Recenzió
A prométheuszi ambíció regénye
Beksics Gusztáv: Barna Arthur ifj. Nagel Ottó kiadása, Budapest, 1880. I-II. kötet1
E
gy ironikusan és heroikusan egyaránt értelmezhet√ anekdota szerint Klaniczay Tibor életének utolsó nyilvános szereplésén úgy jellemezte, példabeszédszer∫en, az irodalomtörténet-írás értelmét, hogy az irodalomtörténész olyan könyveket olvas el, amiket az elmúlt háromszáz évben senki sem olvasott, s valószín∫leg a következ√ háromszáz évben sem fog senki elolvasni. Azzal, hogy ez az ember végigolvasta √ket, s leírja, mit olvasott, legalább megtudjuk (mi, a többiek), mi van bennük.2 A regény, amelyr√l írni fogok, ilyen könyv: az elmúlt száz évben ugyan még olvasták néhányan, a következ√ százban azonban már senki sem fogja, s nem is ajánlanám ezt senkinek. Mi kell egy jó regényhez? Elegend√-e, hogy a h√s az évszázad legnagyobb zsenije, s ráadásul még magyar ember is? Két n√ szerelme közt imbolyog: az egyik német hercegn√, a másik egy félvad arab törzsf√nök lánya. A regényben kétszer is kitör a német szocialista forradalom; term√földdé válik a Szahara, hegyek süllyednek el és tavak keletkeznek egyetlen nap alatt; bepillanthatunk a német császár szalonjaiba és a szocialista forradalmi bizottság üléseire; izgulhatunk egy Csád-tavi csónakos üldözésen; elérzékenyülhetünk, amikor az Arabn√ lemond szerelmér√l a Fehérn√ javára, s a szakadékba ugrik, hogy a két fehér em-
ber boldog lehessen; s közben okulhatunk is: megtudhatjuk, miért sós a szaharai tavak vize és milyen anyagokból áll a Föld középpontja. Mindez nem elég egy jó regényhez, ahhoz jó regényíró is kell, s Beksics nem volt az. Beksics Gusztáv 1880-ban adta ki Barna Arthur cím∫ két kötetes, a jöv√ben játszódó regényét. Ha a szerz√ nem lett volna a 80-as, 90es évek egyik vezet√ liberális publicistája, Timoleon, Atticus, Censor, Febronius és más álneveken egyik legjelent√sebb politikai röpiratírója, azt hiszem, a Barna Arthur iránt az irodalom- vagy az eszmetörténészek sem érdekl√dnének. A regénynek már az els√ mondata sincs teljesen rendben: „A tripolisi Vilmos-er√d ütegei százegy lövést tettek.” A regény hosszas, f√ként katekizmus formában megírt természettudományi kisel√adásokból áll, amelyeket a f√h√s tart a többi szerepl√knek; ezeket nem túl érdekesen elbeszélt kalandregény-részletek kötik össze, amelyeknek pillanatnyi szüneteiben biedermeier (vagy egyszer∫en csak giccses) érzelmi leírásokra találhatunk: Olgát, a német hercegn√t sorsa arra jelölte ki, hogy egy érdekházasság „jégbilincsében elhervadjon”; ugyanezen Olgának a „képe oltárkép volt az ifjú (Arthur) lelkének templomában” stb. Beksicset valami mélyen köthette e két névhez, Olgához és Arthurhoz: évtizedekkel kés√bb, pályájának vége felé, felesége halálát követ√en, állítása szerint az √ eszméit megvalósítva, írt még egy regényt Ködös problémák címmel (a n√nevelés és n√emancipáció kérdéskörében, a pesszimista filozófia ellen), annak f√h√sei ugyanezeket a neveket viselik.
A Barna Arthur els√sorban nem szerelmi történet, hanem a prométheuszi ambíció regénye. Már a m∫ elején, Arthur származásáról szólva azt olvashatjuk, hogy √ a Prométheusok és Daedalusok fajtájából származik (I. 28.) Egy másik helyen a „sziklához láncolt Prométheushoz” (II. 97.) hasonlítja az elbeszél√ az éppen szorult helyzetben lév√ Arthurt. A Beksics-regény f√h√se egyrészt olyan, mint egy ideális Jókai-regényh√s, ahogyan azt a híres, kegyetlen bírálatában — amit éppen akkortájt írt, mint Beksics a regényét — Péterfy Jen√ jellemezte: „minden fáradalommal dacoló szervezete” van (I. 51.), mérföldekre képes elúszni búváröltözék nélkül a tenger alatt (I. 243.); természettudós, akivel új fejezet kezd√dik a geológia történetében; felfedez√, aki a civilizáció menetét változtatja meg felfedezésével — csak a külsejér√l nem tudunk meg szinte semmit (!), bár az, hogy két csodaszép n√ is belészeret, biztosíthat bennünket arról, hogy szép férfi lehet. Arthur, miként a romance m∫fajának h√sei általában, valamiféle átmenet isten és ember között. Másrészt viszont jellegzetesen modern ember, aki a világ megváltoztatásával van elfoglalva: az I. kötetben azzal, hogy „a renitens természet nyakára tegye a civilizáció jármát” (I. 94.), a II-ban azzal, hogy eltörölje a fennálló civilizációt, s újat teremtsen (II. 136.). Bár ez a két törekvés különbözik, a lelke — a prométheuszi ambíció — közös. A prométheuszi ambíció (vagy g√g) kifejezés Raymond Arontól származik, aki Tanulmány a szabadságjogokról cím∫ könyvében használja a Tocqueville-r√l és Marxról szóló fejezetben, ahol azt írja, hogy a marxi eszméknek nem
Takács József írása a szerkeszt√ség szándéka ellenére kimaradt az el√z√, Vízió számból. A szerz√ és az olvasók elnézését kérjük.
152
Recenzió
az volt a legszokatlanabb vonásuk, hogy fel akarták forgatni az egész gazdasági rendet, hanem annak gyökeres tagadása, hogy a társadalom bármely adottságát sorsszer∫nek tekintsük. „A marxista szellem lényegében a prométheuszi g√g… alapján különbözik a liberális szellemt√l, hogy (az emberek) képesek a természet és a társadalom uraivá válni”. Ez az ambíció azonban nemcsak a marxizmust hatja át: ez vált a modern társadalmak közös hitévé, amit sem az amerikai demokrácia alapító atyái, sem Tocqueville nem osztanak.3 Azt mondhatnánk, hogy a Beksics-regény I. kötete arról szól, hogyan próbál az ember (Arthur) a természet urává válni, a II. pedig arról, hogyan próbálja a társadalom sorsszer∫ségeit megváltoztatni. A szerz√ — regény formájában — a modern társadalmak közös hitének kérdésében foglalt (kissé ellentmondásosan, de határozottan) állást. A program, amelynek megvalósításához Arthur hozzálátott, már A jöv√ század regényében (1874) le volt fektetve. Ezt olvashatjuk Jókainál: „Az egész civilizált világ el√tt egy óriási feladat állt: megváltoztatni égaljatot és id√járást az egész földön”. A feladatok számbavételekor az egyik legfontosabb a Szahara sivatagának a megszüntetése, amit Jókai úgy képzelt el (mint évtizedekkel kés√bb Jules Verne is a L’Invasion de la Mer cím∫ regényében), hogy a tengert bevezetik a Szaharába, mesterségesen létrehozva az Új-tengert. Beksics másként képzelte el. Arthur tengert fedezett fel a Szahara alatt, vak tengert, ahová semmiféle fény nem hatol le, amelyen hajókázott is két kísér√jével: egy német szocialista forradalmárral és a nagybajúszú szögedi tájszólásban beszél√ János huszárral. ◊ tehát óriás kutakat ásatott a siva-
tagban, ligeteket ültetett, úgyhogy két év múlva már „békák falkái” kuruttyoltak a sivatagban (I. 130.). Ezenkívül megépítette a Szaharát átszel√ — napenergiával hajtott — vasutat, amit ugyan néha megtámadtak az elefántcsordák (!) vagy a szocialista útonállók, de azért elhódította a természett√l a civilizáció számára a sivatagot. Hankiss János, a Beksicsr√l író kevés irodalomtörténész egyike meg is jegyezte e részr√l, hogy itt a szerz√ 4 „Verne lobogója alatt” halad. A romance m∫fajára az jellemz√, hogy a h√sök olyan világban mozognak, ahol a természet törvényei ideiglenesen felfüggeszt√dtek. Ebben a modern változatban pedig egyenesen a h√s változtatja meg ezeket a törvényeket, ahogyan akarja. S a h√s nem egyszer∫en egy személy, nincs családi köt√dése, nem véletlenül nem tudunk semmit a külsejér√l — nincs is külseje, mivel √ a civilizáció képvisel√je, annak a képét viseli, a tulajdonságai a civilizáció tulajdonságai, bizonyos fokig még az érzelmei is a civilizációra vallanak. Az emberi civilizáció rajta keresztül válik a természet urává. Arthur magánéleti érzelmei két n√ közt oszlanak meg, akik egymás ellentétei. A fehér n√, Olga, a civilizáció n√i képvisel√je: majdnem éppoly m∫velt, mint Arthur, civilizációjuknak ugyanazon ambíciója munkál bennük; Fatima, az arab n√, úgy ápolja a beteg Arthurt, mint egy anya a gyermekét, szolgálja a férfit, mint egy h∫ kutya (I. 171.), s „kéjt√l liheg√ keblével” √ az érzéki szeret√, azaz benne az √si természet nyilatkozik, amint a szerz√ írja. Olga kifogástalan Jókai-h√sn√, Fatima azonban még rajtuk is túltesz: harcias amazon, valamiféle n√i Tarzan. A regény végén e két n√, illetve rajtuk keresztül az európai (férfi) civilizáció
153
két nagy érzelme között kell választania a h√snek. Egyel√re még nem árulom el, hogyan döntött. Politikai értelemben — hiszen ez mégiscsak egy politikai író m∫ve — Arthur a regény elején „cukros szocialista”, azaz német alattvalóként a német császári rend√rállam és a szocialista forradalmárok nagy harcában az utóbbiak eszméit fogadja el, de elveti er√szakos módszereiket. Szocializmust szeretne, de nem forradalmat. Az √ alapkérdése úgy hangzik: hogyan lehetne a szocializmus az emberiség áldása, s nem a modern kultúra megsemmisít√je? Azt hiszem, ezt szintén nem személyes kérdésnek kell tekintenünk, hanem az Arthur által képviselt civilizáció bels√ kérdésének. Ezt a politikai kétosztatúságot csak két Angliával kapcsolatos elem egészíti ki: egyrészt egy John Bull nev∫ angol újságíró, aki a nyilvánosság elvének és az emberi jogoknak a hangoztatója, bár — mint a neve is mutatja — karikatúraszer∫ alak. Másrészt Barna Arthurnak is van egy Angliát kiemel√ nyilatkozata (I. 114.) már a m∫ els√ felében. A cselekmény jórésze egy észak-afrikai német gyarmaton játszódik: rend√rállam ide, rend√rállam oda, a német hatalom itt mégiscsak a civilizációt képviseli. A könyv 121. oldaláig az se derül ki, hogy ÉszakAfrikában arabok élnek. A gyarmatosítás kérdése fel sem merül, illetve kimondatlanul beleolvad a civilizáció terjesztésének a kérdésébe. Ez makulátlan liberális álláspontnak számított 1880 táján: mint ismeretes, John Stuart Mill A szabadságról írott könyvében a kiskorú vagy barbár népek esetében megengedhet√nek tartotta a (társadalom) jobbítás szellemében cselekv√ zsarnokságot. Ugyanakkor van a regénynek, már az els√ kötetnek is, egy másik,
Recenzió
ezzel ellentétes (rousseau-ista) szólama is, amely az európai civilizációt teljes egészében elutasítja, s nemcsak a német állam által képviselt változatát; méghozzá mindezt Arthur gondolja, ennek a civilizációnak a h√se. Az elutasításnak (I. 192-3.) az az oka, hogy az európai társadalom „a szív terjeszkedése elé vaskorlátokat épít” szokásokkal, el√ítéletekkel, „ferde fogalmakkal”. Ebben az értelmezésben (Arthuréban) az európai civilizáció és az emberi szív ellentétben állnak. E konfliktus megoldásaként két út kínálkozik a m∫ szerint: az els√ a civilizációból való kilépésé: „Temetkezzünk el az √si vadonban…” — mondja képzelt szerelmi vallomásában Arthur, térjünk vissza az √si, a civilizációtól még érintetlenül hagyott természethez. „Hányszor utálta, hányszor átkozta meg Európa… erkölcstelen társadalmát. Hányszor óhajtott menekülni e társadalomból, Afrika vadonaiba!” (II. 136.) A másik út politikai: egy új civilizációt kell teremteni, amelyben a szív érvényesülésének nem lesznek korlátai. Arthur ezt az új, szocialista civilizációt Szudánban akarja létrehozni: „Az európai civilizáció megifjulva fog feltámadni Afrikában”. (II. 135.) Arthur szocialista utópiája tehát valamiféle szintézis lenne, amely meghaladja az európai civilizációt, de nem rombolja le, hanem létrehozza civilizációnak és természetnek (az emberi történelem két egymással szembenálló alapprincípiumának) a harmonikus egységét. A m∫ II. kötete az új, harmonikus társadalom létrehozására irányuló prométheuszi ambíciót vizsgálja. Mindenekel√tt expresszionista színekkel festi le a németországi munkásnyomort (II. 25-28.), majd egy hosszú jelenetsorral bemutatja, hogy az illegalitásban m∫-
köd√ német szocialista forradalmi kormányt nem a harmonikus társadalom felépítésének a vágya vezérli, hanem a bosszú szelleme, amely vérbe akarja folytani a régi társadalmat. (II. 84.). Miután a forradalom amely véresebb volt, mint az 1789-cel kezd√d√, gy√zött Német- és Oroszországban, „a társadalom a khaosz feneketlen örvényébe bukott”. „A nihilismus kiirtott, megsemmisített, lerombolt mindent. Az Uraltól a Visztuláig egy félelmes, vért szomjazó, minden emberit és istenit kikacagó démon, a Nihil uralkodott.” (II.131.) S a német szocializmus se volt sokkal jobb. Az orosz Nihil uralma csak kitér√ a végig német viszonylatok közt játszódó történetben: mintegy hommage az ihletadó Jókainak, A jöv√ század regényének. Beksics két szocialista utópiát is beleírt regényébe: az egyik a még illegalitásban lév√ forradalmi kormányé (II. 42–45.), a másik Arthuré (II. 137–9.). A kett√nek azonban elég sok közös vonása van: mindkett√ben megsz∫nne a magántulajdon és a pénz, minden a közösségé lenne, senki nem lehetne gazdag, de nem lenne szegény sem, hanem egy középs√ szinten lennének egyenl√ek az emberek („boldog középszer∫ség uralkodna”, mint Arthur mondja, ami fölé csak a lángész emelkedhetne). A szegénység megszüntetésén túl ezeknek a változásoknak a f√ oka mindkét esetben erkölcsi: olyan társadalmi feltételeket akarnak teremteni, amelyek között megsz∫nnek a b∫nök. Végül pedig mindkett√t áthatja a természetes közösség megteremtésének vágya: a forradalmi kormány egyik tagja ezt úgy fejezi ki, hogy az új társadalom méhkas lesz herék nélkül, Arthur szerint pedig egy nagy családdá válik az egész társadalom. Mindezt persze csak egy-két elem
154
különbözteti meg Gonzalo utópiájától (Shakespeare Vihar-jában: az √ aranykort visszakívánó közösségében munka sem lenne, nem ismernék a bet∫t — minden hiányozna, ami a civilizáció része, s csak az maradhatna, ami maga a puszta természet. Bár ugyanez a tendenciája regényünk két utópiájának is, kevésbé radikálisak, mint Gonzalo álma. Az imént összefoglalt szocializmus-kép teljesen megfelel annak, ahogyan 1880 táján elméleti munkák ismertették a szocialista jöv√képet.5 Még a házasság eltörlése is egyértelm∫ szocialista követelésnek t∫nt. Tóvölgyi Titusz néhány évvel Beksics m∫ve után adta ki Az új világ. Regény a szocializmus és kommunizmus társadalmából cím∫/alcím∫ könyvét (1888-ban). E regény 2300-ban játszódik Budapesten, a már megvalósult kommunizmusban, s a szokásos elemeken túl (minden az államé, a gyermekeket intézetekben az állam neveli, mindenki állami alkalmazott egyenl√ fizetésért, a b∫nök — rablás, gyilkosság — megsz∫nnek stb.) az a legnagyobb újdonsága, hogy bevezeti a két hónapig tartó házasság intézményét. A szerz√ szerint ugyanis kb. két hónapig lehet boldog egy házasság, utána már úgyis megunják egymást a felek, s legszívesebben új társat keresnének. A kommunizmusban két havonta váltogatni lehet a társat, viszont aki e két hónap alatt házasságtörést követ el, azt szám∫zik — az Északi sarkra. A Beksics-regény illetve a Tóvölgyi-utópia megel√zik id√ben a XIX. század vége utópikus regényeinek nagy hullámát, amelyet Edward Bellamy m∫ve indított el — magyar címe Visszapillantás. 2000–1887 —, ugyanabban az évben megjelenve, mint Tóvölgyi regénye. E hullám regényeit Madarász Aladár viktoriánus utó-
Recenzió
piáknak nevezte, mivel ezekben „a korábbi utópiák problémagazdagsága jórészt elvész, az érzelmi, lelki és szexuális kapcsolatok sokrét∫ elemzése helyén az érintetlen viktoriánus család idealizált viszonyainak felületes leírását találjuk.” Tóvölgyi utópiája és a Beksicsm∫ben fellelhet√ utópiák a legkevésbé sem viktoriánusok: az ember érzelmi–szexuális életének a körét is radikálisan átalakítják vagy átalakítanák. S√t, még a Barna Arthur végs√ érzelmi megoldása sem mondható viktoriánusnak — de err√l majd kés√bb. A romace m∫fajának szabályai szerint a f√h√sben és ellenfelében/ellenfeleiben maga a Jó és a Rossz áll szemben egymással. A Beksics-m∫ben az igazi Rossz a szocialista forradalmi kormány. Vezérük, Sturm, éppoly fantasztikus fizikummal (I. 161.) és tetter√vel rendelkez√ alak, mint maga Arthur. A kormány egy föld alatti teremben ülésezik. „Terjedelmes, fekete posztóval letakart asztal mellett tizenhárom, szintén feketébe öltözött férfiú ült. Valamennyinek arcát fekete álca fedte.” (II. 35.) Az elbeszél√ félreérthetetlenné teszi a helyszín, a szám és a szín jelent√ségét azzal, hogy a tagokat apostoloknak nevezi, s amikor elkezdik ismertetni a céljaikat, az els√ felkiáltás így hangzik: „Nincs Isten!” (II. 42.) A forradalmi kormány tagjai a pokol katonáiként, Sturm pedig — legalábbis ezen a titkos ülésen — mint valami Antikrisztus jelenik meg az olvasó el√tt. Ezzel szemben Arthur krisztusi motívumokkal van felruházva már a m∫ els√ kötetében is, a II. kötetben pedig egyértelm∫en az a célja, hogy az emberiség megváltója legyen. Amikor eléri, hogy kitörjön az Aranyvulkán, amely
aranylávával borítja be sok-sok kilométeres körben Afrika földjét (mintegy a szó szoros értelmében megvalósítva az aranykort), így beszél: „Ennek az áldozatnak tüzében ég el a b∫nnek mindazon szennye, amit az emberiség hatezredéves történelmében felhalmozott.” (II. 175.) A vallási jelleg∫ szóhasználat itt is nyilvánvaló. Arthur a modern, természettudományos tudással felvértezett megváltó (mint Jókai h√sei közül Berend Iván) — aki kudarcot vall. Beksics m∫vének befejezése ugyanis a legkevésbé sem követi a romance m∫faji logikáját. Ugyan elbukik a Rossz, de nem a Jó, hanem a kisebbik rossz által: a nagy harcban a szocialisták végül vereséget szenvednek a német császársággal szemben. S elbukik a Jó is, egyik szocialista utópia sem valósul meg, csak a forradalmi kormány rövid uralma idején egy kegyetlen antiutópia. A cselekmény szintjén Arthur bukása úgy következik be, hogy az Aranyvulkánból felszínre került nemesfémek ugyan — h√sünk reményeinek megfelel√en — megbuktatták az egész világon a pénzügyi rendszert, 100.000 százalékos inflációt okozva, aláásva ezzel a gazdagok vagyonának az alapját, de egyben romba d√lt a modern nemzetgazdaság is, s „a köznyomor rettenetes mérveket öltött”. (II. 220.) A megváltás nem sikerült. Kiderült, hogy a civilizáció megbuktatása nem vezet el a természethez, s a pénz, a piac, a verseny a civilizáció természetes alapjai, amiket ha elmozdítunk, összed√lnek az emberi élet keretei. Az Arthurhoz kapcsolódó bibliai motívum ezután már nem Krisztusra, hanem Bábel tornyának épít√ire utal: „Isten meg-
155
büntette nagyravágyásomat” — mondja. (II. 224.) Ebben az antiutópikus regényzárlatban, amely a társadalmi boldogság megteremtését célzó prométheuszi ambíciót teljesen elveti, h√sünk még egy utolsó szózatot intéz az olvasóhoz, amelyben viszszavonja a természet feletti uralomhoz f∫z√d√ prométheuszi hitet is azzal, hogy az alábbi követend√ életmintát fogalmazza meg: tegye mindenki a rászabott kötelességeket, m∫veljen jót abban a kis körben, ahol él. (II. 227.) Az elbeszél√ megnevezi azt a politikai nézetet is, amely ehhez az életmintához kapcsolható: mérsékelt liberalizmus. Miel√tt valaki azt mondaná, hogy akkor Beksics regénye viktoriánus „antiutópia”, el kell mondanom a regény szerelmi szálának a megoldását is. Mindegy hogyan, végül is Arthur a két n√ közül Olgát választotta: az észt, a m∫veltséget, a civilizációt megtestesít√ n√t az √si természetet megtestesít√ Fatima helyett. (Azaz másként döntött, mint Jókai nagy h√sei, Berend vagy Tímár Mihály.) Azonban Olgával elhagyta a civilizációt, s visszatért a természetbe, Afrika vadonjába, hogy megvalósítson egy, a legkevésbé sem viktoriánus, hanem Bernardin de Saint-Pierre-i ihletés∫ életet. (Egy mérsékelt liberális magyar az afrikai √serd√ben!) A civilizáció és a természet nagy ellentétét úgy próbálta meghaladni, s szintézisüket úgy-ahogy létrehozni, hogy a természetet választotta (kilépett a társadalomból), de a civilizációt képvisel√, ám annak ambícióitól már megtisztult n√vel. E regényzárlattal egyben Arthur is — legalább egy kissé — személlyé válik, megsz∫nik a civilizáció képét viselni, s egyéni megoldást választ. Takáts József
Recenzió Jegyzetek
1. Figyelmemet Kovács Zoltán hívta föl a regényre, amiért ezúton mondok neki hálás köszönetet. 2. Az anekdotát Szilasi László Irodalomtörténés cím∫ esszéjéb√l ismerem (lásd Miért engedjük át az ácsnak az építkezés örömét. Bp. JAK-Pesti Szalon, 1994.). Szilasinak egy másik tanulmánya is hatással volt gondolatmenetemre, amelyben azt javasolja, hogy olvassuk romance-ként Jókai regényeit: „oda alant lakik, aki azt mozgatja”. Jókai Mór Szegény gazdagok cím∫ regényének románcos olvasata. Alföld, 1994/10
3. Raymond Aron: Tanulmány a szabadságjogokról. Fordította: Csizmadia Sándor. Pécs, Tanulmány Kiadó, 1994. 31., 45. 4. Hankiss János: Magyar ábránd a nyolcvanas évekb√l. Debreceni Szemle, 1930/5. A Beksics-regény vízióinak szuggesztív hatását az is mutatja, hogy a vele foglalkozók hajlamosak legalább olyan fantasztikus terveket dédelgetni, mint Barna Arthur. Hankiss például megemlíti egy lábjegyzetben, helyesl√en: „Millekor Rezs√ dr. debreceni professzor né-
hány évvel ezel√tt megbízható adatok alapján javaslatot tett az illetékes köröknek egy dél-amerikai magyar gyarmat alapítására.” 5. Schlett István: A „munkáskérdés” és a szocializmus a magyar politikai gondolkodásban. 1848-1906. Bp., Kossuth, 1987. Lásd pl. a 110. oldalt. 6. Madarász Aladár: Sehonnai szakácskönyvek, avagy néhány szempont a XIX. század végi utópiák és a német munkásmozgalom kapcsolatának kutatásához. Medvetánc, 1983/2-3, 15.
Lorenzo Lotto: Angyali üdvözlet, 1530 körül
156
