EGY Kiderül, hogy halott vagyok. Sadia fészke. Hívatlanul.
Ahogy öregszem, kezdem az életem lényeges, meghatározó események tükrében szemlélni. Olyanokéban, melyek emléke soha nem fakul meg teljesen. Az Inkvizícióba való beiktatásom pillanata. Az elsõ napom neofitaként a dicsõ Hapshant mellett. Az elsõ sikeres nyomozásom. Az eretnek Lemet Syre kézre kerítése. Amikor alig huszonnégy évesen teljes jogú inkvizítorrá léptettek elõ. A hosszúra nyúlt Nassar-ügy. A Necroteuch felkutatása és megsemmisítése. A P’glao összeesküvés. Életem mérföldkövei egytõl-egyig. És tisztán emlékszem a 41. évezred 338. évének Umbris havára is, mikor eljött a Setétség. Mert az a véres nap volt életem sorsfordító eseményeinek kezdete. A Léthé-11-en voltam, az Ordo Xenos megbízásából, és az átkozott, idegenimádó boszorka, Sadia Úrnõ már majdnem a kezemben volt. Tíz hétbe telt, míg a nyomára jutottam, és tíz órába, míg csapdába csaltuk. Én már vagy három napja nem ettem, és vizet sem vettem magamhoz két nap óta. A Setétség elõhívta pszichés fantomok gonosz manókként öltögették rám a nyelvüket a tudatom peremérõl, s a bináris méreg lassan kezdett legyûrni. 11
Aztán feltûnt Tantalid. A Léthe-11 a Helican szub-szektor egyik legnépesebb iparvilága, tüzes kohók otthona, a pajzstechnika fellegvára. Minden Umbris végén a bolygó legnagyobb holdja – valamilyen kozmológiai véletlen folytán – egy darabig szinkronban mozog a helyi nappal, s erre a két hétre éjszaka borul a világra. Ezt a fura napfogyatkozást nevezik a helyiek Setétségnek. Látványnak igazán félelmetes, s egyben lélegzetelállító. Az ég tizennégy napon át hideg és sötét, mint az alvadt vér, s a bíbor lángkoronától övezett, fekete hold – a Kux – uralja a mennyboltot. Ez az esemény – a birodalmi szokásokban jártasak számára valószínûleg nem meglepõ módon – a létheánusok kedvenc ünnepe. A Setétség kezdetén ezer meg ezer tüzet gyújtanak, s ügyelnek rá, hogy senki ne lépjen az utcákra, míg a jelenség véget nem ér. Erre az idõre a munkát is felfüggesztik, s bár elméletileg kijárási tilalom lép életbe, õrült tûzijátékok és tûzfénynél megrendezett, pompás parádék veszik kezdetüket a városokban. Féktelen, buja, törvénysértésekkel teli idõszak ez, mely során a jövendõmondók a holdat övezõ fényudvarból próbálnak jósolni. Nagyon bíztam benne, hogy még a Setétség beállta elõtt sikerül elcsípnem a Nagyasszonyt, de az átkozott némber egy lépéssel elõttem járt. Fõ méregmestere, Pye, aki – a legenda szerint – hosszú-hosszú idõvel ezelõtt, még a sötét eldák fogságában tanulta ki a mesterség fortélyait, mérget juttatott az ivóvizembe. Errõl hamarost kiderült, hogy csak akkor végez velem, ha egy másik komponens is a szervezetembe kerül, mellyel reakcióba lép. Ennek ellenére… Halott ember voltam. A Nagyasszony elintézett. Aemos, a tudós-szakértõm véletlenül fedezte föl a szervezetembe jutott mérget, s innentõl kezdve ügyelt rá, nehogy bármi egyéb táplálékot magamhoz vehessek. Az azonban pillanatok alatt egyértelmûvé vált, hogy az egyedüli reményem az életben maradásra, ha sikerül elfognom a Nagy12
asszonyt és Pyet, és kiszednem belõlük az ellenméreg receptjét. A csatlósaim és bajtársaim – majd nyolcvan ember – a város sötét utcáit járták a boszorka nyomait kutatva, míg én a Hippodrom szállóban vártam a híreket. Minden múló órával egyre gyengébbnek éreztem magam, s egyre jobban elcsüggedtem, mígnem… Ravenor hozta meg a jó hírt. Ravenor, legígéretesebb tanítványom, akinek máris üstökösként ívelt fölfelé a karrierje, és biztosra vettem, hogy hamarosan õ maga is megkapja az inkvizítori rangot. Szent Kiodrus romos temploma alatt, az õsi katakombákban bukkant a Nagyasszony híveinek nyomára, s miután meghallgattam a rádióüzenetét, máris nekiláttam készülõdni. – Jobb lenne, ha itt maradnál – intett Bequin, de csak a fejem ráztam. – Ezt nekem kell elintéznem, Alizebeth. Alizebeth Bequin ekkor már százhuszonöt éves volt, de a sejtregenerációnak, és a fiatalító szereknek köszönhetõen egy nappal sem látszott többnek harmincötnél. Gyönyörû volt, mint mindig, s keménygalléros selyemruhájában inkább néztem volna nemesasszonynak, mint adeptusnak. – Meg fog ölni, Gregor – mondta komolyan. – Ha képes végezni velem, akkor itt a legfõbb ideje, hogy Gregor Eisenhorn meghaljon – bólintottam. Bequin könyörgõn nézett a szoba sarkában gubbasztó Aemosra, de a vénember csak lemondóan csóválta kopasz, májfoltos fejét. Tudták mindketten, hogy van olyan, amikor nincs értelme vitatkozni velem. Ahogy kiléptem a szállodából, fáklyafény és maszkos táncosok körmenete fogadott. Hosszú, fekete bõrkabátot viseltem, alatta vastag ruhát, ennek ellenére majd’ megvett az Istencsászár hidege. A fáradtság, az éhség és a szomjúság lassan kezdett legyûrni. Felnéztem a holdra, ami forró lángoktól övezett, hideg, fekete szívként ült az égen, és felsóhajtottam. 13
Kocsit rendeltünk, ami hamarosan meg is érkezett. Hat, élénk színekre festett, lószerû állat vontatta, s pont a szálloda elõtt állt meg, Ahogy a batár felé indultam, a közelben várakozó embereim odasiettek. Egytõl-egyig kiválóan képzett ügynökök voltak, különben nem lehettek volna itt, s néhány szónál és kézmozdulatnál nem is volt többre szükség az eligazításukhoz. Négyüket magammal vittem, a többiek pedig azonnal viszszatértek a korábbi feladataikhoz. Közülük egyedül a Vladislavról származó ex-gárdista, Mescher Qus volt férfi. A többiek – Zu Zeng és Beronice, mindketten Bequin érinthetetlenjei közül; és Arianrhod Esw Sweydyr, a Carthae-i kardforgató – nõk. Aztán a legutolsó pillanatban, épp, mielõtt elindultunk volna, maga Alizebeth Bequin szállt be a kocsiba, és váltotta föl Beronice-t. Bequin hatvannyolc standard évvel ezelõtt lépett ki a szolgálatomból, hogy megalapítsa és irányítsa a Szororátust, de voltak olyan alkalmak, mikor saját maga kísért el. Az olyan különösen veszélyes és kényes esetekben, mint ez is. Nem bízott benne, hogy túlélem, és mellettem akart lenni a végsõkig. Mondjuk, én bíztam benne, hogy túlélem. A kocsis megcsördítette az ostort, s a batár megugrott. Széles sugárutakon hajtottunk végig, s egyik körmenetet a másik után hagytuk magunk mögött. Hallgattunk. Qus ellenõrizte és betárazta a rohampuskáját, és még egyszer meghúzta a testpáncélját rögzítõ szíjakat. Arianrhod a kardtokjával babrált, Zu Zeng pedig, aki vitriai volt, leszegett fejjel meditált, s csupán az üvegselyembõl készült köntöse csilingelt halkan. – Mi az? – kérdeztem, ahogy észrevettem Bequin pillantását. Õ azonban csak a fejét rázta, és félrefordult. Szent Kiodrus omladozó temploma a vízililiom-negyedben állt, nem messze a városfaltól, és a sós mocsaraktól. A 14
sötétség lassú hullámokban hömpölygött végig a városon, és úgy pulzált, akár egy eleven szív. A batár szemétkupacok között állt meg, jó kétszáz méterre a templomtól. A lábunk alatt kopott, nyálkás macskakõ, a fejünk fölött a borostyánsárga és fekete ég, mögöttünk a város ezernyi szentjánosbogár-fénye. A környék csöndes volt, akár egy sírbolt, amiben egyre kevesebb hely jutott az élõknek. A mocsár sós lehelete minden épületet átitatott az utolsó kõig. – Karom hívja Rózsatövist – szólalt meg Ravenor hangja a fülhallgatómban. – Vérszomjas fenevad odabent. – Karom sokféle hatásra, álcázás pengéi – válaszoltam a Glossziát használva. A torkom olyan száraz volt, hogy minden szó komoly erõfeszítésbe került. – Karom percnyit vizsgálódik – nyugtázta Ravenor, majd folytatta. – Talapzat út, ében mintázat. – Mintázat megtagadva – krákogtam. – Tûzpróba mintázat. Rózsatövis hiátust akar. – Nyugtázva. A Glosszia kódnyelvét csak én és a közvetlenül velem dolgozók ismerték, s ha le is hallgatott minket valaki, nem sokat érthetett belõle. Új frekvenciára hangoltam az adó-vevõmet. – Rózsatövis hívja Égiszt. Hozzám. Tûzpróba mintázat. – Égisz felszáll – jött azonnal a pilótám, Betancore válasza. – Mintázat nyugtázva. A felfegyverzett kutterem immáron a levegõben volt. A többiekre sandítottam, s elõhúztam a sorozatvetõm. – Itt az idõ – bólintottam.
A romtemplom rontástól és kárhozattól bûzlött, s az oszlopok nyálkásan csillogtak a rájuk rakódott sótól. A köveket 15
egy különleges féregfajta járatai hálózták be, s bár a fegyverlámpák fényére eltûntek, hallottuk a zsizsegésüket a falakban. Qus volt az elõvéd. A keramittal megerõsített vértet viselõ ex-gárdista mokány, köpcös fickó volt. A bal szeme helyén bionikus implantátum csillogott, s az arcát régi serege, a Vladislavi 90-esek színeire festette. Az implantátumba épített célkeresõ-rendszer tûvékony, vörös fénnyalábot vetített ki, amit mindig épp oda mutatott, ahová a rohampuska irányzéka. Arianrhod és én haladtunk mögötte. A nõ kõporral szórta be a pengéjét, hogy ne csillogjon, de a hosszú, hajlított kard ennek ellenére félelmetesen festett. A pengemester a legmagasabb nõ volt, akivel valaha találkoztam, de tudtam, hogy a kétméteres magassága átlagosnak számít a szülõvilágán, a messzi Carthaen. Karcsú testét bronzszegecsekkel kivert bõr testpáncél óvta, a vállaira hosszú, foltozott irhaköpeny borult. Ezüstfehér hajába gyöngyöket fûzött. A kardját Barbarisaternek nevezte, s egyszer azt mesélte, hogy az Esw Sweydyr törzs nõi harcosai immáron tizenkilenc nemzedék óta használták. A hajlított, gravírozott penge a hegyétõl a markolatgombig majdnem másfél méter hosszú volt, s ugyanolyan karcsú és halálos, mint a nõ, aki forgatta. Már most éreztem fegyveren átáramló mentális energiákat, ahogy a kardmester és a kard lassan eggyé váltak. Arianrhod már öt év óta szolgált a csapatomban, és még mindig csak egy töredékét láttam a harci képességeinek. Más körülmények között most is igyekeztem volna minél többet ellesni a fegyverforgató tudományából, de ez alkalommal túl elgyötört voltam, hogy a nüánszokra figyeljek. Az egymás mellett haladó Bequin és Zu Zeng zárták a sort. Alizebeth szurokszínû tollakkal szegett, fekete kabátot viselt, a tanítványa pedig vitriai üvegselyemköpenyt, ami – a neve ellenére – szemernyit sem csillogott. Õk ketten lemaradtak egy kicsit, hogy a mentális energiákat kioltó aurájuk ne akadályozza Arianrhodot – vagy engem 16
–, de épp csak annyira, hogy szükség esetén azonnal a segítségünkre siethessenek. Az Inkvizíció – és számos más, talán kevésbé magasztos szervezet – már régóta tisztában volt az érinthetetlenek létezésével és hasznával. Azon ritka, különleges embereket nevezték így, akik semmiféle pszi lenyomattal nem rendelkeztek, s maguk körül egyszerûen semlegesítettek mindenféle mentális erõt. Mikor elõször találkoztam Bequinnel a Hübriszen – több mint száz évvel ezelõtt –, megdöbbentett. Õ volt az elsõ érinthetetlen, akivel összehozott a sors, s annak ellenére, hogy már a puszta jelenléte majd’ az õrületbe kergetett, bevettem a csapatomba, ami életem egyik legjobb döntésének bizonyult. Sokévnyi szolgálat után aztán visszavonult, s megalapította a Szororátust – egy olyan, elsõsorban nõi érinthetetlenekbõl álló csoportot, melynek tagjait hosszú, kitartó munkával kutatta föl az egész emberlakta univerzumban. Õk voltak az én titkos fegyverem, bár a szolgálataikat néha a rendem más tagjainak is rendelkezésére bocsátottam. A Bequin vezette csoport most már közel negyven fõt számlált, s ez volt a Birodalom talán legerõsebb anti-pszi fegyvere.
A férgektõl nyüzsgõ romok közt bûzös árnyak tanyáztak, s a mozaikpadlón, ami alatt az érdemes õsök nyugodtak, dögbogarak korzóztak. Rovarok… rovarok mindenhol. A kitines lábak kaparászása olyan volt, mintha egy jókora csörgõt rázott volna meg valaki. Belsõ udvarokon haladtunk át, ahol a padló fölpúposodott a földmozgástól, s nem egyszer a szemünk elé tárta a lenti cintermekbe temetettek csontjait. Nem egy helyen feltört sírok és halomba tornyozott, dohánybarna koponyák fogadtak minket. 17
Szívfacsaró volt látni, hogy egy ilyen gyönyörû, szent helyet ebek harmincadjára hagytak. Kiodrus nagy ember volt, aki Sabbat szent, keresztes hadjárata során közvetlenül a beati jobbján harcolt. De ez rég és messze történt, kihunyt az õt övezõ dicsfény, s lassan a kultusza is feledésbe merült. Ahhoz, hogy ismét emlékezzenek arra, ki volt õ, és mit tett, talán egy újabb keresztes hadjáratra lenne szükség. Qus felemelte az ökölbe szorított jobbját, mire mind megálltunk. Az ex-gárdista egy lépcsõsor felé mutatott, ami a föld mélyébe vezetett. A legfelsõ lépcsõfokon, egy kõdarab alól apró, vörös szövetdarab kandikált ki. Ravenor jele, amivel arról informált bennünket, hogy ez nem megfelelõ bejutási pont. Ahogy közelebb araszoltam a félhomályos lépcsõsorhoz, már azt is láttam, hogy miért: a kõtörmelék közé temetve egy mozgásérzékelõt és egy kábelekkel hozzákapcsolt robbanószerkezet körvonalait lehetett kivenni. A mélybe vezetõ másik három lépcsõsoron is hasonló jelzést találtunk. A boszorka gondosan óvta a fészkét. – Azon keresztül? – suttogta Qus, és az egyik oldalhajó foghíjas oszlopsorára bökött. Már épp rábólintani készültem, mikor Arianrhod felszisszent: – Barbarisater szomjazik… A pengemester balkéz felé indult, a központi harangtorony aljában tátongó boltív felé. Csöndben mozgott, s a köpenye foltos angyalszárnyként bomlott ki mögötte. A kardot kétkézre fogva emelte maga elé. Intettem, s a kíséretem többi tagjával együtt utána indultunk. Menet közben még egyszer ellenõriztem a sorozatvetõmet, amit az 56-Izar purgálásának elõestéjén – majd’ egy évszázada – kaptam Brytnoth testvértõl, a Halálfürkészek könyvtárosától. A matt-zöld, pazar vésetekkel teli fegyver még soha nem hagyott cserben. A Nagyasszony szolgái – a sötétségbõl kiváló árnyékok – mintha csak a semmibõl bukkantak volna elõ. Qus azonnal 18
tüzet nyitott, s a zárt térben a rohampuska mennydörgése fülsiketítõ volt. A következõ pillanatban én is csatlakoztam hozzá, sötétségbõl és füstbõl szõtt, kísérteties alakokat szaggatva darabokra a robbanólövedékekkel. Sadia Úrnõ eretnek boszorkány volt, aki idegen fajokkal trafikált. Különösen foglalkoztatták a sötét eldák nekromanta praktikái és hite, s életcéljául tûzte ki, hogy ezekbõl nyerjen hatalmat és tudást. Legjobb tudásom szerint egyike volt annak a tucatnyi embernek, akik az Inkvizíció feljegyzései szerint valaha is kölcsönösen elõnyös paktumot kötöttek a sötét eldák átkozott szektáinak valamelyikével. S arról is suttogtak, hogy beavatást nyert Kaela Mensha Khaine kultuszába, akinek a renegát eldák a Gyilkos Isten aspektusát tiszteltek. Hite melletti tanúságtételként csak gyilkosokat fogadott a szolgálatába. Azok, akik a félhomályos udvaron ránk támadtak, egytõl-egyig képzettek voltak az ölés mûvészetében, s akiket az Úrnõ az eldáktól szerzett árnyékvetõi rejtettek. Az egyikük egy hosszú nyélre erõsített pengével csapott felém. Kitértem a fegyver elöl, és szétrobbantottam a fejét. Már most éreztem, hogy baj lesz. A reakcióidõm pocsék volt, s alig álltam a lábamon. Arianrhod ott harcolt mellettem, de alig láttam belõle többet néhány elmosódott mozdulatnál. A hajába font gyöngyök halkan csilingeltek, s a kezében tartott kard szinte élt. Az egyik árnyékharcos nyakát egy visszakezes vágással metszette el, aztán megperdült, és egy másikat szabályosan kettéhasított. Olyan gyors volt, hogy magát a csapást szinte nem is láttam. Oldalra lépett egy árnyék elõl, félfordulatból lecsapta a fejét, majd fogást váltott a kardon, hátrafelé döfött vele, s felnyársalt egy gyilkost, aki megpróbált a hátába kerülni. Mire befejezte az egyetlen mozdulatsorrá összefolyó támadást, négy hulla hevert körülötte. Egy ötödik rohant rá balról, de Barbarisater kettévágta az alabárdforma fegyver fa nyelét, majd magát a támadót is. 19
Már csak egy árnyékharcos volt talpon, s az is futásnak eredt, vissza a homályba. Bequin sebészien pontos lövése az utolsó pillanatban égette át a tarkóját, és végzett vele. Lüktetett a fejem, és le kellett ülnöm, mert a lábam már nem akart megtartani. Ha Qus nem kap el, és segít leülnöm egy kopott kõdarabra, talán el is esek. – Gregor? – Minden rendben, Alizebeth – ziháltam. – Csak egy… pillanatra… kifújom magam. – Nem lett volna szabad eljönnöd, te vén bolond! – sziszegte a nõ a fülembe. – Az adeptusaidra kellett volna bíznod az ügyet! – Pofa be, kislány! – nyögtem. – Eszem ágában sincs! – makacsolta meg magát Bequin. – Legfõbb ideje, hogy elfogadd, neked is megvannak a magad korlátai! – Nekem nincsenek korlátaim! – mordultam rá. Qus, aki ott állt mellettünk, és fél füllel hallotta, mirõl beszélünk, önkéntelenül is elvigyorodott. – Én hiszek neki, Bequin úrnõ – lépett elõ az árnyak közül Ravenor. A Császárra, a szívbajt hozta rám! Olyan ügyesen rejtõzködött idáig, hogy még Arianrhod sem vette észre. A pengemesternek az utolsó pillanatban ismerte föl, és rántotta félre a kardot, még mielõtt lesújtott volna a tanítványomra. Gideon Ravenor harmincnégy éves volt, egy hajszállal alacsonyabb nálam, de erõs testalkatú, és arányos testfelépítésû. Finom vonású arcát hosszú, hátrafésült, fekete haj keretezte. Szürke testkesztyût viselt, és combközépig érõ, fekete bõrkabátot. A vállára csatolt pszi-puska felberregett, és azonnal Arianrhodot vette célba. – Csak óvatosan, asszony! – mondta halkan. – Ha megmoccansz, véged! 20
– Ha megmoccanok, neked leesik a fejed! – vágott vissza a nõ. Mindketten elnevették magukat. Tudtam, hogy már egy éve szeretõk, de mások elõtt még mindig csipkelõdtek, mintha csak bajtársak lennének. Ravenor csettintett, mire az egyik sötét alkóvból az ocsmány szolgája is elõbújt. Gonvax eltorzult testû, rothadó húsú mutáns volt, aki valószínûleg a megváltás reményében szegõdött Gideon szolgálatába. Sonkányi mancsában lángszórót szorongatott, s púpos hátán szíjazva cipelte az üzemanyagtankot. – Mit találtál? – kérdeztem Gideont, és nagy nehezen feltápászkodtam. – A Nagyasszonyt – mosolyodott el halványan. – És a hozzá vezetõ utat.
Ravenor egész mélyen lemerészkedett, hogy kifürkészhesse, hol húzta meg magát Sadia, s a boszorka fészkére a fõhajó alatti sacrariumban bukkant rá. Gideon az egyik kripta falában tátongó lyukon át jutott be – egy olyan úton, amirõl valószínûleg még a Nagyasszony sem tudott. Napról-napra többre tartottam Ravenort, és õszintén meg kell valljam, még soha nem volt hozzá fogható tanítványom. Szint mindenben jeleskedett, amiben egy inkvizítornak ki kell tûnnie, s tudtam egy napon – nem is olyan sokára – kiváló inkvizítor lesz belõle. Örömmel egyengettem az útját. Az Inkvizíciónak mindennél nagyobb szüksége van a hozzá hasonlókra.
Ravenor haladt az élen, s mi libasorban mögötte. Minden laza kõre, minden szemétkupacra felhívta a figyelmünket, s 21
miközben átvágtunk a kriptákon, a sóval kevert rothadás bûze kezdett elviselhetetlenné válni. A szûk, zárt helyen egyre gyengébbnek éreztem magam, s mintha távolról, kívülrõl figyeltem volna a saját, gépies mozdulataimat. Átbújtunk a kriptafalban tátongó lyukon, és egy hatalmas, földmélyi csarnokra nézõ körfolyosóra értünk. Zsírkõ lámpások pislákoltak a sötétben, s az égõ olaj mellett szárított növények szaga csapta meg az orrom. És még valami, amit nem tudtam beazonosítani, de amitõl felkavarodott a gyomrom. Odalent imádkoztak. Jobb szót nem találtam arra, ami odalent húszegynéhány meztelen, vérrel megkent testû ember mûvelt. Egy sötét elda rituálé frázisait és mozdulatai recitálták egy áldozóverem körül, melynek mélyén megtört testû emberférfi hevert láncra verve. A vér és ürülék szagát még a galérián is lehetett érezni, bár minden erõmmel próbáltam kizárni a tudatomból. Ha most elhányom magam, akkor végem. Annyi erõm sem lesz, hogy eszméletemen maradjak. – Ott! – súgta a fülembe Ravenor. – Látod? Odalent, az árnyak között egy sápadt alak kuporgott. – Egy homonkulusz, amit a Vérivó Boszorka Szektája küldött, hogy felügyelje a Nagyasszony praktikáit. Próbáltam kivenni a részleteket, de túl messze volt. Csak csillogó fogakat láttam, és a jobbján egy pengét. – Hol van Pye? – kérdezte a másik oldalamon hasaló Bequin. Ravenor csak a fejét rázta, aztán megszorította a karom. Innentõl kezdve már suttogni sem mert. Maga a Nagyasszony lépett be a terembe. Nyolc mechanikus póklábon járt, amik fülsértõn csikorogtak a kövön. A feljegyzések szerint az emberi lábait Atelath inkvizítor – a Császár nyugosztalja – semmisítette meg, százötven esztendõvel a születésem elõtt. 22
Vékony szövésû, fekete fátylai pókhálóként tapadtak a testéhez, s a gonoszság füstként kavargó palástként ölelte körbe. Megállt a verem szájánál, majd felhajtotta a fátylát, és leköpte az odalent heverõ foglyot. A nyála mérgezõ volt, amit a mesterséges agyarai mögé ültetett mirigyek termeltek. A leláncolt férfi üvöltve rángatta a láncait, aztán, ahogy a savas váladék a bõre után az izmait és a koponyacsontját is elkezdte szétmarni, elcsöndesedett. Sadia mély, síri hangon kezdett beszélni, s a sötét eldák nyelvén elhangzó szavai hallatán meztelen, vérrel felkent hívei felnyögtek, és eksztatikus vonaglásba kezdtek. – Eleget láttam – súgtam. – Õ az enyém. Elbírsz a homonkulusszal, Ravenor? Gideon némán biccentett. Aztán, ahogy jeleztem, elszabadult a pokol. Qus hosszú sorozatokkal kezdte pásztázni a csarnokot, vagy fél tucat kultistát szaggatva véres cafatokra, a többiek pedig – velem együtt – levetették magukat a karzatról. Arianrhod jócskán megelõzte Ravenort, és carthaei csatakiáltással rontott a homonkuluszra. Én már ugrás közben éreztem, hogy baj lesz. Túl nagy lendülettel rugaszkodtam el, és ahogy szédelegve földet értem, magával a Nagyasszonnyal néztem farkasszemet. A boszorka sikoltozva rohant rám, s a fém póklábak szikrát vetettek a kövön. Ahogy fölém tornyosult, félrehúzta a fátylát, hogy mérgezõ nyálat okádjon rám. Aztán úgy tántorodott hátra, mint akit egy hatalmas, láthatatlan pöröllyel vágtak orrba. Bequin és Zu Zeng együttes ereje ekkor csapott le rá. Megráztam a fejem – mintha ettõl kitisztult volna a tudatom –, és a sorozatvetõmmel lerobbantottam a boszorka egyik póklábát. A savas nyálköpet célt tévesztett, s a sarkam mellett kezdte feloldani a követ. – Birodalmi Inkvizíció! – üvöltöttem. – Az Istencsászár nevében árulással és nyílt ördögimádással vádollak benneteket! 23
Ahogy újra célra emeltem a fegyverem, egyszerûen rám vetette magát, és föllökött. Az egyik pókláb teljesen átfúrta a bal combom, s a görbe fémtüskékre hajazó agyarai az arcom elõtt csattantak össze. Sötét, idegen szemeiben az emberi értelemnek vagy józanságnak már nyomát sem láttam. Aztán ismét leköpött. Félrekaptam a fejem, és rásütöttem a sorozatvetõm. A robbanólövedék hanyatt lökte a mechanikus póklábakon ülõ, négyszáz kilós boszorkát. Ahogy a fémtüske kicsusszant a combsebembõl, felnyögtem, és oldalra hengeredtem. Eközben a homonkulusz és Arianrhod már túl voltak az elsõ pengeváltáson. A fényes, fekete testkesztyût viselõ, karóvékony kreatúra mintha állandóan vigyorgott volna, de ilyen közelrõl már látszottak az apró fémtüskék is, amik örök mosolyra húzták a bõrét és az izmait. Csúf, fekete ékszereit az általa legyõzöttek fegyvereibõl készítették. A fájdalom eltompította a zajokat, de azt hallottam, hogy Ravenor Arianrhod nevét kiáltja. Barbarisater az elda szörnyeteg nyakát vette célba, de az elképesztõ gyorsasággal tért ki a csapás elõl. A pengemester újra lesújtott, aztán megint, de mindkét hibátlan, halálos vágás célt tévesztett. Aztán a homonkulusz is támadásba lendült, s most hallottam Arianrhodot elõször sikoltani fájdalmában. Harsogó lángok rohantak végig a csarnokon, s a nyomukban Ravenor otromba szolgája cammogott, kezében a lángszóróval. Tûzzel próbálta elriasztani a homonkuluszt a gazdája szeretõje mellõl, de az mintha köddé vált volna – csak, hogy egy pillanat múlva a háta mögött jelenjen meg. Gonvax elbõdült, ahogy az elda felhasította a gyomrát, aztán hörögve roskadt össze. Arianrhod vércsevijjogással vetette magát a homonkuluszra, s ahogy a két test egymásnak ütközött, s a hajlított pen24
gék találkoztak, egy pillanatig mintha megfagyott volna az idõ. Aztán mindketten felbuktak. A sötét eldának hiányzott a bal karja. Arianrhod azonban… Tudtam, hogy meghalt. Éreztem. Azt a csapást senki nem élhette túl. Még Carthae legjobb kardforgatója sem. – Gregor! – sikoltotta Bequin, és megpróbált felrángatni a padlóról. – Gregor! Sadia a szemközti lépcsõsor felé sántikált hét megmaradt póklábán. Aztán valami felrobbant mögöttem, s hallottam, hogy Ravenor felüvölt dühében és fájdalmában. Botladozva indultam a Nagyasszony után.
Odafönt, a templomban, néma csönd fogadott. A törött ólomüveg ablakokon a kinti tûzijáték visszfényei táncoltak, de más nem mozdult. – Nem menekülhetsz, Sadia! – rikoltottam, de rekedt voltam, s a hangom erõtlen. Még épp láttam, ahogy tõlem balkézre eltûnik az oszlopok közt. – Sadia, te átkozott, vén banya! – kiabáltam utána. – Megöltél! Téged viszont én öllek meg! Jobbra valami moccant az árnyak közt, s arra indultam. Két lépést sem tehettem meg, mikor valami hideg és hegyes szaladt a lapockáim közé. Hátba szúrtak. Mint egy kezdõt. Õrült grimaszba torzult arc jelent meg fölöttem. Pye volt az, a Nagyasszony fõ méregmestere. Vigyorogva táncolt körül, s a jobbjában egy kiürült fecskendõt szorongatott. – Halott! – skandálta sipító fejhangon. – Halott, halott, halott, halott, halott! A rohadék most adta be a méreg másik komponensét. Kezdtem elveszteni az uralmat a testem fölött, s a világ összefolyt a szemem elõtt. 25
– Hogy érzed magad, inkvizítor?! – dorombolta Pye. – Csak nem fáj? – Dögölj meg! – nyögtem, és fejbelõttem. Csak aztán ájultam el.
Arra tértem magamhoz, hogy Sadia a nyakamnál fogva emel a magasba. – Azt akarom, hogy magadnál légy, amikor megöllek! – sziszegte, és mechanikus agyarai alig néhány centire voltak a torkomtól. Aztán felrobbant a feje. Csontszilánkok csapódtak az arcomba, s az egész felsõtestem vér és agyvelõ terítette be. A póklábak õrült vitustáncba kezdtek, s már csak azt éreztem, hogy repülök. Az egyik oldalhajó oszlopai fogtak meg, s úgy éreztem, hogy minden csontom darabokra törik. Hason feküdtem a hideg kövön, s hiába próbáltam oldalra fordulni, a méreg kezdett teljesen megbénítani. Keramittal megerõsített, vasalt csizmák tolakodtak a látóterembe. Minden erõmet összeszedve néhány centit oldalra tudtam fordítani a fejem. Boszorkányvadász Tantalid tornyosult fölém, s épp a tokjába csúsztatta a villámvetõt, amivel lerobbantotta Sadia fejét. Arannyal futtatott csatapáncélt viselt, a hátán és a váll-lapjain a Ministorum jelvényével. – Mocskos eretnek vagy, Eisenhorn! – csikorogta. – És én ezennel halálra ítéllek! Ne õ! – futott át az agyamon, mielõtt ismét elájultam. – És ne most.
26
KETTÕ Tipikus Betancore. Az elesettek. Gyülekezõ.
Attól a pillanattól kezdve, hogy a Boszorkányvadász lábai elõtt elvesztettem az eszméletem, egészen odáig, hogy huszonnégy óra múlva magamhoz tértem a kutter fedélzetén, semmire sem emlékszem. A szívmasszázsról, a szívizomzatba fecskendezett ellenméregrõl és a hét újraélesztési kísérletrõl is csak mások beszámolóiból értesültem. Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem, olyan gyenge voltam, mint egy újszülött kismacska, és napokig ki se tudtam kelni az ágyból. Azt is Bequin mesélte el vagy két nap múlva, hogy szabadultak meg Tantalidtól. Tipikus Betancore-módszerrel. Alizebeth a sarkamban volt, amikor a boszorka után eredtem, így azt is látta, amikor a Boszorkányvadász megérkezett. Azonnal felismerte. Tantalid az egész szub-szektorban hírhedt volt. Én anafilaktikus sokkban vergõdtem a lábainál, õ meg épp nekikészült, hogy végezzen velem. Bequin felkiáltott, és elõrántotta a fegyverét, mikor… Vakító fény áradt be az ólomüveg ablakokon, s a kutter a templom fölébe emelkedett. 27
Bequin sejtette, hogy mi következik, s azonnal a földre vetette magát. Bekapcsolt a hajó gigafonja, majd Bequin hangja dübörgött végig Szent Kiodrus templomán. – Birodalmi Inkvizíció! Azonnal lépjen odébb az inkvizítor mellõl! Tantalid a fényözön felé fordította csúf teknõcfejét. – A Ministorum ügynöke vagyok! – bõdült el, s a páncélzatába épített hangszórók a sokszorosára erõsítették a hangját. – Vissza! Ez az eretnek az enyém! Bequin szélesen elvigyorodott, ahogy elmesélte, mi volt erre Betancore válasza. – Soha ne vitatkozz egy felfegyverzett kutterrel, seggfej! A hajó gépágyúiból nyitott tüzet. Az üvegablakok berobbantak, viharverte szobrok törtek darabokra, s a padló maszszív járólapjai is nem egy helyen beszakadtak. Legalább egyszer Tantalidot is eltalálta, mire a boszorkányvadász eltûnt a füstölgõ romok közt. Mivel azonban a teste nem került elõ, jó okom volt feltételezni, hogy életben maradt a rohadék. De legalább volt annyi esze, hogy eltakarodjon. Rajtam egy karcolás sem volt, annak ellenére, hogy körülöttem az egész oldalhajót rommá lõtte a kutter. Tipikus Betancore-féle megoldás. Vakmerõ és ügyes. Pont, mint az apja.
– Küldd be hozzám! – mondtam Bequinnek, s ahogy viszszatettem a fejem a párnára, úgy éreztem, menten végem. Medea Betancore pár perc múlva kopogott be a kabinomba. Akárcsak az apja, õ is a glaviánus pilóták vörös sraffozású, fekete egyenruháját viselte, s fölötte a néhai Midas hímzett, cseresznyepiros kabátját. 28
Sötétbõrû volt, mint a népébõl mindenki. Csak a mosolya volt hófehér. – Jövök neked eggyel – nyögtem ki nagy nehezen. A lány azonban csak a fejét rázta. – Az apám is megtette volna ugyanezt – mondta, és letelepedett az ágyam szélére. – Bár, mondjuk, õ megölte volna Tantalidot. – Jobban lõtt – motyogtam fáradtan. Ismét az a vakító mosoly. – Egen… jobban. – De idõvel te is belejössz. Tisztelgett, s már ment is.
Midas Betancore már huszonhat éve halott volt, de még mindig hiányzott. Bequin és Aemos a bajtársaim voltak, az életemet is rájuk bíztam volna, de Midas… Õ a barátom volt. Hiszem, hogy Fayde Thuring a pokolban ég majd egy napon azért, hogy elragadta õt az élõk sorából. És hiszem, hogy a Császár akaratából ismét a nyomára bukkanok majd – és akkor egész biztosan így lesz. Medea egy hónappal az apja halála után született, így soha nem ismerhette õt személyesen. Õ is a Glavián látta meg a napvilágot, s akárcsak az apja, õ is pilóta kiképzést kapott. Megígértem Midasnak, hogy én leszek a lánya keresztapja, s aznap, amikor a Nagykorúság Rítusának részeként egy hosszúorrú siklóval repült át a Cölöphegyek viharos légörvényei között, én is ott voltam a légiparádé nézõi sorában. S elég volt néhány percig figyelnem, hogy biztos legyek benne, épp olyan remek pilóta lesz, mint az apja. 29
Arianrhod Esw Sweydyr meghalt. Csakúgy, mint Gonvax és Qus. Az áldozókamrában dúló csata rövid volt, és roppant véres. Ravenor végzett a homonkulusszal, de a sötét elda közben felhasította a tanítványom gyomrát, és leszelte Zu Zeng bal fülét. Gideont Léthé legnagyobb kórházának baleseti sebészetén operálták éppen, s egyelõre senki nem tudta megmondani, mikor lesz túl a nehezén. Vagy, hogy mivel kell szembenézzen, mikor kitolják a mûtõbõl. Nagyon szerette Arianrhodot, s azért fohászkodtam, hogy képes legyen feldolgozni a nõ elvesztését. Magam is meggyászoltam Qust és a pengemestert. Az exgárdista tizenkilenc éven át volt mellettem. Nagy árat fizettem, hogy elkaphassam a boszorkát. Qust a Léthé Maior birodalmi gárdisták számára fenntartott sírkertjében temették el, hõsnek kijáró pompával. Arianrhodot a sós mocsaraktól északra, egy csupasz hegyoldalban hamvasztották el. Túl gyenge voltam, hogy bármelyik szertartásra elmehessek.
Miután a pengemester máglyája leégett, Aemos elhozta nekem a nõ kardját. Vízhatlan szövetbe csomagoltam, majd egy selyemkendõbe csavartam. Tudtam, hogy mihamarabb viszsza kell juttassam az Esw Sweydyr törzs vezetõihez, akik Barbarisater jogos tulajdonosai voltak. Ez legalább egy egyéves csillagközi utat jelent, és erre egyelõre nem volt idõm. Az utazóládámba tettem a kardot, bár felért egy bûvészmutatvánnyal mire sikerült beleszuszakolnom. Miközben a kórházi ágyamon pihentem, sokszor eszembe jutott Tantalid. Arnaut Tantalid a Missionaria Galaxia tábori lelkészei közül emelkedett ki, s vált jó hetven évvel ezelõtt a Ministorum egyik legfélelmetesebb boszorkányvadászává. Mint oly’ so30
