy a sztori sokat veszített az értékéből azzal, hogy nem maga Laurence mondta el. Ott volt tehát Laurence és néhány közeli barátja, akik közül ketten profi komikusok voltak, egyikük pár éven belül egészen ismertté is vált. Így aztán humorból, jó sztorikból igazán nem volt hiány aznap este. Én úgy találtam, hogy Laurence ott a legszórakoztatóbb ember – sőt, a legszórakoztatóbb, akivel valaha találkoztam. Az emberek jöttek-mentek, beszélgető csoportok alakultak ki és alakultak át, de én egy centit nem mozdultam volna el Laurence bűvköréből egész este. De Laurence nem csak egyszerűen szórakoztató volt. Sokan született előadók, a vérükben van a dolog, de az az érzésed, hogy egyszerű közönség vagy, ami elhangzik, elhangzott már számos helyen, számos alkalommal, és az, hogy ott vagy, nincs különösebb befolyással a produkcióra. Laurence viszont legalább annyira szeretett figyelni, mint beszélni. Kérdéseket tett fel, beszéltette az embert, és ez azt az érzést keltette, hogy sokkal szórakoztatóbb vagy, mint ahogy azt valaha is gondoltad volna. Laurence gyorsan beszélt, egészen megdöbbentő sebességgel járt az agya és a szája. De nem akart senkit túlbeszélni, nem vágott
senki szavába. Amikor hozzád beszélt, te voltál a központban, de hamarosan azt vetted észre, hogy kisebb csoport gyűlt körétek. Nem lehetett azt mondani, hogy Laurence lett volna a központja minden társaságnak, de biztos, hogy a társaság általa lett érdekes. Aztán ott volt Laurence hangja, aminek magában megvolt a bája. Mély, árnyalatokban gazdag hang volt hatalmas rezonanciával, mintha csak a mellkasában valami koncertterem volna. Volt benne valami reszelős, füstös mellékzönge, és amikor tréfált, ott bujkált benne a világ összes nevetése. Ebben a hangban egyszerre volt benne az oroszlánüvöltés, és az intim suttogás. Később, egy ízben Laurence mesélt a húszas éveiről, amikor még Svédországban élt, és DJ volt Stockholm első rock-and-roll rádiójánál. Akárhová is ment, akár csak a sarki McDonald'sba, az emberek izgatottan fordultak hozzá: – Maga az a Laurence a rádióból! Jellemző történet volt ez; valóban, Laurence-nek olyan hangja volt, hogy ha az ember egyszer meghallotta, soha nem felejtette el. Andrea megmutatta Laurence barátnőjét is, aki pár méterrel odébb ült a csipsszel és szósszal rakott asztal mellett. Fülledt este volt, az egyik erősen kivágott topomat viseltem. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ha én lennék Laurence barátnője, és egy jól dekoltált, ismeretlen, kísérő nélküli lánnyal látnám órákig cseverészni, bizony hamar véget vetnék az eszmecserének. Ám őszintén meg kell mondanom, hogy – legalábbis ami a szándékaimat illeti – nem voltam aznap vetélytársa Laurence barátnőjének. Pusztán az, hogy megtudtam, barátnője van, és hogy már négy éve együtt vannak, elnyomott volna bennem minden ilyen irányú szándékot. Sosem érdekeltek a foglalt pasik. Egy pasiban én mindig azt találtam a legérdekesebbnek, hogy ő érdeklődött irántam – és lehet ezt egoizmusnak nevezni, de számos fájdalmas zsákutcát sikerült így elkerülnöm az évek során. Még mindig nagyon zöldfülű voltam New Yorkban, és azt, hogy esetleg a legjobb barátnőm vőlegényének legjobb barátjával
randizzak, szinte vérfertőzésnek éreztem. Ki tudja, hova fut ki egy ilyen kapcsolat, Andrea és Steve esküvője pedig nem szólhat az én szerelmi drámáimról. Egy nyolcmilliós városban csak találok már valami más lehetőséget. Aztán ott volt a korkülönbség is. Laurence csaknem kilenc évvel idősebb volt, mint én, és bár ez magában aligha számított nagy korkülönbségnek, nem volt nehéz megállapítani, hogy egy olyan pasi, aki közelít a negyvenhez és még nem volt házas, annyira nem rajonghat az intézményért. Márpedig a foglalt pasiknál csak azok vonzottak kevésbé, akiket pisztollyal kell kényszeríteni, hogy életre szóló fogadalmat tegyenek. Sohasem tekintettem úgy magamra, mint aki egy bizonyos „típushoz" vonzódik. De visszatekintve azt kellett észrevennem, hogy az összes pasim – legalábbis azok, akiket „komolynak" tekintettem –, többé-kevésbé egy típushoz tartoztak. Magasak voltak, karcsúak, kicsit alultápláltnak látszottak, sötét hajuk és szemük volt, nagy orruk és fülük, melyek kicsit jobban elálltak, mint amennyire kellett volna. Irodalmárok vagy a művészek voltak – vagy legalábbis frusztrált művész- vagy írótípusok –, és hosszú, elmélyült beszélgetéseket tudtunk folytatni a könyvekről vagy a politikáról. Szégyenlősek voltak és egy kicsit esetlenek, és mindig megdöbbentek, hogy valaki, aki olyan nyílt és szókimondó, mint én, ugyancsak érdeklődhet a könyvek iránt. Laurence felsőteste hordó alakú volt, masszív lábai olyan erősnek tűntek, mintha vasból gyúrták volna őket. Birkózólábak, így hívtam őket. A szemei kékek voltak; olykor, ha egy bizonyos világoskék árnyalatú inget viselt, megesküdtem volna rá, hogy nincs is náluk kékebb. A vonásai roppant elasztikusak voltak. Ha az ember belenéz az én fotóalbumomba, folyton ugyanazt a mosolyt látja, csak évről-évre érettebben. Több száz fotót láttam Laurence-ről, de nem találtam két olyat, ahol pontosan ugyanaz a kifejezés ült volna az arcán. Mindig, már az első alkalommal kezdve imádtam az arcát nézni, de az olyan képlékeny volt, hogy távollétében nem tudtam felidézni. Laurence elméje is, arca is olyan sebességgel mozgott, hogy az volt az érzésem, kihívás ez, amihez képtelenség felnőni.
Na, persze arról szó sincs, hogy leültem valahol és összeállítottam a listát: miért is nem lehetünk Laurence és én egymáséi. Csak azt akarom elmagyarázni, miért esett Laurence az első benyomás ellenére rögtön, a pasik, akik barátok, de nem járunk velük kategóriába. Az, hogy így soroltam be őt, jórészt tudattalan volt. Ahogy egyre közelebbi kapcsolatba kerültünk, és az emberek egyre gyakrabban kérdezték meg, miért nem járunk, én egy kicsit mindig meglepődtem. A napnál is világosabb volt számomra, nekünk az a sorsunk, hogy egymás legjobb barátai legyünk. Kezdetben lassan bontakozott ki ez a barátság. Amikor először találkoztunk, már tudtam, hogy szeretném jobban megismerni, és szeretnék vele mindennapi kapcsolatot. Ám ez nem következett be rögtön. Egyrészt Laurence az a típus, akinek még a bölcsödéskori barátai is megvannak, aligha volt szüksége még egyre. Aztán természetesen ott volt a barátnője. Bármilyen ártatlanok voltak is a szándékaim, annyira naiv nem lehettem, hogy azt gondoljam, egy hirtelen jött barátság egy szingli nővel ne okozzon némi feszültséget. Ha az ember három macskával él, megtanul ezt-azt a territóriumokról. Különféle összejöveteleken találkoztunk Laurence-szel – energikus, nevetéssel teli beszélgetésbe elegyedtünk mindig, s ilyenkor mindig bántam, hogy nem látjuk egymást gyakrabban – de ez volt minden. Andrea és Steve 2002 májusában összeházasodtak, és ahogy ott pózoltunk a fotókhoz, Laurence azt mondta nekem, gyönyörű vagyok ebben a ruhában, aztán az este folyamán nem láttam többet. Pár hétre rá Laurence és a barátnője szakítottak. Éppen Homérral voltam a havi pedikűrön (ez minden alkalommal kínszenvedés volt, Homér sokkal vadabbul küzdött, ha a karmairól volt szó, mint a másik két macskám), amikor Laurence felhívott, nem lenne-e kedvem beülni vele valami független filmre. Laurence odavolt a filmekért – a tudása enciklopédikus a témakörben, de nem az az ember volt, aki csak löki a rendezőket, forgatókönyvírókat, színészeket. Laurence a kameraállásokért, a
narratív ívekért, a jellemfejlődésért rajongott. Megdöbbentően jó füle volt a párbeszédekhez. Örömét lelte abban, ahogy a törött ablakból aláhulló cserepek mintázatát fotografálták. Szerette az egész műfajt úgy, ahogy van – a marhaságokat, a limonádékat és a lövöldözős filmeket is, melyektől az entellektüelek gyakorta elzárkóznak. Szerettem, hogy Laurence megszállott valamiben, én is az voltam ebben-abban. Szerettem, hogy olyan sokat tud valamiről, amiről én olyan keveset. Tanultam tőle. Egy neves filmes újságnál volt író és szerkesztő. A munkájához tartozott, hogy színészeket, rendezőket interjúvolt meg, olyan élő legendákat, akiknek ott volt a polcán az összes díj, ami csak létezik a nap alatt. Ha az ember belehallgatott az interjúk hangfelvételeibe, jól érezhető volt, mennyire szerettek ezek az emberek Laurence-szel beszélgetni. Gyakorta hallatszott a nevetésük, vagy az, hogy „Hű, ez jó kérdés, ezt még senki nem kérdezte tőlem." A negyedórásra tervezett interjúk rendszerint másfél óráig vagy még tovább tartottak. Magamon kívül voltam a boldogságtól, hogy Laurence felhívott, hogy menjek vele moziba, rögtön tárcsáztam is Andreát, hogy elújságoljam neki a fejleményeket. Az, hogy esetleg randira hívott, csak akkor fordult meg a fejemben, amikor már egy marokkói étteremben ültünk az East Village-en, és Laurence a családomról kérdezett. De nem próbált megcsókolni, nem próbálta megfogni a kezemet, egyáltalán semmi olyasmit nem tett, amivel fizikai kontaktust kezdeményezett volna, úgyhogy el is hessegettem a gondolatot. Nem volt nehéz, hiszen alapvetően így álltam a kérdéshez, potenciális barátként és nem potenciális pasiként gondoltam Laurence-re. És szerettem volna, ha ez a barátság mihamarabb megacélosodik, mielőtt a legbanálisabb okból esélye lenne elromlani: megpróbálunk randizni, és rájövünk, nem megy. Mert hogy nem működne, abban annyira biztos voltam, hogy még csak a kérdést sem tettem fel magamnak. Egyikünk sem volt már kölyök, és hogy is álltunk a sikeres kapcsolatokkal? Olyan kockázat volt ez, amit nem szívesen vállaltam volna – Laurenceszel nem.
A barátságunk pedig egyre mélyült az elkövetkező három évben, és olyan közel kerültünk egymáshoz, ahogy arról álmodni sem mertem. Mindennap többször is beszéltünk telefonon, és legalább hetente egyszer találkoztunk, ez pedig – tekintettel arra, hogy milyen pörgős a New York-i élet – azért jelentett valamit. Nem volt senki, még Andrea sem, akivel olyan gyakran beszéltem vagy találkoztam volna, mint Laurence-szel. Amikor 2003 elején végre teljes munkaidős állást kaptam a Rolling Stone és az Us Weekly kiadójának marketingosztályán, Laurence volt, és nem Andrea, akit először fölhívtam. Laurence volt talán az első ember, aki úgy lett fontos számomra, hogy Homérral még nem találkozott. Nem annyira tudatos döntés volt ez részemről, inkább a New York-i élet ritmusa alakította így. South Beach kisváros volt, a területe mindössze három négyzetkilométer, az a fajta hely, ahol a barátok csak úgy beugranak egymáshoz. Manhattan azonban hatalmas; hatékonyságot, átgondolt tervezést követel. Itt az emberek oda szervezik a találkát, ahová amúgy is mennek, és nem ugranak be egymáshoz előtte. Voltak persze, akik csak úgy átjöttek hozzám, mondjuk filmet nézni, de csak azok, akinek a lakása kisebb, kevésbé kényelmes volt, mint az enyém. De Laurence-nek szebb, tágasabb, kényelmesebb lakása volt bárkinél, akit ismertem. Ha néha összejöttünk, hogy egy pizza vagy egy üveg bor fölött lazítsunk a heverőn, mindig nála voltunk. No, nem mintha olyan fontos lett volna, hogy Laurence találkozzon Homérral – nem akartam hozzámenni, vagy ilyesmi. Egyébként meg minden időnket valahol a városban töltöttük. Laurence Brooklyban született, New Jerseyben nőtt fel, és rögtön a diploma után Manhattanbe költözött. Imádta New Yorkot, ideális partner volt ahhoz, hogy kiéljem a turistás vágyaimat. Elmentünk az Ellis Islandre, ahol megtaláltam a hivatalos feljegyzést a nagyszüleim érkezéséről az Egyesült Államokba, és megnéztük a Szabadság-szobrot. Felmentünk az Empire State Building tetejére, aztán meglátogattuk a West Village kocsmáit és
éttermeit, ahol egy évszázaddal korábban kedvenc íróink itták magukat halálra. A Museum of Modern Artban megdöbbentem, Laurence mennyit tud a modern művészetről – jóval többet, mint én. Laurence a színházért is meg volt őrülve, az V. Henrikre éppúgy szerzett jegyet, mint a Sock Puppet Showgirlsre. (Semmit nem tud az ember a színházról, amíg nem látott rúdon táncoló zoknibabákat.) Mostanra már bizonyára azt mondja magában az olvasó, no, jól van, azért nyilván a félfiúi erények e tökéletes képviselőjének is volt néhány hibája... Nem lehet a dolog ennyire idilli... Nos, igen, ünnepélyes, szomorú kötelességem tudatni, hogy Laurence Lerman gyűjtögető volt. Csaknem húsz éve egyedül lakott egy négyszobás, bérelt lakásban, ami plafonig tele volt – nos hát, szeméttel. Elképesztő mennyiségű újságja, magazinja, képregénye, műanyag figurája volt. Megtartotta a műsorfüzetet minden egyes előadásról, amit azóta látott, hogy New Yorkba költözött, a jegyet minden koncertről gimis kora óta. Megtartott egy-egy gyufásdobozt minden étteremből, ahol az elmúlt két évtizedben étkezett. Egyszer egy derűs pillanatomban lemértem Laurence gyufásdoboz-készletét: nyolc kilót nyomott. – Komoly tűzvédelmi kockázat, nem gondolod? – kérdeztem tőle egy ízben. Ez nem sokkal azután volt, hogy Templetonnak kezdtem nevezni a Malac a pácban című mesében szereplő rágcsáló után. Rögtön hozzá kell tennem, hogy Laurence-nek rengeteg tér állt a rendelkezésére, és ez a sok kacat szabályosan elrendezve különböző szekrényekben és fiókokban volt felstócolva. Nem tartozott tehát azok közé az őrültek közé, akik mindenféle halmok között élik az életüket. Laurence lakása mindig tiszta volt, és az ember sohasem tudta volna meg, hogy az a szemét ott van, hacsak ő maga el nem büszkélkedik velük. De nagy irodalomkedvelő vagyok, és szeretek metaforákban gondolkodni. Az jutott eszembe, hogy Laurence szemernyi helyet sem hagy egy másik embernek. Ezenkívül Laurence-t egyes dolgok meglepően érzékenyen érintették. Minden évben megjegyezte magának, ki emlékezett
meg a születésnapjáról és ki nem, és jaj volt annak, aki a rossz listára került. Laurence az a fajta ember volt, aki minden születésnapra és évfordulóra emlékszik, és meg is adja a módját mindnek; ajándékokat, összejöveteleket tervez már hónapokkal korábban. Ez volt az egyik legszeretnivalóbb tulajdonsága, de sajnos nagyon engesztelhetetlen tudott lenni, ha másnak nem volt hasonlóan kőbe vésett listája a fejében dátumokról és eseményekről. Laurence félelmetes haragra képes gerjedni, ezt mindenki tudja, aki ismeri. Nem történik ez gyakran, de akkor megsemmisítő. A haragja valahonnan nagyon mélyről jön, és úgy támad neki az embernek, akár egy bika. Laurence nem fizikailag fenyegető – tudtommal egész életében nem ütött meg senkit –, de láttam embereket, kétszer akkorákat, mit ő, akik meghátráltak Laurence dühe elől. Mély, mennydörgő hangja, amit annyira szeretek, ilyenkor félelmetes fegyverré válik. Megdöbbentő hangerőre képes, és – ha borzalmasan begurult – nagyon kíméletlen dolgokat képes mondani. Éppen az a briliáns érzék, amivel pontosan tudja, mit kell valakitől kérdeznie, teszi képessé arra, hogy olyasmiket mondjon, amik a leginkább fájnak. És bizony ilyenkor ki is mondja őket. Könnyebb volt szembeszállnom a lakásomba behatoló betörővel, mint Laurence-szel, amikor dühös. Szívből utálom a hangos „jeleneteket", úgyhogy a néhány alkalommal, amikor összekaptunk, én hidegen visszahúzódtam. – Nyilvánvaló – mondtam ilyenkor nyugodt hangon, jó pár decibellel kisebb hangerővel –, hogy jelenleg képtelen vagy ezt racionálisan megvitatni. Aztán otthagytam. Mondhattam volna, hogy én egyszerűen csak „termékeny" vitát szerettem volna illogikus, fókuszálatlan perpatvar helyett. Laurence azt mondhatta volna sóhajtva, hogy velem egyszerűen nem lehet rendesen harcolni. Mert mi rosszabb annál, ha az ember üvöltözni akar, de a partnerével egyszerűen nem lehet üvöltözni?
Ám amikor lenyugodtunk, mindketten kíváncsiak voltunk arra, amit a másik mondani akart. Becsületére legyen mondva, Laurence-et soha nem kellett figyelmeztetni arra, hogy túl messzire ment, nem kellett soha kierőszakolni, hogy bocsánatot kérjen. Ha Laurence úgy érezte, igaza van, sehogy nem lehetett volna rávenni arra, hogy bocsánatot kérjen, pusztán azért, hogy újra jóban legyen vele az ember. De ha tudta, hogy nincs igaza, azonnal megbánta, és nem tartotta vissza a büszkeség attól, hogy elnézést kérjen. De bocsánatért sohasem esedezett. Tökéletesen tudta – azt hiszem, különösebb tudatos mérlegelés nélkül –, milyen mértékben van igaza, mekkora elégtétellel tartozik. Ennyi volt, ezt lehetett beosztani. Azt hiszem, a megjátszás hiánya – a teljes képtelenség arra, hogy olyasmit mondjon, vagy éppen ne mondjon, amivel jobb színben tűnne fel mások előtt, vagy amivel megbocsátást nyer – volt az, ami azzá tette Laurence-et, ami. Emiatt nem csak egy pasas volt, hanem férfi. Az egyik kedvenc regényíróm, Anthony Trollope írta egyszer: „a férfiasság első követelménye negatív követelmény: a férfiasság nem fér össze a megjátszással." Laurence eredendően képtelen volt olyasmit csinálni, ami rossz vagy férfiatlan. Ebből a tulajdonságból fakadt minden más jó tulajdonsága. Ettől tudott vicces lenni, de nem bántó; ettől tudott úgy beszélgetni, hogy ne ő legyen a középpontban; és ettől tudott figyelmesen hallgatni. Soha nem volt féltékeny mások sikerére és eredményeire. Hatalmas bőkezűséggel osztotta meg az idejét, pénzét, dolgait másokkal, és soha senki nem vetemedett arra, hogy visszaéljen ezzel. A dolgok efféle egyensúlya mindig gondolkodóba ejtett. Én soha sem leszek képes olyan jól intézni a dolgaimat, ahogy Laurence tette ösztönösen. Ez volt az a tulajdonsága, amit a leginkább csodáltam. Nem ismertem hozzá foghatót.
Nyilvánvalóan szerelmes voltam bele. Annyira nyilvánvalóan, hogy az csak számomra nem volt világos. Már vagy három éve voltunk nagyon jó barátok, és az volt a benyomásom, naponta megkérdezik, hogy járunk-e. Minden alkalommal tiltakoztam, de nem makacsságból, vagy mert tagadni akartam volna azt, ami a napnál is világosabb. Eddig csak olyan tapasztalatom volt a szerelembe esésről, hogy azt ember találkozik valakivel, rögtön vonzódik hozzá, aztán idővel elválik, hogy a vonzalom valódi-e vagy pár héten belül elillan. A másik fajta szerelemmel addig nem találkoztam: hogy az ember megismer valakit, és csak később jön rá, hogy a dolog több barátságnál. Mivel korábban erről nem volt tapasztalatom, nem is vettem észre, amikor megtörtént. Hát igen, épp csak a szememtől nem láttam. Aztán egy késő nyári délutánon Laurence és én hot-dogot ettünk és pina coladát ittunk a Chelsea Piers teraszán, és ő elmondta, hogy randizik valakivel. Bennem akkor összedőlt egy világ. No, nem mintha az elmúlt három évben senkivel nem találkoztunk volna. Nálam különféle pasik jöttek-mentek, és én meg is osztottam a részleteket Laurence-szel. De most, hogy belegondolok, Laurence soha nem beszélt nekem a nőügyeiről. Nem feltételeztem, hogy cölibátust tartott volna egész idő alatt. Igazából nem nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Biztosra vettem, hogy egy olyan pasinak, mint Laurence, hosszú út, míg megtalálja az igazit, de abban is biztos voltam, hogy ha ez a nő megérkezik, mesél majd nekem róla. Nos, most úgy látszott megérkezett. És ő mesélt. Az volt az első gondolatom, hogy a barátságunk napjai meg vannak számlálva. Nehéz volt elképzelni, hogy egy barátnő tolerálna egy efféle kapcsolatot. A következő pillanatban pedig utáltam magam: csak magamra vagyok képes gondolni, ahelyett, hogy örülnék a barátom boldogságának. De abban a pillanatban, ahogy a boldogság szó eszembe jutott Laurence-szel és egy másik nővel kapcsolatban, az agyam leblokkolt, a testem elernyedt. Úgy
éreztem magam, mint aki éppen egy autóbaleset helyszínéről gyalogol el sokkosan. A dolgot leplezni igyekeztem Laurence előtt, próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de nem hinném, hogy ez túl jól sikerült, mivel jóval gyöngédebben csókolt arcon a szokásosnál, amikor elváltunk a taxinál. Aznap éjjel megjött az álmatlanság, és hetekig nem is tágított. Szegény Homér, aki akkor aludt, amikor én, és így akkor nem aludt, amikor én sem, nagyon keveset pihent. Járkáltam éjjel körbe-körbe, Homér pedig kötelességtudón a nyomomban volt. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy nem hagyom aludni, de annyi mindent át kellett gondolnom, és nem vesztegethettem el nyolc órát. Megpróbáltam, meggyőzni magam, hogy csak azért akarom most annyira Laurence-t, mert ő mást akar. Csúnya, önző dolog ez, magamnak akarom minden figyelmét. A figyelme kell nekem, nem is annyira a férfi. De az álmatlan éjszakák nem akartak szűnni, és én megértettem – sokkszerűen ért a napnál is világosabb felismerés – , hogy az elmúlt három évben minden pasimat Laurence-hez hasonlítottam. És mindannyian alulmaradtak. Nem voltak annyira szellemesek, nem voltak annyira okosak, nem voltak annyira férfiasak, mint Laurence, nem volt olyan erős személyiségük. Persze mindenki, akinek volt szeme látásra, láthatta, hogy az a legfőbb bajom velük, hogy egyik sem Laurence. Úgy gondoltam, saját értékeik alapján ítélem meg őket, sajnos azonban azt a megbocsáthatatlan bűnt olvastam a fejükre, hogy egyikőjük sem az a férfi, akibe szerelmes vagyok. Talán azért tartott ilyen sokáig, amíg felismertem, hogy szeretem, mert egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy a jövendőbelimet elgondoltam – nem volt olyan sovány, nem volt az az értelmiségi kinézete, mint azoknak a pasiknak, akikkel rendszeresen randiztam. Aztán eszembe jutott Homér. Homér olyan világban élt, ahol nem volt fény, ahol az, hogy valaki hogyan néz ki, nem csak hogy nem bírt jelentőséggel, még csak nem is létezett.
De ez nem igaz – a kinézet igenis számít. Akármennyit is adtam az életemből Homérnak, és akármennyire boldog is volt, egy dolgot sohasem kaphatott meg, azokat az örömöket, amiket a látás adhat. Milyen könnyű volt természetesnek tekinteni, hogy egy szerettünk látványa pillanatok alatt képes felvidítani bennünket! És rá kellett döbbennem, a világon semmi sem tesz olyan boldoggá, mint az, ha Laurence-et láthatom. Olykor, ha találkoztunk valahol, már messziről kiszúrtam a tömegben. Amikor megláttam az arcát, elmosolyodtam – no nem azért, mert mókásan nézett ki vagy valami mókásat csinált, hanem mert ez az arc annyira boldoggá tett. Ajándékot kaptam. Volt valamim, amire csak rá kellett néznem, és örömöm volt benne. Nem volt mindenki olyan szerencsés mit én. De semmi okom nem volt azt gondolni, hogy Laurence-nek nincs szüksége valakire, akinek teljesen odaadhatja magát. Még kevésbé volt okom azt hinni, hogy az a valaki én leszek. És most itt volt egy másik nő, valami Jeannie vagy Janette, vagy nem is tudom milyen nevet mondott Laurence. Hiszen tudtam, hogy Laurence számára akárcsak nekem, a kapcsolatunk nem több mint barátság. Talán gondolt másra, biztosan gondolt másra, de az évekkel ezelőtt volt. Most már nyilván szó sincs ilyesmiről. A legjobban attól ijedtem meg, hogy esetleg tönkremehet a barátságunk. El sem tudtam képzelni, mihez kezdek, ha megvallom, amit érzek, és az a vége, hogy elveszítem. Alig voltam képes beszélni vele, amióta említette a nőt, akivel randizik. Talán féltem lépni, de visszavonulni egyenesen lehetetlenségnek tűnt. Helyben maradni meg nem lehetett. Ezt is Homértól tanultam: ahhoz, hogy az ember elérjen valamit az életben, olykor ugrani kell, vakon. Rá kellett jönnöm, hogy Homér volt az, aki az évek során a legtöbbet tanította nekem a kapcsolatokról. Ő tanított meg arra, hogy a hit csodálatos dolgokra teszi képessé az embert. Az volt a mániám, hogy Laurence és én valamiért képtelenek vagyunk megtalálni az igazit – egymásban legalábbis biztosan. De hát kőbe
volt ez vésve? Homér volt az élő példa arra, hogy a szokásos előrejelzések a várható boldogságról csak arra jók, hogy lehetőséget adjanak a népi bölcsességek megcáfolására. Hát nem Homér volt az, akiről azt gondolták, félénk lesz majd és ijedős? És létezett talán más, aki ennyi örömet lelt a hétköznapokban, mint ő? Nos, igen, létezett: Laurence. Akárcsak Homérban, Laurenceben is volt valami megronthatatlan, így lehettek számukra a legprimitívebb, leghétköznapibb események is örömforrások. Nemcsak hogy tiszteltem ezt a tulajdonságot, de magamnak szerettem volna. Talán éppen ezért lettek Laurence és Homér a legfontosabbak az életemben. Csak és kizárólag logikus magyarázataim voltak arra, hogy Laurence és én miért nem lehetünk egy pár, ahogy arra is csak és kizárólag logikus indokaim voltak, miért nem fogadhatok be egy vak macskát. Mindez csak azt mutatta, hogy olykor, ha keresel valamit, azt ott találod meg, ahol a legkevésbé számítanál rá. Homér a legelső időktől fogva befolyással volt a kapcsolataimra. Amikor megismertem és felfedeztem a veleszületett bátorságát és boldogságvágyát, megértettem, hogy ha az ember meglát valami nagyon értékeset valaki másban, nem kell mindenáron indokokat keresnie arra, hogy kizárja az életéből. Hanem elég erősnek kell lenni ahhoz, hogy köré építsük az életünket, bármi is jöjjön. De legfőképpen azt tanultam meg Homértól, hogy a nagy kockázatokban nagy örömet találhat az ember. Tizenöt éves korom óta randiztam, és azalatt soha, egyszer sem tettem szerelmi vallomást, amíg a másik nem tett. A potenciális nyereség sohasem látszott megérni a kockázatot. Laurence mással kezdett járni, most talán még kevesebb okom volt azt hinni, hogy a kockázatvállalás meghozza majd a jutalmát. De talán mindig jobban féltem a sikertől, mint a bukástól. A perspektíva, hogy felveszem a telefont, és egyetlen hívás megváltoztathatja az egész életemet, ha úgy sikerül, ahogy remélem, rémisztő volt. Vakmerőség nélkül viszont soha nem érhetjük el, amit akarunk. Erre is Homér tanított meg.
Így aztán egy kora októberi vasárnap délelőtt nagy levegőt vettem és ugrottam. Vagyis felhívtam Laurence-et, hogy tudassam vele, hogyan érzek. – Figyelj – mondtam neki –, mondanom kell valamit, és nem gond, hogyha te nem érzel ugyanúgy, de... – elhallgattam, nem tudtam, hogyan folytassam. Hirtelen egy kicsit sok is volt már a csöndből, de még mindig nem volt ötletem, hogyan jövök ki ebből. – Azt hiszem... Azt hiszem, olyan érzéseim vannak irántad, melyek többek barátságnál. És megértem – hadartam, – ha te nem érzel ugyanúgy... – De igen – vágott közbe Laurence. – Úgy érzek. Mindig is úgy éreztem. Hosszasan beszéltünk – többet nevettünk, mint szóltunk, és az a kevés szó is zavaros volt. De olyan csevegés volt, aminek meg kellett végre történnie. És nehéz volt elhinni, hogy valóban megtörténik. – Tudod – mondtam –, nagyon kellemetlen lenne, ha nem működnének közöttünk a dolgok. Andrea és Steve miatt, úgy értem. – Már én is gondoltam erre – felelte Laurence. – Csak egyetlen megoldás van. – Na, és mi az? – kérdeztem. – Őrülten szerelmesnek kell lennünk egymásba életünk hátralevő részében. Több mint egy óra múltán tettük le a telefont, és megbeszéltük, hogy másnap este találkozunk, rögtön munka után. Kiöltözök majd – gondoltam. És fel kell hívnom Andreát. Andreának mihamarabb tudnia kell az események új és megdöbbentő fordulatáról. Még ha számára nyilván nem is annyira megdöbbentő. De hirtelen úgy éreztem, túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ilyesmin gondolkodjak. Homér és én ágyba bújtunk, és az igazak álmát aludtuk hétfő reggelig.
Huszonkettedik fejezet
A dicső Vashowitz
„S néked az istenek adják meg mindazt, mire vágyol, férjet s háztartást, s hozzá gyönyörű egyetértést: mert hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem, mint mikor egymást értő szívvel tartja a házát férj és nő [...]"
Mindig is azon a véleményen voltam, hogy ha egy pár összeköltözik, legjobb, ha új otthont keresnek ahelyett, hogy valamelyikük lakásába költöznének. Ezt az elméletet még jóval korábban fejlesztettem ki, akkortájt, amikor beköltöztem, aztán nem sokkal rá kiköltöztem Jorge házából. Tapasztalatom szerint az embereknek éppen úgy megvannak a territóriumaik, ahogy a macskáknak, és jobb időben elejét venni az „ebben a szekrényben mindig is ez és ez szokott lenni" típusú vitáknak. Szép, hangzatos elv volt ez, de sajnos nem vette figyelembe a manhattani ingatlanpiac első parancsolatát: soha ne adj fel egy kedvező bérleti díjú, három hálószobás, kétfürdős, erkélyes lakást. Laurence kevesebbet fizetett, mint én a garzonért, és több mint kétszer akkora tere volt. Amikor elhatároztuk, hogy összeköltözünk, nem is volt kérdés, hova menjünk. Mindenesetre Laurence-szel egy évet jártunk, mielőtt beköltöztem volna hozzá a macskákkal. Nem sokkal a nagy szerelmi vallomás után belekezdtem egy regénybe South Beachről. Egyik reggel ugyanis arra ébredtem, hogy én világéletemben író akartam lenni – talán a négy kirúgás, amit két éven belül éltem át, meggyőzött az önfoglalkoztatás előnyeiről. Nem is tudom, miért voltam olyan kitartó; mindenki azt hajtogatta a kiadói szakmában, hogy annál, hogy egy kezdő író könyvszerződést köt, csak egy dolog valószínűtlenebb: hogy épp egy regényre köt szerződést.
De Homértól sok-sok évvel ezelőtt megtanultam már, a különbség, ami a valószínűtlen és a lehetetlen között van, a legfontosabb különbség a világon. Semmit sem veszthettem azzal, ha megpróbálom. Sok hónap és ki tudja hány elutasító levél után (húsznál abbahagytam a számolást), találtam egy ügynököt, és az egész dolog elkezdett olyan profinak kinézni. Mivel továbbra is teljes munkaidőben dolgoztam, több mint egy évbe tellett, hogy befejezzem a kézirat első vázlatát, s Laurence elolvasott és megkritizált, majd újra elolvasott és ismét megkritizált minden egyes szót, amit leírtam. Úgy gondoltuk, talán jobb, ha nem költözünk össze, amíg be nem fejezem a munkát. No de hazudnék, ha azt mondanám, hogy kizárólag ez a South Beach-i regény tartott vissza bennünket az együttélés örömeitől. Az az igazság, hogy Laurence nem volt éppen feldobva az ötlettől, hogy három macskával lakjon együtt. Laurence-szel rengeteg apró civódásunk volt az első évben, de csak egyszer mentünk igazán keményen egymásnak, épp a macskák miatt. – Tényleg muszáj, hogy három legyen belőlük? – kérdezte tőlem egy napon, hat hónappal azután hogy összejöttünk, és ha ezer évig gondolkodik, sem tudott volna még egy olyan kérdést feltenni, amivel ezt éri el: olyan kemény, olyan hideg lettem, akár a befagyott tó. – Nem tudom, együtt tudok-e élni három macskával. – Nos, három macska van – feleltem. – Mindig is három macska volt, és mindig is három macska lesz. Ha abban a tévhitben élnél, hogy ez a dolog megváltoztatható, hát javaslom, hogy felejtsd el. Ez volt, és ez is marad az egyetlen pillanat, amikor azt gondoltam, Laurence és én nem vagyunk egymásnak valók, megbuktunk a próbán. Nem arról van szó, hogy megtudtam, Laurence nem kedveli a macskákat, mindig is tudtam, hogy nem kedveli őket (bár ő maga ragaszkodott ahhoz, hogy nem arról van szó, hogy nem kedvelné őket, csak arról, hogy a kutyákat kedveli). Inkább azt éreztem, hogy lehetetlen, hogy valaki szeret,
és törődik a boldogságommal, mégis olyasminek tenne ki.... valójában minek is? Hogy eldöntöm, melyik macskámat szeretem a legkevésbé, és azt idegenekhez küldöm? Vagy otthonba? Bár megértettem, hogy valaki nem akar három macskával együtt élni, de Laurence három éve ismert már azelőtt, hogy összejöttünk volna, igazán lett volna alkalma korábban gondolni erre. Ha beléptem volna Laurence lakásába, és ott találom egy másik nővel, akkor sem lehettem volna jobban meggyőződve arról, hogy tökéletesen félreismertem. Attól a naptól fogva, hogy elkezdtem Homér örökbefogadását fontolgatni, éreztem, egy napon azon fut majd zátonyra egy ígéretes kapcsolat, hogy a pasi nem akar három macskával élni. Tudtam, hogy egyszer megtörténik, igazából csak az lepett meg, hogy ennyit kellett várni rá. Laurence és én órákon át harcoltunk, míg végre elérkeztünk mondandója lényegéhez. – Mindig nálam vagyunk – mondta. – Egyetlenegyszer sem engedtél be a lakásodba. Nyilván valami borzalmas dolog lehet, hogy három macska van a háznál, és nem akarod, hogy lássam. Vagy egyszerűen csak nem készültél még fel rá, hogy beengedj az életedbe. Nos, itt megfogott. Valóban sohasem hívtam meg magamhoz. Mielőtt járni kezdtünk volna, nem volt semmi, ami erre ösztönzött volna. Most pedig, hogy egy pár voltunk, kényszeresen vigyáztam, ne kövessek el semmilyen hibát. Féltem attól, hogy Laurence és az állatok utálni fogják egymást. A végén még elveszítem Laurence-et. No persze a dörzsölt tervemnek, hogy majd távol tartom őket egymástól, nyilván nem volt sok teteje. És meg tudtam érteni Laurence-et is, hogy kétkedik a szavaim komolyságában, amikor azt mondom, hogy vele szeretném tölteni az életem hátralevő részét, hisz még csak a lakásomba sem engedem be. Így aztán megszerveztünk egy ott alvást, ami nem is sikerülhetett volna rosszabbul. Scarlett meghúzta a lábát aznap reggel egy rosszul sikerült ugrással, úgyhogy még nyűgösebben sántikált el az idegentől, mint ahogy szokott. A végén még azt
gondolja, hogy vak és béna macskáknak üzemeltetek menhelyet, gondoltam. Vashti belepisilt Laurence táskájába. Senki nem alszik az ágyban mamival, csak én! Homér hozzászokott az ajtók nélküli térhez. Az egyetlen ajtó a fürdőn volt, azt pedig folyton nyitva tartottam. Amikor Laurence bement a fürdőbe, és becsukta maga mögött az ajtót, Homér leült az ajtó előtt, nyafogni kezdett, és az egyik lábát egészen bedugta az ajtó alatti résen. Homér mancsáról a kinyújtott karmokkal Laurence úgy nyilatkozott: „igen rémisztő". – Srácok, tényleg mindent megtesztek, hogy megnehezítsétek az életemet? – kérdeztem tőlük másnap reggel, amikor Laurence elment. – Egyetlen rohadt este erejéig sem bírnátok összeszedni magatokat? Válaszként nagy, doromboló kupacként telepedtek rám. Hála az égnek, elment a pasi. Mégis, úgy gondolom, jól jött ki a dolog, mivel Laurence legalább meggyőződhetett róla, hogy határtalanul szeretem ezeket az idegesítő kis lényeket, ha képes vagyok együtt élni velük. Ezután az éjszaka után talán úgy gondolkodik majd, hogy én imádom a macskákat, ő imád engem, tehát... no, nyilván imádni nem fogja őket, de talán. Laurence-nek érettségi óta nem volt semmilyen állata (a szüleinek volt egy kutyája). Olykor azonban gondját viselte Minounak, a főbérlő macskájának, amíg az távol volt. Minou közelített a huszadik életévéhez, és ahogy a főbérlő büszkén ecsetelte, azért él olyan sokáig, mert túl gonosz ahhoz, hogy elpusztuljon. Minou nem volt valami társasági macska. Néha, amikor Laurence dolgozott, felugrott a számítógép billentyűzetére (magam úgy érzem, az én regényemnek Homér kicsit a társszerzője, oly sokszor telepedett a térdemre, amíg írtam), de ezt leszámítva Minou többnyire jól viselte magát. Laurence azt mondta, olykor meg is feledkezett róla, hogy macska van a házban.
A legnehezebb a három macskával való együttélésben az – ahogy azt Laurence gyakorta kifejtette, miután odaköltöztünk –, hogy folyton ott van egy macska. Én ezt már megszoktam, de hát az ember miért is tartana állatokat, ha nem azért, hogy körülötte legyenek? De valóban igaz, bármilyen nagy volt is Laurence lakása – sokkal nagyobb, mint amilyenben a macskáimmal valaha laktunk – nem volt egyetlen perc sem, hogy Laurence és én egyedül lehettünk volna. Legalább egy macska folyton a közelben volt. Eleinte senkinek nem ment könnyen az alkalmazkodás, de Scarlett volt a legkeményebb dió. Rögeszméje volt, hogy kétfajta élőlény van a világon. Ott van a mami, aki kaját adja, a szeretgetést meg néha a dorgálást, és a többi macska. Úgy vélte, mivel a macskák között ő a rangidős, abszolút tekintélye van a többiek fölött. Laurence ugyan egy kicsit nagyobb macska, mint az megszokott, de mivel – Scarlett olvasatában – ideköltözött hozzánk, most rá, Scarlettre vár a feladat, hogy megmutassa neki, hol a helye, hogy hol ülhet, és hogy milyen közel jöhet. Az, hogy őhozzá nem érhet, de még csak nem is közelíthet, az magától értetődő volt. Scarlett módszere a rendteremtésre az volt, hogy odakapott a karmaival. Ha Laurence a folyosón ment, és túl közel merészkedett hozzá; ha Laurence megpróbált átlépni fölötte; ha fejem mögött üldögél a heverő peremén, és Laurence mellém ült – Scarlett odavágott a karmaival. Már önmagában az elég bosszantó lehetett Laurence számára, hogy egyszer csak úgy kezelik a saját lakásában, ahol húsz éve lakik, mintha behatoló lenne. De az, hogy egy agresszív állat ezenfelül még agyon is karmolja, az a felháborította. Az pedig egyenesen rémisztő, ha az ember éjjel végigbotladozik a koromsötét folyosón, és láthatatlan karmok hasogatják végig a lábát. A nagy méretkülönbség szemlátomást mit sem számított. Meg is kérdeztem Laurence-t, mi a terve, hogyan gondolja felvenni a harcot? Én igyekeztem békéltetőként fellépni, de a macskákat híresen nehéz fegyelmezni, s a szabály alól Scarlett a legkevésbé sem volt
kivétel. Nemcsak hogy egy kutyánál bevált módszernek, mondjuk egy összetekert újságpapírral való náspángolásnak semmi hatása nem lett volna – az efféle fellépés csak még ellenségesebbé és agresszívebbé tette volna Scarlettet, már persze ha egyáltalán rászántam volna magam ilyesmire. Eszemben sem volt. Laurence, aki egy olyan kutyával nőtt fel, akit elvertek, ha „rossz" volt, úgy élte meg a dolgot, hogy én egyáltalán nem akarom kezelni a problémát. Ez persze nem volt igaz. Rengeteget gondolkodtam rajta, hogyan tehetném Laurence számára elviselhetőbbé az életet Scarlett mellett. És ha ez az elmélkedés tovább tartott is, mint szerettem volna, az csak azért volt, mert korábban sohasem kellett ilyen helyzetet kezelnem. Melissával, aztán a szüleimmel laktam, de akkoriban Scarlett még nem volt bújós, és megelégedett azzal, hogy elvonult valahova, amikor éppen nem voltam otthon. Most azonban folyton csak velem akart lenni, és amikor összebújhatott velem, megkövetelte, hogy mindenki eltakarodjon a környékről. Az egyetlen hely, ahol Laurence biztonságban lehetett Scarlett karmai elől, az a háló volt. Laurence ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a hálószobánk macskamentes övezet legyen. Azt mondta, nem akar macskaszőrt az ágyon, és biztos vagyok benne, hogy nem mondott valótlant (ami engem illett, én is hálás voltam érte, hogy csak Homér alszik a takaró alatt, ezért aztán a szőr csak az ágynemű tetején gyűlt, sehol máshol), de abban is biztos vagyok, hogy semmi kedve nem volt három macskával harcolni értem éjjelente. Vállalható kompromisszum volt ez, csakhogy a macskák egész életükben ahhoz voltak hozzászokva, hogy legalább az éjszaka egy részét velem töltik, ezért aztán ez az elkülönülés számos ponton feszültséget okozott. Scarlett nehezményezte, hogy ki van zárva, és ennek hangot is adott. Este, amikor bevonultam a hálóba, leült az ajtó elé, és nyávogni kezdett. És amikor nem nyert bebocsátást, a mancsát bedugta az ajtó alatt, és vadul rázta. Nyisd ki az ajtót! Nyisd ki azonnal! Nyilván egy olyan szoba, ahol nincs másik macska, maga lehetett a nirvana Scalett
számára. Itt lett volna a nagyszerű lehetőség, hogy újra megélje gyermekkora csodás napjait – már ha valaki beengedte volna. Rengetegszer próbáltam elhessegetni, számtalanszor kiabálta neki Laurence, hogy most aztán már elég, de Scarlettet sem megrémíteni, sem megnyugtatni nem lehetett. Ez a folyamatos ajtó előtti nyafogás pedig jobban megőrjítette Laurence-et, mint a karmolászás. Sikerült végül olyan megoldást találnom, ami mindkét problémát egyszerre orvosolta. Laurence rendszeresen néhány órával tovább maradt fönt, mint én, és amikor én már az ágyban voltam, Laurence egy kis doboz kaját adott a macskáknak. Először is, a kaja elterelte Scarlett figyelmét arról, hogy a háló ajtaja előtt nyafogjon. És mire befejezte az evést, már el is felejtette, hogy otthagytam, úgyhogy összegömbölyödött a szőnyegen vagy valamelyik szekrényben, ahol szeretett lenni, és álomba dorombolta magát. Miután Laurence etetni kezdte a macskákat, Scarlett rájött, hogy Laurence mégsem macska, és hogy inkább abba a kategóriába tartozhat, amibe én. A maga módján tisztelni kezdte Laurence-et. Azt nem mondanám, hogy nagy cimborák lettek, inkább úgy tűnt, az az elv, hogy nem szeretlek, te sem szeretsz, de elfogadom a kajádat, és békén hagylak. Nyilván úgy volt vele, Laurence elégedett lesz azzal, hogy ennyit engedett, és bármelyik macskatulajdonos megmondhatja, elégedett is lehetett. Homér persze annyira különbözött Scarlettől, amennyire csak lehet; ő bármikor kész volt arra, hogy bármely idegennel barátságot kössön. Csakhogy a történelem során először félt valakitől. És az a valaki Laurence volt. Azt hiszem, ez részben Laurence hangos, erőteljes baritonjának volt köszönhető. Én imádtam Laurence hangját, de Homér számára, akinek a hallása mindannyiunkénál érzékenyebb volt, olyan lehetetett, mint a haragvó isten hangja. Laurence ráadásul abban is különleges volt, hogy nem kereste Homér barátságát. Mindenki barátkozni akart a „szegény kicsi" vak macskával. Laurence elfogadta a macskákat úgy, ahogy vannak, de nem kívánt közeledni hozzájuk. Laurence nem
ereszkedett négy lábra, nem talált ki játékokat Homérnak, nem kívánt „formálisan" bemutatkozni, amit pedig Homér elvárt, mielőtt bárkinek megengedte volna, hogy megsimogassa. Laurence-nek ráadásul mindegy volt, simogathatja-e Homért vagy nem. Ha Homér azt akarta, Laurence készséggel megtette, de ha Homér azt igényelte, hogy békén hagyják, Laurence-nek az is megfelelt. Olyan tulajdonsága volt ez Laurence-nek, amit nagyra értékeltem. Nem érezte szükségesnek, hogy megjátssza magát sem előttem, se más előtt, nem akarta azt mutatni, hogy milyen jó ember ő, hogy milyen különleges kapcsolatot alakított ki az én különleges macskámmal. Laurence nem is igazán gondolt úgy Homérra, mint aki vak; amint egyszer meglátta milyen könnyedén, milyen energikusan közlekedik, elfogadta, hogy Homér lényegében éppen olyan, mint a többi macska. Valójában Laurence volt az első és egyetlen ember, aki úgy bánt Homérral, ahogy mindig is szerettem volna, ha az emberek bánnak vele: úgy kezelte, mint egy normális macskát. Homérnak ugyanakkor fogalma sem volt arról, hogyan álljon hozzá valakihez, aki nem akar mindenáron megbarátkozni vele. Úgy gondolta, az emberek pusztán azért léteznek, hogy vele játsszanak, és bizonyára úgy érezte, hogy aki nem ilyen, az ellenségesen közelít hozzá. Így történt, hogy az első hónapokban fejvesztve menekült, ha Laurence megjelent. És engem nagyon szíven ütött, hogy a bátor, rettenthetetlen Homért most annyi év után egyszer csak megrémiszti valami. Homér talán csak akkor nem rettegett Laurence-től, amikor az a konyhában tartózkodott. Mindketten hasonló szenvedéllyel szerették a szeletelt pulykát, és valahányszor Homér meghallotta, hogy Laurence kinyitja a hűtőt, hogy szendvicsnek valót vegyen elő, ő odarohant, bárhol is volt éppen a lakásban – és a félelme Laurence-től csodálatos módon abban a pillanatban szertefoszlott. Belemélyesztette körmeit Laurence nadrágjába, azon mászott fel a konyhapultra, akár egy kötélhágcsón, ahol aztán bedugta a fejét a felvágottas papírba, és megpróbált kaparintani magának egy kisebb porciót.
Laurence félt lerázni Homért a nadrágszáráról, és hasonlóan félt letaszítani a pultról, úgyhogy ennek aztán rendre az lett a vége, hogy Homér több pulykához jutott, mint Laurence. A dolog odáig fajult, hogy amikor Laurence szendvicset akart készíteni, kirohant a konyhába, ott teljes erővel megindította a vizet, hogy a csobogás elleplezze a hűtőajtó hangját, kicsempészte a pulykát és a kenyeret a fürdőszobába, becsukta a fürdőajtót, és ott is megengedte a vizet. Alaposan kidolgozott, sikeres módja volt ez a szendvicskészítésnek, de biztosan nem a legélvezetesebb. – Így nem lehet élni – panaszolta egyszer Laurence. Nem, valóban nem lehetett. De hát Laurence felnőtt ember volt, nem is értettem miért van szükség erre a hókuszpókuszra. – Homér tökéletesen jól ismeri a nem szót – mondtam Laurence-nek. – Hozzá kell szoknod, hogy kimondod. – Aztán azt is hozzátettem: – Ez számára éppen olyan frusztráló, mint neked. Nem érti, miért nem mondod, hogy nem, és miért nem adsz neki mégsem a pulykából. Nos, arról szó sincs, hogy nem Homér lett volna a hibás. Persze hogy ő volt, és az én ellentmondást nem tűrő "Nem! Homér, nem!" kiáltásommal számos estben sikerült magamhoz rendeljem. De hát nem lehettem folyton ott. Laurence-nek és a macskáknak meg kellett tanulniuk együtt élni legalább minimális szinten. Mindazonáltal voltak napok, amikor annyira bűnösnek éreztem magam az egész dolog miatt, hogy teljesen kétségbe estem. Senki nem volt boldog, sem a macskák, sem Laurence és én sem, mindenki boldogtalanságának okozója. – Laurence és te szeretitek egymást – mondta mindig Andrea, mikor tanácsot kértem tőle. – Oké, ez most szívás neki is, meg a macskáknak is, de mit akarsz tenni? Csak kell nekik egy kis idő, hogy megszokják egymást. Laurence még mindig inkább lakik veled így, mint nélküled. Talán. Voltak napok, amikor nem voltam ebben annyira biztos. Sajnos a pulyka csupán a jéghegy csúcsa volt. Homér továbbra is nagyon „beszédes" volt. Ha ébren volt, folyton velem
csacsogott. Voltak a Játsszunk! miaúk, a Hú, milyen régen nem kaptam már tonhalat! Miaúk meg a Miért nem figyelsz rám? miaúk. – Mi van ezzel a macskával? – bosszankodott gyakran Laurence, miután már harmadjára tekerte vissza a filmet, mert több percnyi párbeszédről lemaradt. De ha Homér csöndben volt, az is komoly veszélyeket rejtett magában. Néha előfordult, hogy Laurence felkelt éjjel, hogy vécére menjen, ilyenkor félálomban botladozott a folyosón, de mehetett volna csukott szemmel is, hiszen annyira ismert mindent. Jól tudtam ilyenkor, mit fogok azonnal hallani: Laurence a falnak vágódik, majd egy hangos „a fenébe!" jön, aztán pedig Homér körmei kopognak majd végig a padlón gyors iramban. Homér szeretett a folyosón aludni, és persze sosem jutott eszébe, hogy felhívja Laurence figyelmét a jelenlétére egyegy nyávogással. Csakhogy Homér a sötétben egyáltalán nem látszott, és Laurence rendszeresen felbukott benne. Ez meglehetősen zavarta Homért. Nem érthette, mi a különbség a nappali fényárban úszó és a sötét folyosó között. Csak azt tudta, hogy Laurence néha, teljesen előreláthatatlanul belerúg (persze sosem rúgta meg szándékosan Homért) és a kiabálás csak megerősíthette azt, amit Homér már eleve is gyanított – hogy Laurence nem szereti őt. Laurence meg volt győződve, hogy Homér pusztán önfejűségből és makacsságból alszik ott a folyosón, ahol biztosan belebotlik az ember. Vettem egy-két éjjeli lámpát a hallba, ez valamennyit segített. De a fegyverszünet meglehetősen törékeny volt. Annak ellenére, hogy Laurence jelenlétében Homér elég félénk volt, a veleszületett élénkség gyakran bizonyult erősebbnek, és Laurence otthona temérdek kalandot kínált számára. Homér semmit nem szeretett jobban, mint a rendből káoszt varázsolni. Itt ráadásul jóval több helyre lehetett felmászni, sokkal több volt a felfedezni való, mint a garzonban. Nem tudtuk megakadályozni, hogy felmásszon a könyvespolcokra, vagy befúrja magát a videósarokba, és szanaszét szórja a könyveket és a DVD-ket. Laurence szekrényeivel különösen kegyetlen volt, az újságokkal,
képekkel, poszterekkel, matchboxokkal, régi, tengerentúli barátoktól érkezett levekkel teli dobozok, az elmúlt negyven év félve őrzött ereklyéi úgy vonzották Homért, akár a szirének éneke. Laurence a porfogók egy jó részét kiselejtezte, amikor beköltöztem. Csakhogy még így is felfoghatatlan mennyiség maradt belőlük. Annyi mindennel lehetett játszani! Hogy is lehetett volna Homérnak teljes és boldog élete e nélkül a sok kacat nélkül?! Általában megvárta, amíg senki sincs a közelben, aztán az egyik mancsával elcsúsztatta a gardrób ajtaját, majd könyörtelenül kiforgatta a dobozok tartalmát, kihúzott mindenféle papírokat és rágnivaló, pofozgatható tárgyakat, s jó párat bizony cafatokra is tépkedett belőlük. Meg sem tudom számolni, hányszor jöttünk úgy haza Laurence-szel, hogy a lakást teljesen feldúlva találtuk, mintha csak egy bűntény helyszíne lenne. A nappali padlóján szétszórva feküdtek főiskolás bizonyítványok és gimis jegyzetek. És az egész közepén ott hevert Homér, és ártatlan arckifejezéssel nézett ránk, mintha csak azt mondaná, Hello, srácok! Nézzétek mit találtam! Vettem zsineget, amivel összekötöztük Laurence szekrényeinek ajtaját (Azt nem bántam, ha Homér az én cuccaimmal játszik). Bonyolult csomókat kötöttünk rá, s ezek elég hatékonyan távol is tartották Homért. De ha Laurence mondjuk egy régi újságot akart előkeresni, amibe még 1992-ben írt egy cikket, akkor ott szerencsétlenkedett a csomókkal, és úgy szorította össze az ajkait, hogy véletlen se szóljon semmit, hogy az többet mondott minden szónál. Bármennyire új is volt a hely Homér számára, életében azért továbbra is a megszokások domináltak. Folyton ott akart ülni mellettem vagy épp rajtam, és továbbra is ragaszkodott a bal oldalamhoz. Ha Laurence véletlenül a balomra ült a kanapén, Homér elkezdett céltalanul járkálni a lakásban és teljes hangerővel „panaszkodni". Mint egy vak ember élete – aki onnan tudja mi a különbség a borsókonzerv meg a leveskonzerv között, hogy mindkettőnek pontosan tudja a helyét – Homér élete is attól működött, hogy bizonyos dolgok pontosan ugyanúgy történtek,
bármilyen kalandokat is rejtegettek hétköznapjai. Homér onnan tudta, hogy neki hol kell lennie és mit kell csinálnia, hogy épp hol voltam és mit csináltam én. Hogyha én a kanapén ültem, akkor neki a bal oldalamon kellett ülnie, és hogyha nem ülhetett oda, akkor a világ aggasztóan kibillent az egyensúlyából. Laurence azonban nem értette, miért is kellene felállnunk, helyet cserélnünk és szabadon hagynunk a bal oldalamat. Egy négyszobás lakásban mindenkinek jut elég hely, mindenki oda ülhet, ahová akar, miért kéne bárkinek felállnia meg helyet cserélnie – komolyan, mi a franc baja van ennek a macskának? És mintha mindez nem lenne elég, nem csak Scarlett nyávogott éjjelente a háló előtt. Homér sem akarta, hogy Laurence kiszorítsa az ágyamból, ráadásul Homér sokkal kitartóbban követelte a jogait. Homér – Scarlett-től eltérően – minden egyes alkalommal sírt, amikor bementem a hálóba, nemcsak este, hanem akkor is, ha csak egy délutáni szunyókálásról vagy ruhacseréről volt szó, vagy épp szerettem volna fél órára elvonulni a világtól, hogy elmélyedjek egy regényben. Ahogy felpattant a szemem reggel, már hallottam is Homér lépteit a folyosón, és másodperceken belül már ott nyüszített a háló ajtajánál. Ebben az volt a lenyűgöző, hogy nem ugyanakkor keltem minden reggel, sőt, ébresztőórám sem volt (az olyan emberek, akiket dühít a pedantéria, általában jobban szeretnek ébresztőóra nélkül időben felkelni). Hétköznapokon öt és fél hét között szoktam ébredni, hétvégén kilenc körül vagy még később, de sosem volt olyan, hogy Homér ébresztett volna fel. Általában egy-két perc telt el a között, hogy magamhoz tértem, és hogy meghallottam Homért – fogalmam sincs, hogy honnan tudta. Talán a légzésem változott meg? Bármilyen éles volt is Homér hallása, valószínűtlennek látszott, hogy észrevett volna valami változást a légzésemben a folyosóról. De kétségkívül tudta. Annak, hogy mindig máskor kelek, hamarosan vége szakadt. Nem volt egészen mindegy ugyanis, hogy Homér úgy nyávog az ajtó előtt, hogy Laurence már ébren van, vagy hajnali ötkor erre a nyávogásra ébredt. Ezért ilyenkor elővettem egy párnát és
egy takarót a szekrényből, és megcéloztam a kanapét, ahol boldogan összebújhattunk Homérral. Még szundítottam vele egy kicsit, mielőtt a nap tényleg elkezdődött volna. Mikor Homért örökbe fogadtam, eljátszottam a gondolattal, hogy Oidipusznak fogom keresztelni, és majd Eddie lesz a beceneve. Homérosz, a költő is vak volt. de Oidipusz, a tragikus hős teljesen elveszítette a szemeit. Melissa meggyőzött, hogy egy szem nélküli kiscicát Oidipusznak hívni kegyetlenség, úgyhogy elvetettem az ötletet. Mindazonáltal Homér most egy fordított oidipuszi helyzetbe került – eddig az anyja csak az övé volt, és most, a semmiből előkerült egy apafigura, aki megpróbálja elvenni tőle az anyját. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is sikerül áthidalni a köztük lévő ellentéteket. Meglepő módon Vashti volt az – Vashti, aki sosem volt agresszív, legfeljebb olyan passzív-agresszív, Vashti, aki sosem meresztgette a karmait, sosem hallata a hangját, Vashti, aki mindig beadta a derekát, és soha sem járt külön utakon – aki megmentette a helyzetet, és megoldott minden problémát. És a lehető legegyszerűbb eszközökkel érte el mindezt. Ránézett Laurence-re, és az első látásra menthetetlenül, örökre és mélységesen beleszeretett. Vashti mindig is férfiakat részesítette előnyben (én voltam az egyetlen kivétel, természetesen). Imádta, ha simogatják, dédelgetik és hízelegnek neki, és főleg azt szerette, ha férfiak szentelik neki a figyelmüket. De bármilyen férfi is lépett eddig az életünkbe, mindegyiket csak Homér érdekelte, Vashti pedig nem az a típus volt, aki ráerőltetné magát bárkire is. És most itt volt egy férfi, aki – Vashti ezt ügyesen megsejtette – egyáltalán nem mutatott érdeklődést Homér iránt. Igaz, egyik macska sem izgatta különösebben, de azért ez mégiscsak lehetőséget jelentett. Persze nem támadta le egyből Laurence-t. De ha voltak olyan pillanatok, amikor a másik két macska nem volt a közelben – és csodák csodájára, most, hogy ilyen nagy lakásban éltünk, akadtak
ilyen pillanatok – Vashti felugrott az ölembe, és addig-addig hízelgett, amíg el nem kezdtem cirógatni. Nem Laurence-hez dörgölőzött, de amikor simogattam, őt nézte, méghozzá olvadozó, szerelmes tekintettel. Úgy gondolom, ilyen tekintetről ábrándozhatnak a férfiak olyankor, ha egy vonzó nő szemébe néznek. Mintha Vashti azt kérdezte volna: Látod, hogy én mennyivel rendesebb tudok lenni, mint a másik kettő? Én sokkal-sokkal jobban szeretlek, mint amennyire ők valaha is fognak. Vashti Laurence-t is kíváncsivá tette. Néha rajtakaptam, hogy bámulja, hasonló arckifejezéssel, mint amivel Vashti nézi őt. – Igazán gyönyörű, nem igaz? – jegyezte meg Laurence. – Tökéletes pofija van. Azt hiszem, még sosem láttam ilyen szép macskát. Nem tudom, innen hogyan fejlődtek tovább a dolgok, hogy ki tette meg az első lépést, mindenesetre egy este arra jöttem haza, hogy Vashti Laurence ölébe fészkelte magát. Laurence simogatta, és azt gügyögte neki: – Szép kislány vagy, igaz? Ugye, milyen szép kislány vagy? Ezt a duruzsolást azonnal abbahagyta, amint meglátott engem, de Vashti ott maradt az ölében még vagy egy órán keresztül. Egy másik alkalommal, mikor kijöttem a zuhany alól, a reggelizőasztalnál találtam Laurence-t, amint éppen falatkákat csempész a lábánál várakozó Vashtinak. – Laurence! – szóltam rá. – Tudod, hogy mennyi időmbe került, mire megtanítottam nekik, hogy az asztalnál nincs kunyerálás? Laurence szégyenkezve pillantott rám. – De olyan kis csinos, és odavan értem. Hát igen – nem Laurence volt az első férfi, akit az ilyesmi levett a lábáról. Ahogy múltak a hónapok, Laurence egyre figyelmesebb lett, Vashti pedig mintha második kiscica korát élte volna. Tele volt játékos jókedvvel – s ez évek óta nem volt már rá jellemző. Körbefutkározott a lakásban – sohasem teljes gőzzel, mert Vashti azért mindig ügyelt az eleganciára – ütögette a meglóbált dolgokat, és papírfecniket hordott Laurence-nek, hogy dobja el
neki, hadd hozza vissza. Ilyet egy-két hónapos kora óta nem csinált. Ami a tisztálkodást illeti, feltűnően finnyás lett, a legapróbb foltot sem tűrte el hosszú, fehér bundáján. És bizony szörnyű féltékenységgel vinnyogott, ha gyöngédségen kapott bennünket Laurence-szel. Odaszaladt és óvatosan megütögette Laurence lábát, mintha azt mondaná, Hé, elfelejtetted, hogy én is itt vagyok? Laurence aztán ezt jól ki is használta: gyakran odajött hozzám, és feltűnően megölelgetett, megcsókolgatott Vashti szeme láttára, csak hogy kiprovokáljon egy-egy féltékenységi jelenetet. – El nem mondhatom, mennyire imádom, hogy arra használsz, hogy féltékennyé tedd a macskát – jegyeztem meg. Scarlett és Homér egyértelműen jobban érezték magukat, amikor még csak velem éltek, Vashti viszont sosem volt még ennyire boldog. Én pedig boldog voltam, hogy boldog, és emiatt talán egy kicsit még Laurence-t is jobban szerettem. – Mindnek megvan a maga személyisége, nem igaz? – mondta Laurence egyszer. – Azt tudtam, hogy minden kutyának különböző személyisége van, de a macskákról nem gondoltam. Talán ezért nem kedveltem őket eddig. Egy icipicit megütköztem ezen. Hihetetlennek tűnt, hogy valaki ne tudjon róla, hogy a macskáknak természetesen saját egyéniségük van. Akárcsak Laurence, én is kutyákkal nőttem fel, de számítottam arra, amikor hazahoztam a cicákat, hogy mindegyik másmilyen lesz. Ám ha ez a felvezetés kellett ahhoz, hogy Laurence és a macskák kicsit összemelegedjenek, hát nekem nem volt kifogásom ellene. Nem sokkal azután, hogy Laurence felismerte a különbségeket a macskák között, vonakodva bár, de elkezdte respektálni őket. – Meg tudom érteni Scarlettet – mondta egyszer. – Scarlett csak arra vágyik, hogy békén hagyják, hogy ellehessen magában. Én megértem ezt. Ez várható volt olyasvalakitől, aki az elmúlt húsz évet egyedül húzta le.
És amikor először látta, hogy Homér 60 centi magasra ugrik és reptében elkap egy legyet, magánkívül volt a csodálkozástól. – Nézd, hogy repül ez a macska! – kiáltott fel. Annyira le volt nyűgözve, hogy kirohant a konyhába egy falat pulykahusiért, hogy megjutalmazza vele Homért. – Ez a macska aztán tudja, hogy kell mozogni. Észrevetted már, mennyivel simább, és könnyedebb a járása, mint a többi macskának? Észrevettem-e? Most viccel? Laurence mindenféle dróthálót vásárolt, amivel biztonságosabbá tehetjük az erkélyünket Homér számára. Megfigyelte, hogy Homér vágyakozva áll az üvegajtó előtt, amikor néha kiengedtük Scarlettet és Vashtit (évek óta tartó gond volt ez számomra; nem akartam megfosztani Scarlettet és Vashtit a friss levegőtől, de rémesen éreztem magam attól is, hogy Homér kimarad ebből). Sajnos nem volt kérdéses, hogy az erkély korlátja bőven Homér ugrómagasságán belül volt. – Bár ne tudna Homér akkorát ugrani – mondta Laurence szomorúan, de azért vegyült a dologba némi elismerés is: „Ez a macska olyan magasra bír ugrani." De persze a legfőbb hely Vashtié volt Laurence szívében. – Nini, itt van Vashti cica! – mondta boldogan, mikor belépett a szobába, és Vashti általában egyenesen oda is szaladt hozzá, felugrott az ölébe, és kényesen odadörgölte a pofiját Laurence arcához. Laurence kedvenc beceneve – ő maga találta ki – a „Vashowitz" volt számára. Majdnem mindig „a Vashowitz"-ként emlegette, például: „Vajon ez a fajta nasi ízlene a Vashowitznak?", vagy „Azt hiszem, vennünk kellene egy új körömélezőt a Vashowitznak. Már átfúródnak a karmai a régin." Egy nap, körülbelül egy évvel azután, hogy hozzá költöztem a macskákkal, Laurence hazahozott egy csomag Pounce macskacsemegét. Azt hiszem, Vashtinak szeretett volna kedveskedni vele, de mindhárom macska megkapta belőle a maga adagját. Bizonyára valami droggal dúsítják ezt a Pounce-csemegét, mert még sosem láttam ahhoz a cirkuszhoz hasonlót, ami
kialakult a lakásunkban, akárhányszor előkerült belőle egy zacskónyival. Még Scarlett is – Scarlett – felült a hátsó lábaira, mint egy szurikáta, és kunyizott. Scarlett kunyizott! Továbbra sem engedte, hogy Laurence hozzáérjen, meghátrált, ha a keze közelített, de odáig eljutott, hogy dorombolt, és hozzádörgölőzött a bokájához, amikor hazajött a nap végén. Laurence rájött arra is, hogy hogyan kell finoman megütögetni a talajt a lábával, a Pounce-falatkák mellett, hogy Homér rájuk találjon. Homér hamarosan egyfolytában Laurence-en mászkált, és barátságos kíváncsisággal dugta az orrát a kezébe, a zsebeibe. Hahó, barátocskám! Nincs véletlen nálad abból a Pounce-csemegéből? És Vashti... Nos, Vashti szintén imádta a Pounce-falatokat, de ő kezdettől fogva önmagáért szerette Laurence-t. Ezen nem sokat változtattak a falatkák. Laurence sosem adott kézbe születésnapi üdvözlőkártyát. Mindig postán küldte el, mert az volt az elve, hogy úgy sokkal jobban örül neki az ember. Az első olyan szülinapomra, amit már Laurence-nél ünnepeltem, két lapot is kaptam postán. Az egyik feladója Laurence volt, az irodai címe volt rajta. A másikon számomra ismeretlen cím és kézírás szerepelt (később megtudtam, hogy Laurence egy munkatársát kérte meg, hogy adja fel). Amikor kibontottam a borítékot, egy három cicát ábrázoló képeslapot találtam – eléggé hasonlítottak Scarlettre kiskorában. Belülre ez volt írva: Boldog szülinapot, Mami! Szeretünk, még ha azzal a szörnyű emberrel kell is együtt élnünk. Az aláírás: „Scarlett, Vashti & Homér." Scarlett „aláírása" piros tintával készült, Vashtié mellé pedig volt egy kis tappancs-nyom volt rajzolva. A Homérban az R fordítva volt írva, és a név elfoglalta a papír felét. Laurence később elmagyarázta, hogy még jó, hogy Homér aláírása nem tökéletes – ez a macska mégiscsak vak, a fenébe is. Három héttel később Laurence megkérte a kezem. Igent mondtam.
Majdnem két évvel később házasodtunk össze. A regényt, amit írtam, megvette egy kiadó. Nem dolgoztam már ott, ahol korábban, de több hónapnyi szerkesztés volt még hátra, több hónapnyi terjesztőmunka, interjúk, utazás. Mindezek közepette nemigen lehetett az esküvő megszervezésére gondolni. Vártunk egy évet, s csak miután megjelent a könyv, fogtunk neki az előkészületeknek. Nem egész egy év telt el a szervezés kezdetétől az esküvő napjáig. Pár hónappal az egybekelésünk előtt Laurence tanúja, Dave, átjött ebédre. Dave ovis kora óta ismerte Laurence-t, így természetesen elég sok időt töltött nálunk. De általában másokkal együtt jött. Scarlett és Vashti eléggé félénkek voltak három-négy fősnél nagyobb társaságban, úgyhogy Dave addig még csak Homérral találkozott a macskák közül. Homér emlékezett Dave-re, és a megszokott barátságos módján üdvözölte őt. Halihó! Van kedved a plüsshernyót dobálni nekem? Scarlett is ott volt a közelben, érdekes módon, nem bújt el. A szoba túloldalán voltam, amikor megláttam, hogy Dave meg akarja simogatni. Elkiáltottam magam: – Neee! De már késő volt. Dave keze ott volt Scarlett fején. Felkészültem a legrosszabbra, végiggondoltam, van-e itthon sebtapasz. De olyasmit láttam, amit, azt hittem, sosem fogok, míg élek. Scarlett szeretettel odadörgölte a fejét Dave kezéhez. Laurence-szel egymásra néztünk, aztán Scarlettre. Úgy, mintha most adott volna elő egy monológot a Hamletből. Dave nem vette észre az elképedésünket. Odafordult Laurence-hez, és megkérdezte: – Melyik is az a rossz természetű macska?
Huszonharmadik fejezet
Tizedik élet
„[...] Nálad azonban senkise volt inkább boldog, de bizony sosem is lesz: mert hisz előbb istenként tiszteltünk mi, akhájok."
Hét héttel az esküvő előtt Homér egyszer csak elkezdett nem enni. Az elmúlt pár hónap alatt leszoktattam a macskákat a szárazeledelről, mert Vashti érzékeny emésztése – ami a korral csak még érzékenyebbé vált – már nem tudott elbánni vele. Mindhárom macska lelkes volt amiatt, hogy átálltunk teljesen a nedves tápra – főleg Homér, aki mindig is jobban szerette az „emberi jellegű" étkeket. Egy reggel Homér, a szokásától eltérően, nem furakodott át a másik két macska között az ennivalós tálkájához, hanem csak odament, párszor beleszagolt majd eloldalgott. Ez nem volt jellemző rá, de az egy évtizedes macskanevelés megtanított arra, hogy nem kell az ilyesmitől megijedni. Lehet, hogy egyszerűen megunta a táp ízét. Bár Homér sosem volt finnyás, de múltak az évek (olyan hihetetlennek tűnt, hogy már 11 éves!), és tudtam, előfordul, hogy a korral a macskák válogatóssá válnak. Vagy csak simán nem éhes. Nincs az kőbe vésve, hogy egy macskának mindig pontosan ugyanannyit kell ennie ugyanabból a kajából, pontosan ugyanakkor mindennap. Úgy gondoltam, hogy később majd kap egy másik macskakaját, aztán folytattam a különböző esküvői tervek tanulmányozását. Mikor kicsivel fél egy után kitettem nekik az ebédet – figyeltem rá, hogy más legyen, mint a reggeli –, Homér megint elutasította az ételt. Kicsit apatikusan battyogott be a szobába,
beleszagolt, ahogy reggel, aztán olyan mozdulatokat tett, mint amikor elás valamit az alomba. Arra gondoltam, lehet, hogy valami baj van az étellel. Nem olyan régen, elterjedt az állattartók között a rémhír, hogy a kutyákra és a macskákra egyaránt káros anyagot találtak bizonyos népszerű eledelmárkákban. Minket a dolog nem érintett – Vashti allergiája és bélgyulladása miatt már régóta speciális ételt veszünk –, de ki állíthatná biztosan, hogy pont ez az adag nem szalmonellás vagy nincs benne valami más fertőzés? Homér szaglása sokkal élesebb volt, mint a másik kettőé, és a viselkedése arra engedett következtetni, hogy valami „bűzlik". Talán kiszagolt valamit, ami Scarlettnek és Vashtinak nem tűnt fel. Elvettem mindhárom kerámiatálat (Vashti tiltakozó vinnyogása ellenére), kiürítettem őket, alaposan kisúroltam, és kétszer is átöblítettem a mosogatógépben. Mialatt a tányérok tisztultak, kirohantam az állatkereskedésbe, ami kétsaroknyira volt, és vettem egy pár doboz Newman's Own organikus macskaeledelt. Ez drágább volt, mint ami az ízlésemnek megfelelt (A jó ügyért teszed! – mondtam magamnak), de a Newman's Ownsorozatról nem ugrott be semmi rémhír. A kaja is új volt, és a tálak is olyan sterilek, mint újkorukban. Hogy teljesen biztosra menjek, elővettem három kistányért azok közül, amelyikből mi szoktunk enni, rátettem a Newman's Ownt, és a macskák elé tettem. Ez alkalommal Homér már a szobába sem jött be. A folyosó közepén üldögélt, amikor a másik kettő elrohant mellette, aztán egy-két perc látványos tanakodás után elcsoszogott az ellenkező irányba, akár egy öregember, majd összegömbölyödött a nappali szőnyegén egy fényfolton, és eltakarta az arcát a mellső mancsaival. Továbbra is ellenálltam a pániknak, de mostanra már igencsak aggódtam. Rádöbbentem, hogy Homér egész nap nem ugrándozott. Csak fel-alá sétált a folyosón, és aludt. Az energiahiányt magyarázná, hogy nem evett semmit – én magam sem voltam éppen túlpörögve, amikor ki kellett hagynom egy
étkezést – de ez persze logikusan vonta maga után a kérdést: miért nem evett? Utolsó próbálkozásként kiszaladtam még egyszer a szemközti kisboltba és vettem egy doboz szárazeledelt. Lehet, hogy pont olyan hamar unta meg a nedves tápot, mint amennyire lelkesedett érte. Én magam az a típus vagyok, aki elvan ugyanazzal a reggelivel két éven keresztül, aztán egyik napról a másikra rá sem tudok nézni, és inkább nem eszem semmit, minthogy megint ugyanazt reggelizzem. El tudtam volna képzelni, hogy Homérral ugyanez történik. Mivel Homér egész nap nem evett, egy doboz kiscicáknak való Kitten Chow-t vettem, hátha könnyebben lecsúszik, mint a felnőtt macskáknak való táp. Bezártam Scarlettet és Vashtit a hátsó hálószobába, hogy Homér nyugodtan tudjon enni. Aztán kiöntöttem egy kevés ennivalót egy kistányérba, leültem Homér mellé a szőnyegre, és cirógattam a hátát. – Gyerünk, cicus! A mami kedvéért egyél egy picikét. Homér bizonytalanul a lábaira állt, lehajolt a kajához, és elkezdett majszolni. Nem evett valami lelkesen, de evett. Csak amikor láttam, hogy lenyeli az első falatot, és nekilát a másodiknak, akkor döbbentem rá, mennyire aggódtam. Ha Homér valóban nem eszik többé nedves kaját, és Vashtinak nem adhatok szárazételt, az etetés komoly kálvária lesz. Mindenesetre annyira örültem, hogy Homér végre eszik, hogy ez a forgatókönyv is leginkább viccesnek tűnt akkor. Macskák! – gondoltam. – Ha hagyom magam, az életem csakhamar az ő táplálkozási szokásaik körül forog majd. Nevetve, kicsit szemrehányó hangon mondtam Homérnak: – Buta cicus! Annyira rám ijesztettél! Adtam neki egy kis tál vizet, és miután lefetyelt belőle, elvettem előle a tálakat. Nem akartam, hogy hirtelen üres gyomorra sokat egyen, és hányás legyen a vége. Miután elraktam a maradék ételt és vizet a hűtőbe, és kiengedtem a másik két macskát, letelepedtem a kanapéra. Homér felmászott utánam, lassan, nagy elszántsággal mozgatta a tagjait, kis lelkesedéssel hozzádörgölte a feje búbját az arcomhoz,
aztán összegömbölyödött az ölemben. Dorombolt, de csak nagyon gyengén. – Szegénykém – mondtam Laurence-nek, mikor hazaért aznap este. – A kis hasa zavargott egész nap. Homér aznap este már nemigen mozdult, de amikor kicsit is felébredt, odarohantam a hűtőhöz a kajáért és a vízért. Nem evett vagy ivott olyan lelkesedéssel, ahogyan szerettem volna, de eleget fogyasztott ahhoz, hogy a legrémesebb aggodalmaimat elhessegesse. Úgy tűnt, az, ami a bajt okozta, már múlóban volt. – Olyan jó vagy hozzá – mondta Laurence. Az arca meglágyult. Ugyanaz a tekintet volt a szemében, amit akkor láttam, amikor olyan barátainkat látogattuk meg, akiknek nemrég kisbabájuk született, és az újszülöttet a karjaimban tartottam. Laurence olyankor odahajolt, csókot nyomott az arcomra, és azt súgta a fülembe: Jól nézel így ki. – Szeretem – feleltem Laurence-nek. – Ha jó vagyok hozzá, az azért van, mert szeretem. Aznap este korábban feküdtem le, mint Laurence, és megkértem, hogy vigyázzon Homérra. Mikor pár órával később Laurence bebújt az ágyba, támolyogva felültem, és megkérdeztem, hogy van Homér. – Adtam neki még egy kevés szárazeledelt, mikor a másik kettő nem figyelt – mondta Laurence. – Úgy tűnt, jól van. Szerintem valamelyik gardróbban alszik most. A gardróbban alszik? Homér sosem aludt szekrényben. Scarlett és Vashti néha szerette mélyen befúrni magát egy-egy szekrény hátuljába, és ott szundítani, ahol senki sem talál rájuk, de Homér mindig valakinek a közelében szeretett lenni, egy ember vagy egy macska közelében. Kicsit megijedtem, amikor Laurence ezt mondta, de Homérnak nehéz napja volt. Ha kicsit egyedül akart lenni, meg lehetett érteni. Másnap reggel Homér egyáltalán nem akart semmit enni – még a száraz kaját sem, amit előző este még megevett. Miután Scarlett és Vashti ettek, Homér kimászott a szekrénybe ásott kis barlangjából és átment a hátsó hálóba. Nem tetszett, ahogy járt. A lépései tétovák voltak, és a fejét többször nekiütötte a bútoroknak
és a falnak. Még sosem láttam Homért ilyennek. Úgy ment, mintha... Mintha vak lenne, gondoltam sötéten. Homér zavarodottan betámolygott a hálószobába, lassan felmászott az ágy oldalán, és felkuporodott az egyik párnára. Odaültem mellé és megcirógattam a hátát. Homér mindig – mindig – nyugtázta az érintésemet, dorombolt vagy odasimult a kezemhez, vagy felemelte a fejét, hogy megvakargassam az álla alatt. De most meg sem moccant. Egyetlen egy izmát sem mozdította. – Homér? – szóltam. Bármilyen mélyen is aludt, Homér legalább a fülét meglegyintette lustán a neve hallatára. De ezúttal semmilyen választ nem adott. Mintha az én Homéromat, a macskát, akit olyan jól ismertem és annyira szerettem elnyelte volna ez a macskatest. Ez már túl volt mindenféle szeszélyen vagy a gyomorfájás panaszain. Azonnal felhívtam az állatorvosi rendelőt. Az állatorvosnál épp voltak, azt mondták, hogy adjam meg a számomat, és visszahív. Addig semmit sem tehettem, csak fel-alá járkáltam és vártam a hívást – a délelőtt nagy részében. El sem tudtam képzelni, hogy mi okozhatta ezt a drámai változást Homér viselkedésében. Délben, amikor már másodszorra hívtam az állatorvost, és még mindig nem kaptam visszahívást, úgy döntöttem, ránézek a dologra az interneten. Biztos voltam benne, hogy létezik egy jóindulatú és racionális magyarázat Homér rosszullétére, amit az online közösség kollektív bölcsessége majd megvilágít előttem. Úgyhogy leültem a számítógép elé, és beütöttem, „macska nem eszik." Egy fontos jó tanács minden macskagazdának: ha egy nap a macskája nem eszik, eszébe ne jusson rákeresni a Google-ben arra, hogy „macska nem eszik." Komolyan mondom. A kísértés nagy, de tényleg ne tegye, mert úristen... Azoknak a betegségeknek a listája, amelyeknek ez lehet a tünete, éppen olyan hosszú, mint amennyire rémisztő. Veseelégtelenség, májelégtelenség, gyomorrák, vastagbélrák, leukémia, tüdőgyulladás, daganat, agydaganat, egy már lezajlott
szívroham, a jövőben várható szívroham, és így tovább, és így tovább. Az egyetlen ártalmatlan betegség – foggyulladás vagy ínybetegség – az volt, amit már magamtól is kizártam. Homér a ropogósabb szárazeledelt megette előző este, holott a puhább konzervet meg nem kérte, ráadásul nem találtam semmilyen tályogot vagy gyulladásra utaló jelet a szájában. Az a tény, hogy Homér hagyta, hogy kémleljek a szájában anélkül, hogy türelmetlenül szabadulni akart volna, már magában megerősítette, hogy valami gyulladásnál komolyabb dologgal nézünk szembe. A Google-találatok harmadik oldalának a környékén, mikor elértem azokhoz a történetekhez, hogy a macska egyik nap nem evett, másnap meg holtan esett össze, a józan ész visszatért belém. Újra felhívtam az állatorvost, ezúttal azt mondtam, hogy mindenképpen beszélnem kell vele. – Nem teszem le a telefont, amíg nem beszélhetek vele – közöltem a recepcióssal, a hangom elcsuklott az idegességtől. – Nem érdekel, hogy milyen hosszú ideig kell tartanom. Bizonyára bosszantó ügyfél voltam, mindenesetre az állatorvos pár perc múlva odajött a telefonhoz, és türelmesen feltette a kérdéseit. Igyekeztem hasonlóan higgadtan és világosan válaszolni rájuk. Nem, nem tapasztaltam véres székletet vagy vizeletet. Nem, a másik két macska nem mutatott semmilyen tünetet vagy szokatlan viselkedést. Igen, nagyon hirtelen következett be minden – Homért kiskorától két nappal ezelőttig le sem lehetett lőni. Kicsit evett és ivott is előző este, de biztosan nem evett azóta, s hogy ivott-e, az is kétséges. Az állatorvos arra kért, hogy csípjem meg Homér bőrét a nyakán, pont a lapockái fölött. Végrehajtottam ezt a különös tesztet, és közöltem, hogy a bőr szinte azonnal visszaállt az eredeti helyzetébe, jóllehet, nem túl nagy rugalmassággal. – Ez azt jelenti, hogy még nincs nagyon kiszáradva – mondta az állatorvos. – Ha a bőr nem ment volna vissza, azt mondtam volna, hogy hozza be, hogy beköthessünk neki egy infúziót. Ma maradhat, de holnap reggel hozza be. Ha egy macska túl sokáig nem eszik, májkárosodást szenvedhet.
Laurence szeletelt pulykával, tonhalkonzervvel, füstölt lazaccal tért haza a munkából – Homér kedvenceit hozta. De Homér egyformán közömbös volt mindennel szemben. Hiába bontottuk ki a pulykát, a tonhalat, a papírcsörgés meg a fémdoboz hangja nem idézte elő a szokott reakciókat. Scarlett és Vashti mohón követtek a harmadik hálószobába, türelmetlenül várták a saját részüket a finomságokból. Scarlett felkúszott az ágyra és gyanakodva figyelte Homért, miközben a kezemben lévő falatokat szaglászta, melyek az illatára Homér még csak a fejét sem emelte fel. Most akkor nem velem foglalkozol? Ez valami trükk? Homér mindig is elég agresszívan vetette rá magát a tonhalra és a pulykára, szemtelenül félrelökte a másik két macskát az útból nagy izgalmában, és ezt Scarlett ízléstelennek találta. De Homér ezúttal teljesen mozdulatlan maradt. Ha nem látszott volna a légzése, hátának könnyű emelkedése és süllyedése, nem tudtam volna, hogy él-e. Aznap este a harmadik hálóban aludtam Homérral, bár az „aludtam" kifejezés lehet, hogy nem a legmegfelelőbb, hiszen egész idő alatt ébren voltam. Az oldalamon feküdtem, Homér pedig befészkelte magát a hasamhoz, mintha nem tudna kellően felmelegedni, pedig július közepe volt. Az arcomat rátettem a fejére, a karjaimmal körbefontam őt, és azt suttogtam: – Minden rendben lesz, kicsikém. Majd meglátod. A doktor bácsi rendbe hoz holnap. Homér nem küzdött másnap reggel, mikor betettem a bokszba, pedig bármit megadtam volna, hogy küzdjön. Mindig is kistermetű macska volt, de ma ijesztően soványnak láttam. Éreztem a csigolyákat a bőrén keresztül, ahogy felemeltem és betettem a ládába. Most először hálás voltam, hogy Homérnak nincsenek szemei; nem bírtam volna elviselni a néma szenvedést, ami most tükröződne bennük. – Jó cica – suttogtam, ahogy rázártam a ládát. A taxiban tovább beszéltem hozzá, lágy, megnyugtató hangon. – Jól van, jó cicus.
Az állatorvossal volt egy apró nézeteltérésünk, mikor már a vizsgálóban voltunk. Azt akarta, hogy a váróban maradjak, amíg megvizsgálja Homért, de nekem eszemben sem volt kimenni. Hogyha Scarlettről vagy Vashtiról van szó, lehet, hogy kimentem volna, de Homér – ilyen betegen – talán halálra rémült volna, ha egyedül marad egy szokatlan helyen, ismeretlen emberekkel. Nem látja az arcukat, nem képes felfogni, hogy mi történik vele. Nem értené meg, hogy miért hagytam magára. Nem hagyhattam ott; ha bárkinek fognia kell őt, amíg az orvos megvizsgálja, az csakis én lehettem. Homér aggasztóan közömbös volt az elmúlt két napban, de kicsit visszatért belé az élet a vizsgálóasztalon. Sosem volt éppen ideális páciens (melyik háziállat szeret az állatorvos rendelőjében lenni?), de sosem hallottam – még a betöréskor sem – ilyen gonoszul morogni és fújni, mint most, hogy az állatorvos megragadta, ide-oda forgatta, és az ujjaival, meg néhány műszerrel megvizsgálta, mintákat vett, daganatot, repedést, csomókat keresett. Az orvossal szemközti oldalán álltam a vizsgálóasztalnak, szorosan fogtam Homér tarkóján a bőrt, hogy nyugton maradjon. „Jó fiú", zümmögtem, és a hüvelykujjammal dörzsölgettem a füle mögötti részt. Úgy éreztem, hogy tovább kell beszélnem. Csakis a hangom nyugtathatja meg kicsit Homért. – Nagyon bátor kiscica vagy, és nagyon szépen viselkedsz. A mami itt van veled, és mindjárt végzünk is. Az állatorvos közölte, hogy vizeletmintát kell vennie. Azon tűnődtem, hogy ezt hogy fogja megvalósítani – ugyebár nem mondhatta Homérnak, hogy pisiljen bele egy csészébe... Akkor észrevettem a hatalmas tűt, amit előkészített. A hátára fordította Homért. Úgy tűnt, az a terv, hogy a tűvel egyenesen Homér húgyhólyagjából vesz mintát. Homér minden energiájával megpróbált ellenállni, és megdöbbentő volt, hogy milyen nagy erő van benne, főleg, hogy két napja nem evett és már inkább egy kiló volt, mint a másfél. Mikor az orvos megpróbálta beleszúrni a tűt, Homér sikított. Nem úgy értem, hogy Homér vonyított vagy morgott vagy nyüszített – szó szerint sikított. Néha még most is hallom azt a
hangot rémálmaimban: majdhogynem emberi, félelemmel és fájdalommal teli sikoly volt. Az állatorvos megpróbált mondani nekem valamit, de nem hallottam. Csak Homér sikítását hallottam. Az egyik mellső mancsát felemelte a levegőbe, és vadul felém – felém – karmolt. Csak pár centivel vétette el a jobb arcomat. Nyilván elsápadtam, borzalom tükröződött az arcomon, mert az orvos határozottan azt mondta: – Most átviszem őt egy másik vizsgálóba és megkérem az egyik ápolót, hogy segítsen. Ön pedig várakozzon az előtérben. – Aztán, egy kicsit lágyabban hozzátette: – Próbáljon megnyugodni. Nem fogjuk bántani. Berakta Homért egy bokszba, és magamra hagyott. Gyerekkoromban volt egy Penny nevű kutyánk, egy rendkívül szelíd német juhász, tulajdonképpen apánk kutyája volt. Penny nagyon szerette apámat, imádta, mindenhová követte, rajongva tekintett föl rá, és mindent megtett volna érte. Idős korára csípőízületi problémák léptek föl nála, ahogy a nagy testű kutyáknál ez gyakori. Apám két éven át türelmesen segített neki lábra állni, mert magától nem tudott már, eltakarított utána, mikor nem volt már szobatiszta. Aztán egy nap, ahogy az apám épp segített neki felkelni, Penny megfordult és odakapott, mintha meg akarná harapni. Utána azonnal bűnbánó nyöszörgésbe kezdett, nyaldosta apám kezét, kétségbeesetten könyörgött a megbocsátásért, és persze hamar meg is bocsátottak neki. Apám, valahányszor elmesélte ezt a történetet, mindig hozzátette: ez volt az a pillanat, amikor tudta. Még aznap délután elvitte Pennyt az állatorvoshoz, és az nem is jött haza többé. Óhatatlanul Penny jutott eszembe amikor – annyi év megingathatatlan szeretet és hűség után – láttam Homér karmait felém csapni. Hirtelen olyan gyámoltalannak éreztem magam. Most volt először, hogy, semmit sem tehettem érte. Ott álltam egyedül a vizsgálóban, Homért elvitték, és én tehetetlen voltam. Még szeptember 11. után is volt valami, amit megtehettem, egy terv, amit végrehajthattam. Homérnak mindig szüksége volt rám, sokkal jobban, mint a másik két macskámnak. Megfogadtam,
sosem hagyom, hogy bármi rossz történjen vele, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy tartsam magam a fogadalomhoz, végül mégis elbuktam. Abban a pillanatban megéreztem, hogy egy ilyen fogadalom, természetéből fakadóan van bukásra ítélve. Szerethetsz egy háziállatot vagy egy gyereket, próbálhatod megvédeni mindentől, de azt nem akadályozhatod meg, hogy az élet megtörténjen velük. És ezzel a felismeréssel együtt jött a fájdalom tudata, Homér fájdalmaié, amiket most érez, és amiket még érezni fog, és a nehéz döntések súlya is, amelyeket esetleg meg kell majd hoznom, hamarabb, mint ahogy arra felkészülhettem volna. A macskáim öregedtek – sőt, már öregek voltak. Homér tizenegy éves volt, közelített a tizenkettő felé. Vashti tizenhárom, Scarlett tizennégy. Én a férjhezmenetel szélén álltam, Laurenceszel sokszor beszéltünk a jövőnkről, mi lesz majd öt vagy tíz év múlva. A jövőmről alkotott elképzeléseimben tudat alatt valahogy mindig benne voltak a macskáim. Felnőtt létem majd' minden pillanatát meghatározták, alakították. Úgy tűnt, csak tegnap volt még, mikor kiscicákként hozzám kerültek, épp csak annyi idősen, hogy el lehetett választani őket az anyjuktól. De megöregedtek. Ebben a pillanatban megértettem, hogy hozzá fogok menni Laurence-hez, új életet fogok vele kezdeni, de közös életünkben most már nagyon rövid ideig lesz ott mindhárom macskám. És hamarosan egyik sem lesz már velünk. Kisétáltam a várón keresztül, a bejárati ajtón át az utcára. Elővettem a mobilomat, és felhívtam Laurence-t az irodában. Meg szerettem volna mondani neki, „bátor, kissé megrendült" hangon, hogy még semmit nem tudok, csak a hangját szeretném hallani, hogy megnyugtasson. De ahogy beleszólt a telefonba, elsírtam magam. – Odamegyek – mondta Laurence. Megpróbáltam összeszedni magam, elmagyarázni neki, hogy erre nincs semmi szükség, és hogy jól vagyok. De Laurence csak annyit mondott halkan: – Gwen, ő az én cicám is.
Egy fél órával később az állatorvos visszaadta nekünk Homért, és megígérte, hogy huszonnégy órán belül jelentkezik a tesztek eredményeivel. – Mit tegyünk addig? – kérdezte Laurence, az állatorvos pedig azt felelte: – Próbáljanak itatni vele egy kis vizet. És ha érdeklődést mutatna az ennivaló iránt, hagyják, hadd egyen bármennyit bármiből, amit megkíván. Laurence kitett bennünket otthon és visszatért az irodába. Homér mellett ültem egész nap. Kimászott a bokszból, és a fárasztó délelőttől kimerülve összeesett a padlón pár centivel odébb, és elaludt. Később, délután betakartam egy régi takaróba és kivittem az erkélyre, hogy a napon legyen. Mindig ez volt Homér legfőbb vágya, hogy kijöhessen az erkélyre, mint Scarlett és Vashti, de sosem engedtem, hiszen olyan gyorsan mozgott, lehetetlen volt felügyelni. De ma sajnos nem volt túl sok esélye rá hogy meglógjon... Úgy tűnt, Homér észre sem veszi a különbséget kint és bent között. Még csak bele sem szagolt a levegőbe, meg sem mozdította a fülét, hogy elkapja azokat az illatokat és hangokat, melyeket mindig is fel akart fedezni. – Eres mucho gato, Homér – suttogtam, miközben mellette ültem és cirógattam a fejét. – Eres mucho, mucho gato. A telefon egész nap csörgött. A szüleim hívtak pár óránként, hogy van-e valami hír az orvostól, és hívogatott Laurence is. Laurence elterjeszthette, hogy Homér nincs jól, mert a szülei és a nővére is hívtak, és jó pár barátunk is jelentkezett – még azok is, akik nem voltak „háziállatosok", és a legkevésbé sem vártam volna, hogy együtt érezzenek velem egy állat betegsége miatt. De Homérral mindig így volt ez, ha valaki csak egyszer is találkozott vele, már érdekelte a hogyléte. Ahogy nőtt a hívások száma, világossá vált, hogy milyen sokaknak fontos volt ez a bátor kismacska, akinek tizedik élete is volt, hiszen vakon, kiéhezve csak egy hajszál választotta el attól, hogy egy menhelyen fejezze be rövid, dicstelen életét. Hívj vissza, kötötték a lelkemre. Hívj fel, amint megtudsz valamit az állatorvostól.
Az állatorvos nem tudta pontosan megállapítani, hogy mitől lett Homér ennyire beteg. Az eredmények ismeretében is annyit tudott csak mondani, hogy elszenvedett egy minimális mértékű májkárosodást, és ez okozhatta a mostani betegségét, de a károsodás lehetett akár valami más kór egyik mellékhatása is. Az orvos arra kért, hogy tartsam szemmel, és hogy egy hét múlva vigyem vissza kontrollra, amit meg is tettem. Kitűnő egészségi bizonyítványt kapott. Homér minden értelemben meggyógyult. Másnapra már felkelt és sétálgatott, egy keveset evett is, és – kissé visszafogottan –, de már egy papírgalacsint is pofozgatott. Három napon belül visszatértek az étkezési szokásai. Homér most is itt szökdécsel és szaladgál a lakásban, de már nem olyan intenzitással, mint régebben, nem azzal a könnyedséggel. Egy kicsit nehézkesebben mozgatja a végtagjait. Többet és mélyebben alszik, mint régebben, és ha váratlanul felébresztik, kicsit bizonytalanabb. Még mindig imád Scarlett és Vashti mellett szundítani, de néha rájuk fúj, ha véletlenül megzavarják a pihenésben – ő, aki sosem fújt, kivéve, ha valamilyen veszély fenyegette. Régen a bundája olyan fekete volt, mint a csiszolt ónix, de most több helyütt szürke foltok tarkítják, és furcsa ezüstös árnyalatú bajuszt is növesztett. Nem nyerte vissza az összes súlyt, amit elvesztett, és Laurence-szel sokszor viccelődünk, hogy a csípője olyan, mint egy szupermodellé, persze nem olyan vicc ez, amin különösebben nevetnénk. A leglátványosabb változás talán az, hogy Homér nem játszik többé a plüsshernyójával. Az elhagyatva és megkopottan hever az egyik sarokban – de hát az is van olyan korú, mint Scarlett. Időről időre előveszem, és megpróbálom Homérnak újra bemutatni régi barátját, de mintha csak eldöntötte volna magában, hogy a kitömött hernyó a múlthoz tartozik. A fiatalsághoz. De még az öregkor kezdete sem vette el teljesen Homér veleszületett jó kedélyét. Még mindig foggal-körömmel küzd egy-egy pulykamorzsáért, amikor Laurence szendvicset készít. Még mindig nem adta fel élete álmát, hogy egyszer legyőzze
Scarlettet – még mindig szemből „osonva", nem túl hatékony „fedezékből" próbálkozik. Most már kicsit lassabban játsszák ezt a játékot, de lelkesen, bár Scarlett arckifejezése mintha azt üzenné: Nem vagyunk már kicsit öregek ehhez? Teljes napokat tölt el azzal, hogy követi a pászmákat a nappali szőnyegén, boldogan dorombolva a fény melegében, amit sosem látott. Ami ugyancsak a régi, az Homér féktelen öröme, amikor reggel felkelek az ágyból, és elkezdődik a nap. Még mindig jó tíz percet tölt azzal, hogy hozzádörgöli az arcát az enyémhez, továbbra is énekelve dorombol, ahogy azon a legelső reggelen, még kiscicaként. A korral talán Homér is rájött – ahogy Laurence maga is előszeretettel mondogatja –, hogy minden egyes nap, amit a szeretteiddel tölthetsz a földön, csodálatos nap.
Utószó
Hozzámentem
„És ti meg éljetek itt örömére a hitveseteknek s gyermeketeknek mind; s istentől szálljon a gazdag áldás rátok, a községtekre a baj sose sújtson."
Laurence és én szeptemberben házasodtunk össze egy menő, belvárosi irodaház tetőterében. Kilátás nyílt az éjszakai Manhattan felhőkarcolóinak fénylő sorára. Ez tökéletesen illett Laurence-hez, New York szerelmeséhez, számomra pedig életem legutóbbi, gyönyörű nyolc évét tükrözte. Úgy döntöttünk, hogy sok szokásos formaságot mellőzni fogunk az esküvőn. A vendéglistánkat kínosan rövidre szabtuk (bár egy viszonylag méretes svédasztalt állítottunk fel). Én egy klasszikus, negyvenes évekbeli, vállban széles és derékban karcsúsított koktélruhát viseltem a hagyományos menyasszonyi ruha helyett. Sok tánc az volt, de ültetésrend nem, sem ötfogásos vacsora, sem virággal díszített folyosók, sőt nagy, virágesős bevonulás sem. Inkább egy koktélpartira hajazott az egész – flancos előételekkel és sok-sok itallal –, amelybe beiktattunk egy esküvői szertartást. Nagyjából az este felénél jártunk, amikor összetereltük a családtagokat és a barátokat, rögtönöztünk egy hüpét (baldachint, ez alatt zajlik a zsidó esküvői szertartás), szóltunk a rabbinak, és már házasok is voltunk. A gyűrűre, amit Laurence-nek adtam, egy részlet volt vésve az Énekek énekéből: Ani l'dodi v'dodi li, ami azt jelenti: a szerettemé vagyok, s a szerettem az enyém. Mikor először csókoltuk meg egymást férjként és feleségként, a „Signed, Sealed, Delivered" szólt Stevie Wondertől. Andrea és Steve, akik bemutattak minket egymásnak, most a publikumnak mutattak be bennünket, mint Mr. és Mrs. Lermant. Aztán folytatódott a zene, a tánc.
Laurence és én sokat tűnődtünk azon, hogy milyen szerepet kaphatnának a macskák a szertartáson, már ha megoldható lett volna, hogy ott legyenek. Vashtit például rávehettük volna, hogy a természetes menyasszony-fehérségének dicsfényében gyűrűhordozó legyen. És nyilván találtunk volna hasonlóan fontos feladatokat Homérnak és Scarlettnek is. Bolondozás volt csak persze, de mégis... Furcsa volt, hogy életünk egy ilyen fontos pillanatában nincsenek ott a macskák. Az életem elmúlt tizennégy évének minden jelentős pillanatához közük volt. Ha Homér nincs, talán sohasem tanulok meg értékelni egy olyan férfit, mint Laurence. Mindenféleképpen szerettem volna Laurence melegségét, humorát és éleselméjűségét, de talán sosem értettem volna meg, hogy ha olyasvalakit találsz, akinek az alapvető személyiségvonásai olyan erősek, hogy nem hagynak helyet semmiféle kételynek, akkor szilárd alapokra építheted az életed. A legutóbbi években divatossá vált azt gondolni, hogy az én generációmnak sokkal több időbe telik felnőni. De a felnőtt lét nem feltétlen a házassággal, a gyerekvállalással és a jelzáloghitellel egyenlő. Felnőni azt jelenti, hogy megtanulsz felelősséget vállalni másokért, és megérted, mekkora örömöt jelenthet ez a felelősség. Homér megmutatta, mit jelent, ha másvalaki köré építem az életem, mit jelent felelősnek lenni valaki életéért, és ez az egyik legértékesebb különbség a gyermekkor és felnőtt lét között. Hogyha egy különleges igényű háziállatot nevelsz, folyamatosan a kard élén táncolsz. Egyrészről szenvedélyes védelmezője leszel, és bizonyítani próbálod, hogy mennyire normális – hogy minden, amit tesz, pont olyan, mint amit bárki más is tenne. Semmi szükség különleges elbánásra, köszönjük. De az ember sohasem feledkezhet meg róla, micsoda kemény harc ez az „olyan legyen, mint bárki más." Lehet, hogy Homér most már tényleg nemigen különbözik a többi macskától. De ez az apró cica, aki senkinek sem kellett – akiről senki, azt a fiatal, idealista állatorvosnőt leszámítva nem gondolta, hogy van esélye a jó életre – a maréknyi embernek,
akinek szerepet kapott az életében, örömöt, csodákat hozott, és rámutatott a legfőbb igazságra: Senki nem mondhatja meg előre, milyen lehetőségek rejtőznek benned. Mielőtt örökbe fogadtam Homért, gyermeki bizonyossággal hittem, hogy az életem mindig olyan lesz, mint amilyen akkor volt – hogy a karrier, a kapcsolatok és az az élet, amire vágytam, mindig elérhetetlen marad számomra. És most ott álltam, sikeres íróként és a legnagyszerűbb férfi feleségeként. Csak azt tudtam a jövőnkről: bármi lehetséges. Annak ellenére, hogy elvetettük a hagyományos esküvői díszleteket, Laurence és én egy szigorúan hagyományos szertartás mellett döntöttünk. Mégiscsak a szertartás a lényeg, és jólesett ugyanazokat a szavakat mondanunk és hallanunk egymástól, amiket már a nagyszüleink és dédszüleink is mondtak és hallottak, és amiket menyasszonyok és vőlegények generációi ismételtek már előttünk. Nem tettünk fogadalmakat. Helyette egy-egy köszöntőt mondtunk egymásnak a szertartás után. Én Laurence lenyűgöző szellemességéről és éleselméjűségéről beszéltem, arról az erőről, amit sosem hittem, hogy megtalálok bárkinél. – Minden áldott nap nevetek – mondtam. – És minden áldott nap rácsodálkozom, hogy a legnagyszerűbb ember, akit valaha ismertem, viszontszeret. – Hadd meséljek el egy apróságot Mrs. Lermannról – mondta Laurence, amikor ő mondott tósztot. Észről és szépségről beszélt ő is, majd szenvedélyről és együttérzésről. – Gwen a legszenvedélyesebb ember, akit valaha ismertem, és a legkövetkezetesebb is – mondta. – Szenvedélyesen következetes. Gőzöm sem volt róla, hogy ilyen is van. A szenvedély és következetesség témájához tartozik, hogy hosszú évek rendezvényszervezői tapasztalatából tudtam, még a legszabadabb, legspontánabb partinak is kell, hogy legyen egy szigorú, logikai váza. Úgyhogy mindent aprólékosan megterveztem – a világítás váltásait, a szertartás időpontját, a köszöntők menetét, és egy Excel-táblában elküldtem minden
szolgáltatónak és résztvevőnek (Andreát és Steve-et beleértve) hetekkel előbb. Kinevettek ezért, de én tudtam, hogy világos terv nélkül eluralkodik a káosz. De hiába vezényeltem le mindent pontosan, várt rám némi meglepetés még aznap este. Miután befejezte a köszöntőjét, Laurence kihívta Alexet és Zacharyt, öt- és nyolcéves unokaöccseit és Allisont, az unokatestvére hétéves kislányát. Előhalászott három, habszivacsra kasírozott posztert az egyik félreeső sarokból, és odaadott egyet-egyet a gyerekeknek. – Ehhez szükségem van egy kis segítségre – mondta. – Segítenétek nekem, srácok? Nyilván jól be lettek tanítva előre. Az arcocskáik majdnem kettéhasadtak a széles vigyortól, miközben megragadták a posztereket. – Három „személy" nem lehet itt ma este – mondta Laurence. – Sajnos nem kaptak meghívót. Azok, akik ismernek engem, nyilván nem hiszik el, hogy három macskával élek együtt. Pedig igen, és nem lenne igazi ünnep ez, ha ők nem vennének részt benne. Úgyhogy nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom nektek először... Vashti Cooper-Lermannt! Allison feltartotta a képet, amin egy hatalmas Vashti volt, éppen lépés közben, és imádnivalóan nézett a tömegre, ahogy nyilván imádnivalóan nézett arra, aki a képet készítette. – Három dolgot kell tudni Vashtiról – mondta Laurence. – Egy: Vashti gyönyörű. Kettő: Vashti tudja, hogy gyönyörű. Három: Vashti tudja, hogy te is tudod, hogy gyönyörű. Az emberek nevettek, de én nevettem a legjobban. – A következőt – folytatta Laurence – Hölgyeim és uraim: Scarlett Cooper-Lerman! Alex felemelte Scarlett fotóját. Scarlett az oldalán feküdt, felemelte a fejét, és felséges tekintettel nézett a távolba. – Három éve élek ezzel a macskával – mondta Laurence, – és múlt héten engedte meg először, hogy hozzáérjek. Szegény Scarlett! Senki nem értheti meg.
– És végül, de nem utolsósorban, a család sztárja, a rettenthetetlen, a legvagányabb macska a városban... Homér Cooper-Lerman! Zachary felemelte a poszter méretű képet, amin Homér kíváncsian szaglászta a fényképezőgép lencséjét. – És Homér vak! – jelentette be Zachary büszkén. – Vak, de tud mászkálni meg minden! A vendégek elismerően nevettek, majd ovációval köszöntötték Homért. – Olyan macska ez, aki tudja, hogyan kell élni – mondta Laurence. – Ott van a kis fejében a hatalmas világ, és amint ránéz az ember, látja rajta, hogy az életének minden napja, és minden napjának minden egyes másodperce kaland. Azt kívánom – zárta a beszédet bár én láthatnám azt, amit ez a macska hall. Most hallottam először mást beszélni Homérról. Most először. A legelső alkalom, hogy nem én magyaráztam róla, nem én feleltem meg a kérdéseket. De ha valaki megkérdezte volna tőlem aznap este, hogy Tényleg nincs neki szeme? Hogyan közlekedik? Hogy tud ez a macska szem nélkül élni?, most másképpen válaszoltam volna, nem a megszokott, előre gyártott válaszaimmal. Én vagyok Homér szeme. És ő az én szívem. És végül mi ketten – Homér és én – találtunk valakit, akinek a szíve elég nagy ahhoz, hogy mindketten beleférjünk.
Tartalom Prológus
Egyszer volt egy macska ............................................................... 7 Első fejezet
Nekem Gödröcske ........................................................................ 17 Második fejezet
Mit lát az ember egy világtalan macskában? ........................... 31 Harmadik fejezet
Új élet ..............................................................................................37 Negyedik fejezet
Az Icipici Cica Klub ..................................................................... 49 Ötödik fejezet
Az új srác ....................................................................................... 61 Hatodik fejezet
Don't be happy. Worry ................................................................ 73 Hetedik fejezet
Gwen már nem lakik itt .............................................................. 83 Nyolcadik fejezet
El Mocho balladája ........................................................................91 Kilencedik fejezet
Kutya-macska barátság ........................................................... 101 Tizedik fejezet
A remény hal meg utoljára ..................................................... 115 Tizenegyedik fejezet
Saját másfél szobás .................................................................... 125 Tizenkettedik fejezet
Állathangok ............................................................................... 131 Tizenharmadik fejezet
A legyek ura .............................................................................. 139 Tizennegyedik fejezet
Mucho gato .................................................................................. 145 Tizenötödik fejezet
Homérom és én ........................................................................... 153 Tizenhatodik fejezet
A szingli és macskái .................................................................. 159 Tizenhetedik fejezet
Az Utazó Macskamatiné .......................................................... 171 Tizennyolcadik fejezet
New York és a déli macskák .................................................... 187 Tizenkilencedik fejezet
Lyuk az égen ............................................................................. 195 Huszadik fejezet
2001. szeptember 12 ................................................................... 211 Huszonegyedik fejezet
Aki nem lát a szemétől .............................................................. 233 Huszonkettedik fejezet
A dicső Vashowitz.......................................................................253 Huszonharmadik fejezet
Tizedik élet ...................................................................................275 Utószó
Hozzámentem ............................................................................ 291
