VÖRÖS ISTVÁN
Egy õsember a vonatról álmodik Élete nem ébrenléttel kezdõdött. Hanem álommal. Barátai késõbb mind kiválóan emlékeztek rá, hogyan születtek, de õ csak erre az álomra emlékezett. Egyikük farkas szájából pottyant ki, mikor vadászok, a mi vadászaink üldözni kezdték az épp zabálás közben megzavart állatot. A másik egy bagolyfészekben változott fiókából emberré. A harmadik a tóra hullott csillagporból kelt ki, mint a szitakötõ. Világos és tiszta emlékek. Szépek. Vitathatatlanok. Az övé nem volt szép. Se világos. Se vitathatatlan. A többiek azt se értették, mi az az álom. Nem álmodott rajta kívül senki. Álmában szokatlan helyen járt. Egy barlangban, egy szûk barlangban, mely azonban nem sötét volt, hanem fényes. És nem is kellemes, emberformájú volt ez a barlang, hanem szögletes, merev. Egyenes vonalak határolták, melyeket az ember erdõben, hegyen-völgyön nem nagyon lát. Csak ha egy nagy folyó vizén végignéz, akkor szaladhat a szeme ellenállás nélkül elõre. Vagy ha egy fa égbe szökõ törzsének dönti a vállát és úgy bámul fölfelé. Bámulatos az egyenes vonal, de a valóságtól idegen. Azért nem emlékezhetett õ a születésére, mert volt létében valami egyenesvonalúság. Rajta kívül senki nem kisgyerekként kezdte, és nem öregemberként fejezte be. Õ volt az elsõ ilyen ember, és sokáig az utolsó is. Mások elõbb öregek voltak. Akadt, aki száz évig felnõtt férfi volt, csak aztán lett gyerek. Én magam már kétszáz éve vagyok öreg mesemondó, és nem is akarok megfiatalodni, mert jól esik az öregeket övezõ tisztelet. Engem egy halott sárkány koponyájában talált a törzsünk, ahová egy fehér kígyó tette le valamikor egyetlen tojását, de aztán nem tudta, hogyan is kéne gondoskodni róla. Sorsára hagyta a tojást. A sárkány még meglevõ gondolatai neveltek öregemberré, jóformán halottá. Olyan bölcs vagyok, amilyen talán nem is lehet semmilyen élõ ember. De az egyenes vonal titkából magam se értek semmit. Õ pedig egyenes vonalak közé csöppent álmában, és onnan lépett ki az életbe. Ebben a szögletes barlangban nem lehetett mást csinálni, csak ülni. Ha fölállt, egyet léphetett, vagy leülhetett szemközt egy másik lócára. Oldalt nemcsak fény jött be, hanem futó táj is látszott, olyasformán, mint ahogy vadászat közben suhan a látvány az ember körül, mikor rohan a vad után, és minden szétugrik és összezáródik elõtte. Itt ugyan elsiklott mellette ez a minden, és õ inkább a semmiben volt, de ez a semmi nevet is kapott a fejében. Vonat. Vonatban ülök, gondolta, de nem tudta, mi az a vonat. És akkor fölébredt négyéves fiúként, ami más esetben nagy szerencsétlenségnek szokott számítani, de õ megörült ennek. Négyéves vagyok. Motyogta. Vonatra akarok szállni.
11
SEAMUS HEANEY
Vasúti gyerekek Ha felmásztunk az irtás meredélyén, A távírópóznákon szemmagasba Került a porcelán meg a sercegõ drót. Gyönyörû kalligráfia keletre, Nyugatra, ameddig a szem ellát. Belógott a fecskék súlya alatt. Kicsik voltunk, azt hittük, nem tudunk Semmit. Azt hittük, a szavak a fényes Cseppekben villamosoznak a dróton, Mindegyik kerek magban ott az égfény, A ragyogó sínek és mi magunk, Olyan parányira lekicsinyítve, Hogy átfértünk volna egy tû fokán. Imreh András fordítása
Minyó Szert Károly fotója
12
ÁGH ISTVÁN
Karakószörcsök Tovább robog a gyorsvonat fiatalságom állomásán, mintha kormos petróleumlámpa föllobbanását látnám. Pislant és az éjbe veszik, akácos kanyar mögött hagyva füstjét, de elég ennyi is az olthatatlan bûntudatra. Elárvult épület lapít szélsõ házként, félig gödörben, csak a menetrend változik, csak az utasok fogynak közben. Nem fér falára neve sem, a különálló táblán látszó pellengéren az anyanyelv, kopott betûs pogány varázs-szó. Volt a világok közepe, eleje minden távolságnak, most a tág tér szûkülete, a menekülés vakvágánya. Rá se füttyent a gyorsvonat, csupán a régi hû szerelvény, játéknak tûnõ kis vacak fékez, huzatból keltve örvényt. Fölvértezett erõd nyomult, s még ha ijesztõ is a gõzös, valamiképpen komikus, amilyen jámborrá szelídült. Amíg a vagonok sorát ütközõk nyikorgatták végig, az érkezés, s az indulás között ki tudta, mi történik? S mikor lépcsõt fogott a talp, az elhagyott páratlan lábnyom, mint az utolsó pillanat pecsétje, milyen titkot zárolt? Még nem fájt, ami visszahúz, még csupán a jegynek volt ára, tudta az utas, hova jut, nem gondolta, mi jön utána. Szemben az idegen világ szakadatlan zöld rohamának, mintha nem lenne más irány, csak a lebukó földnek háttal.
13
CHRISTINE LAVANT
Azok ott tényleg emberek? Azok ott tényleg emberek? – Milyen könnyû tévedni! Árnyékot vetnek a napfa tövében, sok vaskos árnyékot és – hangjuk is van. Milyen különös: – azt hiszem, „férfiaknak” hívták õket. Férfiak? – Egy férfi? – és aztán a kifakadás, „szerelem” de nem rögvest utána, meg a fájdalom is, ugye, álmoskönyvem, a fájdalom, arról beszéltél nagyon sokáig, hogy a fájdalom tova szikrázó szalagjai, mint a sínek az emberek felé. Majd aztán állatok jöttek, nagy és sötét állatok, melyekbe beszálltunk, mert úgy üvöltött a fejük és odabent valaki azt mondta: „Utazunk”! Azok, akik magukat lányoknak nevezték, suttogva ültek összebújva, és lombhullásnak hallottam, mikor mesélték, hogy várja õket a kedvesük. „Kedves” – mi az – hamar elmúlik, meg lehet ragadni úgy, hogy ne váljon fájdalommá és vajon nyomot hagy rajtunk, akár a virágpor vagy az illat permete, vagy csak a tegnap érzetét mulasztja el? Álomfû tehát? Bizonyosan – egy keserû álomfû! Amit sohase szabadott volna megkóstolni, míg vissza nem tértünk az édes jó földbe, haza a hagymácskákhoz. Kalász Orsolya fordítása
Móser Zoltán fotója
14
BERTÓK LÁSZLÓ
Ó, az a hol volt vicinális Ó, az a hol volt vicinális, hideg is, büdös is, meg ráz is. Izzik a kocsiban a kályha, s jégvirág fagy az ablakára. Ó, hatvan éve, ötven éve hol nem volt, hol a világ vége? Volt egyszer egy… Micsoda álmok! Marcalik, Pécsek, Nagyatádok. Diákok, kofák, gyalog népek, ó, mind valami messzeséget. S mi volt? Vonat volt! Sínek voltak. S Óperencián túl a holnap.
Ez a, hogy felvillan a nap Ez a, hogy felvillan a nap, pontosan befut a vonat, hogy virágok és madarak, s hogy a vasutas is te vagy. Ez a hogy nem jön senki se, de mindenkinek van helye, s a szív, a gerinc, a vese, az egész bagázs megy vele. Ez a, hogy nem tudni, mikor, csak nézel ki, mint annyiszor, hogy se sínek már, se motor, s hogy azon túl is mennyi por.
Szilágyi Zoltán fotója
15
Szilágyi Zoltán fotója
PHILIPPE DELAVEAU
A vasút Hol tévesztett utat a vasút, mit a zenére irigy óceánok vezettek? Az öböl mentén büszkén kiperegnek a fényes ablakok, ahogy a gyorsvonat fut végig a hullámokba szerelmes parton. A nyár folyamán elszunnyadt a sín a mozdonyhangár mellett – rozsdásodnak a repedt ablakok mögött a használaton kívüli vonatok. Mi lesz belõled, életem? Néha a síkság fái bizonytalanul magukhoz intik a téli varjakat, de a varjak lenézik a távoli fákat. Gyûlik a hó az ágakon, sötétebb lesz tõle az éjszaka. Imreh András fordítása
16
TAKÁCS ZSUZSA
Vonatút Ha rózsaláncon vonszolva nem száll fel Vronszkij a pétervári vonatra, ha nem néz Annára félelemmel és alázattal, ha nem méri fel, hogy nincs más kiút, csak a szenvedély kielégítése, ha nem tologatják szét a székeket a mazurkához, ha a megszégyenült Kitty szíve nem törik darabokra, ha nem tornyosul elénk a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott, romos fala már a kezdõjelenetben, mint Tolsztaja elé, amikor a gróf legénykori kicsapongásainak naplóját a kezébe adja, hogy olvassa és másolja mindhalálig. Ha kilyuggatott bõrünket nem vinnénk szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem teregetnénk ki mások szeme elé: szégyenszemre. Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve egy titokzatos oltár elõtt, miközben egy nyegle kalauz ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pályaudvaron egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna –
Szilágyi Zoltán fotója
17
Szilágyi Zoltán fotója
EMILY DICKINSON
A vasút Nézem, hogy nyel mérföldeket, Falja völgyek sorát, Megáll szenet enni, s mehet Hatalmasan tovább A hegyek halmai körül, És kevélyen beles A kunyhókba mindkétfelõl; S a kõfejtõbe vés Utat magának, felkúszik, S közben csupa sirám, Rossz, lármás stancák hirdetik; És a lejtõn lerohan, Nyerít, mint Mennydörgés Fia; Majd, csillag-óra szerint Megáll – kezes, gigantikus – az Istállója elõtt.
Mesterházi Mónika fordítása
18
RÁBA GYÖRGY
Menettérti Vittek hoztak mi volt a jobb röptettek messzi célra az ismeretlennek varázslatosnak de az utazó epikuma léha úton Itáliába nejlonzacskóból túrót kanalazva szomszéd ország matézis professzora mokaszinját lekapta vagy mikor vonatok gördültek át honi határon a tapasztalat szinte álom ejtõzve ismét szeretteim vonásain még mindegyik ház rokon a szem kerekre tágul pihen városi vakolatokon száz klasszicista palotán bimbózó emberi lõdörgések tanuján bizsergés a bõrön valami õsi mennydörgés a jótét esõt elõzi
Pillák István fotója
19
VÍCTOR RODRÍGUEZ NÚÑEZ
Vonatok hát így szaladt az álló vonat Pablo Neruda
Mióta hajnalként hasadtam véletlenségbõl a halálra bõszen s csak az én kedvemért az összes vonat fütyül Gyermekkorom cukorvonatait látom fakockák a verandán zsinórra fûzve csikorognak a síneken miket a kótyagosan lomha meztelen csigák hagytak gurulnak a romlatlanság útján ahogy fekete galambok járnak az égbolton min édes villámok cikáznak hangyák csemegéi Messzire vitt egy vonat attól a dombtól amelyen ma nem áll a házam – piszkosszürke színû kutya sem ugat rám nincs ott asztalos nagyapám sõt nagyanyám sem konok tûjével kezében – csupán anyám tekintete sült banánt idézõ illat hamu- és hagymaszag a széllelbélelt öcsém gyötrõdéstõl és téli fagyoktól megvénült deszkák csokornyi mûvirág egy rádió rajta nevemmel és a pókkal viaskodó ördöglovacskája Pedig még kilencszázhetvenben is hibbant fékezõ voltam sosemlesz masinisztája esõfüggönytõl felgyújtott reflektorral hajnalok hajnalának igézõ árnyait megrontó holdkóros vonatoknak Útra keltem amikor csillagok hullottak szemembe mikor találkoztak a párhuzamosok messze a végtelenben – tisztán harmattól halottvirrasztások és hidak rámragadt porától Késõbb vonatokra szálltam s õk mindig elvittek hol várt rám csontjaim helyett a nap januártól decemberig tartott rajtuk a tavasz hullámot cseréltem el dombon tanyázó felhõre fény helyett jöttek a kövek a víz hangját váltotta a csönd a düledezve pusztuló ronda
20
és koszos állomást pedig a híres Remény Pályaudvara Nem oly rég a szerelemtõl választott el egy vonat – mégis meg kellett köszönnöm neki a kis öblöt mit kocsonyásra dermesztett a szendergõ hajók fénye õket már elkerülik a lidérces álmok Aztán ott volt még a pálma a traktorral épp csak felhorzsolt vörös talaj fölött egy kerek ház mellette tavacska és virágzó nádasok egy kócsagon fönnakadt szögesdrótkerítés És most ez a vonat gyorsnak nem mondható közelít a városhoz velem hol tajtékesküvõim voltak Utasként a resti vagonban barna sört kortyolok csokoládétojás aranybarnára sült szívek ropognak fogaim között a magány kenyere A városban vár rám egy nõ és a nõben egy gyerek Kifut az utolsó vonat is egy nap Áttetszõ lesz minden kocsi némán és füst nélkül gurul majd fantomkerekein Biztosan tudom Én leszek egyetlen utasa Letelepszem a helyemre füttyentek élesen Ezzel visszafizetek mindent amit kaptam az átkozott vonatoktól Mióta leszállt az éjszaka kényszerûségbõl az életre lágyan s csak az õ kedvéért az összes vonat fütyül María Isabel Borrerónak
Kertes Gábor fordítása
21
Tolnay Imre fotója
GERGELY ÁGNES
Az örök vonat Bárhogy jegyzett be könyvébe a lét, ha idehurcolt a vonatkerék. Bárhogy vonzott a hazábbnál haza – a vonaté a végsõ éjszaka. Talán még látszik állomás is ott. A bakter int, és nincs többé titok. Mert könnyûség vagy undor összenyom – egy kalauzod van, a fájdalom. Az írástudót itt agyonverik. A lázas költõt itt tarkónlövik. A púpos bohócot itt megvetik. Hogy nem vagy magyar, elhitted nekik?
22
YVES-JACQUES BOUIN
Tovább Megremeg a vonat. A zakatolás elnyomja a szavakat, fülbe súgni sem lehet már. Nem marad más, csak a kezek, mintha a levegõt akarnák eltörölni, gesztusaik lassacskán elenyésznek. A karok tovább egyensúlyoznak, csendben, fáradhatatlanul, mintha a ki sem buggyant könnyeket akarnák felszárítani, megérinteni még az ott maradó vagy távolodó mosolyt. A kerekek üteme hallatszik most, menekülõ órák tekerednek le, a léptek dobogása hallatszik a peronon, két egymásba kapaszkodó, egymást faggató szív verése… Az élet folytonos indulás. Talán egy szerelmi történet végzõdik, vagy kezdõdik. A ritmus alábbhagy, elmélyül. Tétlenül lógó karok, két ragaszkodó, faggatózó lény, ki-ki a maga oldalán. Véget ér az éjszaka, új nap dereng. Újra kezdõdhet az út. Két tekintet emelkedik föl, hajszolják egymást. Csak a gondolatok találkoznak. A folytatás ott van a pillanatban. A két kihagyó, eldöntetlen szívben. Imreh András fordítása
Szilágyi Zoltán fotója
23
